Egy nemzedék elérkezett az összegzés mozzanataihoz. Indulása a hatvanas évekre tehető, valamennyiük költői pályája fokozatosan bontakozott ki a mintegy három évtized alatt.
Kezdetben heten voltak, s akár népmesei számra is gondolhatunk, ha Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Kalász László, Raffai Sarolta, Ratkó József és Serfőző Simon pályájára tekintünk. A Hetek egyik legkiválóbb ismerője, Kabdebó Lóránt szerint: „Ami közös bennük, az nagyon kevés, mégis talán a leglényegesebb: egyszerre, egy időben keresték és fogalmazták meg azt az emberi magatartást, amely szükséges ahhoz, hogy tájékozódjanak és eligazodjanak alakuló, változó világunkban, veszélyeivel szembeszálljanak, kritikus-önkritikus, harmóniára törekvő társadalmi létezésüket biztosítsák.”1 Maga Bella István ennél tömörebben és keményebben fogalmaz: „…botcsinálta csapat volt… csak az írásban levő magatartás volt az, ami összekapcsolt bennünket.”2 Közel két évtized telt el a fenti idézetek keletkezése óta, s közben négyen maradtak, hiszen Ratkó József, Raffai Sarolta és Kalász László már eltávozott közülük. Ám időtállóak ezek a megjegyzések. Az „írásban levő magatartás” persze mindenképpen fontos, s valamennyiüket összeköti. Nem akármilyen elődök nyomában járnak ők. Az Illyés Gyula, majd Nagy László (és Juhász Ferenc, Csoóri Sándor meg mások) fémjelezte irány ez. A legtisztább értelemben népben-nemzetben gondolkodó írástudók morális-művészi magatartása, a mind a magyarkodó handabandázástól, mind a kozmopolita gyökértelenségtől mentes szellemi út. S persze van folytatás is, hiszen az ugyancsak Nagy László segítette Kilencek költői sem tagadták meg ezt az utat. Olyannyira nem, hogy van, aki szinte összekapcsolja őket. „E »tizenhatok« csaknem egyidőben és csaknem azonos hitekkel és reményekkel kezdték pályájukat…”3
7Egy biztos: csupa markáns lírai arcél. Olyan egyéniségek, akik ugyan végképp nem egyenletes színvonalon, néhol egymástól eltávolodva, ám mégis a legszebb magyar irodalmi hagyományokkal a háttérben, rajban jelentkeztek fejlődésük egy meghatározott periódusában. Akkor, amikor némiképp szelídült a kín, s ha nagyon szűk keretek között is, ám mégiscsak jobb esély volt a cselekvésre. Ma már tudjuk, hogy az a korszak, a hatvanas éveké, hiú ábrándokat is táplált nálunk és szerte a világban. Az ún. nagy nemzedék számos képviselője csődbe jutott, Párizs, Prága vagy éppen a magyar gazdasági mechanizmus, másfelől a beat-nemzedék törekvései epizódok maradtak. Az ugyanakkor tagadhatatlan, hogy e nemzedék bizonyos képviselői életre szólóan formálták a gondolkodást, s itt-ott el is értek kisebb-nagyobb eredményeket.
Az irodalom, a költészet gyorsan reagált ezekre a változásokra. Ám erről részletesebben majd később.
S most a kezdetek tárgyalásakor álljunk meg, s tekintsünk vissza röviden a költő, Bella István gyökereire. 1940. augusztus 7-én született Székesfehérváron, ám az ugyancsak Fejér megyei Sárkeresztúr a gyermekkor színhelye. Édesapja ebben a faluban volt tanító, tehát nyilvánvalóan tekintélyes ember.
Bella István gyermekkora tele volt szép, majd hamarosan gyötrelmes élményekkel. Az idill, például egy hároméves kora körüli nyári fürdőzés az iskolaudvar betonkádjában vagy éppen egy húsvéti ajándékkeresés a virágoskertben éppúgy élnek az emlékezetben, mint a SAS-behívó, amely 1944 nyarán, tehát a gyermek négyéves korában borította föl a családi harmóniát. „Ültem a tükör előtt, húzták föl rám a harisnyámat, amikor meghozta a postás. Emlékszem a döbbenetre, meg aztán arra, amikor az apám már bevonult, édesanyám egy szekérrel utána ment Veszprém megyébe. Engem nem vittek el, és én rettenetesen üvöltöttem, bőgtem. Láttam, ahogy a szekér porzik elfele…”4 – emlékezik egy 1998-ban készült interjúban. Idősebb Bella István karpaszományos tizedesként vonult be, és Kisújszállásnál esett hadifogságba még 1944 novemberének elején. Halálának körülményei bizonytalanok. (A költő-fiú jelentős versei közé tartozik a Halotti beszéd, amely e korai tragikus élménynek is tükröződése.) Az apa azt már nem tudhatta meg, hogy kislánya is meghalt a front alatt, az ostrom idején, flekktífuszban.
Az apa hiánya mindmáig elkíséri Bella Istvánt. Sárkeresztúri gyermekkorában viszont melléje rendelt a sors egy kiváló embert, aki köl8tővé érésében is szerepet játszott. Tanka János költő és tanító volt ez az ember, akinek oly sokat köszönhet. Könyveket adott neki, és bevezette a költészet világába. Volt egy másik hasonló forrás: egy orvos házaspár, ahol a feleség, Jancsó Sarolta a zenei érdeklődést határozta meg. És mindig szeretettel idézi azt a tanítónőt, Ünnep Margitot, aki írni-olvasni tanította. (Vers is idézi a kiváló asszony alakját.) E többszörös hatás gyorsan hozott eredményt a tizennégy éves korában verset publikáló fiú számára. A Hazafelé sorai kétségkívül már költőt jeleznek. „Kigördült a vonat a csendben, / integetett az állomás, / de én csak az utat figyeltem, / az érdekelt és semmi más. / Csak lestem, vártam szívrepesve, / átnézve az ablakon, / mikor int már felém a mezsgye / a keresztúri dombokon. / Mikor köszön rám a kútágas, mikor köszön rám a falu, / utcáiról, mely mind szétágaz, gyümölccsel, mely nem savanyú…” A vers meg is jelent a Fejér megyei napilapban.
Ez már a középiskolás korszak Székesfehérváron, a József Attila Gimnáziumban. A család igen nehéz körülmények között élt az ötvenes években. Az édesanya betanított munkásként dolgozott, s a fizetése meg a nagymama özvegyi nyugdíja nagyon kevés volt.
Ezek az évek az irodalmi érdeklődés szempontjából nem voltak jelentéktelenek. Még a keresztúri iskolában kezébe vehette az Irodalmi Újságot, a Csillagot és az Új Hangot. Maga is írt verset, a fent már idézett kísérlet mellett például apja emléke ihlette meg. A vers egyik részlete („Ráfúj az idő muzsikája, befedi, mint a feledés…”) már tehetséget sejtet. Saját bevallása szerint lepergett róla a korszak sematikus álköltészete, bár Kuczka Péter Mindenkinek, mindenkinek című poémája hatott rá. Ám ekkoriban már olvasta Juhász Ferenc Dózsa-eposzát a Csillagban, a Virágok hatalmát pedig könyvformában.
Így érkezett el 1956, s a forradalom történései megragadták a tizenhat éves fiút. Ő is megírta forradalmi versét, azt be is vitte a megyei laphoz, ám – későbbi szerencséjére – nem közölték. Ilyen sorok voltak benne: „Olyanok leszünk, mint az orkán, / szilaj, hajlíthatatlanok, / testvér, ott leng az ország ormán, / tépd le a vörös csillagot!” Az esztétikai értékeket most ne firtassuk, s maradjunk annyiban, hogy Bellát is sodorták az események, s tiszta lélekkel állt a forradalom mellé. (Keletkeztek ekkoriban egyéb versek is, amelyek évtizedekkel később láttak napvilágot, s amelyekre majd később visszatérünk.) Diákként részt vett több fehérvári megmozduláson, Csórra ment, hogy élelmiszert és ruhát 9gyűjtsön a Pesten küzdőknek. Egy teherautó lépcsőjén elszavalta a Nemzeti dalt, elmondta a Műegyetem 12 pontját. Később, november 4-e után ezt számon kérték rajta, ám komolyabb megtorlásra nem került sor.
Az viszont tény, hogy először nem vették föl az egyetemre – helyszűke miatt, kiváló eredménye ellenére. Ez 1958-ban történt, abban az évben, amelyben bizony ennél jóval tragikusabb eseményekről is hallhattak a magyarok… Közben segédmunkásként, gépápolóként dolgozott különböző munkahelyeken. Egy évvel később aztán fölvették az ELTE magyar–könyvtár szakára. Egyre közelebb került az irodalomhoz, a költészethez.
10Egyre közelebb került az irodalomhoz, s ahhoz a valósághoz, amely hazánkban hagyományosan és szinte változatlanul az irodalmi élet fókuszát jelenti. Budapest ez a fókusz. A főváros, amely számos vidékről, az ország – kulturális értelemben véve is – különböző tájairól származó értékeket olvaszt magába. Bella István lírája persze őrzi a gyökereket, azt a hagyományt, ami alapjaiban nem különbözik a kis ország egyéb vonzódásaitól, ám árnyalataiban mégis valami mást jelent.
Az első verseskötet s a „rajba rendeződés” előtt természetesen az ő életében is voltak egyéb kezdemények. Feltétlenül ezek közé tartozik, hogy a hatvanas évek derekán megszületett a Tiszta szívvel, ez a nyilvánvalóan a József Attila-i örökséget büszkén és markánsan vállaló diákfolyóirat vagy antológia, jelezvén, hogy új nemzedék van a láthatáron. Egy olyan nemzedék, amelynek tagjai érzékenyen reagálnak a konszolidáltabb, alapjaiban azonban egy nagy hazugságra épült rend minden rezzenésére. Az első szám 1965 januárjában jelent meg; a lap nem élt többet három számnál. „Olyan kísérlet volt, amit rögtön el is fojtottak”5 – jegyzi meg keserűen a költő jó két évtizeddel később. A munkatársak között találjuk Asperján Györgyöt, Sumonyi Zoltánt, Horgas Bélát, Győri Lászlót, Utassy Józsefet, tehát a Kilencek néhány tagját is. Kétségtelen, hogy ez az alkotóműhely olyan szellemi éhséget teremtett, amelynek törvényszerű következménye volt a lapalapítás. Az már a korszak ellentmondásai közé tartozott, hogy rövid élet adatott meg neki. Az ifjú szerzők és szerkesztők naivságát jelzi, hogy tudtuk nélkül jelent meg már 1956-ban is egy ilyen című egyetemi kiadvány, s nem véletlen, hogy a hatalom gyanút fogott még akkor is, ha a közvetlen kapcsolódásról aligha lehetett szó. Nem maradtak el a fegyelmik sem…
Ugyanakkor a teljesebb igazsághoz tartozik, hogy Bella és társai nem maradtak fórum és publikációs lehetőség nélkül. Az Új Írás, a korszak 11friss folyóirata, és a Miskolcon szerkesztett Napjaink volt főleg a kínálkozó lehetőség, s a szerkesztők közül mindenki előtt Kabdebó Lóránt, aki a kezdetektől kritikusi-irodalomtörténészi figyelemmel kísérte e költők pályáját. Írt is róluk már idejekorán. (Az Új Írás 1967/4. számában például Belláról, Budáról, Ághról, Raffairól és Serfőzőről.) S egyáltalán: ha végigolvassuk a Bella István életművéről szóló kritikákat, recenziókat, elemzéseket, átfogó jellegű tanulmányokat, akkor megállapíthatjuk, hogy pályáját általában az értő figyelem, a kritikai alaposság kíséri végig a kezdetektől napjainkig. Azt is mondhatjuk, hogy „jó a sajtója”, legtöbb méltatója az utóbbi évtizedek egyik legjobb költőjének tartja. A hivatalos elismerés sem hiányzik, bár tudjuk, hogy ez gyakran megtévesztő, hiszen az éppen csúcson levő kultúrpolitika gesztusa nemcsak az esztétikumnak szól… Tény, hogy 1970-ben (harmincéves korában) már megkapta az első József Attila-díjat, s 16 évvel később a másodikat. 1988-ban Déry Tibor-díjban részesült, s ugyanebben az évben Az év könyve elismerés is az övé lett. 1992-ben a Magyar Művészetért díjban részesítették. Érdekesség, hogy 1998-ig többször is fölterjesztették Kossuth-díjra, ám mind ez ideig nem kapta meg az írók legnagyobb elismerését. Ismétlem: a díjak nem feltétlenül jelzik a valós értékeket, az elfogadottságot azonban mindenképpen.
Visszatérve a kezdetekre: a Tiszta szívvel elfojtása ellenére kétségtelen tény, hogy a hatvanas években megteremtődtek azok a lehetőségek, amelyek Bella István és kortársai számára kedvezőnek voltak mondhatók.
Az ő személyes életének fontos mozzanata, hogy 1964-ben fejezte be egyetemi tanulmányait – ám diplomát nem kapott, mivel nem írta meg a szakdolgozatot. „Ennek három oka volt. Első a lustaságom, a második, hogy ekkor már a költészet jobban érdekelt, végül pedig megnősültem, a feleségem is egyetemista volt, egyikünknek dolgozni kellett.”6
12Ahogy a Havas Ervinnek adott interjúban mondta 1983-ban, akkor már jobban érdekelte a költészet, s pontosíthatjuk úgy is, hogy mindenek előtt a költészet érdekelte már diákkorában. Miként Csoóri Sándor írja róla: „A kísérletek őt messze elkerülték… Egyedüli műfaja a vers: a lehetetlen és a lehetséges élet lázas kibeszélése.”7
Ennek a „lázas kibeszélésnek” első, kötetbe gyűjtött dokumentuma az 1966-os elsőkönyv, a Szaggatott világ. Milyen jó, már-már provokatív cím! Bizonyos szempontból utal azokra az előzményekre, amelyekre a Tiszta szívvel kapcsán az imént már utaltam. Más szempontból persze ennél jóval általánosabb a jelentése, hiszen a jó költészet mindig alkalmas az ilyesfajta általánosításra. Ilyen vers a kötet címadó műve is, amelyben korai összegzési igényt láthatunk. Nem ezzel a verssel kezdődik a kötet, ám kétségtelenül itt adja meg az alaphangot a költő. A falusi gyerekkor alaprétegei jelennek meg elsősorban,8 s ezeket a meghatározó élményeket ötvözi a versszületés idejének élményvilágával. „Anyám hajnalban kelt, tüzet rakott, / megfőzte a nyomorúságot, / a tegnapesttől kért kölcsön kenyeret. / A vézna tűznél véznább volt árvasága.” Ebben az első strófában tömörítve jelenik meg az, amiről már oly sokat hallottunk azóta: az árvaság többszörös. A háború elpusztította apa nélküli csonka család nyomorúsága szembeötlő, s mindezt Bella már egyéni nyelvvel, példás tömörítéssel tárja olvasója elé. A „kilencéves, árva evangélista” képében önmagát jelöli, utalván gyermekkora egyik alapélményére, „kántorságára”, a templomi szolgálatra. Ennek hozadéka azonban csekély: ekkor már „istennel semmi dolgom…” A már idézett interjúból persze tudjuk, hogy ez a gondolkodásmód folyton változik élete során, lírája különböző periódusaiban. S ha a hatásokra gondolok, idézhetjük József Attila szegényember-verseit, ám – miként már Pomogáts Béla is 13jelzi a fent idézett recenzióban – Juhász Ferenc, Nagy László és Sinka István rokon világát is.
Egy másik korabeli kritikából idézünk: „Aki Bella Istvántól mindent elsöprő lendületet, perzselő forradalmi tüzet vár, az feltétlenül csalódni fog. Aki viszont új költészetünk egyik jelentős egyéniségét sejti benne, hitünk szerint nem csalódik.”9 Szöllősy Tibor ugyan kevésbé indokolja határozott véleményét, ám alapjaiban jól ragadja meg a lényeget. A Szaggatott világ cím nélküli, Csak aki olyan fiatal… kezdetű nyitó szonettje ilyen értékeket mutat. (Az ilyesfajta formai kezdés sem előzmények nélküli a magyar irodalomban: gondoljunk csak Ady Endre híres berobbanására!) Az ifjúság, a tisztaság itt az alapérték, s közben Bella „programot” ad:
Megkockáztathatjuk az iménti recenzenssel szemben az ellenvetést: itt még akár „perzselő forradalmi tűzről” is beszélhetünk, ám ifjúi lendületről mindenképpen. Hangsúlyos a többes szám első személyű azonosulási szándék az egész századdal. (Farkas László egyenesen „világhódító lendületet, fiatalos tüzet, sistergő elevenséget” emleget).10
14Mint ahogy általában az első kötetekben, itt is természetes, hogy javarészt a származás, a szülőföld, a kibocsátó közeg élményvilágát ragadja meg a költő. Más szavakkal a „tavasz-nyár-boldogság-forradalom-szerelem konnotációs szférája”11 ez a versvilág. Természetes igénye, hogy megmutassa magát, hogy portrét rajzoljon önmagáról. Önarcképe az első között játszik ilyen szerepet. Az „észrevétlen elúszott” apa s a még itt levő és „mind fehérebb” anya képe ad keretet, s a két szeretett szülő lényegéből fakadó én, „az öklömnyi gyerekember” ágaskodik, hogy majd egyre nagyobbá nőjön. Másutt a természetimádat, egyfajta örömittas, rajongó attitűd a feltűnő ilyen sorokkal: „A tájból kicsap a fű” (Zúdulás), „Ezüstfarú jércék sikonganak” (Tavasz előtt), „Megfojt e súlyos ragyogás” (Nyár). A József Attilára emlékeztető természetrajz s a nemzedéktársak közül Utassy József lendülete, láza egyaránt a rokon tendenciák közé tartozik. Utóbbi költő ismert verseinek ikertestvére például a Zúdulás egésze, s legfőképpen a befejezése: „Hej, fiatalság, forradalom, / zúduló évszak csak el ne hagyj!” Az ilyen hatások persze kölcsönösek is lehetnek, s a legfontosabb, hogy ugyanazon történelmi időről adnak lírai helyzetképet.
Legalább ilyen megkapó, hogy megörökíti szűkebb hazája, a szülőföld egyszerű embereit. Ezzel is ki tudja fejezni, hogy nagyon fontos számára, honnan jött, kitől kapott szellemi örökséget. Izmindi József birkapásztor alakja két versben is feltűnik, az egyiknek ő a főhőse. Ez utóbbi szonettben ő az, aki „Csizmáját le sem vetette, / csak hanyattvágta magát ruhástól…”, s „kilencvenkilenc évét rendre / átterelte az elmúláson.” (Izmindi József)
Persze kissé szűkös még ez a költői világ, ám az is feltűnő, hogy a formai biztonság, a stilisztikai változatosság, a később majd oly fontossá váló nyelvteremtés már ekkor Bella István főbb ismertetőjegyei közé tartozik. „…Ritkán látható költői mutatvány kezdődött: gyermeki egyszerűséggel, ártatlan, rontatlan költői természetességgel beszélt a legnagyobb, legsúlyosabb dolgokról.”12 Elmerenghetünk azon, hogy vajon egy cséplés az ilyen dolgok közé tartozik-e, ám kétségtelen, hogy az ezt megörökítő vers költői mutatvány része. Az augusztusi alapélmény megéneklése jól mutatja, hogy Bella milyen természetes hangon tudja összekapcsolni az evilágot az egyetemes mozzanatokkal, a földi köröket az égiekkel. „Rezes sugárral gőzölögnek / a csillaggal bevetett mennyek. / Hold párállik – aranyló trágya – / mit elejtett az ég bikája.” (Cséplés) 15Egy másik sajátosság e szintézis igazolására: a magasztos s a profán jól megférnek egymás mellett, s ebben nem vitás, hogy az ún. modern líra egyik tulajdonságára ismerünk e korai Bella-versben. Így fejezi ki azt, hogy az örökkévaló iránti igénye megvan, még ha ezt nem tudatja is úton-útfélen az olvasóval. Ím, én is című versében pedig valóban súlyos és nagy dolgokról szól.
Ezzel a verssel kapcsolatos az egyik korai bíráló érdekes észrevétele: „A tettvágy, a komolyan lelkes lobogás szólama mellett felhangzik a másik szólam is, a rettegésé, a fékező félelemé.”13 Tálasi Istvánnal szemben úgy látom, hogy nem a rettegés és a félelem, hanem sokkal inkább egyfajta bizonyosság adja meg itt az alaphangot. Többszörös áttétellel ugyan, ám a záró mozzanat mégiscsak ezt erősíti.
Az elsőkötet legtöbb versére az ilyen szintű, intenzív, érzékletes, s – ne féljünk a szótól! – érett hang a jellemző. Ma, több mint három évtized távolából egyre inkább bizonyosnak érezzük, hogy akkor valóban olyan életmű indult útjára, amely nem születik minden korban. Szépségeszményével is kapcsolatos Vasy Géza egy észrevétele: „…nem tájleíró, szerelmes, gondolati és egyéb fogalmakkal meghatározható költeményeket alkot, hanem a József Attila-i költészet vonzásköréből kiindulva olyanokat, amelyek ebből a szempontból nézve mindenképpen szintétikusak, azaz a kifejezendő költői alapeszme céljainak megfelelően használnak tájleíró, szerelmi s egyéb elemeket.”14 S valóban: gyakori az ilyesfajta szintézis. Bella István a Vasy Géza által jelzett úton jár, ám tovább is lép, meg is újítja honi líránkat. Beépíti életművébe a József Attila utáni korszak esztétikai eredményeit, bár a modernizmusnak alig enged teret.
16Úgy, ahogy például Szelíd ég című versében cselekszik. Dinamizmusa épp, hogy szét nem feszíti a vers keretét, ám éppen ez az arányérzék fontos: elmegy a határig, s aztán nagy költői fegyelemmel együtt tartja a szerkezetet. „A rózsa fölrobban: kinyílik. / Szirmok sárga szilánkja száll, / rügyek géppuskatüze izzik, / leveleket lyuggat a nyár.” Ez a nyitó versszak jól mutatja, hogy a tájköltészet hogyan haladja meg önmagát, s hogy hagyomány és újítás miképpen fér meg egymás mellett. A nyár bombázógép lesz, miközben a halál közeleg. „…s belőtt bunker a szerelem.” Furcsa, meghökkentő metaforikus ábrázolás, különös feszültséget rejt, ám a befejezésben ott az oldás, az oldódás vágya: „…Ölelj át! / Ne vessen szét a félelem.” Ahogyan Pomogáts Béla írja: „…csupa szenvedély és izzás, metaforák tűzijátéka, – az év legtöbbet ígérő költő-avatása.”15
Ikerdarabja lehet az előbbi versnek a Torlódó tél, egyrészt az évszak-pár „ráfelelésével”, másrészt intenzitásával. A végkicsengés azonban teljesen eltér: itt éppen a bezártság, a tehetetlenség megjelenítésének vagyunk tanúi: „Fekszem torlódó tél alatt. / Hajam szuronyos fagyba lóg. / Körülvettek a jégcsapok.” Lehet, hogy ez a befejezés teszi művészileg erőtlenebbé ezt a művet. Másutt a kissé fésületlen jelleg hagy hiányérzetet az olvasóban (Ártatlan dal), de általában nem ez jellemzi.
Aztán a sokak által hangoztatott nagy előd, József Attila, haló poraiban is megjelenik. Az alcím: Amikor szárszói szobrát ledöntötték. Módszere ismert: ama másik életmű több vezérszavára építi emlékversét, s „válaszol” rájuk. Kölcsönveszi képi világát, verssorait, hogy lezárja azok relatív nyitottságát. „Te józanul legbolondabb, / szegényként legszegényebb, / lásd, most is sínre dobtak.” De megidézi a csillagokat, a mindenséget, a tehervonatokat, a munkabért stb. Nagy László ismert József Attila-verséhez hasonló intenzitással és azonosulási vággyal megírt vers ez, bár amazénál talán kevésbé kiérlelt. Emlékezetes szonettben szól Juhász Ferencnek is, aki – mint közismert – Belláék nemzedékének egyik meghatározó mestere. Egy pillanatra a másik, József Attilát idéző költemény is újra eszünkbe juthat, ráadásul ideidéződik a Kései sirató egyik emlékezetes sora is. Itt így módosul: „Látom: földet, füvet morzsol ajkad…” Tudjuk, Juhász számára éppúgy alapélmény József Attila, tehát nem meglepőek az ilyen összefüggések, csupán arról van szó, hogy Bella István bravúrosan érzett rá a lehetőségre.
Látjuk tehát a folytonosság szép példáit, az elődökhöz és kortársakhoz fűződő művészi-morális kötődést, s hasonlóképpen a népköltésze17tet mint tiszta forrást. (Ebben a tekintetben sem véletlen a József Attila-i, Juhász Ferenc-i párhuzam.) Későbbi műfordítói törekvéseit is meghatározza e szándék (erre majd még visszatérünk), ám egész pályája irányultságára igaz Vilcsek Béla egyik tétele: „Ősi és népi eszményének tudatos, programosnak nevezhető vállalása… egyúttal a magyar költészeti-verselési hagyomány értékeinek vállalását is jelenti. Arany János és Németh László e tekintetben is példaadó a számára.”16 A Szaggatott világ egyik verse, a Mikor először mind verstanilag, mind szemléletmódja tekintetében ennek példája. Elsősorban nem formailag, hiszen kétsorosai nem követik a népdal tagoltságát. Szóhasználata s az eredetrajz azonban folklorisztikus ihletettségű. Egyben annak a „népi szürrealizmusnak” az elemeire is rábukkanunk, amelynek olyan követői vannak a kortársak közül, mint a Heteken és a Kilenceken kívül a már megidézett Juhász Ferenc, aztán Csoóri Sándor vagy Takács Imre. „Mikor először teremtettek, / szívembe rengő követ tettek. // Homlokomra, mert rút és szép volt, / vastollú páva szállt, az égbolt…” Ez a verskezdés szépen ötvözi a fent elmondottakat, s később is ilyen elemekkel találkozunk: zöld idő, kék derű, háromszori teremtés stb. Ez utóbbi hármasság „fejlődésvonalához” kapcsolódik a szív, a „rengő kő”, a „förgeteg”, végül pedig a „zöld idő”. Be is zárulnak a körök a „beszélő élettel”, a „Minden évszakon diadalmassal”. Versépítkezése és pátosza Nagy László-i hatásokat mutat, s ebben minden bizonnyal szerepe van a gyökerek rokonságának, a származás hasonlóságának is.
Számos helyen megfigyelhetjük, hogy a színek különös erővel bírnak ebben a költészetben. Az imént említett verssel kapcsolatban erről már részben szó esett. Nyelvi gazdagságát jelzi, hogy így van ez másutt is. A Szálló vizekben a zöld uralkodik, ilyen színű az árvíz, a vízesés, a táj. Ugyancsak zöld az erdő a Foltokban, s persze a fű is a Szelíd égben, a Zsoltárban „a fákról menekül a zöld”. Nem nehéz észrevennünk, hogy ennek a színnek hagyományosan a reményhez kötődő jelentése a fontos, no meg ott, ahol a táj (főként a nyári) szerepet játszik, magától értetődő mindez. A sárkeresztúri vidék éppúgy megjelenik, mint bármi más, akár a jelképes természet is. A gyerekkor tájai címmel egy kisebb versciklus is található az elsőkötetben. Fölidézi benne a magyar vidék mozzanatait, finom, realista képekben emlékezik a múltra. A hatodik strófa megmutatja az „arcát kezébe temető” anya alakját, s ki nem mondottan itt is érzékelteti az apahiányt. A Vasy Géza emlegette szintézis in18nen sem hiányzik. A szülők versbéli megjelenésével kapcsolatban pedig idézhetjük Kabdebó Lóránt korabeli igazságát: „Bellánál már nem életrajzként, hanem a portré meghatározó elemeként jelenik meg a szülők alakja. Így ötvöződik versében a szinte balladás valóság-kifejezés, és absztrakt-fogalmi gondolkodás a szürrealistákra emlékeztető, Chagall-szerű szerkesztésben.”17
Külön kell szólnunk a Szaggatott világ szerelmes verseiről, annál is inkább, mert ez az egész pálya egyik legmeghatározóbb témája. (A kilencvenes években egész kötet jelzi majd ezt: a Szeretkezéseink.) „Én mindenképpen a szabadságot kerestem és találtam meg a szerelemben… Az én nemzedékem az első, amely szabadon áldozhat a szerelemnek, ennek óriási erényei mellett – tiszta, kötetlen, szép kapcsolatok – hátrányai is voltak: a túlzott szabadosság, a szerelem nélküli szexualitás, a korai házasságkötések és a mindezekből fakadó rengeteg válás”18 – mondja a Szepes Erikának adott interjúban 1997-ben. Az idézetnek a mi szempontunkból most főleg az első mondata a fontos, bár egyébként érdekes a szociológiai vonatkozású folytatás is. A szabadság és a szerelem egybekapcsolása persze nem Bellánál jelenik meg először, ám kétségtelen, hogy a felfogás alapjaiban különbözik – mondjuk – a Petőfi Sándor korában ismerttől. A bizonyosság, az ifjúság láza s a meghittség együtt vannak itt jelen, dalformában és szabadon szárnyaló versben egyaránt. Az életérzést és a helyzetet pontosan mutatja a Dal:
Ez a vázlatszerű vers frappáns módon fejezi ki az előbb jelzett hármasságot. Ezt mondhatjuk el a Maradj velem, az Elmegyek én is… s a Szerelmes vers esetében is. A formai biztonság ezekben a versekben sem vitatható, nyilván ezért is volt alkalmas például a Szebbnek szültél arra, hogy Dinnyés József „daltulajdonos” megzenésítse és énekelje. (Megemlítendő, hogy Dinnyés talán éppen a Hetektől és a Kilencektől adta elő a legtöbb énekelt verset.) Ezek a korai versek jelentik az alapozást, a legkiemelkedőbb Bella-szerelmesvers, a Szeretkezéseink fémjelezte majdani épülethez.
19S ugyanígy szólnunk kell még egy hosszúversről, a Válasz nélkül címűről. Főként azért, mert a mindig visszatérő apaélmény s apahiány itt egészen különlegesen van jelen, másrészt pedig a líratörténeti párhuzam okán is. Ez utóbbi egyértelműen az ugyancsak gyakran hangoztatott József Attila-élménnyel van kapcsolatban, egészen pontosan a Kései siratóval. E verssel kapcsolatban Karádi Zsolt már idézett tanulmányában olvashatjuk: „A néptanítóhoz, a szív alatti munkáshoz, jobban mondva: az ő hiányához szóló, vele feleselő, belőle erőt merítő, voltaképpen monologikus szöveg önértelmezési kísérlet. …Nemcsak apasirató, hanem önfeltáró mű is, amely a puszta hiányként létező apához igazodás és a tőle való elszakadás erőterében fogalmazódik meg.”19 S valóban: ezek alapján is kézenfekvő a párhuzam a költőelőd versével, ami persze, teljesen más körülmények között, az anyaélmény s az anyahiány drámai megjelenítése. Bellánál is hasonló a verskezdés: „Milyenek, mondd, a földi itatósok, / a föld, bogár, gyökérágyás milyen?” A pusztulás materiális rajza kemény, már-már agresszív kérdésekben fogalmazódik meg. A szükség mondatja a fiúval a féloldalú párbeszéd szavait, a fájdalom mondatait. Aztán kevésbé számonkérő a hang, mint a József Attiláé, inkább a segítségkérés a jellemző. A Karádi emlegette önértelmezési kísérlet része, hogy „…rám a levegő is úgy nehezedik / mint csontodra a halál…” A sorsközösség, a sorsazonosság keresése és vállalása szembeötlő. A fiú óhatatlanul is halott apja sorstársává lesz az élete során, s itt a költészet szempontjai sem mellékesek. „S most szükségem van rád, mert nem tudok mást / mint vállalni a dalban szertefoszlást, / ami rámméretett…” Ily módon nem lesz a vers íve oly hatalmas, mint akár a József Attila-műé, vagy éppen Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban és Illyés A reformáció genfi emlékműve előtt című verseiben. Persze e két utóbbival az igen és a nem, az elfogadás és a taszítás kettőssége okán érezhetünk párhuzamot. Mindhárom, ma már klasszikusnak számító költeményben végül az elfogadás diadalmaskodik, de nagy belső harc eredményeként. Az egyikben az anya, a másikban a kultúra, a harmadikban a hitújítás a „győztes”. Itt nincs ilyen nagy ív. Ezúttal a kérés az elsődleges. S a végkifejlet: „…rajtam te sem segíthetsz, / csak hallgathatsz, csak erőt adhatsz a hithez, / ha az ész habozik…”
Az efféle emlékezetes, a szintézis igényével született versek a hatvanas évek derekán tehát fontos életművet jeleznek előre. Ahogy Mezei András írta erről a líráról: „A gyökerekben él, nemcsak a leveleken villan.”20
20Ez a „gyökerekben élő” költészet három esztendővel később meghozta az újabb eredményt, Az ifjúság múzeuma című második kötetet. Ha korábban szót ejtettünk a környező világ változásairól, akkor most különösen érdekes jeleznünk egy-két vonatkozást. Hiszen ezekben az években zajlanak le itthon s külföldön is azok az események, amelyekről azóta oly sok szó esett. Természetesen 1968-ra, illetve közvetlen előzményeire s a következményekre kell gondolnunk. S ha igaz az a közhely, hogy egy költő pályáján nem is az első, hanem a második könyv az igazi próbakő, akkor különösen fontos figyelnünk ezen változások és a líra belvilágának viszonyára. Kabdebó Lóránt éppen azt hangsúlyozza, hogy Ágh István és Ratkó József második kötetével szemben Az ifjúság múzeumának szerzője „a jelenidőnek a költője.”21
Ezt sugallja mindjárt az első hangütés, a Hát itt vagyok, itt vagyok újra kezdetű, önálló cím nélküli vers is. Az állandó jelenlét igényét önti formába Bella, követvén az elsőkötet ebbéli példáját, hiszen ott is a többitől elkülönülő, címtelen művel kezdődött a versek sora. Az ifjúi lendület és tenni akarás vágyát fogalmazza meg, egyéb nagyívű vágyakkal: „Jó volna, amíg künn a föld / zúg, hánytorog, / hinni, a világ anyaöl. / S még nem vagyok.” (Kiemelés tőlem – B. I.)
A kötet ezt követően négy ciklusra tagolódik. Az első a könyv címét adó, a második a Tél van, a harmadik a Márta, a negyedik a Füstöl a szó. Pontos, a lényeget példásan megragadó címek. A kötetet értékelő kritika alapjaiban megegyezik abban, hogy fontos változásokat figyelhetünk meg a Szaggatott világhoz képest. Van, aki a tematikai és formai gazdagodást, „a dal korábbi hegemóniájának megszűntét”22 konstatálja, s van, aki azt írja, hogy „…az alapvetően pozitív értékű ifjúság válik múlttá…”23 Az első kötethez képest szinte mindenki többletet vél fölfedezni, sőt, a már idézett korabeli Kabdebó-kritikában egyenesen azt találjuk, hogy 21az új könyv „vezeklést” is jelent az első „tudatos nagyotakarásért, nagyotmarkolásért”.24 Továbbra is érzékelhető József Attila és Nagy László hatása, s ezt például Kis Pintér Imre többek között a nagy erejű metaforák jelenlétében, a lét „búvárruha”-jellegében látja.25
S ha igaz is, hogy a dalforma már nincs „hegemón” szerepben, azért a folytonosság jeleit sem téveszthetjük szem elől. A Zene például egyszerre emlékeztet Nagy László kiváló, a tüzet megéneklő nagy versére, s ugyanakkor Illyés Gyula Bartókjának bizonyos részleteire, verstechnikai megoldásaira. „Ej, te zene, te zene, te láncos / pipacsban, proletár szélben / zúgó, szökellő, / táncba cipelő, / fűszálak lélegzete –”. A „Hol vagy, te zene?”-féle kérdés mindamellett háromszor is megtöri a folyamatot, sugallván egyfajta hiányérzést. A végén pedig mindez a kötet egyik középponti fogalmával, az ifjúsággal kapcsolódik össze, mintegy előkészítvén a következő, kötetcímadó vers jelenlétét. Az ifjúság múzeumként feltűnése nagyon beszédes, szemléletes. A költő személyes sorsában persze igencsak jelenvaló ez az állapot, hiszen akkoriban még csak harmadik évtizedének vége felé jár. (Másfelől persze akkor már „túlélte” Petőfi Sándort, és lassan József Attila éveinek számát is megközelítette.) Ám sokkal fontosabb ennél, hogy megérintette az ifjúság gyors múlásának, s áttételesen a világ „elöregedésének”, az álmok meg-nem-valósulásának szele. S Az ifjúság múzeuma című vers a maga eszköztelenségével, valóban a dalforma elhagyásával, prózaiságával pontosan fejezi ki az ezzel összefüggő lélekállapotot. Vadas József szerint az jellemzi, hogy látjuk a költő magatartását, de „a tett, az még valahol hiányzik”.26 Nem egészen világos, hogy a korai recenzens milyen cselekvésre gondol, hiszen sommásan akár azt is mondhatjuk, hogy a vers maga is cselekvés… Bagatellizálás helyett azonban hasznosabb továbbvinni a fölvetett gondolatot. Ha az ifjúság múzeumba kerül, akkor nem vitás, hogy már a múlt része. Kérdés ugyanakkor, hogy visszafordíthatatlan-e a folyamat. Hiszen a jelzett vers arra is példa, hogy a költő semmit sem kíván lezárni, részben nyitva hagyja a lehetőségeket. „A küzdelem mégsem egyenlőtlen”27 – mondja Kis Pintér Imre.
