Édesapám, Sipos Lajos emlékének
(Farkaslaka, 1905 – Budapest, 1953)
Tamási Áron a gyulafehérvári püspökség levéltárában őrzött anyakönyv (és több hivatalos dokumentum, valamint a halotti anyakönyvi kivonat szerint) 1897. szeptember 19-én, a község plébániájának bejegyzésében (és más hivatalos anyagokban) 20-án született Farkaslakán, a Nagy utca felső részében.
A település az Erdélyi-medencében, a Nagy-Küküllő völgyének jobb oldalán, a Fehér-Nyikó felső folyásának völgyében fekszik.
Az Erdélyi-medencében élő székelyek ősei eredetileg török ajkú népcsoporthoz tartoztak, s a 9. század első felében csatlakoztak a magyarokhoz. A magyarokkal együtt vették fel a 11. században a kereszténységet, ugyanebben az évszázadban nyelvcserével magyar anyanyelvűvé váltak. Nagyjából ekkor telepedtek meg az Erdélyi-medencében.*1
A székely hiedelemvilág másként őrzi a népcsoport származástörténetét. E szerint Attila király „hunjainak maradékai” a székelyek, akik „midőn Árpád a magyar fajnak elfoglalá és biztosítá e szép hazát, a honfoglalás harcaiban az itt talált, Attila öröksége felett őrködő székelyek szövetségesként csatlakoztak a rokon magyarhoz, s a sereg előcsapatjaként részt vettek a magyar birodalom alakításának küzdelmeiben”.*2
Wass Albert Csaba című regényében – az unokának szóló népismereti összefoglalóban – a nagyapa ennek a történetnek romantikus változatát mondja el. Eszerint Attila halála után a fiai nem tudták megőrizni a Fekete- és a Földközi-tenger közti birodalmat az „idegenek” és a „belső ellenség” miatt. „S el is tűnt volna a hun nemzetség, ha nem volna Attilának a legkisebb fia, akit Csaba királyfinak neveztek volt. Csaba királyfi összegyűjtötte a meg7maradt hunokat, s elhozta ide, Erdélybe. Letelepítette őket, megtanította őket földet művelni, állatot tenyészteni, békésen egy helyben élni […]; sok ellensége volt így is a kicsi Hún országnak, rátörtek idegen népek, rabolták, fosztogatták, alig győzte Csaba királyfi megvédeni népét. Elhozta ide a többieket, akik ott maradtak volt, még Attila előtt. Kiválasztott ezer derék vitézt s elindult velük. De alig telt egy hét, alig kettő, újra ellenség támadt az otthon maradt népre. Felgyújtották a falvakat, öltek és pusztítottak és úgy látszott, hogy vége van mindennek. S akkor egyszerre csak nagy fényesség támadt az égen, fényes út támadt rajta, lovak patkója szikrázott s ott volt Csaba királyfi ezer vitézével! Szétverték az ellenséget, rendet csináltak, s már fent vágtattak újra az égen. Vissza, amerről jöttek. […] S azóta van ott az út, […] a Hadak Útja. […] Négyszáz évre rá jöttek a magyarok, de hogy ki hozta őket, nehéz megmondani.”*3
Attila, Csaba királyfi, a székelyek és a magyarok története hasonlóképpen jelenik meg Benedek Elek sok kiadást megért népszerűsítő munkájában, a Magyarok története című kötetben.*4 Ennek a sors-azonosításnak egy-egy eleme föltűnik Tamási Áron novelláiban is: a Tengersok ideje annak… és a Lóvér című írásokban.
A Fehér-Nyikó mellé épült falvak közül a legelső említés Szentlélekre (Székelyszentlélekre), a Farkaslakával a 19. század közepén „csaknem összeépült” helységre vonatkozik. Ez a falu a pápai dézsmák 1332. évi regestrumában is szerepel, nem zárva ki azt, hogy Farkaslaka területén már akkor is álltak házak, s ez a község (vagy: község-kezdemény) Szentlélek „filiája” volt.*5
Farkaslaka helységnévvel azonban csak a 16. századi oklevelekben találkozunk. A falu neve feltehetőleg egy régi, Árpád-kori személynév, a Farkas (Farcas, Farcos, Forcus, Forcosu) és a „-falva” értelemben használt „-laka” főnév összetétele, hasonlóan a megyében található Zetelaka és Énlaka falunevekhez. Az sem kizárt, hogy a falunév a telegdi származású, Farkas nevű, a „lófők” (primipilusok) rendjébe tartozó, tehát egy lóval hadbavonuló, itt megtelepedett vitéz nevéből alakult.*6
A 16. század közepétől „lófők” és „szabadrendű közszékelyek”, a köznép („communitas”) sorába tartozó, katonai szolgálatot teljesítő gyalogpuskások és gyalogosok laktak a faluban („primor”-ról, azaz olyan székelyről, aki harc 8esetén legalább három lovast ki tudott állítani, a források nem tesznek említést). A lakosok között a legelső időktől kezdve folyamatosan előfordulnak Csiki, Demjén (Demien), Fancsali (Fanchialij, Fancziali, Fantsali), Hadnagy (Hadnagi), Magyar (Magiary, Magiarj), Pakot és Sipos vezetéknevűek.*7 A 18. század elején 270-300 lakosa volt a falunak. 1789-ben már közel 600, 1851-ben 1051, 1913-ban 1327, 1941-ben 1432 ember élt itt. Az 1750-es években kezdtek hozzá a helybeliek az első templom felépítéséhez. 1762-ben alakult meg az önálló egyházközség. A ma is működő templomot 1854-ben szentelték fel Nepomuki Szent János tiszteletére.
Farkaslaka, melyet már egy 1550. január 20-án kelt oklevél is úgy említ, mint a „Nemes Udvarhely Székben a legrégibb falvak” egyikét, ma nyolc település (Székelyszentlélek, Bogárfalva, Firtosváralja, Nyikómalomfalva, Székelypálfalva, Kecset, Kisfalud és Szencsed) község-központja.*8
A falu keletkezéstörténetére az itteni néphagyomány másként emlékezik. A históriát, amelyik megjelenik Orbán Balázs idézett könyvében és Tamási Áron „regényes életrajzi művé”-ben, a Bölcső és Bagolyban, először Bonda János farkaslaki jegyző foglalta írásba a 19. század közepén. A falu nevére és a település kialakulására vonatkozóan nála ez olvasható:
A Tamásiak (eredeti névalakjuk szerint: a Tamások) az író testvéröccse, Tamási Gáspár Vadon nőtt gyöngyvirág című könyve szerint, elébb az Udvarhely megyei Máréfalván laktak, a 17. századi lustra-könyvbe még ottani, s nem farkaslaki lakosként kerültek be. A családi hagyomány azonban úgy tartja, s ezt az író maga is megerősítette egy 1938-as interjúban, hogy a család 1600-ban két ágra szakadt, s az egyik ág még abban az évben Farkaslakára költözött, és 1602-ben nemességet kapott.
Az első néven nevezett ős, akiről Tamási Gáspár megemlékezik, a dédapa Tamás Péter volt, „írástudó ember”, aki a faluban a közügyeket intézte. Az ő fia volt Tamás Márton, a nagyapa, „nagy szál férfiú, kevésbeszédű, kinek a tekintélye és hallgatagsága alatt jól megfért a tréfa” (amint az író a Bölcső és Bagolyban felemlegette). A nagyapa azonban „időnek előtte meghalt”. Az apa, Tamás Dénes (1866–1927), kitöltötte a katonaidőt, hazajött, beállt özvegy anyja mellé a határ legkülönbözőbb részein: a Mordicában, a Cseredombon, a Gordon hegye alatt, a László dombján és másutt volt, hat hold szántóföldből és a kilenc hold közbirtokossági erdőrészből, legelőből, kaszálóból álló gazdaságba. Feleségül vette Fancsali Mózes lányát, Mártát (1870–1956), aki a „komoly”, néha „majdnem komor”, a hétvégeken „mulatérozó”, verekedő, italozó legénynek az ellentéte volt. A termete „kicsi volt és arányos”, „sötétbarna szeme kedvvel csillogott, mint a szava”. Házasságukból tizenegy gyermek született. Közülük öt érte meg a felnőttkort: Anna, Áron, Gáspár, Ágnes, Erzsi.*10
10Farkaslaka, Tamási Áron szülőfaluja, a „fenséges” Hargita-hegység platóján található. Tőle északkeletre emelkedik a magas Gordon (953 m), északra a Kalonda-tető (835 m); délkeletre a Bakknya-tető (588 m) zárja le a völgyet. A települést szántók, rétek, legelők, erdők veszik körül. A rossz minőségű köves-kavicsos föld és az állattartás már a 19. században sem biztosította a megélhetést. A férfiak ezért munkát vállaltak a Román Királyság két városában (Galacban és Bukarestben), meg Székelyudvarhelyt, a környező városokban, eljutottak Budapestre és az Egyesült Államokba, faszenet égettek a környező erdőkben, háziipari termékeket készítettek, sóval, szénnel, fával, mezőgazdasági javakkal és a maguk készítette szőnyeggel, fa- és cserépeszközökkel vásároztak, bérszállítást vállaltak.*11 A fiatal lányok egy része, akárcsak a Mikszáth-novella, A néhai bárány Baló Ágnese, szolgálóként kereste meg Bukarest és Budapest között valamelyik városban a kelengyérevalót.
Ez a sors várt a Tamási-gyerekekre is.
Áron, akit az apa az anyakönyvvezetőnél János Áronnak jegyeztetett be, de a kereszteléskor már csak az Áron nevet kapta,*12 az édesanya emlékezete szerint, kisgyerekként „órákig nyugton feküdt” a bölcsőben, úgy nézett a világba, „mintha gondolatokba” lenne „merülve”. Amikor aztán „négykézlábra s majd kettőre” kapott, „egy perc alatt úgy elment […] valahova, hogy azután kereshett”-ék. Időzött a kertben, a körte- és az almafa alatt, az udvar végében, volt a csűrben, felment a csűrpadlásra, betéblábolt a csűrkaputól jobbra levő „nagyobbik pajtá”-ba, „melyben a ló vagy a szarvasmarha” lakott, „családostul együtt”, meg-megnézte a nagykaputól balra volt kisebbik pajtát, a „buta juh” és kecske házát, a színt, az „árnyékaljá”-t, ahol a szekeret, az ekét, a boronát, a jármot és „mindenféle sebesült és gyógyított” szerszámokat tartották, 11nézegette a tyúkokat meg a kakast, akiknek „nem [volt] kötelező otthon lenni”, hiszen az ól ajtaja nyitva volt. Azután átment a szomszédba, amikor nagyobbacska lett „a kertek között, a kanyargós ösvényen” lement a Nyikó partjára, egyenesen a gáthoz, ahol „nemcsak jó nagy mezeje volt a víznek, hanem a gáti vízesés környékén még a nagy embereknek is nyakig ért legalább”. A „teremtett világ […] tündökletes volt és nagyságában határtalan”. „Távol a hegyek komoly és boldog derűben sütkéreztek, a földek felett aranyosan lebegett a lég.” A fény káprázatos volt, „ahogy közel és távol változatosan játszva libegett […], áradozva tündöklött […], színeket váltva bujkált […]”.
Kisgyerekként sokat volt egyedül otthon. A velük egy házban, a nagyobbik szobában lakó, de külön koszton élő Sára nagyanyja, az apja és az anyja „a nappalokat mezei munkában töltötték”, olyankor Anna nővérét is magukkal vitték.
Áront hamar megbízták az utána születő testvérek felügyeletével. Az iskolakezdés évében komolyabb munkákra is fogták. Ő vetett szénát a jászolba a csordával hazatérő tehenek elé. Vele vágatta fel az anyja és a nagyanyja a tűzre való fát. Anna nővérével gyűjtötték össze „a hullomás [azaz: hullott] almát” a kertben, szedték a szilvát a lekvárfőző üstbe, meg a fuszujkát, s segédkezett a cséplésnél. Egy rét-darabkájukon, a Mordicában volt először igazi munkán az apjával. Kora reggel indultak el, kaszával, villával, tarisznyával a vállukon, korsóval a kezükben. Az apa vágta a rendet, Áron „a nyomában széjjelrázta” a lekaszált sarjút, „hogy száradjon a napon”. Az ebédet Anna hozta utánuk. A fuszujkaleves mellé az anya lángost is küldött, „a kisebbik férfiú tiszteletire […], aki először ment neki […] a munkának”.*13
1904 őszén beíratták a „Farkaslaki Római Katholikus Elemi Iskolába”, megvették az ábécéskönyvet (akkor tudta meg, hogy az apja kijárta mind a hat osztályt, anyját azonban alig engedték az iskolába, s csak a nevét tudja leírni).
1904-től 1910 szeptemberéig járt Tamási Áron ebbe az iskolába. Az iskola a templom kertjének legalsó részén volt. Volt itt egy szobája a tanítóknak, ahol a hivatalos ügyeket intézték. „Ettől a szobától a templom felé […] állott a nagyobbik tanulóterem, melyben az első és a második osztályosok tanultak.” A kisebbik teremben „a harmadiktól kezdve a többi iskolások ültek”. A nagyobbik teremben két hosszú padsor volt. Az ablak melletti padokban az elsősök foglaltak helyet. „Elsőbben a leánykák […], amíg a leánykák tartottak. Akkor egy padot még kihagy[tak], s utána nagyság szerint” ültették a fiúkat. IIamarosan elkezdték az ábécé tanulását, s ismerkedtek a számolással. Az első osztályban hit- és erkölcstanból, beszéd- és értelemgyakorlatból, olvasásból és írásból, számtanból, rajzolásból, éneklésből, kézügyességből és testgyakor12lásból kaptak osztályzatot. A másodikban megjelent a nyelvtan, a kézügyesség „kézimunka-kézügyesség”-re változott. A harmadikban a „Magyar nyelv” elnevezésű tárgynak már négy, külön osztályzattal minősített része lett: „Olvasás”, „Írás (helyesírás)”, „Nyelvtan”, „Fogalmazás”, s a tárgyak között föltűnt a „Földrajz”.
Az első két évben Petrás Lajosné, a kántortanító felesége tanította. Délelőttönként rendszerint ő volt velük, délután sokszor egy-egy hatodik osztályos felügyelte a kicsiket. Keddenként, amikor hetivásár volt Székelyudvarhelyt, szünetelt a tanítás. Ilyenkor Petrásné néha egyedül, néha a hittant tanító Bajna Ferenc plébánossal, néha az urával, esetleg hármasban „beszekerezett” a városba.*14
A harmadik osztálytól Petrás Lajos dolgozott a gyerekekkel. Serény és fürge ember volt. „Vidám és kedves arcán kicsi kunkori bajuszt viselt; gyorsan is beszélt, mint amilyen hirtelen mozgott.” Futni, ugrani és énekelni „csodásan tudott”. „Az emberek is nagyon szerették, főleg nyájas beszéde és szép éneklése miatt.” A tanítóság és a kántorság mellett még gazdálkodott is. Lovat és tehenet tartott, kertészkedett, gondozta a gyümölcsöskertet.
Tamási Áron a negyedik osztályban „jó növésű és egészséges legényke volt […], teli kíváncsisággal minden iránt, ami körülötte […] volt, és a falusi életben rejlett. Semmiből sem akart […] kimaradni”, írta magáról a Bölcső és Bagolyban. Az iskola mellett apjának segített a kaszálón, egyszer együtt égettek szenet, máskor egyedül elment a falutól két óra járásra levő erdei legelőre, a csordához, hogy az ott tartott két tinónak sót vigyen (a hazafelé úton megeredt az eső, a „villámok fénye” elöntötte az erdőt, majdnem odaveszett az égiháborúban). Nyolc-kilenc esztendősen elhajtotta a szekeret az erdőre, megrakta fával, s haza is vitte. Segített a cséplésnél is. Magasból eregette le a nagy búzakévéket az apjának, aki cséphadaróval sulykolta ki a kévékből a magot, évente átlag tizenöt mázsát (arra ugyanis nem tellett, hogy géppel végeztessék el a munkát). Az apja azt akarta, az idősebb fia, aki az örökébe lép, tanulja meg, „hogy menni kell hidegben s melegben; dolgozni kell sárban s a porban… Szép időben izzadni, s esőben megázni […], mert ez lesz az ő sorsa, ha immár ideszületett […]”. 1907-ben, tízéves korában, amikor még nem vehetett részt a karácsonyi kántálásban, az ugyanis a jóval nagyobb legények tisztessége volt, „patrópuská”-t szerkesztett a barátjával. Karácsony első napján az utcát járták, énekeltek s a puskával „durrantottak”. Egy nappal a karácsonyi éneklés után megtörtént a szerencsétlenség. Anyai nagybátyjánál, ahol találkozni akart „a nagy kántálók közé” tartozó, katonaviselt rokonnal, Péterrel, egy pisztoly került a kezébe, melynek játék közben meghúzta a ravaszát. A pisztoly „nagyot robbantva elszólt”, s a bal kezét megroncsolta. Szánnal be13vitték Székelyudvarhelyre, a Vármegyei Közkórházba, ahol tíz hétig feküdt. Amikor hazakerült, bal kezéről hiányzott a hüvelykujj.*15
A csonkult kezével hamar megtanult fogni, sarlóval aratni, „markot hajtani”, azaz „a sarló fölött egybefogni a búzát”, együtt kaszált „a felnőtt legényekkel”. Az apja azonban (emlékezik vissza a Háromfejű sárkány című írásában, az 1930-as években) egy évvel később „sorozásra állított”-a és „alkalmatlannak nyilvánított”-a „az erős földművelő munkára”. Nem sokkal ezután, a hatodik elemi végefelé levelet küldtek Márton nagyapa testvéröccsének, Tamási Áron nagyprépostnak Gyulafehérvárra, segítse be az „igen jó eszű” unokaöccsét a székelyudvarhelyi gimnáziumba.*16
Székelyudvarhelyen a 20. század elején három középiskola működött. A legrégibb az 1593-ban alapított jezsuita gimnázium jogutóda volt, melyet 1850-ben, az osztrák birodalmi oktatási törvény joghatályának kiterjesztése után főgimnáziummá szerveztek át (ugyanúgy, mint ahogyan azt a nagykőrösi református gimnáziummal tették, ahol Arany János tanított). Az első érettségi vizsgára 1854-ben került sor. Az intézmény 1866-tól „erdélyi római katolikus státus iskola”-ként működött. Valamikor diákja volt az ősi scholának Baróti Szabó Dávid (1739–1819) költő, műfordító, nyelvész (1910-ben már az ő nevét viselte a gimnázium önképzőköre), a néprajzi gyűjtő, író, történész Orbán Balázs (1829–1890), Benedek Elek (1859–1929) és Nyírő József (1889–1953) író. Tamási Áronnal egyidőben volt az intézet növendéke Szemlér Ferenc (1906–1978), a későbbi költő, író, műfordító, kritikus. A városban működött az 1670-es alapítású református főgimnázium és az 1871-ben megszervezett állami főreáliskola, melynek tanára volt Szabó Dezső (1879–1945), az akkor már híres író, a Nyugat munkatársa.
Tamási Áron a nagyhírű katolikus főgimnázium növendéke lett. Mégpedig a frissen felépített új épület diákja.
Ez az épület, akárcsak a budapesti tisztviselőtelepi gimnázium, ahol Babits Mihály tanított, a századforduló–századelő nagy iskolaépítési programjának keretében készült el. Kívülről is tetszetős, nagy intézmény volt karzatos tornacsarnokkal, fizika- és természetrajzi előadóval, természetrajzi, földrajzi és történelmi múzeummal, gazdag éremtárral, külön tanári- és diák-könyvtárral, tanácsteremmel, a szülők számára kialakított „értekező terem”-mel, 1910-ben 32 alapítvánnyal, melyek kamatait a tanári kar döntése szerint 14ítéltek oda az iskola kiváló növendékeinek. A diákok számára az intézmény járatta az Új Időket, az Élet című katolikus szépirodalmi hetilapot, melynek szerzői közé tartozott Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső és Krúdy Gyula, és a Zászlónkat, a katolikus iskolák és szervezetek irodalmi közlönyét. Kitűnő tanárok tanítottak itt. A tankerületi főigazgató Kuncz Elek, Kuncz Aladár (1885–1931) író édesapja volt, Tamás Albert igazgatta az intézményt. Tamási Áron osztályfőnöke és magyartanára az 1–4. osztályban Jaklovszky Dénes, a pályája legelején álló fiatalember lett. A történelmet dr. Dobos Ferenc, a görögöt Embery Árpád tanította, a 6–8. tanévben a költő és közíró, id. Szemlér Ferenc volt a magyartanára. Az intézmény szigorú iskolának számított. Az internátusban, a Szent Imre Fiúnevelő Intézetben kemény rend uralkodott. Az itt élő kb. 300 diák reggel 5 órakor (télen ½ 6-kor) kelt, a közös ima után egy óra tanulás következett, a reggelit követően a tanulók átvonultak a gimnáziumba, ahol rendszerint 2 óráig voltak; délután 3–4, 5–7, 8–½ 9 között „szilenciumi tanulás” folyt, 4 és 5 óra között a diákok sétálhattak a városban, tavasszal, ősszel kertészkedtek; az esti ima után volt villanyoltás. Aki az erdélyi egyházmegyéből érkezett, annak a teljes ellátás 350 korona volt évente, a többieknek 400. Tamási Áron az első két félévben „teljes fizető” (feltételezhetően a nagyprépost rokon állta a költségeket), ezután végig „alapítványos”; az iskolában a 2., 3. és 5. félévben „féltandíjmentes”, a 4., a 6. és a 7. osztályban egész tandíjmentes volt, azaz nem fizette a 9 korona beiratkozási költséget és a 40 korona tandíjat.
Az osztálytársainál két évvel idősebb Tamási Áron váltakozó eredménnyel tanult. A 3. félévben megbukott mennyiségtanból, bánatában haza is szökött, a negyedikben színjeles volt, az ötödikben, amikor a székelyharisnyát felcserélte pantallóra, mennyiségtanból kapott csak „jó”-t, hatodikban mennyiségtanból és görögből. Negyedikben jutalomkönyvként megkapta a Kelemen-féle magyar–német és német–magyar szótárt. Hatodikban elnyerte a Király-féle alapítvány 20 koronás díját, mert „magyarosan ír és jó dolgozatokat készített”. Hetedikben könyvjutalmat kapott, Mikes Kelemen Törökországi leveleit és a Tamási István székelyszentkirályi plébános által felajánlott 10 koronát. Az 1915/16. tanévben az iskolában működő katolikus ifjúsági egyesület titkára lett.*17 A „szűkszavú, de nagyon találó kifejezéseket használó” diák, ahogyan Molnár Jenő emlékezete megőrizte valamikori osztálytársát, akinek „kedvenc tantárgya a történelem és a latin” volt, már negyedikes korában tagja lett az év15folyamuk számára alapított önképzőkörnek, melynek vezetésére a diákok id. Szemlér Ferencet kérték föl. Tamási itt egyszer szavalt. Petőfi A magyar nemes című versét mondta el, mégpedig egy odahozott karosszékben ülve és pipázva, „farkaslaki kiejtéssel”. Egyszer pedig saját írást olvasott fel. „Arról szólt az alkotás – őrizte meg Beke György Molnár Jenő emlékezését –, hogy a Tamási család […] Farkaslakán vendégfogadásra készül a helybeli vásár alkalmából. A készülődést Tamási ekképp érzékeltette: »anyám akkora rántottát sütött, mint egy talyigakerék«. Szemlér tanár úr a karcolat felolvasása alatt végig nevetett, s a végén azt mondta, hogy ez aztán pompás írás volt.”*18 Hetedikben, amikor jogosult lett a „hivatalos” önképzőköri tagságra, már tisztséget is kapott. Ezenközben – a Zászlónk szerkesztői üzeneteiből tudható – két írásművét beküldte a lapnak, melyeket regisztráltak és dicséretben részesítettek. Lehet, hogy ebbéli (írói) törekvésében megerősítette a Farkaslakán élő Hadnagy Lőrinc bácsi, aki azt ajánlotta a gimnazistának (a Szabadság madara című novella szerint), ne legyen se pap, se orvos és igazságosztó bíró se. „Hanem inkább legyél olyan ember – mondta –, aki pap, orvos és bíró egyazon személyben. Vagyis légy költő!”
Apja kevésbé respektálta az esetleg másfelé tartó ambíciókat. Gimnazista fiát minden lehetséges alkalommal befogta a mezei és a ház körüli munkára. Így volt ez a karácsonyi és húsvéti szünetekben, amikor a diák Székelyudvarhelytől Farkaslakáig és vissza gyalogosan tette meg az utat. Még inkább így volt a nyári szünidőben, amikor ugyan szekérrel hozta-vitte fiát, a „mezei munka” azonban ekkor „nagyon türelmetlenül leselkedett” a hazaérkezőre, éppen úgy – olvasható a Szabadság madara című novellában –, „mintha télen által nem diák lett […] volna, hanem akkor is falusi gazdának készülő legényke”.*19
Különösen sok idő jutott a mezei munkára 1914 nyarától, az első világháborút kirobbantó június 28-i szarajevói merénylettől, az önkéntesek jelentkezésétől, a július 28-i hadüzenettől, a harcok augusztusi kezdetétől. Korábban, „tizenöt éves karral és derékkal” megtanulta „a kaszálás munkáját” (írta idézett novellájában). 1914 nyarán már híres kaszásnak számított a faluban. Gyakorolhatta ezt ekkor a rokonok és ismerősök kérésére szeptemberben is. A hónap első napjaiban a mozgósítás miatt ugyanis 1000-1200 katonát beszállásoltak a gimnáziumba, 600-at az internátusba. A valóságos tanév éppen ezért október 5-én kezdődött, tartott 24-éig, majd 1915. január 18-ától május 14-éig. Még kurtábbra sikerült az 1916/17. tanév. Az 1858-ban Moldva és Havasalföld fejedelemségek egyesüléséből létrejött román állam, amelyik 1914-ben szövetségese volt a központi hatalmaknak, bár fegyveresen nem vett részt a háborúban, 1916. augusztus 17-én titkos szerződést kötött az antanthatalmakkal. Az antant 16a Monarchia elleni román támadás ellenértékeként Dél-Bukovinát és a szélesebb értelemben vett Erdélyt Romániának ígérte, nagyjából a Tisza vonaláig. Augusztus 27-én, vasárnap átadták Bécsben Románia hadüzenetét, s még aznap éjjel átlépték csapataik a Kárpátok alig őrzött hágóit. A 420 ezres román haderő betört Erdélybe. Szeptember 17-én elfoglalták Székelyudvarhelyt. A gimnáziumot és a kollégiumot lefoglalták katonai célokra. A tanítás ebben a tanévben csak a német–osztrák–magyar ellentámadás után, a román seregek Erdélyből való kiűzését követően, 1917. március 3-án kezdődött meg. A hetedik osztályban az eredetileg 17 diákból 6 tanult tovább „rendes nyilvános” tanulóként. A többi, közéjük tartozott Tamási Áron is, magántanuló lett. Ők április 17-én magánvizsgával fejezték be a tanévet. Egy közülük „jó” rendű lett, a többi „elégséges” eredménnyel zárta az osztályt.*20
A magánvizsga idején Tamási Áron már katona volt. 1916-ban mint sorköteles fiatalembert besorozták a Székelyudvarhelyen állomásozó 82. gyalogezredbe. Az újonckiképzés után, még mielőtt az Erdélybe bevonuló román hadsereg elérte volna a várost, az ezredtörzs Hajdúdorogra került. Tamásinak a gyakorlatozás, a sűrűn vezényelt „Nieder” (azaz a puskával és teljes felszereléssel történő hasravetődés) „sehogyan sem ízlett”, s balkezének csonkasága (meg az asszonyok körül legyeskedő katona ellen tett polgári bejelentés) okán Boszniába vezényelték, egy hegyen épült kórházba postásnak. 1917. február 5-én a hercegovinai Trebinjéből küld katonaképet a nagyprépost nagybácsinak. Márciusban a magántanulóság mellett, Gyulafehérvárra irányították tisztiiskolába. Itt a nagybácsi fogadta otthonába, a püspöki palota emeletén, a magáé melletti szobát jelölve ki szálláshelyül. És a rendet is ő szabta meg. A magántanuló-tisztiiskolásnak este kilenckor el kellett foglalnia a szobáját, melyet aztán kora reggelig nem hagyhatott el. Az 1917. április 17-én volt magánvizsga után 21 nap szabadságot kapott, s mint hadapród őrmester meglátogatta családját Farkaslakán, majd visszatért Hercegovinába, ahonnan (talán 1918 elején) az olasz frontra vezényelték a Piave mellett állomásozó 46. gyalogezredhez. Innen érkezett haza 1918 májusában Székelyudvarhelyre, hogy hatodmagával, katonaruhában „hadiérettségi”-t tegyen. Június elején már ismét a fronton volt, ahol két nappal az offenzíva előtt, június 13-án két bajtársával együtt le is fényképeztette magát.*21
A döntőnek szánt 13. piavei offenzívában 54 osztrák–magyar hadosztállyal szemben 60 antanthadosztály állt, lényegesen nagyobb tűzerővel, kétszer 17annyi harcba vethető repülőgéppel. Az első napon, június 15-én, a támadó erők átkeltek a folyón, az olasz ellenállást azonban nem tudták megtörni, a megáradt Piavén pedig csak súlyos veszteségek árán lehetett visszavonulni. Tamási Áron rajparancsnok a legényeivel elsők között jutott át a túlpartra. A túlsó oldalon emelkedő Montello lábánál egy kövekből rakott csőszházhoz értek. A csőszházban olasz géppuskás utóvéd fészkelt. A „sziklák oldalában és bokrok alatt” lapultak, s arra gondoltak, „hogy vajon holnap megvirrad-e a nap […]. A zápor is megeredt, a füvet befelé fordították a gránátok s a [hátuk] mögött megáradt a víz”. Az elrejtőzött tíz olasz katona a felfelé kapaszkodók és a gránáttal hadonászó rajparancsnok láttán megadta magát. Boldog volt, írta Tamási utóbb a Virrasztás című kötetének bevezetőjében, hogy győzött, meg azért is, „hogy az olasz osztagban végzetes kárt nem tett […], mivel egy sebesülés történt csupán, az sem akarattal”.*22 Haditettéért mindenesetre megkapta a nagyezüst vitézségi érmet s a Károly-csapatkeresztet, előléptették hadapróddá, s mindezen felül, szeptemberben, még 21 nap szabadságra haza is engedték.
A szabadság első részét Farkaslakán töltötte. Az utolsó napokra Gyulafehérvárra utazott nagybátyjához, a nagyprépost Tamási Áronhoz, meg a nagybácsi szakácsnőjének lányához, Zsók Júliához, aki „kitűnő szép volt, inkább szőke, mint barna, nagyon szép haja volt neki, egész a sarkáig ért”.
Tamási Áron, a nagyprépost tanácsára, a szabadság leteltével visszaindult a frontra. A katonák azonban ekkor már semmiképpen nem kívántak harcolni, a rend felbomlott, s a rendezetlenül hazaözönlők láttán Tamási Szászvárosnál leszállt a front felé tartó vonatról, visszatért Gyulafehérvárra.*23 Nagybátyja az orvosi egyetem megkezdését ajánlotta unokaöccsének, aki inkább a jogot választotta. S november 18-án megkezdte tanulmányait a kolozsvári egyetem jogi fakultásán.*24
181918 szeptemberében nyilvánvalóvá vált a központi hatalmak háborús veresége. Bulgária 25-én békét kért, október 4-én a német, az osztrák-magyar és a török kormány jegyzékben azonnali fegyverszünetre és béketárgyalásokra tett javaslatot. 17-én Tisza István miniszterelnök a parlamentben bejelentette a háború elvesztését, 31-én az ellenzék vezére, Károlyi Mihály gróf megkapta a királytól a miniszterelnöki megbízást, s megalakította a maga kormányát.
Ebben az időszakban végletesre éleződtek a Monarchiában a nemzetiségi ellentétek. Az önálló állam alapítására készülő csehek és szlovákok, valamint a délszlávok megalakították a maguk nemzeti tanácsait. Ezt tették az új államformát kívánó osztrákok és németek is. Október 30-án megalakult a Magyar Nemzeti Tanács. Egy nappal később Budapesten létrejött a Román Nemzeti Tanács, amely aztán áttette székhelyét Aradra, s a helyi román nemzeti tanácsok segítségével igyekezett átvenni fokozatosan a politikai hatalmat Erdély és a Partium felett. Ez a testület írásban felszólította a magyar kormányt a hatalom átadására.
József főherceg, aki IV. Károly megbízásából a királyi hatalmat gyakorolta Magyarországon, a kinevezett kormány és a parlament kinyilvánította, kész a románság minden kívánságát teljesíteni, ha a románok nem törnek Magyarország területi egysége ellen. A román nemzetiségűek, akik a ma Romániához tartozó egykori magyarországi területeken az 1910-es népszámlálás adatai szerint az összlakosság 53,84%-át alkották (a 31,65% magyar és a 10,61% német anyanyelvűvel szemben), ebben a kérdésben nem voltak egységes állásponton. A többség a teljes elszakadást és a Román Királysággal való egyesülést kívánta. Mivel az antanthatalmak már a háború alatt Erdély Romániához csatolása mellett döntöttek, a Román Nemzeti Tanács nem volt hajlandó érdemi tárgyalásra a magyar kormány nemzetiségügyi miniszterével, Jászi Oszkárral az általa kidolgozott Erdélyi provizórium tervezetről, kantonokra osztott Magyarországról, ahol az egyes kerületek hatáskörébe tartozott volna a közigazgatás, a közegészségügy, a földművelés, a népjólét, az igazságügy és a közoktatás, meg arról sem, hogy a magyar kormányzat kész átruházni a Román Nemzeti Tanácsra mindazon járások igazgatását, melyekben a románság többségben él.*25 A román szocialisták sem mind19nyájan voltak az egyesülés mellett. Voltak, akik Erdélyt, Jászihoz hasonlóan, svájci mintára szervezett köztársasággá akarták átalakítani, vagy Románia demokratizálódását, esetleg Erdélynek Románián belüli autonómiáját követelték.*26 A román nemzeti tanács azonban elutasította elképzeléseiket. Elutasította a székelyekkel való tárgyalást is az Erdélyi-medencében kikiáltandó önálló Székely Köztársaságról. Ferdinánd román király november 10-én általános mozgósítást rendelt el Ó-Romániában, ahogy később mondták a Havasföldből és Moldvából kialakult államot; ugyanezen a napon a király kiáltványt intézett a katonasághoz, harcba hívta őket „minden románok egyesülésé”-ért. November 15-én és 16-án elkezdődött a Székelyföld megszállása. A hónap végére a csapatok elérték az Óradna–Maroshévíz–Barót–Csíkszereda-vonalat. A Tölgyesi-szoroson teljes ezredek jöttek át, s erőltetett menetben haladtak előre.*27
A román csapatok a december 1-jére Gyulafehérvárra meghirdetett nemzetgyűlésnek kívántak nyomatékot adni. Ettől a testülettől várták a döntést a kantonális rendszerre való áttérés, a nem románok által lakott területeknek adandó autonómia és az Ó-Romániával való feltétlen egyesülés ügyében. December 3-án megalakult a kormányzótanács, pár nappal később pedig (az itt élő magyarok tiltakozása ellenére) felajánlották Ferdinánd királynak az Erdély feletti hatalmat. A következő napokban újabb román csapatok lépték át a valamikori határt, s nyomultak be az ország területére. Karácsonykor érték el Kolozsvárt. Néhány nap múlva pedig azt a falut, ahol Nyírő József Isten igájában című regényének a története bonyolódik. Itt „összeparancsolták” a népet „a bíró házának udvarán”. A vezénylő tiszt bejelentette, „ez a falu a mai naptól kezdve nem Magyarországhoz, hanem Romániához tartozik […] kibontotta a nép feje fölött a román nemzetiszín zászlót, meglengette selymét, és örömtől könnyezve kiáltotta:
– Éljen Nagyrománia!”*28
Amikor „a románok kézhez vették” a székelyeket (amint az Ábel a rengetegben című regényben olvasható erről az időről),*29 Tamási Áron egy hónapja már a kolozsvári egyetem joghallgatója volt.
Kolozsvár, melynek 1910-ben 63 ezer lakosa volt, református és unitárius püspökséggel, 19. századi alapítású egyetemével, az Erdélyi Irodalmi Társasággal, a Kemény Zsigmond és Arany János Társasággal, történeti emlékeivel 20Erdély fővárosának számított. Az új román kormányzat 1918 utolsó napjaiban megszüntette a sajtó-, gyülekezési és szervezkedési szabadságot, s a 80%-nál nagyobb arányú magyar anyanyelvű lakosság ellenére 1920. október 30-án az egyetemen a románt tette az oktatás hivatalos nyelvévé.*30
Tamási, aki élete végéig sem tanulta meg jól az új államszervezet nyelvét,*31 1921. október 21-én átiratkozott a Kolozsvárt működő egyetlen magyar nyelvű főiskolára, a Kereskedelmi Akadémiára (ahol bizonyára beszámították neki az 1918/19-i tanév első félévétől az 1920/21. első félévéig bezárólag letett tizenegy sikeres vizsgáját jogfilozófiából, római jogból, magyar jogtörténetből, magyar közjogból, polgárjogból, alkotmányjogból, büntetőjogból, közigazgatási és pénzügyi jogból).*32 A négy évfolyamos intézmény hallgatójaként a Szent József Fiúnevelő Otthon lakója lett. Heten laktak egy szobában. Közülük kettő, Magyarosi Zoltán és Halmágyi Antal valamilyen kisebb újságnál szerepeltek egy novellával, tudósítással, egy-egy hírrel. Ők ketten a kollégiumi szócsatákban, „amikor már az érvekből kifogytak – olvasható egy 1948 körüli Tamási-interjúban –, hirtelen elővették megjelent írásaikat és kitették az asztalra” mint a „szellem bizonyítéká”-t. Ez a két diáktárs nagy öntudattal elhatározta, jelentkezni fognak a Kolozsvárt megjelenő Keleti Újság 1922. március 3-án meghirdetett novellapályázatára. Tamási Áron hirtelen ötlettől vezéreltetve úgy döntött, ő is megpróbálkozik. Első pillanatban „semmi nem jutott” eszébe, „amiről novellát írhat”-na. Végre azután előderengett egy alak – olvasható idézett nyilatkozatában –, akiről megírta a Szász Tamás, a pogány című novellát,*33 mely 1922. július 23-án (az időközben – ügyviteli szabálytalanságok miatt – eredménytelennek nyilvánított és meghosszabbított pályázattól függetlenül), alig valamivel az után, hogy Tamási kézhez kapta diplomáját a Kereskedelmi Akadémián, megjelent a Keleti Újságban.*34 A szerző, akinek a diplomáján a „Tamás Áron” név olvasható, itt „Tamási Áron”-ként jelöli magát. A frissen végzett akadémistát és írót magához hivatta Nyírő József, a lap munkatársa, egy korábbi novellapályázat győztese. Nyírő megdicsérte, megpróbálta megértetni vele – mondta el Tamási 1935-ben Asztalos Sándornak –, „mire kötelez az egy erdélyi gyereket, ha tehetséges”.*35
21Az „impérium-váltás” új helyzetbe hozta az Erdélyi-medence és a Partium irodalmát.