Az sem véletlen, hogy itt már egyre problematikusabb lesz a világ, a költő belvilága éppúgy, mint az objektivitás. Ez a tény mindenképpen a költői érlelődés és önismeret-fejlődés bizonyítéka. S visszatérve az iménti bevezető kérdésre: a korszak fókuszának gondolatvilága, az európai és a magyar változások lenyomata, ha közvetlenül nincs is je22len, ha úgy tetszik, nincs demonstrálva, azért az világos, hogy a líra áttételes lehetőségeit alapvetően ragadja meg Bella István. S ha nem is a „Héttoronyba bezárt” József Attila-i állapotot jelzi, a Míg utcahosszat keserű kérdései hasonlóképpen hatásosak és igazak. („Igazság, szép szó mire ment?!” „hol van a híres regiment?!” stb.) Kétségtelenül keményebb, szikárabb, pattogóbb ez a hang a korábbinál. Azt nehéz lenne igazolni, hogy ebben az esetleges kortársi tendenciák (például a beat-korszak) avagy egyéb okok játszanak-e döntőbb szerepet. A közéletiség nagy korszaka ez, gondoljunk csak a – Belláétól alapjaiban különböző – korabeli példákra, arra, hogy Simon István, Ladányi Mihály, Váci Mihály vagy Garai Gábor az akkori évek ünnepelt költői voltak, s főleg a „közéleti hang” meg a kultúrpolitikai törekvések okán. Ez az a korszak, amikor sokan hittek a költészet tudat- és társadalomformáló, s természetesen forradalmi erejében. A verseskötetek nagy példányszámban fogytak el, a széles nyilvánosság előtt zajló versmondó versenyek is fénykorukat élték.
Bella István is akkoriban írta meg itt tárgyalt verseit. A fenti körülmények néha nyers megfogalmazást eredményeztek (Megkéselve). Ugyanakkor folyton keresi a biztos támpontokat, viszonyítási tereket (Szergej Jeszenyin, József Attila). Érzékeny az emberi szenvedés akár évezredes mértékű jeleire, Emlékművet ír egy meg nem nevezett, tehát teljes egészében általánosítható áldozatról.
Apokaliptikus utalásai teszik döbbenetessé és emlékezetessé az ilyen verset. Jézus Krisztus éppúgy szereplője lehet e műnek, mint a későbbi századok bármelyik mártírja, beleértve a költő korának áldozatait is.
A jelenkor immáron közvetlenebbül jelenik meg több versben, például a Kőkorszakban. Ugyan „történelemfeletti / kőkorszakbeli országot” emleget, amihez nincs köze, ám nyilvánvalóak utalásai a jelenre. További változást, költői módosulást jeleznek az olyan versek, mint például A Lánchídon, amelyet a már idézett írásban Kabdebó Lóránt – A rakparton cíművel együtt – a legizgalmasabb művek közé sorol. Valóban: „a verset osztó törésformák, a mesterséges beavatkozás jelzései már formateremtő erőként működnek.”28 A verskezdés prózaisága, a zaklatott lelkiállapot csupasz ábrázolása az egyik jellemző. „Mostanában megint későn jövök / haza, éjfél és egy között, / s vitáim, s veszekedéseim dühét itt csitítom / olcsó cigarettával a Lánchídon…” Egyetlen ízig-vérig lírai mozzanatot sem találunk itt, ám nem mondhatjuk, hogy hiányzik a költőiség – persze jórészt a vers további részletei jóvoltából. Ám inkább egyfajta rejtett líraiságot vélünk fölfedezni, valamiféle szemérmes attitűdöt. A vers- és élethelyzet egyszerre idézi József Attila emlékezetes hosszúverseinek világát, „az éjjel hazafelé mentem”-féle indításait, s ugyanakkor hamisítatlanul a Bella István ifjúkorára jellemző pesti értelmiségi-művészi élet mozgalmasságát, feszültségét. Harmadrészt, s egyáltalán nem mellékesen, ott a Lánchíd mint jelkép, mint a magyar történelem kiemelt produktuma, a „legnagyobb magyar”, Széchenyi István nevét idéző látványosság. Ám mielőtt még valamiféle romantikus szárnyalás venné kezdetét, „a vaszuhatag, kőrengeteg között / hideglelősen fölrítt egy tücsök…”, jelezvén a jelen hangjait. A tücsökmotívum uralja a későbbi sorokat is, a költő „beszélő híddá” változik, s mondja a maga bajait. Egyre felszabadultabb lesz Bella versvilága itt, s további távlatokat sejtet.
Ezeknek a távlatoknak a lehetőségét erősíti a második kötet második ciklusa, a Tél van. S ha Vadas József kritikájának címét idézzük (Búcsú az ifjúságtól),29 akkor csábít a párhuzam a „tél” kiemelt szereplővé előlépésével. Egyébként Vadas közhelyeket emleget Az ifjúság múzeumával kapcsolatban, bár ma úgy látja az olvasó, hogy a kritikus féligazságot hangoztat. Természetesen Bella sem mindig tudja elkerülni a közhelyeket, ám korántsem ez határozza meg alapvetően versvilágát. „Még… őszinte pillanataiban is érezni valami görcsöt, mely mintha ha24tárt szabna a nyelvi, költői fantáziának…”30 A feltételes mód némiképpen árulkodik. Vadassal szemben állíthatjuk, hogy nem szab határt. Az újdonság hiányáról persze értekezhetünk, de hát mit kezdjünk az ilyesfajta elégedetlenséggel akkor, amikor jól tudjuk, hogy aligha a témában kell keresnünk az újszerűséget. Kétségtelenül a tél is „örök téma”, s éppen itt próbál a költő újszerűen szólni, ha nem sikerül is mindenütt. A vers születésében például a negyedik évszak csupán „díszlete” a mondandónak. „De lassan meghasadnak a hantok. / A fagyott föld lassan fölenged. / Jönnek az első boldog hangok: / hóvirág á-k, ibolya m-ek.” Ötletes az ontológiai párhuzam, s jelzi az intellektuális igényt. A ciklus többi versében hasonlóképpen figyelhetjük meg, hogy Bella el tud szakadni az elsődleges jelentéstől, s mintegy felhasználja az ősi lehetőséget arra, hogy valami egészen újat mondjon. Az Ezüstfenyő téren-féle versekben pedig egészen merész tartalmi képzettársításnak vagyunk tanúi. „…csönd van. A forradalmak / s mamutok itt kihaltak…” Valami hiányzik, valami nincs rendben a világban – sugallja keserűen. „Itt nem lehet szeretni, / se halni, se születni.” Ezek a legsúlyosabb szavai. Könnyű észrevennünk a téli világ dermedtségének áttételeit, a rendkívül erőteljes valóságbírálatot. Ugyanakkor a lélek belvilágát is minősíti, az önfeltárulkozást segíti elő ily módon.
A cikluscímadó szonett a versvilág egyetemessé tágulását jelzi. Szó sincs benne idillről, a tél esetleges szépségeiről. Nyomasztó, lidérces világot ír le Bella ebben a fontos művében, érzékletes, drámai nyelven. Igaz rá Vasy Géza egyik megfogalmazása: „…hitelét képalkotásainak ereje, a képi és gondolati anyag szerencsés összhangja adja.”31 „A keskeny utak megfagyott belek.” Ugyanitt „a völgy, nyitott, fölhasadt bendő”. Bella István elszakad korábbi hangjától, és beépíti világába a modernizmus lírai eredményeit. A szó legszorosabb értelmében véve korszerű ez a hang – továbbépítvén azt, amire Az Ezüstfenyő téren már példát mutatott. A pusztulás természetrajzát adja, s nem mutat föl semmit, ami kivezethetne ebből a döbbenetes világból. Az evilágiság és a képzelet mezsgyéjén járunk általa. Így reagál a poéta – persze nagyon elvontan, a direktség látszatát is kerülve – a világ változásaira. S ebbe önnön világa is beletartozik.
Mindezeken túl a Márta című ciklus a legegységesebb mind tematikailag, mind esztétikailag ebben a kötetben. Sokszor és sokan hangoztatták már Bella István szerelmi költészetének fontosságát, főleg a Sze25retkezéseink című vers újszerűségét. A második kötet mutatja föl sorozatban először ezeket az értékeket, amelyek a legjobb és legnemesebb hagyományhoz kapcsolódnak. Bella István szerelmi lírája szervesen épül rá a Balassi Bálinttól József Attiláig terjedő fejlődési vonalra. Nem robbantja szét a kereteket, néhol dalban vall a gyönyörű érzésről, másutt áradóbb vallomással áldoz a másik embernek. Az ember a természet részeként jelenik meg ezekben a költeményekben, együtt lélegzik a növényekkel és az állatokkal. Az egész ciklus azt érzékelteti, hogy az ember életének tán a legfontosabb összetevője a szerelem, lelkileg és fizikailag építi a személyiséget. „Ahogy a fűbe lehasalt, / s levette szemüvegét, / körbe, mint középkori lant, / megpendült füvenként a rét.” (Hegedű) Mint több költőelődje, Bella is azt mutatja meg, hogy a szerelem egyben aktív formálója a környező világnak, s ebben az átalakító tevékenységben mindig az ember áll a középpontban. Eme értékek okán nem túlzás Vasy Géza lelkesedése: ő a Márta-ciklus alapján Ady Endre és József Attila méltó mai utódjának látja Bella Istvánt.32 Szakolczay Lajos hasonló lelkesedéssel nyilatkozik: „Bellánál maga a világmindenség muzsikál.”33
Ugyanakkor némely művét átitatja a hatvanas évek ismert korhangulata, a Hetekre és a Kilencekre jellemző, a múlt századi, Petőfi Sándor megénekelte „szabadság–szerelem” kettősségének a láza. A Mint a világ című versben ilyen sorokra lelünk: „Nem pusztulni sosem, amíg beszél a tested, / lélegzik a szád, élni forradalomban…”, vagy a befejezésben: „Vérátömlesztést, világ! Ti zuhogjatok / ereimbe rétek, jövendő proletárok.” A szóhasználat természetesen a korszakból nő ki szervesen. Őszinteségéhez nem fér kétség, három évtizeddel ezelőtt valóban érvényes volt az ilyesfajta közelítés. A versek többsége azonban inkább a két ember kapcsolatának meghittségét, melegségét szólaltatja meg. Bella István akkori hangjára mindkét irány jellemző: a harsány indulat éppúgy, mint a meditatív kicsengés. Láthatjuk, hogy a korábban emlegetett jelenidejűség, korszerűség átitatja szerelmi líráját is. Formailag is széles a skála: szonettet éppúgy ír, mint dalt. Ez utóbbi tehát nem tűnik el a palettáról, s érthető, hogy éppen a szerelmes művek között él tovább, igazolván – egyebek között – Cs. Varga István észrevételét, amely szerint Bella István, Ágh István, Buda Ferenc, Ratkó József és Kalász László „a dalformában is sajátosan egyéni minőséget teremtettek”.34 Jellemző rájuk, hogy a szemléletben, a világlátásban, a mitologikusan is 26kiteljesedő népköltészeti ihletést tekintve kötődnek egyfajta ősi kifejezésmódhoz. Mindehhez Bella szerelmi költészetének egyik vonala is kapcsolódik – máig érvényesen.
Költői pályájának fordulatát ő maga is megfogalmazza, mintegy bírálóinak tollára adva a felfedezést… Vagyis: „Úgy írtam én eddig a verset, / ahogy csak népmesék születtek…”, aztán: „E dalokat el kell temetnem, / hogy dallá magamat tehessem – …” (Úgy írtam én). Ezzel a hangütéssel kezdődik a záróciklus, a Füstöl a szó. S ugyan az ifjúság megtagadását is emlegeti, ám fontos, hogy az utolsó sorok így szólnak: „Csak ami voltam, az leszek. / Nincs szebb és rettenetesebb.” Így, együtt mondja ki az igazságot, s ebben az is benne van, amit egyik korai, értő kritikusa, Kenyeres Zoltán így fogalmaz meg: „Nem robbantóan újító költő, inkább megőrző és tovább folytató.”35 Kissé árnyalhatjuk mindezt úgy, hogy az őrzés és a folytatás mellett azért a mérsékelt újító szándék igenis érvényesül Bella korai költészetében.
A Füstöl a szó versei mindenesetre valóban azt jelzik, hogy ekkor már távol a „népmesei” világ, sokkal inkább a „Tank-hold. Rozsszuronyok vasa” fémjelezte valóság a jellemző (Más nincs). Minden bizonnyal nemzedéktársaival szinkronban nála is „erőteljes kontúrokkal hangsúlyozódott a közgondokkal való vívódás: a kételyek között vergődő, a szólásra kiválasztottságot magára vevő költő…”36 S valóban: ekkor már sorsvállaló és sorskimondó költő Bella István. Nyelvében is megfigyelhetjük azokat az eszközöket, amelyek pontosan érzékeltetik a költői szándékot, annak módosulásait. Egyéni szóösszetételeire néhány példa: „Ábel-föld” (Komor szárnyakon), „Kartondélelőtt” (A rakparton), „gyökércirógató” (In memoriam Babics Mária), „porlombú csillagok” (Ha elmegyek), „fénypernye” (Más nincs) stb. Ezek még csak a kezdetek. Később majd egyre intenzívebb lesz a nyelvteremtés, például a sajátos szóképzéssel.
A záróciklus két legemlékezetesebb verse azt példázza, hogy egyrészt az egyéni, másrészt a közösségi élet tragédiáit egyaránt nagy beleérző képességgel, drámai nyelven szólaltatja meg. Az előbbire az In memoriam Babics Mária, az utóbbira A rakparton alkalmas. Az egyikben az „árva Babics Mária nagyanyát” siratja, a másikban a Duna-parton ártatlanul legyilkoltak emléke jelenik meg finom áttűnésekkel. A felelősség, a lelkiismeret, a kételyek közötti vergődés egyaránt jelen van. Meg a balladisztikus hangulatok, az ősi közlések továbbvitele: „Aludj békében Aludj Szederfák őriznek s a szívem / Ne félj Őriz az anyag mi lettél Őröz 27az anyaföld / Aludj”. A központozás elhagyása sajátos monotonitást és feszültséget eredményez, s érzékelünk valamiféle végső bizonyosságot is.
Ha nem mondja is ki gyakran, de az egész köteten végigvonul egy fontos gondolat: a sorsvállalás komolysága, s ezen belül saját szerepének vázlata. Elmondhatjuk, hogy a második kötet egyfelől az első kötet hangütését folytatja, másfelől a fent jelzett újdonságok erőteljesen körvonalazzák az érlelődő pálya jövőjét.
281969 után hiába keressük Bella István újabb köteteit. Eltelik hat esztendő (kétszer annyi, mint a színrelépés és Az ifjúság múzeuma között), és csak 1975-ben adják ki A hetedik kavicsot. Persze nincs ebben semmi rendkívüli, hiszen nem automatikus az alkotói folyamat. Számtalan oka lehet a szünetnek, az esetleges hallgatásnak.
A költő életében ez a korszak az üzemi újságírásé: 1971 és 1977 között a Magyar Papír munkatársa, s közben a Papíripari Vállalat népművelője. Ez a Ganz-Mávagnál eltöltött könyvtárosi időszak, valamint az 1968–1969-es lengyelországi ösztöndíj után történt. Önmagában egyik életrajzi momentum sem oka a versszünetnek. A külső biográfia mellett természetesen van egy belső vonal is, amely nehezebben követhető, ám éppen az alkotó tevékenység szempontjából jóval fontosabb. Ő maga 1978-ban így nyilatkozott ezekről az évekről: „Ez nem írói válság volt, hanem emberi válság. Furcsa módon egybeesett a díjammal is, amit 1970-ben kaptam.”37 (1970-ben kapta meg először a József Attila-díjat, majd másodszor 1986-ban.) Ebben az időben a válás is sok mindent befolyásol. Ez döbbentette rá arra, hogy muszáj „megcsinálnia magát”. Ugyanebben az interjúban olvassuk: „Nincs más lehetőségem az életben, csak a költészet.”38
Egyre inkább úgy látjuk tehát, hogy Bella István életében az átlagosnál is fontosabb szerepet játszik a költészet, sok poétától eltérően rá nem jellemző a sokműfajúság. Az előbb említett hallgatást persze más összefüggésben is jelezhetjük. A művészi alkotói folyamatnak ez fontos része, ahogy ő mondja: „Szükségem van hallgatásra, meditációra…”39 Mindez nem jelent feltétlenül hosszú elhallgatást, de az is igaz, hogy az a bizonyos néhány esztendő így is felfogható A hetedik kavics versei előtt. S ha a megvalósult eredményt nézzük, röviden szólva: megérte! Ez a könyv ugyanis az első igazi Bella-kötet – a későbbiek ismeretében. 29Az első két kötet ígérete itt már megvalósulni látszik, itt már valóban érett költészetével szembesül az olvasó. Színvonala rendkívül egységes, s olyan remekművekkel zárul a sor, mint a Szeretkezéseink, a Sárkeresztúri ének vagy az Egy költő fényképére. Itt találjuk az első igazi „antológia-darabokat”, olyan műveket, amelyek több önálló elemzést is megértek már azóta. Ekkor: „Az alkotói folyamat radikálisan tudatosabbá válik, s a kimondott dolgok egyre gazdagabb jelentéskört vonzanak magukhoz.”40 Vasy Géza mellett mások is hasonlóképpen vélekednek. Kabdebó Lóránt szerint Bella „…ebben a kötetben lett végül felnőtt”.41 Ugyanitt olvassuk: „Ez a számvetés azé az emberé, aki felmérte immár egész életét, nemcsak a kezdetek idilljeit, fájdalmaiban is csak kéjes életörömét, de a szenvedéseket és megpróbáltatásokat is.”42
Jól bevált szokása szerint ennek a kötetnek is van egy indító, a többi verstől elkülönülő, címet sem kapott műve.
E sorok emlékeztetnek bennünket az elmúlt időszak szüneteire, válságára, amelyből a költő példás önvizsgálattal próbál továbblépni. Csupasz sorok ezek, pontosan jellemzik a pillanatnyi lélekállapotot.
Ezt követi aztán öt ciklus: A tél könyve, A hetedik kavics, a Balázs versei, az Indulók idején és a Sárkeresztúri ének. (Érdekes, hogy Az ifjúság múzeuma után a negyedik évszak újra ilyen kiemelt szerepet kap.) A tél könyve azonban kétségkívüli módosulást mutat a Tél van verseihez képest. Ha lehet, még inkább eltávolodik a hagyományos természetlírától, s még inkább közvetettek a vonatkozások. Érdekesség, hogy nem is minden vers szól a télről, hiszen itt találjuk például az Augusztus 7-et, amely a költő 33. születésnapjára íródott. Persze nem elírás ez, hiszen 30a személyiség belső köreiben „rajokban a hó, s hogy robajlik / a tél, a tél…” És van itt frappáns játék is Egy kis poetica cím alatt, és vannak rímek, kínrímek, csecsemőknek szóló „beszédgyakorlatok”, vagy éppen plakátvers. Gyakran úgy érzi az olvasó, hogy a tél mindössze ürügy, ám éppen itt kapcsolódik akár a hagyományos természetlírához is, amennyiben abban hasonlóan jelennek meg ilyen áttételek. A tél kétségkívül alkalmas a már a „krisztusi kort” is elhagyó költő lélekábrázolására. Vagy ahogyan költőtársa, Ágh István írja: „A háborús tél látomása, vagy inkább a sötét valóság, amely mint egy varjú az elhagyott csatatér fölött kering?”43 A Szavak a télre című vers a látomást és a sötét valóságot együtt mutatja föl. Bella történelmi érzékenységének, erkölcsiségének, személyes érintettségének lenyomata ez a mű, tudatosan szerkesztett és felépített módon. A hóesés sem a tél szépségét, hanem a pusztulás döbbenetét illusztrálja. „Esik a hó Fehér rácsok zuhognak / Esik a hó Esik és nem olvad / rácshó fémhó fehér fémek zuhognak / van vashó kőhó rézhó és nem olvad…” S megint itt vannak a sajátos szóösszetételek, a hétköznapi nyelvben nem létező, Bella-alkotta nyelvi elemek.
Még inkább a háttérbe szorul a tél mint „díszlet” az olyan versekben, mint a Jóbos Vajda János. A „Mont Blanc-ember” (vagy itt: „jégember”) megidézése ugyancsak szerencsés és áttételes költői megoldásai közé tartozik. A tragikus sorsú költőelőddel való azonosulási szándék is felfedezhető – folytatván azt a sort, amely Bella István korának jellemzését szolgálja. A kritika viszonylag keveset szól róla, de itt és másutt is kirajzolódik A hetedik kavics költőjének magyarságtudata. S ennek a „konok és Jóbos Vajda János” éppúgy része, mint a behavazott háborús szörnyűség, de része az is, amit a Dajdajozókban találunk, a „Valamit megint elvesztegettünk” felismerése. S ha József Attila életművét szokás Bella lírájának forrásvidékeként emlegetni, akkor ezúttal itt az ideje Ady Endre emlegetésének is. A fenti sor mögötti szellemiség kétségkívül rokonságban van a „Mi mindig mindenről elkésünk” fájó hangoztatásával. A magyar sors tragikumát idézi meg Bella, már-már apokaliptikus látomással: „Elnézem… tömegsír-barátaimat.” Mindezt egyfajta huszadik századi romantikus ábrázolással teszi érzékletessé. S ha már Ady neve előkerült, érdekes utalnunk Kabdebó Lóránt egy megjegyzésére, mely szerint Juhász Ferenc én-központúságával szemben Bella „Szétnéz, és látása eredményét versbe fogja…”.44 Kétségtelenül nem oly erőteljes itt az én-központúság, ám a líra megkövetelte mértékben 31azért jelen van. Ezt erősíti Tandori Dezső is, aki megvallja, hogy szereti Bella vívódásait és indulatosságát, ebben látja az olvasót ajándékozó többletét.45 A szemlélődés és az izzás tehát egymást erősítik. Ezt egészíti ki a már említett játékosság, amely mögött a dolgokat bölcsen szemlélő ember életfilozófiája húzódik meg.
Játék van később is, legföljebb a keservesebb fajtából való. A kötetcímadó ciklus egésze ugyanis „Egy szétbomló, omladékossá vált szerelem… utolsó lírai morzsáit fogja egybe…”.46 (A magánélet eme válságát maga a költő is érintette a Szikszai Károlynak adott interjúban.) S mint annyiszor, az emberileg egyébként sajnálatos történések poétikailag előremutató eredményhez segítették hozzá a versek szerzőjét. Ahogy Apáti Miklós mintegy – az iménti Koczkás Sándor-idézet kiegészítéseként – írja: „Legnyilvánvalóbb önmagát szerelmes verseiben lelhetjük föl.”47 A versekben, melyek „mindig a szívhang ütéseihez igazodnak”. S ezek a „morzsák” az igen nemes fajtából valók. Újra visszatér a dalforma, s a Hívogatóban a hatszótagos sorok ritmusa pontosan követi a szív dobogását. „Madaram, madaram, / hova hullsz, hova szállsz, / mi ez a magasan / solymozó zokogás.” Újra erős a folklórhatás, újra a „tiszta forrás” táplálja a költészetet. Megjeleníti a kétkedést, a szerelem múlása feletti keserűséget. A klasszikus formán belül képi világa feszültségtől terhes, szóalkotása egyéni, a már többször említett sajátos nyelvteremtő szándék itt is érzékelhető. Kirajzolódik egy szerelmi történet belső lélekrajza, követvén a valós életrajzi eseményeket.
Mindenféle szempontból kiemelt hely illeti meg a kötet- és cikluscímadó A hetedik kavicsot. A vers keletkezése, pontosabban a cím születése összefügg egy történettel. Felesége évekkel korábban kavicsokat hozott emlékül a költőnek, aki kiválasztott közülük hetet, s azokat mindig a zsebében őrizte. Mire a hetedik is elveszett, vége szakadt a házasságnak is. Ennél a történetnél persze kevésbé konkrét a vers maga, de az nyilvánvaló, hogy két ember kapcsolatának megromlását látjuk benne. „– Most hová a fagyos lángból, / gyökerem-koronádból, / ha hó havazik a szádból, / ha te havazol a számból” – ér véget a mű, melyben az évszakváltásokkal kapcsolatos utalások többször is megjelennek, s ezáltal lesz érzékletessé a kapcsolat elhalása. A „nyár egykorhavából” így jutunk el a téli fagyhoz, ami persze nem ilyen egyértelmű, hiszen a „fagyos láng” paradoxona árnyalja és finomítja a képet. S itt sem marad el a Bella-i nyelvteremtő mozzanat: „jégzöl, ráhülsz szememre…” Ezút32tal az egyéni szóképzés eredményez művészi hatást, és segít hozzá ahhoz, hogy az emberi szomorúságot, fájdalmat, az elveszített bizonyosságot kifejezze.
Így lesz tehát költői diadal az emberi vereségből, irodalmi érték a magánélet kudarcából. Az első ciklusbeli Szavak az idegen nyelven című verssel kapcsolatban mondja a következőket Pomogáts Béla, de itt is, s az egész kötet világára igaz: „Nemcsak az idegek lettek fáradtabbak, nemcsak az izmokban feszülő erő lankadt el, hanem a kedv is, az elszántság, a reménység, a fiatalság világbíró lendülete.”48 A magánélet változásai hozzák tehát inkább a felszínre ezeket a dolgokat, sokkal inkább, mint a közéleté, a társadalmi valóságé. A társadalomban egyébként akkortájt rendkívül összetett és ellentmondásos folyamatok zajlottak. Egyrészt túl voltunk a hatvanas évek illúzióin, másrészt az átlagember kétségkívül úgy érezhette a hetvenes évek elején és közepén, hogy élete stabilizálódott, az életszínvonal örvendetesen javult. Mai szemmel ez a változás persze nem oly jelentős, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt akkor másképp éltük át. A javulás okait természetesen nem láthattuk: nem tudhattuk, hogy ennek meglesz az ára…
Így lehetett Bella István is, aki tehát verseiben alig reagál az ilyesfajta változásokra. Helyette az emberi élet belvilágának mélyrétegeibe ás le, s keresi a választ a lét nagy kérdéseire. S mindezt szépen egészítik ki a gyermekversek, s ezáltal nagy elődök és kortársak útját járja, hiszen Arany Jánostól Weöres Sándorig rangos névsor jelzi, hogy legjobbjaink életművének fontos része szól a legkisebbekhez. A hetedik kavics kötet Balázs versei című ciklusában található kilenc gyermekvers benne lesz majd az 1979-es A zöld pizsamabékában is. (Ott ez a sorozat kiegészül majd nyolc újabb művel, de láthatjuk, hogy a gerincét az itt közölt versek adják. A sorrenden sem változtatott a költő: a Móra Kiadó gondozásában megjelent kötetben az Érdi Betlehemmel kezdődő sor a Vigasztaló után a címadó A zöld pizsamabékával folytatódik. S írjuk ide a gyermekkötet nagyszerű illusztrátorának, Kovács Péternek is a nevét!)
A gyermekekhez szólván egyrészt az apa mutatja meg magát, másrészt az imént említett költők fémjelezte utat járja Bella is. Mindezek mellett fontos észrevételt tesz Pósa Zoltán: „Sajátos mitológiával ajándékozza meg kis és nagy olvasóit.”49 Ebből a szempontból az Érdi Betlehem a legjobb példa. (A két kötetben található közlés között van néhány – csupán helyesírásbeli – különbség: „meztélábas – meztéllábas”, 33„Három felől – Háromfelől.”) A kötelező érvényű játékosság és ritmika, a költői lelemények mellett nyilvánvalóan jelen van a még mélyebb összefüggésekre utaló szándék. Áhítat és profán közelítés egyszerre működik, hasonlítván József Attila híres, hasonló tárgyú versének világához. Ez az egyébként hálás téma ősidők óta kedves terepe a költészetnek, s ne tagadjuk, hogy nehéz újszerűen szólni róla. Bellának sem szándéka a minden áron való újszerűség, ám ezzel a nagyon földközeli és emberközeli, de az istenivel ellentmondásba nem kerülő megoldással jól kezeli a nehéz feladatot. A háromkirályok meztéllábasok lesznek, s az ajándékokról így szól a vers: „Bodza tenyerén gyöngyöket, / akác nyakláncot, fürtöset, / nyárfa meg madarakat, / nyarat hoz az inge alatt.” Ki is lép a karácsony világából, és a mindenkori ajándékozás szépségéről tesz így vallomást. „Minden él ezekben a versekben, s mindig közel áll a gyermek érzelmi és képzeletvilágához” – írja Seres József,50 bár tegyük hozzá, hogy ez alapkövetelmény, ha gyermeknek ír a költő. Petrőczi Éva észrevétele szerint „…szülő és gyermek egymást vidítva-szomorítva neveli-formálja e költeményekben”.51
Persze érték itt a játékosság, a humor is, miként azt például a Csodakérőben látjuk, ahol mindenki a „trónoló” Balázsért imádkozik. A Három gyerekrajzban pedig az Ágh-család ad alkalmat a játékra és a nyelvi bravúrra, no meg az Ómagyar Mária-siralom óta ismert és számtalanszor felhasznált világ–virág párhuzamra. Mindez még inkább kiteljesedik A zöld pizsamabékában, erősítvén az egyébként korunkban sok értéket felmutató magyar gyermekköltészetet. (Bella István társai és szellemi rokonai közül sokan jelentkeztek folyamatosan gyermekekhez szóló kötetekkel: Csoóri Sándor, Nagy László, Ágh István, Buda Ferenc, Kiss Benedek, Kiss Anna. S a névsor sokáig folytatható.)
Szerves részei tehát ezen művek egy alapvetően a felnőtt olvasókat célzó költészetnek. Azt nem mondhatjuk, hogy az ezt követő Indulók ideje című ciklus szervesen összefüggene az előző versekkel. Azok ellenpontjainak is felfoghatók az ide szerkesztett költemények. Az Indulók ideje című vers például lendületes antimilitarizmusával tűnik ki a többi közül. A háttérben vitathatatlanul erőszakmentes és szeretetközpontú szellemiség húzódik meg, s ezt a rokonszenves emberi-erkölcsi tartalmat önti dalformába. Négy felhívó jellegű kérdésre épül a szerkezet: „Hogy születnek a katonák?”, „Hogy nőnek fel a katonák?”, „Hogy szeretnek a katonák?”, „Meghalnak-e a katonák?”. E kissé pro34vokatív közelítés a maga sokkoló hatásával kétségkívül a kötet egyik kiemelkedő pontja. Bizonyára szerepe van ebben a haláltudatnak is, amiről Alföldy Jenő azt írja, hogy „…védettséget ad az illúzióvesztések évadján, erőt a múlt idők, a történelmi terhek vállalásához”.52 A mélyben persze ott van éppen a háborús őrület okozta apahiány, az az életre szóló tragikus élmény, ami éppen a tébolyult indulók világában következhetett be.
Nem véletlen, hogy a fenti igazságokat egy olyan költő hangoztatja, akinek valóban a líra az elsődleges terepe, aki lényegében nem kirándul más szellemi tájakra, aki „költői költő” a legszorosabb értelemben. Ebből következik, hogy humanista is, aki közelebb áll a pacifista gondolathoz, mint a militaritáshoz. Ebben a vonatkozásban azon az úton jár, melynek a magyar költészetben valószínűleg Babits Mihály Húsvét előttje a legemlékezetesebb állomása. Ahogy Demény Ottó írja a kötet verseiről: „…szépek, érzékletesek, sajátosan szomorú, de kemény férfiarcot tükröznek.”53 Az ilyen vélekedés szerint tehát szoros a kapcsolat a valóság és a megszűrt líra között, s az sem kétséges, hogy fontos az önportré, az önelemzés szerepe. Néhol mindez közvetetten, az anya szavaiba burkoltan jelenik meg (Levél hazulról). Az elszakadás és a visszavágyódás kettősségéről szól, egyszerre a „Csak az emléked melegít” állapotáról, s arról, hogy „Ó, én, ha nem leszel nekem, / fiammá fogadom a földet…” Kettős portrét rajzol: az anyáét és a fiáét egy versben.
Nemesen egyszerű ez a költészet, a leghétköznapibb emberi vágyakat fejezi ki. Ebből a szempontból különösen fontos a Csak addig.
A lét egészének vázlatát adja ehelyütt: benne van a szerelem, a folytonosság, a természet, s benne a végső pillanat fennköltsége, a nagy és sorsfordító dolgokat tudomásul vevő és tiszteletben tartó ember bizonyosságtudata. S másfelől: a korlátokkal is számoló, s azokkal bölcsen szembenéző ember vallomása.
S a példásan szerkesztett kötet utolsó ciklusa a nagy verseké. Az imént jelzett sorsszerűség, a lét egészének birtokbavétele pontosan látható mindegyik itteni műben. Közülük az első a Szeretkezéseink. A kritika szerint az egyik legfontosabb Bella-vers, igazi antológia-darab, s tudjuk, hogy később kötetszervező verssé is válik. (1996-ban, majd a második, illetve a harmadik kiadásban ezzel a címmel jelenik meg a költő szerelmes verseket tartalmazó, tematikus kötete.) Ágh István éppúgy a magyar költészet nagy művei közé sorolja, mint Alföldy Jenő, Pomogáts Béla, Kabdebó Lóránt vagy Koczkás Sándor, majd később Szakolczay Lajos. Korabeli kritikájában például Pomogáts feltűnően nagy teret szentel ennek költeménynek, és kisebb elemzést ad róla. Szerinte az első részben ellentétező szerkezettel szervezi Bella a kompozíciót, majd a másodikban az érzéki valóság és az elvont révület ellentétét találjuk. Később „a révület tovább enyhül”, s fogalmilag leírhatóbbak lesznek az érzések. A nyolcadik részben visszatérnek a második rész viharzó érzései, s a kilencedikre a „ráolvasásszerű elragadtatás a jellemző”.54 Különös a szerepe és hatása az akusztikus elemeknek is. Akár a francia szimbolistáknál vagy éppen Kosztolányinál, itt is szinte önálló életre kelnek a magánhangzók, anélkül, hogy önálló jelentésük lenne. Egyfelől azonban van hangulatuk, zeneiségük, másfelől pontosan illusztrálják a szerelem csodájának leírását, az érzéki valóság s az „elvont révület” tudattalanságát. S persze itt is találkozunk költőnk sajátos nyelvteremtő készségével, az általa alkotott szavakkal („a kéklés csak églene”, „a ködlés csak ködlene” stb.). Akusztikailag legfőképpen erre épül a vers egésze. Kétségtelenül a József Attila-i Óda versteremtésének útját járja Bella István. A testiség és lelkiség harmóniáját írja le ebben a versében. A mindenséget hatja át a szent érzés, föllebben a fátyol minden titokról, az anyagi világot is átminősíti a szerelem. De akár a történelem is átminősül 36általa, hiszen: „a történelembe zárva vétkezel.” Az ilyesfajta vonatkozások ugyanakkor kitágítják az Óda világát. Vagy ahogy Ágh István veti össze a két verset: „Az Óda a vágyakozás, a Szeretkezéseink a beteljesülő cselekvés, az biológiai, ez lélektani és történelmi, s a kettő együtt a szerelem nagy ódája.”55
Hasonló jelentőségű vers a Sárkeresztúri ének is. Korábban már szó esett a szülőföld vonzásáról. Bella István azon költők közé tartozik, akiknek fontos érték a hűség, a kibocsátó közeg marasztaló ereje. Ugyanakkor ő sem maradt szűkebb hazájában, régóta a fővárosban él, ám a vonzások és taszítások kettősségében mindig előtérben maradt nála a vonzás. Ebben az összetettségben is közös legtöbb társával. (A Hetek közül Kalász László a kivétel: ő mindvégig szülőföldjén élt. A többiek a Belláéhoz hasonló helyzetet választották.) Ilyen előzmények után született meg ez a vers. Demény Ottó szerint „Talán legszebb versében, a Sárkeresztúri énekben még egyszer, mintegy a kötet summájaként elismétli minden reményét és kételyét…”56 Ez egyben azt is jelenti, hogy a mű túllép a hagyományos szülőföld-lírán, s mintegy szintézisteremtő erővel hívja föl magára a figyelmet. Ahogy Koczkás Sándor írja: „Köreit, vállalásait tágítva az egyetemesebb érvényességre is lehetősége volna.”57 A kritikus itt óvatos. Talán nem indokolt a puszta feltételes mód használata…
Annál is inkább, mivel például a Sárkeresztúri énekben kétségtelenül benne van az egyetemesség-igény. A cím szinte az egyedüli mozzanat, melyben egyfajta behatároltság érződik. A szöveg szólhatna akármelyik vidékről, akármelyik korból. Jól látja ugyanakkor Vasy Géza, hogy „egyik bravúrja a sámánénekekre, ősi mesékre visszatekintő énkettőzés…”58 Nem véletlenül, hiszen közismert, hogy Bella mennyire vonzódik egyrészt a sámánénekek korához, másrészt a finnugor kultúrához. Később lesz még szó a műfordító Bella István tevékenységéről, s például a Hú-péri-hú Öreg című kötettel kapcsolatos törekvéseiről, és – Szopori Nagy Lajos szóhasználatával – „szerelmetes magán-rögeszméjéről”.59
De hát mennyiben tart rokonságot a Sárkeresztúri ének a sámánénekekkel? Azoknak a kiválasztott személyeknek az énekével, akik eredetileg akár önkívületi állapotban is érintkezésbe léphettek a természetfölötti lényekkel. Azt is tudjuk, hogy a sámán vezető szerepet játszott egy-egy törzs életében, s azt is, hogy az ősmagyarok vallási életének 37alapja a sámánizmus volt. Mindebből természetesen nem közvetlen a hatás a Bella-versre. Annyiban azonban észrevehető hatás, hogy a Sárkeresztúri ének költője a lírában hasonló lehetőséget lát. Azt persze nem állíthatjuk, hogy a kor költője a sámánéhoz hasonló szerepre tör, azt azonban igen, hogy a Bella-féle költő küldetést lát a költészetben.
Mindezek azonban csak közvetve vannak jelen a Sárkeresztúri énekben. Az egyéni és a közösségi sors ábrázolása ölelkezik össze ebben a versben, a költő szűkebb hazájának élménye az egyetemes körök adta élménnyel. Időben és térben utazunk általa, s ugyanígy különböző lírai rétegek épülnek benne egymásra. („Vissza, / csak vissza, / vissza a gyökerek közé, / a vak virágok közé, / ereim kőlenyomatához, / a testembe préselt kőkori virághoz, / mit nem mutat ki röntgen és kés se, / vissza, / csak vissza, / vissza a csöndhöz, a csöndbe, / csöndkishúgom édes öléhez, / kistestvérem édes öléhez”). Ám a vers bármelyik részletét idézhetnénk hasonló céllal, mindegyikben ez a fajta intenzitás és láttató erő a jellemző.
Méltán mondja erről az 1972 tavaszán keletkezett versről maga a szerző: „…ez a vers tette lehetővé…, hogy ez a könyv egyáltalán könyv legyen… Ez hitette el velem, hogy vannak verseim, amelyek érdemesek az emberi szóra.”60 S bár nemcsak a szülőfaluról, hanem a költői személyiség egészéről szól a mű, mindazonáltal ezzel köszöni meg, hogy sárkeresztúri lehetett.
38A hetvenes évek derekán Bella István túljutott a korábbi idők alkotói válságán, legalábbis ezt sugallja a tény: alig két esztendő múlva újabb kötettel lépett a nyilvánosság elé. 1977-ben megjelent az Igék és igák. Ami az életrajzot illeti: ezekben az években a Papíripari Vállalat népművelője és a Magyar Papír című lap munkatársa. Láthatjuk tehát, hogy a hatvanas évekbeli Tiszta szívvel-korszak óta nem dolgozott irodalmi fórumnál. (Később majd az Élet és Irodalom, a Magyar Napló, valamint az Árgus szerkesztőségéhez tartozik.) Tisztában kell persze lennünk azzal, hogy a költő életrajzának ilyetén alakulása nincs közvetlen kapcsolatban a lírai pálya belső ívével, ám az sem közömbös, hogy egy költő a hétköznapi életben hogyan találja meg helyét.
Nos, a negyedik kötet anyaga ebben az időben állt össze, s nyert végül is könyvformát. A cím sokféle képzettársításra ad alkalmat. Első látásra játék. Játék a hangalakjukban egymáshoz közeli, jelentésükben azonban egymástól mégiscsak távoli szavakkal. Az egyik inkább a pozitív, a másik inkább a negatív értéktartomány része. (Tudunk persze „édes igáról” is…) Kabdebó Lóránt szerint „…egy költői létezésforma egyszerre elhivatott és groteszkbe játszó kifejezése”61 a cím. Folytathatjuk azzal, hogy az ige szó ráadásul a magyarban legalább két jelentéssel bír: az egyik a nyelvtani, a másik a vallásos tartalommal átitatott változat. S az is feltűnő, hogy ugyanakkor a kötet címadó verse a főnévi igenevekre épít! „Mit is akartam mondani / Félrevert földként bongani / A földnek vissza-mondani / hogy nem akartam bomlani”. Mindezt egyértelműsíti, hogy ebben az esetben sokkal fontosabb az ige nem nyelvtani jelentése.
A költői pálya sosem egyenesen ível fölfelé. Ha hajlunk is a sommás ítéletre, miszerint az egyes újabb kötetek általában a biztos fejlődés állomásai, azért jó néha elgondolkodnunk. Így vagyunk az Igék és igák39kal is. Nem biztos, hogy arányosan haladja meg ez a kötet a korábbiakat. Megtorpanásról ugyan nincs szó, ám kétségtelen, hogy nem minden mozzanatában érzékeljük a töretlen fejlődést. Másrészt ennek a kötetnek is megvannak azok a csúcspontjai, amelyek a halhatatlanságot ostromolják: mindenekelőtt a Halotti beszéd. A Bella-életművet talán legközelebbről látó Kabdebó Lóránt is így vélekedik: az előző kötetektől eltérően „…versekre bontva formálja költői világát. Ami korábban az összegzés erénye volt – a konkrétból az általánosba való húzódás –, itt mintha most fékezné is versei alakítását.”62
A kötet tagolásának egy sajátossága a korábbiakhoz képest kissé módosult: a ciklusokat megelőző vers ezúttal címmel vezeti be a művek sorát (Az a jegenye, az a jegenye). Az elkülönülés azonban ugyanolyan szerepet játszik, mint korábban. Ezt követi a négy ciklus: a Szitakötő, mit kötsz, a Napló, az Ami elmarad s a Világom világossága.
Igazat adhatunk a fülszöveg szerzőjének: „…az emberi lobogás és nosztalgia, az érett – mert hiányt jelző – fájdalom ilyen együttes összhangját aligha találtuk volna meg korábban… Borongás és tudatos játék, nyelvi lelemény és történelemben, világban széles horizont ismerős volt már Bella István korábbi verseiből is, de nem ennyire biztos disszonáns harmóniákkal, nem ennyire szuverén módon.” Ezt szolgálja a ciklusok tudatos elrendezése is. Visszatérve azonban a nyitó versre, láthatjuk, hogy ott is ilyen igényekkel lép föl a költő. Lényegében a Sárkeresztúri ének világát viszi tovább itt, már amennyiben innen sem hiányzik a szűkebb és a tágabb körök viszonya, feszültsége. Az Az a jegenye, az a jegenye című vers természetéről írja Héra Zoltán: „Az elpusztult nyárfa egyszerre jelenik meg e versben mint a szanaszét-szaggatás, az árvaság, a kivetettség szimbóluma, és egyszerre – a fölidézett, volt alakjával, a fénykorával – mint a hullámzó, dúlt és dúló élet, az örökké nyargalás levéltömege.”63 Aki látott nyárfát pusztulni, az egyetérthet az ilyesféle vélekedéssel. Egy gondolattal talán érdemes kiegészíteni mindezt. Ez a fa a gyorsan növők és hatalmasok fajtájából való. Nem véletlen, hogy évtizedekkel ezelőtt előszeretettel ültették gyárudvarokra, laktanyákba, parkokba, hiszen hamarosan árnyékot adott. Arra akkor kevesen gondoltak, hogy a nyárfa bizony rövid életű, és néhány évtized múlva meggyűlik vele a bajuk: gyorsan nő, de gyorsan is pusztul, és veszélyt jelenthet az emberre. Valóban a „hullámzó és dúló élet” jelképe, s vele együtt – a versben – a gyors pusztulás szimbóluma is. Mindezt Bella 40persze csak közvetetten érzékelteti, de mai olvasatban az iménti összefüggések sem lebecsülendők. Ugyanakkor himnikus szárnyalás, talán leginkább a híres Nagy László-versre, a tüzet megéneklőre emlékeztető költőiség jellemzi ezt a művet. Emellett van a versnek egy sajátos történelmi rétege is: „Az a jegenye, az a jegenye, / ott az út szélin, elfele / a határból, a hadi út fele / Fehéruváru meneh, / szanaszétszaggatva-meneh, / mintha az írás vérzene…” Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül a tihanyi alapítólevél részletének megjelenését sem, s ezzel évszázadokon ível át e vers világa. Ez a mozzanat is ahhoz segíti a költőt, hogy kiváló érzékkel jelenítse meg egy fa pusztulásán keresztül az emberiség egyik sorsproblémáját.
Kétségtelenül az eddigi kötetek közül itt találkozunk a legkarakterisztikusabb indítással: a nyitó vers a legfontosabb Bella-művek közé tartozik. A kötet további részleteiben így nem is sikerül mindig ezt a szintet tartani. A hangulatlíra néhány verse míves alkotás ugyan, ám nem ér föl a nagy sorsversek magasáig. A korábban már megénekelt szerelmi csalódás, a társtalanság élménye, ugyanakkor a reménysugár együttesen hoznak létre sok-sok művet. Ebben a világban „Világtalan nappalok / néznek a világtalan égre” (Szeretők), és: „Lehorgasztom fejem, s hagyom közönyösen, / hogy az idő ingem varjakkal kivarrja.” (Hamvazószerda) A Szitakötő, mit kötsz című első ciklus versei kétségkívül válságtünetekről tanúskodnak. Nem feltétlenül alkotói válság ez (lásd: a már jelzett írói termékenység!), hanem életrajzi, s persze tágabb értelemben társadalmi jellegű. Ez utóbbival kapcsolatban azonban utólagos okoskodásnak tűnne arról szólni, hogy Bella István a hetvenes évek derekán tisztában volt azzal, hogy mi következik be hazájában néhány évvel később. Érzékeny költői alkatának köszönhetően viszont elképzelhető, hogy számos válságjelenséget érzékelt s megszűrt lírájában.
Mindehhez újabb veszteségek jöttek: el kellett siratnia az írótárs Szabó Istvánt (Márciusi hó) vagy éppen Latinovits Zoltánt (L. Z.). Számolnia kellett a ténnyel: tágabb értelemben vett nemzedéktársai közül sokan távoztak idő előtt. Belepusztultak a korba, s úgy haltak meg, hogy torzót hagytak maguk után. Közvetve vitathatatlan, hogy ezek a szomorú tények kapcsolatba hozhatók azzal, amit társadalomnak nevezünk. Annál is inkább, mivel igaza van Zalán Tibornak: „…erős magyarságélménye eddigi versvilágának az egyik legbiztosabb, már-már megtartó pontja.”64 Könnyen igazolható, hogy az elsiratottak hasonló magyar41ságélményt mondhattak a magukénak, s az is biztos, hogy az a korszak nem tolerálta feltétlenül ezt az élményt.
A legjobb pillanatokban – a nyitó vershez hasonlóan –, másutt is azt látjuk, hogy a lét egy-egy apró jelensége kapcsán közelít Bella az egészen nagy dolgok felé. Erre jó példa Fűszáltól fűszálig című verse, melyben „…a szitakötő ürügyén a lét elpattanó törékenységéről szól”.65 Lengyel Balázs ezt méltányolja, mindamellett a korabeli kritikában fenntartásait is hangoztatja: már a kötetcímet is „könnyelműnek” tartja, s néhol a modorosságra figyelmeztet. Ugyanakkor dicsérőleg jegyzi meg: Bella felfedezi, hogy „a költészet ének”.66
Nem alaptalanok a jeles kritikus észrevételei, ám nem ezek a minőségek határozzák meg a kötet egészének jellegét. Költőnk általában túllép a kritikusa hangoztatta modorosságon, s a legtöbb esetben szuverén közléssé transzformálja azt. Ennek példáit látjuk a Napló című ciklusban is. A címbe emelt szó ezúttal természetesen a lírai áttűnésekben gazdag reflexiók sorát jelenti, a belső történések és lelki tájak krónikáját. A nyitó vers, az Ebben a félhomályban máris ezt a hangot üti meg:
A hétköznapi élethelyzetből bomlik ki (már a harmadik sorban) a súlyos kérdések sora, s egyfajta vázlatos önportré körvonalai is látszanak. Ideillik talán a költőtárs és recenzens Kiss Dénes egy mondata: „Az önveszejtő üdvözülés lehet Bella István tízpróbája.”67 Érzékeljük azt a belső küzdelmet, amelyet a költők mindig is folytattak az előrelépésért, a titkok feltárásáért. Az otthonkeresésért az otthontalanságban. S itt-ott a régmúlt momentumai is elfelejtődnek, kihullanak az időből (Em42lékeim). Ráadásul az sem biztos, hogy van kihez fordulni, van kit megszólítani (Levél, hova is?). Ám mégiscsak felülkerekedik a bizonyosság: „Mégis, mégis ez a föld. / S ez az ég is. / Még a szél is / ágainkba kapaszkodik, / ha azt akarja, hogy / szélcsendet csináljon.”
Ugyanakkor kétségtelen, hogy a Napló versei nem tartoznak a legfelejthetetlenebb Bella-művek közé. Itt-ott inkább verscsírák, gondolatfoszlányok, valóban a műfaj megszabta határokon belül. (A „műfaj” itt naplót jelent!) Nem véletlen, hogy naplószerű versben reagál a hetvenes évek kétségkívül tragikus történelmi eseményére, a chilei drámára (Az Internacionálé dallamára). Jó példa ez arra, hogy a vérbeli költő az alkalmi témákban sem marad meg a közhelyek, a politikai jelszavak szintjén. Egyébként nem jellemző, hogy Bella közvetlenül reagálna politikai eseményekre, s itt sem erről van szó. Arról a világról szól, „Ahol bebörtönzik a börtönt, / taglóra tagló, bárdra bárd…” stb. Arról, hogy az emberi létezés vált kétségessé az abszurditásban.
Másfajta abszurditások is „fűszerezik” persze az ezredvégi ember sorsát. Kis túlzással mondhatjuk: az sem ritka, hogy az egész sors, az emberiség helyzetének abszurditásáról szól a költő. „De mért nem ügyelsz rám, uram, / hogy magam után ne zuhanjak” – hangzik eképpen az Est-káva befejezése, s bizony az előbbi tüneteket érzékeljük ezúttal. Így hát nem csoda, ha illúziótlanságot lát ebben a versvilágban például Zalán Tibor. „Egyéni létének a megsemmisülés felé hajlása… nem csak… maga miatt riasztja. Küldetése szólítja az életkövetelésre”68 – írja. S milyen jó, hogy ettől még megmarad a játékkedv, az a mindig győzni tudó, a felülemelkedés képességéről tanúságot tevő minőség. Önfeledtség és fanyarság, nyelvi játék és irónia együtt van jelen például az Egy kis poéticában: „Pegazusom, / te gazosom, / begazoló / kis szarosom, / nem vagy te ló, / aranyosom, / se hasonló / kis tintaló, / s ama lotyó / trójai ló / se vagy kicsim, / csak kis csacsim / fűzfapacim …” S ez az elsősorban lírai alkat, íme, így tud önmagával is szembenézni, kaján vigyorral, maró gúnnyal. S aztán rögtön utána Metamorfózisának frappáns két sora: „Utálkozom? / Ítélkezem!” Szól persze ez a kritikának, a „csodamagyarázásnak” is… S jeles kritikusa, a már idézett Kabdebó Lóránt is észreveszi ezt a játékosságot, csak éppen hozzáteszi: „…az ő verseszménye a teljes, minden lehetséges tényezőt felhasználó alkotásmód.”69
Persze maga a költő sem marad adós a verseszményről vallott nézeteivel. A Miért a vers? pontosan megadja a választ. „Verseim nem arra 43valók, / hogy díszzsebkendők legyenek…” – szól az első kemény hangütés, s utána ugyanez folytatódik a dekorációra, az unt jelszavakra, a templomi zászlókra, a hallelujára vonatkozó tagadással. „Vagyok, aki voltam: / egy a tizenegy közül, / a tanu, aki tudja: / a szívek sziklaüregében fekszik / a megfeszített jövő. / Még nem támada föl / a Föld.” S ez már fölemelő versbeszéd!
A Napló-ciklus záró szavai hasonlóan fölemelőek: „Ó, virágmagszívűek! / Ártatlan szívű kések! / Nagy hitetekért segítségezem. / Növesszétek fel, / neveljétek föl / – nekünk – / a csodát.” Lépésről lépésre jelzi a kötetszerkezet azt, amit ez a vers (Fölnövesztők) pontosan fogalmaz meg itt. A kötet legnagyobb „csodája”, verscsodája persze a Halotti beszéd lesz, s erről majd később esik szó.
Az Ami elmarad című ciklus az „átkötő kapocs” ama nagy vershez. Helyenként egyfajta pátosz is erőt vesz a költőn, egyáltalán nem idegen tőle az ünnepélyes hang. Ahogy Lengyel Balázs írja róla: „…a felújított éneklő formát nemcsak… behízelgő zenével hozza létre… hanem napjainkban elég gyakori nyelvváltoztató, már-már a grammatikai költészet lehetőségeit is hasznosító újításokkal.”70 Ebből a szempontból fontos a ciklusnyitó Fiamnak című szonett, amiről a fenti kritikában olvashatjuk, hogy a régiesítés–népiesítés–modernizálás hármassága nem simul mindig bele a műbe. Lengyel Balázs a modorosság veszélyeitől óvja Bellát. Ezzel szemben e sorok szerzője ma úgy látja, hogy általában – s itt is – belül van a szöveg azon az ízléshatáron, amelyen túl már modorosságról beszélhetünk. Éppen a nyelvváltoztatás, a „grammatikai költészet” sok-sok lehetősége biztosítja ezen értékeket. Az „Enyim-tiem-övém magány” vagy a „tőlem-haza, tőled-haza” jelzései ezt erősítik, a tartalmi mélységekről, a generációs kézfogásról már nem is szólva… A végső metaforikus megoldás, „a világ köldökéről / leszáradó életemet” megidéző versbéli elköszönés hasonlóan emlékezetes. Eszerint értékeli az Igék és igák egészét Pomogáts Béla is, aki a népi forrásból eredő lírát hangsúlyozza, ezen belül kiemeli Bella István „pergő hatosokra” épülő ritmusait, a Fiamnak című szonettet pedig szimultán ritmusúnak tartja.71
Újra megfogalmazódik a hiányérzés (Mégis, Ami elmarad, Régi dal), a már korábban megismert illúziótlanság, mintegy a fent jelzett ünnepélyesség és pátosz ellenpárjaként. Ugyanakkor sosem torkollik teljes letargiába ez a versvilág. Még a legtragikusabb pillanatokban – miként 44például József Attilánál –, a legelidegenedettebb helyzetben is hagy egy szűk ösvényt a kiút felé. „Félek, még azt is túl kell élnem, / hogy kilöki szívemet vérem, / s a fényes kés – zúgva, surrogva – / megáll vaskérgű csillagokba” (Megtalált vers). Igaz, hogy a „vaskérgű” jelző minősíti a jelzett szót, ám mégis csillagokat emleget a mű végén. S tudjuk, a csillag, miként a költőelődnél („…s nézik, nézik a csillagok…”), mindig az esély jele.
Mint ahogy a mindenkori isteni-emberi erény jele a karácsony, az Istenfia születésének, a békességnek, a családnak az ünnepe is. Ám ha erről ír Bella István, akkor nagyon is profán, nagyon is e világi tud lenni. Az Egy volt-karácsony című verse erre példa. Más költőkhöz hasonlóan az emberi élet mozzanata jelenik meg itt, miként egy kevésbé közismert, ám jeles értékeket létrehozó hajdani református papköltő, a székesfehérvári Bódás János A karácsonyi Jézushoz írott versében is. Ott Bódás a gyermek Jézus alakját idézi föl, azét a gyermekét, aki a mindenkori kicsinyek szokásos életét élte. Olvasunk a zöld egrest evő, a fáról leeső fiúról, s a vers befejezésében aztán megjelenik az „égi tiszta fény”, s ezzel a költő mintegy a transzcendenciába emeli hősét. Mindez – az alcím szerint – egy kisgyermek kérdéseiként jelenik meg, erősítvén azt a régi szándékot, hogy a Megváltó emberközelbe kerüljön. Külön érdekessége ennek, hogy a vers szerzője papköltő, aki egész életművében a hit s ugyanakkor az evilágiság talaján állott egyszerre. Bella nem pap, ám hasonlóképpen jár el az Egy volt-karácsonyban. Ő nem ezt a profán idillt ragadja meg. Versében „Szent József keresztfát ácsol / önmagából, az ácsból.” Az anya pedig: „Mária tíz ujja – gyakd meg! – / vaskampó, vérrozsdás vasszeg.” Ugyan megjelennek a napkeleti bölcsek is, van pásztor és bárány, ám egyértelmű, hogy a tragikus pillanatok korai rögzítése itt a fontos. Különböző idősíkok torlódnak egymásra, s a profán mellett fontos szerep jut a tragikus és misztikus elemeknek is.
A kötet legsúlyosabb ciklusa kétségtelenül a Világom világossága. Jeles és tragikus sorsú emberek, nemzedék- és kortársak emlékét örökíti meg (Nagy Lászlóét vagy Latinovits Zoltánét), és hasonló intenzitással érzékelteti a nemzetsors problémáit (Halotti beszéd, Testamentom). A cikluscím pedig az évszázadokon átívelő folyamatosságot hangsúlyozza: az Ómagyar Mária-siralomra gondolhatunk azonnal, s nagyon fontos, hogy a már jelzett kiemelkedő vers ugyanakkor a másik ősi ma45gyar nyelvemlékre utal. Ám hasonlóan érezzük a közvetlenebb költőelődök, például Ady vagy Illyés magyarságélményének hatását, továbbélését. A hetvenes években hangsúlyos törekvések ezek, és nemcsak a költészetben, hanem például az előadóművészetben is. Gondoljunk csak arra, hogy ezekre az évekre tehető a Latinovits-féle híres Ady-lemez, s annak hihetetlen hatása az akkor eszmélő fiatal értelmiségre. Történt ez akkor, amikor intézményesen álltak szemben a hazafias törekvésekkel, s amikor könnyűszerrel lehetett nacionalistának bélyegezni az ilyesfajta szellemi áramlatokat.
Tehát Bella akkori hangja határozottan ebbe az irányba mutat. A ciklus mottója érzékletesen adja meg ezt az alaphangot. „Átbuggyan-e az írás kormán a vér, / mint a szegfű a vértanúk nyakán?” S az egyik első mérce a számára ekkor Nagy László. Köszöntő a Tisztának – írja az őt megéneklő vers szövege fölé. (Az sem véletlen, hogy Illyés Gyula Tiszták című színműve meg a hetvenes évek elején jelent meg.) A Kiért szól a harang? címe pedig az ismert Hemingway-regényt – kissé módosítva: a kijelentést kérdéssé átalakítva – juttatja eszünkbe. A tragikum nehezen konkretizálható, éppen ezért sokféleképpen behelyettesíthető. Elátkozott világról tudósít e lírai tájkép. „Ez az anyátlan anyaföld? / Elvetélt sírok árva népe? / Füvekért rimánkodna-zöld? / Levegőért elkékült-kékek?” S feloldás sincs, hiszen: „Meg se halunk, mert nem is éltünk. / Dögök hullnak ránk, döglégyrózsák.” Kétségkívül nyomasztó ez a versvilág, ám attól kiváló, hogy az általánosító szándék mellett szépen jeleníti meg azt a nemzetsorsot is, amely természetesen ránk (is) vonatkozik. Kimondja a rettenetet, ám – miként Illyéstől tudjuk – ezzel fel is oldja azt. Ez a vers rokona a sírásnak: megkönnyebbülünk általa, s vele a lelki kiút lehetősége sejlik föl. A harang megidézése már önmagában ezt tudatosítja bennünk. A harangé, amely egyszerre jelent hívást, híradást és a küzdő ember megannyi értékét. „Aki ezen a nyelven játszik-muzsikál, annak a nemzetmegtartó merészség kötelessége, tisztessége is”72 – írja Kiss Dénes.
Hasonló intenzitású a már emlegetett Latinovits-sirató, az (L. Z.) is. Miként Illyés Gyula és Nagy László, Bella István is fontosnak tartotta, hogy a „színészkirályról” szóljon a veszteség pillanatában. Pontos rajza így indítja a verset: „Akiért nem jön el a Göncöl, / sem Illés tüzes szekere, / az magát, mint begöngyölt zászlót, maga viszi a földbe le, // elrejti, mert nem bízza másra, / mivel abban sem bízik, / aki világra hoz46ta – anyára, / apára is gyanakodik…” Az elegyedni képtelen szuverén és önveszejtő, ám másokért egy életen át tenni tudó művész portréja ez a néhány sor. Az ősi siratók hangulatát villantja föl Bella, s közben a József Attiláéval rokon élet sajátosságait tárja fel. Itt nincs tere a költői játéknak, mint ahogy – Pomogáts Béla észrevétele szerint73 – a Honfoglalókban és a Halotti beszédben sincs. És mégis diadalmas élet ez! – sugallja a befejezésben: „S nem tudja: mindig lesz, aki / majd megcsókolni megtalálja, / és maga mellé fekteti.”
A Halotti beszéd aztán egyszerre idézi az ősi magyar szövegemléket, valamint a költő életében oly meghatározó, tragikus apaélményt. Egy 1998-as interjújában mondja: „Halotti beszéd című versem kapcsán sokan azt hiszik, hogy a Donnál esett el. De ez a vers nem konkrét tényeket közöl, hanem azt teszi, amit a versnek tennie kell: a kimondhatatlant fogalmazza meg.”74 S mindezt kétségkívül magas esztétikai színvonalon valósítja meg. A versben – Jánosi Zoltán találó észrevétele szerint – az apa alakja „…misztikussá nő, s három rétegűvé lesz: egyszerre jelenti az egyedi embert, az édesapát, egyszerre a nemzeti történelemben megnyomorított emberek példázatát, és egyszerre a mitikussá emelt emberi szenvedést.”75 Valóban: mindhárom réteg nagyon fontos Bella István versében. E három közül egy másik elemző, Pomogáts Béla a másodikat, a magyar történelem súlyos kataklizmáival való számvetést emeli ki, hozzátéve, hogy a „személyes értelem” az elsődleges ezúttal.76 A mű több méltatója is hangsúlyozza a mágikus hagyomány szerepét, azt a kétségtelen tényt, hogy költőnkre mindenképpen hatott az ősi magyar nyelvemlék világa, sőt az azt megelőző korszakok mitológiája is. (Tudjuk, hogy hasonló címmel Kosztolányi, Márai is írt költeményt. Valószínű, hogy a Bella-vers építkezése némileg közelebb áll a tradícióhoz.)
Nagyon érdekes, s többféle értelmezést hagy nyitva a négyszer megismétlődő hívás: „Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz.” Az „apánk” többes száma és a „fiam” megszólítás is a fent jelzett többrétegűséget igazolja. Az egyedi ember szerepe szerint itt a költő is szólhat fiához, ám a többes szám rögtön lehetővé teszi az általánosítást is. A képi világ elemei aztán emlékezetünkbe idézik a második világháború orosz frontjának „sírtalan sírjait”, a hófödte földet, ám a negyedik szakasz történelmi és földrajzi nevei már az első világháborút, 1848–1849-et éppúgy jelzik, mint a magyarság eredetére utaló vonatkozásokat, vagy éppenséggel a magyarság szétszóratottságát. (A Donkanyarapánktól a vén sír-47Atlanti Óceán-apánkig bezárólag.) A személyes sors benne lüktet az egész történelemben, s persze ilyen módon érzékeny sebeket tép föl a költő. A hetvenes években ez a hang úttörőnek számított,77 persze azután, hogy már a hatvanas években például Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című könyve, vagy hogy egy még mindig kevésbé közismert példát mondjak, Sobor Antal Az éjjel hazamentek a katonák című elbeszélése viszonylag korán beszámolt a Don-kanyarnál elesettekről és egyáltalán a világháborúba sodort magyar katonák sorsáról. Bella István persze nemcsak róluk, sőt, elsősorban nem róluk szól ebben a versében, azonban ki ne gondolna éppen rájuk e drámai sorok olvasása közben?
A Halotti beszéd tehát több történelmi idősíkot átfogva egyben egy nagyon régi morális igazságra is figyelmeztet: az apák sírjához időnként el kell mennünk. Ugyanakkor – miként Pomogáts Béla veszi észre78 – a megbékélés mozzanata sem marad el. Így lesz a mű egyetemes érvényű, és mindezt teszi érzékletessé az intenzív versbeszéd, a lírai közlés. Ezt a hangot már nehéz lenne fokozni ebben a kötetben, ám a következő és záró két vers (Testamentom, Igék és igák) méltóképpen viszi tovább ezt a vonalat. A kötetcímadó műről korábban már esett szó. A Testamentom alcíme (Vén-cigány Mihálynak) egyértelműsíti, hogy a magyar romantika legnagyobb romantikus költőjéhez, Vörösmarty Mihályhoz szól ezúttal Bella István. A jeles költőelőd hatása érvényesül itt – a fentiekben hangoztatott értékekhez híven. Találó befejezésében pedig az eredeti, ősi Halotti beszéd első sorait másolja át: „Látjátok feleim szümtükkel mik vogymuk, / isa pur és homu vogymuk.” Jól illik ez a megoldás az „elégetett versek” költőjének megidézéséhez, a Világos utáni tébolyt sugárzó emlékvers végrendelet-jellegéhez. Azt is izgalmas végiggondolnunk, hogy Bella István korában milyen jelentésváltozatokon mehet át egy ilyesfajta költői ábrázolás, a költő ugyanis sosem véletlenül választ megidézendő elődöt vagy éppen témát.
Ha egy verseskötet ilyen hangsúlyos művekkel zárul, akkor kétségtelenül nyitva áll a további költői út kötelező érvényű magasának lehetősége.
48A korábbi felgyorsulás után ismét hosszabb idő, öt esztendő telt el az újabb önálló, immáron az ötödik kötetig: az Emberi délkörön 1982-ben látott napvilágot. Bizonyára szerepe volt a második József Attila-díjban is: azt ugyanis négy évvel később, 1986-ban kapta meg Bella István, 16 évvel az első után. (Az Emberi délkörön és a díj odaítélése között nincs másik önálló kötet. Van viszont egy válogatott verseskönyv, az 1984-es Az ég falára, amelynek ugyancsak szerepe lehetett a hivatalos figyelemben.)
Ami személyes életét illeti: ezekben az években került az Élet és Irodalomhoz, ahol 1978 és 1991 között főmunkatársként és rovatvezetőként dolgozott. A költői pálya alakulása szempontjából sem elhanyagolható ez a tény, bár közvetlen hatásokat talán fölösleges lenne keresnünk. Azt viszont feltétlenül jelzi, hogy Bella ily módon is jobban kapcsolódhatott a kortárs magyar költészethez és irodalomhoz, hiszen szerkesztőként erre közvetlen lehetőség kínálkozott. A tágabb összefüggésekre kitérve: a hetvenes, nyolcvanas évek fordulója is bőven adott válságos történelmi pillanatot. Gondoljunk csak az iráni, az afganisztáni vagy éppen a lengyelországi válságra, hogy ez utóbbival a költő számára különösen kedves országot is említsünk. Az irodalom életében is akadnak nagy veszteségek. Említhetjük Nagy László, Kormos István és Pilinszky halálát. (Bella-versek szereplői is lesznek ők: Kettős köszöntő, Pilinszky, Szomorú szavak N. N.-nek.) Nincs abban tehát semmi meglepő, hogy az ötödik kötetben egyre inkább nyilvánvalóvá lesz „az élet és a halál kölcsönössége” (ahogy a fülszöveg szerzője fogalmaz), és abban sem, hogy közvetve a világ és persze Magyarország újabb válságtünetei is megérintik költészetét. Igaz hát Módos Péter kissé közhelyszerű megállapítása: „…egy egész nemzedék, a hatvanas évek közepén értel49miséggé váló első generációs értelmiség érzéseit, gyarapodó tapasztalatait szublimálja verssé.”79
Ugyanakkor ez a kötet is igazolja, hogy Bella István kezdettől fogva „szép verset” ír, és a mély gondolati tartalmakat kereső olvasók ugyanígy megtalálják az értéket ebben a lírai világban. A formai erények hozzásegítik ahhoz, hogy bonyolult világképet fejezzen ki és képes legyen megragadni a tragikum és a magány elvont tartalmait. Ily módon számol folyamatosan saját útjának veszélyeivel, az elhallgatás ki nem zárhatóságával. Az önkockázat gondolata számos helyen fogalmazódik meg. Ezzel kapcsolatban emleget érdekes párhuzamot Fráter Zoltán: ő a Nagy László-i „versben bujdosó”-féle lírai hős árvaságát hangsúlyozza.80 S valóban: a Bella-vers állandóan azt jelzi, hogy az árvaság feloldására mindig ott munkál a szakadatlan kísérlet.
Az Emberi délkörön versei azt mutatják, hogy a válságokkal terhelt világban mélyül a költői látás, s ugyanakkor kevés jelet látunk a közvetlen társadalmiság irányában. Minden sor mögött ott a megszenvedett valóság, a sors fájdalmas pillanatainak sora. Ezt mutatja már a szokásos módon a ciklusoktól elkülönült nyitó vers, a Nem verset írok. S ezt a ciklusok: a Sugárúti strófák, a Bukfenc-kalendárium (Áni Máni Naptára), az önálló egységet képező hosszúvers, a Tudsz-e még világul?, a Hogy ne legyünk magam, a Perújrafelvétel és az Egy szál hegedű.
Mint máskor is tehát, itt is irányadó a nyitó vers. A címben kijelentett tény folytatása: „…de adóslevelet / romló testemről, amit nekem hitelezett / egy árnyék…” A személyes lét a meghatározó ezúttal, és azt helyezi bele a költő a rejtélyes univerzumba. Ezt követően számol le olyan kérdésekkel, amelyek egyre többet foglalkoztatják az érett embert és művészt: az öregedés, a betegség, a halál, a lét és a nemlét föloldhatatlan feszültsége stb. Látnunk kell persze, hogy Bella István tárgyválasztása nem egészen újszerű: amióta van költészet, ezek a témák folyamatosan jelen vannak, és ott állnak a mindenkori lírai én érdeklődésének középpontjában. Az sem újdonság, ahogy – a fülszöveg szerzője szerint – „nagy elégikus vehemenciával szólaltatja meg azt a fájdalmat, amelyet az élet megismételhetetlensége, sőt, másként megismételhetetlensége okoz az emberben”. De hát várhatjuk-e manapság mindig az újszerűt a költészetben? Bella István érdeme, hogy a már ismert tartományokba vezet el bennünket – egyre elmélyültebben, vállalva az ismétlés kockázatát. Azt persze nyilvánvalóan ő is tudja, hogy a jelentős alkotó a 50további elmélyülés mellé mindig odatesz valami újszerűt, amit korábban nem ismertünk, legyen az egy érzés, egy nagy rádöbbenés vagy fontos összefüggés. Egyik kritikusának kissé merev, szétválasztó tendenciájával ugyanakkor aligha azonosulhatunk. Koncz Virág szerint nem a gondolati út, hanem az érzéki megjelenítés jellemzi az Emberi délkörön verseit.81 Inkább ezek együttes jelenlétét vehetjük észre az ötödik kötetben.
Visszatérve a Nem verset írok egyik fontos gondolatkörére, azt is látjuk, hogy az ember egy bizonyos életkorban egyre inkább fölfedezi a világ egészének szépségeit, az összefüggések értelmét. Az „adósa vagyok mindenkinek” felismerése után ezt írja: „Neked is fű. És neked is levél. / Neked is, gyatra gyom. / Megitattál, megetettél, / s levél sár, árny-alom.” A mindenség része persze az ember is, és éppen ebbéli szerepe sugallja a legapróbb részletek észrevételét éppúgy, mint a világegészét. Nagy dolog az, hogy észrevesszük a napfény vagy a fűszál szépségét, és velük együtt juthatunk el az egyetemesig.
Erre utal a Sugárúti strófák című ciklus több verse is. Van, ahol az apa–anya–fiú hármasságában jelenik meg mindez (Mintha), fókuszba állítva a halál mozzanatát. Az apához a „mintha bezárnál”, a fiúhoz a „mintha elbújnék” és az anyához a „mintha visszafogadnál” társul – persze nem véletlenül. A versbefejezésben hasonlóképpen látjuk a kötődést a legáltalánosabb körökhöz: „lélegző fények, homály-liliomok / világűr-mélyén szívedhez lapulok, / s hallgatom visszhangját a földnek: éltem.” Matematikailag vagy éppen racionálisan kevésbé kiszámítható az ilyen verslezárás, ám a tudat mélyrétegeiből fakadó értékek jól láthatók. S a fent emlegetett apró természeti elemek (levél, ág, kutya, fasor, köd) mellé a Sugárúti strófákban merengő kérdés társul: „– Elélhetek-e vajon ősztől őszig?!” Az ilyesfajta örök költői kérdések eredete messzire vezet: legalább Petőfi Sándorig, az „elhull a virág, eliramlik az élet” gondolatköréig. Ezekre az összefüggésekre figyelmeztet Olasz Sándor is, aki egyebek között ezt írja: „Az újabb Bella-verseknek éppen az az egyik fontos jellemzőjük, ahogy az egyedi és az általános, az egyéni és a közösségi szüntelenül egymásba játszik.”82 Ám ugyanígy fontos, hogy – miként Laczkó András veszi észre – „A múlandóság és az azzal összefüggő átalakulások mellett a költői szó ereje, lehetőségei foglalkoztatják leginkább Bellát”.83 Tudjuk, hogy a nyelvteremtés és -újítás már a kezdetektől fogva erénye ennek a lírának, és az Emberi délkörön szervesen folytatja ezt a hagyományt.
51Itt szólhatunk újra a formai bravúrok, a nyelvi lelemények eredményeiről. Persze a „tökély” nem mindig lép túl önmagán. Az Egy fordítás álma erre példa. „Ősz szöszmötöl / ködöt szöszöl, / kócozza. / A tujafa / a guzsalya, / s a bodza.” Jellegzetesen „irodalmi” az ilyen vers, bepillantást nyújt az alkotói folyamatba, a nyelv formálásának pillanataiba. Az önmaga jelenségét, sorsa és költősége mulandóságát fölvillantó művek olvasása közben azonban több közünk lehet a szerző világához. Sokszor érezzük a rokonságot a Nyugat-nemzedék jeles alakjaival. A csiszolt forma mellett az ő sorsértelmezésük sem idegen Bella István világától. Ízig-vérig mai verseiben persze keményebb a tartás, „a bicegő világ botját” emlegeti, illetve „A kezein csúszó-mászó világ nyálát” idézi föl (Világtalan monológok).
S a fent idézett kissé öncélú jelleg helyett a legtöbb helyen azt érzékeljük, hogy „Gyönyörködik… a nyelvben, nagyfokú tudatosság van abban, ahogy ő a nyelvvel kísérletezik”.84 Valóban: Bella István „a magyar nyelv szerelmese”! Játszik akár a „világ” szóval is. Világtalan monológokat mond, a Szélcsendben „világítanak világrészek”, a monológok egyikében ezt olvassuk: „Világrészek hamva, csönd!”, idesorolhatjuk a „De jó, hogy megvakultunk!” – kesernyés felkiáltását, de említhetjük a kötet egyik legsúlyosabb versét is: Tudsz-e még világul?, s ugyanígy a Dylan Thomasnak ajánlott Levél az alvilágba című költeményt.
Az Emberi délkörön egyik ciklusa, a Bukfenc-kalendárium avagy az Áni Máni Naptára különösen alkalmas mindennek megmutatására. Igazat adhatunk Fráter Zoltánnak: „Az életteljességhez, a birtokolt és uralt valósághoz fűződik a játék, a játékosság állandó jelenléte is.”85 A már idézett Koncz Virág-recenzióban másfajta vélekedést találunk. A szerző szerint például a „gyerekvers-szerű daraboknak” köszönhetően „az új kötet rendezettsége nem olyan erős”, és „mintha Bella játékossága, szóteremtő fantáziája is vesztene frissességéből”.86 Természetesen mindenkinek joga van az ilyesfajta szubjektív bírálathoz, ám tény, hogy egyedül ő látja ily módon Bella István életpályájának változásait.