Az itt élő, az öntudatukat és az anyanyelvüket egyformán őrző „székelyek” és „magyarok” – a Kárpát-medencében élő román, szlovák, szerb, horvát és ruszin nemzetiségűekhez hasonlóan, a nyugat-európai nemzetekhez képest száz-kétszáz év késéssel – a 18–19. században foglalták szavakba nemzeti-irodalmi programjaikat, ekkor térképezték föl nemzeti múltjukat. A 20. század első éveiben ebben a régióban hangot kaptak a modernizációs törekvések: megfogalmazódott az igény, hogy a Budapest központú és a korábbi alapítású irodalmi társaságokkal szemben Erdélyben és a Partiumban önálló irodalmi fórumok jöjjenek létre. Ilyen volt a „Körös parti Párizsban”, Nagyváradon megjelentetett (és évenkénti irodalmi antológiának tervezett) gyűjtemény, A Holnap, Ady, Babits, Balázs Béla, Dutka Ákos, Emőd Tamás, Juhász Gyula, Miklós Jutka műveivel, az 1909-ben Kolozsvárt közreadott Közös úton című könyv, Andor Gyula, Berde Mária, Harsányi Zsolt, Indig Ottó, Ligeti Ernő, Németh Andor és N. Papp Dezső alkotásaival, az 1910-ben Temesváron megalakított Dél Irodalmi Társaság és a megindított Magyar Dél című folyóirat. Ugyanitt alapították 1911-ben a Haladást, 1914-ben az Erdélyi Figyelőt. 1912-ben adta ki Kós Károly a mindössze tizenkét számot megért lapját, az Adyt és Móriczot népszerűsítő Kalotaszeget.*36
1918 és 1922 között döntően más volt a helyzet. Az itt születő-formálódó irodalom többféle inspiráció eredményeként alakult. Szavakba foglalta a magyar nemzetiségűek történelmi csalódását és jövőtől való félelmét. Ezt tette Reményik Sándor Végvári álnéven közreadott és rögtön népszerűvé vált verseivel, például az 1920. június 4-e, a trianoni békediktátum aláírása előtti és utáni napokban készült művekkel: az Egy tollvonással, A csonka testtel és a Gyűrűt készítettek cíművel. 1921–22-ben a „székelyek nagyáldozatát” és a Csaba királyfi mondáját Székely himnusszá formálta Csanády György (1895–1952), egykori székelyudvarhelyi diák, a későbbi költő, szerkesztő, hangjátékíró*37 és Mihalik Kálmán orvostanhallgató.
1920 decemberében a Keleti Újság nem a múlt valóságos vagy elgondolt tragédiáin merengett, hanem a politikai tevékenység megkezdését sürgette és a romániai közéletbe való bekapcsolódás fontosságáról írt. Tabéry Géza, a Nagyváradon elindított Magyar Szó című irodalmi hetilap szerkesztője, 1930-ban, mindannyiuk tíz évvel korábbi legfőbb törekvését az „önálló erdélyi irodalom” kifejlesztésében jelölte meg, abban, hogy a „vidék írói” „közvetle22nül” vitassák meg „sorstestvéreik életproblémáit”.*38 A gombamód szaporodó újságok és irodalmi folyóiratok, ha nem is azonos mértékben, egyszerre kívánták őrizni a nyelvi és a nemzeti tudatot, a kulturális identitást, mérlegelték az új államkeretbe történő beilleszkedés lehetőségeit. „Erdély lelki megújulását [akarták]” – mondta Tamási Áron Ruffy Péternek 1938-ban –, mégpedig úgy, „hogy ez ne faji, hanem általános emberi eszményi alapokon történjen”.*39 Mindenekelőtt azonban létre akarták hozni a magyar irodalom új decentrumait, újra akarták indítani a régió irodalmi életét. Ehhez pedig új szerzőkre volt szükség.
Tamási Áront, aki 1922 júliusától a kolozsvári Hitelbank, utóbb egy brassói pénzintézet alkalmazottja lett, mindenki írásra buzdította. Ezt tette a Keleti Újság és a Napkelet főszerkesztője, Paál Árpád, felajánlva neki az újság irodalmi mellékleteként elindított Pásztortűz oldalait is. Írásra ösztönözte valamikori gimnáziumi osztálytársa, majd a Kereskedelmi Akadémia kollégiumában szobatársa, Molnár Jenő. Ezt támogatta eljegyzett menyasszonya, Holitzer Erzsébet. Legfőképpen azonban Nyírő József sarkallta, a „drága jó ember”, amint 1923. április 9-én írta róla Tamási Molnár Jenőnek, akivel akkor már egy hónapja közösen béreltek lakást, s akivel gyakran „illogattak (azaz: iszogattak) együtt hajnalig”.*40 Nyírő ekkor a Keleti Újságban, a Pásztortűzben, az Ellenzékben tudta segíteni Tamási megjelenését.
Az egymás után olvasható Tamási-művek: a Keleti Újságban 1922. augusztus 22-én megjelent Mikor az erdő ébred, a szeptember 21-i Tengersok ideje annak és az 1923. február 17-i Vigadjatok ügyesen után, az Ellenzék 1923. húsvéti számában megjelent Ki vagy hé című novella és a Keleti Újság 1922-ben meghirdetett és meghosszabbított novellapályázatán (Balla Böske Bűn című írásával) megosztott első díjat nyert alkotása, az újságban április 29-én közreadott Föld embere felhívták a pályakezdőre a szerkesztők és szerkesztőségek figyelmét. Tamási idézett leveléből tudható, hogy 1923 áprilisában Reményik Sándor már társaságban is dicsérte az alkotásaiban megjelenő „különös erő”-t. Az Ellenzék gazdasági igazgatója 300 lejt fizetett a fiatal szerzőnek a húsvéti számban megjelent „legszebb írás”-ért.
A legfontosabb ösztönzés azonban Benedek Elek levele és Balázs Ferenc hívása volt.
Benedek Elek (1859–1929) 1921-ben költözött vissza Budapestről falujába, Kisbaconba. Odahagyta kedves lapját, a Jó Pajtást, a regényeivel, újságjaival, mese23gyűjteményeivel megszerzett hírnevet, a biztos egzisztenciát. Akárcsak az 1918 végén Sztánára visszatért építész–grafikus–író–szerkesztő Kós Károly (1883–1977), Benedek Elek is szűkebb hazájának kívánt szolgálni. Nagy örömmel fogadták Erdélyben. Az újságok, szinte valamennyien, cikket, verset, novellát vártak tőle. Ő pedig sorra teljesítette a kéréseket. Első írását a Keleti Újságnak küldte el. Az Erdélyi Irodalmi Társaság felszólítására könyvet írt Petőfi Sándor pályájáról. 1922. július 31-én, Segesváron nagy tömeg előtt emlékezett a költőre. Még abban az évben elvállalta a Cimbora című gyermekújság és az Én naptáram szerkesztését. Levélben fordult írókhoz és költőkhöz, akiktől mindkét helyre műveket várt. 1923-ban a Haladás Könyv és Lapkiadó Vállalat elnöke lett.*41 1923 márciusában, levélben kereste meg Balázs Ferencet. A Megnyitom a földnek száját című novella szerzőjéről érdeklődött nála. Arra volt kíváncsi, hogy ez az „erős fiú”, ez a „nagy talentum” Farkaslakán bíró-e, földműves-e vagy valami más. Tamási a Balázs Ferenc közvetítésével hozzá eljutott levélre 1923. március 24-én válaszolt. Összefoglalta addigi pályafutását, s jelezte, arra készül, hogy „fajtája […] érdekében” dolgozzék.*42
Balázs Ferenccel (1901–1937) nem ilyen tekervényes úton került kapcsolatba. Balázs az unitárius kollégiumban lakott Kolozsvárt, lelkésznek készült. 1921-ben a Kemény János nevével indult Előre című irodalmi lap köré kezdte szervezni a fiatal írókat. 1922-re már együtt volt tíz reménybeli szerző: rajta kívül Dobai István, Finta Zoltán (akkor „fizetéses újságíró”), Jakab Géza, Jancsó Béla, Kacsó Sándor, Kemény János báró, Maksay Albert (akinek versei jelentek meg a Pásztortűzben), Mihály László, Szent-Iványi Sándor. A Szász Tamás, a pogány megjelenése után Balázs Ferenc a tizek mellé meghívta tizenegyediknek Tamási Áront, azt ajánlva, lépjenek föl együtt egy antológiában. „Tamási nyomban felkapta a gondolatot – olvasható Kacsó Sándor Virág alatt, iszap fölött című önéletrajzi írásában –, s bár [ekkor már] ő volt az, aki külön is leghamarabb s a legnagyobb eséllyel jelentkezhetett volna egész kötettel, mégis kitartóan szorgalmazta az antológia anyagának összegyűjtését, megszerkesztését, a könyv megtervezését, az illusztrációk kiválasztását, a képanyag elbírálását.” A készülő könyvről Balázs Ferenc és Dobai István közös kollégiumi szobájában beszélgettek. Minden írást megtárgyaltak. Egyszerre „szerkesztődött” az Előre és az antológia. Tamási ötletére határozták el, hogy a (közös irodalmi program nélkül készülő) kötet terjesztésébe fiatal hölgyeket, mindenekelőtt leányismerőseiket fogják bevonni, amolyan irodalompártoló egyesületet szervezve belőlük. A szerzők ambícióit és szándékait Tamási foglalta össze. „Fiatal erdélyi írók – szól az előfizetők gyűjtésére buzdító felhí24vás – akiket mint új sziklákat világomláskor, kivetett magából a föld, most hozzátok akarnak találni. [Kiemelés az eredetiben – S. L.] Papírra sokat hiába ne barázdáljanak, üzenik nektek. Szívüket tették a papírra, vegyétek föl róla. Szorítsátok magatokhoz, mert megszólal a szív, ha közel érzi a testvérszívet. S akkor együtt fog zengeni az egész világ. Fületekbe súgjuk ezt, hogy súgjátok mindenki fülébe. – Legyetek apostolai a megújuló erdélyi magyar irodalomnak.”*43 [Kiemelés az eredetiben – S. L.]
A Versek, elbeszélések, tanulmányok tizenegy fiatal erdélyi írótól erdélyi művészek rajzaival című gyűjtemény 1923 áprilisában jelent meg. A kötetben három Tamási-novella szerepelt: a Föld embere, a Tengersok ideje annak és a Megnyitom a földnek száját (későbbi címe szerint: Zarándok földműves). Úgy látszott ekkor, Tamási lesz a frissen születő erdélyi magyar irodalom egyik nagy reménysége.
25 26Tamási Áron a látványos és sikeres írói indulás ellenére sem maradt 1923-ban Erdélyországban. 1922-ben gondolt először arra, hogy elmegy szerencsét próbálni az Egyesült Államokba, amint azt őelőtte Farkaslakán többen is megtették. Nem földet akart vásárolni magának a faluban, ahogyan az a szerencsével hazaérkezők közül egy-kettőnek sikerült. Sok pénzt akart szerezni, mondta édesanyjának Tamási Gáspár emlékezete szerint.*44 Később arra is gondolt, hogy kiviteti menyasszonyát, Holitzer Erzsébetet. A tervet a nagyprépost nagybácsi is támogatta: amikor unokaöccse állásba ment, ígért neki havi 300 lej segítséget, melyet júliustól januárig azonnal kifizetett, adott továbbá külön ezer lejt, hogy sikerüljön megszerezni az útlevelet.*45
Tamási Áron a Benedek Eleknek 1923 márciusában elküldött levélben már arról írt, hogy „tíz esztendő”-re elmegy Amerikába, ahonnan ezt követően hazatér, hogy „nagyobb felkészültséggel” kapcsolódjék be a munkába. „[…] szomorúan” ment el, „mint a madár ősszel”, írta a Keleti Újságban július 7-én megjelent, búcsúzóul elküldött, Jussomat ne vitassátok című cikkében. Erősen élt benne a vágy, hogy megtanuljon valamit, amit majd visszahoz a hazájába, akárcsak Pápai Páriz Ferenc és Misztótfalusi Kis Miklós.
1923 júliusában indult el a Tamási Áron János névre kiállított, 1926. április 23-áig érvényes útlevéllel,*46 a New Yorkban élő nagybácsi, Fancsali Gáspár meghívólevelével, az ötezer dolláros biztosítékkal megszerzett bevándorlási engedéllyel és a megküldött hajójeggyel. Bukovinán át ért Lengyelországba. A Lemberg–Varsó–Danzig útvonalon jutott el a tengerpartig. A vonaton és a kivándorlókat befogadó éjjeli szálláson a „nyomorgó, menekülő Európának kétségbeejtő képét” látta, sok „sajnálatra méltó embert”, öregeket és fiatalokat, „karon ülő szopós gyermekeket” és „mezítláb járó leányokat” (olvasható a Baj27szerző nagyvilágban). Danzigban (ma: Gdańsk) szállt fel a Litvánia nevű óceánjáróra, a kivándorlókat folyamatosan szállító három hajóóriás egyikére.
1923 augusztusában, kilenc napig tartó hajóút után érkezett meg New Yorkba. Fancsali Gáspáréknál szállt meg. Az ő segítségükkel munkát keresett. Hosszabb-rövidebb ideig tizenhatféle foglalkozást űzött: volt „kilincset fényesítő”, dobozgyári munkás, benzinkútnál kisegítő, autómosó, dolgozott öntődében, a Columbia Egyetem klubjában, rövid ideig tisztviselő volt a Merchants and Miners bankban.
Nem rokonszenvezett az amerikai metropolisszal és az amerikai életformával. Legelső élménye, a Bajszerző nagyvilág szerint, a tökéletes egyformaság volt, a nagy hőség ellenére minden férfin látható szalmakalap, a 20-30 emeletes házak kőtömbje, a vastraverzeken futó magasvasút, meg a „tízcentes üzletek” sokasága, ahol „a fogpiszkálótól kalapácsig, ajakfestőtől pongyoláig” mindent meg lehetett vásárolni. 1923 júliusától 1924 tavaszáig bejárta a várost. A Wall Streeten megnézett „néhány bankot”, a City National Bank palotájában látta a négy nagy termet, ahol „az állásért jelentkezők […] kérvényeiket megírhatták”. Megtapasztalta a hétköznapi életet, az amerikai vendéglőt, ahol a vendég „gyorsan kiválasztja a magáét, s még gyorsabban megeszi, s újra rohan dolgozni, szájában egy-két fogpiszkálóval”. Volt Long Islanden, megnézte az amerikai elnökök „élethű” szobrait és a bűntények illusztrációit, a Central Park melletti Természetrajzi Múzeumot és a templomokat. Volt „burlesque-színház”-ban, kabaréban, moziban, szépségkirálynő-választáson és „igazi színház”-ban. Látta a Hattyút, meg a Molnár Ferenc-darabok plakátjait („a Farkas – írta – egy kerek hét alatt megbukott, az Üvegcipő szintén nem érte meg a negyedik hetet”), látta Franz Werfel és Eugene O’Neill színműveit. A „legtökéletesebb művészi produkció”-nak „az összes New York-i színjátszások között” a Max Reinhardt által rendezett The Miracle című színjátékot tartotta.*47
New Yorkban látta ugyanakkor a Ku-Klux-Klan „titkos hatalmú egyesület” szertartásait, a növekvő rettegést, a „bevándorló”-t, a „zsidó”-t, a „katólikus”-t [!] üldözők fanatizmusát (írta A székely legény levele sorozat 1923. októberi darabjában). „Nagy Amerika. Még nagyobb a szabadság, s még ennél is nagyobb a hitványság”, olvasható ugyanitt.*48
1924 márciusában egy hónapot Indiana állam tízezer lakosú kisvárosában, Garyban dolgozott, majd április 1-jétől a West-Virginia-beli Welchbe került banktisztviselőnek. Sem Garyben, sem Welchben nem a kolozsvári bankban megtapasztalt rendben folyt a munka. Ott kötelező volt az öltöny, a fehér ing, a nyakkendő és a komoly tekintet. Itt a tisztviselők (olvasható a Bajszerző 28nagyvilágban) levették a kabátjukat, feltűrték az ing ujját, „volt, aki a gallérját is levetette”. Munka közben pipáztak, énekeltek, fütyörésztek, röhögtek az igazgató mondásain.*49 Welchben, akárcsak az Ábel Amerikában című regény címszereplőjének, neki is az volt a feladata, hogy a magyar és román bevándorlók pénzügyeit intézze, őket a bankhoz csalogassa; „magyar s román körleveleket szerkesztett”, írta Molnár Jenőnek 1924. április 4-én, 130 dollárt keresett havonta, ebből a fürdőszobás szoba bérleti díja havi 28 dollár, kosztot „a legszebb helyen vett”, s ezért havonta 45 dollárt kellett fizetnie.*50
Tamási Áron Amerikában, akárcsak Ábel a maga életében, szűkebb és tágabb értelemben arra a kérdésre kereste a választ, „mi végre van a világon”. Ábel először Isten imádásában és a haza szolgálatában vélte felfedezni élete célját. Később az „igazság” és az „emberi erény” követését tartotta fontosnak. Legvégül „jött rá” arra, hogy az embernek a „tarka és zegzugos világ”-ban mindent meg kell ismernie: „a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket”, s amikor mindent megismert, vissza kell menni oda, ahol „otthon lehet”.*51
Tamási fejében, akárcsak hőse gondolkodásában, fokozatosan vált végleges meggyőződéssé a hazatérés és magyar íróvá válás terve. Az első hetekben, a Benedek Eleknek írt fogadalomféle és a kedvezőtlen benyomások ellenére, arra gondolt, „megtanul tökéletesen angolul és angol író lesz”. Aztán letett erről. Rájött, emlékezett rá 1935-ben egy Asztalos Sándorral készült interjúban, ő „nem lehet más, csak magyar író”.*52
Ezt a szándékát erősítette a tény: menyasszonya nem kapott útlevelet. Még inkább erősítette az írás belső kényszere. Az Amerika felé tartó hajón kezdte el írni a Bajszerző nagyvilág című útirajzát, melyet aztán 1926-ban Kolozsvárt fejezett be. 1923. október 7-étől 1924. március 9-éig hét írást küldött a Vasárnapi Újság számára A székely legény levele Amerikából címmel. Erdélyi sors volt a címe a Pásztortűz 1923. november 10-i számában olvasható híradásának Kovácsné Páli Rózsáról, „az Amerikában feltűnt székely költőnő”-ről. 1923-ban készült el az Ördögváltozás Csíkban című novella. Ugyanabban az évben fejezte be a Tüzet vegyenek!, a Javaimból kiforgattál, virtus!, az Ecet és vadvirág című novellákat, meg a Benedek Elek által szerkesztett Cimborában a következő év januárjában megjelent írást, A legénkék kiráját [!] (végleges címe szerint: Hűséges Mártonka). 1924-ben lett kész a Mihályka, szippants!, az Úgy becslem, meghala (végleges címe szerint: Öreg fa gyökere), a Zeng a magosság, a Ha igazság, harmatozzék! és a Lélekindulás. 1924 áprilisában már egy „székelyregény” [!] megírásának terve foglal29koztatta.*53 Ekkor vagy nem sokkal ezután készítette el első drámáját, a Kolozsvári Nemzeti Színház pályázatára „Siculus” jeligével beküldött Ősvigasztalás címűt, melyet a bíráló bizottság írásbeli dicséretben részesített (s melynek kézirata 1966-ban került elő a valamikori jó barát, Molnár Jenő hagyatékából). 1924. szeptember 22-én jelent meg az Ellenzékben a Székelyek között Amerikában című „tudósítása”. 1925-ben egy amerikai magyar lapban volt olvasható a Siratni való székely című novellája, melyet Simon Ernő küldött el Féja Gézának másolatban ezzel a felkiáltással: „Itt az író, akit vártunk!”*54 1924 végén, 1925 elején menyasszonyának is hazaküldte a novellákat, melyeket – az általa megszabott sorrendbe rakva – Holitzer Erzsébet készített elő kötetben való megjelenésre. Ugyancsak ő volt az, aki megszervezte az előfizetőket azoknak a „leányocskák”-nak és „leányok”-nak a címlistáit felhasználva, akik annak idején a Tizenegyek antológiáját terjesztették. Kacsó Sándor korrektori segítségével, bankkölcsönnel kiegészített pénzből így jelent meg 1925 áprilisában Tamási Áron első önálló könyve, a Lélekindulás.*55
Ez a kötet, meg talán Benedek Elek érdeklődése, aki az Erdélyi történetek című könyvbe beszerkesztette a Föld embere című novelláját és a menyasszonya hívó szava arra ösztönözte, ne töltse Amerikában az előre elgondolt tíz évet. Leginkább azonban a honvágy vonzhatta. Akárcsak a Székelyek között Amerikában című írás gyerekembere, ő is visszavágyakozott a hazájába. Ezt foglalta szavakba, Nyírő József „székelyeskedő” írásmódját követve, már 1924. január 31-én kelt, Benedek Eleknek címzett levelében: „Magamnak bizon sok fájdalmam van a nagy sóvárgásom Erdejország felé. S még akaratom ellenére sem apad, pedig vagy egy esztendőt még epekedéssel kell eltöltenem. Világlátásnak, tapasztalásnak s minden jóramenendőnek árát fizeti nagy székely szíve miatt az ember. S jutalmul nyílik a lélek, s az ember esik, esik a mélység felé, hol igaz örömnél több a fájdalom, de tán valamikor termés is leszen a keserű földön.”*56
Tamási Áron 1926. május közepén indult el az Egyesült Államokból az Aquitania fedélzetén. Le Havre kikötőjében szállt partra, s „Munkácsy Mihály és Ady Endre városát”, Párizst útba ejtve, Budapesten át érkezett meg Kolozsvárra. Egy irodai méretű Underwood írógépet hozott magával mindössze.*57
30Az 1926. június 1-jén a Kolozsvárra megérkező Tamási Áron más helyzetet talált, mint amilyent itt hagyott.
1926-ra az új román állam és közigazgatás „kitolta” a románság etnikai és kulturális határait az új államhatárokig. A legnyugatibb részeken, a valamikori Arad, Bihar, Szatmár és Szilágy megyében, mindenekelőtt a régió városaiban: Szatmárnémetiben, Kolozsvárt, Nagyváradon és Aradon, ahol korábban a lakosság abszolút többsége magyar volt, román nemzetiségűeket telepítettek be. Megtiltották a magyar hely- és utcanevek használatát. Minden hatósági beadványt románul kellett megszerkeszteni. 1924-től a határ menti sávban és a Székelyföldön ún. kultúrzónákat hoztak létre, ahol 50%-kal magasabb fizetéssel és 10 hektáros letelepedési birtokkal regáti tanítókat alkalmaztak. Felmondtak a csak magyarul tudó vasutasoknak és postásoknak. Megkívánták, hogy az állami alkalmazottak tudjanak románul és az ügyvitel nyelve román legyen.
Az 1918 és 1924 között Magyarországra áttelepülő 197 035 állami, vármegyei hivatalnok és közalkalmazott helyére román nemzetiségűeket alkalmaztak. A közel 180 000 főt számláló magyar anyanyelvű zsidóságot külön nemzetiségnek nyilvánították. Mindezek következtében 1930-ban, az első román népszámláláskor, az 1910-es adatokkal szemben, a lakosság 57,84%-a román, 24,42%-a magyar, 9,11%-a német és 7,93%-a egyéb nemzetiségű lett. Ugyanebben az időben a magyarok részaránya Szatmárnémetiben 94,8%-ról 58,8%-ra, Kolozsvárt 81,6%-ról 53,3%-ra, Nagyváradon 91,3%-ról 67,8%-ra, Aradon 63,4%-ról 48,6%-ra csökkent.
1926-ra formálisan is nyilvánvalóvá vált, hogy a magyarság helyzete és az állam nemzetiségi politikája nem a Gyulafehérvári pontok és a trianoni békeszerződés kiegészítő fejezetei szerint alakul. Nem valósul meg az 1918. november 13-i aradi tárgyalásokon az itt élő nemzetiségeknek kilátásba helyezett kantonális rendszer és önkormányzat, az anyanyelvű közigazgatás és a kormányzásban a népesség száma szerinti részvétel. 1920-tól fokozatosan csökkent a magyar tanítási nyelvű közép- és alapfokú oktatási intézmények 31száma. A magyar nyelvű oktatás gyakorlatilag a felekezeti iskolákba szorult vissza, amelyek államsegély nélkül működtek.*58
1926-ra „véglegesre” formálódott Románia politikai, parlamenti és kormányzati rendszere. Ezt megelőzően 1923. március 28-án életbe lépett az új alkotmány, mely jórészt megegyezett az 1866-os román alkotmánnyal, s a francia és az amerikai modellt követve az „állampolgári” nemzetfogalomra épült. Törvénybe iktatta a népfelség elvét, az ortodox identitást, a király kinevező és jóváhagyó jogait, szavakba foglalta ugyan a faji, etnikai, vallási jogegyenlőséget, ennek biztosítását azonban a később meghozandó törvényektől kívánta.*59 1926 márciusában újraszabályozták a választójogot, a legtöbb szavazatot elért pártnak, amennyiben megszerezte a voksok 40%-át, az olasz politikai rendszert követve, „többségi prémium”-ot biztosítottak. Ezzel „a képviseleti rendszer helyett egy kis oligarchikus csoport érdekérvényesítése valósult meg”.*60
Mindezek ellenére 1926 közepére, főleg pedig 1928-ra a romániai magyarság hatékonyan működő politikai párttal rendelkezett.
1919 novemberében és 1920 júniusában tartott választásokon a magyarok még nem vettek részt. Egyrészt bíztak abban, „hogy a megszállás úgysem tart sokáig s a békekonferencia igazságot szolgáltat talán”. Másrészt úgy gondolták, ellentétben az Erdélyben élő románokkal és szászokkal, akik azonnal „csatlakoztak a román királysághoz és lerakták új nemzeti létük alapjait”, hogy a politikai passzivitás a legjobb tiltakozás.*61 A trianoni szerződés aláírása után azonban hamarosan nyilvánvaló lett, semmiféle változásra nem számíthatnak. Ebben a helyzetben először Bernády György, volt marosvásárhelyi polgármester 1920-ban közreadott Nyílt levele, majd 1921 januárjában Kós Károly Kiáltó szó című röpirata foglalta szavakba a politikai életbe való szervezett bekapcsolódás szükségességét. „Számba kell vennünk erőinket – olvasható a röpiratban – szerveznünk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni. […] kiáltok! Neked: Erdély, Bánság, Körös vidéke és Máramaros ezeresztendős magyarsága: Ébredj kétesztendős álmodból, szemedet nyisd ki; nézz széjjel, és állj az új életben tusakodni aka32rók közé. […] Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája.”*62
Bernády György is, Kós Károly is, együtt a Kiáltó szót aláíró más szerzőkkel, a románok és a magyarok közötti megbékélést kívánták, a kölcsönös bizalom kimunkálását, az ország belső békéjének a megerősítését akarták.
Ezeket a célokat tűzte ki maga elé az 1921. június 5-én létrehívott Magyar Néppárt, melynek elnöke dr. Albrecht Lajos, titkára Kós Károly lett. Egy hónappal később, július 6-án Kolozsvárt alakították meg a Magyar Szövetséget. Ezt a román kormány feloszlatta. 1922 februárjában szervezték meg a Magyar Nemzeti Pártot, az év végén pedig, az első országos választáson való részvétel után, létrehozták a kisebbségi sorban élő magyarok egységes szervezetét, a Magyar Néppárt és a Magyar Nemzeti Párt egyesüléséből az Országos Magyar Pártot.*63 „Mi új állampolgárságunkat becsülettel egyeztetjük össze a magunk magyarságával – mondta az 1922-es választásokon a képviselőházba bejutott egyetlen magyar képviselő, Bernády György a nemzetiségi politika legáltalánosabb alapelveit összefoglaló beszédében –, s minden igyekezetünkkel azon vagyunk, hogy nemcsak hűséges fiai legyünk fajunknak, becsületes ápolói kultúránknak, de önzetlen, minden áldozatra kész és hű polgárai legyünk a román királyságnak.”*64 Az 1926-os választásokon 15 magyar képviselő és 12 szenátor jutott be a parlamentbe. 1928 novemberében a Magyar Párt, a parlament második pártjaként, 16 képviselői és 6 szenátori helyhez jutott. A miniszterelnök, Maniu, 1928. november 30-án a parlamentben a következőket jelentette ki: „A nemzetállam nem összeférhetetlen a jogállammal. A kisebbségi kérdést fontosságának megfelelően kezeljük, a kormány a törvény által fogja megoldani, az alkotmányba foglaltak, a jelen idők, a hagyományok és a románok toleranciájának szellemében.”*65
1926. június 1-jén a kolozsvári főpályaudvaron a vonatról leszálló Tamási Áron már híres írónak számított. A Tizenegyek antológiájában, a Keleti Újságban, az Ellenzékben, a Pásztortűzben, a Vasárnapi Újságban, a Cimborában megjelent munkái, az Erdélyi történetekben közölt novellája, a Keleti Újság novellapályázatán megosztott első díjas írása, főleg pedig az első novelláskönyve, 33a Lélekindulás után sokan azt várták, hogy az ő műveiben születik meg az „új magyar irodalom”.
Ezt a várakozást erősítette az 1923-tól Budapesten, a „nemzetietlen” célok „megvalósításán fáradozó” Nyugat „ellensúlyozására” kiadott Napkelet című folyóirat is. A Napkelet a miniszterelnök, Bethlen István és a kultuszminiszter, Klebelsberg Kunó hathatós politikai és pénzügyi támogatásával, Tormay Cecile főszerkesztői irányításával indult. A faji alapon elgondolt magyarság és a „keresztény-nemzeti irodalom” „ápolásá”-t, a „Szent István-i gondolat” alátámasztását tekintette feladatának, a „keresztény és nemzeti alapon álló író-nemzedék”-et kívánta egy táborba gyűjteni. A január 1-jei dátummal jelzett első szám programcikke, Tormay Cecile munkája, a Séta a szentmihályi parkban című írás megismételte a Szekfű Gyula Három nemzedékében megfogalmazott érveket a „radikalizmus nemzetromboló” voltáról, az utolsó ötven év „elnemzetleniedéséről”, felemlegette „a nemzet lelkétől eltávozott” irodalom bűneit, az „emberi és nemzeti ideálok elvetésé”-t, a „lelki újjászületés” szükségességét, egy olyan politika kötelező szolgálatát, amelyiktől egyelőre „elvették ugyan a valódi fegyvereket”, s ezért arra kényszerül, hogy az „egyformán gondolkozók”-at mozgósítsa.
A borító belső oldalán olvasható tájékoztató szerint a lap „állandó figyelemmel kíséri az elszakított magyarság irodalmi megnyilatkozásait”. A Napkelet, melynek rovatvezetője Horváth János lett (főmunkatársának pedig – egyetemi tanári állás ígéretével – Babits Mihályt akarták megnyerni), a defenzívába szorult Nyugattal szemben az induló fiatal írókat is táborba akarta szervezni. Folyamatosan közölte az 1923-ban Kolozsvárra visszaköltözött, s az Ellenzék című lap irodalmi rovatát vezető Kuncz Aladár írásait. Hartmann János, a székelyudvarhelyi református gimnázium valamikori tanára, a lap szerkesztőhelyettese révén pedig megpróbálta bekapcsolni a munkába a legfiatalabb szerzőket is.
Hartmann János a folyóirat 1924. évi első számától Erdélyi irodalom – erdélyi irodalmak címmel folyamatosan hírt adott a Romániához került régió irodalmi életéről. 1924. január 1-jén szemlézte a Tizenegyek antológiáját, Adyhoz, Szabó Dezsőhöz, az expresszionistákhoz kapcsolva a szerzők alkotásmódját. Szavakba foglalta az „erdélyiség” lényegét, eltávolítva a fogalmat a provincializmustól és a dialektushasználattól. Megemlékezett Tamási két novellájáról, a Föld emberéről és a Vigadjatok ügyesen… című munkáról, a szerző „kétségtelen tehetségé”-ről, „eredetieskedésé”-ről és „székely szójárás”-áról. Az 1924. évi májusi számban közölte a Kesereg a székely című novellát. A Napkelet 1925. szeptemberi számában pedig részletesen ismertette a Lélekindulást.
A Lélekindulás 1925. évi áprilisi megjelenéséhez keserves út vezetett. Mivel akkor a könyvkiadók semmiféle kockázatot nem vállaltak, ezért a kiadáshoz szükséges pénzt a szerzők gyűjtőívekkel, előfizetési felhívásokkal maguk 34teremtették elő. Így jelentette meg könyvét az 1920-as évek első felében Áprily Lajos, Szentimrei Jenő, Bárd Oszkár, Tompa László, Szántó György és Nyírő József is.*66 Tamási Áron megpróbált Amerikából segíteni a kiadást szervező-megvalósító menyasszonyának. Bizonyára sok mindenkit mozgósított ebben az ügyben. Egykori gimnáziumi magyartanárának, Jaklovszky Dénesnek a segítségét így kérte 1925. január 24-én Welchben feladott levelében: „Írtam [menyasszonyomnak], hogy Önnek is küldjön egy gyűjtőívet, s e sorok által magam is nagyon szépen megkérem, hogy a dolgot a többi tanár úrnak említse meg, úgyszintén a nagyobb diákoknak is, mivel minden előfizető közelebb viszen egy lépéssel a célomhoz, amiben mindnyájunk számára rejtőzhetik ígéret.”*67
Az 1925. év húsvétjára elkészült könyv, Kós Károly borítójával, az ötödik oldalon a következőképpen elhelyezett ajánlással jelent meg:
„Ezt a könyvet
mint gyarló testét s vérét s jóhű lelkét, a világban elbojgott szomorú gyermek felajánlja, s visszaadja Erdélynek: székelyeknek, magyaroknak, románoknak, zsidóknak, szászoknak; apának, anyának, szerető párnak; békességnek, hitnek, jóramenendő erőknek; füveknek, vizeknek, virágoknak, ágaknak s rajtók madaraknak: s aki mindezeket a pusztulástól
megójja és virágoztassa:
a Géniusznak, ki
az Isten.”
A tizenhét novellát tartalmazó kötet aláírásaiból kitetszik, három szöveg 1922-ben, kilenc 1923-ban, öt 1924-ben készült; hét Erdélyben – Kolozsvárt, Gyulafehérvárt, Farkaslakán –, tíz az Egyesült Államokban – egy Garyban, három Welchben, hat New Yorkban. A novellákban megnevezett tér azonban majd minden esetben a szülőfaluhoz vagy közvetlen környékéhez kapcsolódik. A kötetet nyitó Tüzet vegyenek így indul: „Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a gondviselés.” A Mihályka, szippants! emígy: „Erdélynek keleti szegletében, ősnevű hegyek között van egy falu, amelyik baját száz esztendő óta hányja-veti […].” A Föld embere hőséről „nemes és nemzetes székely […] Faludi Márton”-ról a „Nyikó menti hét falu” vélekedett, azt tartották, hogy a „zúgó fenyvesek százados fenyőfái, ha úgy akarja, szóba ereszkednek véle”. A könyvet záró szöveg, A halál vigíliája (végleges címe szerint: 35Gyertyaláng a szélben) első bekezdése, keretet adva az egész könyvnek, ismét kitűzi a szövegtér határait: „A Hargita körül olyan a decemberi hajnal, mintha megfagyott igazság töltené be az űrt. A hold, mint vértelen szűz, fehér erdőbe száll, s mellette tündérek suhannak el legénymeleg után. A Küküllő jegén, a merengetőnél, csillanva buggyan a víz, mint folyó ezüst: idegyűl a csillagok fénye, és látni lehet, hogy átfúrja magát a földön, s végtelen mélységeken úgy halad át, mint az Isten szeme-tüze.” Ha az író nem ad külön nevet a szövegtérnek, a történet akkor is egy olyan, képzeletben teremtett faluban játszódik, melynek topográfiai elemei Farkaslakát idézik. Az Ecet és vadvirág hőse, aki megjárta a háborút, megúszta Piavét, Udvarhelyről gyalog indult falujába, a „rongyos szegletnek a Kelet homlokán” megmaradt helyre, „ahol csak az él meg, akinek tartalék esze s duplán mért szíve van”. A Zeng a magosság Etédi Küss Antija „a Kalonda útjára” ereszkedett le pirkadatkor, amikor „a köd nem akart oszlani a Firtos lova feje körül”. A Ha igazság, harmatozzék! Bircsa Samija, miközben „jó példát mutatott a vigasságban”, ugyanúgy használta „küsbírói tudományát”, mint a Tamásinál máshol is felbukkanó valóságos falusi tisztségviselő, aki disznóvágás utáni „hevült állapotában” az „emberi teremtményekről” „sem tagadta meg a véleményét”:
„– Hervadó bokréta vagyunk, s rossz fődbe vetett mag az eszünk.
De hirtelen meleg érzelem futotta el, mire múlt időkből hozott szép bolond illatja vérinek kicsordult:
– Ellenben nekünk, székelyekül, lengő száron rózsa a szívünk, s epekedik a harmat után szüntelen… Öntsetek bort az én nagy szüvemre…!”*68
A kortársak közül Féja Géza és Németh László foglalta szavakba a könyv lényeges újdonságait. Féja a novellatípusokat regisztrálta: a „prózává oldott balladá”-t, a népmesei szálakkal átszőtt pajzán történetet, a „messianisztikus és a metafizika vidékére kalandozó írás”-típus meglétét.*69 Németh László 1926-ban, 1928-ban, 1930-ban és 1931-ben értelmezte a legelső írásokat. Tamási, a „páratlan elbeszélő talentum”, írta legelébb, a Lélekindulással „megtette azt, amin a nagy írók kezdik: újrafogalmazta a műfaját”; felemlegette „e novellák üde tékozlását”, „a cifraságban is stílusos beszéd mögött az elbeszélés édes realitását”. 1930-ban Móriczcal együtt a század legnagyobb novellista tehetségének nevezte; „nem olyan biztos és lényegre-szorítkozó, mint Móricz – írta –, de a műfaját talán még jobban átformálta. […] Senki sem libegtette úgy a mesét a nyelve hegyén, mint ő. Semmi a realizmus földön kúszó kicsinyességéből s mégis hol a realista, aki színesebb, zamatosabb?” 1931-ben, a Nyugatban mindehhez hozzátette: „[…] képzelete autonóm világ, melyben szokatlan s mégis romlatlan bájjal keltek nászra a megmozduló tárgyak s az 36egymást szemmel tartó elemek. Nyelve, mint engedékeny asszony adta át magát a képzeletnek. Nem neológ-erőszak, hanem a bőség újította meg teljesen ezt a nyelvet, mely üde ruganyosságával szökött nagyszerű természetvíziókból góbés furfangokba, s szerelmes mókáitól játszva hangolt át balladai komorságba. […] Volt benne valami délibábszerű: fölemelt s ég és föld közt lebegtetett realitás. Úgy éreztem, hogy irodalmunknak épp erre a költői sugárzásra van szüksége, mely a nagyon is földhöz tapasztott, naturalista valóságot kissé ég felé emelje, oda, ahová a költői valóság helyét a poéták Homérosz óta helyezni szokták.”*70
Áprily Lajos, Walter Gyula, Hartmann János 1925-ben, a könyv megjelenése után recenzálták a Lélekindulást. Áprily az Ellenzék június 7-i számában az „ember- és természet-látás”-t, a „székely falu” rajzát, a „mindig egészséges, sokszor bájosan gyengéd erotiká”-t emlegette, összekapcsolta Nyírő József és Tamási művészetét: a természeti képek „kozmikus kiszélesítését”, a mindkettőnél megjelenő miszticizmust, az ott is, itt is föltűnő „hun ősiségű hangulat”-ot, a „lelki beteggé” torzult alakok szerepeltetését. Walter a Pásztortűz augusztusi számában „hatalmas prózaírói kvalitás”-ként köszöntötte Tamásit, értékelte az író „pompás megfigyelései”-t, „élettől duzzadó helyzetei”-t, az „átélés melegségé”-t, „sejtelmes misztikumá”-t, „különös líraiság”-át, „erőltetettségtől ment humorá”-t. Hartmann a Napkelet 1925. szeptemberi számában „nagy tehetségű író”-nak, „de nehézkes elbeszélő”-nek mondta a Lélekindulás szerzőjét, aki „témákban és modorban új csapásokra tör”, akinek vannak „mesteri” elbeszélései, de olyan művei is, „melyekben elmélkedései és szimbólumai fárasztóak, meséi érdektelenek”.
Németh Lászlótól Hartmann Jánosig minden kritikus valamilyen mértékben kitért a szereplők, a szövegmondó és a szövegbe „beszóló” szerző nyelvhasználatára. Anélkül, hogy ezt a három szólamot elkülönítették volna egymástól, szót ejtettek a novellákban megjelenő provincializmusról, a „székelysors”-ról (Féja), a „vidékköltészet színei”-ről (Németh), a „székely szólásokkal jellemző beszélgetések olykor várakozáslankasztó” voltáról (Áprily), „fölösen eredetieskedés”-ről (Walter). Legrészletesebben Hartmann János taglalta a novellák nyelvezetét: „Tamási elbeszéléseinek népszerűségét valószínűleg nyelve fogja nálunk korlátozni. […] Lehet-e reménye a népszerűségre annak, aki saját nyelvünkön belül is izolálja magát? Ha lehet, ez annyit jelent, hogy az író költővé válik s nyelvét irodalmi nyelvünk magába szívja. Hogy ez micsoda gazdagodást jelenthetne, arról csak annak van sejtelme, aki a székely nyelv festőiségét és árnyaló képességét ismeri. Tamási Áronnak mindenesetre joggal lehet odakiáltani a bíztató szót: előre! A fontos, hogy hősei ne álljanak meg 37szülőfalujukban, hanem szélesebb érdekkörű témákkal is szóljanak az egyetemes magyarsághoz.”
Tamási Áron folyamatosan elhárította a novelláinak beszédmódjával kapcsolatban megfogalmazott kifogásokat. 1924. április 15-én, a Molnár Jenőnek írt levélben, utalva Hartmann János megjegyzésére, miszerint „eszközeiben olyan eredetieskedő még, hogy írásainak élvezéséhez igazán elfogult jóindulat kell”, leszögezte: „Művészi céljaimat, a nyelv dús színét s a székely jelleget gondolatban, észjárásban s tempóban nem áldozom fel semmiféle lagymatag irodalmi hitvallók kedvéért, kiknek bűn az, ha egy mondatot kétszer is el kell olvasniuk, mert furcsa s különös írás bimbója Erdélyben már úgyis nyílik, s az szent, s nem baj, akárki székely öntözze, csak bomoljon ki jobban s szebben. Különben szokott jelenség, hogy minden újszerű irodalmi megmozdulást elvetnek s meg akarnak fojtani a tanárfélék, kik készséggel szolgálják az irodalmat.”*71
Ebből a levélnyilatkozatból látható: Tamási Áron nem politikai-szociológiai közlésnek, a valóság leképzésének, történelmi tapasztalatok megfogalmazásának tekintette az irodalmat. Nem folytatta a lineárisan felépülő, a kauzalitás törvényei szerint alakuló, csattanóra kihegyezett novellahagyományt. Nyelvi ténynek gondolta az alkotást, melyben a szociológiai információk helyett a nyelviség, a nyelv történetteremtő (alakító, formáló, korlátozó, kiterjesztő) karaktere a lényeges. Közvetlenül nem kapcsolódott a korszak politikai alapkérdéseihez: a háború okozta szenvedéshez, a békekötés kiváltotta nemzeti sérelemhez, az összeomlást követő gazdasági krízishez. Bár egy-egy írásában feltűnik a háborúból hazatért katona, a szegénység okozta életkényszer, a szövegek esztétikai-poétikai különlegessége a Lélekindulás novelláiban megjelenő, a szövegek hátterébe vonható világtudat egyetemessége. Ebben a világtudatban nem törik meg a kozmosz, a természet, a Teremtő, a teremtett világ és az emberi szemlélet egysége.*72 Ezekben a szövegekben keveredik az objektív és a lírai közlésmód, a realisztikus részmozzanatok nem pozitivista, dokumentumszerű leírások, a szereplők sokszor egymást értelmező tudatképeket foglalnak szavakba; az epikai műnem új lehetőségét, a „poème en prose” nyelvi realizációját jelentik a novellák.*73
Részben ezt az esztétikai–poétikai–műfajelméleti újdonságot foglalta össze (a korszak frazeológiájával) a Századunk 1926. évi januári számában, Az erdélyi magyar irodalomról című cikkében Benedek Marcell, Benedek Elek fia, párhuzamba állítva a szinte egyszerre jelentkezett két fiatal írót: „[…] 38a székely nyelv és gondolkozás tiszta megőrzése és egyben művészetté-művelése a célja Nyírő Józsefnek és a fiatal Tamási Áronnak. Mint Kós az örök-erdélyit, ők az örök székelyt adják, függetlenül a térkép és uralkodó hatalom minden változásától. Nyírő a maga tragikus temperamentumát ruházza alakjaira; Tamási Áron: góbé, aki nem elégszik meg góbéságával, egy Mikes Kelemen, aki olvasta Móricz Zsigmondot, és tudja, hogy a góbénak föld is kell, meg asszony is.”*74 Egy évvel később a Benedek Marcell által szerkesztett Irodalmi lexikonban az író már külön szócikk: „Tamási Áron, *1897., Farkaslakán, Udvarhelym. 1923–25 Északamerikában élt. Fanatikus székely, aki első novelláiban a székely tájnyelvet használta előszeretettel s a székely észjárás kedves naivitásában gyönyörködött. Egyre mélyül, telik, színesedik s ma az újabb magyar próza egyik legszebb reménysége. A föld s különösen a székelyföld szerelmese. Alakjai szerves, mitikus alkotóelemei a természetnek, akik nem tudnak, de nem is akarnak szabadulni ez alól az ősvallás alól. Kedveli a szimbólumokat, a titokzatost, a sejtelemszerűt. Néha egyszerű, mint a rét virága vagy a vízcsöpp. Egyetlen kötetét Lélekindulás címmel adta ki Kolozsváron, 1925. A kritika egyhangú magasztalással fogadta. Kiadatlan drámája is van, egy őspogány misztérium.”*75
Holitzer Erzsébeten, a menyasszonyán kívül főleg azok várták Tamási Áron hazaérkezését, akik az 1880-ban indult Ellenzék, az 1918-ban színre lépő Keleti Újság vagy az 1921-ben az Erdélyi Szemle örökébe lépett Pásztortűz szerkesztőségében találkoztak-találkozhattak vele (Nyírő József, Paál Árpád, Reményik Sándor), meg azok, akik a Tizenegyek antológiájában szerzőtársai voltalt (mindenek előtt Kacsó Sándor és Kemény János); de várta őt Benedek Elek, Kuncz Aladár, az Ellenzék című napilap irodalmi rovatának vezetője, Áprily Lajos és Kós Károly.
Paál Árpád, aki 1918–19-ben alispán és az Udvarhely megyei Nemzeti Tanács elnöke volt, a Keleti Újság, a Napkelet, utóbb az Újság főszerkesztője, a nemzetiségi megmaradás politikájának egyik programadója lett. A Napkeletben 1921-ben közreadott cikkében (és utána több írásában) hitet tett amellett, hogy a jövőt nem „gyűlölethegyek”-et jelentő „emberpiramisok”-ból, hanem „a népek alaprétegének […] közösségéből” kell felépíteni. A fajelvű radikalizmussal, nacionalista parasztmítosszal szemben a magyar–román–szász együttműködésben, a kelet-közép-európai „agrárdemokratikus törekvések” közösségében látta a jövőt.*76
39Kós Károly az 1910-es balázsfalvi román nagygyűlés után írta le először a Budapesti Hírlapban: „valami nagy hiba van a politikában […]. Transsylvániában valami nem úgy van”, ahogy eddig tudták, s a magyar, székely és szász, a „három rendi nemzet”-nek a románsággal is „jóban kell lenni”.*77 Kós 1919 tavaszán (hasonlóan a nem román többségű területen alakult Bánsági Köztársasághoz és a Székelyudvarhelyen és közvetlen környékén létrehozott Székely Köztársasághoz) megszervezte a rövid életű Kalotaszegi Köztársaságot, amelynek címert, pénzt és zászlót tervezett. S mivel tudta, „hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz rá”, mint Budapesten, amint ezt megírta a budapesti Iparművészeti Főiskola igazgatójának, Gróh Istvánnak küldött levelében,*78 nem foglalta el a neki felajánlott tanszéket, hanem Sztánán maradt, ahol önellátó gazdálkodóként 1921-ben megfogalmazta a már idézett Kiáltó szót, részt vett a Magyar Néppárt megalakításában, Vasárnap címmel hetilapot indított (melyet 1922-ben átadott az állás nélkül maradt Szentimrei Jenőnek), 1922-ben, néhány templom restaurálása mellett, linómetszeteket és bibliofil könyveket készített, 1923-ban – Ruskinról, Morrisról és Ashbeeról szóló tanulmányában – a kultúra és a művészet megőrzésének fontosságáról értekezett, 1924-ben kiadta a Kaláka Kalendáriumot, 1924-ben, Paál Árpáddal, Zágoni Istvánnal, Kádár Imrével, Ligeti Ernővel, Nyírő Józseffel megszervezte az Erdélyi Szépmíves Céh Kiadót.
A Céhvel az volt a tervük, hogy megteremtik az erdélyi (romániai) magyar irodalom életlehetőségeit: „vállalati rezsi és közvetítői haszon terhelése nélkül” juttatják el az olvasókhoz a könyveket. Ennek pénzügyi alapját kétféle kivitelben megjelentetett könyvekkel akarták biztosítani: az amatőr kiadásban, merített papíron, illusztrálva, kemény kötésben, zárt, számozott példányszámban, kizárólag a pártoló tagoknak szánt, darabonként 200 lejes kötetekkel és a nagyközönségnek „félfamentes papíron” készült, olcsó fűzött példányokkal. 1924-ben az első felhívásra százharminc pártoló tag jelent40kezett, számuk 1926-ban már 320, de még 1941-ben is 198 pártfogója volt a kezdeményezésnek. A Céh 1944-ig, megszűnéséig összesen 166 kötetet adott ki. A tízíves könyv tervezett honoráriuma, az 5000 lej, már az első könyv, P. Gulácsy Irén Hamueső című kötete esetében 10 000 lej lett. Az 5–10 ezer lejes tiszteletdíj biztosította a szerzők szerény megélhetését, megkímélte őket attól, hogy gyűjtőívekkel és előfizetési felhívásokkal házaljanak. A Céh megteremtette az írók számára az inspiráló és biztonságot jelentő kiadót, az olvasóknak pedig biztosította, hogy Dsida Jenő és Molter Károly lektorálásával, valamint a „belső emberek”: Kós Károly, Kovács László, Kiss Jenő, Vásárhelyi Z. Emil szerkesztő munkájával havonta átlagosan egy verses- vagy novelláskötet, regény, kortörténeti és társadalmi problémákat összefoglaló-értelmező tanulmány jut el hozzájuk.*79
Az 1926-ban Tamási Áronnal együtt indulók vagy az ő pályakezdését segítő többiek is már jelentős személyiségek voltak. Nyírő József, a Keleti Újság munkatársa, az 1924-ben megjelent elbeszéléskötetével, a Jézusfaragó emberrel és az 1926-os Havasok könyvével az új korszak fontos írója. Reményik Sándor a Pásztortűz főszerkesztőjeként az erdélyi magyarok, románok és szászok megbékélésének a szószólója. A Tizenegyek antológiájában szerepelt Kacsó Sándor, aki segédkezett a Lélekindulás kiadásában, a Keleti Újság és az Újság munkatársa (1927-től a Brassói Lapok szerkesztője, majd főszerkesztője). A Pittsburgban született Kemény János, a bárói család elszegényedett tagja 1923-ban az Előre című ifjúsági lap szerkesztője volt, majd váratlan örökséghez jutott, övé lett a marosvécsi kastély és a hozzá tartozó birtok, s ezt a vagyont teljes egészében a születő erdélyi irodalom pártfogására kívánta fordítani.
1926-ra „véglegesre” formálódott és nevet kapott a magyarságtudat helyi változata, a transzszilvanizmus, a magyar nemzettudat bővített-szűkített formája.
A nemzettudat magában foglalja „a nemzethez mint történeti-politikai képződményhez tartozásának az elfogadását, a nemzet életében való részvétel szándékát, egy olyan értékrend vállalását, melyben magának a nemzeti létnek van kitüntetett és meghatározó szerepe”.*80 Ez a tudatforma nem kizárólag az anyagi érdekekre épül fel, sokkal inkább a különálló identitáshoz és a „hozzátartozáshoz” fűződő eszmei érdekeken – Max Weber szavaival –, 41„az etnikai közösséghiedelmen” nyugszik. Ez a „közösséghiedelem” kialakulhat tisztán politikailag meghatározott közösségek esetében is.*81
Akár az etnikai azonosságon, akár a politikai közösség elvén épült fel az állam, Európában a 19. század második felében egymást gyengítő két folyamat indult el. Egyrészt a regionális kultúrák közeledése-egységesülése következtében megerősödött a nemzettudat. Másrészt az egységesítő-központosító törekvésekkel szemben, a nemzeti kereteken belül újból öntudatra ébredtek a régiók és a regionális kultúrák. A 20. század elején a szellemtörténeti iskola és a politikai változás még kedvezett is a regionális törekvéseknek, a regionális irodalmak elismerésének. August Sauer és Josef Nadler „tájirodalom-elmélete” („Landschaftstheorie”), mely a német irodalmon belül meg kívánta különböztetni a porosz, a szász, a bajor, a sváb és más hagyományokat, a „törzsek és tájak” irodalmát, egybehangzott általában is a helyi irodalmi hagyományok óhajával, a német „Heimatdichtung” és a francia „régionalisme” szellemi irányzatával. „Az előbbi a német vidéki élet ábrázolását, »a romlatlan« falusi szellem kifejezését tűzte ki célnak maga elé […].” Emil Strauss a sváb, Hermann Löns a porosz, Peter Rosegger a stájerországi osztrák regionális hagyományokat kívánta életre kelteni, „a francia regionalisták a »népi lélek« megszólaltatására törekedtek, amikor egy franciaországi táj vagy éppen egy Franciaországon kívüli francia népközösség tradicióinak és lelkületének kifejezését tekintették feladatuknak”. Ilyen módon vált Henri Bosco a provanszál, Charles Ferdinand Ramuz a svájci regionalizmus írójává.*82
A magyar irodalomban az egységesülési folyamat eredményeként, a kilenc (egymástól jelentősen nem különböző) nyelvjárásból a 19. század közepére kialakult a „nemzeti nyelv”. Ezt a folyamatot erősítette a politikai változás is.
Az Erdélyi-medence és az 1575-től hozzátartozó Partium területének változó része, a köznyelvben Erdélynek mondott terület, a középkorban a magyar állam része volt. 1540 után (különböző főhatalmi elnevezésekkel) hol a török szultán függőségében élt, hol szabad fejedelemválasztással önálló fejedelemség. A 17. század végétől 1848-ig a Habsburgok fennhatósága alá került. 1848-tól (1867-ig tartó politikai átmenet után) 1918 végéig Erdély Magyarország része volt.
42Az „erdélyiség gondolata” ebben a történeti perspektívában fogalmazódott meg a 19. században. 1845-ben jelent meg Aranyosrákosi Székely Sándor Erdélyország története hiteles kútfőkből című munkája. Mikó Imre és Szabó Károly 1855–1862-ben készítette el Kolozsvárt az Erdélyi történelmi adatok négy kötetét. 1859-ben szervezték meg az Erdélyi Múzeum Egyesületet, amelyik 1874-től jelenteti meg az Erdélyi Múzeum című közlönyét. 1861-ben jelent meg Kőváry László Erdély története 1848–49-ben, 1866-ban Erdély építészeti emlékei című munkája. 1872–1895-ben adták ki a Székely oklevéltárat. 1879-ben alapították a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumot.*83
A román államszerkezet kiépülésével és a magyarság politikai szerepvállalásával párhuzamosan nyilvánvaló lett, hogy az új helyzetbe jutott magyarok számára a kulturális hagyományokra épülő kulturális identitás vált meghatározóan fontossá. Ez a magyar nyelv vállalását és az ehhez a nyelvhez kapcsolódó kultúrönérzet ápolását jelentette, annak szem előtt tartásával, hogy a kultúrönérzetben jelen van az egész nemzethez kapcsolódás gondolata, a nemzeti léttől elszakíthatatlan szimbólumok, intézmények és a közös történelem vállalása,*84 annak a ténynek a szavakba foglalásával, hogy az erdélyi magyarok és székelyek „egy nemzet nagy tömbjei, saját akaratuk ellenére” kerültek „idegen imperiumok alá”, a politika „vaskényszere” ellenére azonban „a magyar nemzet minden külső látszat dacára belül, lelkileg és szellemileg eltéphetetlenül egy maradt”.*85
Az újjáéledő magyar politikai és kulturális szervezeteknek nem volt lehetőségük arra, hogy a Román Királyságban a román nemzetiségűekkel együtt, a 12. század óta itt élő, és a fejedelemválasztó jogban a 16. századtól osztozó szászokkal és más népcsoportokkal összefogva nemzetalkotó elemnek tekinthessék magukat. Az államhatalom mindent megtett azért, hogy az ezer esztendeje itt élő magyarok lemondjanak a magyar nemzethez tartozás tudatáról, még a kulturális nemzettudatról is, s csak a kisebbség, a szórványmagyarság vagy a magyarul beszélő román állampolgár helyzetében identifikálják magukat.
Ebben a politikai hangulatban nem lehetett építeni Mocsáry Lajos „egyenjogúsító” érveire az 1880-as évekből, Jászi Oszkár javaslataira a nemzetiségi kérdés megoldására, melyeket 1912-ben fogalmazott meg A nemzeti államok kialakulása és a nemzeti kérdés című munkájában, s Ady Endre ekkor írt cikkére, a S ha Erdélyt elveszik? című írásra, melyben szót emel a „térképváltoztatások”-kal egymástól elszakítható „két ikergyermek”-ről, a „román”-ról és a „magyar”-ról, „a vad hazapolitiká”-ról, mely az új határok kijelölésével „hazátlanná tenne két szerencsétlen s minden más nemes fölszabadulásra joggal 43váró nációt”.*86 A „numerus valachius”-t érvényesítő állami akarattal szemben egyetlen dolgot lehetett tenni: fölmutatni a tényt, miszerint ezen a területen (legalább hétszáz éve) együtt élnek magyarok, románok és szászok, s ennek következtében – amint Ady írta idézett cikkében – „Erdélynek külön lelke van”. Kós Károly 1912-ben, az Erdély és a pesti közvélemény című cikkében úgy írt Erdélyről, mint politikai, földrajzi, históriai, jogi és gondolkodásbeli entitásról. Ezt a „külön lelke”-t Kós Károly 1921-ben a Kiáltó szóban „erdélyi psziché”-nek nevezte, Balázs Ferenc 1922-ben, a Tizenegyek antológia előszavában „erdélyiség”-nek mondta. Kós Károly 1932-ben megjelent Budai Nagy Antal históriájában azt hirdette: az itt élt és élő népek együttes erőfeszítése nemcsak „lehetséges történelem”, hanem „valóságos tett”, a szülőföld, a „tájhaza” védelme. Tamási Áron hasonlóan vélekedett. 1929-ben Azok a baloldali erdélyi titánok című cikkében így írt a transzszilvanizmusról: „Bevallom: nem tudom érthető módon nevezni ezt a fogalmat. Csak megközelíteni tudom, és sejtetni tudom körülrakott képekkel. Talán maga a történelem sem tudta teljesen kifejezni még ezt a Valamit, ami nem is fogalom tán, hanem értelem és érzés, vajúdás és sors, valóság és titok. Vagy divatos szavakkal így tudnám mondani talán: a transzszilvanizmus különböző fajok életének találkozása fenn az emberi magaslaton. Én ezt vallom erdélyiségnek.”
A szülőföldhöz való ragaszkodás értéktartalma – Kós, Tamási és mások szerint – kitölti az általános nemzettudat kereteit. A szülőföld, ebben az összefüggésben átveszi a „haza szerepkörét”. A transzszilvanizmus, az így megfogalmazott (folyamatosan bővülő-árnyalódó-gazdagodó) új ideológia pedig átvette azokat „az identitás-meghatározó értékek”-et, melyek „eredetileg a nemzet és a haza tartozékai voltak”.*87
Tamási Áron 1926. június 1-jén a kolozsvári pályaudvarról eljegyzett menyasszonyával a Petőfi utca 36.-ban lévő Holitzer-házba ment. A ház első részében laktak a szülők. A tágas udvarról nyílott az a lakrész, melyet Holitzer Erzsébet az esküvőig berendezett vőlegényének.*88 Feltehetően a megérkezés napján mutatta be az író az útlevelét a rendőrségen, még ugyanezen a napon regisztráltatta magát a lakáshivatalban. Szeretett volna pihenni. Lekötötték a rövidesen július 10-ére kitűzött esküvő előkészületei. S az esküvő előtt még lélekben befelé akart fordulni, amint írta (utólag) Benedek Eleknek.*89
44A barátok azonban nem hagyták nyugodni. S azonnal bekerült az irodalmi élet forgatagába. Szentimrei Jenő (1891–1959) költő, író, újságíró már június 2-án és 3-án bevonta egy megbeszélésbe, melyen Paál Árpád, Kós Károly, Nyírő József, Walter Gyula és Makkai Sándor (1890–1951) író és református püspök, akinek Adyról szóló könyve, A magyar fa sorsa éppen abban az évben jelent meg, arról tárgyalt, miként lehetne elérni az 1880-ban alakult Erdélyi Irodalmi Társaságban, hogy „elnök és főtitkárcsere történjék”. Elképzeléseik szerint az elnök Makkai Sándor, a főtitkár pedig Szentimrei Jenő lett volna. Ez a váltásterv egybeesett a frissen hazatért író személyes ambíciójával, aki már az 1925. január 1-jén Molnár Jenőnek elküldött levélben leírta: „Úgyis a mi generációnknak kell kiépítenie népünk új irodalmát és politikáját […].” Tamási arra számított, hogy e váltás eredményeként „egész meglepetésszerűen s ilyen rövid idő után” ő is ott lesz az írók vezérkarában.*90
A terv nem sikerült. A korábbi elnök, Dózsa Endre alispán megőrizte pozícióját. Egy másik terv azonban megvalósult. Tamási már Amerikában hírét vette annak, hogy a Tizenegyek antológiájában valamikor vele együtt szerepelt „Kemény János erdélyi Helikont tervez”. A hír vétele után azonnal írt a „bárónak”, ahogyan egymás között pajtáskodva nevezték barátjukat, „dicsérvén az eszméjét” (olvasható a Jancsó Bélának 1926. március 4-én feladott levélben), azt remélve, hogy őt is meghívják a testületbe. Kemény János bizonyára a legelsők között gondolt rá, s valószínű, hogy neki is megküldte a június 17-én kelt meghívólevelet a marosvécsi kastélyban a július 15-e és 17-e közt rendezendő tanácskozásra. *91
Tamási Áron még a konferencia előtt találkozni akart a szüleivel és testvéreivel. Vonatra szállt, olvasható a Vitézi élet Udvarhelyszéken című írásában, s 26-án, szombaton reggel megérkezett Székelyudvarhelyre. A Kossuth utcában nézelődő írót megkérdezték, beszél-e románul, igazoltatták, s mivel csak „egy újságírói legitimáció” volt nála, felkísérték a rendőrségre, jegyzőkönyvet vettek fel, azután átvezették a csendőrőrsre, elvettek tőle mindent, a „ceruzától kezdve a nadrágszíjig”, s éjszakára bezárták egy cellába. Másnap egy csendőr elkísérte Farkaslakára. A helyi csendőrőrs őrmestere szabadságon volt, meg kellett várni, míg Korondról odaérkezik a helyettese. Hiába jött édesanyja sírva és a rokonság, az éjszakát a farkaslaki őrs fogdájában kellett töltenie. Következő nap „a bíró mint a falu képviselője, a volt segédjegyző és egy nagybátyja” visszakísérték a csendőrrel együtt Székelyudvarhelyre. „Az elöljárók a falu nevében kérték az őrmester urat”, engedje szabadon földijüket, mert becsületes ember. Végül hétfőn délután öt órakor a falu elöljáróinak garanciájára, egy székelyudvarhelyi ügyvéd közbenjárására „és Joan Sarbu 45csendőr százados megértő és humánus bánásmódjának” köszönhetően megszabadult a csendőrségtől. „Megírtam – zárta le a történetet a szabadulás utáni napokban az író –, mert […] ezt tudni és tudatni mindenkivel nem egyéni érdek, hanem az országnak, magyarnak és románnak egyaránt érdeke. Az ország vezetői nemcsak a románok vezetői és védői, hanem a miénk is, és minden emberé, aki ebben az országban él.”*92
A Farkaslakán volt látogatás nem tartott sokáig. Tamási Áron június 30-án már visszatért Kolozsvárra, még aznap megírta a vele történteket, s rövidített formában, Kaland hazai földön címmel meg is jelent az Újságban július 2-án. A július 10-i esküvő után, melyre a kolozsvári Szent Mihály templomban került sor, 16-án megérkezett Marosvécsre, az első helikoni találkozóra.
46Tamási Áron 1926. július 16-a és 18-a között, az első helikoni találkozón, Marosvécsén Kemény János báró kastélyában személyekben és csoportokban ismerhette meg a romániai magyar irodalom valamennyi törekvését. Az itt gyülekező tizenkilenc író és költő már nem csak a „helyi hagyományokat” akarta továbbvinni, mint amelyben az Erdélyi Irodalmi Társaság vezetői még reménykedtek. Ugyanakkor nem kívánták kizárólagossá tenni az avantgárd törekvéseket sem, amelyeket Franyó Zoltán, Szántó György és a Magyar Tanácsköztársaság volt népbiztosa, Dienes László és mások képviseltek, részint az 1924–25-ben megjelent Genius, az 1925-ben kiadott Új Genius, az 1925-ben indult, 1926-ban még megvolt Periszkóp és az 1926-ban megszervezett Korunk hasábjain.*93 Nem volt rokonszenves a találkozás résztvevői előtt a politikai szélsőségek szerinti állásfoglalás sem. Az erdélyiséget nem a regionális elem megragadásában gondolták el, ahogyan a Tizenegyek antológiájának szerzői képzelték, nem csak történelmi perspektívában értelmezték, nem kívánták, hogy az egyetemes transzcendens értékek jelentsék a kizárólagos viszonyítási pontot. Elhárították a népi, a történelmi és a messianisztikus transzszilvanizmus bármelyikének abszolutizálását. Elképzelhetőnek gondolták ugyanakkor a föderalisztikus transzszilvanizmus gondolatának érvényesülését, az „autonóm Erdély”-t a „nemzeti autonómiákkal”.*94
A marosvécsi találkozóra összegyülekező írók és költők hűségesek akartak lenni ideálisnak elgondolt programjukhoz. Ezért nem hívták meg a konzervatív magyar irodalom akkor nagyon népszerű költőjét, Szabolcska Mihályt, aki szívesen állt volna „a helikoni hadak élére”.*95 De nem hívták meg Benedek Eleket sem, aki „egy táborba terelte” ugyan az írókat Erdélyben, vezér azonban semmiképpen nem akart lenni.*96 S bár a gyülekezők között ott voltak személyes 47hívei is, Szentimrei és Tamási, népszerűsége, erkölcsi tekintélye is vitathatatlan volt, jelenléte valaminek folytatását és nem valami újnak a kezdetét jelentette volna. És volt még egy oka annak, hogy sem Szabolcskát, sem Benedek Eleket nem hívták maguk közé. Ebben a csoportban ugyanis az új irodalom vezéreinek tekintett Kós Károly, Reményik Sándor, Paál Árpád és a házigazda Kemény János mellett ott volt Bethlen István barátja és rokona, Bánffy Miklós gróf, aki akár vezetője is lehetett volna az irányzatokon és politikai pártokon felül álló mozgalomnak.
Bánffy Miklós (1873–1950) 1906 és 1910 között Kolozs megye főispánja, 1910-től Kolozsvár országgyűlési képviselője volt. 1912-ben a budapesti Nemzeti Színház és az Operaház intendánsaként drámákat, történeti elbeszéléseket írt. 1918-ban részt vett a budapesti Székely Nemzeti Tanács megalakításában, 1921 áprilisától 1922 végéig vezette a magyar külügyminisztériumot. Részt vett a Velencei Egyezmény kidolgozásában, melynek eredményeként kulturális emlékek, köztük a Képes Krónika, magyar tulajdonba kerültek. 1926-ban visszatért szülővárosába, Kolozsvárra, felvette a román állampolgárságot, visszakapta családi birtokait, s ettől kezdve bonchidai kastélyában és Kolozsvárt élt.*97 Hazatérését – Kállay Sándor 1926. május 26-án kelt levelében írt erről a grófnak – Goga Octavian költő, Ady tisztelője, akkor éppen belügyminiszter és Averescu miniszterelnök „őszinte rokonszenvvel” fogadta.*98 Azt remélték, a Magyar Párt vezetői helyt adnak majd a volt magyar külügyminiszter politikai tapasztalatainak. A romániai magyar politikusok, akárcsak néhányan a Marosvécsre meghívott írók és költők közül, inkább fenntartással fogadták a gróf hazatelepülését, esetleges szerepvállalását.
Maga a háromnapos marosvécsi tanácskozás külső formájában baráti beszélgetésnek számított. A kastély vendégszobáiban voltak elszállásolva a résztvevők – írta Tamási a Vadrózsa ága című emlékező prózájában –, volt szoba, ahol négy író is aludt, máshol kettő, egyedül Bánffy Miklósnak volt külön szobája. A tanácskozás, ha az idő engedte, „a nagy park öreg fái alatt kezdődött és folyt le”, egy hatalmas malomkő asztal mellett. Az ebédet és a vacsorát a kastélyban tálalták. Csak a háziasszonynak volt „fix helye az asztalfőn”, különben mindenki aktuális kedve vagy az elkezdett beszélgetés szerint foglalt helyet. „Az étek nem volt soha dúskáló, de azért túlságosan szerénynek mondható sem – olvasható a Vadrózsa ágában. – Valami levessel kezdődött az ebéd, finoman elkészített sülttel és főzelékkel folytatódott, majd tészta és gyümölcs következett, s végül feketekávé. Az ebédhez egy-egy pohár sört ittunk, a vacsorához pedig két-három poharacska bort. Vacsora után majdnem minden este kimentünk sétára a nagy parkba, melynek fövenyes útja világított. Onnét vis48szatérve, a kastély előtti padon, az úgynevezett kilátón üldögéltünk. Innét messziről csillogó kilátás nyílt a Maroson túli tájra.” *99
A helikoni összejövetel résztvevői hét határozatot hoztak. Jegyzőkönyvbe foglalták a létrehozandó „szabad munkaközösség” szükségességét, a kulturális munka elsődlegességét; kötelezettséget vállaltak arra, hogy az irodalmi művek elbírálásában csak szakmai szempontokat érvényesítenek; megállapodtak az évente kiadandó Helikon almanach megjelentetéséről és a Szépmíves Céhvel együttműködő, Erdélyi Helikon című folyóirat kiadásáról, főszerkesztőnek jelölve Bánffy Miklóst, felelős szerkesztőnek Áprily Lajost; határozatba foglalták a román, az „erdélyi német” és a magyar irodalom megismerését és megismertetését; elhatározták az erdélyi magyar színjátszás támogatását; különböző társaságok és egyesületek együttműködését; határozatban mondtak köszönetet a vendéglátó Kemény Jánosnak és feleségének az irodalmi munkák jutalmazására szánt harmincezer lejes felajánlásért.*100
Tamási Áron, aki az „első mézes napjai”-ról ment el Marosvécsre,*101 a találkozó után Szászrégenbe utazott felesége gazdag rokonaihoz, akik néhány nap után kivitték a fiatalokat Idecsfürdőre, és szeptemberig nem is akarták „hazaereszteni” őket (írta Benedek Eleknek augusztus 10-én).*102
Tamásiék szeptember elején tértek vissza Kolozsvárra. Az író nem keresett állást. Azt tervezte, esetleg cikksorozatot készít a Keleti Újságnak (talán a Bajszerző nagyvilág folyamatos közlésére számított), elígérkezett az Újsághoz, Paál Árpád, Kacsó Sándor és Nyírő József lapjához, ahol június 11-e és július 5-e között már négy írása meg is jelent, számított az Ellenzékre, a Benedek Elek-féle kolozsvári Vasárnapi Újságra, a Pásztortűzre, a Brassói Lapokra. Azt remélte, hogy az elhelyezett tárcákért, karcolatokért, cikkekért, riportokért, meg esetleg valamilyen szerkesztőségi munkáért*103 szerez annyit, hogy valamennyire megéljenek. 1927 augusztusától, amikor a Magyar Párt megvásárolta az Újságot, s az újságírókat elbocsátották, köztük Tamásit is, aki mindössze háromhavi felmondási díjat kapott, a Mai Világ és a Híd cikkírója lett.
A Mai Világ 1927. augusztus 16-a és 1933. május 4-e között jelent meg Kolozsvárt. Az itt olvasható Tamási-szövegek, melyeket aztán másodközlésre átvett a Művelődés, a Hargita Népe, a Brassói Lapok (s melyek jó része a mai 49napig nem került be gyűjteményes kötetekbe), jól jelzik az író szemléletét. Az 1928-ban írt Átmegyek a Királyhágón című cikkében, a magyar kémelhárítás egyik vezetője által felbujtott, aztán lebukott és kényszermunkára ítélt fiatalokról szóló írásban ez olvasható: „Pedig milyen szépen élhettek volna [az elítélt fiatalemberek]. A magyar kultúra, az erdélyi közösség, az erdélyi nép, az emberi gondolat felvirágoztatására. Szép, szolid magyar leányokat vettek volna feleségnek, gyerekeik születtek volna […]. Talán tíz év múlva tizenöt magyarral több lett volna Erdélyben. Így néggyel kevesebb van már ezen a napon. […] Mi tudósokat, állandóan új tiszta emberanyagot dobunk a magyarság közös szekerére. Mi tíz esztendő alatt elsőrangú írókat szültünk a magyar szentlélek áldásaképpen. Mi itt maradtunk és azt a földet ápoljuk és szeretjük, amely magyar volt annyi sok dicső és ínséges századokon keresztül. Mi itt élünk, nem azért, mert itt kell élnünk, hanem azért, mert itt akarunk élni. És nem tudják Önök [magyar kémelhárítók], hogy szörnyű nehezen. […] Azt kérjük Önöktől, hogy ne nehezítsék meg jobban a mi életünket, ha már nincs mód arra, hogy örömet szerezzenek nekünk. És még egyet százados úr [azaz Tamási Béla, a szöveg első részében megszólított kémelhárító tiszt]: mi fiatal erdélyi generáció másképpen érezzük Erdélyt, mint Önök. Nekünk nem hasznunk, hanem életünk és halálunk Erdély. Éppen ezért barátságban akarunk lenni románnal és szásszal és mindenkivel, aki Erdélyben született és él.” A Mai Világ 1928. szeptember 2-i számában a Világi levél Bartalis Jánoshoz című cikkében is a magyarok és a románok barátságos együttéléséről ír. Az olaszországi helyzetet kommentáló, Dinasztiák sorsa című jegyzetében az „új utat” kereső „népek”-ről meditál. Október 12-én a „nyugdíjas cenzor”-t idéző Nyug. cenz. című írásában a korábbi igazságügy-miniszterrel perlekedik, aki Párizsban egy konferencián kijelentette: „Az összes utódállamok közül Románia az egyetlen állam, ahol a kisebbségek teljes odaadással dolgoznak az állam érdekében.” „A száj szabadsága után – teszi hozzá a szerző a cikk végén – lássuk a szív és a kezek igazságát.”*104
A Hídnak, a Budapesten működő Collegium Transsilvanium lapjának, a Székely Egyetemi Hallgatók újságjának a főszerkesztője, a Székely himnusz emlegetett szerzője, Csanády György volt. Az 1927 áprilisától 1928 közepéig kiadott „irodalmi, művészeti és társadalmi folyóirat” szerzői: Juhász Gyula, Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Féja Géza, Várkonyi Nándor, Sárközi György, meg Mécs László, Áprily Lajos, Benedek Elek, Kós Károly, Reményik Sándor, Szentimrei Jenő, Tompa László az egyetemes magyar irodalmat reprezentálták. A feltűnően gazdag lapban, melynek „szlovenszkói” szerkesztője a kassai Sziklay László, jugoszláviai felelőse pedig Szenteleky Kornél volt, Tamásit „kolozsvári szerkesztő”-nek tekintették a kortársak (bár erre vonatkozó jelölés az impresszumban nem olvasható). Az tény 50azonban, hogy sokat szerepelt a Hídban. Itt jelent meg a Zeng a magosság és A legényfa kivirágzik című novellája, írt kritikát, s a harmadik–negyedik–ötödik számban (kötetben nem olvasható) mesesorozata indult Királyfiak élete, Mózeske nem nvughatik és Szerencsefia Gyurka címmel.