Ezzel szemben nyugodtan állíthatjuk, hogy ezek a versek szerves részei az életműnek, ugyanakkor nem nevezhetők kizárólag gyerekverseknek. Egyben arra is emlékeztethetünk, hogy a költő nem mindig szándékosan „célozza meg” a legifjabb rétegeket. Gyakori, hogy egy-egy mű születése után, terjedésekor válik alkalmassá arra, hogy a gyermekekre hasson. Gondoljunk csak Weöres Sándor híres példáira! Ő lepő52dött meg a leginkább, amikor hallott az azóta legendássá vált költemények hatalmas sikeréről a gyermekek között. Bizony, igaz: egy-egy mű jelentősége nem azon áll vagy bukik, hogy egy behatárolható réteg vagy generáció számára fontosnak véljük. Más példákkal is élhetünk: a hetvenes évek óta a főiskolások és egyetemisták között népszerű volt a Micimackó vagy A kis herceg, ám ugyanígy Lázár Ervin ún. gyermekköteteit is falják a már felnőtt fiatalok. Természetesen minden műnek más és más az üzenete egy kisgyermek vagy éppen egy felnőtt számára. A legjobb gyermekversek olvasása kétségtelenül élvezetet nyújthat a gyermekkorból már kinőttek számára is.
Hasonlóképpen állunk Bella István gyermekverseivel. Mindamellett vitathatatlan az a szerep, amelyet az ilyesfajta költészet betölt a legifjabb nemzedék – egyébként korántsem problémamentes – irodalmi nevelésében. Az 1985-ben megjelent Áni Máni naplója egyik recenzense, Tamási Orosz János írja: „A derű, az öröm, az optimizmus jegyeiben íródott e könyv, bár olvasói is e jegyben válnának felnőttekké, nem feledve s nem feledtetve ezen – akkor már régi, s talán klasszikus – olvasmány tanításait.”87 Persze tudjuk, hogy ez a „tanítás” nehezen mérhető, s eredménye sem biztos. A befogadás és az élmény, valamint a szellemi gyarapodás folyamatai jórészt beláthatatlanok. Sok a titok ezen a téren. Ám azt sem tagadhatjuk, hogy az esély adott.
S az Áni Máni-versekre valóban jellemző a derű és az öröm. Az Emberi délkörön második ciklusában ezek közül a naptárnak jutott hely. A „műfaj” ismerős, hiszen sok költő írt már lírai naptárt, hogy csak Radnóti Miklós nevét említsük a legismertebbek közül. A Bellát jellemző játékosság és bölcsesség sem idegen másoktól. A Beköszöntő aztán eligazítást nyújt arról, hogy ez bizony „nem aféle napkaptár”, hanem: „…ingyom-bingyom dáridó, / És: dini-dana rádió, / minden hóban három nap van, / s három hónap minden napban.” Bolondos világ ez, jelentősége abban is rejlik, hogy az akkortájt tragikusra hangszerelt költészeten belül üde színfoltot jelent. A kötet címével játszva mondhatjuk: az „emberi délkörhöz” tartozik ez a tündéri világ is, magánemberi (lásd: a költő lánya, mint „múzsa”!) és lírai értelemben egyaránt.
Néhol érdekes irodalmi párhuzamokra lelünk. A Január például így kezdődik: „Január, január, / te hómolnár jaguár, / (ahogy Karinthy Frigyes / S Mici Mackó híreli ezt.)” (Tegyük hozzá: a hónap és a vadállat nevének egybecsengésével Nagy Lajos is élt Képtelen természetrajzában.) 53Aztán később „jégkarmokról” és „mancsról” lesz szó – erősítvén a szándékos párhuzamot. A játékosság mellett a finom líraiság is jellemzi ezt a naptárt. Bella István augusztusban született, amint erre a nyári hónapról szóló vers is utal: „Nappal tóbárka ringat, / éjjel csillag vidítgat, / én űrtornázom, úgy ám, / a göncölszekér rúdján.”
Esztétikai értelemben a ciklus mintegy előkészíti az önálló részt képező Tudsz-e még világul? című hosszúverset. A siratók világát idézi itt költőnk, s benne a „por és hamu nyelvével” példálózik, korszerűsített archaizálással. Gyakori minőség tehát a drámaiság is ebben a kötetben. Bella szerencsésen ötvözi a festőiséget a népköltészethez visszavezethető érzelmi erővel, a nyelvi leleményekkel és a feszült pillanatok fölmutatásával. Persze az is az igazsághoz tartozik, hogy ilyen értékek szintén jellemezték már a korábbi köteteket, főleg az Igék és igákat, s ekképpen aligha beszélhetünk jelentős előrelépésről. A kritikus olvasó is gondolhat azonban az életművön belüli folytonosságra, a tudatos életmű-építésre. Arra sem árt figyelnünk, hogy a két évszám (1977 és 1982) között számos olyan újabb válságot élt át a világ, amelyek a Bellához hasonlóan érzékeny költők hangját közvetlenül alakíthatták. Ilyen szemszögből például jellegzetes költemény Az „éden elvesztése”, bár a címben jelzett folyamat kidolgozása vázlatos. Azt a végzetes állapotot idézi a költő, amelyben „…az ember / nem tudott emberiségül, / s az emberiség nem tudott emberül”. Az édenvesztésnek lehet magánemberi és közösségi síkja is.
A Tudsz-e még világul? kérdésének rokona az imént idézett kérdés a másik versből. Ezzel a művel kapcsolatban írja Cynolter Károly, hogy „Bella virág-, világ-, dal- és nyelvteremtő költő. Olyan, aki újjászüli a szavakat.”88 Alföldy Jenő pedig ezt tartja a kötet legnagyobb versének, mégpedig azért, mert „…a mitológiai módon felfogott emberről, az idő kezdetén a maga módján még teljesnek mondható emberről kíván szólni. Elsiratásával fölidézi, azért, hogy a jövő emberét a képzeletben újra tudja teremteni…”89 S megint azt kell mondanunk, hogy itt sem feledhetjük a személyes és az általános sors párhuzamait. Ez a strófa világossá teszi, mire gondolhatunk: „Apám, édesapám, / én-holt édesapám, / én-hold édesapám, / a föld közepéről / véled hogy is szóljak?” A „képzeletben újra teremtés” mozzanata is vonatkozik erre a kettősségre: az apját vesztett fiúra éppúgy, mint a „Föld-Hold-Égember” elsiratásának következményeire. Ezért is lehet igaz, hogy – miként Szekér Endre látja –: 54„Nem elvont mitologizálás ez Bella költészetében, hanem a nagyon is emberi világgal való újratalálkozás közvetett és közvetlen élménye, melyben virágul szól a világhoz, levélül a lombhoz.”90
Szerkezeti érdekessége a kötetnek, hogy a továbbiakban is egybefolynak a gyermektárgyú és egyéb versek, ezúttal a Hogy ne legyünk magam című ciklusban. Újra találkozunk Áni Mánival, szereplő lesz a másik gyermek, Balázs is. Ám vers szól a szépséges gyermekkönyvek írójához, Lázár Ervinhez, s ugyanitt hasonlóképpen olvashatunk olyan műveket, amelyekben a tragikumtól sem mentes pillanatok közben a mérce magas. A nagy költőelőd emlegetésekor ezt írja: „Aki Ady Endrét idézi, / az irdatlan időt idézi, / az irgalmatlan szívekbe földelt / dob-némaságot, lármáló csöndet.” És nem hagyhatjuk figyelmen kívül a március-zászló visszafojtott forradalmiságát, de a halál-hitű föltámadás azt követő intését sem.
A „gyermekversek” és a „felnőtt versek” így, egymás mellett látványosan jelzik az életmű egységét. Nagyon fontos ebben a tekintetben is, hogy Bella Istvánnak „…megadatott… valami a régi varázsmondók, igemondók felszenteltségéből.”91 Így történhet meg az Egy nap: két Napban a csoda: „…öt perccel este után / fölkelt a Nap, itt, Pest-Budán / újra…” S ez a különös játék arra ad alkalmat, hogy a befejezésben a cikluscímben megfogalmazott fontos gondolatra figyeljünk. És: „…tudom, sokan vagyok, sokan.” Ezzel a furcsa csavarintással mégiscsak a másik ember fontosságát, a közösségigényt hirdeti szelíden a költő. A hangváltást jelzi ugyanakkor, hogy a Tévétorna Radnóti Miklós emlékére akár Örkény István egypercese is lehetne: eszünkbe juthat például az Arról, hogy mi a groteszk szövegfűzése, technikája. Ez a „tévétorna” sem vers igazából, hanem – ahogy „modern” korunkban sokat halljuk – szöveg inkább. Annak persze egészen kiváló, arról nem is beszélve, hogy mennyire igaz, a szó legnemesebb értelmében. Jelzi, hogy Bella fogékony a groteszkre és az iróniára. Tudja, hogy lehet távolságot tartani, ha kell, felülemelkedni, a történelem szörnyűségein, ugyanakkor keményen leleplezni azokat, hogy – ha lehetséges egyáltalán – meg ne ismétlődjenek.
A társak között azonban megtalálja az ember azokat az értékőrzőket, akik megtartók és hitet adók továbbra is. A Kettős köszöntő című vers erről ad katartikus lírai tudósítást. Képekben gazdag, izzó és intenzív versbeszéd ez: „…Hattyú és karvaly viaskodott a párnán. / Keselyű-éj és jövő fehér nappal. / Derékig a földben László Szent Vitéz / 55gyilkolódik a napvilágrabló kúnnal.” Az élet- és halálköszöntés drámai hangú megnyilvánulása ez a költemény, csatlakozván ismét jeles pályatársak világához. Persze nem sikerül mindig ezen az esztétikai színvonalon kifejeznie önmagát, s az Emberi délkörön ciklusain belül nem mindig egyenletes a lírai teljesítmény. A Perújrafelvétel című ciklusnak ettől függetlenül vannak a korábbi nagy versekhez mérhető emlékezetes darabjai: Innen és túl, Az „éden elvesztése”, Perújrafelvétel. Ez utóbbi mű például előzménye az 1998-as Ábel a sivatagban című kötetnek, amelyben Bella egész ciklust szentel a bibliai történetnek, illetve a mának szóló üzenetnek. Itt, az 1982-es kötetben szól először „Káin és Ábel ügyében”, s amellyel kapcsolatban „eddig / a bárányról / még senki sem beszélt.” Huszadik századi tanulságaink közé tartozik (és számos műben, így például Örkény István Pisti a vérzivatarban című drámájában középponti kérdésként szerepel), hogy „Káin és Ábel fölcserélhető. / Mert Káin lehet Ábel. / És Ábel lehet Káin.” Ez a fajta kettősség átitatja korunk, a huszadik század egész történetét, nagy viharokkal, háborúkkal, forradalmakkal és ellenforradalmakkal, koncepciós perek ördögi logikájával stb. Persze a gyökerek messzire vezetnek. A jakobinus diktatúra túlkapásait éppúgy idézhetjük, mint az Ószövetség tragikus pillanatait – így hát a Káin–Ábel példa is mindmáig eleven, és erre érez rá Bella István is. „Csak a bárány, / aki mindig ugyanaz” – mondja. S a végső gondolat: „Az áldozat nem ítélhet!” Egyben azt is sugallja, hogy legújabb szörnyűségeinket nem feltétlenül mi agyaljuk ki, hiszen mindig ott vannak az ősi példák. S azt is sugallja, hogy ezzel szemben ott vannak a pozitív ősi példák is.
A Perújrafelvételhez hasonló súlyú vers az Innen és túl. Az Úrral párbeszédet folytatni akaró ember jelenik meg itt a drámai pillanatban: „Milyen mélységből emelem / föl a fejem, hogy nem látsz engem, / Uram, s nem látod a szemem, / s nem látlak én sem a szememben.” Adyra emlékeztető istenkereső mozzanat ez, a „hány ezer éves perc e mozdulat – / kudarc” felismerése, s mögötte ismét a múltban gyökerező tapasztalás, ám ugyanakkor a vágy, az igény a kapcsolat felvételére. Az árva embert szólaltatja meg Bella letisztult nyelven, szépen szerkesztett, keresztrímes strófákban.
S az árvaság a tárgya Az „éden elvesztésé”-nek is. „A világ végén / végül is ketten maradtak: / az árva, árva ember, / meg az árva, árva, árva / emberiség.” A jelzőhalmozás különösen nyomatékosítja a mondandót, 56s mindennek fokozása addig tart, hogy „…az ember / nem tudott emberiségül, / s az emberiség / nem tudott emberül.” A kommunikáció-képtelenség lenne a pusztulás elsődleges oka? Ez juttatná pusztulásba a világot? Közvetve nyilvánvalóan szerepe lehet a negatív folyamatban – sugallja Bella István verse. Meg azt is, hogy a költészet nemes szerepe abban állhat, hogy ezt a folyamatot akadályozza.
Az Egy szál hegedű című záróciklus újabb fordulatot nem jelent ugyan a kötet (s persze a pálya) ívében, ám újfent jelentékeny műveket tartalmaz. A már említett Aki Ady Endrét idézi sorai éppúgy idetartoznak, mint a már szintén emlegetett, költőkhöz szóló költemények, s a kötet címadó műve. Ady ürügyén szinte „a mindenséget vágyom versbe venni” szándékát tudja megvalósítani, bár túlzás lenne a párhuzam A lírikus epilógja Babits Mihályával, aki így indítja versét: „Csak én bírok versemnek hőse lenni…” Másfelől persze Bella is „hőse” a versének, csak éppen itt Ady jelenti a segítséget mindehhez. Az „irdatlan időt”, a „végvári vitézt” (lásd: a Balassi-utód!), a „magyar pegazust”, a „láncok lidérceit” s „az új és új haragot” idézi általa. Legvégül pedig „a halált virággal vérző” költőt, aki a „halál-hitű föltámadás” hirdetője. Így lesz Bella István verse (és egész költészete) ugyancsak „föltámadás-hitű”, még akkor is, ha az idő múltával egyre többet kellett szembenéznie a halállal.
A fenti értékek áradnak a kötetet záró Emberi délkörön soraiból is. Olasz Sándor megfogalmazása szerint ez a költemény azt bizonyítja, hogy „Élet- és léttapasztalatainak – József Attilára emlékeztető – gnomatikus összegzésére vállalkozott Bella István…”.92 Az ilyen versek egy-egy költő pályáján vissza-visszatérnek, hiszen az élet bizonyos szakaszaiban összegezni, visszatekinteni s vele együtt előrenézni kell. Ezt látjuk tehát itt is. S az sem kétséges, hogy a József Attila-örökség talán itt látszik a legegyértelműbben. Ezt fontos hangsúlyoznunk, hiszen ez az örökség – mint már szó esett róla – Bella egész nemzedékét átitatja, függetlenül attól, hogy a környező társadalmi és politikai valóság gyökeresen különbözik a húszas, harmincas évekétől. S ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a második világháború utáni, s benne a hatvanas években indult költők és írók gondolkodását, esztétikai törekvéseit leginkább a kései József Attila befolyásolta, az a költői világ, amely a végső színeket adta, amelyben a léttől elidegenedett, már a „végképp másoknak remélő” poéta búcsúzik a földi léttől. Rendkívül emocionális, ugyanakkor rend57kívül intellektuális ez a lírai hang. Bella István is erre érzett rá évtizedekkel később. Itt már nem annyira a Favágó költőjének forradalmi lendülete a fontos és meghatározó. Az újabb ordas eszmék övezte korban a nagy előd az őt követő nemzedékeknek mond változatlanul fontosat. Ahogy Laczkó András látja: „Racionális számbavételre törekedett, de azt alkatának megfelelően oldotta fel játékaival, és tette önmaga és az olvasó számára… megérthetővé.”93
Az Emberi délkörön című versnek van egy belső életrajzi vonala is. „Egy gyerek gyufásdobozában / kaparásznak völgyek, hegyek…” az elején, és csakhamar feltűnik egy, a kamaszkor egyik verspróbálkozására emlékeztető sor: „nyilall az idő muzsikája…” A tizennégy esztendős korából származó, édesapjára emlékező hajdani szövegben a „nyilall” helyett „ráfúj” van. (A költő maga is úgy emlegeti ezt a korai szép sort, mint ami már költészet volt…) Az adó ember példája áll elénk, azé, aki így szól: „Vissza a földnek a földet, ragyogni / a fényt a fénynek, haragnak a dacot.” S ugyanígy a halált is visszaadni a halandóságnak. Addig is azonban: „De amíg élek, visszalehelem / a levegőt, tágítom az eget…” A lét körforgását írja le, jól láthatjuk nagy gondolati ívét, a bölcselkedő hajlamot, de mindezt anélkül, hogy a líra elsőbbsége akár egy pillanatra is kétségessé válna.
Bella István versei is arról tanúskodnak, hogy úgy kell mindig megszólalni, mintha az a szó az utolsó volna. Hogy búcsúnak se legyen méltatlan. Ezzel együtt folytonos a továbbírás és az élet reménye. Mindezt sűrítve így fejezi ki az Egyszál hegedűben: „Sarjadó holnaplevelek / hullanak minden pillanatban.”
58Élete ötödik évtizedének derekán, 1984-ben a Magvető Könyvkiadónál megjelent Bella István válogatott kötete, Az ég falára címmel. A mintegy kétszázötven könyvoldal az addigi legösszetettebb képet adja a költői pályáról. A két szélső évszám: 1958 és 1981. A szerkesztő nagy vonalakban követi az öt önálló, ún. „felnőtt” kötet menetét, a fejezetcímek is a kötetek címével azonosak.
A belső elrendezésben azonban vannak változások. Nézzünk erre néhány példát! Az Igék és igák első ciklusából (Szitakötő, mit kötsz) a Három szál szegfű Reviczkynek című vers átkerült a Világom világossága-ciklusba, a legsúlyosabb művek közvetlen közelébe. (A válogatott könyv címét adó mű egyébként itt maradt.) A szerkesztő megcserélte az Egy volt-karácsony helyét is: itt fordított a helyzet, a vers az első változatban az Ami elmarad-ciklus része, ezúttal az elsőbe került. A válogatott kötetben egyébként nincs is Ami elmarad című ciklus, az eredetileg ott levő verseket szétosztották más ciklusokba. Érdekesség, hogy a Régi dal, a Fairtás és a Kettős sötétben viszont A hetedik kavics versei közé került. A Mint egykor, az Órák és a Hagyaték címeket viszont hiába keressük a válogatott költemények között. Említettem már a ciklusösszevonást is. Ezen változások azonban kevésbé érintik az összképet. Apró módosítások csupán, néhány verset érintenek, ám a legfontosabb művek többnyire a helyükön maradtak.
Az Emberi délkörön című kötet a Nem verset írokkal kezdődik, ám a hasonló című ciklus élén a válogatott kötetben a cím megváltozott: pontosabban lekerült, s a tartalomjegyzékben ez szerepel: Mióta megtudtam. Kétségkívül szelídebb, kevésbé provokatív a megfogalmazás ekképpen. Néhány vers helye itt is megváltozott: például az Áni Máni szomorú a Sugárúti strófákba került a Hogy ne legyünk magam ciklus éléről. (Ilyen című ciklust nem találunk Az ég falára című könyvben, mint ahogy az 59Egyszál hegedűt is hiába keressük.) Érzékelhető, hogy a gyermekverseknek ezúttal jóval kisebb hely jutott. Perújrafelvétel cím alá került az itt kimaradt ciklus több verse. Érdekes, hogy nincs meg a Szántó Piroskának ajánlott Cicelle-köszöntő sem. Figyelmet érdemel ugyanakkor, hogy az eredeti könyv négysorosa, az Eléred-e még? a válogatott kötet záró darabja lett Utószó címmel. „Ó, Ér, ha letartóztat december, / ha kényszerzubbonyba kötöz a jég, / hiszed-e, hogy van tenger, / s eléred-e még?!” Nyilvánvaló itt a párhuzam Ady Endrével, akinek Az Értől az Oceánig című verse a Vér és arany végére került annak idején, 1907-ben. Ám amíg ott „a szent, nagy Oceánba” befutó „pocsolyás víz” a szereplő, itt, Bellánál az „eléred-e még?!” kérdése kevésbé jelzi a bizonyosságot.
Talán ennyi példa is elegendő annak bizonyítására, hogy egy válogatott kötet összeállításának szempontjai nem mindig azonosak az új verseket tartalmazó, önálló kötet szerkesztési szempontjaival. Mind a szerkesztő, mind a szerző megrostálja időnként a termést. Mindez azonban – ismételjük meg – nem feltétlenül érinti a főbb vonalakat.
Itt említhetjük meg, hogy Bella István költészete valamivel korábban átesett egy másfajta válogatáson is. Néhány verse ugyanis bekerült a Szépirodalmi Könyvkiadónál 1979-ben, az ötödik, bővített kiadásban megjelent Hét évszázad magyar versei című könyv negyedik kötetébe, Ágh István és Kiss Anna művei között. A szerkesztő, Szabolcsi Miklós négy verset választott ki: Szaggatott világ, A vers születése, Szeretők és Úgy írtam én. Valamennyi az első két kötetből való. Az összeállítás időpontja magyarázza ezt a tényt, később nyilvánvalóan bővülhetett volna a kiválasztott művek köre. Az a tény, hogy Bella helyet kapott ebben a rangot adó kiadványban, már mindenképpen értékmérő. (A Hetek közül nem került be mindenki, Bella Istvánon kívül Buda Ferenc, a már említett Ágh István és Ratkó József szerepel még négy-öt költeménnyel.) Az antológia összeállítása óta több olyan verse is megjelent, amelyek a fentieknél még indokoltabban és nagyobb eséllyel juthattak volna, s helyenként jutottak is be különböző összeállításokba.
Vizsgáljuk meg most Az ég falára fogadtatását is röviden. Ha végigolvassuk a kötetet méltató tanulmányokat és kritikákat, akkor újból megállapíthatjuk: Bella István nem panaszkodhat a szakmai visszhangra. Általában az akkori irodalmi élet jeles eseményének tartják a válogatott verseskönyv kiadását. Többen hangsúlyozzák az egyenletes teljesítményt. Böröndi Lajos (akkor még maga is fiatal költő) például ezt írja: 60„…látványos változásoktól mentesen fejlődött lírája, a könyv nyitó és záró verse között jelentős különbség alapállásban, hangvételben nincsen.”94 Jó alkalom a válogatott kötet arra is, hogy az irodalomtörténészek és a kritikusok immár líratörténeti megállapításokat tegyenek az életművel kapcsolatban. Így például Kabdebó Lóránt, aki folyamatosan idézhető, hiszen a kezdetektől fogva figyeli Bella István pályájának alakulását: „Annak a sokféle hatást magába gyűjtő, sok formában módosult népi ihletésű költészetnek, amely Illyés és Erdélyi pályakezdésétől József Attilán és Sinkán át Juhász Ferencig és Nagy Lászlóig vezetett, egyik kései fázisát jelentette az úgynevezett Hetek és Kilencek kezdő költészete.”95 S ezen belül a szürrealisztikus stiláris képességet emeli ki Bellában Kabdebó. Mások is hangsúlyozzák a nemzedéki hovatartozás jellegét, ugyanakkor nem hagyják figyelmen kívül a származás fontosságát sem. „Az eredettudat, a plebejus származás tartásadó, az eszményválasztásokat meghatározó ereje, a hovatartozás rendíthetetlen bizonyossága Bella István eddigi költészetében is kiemelt szerepet kap” – írja Balogh Ernő.96 A recenzens ezzel kapcsolatban a korai, Arcok című verset emeli ki. Itt Bella a gyermekkor jellegzetes figuráit, a sárkeresztúri világ szereplőit örökíti meg. „Így élek, s ha egy éjszakán majd / kihullnak szép számból örökre, / elásom magam mélyen a földbe, / hogy arcuk, szájuk megtaláljam.”
S van, aki nem fél a szuperlatívuszoktól sem. Cynolter Károly „a felszabadulás után felserdült nemzedék legjobbjának”97 látja. Hozzá kell tennünk ugyanakkor, hogy ez az írás rendkívül lelkes, ám a bizonyításra, netán az elemzésre nem futja a szerző erejéből. Monostori Imre írásában ennél többről van szó. A Bellára ható költők névsorát is kibővíti Weöres Sándorral. A hetedik kavicstól kezdve válságlírának látja az életművet, és hangoztatja a nyelvteremtő ösztön felszabadulását. Az Emberi délkörönt határkőnek tartja. „A túlírt versek hatásos ellenpontjai itt a hibátlanul szűkszavú, szigorúan szerkesztett, levegős, de mégis súlyos drámaiságot hordozó kompozíciók. (Metszet, Innen és túl, Utószó)”98 Idézzük itt a Metszet egészét: „Elfújható havú ősz! / Nem őrzöd te meg / a jávorbika csapását, / sem az őzét: // köd büffen, sár fortyan, / és a földről / ezer levelével / – kivert szemeivel – / néz magára / vissza / a fa.” Valóban: Weöres Sándor-i játék és dráma ez – együtt.
Hiányérzést alig fejez ki ekkor a kritika, a recepció, legföljebb bizonyos távolságtartást szül az esetlegesen különböző ízlés. Vári Attila 61– kissé rejtélyesen – jegyzi meg: „…olyan manót játszik eltévedt kortársaival, aki úgy szórja az útjelző hamut, hogy kecsesen elvezet a cél mellett…”99 És persze szinte mindenki újra hangsúlyozza Bella István nyelvteremtő erejét, sajátos szóleleményeit: „…keresi a szavak igazi jelentését, az Értelmező Szótár magyarázatát illeszti mottónak Szavak a télre című verse elé” – írja Szekér Endre.100
Az is fontos, hogy válogatott versei elé milyen címet tesz a költő. Az ég falára is sok mindent jelent, mindegyik eleme több jelentésű. Természetesen jelzi a transzcendencia iránti igényt s az örök dolgok megragadását, ugyanakkor a „fal” mintha akadálya is lehetne a szabad áradásnak. A „földöntúliságot” s az „emberit” hangsúlyozza azt követve, hogy ezzel a strófával nyitja versét: „A gaz, ami a sírjukon kékell, / az ég, ami sírjukból terem, / megtermi külön életével, / ami még bennünk végtelen.”
Az első fontos részösszegzés fölmutat egy olyan költői teljesítményt, amely joggal táplálja a reményt: lesz még a pályának olyan folytatása, amely példát mutathat arra, hogy korunkban is szólhat érvényesen a vers akár sorskérdéseinkről is, mégpedig oly módon, hogy közben poétikailag is képes megújulni a költő, s bár nem tart az ún. modernizmus követőivel, ám ugyanakkor mégsem vádolhatja senki túlzott konzervativizmussal. A válogatott kötet anyaga szépen mutatja, hogy szintézis-igényű költészet Bella Istváné. A költő beépíti életművébe a legnemesebb magyar és európai hagyományt, ötvözi azt a korszerű, huszadik századi törekvésekkel, és közben kikísérletez magának egy szuverén hangot. S az sem mellékes, hogy érzékenyen reagál kora minden rezdülésére anélkül, hogy kiszolgálná a múlékony törekvéseket, akár művészetben, akár politikában. Hat rá a kor bölcselete is anélkül, hogy versei bölcselkedőek lennének.
S ami a hivatalos elismerést illeti: 1986-ban másodszor is megkapta a József Attila-díjat. Ebben nyilvánvalóan szerepet játszott a válogatott kötet sikere, a pozitív szakmai fogadtatás.
62Aztán újabb négy esztendő telt el 1988-ig, mire új verseket tartalmazó kötet került ki Bella István szellemi műhelyéből. Önálló kötettel hat évvel korábban jelentkezett utoljára. (Közben kiadták a Móra Könyvkiadónál Áni Máni Naptára című gyermekkötetét is 1985-ben. Itt számos érintkezési pont van korábban megismert gyermekverseivel.)
Az arcom visszakérem 1988-ban az ünnepi könyvhét kiadványai közé tartozott, s ez is mutatja a költő akkorra kivívott rangját. A külvilág szempontjából sem volt akármi az az esztendő! Magyarországon érződött a közeli rendszerváltozás előszele, akkor tartották a híres, és bizonyos értelemben korszakváltó májusi pártértekezletet, s ott és akkor lényegében megkezdődött a Kádár-korszak lebontása. Forrongott a magyar világ, s persze az egész közép-kelet-európai térség, a „létező szocializmus” világa. Sejteni lehetett, hogy hamarosan véget ér valami, és helyette kialakul majd egy jórészt ismeretlen új. Másrészt a nyolcvanas évek végén a politikában, a gazdasági és a szellemi életben egyaránt jelentős változások mentek végbe. Ami szűkebb területünket, az irodalmat illeti: abban az esztendőben indult meg a Hitel, az a folyóirat, amely a Bella István-féle költők, írók, kritikusok, irodalomtörténészek, történészek, közéleti emberek számára új távlatokat jelentett.
Nem tudhatjuk, hogy az új verskötet címe ilyen szempontból mennyire tudatos, de mindenképpen tény, hogy találó és frappáns cím ez éppen 1988-ban. Hiszen tömegesen kérhettük végre vissza igazi arcunkat, egyéniségünket. Íme, a címadó vers szövege:
Fájdalmasan szép ez a kötet. A fenti, kortünetre reagáló jelleg mellett fájdalmassá teszi a kor válsága és a gyász. Széppé Bella István egyre jobban látható költői nagysága, mesterségbeli biztonsága, tudása. Ugyanakkor változatos és színes is ez a verseskönyv. A későbbiekben méltatandó nagy versek mellett gyakori a könnyedség, a fintor, a játék is. A Mese az emberiségről két sora például: „Hol volt, / hol nem volt.” Vagy egy másik kétsoros: „Szabadság, szerelem! / e2 kell nekem.” (A legszebb sakkvers) Vagy egy kissé morbid egysoros: „El hulla! Virág! El iram! Lik az élet.” (A legszebb verssor) Egyesek számára nyilván szentségtörésnek is tűnik eme játék Petőfi leghíresebb, és Kosztolányi szerint legszebb verssorával. Ám a Szeptember végén még ezt is kibírja… Bella zseniális szójáték-felismerése mellett van azért itt egy jó adag bölcselkedő hajlam is, vagy másképpen szólva: kaján vigyor, kevély szembenézés a sorssal, annak minden ellentmondásával. De idetartozik a Tandori Dezsőnek ajánlott „öröklét-játék” is, képvers-kísérletével. Az Élet és Irodalomhoz kötődő munka sem marad reflektálatlan: meghozza a V. I. sör- és sírversét: „Itt hasal a / Váncsa / hasa / háncsa. // Inkább volt / tűnődő findzsa, / mint hát-folt: / másba / ütődő / lándzsa.” A jeles publicista-szerkesztő itt a baráti célpont. S persze ide is jut az Áni Máni-versekből. Tehát: igaz, hogy a fájdalmas hangú és gyászversek teszik igazán naggyá ezt a kötetet (1988-ban Az év könyvét), ám a hangpróba gazdagsága most is lenyűgöző.
S ha hangsúlyoztuk, hogy a válogatott kötet fogadtatása milyen kedvező volt, akkor mindezt csak fokozhatjuk Az arcom visszakérem esetében. Bebizonyosodott: Bella István azon kevesek közé tartozik, akik – ugyan nem mentesen a válságoktól, de mégis – a tudatos életműépítésben jeleskednek. E kötet ciklusai ugyanezt erősítik: a Mese az emberiségről és a Zárt kapud előtt éppúgy, mint az Oda-vissza fény, Az arcom visszakérem vagy a Királyok völgye. S mint mindig, most is áll a ciklusok élén egy önálló mű, jelen esetben a Verseim elé, s most van egy hasonló szerepű záró költemény is: A világot írni.
64Koczkás Sándor az addigi életmű csúcsának látja az új kötetet, amelyet a „poétikai öntörvényűség”, „gondolati-érzelmi érésének kiteljesedése” jellemez.101 Hasonlóképpen lelkesedik a költőtárs, Csukás István: „Az utóbbi évek legegységesebb, legmegrendítőbb és legszebb verseskötetét olvasom. …a kolléga irigykedhet, de a barát örül s bár divatjamúlt a gesztus (a barátság is az), örömmel nyújtom a babért.”102 Már-már Petőfi és Arany híres barátságát idézik ezek a sorok. Persze nem kifejezetten objektívek vagy éppen elemzők az ilyen gesztusok, ám irodalomtörténetileg is érdekesek, s adalékokat szolgáltatnak az életmű mind jobb megismeréséhez. Van, aki – mintegy a folytonosságot igazolandó – például az Igék és igák és a jelen kötet összefüggéseit láttatja. „…legfőbb közlendője éppen az a megismételt vallomás, hogy e költészet legfontosabb mondandója a halál elleni tiltakozás.”103 Vasy Géza egy másik tanulmányban az arc-motívumot vizsgálja, és emlegeti Nagy László Arccal a tengernek című művét is. Bella István számára „…az arc az emberi személyiség lényegének lenyomata, s így csak élőként, létezőként képzelhető el”.104 S persze az 1991-es verseskönyvet is ide kell sorolnunk: Arccal a földnek. Jelentős az eltérés – mondjuk – a Nagy László-mű címéhez, s persze a benne foglalt tartalomhoz képest! Itt nem távlatosságról, ellenkezőleg: a megcsúfolt lét bezártságáról van szó. E szerzők mellett egyébként többek között Pomogáts Béla, Gál Ferenc, Szekér Endre és Ferenczi László méltatta gyorsan a kilencedik kötetet. Ismét megállapíthatjuk, hogy a szakma élvonala folyamatos figyelemmel kíséri Bella költői pályájának alakulását.
A fülszöveg írója egy fontos változásra hívja föl a figyelmet:105 „…korábbi köteteiben általában az élmény volt a nyomatékosabb. Most a reflexió, a szemlélődés vált uralkodóvá. Lírai lobogásából nem vesztett semmit, de nyílt és bújtatott reflexiói határozottabban fogják körül versei világát. Egyszerre bölcsebb és gondolataiban merészebb lett a költő.” Ezen értékeket már a kötet eleji Verseim elé szövegében is érzékelhetjük. A líra születéséről szól ezúttal Bella: „Azt szeretném, ha nem lenne szavam / semmire sem és minden megénedne. / A csönd, ha csönd, konduljon hangtalan / de üsse át a földet harangnyelve, / kongat a szív is, öröklét-telente / az emberéjben, ha ég-föld máglyapiros…” Erőteljes ez az első hangütés, azzá teszi paradoxona is. Gál Ferenc szerint ciklus értékű ez a vers, és a Halotti beszéd folytatásaként is fölfogható.106 Abból a szempontból is igaz ez, hogy miként ott, itt a líra mellett hason65lóképpen érinti a lét alapkérdéseit. Az apa hiánya, az árvaság-élmény újra megjelenik. Miként Cynolter Károly látja: „…Lobogó fiatalságát s a szerelmet értékként megőrizve eljutott az emberiségig, újra a szaggatott világig, a történelemig.”107 S mindezt úgy éri el, hogy egy konkrét szibériai élményből indul, és a szabad asszociációk segítik gondolatai formálásában. Megjeleníti a természet organizmusát, a fák életét, és a segítségükkel hozza felszínre a személyes közlést: „Ezután csak nyárfáim szeretem. / Az októberi fákat. Csont magányuk. […] / Ezután csak csontjaik ölelem. / Akár a földben ölelném apámat.” S bár kétségek közt szüli művét a költő (vagy a dal énekesét?…), ám a kétségeket legyőzi a létezés csodája: „Csönd és napfény zuhogott. Fölöttem / homokpergő ég, napsárga márga. / Körben a tajga. Némán. Szuronyoszölden. / Mint rettenetes, fölzúgó kaszárnya.” Egyebek közt azt is látjuk, hogy Bella István élményvilága rendkívül tágas. A Fejér megyei, a dunántúli táj és Sárkeresztúr éppúgy benne van, mint az orosz tajga vagy éppen a lengyel múlt és a jelen. (Nem véletlenül olyan gazdag műfordítói életműve is, amelynek legutóbbi nagy vállalkozása a lengyel romantikus, Adam Mickiewicz Ősök című drámájának magyarra fordítása.) Valóban eljut „lobogó fiatalságától”, annak forrásaiból táplálkozva az emberiségig.
Az is jellemző, hogy első nagyobb ciklusa ezt a címet viseli: Mese az emberiségről. A már idézett kétsoros címadó szövegnél fontosabb a ciklus egésze s az önálló életre kelt cím mögött meghúzódó tartalom. Történelmi érzékenysége és alapvető Biblia-élménye egyaránt fontos szerepet játszik itt. Ez utóbbival kapcsolatban jegyzi meg Ferenczi László: „Az új Bella-kötet egyik jellemzője a Biblia »felfedezése«.”108 Ezt jelzi az Ábel első levele Káinnak közlése, mintegy előjeleként a tíz esztendővel későbbi, 1998-as Ábel a sivatagban című kötetnek. Itt egy érdekes szövegváltozatra kell felhívnunk a figyelmet. A későbbi verseskönyvben van egy vers Ábel a gyilokról címmel, amely az 1988-as kötet itt idézett művének módosított változata. Két különbséget vehetünk észre a cím megváltoztatásán kívül. Az első változat első sora: „Kik akarnak háborút?” A másodiké: „Kik akarják / a durungot, a kést?” (A válasz mindkét esetben: „Csak a hülyék, / a győzelem-buzik.”) A második változat befejezésében pedig odakerül egy „önmagára” szó: „lesz-e ereje, / hogy a belőle kinőtt / Júdás-lombú férget, / önmagára, / a saját beleivel / fölakassza magát?” A „háború” említése az első változatban kis66sé általánosabb, a második változat „durungja” és „kése” konkrétabban utal az eredeti bibliai történetre. Ugyanakkor ettől alapvetően nem változik meg a vers jelentése, Bella ezúttal a szokásos szövegváltoztatás jogával él.