1927 augusztusától a Mai Világban, a Hídban, és másutt jelentek meg alkalmi írásai. November 23-án, Bánffy Miklós közbenjárására, a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank havi 2500 lejes fizetéssel napidíjasnak alkalmazta. A megélhetésüket azonban irodalmi esteken, előadó körutakon kapott honorárium biztosította.
Az első irodalmi felolvasásokat a Pásztortűz szervezte még 1922 májusában Székelyudvarhelyen, Dicsőszentmártonban, Marosvásárhelyen, Székelykeresztúron és Kolozsvárt. Az estélyeket rendszerint irodalmi társaságok, helyi nőegyletek, lelkes irodalombarátok kezdeményezték. Ők bérelték ki a termet, tárgyaltak a román politikai rendőrség, a sziguranca helyi megbízottjával, toborozták a hallgatókat. A saját műveiket felolvasó költők és írók mellett, szövegmondással vagy zeneszámmal, rendszerint helyet kaptak a műsorban a város amatőr művészei is. 1923. november 11-e és december 2-a között Kolozsvárt a Magyar Színház és a Haladás Kiadó nagyobb szabású találkozót, „írói olimpiász”-t szervezett, melyen Nagyvárad, Marosvásárhely, Arad és Temesvár valamennyi írója és költője fellépett. 1923-tól több alkalommal és különböző helyeken szerveztek irodalmi felolvasásokat. Ezeken a matinékon „élő újság”-ként közvetítették az Erdélyben születő-alakuló irodalmat, megismertették a közönséget a fiatal szerzőkkel, a személyes találkozások ugyanakkor alkalmat adtak olvasótoborozásra is. A politikai rendőrség esetenkénti barátságtalan gesztusai: a műsor előzetes cenzúrázása, egy-egy alkotás elmondásának letiltása, a kiadott engedély látványos visszavonása, a váratlanul elrendelt kijárási tilalom csak a rokonszenvet növelték a legújabb irodalom és a fellépésre váró költők és írók iránt.
Ezeknek az alkalmi kezdeményezéseknek a sorát kívánta rendszeressé tenni Benedek Elek 1927 őszén. Irodalmi „különítmény”-t szervezett azokból az írókból és költőkből, akik állásukat vesztették az Újságnál 1927 augusztusában. Szentimrei Jenő, Bartalis János, Tamási Áron, Kacsó Sándor, Tompa László, Nyírő József mellett Szentimreiné Ferenczy Zsizsi és György Dénes lett állandó tagja a fellépő csapatnak; Szentimreiné népdalokat, Bartók- és Kodály-feldolgozásokat adott elő, György Dénes az éppen hiányzó szerzők műveiből olvasott fel. 1927 novemberétől számított másfél év alatt 45 előadást tartottak.*105 Az első turné 1927. november 12-én Brassóban kezdődött, 13-án délben Baróton, este 51Sepsiszentgyörgyön folytatódott, 18-án Kolozsvár, 19-én Torda következett. 1928. április 17-én Szászrégenben, 18-án Gyergyószentmiklóson, 20-án Csíkszeredában, május 10-e és 19-e között Zilahon, Szilágysomlyón, Nagykárolyban, Szatmárnémetiben és Nagybányán tartottak felolvasóestet, júniusban Székelyudvarhelyen és Székelykeresztúron jártak.*106 1929. március 17-én, Budapesten, a Zeneakadémián léptek fel.*107 20-án Cegléden, 21-én a Szegedi Fiatalok és Buday György szervezésében Szegeden, 23-án Debrecenben tartottak felolvasást.*108 Akár erdélyi nagyvárosokban vagy kis településeken, akár Budapesten álltak a közönség elé, a programokat mindig Benedek Elek vezette be. Ha a hatóságok engedékenyebbek voltak, akkor szabadelőadást tartott. Ha szigorodtak a feltételek, előre megírt szöveget olvasott felt.*109 A „nagy öreg”, vagy ahogyan a neki küldött levelekben írták: „Elek apó” a mindenkori kötelező helyi és személyi aktualitások mellett a „fiai”-t ajánló beszédében a romániai magyar irodalom általános kérdéseiről szólt. Nem tekintette az Erdélyben születő műveket „önálló”-nak, „székely”-nek vagy „erdélyi magyar”-nak (kimondatlanul sem fogadta el Tamási Áron 1923-ban megfogalmazott gondolatait a „mindig egyedül álló” itteni irodalomról, mely „fájdalommal teli, mint minden ember; pompás, mint a virágzó rét; erős, mint a szikla; mélységes, mint a zúgó erdő; vadul szép, mint a zivatar, de édes, mint a madárének”*110). Körülbelül azt mondta mindenhol, amit a fiának szóló, 1927. november 29-i levelében szavakba foglalt: „[…] nincs erdélyi irodalom, csak erdélyi lelkű írás, s a mi székelységünk nem rí ki a magyar irodalom kertjéből, mint ahogyan nem rínak ki Mikszáth, Tömörkény, Gulácsy meg Móricz írásai.”*111
A „székely különítmény”-nek mindenhol nagy sikere volt. Brassóban a Honterus Gimnázium kupolacsarnokában volt az irodalmi est. Kolozsvárt „a közönség […] szokatlan nagy tüntető melegséggel fogadta” az írókat (írta Benedek Elek 1927. november 29-én fiának), ő maga „teljesen öt percig nem jutott […] szóhoz a vége-hossza nincs taps miatt”. Az előadás előtt, eloszlatandó a marosvécsi találkozóra kijáró meghívás elmaradása miatti rossz érzéseket, Bánffy Miklós „levizitelt” az agg írónál, aztán részt vett az estélyen és az azt követő vacsorán is.*112 Budapesten a Zeneakadémia nagyterme zsúfolásig megtelt. A bevezetőben Benedek Elek ismertette a „különítmény” megalakulását, céljait, ezt követően Szentimrei Jenő és Bartalis János verseket olvasott 52fel, Kacsó Sándor, Nyírő József és Tamási Áron novellákat mutatott be, György Dénes erdélyi költők verseit szavalta, Szentimreiné dalokat és balladákat énekelt. Az estnek nagy sikere volt. A közönség felállva tapsolt, Kodály Zoltán személyesen gratulált Szentimreinének, a Dante Kiadó az est után vállalta Bartalis János kötetének a kiadását.*113 A Nyugatban Tóth Aladár üdvözölte Benedek Eleket és író „fiai”-t.
Tamási Áront a budapesti közönség is, Kodály Zoltán is ismerősként köszöntötte. Az író ugyanis fél évvel korábban, 1928. október 24-én már szerepelt ugyanitt az Erdélyi Helikon felolvasóestjén. Az estet akkor Ravasz László református püspök, Bánffy Miklós és Kemény János vezette be, Áprily Lajos, Bárd Oszkár, Berde Mária, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Tabéry Géza, Tompa László verseket mutatott be, Kós Károly novellát, Tamási Áron az éppen készülő Szűzmáriás királyfi című regényből egy részletet olvasott fel.*114 Tamási november 6-án így számolt be az estről Benedek Eleknek: „[…] Este érkeztünk meg, s Bánffy Kóssal várt az állomáson. A legkedvesebb azonban az volt, hogy az egyetemi hallgatóknak, akik egy most alakított Bartha Miklós Társaság köré csoportosultak, mintegy ötven tagból álló csoportja várt és fogadott éljenzéssel, ami – legalábbis 90 százalékban – [Szentimrei] Jenőnek és nekem szólt. […] délután pedig a [Bethlen István] miniszterelnöknél voltunk teán. Azonban nem mutattuk, hogy meg volnánk hatva ekkora megtiszteltetéstől, hanem fesztelenül, sőt igen hazafiasan viselkedtünk, legalább egypáran. Nevetséges is lett volna alkalmat adni arra, hogy mi holmi vidéki írnokok vagyunk.
Utána következett az estély. Igaz, hogy igen sok előkelőség volt ott, de a hallgatóság jó része mégis erdélyi emberekből állott. Ahogy megjelentünk a pódiumon, tapsolni kezdtek az emberek s ez a taps másodpercek alatt olyan tüntetéssé emelkedett, amilyent nemigen láttam. A hatalmas publikum felállt és úgy ünnepelte Erdélyt.
Egyéni sikerek is voltak, ez azonban itt, ebben az egységes magyar szellem demonstrációjában, nem volt fontos. Áprilyt és Reményiket ismerősként fogadta a publikum. Nekem a fiatalság tüntetése jutott, már amikor felálltam, hogy olvassak. Általában olyan hírek jártak – pláne legmagasabb körökben –, hogy valóban újat csak [Szentimrei] Jenő és én mondottunk.[…]
Estély után [az 1901-ben alapított budapesti klubban] a Fészekben bankett volt […] Itt ismerkedtünk össze Herczeg tatával [Herczeg Ferenccel], Zilahyval s más szárnyasokkal. […] Ezenkívül voltunk Kodálynál […]. Igen dicséretes ember ez a Kodály, legalább nekünk tetszett. Vajha mi is tetszettünk volna neki.
53Én ezután jártam [október 29-én] Babits Mihálynál, ahol Erdélyi Józseffel, Tóth Aladárral, Sárközi Györggyel, Beck Ö. Fülöppel találkoztam. Basch Lóránt is ott volt […].”*115
Az 1928. októberi és az 1929. márciusi ünneplés, Kodály Zoltán, Herczeg Ferenc, Zilahy Lajos, Babits Mihály és az új népi program kidolgozására-megvalósítására szervezkedő Bartha Miklós Társaság fiataljainak az érdeklődése nem a Lélekindulás szerzőjének, hanem a Szűzmáriás királyfi című regény írójának szólt.
A „székelyregény” terve, amint volt róla szó, már 1924-ben is foglalkoztatta az írót. A történet főbb vonásaiban (valószínűleg) ekkor készen volt. Az amerikai tartózkodás utolsó két évében (talán) dolgozott is a regényen. Néhány történet-darabot az Ecet és vadvirág című novellában mindenesetre megírt. 1926-ban (feltehetően) előrehaladt a megfogalmazásban is. Júliusban azt remélte, karácsonyra készen lesz a mű.*116 Az 1926-os megjelenésből azonban nem lett semmi. Egy fejezetet („Bódika” és „Ferke” találkozását és „Ferke” kalandját az őt befogadó mesterrel) Aranyos tekergők címmel közreadta az Ellenzékben 1927. május 30-án. Egy másik részletet („Csorja Boldizsár” éjszakai kirándulását és a gimnázium igazgatójával való ütközését) Lélekháborítás címmel a Pásztortűz 1927. április 10-i száma közölte.*117 A regény végül 1928 februárjában lett kész. A kéziratot elolvasta Szentimrei Jenő s még néhány barátja (írta Tamási Áron Molnár Jenőnek február 26-án), akik szerint a regény „az utolsó esztendők legnagyobb magyar irodalmi eseménye lesz”*118. A Szűzmáriás királyfi 1928 júniusában jelent meg a Szépmíves Céh gondozásában, Kós Károly színes illusztrációival. Július 6-án, a harmadik helikoni találkozón, a szerző, Kós Károllyal megosztva megkapta a Kemény János és felesége által alapított irodalmi díjat.*119 Az év végén a budapesti Athenaeum Kiadó is kiadta a regényt. A mű is, a szerző is azonnal a viták kereszttüzébe került.
A Szűzmáriás királyfi nem „történelmi regény”. Nem azt a sort folytatta, amit különben a kiadók vártak s a közönség remélt, melybe beletartozott a 17. századi Erdély históriájához visszanyúló Kós Károly és Makkai Sándor műve (Varjúnemzetség, 1925, Ördögszekér, 1925), a két Bólyai életét újragondoló Tabéry Géza alkotása (Szarvasbika, 1925), a mohácsi vész korát felidéző Gulácsy Irén-regény (Fekete vőlegények, 1926) és az 1921–1935 között megjelenő Erdély-trilógia, Móricz Zsigmond alkotása.
54De nem is „szociális regény” volt a Szűzmáriás királyfi (abban az értelemben, ahogyan Tamási Áron megkülönböztette a kortárs erdélyi regény két alapváltozatát a Regényírás Erdélyben című tanulmányában a Literatura 1933. áprilisi számában).
A Szűzmáriás királyfi története nem indokolja Szentimrei Jenő és barátai lelkesedését. A „székelyregény” nyelviségében és ideologikumában megjelenő, nem valóságutánzó, hanem valóságteremtő és intencionáló „világszerűség” érdemel figyelmet.
Már a mű címe is erre tereli a befogadó érdeklődését.
Minden nagyepikai alkotás jelentésképzésének alapvető törvénye, hogy a címbe emelt szereplő nevében vagy rá való egyértelmű utalásban megjelölt mozzanat cselekvéssé válva bontakozzék ki a szövegben.*120 A Tamási-regény címének első szava Jézus anyjára, Máriára utal, aki az isteni gyermek születését leíró Máté és Lukács evangéliuma szerint „Szentlélektől fogantaték”, vagy ahogyan a 12. századból ránk maradt latin nyelvű vers fordításában, az Éji anya című alkotásban olvasható: „Szűzként Isten anyja lett […]”*121. Ez a kiválasztottság a magyar nyelvben még külön jelentést is kapott azzal, hogy első királyunk, a később szentté avatott István Magyarországot a Szűzanya oltalmába ajánlotta, akit ettől fogva „a magyarok Nagyasszonyá”-nak, „Magna Domina Hungarorum”-nak tekintettek, s akit különleges tisztelet övezett a középkori latin és magyar irodalomban, különösen az után, hogy IV. Sixtus pápa 1477-ben kanonizálta Mária ünnepét, s misét és zsolozsmát is jóváhagyott a tiszteletére.
Szűzmária ünnepe és alakja az egyházi szertartások, imák és búcsújárások révén a magyar nyelvű közösségek életének, a közösségekhez tartozók hit-, gondolkodás- és gesztusrendszerének szerves része lett. Ebbe a 11. századtól lassan egyetemessé váló keresztény hagyományrendszerbe részlegesen beépültek és szakrális tartalommal telítődtek a pogány magyar hiedelemvilág egyes elemei is. A szűzen szülő Mária képében eleink analógiát találhattak a Turul madártól teherbe esett Emese alakjához, Gábriel arkangyal Mária-üdvözletével pedig Emese álma volt rokonítható. Szent Gellért előrelátó rendelésében, hogy a Szűzanyát magyarul Boldogasszonynak nevezzék, a pogány magyarságban nagy tiszteletnek örvendő „segítő” istennő képe is él tovább, aki megtartja a világot, s „a kék éggel mint palástjával védelmezi” népét, körülötte „áldás az élet, megtörik az átok, tisztasággá változik a szemét, otthonná a rom”.*122
55A keresztény Mária-tisztelet szervesen, harmonikusan fonódott össze a pogány kori istenasszony kultuszával. Erre utalnak a Jézus anyjára vonatkozó olyan elnevezések, mint a Napba öltözött asszony, Holdsarlón álló Mária, Kalászos Mária, Koronás Mária. Ez a kettősség jelenik meg az Erdélyi Zsuzsanna által „kevert tudatformájú-funkciójú szövegek”-nek, a „pogány-keresztény” imáknak nevezett versekben, az Ablakomon Boldogasszony és a Boldogasszonnak három csöpp teje típusú alkotásokban.*123
A Szűzmáriás királyfi regénycím kétféleképpen is értelmezhető. A mögé értendő főhős, Csorja Boldizsár lehet „Szűzmária királyfia”, a „krisztus bajnoka”, az „athleta Christi” mintájára, de lehet a „Szűzmária (tiszteletében élő) királyfi”, fiatal férfi, olyan valaki, akinek gondolkodásában, hitében, érzésében, mindennapi életében központi helyet foglal el a pogány istenasszony attribútumait is őrző Mária, Jézus anyja.
A cím különös világértelmezést, világmagyarázat-elvű teljességet, „mitikus létfelfogás”-t, „koherens mítoszi világkép”-et ígér.*124 Ebben a világértelmezésben a transzcendens szféra szereplői ugyanúgy jelen vannak a földi életben, ahogyan Homérosz hőseinek is természetes volt, hogy evilági létükben istenekkel találkozzanak vagy isteneknek nézzenek rendkívüli embereket is.
Tamási Áron könyvében a hősök életét átlengi a két szféra találkozása. Csorja Boldizsár életében a „káprázatos” Isten foglal el központi helyet, aki „úgy áll” az útjában, „mint valami mennyei Oroszlán és betöltötte életével a földet és felette a levegőt, és elhatalmasodott, mint egy torkolat, amelybe belefutnak a zúduló, kínringató fiatal vizek”. Gálfi Zsigának, Csorja Boldizsár barátjának is megjelent az Isten, mégpedig a katonaságnál a közös hálóteremben, s fogta-vette „a puskákat, s ügyesen egy könnycseppet pottyant[ott] mindegyiknél a csőbe”, reggelre pedig minden fegyver befagyott, s nem lehetett használni egyet sem. Még inkább része a mindennapi életnek Mária. Jelen van ő fabuláris szinten történés-elemekben is,*125 de ott van a szövegben az egyes ember „erkölcsi autonómiáját” biztosító „világ fölötti princípiumban”*126 és a személyessé vált érzelmekben is. Amikor Csorja Boldizsár a templomban nézte a Mária-oltárt, s hallotta az ott térdeplő imáját, a loretói litániából való könyörgő-megszólító formulákat („Szüzeknek szent szüze… Tisztaságos anya… Csodálatos anya… Lelki tiszta edény… Hajnali szép csillag…”), az volt az érzése, „Mária megmozdította a fejét a képen, kirejtette jobb karját a színek 56közül lassan, kék köntösét bokáig emelte, patyolat lábaival kilépett az arany rámából, és a fénysugarak útján menni kezdett az ablak felé”. A legény „bűvölten […] feléje indult. Karjait előrenyújtotta, valamint a felhőkbe úszó angyal, és tikkadva mondta:
– Szeretlek, Mária!”*127
A regényben hitbizonyítási szokásokban, az ősi tradíciók továbbélésében és az elvont gondolkodásban is fellelhető az ősvallás elemeit is beolvasztó katolicizmus. Állandó szófordulat az Istenre és Máriára való hivatkozás, az árvákat nem hagyó, a bűnöket megbocsátó Jézusra és a könyörgőket meghallgató Máriára való utalás. Csorja Boldizsár és valamikori szerzetes-tanára, Fazakas Ádám számára magától értetődő, hogy Máriára emelik poharukat.*128 Ebben a profán szakralitásban ott van az „Istenben gyökeredző egyén […] önnön belső transzcendens megtapasztalásának evidenciájá”-val, s ott vannak a kollektív tudattartalmak, ősképek, ősszimbólumok és a kereszténység közös tudatalattijának elemei is.*129 Ezek az emlékképek (érzések, gesztusok) a regényben, a korábbi és a későbbi novellákban gyakran használt archetípusokban jelennek meg. Ilyen a külön jelentéssel kiegészült tavasz–nyár–ősz–tél, hajnal és alkonyat, virág, madár, kert, erdő, teremtés, születés és halál képzete.*130 A Szűzmáriás királyfiban a falu és a Nyikó partja az otthont adó biztonság, a fény az evilágit és túlvilágit összekapcsoló fizikai-lelki jelenség, az erdő nem enyhet adó vagy elrejtő, hanem titkot őrző hely. A regényt záró tűz is archetipikus mozzanat. Nemcsak az ősi mítoszba kapcsolja a művet, hanem sugalmazza az Istennel való egyesülés gondolatát, kisugározva ezt a néhány oldallal később Csorja Boldizsár nem természetes halálára is. A helyenként Márquez Száz év magányára emlékeztető ősi hagyomány-élés itt együtt van jelen a kereszténység életet kísérő ritualitás elemeivel. Ezt közvetítik a szertartások. Gálfi Zsiga és Csorja Péter felravatalozása, a virrasztás, a tőlük való búcsúvétel, a Csorja Ambrusért elmondott búcsúztató-visszakönyörgő ima, a „kelet felől” elkezdett máglya-temetés, a szertartás közben elmondott szöveg ugyanúgy a szájhagyomány és olvasmányok alapján feltételezett ősi tradíciók továbbélését jelzik, mint a kocsmai verekedést követő, ritmikus prózában elmondott sorok.*131
A Szűzmáriás királyfi azonban nem egyszerűen mítoszi világképpé kerekített emberi tapasztalat vagy tudatosított vagy nem tudatosított archetipikus interpretáció. A Bajlátott szülőföld oldalai, például a halottas háznál tett láto57gatás leírása, a ravatalozási-virrasztási-búcsúztatási szokások összefoglalása, a halál ténye fölötti meditáció, a körmenet indulása és fogadása jelzik, az író fényképező-kiemelő emlékezete általában is őrzi a köznapi élet rítusait.*132 Ugyanakkor, tudható, Tamási Áron gyűjtötte is az archaikus szövegeket; Uzonban, Molnár Jenő nagyanyjától például azért kérte a Márk György balladáját, hogy valamelyik művében felhasználja majd.*133
A Szűzmáriás királyfiban Csorja Boldizsárral a regényvilág autentikus szférájában megfogalmaztatja a teológia számára is létező kérdést a megnyilatkozó, a rejtőzködő, a büntető vagy jutalmazó Istenről. Ebben a részben, melyben felsejlik az Ábel-trilógia alapproblémája is az élet céljáról, nyomokban ott van az ősi vallás, továbbá az Ószövetség és az Újszövetség gondolati tapasztalata is: „– Úristen, aki nem is vagy sehol, s mégis inkább vagy, mintha volnál, mért nem adsz bizonyosságot nekem a világ zajlásáról és az én életemről?! Vagy annyit tennél meg legalább, hogy szólanál hozzám, valamint szólottál egykoron a zsidó nemzethez Mózes által. És felelnél holmi kérdésekre is, amiket feltennék Neked. Teszem, megemlíteném mindenek alapját, hogy miért kelle nekem világra jőni; vagy mi célt szolgál a világrendben, hogy ennyire súlyosan lapdázol velem […]”.*134
A Szűzmáriás királyfi a közvetített (és aztán ebben a formájában sem Tamásinál, sem máshol elő nem jövő) koherens világkép miatt került az érdeklődés középpontjába. Az expresszionista szövegalkotás jellegzetességeit mutató beszédmódra nem vagy alig tértek ki az értelmezők.
Az 1928 júniusában megjelent regényről augusztus végéig az Erdélyi Helikonban Makkai Sándor és Molter Károly, a Pásztortűzben Gaál Gábor, a Mai Világban Kovács László, az Ellenzékben Jancsó Béla írt. Makkai fordulópontnak tekintette az alkotást az erdélyi irodalomban. Jancsó a nyelv és a stílus harmóniáját, a mondanivaló „szuggeszciójá”-t, az egyén és a közösség, a „világerők vonalában folytató”-dó harc ábrázolását, a székelység lényegének megragadását és felmutatását értékelte. Szabó Dezső, „a pamflet Michelangelója”, a budapesti Előőrsben szeptember 2-án Sületlenség. Tamási Áron könyve címmel „szedi ízekre” a Szűzmáriás királyfit. „Idétlenebb, sületlenebb könyvet nem olvastam e két kötetnél. […] Amint a szerző lelkiekben is csak a legpaszomántosabb szokványokat adja, a nyelvből is csak a cikornyát, a kiötlően furcsát tömöríti egybe, s öt sorban annyi »székelységet« zsíroz egybe, amennyit a legszékelyebb székely is csak egy éven át jellegez ki magából. És mert nem ért a nyelvhez, nem ismeri törvényeit, dúsan áramló élete finomabb titkait, néha etnikus kincs gyanánt a legízléstelenebb nyelvrontást adja.” Szabó Dezső 58szózuhatagát, melyet a kolozsvári Keleti Újság is közölt, Németh László szelídebb formában a Napkeletben folytatta. A Szűzmáriás királyfit „műfajilag a legelhibázottabb írások egyiké”-nek nevezte, a szerző „alakteremtő igényé”-t gyengének, az alkotás szerkezetét elhibázottnak mondta. Szabó Dezső vádaskodását, mely a regényt a Szabó Dezső-i Csodálatos élet utánzataként írta le, azonban elhárította. A Brassói Lapokban szeptember 16-án Mikes Imre, 17-én Benedek Elek, szeptember 23-án és november 28-án Szentimrei Jenő dicsérte az alkotást. Tamási Áron szeptember 14-én ezt írta a regény körüli sajtóháborúról Babits Mihálynak: „Különös és Isten hírével való egy embernek a sorsa s még inkább egy íróembernek a sorsa. Az utóbbi napokban úgy látszott, hogy nagy próbát kell kiállnom, mert Szabó Dezső kiáltására minden bokorból ellenségek ugrottak elő. […] a különböző lapokban harc indult meg a könyvem körül, az erdélyi irodalom s főleg ennek székely iránya körül, amelyről végig a hivatalos irodalmi helyeken itt azt mondják, hogy megbontja a magyar irodalom egységét. Több helyről és »magasabb« helyekről megkerestek engemet, hogy ne írjak faluról mindig és ne írjak székelyekről mindig, mert károsnak tartják […].”*135
A Babitsnak szóló levél valójában nem a Szűzmáriás királyfi körüli csatározásokról adott hírt. Ebben Tamási Áron köszönetet mondott azért a 400 pengő segélyért, melyet a Baumgarten Alapítvány utalt ki a számára.
Az Alapítványt Baumgarten Ferenc Ferdinánd, a korábban Budapesten élt, a budapesti egyetemen tanuló, nagy családi vagyonnal rendelkező esztéta tette „szűkölködő magyar írók gondjainak enyhítésé”-re, „oly komoly törekvésű […] magyar írók hathatós támogatásá[ra], akik minden vallási, faji és társadalmi előítéletektől mentesek és csak eszményi célokat szolgálnak”. A kuratórium irodalmi kurátora – a végrendelkező felkérése alapján – Babits Mihály, a jogi-pénzügyi kurátor dr. Basch Lóránt ügyvéd lett. A tanácsadó testületbe beválasztották Mikes Lajost, Osvát Ernőt, Réti Istvánt, Schöpflin Aladárt, Szekfű Gyulát, Thienemann Tivadart és Voinovich Gézát, akik az elnökségre Ambrus Zoltánt kérték fel. Az Alapítvány legelőször 1928. szeptember 10-én utalt ki segély címen támogatást Tersánszky Józsi Jenőnek, Horváth Henriknek, Nagy Lajosnak és Tamási Áronnak.*136
Tamási Áron neve azonban már korábban is felmerült a Baumgarten Kuratóriumban. Az 1929-es első díjkiosztásra készülve 1928 júniusában, valószínűleg a Szűzmáriás királyfi megjelenése után eshetett erről szó. Bánffy Miklós 59Babits Mihálynak írt június 12-i levelében mindenesetre örömmel nyugtázza a költő kijelentését, miszerint „az első jutalmazást egy erdélyi írónak, Tamási Áronnak” szándékozik „juttatni”. Több előzetes egyeztetés után a Kuratórium az 1928. december 31.–1929. január 2-i ülésén az alábbi döntést hozta: „A jelenleg is Erdélyben élő írók közül a kurátorok egyhangúlag Tamási Áront tartják legérdemesebbnek a díjak egyikére, akinek első jelentkezését úgy mint új regényét az irodalmi hozzáértők különbség nélkül mint egészen rendkívüli tehetség és erő megnyilvánulásait fogadták, akinek tiszta székelysége egyszersmind a leggyökeresebb magyarsága, akinek gazdagsága és eredetisége mellé a csonka haza új irodalmában is alig állíthatunk hasonlót s akinek díjazását azonkívül minden információnk szerint az erdélyi közvélemény is lelkes örömmel fogadná.”*137
A 4000 pengős évdíjak kiosztására Baumgarten Ferenc halálának évfordulóján, 1929. január 18-án került sor a Zeneakadémia nagytermében. A díjkiosztáson az Erdélyi Helikon képviseletében megjelent Bánffy Miklós és Kemény János. Az ünnepély után a jutalmazott szépírók: Erdélyi József, Juhász Gyula, Szini Gyula, Tamási Áron, Tersánszky Józsi Jenő, továbbá a kritikus Elek Artúr, Farkas Zoltán, Kárpáti Aurél, Osvát Ernő, Schöpflin Aladár és a meghívottak banketten vettek részt. Az ünnepléshez lélekben csatlakoztak a farkaslakiak is. Az író testvére, Tamási Gáspár levélben továbbította az elöljáróság tiszteltetését. „[…] büszke rád az egész falu, hogy végre Farkaslakán is született egy ember, aki miniszterek s más nagyurak közt forgolódik”.*138 S napokon belül megkapta a Farkaslakán működő Hitelszövetkezet igazgatósága és felügyelő-bizottsága együttes ülésén készített jegyzőkönyv hitelesített másolatát az 1929. évi január 20-i ülésről: „Elnök a megjelenteket üdvözölvén örömmel adja az igazgatóságnak tudomására, miszerint községük szülöttét, Tamásy [!] Áront mint legnagyobb, kitűnő írót Magyarországon a magyar kultúrának szerzett kitűnő írói érdemeiért a legnagyobb kitüntetésben részesítették; kéri az igazgatóságot ezt tudomásul venni s ajánlja melegen, hogy községünk iránt a legbuzgóbb háláinkat fejezzük ki.
Elnök előterjesztését az igazgatóság örömmel veszi tudomásul s egyhangulag elhatározza, hogy községünk szülöttének Tamásy [!] Áronnak ezért a nagymérvü, világhirü kitüntetéséért nagy örömit fejezi ki s egyben a hitelszövetkezet igazgatósága Tamásy [!] Áronnal szemben, hogy elég háláját lerotassa [!], őt egyhangulag egyszer s mindenkorra diszelnökének választja.[…].”*139
60A Baumgarten-díjat átvevő Tamási Áronnak új irodalmi tervei voltak. Drámát akart írni a Nemzeti Színháznak.*140 És egy új regény foglalkoztatta, melynek „meséje” már 1928 novemberében „készen volt”. „Társadalmi regény” írására készült, írta Babitsnak, a cselekményt „az 1920–1924 közötti erdélyi események köré helyezve, a paraszterő diadalának tendenciájával”.*141
A társadalmi regény (Tamási idézett 1933-as tanulmányának szóhasználatával: a szociális regény) általában a szövegalkotás jelenét vagy közvetlen előidejét tematizálja. A 19. századi írók: Balzac, Stendhal, Theodor Fontane, Dickens, Thackeray, Gogol, Turgenyev, Tolsztoj regényeikben fel akarták mutatni koruk intézményeit, eszméit, mozgalmait, erkölcsét. Hasonló ambíció vezérelt egyes 20. századi írókat is. Szabó Dezső 1919 áprilisában megjelent művében, Az elsodort faluban az 1914–1918 közötti életeseményekből felépített egy történetet, melyben magyarázatot is vélt találni a magyar történelem alakulására. Kosztolányi Dezső 1926-ban az Édes Annában az 1919 augusztusa és 1920 júniusa közötti időszak emberi gondolkodásának alapformáit építette be egyetlen történetbe. Dublin a Berlin, Alexanderplatz című regényében 1929-ben egy valóságosnak jelölt földrajzi tér köré sűrítette az 1928-as év németországi eszméit, mozgalmait, a korszak életérzését. Erdélyben hasonló írói tervet valósított meg társadalmi-szociális regényében Gulácsy Irén (Hamueső, 1925), Nagy Dániel (Cirkusz, 1926), Kacsó Sándor (Vakvágányon, 1930). És hasonló volt a célja Tamási Áronnak is az 1928 novemberében fejben (és néhány részletében) kész regényével, az 1931-es Czímeresek című alkotásával.*142
A Címeresek alaptörténetét egy román ügyvéd, dr. Milla mondta el Tamásinak. „A történet, ahogy dr. Milla elbeszélte – olvasható a Vadrózsa ágában –, a háború utolsó évében történt, vagyis 1918-ban. Akkor a nyár vége felé fölkereste őt egy huszártiszt, aki légnyomás miatt kiesett a tényleges katonai szolgálatból, s aki egyenes leszármazottja volt az egyik erdélyi fejedelemnek. Ez a légnyomásos sarjadék elmondta, hogy nemrég házasságot kötött ennek és ennek a professzornak csodaszép lányával, s mint boldog fiatal házasok birtokba vették a hozományt. Ez a hozomány […] Debrek faluban egy kastély volt, s a kastélyhoz nagy kiterjedésű földbirtok. A kastélyt pazarul berendezték, s a mezőgazdaságban is ilyen-olyan befektetést kívántak eszközölni. Azonban hamarosan azt vették észre, hogy a pénz elfogyott, s a bank nem ad kölcsönt a birtokra. […] az örökös […] megbízást adott dr. Millának, hogy tegye tisztába a birtokot. Eme beszélgetés után egy fél évre a debreki kastély és 61földbirtok már nem a fejedelmi sarjadék tulajdona volt, hanem dr. Milláé. […] Aztán elhatároztam, hogy Címeresek címen megírom az egész történetet azokkal a jellemző részletekkel együtt, amelyeket dr. Milla aprólékosan elbeszélt […].”*143
A regényről már a megjelenés előtt sok szó esett. Tamási Áron egy évvel korábban, 1930. január 19-én a Magyar Hírlapnak adott nyilatkozatában beszélt arról, hogy új műben, az 1918 októbere és 1919 júniusa közötti időben játszódó történetben a „nehéz, zavaros idők” típusait kívánja megformálni. Az „erdélyi arisztokrácia” köréből választotta hőseit, „ezekben az időkben [ugyanis] a legérdekesebb és meglepőbb az arisztokrácia viselkedése volt”. 1918 őszén – tette hozzá 1931. április 5-én a Mai Világban – a magyarság „legfelső rétege […] páratlan egyéni és osztály önzésében elviccelt, vagy elvágott olyan történelmi alkalmakat, amikor a magyarság élére állva, vele közös sorsot, közös szenvedést és közös munkát vállalva, nagyon sokat segíthetett volna”.*144
Az 1930 októberében elkészült regény megjelentetését egyetlen kiadó sem vállalta. A „pesti üzlet-hazafiak”, olvasható Tamási előbb idézett nyilatkozatában, kifogásolták a magyarság és a magyarok bemutatását. Az erdélyi cégek bizalmatlanok voltak általában a köznyelven írt szöveggel, azt gondolták, hogy Tamásitól az olvasók a Lélekindulás, a Szűzmáriás királyfi, az 1929 és 1930-ban megjelent két novelláskötet, az Erdélyi csillagok és a Hajnali madár után „székely irodalmat, tájszólással” várnak csak. Az Erdélyi Szépmíves Céh vezetői (feltehetőleg) elhibázottnak gondolták a korszak-interpretációt, de az sem kizárt, hogy – főleg Bánffy Miklós – veszélyeztetve érezték a Céh és a „főúri világ” közötti „látszatszerű” kapcsolatokat attól a műtől, melynek szerzője szerint az arisztokráciának „Erdély életében már semmi jelentős szerepe nem lehet többé”, s azokat, akik „nem vállalnak közösséget” a „dolgozó tömegek”-kel, a „munkások”-kal és a „parasztok”-kal, „nagyon egyszerűen és helyesen lemarasztja” majd a történelem. A regény hosszas huzavona után végül az író kiadásában jelent meg 1931 áprilisának első napjaiban.
A Címeresek egyik főalakja Csetneky orvosprofesszor, egy kolozsvári klinika igazgatója 1918 őszén harcba kezd a magyar–román–szász megbékélésen alapuló, önálló, autonóm Erdély megteremtéséért. „Nagy feladataink vannak – mondja a regény elején –, emberileg és nemzeti szempontból egyaránt. Mi vagyunk azok, akikről azt fogják tanítani az iskolában, hogy 1918-i forradalommal lerakták egy új korszaknak az alapját. […] Csak egyetlen módját látom a menekülésnek: szabad Erdélyt. Sürgősen, hamar haladék nélkül! Jöjjön össze az erdélyi három nemzet, és mondja ki az önálló Erdélyt!” Csetneky az önálló Erdély gondolatának szeretne megnyerni két „címeres”-t: a legitimista Ercseyt, akinek a történetében felsejlik ama bizonyos fejedelmi család leszármazottjá62nak (valóságos) históriája és a császárpárti kegyelmes urat, Makrayt. A történet nyolc hónapjában feltűnnek főispánok, polgármesterek, magyarok és románok, papok és pópák, mágnások és cselédek, szóba kerül a Székely Nemzeti Tanács, a román katonai előrenyomulás, a románság politikai berendezkedése az elfoglalt területeken, helyet kapnak a regény lapjain a múltat-jelent-jövőt értelmező gondolatok. A társadalmi és politikai eseményeket, Kolozsvárt, Patakot és a vidéket egyetlen személy „rendezi össze”, Csetneky professzor lánya, Tilda, a nimfomániás „boszorkány”, aki férjül választja Ercsey grófot, elszédít egy repülőhadnagyot, kacérkodik a vén királyi biztossal, megleckézteti a román őrmestert, idegen kézre játssza a birtokot, kikezd az ispánnal, aki végül megöli az asszonyt s felgyújtja a csűrt. Csetneky professzor szép eszméjéből, a három nemzet békéjéből és az önálló Erdély gondolatából nem maradt semmi. Az égő csűrnél, olvasható a regényt lezáró bekezdésben, csak a szövegvilágban fel-feltűnő Fekete János, a megbolondult gimnáziumi tanár „muzsikált”, egy „havasi legény” pedig táncolt. „Bolondul, kacagva, nyelv, osztály és ország felett magasan. Ők ketten boldogok voltak; a többiek parázs és korom.”*145
A regényt, Féja Géza Előőrs-beli recenzióját nem számítva, elutasítással fogadta a kritika. Németh László a Nyugat 1931. július 1-jei számában „az utóbbi évek legelképesztőbb írói bakklövésé”-nek, „pornográf körítés”-sel kiegészített „otromba társadalomrajz”-nak nevezte az alkotást. Spectator, alias Krenner Miklós a Pásztortűz 1931. novemberi számában „egy nagy tehetség nagyon tehetséges és nagyon értékes ballépésé”-nek mondta a regényt, a „kis-plasztika mestere” nagy kudarcának, „aki […] nem ismeri a háborút és forradalmat járt ember létére az idők igazi lelkét, katonai és politikai részleteit; a megcsalt rétegek szelleméről és nyelvéről nem sok fogalma van, csak annyi, amennyit egy plebejus kívülről meglát és hall […]”.
A Független Újság 1936. december végi számában egy interjúban végül a szerző is kudarcként ítélte meg regényét. „Általában minden írásomban törekedtem arra – mondta az őt kérdező riporternek –, hogy megközelíteni és megvilágítani próbáljam [fajtám] szociális problémáját is – a művészi forma feláldozása nélkül. Volt eset arra is – nevezetesen a Címeresek című regényemnél –, hogy nem a művészi forma, hanem a szociális, részben politikai természetű mondanivaló került első vonalba, a művészi forma rovására. Természetesen, mint minden igazi írónak, az volt mindig a célom, hogy ezt a két alkotásbeli követelményt összhangba, egyensúlyba tudjam állítani. Ez pedig egyike a legnehezebb írói feladatoknak.”*146
63Tamási Áron első két regényében ellentétes utakat próbált. A Szűzmáriás királyfiban a maga empirikus élettapasztalataiból kiindulva, a népi hagyományrendszer elemeit tudatosan beépítve-felhasználva egységes világmagyarázatra és külön regénynyelv megalkotására törekedve kívánta megteremteni a „székelyregény”-t, a székelyek élet- és hiedelemvilágának elgondolt teljességét. A Címeresekben történetiségében és elgondolt ideologikumában próbálta meg mimetizálni-újrateremteni-kiegészíteni a valódi történelmet.
A Viktor Žmegač által emlegetett valószerűség és nyelvszerűség különleges harmonizálása azonban az 1932-ben megjelenő Ábel a rengetegben című művében valósul majd meg.
64Tamási Áron az 1930 januárjában megkapott második Baumgarten-díj tulajdonosaként és a Címeresek megjelenése után, az egész magyar nyelvterületen híres írónak számított.
Erdélyben mindenekelőtt Benedek Elek odaadó hívének tekintették. Nemcsak szerzője volt az agg író gyermeklapjának, a Cimborának, hanem többször megfordult Kisbaconban is. 1929. augusztus 19-én, Szentimrei Jenő, Nyírő József, Tompa László, Farczádi Ákos és Finta Zoltán mellett, egyike volt azoknak, akik a váratlanul meghalt Benedek Elek koporsóját a ravatalról a gyászkocsira emelték. Az egyik búcsúztatót is ő mondta a sírnál. „Hős volt, bátor és igaz; ennek a földnek egyetlen szemünk előtti vértanúja, testvére a régieknek, akiket úgy szeretett: Apáczainak, Mikesnek, Kőrösi Csomának, a keveseknek, az örökké élőknek. Istenem, olyan boldog vagyok, hogy […] nézhettem őt: a tiszta Férfiút, az útmutató nagy Fát, az embert az erdélyi embertelenségben, akinek a teste Igévé lett az elmúlt éjszaka.”*147 Október 31-én Kolozsvárt, dr. Paál Árpád, Nyírő József, Jancsó Béla, dr. Zágoni Imre, Szentimrei Jenő, György Dénes, Kacsó Sándor, Balázs Ferenc, Finta Zoltán, Tompa László társaságában aláírta a Székely közösségi szerződést. A szerződéssel folytatni kívánták Benedek Elek munkáját, önként vállalták, hogy „életüket […] mindenkor” alárendelik népük „érdekeinek”, mindent megtesznek a Székely Népművelő Társaság megalapításáért, „amelynek magában kell hordoznia a székely autonómia távolabbi gondolatát is”; a „szerződés szelleme felett – olvasható a titoktartást fogadó, aláírt gépiratos szövegben – egy bizottság fog őrködni, melynek tagjai: György Dénes, Paál Árpád és Tamási Áron”.*148 Tamási három hónappal később, december elején a Brassói Lapokban megjelent felhívásban kezdeményezte, egy Országos Gyermekotthon felépítésével örökítsék meg Benedek Elek emlékét. És ő volt az, aki ugyanakkor nyílt levélben tiltakozott az ellen, hogy az elhunyt helyére a Kisfaludy Társaságba beválasszák azt a Gyallay Domokost, aki az író halálakor azt mondta, „bár halt volna tíz esztendővel előbb”, mert így Erdélyben „tönkre tette az ifjúsági irodalmat”.*149
65Tamási Áron 1923-tól folyamatosan publikált a legfontosabb itteni irodalmi folyóiratban, a Pásztortűzben (25 novellája, 1 színműve és 1 tárcája jelent meg itt). A lap indulásától, 1928 májusától szerzője volt az Erdélyi Helikonnak (melyben 1944 szeptemberéig, a folyóirat megszűnéséig 37 novellája és 3 színműve volt olvasható). 1928-tól folyamatosan írt a Brassói Lapokba, 1929 és 1933 között többször szerepelt a Gaál Gábor szerkesztésében megjelent Korunkban, melynek szerzője volt Kassák Lajos, Sinkó Ervin, Moholy-Nagy László és József Attila is.
1929 és 1930 fordulóján, amikor Osvát Ernő halála után Babits és Móricz átvette a Nyugat szerkesztését, úgy látszhatott, a magyarországi folyóirat még akár Tamási Áron egyik fontos fóruma is lehet. Erre nemcsak Babits érdeklődő rokonszenve, hanem Móricz lapátalakító ambíciója miatt lett volna esély.
Móricz, aki a 19. századi realista próza, a naturalista embereszmény és a pozitivizmus hagyományait követte, legfontosabbnak az életszerűséget tekintette. Úgy gondolta, az életesség lehet a művészi hitelesség biztosítéka, amint Reymont, Andrič, Laxness és mások írásaiban is megjelenik. Szerkesztőként olvasmányos közlapot akart formálni a Nyugatból. Helyet akart adni az azonosulási lehetőséget kínáló, könnyen hozzáférhető alkotásoknak, Adorno szavával: a kultúrpiac termékeinek. Talán Maugham, Pristley, Zweig népszerűségét és az 1927-ben megjelent Zilahy Lajos-könyv, a Két fogoly sikerét mérlegelve, az Új Idők és a Napkelet olvasótáborát biztosító Herczeg Ferenc, Csathó Kálmán, Komáromi János és Surányi Miklós példájára gondolva próbálta meg szélesíteni a Nyugat olvasótáborát. Mindenesetre levélben kérte Gulácsy Irén meg a csehszlovákiai Győry Dezső, Sebesi Ernő és Szenes Erzsi közreműködését.
Növelni akarta a Nyugat táborát a határokon túli magyar olvasók között is. Már 1926-ban járt Csehszlovákiában és Romániában. Az évtized végén kapcsolatba került a csehszlovákiai Sarló-mozgalommal, Balogh Edgárral, Jócsik Lajossal, Peéri Rezsővel, Szalatnai Rezsővel és másokkal. Erdélyben megtapasztalta, miként akar a magyarországi Bartha Miklós Társaság mintájára az Erdélyi Fiatalok közössége (Móriczcal szólva) „új”, „szociálisabb”, „kultúráltabb”, „európaibb” magyarságot.*150 Ebben a törekvésrendszerben a hirtelen népszerűvé vált Tamási Áron nemcsak a műveiben „életszerű”-nek tekintett falusi világ miatt lehetett vonzó szerző Móricz számára, hanem azért is, mert talán szerepet vállalhatott volna a Nyugat romániai népszerűségének növelésében is.
Tamási Áron 1929 és 1933 között, akkor, amikor „a falu által küldött” „új nagy író”, ahogyan Móricz nevezte a biharugrai Szabó Pált, tág nagyvonalúsággal kapott teret a Nyugatban, alig jelent meg a folyóiratban. 1930 elején a Nemzeti hős című írás volt olvasható tőle, két évre rá egy novella, a Fanyelű 66bicska; 1931 végén Móricz Zsigmond beválogatta (az 1932-es évszámmal megjelent összeállításba), a Mai dekameron. Új írók című gyűjteménybe Tamási néhány novelláját is; Sárközi György 1930-ban írt a Hajnali madár című könyvéről; Németh László 1931-ben bírálta két „elhibázott” alkotását, a Szűzmáriás királyfit és a Címereseket.
A Farkaslakán született író pedig akkor már részese volt a magyarországi irodalmi életnek is. 1932-ben részt vett az írók érdekképviseletét és segélyezését ellátni-szervezni kívánó testület, az Írók Gazdasági Egyesülete, az IGE megalakításában. És feleségével együtt ott volt a szeptember 4-e és 11-e között rendezett Balatoni Íróhéten, ahol a 11-én tartott keszthelyi záróünnepségen megjelent Pakots József, Supka Géza, Kodolányi János, Nagy Lajos, Laczkó Géza, Ligeti Ernő, Berda József, Fenyő László, Erdélyi József, Tersánszky Józsi Jenő, József Attila és mások mellett Albrecht főherceg is.
A díjkiosztó ünnepségre – olvasható Tamási Királyi herceg. Krónika egy boldog írói táborozásról a Balaton mellett című írásában a Literatura 1932. évi októberi számában – a parkban került sor. „[…] pódiumot csináltak a magas vendégeknek és a vármegyei előkelőségeknek”. Az ünnepséget a szervezet elnöke, Pakots József nyitotta meg. Kihirdették „a balatoni óda, a balatoni himnusz és a balatoni novella nyerteseinek nevét […]”, ezután felidézték a Georgikont megalapító és 1817–19-ben Keszthelyen helikoni ünnepségeket szervező Festetics György emlékét, meghallgatták az IGE számára 1000 pengőt és üdülőházának telket adományozó Festetics Tasziló herceg köszöntőjét. A díszebéden felszólalt Albrecht főherceg is, aki „rokonszenvéről és támogatásáról” biztosította a jelenlevőket, „majd kijelentette, hogy a magyar szellemi egységet, sőt magát a maradandó szellemet is, nem a politikai és a közéleti kitűnőségek tartják fenn, hanem azok az írók, akik hivatásuk magaslatán állnak”. Az erdélyiek nevében, a többiek unszolására, Tamási Áron szólt. „Királyi Herceg Úr”-nak szólította a főherceget. Felidézte Kárpáti Aurél siófoki felolvasását „az írói cenzúrának Magyarországon való […] elszomorító állapotáról”, beszélt a korszerűtlen „magyar társadalmi berendezkedés”-ről, az itt „burjánzó irodalmi és művészi dilettantizmus”-ról, az Erdélyben meglévő „nagyobb írói szabadság”-ról, a „sokkal demokratikusabb” román társadalomról. „Mi Erdélyben – tette hozzá – nem vagyunk magyarok a vallásfelekezetek közötti háborúság szításában; nem vagyunk magyarok a magyar feudális birtokrendszer fenntartásában; nem vagyunk magyarok a kapitalista bankpolitika védelmében, és nem vagyunk magyarok az olcsó és a nekünk ártó irredentizmus tűrésében és elfogadásában.
Ellenben:
Magyarok vagyunk az osztálykülönbség megszüntetésében; magyarok vagyunk abban a törekvésben, hogy a paraszt- és munkásrétegekből egy új és egészséges középosztály nevelődjék […] Boldog vagyok […], hogy a királyi 67hercegekkel való ismeretségemet Önnel kezdhetem. És meghatott nagyrabecsülésemet mégis azzal szeretném most kifejezni, hogy engedje meg: mégse a királyi herceget köszöntsem Önben, hanem az új magyar élet megteremtésében mellettünk álló fegyvertársamat.”
A beszéd után a főherceg felállt, kezet szorított Tamásival, akit meghívott, látogassa meg budapesti lakásán, hogy „ezekről a kérdésekről” elbeszélgessenek.*151
Az ünnepség és a beszéd alatt, olvasható a Vadrózsa ágában, az író „szégyenkező irattáská”-jában lapult a legújabb mű, az Ábel a rengetegben négy budapesti kiadótól „visszautasított kézirata”, melyről a jó barát Sárközi György, az Athenaeum irodalmi igazgatója azt mondta: ez a könyv „egy igénytelen vidéki történet, melyet a kiadó nem adhat ki”.*152
Tamási Áron legsikeresebb műve az 1933 és 1963 között 186 500 példányban megjelent, hollandra, németre, franciára, csehre, olaszra lefordított Ábel a rengetegben című regény. Az utóbb trilógiává bővült alkotás keletkezéstörténetére vonatkozóan maga a szerző is három változatot jegyzett fel.
Az egyik szerint – melyet Tamási az Erdélyi Helikon 1931. évi negyedik számában írt le –1926-ban hallott először egy Ladó Laji nevű erdőőrről a Hargitán, aki az őt meglátogató turistákat érdekesen elmondott történetekkel és furfangos kérdésekkel fogadta. Aztán meg is ismerkedtek, „baráti alapra álltak”, s Tamási biztatta a mindenféle foglalkozással próbálkozó fiatalembert, „jegyezze fel élete történetét”. Ladó engedett a felszólításnak, leírta érdekesebb históriáit, s egy füzetben átadta az írónak, aki „Kicsi erdőőr” feljegyzéseiből címmel közöltetett is közülük néhányat az Erdélyi Helikon említett számában.
A másik változat szerint, melyet az író sohasem cáfolt, s melyet Timár Máté őrzött meg, Tamási és Nyírő az 1930-as évek legelején egy szerkesztőségben dolgozva Kolozsvárt, a „vendégfogadójukban megismerkedtek egy Ladó Laji nevezetű székely mindenes legénykével, aki némi borravalócskáért szívesen mesélgette havasi történeteit, mely megihlette mindkettőjüket. Annyira, hogy sorsot vetének az ábeli téma melyiküké legyen. Vesztvén Nyírő […] visszaszó nélkül le is mondott róla […].”*153
A harmadik változat a Vadrózsa ágában olvasható. Eszerint az első írói sikerek utáni „mozgalmas esztendők és hónapok megzsendítették” Tamásiban „a lelki tavaszt […], megmozgatták […] a gyermekkori és cseperedő ifjúkor” 68emlékeit, s „mindezek egybeszerveződtek […] és Ábel címen egyek akartak […] lenni”.*154
Valószínűleg mindhárom változatban van némi igazság.
Nem kizárt, hogy Ladó Laji történetei is inspirálták az írót. Erre lehet következtetni abból, hogy a „Kicsi erdőőr” feljegyzéseiből és az Ábel a rengetegben című könyvben vannak párhuzamos történetek. Az egyik például így jelenik meg Ladó írásában: „A főnök [mármint a fáért jövő papok vezetője] elterjeszti, hogy miért jöttek és nem akarták elhinni, hogy ott én vagyok az erdőőr s elé akarom venni a felhatalmazást, hogy lássák. Amint kinyitom a kuferem, mert abban tartottam az iratokat, hát meglássa a barát a könyveket s azt kérdi:
– Maga szeret olvasni?
– Igen – mondtam én kurtán.
– Adja csak, lám milyen könyv!
– A »Hős fiúk« írta Rákosi Viktor.
– Az nagyon jó – feleli a főnök.
– Van még jobb is, – és megmutatom neki a Nick Cartelt[!]
A kövér orcája fellángolt és kérdi olyan ilyedtenformálag:
– Ezeket átolvastad már!
– Én kiolvastam háromszor – mondom, – és nagyon jó fiú lehetett az a Nick Cartel[!].
Kiszedi mind a ládából, és kiveszi a gyufát és meggyújtja. A füzeteknek a füstje szétterjedt a házban és én sírni kezdtem. Meglássa ő és kérdi, miért sírsz?
– Én azért, mert nem mindennap akad ilyen vendégem, mint ez a barát-főnök, aki kedvenc könyvem elégesse…
– Erre neki is kipottyant a szemeiből a könny […] ez a könyv, amit elégettem, a pokoli úton vezet és én ettől megszabadítottalak téged. Hadd el, én adok annyi könyvet, amennyit elégettem s még többet, csak ne lássak ilyen füzetet nálad.”
Tamási Áronnál az egyszeri esemény jellemző történetsorként épül föl.
A kunyhóba a bankigazgató küldeményeként ágyat, asztalt és széket hozó embertől, aki nem akart hazafelé „üresen” szégyenkezni, s ezért ingyen fát kunyerált és kapott Ábeltől, a fiatal erdőpásztor ellenszolgáltatásként kért „jó” „olvasmányokat”. A „szekeres ember” hamarosan meg is jelent, s újabb fáért újabb könyveket hozott. „Az egyik Gulliverről szólt – olvasható a regényben a címszereplő „belső beszédében” –, amit későbben, az ősz és a tél folyamán, kétszer is elolvastam. A másiknak Hős fiúk volt a címe, s a negyvennyolcas időket beszélte; a harmadik Petőfi Sándor verseit tartalmazta. Ezen kívül hozott még negyven darab Nick Carter című füzetet, amelyekről akkor még nem is 69gondoltam volna, hogy később legnagyobb kincseimet képezhessék.” Harmadjára, újabb szállítmányért cserébe meghozta A szőke nő és a Buffalo Bill című köteteket. A kalendáriumot meg, pótlásként, Ábel kérte tőle. Aztán a szekeres ember szinte „mindennap eljött, s örökké új irományokat hozott”. Őszből lassan télbe fordult az idő. A Nick Carterek és a Buffalo Billek után december végén került sor a kalendáriumra. Először az időjóslásokat olvasta el Ábel. Azután a jó tanácsokat a fürdésről, a jó levegőről, az oltásokról, „az éjjelezés, a bor s a pálinka” ártalmáról. „Hanem a tömérdek jó tanács, úgyszólván, semmi volt a hátrább levő gazdag olvasmányokhoz képest – foglalja össze ismét Ábel az emlékeit – […].” „Talált ott krónikás verset Fráter György barátról s az erdélyi nagy vallási szabadságról, eszmélkedést Szent Zitáról, aki a szakácsnéknak volt a patrónája; s egy másik elmélkedést Szent Ferencről, aki viszont azoknak az állatoknak volt a patrónusa, akiket megsütöttek és megfőztek a szakácsnék. Olvastam továbbá egy emberről, akinek nem volt árnyéka, az özvegyekről, akiknek több is volt; aztán Miklós muszka cárról is olvastam, s nemkülönben arról, hogy a föld kerekségén annyi giliszta él, hogy húszezer is jutna egy embernek, ha igazságosan elosztanák.” Ezek a művek gondolkodásra késztették Ábelt. A hetekkel később érkező „csíksomlyói gvargyián”, akivel barátságos szópárbajba keveredett „ugráló kérdés”-eivel és furfangos válaszaival, megkérdezte tőle, mivel tölti az időt esténként.
„– Mikor evvel s mikor avval – feleltem.
– S amikor evvel, akkor mivel?
– Akkor nézelődéssel.
– S mit szemlélsz?
– Én a múltat, a jelent és a jövendőt.
– Terveid is vannak, úgy látszik.
– Nekem vannak.
– Milyenek?
– Jók.
Így felelgetvén, azt gondolhatta a páter-gvargyián, hogy nem akarok a terveimről beszélni. S ha azt gondolta, abban igaza is volt, mert csakugyan nem akartam. Nem azért, mintha ő nem lett volna érdemes reá, mert apám s anyám után érdemesebb embert hamarjában nem tudtam volna elévenni. Hanem azért nem beszéltem, mert a terveim egy ilyen szegény fiúhoz képest, mint amilyen én voltam, igen nagy és gyönyörű szárnyakkal bírtak.”
Ezután kerültek elő a könyvek. A gvargyián megdicsérte a Hős fiúkat. A Buffalo Bill-füzeteket és a Nick Cartereket azonban „bégyúrta mind a tűzbe”, azaz kérdezés nélkül berakta őket a kályhába. „A nagy megütődés miatt meg sem tudtam mozdulni – olvasható Tamásinál. –
A lábamból is elment az erő.
A szívem is összefacsarodott.
70Egyszerre sírni kezdtem.
Elborított az az érzés, hogy egyedül maradtam a világon. Ebben az árvaságban csak a véghetetlen szomorúság özönlött felém a hegyekről az ablakon át és a deszkanyílásokon át. Kedve vesztetten borult össze felettem a ház, s a ház felett az ég; s ami annyi volt nekem azelőtt a jókedv és az öröm, az mind kiadta a lelkét, hogy féljem a mulandóságot.
A pillanatok úgy vonultak el előttem, mint kicsi fekete keresztek, amelyek mind azt hirdették, hogy a kályhácskában égnek a jókedvű betűk. Az én kedves betűim, kicsi gyorsfutó paripáim, amelyekre esténként és sokszor éjjelenként felültem, hogy béjárjam rajtuk a kalandok országát.”*155
A két párhuzamos jelenetből arra is lehet következtetni, miként vált az alkalmi történetmondótól lekerekített anekdota jelentéshordozó, a személyiség építésében meghatározó elemmé a regényben.
Az Ábel-történetben a könyvek kitágítják a Hargitán erdőpásztorkodó, az esőtől, hótól, széltől, sötétségtől félő, a mindennapokkal küszködő, az anyja halálában az élet végességét is megélő legény empirikus tapasztalatait. Segítenek elrendezni a tizenhat éves fiúban a megélt természeti-társadalmi-történelmi élményeket a világháború kezdetéről, a hadba vonuló, előtte a családdal lefényképeszkedő apáról, az erdőben megtalált katonasírról, a városi emberek külön értékszempontjairól, a románságával hivalkodó tolvaj Fuszulánról, a csendőr Surgyélánról. Az olvasmányélmények hozzáadnak a „vármegyei földrajz”-ban megismert térséghez távoli vidékeket. A bibliai történetek mint hitbéli és erkölcsi parancsok kiegészülnek térben és időben a magyarok őshazájára, történelmére vonatkozó alapinformációkkal. Az ősöktől készen kapott élet-, munka- és szokásrend, valamint a könyvek (tehát: a kalendárium történetei, Rákosi Viktor, Petőfi, Swift művei és a korszak tömegkultúrájának alkotásai) együtt segítik Ábelt az életstratégia kialakításában. Ábel először csak életben akar maradni, helyt akar állni a munkában. Aztán meg akarja érteni „a jelenvaló világot”. A maga fejétől akar ember lenni, mégpedig úgy, hogy közben három célra tekint: a kötelességre, a saját gyarapodására és a haza felvirágzására. Rádöbben ezenközben a maga helyzetére. Rájön: a kutyának is „nagyobb a becsülete”, mint neki. Ezután teszi fel magának a kérdéseket: ki rendezi az ember útjait? hol van az igazság? marad-e valami érdemleges majd utána? ki okozza az Ábeleknek a rosszat? S az alatt a félév alatt, melyet a regény naptára szerint 1920 szeptemberétől 1921 márciusáig a hegyen tölt, rájön: neki is, mint minden embernek, „őrködnie” kell a világ rendje felett, őriznie kell a hűséget, keresni kell az „igazság”-ot. Ez alatt az idő alatt eljut annak 71a felismeréséig (a regény utolsó soraiban), miszerint „a szegények és az elnyomottak zászlaját” kell „örökké hordozni, bármerre vezérelje is az útja”.*156
A „kicsi erdőőr” és az író szövegeinek párhuzamos olvasásakor nyilvánvalóvá válik az esztétikai érték képződésének folyamata is.
Ladó Laji az elbeszélés jelenéből idézi fel a múltat. Azzal teszi hihetővé a történetet, hogy jelen időben mondja el az eseményeket, párbeszéddé formálja a történetsort.
Tamási Áron nem személyes emlékeket gyűjtött össze a könyvében. Felhasználta ugyan a „gyermekkori és a cseperedő ifjúkor”-i emlékeit. A fiát az erdőbe pénzkeresésre küldő regénybeli apa és a szeretetet sugárzó-jelentő anya az író szüleinek életéből is őriznek cselekedeteket, gesztusokat, talán mondatokat is. A csíksomlyói gvargyián alakjába beépítette az őt segítő nagyprépost-rokon vonásait. A tüdőbeteg Márkus pap betegség-leírásában felismerhető a nagyanyja későn született fiának, Antikának a históriája. Az Ábel a rengetegben azonban a megélt és megismert élettapasztalatok felhasználása ellenére is „teremtett valóság”. Mindenekelőtt „nyelvi teremtés”. Sehol nem használt, csak ebben a könyvben létező beszédmódban szól. Ez a beszédmód nem székelyeskedő szó- és mondatformákat jelent. „Én teremtek írói nyelvet magamnak – mondta Tamási Áron Kacsó Sándorral és Finta Zoltánnal volt beszélgetésben Kacsó Fogy a virág, gyűl az iszap című könyvének tanúsága szerint –. S embereket is. Azt akarom, hogy ez után olyannak lássák a székelyeket, amilyennek én látom őket.”*157 Ez a „teremtett” nyelv és élet itt a köznapi világgal szembesíthető virtuális valóságként jelenik meg. A köznapi világban Ábel cselekvési lehetőségei korlátozottak. Nem lázad, amikor Surgyélánnak kezet kell csókolnia. Nem átkozódik akkor, amikor a szeredai bank emberei apjával együtt a városban hagyják őket. Ez utóbbi esetben, gyalog megérkezvén a Hargitára, előbb komótosan végigeszi a vacsoráját, s csak akkor kínálja meg az őt korábban megalázó főembert, amikor már elégségesnek érzi az éhezésben-sóvárgásban meghempergetett ellenfél szenvedéseit. Az apjával, a hegyre érkezőkkel vívott párharcokban is győzedelmeskedik. Nem a Tömörkény- és Móricz-hősök elkeseredett dühével éli meg az életét. A szó erejével, a verbalitás szférájában kerül ellenségei fölé. Ábel beszédmódját a gyors gondolkodás, a riposztra való készség és bátorság, a természeti tapasztalat és az elvonatkoztatás, a „bőcsködés” határozza meg.
A „teremtett” beszédmód mellett a szöveget „elmondó” beszélő pozíciója az irodalmi értékképzés különlegessége.
A történetet maga Ábel mondja el. Valamivel a történések utáni időből szemléli az eseményeket. Erre utalnak a múlt idejű igealakok, amelyek 72– a gvargyiánnal folytatott és idézett beszélgetés szövegéből ez jól látszik – egyrészt jelzik a történésekhez képest későbbi időt, meg azt is, hogy az elbeszélt idő és az elbeszélő idő között jól elhatárolható idősíkok is léteznek még. Általában az lehet az olvasó érzése, hogy az elbeszélő idő nincs távol a regényidőtől. Ez a domináns nézőpont. Ebben a pozícióban Ábel tudása és indulata nem több és nem más lényegében, mint az 1920–21 fordulóján a tizenhatodik életévébe lépett fiatalember tudása. Ebben a domináns nézőpontban 1916 és az impériumváltás nem tragédia, mint ahogyan az I. világháború sem az; a háborúra a sír emlékeztette Ábelt az erdőn, a hatalomváltásra és visszaváltásra pedig egy ének, melyet az 1916-os „őszi pazarlás” idején a faluba beszállásolt tisztek énekeltek. Nem jelenik meg ebben a nézőpontban az Ady-vers, az Ember az embertelenségben távlatos, a nép-sérelmet összemberi összefüggésben minősítő indulata, Az elsodort falu vagy az Isten igájában című regények „mindentudó” (omnipotens) írói szemlélete, az a tudás, melyet a szerző történetfilozófiai álláspontja határoz meg, aki nemzeti, regionális vagy államelméleti pozícióból éli meg a maga által elbeszélt históriát. Főhős nézőpontja egyszer cserélődik csak fel egy ideológiai nézőponttal, akkor, amikor Ábel a bank pénztárnokával vitázik a csendőr jelenlétében a tolvaj Fuszulán megmenekedéséről. Ábel „filozófiá”-jában a pénztárnok egyenlőségpárti gondolatokat vélt felfedezni, melyet azonnal kapcsolatba hozott a „bolsevikok”-kal. A csendőr, aki hivatalból „bolsevikot szaglászik mindenütt”, a szó hallatán felugrott az ágyból, gyanakodva nézte Ábelt, majd nem sokkal később „Disznyó bolsevik!”-nek mondta a fiút, mert a fazékban csak egy korty kecsketej volt, s amikor a kecske feltaszította, akkor az állatnak is ezt kiáltotta. „Most már mind bolsevikok voltunk – olvasható a jelenetet lezáró ábeli gondolatban –: én is, a kecske is, Bolha [kutya] is, tán még Szent Ferenc is, aki pedig egyet sem szólt, hanem feküdt szép laposan a kalendáriumban s a barátok könyveiben.”*158
Az elbeszélt idő, az elbeszélő idő, a domináns nézőpont és az ideológiai nézőpont váltogatása, felcserélése (kontaminációja) mellett a regényműfaj különössége az Ábel a rengetegben meghatározó vonása. Az alkotás egy különleges helyzetbe jutott fiatalember helykeresésének és célra találásának a története, olyan nevel(őd)ési regény, melynek alapformája Goethe Wilhelm Meister tanulóévei című munkája, Romain Rolland Jean Christophe-ja és Déry Tibor műve, A befejezetlen mondat. A nézőpontok kontaminációjára építő kompozíciós elv és a felvilágosodás korától folyamatosan változó műfaj itt egy olyan teremtett világban jelenik meg, melyben „a meseiség nem kölcsönvett szöveg, hanem olyan történet, melyben egymás mellett foglalnak helyet a természettel folytatott küzdelmek, a magány és a vallás érzelmei, valamint a társadalom köznapi alakjai”, s melyben „az ábrázolt életanyag és világ nemcsak lehetővé teszi a he73lyi színek felhasználását, hanem igazolja is őket […]”.*159 Ebben az alkotásban (Bernhard Waldenfels fogalmával szólva) a „belső sokszólamúság” a meghatározó. A történetet elmondó és a szereplők szólamai át- meg átszövik egymást, s egységesre csiszolt regénynyelvben a megjelenített világ beszédmódja megegyezik a narrátor beszédmódjával.
Az Ábel a rengetegben című regényt, melyben – Thomas Mann mítoszra vonatkozó szavait idézve – az „időtlenség” és „a mindig jelenvalóság” egyszerre érzékelhető, a kritika egybehangzó lelkesedéssel köszöntötte. Reményik Sándor 1932 végén az Erdélyi Helikonban, Finta Gerő a Pásztortűz 1933. évi első számában, Benedek Marcell a Nyugat 1933. évi első, Schöpflin Aladár és Babits Mihály a második számban méltatta a regényt. Az „[…] Ábel a rengetegben – írta Benedek Marcell – ugrást jelent az első regény ígérete s a másodiknak félrekanyarodása után. Első nagy kompozíciója Tamásinak, amelyben megtalálta, féken tartotta és kifejezte magát. […] Kevés lévén a történés, több szerepe van a szónak, a facsaros székely ugrató-elmésségnek, amellyel legelső írásaiban is annyira szeretett eljátszani Tamási.”
Az Ábel a rengetegben 1932-ben folytatásokban jelent meg a Brassói Lapokban. „[…] bennünk volt a félsz – írta Kacsó Sándor, akkor már az újság belső munkatársa –, hogy a következő folytatás nem érkezik meg. Az is előfordult, hogy csak egy nyúlfarknyi folytatás érkezett, volt olyan eset is, amikor kimaradt […]. Nem nagy örömmel vállalta [Tamási Áron] a folytatásos közlést, mert lassan dolgozott, s nagy műgonddal, s az ő vallomásai szerint nehezen is.”*160 S miután Budapesten nem akadt kiadó, amely vállalta volna a kötetben való megjelentetést, az író az Erdélyi Szépmíves Céhnek ajánlotta fel a regényt. A Céh sem bízott a sikerben, ezért a regényeknél szokásos háromezres példányszámot „lefaragta ezer példányra”.*161
Nem sokkal a regény kolozsvári megjelenése után Lantos Kálmán, a budapesti Révai Irodalmi Intézet fiatal igazgatója, aki 1929 áprilisától jó egy éven át Supka Gézával szerkesztette a Lantos Magazin című irodalmi, színházi és művészeti folyóiratot, „sikert szagolt a könyvvel kapcsolatban”, leutazott Kolozsvárra, s megállapodott a regény magyarországi kiadásáról háromezer példányban.*162
74Ettől számítva a Brassói Lapok, a Szépmíves Céh és a Révai Irodalmi Intézet egyformán várta az Ábel a rengetegben folytatását. Tamási Áron készült is a munkára. Voltak emlékei, írta a Vadrózsa ágában, őrzött „olyan eseményeket és helyzeteket, amelyek alkalmasnak mutatkoztak arra, hogy az Ábel regényének második részét élettel töltsék meg”. A három hónap alatt megírt második kötetet, eredeti címe szerint Ábel a Társadalomban, végleges címével Ábel az országban, 1933-ban közölte a brassói újság, s még ebben az évben megjelentette a Szépmíves Céh és a Révai Irodalmi Intézet. A harmadik részt 1934 szeptemberétől 1935 januárjáig hozta a Brassói Lapok, de már 1934 végén regényalakban is megjelent.
Az Ábel az országban „a hargitai pásztorságot” letevő, az apai házból a városba induló fiatal ember történetével kezdődik. A fiú útközben a Hargitát megjárt kutyájával, Bolhával különböző kalandokba keveredik, megtapasztalja a „kisebbségi” létezés hétköznapjait, azt az állapotot, amelyben a „román […] uralkodhatik […] szegény székely-magyar” nem beszélheti ki érzelmeit. Találkozott Garmada úrral, aki fogat húzott a vonaton, őt pedig megfogadta segédjének, megismerte Blanka kisasszonyt, aki igen vágyott a szeretetre, meg Kerekes János „állami tanító”-t, aki, mivel nem esküdött fel a román államra, elvesztette állását, s akivel a Himnuszról és „a megszállás dolgáról” egyformán lehetett beszélgetni, s aki Ábellal együtt végül börtönbe került. Találkozott különböző emberekkel, akik a „Miért vagyunk a világon?” kérdésre eltérő válaszokat adtak. Hívásra visszatért a falujába, ahol az apja éppen új házasságra lépett egy helybeli asszonnyal. Ábel az esküvő napján elment a temetőbe édesanyja sírjához, elpanaszolta az apja „házassági fordulatát”, meggyónta a halottaknak, hogy még nem tudta kezébe „ragadni a szegények és az elnyomottak zászlaját”, mert őt is „mindenki el akarta nyomni a városi forgatagban”.
A harmadik rész, amelyik a másodikkal együtt Cervantes Don Quijote, Fielding Tom Jones és Daniel Defoe Robinson Crusoe kalandregényének műfaji folytatása, az Ábel Amerikában, a fiú készülését, ottani életét, majd hazatérését, a Hargitára való megérkezését és Bolha kutyával való találkozását tartalmazza. Ebben a részben, melyben a személyes sorsának elemeit összefoglaló Bajszerző nagyvilág részleteit is felhasználta az író, Ábel bejárta New Yorkot, volt a Central Parkban, mindenféle munkát elvállalt, szembesült a politikai indulatokkal, eszébe villant a magyar történelem néhány eseménye, mérlegelhette, mi a jobb, az igazság-e vagy a hamisság. Találkozásai közben pedig egyre arra gondolt, „mit keresünk [mi emberek] ezen a puszta földön, […] mi célra vagyunk a világon?” Felidézte magában, mit is mondott erről a második részben Kerekes úr, Hidász úr és mit mondott Győző. Aztán megkérdezte az egyik magyar emigránst, akit véletlenül Toldi Miklósnak hívtak, meg egy négert, aki rettenetes kínok között „vetél75te el” magától az ördögöt. A templomból kijövő néger, akinek „megmerevedett egy pillanatra az arca”, aztán mélyen Ábel szemébe nézett, így felelt: „– Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Ábel a választ meghallván a Hargitára való visszatérés mellett döntött. S miután hazaérkezett, megegyezett a szeredai bank embereivel, hogy az erdő őrzése fejében nem fizetséget, hanem földet fog kapni, „egy nagy lajtorjás szekérrel” elindult a Hargitára. A kicsi házban, „melyben oly emlékezetes őszt és telet töltött”, rátalált Bolhára. A kutyával együtt felkapaszkodtak egy domb tetejére. „S akkor egyszerre elöntött engem valami nagy szeretet – mondja Ábel belső beszédben –, amiben nem csak Bolha volt benne, hanem minden és mindenki, aki csak él a világon, s még az ég és a föld is. Lassan magamhoz öleltem Bolhát, s úgy szorosan magamhoz ölelve, hengeredni kezdtem lefelé a dombon. Amikor lent a völgyben felálltam és kinyújtózva ránéztem a nagy hegyekre, úgy éreztem, hogy most immár örökké élni fogok.”*163
Ábel a második és harmadik részben kilép a maga zárt világából. „Az Ábel az országban hőse már köznapi környezetben találkozik a hatalom emberével, az alkalmazó és a szolga viszonyával, a társadalom szigorú intézményeivel és a kor devalválódott eszményeivel. A trilógia harmadik kötete, az Ábel Amerikában pedig még inkább tapad az átélt dolgokhoz és eseményekhez, s voltaképpen a kivándorlók arcképcsarnoka és egy idegen világ vázlata.”*164 Ebben a két könyvben „az időtlenség” és „a mindig jelenvalóság”, a „belső sokszólamúság” már nem érvényesül. A narrátor és Ábel beszédmódja háttérbe szorul, a szereplők szólamai más és más beszédformát jelentenek. A három könyvet egybekapcsolja a mindig visszatérő kérdés az emberi létezés céljáról és értelméről, összekapcsolják a válaszok is, melyek ugyanannak a problémának más és más értelmezését kínálják. A beszédmódok szükségszerű eltérése azonban el is választja a trilógia egyes köteteit egymástól.
Az Ábel a rengetegben az érdeklődés és a megvalósítás szintjén azokhoz közelítette Tamási Áront, akik a népművészetet és népszokásokban testet öltött mitologikus életértelmezést összhangba akarták hozni a korszak (a késő modernitás) esztétikai, nyelvelméleti és poétikai eredményeivel. Ezek közé tartozott a már személyesen is ismert József Attila, a Farsangi lakodalom, a Betlehemi királyok, a Regős ének, a Bánat („Futtam, mint a szarvasok”) és a Medvetánc szerzője, a naiv tárgyiasság költője, Erdélyi József, a népélet 76emlék- és gondolatrendszerét a francia avantgárd hagyománnyal ötvöző Illyés Gyula, az 1930-ban és 1931-ben jelentkezett Sinka István és Gulyás Pál, meg Kós Károly, Kacsó Sándor, Bartalis János. És természetesen Kodály Zoltán, akinek az 50. születésnapi ünnepi koncertjén, 1932. december 16-án jelen volt a budapesti Operaházban Tamási Áron is. Fent ült a negyedik emeleten, s a Psalmus Hungaricust hallgatva „templomot” látott, „amely nemzeti különbség nélkül minden embert egyformán véd a ködfoltokon túli, goromba hangzavartól”, amint megírta a Pásztortűz 1933. január 15-i számában.
77 781933 és 1940 között Tamási Áron felváltva élt Kolozsvárt, Farkaslakán és Budapesten, Romániában és Magyarországon. Az Ábel-könyvek és cikkhonoráriumok, felolvasóestek és színházi bemutatók, a Brassói Lapokban megjelent cikkei és ott megindított rovata, a Tiszta beszéd honoráriuma, a Révai Irodalmi Intézet folyamatos elszámolásai, az idegen nyelvű kiadások szerzői díjai 1935-től már nyugodt életet biztosítottak. Ettől az időtől számítva csak a Révai Irodalmi Intézet évente 15–20 000 pengőt utalt át a számlájára (1935-ben Kosztolányi Dezső éves jövedelme 18 366, Rökk Marika színésznőé 17 600, a betanított gyáripari munkások átlagos évi fizetése 1938-ban 1200 pengő volt).