A már jelzett történelmi érzékenységnek ugyancsak számos verspéldája megtalálható a művekben. Néhol romantikus, másutt hetykén huszadik századi vagy éppen bölcselkedő, bölcsen szemlélődő. Nem tartja távol magát a dolgoktól, de nem is hagyja magát sodródni általuk. Más költői ízlést előnyben részesítők persze mondhatják problematikusnak az ilyen költői utat. Társadalmunk változásai azonban abszolút értelemben teszik fontossá a közösségi hang, a közügyekben érdekelt író és költő jelenlétét. Tudjuk ugyanakkor az illyési igazságot, mely szerint a költőnek elsősorban műveivel kell politizálnia. Bella István egyébként sem tartozik a leghangosabb közéleti emberek közé. Költői és szerkesztői tevékenysége a legtöbb, amit közösségi ténykedésnek ismerhetünk el. Már-már ideális állapot ez. Van egy költőnk, aki megközelíti az eszményt, a Mű érvényes hatását, ugyanakkor mindmáig hű a Hetek hajdani eszményeihez. Mára109 megfogyatkozva, negyedmagával (immáron Raffai Sarolta, Ratkó József és Kalász László nélkül) építi tovább példásan Illyés Gyula, Nagy László, Csoóri Sándor és mások művét, és hatásuk a megbolydult időben egyre elevenebb, cselekvésre, igaz erkölcsiségre serkentőbb.
Ennek a rendszernek része történelemszemlélete is, amely szerint „…a történelem / – idegrendszerem – bűnök bolyhozata” – fejezi be Történelem című szonettjét, amelyben a hajdan az ősember otthonául szolgáló fa szemszögéből nézi a dolgokat. Pontosabban: a „fa” is részese a később történteknek, hiszen: „Viszem őket koronámban végig.” Jelentését úgy is lefordíthatjuk, hogy az embert sosem szabad magára hagyni, engedni, hogy menjen a maga feje után, hiszen akkor keletkeznek a bajok, a bűnök. Tragikus ez a történelemszemlélet? Bizonyos értelemben az, de nevezhetjük felelősnek is. Az önmagáért, a nemzetért és az emberiségért felelősséget érző ember szemléletét látjuk az életműben.
S rögtön ott van ennek a szonettnek az ikerpárja: a Holnapsírokkal beszélgetve, az első „tömegsírgyakorlat” hírére reagáló lírai gondolatfutam. Alapállása: volt már egy-két előtanulmány. Említi Káint, Hitlert, az Apokalipszist. Aztán: „Száll fölfele az én-te-mi tömeg-felhő, / 67s a minket villanó föld megjelenti / fényével: ennyi egy emberöltő.” A költő nem lehet olyan balek, hogy rózsaszín mámorokban higgyen. Tisztában van világunk apokaliptikus jellegével. De ő is azok közé tartozik, akik nem növelik, mert nem födik el a bajt, s a fájdalom kimondásával egyben részben föl is oldják azt.
S ha már az előbb szó esett egy Káin–Ábel vers kétszeri, s némileg megváltoztatott szövegű közléséről, akkor itt az ideje, hogy egy másik hasonló példát is megemlítsünk. Itt, a Mese az emberiségről című ciklusban van egy Mese a szóról és a kőről című vers, ami Kő-szájjal, durung-kézzel címmel (tehát új változatban), de azonos szöveggel benne van az 1998-as Ábel a sivatagban című kötetben is. A tudatos ciklusépítés része mindkét esetben, s újfent jelzi a Bella-kötetek sajátosságát, mármint azt, hogy időnként nemcsak motívumok, témák, de teljes költemények is ismétlődnek, vagy egy-az-egyben, vagy bizonyos változtatásokkal. Ebben az esetben az „ősbaj” forrásáig nyúl vissza. Az Isten által mégis magára hagyott ember „kő-szája és durung-keze” ez a forrás. Bella azt is sugallja, hogy ez az ősbűn majd jól jön a későbbi korok emberének, hogy egy kicsit fölmenthesse önmagát saját bűnei alól. (Hasonló gondolatokat vet föl az utóbbi esztendők egyik magyar prózasikere, Bitó László több nyelvre is lefordított regénye, az Ábrahám és Izsák.) És másutt szól a földet sebző tankról, amit mégiscsak túlél a kalász. Mint a szóról és a kőről, amelyek eggyé válva élnek tovább. Az indulat, ha nem is meghatározó, de nem példa nélküli. A Változatok egy Ady-strófára – bár kissé erőltetetten – maivá hangszereli a már klasszikus művet: „…S mégis megkérdem tőletek: / Szabad-e sírni az Északi / Magyar Középhegység alatt?” A Kárpátok helyett maradunk mai országhatárainkon belül, és ezzel a plakátszerű megoldással kétségkívül nagy hatást ér el a költő. A tudatban ott kavarog az egész huszadik század, Trianonnal, háborúkkal, békediktátumokkal, máig fájó sebekkel.
Gyakoribb azonban, hogy a történelem mintegy átitatja a vers szövetét, s nem közvetlenül jelenik meg. A Fehérvár felé ezt példázza, s már maga a költő kamaszkorában oly fontos város is sugall ilyen párhuzamokat. A történelem itt biblikus jellegű: „Középütt / – keresztről leszállt / Krisztus király – / a pásztor.” Kifinomult hangon mondja Bella: „Önmaga árnya / lesz majd a keresztje. / Fölröppenésére szegezve / magasodik a tájban.” Szinte észrevétlen ülteti ebbe a tájba költőnk a Messiás alakját, s mindezt profánul készíti elő, hiszen az első képben „birka68nyáj / dülöng a dombon.” Az arcom visszakérem egészében egyre gyakoribb az ilyen finom, kiérlelt lírai megoldás. Ide kívánkozik Csukás István egy szép, ugyancsak lírai mondata költőtársáról: „…Bella István verséből a csönd harangnyelve kondul hangtalan.”110 Hasonló e méltató sor hangulata a Fehérvár felé befejezéséhez: „Egyre erősebb / szíve csendje: / most kalapálják benne / – kampóvá – / a sugarakat.”
A ciklust három, a föld motívumát magába építő vers zárja igen erőteljesen. A Föld, sorsom, a Zuhogó föld, valamint a Föld és ég példásan egészítik ki egymást. A hűséget éppúgy érzékeljük, mint a távlatosságot. „Vitorla csobban a kékben. / Hallani: megfordul a nap / maga körül. / A sugarak / – ég és föld tolózárai – / fémesen egymásba siklanak.” Ez a Föld és ég első része, s benne a költő teremtette és formálta világ lírai rajzát kapjuk. S ebben az éteri tisztaságban ott a helye az embernek is. „Boldog vagyok. Mint a berepülő / pilóta zuhanás előtt. / Vagy mint az őslétbe merülő / sejt és sejtelme: az ember. // Az öröklétsalak.” Az ember a legösszetettebb természetű lény – sugallja kimondatlanul sajátos hasonlatai segítségével: önmagát hasonlítja a sejtelmes emberhez.111
A Zárt kapud előtt című ciklusnak ismét a szerelem áll a középpontjában: a szerelem, amiről tudjuk, hogy milyen fontos része Bella István költői életművének. (Több költemény majd belekerül a tematikusnak mondható, 1996-os Szeretkezéseink című kötetbe, így például a Sanzon, a Szegfű utca 23. vagy az Esti ima.) Ez a ciklus jelenti „a nyitást a magánélet, a szerelem felé…”112 Hosszú időt fog át itt a költő, hiszen régmúlt emlékek is szerephez jutnak (Megtalált dal, 1959-ből), s másutt a jelenidejűség úgyszintén meghatározó (Esti ima). És megjelenik a beteljesületlen szerelem ábrázolása is, az elszalasztott lehetőségeké. „Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház!” – olvassuk ötször a versszakok élén a Szegfű utca 23.-ban. Emlékezetes „környezetrajzában” illatozó olajfát, sütő követ, virágokat, kutat találunk, ám az idillikus jelleg egy erőteljes váltással semmivé foszlik. „…a virágok tüzes torka berekedt, / a kútban láncok csörögtek…” Másutt gazdag zeneiség, a dalforma szeretete látszik több versben. Például ily módon érzékelteti, hogy a szerelem nem menti meg az embert a szenvedéstől, a magányosságtól, ugyanakkor rendkívül fontos személyiségépítő szerepe van az életben. Ez a különös összetettség titkokat rejt. „S fáj minden, amit már nem tudok, / nem tudhatok, nem ismerhetek meg. // Holnapok Holnapja! Éden-titok! / Zárt kapud előtt égek, didergek.” (Zárt kapud előtt)
69S a szerelmes versek ciklusa után következik az Oda-vissza fény már jelzett játékosságával, ami persze az egyre bölcsebb világlátást is mutatja. S ha többször felfigyelhettünk már bizonyos művek ismételt közlésére, akkor itt is találunk ilyen példát. A Vogul könyörgő megtalálható az 1996-os Hú-péri-hú Öreg című műfordításkötetben Szélért való könyörgés címmel, változatlan szöveggel. Ugyancsak tény, hogy a szövegkörnyezet némiképp ezúttal is módosítja a mű jelentését. A Vogul könyörgő ugyan nyilvánvalóan műfordítás, ám Az arcom visszakérem egészében a költői én szerepe jóval hangsúlyozottabb, mint a műfordítások kötetében: „Szólásért való énekké” növekszik. Mint oly sok versfordítás, ez is jórészt önálló költői teljesítménynek fogható fel. „Szélfejű fütyülő napot / téríts ide! / Hófejű fütyülő napot / terelj ide! / Az új tavasz jávorbikáját néked terítem le.” Nyelvezete alapján megjegyzendő, hogy a sokat emlegetett és méltán elismert Bella István-i nyelvteremtés és ezen ősi vogul, osztják s egyéb finnugor énekek között szoros összefüggés van. Nem biztos, hogy mindig tudatos ez a kapcsolat, azonban költőnk szóhasználata, lírai hangja gyakran rokon ezekkel az ősi szövegekkel.
Persze az Oda-vissza fény című ciklus egyéb hangpróbákban és kísérletekben is gazdag. Már korábban szó esett néhány példáról, és ezúttal a sort bővíthetjük tovább. Játékos, könnyed rögtönzések ezek; Bella nem riad vissza a slágerek imitációjától sem. Slágere persze nem nélkülöz bizonyos parodisztikus-ironikus elemeket sem – a kétségtelenül föllelhető, valódi könnyűzenei illusztrációk mellett. Egyébként is megfigyelhető bizonyos közeledés az utóbbi évtizedekben ezen a téren. A mívesebb könnyűzene legjobbjai tartós értékeket hoztak létre, szövegeikkel nemegyszer közelítve a költészet felé (megemlíthetjük például Adamis Anna vagy Bródy János néhány szövegét). Ugyanakkor megfigyelhetjük a fordított irányulást is, hiszen több költő közelített a popularitás felé. Harmadrészt pedig az is tény, hogy a versmegzenésítések korát éljük, és éppen Bella István, valamint nemzedéktársainak (a Heteknek és a Kilenceknek) számos műve vonta magára például Dinnyés József „daltulajdonos” és más zenészek figyelmét. Üdvözlendő az ilyesfajta közeledés, hiszen végső soron a fontos értékek hatékony közvetítését, népszerűsítését is szolgálja.
A Sláger strófáinak végén „elharapott” szavak rokonságot mutatnak Bertók László emlékezetes szonett-befejezéseinek megoldásával, és éppen ezáltal lesz ez a dal önmaga vállalt műfaját meghaladó jelenség. 70Ezáltal nemcsak a „régi álmok” tűnnek el, mint „a régi, régi álmok”, de tűnőfélben a szavak is – sugallja a mű. Hasonló képzettársítást szül a következő, Lécek nappalból-éjszakából is: „Fényes dél / belépsz egy sötét / lépcsőházba / elhagy az árnyad / elmégy te is / és nemsokára / a dél / se él.” Szépen illeszkednek ezen művekhez a jól ismert Áni Máni-versek és egyéb játékos kísérletek. Játék lehet egy alkalmi költemény is, miként az a Tandori Dezsőnek ajánlott „öröklét-játék”, a Két perpetuum mobile, ez az egyszerű kalligramma, és fölfedezhetjük a játékot a fent említett, Bertók Lászlóhoz írt Születésnapi versben is. „Ötven év! Ha holdban / számolom: kulákbirtok / – kétszeresen is! – De hol van / az ötvenes évek? / – A holdban! / (Hál’ Istennek, kibírtuk.)” Játszik a több jelentésű, „hold” szóval annak ellenére, hogy a stilisztika szakemberei szerint az azonos alakú szavak nem adnak túlzott lehetőséget a stílusbeli változatokra. Az ötvenes évekbeli példa azért találó, mert tudjuk, hogy Bertók Lászlót is meghurcolták a forradalom után, erről szól egyebek között Priusz című könyve. A néhány évvel ifjabb Bella Istvánt hasonlóképpen érintette meg 1956 forradalma és szabadságharca, bár ő akkor még csak székesfehérvári gimnazista volt. Ez a születésnapi vers jó alkalom az ilyesfajta közös élményvilág fölidézésére. Egyébként sem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az idézett történelmi esemény mennyire meghatározta az ő nemzedékük indulását, annak nehézségeit, gyötrelmeit. Van, akiét (miként például a Nagy Lászlóval nagyjából együtt indult Király Zoltánét) szinte ketté is törte. A közvetlen elődök, Nagy László, Juhász Ferenc, Takács Imre és mások lírájában pedig ott a kimutatható hatás, még ha az elmúlt évtizedekben erről az irodalomkritikának hallgatnia illett is. Megint mások, mint például az ugyancsak a Hetekhez tartozó Buda Ferenc, börtönnel fizettek néhány vers megírásáért. Visszatérve a Bertók Lászlót köszöntő versre: itt persze másról is szó esik. A költőtárs iránti rokonszenvről például. S ezeken kívül a nemes ajándék éppen az ünnepelttől való. „Mid maradt, se tiéd már, / hiszen eleve ránk száll / minden, mit nekünk adtál, / hogy magadra ne maradjál…” Így lesz ezután a vers végére illesztett Utószóban – ismét egy kedves szójáték segítségével – „Bertók… örökös költői birtok” (kiemelés tőlem – B. I.).
A ciklust lezáró Költők, mi című vers pedig más módon rímel a fentiekre, kitérvén a költőszerep lehetőségeire. Íme, az egész szöveg:
71Rendkívül összetett az ilyesfajta értelmezés – bármilyen egyszerű versnek tetszik is a Költők, mi. Bella István számol a meg-nem-értettséggel, a lírikus szerepének ellehetetlenülésével, esetleges „korszerűtlenségével”, ugyanakkor konokságával és kitartásával, netán küldetéstudatával is. Közben persze a világ erről alig vesz tudomást. Nem véletlen, hogy például a Napút című folyóirat legelső számában, egy szerkesztőségi körkérdésre többek között Kárpáti Kamil ezt írja a költő általános helyzetéről: „Amikor a költészet nagyhatalma többé már nem az, pusztán szél seperte provincia megpudvásodott vazallusok kézen-közén jócskán elsivatagosodó állapotban, akkor bizony a vándor belebotolhat a kiürült, a nappali hő perzselő tüzétől s az éjszakai sivatagi hideg cserepesítő zordságától tönkrement, két oldalával egymásba esett, a lebbenékeny homok porával félig betemetett víztömlőbe – de csodák nincsenek. Ha Gábriel arkangyal találja meg, viheti okulás végett az Égbe. Ha Európa szelleme: vakaródzhat.”113 A megközelítés persze nem egészen azonos, az eredmény mégis hasonló. Az első példában a költő hat sorban, tömör versben, a második esetben egy másik költő prózában és több oldalon veti föl a költő és a költészet mellőzöttségét, s ugyanakkor a szerepvállalás fontosságával összefüggő kérdéseket. Stílusosan szólva persze megjegyezhetjük: nincs új a nap alatt, hiszen hasonló kérdések mindig fölmerültek, amióta van költészet. Hogy csak Vörösmarty Mihály híres kérdését idézzük a Gondolatok a könyvtárban című költeményéből: „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” Korunkban azonban még feszítőbbek az ilyesfajta kérdések, hiszen oly sokan jósolják a líra közeli halálát. A Költők, mi azonban egyelőre versben teszi föl a nyomasztó kérdést, pontosabban nem is kérdez: állít inkább. S ahogy már többször érzékeltettem, Bella István költészete egészében véve mégiscsak ellentmond minden, a líra halálával riogató félelemnek.
72A sors tragikumának érzékeltetésével egy időben gyakran vall élet- és költészetigenlésről, az emberi szó diadalmas erejéről. Kötet- és cikluscímadó, emlékezetes verse erre szép példa.
A címadó ciklus egészéről egyébként Gál Ferenc mondja, hogy „a kötet legjavát képviseli”.114 S Az arcom visszakérem című vers – nem példa nélkül persze – egymástól távoli, de egymásra épülő idősíkokat kapcsol össze. A „por” és a „hamu” megjelenése magától értetődően utal ősi nyelvemlékünk, a Halotti Beszéd hatására, s vele a mindenkori halotti beszédek pátoszára, beleértve költőnk már érintett, azonos című művét is. Ezúttal azonban kevésbé patetikus a hang, legalábbis a vers derekán, ahol az „Ocsmány Halál” a leghangsúlyosabb elem. Az utolsó két sor szárnyalása aztán alaposan megemeli a költeményt, s éppen az előbb említett élet- és költészetigenlést jeleníti meg. S teszi ezt aközben, hogy tudja: az élet egyenetlen, átkozott pillanatoktól terhes, és ezt föl kell ismernünk ahhoz, hogy mégis hirdessük diadalát. Az első hangütés (az „igen” kétszeri ismétlődése) s az utolsó két sor ifjúi lendülete foglalja keretbe a versegészt.
Ebben a ciklusban is vannak olyan versek, amelyek a végső, legalapvetőbb kérdésekre keresik a választ. Közéjük tartozik az Akinek már nem súg az isten. Pilinszky kozmikus magányával és szent révületével rokon ez a költői hang, és verstechnikailag is jó példa a tömörítésre, a művészi sűrítésre. „S a fövenyen, túl a talányon, / csak az idő bordázata, // meg az örök tarajú tenger, / és pergő, csillagfútt Biblia. / A percre róva. Dűnék. Egy ember. // Hallgat. / Nincs kinek szólnia.” Az imént idézett költőtárs (és -előd) Apokrifjében találunk ilyesfajta drámaiságot. Ám Bella István itt föllelhető művei közül ebbe a sorba tartozik még az Üzenet vagy a Sötétebb a sötét is. Az egyik egy, az utcán karácsonykor meghalt ember, a másik Kardos György halála apropóján tágul az egyetemes körökig.
Kétségtelen, hogy ez idő tájt Bella István költészetének hangsúlyai módosulnak, itt már messze jár korai retorikájától, és persze nyitott sokféle hatásra. Az Iniciálék cím alá gyűjtött három vers címe is ezt példázza. Ezek egyike a Gravitáció. „Sokat fekszem most félsötétben. / Vízszintességem poromig betölt. / Nehéz vagyok. Új gravitációm érzem. / A mázsás idő húz le. / Nem te, Föld!” Az eddig nem túlságosan gyakori időmotívum is megjelenik itt – a maga nyomasztó erejével. S persze újra itt a halálközelség, jól ismert múltbéli s folyton árnyékot vető jö73vőbéli jellegével. Az örökléttel szemben tanúsított szkepszis okán keserű a kérdés: „Hogy meghalok, hát meghalok! / De hogy a Föld, a Fény, / s a Világ is… hát akkor, / Virág, mért éltem én?!” (Virágvers)
Több kritikusa is megegyezik abban, hogy Az arcom visszakérem remekműveket tartalmazó ciklussal, a Királyok völgyével zárul. „Ezekben a szaggatott vonalú, rapszódikus költeményekben egyszerre van jelen a megidézett alkotók szellemi öröksége és a személyes meditáció a magyar történelem keserves tapasztalatai felett.” – írja Pomogáts Béla.115 A megidézett alkotók (Illyés Gyula, Vujicsics Tihamér, Visky Árpád, Nagy László és József Attila) különösen alkalmasak arra, hogy ez a meditáció általuk létrejöjjön. „…a halott művésztársakat idéző, őrző, s egyben önmagukat mérlegre tevő nagy versekben emelkedett Bella legmagasabbra, érezve, hogy »a vers: világ-kardiogram«” – hangsúlyozza Szekér Endre.116 S ebben a sorban kivételes hely illeti meg Illyés Gyulát: azt a költőt, akit oly sokszor emlegettek a Hetek (s köztük Bella István) közvetlen elődeként. Ezúttal a Hármas oltár Illyés Gyulának című kompozícióval és a Képriport és ima Illyés Gyula temetésén című verssel adózik emlékének. Ez utóbbi mű legújabb líránk egyik legszebb, legmegrendítőbb verse. Bella a személyes fájdalmat ötvözi itt az ősi siratók hangulatával. Méltóságteljes, a halott alakjához illő emberi gyász ez, a nemzeti himnuszok ünnepélyességére emlékeztet. Egy négysoros szakasz ismétlődésére épül a szerkezet: „Süss föl Nap! Gyolcsolj, jó idő! / Zászlószívekbe takard / a hív-nek rendületlenül / hazává lett magyart!” Történelmi, irodalomtörténeti időket köt egybe így ez a költemény. Illyés mellett Petőfi és Vörösmarty szellemisége lép elő megnevezetlenül, bár műveik által igenis megnevezetten; mai teendőinkre utal több mozzanat. A Nemzeti dal és a Szózat szerzőinek méltó, huszadik századi utódjára emlékezik fájdalmasan Bella István.
A Hármas oltár pedig biblikus erejével hat: előbb a Hegyi beszéddel, aztán az I. N. R. I.-vel, majd A Világ Színe előtt című harmadik résszel. Az első azt a költőt idézi meg, aki a puszták fiaként lett párizsi poéta, vagyis aki egyaránt otthonosan mozgott a magyar és az európai kultúrában: a pusztai környezetben éppúgy, mint a párizsi szalonok miliőjében. „De hívóbb és kihívóbb volt a honi sár, / s mindennapi kenyerünk, a nyelv…” – s ezzel már Ady „föl-földobott kövére” is asszociálhatunk, hiszen ugyanarról a hűségről van szó ezúttal. Persze a cím evangéliumi magaslatokat ígérő mozzanata után profánabb a mű világa. Az örök74kévalóság igénye azonban látnivaló. A második rész a történelemben élő embert-költőt írja le, akit több oldalról volt szokás támadni. S a harmadik a Szekszárd felé parafrázisa. „Visz, nem Szekszárd felé / – a föld alatt –, / Világ Színe elé / a vonat.” Az Illyés-vers tündéri könnyedségét sötétebb színek váltják föl. Századunk történelmi viharait egy-egy földrajzi név teszi testközelivé: Don-kanyar, Szárazajta, Újvidék. Mindamellett a modellül szolgáló műhöz hasonlóan fölemelő a végkifejlet: „Azt, ki a jövőbe / rejteti, / a világ szívébe / temeti // lássák – legbelülről – / mit akar / európaiak közt / egy magyar.” Az életmű értelmét éppúgy fölvillantja, mint a magyarság Európában elfoglalt helyét, annak fontosságát.
S megint új szín a palettán az a siratóvers, amely a kiváló muzsikus, Vujicsics Tihamér tragikus és korai halálakor szakad ki a költőből: A levegőbe írt zene avagy az emlékezet halhatatlansága. Szabadon áradó sorai, az asszociatív képalkotás szép példái újabb nagy művet hoznak a világra. A lírai reflexiók mellett megjelennek bizonyos epikus vonások is. Meséli a fájdalmat, elbeszéli a halálközeli történéseket. Hasonló hatású a Harangszó Nagy László ünnepén, amelyben a Bella István nemzedékét leginkább megrázó költőhalál adja az érzelmi-gondolati töltetet. A személyes érdekeltség itt még érzékelhetőbb. A fájdalom még élőbb, a tragikus pillanatok még inkább kifejezik a mélyről fölfakadó érzést. Maga a halott költő neve játszik hasonló összekötő szerepet, mint Illyés Gyula költeményében a strófa. „Nagy László… / A Napharang szava.” A kozmikus távlatok együtt vannak jelen a gyökerekhez kötődés jeleivel, az iszkázi harangok és a „földharang” szavával.
És megidézi Bella István a század legerőszakosabb halálával haló József Attilát, Radnóti Miklóst és Rajk Lászlót. Példájukkal arra int a költő, hogy szembe kell néznünk minden múltbeli ténnyel, mert enélkül nem lehet jövőnk. A megalázott halottakat föltámasztani nem lehet. Ám nekik is tartozik az utókor azzal, hogy végre igazságot szolgáltasson. Ily módon sokadszor kell szembenéznünk Bella lírája ürügyén a költészet feladatával. A feladat néhol szánalmas, néhol heroikus. Tehát: rendkívül összetett. Nehéz közhelyek nélkül újrafogalmazni. A „mint aki holnap született” gondolata nagyszerűen fejezi ki a tett szükségszerűségét és reménytelenségét egyaránt.
S a kötetzáró „programversben”, a Világot írni címűben így köszön el olvasójától a költő: „Dobd el, emberfia, a versem. A kezedben / füs75töl, föllángol, éget – tőlem! – a papiros.” A költői összetettsége és ellentmondásossága, sőt reménytelensége fogalmazódik meg itt. De azt is megmutatja Bella István, hogy a költészet ereje elegendő a felelős szembenézéshez, a morális tartás pedig éppúgy kapcsolódik a jelenhez, mint a jövőhöz. Egy költői pálya jövőjéhez is.
761988 egy másik könyvet is hozott Bella István szellemi műhelyéből. A pontosság kedvéért: a társszerzővel, Szebeni Andrással, a fotóművésszel közösen. Az Iris Kiadó vállalkozott arra, hogy kiadja a líra és a fotóművészet különleges randevújának eredményét, a Képszavak című albumot. A magas művészi színvonalú fekete-fehér képek mellé a költő írt szövegeket (vagy idézett más szerzőktől), amelyek között prózát is találunk.
A könyv keletkezési körülményeiről mindketten beszélnek. Szebeni András többek között ezt írja: „Szórványosan, ám mégis rendszeresen jöttünk össze. Elolvastam az írást, az írásokat, összenéztük a képekkel, amelyekről ő mindig azt írta, amit gondolt, s akár hiszik, akár nem, igen ritkán vitatkoztunk. Inkább vörösboroztunk és zenéltünk, Chopint, Gershwint, Joplint…” És mit mond Bella István? „Sose hittem, hogy egyszer elkészül, mert annyira meglevőnek látszott, mintha, mondjuk, készen találtuk volna. Ám hogy mégis elkészült, azt a zenének köszönhetjük. A muzsikának, ami egyaránt ott van szóban és képben.” A zene köti tehát igazából össze a fotóst és a költőt.
S az eredmény jelentősége nem vitatható. A Képszavak jól példázza a „testvérmúzsák” közös lehetőségeit, s ugyanakkor azt, hogy a különféle művészeti ágak formanyelve ugyanarról másképpen közölhet velünk információkat. Az albumnak mind az öt fejezete ezt igazolja: az Arcképek, a Kortünet, a Képszavak, az Ünnepeink és a Szerelem. Az utolsó kettő a létezés két fontos területét térképezi föl, az első három pedig az ember és a környező világ összefüggéseit kutatja képpel és emberi szóval. Ami a képet illeti: a gyönyörű Pilinszky-portréktól az ugyancsak gyönyörű aktokig, s közben az ember-, a sors- és a természetábrázolás sok-sok példájával.
77Ám mivel jelen esetben a költő pályájának alakulását vizsgáljuk, összpontosítsunk inkább a szövegekre. Az Arcképek című fejezet író- és művészportrékat tartalmaz. Pilinszky, Galsai Pongrác, Kertész Ákos, Sándor Pál és Abody Béla képeihez írja Bella a szövegeket. Mindegyik más és egyedi. A költő arcképe és két, vélhetően erdőben készült fotója mellett a Pilinszky című vers szövege: „Fény és árny ha fehérré foszlik / meghal a fegyenc de meghal-e valóban / csíkjai letekerednek róla / mint a kígyó / az édeni fáról / elgörbülnek a rácsok: / fénylő pontok az űrben / Ő meg / az elítélt / kezébe veszi diszkoszglóriáját / elhajítja / és nem engedi el.” Ez az első szöveg. Észrevehetően a megidézett (és a könyv megjelenésekor már hét esztendeje halott) költőtárs motívumai, lírájának alapélményei játszanak fontos szerepet ezúttal. A fegyenc, a bibliai kígyó, az űr, az elítélt egyszerre jeleníti meg „a század botrányának” lírai krónikását, valamint „a szenvedő misztikust”, a mélyen hívő embert és művészt. Bella István verse a Pilinszky Jánoséhoz hasonlóan a végsőkig tömörített, lecsupaszított, s ezáltal kellőképpen drámai, sorsot fölvillantó. A második rész így szól: „Vajon ki tart kit? / A fa az embert? / Vagy az ember a fát? // Én azt hiszem, / Őrá támaszkodik / a fa, / a kert, / az ég. / S lábára van kötve / – gravitáció-lánccal – / az Őskolonc-Föld.” Itt közvetlenebbül kapcsolódik a konkrét látványhoz: a „szélesvásznú” képen Pilinszky egy öreg, vastagtörzsű fához támaszkodik, s ezt a viszonyt fordítja meg Bella. Az előző sorokhoz hasonlóan itt sem marad el az általánosítás, az egyetemes körök idézése. A két művészeti ág szelíd testvérisége szerencsésen találkozik.
A Kertész Ákosról készült kép ugyancsak a természetben, ágak között ábrázolja az írót. A másik oldalon próza: ezúttal az írótól való. Ugyanígy az Abody Béláról szóló részletben is. A legendás alakot mutató fotó egyébként kevéssé lírai, inkább groteszk. Hozzá illő egyik mondata: „…Be kell látni, hogy minden betegség gyógyíthatatlan, a náthától a rákig.” Megint más a Galsai Pongrácot fölvillantó három fotó és a prózavers. A néhai író és híres „hypochonder” emberek között ül, talán író–olvasó találkozón, láthatóan szabadtéren, vidéki miliőben. Sándor Pál filmrendező szakállas, szemüveges, sapkás képe mellett pedig a szöveg: „a SÁNDOR / a PALIKA / a MOZIS.” Valószínűleg Bella legrövidebb szövege ez, lényegében „antiköltészet”, mégis találó játékkal és feszültséggel. Érdekes egyébként, hogy nem a közismert költőbarát78ságok lenyomatát találjuk ebben az albumban, s ez is jelzi, hogy a fotós válogatása a döntőbb.
A Kortünet cím alá gyűjtött bőséges kép- és szöveganyag szociografikus igényű. Emlékezetes dokumentumok ezek az elmúlt évtizedekről, drámai sorsokról, elmegyógyintézetről, vágóhídról, Rákosi- és Sztálin-portrékról, tragikus motorbalesetek áldozatairól és sok egyébről. Itt különös erővel érvényesül a Szebeni–Bella szerzőpáros fantáziája, érzékenysége, jószeműsége. Szinte kizárólag az élet árnyoldaláról tudósítanak, nagyfokú drámaisággal, művészi erővel. Az olvasó és a néző merészen asszociálhat például akkor, amikor az elmegyógyintézet szerencsétlen sorsú lakóinak rácsok és „zuhogó fehér fémek” jelezte világa után a Mészárszék című vágóhídi összeállítás következik, majd azt követően a személyi kultusz (Kelléktár) van soron. A talponállók igénytelenségét fölvillantó Ucca. Utcadal című vers és a hozzá tartozó képanyag már a Pepsi jelképezte korszakról szól. Különössége abban is rejlik, hogy fölmutatja a lelki és anyagi nyomor tüneteit a rendszerváltozást megelőző időből. „Auguszta főhercegnő újra itt van, // kapualji kukákban kotorászik, / száraz kenyérhajat, penészhedt / cipőket gyűjt, szakadt göncöket, / vadászik üres üvegekre, visszaviszi, / újabb üres üvegeket csinál, / dolgozik, mint a gödény…” Bella István számára ez az album arra is jó alkalom, hogy a korábbiaknál jóval intenzívebben gondolja és élje át a társadalom mélyrétegeinek szerencsétlenségét, s hogy nagy láttató erővel fejezze ki a nyomorúságot, a sivár emberi sorsot.
Egy döbbenetes motorbaleset képsorai ugyanakkor párhuzamot kínálnak a nemzethalál modern kori víziójával. „Minden évben kipusztul egy magyar falu” – írja a költő, ám itt Gyűrűfű és a kisfalvak pusztulása mellett „az országút nomádainak” tragikus és értelmetlen haláltömege adja az apropót. Szebeni itt póztalanul dokumentálja a baleset szörnyűségét. Az objektív a szikár tényeket örökíti meg, mint ahogy a Bella-szöveg is a tényekkel szembesít bennünket.
Vannak persze békésebb témák is, például a táncverseny-selejtező egy kultúrteremben. Bella ezúttal is prózát ír, ám kétségtelenül lírával átitatottat. „Ők is repülnek. Igaz: egy helyben állva. De legalább megpróbálták. Mint amikor báb-korában a lepke színes szárnyáról álmodik.” Itt és másutt igazolódik, hogy kétségtelenül új színekkel gazdagítja ez a könyv Bella István költői életművét. Ugyanakkor egyértelmű, hogy a szöveg nem tolakszik a képi világ elé, és arra sem csábítja a köl79tőt, hogy nyelvének képisége próbáljon versenyre kelni az alkotótárs eszköztárával. A Csirkegyár jól példázza ezt az önmérsékletet. „Olcsó fogás lenne azon sápítozni: jaj, mennyi vér! Jaj, micsoda szörnyűség! Milyen iszonyat.” Szemben áll az „elszánt szemforgatókkal”, de számol az utolsó pillanat tehetetlenségével és kiszolgáltatottságával is.
Ám arra is van példa, hogy az ember mindezt le tudja győzni. Előttünk egy kép. A háttérben a víz (talán a Balaton) végtelensége, az előtérben egy fiatal férfi, aki éppen kilép a partra. Lábai hihetetlenül vékonyak. Nyilván sérült, aki azonban úszik, s Győzelme az olimpiai bajnokokéhoz mérhető. Hiszen: „…minden egyes karcsapás, mellyel úrrá lesz a vízen, a végtelent hozza közelebb. A végtelent! Önnönmagában.” Ám a Kortünet már-már teljességigényét jelzi, hogy a nagy erények mellett a bűnt is megjeleníti, szociografikus igénnyel és hiteles emberi szóval. Igaz, hogy az Ártatlan dal semmiképpen sem tartozik a Bella-életmű lírai gyöngyszemei közé, de Villon-ihlette Utóirata frappáns: „Ártatlan egy dal ez bizony. / Nem kendőzi el orcám / Kívül gyöngy, belül iszony. / No, de, kinek volt köze hozzám.”
A könyv középső része a főcímmel megegyező című Képszavak. Nem véletlenül, hiszen itt különösen szoros a kapcsolat a két testvérmúzsa között. Előbb a Párizsról készült fotókat illusztrálja a Két Párizs című kispróza. Szebeni is, Bella is a közismert látvány mögé lát, a rejtettet keresi. Ugyanakkor pillanatfelvétel a szöveg is, mint ahogy pillanatfelvételek a fényképek. A Mondd, mit látsz a képen? prózaversei megint új arcot mutatnak, és igazolják, hogy a Képszavak Bella István eddig kevésbé ismert vonásait hozza a felszínre. Igékben, tehát mozgásban is szegény, statikus állapotot rögzítő stílusjáték ez. Érdekes, hogy éppen jellegzetesen nyári hangulatokat ragad meg ily módon. A Székekkel pedig mindketten azt igazolják, hogy emberábrázolás nélkül is lehet a sorsról vallani. „Székek. De vajon azok-e? Lehet: elhasználódott életek, beteg, megrokkant nyugdíjasok, elhagyott, magukra maradt öregek.” Hiszen a régi, rozoga székeken emberek ültek egykor. Itt Bella azt a módszert választja, hogy pontosan leírja, amit lát, s amit persze hozzáképzel a látványhoz.
Az Ünnepeink cím alá gyűjtött képek és szövegek (több próza és vers) a disznótorról, a farsangról, a lakodalomról és az anyaságról tudósítanak. Harsány és meghitt pillanatokat örökít meg az objektív, s azokat emberi szóval a költő. Fölhasznál korábbi írásokat is, például Világ80ének című költeményét. Persze a prózában is fölismerjük a lírai jeleket. A Disznótor! Disznóölés!-ben olvassuk: „És nemcsak a bugyborékoló hörgés, a kifröccsenő, vájdlingba felfogott vér, a meggyújtott szalma gyors lángja, a fellobbanó tűz hátrahőköltető forrósága, a levegőben táncoló pernye, de a tűz örök, ősemberi áhitata is: a csoda pillanata.” Nyilvánvalóan szerepet játszik itt a gyermekkor élményvilága is. A stílus eleven, magyaros, ugyanakkor a tárgyszerűség sem vész el. A Fársáng, ha lehet, még inkább ilyen: „Farsang, farsangolás. Öreg pásztor jön, subáját földre teríti. Minden csupa hó, minden csupa fehér. Bekormozott nappalok dülöngélnek, lukas üvegből kortyolgatnak, feneketlen dobot vernek.” A képek éppúgy a népszokásokra összpontosítanak, mint az azokat illusztráló szöveg. A letűnőfélben levő, vagy éppen napjainkig életben maradt szokásokat örökíti meg a szerzőpáros. Hasonlót mondhatunk a Vőfélyről is, ám ott mindez versformában jelenik meg. Mint ahogy a Néha is, amelyben a kórházi ágyon fekvő szelíd kismama, a következő oldalon pedig a szülőszoba lámpás, maszkos, csípős-fogós-szülőágyas fotója tekint az olvasóra.
Ez utóbbi néhány részlet már átvezet bennünket a könyv utolsó fejezetébe, a Szerelembe. A jól ismert Szeretkezéseink című vers részletei mellett éteri tisztaságú aktfotók, majd az In memoriam N. B. S. című vers mellett szerelmespár egy parki padon. A női test szépsége és a szerelem képben és versben.
A Képszavak az élet nagy misztériumait járja körbe két művészeti ág segítségével. A siker egyik titka kétségtelenül az, hogy Szebeni András és Bella István emberileg és gondolatilag egymásra talált ebben a munkában. Az igazsághoz tartozik, hogy Bella költői pályáján mindez nem jelent fordulatot vagy előrelépést: békés szemlélődést, idillikus epizódot sokkal inkább.