Kolozsvárt az élete megoszlott a szerkesztőségek, a kávéházak és a lakása között. Gyakran megfordult a Szépmíves Céh Könyvkiadó irodájában, a Főtér 7. számú házában. Az iroda egy hivatali szobából és egy szűk kuckóból állt. A hivatali szobában volt „egy iratos asztal s a fal mellett kopott polc”, meg egy írógép. „Ebben a szobában tartották nyilván az előfizetőket, akiknek jó része, úgy öt-hatszáz elszánt olvasó, csak amolyan szürke betűkedvelő ember volt, s ezek fölött állottak a jobban fizető amatőr megrendelők”. A Főtértől balkézre volt az egyetem épülete, jobbról az Ellenzék című napilap szerkesztősége, ahol Kuncz Aladár és Hunyady Sándor dolgozott együtt. Tamási gyakran sétált a Farkas utcában, szívesen megpihent a házsongárdi temető valamelyik padján, ahol dédapjának egyik testvére, a „deák nyelven jogi könyveket író” Tamás Sándor, királyi tiszti főügyész is nyugodott.*165
Naponta megjelent a literátus emberek törzsasztalánál a New York kávéházban. Itt találkozott „a több nyelven olvasó Ligeti Ernővel és Lakatos Imrével, akik a világ minden fontosabb eseményéről tudtak. Szerda délutánonként hivatalos volt Makkai Sándor összejöveteleire, amelyeken rendszeresen megjelentek a kolozsvári élet képviselői és a városba látogató művészek, művészet-barátok”.*166 Sokat járt az újságíróklubba, ahol rendszeresen találkozott Nyírő 79Józseffel, Karácsony Benővel, Dsida Jenővel, s a Kosályban gazdálkodó, időnként Kolozsvárra látogató Bartalis Jánossal. Kedvelte a Bagolyvár nevű éttermet, ahol Kőrösi Dudus, a neves cigányprímás játszott.*167 Sok időt töltött Kolozsvárt is, másutt is a vak Szántó Györggyel, aki Fekete éveim című önéletrajzi regényében idézi a közös vendéglői vacsorákat, borozásokat, felolvasásokat, Tamási Áron „tiszta szereteté”-t, „amelyre férfilélek képes”.*168 Kolozsvárt került közeli kapcsolatba az 1934-ben odahelyezett egyetemi lelkésszel, az 1938. december 24-étől gyulafehérvári megyéspüspökkel, a későbbi gyulafehérvári érsekkel, Márton Áronnal. Az egyházi hierarchiában gyorsan emelkedő katolikus pap, akárcsak Tamási Áron, többre tartotta a társadalmi és kulturális egyesületeket a politikai pártoknál, ezért megszervezte az Erdélyi Iskola című pedagógiai szaklapot, melybe maga is folyamatosan írt az iskolai és iskolán kívüli nevelés kérdéséről, figyelemmel kísérte Kós Károly, dr. Albrecht Dezső és Domokos Pál Péter kulturális kezdeményezéseit. Jól ismerte a korszak magyar irodalmát, a liberális és a marxi eszméket, ezek szembekerülését. Gyakran találkozott Bitay Árpáddal, György Lajossal, költőkkel és írókkal. Törzshelye volt a Szociális Testvérek Társasága által üzemeltetett Központi Szállóban, a „Szent Csárdá”-ban, ahogyan a helybeliek mondták. Dr. Szim Lídia szociális nővér emlékezete szerint itt vitatta meg (talán 1936 végén vagy 1937 elején) Tamási Áronnal, Venczel Józseffel és másokkal a Vásárhelyi Találkozó témáját és a kiadható dokumentumokat.*169
A város központjában lévő Holitzer-házban is megsokasodtak a vendégek. A „szemre való, csupa tűz leány”, az ifjú feleség feltehetően maga is ambicionálta, legalábbis szívesen fogadta a költők, írók, festők, művészek látogatását. Közéjük tartozott Jancsó Béla író, fogorvos, majd orvostörténész, aki barátaival együtt előfizetőket toborzott a Címeresek szerzői kiadásához 1930-ban, 1931-ben pedig segédkezett „a vastag kötetek” csomagolásában is.*170
Jancsó, a Tizenegyek csoportjának valamikori tagja, Balázs Bélával, Bányai Lászlóval, Bíró Sándorral, Debreczeni Lászlóval, Dsida Jenővel a Holitzer-házzal átellenben lakó Mikó Imrével és másokkal együtt 1930-ban megindította az Erdélyi Fiatalok című folyóiratot, s ekkor szervezték meg az Erdélyi Fiatalok Társaságát is. Ez a csoport már nem irodalmi célokat követett, kísérletet tett a magyar szellemi élet irodalomközpontúságának felszámolására.
80„Társadalomtudatosítás” eszméje, a „szociálisabb öntudatú belső demokráciá”-t segítő lap és szervezet terve lebegett szemük előtt. Egyrészt falukutató mozgalmat szerveztek: kérdőíveket állítottak össze, melyekkel a családi és tulajdonviszonyokat, a népszaporulat tendenciáit akarták vizsgálni,*171 pontosan úgy, ahogy azt a „szlovenszkói” Balogh Edgár, a Bartha Miklós Társaság fiataljai, a Ki a faluba című röpiratot megfogalmazó József Attila és Fábián Dániel, majd a magyar falukutatók: Erdei Ferenc, Kovács Imre, Féja Géza, Kodolányi János és mások tették. Az Erdélyi Fiatalok mozgalmának tagjai a magyar–román etnikai viszonyok alakulását is kutatták. Mikó Imre Bánffy Miklós rokona, Bánffy Ferenc borsai birtokán levő falvakban végzett felméréseket, s összefoglaló tanulmányát, Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés címmel a mozgalom falu-füzeteinek első darabjaként meg is jelentették. A füzet nagy vihart kavart, akárcsak Kovács Imre Néma forradalom című munkája (melyért a szerzőt Magyarországon „sajtó útján elkövetett osztály elleni izgatás bűntette és a magyar állam és a magyar nemzet megbecsülése ellen irányuló vétség” bűntette miatt vád alá helyezték).*172 Azok a romániai magyarok, akik még ekkor is „magyar öncélúság”-ot, a „passzív ellenállás”-t, a román felsőfokú tanintézetek bojkottját hirdették, személyében támadták a kolozsvári román egyetemen tanuló Mikó Imrét. Mások: a konzervatív szabadkőműves Jakabffy Elemér, Vásárhelyi János, Kemény János báró unokaöccse, a Szálasi-kormány későbbi külügyminisztere, Kemény Gábor, valamint Méliusz József, továbbá Balogh Edgár, a Brassói Lapok és a Korunk munkatársa (akit a Barnakönyv Hitler Németországáról és a lipcsei perről című antifasiszta dokumentumgyűjtemény összeállítása miatt 1935-ben kiutasítottak Csehszlovákiából s Romániában telepedett le), a román–magyar közeledést kívánó Mikó Imre mellett emelt szót. A tanulmány különben „nagyon érdekelte” Dimitrie Gusti professzort, a romániai falukutató mozgalom teoretikusát is.*173
Tamási Áron számára az Erdélyi Fiatalok mozgalma, folyóirata és a belőle kivált Hitel című lap a személyes rokonszenven túl is fontos volt. A falusi élet felé fordulást, az értelmiség felelősségvállalását látta törekvésükben, az „írástudó felelősségé”-nek megjelenését (amint ez ekkor – más és más formában – előbb Szabó Dezső, utóbb Julien Benda és Babits írásainak is egyik központi eszméje lett). „[…] nagyon fontos munkát végeznek az Erdélyi Fiatalok című folyóirat körüli emberek” – nyilatkozta Tamási 1937-ben az Új Szellem című budapesti folyóiratnak. A falukutatásról szóló munkákat ugyanakkor nem tekintette irodalomnak. „Nincs több köze az irodalomhoz, mint bármelyik más tudomány81hoz, sőt kevesebb, mint például az esztétikának, az emberismeretnek, vagy a biológiának. Szükséges és csinálni kell. De aki ezt csinálja, számoljon azzal, hogy nem író.” – olvasható a Pásztortűz 1938-i évfolyamában. „[…] egy írónak – tette hozzá Csuka Zoltánnak adott interjújában, 1939-ben – irodalmi formában [kell tudósítani] népéről és falujáról. Teljesen tárgyszerű[en]. De nem megszűkített értelemben (materializmus), hanem anyag és lélek szerves egységében.”*174
Tamási 1933 és 1940 között a Brassói Lapok fontos és sokszor jelentkező szerzője, 1933 májusától 1934 júniusáig a Tiszta beszéd című állandó rovat gazdája és publicistája lett.
Ez az időszak Hitler kancellárrá választásának ideje, az a történelmi periódus, amelyben a „Vezér” „mérhetetlen kárt, zavart, nyugtalanságot” jelentett „Németországnak, Európának, a világnak” (amint azt Márai Sándor 1933 januárjában már leírta a Messiás a Sportpalastban című cikkében). És ez a korszak Románia történetében is a radikalizálódás, a szélsőjobboldali politika előretörésének az ideje, az élesen magyarellenes új román identitást meghatározó „mioritikus tér” mítoszának térhódítása;*175 ekkor alakult meg Corneliu Zelea Codreanu vezetésével a Vasgárda; mindennek pedig együttesen szerepe volt abban, hogy 1938-ban bevezették a királyi diktatúrát.
A romániai belpolitikai helyzet változását kedvezőtlenül befolyásolta a brassói és a Brassó környéki szászok identitásváltása.
A németországi fejlemények hatására lassan megszűnt a szászok és svábok politikai különállása, szervezetileg is egyesültek, s a külön szász és sváb csoporttudat helyett kezdett kialakulni a „romániai németség tudat”.*176 Jól tükröződött mindez a brassói német nyelvű irodalmi havi lap, a Klingsor hangnemváltásában.
A folyóirat szerkesztője, Heinrich Zillich, korábban szoros kapcsolatban volt az Erdélyi Helikonnal és az Erdélyi Szépmíves Céhvel, egyik kezdeményezője volt 1929-ben a Brassói Lapok háromnyelvű Ady-emlékszámának. 1934 februárjában folyóiratában Ungarn und Deutsche címmel megtámadta „a jórészt zsidó befolyás” alatt álló romániai magyar újságokat, mert azokban „hajsza folyik annak a nagy mozgalomnak ellenében, amelyet […] az egész német nép átél”.
A cikkre a Brassói Lapokban (Tavaszy Sándor és Molter Károly mellett) 1934. június 3-án Tamási Áron válaszolt.
82A Brassói Lapok, mely azon munkálkodott – Kacsó Sándor szavaival szólva –, hogy megpróbálja „három náció egymásba roppanásából” kinevelni „a jövendő emberét”,*177 örömmel fogadta Tamási írását. A Tiszta beszéd rovatvezetője elutasította a Klingsor szerkesztőjének „szellemirányító tevékenység”-ét, „amellyel a hitleri megújhodás felé mutatja a szászoknak az utat”. Hitet tett ugyanakkor az „eszmeáramlatok” szabad és független kritikája, valamint az Erdélyben együtt élő három nép: a magyar, a román és a szász sorsközössége mellett.*178
Tamási kiállásának értékét növelte, hogy a hitleri új rend ellen más alkalommal is fellépett.
1934. március 5-én a Német veszedelem című írásában reflektált a Nyugat 1933. szeptemberi számában megjelent Illyés Gyula-cikkre, a Pusztulásra és a folyóirat októberi számában olvasható Elfogy a magyarság? című írói ankét tanulmányaira. Nem a különleges magyarországi helyi problémákat értelmezte: a dunántúli falvak elnéptelenedését, a Baranyában általánossá vált „egykézés”-t, a magyarság pusztulásának rémséges perspektíváját. A tanulmányokban felvillantott történelmi veszélyekre irányította a figyelmet. Bajcsy-Zsilinszky Endre előadását idézve írta: „[…] minden veszedelem közül, ami a magyarságot fenyegeti, a német veszedelem a legnagyobb. Nemcsak arról van szó, hogy az egész Nyugat-Magyarország már belé van rajzolva a pán-germán térképekbe, amelyekkel a német diákok már járják is nyaranta egészen szabadon Magyarország földjét, hanem arról van szó, hogy a svábok és a szászok megmentése érdekében a Kárpátokig terjedjen egy német birodalom.” 1935. június 30-án egy interjúban még élesebben fogalmazott: a román–magyar közeledésben, az utóbbi időben „Semmi komoly nem történt – mondta –. Nem érezzük még eléggé az egymásrautaltságot. Nem látjuk, hogy ugrásra készen állnak a háttérben Hitler előretolt őrszemei: a szászok. Amit mi, románok és magyarok, tréfás álomnak minősítünk, a Fekete-tengerig terjedő nagy német birodalmat, annak az előkészítésén ők sokkal céltudatosabban dolgoznak, mint ahogy ezt a gúnyolódók elképzelik.”*179
A Brassói Lapokban megjelent, a korabeli Thomas Mannt, Stefan Zweigot, Romain Rollandot, Márai Sándort, Balogh Edgárt, Fábry Zoltánt, Fenyő Miksát és másokat idéző határozott hangú írásaival és szerepvállalásával egy időben élte meg Tamási Áron a romániai magyar irodalomban megvalósuló generációs és szemléleti tagozódást, az 1933. május 14-én a Szépmí83ves Céhből kivált írók szövetségének, az Erdélyi Magyar Írói Rendnek (EMIR) megalakulását.*180
És – természetesen – részt vett a korszak irodalmi vitáiban is.
Az első ilyen az Erdélyi Helikon hasábjain bontakozott ki még 1929-ben. Berde Mária, Kuncz Aladár biztatására, elutasította a történelmi regények műfaját: „Jobb volna – hangoztatta – őszintén, elevenen mutatni be a mát, minden fogyatékosságaival. […] Kiállani a művünk mellé, a bőrünkre menő igazságaink mellé – vallani és vállalni –, akkor emeltebb homlok, több mindennel való leszámolás, több mindenre való előkészülés is kell író és kiadó részéről egyaránt.” A vitában a Tizenegyek sorából Finta Zoltán, az Erdélyi Helikon írói közül Kacsó Sándor, Kádár Imre, Szántó György, Tabéry Géza, a polgári radikálisok részéről Franyó Zoltán, Károly Sándor és Osvát Kálmán, a Korunk nevében Bányai László, Gaál Gábor, a szász irodalom képviseletében Heinrich Zillich fejtette ki álláspontját.*181 Tamási Áron, aki éppen ezidőtájt írta a Címereseket, Berde Mária tanulmányával azonos hónapban, 1929 augusztusában az Ellenzékben értékelte Tabéry Géza Vértorony című regényét. Az utolsó bekezdésben ezt írta: „[…] ne öltözzék [történelmi] páncélba az író, ha meg akarja mondani az igazságot. Lássuk meztelen karral őt, elszánt hadakozásban jelen sorsunk kínjai között!”. Az Erdélyi Helikon szeptemberi számában aztán közvetlenül reagált Berde Mária gondolataira. „Az erdélyi országúton állok – írta az Így van! című cikkében –, aki ember vagyok és akinek igazán Erdély az egyetlen hazája. Nekem most nem műformák és elvi kérdések jelentik az irodalmat, hanem a fájdalom és az öröm, a panasz és a gyermekes kuncogás, a népem sorsa, amely bennem vonaglik, a harc minden hazug és gonosz ördögfia ellen: egyszóval az élet. […] Tagadom, hogy […] a sereges múltba gyaloglás ösztönös, szükségszerű cselekedet lett volna. […] itt országos bajok vannak. […] Erről kell tehát írnom […].”*182
A transzszilvanizmust újra értékelni kívánó „vallani és vállalni” vita mellett nagy visszhangot váltott ki Makkai Sándor 1931-es Magunk revíziója című tanulmánya, az Erdélyi Helikon 1932. évfolyamában rendezett Élet és irodalom ankét, a „második erdélyi nemzedék” sorainak átrendeződése, Áprily Lajos és Makkai Sándor Magyarországra települése, Kuncz Aladár korai halála.
Az évtizedben pályájukat kezdők a kisebbségi létben megtanultak románul, többen román egyetemet végeztek, számoltak az interkulturális közeggel, Mikó Imréhez és Bözödi Györgyhöz hasonlóan újraértelmezték maguk szá84mára a népi, a történelmi és a morális elvekre épülő transzszilvanizmus formáit. Az írók ekkor már elsősorban „művészetet” akartak, olyan irodalmat, „mely nem tanít és nevel”, nem „revideálja a történelmet és nem helyezkedik valamilyen cél érdekében erkölcsi magaslatra”, ugyanakkor „szerves része annak az életnek, amely itt él egy közösségben”, amint Tamási Áron leírta a Gondolat és árvaság című cikkében 1935. április 21-én a Budapesti Hírlapban.
Tamási 1935-ben megfogalmazott gondolata az 1937-ben megjelent Szemlér Ferenc-cikknek, a Jelszó és míthosz című írásnak eszméje lett. A „kiürült jelszó” és az elgondolt tartalom ellentéte az Erdélyi Helikon 1937-es és 1938-as számaiban újabb vitát keltett. Kós Károly Jelszó és míthosz?, Kacsó Sándor Az igazi erdélyi szellemiség címmel mondta el véleményét.
1932-ben, az Ábel a rengetegben megjelenésének idején, tehát alig valamivel azután, hogy a Tamási házaspár részt vett a Balatoni Íróhét ünnepségein, otthon megsokasodtak a „házastársi bajok”. Az író, aki „nem vetette meg a női nemet”, amint egy alkalommal Benedek Elek mosolyogva emlegette, könnyen keveredett alkalmi kalandokba, melyek közül talán az egyik legkacifántosabbat, egy református tiszteletes feleségével volt történetét, a Vadrózsa ágában jó harminc évvel később is a friss élmény tüzével idézett fel. A kalandok híre eljutott Holitzer Erzsébet fülébe, akit szülei amúgy is lázítottak „munkátlan” férje ellen. 1933 júniusában a házaspár még együtt volt az IGE lillafüredi kongresszusán, de valamivel ezután az író két kofferbe csomagolta a „legszükségesebb holmik”-at, magához vette az Amerikából hozott írógépét, s elköltözött a Holitzer-házból.
A Vadrózsa ágában a közös otthon elhagyását Holitzer Erzsébet féltékenységével magyarázta, aki „már az angyalokkal” is meggyanúsította, lépéseit „örökösen fürkészte”, s állandóan „sarkában volt” „leány- és asszony ismerősei”-nek.*183 Az elköltözésnek a mentegetőző emlékezéssel szemben valódi oka volt. Tamási Áron 1932 végén megismerkedett Salgó Magdolnával, a bécsi képzőművészeti akadémia huszonkét éves hallgatójával, aki eljegyzett menyasszonya volt egy bécsi gyárosnak. A tehetséges grafikus és festőnő a találkozás után felbontotta eljegyzését, s a korszak társadalmi konvencióival szembeszegülve az író társa lett. Egyrészt elkészítette a Jégtörő Mátyás borító- és kötéstervét és Tamási linómetszet-portréját, másrészt bensőséges viszonyba került a családdal, megfestette az édesanya arcképét (mely végig Tamási Áron íróasztala mögött függött). S hamarosan saját nevén megjelent művekben is: a Halhatatlan szivarokban 1933. január 7-én a Brassói Lapokban, az 1933 végére elkészült színműben, az Énekes madárban és másutt. S bár csak 1938. augusztus 31-én, 85a Holitzer Erzsébettől való hivatalos válás után házasodtak össze, már korábban közös lakásban laktak a Gojdu utca 5.-ben. Házasságkötésük után a Vasvári Pál utca 9.-be költöztek, egy „modern kertes villá”-ba, ahol Tamásinak a „dolgozószobája igen nagy, térséges” volt (olvasható Bella Andor 1942-ben készített interjújában), benne íróasztala, a „csíki paraszt asztalos kezemunkája, aki Mátyás királyt ábrázolta ki a szék hátán, fején a diadalkoszorúval”.*184
Salgó Magdolna legfontosabb emléknyoma Tamási Áron életében az Énekes madár című színmű. A darabot „a szerencsés szerző” a személyes példány külső borítóján „az ő »Énekes madár«-jának” ajánlotta.
Tamási korábban is megpróbálkozott színműírással. Első ilyen munkája az (emlegetett) 1924-es Ősvigasztalás című „misztériumjáték” volt. 1929-ben újból egész estét betöltő darab írását tervezte, 1929 és 1933 között azonban csak „színpadi jelenetek”-et írt (Székely fás, 1929, Néppártiak, 1931, Görgeteg, 1933). Az Énekes madár 1933 őszén, Farkaslakán öltött benne végleges formát. Az Erdélyi Helikon novemberi száma már részletet is közölt belőle, a Brassói Lapok karácsonyi ünnepi mellékletben hozta a teljes mű első változatát (melyben a fiatal szerelmesek ellen lázadó-lázító vénlányokat és vénlegényeket csendőrök viszik el).*185
A darab bemutatását 1934-ben két budapesti színház elutasította. Ezért a színmű, az év közepén előbb jelent meg nyomtatásban, Tornaalján, a Kazinczy Lap- és Könyvkiadó gondozásában. Októberben pedig a budapesti rádió közvetítette a belőle készült hangjátékot. A színházi bemutatóra csak 1935. november 17-én, a Márkus László vezetésével működő Új Thália Színház színpadán került sor Pünkösti Andor rendezésében. Az Est B. Gy. [Bálint György] szignójú tudósítója két nappal később így számolt be a bemutatóról: „Egy nagyszerű író és egy nagyszerű nép gazdag, színes képzelő ereje tölti meg a mesék ősi, lebilincselő izgalmával ezt a könnyed, költőien finom székely mesejátékot, mely az üldözött fiatal szerelmesek megdicsőüléséről szól. Sok súlyos, szorongó helyzet adódik benne, de minden szorongást felold csodálatosan egyszerű és csodálatosan okos humora.”
Az Énekes madár műfaját a szerző „székely népi játék”-ként jelölte meg. Kós Károly az Erdélyi Helikonban „együgyű népmesé”-nek, „játék és cselekmény nélkül, szabályos felépítés nélkül, drámaiság teljes híjával” való alkotás86nak nevezte a művet. „Szerkezete szétfolyik, nincs úgy összetömörítve, ahogy kellene, s itt-ott, különösen a második felvonásban, vannak üres pontjai” – írta róla Schöpflin Aladár a Nyugatban. Németh László 1942-ben, a Magyar Csillagban Ibsen, Pirandello és Claudel társaságában, a drámai műnem megújítására tett kísérletnek, „tökéletes munká”-nak mondta a színművet, az „arisztophanészi játék új, magyar változatá”-nak.
A darab, melyhez valamilyen előtapasztalatot nyújthatott a szerzőnek a kántálás, a lakodalmas- és passiójáték, esetleg a Csíksomlyói passió-típusú közös ünnepi alkalom át- és újraélése, előzetes tudásként pedig talán ott volt a középkori misztériumjátékok és az iskoladrámák emléke, egy fiatal szerelmespár, Gondos Magdolna és Kömény Móka története. Magdolna két testvére, a „vénlány” Eszter és a „vénlány” Regina férjhez akarnak menni a „vénlegény” Bakk Lukácshoz és Préda Mátéhoz. Háromszor szorítják meg a fiatalokat, miközben a „vénlányok” egyenként szemet vetnek Mókára, pontosan úgy, ahogy a „vénlegények” Magdóra. Mind a háromszor a csoda segít a fiataloknak. Az első felvonás végén Magdó, a betoppanó Móka látására „eltolja a falat”, ezzel a vetélkedésben megszerzik a leghamarabb megtartható esküvő lehetőségét. A második felvonás azzal zárul, hogy a kútba hajított Mókát Magdó kisegíti a kelepcéből. A harmadik felvonásban az irigy „vénlányok” és „vénlegények” el akarják pusztítani a fiatalokat, akik az ágyba dobják magukat, s az ágy elnyeli őket sanyargatóik elől mint ragyogó mennyország. „Az ágy mélyéről feláradó fény – olvasható a szerzői utasításban – egyre nagyobb lesz, majd egy madár száll fel alulról a fényből […]. Ahogy felrepül a madár, rászáll az ágy fájára fejtől és énekelni kezd. Ettől az énektől a besereglett emberek […] egymás után kezdenek eldőlni a padlón, és nemsokára mind elhullva feküsznek mozdulatlanul.” A felvonás végén, az átírt változatban, megérkezik az első jelenetet indító Dobos, aki ott „a kártevő varjak” elszaporodásáról, a mindenkinek kötelező „riogatás” parancsáról dobolt, itt pedig „[…] a boldog szerelmes mámora látszik rajta […]. Úgy áll, mintha a paradicsomban volna. Majd leteszi a dobot és ráül, szemben a madárral, s boldogan mondja, először halkan, majd mindinkább lelkesen.”
Az ördögöt, kecskéből átváltozó boszorkányt, sápítozó és kíváncsiskodó helybelieket, holdat, napot, csillagokat felvonultató Énekes madár legkülső jelentéstartományában két fiatal harcol egymásért a rontó-irigy emberek ellenében. A szöveg második szintjén, közérthető szimbólumokban, a Jó és a Rossz küzdelme folyik az igazságért. A dráma legáltalánosabb jelentése a fiatalok és az öregek, az élet és a halál viadala, a kiismerhetetlen természeti és társadalmi erők ellen fellépő fiatalok félelmei, szorongásai, kudarcai és örömei.
Ez a mű, melyben az egymásra talált szerelmesek madárrá válásának motívuma ugyanúgy megtalálható, mint a Föld embere, a Mihályka szippants! és más novellákban, szabályos „konfliktusos dráma”. A színpadi szituációban két szereplőcsoport áll szembe egymással, akik különböző eszközökkel próbálják meg érvényesíteni akaratukat. A konfliktus megoldásában, akárcsak a szerző novelláiban és regényeiben, szerepet kap a természet, mely élő és érző résztvevője a történetnek.*186
Tamási Áron 1933 decemberében Bánffy Miklóssal, Kemény Jánossal, Ligeti Ernővel és a később hozzájuk csatlakozó Kós Károllyal felolvasó körutat tett Magyarországon. Felléptek Miskolcon, Nyíregyházán, Szolnokon, Debrecenben, Kecskeméten, Szegeden. Hazafelé menet meglátogatták Móricz Zsigmondot. Féja Gézával és Karinthy Frigyessel vendégeskedtek egy budapesti „úri háznál”, talán Hatvany Lajos budai palotájában, ahol a vacsora után megismerkedtek egy „paraszt zseni”-vel, a kazánkezelőként ott dolgozó Sértő Kálmánnal, akinek 1933-ban jelent meg első verseskötete.
88Tamási 1934. február elején, pihenésre és munkára, Farkaslakára utazott. 4-én érkezett meg a faluba, s mivel a csendet és a nyugalmat szerette, ekkor is, mint később is mindig, a gyermektelen Ágnesnél, „a belső ünnepi szobá”-ban szállt meg. Az érkezés hírére azonnal megjött a Nyikó túlsó partján álló házukból az édesanyja, s az esti harangszóra a rokonok és az ismerősök is összesereglettek.*187
Ágnes és a „hét számra […] térdig érő hóban a havason […] szenet éget[ő]” férje látták vendégül az írót. Tamási a rokoni és a szomszédi beszélgetésekben szembesült újból a helybeliek sorsával. Látta „a jobbik rész szörnyű létfenntartási küzdelmét a mindennapi kenyérért”, meg „a rosszabbik falu romboló harcát: a katolikus pap harcát a [hitét elhagyó] bíróval, mely szennyes modorban, alávaló eszközökkel folyik” [azért, hogy a felépítendő új iskola felekezeti legyen-e, s akkor magyarul folyik majd a tanítás, vagy állami, s akkor a román lesz az oktatás nyelve], olvasható a Középkori dongók című írásában 1934. március 7-én a Brassói Lapokban.
A szülőfaluban tartózkodó írónak a Tiszta beszéd rovata számára kellett megírni az előre lekötött tárcákat. Ezek, szám szerint tizenegy, február 17-e és június 3-a között jelentek meg az újságban. Tamási ezenközben egyszer-egyszer bement a közeli Székelyudvarhelyre, egyszer elutazott Kolozsvárra. Váratlan fejfájás is gyötörte, írta május 17-én Reményik Sándornak, ami miatt az orvos hat hétre eltiltotta mindenféle szellemi munkától.*188
A hosszabbra nyúlt farkaslaki időzés közben merülhetett fel benne egy falu- és családtörténeti munka megírásának gondolata részint a korábbi emlékekből, feljegyzésekből, részint friss tapasztalatokból. A nyolcrészes közlemény, mely a szerző időjelzése szerint 1934 júliusában és augusztusában készült Farkaslakán, s melynek darabjait a Brassói Lapok július 27-e és szeptember 3-a között hozta, Bajlátott szülőföld összefoglaló címmel jelent meg 1943-ban a budapesti Révai Irodalmi Intézetnél, az esszéket és útirajzokat tartalmazó Virrasztás című kötetben, egy-egy részlete pedig bekerült az 1938-ban kiadott Szülőföldem című könyvbe.
Tamási Áron az 1934-es farkaslaki időzést valójában egy regénytrilógia tervének kidolgozására kívánta fordítani. Az Énekes madárban megjelenített világot újrateremtve-átformálva, ontológiailag is rendszerbe foglalva próbált meg az otthoni tapasztalásból, a számára elérhető mítoszrendszerekből és a nyelvteremtés eddigi tapasztalataiból új regényformát kialakítani.
89A tervezett trilógia ontológiai koncepciójának a megvalósításakor Tamási mindenekelőtt arra a világértelmezésre támaszkodott, amelyet az otthoniakkal való folyamatos beszélgetésben újból átélt, s amelyik részleteiben eddig is megjelent a novellákban: a Vitéz lélekben, a Hegyi patakban és a Test és lélekben, meg a Szűzmáriás királyfiban és az Ábel a rengetegben című regényében. Ez a hiedelemvilág a Bajlátott szülőföldben és a Szülőföldem című kötetben jól rekonstruálható teljességben bontakozik ki. Eszerint, az utóbbiból szedegetve a részleteket, létezik valamilyen „örök és egyetlen főnök”, az „Isten”, aki létrehozta-teremtette a földet, az embert, a szellemet, az ördögöt, a boszorkányt, a növényeket és az állatokat. Az embernek van „teste” és „lelke”. A lélek „mindenképpen az Isten gondjába esik” (mondta el a kilencvennégy éves nagyanyja az írónak). A „test”-ről azonban egyezséget lehet kötni az őrangyallal: meg lehet egyezni vele, hogy a halál után a test az övé legyen „mind az ideig, míg elkövetkezik a feltámadás”. A születés nem valaminek a kezdete, s a halál nem valaminek a vége: mindez „csak személyi változás”, hiszen nem az egyén, hanem „a közösség az első és legfőbb személy s lelkében változatlan, csupán az atyák és fiak cserélik egymást”. Az ember és ember, az ember, a természet és az Isten kapcsolata valójában „szövetség”, melyet „mindnyájunknak meg kell kötnünk”. A „természet világában” az ember „szilárd és tömör középpont […], gondolkodó és ítélő egyén”, aki szenvedélyesen kutatja az „összefüggések”-et, „megnézi a fákat”, „szemrevételezi” az ibolyát, a völgyet, „az ölelő hegyek”-et és „erdők”-et. A „szellem”, más szóval a „lélek”, vándorol növényből állatba, állatból emberbe. Előfordul, hogy „egy teljes esztendőt szolgált”, „viaskodott, világot javított és csodálatos dolgokat művelt”. Az is lehet, hogy a „szellem kerülget”-i az embert. Az Isten–ember–lélek/szellem–növény–állat–föld együttesébe beletartozik az ördög és a boszorkány is. Az ördög az isteni világ ellensége, maga a Rossz, aki például a „Szűzmária-kék” virágot a színe miatt el akarta pusztítani, s amikor „nem tudta letaposni erős szára miatt, […] puskájával célba vette kékszínű, szelíd fejét, s meglőtte. De Isten csodát tett, s az ijedtségen kívül egyéb baja [nem esett] a virágnak […]”. Ez a virág, melynek neve „ördöglőtte fű”, ha pajta ajtajához ültetik, nem „ereszti bé” a pajtába „a boszorkányokat, akik valamiféle képben járogatnak, hogy elvegyék vagy megmérgezzék a tehénnek a tejét”.*189
Mindez „ezer éves lelki és testi” rendszer, melyet „senki nem tud” felforgatni. Ebben a rendben megvannak az érintkezési szokások, a termést szaporítani próbáló határkerülések, a határkerülésekben elmondandó könyörgések. Rendje van itt mindennek: a halott felkészítésének, a virrasztásnak, a siratásnak, az áldomásnak, megvan, hogy ki temetheti hozzátartozóját fenyő- és ki cserfa koporsóba, miként kell végső búcsút venni az elhunyttól.
90A regénytrilógián gondolkozó író ontológiai és regénypoétikai szempontból meg akarta haladni korábbi műveit. A Szűzmáriás királyfiban az archaikus népi hitvilág és hiedelemrendszer értékkörében maradt, hosszabb regényidőt fogott át, lineárisan építette fel a szöveget. Az Ábel a rengetegben című művében a mítoszt „deszakralizálta”, mesévé oldotta, a történet idejét és terét szűkítette.*190 A két könyv sikere azt jelezte-jelezhette Tamási Áronnak, hogy a 19–20. századi nagyepikai alkotások által megvalósítani próbált bármilyen teljességgel szemben a népi epika ősformái is kínálhatnak új lehetőségrendszert.
Tamási – Kacsó Sándor emlékezete szerint – nem tartozott a „nagy olvasók” közé, nem akarta ugyanis, hogy „mások” befolyásolják írói-gondolkodói alapállását. Jól ismerte Róheim Géza Magyar néphit és népszokások című, 1925-ben megjelent könyvét. Ebben olvashatott a magyar ősvallásra vonatkozó fejtegetéseket, elképzeléseket szellemről és lélekről, a lélek monisztikus (egy test – egy lélek) és dualisztikus felfogásáról. Ez utóbbi szerint létezhet „külső lélek”, azaz az ember kihelyezheti „lelkét vagy lelkének egy részét testéből […] valamely állatba”, a „gazda-szellem”, a családot védő „őrszellem” ilyen módon összekapcsolja-összekapcsolhatja az emberi és a természeti világot. Ennek az elképzelésnek változata, „a testlélek (lélegzet, életlélek), illetve a vándorlásra is képes szabadlélek (árnyéklélek)” elkülönítése.*191
Ezt a duális lélekfelfogást, melyet kapcsolatba lehet hozni részint a buddhizmussal, részint az animisztikus lélekhittel és világlátással, Tamási érvényesítette-felhasználta a trilógiában.
A sorozat első kötetében, a Jégtörő Mátyásban (az első oldalakról szedegetve az idézeteket) egy „kisebb és fiatalabb szellemek közé” tartozó szellem „fent élt […] a szabad és dologtalan végtelenségben”, egy seregben, amelynek „a Fiastyúk volt a központi helye; a parancsnoka pedig egy kiszolgált görög barát”. „A vén görög sokszor intett[e] a jóra, de amikor látta, hogy nem használ, béosztott[a] a szolgálatos csapatba. […] rögvest elindult […], s úgy száguldott […] a nagy mindenségen keresztül, hogy sziporkázott […] az út. […] nemsokára hegyek tűntek elé, majd a hegyek között egy falu hosszan.” A kis szellem egyszer csak „egy kicsi házat” látott. „Bésurrant” az ablakon, megpillantott egy legényt. Elébb egy „bámészkodó bolhába” bújt, majd pók, méh, szarka, bagoly, gólya, sas, róka, kutya testébe jutott, végül a születő Mátyás lelkévé vált. Ezzel fejeződik be a Jégtörő Mátyás, mely 1935-ben jelent meg Kolozsvárt a Szépmíves Céh gondozásában.*192
91A Ragyog egy csillag, a második kötet, amely 1938-ban lett kész, a megszületett kisgyerek történetével indul. Az apa a hagyományos keresztelő után, borban és jégdarabok között fürdeti meg, majd kereszteli újra a fiát. A fiú lassan cseperedve ismeri fel a körülötte lévő világot és az embereket. Ezenközben jön rá, „hogy mindenki két részből áll: egy szellemből, amilyen én vagyok – mondja magáról egyes szám első személyben –, s egy testből, amilyen nekem is van. S akkor egyszerre a sejtelemből emlékek bukkantak fel előttem, amelyek arra eszméltettek, hogy amikor állatok alakjában éltem, akkor is vezetnem kellett a testet, és nemegyszer küszködnöm ellene. Hát ez történik az embereknél is! Mégpedig sokkal ádázabbul, mert a szellemnek, amikor már emberi testben ütheti fel a tanyáját, nagy és Istenhez repítő szándékai vannak, s ezzel szemben az emberi testnek sokkal több a gyarlósága, mint az állatinak!” Ebben a könyvben a szellem tehát a valóság része lett.
A könyvsorozat harmadik részében, melyben – a terv szerint – Jégtörő Mátyás, aki „emlékszik a szelleméletre és földi tapasztalatait is érvényesíteni akarja, emberi mintatársadalom megvalósításához fog. De csalódik, visszatér a szellemvilágba, s jelenti, hogy teljesítette hivatását.”*193 Ez a könyv azonban nem készült el.
Ez a műegyüttes, melynek sikeresebb első kötete sem érte el a Szűzmáriás királyfi és az Ábel a rengetegben népszerűségét, műfajelméleti és szövegszervezési (narratológiai) szempontból különösen érdekes. Féja Géza a Színházi Életben 1936-ban „csupa szárnyalás”-nak nevezte a Jégtörő Mátyást, olyan műnek, melyben „Tamási Áronban szabadul fel immár véglegesen a magyar próza a realizmus és a naturalizmus után új korszak felé anélkül, hogy a valóságot kieresztené a kezéből. […] Csak keleti költők tudták eddig ezt megcsinálni: az etikai és esztétikai öröm teljes összeforrását.”*194 Babits 1936-ban, az Erdélyi Helikonban alkattani és műfajelméleti szempontból értelmezte a szerzőt és a művet. „Képzelete – írta Tamásiról – eredendőleg mítoszalkotó, látásmódja, komponálása meseszerű akkor is, ha témája száz mérföldre van a népmese témavilágától. Rendesen nem is a népmesei motívumból indul ki, hanem inkább beleesik azokba. […] A Jégtörő Mátyás úgy kezdődik, mint egy fantasztikus regény. […] Ez a fantasztikumnak elég szokványos s népmesének kissé túl spirituális: a történet első személyes előadása sem ad éppen népmesei tónust. S mégis, ez a könyv önmagától és szinte észrevétlenül valóságos népmese regénnyé válik, s épp ezáltal hoz új, különös műfajt a magyar irodalomnak.”*195 Cs. Szabó László 1967-ben, a Münchenben megjelent Új Látóhatárban, motí92vumszerkezetében, szimbólumrendszerében, mítoszi szemléletében, filozófiájában az emberi kultúra egészéhez rendelte a regényt. Akaratlan párhuzamot emlegetett az Odüsszeia tizedik énekében szerepeltetett varázsgyökér, az Odüsszeuszt a disznóvá válástól megmenekítő „molü”, az ókorban a szerelmi ráolvasástól és holdvarázstól megszabadító növény, és a regényben feltűnt gyökér, közönségesen a fokhagyma között, ami lehetővé tette, hogy az ember „beszélni tudjon az állatokkal”. Ebben a megközelítésben „A Jégtörő Mátyás alaptémája az, hogy miképp szerzik meg »jó célra« a kígyófejből nevelt és elásott fokhagymát. Segítségével helyreállt a szétszakadt kozmikus áramkör működése; az emberek érteni kezdenek az állatok, azok pedig egymás nyelvén. S ebben az új szövetségben a római Penatesekhez [a családi tűzhelyet védelmező istenekhez] hasonló házőrző istenséggé alakul át a lelketlen vad vagy ami lelketlennek látszott az imént”.*196
A fantasztikus novellákban és regényekben, Franz Kafka, Karel Čapek, Italo Calvino és mások műveiben, a figurák ugyanúgy átváltoznak, mint ahogyan az a lélek és a test egyesülése és külön élete révén megtörténik Tamásinál. Az alakok „a semmiből a semmibe” érnek.*197 A Jégtörő Mátyásban a szellem elébb beköltözik a testbe, aztán testben és tudatban együtt növekszik a kicsi fiúval. A test és lélek nem tud teljesen egyesülni, sem egyik a másik nélkül meglenni. Tamásinál az átváltozásnak-beköltözésnek, a kettős tudatnak nincs tragikus végkifejlete. Ebben a népmesei ihletésű világban, ahol a Jó és a Rossz harca örökké tart, az egyes ember soha sincs magára hagyva.
A test és a lélek (a „testlélek” és a „szabadlélek”) egymásrautaltságát és elválaszthatatlanságát mutatja, hogy a két lélek, a beszélő és a második kötetben felnövekvő ember ugyanabban a beszédmodulációban szól. Bármelyik is kezd a beszédhez, ha nem is egyformán, de „nagy készülődéssel ássa” a „történetnek az ágyat, ahogyan a folyónak is küszködve és kavarogva ássa a medrét a víz. Aztán végre járható lesz a meder, s elindul benne a szó.” – amint a Szülőföldem című alkotásban magát a narrátor pozíciójába elhelyező Tamási Áron összefoglalta.*198
A Jégtörő Mátyás megjelenése után, a Ragyog egy csillag készülése közben, amikor egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a kelet-közép-európai népeknek vagy valamelyik diktatúrához, a hitleri rendszerhez, vagy a Szovjet-Oroszország által kínált kollektivista államépítési elképzelésekhez kell csatlakozniuk, vagy egy 93harmadik utat kell választaniuk, Tamási Áron a Brassói Lapok harcos publicistájaként, a magyarok, románok, szászok és egyáltalán a Duna menti népek együttélésének szorgalmazójaként a romániai és a magyarországi politikai és irodalompolitikai események középpontjába került.
Mindenképpen őrizni-ápolni akarta a transzszilvanizmus újraformált „identitás-filozófiá”-ját (melyet a hivatalos román politika folyamatosan és erőteljesen elhárított). Annak ellenére is, hogy az ott élőknek nyilvánvaló volt, amint ezt Makkai Sándor és Bibó István később szavakba is foglalta: „a kisebbségi lefokozódottság elvileg és lényegileg tarthatatlan, képtelen és lehetetlen emberi valóság, elviselhetetlen és megoldhatatlan” létállapot.*199 És mivel egy népközösség tagjainak sorsa elméletileg elrendeződhetik a szabadságjogok általános kiterjesztésében, felmerült annak a lehetősége is, hogy a kisebbségi létproblémák ebben a keretben, transzcendens távlatok keresése és heroikus küzdelem-vállalása nélkül is megoldhatók. Az „elszakítottság feloldhatatlan dilemmái között vergődve” bizonyos esetekben és bizonyos emberekben kérdéssé vált az „erdélyi lélek”, az „erdélyi szellem” létezése is.*200
Tamási Áron az erdélyi gondolatot folyamatosan átélte és vállalta. Szükségesnek ítélte a nehezen élő falusiak és az alsóbb néposztályok ügyének képviseletét, szót emelt a szociális igazságtalanságok ellen. Őrizni kívánta a népi kultúra és hagyomány mélyrétegeit, a népi műveltség és a megörökölt etikai rendszer alapelveit. Elhárította magától a közép-európai nacionalizmusokat. A jövendő szempontjából az erdélyiség-tudat őrzése, a nemzeti közösség vállalása volt a vezéreszméje; elengedhetetlennek gondolta a szociális reformtörekvéseket és a dunai népek együttműködését a Kárpát-medencében.*201
Minden alkalommal hitet tett az erdélyiség és a székelyek mellett. A székelyek, írta az Ábel Amerikában című regényében, „a legrégibb és legeszesebb magyarok”, akiket „a becsületesség és az igazságszeretet” irányít; a „hitványságot” és a „szomorúságot” ki akarják űzni a világból, minden jóban és minden rosszban az Isten segítségét kérik; az egyes ember közülük mindig azonosul a falujával, „a falu élete az egész székely nép” életével; a „székely élet” (mint abszolút mérce és érték) „a teremtett ember magaviselete”. „A székelység – mondta egy 1935-ös interjúban – mindig a saját erejére utalt nép volt. 94Mostoha sorsában meg kellett keresnie az életformát, ahol kárpótolhatta magát.”*202
A székelyek magatartása – tette hozzá 1939-ben – nem jelentett elzárkózást. Bár Erdély „a magyar szellem egyik legerősebb színe”, de nem több vagy más ennél. Van ugyanis az „országhatárok felett egy lelki és szellemi egység, egy erkölcsi közösség, amely a világon szétszórtan élő magyarokat egybekapcsolja, és lelki impériumba egyesíti”. A „székelység”, „erdélyiség”, „magyarság” és „európaiság” így rokonfogalommá vált. 1937-ben a Mind magyarok vagyunk! című írásában mindehhez hozzátette: az „ezeresztendős” magyar sors, a „magyar mivolt”-ban megjelent „szenvedés” és „tűz” mindenkit összefog, aki ezen a nyelven beszél. Az európaiság – mondta el 1938 márciusában, a Pásztortűzben – „érték és szellemi magatartás. Az értéket mindenekelőtt a művészi forma adja meg, a szellemi magatartást a nemes mondanivaló.”*203
A nemzet az ő számára semmivel nem helyettesíthető kategória volt. „Az emberiség – írta egy helyen –, mint gyakorlati közösség csupán illúzió: egyedül a nemzeti közösség az, amelyből és amelyre építeni lehet.”*204
1920 után a Kárpát-medence minden államában a falvakban élők sorsa első számú probléma lett. A protestáns, katolikus és más egyházi szervezetek ugyanúgy szerveztek mezőgazdaságot érintő szociális és termelési programokat, mint ahogyan az államok is megpróbálkoztak időről időre hasonlóval. Ilyen volt Romániában I. Károly kezdeményezése, aki mintagazdaságokat szerveztetett, a hívei kultúrházakat építettek, új mezőgazdasági eljárásokat vezettek be, szociológus különítményei mindezeken felül erősíteni kívánták az ortodox vallás befolyását, 1937-ben „hit és munka” jegyében megszervezték a fiatalok paramilitáris intézményét. Corneliu Zelea Codreanu gárdistái is a falvakat járták. „Szociális programjuk” keretében kutakat fúrtak, kijavítottak hidakat, hirdették a jobb világ reményét. *205
Magyarországon 1925-re befejeződött a földosztás, melynek eredményeként életképtelen – és rövid időn belül megszűnő – kisgazdaságok jöttek létre. Oláh György 1928-ban megjelent könyvének címe szerint Hárommillió koldus országa lett a mienk. Móricz Zsigmond, aki író-Bethlen Gáborként járta a magyarlakta részeket, 1926 decembere és 1929 októbere között a Pesti Nap95lóban, a Nyugatban, a Prágai Magyar Hírlapban, a Magyarországban és a Hídban jelentetett meg „tényfeltáró és népmentő” írásokat. Ezenközben, „szlovenszkói” útján, kapcsolatba került Balogh Edgárral, Jócsik Lajossal és másokkal, romániai körútján találkozott az Erdélyi Fiatalok Társaságával. Figyelemmel kísérte a Nyugatban induló Németh László munkásságát, aki 1928-ban Népiesség és népiség címmel ideologikus magyarázatot is talált arra a költő- és írócsoportra, amelyik – Erdélyi József, Illyés Gyula, Sinka István, Sértő Kálmán, illetve Tamási Áron, Féja Géza, Kodolányi János, Szabó Pál, Veres Péter – jelentős részben a maga szociológiai-történeti tapasztalatát tematizálta. „Nagy magyar költő csak az lehet – írta –, aki a magyar eredetiség medencéjéből meríti meg a maga eredetisége korsaját.” Még ugyanebben az évben jelentette meg a Napkeletben az Új reformkor felé című cikkét, amelyben a „magyarság” (és nem Magyarország) számára kínált programot, mégpedig „magyar kultúrát” „a polgárság pacsuli kultúrája helyett”.*206
Ez a két cikk valójában annak az írói mozgalomnak volt zászlóbontása, amelyiket (politikai, ideológiai, esztétikai félreértéseket is eredményezve) akkor is, utóbb is „népieseknek”, „népi íróknak” neveztek.
E csoport első közös fellépésére 1929. február 27-én került sor, alig valamivel az után, hogy Tamási Áron a Baumgarten-díj átvételére Budapestre érkezett, s a pályaudvaron a Bartha Miklós Társaság fiataljai (a már említett módon) tüntető rokonszenvvel köszöntötték. Ezt az estet Fábián Dániel szervezte. A költők közül ott volt Bányai László, Erdélyi József, Illyés Gyula, József Attila, Szabó Lőrinc is. Mellettük megjelent Féja Géza, Kodolányi János és Németh László. A bevezető előadást Németh László tartotta Nép és író címmel. „Mi nemcsak vers vagyunk s nemcsak novella, esszé és regény […]. Állásfoglalás vagyunk életünk s a nemzeti lét minden pillanatában. Modor és öntudat, vágyak szárnya s felelősség súlyai.”*207
Tamási Áron, akit a vele együtt induló, hozzá közel álló írók és költők is, az olvasók is 1929-től ebbe a körbe soroltak, „népinek” és nem „népiesnek” nevezte magát. Nemcsak azért, mert a „népies” és a „népiesség” 19. századi fogalom, amely a könnyen érthető gondolatok kifejezését és az egyszerű formák kedvelését jelentette, és nemcsak azért, mert az 1920 utáni időszakban Erdélyi József nevéhez kapcsolt „új népiesség” ezt próbálta meg korszakosnak bemutatni. Tamási Áron a műformákkal kísérletezett, a novella, a regény és a dráma új műfajtípusait teremtette meg, tudatosan külön nyelvet alkotott műveiben, nem idealizálta a falusi életformát. Tiszta beszéd című rovatában és utána megjelent cikkeiben a falusi és a városi szegények felemelése volt 96a programja. Nem esztétikai, irodalomtörténeti, stílusbeli azonosságra törekedett, hanem irodalom- és társadalompolitikai és eszmetörténeti céljai voltak.*208
Kapcsolatba került Bajcsy-Zsilinszky Endrével, a Nemzeti Radikális Párt elnökével, 1931 és 1935 között a Bereg megyei Tarpa országgyűlési képviselőjével, a Szabadság című hetilap szerkesztőjével, aki – Tamási Áron szavaival szólva – „hozzáférhetetlen tisztességről” és „a népért folyó harcairól” volt közismert. Bajcsy-Zsilinszky, az Írók Gazdasági Egyesületének társelnöke, Móricz, Kodolányi, Féja és Tamási jó barátja, Féja Gézát és Tamási Áront 1935. március 31-én elhívta Beregbe, a képviselőválasztásra, hogy ismerjék meg „a tarpai kurucokat”, akik „a székelyek mellett a legkiválóbb nép”. A Vásárosnaményben a vonatról leszálló két írót csendőrök és a szolgabíró várták az állomáson, s az időközben odaérkezett Bajcsy-Zsilinszky és a vásárosnaményi radikális párti képviselőjelölt jelenlétében bekísérték a szolgabírói hivatalba, ellenőrizték irataikat, kihallgatták őket, jegyzőkönyvet vettek fel az esetről, majd másnap felrakták mindkettőjüket a visszafelé induló vonatra, nem engedve meg, hogy elmenjenek Tarpára, megismerni „magát a népet […] a választási bolydulásban”.*209 A választáson különben, Gömbös Gyula miniszterelnök személyes utasítására, hatósági terrorral, mindkét radikális párti képviselőjelöltet megbuktatták.
Április 12-ére, két nappal korábban, hogy Tamási Áron a Szabadságban Választási társasjáték (végleges változata szerint: Esemény Beregben) címmel megírta a meghívás, az odautazás, a kihallgatás és a „sajtó” által „szabadnak mondott választás” történetét, Gömbös Gyula miniszterelnök, Kozma Miklós belügyminiszter többször megismételt javaslatára, korábbi megbeszélés szerint, Zilahy Lajos villájába beszélgetésre hívott írókat: Móricz Zsigmondot, Féja Gézát, Illyés Gyulát, Németh Imrét, Németh Lászlót, Szabó Lőrincet és Tamási Áront.
Gömbös 1932. október 1-jén lett Magyarország miniszterelnöke. Vezérkari századosként szolgálta végig az első világháborút. 1916-ban, az erdélyi román katonai betörés idején Kolozsvárra vezényelték az evakuálás, majd a német–osztrák–magyar offenzíva gyors sikere után a visszatelepítés megszervezésére. A Tolna megyében született katona nemcsak Erdélyt ismerte meg ekkor valamennyire, de személyes kapcsolatba került Bánffy Miklóssal, meg olyan ottani közéleti személyiségekkel, akik később az országos politikában is szerephez jutottak. Feltehetően ennek az akkor alakuló érdeklődésnek is szerepe volt abban, hogy 1928. október 24-én, már honvédelmi minisztériumi államtitkárként, megjelent az Erdélyi Helikon íróinak (emlegetett) felolvasó estjén a Zeneakadémián, s a program után külön gratulált Tamási Áronnak.
97Tamási, talán a Nemzeti Munkaterv címmel közzétett kormányprogramra gondolva (melyben Gömbös ígéretet tett a tömegméretű nyomor és szociális bajok megoldására, s felhívott mindenkit a jogrend védelmére, szélsőségek elleni harcra, s meghirdette az országos összefogás szükségességét), talán a valamikori találkozást felidézve, a Beregben történtek ellenére is elfogadta a meghívást.
A megbeszélés, melyet Féja Géza, Zilahy Lajos emlékezete és Illyés Gyula naplója egyformán megőrzött, délután ½6-kor kezdődött és ¾9-ig tartott. Az írók előzetesen felosztották egymás között a témákat. Zilahy – Illyés naplója szerint – összefoglalta „az ő új szellemi társaságának tervét”, aztán a külpolitikáról beszélt. Illyés és Németh Imre a „dunántúli kérdés”-ről fejtették ki véleményüket. Móricz azokról a kerületekről szólt, „ahol […] a választáskor terror volt”. Szabó Lőrinc a sajtóról, a propagandáról, Tamási Áron az erdélyi magyar pártról mondta el véleményét, „mely mindent elrontott”. Zilahy visszaemlékezése szerint, és ez nem mond ellent Illyés részletező leírásának, Móricz kezdte a beszélgetést. Zsebéből elővett egy cédulát, amelyről felolvasta egy parasztcsalád (Illyés által megőrzött) heti étrendjét: „Hétfő reggel […] krumplileves, délben semmi, este krumplileves. Kedden reggel krumplileves, délben krumplileves, este semmi. Szerdán reggel semmi, délben bableves, este semmi. Csütörtökön reggel krumplileves, délben krumplileves, este krumplileves. Pénteken reggel semmi, délben bableves, este bableves. Szombaton cibere, egyszer. Vasárnap reggel kenyér, délben krumplileves.”*210 „Móricz Zsigmond szavai után nagy csend lett a szobában – olvasható Zilahynál. – Gömbös körülnézett az arcokon és Illyés Gyula kirgiz-fején akadt meg a szeme. »Te mit csinálnál Gyula« kérdezte, »ha te lennél Magyarország kormányzója?« Illyés Gyula könyöke hegyével a kandalló párkányára támaszkodva állt és egyszerűen, szelíden felelte: »Én azonnal felakasztanám az összes nagybirtokos grófokat és katolikus püspököket«.”*211
Zilahy a találkozás tényéből és Gömbös gesztusaiból azt a következtetést vonta le, hogy a magyar szellemi értékeket a maga köréből kizáró politikai konzervativizmus „láthatatlan kőfalán” talán rést lehet ütni. A Pesti Naplóban gyors egymásután két írást tett közzé. Az egyiknek, hét nappal a miniszterelnökkel volt eszmecsere után, április 14-én ezt a címet adta: Új szellemi frontot! A másiknak, április 21-én ezt: Nyílt kártyákkal. Az elsőben a korszakot jellemző, mindenkit körülvevő „fojtogató, üres, levegőtlen” térről, a mindezzel szembeszegezhető „gyógyítani és építeni” akaró „reformpolitika” és az ezt megvalósító „új szellemi front” szükségességéről írt. A másodikban a „látha98tatlan kormány, a papi birtok, a nagytőke és a világi nagybirtok hármas szövetségé”-ről szólt, melynek „lelkiismereti főkönyvében […] nem szerepel a magyar nép nyomorúsága”, meg a vele szemben álló, „látható kormány”-ról, mely akarja „a reformokat”, a „magyar sorskérdések” megoldását, „a nagynémet gondolat térhódításának” megakadályozását.
A két íráshoz, a Pesti Napló mellett az Est Lapkiadó Részvénytársaság másik napilapjában, a Magyarországban hozzászólt Illyés Gyula (Reform és irodalom, április 24.), Kodolányi János (Holt lelkek, április 25.), Szabó Lőrinc („Jobb” és „bal” és a reformok, április 26.), Sárközi György (Polgár és paraszt, április 27.), Tamási Áron (Népi szellemet a Duna mentén, április 28.), Nagy Lajos (Az irodalom szabadsága, április 30.), Féja Géza (A magyar író feladatai, május 1.), Pap Károly (A beolvadásról, május 2.) és Németh László (Író és hatalom, május 4.).
Tamási Áron írásában nem csatlakozott a két vitaindító cikkhez, s nem reflektált a hozzászólásokra sem. Elvi síkon fogalmazta meg álláspontját. Egyrészt elválasztotta egymástól a politikusi és az írói attitűdöt. Nem Babits Mihály ellentétpárját ismételte meg a kompromisszumokat kereső politikusról és az etikai abszolútumot normának tekintő íróról. A horizontok különbözésében jelölte meg az eltérést. Az író, Tamási értelmezésében „független […] mindentől, ami nem áll a teljes írói szabadság és az elvi politika vonalán”, „mindig előbb jár […], mint a politikus”, s minden erejével „a nép sorsát javító reformokért küzd”.*212 Másrészt a szociális és társadalmi reformok kérdését nem magyarországi belügynek tekintette (semmiféle párhuzamosságot sem emlegetve a korszak olasz és német reformdemagógiájával kapcsolatban). Erdélyi csillagok című novellájában, a Féja Gézának adott 1935. február 24-i interjújában és másutt kifejtett eszméjét ismételve a Duna menti népek összefogásának szükségszerűségéről írt. Ez a gondolat, melyet 1933 novemberében a II. Károly román király és a Vasgárda reformpropagandája ellen fellépő Ekésfront vezetője, Groza Péter is szavakba foglalt „a magyar és román nép” lehetséges szövetségéről,*213 Tamási cikkében történelmi perspektívában jelent meg. Nem hivatkozott a szerző Jászi Oszkár és Ady Endre 1910-es években közreadott írásaira, sem a Magyar jakobinus dalára, sem Bartók Béla zeneműveire, például az 1932-ben elkészült Erdélyi táncokra, mely különböző román népi táncok feldolgozása, sem Octavian Beunak írt 1931-es (sokszor idézett) levelére, „vezéreszméjé”-ről, „a népek testvérré válásának eszméjé”-ről; ugyanakkor nem anticipálta József Attila egy évvel későbbi versének, A Dunánál címűnek zárógondolatát az egymásrautaltságról. „Teljes tudatában kell lennünk annak – írta –, hogy a Duna-medence jövendő történelmében vezető szerepet fogunk 99játszani. Erre a vezető szerepre nemcsak az ország földrajzi fekvése jelöli ki a magyart, hanem irodalmának ereje és színvonala is. Mondanom sem kell, hogy a vezető szerep alatt sem fizikai, sem lelki impériumot nem értek, hanem egyszerűen értem abban a feladatban való elöljárásunkat, hogy a Duna menti népeknek egymásra kell találniuk. Ha az ember elgondolkozik azon, hogy a gazdasági és a világnézeti vajúdások legnagyobb zűrzavarában miért élnek egymástól elzárva és elzárkózva ezek a népek, akkor a feleletet […] azokban a politikai rendszerekben is [keresni kell], amelyek nem a népi tömegek és a dolgozók érdekében alakultak ki, hanem a nagytőke, a kartell, a nagybirtok és általában a kiváltságok védelmére. […] nekünk [kell] vállalkoznunk arra, hogy a politikai és az uralkodó rétegek megkerülésével, kizárólag a szellem eszközeivel és a művészet hódító erejével közeledjünk egymáshoz.”*214
A Zilahy Lajos által kezdeményezett összefogás-gondolatot ellenérzéssel fogadta a polgári radikális és a szociáldemokrata oldal. Ignotus Pál az Esti Kurírban, Bálint György a Pesti Naplóban, József Attila a Szocializmusban, a szociáldemokrata társadalomtudományi folyóiratban fejtette ki gondolatait. József Attila lényegében úgy járt el, mint A Toll Ady-vitájában, ahol összefoglalta az elhangzott érveket, rokonszenvvel kísérve az egyiket, elutasítva a másikat. A Szocializmus májusi számában nevetségessé tette Zilahy okfejtését, „okosan irányított naivitás”-nak minősítette Illyés cikkét, utalt a szociáldemokraták által kínált társadalomváltoztató gondolatokra. Tamási okfejtésének nagyobb figyelmet szentelt. Kiemelte írásaiból a számára könnyen vállalható elemeket (az „emberibb életért” való küzdelmet, a magyarországi mulasztások felemlegetését), kritizálta az „ipari munkásság” mellőzését, s belevette a cikkbe a „népiesek” megjelölését, melyet egyrészt visszakapcsolt a 19. századhoz, másrészt a hitleri terminológiában feltűnő „völkisch”-gondolathoz.
Tamási Áron 1934-től a Válaszban, 1937-ben a Márciusi Frontban, leginkább azonban a Vásárhelyi Találkozó ülésein fejtette ki gondolatait. Ezeken a fórumokon került azonos, de nem homogén táborba azokkal, akik a Kárpát-medencei magyarság sorsát megpróbálták alakítani.
Az 1934 májusa és 1938 júniusa között kiadott Válaszban, melyet az első évben Gulyás Pál, aztán Németh Imre, 1935-től Sárközi György szerkesztett, Tamási Áronnak viszonylag kevés írása jelent meg: 1934-ben egy regényrészlet Táborozás a kikötőben, 1935-ben és 1937-ben egy-egy novellája, 1937-ben egy tanulmánya Magyar sorskérdések címmel. A tanulmányban a földosztás szükségességéről írt, a három-négymillió zsellér földhöz juttatásáról, a kapitalizmus megrendszabályozásának elkerülhetetlenségéről, egy új Magyarország megteremtéséről.
100Ebben a folyóiratban olyan szerzők jelentek meg Sárközi György levele szerint, akik „a nemzet alatti magyar életet tárták fel tanulmányaikban”, „szociális hátterű novellákat” írtak, a kibontakozó népi írói mozgalom célkitűzéseit hirdették. A valóságelemeket felhasználó szociografikus művek: A puszták népe Illyéstől, Darvas József könyve, az Egy parasztcsalád története, Bálint Sándor írása, A szegedi tanyák népe, Balogh István munkája a Cselédviszonyok a debreceni kisbirtokon és más írás-részletek,*215 azoknak a sorsát mutatták föl, akik – Vörösmartyval szólva – „Számon kívül maradtak”. Ehhez a körhöz többen csatlakoztak a Bartha Miklós Társaságból, az Erdélyi Fiatalok közül, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumából, akik az angol settlement-mozgalom mintájára központokat (settlementeket) hoztak létre a Szeged környéki falvakban, s egészséggondozással, népműveléssel, szociális tanácsadással próbáltak segíteni. A tagok – Buday György grafikus, Erdei Ferenc szociológus, Gáspár Zoltán publicista és kritikus, Ortutay Gyula néprajzkutató, Radnóti Miklós és mások – kapcsolatba kerültek Bálint Sándorral és Bibó Istvánnal.*216 A magyar vidék sorsa foglalkoztatta a debreceni Ady Társaságot, Móricz Zsigmondot, Szabó Dezsőt és híveiket, de a konzervatív liberális Magyar Szemle szerkesztői és szerzői, például Szekfű Gyula, Eckhardt Sándor és mások, a maguk folyóiratában szintén írtak a falusi társadalom gazdasági, társadalmi és kulturális megújításának szükségességéről.*217
A Válaszban gyülekező írók úgy gondolták, nekik kell kifejezni a magyarság jelentős részének politikai akaratát. 1936-ban felmerült a gondolat: ne szerveződjék-e párttá a népi írói mozgalom. Féja Géza 1936 januárjában Magyar parasztpártot! című cikkében a párttá alakulás mellett érvelt. Állást foglalt a feudalizmus lebontása, a földbirtokreform, „az összes dolgozó osztályok együttműködése”, új állami struktúra és új külpolitika kialakítása mellett, szükségesnek mondta a „kapitalizmussal szemben”-i állásfoglalást éppúgy, mint a kelet-közép-európai parasztpártok és az európai parasztság együttműködését.*218 A párttá alakulás gondolata meg is osztotta a folyóirat munkatársait. Voltak, akik helyeselték a tervet (közéjük tartozott Matolcsy Mátyás és Kovács Imre), abban az esetben, ha az új párt „a magyar parasztság életfeltételeinek megjavítását állítja programja tengelyébe”*219. Veres Péter „passzív politikai erő”-nek, „széjjelhúzó, osztályokra szakadozott, ideológiailag sem egységes, szervezetlen és szervezhetetlen” tömegnek tekintette a falvak népét, 101s csak „forradalmi, világnézeti” céllal toborzott „osztályöntudatot és kollektivista világnézetet” valló, az ipari munkássággal fegyverbarátságot kialakító parasztpártot helyeselt. Illyés Gyula sem tartotta jónak a pártalakítást akkor, amikor országos szervezettel és napilappal működő kisgazdapárt és szociáldemokrata párt is létezik.
A Vásárhelyi Találkozó nevével jelzett tanácskozássorozat valószínűleg Az új szellemi frontot! című cikk és az utána megjelent hozzászólások keltette forrongásban kezdett körvonalazódni. Szerepe lehetett ebben az erdélyi magyarság egységes fellépését kívánó, politikai pártoktól független akaratnak, azoknak a félsikereknek és félkudarcoknak, amelyek a Tizenegyek antológiájában együtt jelentkező írók, mindenekelőtt Kemény János és Jancsó Béla személyéhez kötődtek, az Erdélyi Fiatalok mozgalmának, Tamási Áron, Márton Áron és Venczel József 1936 végi vagy 1937 eleji beszélgetéseinek, a Hitel című folyóirat köré csoportosuló fiataloknak. Szerepe volt a szervezkedésben az 1935-ben Jancsó Elemér elnökségével megalakult Ady Endre Társaságnak, a Társaság nevében Balogh Edgár által megfogalmazott levélnek. „Ennek a körlevélnek – írta Tamási Áron 1936. április 10-én a Brassói Lapokban a Cselekvő erdélyi ifjúság című cikksorozatában – a célja egy szélesebb körű ankét megrendezése lett volna. A hozzászólók cikkekben vagy tanulmányokban felmérték volna erdélyi magyar közéletünk állapotát és legfontosabb kérdéseit, s ezek az írások könyvben jelentek volna meg, hogy a magyar társadalom széles rétegeit felrázzák és irányítsák.”*220
Tamási cikksorozatához 1937 elején hozzászólt Balogh Edgár, László Dezső, Jancsó Béla, Vass László, Józsa Béla, Bányai László, Tamás Gáspár. 1937. március 27-e és május 23-a között a Független Újság ankétot kezdeményezett e tárgyban Fiatal magyarok Tavaszi Találkozója elé címmel. A felszólaló Venczel József, Nagy István, Jordáky Lajos, Dsida Jenő, Balogh Edgár, Szabédi László, Kovács Katona Jenő, Vita Zsigmond, Kováts József, Szemlér Ferenc, Méliusz József írásához csatlakozott a Független Újság május 29-i számában Tamási Áron Mind magyarok vagyunk! című tanulmányával. Ebben az írásban nemcsak az előbbi írócsoport leírt vagy csak eltervezett, de ki nem fejtett gondolataira reagált a szerző.*221 Az 1917-es orosz és az 1919-es magyar forradalom után több politikai párt és sokan a magánemberek közül is úgy vélték, az emberiség jövőjét osztály- és nem nemzeti alapon szerveződő marxista-kommunista pártok fogják alakítani. S a „világ proletárjai”-nak egyesülésében és a közösségi társadalom felépítésében elképzelendő boldogabb jövő szempontjából többen 102is ellenezték Romániában az etnikai alapon szerveződő politikai fórumot. Tamási éppen ezért a közös gondolkodás körébe be akarta vonni a „bármilyen világnézeti csoporthoz” tartozókat éppen úgy, mint „minden becsületes és emberséges román”-t. A magyarsághoz tartozás összefogó szempontját mindezek ellenére a sajátosan kiegészített nemzetfogalom miatt tekintette döntőnek. Ebben a nemzetfogalomban benne volt a Kárpát-medencében ezeresztendős folyamatos állami létezés, az élőkben a bergsoni, babitsi és József Attila-i értelemben tovább élő holtak emléke, a „magyar mivolt[…]ban” megélt „szenved”-és és „tűr”-és, a „művelődésteremtő anyanyelv jogaiért és bárkinek emberi jogaiért” folytatandó harc; a legdöntőbb érv a magyarság vezető princípiummá tételében a nemzeti lényeg kifejezésére való igény és készség: a Batsányinál, Petőfinél, Adynál, József Attilánál meglevő gondolat jelenik meg itt arról, hogy az arisztokrácia, a döntően középnemesi származású „középosztály” után „magyarságnak gerincévé a dolgozó népet kell tenni: a falut és a munkást. Ebből kell új középosztályt kialakítani, és odanyomni a másiknak a helyére, mely jórészt világnézettel keresi pénzét. Ez nem osztálybeállítás, hanem nemzeti életakarat […]”*222.
Bizonyára szerepe volt az 1937. május 29-i írásnak abban, hogy júniusban és júliusban Tamási megfogalmazott egy tervezetet a Marosvásárhelyre összehívandó találkozóra, melynek célja „az erdélyi magyarság összefogása” volt.*223 A Brassói Lapok augusztus 23-án tette közzé Az erdélyi magyarokhoz című kiáltványt.*224 A tervezetet megvitató előkészítő bizottság – a Brassói Lapok szerkesztőségi bevezetője szerint: „Tamási Áron író, Nagy István munkásíró, Dr. Asztalos Sándor ügyvéd, Jordáki [!] Lajos szocialista közíró, tisztviselő, Petrovay Tibor közgazdasági író, tisztviselő, Vita Sándor közíró, szövetkezeti tisztviselő”. Az augusztus 18-án volt megbeszélésen „az előkészítő bizottság megvitatta, és néhány észrevétellel kiegészítve, magáévá tette” a szöveget.*225
Az erdélyi magyarokhoz című felhívás első részében a találkozó összehívásának egyre erősödő óhaja és a tanácskozás elhalasztására tett kísérletek kaptak hangot (mindenekelőtt az Erdélyi Fiatalok című folyóiratban megfogalmazott ellenérvek, melyek szerint egy ilyen fórumot nem egyéneknek, hanem képviseleti alapon létező csoportoknak kell szervezniük). A cikk második részében az alapelvek voltak olvashatók: „1. Támogatunk és szolgálunk minden olyan törekvést, mely az erdélyi magyarságot tudatossá és erőssé teszi arra, hogy sorsát önmaga irányítsa. 2. Szükségesnek látjuk társadalmunk103átformálását abból a célból, hogy az erdélyi magyarság egyetemes érdekeinek a síkján az osztályok közötti válaszfal eltűnjék. A falusi kisbirtokos rétegnek és a munkásságnak kell alkotnia azt az erős nemzetiségi testet, melyet a nevelő értelmiséggé átalakult középosztálynak kell szolgálnia. Fel kell ébreszteni, és táplálni kell azt az öntudatot, mellyel az erdélyi magyarság sikeresen ellenállhasson minden olyan támadásnak, mely őt nemzeti értékeiben és jogaiban veszélyezteti.” Az írás befejező része a következő tárgysorozatot tartalmazta:
„1. Az erdélyi magyarság társadalmi alkata és erkölcstana, átalakulásának útjai és képe.
2. Az erdélyi magyarság nemzetkisebbség közjogi és nemzetközi jogi helyzete.
3. Az erdélyi magyarság és a román nép együttélésének feltételei és útja.
4. Az iskolai nevelés, az iskolai nevelés reformja, az iskolán kívüli népnevelés.
5. Tudomány, irodalom, színház, zene, művészet.
6. Az erdélyi napi és időszaki magyar sajtó háború utáni működése, mostani állapota és jövő szerepe.
7. A munkás és iparos tömegek nevelése és szerepe.
8. Közgazdasági politikánk.
9. Mezőgazdasági politikánk.
10. Összefoglaló határozatok.”
A Vásárhelyi Találkozó Molter Károly és a helyiek erőfeszítésének eredményeként, 1937. október 2-án kezdődött Marosvásárhelyen. A száznyolcvanhét résztvevő között volt gyártulajdonos, szakszervezeti bizalmi, érdeklődő fiatal értelmiségi, katolikus pap, kommunista újságíró, szabadelvű író, párttisztséget betöltő ügyvéd, érkeztek kis falvakból, Szatmárnémetiből és máshonnan.
Tamási Áron elnöki megnyitó beszédében, melyet a Brassói Lapok október 4-én, a Hitel a 3. számában közölt (az utóbbi Hősökhöz, nehéz időben címmel), a romantika korszakában általános „küldetéses szószóló” szerepben foglalta össze gondolatait. Részint megismételte a korábban és máshol elmondottakat a „hatalom felé nyitott és megsebzett szívvel s a magyarság felé sorsközösséget vállal”-va szót emelő költő kötelességéről, „a román pártok és uralkodó osztály világnézeti különbség nélkül” megvalósított „magyarság-sanyargatásá”-ról, s emiatt a magyarok számára „az egymással szemben folytatott osztályharc” lehetetlenségéről, „kisbirtokos”-ra és a „munkás”-ra építendő jövőről, a parasztság és a munkásság között a „nemzeti erőt gyöngítő” „válaszfal” eltűnéséről, a lassan „népi vérrel és teljes közösségi érzéssel telítődő” középosztályról. Új eleme volt a beszédnek a társadalmi-szociológiai-politikai helyzet nemzetközi és elvi hátterének szavakba foglalása. Egyrészt 104szükségesnek mondta a liberális demokrácia-fogalom tartalmának újragondolását akkor, amikor „egyformán demokráciát mond a fasizmus vezére és az angol felelős államférfi”. „Leghelyesebbnek látszik – mondta –, ha visszamegyünk a tudományhoz, mely szerint a demokrácia az összes erkölcsi, szellemi és anyagi javak felhasználása a társadalom javára.” Másrészt a romániai magyarság problémáját kisebbségvédelmi és emberjogi szempontból közelítette meg. „Európában – hangoztatta – ma negyvenmillió ember él kisebbségi sorsban. […] ez a negyvenmillió ember ma Európa igazi kereszténysége. Azok a népek, amelyek olyan szerencsések, hogy önálló hatalmi formában élhetnek, mindenekelőtt anyagi javakért és nagyobb hatalomért küzdenek. De ez a negyvenmillió ember nem a hatalomért küzd, és nem bőséges anyagi javakért, hanem egyszerűen olyan elemi nemzeti és emberi jogokért, amelyek vita nélkül megilletik ennek a világnak minden lényét, akit bármilyen nyelven embernek neveznek.
Ebből a negyvenmillióból legalább másfélmillió ember román hatalom alatt él. Mi ennek a küszködő nagy tömegnek önkéntes követei vagyunk. […] A tiszta szándékú ember ősi hitével, a szellem bátorságával és egy szabadságát szerető nép nyíltságával meg akarjuk beszélni másfélmillió ember ügyét.”*226
A háromnapos konferencián elhangzottakat és magát az egész találkozót élénk figyelem kísérte. Legélesebben Kacsó Sándor előadására reagáltak. Az erdélyi magyarság és a román nép építő együttélésének útja és feltételei című referátumában a Brassói Lapok főmunkatársa elutasította az egyetlen magyar politikai szerveződés, az Országos Magyar Párt sérelmi politikáját. A Párt hivatalos lapja, a Keleti Újság, mely tartózkodással tudósított október 3-án és 5-én is az eseményről, október 6-án Tanulságok című vezércikkben élesen támadta az állásfoglalást. Hasonlóképpen járt el Hoffer Géza a szociáldemokrata Előrében Az ifjúság útja című cikkében, kifogásolva „a szélső baloldal vezető elméinek […] megdöbbentő megalkuvását”. Az Erdélyi Fiatalok ugyanakkor nemzetietlennek írta a találkozót: „Nemzeti szempontból nem jelenti az erők tervszerűbb együttműködését, de viszont a túlzó marxizmus híveinek […] megadja az erkölcsi jogcímet és a korlátlan gyakorlati lehetőséget a soraink közti szervezkedésre.”*227
A támadásokra, melyekhez a legutóbbi időkig hozzájött még a „harmadikutasság” minősítés is (ami a marxista fogalomrendszerben az osztályharc tagadását, a történelmi múlt és a középosztály fogalmának ilyen integrációja miatti elmarasztalást jelentette), Tamási Áron az Ellenzék október 15-i számában Eszméink és bajtársaink védelmében című írásában, a Brassói Lapokban két nappal később a Kitűzött zászló címmel megjelent vezércikkében válaszolt. 105Az elsőben hitet tett amellett, hogy a tanácskozás „nem irányul[t] sem személyek ellen, sem meglévő magyar intézmények ellen, s így a magyar párt ellen sem”. A másodikban „néhány pont előtérbe állításával” jelezte „azt az irányvonalat és szellemi magatartást, melyet a Vásárhelyi Találkozó […] egységesen vallott, vállalt”. A következőképpen:
1. A közép-európai magyarság egyetlen nyelvi és kultúrközösséget képez, melynek a romániai magyarság is alkotó része.
2. A romániai magyarság és annak itt [Marosvásárhelyen] összegyűlt ifjúsága a román néppel való testvéri együttélés és megbékélés szükségességét vallja, és ennek megteremtésére őszinte készséget és tiszta szándékát hangsúlyozza. Teszi ezt annál is inkább, mert meggyőződése szerint a román és a magyar népre a Duna-medencében magasabb rendű közös hivatás vár.