81Az újabb önálló kötet évszáma 1991. Nem kell különösebben hangsúlyoznunk, hogy milyen fontos változásokat éltünk át akkoriban, és persze már akkor is folyamatosan, amikor ennek a verseskötetnek az anyaga megszületett. Akárhogy is: ez az első olyan Bella-kötet, amely már az új világban, a rendszerváltozásnak nevezett fordulat után került az olvasók elé. Ezt a Hetekhez tartozó költő esetében különösen indokolt hangsúlyoznunk, hiszen ezek a költők szellemileg-gondolatilag azon értelmiségiek közé tartoznak, akiknek részük volt az előző rendszer lebontásában, s akik – ha nem is egyneműen – minden idegszálukkal szorgalmazták a világ megváltoztatását.
Ebben az időben – másokhoz hasonlóan – Bella István sem kerülhette ki a líra értelmének megkérdőjelezését, majd újragondolását, a költészet lehetőségeinek beszűkülését, az írott szóba vetett hit megrendülését. Nincs ebben persze semmi rendkívüli, hiszen már Vörösmarty is foglalkozott ezzel a problémával (ment-e a könyvek által a világ elébb?). S mindezt most azért érdemes fölvetnünk, mert van itt egy látszólagos ellentmondás. A fentiekben a rendszerváltozást tettekben is előkészítő költőkről esett szó, itt pedig a lírai lehetőségek beszűkülését kell érintenünk. Ez a kettősség kétségtelenül létező probléma a nyolcvanas-kilencvenes években. Egyfelől költők és írók vállaltak folyamatosan közszereplést. Gondoljunk csak Göncz Árpádra, Csoóri Sándorra, Csurka Istvánra, Konrád Györgyre, Csengey Dénesre, Eörsi Istvánra vagy éppen Lezsák Sándorra! Látnunk kell azonban, hogy ezek az alkotók elsősorban nem műveikkel vannak jelen, a művek a háttérben maradtak, vagy éppen a mostaninál lényegesen jobb és termékenyebb esztendőkre várnak.
Nem mehetünk el tehát szó nélkül az újabb aggodalmak mellett. Milyen stílusos, hogy éppen az Új Írás búcsúszámában publikálta Bella 82István az …és fölsír a verset, ilyen kérdésekkel: „Nem kell a vers?”, „Nem kell a szó?”, „A hang se kell?”, „Vers, szó, hang, visszhang – néma?” S mondhatjuk a paradoxont: a költő éppen az ilyen kérdésekkel és versekkel mond mégis igent!
Ilyen igen-sorozat maga az Arccal a földnek is. Benne olyan művekkel, amelyekben a legtovább megy el Bella István. Közelít a halálhoz, a nemzeti sorskérdésekhez, s közben minden korok jövőjének biztosítékaihoz, a gyermekekhez is van néhány szava. Folytatja eddigi gazdag költői útját, mely persze eredendően a Hetekhez köti, de az sem kétséges, hogy ma már mindannyian a maguk útján haladnak. Hűséges kortünet is ez a kötet. Legújabb változásaink átszüremkednek a szubjektum legbelsőbb világába. Vagy ahogy Pécsi Györgyi írja: „A kötet legfőbb dilemmája éppen az, hogy a megrabolt Múlt és a bizonytalan Holnap, a töredék élet és a mindent magába fogadó, kiegyenlítő egész miképpen kapcsolódhat az egyes ember jóvátehetetlen vesztesége nélkül egymáshoz, s ebben a folyamatban mi a költői cselekvés lehetősége.”117
Mindezt a frappáns címadás és az egész szerkezet is szolgálja. Ahogy már megszoktuk, ezúttal is különálló verssel kezdődik a kötet (Meghalni csak úgy?), majd jönnek a ciklusok: Szavak a palatáblán, Hódolat W. S. mesternek, Játszom Istennel s ő velem, A hinta leng, Csönd és szó. A halálközelség éppúgy meghatározó témakör itt, mint a gyermekvers-jellegű megközelítés vagy éppen a legsúlyosabb sorskérdések, melyek a történelem, a magyarság és a világ helyzetére utalnak – jelentős művészi erővel. Az imént kortünetet említettem a kötettel kapcsolatban. S ha kortünet, akkor bizonyos értelemben leszámolás is a múlttal. „Boldog, ó boldog éden-idő, amikor még azt hittem, a lélek / láng és fény, fény és láng, nem pőre égéstermék csupán, / s nem tudtam, hogy – örök gyehenna! – élő tűzre vettetve / él minden élő »harminchatfokos« pokla tüzében…” – olvassuk a Sóhaj és tükör élén. Persze a leszámolás nem elsősorban társadalmi mértékben értendő, hanem sokkal inkább úgy, ahogy azt a költészetben értenünk kell. Mint korábban oly sokszor, itt is a háborúban elveszített apa alakja magasodik föl, s lesz összekötő kapocs a különböző idősíkok között. Nem szabadul ez a költészet a történelem kényszerétől sem: a Csoóri Sándornak ajánlott Krónika vagy a Kutunk távolról ezt igazolja.
Az előbbi mű versbeszéde is némiképp a címzett költő modorát idézi. A közös élmény a második világháború, ám ezúttal nyilvánvalóan 83Csoóriék híres és nagy vihart kavart dokumentumfilmje jelenti az apropót: az a történelmi sokk, amely e film mögött van, s amely sokáig kibeszélhetetlenné tette azt, amit mindenképpen ki kell beszélni. Hiszen tudjuk: az első világháború után évtizedekig szóltak a történetek, az anekdoták, néha a megszépítő messzeségből. 1945-öt követően mindez lehetetlenné vált. Akkor hallgatni kellett. S az apát vesztett költő nem állhatta meg, hogy ne szóljon. A Krónika megrázóan idézi föl a háborús gyermekkor történéseit, az elveszített kistestvér alakját. „Hideg testét / a fagyos falak melengették. / S ha valami letérdelt elébe, / csak a létra féllábú léce. / Pásztorok, Három Királyok / helyett a kapa, csákány, ásó / hoztak neki – nem mirrhát, gyöngyet, / tömjént – fekete sötétségkönnyet. / Nem jött a betlehemi csillag. / Az égen fekete fények nyíttak, // mint kutyánk kint. / S mint anyám bent.” A tárgyi világ drasztikus jelenléte elnyom minden szakralitást, és a pozitív értékek hiánya szembeötlő. A karácsony misztériuma helyett a rideg való: a kapa, a csákány, az ásó fagyos világa. S aztán az égi fényt a Sztálin-gyertyák helyettesítik… Elmeséli a költő a temetést is, és – főleg ezáltal – epikus elemek egészítik ki a lírát. Szerepet játszik a gyermeki és a költői képzelet, fölkelő Fa-Krisztussal, lángoló szájú, háromfejű sárkánnyal. A rideg próza és a kifinomult líra vegyül egymással a versben.
A múlt emlékei tehát változatlanul rabságban tartják a költőt, s a legújabb korban is megtalálja a régi eseményekkel az analógiát. Ide tartozik, hogy különösképpen vonzzák a közelmúlt kivételes szellemi teljesítményei. Gyakran állít lírai emlékművet e teljesítmények létrehozóinak. Ünnepélyes, az illyési hangot idéző versben üdvözli a hazatérő Bartók Bélát, a „napvilágvándort”, „a levegő, a szabadság magzatát”. Alkalmi verset ír a nyolcvan esztendős költőhöz, Takáts Gyulához, megidézi Dsida Jenő alakját, Nagy Lászlóét (nem először!), és egy egész versciklusának címe: Hódolat W. S. mesternek. A líra szokásos tárgyú darabjai ezek a művek, és mint másoknál, Bellánál is jelzik a költő eszményeit, tájékozódási pontjait. A szülőfalu jelenti a biztos kötődést a gyökerekhez, de a szellemi haza a legtágabb lehetőségeket biztosítja számára.
Az Üdvözlet a hazatérő Bartók Bélának a végleg magyar földben nyugvó zeneszerzőt köszönti haló poraiban, ám a jeles esemény arra is jó alkalom, hogy a magyar haza a középpontba kerüljön. „Széttépett föld, / százszor és százszor / száműzött ország, / kis haza, // tudod-e / ki jő / most haza?” Rendkívül egyszerű, s mégis drámaian feszült hangnem 84jellemzi a verskezdést. A kérdések ugyanakkor a kételyt is megtestesítik: tudatában vagyunk-e értékeinknek ebben az értékeket nem tisztelő világban, és ott a másik állítás, immáron nem kérdésben megfogalmazva: nem tudjuk megtartani azokat, akik legfontosabb értékeink hordozói. Gondoljunk csak azokra, akik idegen földön keresték boldogulásukat, vagy azokra, akik önmagukat pusztították, égették. Itt Bella István szinte eufórikusan kiáltja bele a világba, hogy „Ő jön haza: / a beszédhez a száj, / a dobogáshoz a szív, / az énekhez a tüdő maga…”
Az ilyesfajta versek egyébként pontosan jelzik Bella István érdeklődésének tágas horizontját, szemhatárának szélességét. A modellül is szolgáló zeneszerző kései köszöntése mellett a költőelődök és költőtársak versbe foglalása egyaránt ezt az érdeklődést illusztrálja. És nincs mindig pátosz, van, akit önfeledt játékkal köszönt (Alkalmi vers a nyolcvanéves Takáts Gyula és mestere és tanítványa, Csu Fu születésnapjára) „…a humor, a játék is fényt képző forrás, akár Áni Mániról van szó, akár a nyolcvanéves Takáts Gyula köszöntéséről”118 – jegyzi meg Vasy Géza. Persze nincs itt mindig a játék ideje. A Zuhanásokban, „Hervay Gizinek, ide- és odaátra” így szól a négysoros:
Finom alliterációkkal díszített, feszült sorok ezek, velük örökíti meg Bella a tragikus sorsú asszony, anya és költő alakját. Megfigyelhetjük azt is, hogy nemzedéke nehéz sorsait sötétebb színekkel festi, az elődök, a nagy öregek ábrázolásánál több teret ad a könnyedségnek. Érthető ez a különbség: nemzedékét erősebben tizedelte a sors, gyakrabban törtek derékba pályák és életek. Személyes szerencséjének mondható, hogy vele ez nem történt meg – a számos megpróbáltatás ellenére sem.
S bár nagy veszteségekkel, de mégiscsak elérkezett a kilencvenes évek valóságába. Az új korszak lírai eredményeit persze korai még számonkérnünk az Arccal a földnek verseitől, hiszen a művek mögötti élményvilág még jórészt az éppen letűnt korszakból származik. „Bella István a kevesek közül való, akik a költészet legősibb anyagából tudnak újszerű formát előállítani. Nem a mesterség fogásait cserélte föl valami so85sem látott mesterkedésre. Személyességével hódított meg szavakban világokat” – írja Alföldy Jenő.119
Tehát – miként már szó esett róla – egy egész ciklus címe jelzi: Hódolat W. S. mesternek. Természetesen Weöres Sándorról van szó, s ez azért is érdekes, mert a legendás költő Belláétól különböző felfogást képviselt. A „hódolat” újfent megerősíti, amit már érintettem: az Arccal a földnek szerzőjének széles szellemi horizontját. A ciklus címét adó verset Iszlai Zoltán egyenesen „antológiadarabnak” láttatja.120 (Ezen kívül Iszlai még a Karácsony-esti verset és a Spirituálét sorolja ide.) A ciklusban másutt is tanújelét adja tiszteletének a költő. Ezek közé tartozik például a Karácsonyi levlap Weöres Sándor kórházi ágyához. A „Hát számodra sincs Sándor, irgalom!” kezdősor az esendő embert szembesíti az élő legendával. A kórházak kiszolgáltatottságában szenvedő ember és művész az „őshüllő Tejúttal” és az „elaludt percüstökössel” szembesül. Halandóság és halhatatlanság feszül egymásnak, megidézi a Bóbita költőjét, a Psyché alkotóját, s közben középponti fogalom a „szeretet-fényfa”. Az alkalmi versben végrehajtja a bravúrt: versteremtő erőt mutat föl a nagyon is szánalmas élethelyzet ürügyén. Ugyanez a teremtő erő jellemzi a közvetlenül utána következő, És szólt a szó című verset. Akár a romantika szemléletmódját is említhetjük, hiszen az alkotó képzelet szerepe jelentős ezeken a pontokon. (Itt jegyzem meg, hogy a romantika különösen is érdekli Bella Istvánt: ennek bizonyítéka, hogy a kilencvenes években lefordítja a lengyel romantikus szerző, Adam Mickiewicz Ősök című drámáját.)
Emellett újra megfigyelhetjük önfeledt játékkedvét, nyelvi leleményességét, s ebben is Weöres Sándor útját járja – legalábbis ebben a szakaszban. „Tengerszem! / Öregszem.” – kezdi az Echo a nagy fal előtt című verset, és nem vitás, hogy a tömörítés, a többletjelentés s a nyelvi játék egyszerre játszik ezúttal is fontos szerepet. Telitalálat az „ember” szótőből ragozott változat is: „emberszel”. Új költői világ születik ily módon, s nem véletlen, hogy A világ születése hasonlóképpen nyer formát. A folytonos teremtés állapotát rajzolja meg itt, s – miként a Weöres-versben az esendő és a halhatatlan – itt az egyszerű természeti jelenség és a kozmikus mozzanat egészíti ki egymást. Egyenletes színvonal jellemzi ezt a ciklust, nincsenek gyönge darabjai. Azt bizonyítja be Bella István, hogy a műgond, az igényesség napjainkban sem lebecsülhető érték, és lehet választékos stílusban, a nyelvi szennyáradat 86idején feltűnően nemes eszközökkel költészetet csinálni. A Hódolat W. S. mesternek című vers aztán valódi összegzése az ezt legyőzni tudó eszménynek. Itt is a „teremtés” a kulcsszó. A világé és az emberé éppúgy, mint a versé, a költészeté. A profán és az isteni közös vonásait találjuk meg az ilyen strófákban:
Itt persze inkább a profán a túlsúlyos, ám később az isteni kap méltó hangsúlyt. Egy-egy névvel, egy-egy jelzéssel érzékelteti Bella, hogy Weöres Sándor gondolatvilágában különböző szellemi áramlatok, világvallások fértek meg egymás mellett. Jézus Krisztusnak éppúgy helye van itt, mint Buddhának vagy Csung Kuónak. A Weöres Sándor-i példa ki nem mondottan is azt sugallja, hogy inkább az érintkezési pontokat kellene kutatnia az emberiségnek, mintsem az egymással szemben álló és gyakran féktelen indulatokat szülő erőket. A líra természetrajza persze itt azt kívánja meg, hogy ebben a költeményben maga Weöres Sándor a szellemi középpont, a fókusz, és az ő személyiségén belül fér meg a sokféle hit és tudás. „Benne meg a világ ring / mindenség és Tejút.” Emberarcú az Isten is (hűen egy bizonyos, régi hagyományhoz), aki nem érti, „hogy fér el, nem érti, / csepp bölcsőben a nagy, / csöpp világban az ember, / emberben a világ…” S éppen ezt a csodát véteti észre Bella István! Az Isten–ember viszony kölcsönös. A megidézett poéta isteni erényeket rejt magában, hiszen: „úgy teremti a mindent: / mint a minden magát.” Akihez szól a hódolat, akarva-akaratlanul is hozzásegíti Bellát ahhoz, hogy megírja egyik legfontosabb művét.
Aztán az Isten–ember kapcsolat immáron az ő személyes élményvilágán sem maradhat kívül. Az olyan érzékeny költő, mint ő, szükségképpen reagál elmélyülten és itt-ott tragikusan erre a problémára. Helyenként a legtávolabbra lát és láttat. Következő ciklusa, a Játszom Istennel 87s ő velem, ezt igazolja. Láthatjuk tehát, hogy a tét nem éppen csekély. Néhol a legmagasabb, a kozmikus régiók jelentik a küzdőteret. Ez a „játék” egyébként a Karácsony-esti versben megy végbe. Föloldási lehetőséget sejtet ez a mű: a karácsony örök ígéretének és csodájának lehetőségét. Az összetettség, a felemás állapot ugyanakkor nyilvánvaló: „Közben az idő zuhog zölden. / Karácsony van. Mint valaha. / De valami szívemben csörren. / Ránézek. És már sehova. / Előttem, mögöttem, közöttem / felemelt karral áll a fa.” Vagy ahogy másutt olvassuk, a „jó didergők” korát éljük mostanában (is). A didergés nagyon is jellemzi a kort, azt a kort, amelyben egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az ember nem lett jobb az elmúlt évezredekben. Az erőszakmentesség meg a szeretetközpontúság helyett folyamatosan a háború és az erőszak az úr. Persze látnunk kell a szépséget, a modern kor vívmányait, vagy akár a teremtett világ szépségeit, a természet csodáit is. Ez a zöld fűszálban vagy a kora reggeli napfényben elénk tárulhat, ha meg tudjuk látni, ha hajlandók vagyunk észrevenni. A didergés tehát nem egyedüli jelzés. De megvan és számolnunk kell vele. A Bella István-féle költő pedig a líra erejével próbál fölvértezettnek látszani, miközben egyre elmélyültebben és érvényesebben szól örök dolgokról és pillanatnyi, tovatűnő jelenségekről.
A ciklus egésze is ugyanezt sugallja, a már jelzett versen kívül. Már-már a lehetetlent kísérti Bella István, miként az Árnyjáték, halandóknak című vers mutatja. „Végtelen voltam? Változatlan? /…hatatlan, mint az Úr? / Most minden napom száz alakban. / Születik, ami múl.” Drámai, nagy kérdésekkel ostromolja az eget, s emögött kétségtelenül ott az az ember, aki kétkedik és hisz egyszerre. Hajdani neveltetése okán megvannak benne az istenhit gyökerei, érzelmileg-kulturálisan is kötődik a keresztény világ lényegéhez. A későbbi évtizedekben aztán elszakadt ezektől a gyökerektől, gyakran csatázott a teremtéssel, míg az öregedés közeledtével újra ez a visszaforduló szándék követhető nyomon. Nemzedékének, sorstársainak ismert vonzódásai és taszításai jellemzik őt is. Objektíve azonban ennél sokkal fontosabb, hogy az olvasó az Arccal a földnek idején már joggal érzi: ez a poézis sem érintetlen a teremtő szándékaitól, s ezzel maga a költő is egyre inkább számol. Szirák Péter írja róla: „Bella István kötetében a leginkább kitapintható lírai magatartásformát a halálnak átadódó élet újbóli elgondolásának küzdő gesztusa határozza meg.”121 Bizonyára az Isten- s a halálélmény érint88kezik egymással ebben a költészetben, nem véletlenül jegyzi meg Tarján Tamás a következőket: „…aki porból vétetett, nézi már a földet, egymásnak fordul a két rokonarc, hív és húz a végső lefelé.”122 (Tarján a címet értelmezi eképpen.)
Ennek a világképnek éterien tiszta lenyomata a Nyolc sor: „A fényeket mindég szerettem. / Gyöngéd gyíkjai az égnek. / Egyszer egyet kezembe vettem. / Fénye eltört. Bennem sötét lett. / Árnyteremtmény, azóta félek. / Napom gyűrött, éjem vetetlen. / És úgy fekszem önnön-kezemben, / ahogy lélegzetemben a lélek.” A belső történések megfogalmazása ez a mű, és egyben kifejezi az esendő ember félelmét, de bizodalmát is. Jelzi, hogy az ember időnként kiüresedik, de megvan mindig az esélye az újratöltekezésre is, s a következő oldalon ezzel játszik tovább (Nyolc sor, meg egy). Az „árnyteremtményből” „fényteremtmény” lesz, ám ugyanakkor az „önnön-kezemben” „gyilok-kezemben”-né változik. Rendkívül bonyolult ez a lélektani belvilág, magában rejti a pozitív és a negatív értéktartomány elemeit is. A fény különös szerephez jut többször is: az előbbiek mellett például a Társ-életemnek szövegében. „Havazik a fény – mondhatok-e / többet születésről, halálról?” Majd: „A fény havazik – mondhatok-e / bármit a bennem telelő nyárról?” Megint a belső összetettség. Megint az a belső feszültség. S talán az sem merész képzettársítás, ha az örökkévalóság fényességét idézzük ide, anélkül persze, hogy a halálközeli élmények gyakorta idézett fényjelenségeit részletesen boncolnánk. És igazat adhatunk Alföldy Jenőnek, amikor megjegyzi: „Kevesen ismerik ennyire a rejtekösvényeket a tárgy és a fogalom, a kő és a csillag, a gyík és Isten között.”123
A fény másutt a játék eszköze: „fényt? kéjt? és éjt?…” – hangzik ez a belső rímelésű kérdés a Doleo, ergo eróban. Ám itt azért nem a játék a domináns, hanem a vele ötvözött gondolatiság. Igaz, nyelvi játékra újra futja a költő erejéből („Halálzom dolgom.”), de inkább az emberi árvaságról szól ez a költemény. Az árvaságról, ami – mint jól tudjuk – Bella István életében és költészetében mindig többjelentésű: konkrét és absztrakt egyszerre. S megint a fény, ezúttal különös összetettségben, a Hasonlatokban. Előbb „Mint Krisztus sebébe Tamás ujja, / mállad a tükörbe a fény”, majd logikailag szervesen következően a befejezésben: „És csobog a föld. A fekete fény.” Paradoxon ez, igen érzékletes lírai megoldással. Az én színéről és visszájáról szól itt költőnk, továbbépítvén az egész kötetre jellemző drámai belvilágot.
89A szó szoros értelmében vett költőiséget (néhol mint témát) egyre többször fedezhetjük föl. A Hasonlatok mellett például a Lírában vagy a Két idézet egy gyerekdalhoz című versben. Ez utóbbi esetben persze nagyon is áttételes ez az összefüggés, a „Süss fel nap…” apropója, hiszen tragikus és bűnös élettényekre reflektál a vers.
S ezúttal sem hiányoznak a kötetből a régebbről már jól ismert Áni Máni-versek, kiegészülvén más effajta művekkel A hinta leng című ciklusban. A kevésbé örökérvényű bagatelleket éppúgy vállalja Bella, mint a valódi bölcsességet mutató, gyerek-ihlette darabokat, vagy éppen a jó baráthoz, Lázár Ervinhez szóló Vers arról, van-e kiwi című „szösszenetet”. Íme, a szöveg: „Van. Csak nem az isten, / Lávázávár Evervivin / találta kivi.” Itt is kitér a „költőségre”, lásd a Párbeszédet: „Verset írok: / igazolom, hogy élek. / Bevallom, hogy vagyok, / s egyszer: – voltam. / De élek: beszélek. / Ha nem szólhatok, / mindig meghalok.” Látszik tehát, hogy a kilencvenes évekre olyan költő érkezett ehhez a részösszegzéshez, akinek életében változatlanul a vers játssza a legfontosabb szerepet. Bella István, bár érdeklődik a lírán kívül eső dolgok iránt, mégis megmarad az ősi éneknél, s ez számára az elsődleges cselekvés, legyen szó sorsfordító történelmi-társadalmi élményről vagy éppen a végsőkig csupaszított játékról.
A kötetnek azonban kétségtelenül a befejező ciklus, a Csönd és szó a legsúlyosabb része. Tarján Tamás mértéktartó véleménye illik talán ide a leginkább: „Magasrendű költészet ez, noha most nem oromlíra. A falusias színezetű élőbeszéd melege a finom formakultúrán is átérződik…”124 Az ajánlásban is azt olvassuk, hogy „…az úgynevezett verslátvány a maga nemében igen szuggesztív és megrázó.” S ebben a tekintetben kétségkívül az utolsó ciklus a leginkább mérvadó. Nem véletlenül lesz vers hőse Székely Dózsa György, akinek imája az egész könyv kivételes pillanata. „Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot, / meggyötört testemet mikor fölnégyelik, / nem én, Magyarország lesz a szétszaggatott, / múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik.” Ez a versszak négyszer ismétlődik meg, s ily módon tartja össze a mű szerkezetét. Nagy László, Csoóri Sándor vagy Takács Imre nagy történelmi érzékenységről tanúskodó verseinek közeli rokona ez a költemény, megtalálván a modellül szolgáló történelmi személyiség alakjának máig korszerű üzenetét. Ám nemcsak ezen a helyen, a Székely Dózsa György imájában tűnik föl a megidézett személyiség alakja, hanem a Székely Dózsa György 90tűnődése Cegléd előtt szövegében is. Itt talán még inkább igaz a mának szóló fontos üzenet. Ebben a versben megtörténik az azonosulás, ha úgy tetszik: a más bőrébe bújás, hiszen a költő a megidézett alakkal szinte eggyé válik. Néhol teljesen egyértelmű, hogy Dózsa csupán ürügy a mai gondolatközléshez. Például: „hisz’ nem illendő tudni – ó, mi nyomorultak! – / hogy kínunkból, léthangjainkból hogy foganhat: / fegyver / s új villasor.” A holnap reménye bizonytalan, de azután az utolsó momentumban mégis ezt olvassuk: „Süss fel, Nap! Fényes nap! Légy / kardom és sisakom.” Megint a gyermekdalt építi versébe, azonban itt a mégis-küzdelem éterien tiszta erőfeszítéseként. Azt nem gondolhatjuk, hogy a parasztfelkelés hősének forradalmisága követendő példa. Ám a morális nagyság mindenképpen, s az a személyiség is, aki az adott történelmi pillanatban megtalálta az adekvát cselekvés formáját. Meditatív, kérdező, válaszokat kereső hang ez, ízig-vérig huszadik századi, mint ahogy a Csönd és szó egésze is az.
Persze közelebbről nem csupán huszadik századi, de pontosan rögzíti a kötet megszületése idején jellemző korhangulatot, tudatállapotot, a rendszerváltáskor végbement folyamatokat. Ebből a szempontból a címadó vers éppúgy fontos, mint például az Utcabál. A direkt utalások iróniája, harsánysága utal a látványos változásokra. „Ural-utcabál. Habzik a hang. / Géppisztolygirland. Fény-maszkaráda. / Páncél bizsereg. Emlékszik a tank / csárdásra, polkára, mazurkára.” A különféle nemzeteket jelző táncok frappáns módon szegülnek szembe a tankkal, s ezt zárja le fájdalmasan: „Hallgatnak a holtak, hallgat a hant. / Walczeroz minden oroszok cárja.” Kétségtelenül direkt utalások ezek politikára, szovjet hódításra, tank tiporta szabadságra, Bella István nemzedékének és a magyarságnak (meg Kelet-Európának) gyötrelmeire. A „fény” is megjelenik, de „maszkarádában”, mint ahogy ott a Kérdésekben újra: „Földből nőtt fekete fény vagyok…” Formailag szép, az alliteráció is, tartalmilag meg újra a paradoxon: a fény sötétsége. Ám ez csak a felszín, hiszen ennél jóval fontosabb a belső fény ereje: „belül verdeső láng emel. // Belül lángoló ég emel.” Hasonló értékekről szól A gyermek szeme című szonett is.
És újra megjelenik egy régebbi, majd 1998-ra egy egész ciklust termő tárgy, az Ábel–Káin történet egy momentuma: Káin próféta első levele a Cainus-bélieknek, A tervező álma. Az ősi cinizmust leplezi le benne ötletes versépítéssel, a végén emlékezetes csattanóval. A bibliai törté91netet idéző mű utolsó sora („A földben.”) a kötet egyik vezérmotívumát ragadja meg, s mintegy előkészíti a zárómozzanatot, az Arccal a földnek című verset. Tragikum és sorsösszegzés szép ötvözetét adja itt Bella István, miközben nem mond le az örökkévalóság reményéről sem. „Mert ragyog örökkön örökké / földdel teli szívem helyén / napvilághalhatatlan rögökké / fényesedett emberremény…” Ez a hang azt a már-már patetikus színt is erősíti, amely szerint a költészetnek minden korban túl kell lépnie ama bizonyos „mai kocsmán”, hogy értékőrzőként átmenthesse az emberi szót jobb időkre.
Ennek a nagyszerű költeménynek, s vele ugyanakkor a kötetegésznek többféle jelentésrétege van. A mottó Zrínyi Miklóstól való, és a mi szempontunkból az utolsó sor a döntő: „Mindenütt felyül az ég, a föld lészen az alsó.” Az első versszak aztán egészen másfajta asszociációt szül. „Arccal a földnek, ahogy éltem, / élek, élő, a föld alatt, / fekete kátránypapír-éjben, / hol nem megy le, s nem kel fel a nap.” Ezúttal viszont 1956 mártírjaira kell gondolnunk: őket hantolták el megalázó módon úgy, hogy arccal lefelé feküdtek első sírjukban. A költői én újabb lehetőségek felé tágítja a köröket, s az imént hangoztatott pátosz, a csak-azért-is reményteli létezés mindenképpen szembesül a történelmi kataklizmákkal.
Az Arccal a földnek című kötet tehát a sorskérdések iránt elkötelezett, felelősen gondolkodó, páratlan érzékenységű poétát mutat föl.
92Bella István az Arccal a földnek után jó ideig nem publikált újabb önálló verseskötetet. Elismertsége ugyanakkor tovább nőtt, hiszen például 1992-ben megkapta a Magyar Művészetért díjat, két esztendővel később, 1994-ben pedig a Magyar Köztársasági Érdemkereszt Tisztikeresztjét, a polgári tagozaton. 1996-ban övé lett a Littera Nova díja. Más kérdés, hogy többször is szerepelt a kilencvenes években a Kossuth-díjra fölterjesztett költők és írók között, azonban e sorok írásáig (1999) nem ítélték oda neki a legnagyobb magyar elismerést.
S ha önálló kötettel nem jelentkezett is egy ideig, aktivitása nem csökkent. 1995-től a Magyar Napló versrovatát vezeti, jegyezte a székesfehérvári Árgus is, s közben rövidebb ideig főszerkesztője volt a székesfehérvári Városi Televíziónak. Mindezek a tények persze nem mondanak ellent annak a sokat ismételt igazságnak, hogy Bella István változatlanul elsősorban költő. Költőként aztán 1992-ben újra jelentkezett: Testamentum című kötete csak erős megszorítással nevezhető válogatottnak, hiszen mindössze tizenegy verset tartalmaz, bár kétségtelenül az életmű talán legsúlyosabb darabjait. Íme, a címek: Halotti beszéd, Sárkeresztúri ének, Szeretkezéseink, Az a jegenye, az a jegenye, L. Z., Sirató, Hervay Gizellának, Arccal a földnek, Székely Dózsa György imája, A Föld-, Hold-, Égember elsiratása, Testamentum.125
Kétségtelenül reprezentatív válogatás ez az életmű legjobb költeményei közül. Természetesen mindig vitatható, hogy mi szerepeljen egy ilyen válogatásban. Az viszont tény, hogy a jelzett művek mindenképpen Bella legjobbjai közé tartoznak.
Aztán megjelenik néhány műfordításkötete is, ezekről külön fejezetben esik szó. 1996 eseményei közé tartozik viszont a nagysikerű Szeretkezéseink című kötet megjelenése, s ezt majd két újabb kiadás követi. (Manapság nem gyakori, hogy egy verseskötetet többször is kiadjanak!) 93Régi és új szerelmes verseket tartalmaz ez a könyv, címébe emelve a hajdani, sokat emlegetett, sokat elemzett verset. Megjelenésekor Szakolczay Lajos lelkesülten írja: „Bella István költészete, nyilván József Attila-i sugallatra, a porszemmel is a kozmosz énekét énekelteti.”126
Ez a verseskötet tehát valóban a csoda természetrajzát adja. Címe kétségkívül kihívó, és egy bizonyos irányba tereli az olvasó figyelmét. Mindezt híven szolgálja a szép cím- és hátlap is, igényes aktfotóival. (A tervezés Kecskeméti Kálmán munkája.) Persze aki jól ismeri Bella István költészetét, tudja, hogy nincs és nem is lehet itt szó pornográf hatásokról. S a tájékozott olvasó azt is tudja, hogy van ilyen című Bella-vers, amely még 1968-ban keletkezett Lengyelországban. Ezzel a verssel zárul ez a kötet. A versek között akad négy évtizedes (például A ligetben ma újra láttam), ugyanakkor akad egészen új is. S ha végiggondoljuk, világosan látjuk, hogy a Balassival a reneszánsz korban kezdődő, s utána egyebek között Petőfit, Csokonait, Vajda Jánost, Adyt, József Attilát, Nagy Lászlót vagy Juhász Ferencet adó magyar szerelmi költészetet írja tovább Bella István. (Ebben a tekintetben persze bővíthetnénk a névsort, egyebek között kortársaival.) Gyönyörű sorokat olvashatunk a test csodájáról, de ugyanúgy a lélek rejtelmeiről is. Az imént fölsorolt költők egyfajta fejlődési vonalat jeleznek: a szerelem plátói-szemérmes megjelenítésétől mennek a legőszintébb és legteljesebb (mert legnyíltabb) bemutatás felé. Gondoljunk csak Ady korai, érzékiségtől fűtött Léda-verseire, vagy József Attila híres Ódájára. Bella és kortársai ilyen előzmények után jelentkeztek, és nyilvánvaló, hogy ezt a hangot építették tovább. Ám akár az Énekek énekéig is visszanyúlhatunk. Van tehát ragyogó hagyománya ennek a hangnak.
Másfelől az is kiderül, hogy a szerelem talán a legfontosabb emberi kapcsolat, s benne realizálódik leginkább a tény: társas lények vagyunk. Ezt érezzük akár úgy is, hogy a szerelmes ember egyben közösségi-társadalmi lény. Miközben a legintimebb részletekbe temetkezünk, nem feledhetjük a környező világot, annak összes prózai és hétköznapi elemével. A szerelem pedig éppen ebből emeli föl az embert – sugallja a költő: „Mert nő és ember vagy, szájig bezárva / a társadalomba, biológiába.” (Mint erdők)
Vilcsek Béla írja: „…a tét valójában nem más, mint a nyelv minél teljesebb, érzéki gyönyörűséget okozó birtokba vétele. Annak igazolása, hogy költő számára a legteljesebb kielégülés: a vers, a dal, az ének for94mássá válása.”127 Valóban: valószínűleg, a szerelmi költészetben közelíti meg Bella István a leginkább az eszményi nyelvi-stilisztikai szintet, itt szárnyal a leginkább alkotói képzelete, itt szól a legtermészetesebben.
Modern, intenzív költészet ez. Szenvedélyes és elmélyült. Fölhasználja a folklórt éppen úgy, mint a legkorszerűbb lírai irányzatok elemeit. Hagyományra épül, és új nyelvet, új versbeszédet teremt. „Nagyfényű páva lépdel szívemben, / vérem mezőiben, és arról énekel, / van egy nő, egy nő, aki megölet engem, / van egy nő, egy nő, ki megölhet bűntelen.” – olvassuk a hét ciklus elé írott nyitóversben, illusztrálván az imént jelzett összetettséget, a szintézisteremtő igényt. Azt sem tagadhatjuk, hogy igenis felüdülés a mai olvasó számára Bella István szerelmi költészete. Tisztasága, veretes egyszerűsége teszi azzá. Ilyen tiszta a Hívogató vagy a Dinnyés József megzenésítette Szebbnek szültél is.
A szerelem átitatja a létezés egészét, meghatározza minden lépésünket. Anyanyelvem vagy – az ilyen (ciklus- és vers-) címek egyébként ezt jelzik. Mindebből az is egyértelműen következik, hogy Bella István szerint a szerelem hiánya csak csonka létezést eredményezhet. „Nélküled nem is én vagyok / Csak valaki lézeng helyemben” – írja a Nélküledben. Másutt a hiány veszélyével szegezi szembe a kérést: „ne hagyj földre hullni, szeress engem!” (Esik a hó). S miként József Attila a Mikor az uccán átment a kedvesben, Bella a Hegedűben érzékelteti, hogyan alakul át a világ a szerelem élményétől. Megpendül füvenként a rét, hullani eláll a lomb, árnyát, mint törékeny hegedűt, állukhoz szorítják a fák… Finoman, nagyon érzékletesen mutatja meg a varázslatot, azt, amire csak a férfi–nő kapcsolat képes igazán. S ez a varázslat élteti a legtovább a dal műfaját, amiről Kemsei István egyebek között ezeket írja: „A költőből is lassan kihalkult a dal. Legtovább a szerelem éltette még a maga tökéletes tisztaságában… Ebből a dalihletből áll össze majd 1996-ra a gyönyörű Szeretkezéseink-kötet anyaga, ez az önmagában is megálló, hiteles dalemlékmű a maga lassan elkomoruló szivárványos színeivel. Ezekben a versekben fordul vissza a Bella-dal önmaga műfajiságába: az abszolút érzelem- és hangulatkifejezésbe.”128 Kemsei István kiváló észrevétele ez, és egyben jelez valamit abból is, hogy milyen közegben kell törvényszerűen kipusztulnia ennek az ősi formának. (A dal halála persze nem erre a könyvre, hanem az 1998-as kötetre, az Ábel a sivatagban címűre vonatkozik.)
95Persze nemcsak a varázst jeleníti meg Bella, hanem – miként a modern huszadik századi költészetben oly gyakran – a gyötrődést, az emberi küzdelmet is. Néhol egy legújabb kori „héja-nász az avaron” képe tárul elénk, amikor a látszólag szembenálló értékek feszülnek egymásnak és egészítik ki egymást: „Halálos ellenségem, szerelmem / ne hagyj magamra” (Szeretők). Másutt már a verscím is küzdelmet sejtet: Késsel és napsütéssel. Láthatjuk tehát, hogy az emberi kapcsolat többneműsége, összetettsége, belső ellentmondásai szereznek maguknak érvényt a Bella-versben. Azt is mondhatjuk, hogy egy kapcsolat történetét írja meg lírában. Ez a kapcsolat természetesen elvonatkoztatható, és nem mindig konkrét. A mindenkori férfi–nő viszony rajza inkább. Vannak benne mámorító pillanatok, aztán másutt eltávolodások, majd boldog megérkezések. És vannak ünnepélyes mozzanatok, amelyek fennköltsége természetes, és ugyanakkor mentes mindenfajta álságtól, hazugságtól. Erre jó példa az Esti ima és a Fény és levegő nélkül. A szerelem szentsége fogalmazódik meg az ilyen költeményekben, és Bella István ezen a módon érzékelteti minden olvasójával, hogy ebbéli értékeink isteni eredetűek. A teremtett világ részei vagyunk, és ugyanígy érzés- és gondolatvilágunk is az. Azt is eszünkbe juttatja, hogy a test a lélek temploma. „…Ahogy nyarakban hull az ősz, / fény fut át a hulló havon.” (Fény fut át)
S ha már a harmadik évszaknál járunk: tudjuk jól, hogy nem ez a szerelem évszaka, hanem inkább a tavasz és a nyár. Egy nem kizárólag szerelmes vers, a Jaj, ősz figyelmeztet erre finom áttűnéssel: „És: nyár, nyár! Meztelenül elomlik, / s nem a levegő: lombtól lombig / gyűrűzik, gyújt tekinteted.” Így lesz tárgya az elmúlás, mint a szépen megformált Falevélen talált sanzonban: „Simítsd meg majd a levegőt / testeddel, s tudd, hogy az vagyok!” Többnyire ez a fajta könnyedség járja át verseit, így ragadja meg a pillanatot és az örökkévalóságot – egyszerre.
Mindennek egyik legkiemelkedőbb példája kétségkívül a kötet címét adó hosszúvers, a maga sajátos kompozíciójával és poétikájával. Az egész mindenség benne tükröződik a férfi–nő kapcsolat segítségével, a hangoktól a fényen, a zenén át az egekig. S közben egyszeri és megismételhetetlen szavak keletkeznek – nem először és nem utoljára Bella István költői pályáján. A csoda természetrajza ez. Nagyon szemléletesen írja Szakolczay Lajos, hogy „Még a legbravúrosabb, a szerelmi izzást – két test csatáját – a legplasztikusabban, teljesen talán ki sem ismerhe96tő sokszínűségében visszaadó költemény, a Szeretkezéseink is, drámai hangoltsága ellenére, tele »megengedő« gesztussal, a báj, a kellem, az elérzékenyülésig merészkedő (költői) túlzás: az érzéki gyönyört megtestesítő sírás-szűkölés megannyi jelenlétével.”129 Szakolczay szerint Bellánál „a világmindenség muzsikál”. Vilcsek Béla pedig ezt hangsúlyozza: „A verset hol gondolatritmus, hol élrímek, sorok, szakaszok ismétlődése vezérli. Ráolvasásszerű intenzitással sorakoznak az egyéni leleménnyel megformált szavak. Mindennek a hangzóssága az önértéke, s minden a mágikus hatást keltő ritmikát szolgálja.”130 Íme, változatlanul ilyen inspiráló ez a nagy mű, megszületése után évtizedekkel – ezúttal a címét viselő új verseskönyv ürügyén!
S emögött kétségtelenül egy olyan felfogás áll, amely manapság különösen időszerű, hiszen egyáltalán nem általános… Ahogy egy interjúban maga a költő mondja: „Hogy számomra mi a vers általában? Semmi esetre sem a ma divatos, úgynevezett szövegvers. A vers szót le is venném innen, mert ennek a posztmodernek által kanonizált valaminek semmi köze a költészethez. Ez csupán verssorokba tördelt próza, amely persze egyaránt lehet értékes vagy értéktelen. De versként én ezt soha nem kezelem.”131 Világos, tiszta beszéd! Bizonyára az érintettek haragját is kiválthatja, másrészt kétségtelen, hogy a líra tartós, évezredes értékeinek védelméről van itt szó. Mint ahogy a címadó vers sem, s az egész kötet sem szól másról. Közöttük olyan művek jelzik ezeket az irányokat, mint például a Szerelmes vers. Ebben a műben könnyedén tűnik át egymásba az egyedi és az általános, a konkrét emberi kapcsolat szoros egységet mutat az „örök sodrással”. Ebből a szempontból érdemes idéznünk az egész második szakaszt: „Ha nem lennél, rájönnék, s kitalálnám / egymás után az arcod, a szemed, // ha nem lennél, félnék, de szorongásomból árván / megmintáználak, mint az ember az isteneket, // s ha nem lennék, csak volnék, hogy fölismerj, s így legyek: / megszülnélek magamnak, mint Föld az embereket.” S nemcsak az imént jelzett dolgok egészítik ki egymást, de összeolvad az egész mindenség. A szakasz utolsó sora igazolja ezt a lehető legpontosabban. Megint látjuk a szerelem csodatevő lendületét, intenzitását, s persze mindezt oly módon éri el a költő, ahogy az előbb idézett interjúban folytatja a gondolatmenetet: „Számomra a vers mindig az életet jelenti. Oly képtelen módon is, hogy élőlénynek tekintem. Tehát van keze, szeme, füle, szája, tud járni, tud szállni, tud enni-inni.”132
97Frappáns mondatok, még ha nem is az elvont tudományos stílus területéről valók. Egy másik szerelmes vers, a Ceruzasorok is alátámaszthatja a fentieket. Versépítkezése egyedi: valóságos töredékekből áll össze a műegész, és egy pillanatig sem kétséges, hogy szervesen kapcsolódik egyik rész a másikhoz. S ha önismétlésnek tűnik is, akkor sem árt újra hangsúlyoznunk azt, hogy a versépítkezésben, a képi világban, a stílusban József Attila a legközvetlenebb őse, rokona Bella Istvánnak. Ő nyitott utat igazán a magyar szerelmi költészetben ahhoz a hanghoz és beszédmódhoz, amit az utódok kiteljesíthetnek. S milyen jellemző – kettős értelemben is – Bella Töredék-ódák az augusztusi éjhez című verse! Egyfelől a műfaji megjelölés a költőelőd halhatatlan művét, másfelől az augusztus költőnk születésének hónapját (is) jelenti. A nyolcadik hónapot idéző műben pedig éppen nyolcszor ismétlődik egy sor: „– Hogy szeretem a szemed!” Kis túlzással ez Ady-hatásnak is fölfogható, ám ennél jóval fontosabb, hogy „a lélek tükrének” áhítatos rajongása a vers fő tartópillére. Másfelől a metaforikus ábrázolás szép példáit találjuk meg itt, s hasonlóképpen a teremtő képzelet eredményeit. S mindez annak a titokzatos szervnek a kiemelésével történik, amely látszólagos egyszerűsége mellett a legkülönfélébb asszociációkat keltheti, s amely az emberi kapcsolatok és a szépség szempontjából oly kiemelkedő jelentőségű. Bella István költeményét olvasva arról győződhetünk meg, hogy a szembe belefér az egész világmindenség. A mű vége felé az egyik részletben így összegzi a korábbiakban már megismert elemeket: „Azok a szemek, / azok a szemek, / azok az Afrika-szemek, / azok a karddal kirakott szemek, / azok a dögkút-szemek, / azok a fekete-tulipán csöngésű szemek, / azok a fölkelő éjszaka-szemek, / azok az augusztus-éje szemek!” Az egész mű sűrítményét megtaláljuk itt. Erre a versre nagyon igaz Szakolczay Lajos egyik mondata: „Bellánál maga a világmindenség muzsikál.”133
S ha már többször emlegetjük a világmindenséget, akkor az is idetartozik, hogy a világmindenség ura sem maradhat ki ebből a versvilágból. Sokan mondják, hogy talán éppen a szerelmi beteljesülés viheti legközelebb az embert ahhoz, hogy megérintse az örökkévalóság, a transzcendencia érzése. Ha ez igaz, akkor a költészet számára kikerülhetetlen Isten lénye ebből a szempontból is. Néhol egészen antropomorf, néha absztraktabb módon. A Bella-kötet záró mozzanata ezért különösen fontos. Íme, a Csak az Isten című nyolcsoros: „Trikóját néha magán 98hagyta, / úgy szeretett, félmeztelen. / De meztelen volt a szeme alja. / A szájaszéle. A két kezem. // Meztelen volt az ágy. A párna. / A levegő. Meg a sötét. / … Csak az Isten volt ruhában. / De elfordította fejét.”
Mi teszi remekművé ezt a miniatűrt? Például eszköztelensége, póztalansága, természetessége. A szerelmi idillt jeleníti meg, őszinte kitárulkozással, ízléssel, érzékletesen. Figyelemre méltó az érzés és a tárgyi világ megjelenítése. S ezt a tárgyi világot átlengi a mély érzés, de átlengi a teremtő Isten jelenléte is. Azé a természetfölötti lényé, aki – ugye emlékszünk a gyermekkori intelmekre? – mindenütt ott van, mindent lát. Ez a felfogás, ez a gyermeki tisztaság uralja a vers Isten-képét. Az utolsó két sor emberközpontúsága erőteljesebb, mint misztikája, ugyanakkor az ember fölött álló lényt írja le. Ez az Isten méltóságteljes és megbocsátó. Tehát jóságos. Nem róla szól a vers, mégis főszereplővé lépteti elő. Olyan létezővé, aki nélkül semmi sincs. Szerelem se, szeretkezés se. Mindent ő teremtett, minden tőle függ. Ez persze sokak számára félelmetes is lehet, de sokak számára éppen biztonságot és védettséget ad. Érezzük jelenlétét, de nem szól bele minden pillanatunkba. Hiszen van szabad akaratunk. Jellemző, hogy a versben egyedül neki van neve, még a szerelmi társnak sincs.
Bella István költészetének nem az istenesség a legfőbb meghatározója, nem lengi át minden verspillanatát a hit, a vallásosság. Ő maga is küzd a hittel és a hitetlenséggel. Számos helyen azonban kétségtelenül számol azzal, ami (és aki) a legtöbb költő számára megkerülhetetlen. S így van ez szerelmi költészetében is.
99Eltűnődhetünk afölött, hogy egy-egy kötet hoz-e feltétlen fordulatot egy költői pályán. Valószínű, hogy ez nem minden kötetről mondható el. Az is biztos ugyanakkor, hogy sok költő pályáján akadnak olyan könyvek, amelyek feltétlenül elmozdulást jelentenek a korábbiakhoz képest. Bella István életművéből sem hiányoznak az ilyen határjelzők.
Aztán arról is gondolkodhatunk, hogy nemegyszer egyetlen mű, egyetlen költemény jelenthet ilyesfajta fordulatot az életműben. Belláéban is megvannak ezek az úgynevezett antológiadarabok, amelyekről több szó esett már. Szerencsés esetben egy-egy fontos kötetben talál az olvasó ilyen műveket, és ezek emelik az összeállítás fényét, színvonalát.
E sorok írójának meggyőződése szerint ilyen kötet, s ilyen verseket is tartalmaz az 1998-as Ábel a sivatagban. Több év után ismét új verseket tartalmaz, hiszen tudjuk, hogy az előző kötet jó része válogatás volt a korábbi időből. Az új könyv gyors, bár nem egyértelmű szakmai fogadtatása is jelzi, hogy megszületése jelentős esemény a mai magyar költészet és az irodalom területén. Címadása figyelemfelhívó. Ábel neve egyszerre két irányt jelöl: egyrészt természetesen a bibliai alakét, másrészt – lévén magyar irodalomról van szó – Tamási Áron legendás regényhőséét. Vita tárgya lehet, hogy melyik a fontosabb. Valószínűleg mind a kettő fontos, hiszen ilyen közismert név választása semmiképpen sem lehet a véletlen műve.
Az Ábel-motívum kettősségére figyel föl a kötet első alapos elemzője, Kemsei István is. A Tamási Áron-i jelentést vizsgálva többek között arról szól, hogy: „A sivatagba… a közép-európai Ábel-figura legföljebb csak a vakvégzet döntésének következményeképp kerülhet. …A sivatag: végállomás, a személyiség végső leszámolása sohasem volt lehetőségével.”134 A bibliai párhuzam pedig – Kemsei szerint – fölveti azt, hogy az emberben ott lakik a káini és az ábeli magatartás is. Ahogy 100Örkény István egy versében is olvassuk: „E kor nekünk szülőnk s megölőnk”… Ez a kettősség, ez az ellentmondásosság átitatja egyrészt modernnek nevezett létezésünket, másrészt Bella István versbéli példáiból látjuk, hogy a történelmet is. És ráadásul: „Tehetetlenek vagyunk, és nem csak tetteinkben és ítéleteinkben, hanem erkölcsi állapotunkban is: csupán a kikerülhetetlen következmény a miénk, azt kötelességünk meg- és átélni, s mivel kulturális örökösökként a zsidó-keresztény mitológia rabjai is vagyunk: ábeli feladatunkkal még az eredendő bűnt is hordanunk kell.”135 Súlyos örökség ez, s látható, hogy a Bella-féle költő ezt magára veszi. Akkor is komoly tény, ha sokak szerint bizonyára túlzó manapság az ilyesfajta küldetésvállalás, ám engedtessék meg: talán mégsem avítt ez a felfogás!…
Az iménti idézetek egyébként jórészt a kötet címadó, tehát valóban középponti ciklusára vonatkoznak elsősorban, ám tudnunk kell, hogy van ennek a könyvnek számos egyéb részlete, problémája is. Szembetűnő például, hogy az Ima az anyaföldhöz című vers többszörösen is kiemelt jelentőséghez jut: a hátsó borítóra nyomták (fülszöveg helyett), aztán: ez az első ciklus címadója, valamint a kötet nyitóverse. Ritkaság, hogy egy vers ennyire kivételes szerephez jusson egy köteten belül. Még az Élet és Irodalom egyébként elégedetlenkedő és visszalépést emlegető recenzense, Bedecs László is elismeri, hogy ez a vers „Bella költészetének minden erényét felmutatja, és amellett koncentráltan filozofikus, szerkezetileg zárt, és kétségkívül telten is ihletett. Az anyaföld metaforájának kibontását mesterien végzi el, értelmezve is azzal a különös képpel, mely a szülőföldhöz való ragaszkodást a temetés földön sebet ütő aktusában mutatja a legerősebbnek.”136 Ebben a költeményben a végső kérdéseket feszegeti Bella István – „a születés és a halál igézetében” egyszerre. Helykeresése, kérdésföltevése drámai, imádságos ragaszkodása az anyaföldhöz katartikus. A föld szó szerint és jelképesen értendő. Hiszen a testet befogadó anyag éppúgy fontos itt, mint a szűkebb haza fogalma. A szülők utáni folytonosság is hangot kap: „Apám, anyám a földé, de ki fogadt örökbe / engem, a szó, a fény-e és percre vagy örökre…” A bizonyosság és a bizonytalanság vibrálása hasonlóképpen versteremtő erő. A kezdet és a vég egyértelműsége mellett egy soron belül három kérdőjel: „…kinek az igéje / vagyok – csöndé? fényé? – vagy az istené-e?” A korábban is hangoztatott vi101lágnézeti útkeresés tehát még nem zárult le, ott mozgatja a gondolkodást a tudat mélyrétegeiben.
A kötet egyébként négy ciklusból áll. Az imént említett első és a kötetcímadó negyedik közé került a Holnapfogyatkozás és Az én zenekarom. Négy külön kis költői világ mindegyik. (Ami a címadás egy érdekességét illeti: a második és a harmadik ciklus címe nem szerepel a verscímek között, szemben az első és a negyedik verskiemelő jellegével.) Ily módon érdemes megvizsgálni külön-külön mindegyik szerkezeti rész tartalmát, lírai törekvéseit.
A már idézett Ima az anyaföldhöz mellett több olyan költemény is található, amelyek mindegyike hasonlóképpen számol az „anyaföld”, a származás, az első indítékok szerepével. Feltűnő ez a jelleg, hiszen a tájékozatlan olvasó arra is gondolhatna, hogy elsőkötetes költő bemutatkozásáról van szó, holott itt inkább a retrospektív szándék dominál. Szép példa minderre a Vers a versről című szonett. Élet és költészet olvad egymásba az első hang, az első szó, az első mondat és az első vers megidézésével. Más szóval: a lábra állás – megindulás – futás – „vízen járás” (a vers?) négyességével. Valamennyi mozzanat mögött ott a rácsodálkozás a maga fokozatosságában, ami az utolsó sorban a legszemléletesebb: „…És sár, kavics, fák, tenger, holdgödör.” A fokozatosság mellett a párhuzamok ereje sem jelentéktelen. „Az első szó: megindultam, s megálltam / apám, anyám – az ég és föld előtt.” A szülők mellé az evilág és a transzcendens jelképként fölfogható égi világ társul, és fordítva: ez a két tér emberközelibb lesz a költő számára két meghatározó ember említésével. S ehhez már csupán azt tehetjük hozzá, hogy a két ember közül az apa a kisgyermekkor óta az égi magas lakója…
S ha már a műfajt említettem: nyolc, rendkívül hangsúlyos szonettet is találunk Bella új művei között. „Úgy ír szonettet, ahogyan más a levegőt veszi: idegenes hangzás nélkül, természetesen, mint a magyar szonettirodalomnak azon klasszikusai, akik e formát eredeti jelentésében dalnak is tekintették, mint Juhász Gyula vagy Tóth Árpád. Műfordításízű, újabb kori divatú szonettköltészetünkben feltűnő, üde látvány a Bella-szonett.”137 S az első ciklus többi szonettjére is jellemző ez a természetesség (Hűlő csikkek, Új „Hála-áldozat”). Az előbbiben az otthonkeresés, az utóbbiban a líra mögötti apokalipszis a „szellemi köntös”.
Ebben a ciklusban olyan embereknek állít versemléket Bella, akik az ő életében mindvégig kiemelkedő szerepet játszottak. Az anya alak102járól többször esett már szó, s most a Fényhedt karácsony bővíti a sort. Metaforikus nyelve, kifinomult líraisága egyrészt a szent ünnepet idézi, másrészt az ünneppel együtt jelenik meg az anya alakja, a háromszor ismétlődő sorban: „Édesanyám, szíved a jászol.” S az anya mellett egy másik versben főszereplő lesz egy másik asszony, a hajdani sárkeresztúri tanítónő, Ünnep Margit. A verscímbe emelt kedves alaknak már a neve is költészet! Azt mindkettejük hiteles elbeszéléseiből tudhatjuk, hogy a kis Bella István számára milyen fontos volt az az időszak, amit a fölnevelő falu iskolájában élt meg. S ennek a kornak Ünnep Margit volt a főszereplője a majdani költő számára. A tanítónő egyébként is közel állt a Bella-családhoz. Sajnálta „Pityét”, aki oly korán jutott hadiárvaságra. A hajdani tanítónő, idős korában is nagy szeretettel beszél híressé lett régi tanítványáról, s vonzalmuk kölcsönös. Ennek a vonzalomnak szép bizonyítéka maga a költemény. A betűvetést tanító pedagógus alakját rajzolja meg a költő, s ahogy egyszer megjegyezte: akkor Sárkeresztúron nem volt diszlexiás gyerek…
Játék és pátosz vegyül a versben. „Betűz a nap az ablakon. / Betűket betűz a napon. / Figyelek, szájáról olvasom / sugarát. Leírom, rajzolom.” Később is jellemzi sorait a stilisztikai színesség, különösen a hangutánzó szavak uralkodnak benne. Látható igyekezete, hogy a gyermekvers elemeit is beépítse művébe, ugyanakkor az mégsem válik igazi gyermekverssé. Az érett férfiú emlékezik vissza a talán idillikus gyermekkorra, s különösen a szeretett lényre: „Kis, piros, pöttyös napcsoda, / a régi, osztatlan oskola / pattogó labda-mosolya. / Írni, olvasni tanított. // Szeretem Ünnep Margitot. // Sze-re-tem Ün-nep Mar-gi-tot.” Az utolsó sor szótagolása is azt a kettősséget (gyermek-, illetve felnőttvers) erősíti, amiről az imént szó esett. Másfelől pedig ez a vers is annak a retrospektív jellegnek a bizonyítéka, amely átitatja a ciklus egészét.
Persze másfajta visszatekintésnek is tanúi lehetünk. Az Önéletrajz, 1996 című, Tóth Bálintnak, a költőtársnak ajánlott vers a számok játékával kezdődik. „Ötvenhat éves vagyok. / 1956-ban, / születésem után születtem.” Ezúttal lírai eszközökben szegényebben, puritánabbul szólal meg és ír szabálytalan önéletrajz-részletet. S ami a legfontosabb: nemzedéke valószínűleg legalapvetőbb élményéről, s valószínűleg legnagyobb csalódásáról vall. A keserű befejezés („ha meghalok, / Jó Barát, / azt írjátok fölébem: / halt ennyi vagy annyi évet, / élt tizenhárom napot.”) azt sugallja, hogy a nagy ifjúkori élmény után az emberek nem 103tudtak mit kezdeni az életükkel. Hiába előbb a vélt, majd valódi szabadság, a forradalom és a szabadságharc leverése megemészthetetlen. Jelentős ez a gondolatmenet, ha esztétikai értelemben nem is csúcsteljesítmény ez a vers. Ám szövege a kor alapvető ellentmondásaira irányítja a figyelmünket, és azt sem titkolja, amit jól tudunk: az az 1989–1990-ben letűnt világ bizony vérre épült, s évtizedek múltán ez a tragikus tény is siettethette halálát.
Keserves, mert a realitásokkal számoló Bella István újabb korszakának világképe. A rossz közérzetről így beszél a Nádor Tamásnak adott interjúban 1999-ben: „Úgy éltünk, hogy nemcsak a szívünk, de a lakásunk is nyitva volt, úgyszólván bármikor, bárkinek. Ezek az idők elmúltak. Ritkán találkozunk, így az öröm is elszállt, ahogyan egymásnak írásokat mutattunk, hogy fölfedeztünk egy-egy, addig ismeretlen írót, költőt.”138 Tehát nemcsak a nagy társadalmi válságot érinti, de szól a mikroközösségek széthullásáról, az emberi kapcsolatok elhalásáról is. S a költő erre az átlagosnál is jóval érzékenyebben reagál. Mondanunk sem kell, hogy ez az interjú-részlet hasonlóképpen napjaink, az ezredforduló emberének egyik sarkalatos problémájára figyelmeztet. A ránk tört szabadság bizony nem hozta meg automatikusan azokat a humánus következményeket, amelyekre a nagy változás előtt számítottunk. Természetesen ez nemcsak az irodalom életét fertőzi. A szétszakítottság, az egymásnak feszülő indulatok, az összefogás hiánya, az értékrend válsága stb. mind azt jelzik, hogy van még megoldandó közösségi feladat éppen elég. S a közügyek, a közösségi magatartás iránt mélységesen elkötelezett költő sokszorosan érzi és fel akarja oldani a kínt.
S vannak költők, akikkel talán ma is felhőtlenebb lenne a kapcsolat, ám ők már nincsenek közöttünk – sugallja az Ábel a sivatagban szerzője. Közéjük sorolható Hervay Gizella, a tragikus sorsú erdélyi költőnő, az ugyancsak tragikus sorsú Szilágyi Domokos párja. A neki írott vers (alcíme szerint: Állampolgári „esküvőjét” felidézve) hangja szinkronban áll a szomorú életjelenséggel. A „téged nem jól szerettünk” önmarcangoló gondolata az egyik pillér. Monotonitás és pattogó ritmus érzékelteti az őszinte fájdalmat: „…csak tettünk, vettünk, tettettünk, / és előttünk és mögöttünk / ott feketéllt fölöttünk / árnyékod, / hát fölettünk, / felettünk és megettünk, / de téged nem jól szerettünk.” A múlt idejű igék feszültsége a megváltoztathatatlan és befejezett jelleget erősíti. Bella István személyes érdekeltsége többszörös: a vers epikus rész104leteiben elmondja azt, hogy: „– mi, ketten, / Mártával – tanúk is egyben…”, mármint azon a bizonyos esküvőn. A kényszerű honváltoztatás mára letűnt, hazugságba kergető mozzanatát idézi föl a mű, a Ceauşescu-féle pokol és a mi jóval enyhébb poklunk közelmúltját. Azt az időt, amelyben sokan kényszerültek menekülésre, emigrációra. Az „itt élned, halnod kell”, Vörösmarty kijelölte erkölcsi parancs felülvizsgálatára. Ebben a gyönyörű siratóban aztán megidézi a férjet, az ugyancsak tragikus körülmények között elpusztult fiút, „Kobakot”, meg Viskyt, Szabédit. Pedig abban a kényszerű esküvős pillanatban némi kis remény azért mutatkozott: „Násznagyod, Magyarország, / sírt és odaállt hozzád, / vőfélyed, nyoszolyád a / Himnusz és a Szózat / – zsolozsma és zsoltár – / és te voltál az oltár, / fölfele magasultál, / földfele magasultál…” Kétségtelen, hogy a nemzeti érzést fölkavaró sorok ezek, és Bella István ezáltal is azok közé tartozik végérvényesen, akik ezt az érzést táplálják, életművükkel hitelesítik. „Bella költészete tehát ugyanúgy abból a közös múltból indult, ami jószerivel megíratlan és megírhatatlan, mert többségében magánjellegű különmítoszok, tabuk halmaza: másként élik meg ugyanis az ország más és más tájain az azonosnak vélt valóságot” – írja Kemsei István.139 A prózából vett példák alapján ide sorolja a szerző például Veres Péter és Szabó Pál különbözőségeit, s hasonlóképpen például Ágh Istvánét és Bella Istvánét. Sok igazság van ebben, s az is tény, hogy valóban a különmítoszok léteznek inkább, de hozzátehetjük, hogy ezek között nem csupán a különbözőség a döntő. A magyar irodalom viszonylagos egysége is látszik, annak ellenére, hogy természetesen van különbség a már-már közhelyszámba menő „pannon derű” és – mondjuk – az alföldi irodalom között. Ám éppen a széthúzások korszakában talán nem éppen szerencsés újabb, még ha esztétikai értelemben is vett szembenállásokat teremtenünk. Hangsúlyos ugyanakkor, hogy az egység valóban csak relatív, és az ettől eltérő egység talán nem is kívánatos.
Kemsei István egyébként úgy látja, hogy a magánmítoszok a dal műfajában realizálódnak elsősorban, és éppen Bella Ábel-kötete szól arról, hogy lassan „kihalkul” a dal. A Hervay Gizellának írotthoz hasonló versek ugyanakkor kétségtelenül a fent emlegetett magánmitológia részei. A mű kissé morbid, s egyebek között az e-hang magyar sokszínűségét, a nyílt és a zárt változat jelentésváltoztató erejét fölhasználó befejezése így hangzik: „Onnan is kivesznek, / mind míg meg nem vesz105nek, / míg mind ki nem vesznek, // amíg mind kivesznek.” Bravúros stilisztikai megoldás ez is, s persze a nyelvi ötletnél fontosabb a mögötte meghúzódó komor tartalom.
Tragikus színekből másutt sincs hiány. Az Öldöklő Angyal például egy gyermekgyilkos gyermeket idéz meg, a vonatdobálások ürügyén. Eljátszik vele és visszájára fordítja a krisztusi mondatot: „Ki kővel dob meg, dobd vissza kenyérrel.” Persze nem az erőszakot hirdeti, csak éppen tetten éri a mégoly nemes tartalmú igazságnak a valósággal olykor szembesülő gondolatát. Hiszen mi történik akkor, „ha épp egy kő a Nemezis, / s magát a kenyeret veri szét zuhanása!” Messzire vezet ez a példa, s ha akarjuk, emberiség-méretűvé válik. Abszurd huszadik századi létünk, zsákutcás programjaink lesznek itt a célpontok. Ha tetszik, akár a történelmet formáló és félrevivő utópiák és forradalmas lendületek is. Újra az Istennel küzdő földi halandó a költő, aki elvárja a bűn büntetését is. „De tedd: egyszer ha belenéz fia szemébe, / s elkezd káprázni az ég, / egy visszaszálló kő nézzen szemébe, / s ne fordíthassa félre a fejét!”
Láthatjuk, hogy Bella István költészete egyre súlyosabb kérdésekkel néz szembe. Márpedig korunk nem szűkölködik az ilyen kérdésekben. Ezekkel szembesül a Holnapfogyatkozásban is költőnk – bár az első ciklusétól különböző módon. Lírája sokszínűségét, választékosságát jelzi a különbség, és további gazdagodást ígér. A cikluscím persze borús. A jövőtlenséget, a távlatok hiányát jelentené? Vagy inkább a szkepszist, esetleg az ironikus távolságtartást? Van persze, aki ezt az iróniát nem tartja meggyőzőnek (Bedecs László), s a Megszólalsz-e még című vers kapcsán kételyeit fejezi ki.140 Azt mindenesetre igazságtalannak érezzük, hogy „Bella néhol túl könnyű megoldásokat választ költői terve megvalósításához”.141 Nem szerencsés az ilyesfajta ítélkezés, ráadásul az érvek esetlegesek.
Ebben a ciklusban Bella István éppen nem a világmegváltó költő pózában tetszelgő módon, hanem „plebejus indulattal” fogalmaz, dühöng, gúnyol, ironizál. Néha újra „visszaköszön” néhány régi szöveg, például az 1988-as Képszavak című fotós albumból. (Ezek között találjuk ezúttal Dolgozik, mint a gödény cím alatt „Auguszta főhercegnőt”.) Ha nem járatták volna le egy kissé a fogalmat, nyugodtabb lélekkel emlegethetnénk ezzel kapcsolatban Bella szociális érzékenységét.
106Csasztuskái persze valóban nem tartoznak remekművei közé, s a „bankó-bunkó” párhuzam sem túlzottan eredeti. Nem nevezném ugyanakkor mélyrepülésnek, inkább a szinte minden költő esetében látható könnyedebb játéknak, fricskának, „lírai kikapcsolódásnak”. Másfajta kikapcsolódást és kötetszerkesztésének szép hagyományát folytatja Bella Az én zenekarom című ciklus verseivel. S a hagyomány: a gyerekversek „felnőtt” kötetbe szerkesztése. Ezúttal is ez történt – erősítendő a kilencvenes évek költészetének tematikai-formai gazdagságát. „Ezek a játékos, pergő dalok feledtetnek minden halál-komorságot, és ennyiben látszólag a kötet fő törekvései ellen dolgoznak. De minthogy maguk is a kötet részei, ezt mégsem mondhatjuk. Már csak azért sem, mert épp a gyerekversekben mozog a legotthonosabban Bella, és szinte átsüt a szövegen a szerző nyelvi lelemények feletti öröme” – írja Bedecs László.142 Abban igazat adhatunk a recenzensnek, hogy Bella István valóban nagyon otthonosan mozog ezen a területen, ám azzal vitatkozhatunk, hogy ez lesz a „legotthonosabb” terület, hiszen így némileg kicsinyítjük a költő egyéb érdemeit. Holott talán eddig is kiderült – és nem csupán e sorok írójának, de Bella legtöbb elemzőjének véleménye alapján –, hogy más területeken is akad maradandó érték éppen elég.
Az én zenekarom verseinek természetessége, könnyedsége, bravúros versírói technikája egyértelmű. Bedecsnek azért itt is van célpontja, s nem is egészen indokolatlanul. Az Egy fagyott hal néhány sorának kiragadása kapcsán ezt írja: „Ez a sor például, azon túl, hogy ütemet téveszt, azzal is felhívja magára a figyelmet, hogy a nem éppen stílusos »általában véve« szókapcsolatot használja: „bár köztudott, hogy egy fagyott hal / általában véve nagyot hall.” (Egy fagyott hal)143 Van ebben a megjegyzésben némi igazság, azonban talán védhető a botlás azzal, hogy így rejtett iróniát fedezhetünk föl ebben a versrészletben.
Viszonylag kevés az újdonság ezekben a versekben. Inkább az a jellemzőjük, hogy a korábban kitaposott úton megy tovább szerzőjük, erősítvén a régebben fölfedezett értékeket. (Ezekre utal az ÉS-recenzens is.) Kétségtelen, hogy itt nem uralkodik a „halál-komorság”, s ezáltal lesz ez a ciklus mintegy ellenpólus a kötet szerkezetén belül. Sugallja azt is, hogy a játék, a gyermeki lélek tisztasága, az önfeledt kísérletező kedv pozitív megoldásokhoz segítheti hozzá az embert. Itt még a kuvik szerepe is más: „Egy fekete fán / setét / sötétséget / fényesre / suvickolt.” (Ki mit csinál)
107A tematikai elemek, a szereplők is hagyományosak: az állatok, a hóember, aztán a Bella-versek állandó figurája, Áni Máni és mások. Az Áni Máni válaszol ezek között például bölcselkedő hajlamával tűnik ki. Az Áni Máni balladát sír pedig frappáns zárópontja a lendületes ciklusnak. Bella István bravúrjainak szinte mindegyikét fölfedezhetjük ebben a kiváló műben. A „pormacskáról”, a „poregérről” és a „porabbnál porabb porebről” szóló, kisebb elbeszélő költemény élvezetes olvasmány – a végén csattanóval, hiszen megjelenik a nagy ellenség, a porszívó. Vagyis: a „…dörgő és pörgő, / forgó és korgó, / porgó és morgó / nagy óriáskígyó / a / por- / szí- / vó!”
S elérkeztünk a könyv legsúlyosabb ciklusához, amelytől a kötet a címet is kapta. S ha már itt tartunk, nézzük meg azt is, hogy kötet- és cikluscímadó költeménye (pontosabban az e cím alatt közölt két szonett) vajon miért szerepel ilyen kiemelt helyen. (Korábban már szó esett a másik kiemelt költeményről, az Ima az anyaföldhöz címűről.) „Hogy mennyire központi helyet foglal el a Bella-lírában az Ábel a sivatagban-kötet s benne a kötetcímadó ciklus, azt mi sem bizonyítja ékesebben, mint hogy Bella legfontosabb motívumai – a szerelmes versek kivételével – mind e köré a központi gondolat köré csoportosulnak, vagy pedig tézisként és antitézisként ennek a szintézisnek előkészítő elemeit alkotják” – írja Kemsei István.144 A kötet egyik első elemzőjének igaza van abban, hogy Bella Istvánnál az igazi hős Káin, Ábel inkább áldozat, költő és filozófus. Az ő szimbólummá nemesedését írja le a költő. Azért indul el a sivatagba is, hogy a sors beteljesüljön rajta. „A két Ábel-metafora – a hazai, Tamási Áron-i és a bibliai – ebben a ciklusban egyesül, hiszen az így megtestesült valóságban nem lehet otthon lenni…”145
Fontos figyelnünk a sivatag eredeti jelentésére is. Összességében inkább a negatív előjelű tartalmak a döntők: ha itt-ott megjelenik is a sivatag a költészetben vagy az irodalom más területein, akkor főként ezt igazolja jelentése. Ragadjunk ki önkényesen egy másik példát! Illyés Gyula híres, Egy mondat a zsarnokságról című versében ott van egy pillanatra az egyik leghíresebb sivatag neve: „vakondként napsütésben, / így járunk vaksötétben, / s feszengünk kamarában, / akár a Szaharában…” (Kiemelés tőlem – B. I.) Az egész költemény ismeretében nem kell talán különösebben hangsúlyoznunk, hogy ezen a helyen is a negatív értéktartomány jelenléte a hangsúlyosabb.
108Tehát Bella István Ábele elindul a sorsbeteljesítő sivatag felé. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a metaforikus jelentés a fontos. Záró sora ezt egyértelműsíti: „Mint nem múló sivatag, hullámzik melledben az idő.” Alapproblémája, hogy „Nem a halál háborít, csak az, többé nem élek”, s ami ezzel szorosan összefügg: „Az háborít, hogy csak a halál halhatatlan.” Ezzel általános jelentéssíkká jeleníti át a költő Ábel problémáját, hiszen ez a felismerés minden gondolkodó ember sajátja lehet. A halállal szembenéző, azzal küzdeni akaró, és végső soron az azt elfogadó emberé. „Az Ábel a sivatagban kötet világképe kell ahhoz, hogy az ars poetica tézisszerepe kiteljesedhessen, vagyis betölthesse az ábeli szerepet: a Káin-világ áldozatként semmiződjön ki…” – írja Kemsei István.146 Áttételesen ebben az észrevételben is ott az általánosítás-igény. A történelem egész vonalán végigvonul mind az ábeli, mind a káini magatartás, és senki sem kerülheti el a bűnnel vagy a halállal való szembesülést: „Amikor megszületsz, halálod kezded el / építeni – percekből piramist – / s ahogy magasulsz, úgy törpedsz magad is, / amíg önmagad mélyébe rejtezel” – kezdődik az Ábel a sivatagban cím alá rendezett két szonett közül a második. Tragikusnak látszó világszemlélet ez, hiszen joggal veszi észre az ember, hogy a születés mellett azonnal ott van a halálközelség. Tragikus-e ez valójában? Részben természetesen az, hiszen evilági létünknek mégiscsak az élet ad értelmet, és Isten országának a hívők szerint is itt, a Földön kell elkezdődnie. Észre kell ugyanakkor vennünk, hogy Bella István egész életművének alapmotívuma mind az élet, mind a halál, és ebben nyilvánvalóan szerepet játszik az oly sokszor emlegetett életrajzi háttér, apa- és testvérhalállal. Mindezek az élettények azonban hozzá is segítik a költőt a fontos felismeréshez: a születés a halálhoz vezető hosszú (vagy rövid) út első állomása, stációja. „Micsoda magzat vagy, kívülödő halott! / Együtt kés, korsó, kenyér. Megszülöd a napot: / megtörténsz. Élő gyolcsod múlt, jelen és jövő.” Érdekes az összevetés: a második és a harmadik sorban előbb három tárgy, majd három fogalom kapcsolódik egymáshoz, ugyanakkor az élethez és a halálhoz. Némi reményt kétségtelenül sugall, hogy a „kenyérnek” a „jövő” lehet a párja. Mindamellett föl kell figyelnünk ismét a nyelvezet nemes értékeire. Olyan teremtett szavakra, mint „kívülödő idő”, „bentjeiden fölírva mind”, „így törpedsz magad is”, „a nyelvnyi lélek”. Hasonló szóalkotások Bella kortársai közül leginkább talán Tamás Menyhért költészetében és (költői) prózájában vehetők észre. Ott 109a bukovinai székelyek földönfutásának alapélménye áll a nyelvteremtés hátterében, itt annál általánosabb, egyetemesebb élményvilág munkál.
A ciklus többi verse hasonló szemléletet és esztétikai értéket mutat. Tanúi lehetünk annak, amit Kemsei István vett észre, s tanulmánya címéül adta: A dal halála. Az ábeli és a káini modell szembenállásáról, az emberi válságról tudósító líra nem bírja tovább e klasszikus műfaj és műforma keretein belüli létet. S mivel Kemsei szerint Bellának „Valójában már első könyveiből kimutathatóak az építkező jellegű költészet megnyilvánulásai…”,147 így ezek a szabadabb szerkezetű költemények a maguk természetességében fejezik ki azt a gondolatvilágot, amelynek „keserű hangja az örök áldozatért, a veszendő, ártatlan báránylélekért emel szót”.148 Ezért a nyers kifakadás itt-ott: „kik akarják / a durungot, a kést? // Csak a hülyék, / a győzelem-buzik.” S a megíráskor a költő még nem tudhatta, hogy a „győzelem-buzik” újra összecsapnak majd hozzánk közel, az öreg kontinensen. Az Ábel a gyilokról egyértelműsíti a mindenáron erőszakkal élők szánalmas kisszerűségét, a győzelem lehetetlenségét.
A drámában persze nem ördögök és angyalok állnak szemben egymással. Nem eleve gonoszak és szentek. Ezért a Káin-ábrázolás is mentes mindenfajta sematizmustól. Jól mutatja ezt, s a belső lélekelemző folyamatot a Káin imája Ábel fölött. Ádám és Éva elsőszülött fia, az első földműves a megbélyegzettség tudatában küzd Istennel és önmagával. Ez a küzdelem persze nagyon emberi, hiszen a bűnös ember gyakran kerül ilyen élethelyzetbe. A szinte gyermeki vágy sem hiányzik belőle ugyanakkor: „Én Istenem, / hadd nézzelek mégis, büntetlen, istentelen. / A füst elszáll. A láng szíve kihagy. / És nem tudom, ki is vagyok, s te ki vagy.” S így lehet huszadik századi üzenetet hordozó a Káin próféta első levele a Cainus-bélieknek, már-már a mindenkori megalázottak, kisebbségben élők szenvedéseit megidézve, a gyilkosok cinizmusát pellengérre állítva. „Épp ezért, / ha valakit meg akarsz ölni, / ha valakit örökre el akarsz veszejteni, / ha írmagjáig ki akarod irtani, // Öld meg a halottait!” Apokaliptikus és nyomasztó képi világának segítségével messzire vezethet az asszociáció. „A munka szabaddá tesz” cinikus jelszava éppúgy az eszünkbe juthat, mint legújabb korunk megannyi emberellenes gyalázata, a gyökerektől és az anyanyelvtől való megfosztás golgotás útjának számos ezredvégi példája. Meg hát gondolhatunk arra is, hogy az ilyesfajta költészet leleplezi a legszebb eszmékkel vissza110élőket, akik akár Jézus Krisztus, akár mások nevében képesek a legaljasabb bűnökre a humánum és a tiszta morális értékek ellen. S hol van már a ne ölj! oly egyértelmű erkölcsi parancsa? És hol az evangéliumok tiszta világa, a krisztusi békességgel, a szeretetközpontúsággal és az erőszakmentességgel? Keverednek itt az idők, s az ószövetségi példázat több ezer esztendővel később jelent modern igazságokat.
S itt csakugyan a „báránylélekért” érdemes szót emelni! „Pedig ő látta az esetet / s tanúsíthatná, / hogy Káin és Ábel fölcserélhető. / Mert Káin lehet Ábel. / És Ábel lehet Káin. // Csak a bárány, / aki mindig ugyanaz.” (Csak a bárány) A szerepek esetleges fölcserélődése is rokonságot mutat huszadik századi tartalmakkal. Ebben a tekintetben megvannak az előzmények is, például Ady istenes lírájában. A Káin megölte Ábelt című versben ezt olvashatjuk: „Uram, én Jehovám, / Tudtam, hogy ölni nem szabad / S Kain megölte újra Ábelt: / Megöltem magamat.” A gyilkos és az áldozat ezúttal egyetlen emberen belül jelenik meg, s miként Bíró Zoltán legutóbbi Ady-könyvében találjuk: „Káin személyében a szabad, öntörvényű, koloncokat nem tűrő egykori pogány lép elő ismét, Ábelben pedig a törvénytisztelő, az alkalmazkodó, az Urat szolgálni kész egyéniség. …A meg nem értett, megvetett, szidalmazott Káinban a szenvedőt, a jóságért és szeretetért szomjazót mutatja itt be Ady, mint Isten mostohagyerekét, aki ha öl, Ábellel önmagát öli meg…”149 Azt hiszem, hogy nyilvánvaló az Ady és Bella István felfogása közötti rokonság, már ami a szerepek esetleges fölcserélhetőségét illeti. Ez a felfogás ugyanakkor kissé eltér a bibliai felfogástól, s mindkét költő esetében a szuverén, a dogmatikától szabad szellemiségre lelünk.
Bella István számára tehát mindkét testvér alakja fontos. Káin sorstragédiája a Káin elindul című versben pontosan látszik. S világosan látszik az is, hogy útja vissza nem fordítható. „Tudom, mert fajomat fojtám, / magom majd füsttel adózza. / S lesz a föld halandó fajtám / hamv-gravitációja.” S ugyanő fénnyé is válna, de kétkedő kérdéseit nem tudja már elűzni. Az „utolsó szó” azonban mégiscsak Ábelé ebben a kötetben. Az Ábel fölsóhajt hőse éppúgy lehet bárki közülünk, mint ahogy természetesen a bibliai figura áll a középpontban. Morálisan neki több az esélye a „fénnyé válásra”, az ő tragédiája viszont az, ami vele a valóságban történt. A „De jó volna most játszani” és a „De jó vol111na úgy hallani…” vágyakozásával szemben áll a rideg való: „Vascsizma a szívem hegyén. / Csizmavas a szívem helyén.”
Az Ábel a sivatagban című kötet remek részösszegzés. Az ősi modell alkalmas arra, hogy vele Bella István saját korának lényeges kérdéseiről, összetettségéről, erkölcsi kiútkereséséről szóljon. S milyen érdekes a többször idézett Kemsei-tanulmány utolsó mondata! „Ebből a költészetből már csak az öregedő Kálnoky humordús öniróniája hiányzik.”150 Vajon rálelünk-e majd erre a minőségre Bella István költészetében is?
112Ebben a könyvben elsősorban a költő, a saját verseit író Bella Istvánról esik szó. Így van ez ebben a fejezetben is, csupán annyi megszorítással, hogy ezúttal nem önálló versesköteteket, „egyszemélyes” produktumokat érintünk. Ugyanakkor – a kötet jellegének megfelelően – itt kevesebb részletességgel szólok az életmű ilyen vonatkozásairól.
Például arról, hogy költőnk több zenés mű szövegének szerzője. (Zenei vonzalmairól már a gyermekkor kapcsán szó esett, hiszen ilyen irányú érdeklődése akkor alakult ki, és a zene iránti szeretete, néhol annak aktív művelése máig elkíséri.) Előbb Rossa Lászlóval együtt írt egy Dózsa-oratóriumot, s azt Koltay Gábor rendezésében be is mutatták a Margitszigeten. Hasonlóképpen dolgozott Tolcsvay Lászlóval: a Testamentom című mű szerzői voltak. Aztán Rossa László nevéhez fűződnek további közös munkák, mint ahogy a kiváló koreográfus Novák Ferencéhez is: Bagi passió, Áni Máni, A csodaszarvas.151
A csodaszarvas lírai oratórium, Novák Ferenc azonos című tánc- és szertartásjátékának irodalmi novellája nyomán született meg. Zenéjét Rossa László szerezte, a verseket Bella István írta.152 A költő így nyilatkozik a műről: „Remélem, több igazi alakja van a történetnek. Az Ősanya, aki megszüli a nemzetséget, a magyarság őseit. A táltosok, akik szinte földön túli hatalmak, az Ige, az eszme képviselői, a Sámánok, akik, különösképpen az Első Sámán, égi akaratot közvetítenek és szenvednek el. És a Hét Fiú, akik mi magunk vagyunk, a történelem. Úgy is, hogy az egyik jelenetsorban amolyan törzsi beavatás során egy fiatal sámán látomása révén az a próbatételük, hogy át kell élniük a magyar történelmet. Azt, ami nem rájuk, hanem ránk, magyarokra várt a honfoglalástól máig. A Hét Fiú úgy válik férfivá, s úgy lesz érett arra, hogy honfoglaló lehessen, hogy a megpróbáltatásokat elviseli és vállalja a jövőt.
113Márpedig ha ők vállalták a jövőt, nekünk is vállalnunk kell. Nemcsak a jövőt, hanem a múltunkat is.”
Ez a múltvállalás – jól láthatjuk az eddigi életmű ismeretében – mindig is sajátja volt Bella István költészetének. S a múlt a legtágabb értelemben értendő. Hiszen része a fent idézett tartalom is, tehát a magyar őstörténettel összefüggő vonatkozások egésze, de része a Bella nemzedékét, a Heteket közvetlenül megelőző, mintegy útra bocsátó irodalom nemzedéke is, Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, Nagy Lászlóval, Juhász Ferenccel, Csoóri Sándorral és másokkal.
Ennek az oratóriumnak a létrejöttében valószínűleg ez az összetett múltfelfogás játszhatott szerepet, egyszerre történelmi és költői értelemben. Ugyancsak Bella iménti nyilatkozatából tudhatjuk, hogy A csodaszarvas szerzői nem a hun mondakörből indultak ki, hanem az azt megelőző időkből, a vogul és osztják népköltészetből. S itt előrevetítjük azt, amit a műfordítóról mondhatunk el: az ő fordításában ismerhetjük meg tán a leghitelesebben e népek költészetét! Ez az erős vonzalom érzékelhető az oratórium verseiben is. S álljon itt még egy idézet a fenti interjúból: „Azt hiszem, ha a múlt század hatvanas éveiben Arany János akadémiai titkársága alatt hozzáfér Reguly Antalnak a dolgozószobájától csak pár méterre elhelyezett több tízezer sorra rúgó csuvas, valamint vogul és osztják gyűjtéséhez, talán ő is más úton indul el. Csakhogy Reguly olyan jelrendszerben jegyezte le ezeket az énekeket, amelyet nem tudtak megfejteni. Elborult elmével ő maga sem tudta, s a kutatók is csak évtizedekkel később írták le őket. De elképzelhető, ha Arany János megismeri ezeket az énekeket, amelyek ugyanúgy az újdonság erejével hatottak, mint a Kalevala, lefordítja őket, és a maga shakespeare-i nyelvén közkincsünkké teszi.”
Belláék története egyébként nem tér el Arany János versétől, pedig sokkal régebbről, az Ob és a Jenyiszej partjainak vidékéről indul. Ott tűnik föl a csodaszarvas, a mágikus erejével őseinket vándorlásra kényszerítő titokzatos lény. A mű nyelvezete egyrészt archaikus, az előhangban és az első képben mindenekelőtt, ám nagyrészt a mai magyar nyelvet használja Bella. Egy régi módszerével is él a költő: más műveiből ment át szövegrészleteket, így például a híres Szeretkezéseink című versből az első rész első képének első jelenetében. Itt-ott változtat a szövegen, ám ez az átvétel lényegét nem érinti. Mind a kórus, mind a táltosok szavai a szerelmes versből származnak. A Szeretkezéseinktől eltérően 114ezúttal viszont a magánhangzókat („Nincs ű, nincs í,…” stb.) a fény, a kék, az ég szavak és még néhány színmegjelölés helyettesítik. Ha nem ismernénk ama költeményt, bizonyára nem tűnne föl, hogy itt vendégszöveggel van dolgunk. A tartalmi összefüggés is indokolt: ott, ahol a „ránk terülő ég teremtődéséről” is szó esik, ott a másfajta teremtő folyamatokat elindító szerelem ábrázolása indokoltnak mondható. Mindezzel szinkronban van az első táltos egyik szövegrészlete: „A moccanatlan álló / erdei fa tövén, / ha vessző dagadoz, / vesszejét teste tiprassa, / szerelemmel tiprassa.”
Esztétikailag kiérlelt, költői szépségeket fölmutató szöveg A csodaszarvasé, olvasmányként is egyenrangú társa az életmű többi részletének. Ebben a tekintetben is igaz a korábban már többször idézett Vilcsek Béla egyik megjegyzése: „Ősi és népi eszményének tudatos, programosnak nevezhető vállalása… egyúttal a magyar költészeti-verselési hagyomány értékeinek vállalását is jelenti. Arany János és Németh László e tekintetben is példaadó a számára.”153 Archaikus elemekre építő, a zene követelményeinek is megfelelő, formailag gazdag nyelv ez, ilyen példákkal: „A Nap a te éneked, szarvas, / hát énekelj, énekelj, szarvas!” Nem is szabadulhatunk a gondolattól: a közismert ősi tematika mellett szerepet játszhat itt a költészet születésének megéneklése, az emberi teremtő művészet világrajöttének misztériuma is. A csodaszarvas nemcsak őseinket készteti vándorlásra, de jelképesen útra bocsátja az éneket, az emberi szót is. Ezt erősíti a Kórus egyik szövege a negyedik képben: „Szállj, szállj, szólj és szállj, / Szólj, szólj, szállj és szólj, / Szíved szóljon, / Szavad szálljon, / Szólj, szólj, szólj és szállj!” A két ige egymás mellettisége persze nem Bella-lelemény, hiszen emlékezhetünk József Attila egyik versére is: „Szállj költemény, szólj költemény / mindenkihez külön-külön, / hogy élünk ám és van remény, – / van idő, csipjük csak fülön.” Így rakódnak egymásra tudatunkban a különböző időrétegek, így épül egymásra ősi és modern költészet.
A csodaszarvas szövege lendületet, dinamizmust áraszt. Ezt erősíti a gyakori felszólító mód (és persze a felkiáltójel) kiemelt szerepe, a rövid mondatok és sorok sodrása. Hasonló stilisztikai elemekre bukkanhatunk az egész szövegben, így például az ismétlésre és a gondolatritmusra – persze a „kötelező érvényű” versritmus mellett. Ily módon közvetíti a mű az őselemek tartalmát, a nap, a tűz, az ég, a fény erejét. S persze megjelenik az örök emberi fájdalom sok jelzése, a fekete rét, a gyertya, 115a zokogó láng, a füst, stb. Alapérték az otthon, a haza, annak meglelése. „Bölcső és sír ez a fa! / Sír és bölcső ez a fa! // Ott leszen az új haza! / Mi leszünk az új haza! // Ott ahol mi vagyunk, / mindig ott a haza” – mondja a mű legvégén a hét fiú.
A műfordító Bella István pályáján az egyik fontos terület nyelvi rokonaink népköltészete, a másik a lengyel költészet. E sorok írása idején a költő még nem készült el a nagy romantikus, Adam Mickiewicz Ősök című drámájának magyarra ültetésével. Kétségtelen, hogy a kilencvenes években ez az egyik legnagyobb vállalkozása.
Ezt megelőzően a jelentős huszadik századi lengyel költő, Konstanty Ildefons Gałczyński verseinek fordítását adta ki kötetben 1995-ben Búcsú az utcalámpáktól címmel. Rokonszenves ez a lengyel poéta a fordító számára. „Tele van ő is, mint Kosztolányi, játékkal, vagánysággal, groteszk humorral, pimasz, képtelen képzelettel. És annyi, de annyi ötlettel, mint hó a havazásban. És mint a törékeny Dsida Jenő, ő is földön szálló zene volt, és versei, szépségei mélyén neki is ott sejlik az a mozarti árny, a lombok és csillagok egyszer elhalkuló szívlobbanása” – írja Bella a kötet fülszövegében. Érezhetjük elragadtatását, lelkesedését, ahogy lengyel költőelődjéhez viszonyul, aki a század első felében élt (1905–1953), s megjárta a poklokat: a háborút, a hadifogságot.
A legnemesebb költői szépség, a játékosság, az egyszerűség és a zeneiség az, ami különösen megfogta Bellát Gałczyńskiban. Az is rokonszenvessé tette számára, hogy egy rövid ifjúkori kitérő után nem lett avantgarde költő. A műfajok közül a dal játszotta a legfontosabb szerepet életművében, s ezekből az apró dalokból épül föl a filozofikus és nagyívű líra. A műfordító személyes életében pedig az játszott szerepet, hogy 1968-ban lengyelországi ösztöndíjban részesült, és ott töltött több mint fél esztendőt. Lengyel barátai, ismerősei, egyetemisták, írók hívták föl figyelmét Gałczyńskira. Akkor a hétköznapi életben még nagyobb szerepet játszott a költészet, és a lengyelországi tartózkodás idején, akár vacsora közben, utcán, étteremben, kocsmában is sok szó esett a versről. A magyar költő akkor figyelt föl a lengyel költő egy-egy sorának zenéjére, ritmusára, hangulataira. Ennek köszönhetően – két-három év estéinek, éjszakáinak eredményeképpen – állt össze a Búcsú 116az utcalámpáktól anyaga. Közöttük olyan versek, mint például A művész apjának portréja. Az olvasó persze joggal gondolhat arra, hogy az ilyen tárgyú vers azért is fontos Bella István számára, mert közismert a kisgyermekkorában elvesztett apjához kötődése. A lengyel költő apaélménye azonban különböző ettől, s a vers is ezt sugallja. „Méhnél sem voltam nagyobb. De ha a szürkület / füstjében kirajzolódott a busa sziluett, // félsz és röhögés rázott, mert hálósipkája bojtja / fölrántja – úgy véltem – egyenest a holdba.”
Bella mindenesetre rálelt arra a szellemi rokonságra, ami Gałczyńskit bizonyos magyar költőkkel fűzi össze. Emlegetik vele kapcsolatban – a már jelzett Kosztolányi és Dsida Jenő mellett – Weöres Sándor, Jékely Zoltán nevét is. Tény, hogy a versbeli zene imádata és nyelvi játékai a mi nyugatosainkhoz is hasonítják a verseit. A költői forma biztonsága és a mesterségbeli tudás köti őket össze anélkül, hogy viszonyuk tudatosan megalapozott lenne.
A műfordító a munka során szuverén költői énjét is meg tudta őrizni. Bella István úgy véli, hogy nemcsak a pontos, szöveg- és formahű fordítás az igazi. Ily módon némiképp szemben áll a majdhogynem kötelező mércével. Ő azt gondolja, hogy a gyakorlatban kialakult elveken lehet valamelyest változtatni. S ez legfőképpen azt jelenti a számára, hogy belebújik ugyan egy másik költő bőrébe, de közben ő maga sem szűnik meg költőnek lenni. S milyen érdekes, hogy ezt komolyan vehetjük egy 1934-es Gałczyński-vers, az ars poeticának is számító Költészetem fordításával kapcsolatban is. Ennek befejezése így hangzik: „Költészetem egyszerű csoda, földi / fénykép egy tájról, / nyár van, s a szellőzőnél egy vén macska döglik / az ablakpárkányon.” A merész párhuzam, a fennköltség és a vaskosság egymás mellettisége, a nyers képiség egyaránt olyan minőségek, amelyek évtizedekkel később is autentikusak. Az időtlenség egy mozzanatára irányítja figyelmünket Artur Międzyrzeckinek a kötetben közölt írása is (Szenyán Erzsébet fordításában): „Különösen a Dalok váltak a maguk norwidi visszhangjaival, az előérzet komor hangulatával és nyugtalanságával, a maguk kínos formai fegyelmével mindannak szintézisévé, amit a fénynek, a kétségbeesett szerelemnek és a modern világon átvezető zenés kóborlásnak ez a világa jelentett. A villoni hagyományok költőjének nagy testamentuma is volt ez egyút117tal, meglehet, az általunk ismert utolsó ilyen költők egyikének testamentuma.”
A Dalok tehát különösen közel áll a műfordító lírai alkatához. Ezt a versciklust Gałczyński költői végrendeletének tartják, már csak azért is, mert halálának évében jelent meg. Humanizmus és természetközpontúság jellemzi a ciklus egészét. Érzékeljük a nagy költői erő sugárzását, a költő és fordítója érzékenységét. Megjelennek bennük a hétköznapok, az ember környezetének sok eleme, a művészetek, a lengyel valóság összetevői. Többször előkerül a kedves lámpa-motívum, amely a magyar műfordításkötet címében is fontos szerepet játszik. Az elmúlással dacol ez a líra, azzal az elmúlással, amely a dalok megszületésekor már nincs távol. Az egyes művek végén mindig az „…el szeretném / szeretni az elmúlástól” a befejezés. Mindez egyebek között a másik emberre, a lámpák fényére, a varjakra, a félelemre, s legvégül a lábnyomra vonatkozik.
Gałczyński érett, kifinomult költészete magához vonzotta tehát Bella Istvánt, elsősorban a rokon kultúrkör és a fölfedezett alkotói közelség okán.
A lengyel költészet mellett főleg nyelvi rokonaink teremtésénekei, sorsénekei és medveénekei, a finnugor népköltészet alkotásai tartoznak a műfordító Bella István érdeklődési köréhez. Ez az érdeklődés természetes és jól érthető egy olyan költő esetében, aki fontosnak tartja a szellemi rokonságot, a nép és a nemzet gyökereit, az „őstörténetet”.
Ebbéli műfordításainak eddigi legteljesebb gyűjteménye az 1996-ban megjelent Hú-péri-hú Öreg című kötet.154 Orbán Ottó egyebek között ezt írja az ajánlásban: „Nem tudni, hogy az ő nagy verse, a Sárkeresztúri ének sugárzik-e át a fordításokba, vagy azok emebbe, de ez igazából nem is számít, vagyishogy nem ez számít, hanem az, hogy a két költészet nyelve között van természetes átjárás.” Nagyon fontos mondat ez! Orbán Ottó a leglényegre mutat rá, már ami a Bella-líra egészére utal. Abból a szempontból is fontos ez az igazság, hogy a műfordító és a költő életművének szerves egységét hangsúlyozza. Azét az életműét, amelyben az idegen nyelvű líra átültetése valódi műteremtéssé válik. Az is igaz, hogy – miként A csodaszarvas szövegében is megfigyelhettük – a múlt 118sámánja a mai beszélt köznyelvhez közelít, ezzel is hangsúlyozva az időváltásokat, a folytonosságot.
Bella egyébként „szerelmetes magán-rögeszmének” nevezi munkáját, s valóban: szerelmes ő „a magyar nyelv és nép (és vers) délibábnak tűnő, de konokul élő égtájaiba”, az ősi Magna Hungariába. Különösen értékessé teszi költőnk munkáját, hogy az általa fordított-átköltött művek legnagyobb része most először szólal meg a mi nyelvünkön. Szopori Nagy Lajos (másik kiváló műfordítónk, a finn költészet remek ismerője) megjegyzése szerint: „…az ő átültetéseinek magyar nyelve… vakmerő, látszólag korlátokat nem ismerő »lubickolás« eredményeképpen jön létre valódi és konstruált archaizmusok, tájszavak, nyelvjárási fordulatok, a… modern versformálási lehetőség kínálta nyelvi játékok, a költő saját vers-anyanyelve és a Juhász Ferencére emlékeztető szó- és metaforabokrok »fürdőjében«.”155 Megerősíthetjük ezeket a pontos észrevételeket a Hú-péri-hú Öreg olvasása közben. S ha például A Föld Égből való lebocsátásának szent éneke szövegét figyeljük, akkor akár Bella Halotti beszéd című versére is gondolhatunk – éppen a Szopori Nagy Lajos fölsorolta lírai és nyelvi minőségek gazdagsága következtében.
A vogul és osztják teremtésénekek kétségkívül rokonságot mutatnak más népek hasonló műfajú és tárgyú alkotásaival. Bella természetes otthonossággal mozog ezen a szellemi területen, él saját alkotó képzeletének lehetőségeivel, újraalkotja az ősi szöveget. Közben egyensúlyt teremt: nem kelti azt a látszatot, mintha ezek Bella-művek lennének, de gyaníthatjuk, hogy itt-ott a port is leveri egy-egy avíttas részletről. Amikor átköltést emlegetünk, ilyen erényeire kell gondolnunk. Szopori Nagy Lajos egy másik fontos észrevétele szerint például Az Ég és a Föld elöntésének éneke esetében a „balladásítás, a drámaibb történet” a jellemző.156
S ha egy költő életművét szerves egységnek tekintjük, akkor természetes, hogy a műfordítást sem mondhatjuk másodlagos tevékenységnek. Bella István esetében ez hatványozottan igaz.
119Az életmű még nyitott, a művek folytatódnak. Megvalósult Bella István régi álma: már könyvespolcunkon a lengyel romantika zsenijének, Adam Mickiewicznek Ősök című műve az ő fordításában, nem sokkal korábban pedig Tudsz-e még világul? címmel vehettük kézbe az összegyűjtött versek kötetét.
A közben 60. évét betöltött költőt fölnevelő faluja, Sárkeresztúr díszpolgárrá választotta. Ugyanebben az évben övé lett az Arany János-díj is. Megünnepeltük a hatvanesztendős költőt, akitől még sok új verset, műfordítást várunk. S akkor ezt a kismonográfiát is ki kell valamikor egészíteni…
1201 KABDEBÓ Lóránt, Versek között, Magvető, 1980, 324.
2 SZIKSZAI Károly, Beszélgetés Bella Istvánnal, Életünk, 1978/2, 142.
3 VILCSEK Béla, A mesterség dicsérete, Nemzeti Tankönyvkiadó,1998,110.
4 BAKONYI István, Egy életmű forrásvidékén, Új Dunatáj, 1998/4, 18–19.
5 ESZÉKI Erzsébet, A vers nem a fecsegés műfaja, Magyar Nemzet, 1987. X. 17, 9.
6 HAVAS Ervin, Miért ír a költő verset?, Népszabadság, 1983. VII. 2, 16.
7 CSOÓRI Sándor, Készülődés a számadásra, Magvető, 1987, 224.
8 POMOGÁTS Béla, Könyvtáros költők, Könyvtáros, 1966, 421.
9 SZÖLLŐSY Tibor, Bella István: Szaggatott világ, Alföld, 1966/8, 86.
10 FARKAS László, Bella István: Szaggatott világ, Új Írás, 1966/5, 125.
11 KARÁDI Zsolt, „élni, hittel s hitellel” – Bella István indulása, Hitel, 1998/3, 87.
12 FARKAS László, i. m., 125.
13 TÁLASI István, Bella István: Szaggatott világ, Kritika, 1966/5, 61.
14 VASY Géza, Bella István költői világa, Árgus, 1991/6, 102.
15 POMOGÁTS Béla, i. m., 421.
16 VILCSEK Béla, i. m., 112.
17 KABDEBÓ Lóránt, Fiatal költők, Új Írás, 1967/4, 113.
18 SZEPES Erika, Bemutatás helyett. Ezredvégi beszélgetés Bella Istvánnal, Ezredvég, 1997/3, 20.
19 KARÁDI Zsolt, i. m., 88.
20 MEZEI András, Képi és gondolati tömörség, Élet és Irodalom, 1966/19, 4.
21 KABDEBÓ Lóránt, Bella István: Az ifjúság múzeuma, Kortárs, 1970/5, 822.
22 KARÁDI Zsolt, i. m., 89.
23 VASY Géza, i. m., 101.
24 KABDEBÓ Lóránt, i. m., 823.
25 KIS PINTÉR Imre, Bella István, Az ifjúság múzeuma, Kritika, 1969/10, 60.
26 VADAS József, Búcsú az ifjúságtól, Új Írás, 1969/12, 128.
27 KIS PINTÉR Imre, i. m., 60.
28 KABDEBÓ Lóránt, i. m., 824.
12129 VADAS József, i. m., 127.
30 Uo.
31 VASY Géza, A bizonyítás kora, Élet és Irodalom, 1969/23, 6.
32 Uo.
33 SZAKOLCZAY Lajos, „Szerelem, mindenségbárka”, Műhely, 1998/2, 77.
34 CS. VARGA István, Költő a Bódva-völgyben (Kalász László születésének 65. évfordulója tiszteletére), Edelény, 1998, 54.
35 KENYERES Zoltán, Bella István: Az ifjúság múzeuma, Népszabadság, 1969. VI. 11, 9.
36 KARÁDI Zsolt, i. m., 89.
37 SZIKSZAI Károly, i. m., 145.
38 SZIKSZAI Károly, i. m., 146.
39 HAVAS Ervin, i. m., 16.
40 VASY Géza, Bella István költői világa, Árgus, 1991/6, 102.
41 KABDEBÓ Lóránt, Bella István: A hetedik kavics, Kortárs, 1976/3, 487.
42 Uo.
43 ÁGH István, Szavak a télre, Új Írás, 1975/9, 109.
44 KABDEBÓ Lóránt, i. m., 488.
45 TANDORI Dezső, Hely a mezőnyben, Napjaink, 1975/10, 10.
46 KOCZKÁS Sándor, Bella István: A hetedik kavics, Kritika, 1975/10, 24.
47 APÁTI Miklós, Hetedik kavics, Magyar Nemzet, 1975. VIII. 31, 13.
48 POMOGÁTS Béla, Bella István: A hetedik kavics, Alföld, 1975/8, 75.
49 PÓSA Zoltán, Két regény, két verseskönyv, Népszava, 1980. I. 5, 6.
50 SERES József, Három ifjúsági könyv, Kritika, 1980/10, 35.
51 PETRŐCZI Éva, „Mosolygós sírás, sírásos jókedv”, Élet és Irodalom, 1980/26, 11.
52 ALFÖLDY Jenő, Hetedik kavics, harmadik gyöngy, Élet és Irodalom, 1975/20, 11.
53 DEMÉNY Ottó, Bella István: A hetedik kavics, Magyar Hírlap, 1975. VI. 28, 6.
54 POMOGÁTS Béla, i. m., 76.
55 ÁGH István, i. m., 109.
56 DEMÉNY Ottó, i. m., 6.
57 KOCZKÁS Sándor, i. m., 24.
58 VASY Géza, Bella István költői világa, i. m., 103.
59 SZOPORI NAGY Lajos, Az Arany-kereste aranyrögök Bella István műhelyében, Árgus, 1996/5, 74.
60 „Költészet és valóság” – Bella Istvánnal a Sárkeresztúri ének című versről beszélget KABDEBÓ Lóránt, Életünk, 1984/5, 443.
61 KABDEBÓ Lóránt, Igék és igák, Magyar Hírlap, 1977. VI. 12, 10.
62 Uo.
63 HÉRA Zoltán, Fogalmak, Népszabadság, 1983. V. 21, 15.
12264 ZALÁN Tibor, Igék igában avagy: Bella és a dupla nelson, Mozgó Világ, 1977/5, 73.
65 LENGYEL Balázs, Ének-változatok, Élet és Irodalom, 1977/25, 11.
66 Uo.
67 KISS Dénes, Igék és igák, Tiszatáj, 1977/10, 90.
68 ZALÁN Tibor, i. m., 73.
69 KABDEBÓ Lóránt, i. m., 10.
70 LENGYEL Balázs, i. h.
71 POMOGÁTS Béla, Játék és költészet, Új Írás, 1977/9, 115.
72 KISS Dénes, i. m., 89.
73 POMOGÁTS Béla, i. m., 115.
74 BAKONYI István, i. m., 19.
75 JÁNOSI Zoltán, Bella István Halotti beszéd című költeménye, Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 1995/4, 49.
76 POMOGÁTS Béla, Bella István: Halotti beszéd, Napjaink, 1979/3, 32.
77 Nem véletlen, hogy egy másik, a Hetekhez tartozó költő, Serfőző Simon nem sokkal később szintén nagyhatású költeményt írt Feledésből az emlékmű címmel, és ennek a műnek lírán túli hatása lesz: a Székesfehérváron élő versmondó, Bobory Zoltán ennek hatására szervezi meg a Don-kanyarba vezető zarándokutat, valamint szorgalmazza az azóta elkészült Pákozd-Mészeghegyi emlékkápolnát. Ugyanő szerkesztette azt az antológiát Ének a Don hőseiért címmel – Püski, 1992 –, amelyben mind a Bella-, mind a Serfőző-vers olvasható.
78 POMOGÁTS Béla, i. m., 33.
79 MÓDOS Péter, Hol vannak a tágas mezők?, Új Írás, 1983/4, 121.
80 FRÁTER Zoltán, Bella István: Emberi délkörön, Kortárs, 1983/8, 1324.
81 KONCZ Virág, Bella István: Emberi délkörön, Kritika, 1983/12, 34.
82 OLASZ Sándor, Emberi délkörön, Forrás, 1983/11, 90.
83 LACZKÓ András, Bella István: Emberi délkörön, Tiszatáj, 1984/2, 90.
84 OLASZ Sándor, i. h.
85 FRÁTER Zoltán, i. m., 1325.
86 KONCZ Virág, i. h.
87 TAMÁSI OROSZ János, Gyermekirodalmunk gazdagodása, Népszava, 1986. I. 18, 10.
88 CYNOLTER Károly, Emberi délkörön, Népszava, 1983. II. 5, 11.
89 ALFÖLDY Jenő, Hangzó látomások, Élet és Irodalap, 1983/14, 11.
90 SZEKÉR Endre, „Tudsz-e még világul?”, Napjaink, 1983/6, 29.
91 MÓDOS Péter, i. m., 122.
92 OLASZ Sándor, i. m., 89.
93 LACZKÓ András, i. m., 91.
12394 BÖRÖNDI Lajos, Egyetlenegyszer és utoljára, Új Forrás, 1985/3, 90.
95 KABDEBÓ Lóránt, Bella István optikája, Magyar Hírlap, 1984. XI. 10, 8.
96 BALOGH Ernő, Költő a nem várt nemzedékből, Népszabadság, 1984. IX. 7, 7.
97 CYNOLTER Károly, Az ég falára, Népszava, 1984. XI. 3, 10.
98 MONOSTORI Imre, Az ég falára, Tiszatáj, 1985/7, 90.
99 VÁRI Attila, Az ég falára, Magyar Nemzet, 1984. XII. 2, 6.
100 SZEKÉR Endre, Bella István, Az ég falára, Kritika, 1985/3, 37.
101 KOCZKÁS Sándor, Históriai elégedetlenség, Kortárs, 1988/10, 158.
102 CSUKÁS István, Kié a költő arca?, Élet és Irodalom, 1988/24, 11.
103 VASY Géza, Bella István költői világa, Árgus, 1991/6, 103.
104 VASY Géza, Versekhez közelítve, Forrás, 1992/5, 86.
105 A kötet szerkesztője – a válogatott versek kötetéhez hasonlóan – HEGEDŐS Mária.
106 GÁL Ferenc, Bella István, Az arcom visszakérem, Életünk, 1988/12, 1142.
107 CYNOLTER Károly, Az arcom visszakérem, Népszava, 1988. VII. 9, 11.
108 FERENCZI László, Az arcom visszakérem, Magyar Nemzet, 1988. XII. 15, 8.
109 1999 februárja.
110 CSUKÁS István, i. h.
111 Csupán a líratörténeti hűség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy NAGY Lászlónak 1971-ben jelent meg egy hasonló című oratóriuma, az Ég és föld, KONDOR Béla rézkarc-illusztrációjával, a Mikrokozmosz Füzetek sorozatban a Szépirodalmi Könyvkiadónál.
112 GÁL Ferenc, i. h.
113 KÁRPÁTI Kamil, Az összeloppadt víztömlő, Gábriel arkangyal és Európa szelleme, Napút, 1999/1, 19.
114 GÁL Ferenc, i. m., 1143.
115 POMOGÁTS Béla, Versek – könyvhét előtt, Magyar Hírlap, 1988. V. 27, 9.
116 SZEKÉR Endre, Verses világhódítás, Napjaink, 1988/12, 26.
117 PÉCSI Györgyi, Bella István: Arccal a földnek, Holnap, 1993/1, 20.
118 VASY Géza, i. m., 87.
119 ALFÖLDY Jenő, Bella István: Arccal a földnek, Életünk, 1992/5, 584.
120 ISZLAI Zoltán, Küzdelmes lélek, Magyar Napló, 1992/7, 39.
121 SZIRÁK Péter, Bella István: Arccal a földnek, Kortárs, 1992/5, 116.
122 TARJÁN Tamás, Ex libris, Élet és Irodalom, 1992/8, 11.
123 ALFÖLDY Jenő, i. m., 585.
124 TARJÁN Tamás, i. h.
125 A karcsú kötet a Zrínyi Kiadó gondozásában jelent meg, a borítón KOVÁCS Péter festményével.
126 SZAKOLCZAY Lajos, i. m., 76.
127 VILCSEK Béla, i. m., 112–113.
124128 KEMSEI István, A dal halála. Bella István: Ábel a sivatagban, Kortárs, 1999/7, 90.
129 SZAKOLCZAY Lajos, i. m., 76.
130 VILCSEK Béla, i. m., 113.
131 Ember és gondolat. Bella Istvánnal beszélget NÁDOR Tamás, Könyvhét, 1999. V. 6, 3.
132 NÁDOR Tamás, i. h.
133 SZAKOLCZAY Lajos, i. m., 77.
134 KEMSEI István, i. m., 90–91.
135 KEMSEI István, i. m., 91.
136 BEDECS László, Napfogyatkozás, Élet és Irodalom, 1999. V. 28.
137 KEMSEI István, i. m., 95.
138 NÁDOR Tamás, i. h.
139 KEMSEI István, i. m., 90.
140 BEDECS László, i. h.
141 Uo.
142 Uo.
143 Uo.
144 KEMSEI István, i. m., 93.
145 KEMSEI István, i. m., 94–95.
146 KEMSEI István, i. m., 94.
147 KEMSEI István, i. m., 90.
148 KEMSEI István, i. h.
149 BÍRÓ Zoltán, Ady Endre sorsköltészete, Püski, 1998, 139–140.
150 KEMSEI István, i. m., 95.
151 Ez utóbbit például 1996. július 26-án mutatta be a Nemzeti Színház és a Honvéd Művészegyüttes a Szegedi Szabadtéri Játékokon.
152 A teljes szöveg nyomtatásban is megjelent, P. KOMÁROMI Mária kiadásában 1996-ban. A műről a költő OSZTOVITS Ágnesnek nyilatkozott, előbb a Magyar Nemzet 1996. július 6-i számában, ám ezúttal a kiadványban is megtalálható szövegből áll itt az idézet.
153 VILCSEK Béla, i. m., 112.
154 A vogul és osztják műveket tartalmazó könyvet KŐ Boldizsár illusztrálta.
155 SZOPORI NAGY Lajos, i. m., 75.
156 Uo.
125