3. A román nép és a romániai magyarság közötti békés együttélésnek mindenekelőtt álló feltétele az, hogy az állam biztosítsa a magyarság népkisebbségi jogait, úgy is mint állampolgársági egyedeknek, s úgy is, mint nemzeti közösségnek.
4. Az erdélyi magyar népkisebbségi élet irányítása csakis a keresztény erkölcsi és demokratikus nemzeti követelmények szerint történhetik.
5. A Vásárhelyi Találkozón megjelent magyar fiatalság az erkölcsi megigazulásban és szellemi megnemesedésben, a nemzeti öntudat fokozásában és az alkotó erők becsületes összefogásában látja jövőnk egyedüli útját. Elítéli azt a szellemet, amely személyi torzsalkodásokkal, mindenki elgáncsolásával és az építő erőknek megbontásával akadályozza meg a kibontakozás útját.”
1936. október 6-án meghalt Gömbös Gyula. Az utána következő magyar miniszterelnökök: Darányi Kálmán, Imrédy Béla, Teleki Pál gróf és Bárdossy László a II. világháború felé tartó Európában (hitük szerint) a gazdasági és politikai konszolidációt szerették volna elősegíteni.
Darányi alatt betiltották a Szálasi Ferenc által alapított Nemzeti Szocialista Pártot, a nyilas pártvezért pedig börtönbüntetésre ítélték. Imrédy időszakában a bíróság három évi börtönre ítélte Szálasi Ferencet az állami rend felforgatására irányuló törekvés bűntettében; ugyanakkor hirdették ki az első zsidótörvényt, mely szakított az állampolgári jogegyenlőség 1848 óta érvényben lévő alapelvével, korlátozva különböző munkaterületeken az izraeliták részarányát, izraelitának tekintve azt is, aki 1919. augusztus 1-je után tért át valamely más (keresztény) hitre.
1938 szeptemberében a müncheni egyezményben és az utána következő tárgyalásokon az első bécsi döntéssel a Felvidék egy része, 11 927 km2 1 050 000 lakossal visszakerült Magyarországhoz. Az új politikai határ 106egyértelműen etnikai határ lett, hiszen a visszakerült lakosság 84%-a magyar volt.*228
Teleki miniszterelnöksége idején a parlament elfogadta a második zsidó-törvényt, mely nyíltan faji alapon állt, és leszűkítette a zsidó és zsidónak minősített személyek életlehetőségeit.
Hitler utasította a magyar területek visszacsatolását követelő budapesti kormányt és a Nagyrománia gondolatához ragaszkodó bukaresti adminisztrációt a tárgyalásokra és megegyezésre. A delegációk augusztus 16-a és 24-e között Turnu-Severinben sikertelenül próbáltak egyezségre jutni. A kudarc után Bécsbe hívták a román és magyar külügyminisztert, akikkel még aznap közölték a német-olasz döntőbírói határozatot. Ezzel a határozattal, második bécsi döntéssel, 1940. augusztus 30-án, Észak-Erdély, a Székelyföld, valamint a Partium nagy része, 43 104 km2 2,4 millió lakossal Magyarországhoz került, közel egymillió román nemzetiségű magyar állampolgár lett, félmillió magyar pedig a Román Királysághoz tartozó Dél-Erdélyben továbbra is román állampolgár maradt.
Az 1937 és 1940 közötti idő Románia történelmében is ellentmondásos időszak volt. 1938. február 10-én II. Károly bevezette a királyi diktatúrát, ostromállapotot hirdetett, feloszlatták a politikai pártokat, decemberben megalapították a Nemzeti Újjászületés Frontját, bíróság elé állították a Vasgárda vezetőjét, Corneliu Zelea Codreanut, akit tizenkét év kényszermunkára ítéltek, majd „szökés közben” agyonlőttek. A politikai helyzet stabilitása és a nemzetiségi feszültségek enyhítése érdekében 1938 májusában elfogadták az alkotmányt, mely „az összes románok” jogait rögzítette „etnikai eredet és vallási különbözőségre való tekintet nélkül”, augusztusban pedig becikkelyezték a Kisebbségi Statutumot. 1940. június 26-án Szovjetunió annektálta Románia keleti részét, Besszarábiát és Észak-Bukovinát. Ez a katonapolitikai aktus és a második bécsi döntés nagy csalódást váltott ki Romániában. II. Károly szeptember 4-én miniszterelnöknek kinevezte Ion Antonescu tábornokot, aki rábeszélte a királyt a lemondásra. Szeptember 15-én Antonescu „államvezér”-ként is átvette a hatalmat. Romániát nemzeti-legionárius államnak deklarálták.
Tamási Áron a Vásárhelyi Találkozó befejezése után két hónappal, 1937 utolsó napjaiban tíz napot „Szlovenszkón” töltött Ligeti Ernő, Kacsó Sándor, Molter Károly, Szentimrei Jenő és Szentimreiné Ferenczi Zsizsi társaságában. Voltak Kassán, Losoncon, Léván, az akkor Csehszlovákiához tartozó Bereg107szászon, Munkácson és Ungváron, jártak Érsekújváron és Pozsonyban. Nem csak irodalmi esteket tartottak, s nem is a Vásárhelyi Találkozó (itt kevésbé értelmezhető) határozatait népszerűsítették. A csehszlovákiai társadalmi viszonyok érdekelték őket, az, milyen hatása van a valamikori Osztrák–Magyar Monarchia területén létrejött államok közül a demokratikus berendezkedésére szívesen hivatkozó Csehszlovákiának a nemzeti kisebbségekre. „Emberek akadnak, igen szép számmal – foglalta össze Tamási a tapasztalatait Tíz nap Szlovenszkón című írásában –, akik látszólagos hasznát és biztos kényelmét látják ennek a sajátos európai bánásmódnak, de a nemzeti közösség erejét megbontotta […]. Az a hitem ugyanis, hogy az egyéni boldogulás feltétlenül önzés és gyávaság, ha a nemzeti közösség egyetemes érdekein kívül történik.”*229
1938 elején Tamásit, legalábbis rövid időre, személyes ügyei foglalták le. Készült az augusztus 31-én, a kolozsvári városházán Salgó Magdolnával megkötendő második házasságára.
A kolozsvári esküvő előtt, húsvét táján, hosszabb időt Farkaslakán töltött. Az itteni világgal való találkozás ismét írásra ösztönözte. Nagyjából Darvas József Egy parasztcsalád története és Erdei Ferenc Magyar város című könyvével egyidőben, a második magyarországi szociográfiai hullám és a Bözödi György által kezdeményezett Erdély felfedezése sorozat indításakor szerkesztette össze, dolgozta át, írta újra személyes életét, a rokonság, a falu és a nemzet sorsát egyetlen könyvben, a Szülőföldem című alkotásban.
Ez a könyv nem napló és nem útleírás, annak ellenére, hogy a szöveg indító és záró része ezt sugalmazza. Eszerint Tamási, aki a korábbi miniszterelnök, neki tisztelő olvasója, Vaida-Voevod intenciója alapján, „első osztályú vasútjegyet” kapott egész évre, kedvet érzett, „hogy ingyenesen bejárja […] szülőföld”-jét. Így érkezett Segesváron és Székelyudvarhelyen át Farkaslakára. Az utolsó oldalakon pedig szekér-fogadásról, búcsúzásról és elutazásról van szó. De nem is szociográfia a Szülőföldem. Hiányzik belőle Nagy Lajos Kiskunhalom című művének településszociológiai teljessége. Nem kapcsolja össze a vele és családjával történteket oklevelek és historikusok adataival és átírás nélküli valóság-szövegekkel, mint Illyés Gyula a Puszták népében. Nem végez szociológiai felméréseket, nem készít statisztikákat, mint Kovács Imre a Néma forradalomban. De nem is személyes sorstörténete a könyv, annak ellenére, hogy családjáról, tanulásáról, kezdő éveiről összefüggően, a szöveg különböző szintjeibe rejtve itt mond el a legtöbbet.
A Szülőföldem egyszerre napló, útleírás, szociográfia, személyes sorsértelmezés. Igazában azonban számvetés a magyarság múltjával, jelenével és jövőjével.
Ez a nemzettörténeti gondolatsor a múltat idézi: az itt élő magyarokat, az „avarok maradványai”-t, akik ezer éven át soha nem kívánták „más országnak 108jobb földjét”, hanem ezt védték „tatárral, némettel és muszkával szemben”, s ahol a hadakozásban és a földdel való tusakodásban elpusztult nemzedékek, „az ősök”, a „dédapák”, a „nagyapák”, a „nemzetség régi halottai” együtt nyugszanak a temetőben. Ott van a szövegben a jelen is: az „államalkotó” nemzet magabiztossága, a magyar nyelvű cégtáblák románosítása, a magyar újság láttán elhangzó becsmérlő megjegyzés, annak az ingerültségnek a megnyilvánulása, amelyikben része van annak a magyarnak, aki anyanyelvén szól, hiszen a magyar ember „puszta léte […] kellemetlen és izgalmat idéz fel”. A „huszadik éve” tartó világ, melyet „a más nyelvű kisebbségek” mellett „másfél millió” magyar is nap mint nap megtapasztal, a magyar nemzet itt élő tagjai számára „nehéz idők felé tart újból”. Csak a meditáció lehetősége maradt meg: „[…] vannak természeti tünemények – olvasható a szövegmondó belső beszédében – […]; de azért van-e az ember, egyenként és összesen, hogy gondolkozás nélkül elfogadja és bétöltse a természeti törvényeket, amelyek a testé és a testi ösztöné? […] nem azért van! Mert emberibb a szellem, mint a test; és a művelődés is inkább lényege az emberiség fogalmának, mint a javak. Töltse bé hát mindenki és töltsék bé a nemzetek is a szellem törvényeit, melyek az igazság, a jog és a tudás. S legfőbbképpen az erkölcs!”*230
Ezek a szavak azt sugallják, sem a felvilágosodás állameszménye, sem az Egyesült Államokban megtapasztalt liberális demokrácia nem reális lehetőség a romániai magyarok számára. Az erkölcsi törvények, a jog érvényessége, a tudás elrendező ereje itt csak teoretikusan kívánható jövendő. Egyetlen, hitben és reményben biztos dolog van csak a jövőre nézve, amit az apja sírjától búcsúzó író a szöveg utolsó mondatában, a Szózatra emlékeztető formában leír: „Miénk a fény, amit lelkünkbe fogadunk; s a föld, amelyen élünk s meghalunk.”*231
Az 1938 őszétől, még inkább a második világháború kitörését követő időben, különösen pedig az 1939. október 15-e és 1940. január 21-e között Tamási Áron szerkesztésében megjelent Vasárnapi Szóban, az Ellenzék mellékletében a jövendő lehetőségeinek mérlegelése vált vezérszólammá. A hetente megjelenő mellékletben, versekben, novellákban, irodalmi, történelmi és művelődéstörténeti tanulmányokban, de még a közreadott grafikákban is, a nemzeti létezés és az önmeghatározásra tett kísérlet vált központi gondolattá. Pontosan úgy, ahogyan ez Magyarországon, az 1939 végén és 1940 legelején megjelent Magyarok könyvtára címmel terjesztett öt füzetben, Illyés Gyula Ki a magyar?, Szabó Zoltán Két pogány közt, Féja Géza Kurucok, Ortutay Gyula Rákóczi két népe, Erdei Ferenc Kossuth Lajos azt üzente és Veres Péter Mit ér az ember, ha magyar? című munkájában és a Magyar Nemzetben, a Szabó Zoltán által 1939 júliusától egy éven át szerkesztett Szellemi Honvédelem című 109rovatban megtapasztalható volt. A Vasárnapi Szóban és a Magyar Nemzet e rovatában egyformán publikáló szerzők: Féja Géza, Illyés Gyula, Kodály Zoltán, Szabó Zoltán, Szerb Antal, Tamási Áron, továbbá azok, akik csak a kolozsvári mellékletben jelentkeztek: Albrecht Dezső, Asztalos István, Kacsó Sándor, Kemény János, Mikó Imre, Szabó T. Attila, Szemlér Ferenc, Teleki Ádám, Venczel József, Vita Zsigmond, Wass Albert és mások hatással voltak a közvélemény egy részére. A német–orosz együttműködés híre, a Romániának adott angol–francia területi garanciák, az 1930-as évek közepétől hivatalos magyar kormányprogrammá emelt revíziós törekvések, a Herczeg Ferenc elnökletével működő, az országot behálózó Revíziós Liga hívei és Lord Rothermere által kezdeményezett „Justice for Hungary!” („Igazságot Magyarországnak!”), továbbá a mindkét országban szerveződő baloldali szociáldemokrata-kommunista törekvések egyszerre hatottak a Kárpát medencében élők gondolkodására. Voltak itt is, ott is, akik a nemzetet sorsközösségnek tekintették, messianisztikus hittel ragaszkodtak a „territoriocentrikus nemzetszemlélet” haza-fogalmához, mely szerint egy nemzet hatalma és jóléte attól függ, birtokolja-e az általa igényelt területet. Budapesten, a magyarok ellen fordított „területközpontúság” elvével szemben az 1920-ban megtört nemzet és állam egységét akarták újból létrehozni.*232 Akadtak politikusok, akik az 1918–1919-ben megfogalmazott kanton típusú rendszerben látták a megoldást. Mások, közéjük tartozott Nicolae Iorga, Kacsó Sándor, Illyés Gyula, Kodály Zoltán és Tamási Áron, a nemzet és a szabadság fogalmát egyformán fontosnak tartották, a kultúraközösségben, a kulturális és vállaláselvű hazafiságban gondolkoztak. A szélsőséges nacionalistákat leszámítva abban többé-kevésbé egyetértettek Lord Rothermere-rel, hogy a trianoni béke „nem egyszerűsítette […] a nemzetek meglévő keveredését, még inkább bonyolította ezt a kérdést. […] A közép-európai államok mostani [1930-as évtizedbeli] határai önkényesek és nem gazdaságosak. […] Igazságtalanságuk állandó veszedelme Európa békéjének.”*233
Tamási Áron írásaiban kimondva-kimondatlanul megjelentek ezek az alternatívák, gondolatok, félelmek. A királyi diktatúra bevezetése után például hangot adott „mélységes szorongásá”-nak, hiszen megszűntek azok a politikai fórumok, melyeken meg lehetne vitatni „az erdélyi magyar nép […] élet-kérdései”-t (Menedékünk: a lelki közösség, 1938. november 13.). A második világháború kitörését követően, a Vasárnapi Szó programadó írásában, szavakba foglalta a romániai magyarokat „sorsuk és helyzetük” miatt kötő két parancsot: „[…] az egyik. A természetes erkölcsi parancs, hogy amiképpen por110ból lettél és porrá lészesz, azonképpen magyarból lettél és magyarrá lészesz; a másik pedig a világi törvények parancsa, melynek tiszteletében mint »kisebbség«, éljük mindennapi életünket” (Szellemi őrség, 1939. október 15.). Szavakba foglalta továbbá személyes sorsértelmezését is: „Súlyos esztendőkön keresztül számot vetettem magammal, és arra a végleges eredményre jutottam, hogy egyetlen közösség van, melynek életben és halálban tagja vagyok: ez a magyar népközösség. Ezt a magyar népközösséget az én számomra mindenek előtt a falusi nép jelenti, mely az emberies erkölcsi erőnek és a megtartó nemzeti érzésnek a legmegbízhatóbb kútforrása. […] A munkásságtól [amelynek szervezetei december 3-án bejelentették csatlakozásukat a Magyar Népközösségbe] nem kérünk és nem várunk egyebet, mint amit a Vásárhelyi Találkozón ígért és vállalt. […] mi »vállaljuk, hogy életünkben a krisztusi elvek és tanítások alapján a szociális igazságnak érvényesülnie kell«, és ebből kifolyólag vállaljuk a »közösséget a munkássággal a kizsákmányoló tőke elleni küzdelemben«. Ugyancsak »vállaljuk, hogy a magyar munkás és kisiparos egyenlő jogú és szükségességű alkotója a magyar kisebbségnek […].«” (Érnek az idők, 1939. december 10.) A második bécsi döntés, tehát 1940. augusztus 30-a előtt elkészült egyik utolsó írásában, a Brassói Lapok 1940. március 24-i számban megjelent Időszerű tanításban, a „történelmi veszekedés”-ek szemtanújaként, ismételten a Szózat fogalom- és képzetkörében maradva, a hazára, a szülőföldre kanyarodik a gondolata. Ez a föld – írja – „amelyen és amelyért őseink vére folyt és apáink vére folyt. Amelyen ringott a bölcsőnk; amelynek hátán meghallottuk az édes anyanyelv első szavát […]. Hűségesek voltunk hozzá, ehhez a földhöz, mely bánatban is anyaföld, mint ahogy az volt örömben; s amely mégis az egyetlen, aki pusztán, egymagában és gazda nélkül jelenti nekünk a szót: Haza!”*234
111 112Az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés előtti napokat a romániai lakosság feszült hangulatban élte meg. Az állami hivatalokban – amint olvasható Wass Albert 1940 novemberében elkészült Jönnek! című könyvében – a hirtelen kiakasztott propagandatérképeken „vastag betűvel ordító szólam”-ok jelentek meg, „hogy »egy barázdát sem!«, »nincs sem adni, sem kapni valónk«, »Románia a románoké«.” „A vonat tele volt katonákkal – írja a városból vasasszentgotthárdi birtokára visszautazó író –, hangosak voltak és veszekedők, szidták a magyarokat s belekötöttek mindenkibe, aki magyarul beszélt. […] Láttam néhány szakállas, rongyos, sovány embert civil ruhában, akik szótlanul álldogáltak a folyosókon, azokról tudtam, hogy magyarok, akiket kényszermunkából eresztettek haza. Én is ott szorongtam közöttük, nem beszéltünk, csak éppen összenéztünk néha, ha nagyon szidta a fajtánkat valaki […].
Csak olyankor néztünk körül a tömegben, ha hallottuk a durva ordítást: vorbiti romaneste! Beszélj románul! Ilyenkor kereste szemünk a bajbajutott testvért, akire a szitkok ömlöttek, s néha ütlegek is.” Közben „[…] felcsillanó reménnyel vártuk a turnu-severini tárgyalásokat, örvendtünk és remegtünk egyszerre, minden hír összerázott, ami onnan jött.”*235
A román csapatok az átadásra kijelölt területeket szeptember 1-jétől számított tizennégy napon belül voltak kötelesek kiüríteni. Ezeken a részeken, a főleg magyarok lakta vidékeken, az ott élő románok nem voltak hajlandók tudomásul venni a nagyhatalmak döntését. „Huszonkét éven keresztül dicsérték nekik Nagyromániát – olvasható Wass Albert idézett könyvében –, az ország katonai erejét, történelmi jogait […], úgy tudták, hogy Erdélyben nincsenek is magyarok, csak éppen néhány betolakodott jövevény […]. […] az iskolában egyre csak Ştefan cel Marét meg Mihai Vitezault hallották emlegetni. Meg aztán, hogy Erdély nem is volt soha a magyaroké, csak éppen tévedésből egy kevés ideig, s hogy a magyarok nincsenek is itten, s ha mégis lennének néhányan, hát nem is magyarok azok, csak elmagyarosodott románok, kik megtagadták a dicső ősi eredetet.”
A román földművesek, akiknek elődei évszázadokon át együtt éltek a magyarokkal, e leírás szerint nem így vélekedtek. Nem féltek a bevonuló magyar 113katonáktól. Juszup bácsi, Wass Albert könyvében, a jövőt firtató kérdésre ezt mondta: „Tőlem jöhet, aki akar. Tudom, hogy sem a kaszámat, sem a gereblyémet nem veszi ki a kezemből, hogy helyettem kaszáljon és gereblyéljen. Ezen túl is csak mi fogjuk a málét kapálni, s a réteket kaszálni, ezen túl is fogunk adót fizetni, s aki akar, pálinkát iszik, fehérnép után jár…, aki nem akar, nem teszi. Nekünk igazán mindegy lehet”.
A román csendőrök és tisztviselők, akiknek a kijelölt kétheti időben kellett felszámolni hivatalukat, vagy esetleg előkészíteni az iratokat az átadásra, ebben az időben sem fizetést, sem élelmet nem kaptak. Wass Albert falujában a földbirtokos élelmezte a román káplárt és katonát. A csendőr őrmester, akinek korábban „hol ez kellett […], hol az”, többnyire bort, fát, gabonát, malacot vagy fuvart kért, de az is megesett, hogy az éppen kipécézett magyarra bízta, mit adjon neki, a földbirtokostól kért most szekeret arra az esetre, ha netán „rendeletet kap a távozásra”.*236
Farkaslakán is így élték meg az impériumváltást. A családtagok, írta meg Tamási Áron a Pillangózás hazai tájon című írásában, a várakozás napjaiban és a legelső időkben a „román világ”-ot idézték: a munkaszolgálatot, az állandó büntetéseket, a felesleges utakat, az őrmester által elkobzott szenet, a fizetségül kiutalt két pofont, a végrehajtóként a házba berontó „fekete román suhanc”-ot, aki „összekapkodta, ami volt, aztán eltűnt”. Meg felidézték a helybéli csendőröket, akik – mivel az állam róluk sem gondoskodott – az első hét végefelé, az „ötödik-hatodik napon bizony már éhezni kezdtek […], éjjelenként pityókát kerestek a földeken […]. Ezt észrevették a falusiak, megsajnálták őket, s táplálni kezdték.”*237
Szeptember második hetének végén a magyar csapatok átlépték a határt. A helybeliek minden faluban és minden városban díszkapukat ácsoltak, az emberek kokárdát tűztek, a padlásról, pincéből, veremből előkerültek a piros-fehér-zöld zászlók, s egymás után tűntek föl a háztetőkön. Kemény János leírta a marosvécsiek boldogságát, a „ragyogó, könnyező szemek”-et, a „felharsanó éljenek”-et. Wass Albert felelevenítette a nagy izgalommal és igyekezettel összeállított vasasszentgotthárdi díszkaput és a fogadás történetét. A díszkapu alatt először egy „kerékpáros legény jött […]. S már ott voltak mögötte a többiek, kerékpáron és roppant gépkocsikon, nevettek és integettek nekünk, s mi csak kiabáltunk ész nélkül, s dobáltuk rájuk a virágot, rengeteg virágot, míg csupa virág lett az utca s míg berekedtünk egészen, és úgy éreztük, hogy részegek vagyunk valamitől és szédülten kavargott körülöttünk a világ. […]
Álltunk a díszkapu két oldalán és mozdulni sem tudtunk, csak néztük a honvédeket, a mieinket, a magyarokat, ahogy jöttek és jöttek ágyúkkal és 114roppant gépkocsikkal, és áthaladtak előttünk a kapun. Csak álltunk […], csak néztük őket és éljent kiabáltunk, és úgy éreztük, hogy a szívünk kettéhasadt és szétnyílt. Kiömlött belőle minden, ami évek óta felgyűlt, s meztelen csupasz szívünk ott piroslott tisztán és feltárva a honvédek előtt, akik eljöttek, akik a mieink.”*238
Tamási Áron számára is nagy esemény volt a bevonulás. Piros betűk a hazatérés napján című írásában így rögzítette gondolatait:
„EZERKILENCSZÁZNEGYVEN, szeptember tizenegy.
Szerda
Eljött hát végre a nap, amikor Kolozsvár hazatér! Mint a királyfi, kit gonosz hatalmak egyszer elraboltak és eladtak, ez a város is a mai napon úgy érkezik vissza az ő édesanyjához, Magyarországhoz.
Hajnali négy óra van.
Szent Mihály, ki ura ennek a hónapnak és gazdája a kolozsvári székesegyháznak, ebben a percben mosolyogva int a derengésből, hogy kondítsák meg a harangot. És az ő templomában megszólal a harang.
Mint az elítélt, úgy szól.
Isten zengte talán a város fölött. Vagy egyetlen torokkal a magyar ősök szólaltak meg, akik ennek a városnak a temetőjében és ebben az erdélyi földben, mint nemzeti hagyomány gyöngyszemei, ezeresztendős hosszú fűzérben úgy pihennek…
Éppen hasad a hajnal.
[…]
Most vonul ki az utolsó román csapat a városból. Mint a csónak, mint idegen és viharos tengerre dobott a sors, huszonkét esztendeig olyan volt Kolozsvár.
Véle együtt én is tengerbe estem.
Oly hosszú időn keresztül az érzések és a gondolatok hullámai között kormányoztuk magunkat. Az eszmék dagálya idején, vagy a borúlátások apályában mindig és mindenkor a magyar hajót kerestük, amely fedélzetére fölvegyen.
Most a felkelő nappal együtt közeledik a magyar hajó.
Köszönöm Hazám, hogy hajódra fölveszel!
[…]
A harang még szól.
Lassanként megvirrad egészen.
115Aztán feljön a nap.
És végre Kolozsvár is felkél a magyar égen, mint a mi kicsi napunk, amelyet egy hosszú-hosszú éjszakán keresztül mindnyájan virrasztva vártunk.
Imádkozzunk!”*239
Négy nappal később, szeptember 15-én, Horthy Miklós és a magyar katonák bevonulásának napján, a népi írók sajtóorgánumának számító Magyarország című napilapban az alábbi nyilatkozat jelent meg:
Az erdélyi lélek három eszméje
A kolozsvári bevonulás órájában adta Tamási Áron az alábbi nyilatkozatát a „Magyarország”-nak.
A természetes visszatérésnek ebben a történelmi órájában minden vágyunk arra irányul, hogy a második ezredéves országot és nemzetet együtt készítsük elő, s majd együtt tartsuk meg. Ennek a legnagyobb magyar feladatnak a küszöbén az erdélyi lélek három alapvető eszmét hirdet.
Az egyik az erkölcs, melynek íratlan törvénye alatt elsorvad az egyéni önzés, de természetessé válik a közéleti tisztaság és ragyogni fog a nemzeti becsület.
A második eszme, amit hirdetünk, az emberiesség gondolata. Ez egyrészt Krisztus tanítására figyelmeztet minket, míg másrészt az emberi fejlődés szemszögéből ítél egyének és nemzetek fölött.
És a harmadik, ami azonban szívünknek első, a nemzeti gondolat. Hűség, hitvallás és munka jellemzi a mi nemzeti eszményeinket. Hűség az ősi földhöz és a dicső hagyományokhoz; hivatás a magyar feladatra, melyet főképpen erkölcsi és szellemi erőnknél fogva kell a Duna mellett betöltenünk; s munka a nemzetért, melynek ereje legyen a népi erő, s védelme a kard és a szellem.
Kolozsvár, 1940. szeptember 15.
Tamási Áron
A szeptember 11-i szöveg, mely a Makkai László által szerkesztett, Kolozsvár című antológiában jelent meg 1942-ben, a visszatérés csodáját szakrális és népköltészeti stíluselemekkel, az országok és népek sorsára már a római költészet óta rendszeresen használt toposzokkal fejezi ki. A nyilatkozat történelmi állásfoglalás, aktuálisnak gondolt alapelvek számbavétele.
116Tamási tovább dolgozott a szövegen. Az Erdélyi Helikon év végi ünnepi számába írta a végleges változatot. Gondolatok a hazatérés idején lett az írás címe, majd háromszorosára növelte a terjedelmet, az ünnepi beszéd, ünnepi szózat retorikus alakzatait alkalmazva átalakította az alkotást, s a szöveg utalásrendszerében (konnotációs mezőjében) a bibliai hagyományt tette vezető szólammá. Már a bevezető részben is: „Hajnali négy óra volt, szeptember tizenegyedikén, amikor a Szent Mihály templom tornyában megkondult a harang. Hangja úgy omlott bé a remegő ablakon, mintha régen torlódó áradat előtt gát kezdett volna belőle szakadozni. A szorongva töltött éjszaka ormán az első kondulásra felriadtam az ágyból; s már abban a pillantásban tudtam: négy óra van, most vonulnak ki az utolsó román csapatok Kolozsvárról.
Ezért zengett a harang.
Mint az ítélet úgy szólt valahogy.
Toronyból ilyen zengzetet még soha sem hallottam, pedig úgy nőttem fel, hogy a harangszót és az égi dörgést ezer változatban ismerem. Vajon mi volt a magyarázata, hogy akkor reggel, négy órakor, így szólott a harang? Ki tudhatná! Akkor a kondulások alatt azt gondoltam, hogy az Ószövetség Istenének a hangja ez, a huszonkét esztendős számkivetés végén. De gondoltam arra is, hogy egyetlen torokkal az ősök szólnak, együtt mind, akik az erdélyi földben, mint a nemzeti hagyomány gyöngyszemei, ezer esztendős hosszú füzérben pihennek.”*240
Az Erdélyben élő magyar költők és írók őszinte örömmel üdvözölték a második bécsi döntést és a magyar állami szuverenitás helyreállítását. Az előző két évtizedben „fokozottan érezték a nagyromán nacionalizmus nyomását, minthogy saját kedvezőtlen emberi, állampolgári és írói tapasztalataik mellett átélték az egész erdélyi magyarság kiszolgáltatottságát, s tudatában voltak annak, hogy az elnyomó politika […] előbb-utóbb összeroppantja a kisebbségi magyarság közéletének és kultúrájának intézményeit.”*241
Az Erdélyi Helikon 1940. szeptemberi száma Az olvasóhoz című szerkesztőségi közleményben köszöntötte a „több mint két évtizede vár”-t eseményt. A folyóirat a novemberi-decemberi számot teljes egészében a „visszatérés élményének szentelte”. A Pásztortűz augusztus-szeptemberi számában Ravasz László, Tavaszy Sándor, Balogh Edgár és mások írásai mellett közölte Reményik Sándor 1938. október 6-án írt Hírt viszek című versét, a halálra készülő apa utolsó kérését:
1171941-ben Kolozsvárt közreadták az Üdvözlégy, szabadság című antológiát Horváth Imre, Horváth István, Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Szabédi László és Derzsi Sándor verseivel.
Az öröm azonban nem volt felhőtlen.
Az Erdélyi Helikon szerkesztőségi közleménye már szót emelt az Észak- és Dél-Erdélyt elszakító „új határvonal”-ról, mely „sok-sok drága magyar szívet választ el” a Magyarországhoz visszakerült résztől. Wass Albert emlékező prózájában egyszerre beszél „öröm”-ről és a Dél-Erdélyben maradt magyarokra gondolva mérhetetlen „fájdalom”-ról, „könny”-ről, és csak a lélekben átélhető „testvérdombok”-ról, melyeket úgy kell „átölelni és egyben szorítani […], hogy ne tudjanak egymástól soha elmaradni”*242. Reményik Sándor 1940 szeptembere utáni verseiben is ott kísért a túloldalra került magyarok sorsa. Az 1941. január 26-án, Budapesten írt Ott túl… című versében így:
A Gondolatok a hazatérés idején című írásában Tamási Áron is szavakba foglalta a magyarok bánatát. „[…] vajon elmondhatom-e, hogy erkölcs, igazság és érdem dolgában nemzetem számára beteljesült a törvény? Hallgatnom kell. S ebben a hallgatásban bűneink jutnak eszembe és a sebeink sajognak elevenen. Túl a határon testvérek sírnak, s vesztenek vagyont, vért és életet; s mint a kenyérből, az ősi földből is hiányzik még egy darab, melynek ereje nélkül az aranyfonalat nem tudjuk elég hosszúra fonni. Szerte az országban zaklatott a lélek és az ideg, s a magyar íróé különösképpen zaklatott. […] nekünk felelősség összhangjából kell tartalmat és formát alakítanunk, hogy új feladatokat jól kezdhessük s még jobban betölthessük. […] Mi […] az erkölcs formáló és célravezető erejét törvényszerűnek tartjuk; s egyben úgy gondoljuk, hogy ez a hitünk nagy nemzeti erő lehet ma, amikor egy megújítandó Európában megújult magyarságot kell teremteni.”*243
A mindenképpen nagy indulatokat felkorbácsoló „területrendezés” egyformán sértette a magyar és a román érdekeket, s mindkét országot – a folytatás vagy visszavonás reményében – a németek melletti fokozottabb kiállásra serkentette. A Hitlertől „visszakapott” területek fejében nagyobb teret „kellett” biztosítani Magyarországon a nyilas és a volksbundista propagandának, törvényeket és rendelkezéseket „kellett” hozni a faji alapú szegregáció mellett. Szeptember 16-án, egy nappal a kolozsvári bevonulás után (és egy hónappal azelőtt, hogy szabadlábra helyezték a kommunista Rákosi Mátyást és Vas Zoltánt), amnesztiával szabadult Szálasi Ferenc, a Magyar Nemzeti Szocialista Párt 1937-ben becsukott vezetője (akit szeptember 27-én a nyilas politikai csoportok a Nyilaskeresztes Párt vezérévé választottak). És szaporodtak a zsidóellenes intézkedések is. Az 1938-as első és az 1939. május 5-én kihirdetett második zsidótörvény után 1940 végén a nyilasok megkezdték a zsidó119 tulajdonban volt üzletek, gyárak, könyv- és lapkiadók megszállását. 1941. augusztus 8-án pedig megjelent a „harmadik zsidótörvény”, mely megtiltotta a zsidók és nem zsidók közti házasságot.
1940. szeptember 15-én Antonescu német tankhadosztályokat engedett be az országba, melyek elfoglalták az olajvezetékeket, biztosítva maguknak az üzemanyagbázist. November végén a jilavai börtönben legyilkoltak hatvannégy állami funkcionáriust, megöltek baloldaliakat, zsidókat, a Vasgárda valóságos vagy feltételezett ellenségeit – többek között – Nicolae Jorga történész-professzort. A vasgárdista kormányzás tovább növelte a zűrzavart, ami kormányzati tisztviselők leváltásához, a Vasgárda lázadásához, majd a lázadás felszámolásához és 1941 februárjában az új Antonescu-kormány megalakulásához vezetett. A tábornok 1941 júniusában a németek oldalán bekapcsolódott a Szovjetunió elleni háborúba, amely – ugyanúgy, ahogyan Magyarország esetében is történt – emberben, gazdasági javakban, épületekben hatalmas károkat okozott.
Az 1940 szeptemberében Észak-Erdélyben és a partiumi részeken, miközben tömegesen menekültek a magyarok az északi, a románok a déli területekre, hozzákezdtek a korábbi magyar intézmények és az államszervezet helyreállításához.
Nem kezdeményeztek országgyűlési választásokat. A legjelentősebb politikai szervezet, az 1940 végén, 1941 elején létrehozott Erdélyi Párt lett. Néhány vezetője utóbb – feledve valamikori kisebbségi sorsát – románellenes és antiszemita politikát folytatott. A megyék, járások újjászervezése után visszaadták vagy megerősítették községek, a rendezett tanácsú városok és az önálló törvényhatósági jogú városok státusát. Ezt követően a kormány javaslatára behívásos rendszerrel ötvenegy közéleti személyiség került be a magyar parlamentbe ebből az országrészből, akik azután a kormányt támogatták.
Újjászervezték a közoktatást, a tudományos és a kulturális intézményeket is.
A kolozsvári magyar egyetemen 1940 őszén újból megindult a magyar nyelvű felsőfokú oktatás. Kiváló tudósok kaptak tanszékvezető egyetemi tanári kinevezést: az irodalomtörténész Kristóf György és Zolnai Béla, a nyelvész Mészöly Gedeon, Kniezsa István és Szabó T. Attila, a régész Roska Márton, a történész Bíró Vencel és Váczy Péter, a művészettörténész Felvinczi Takáts Zoltán és a néprajztudós Viski Károly. 1940. október 19-én foglalta el az orvoskaron a belgyógyászati tanszéket és lett a klinika igazgatója Haynal Imre, professzúrát kapott Miskolczy Dezső is. Kolozsvári székhellyel megszervezték az Erdélyi Tudományos Intézetet, ahol történeti, művelődéstörténeti, művészeti, néprajzi és nyelvészeti kutatásokat kezdeményeztek, fontos kutatási programnak tekintve a magyar–román kapcsolatok feltárását. A kolozsvári 120Nemzeti Színház vezetője Kemény János lett. Megerősödött az Erdélyi Szépmíves Céh Könyvkiadó, az Erdélyi Helikon és a Pásztortűz.
Az átalakuló erdélyi tudományosság és kulturális élet szereplői döntően óvni és fejleszteni akarták az első időszak demokratikus hagyományait. Ravasz László református püspök a Pásztortűz ünnepi számában és 1940 októberében a budapesti Magyar Szemlében Erdély című tanulmányában így írt: „Meg kell őrizni az erdélyi műveltség folytonosságát; biztosítani kell az erdélyi részek lelki önállóságát, ugyanakkor pedig helyre kell állítani a magyar közgondolkozásban, a magyar öntudatban Trianon által okozott hasadást és szétágazást. Egymillión felül van csak a románoknak a száma. Előttünk áll a nemzetiségi kérdés minden politikai és erkölcsi következményével. Becsületes magyar nem gondolhat arra, hogy most mi tegyünk úgy a románokkal, mint ahogy a románok tettek mivelünk. Nem az a kérdés, hogy mit érdemelne meg a román politika: az a kérdés, milyen politika illik a magyar nemzet ezeréves becsületéhez és erkölcsi méltóságához. Ezen a téren Erdély szava legyen a döntő, mert az erdélyi ember ösztönösen megtalálja a módját, hogyan lehet új helyzetekben tovább folytatni a régi erdélyi politikát, a három nemzet (magyar, szász, román) olyan együttélését, amelyik mindenkinek biztosítja nemzeti sajátosságai kifejtését s mind a három egy magasabb történelmi hivatás munkaközösségében összeforrasztja.”*244
Az erdélyi magyar írók a visszacsatolást követő hetek hazafias lelkesedése után nem csatlakoztak a Magyarországon terjedő háborúpárti hangulathoz. Nyírő József kivételével többnyire a Helikon írói közösség hagyományait folytatták: hirdették a nemzetiségek egyenjogúságának eszményét és szembeszálltak a németbarát orientációval.
Szeptember első hetének a végén Albrecht Dezső, Tamási Áron, Venczel József, Vita Sándor eszmecserét folytatott Teleki Ádámmal, a miniszterelnök, Teleki Pál rokonával arról, miként kellene berendezni a visszacsatolt területek belső rendjét. Azt javasolták, a Magyar Népközösség jogutódjaként, szervezzék meg a Magyar Szövetséget, adjanak teljes autonómiát a civil szervezeteknek; szükségesnek gondolták a román nyelv kötelező oktatásának folytatását minden magyar iskolában, a román nyelvet beszélő tisztviselők alkalmazását; figyelmeztettek a nemzetiségi kérdés helytelen kezelésének veszélyeire. A memorandumot szeptember 9-én adták át a miniszterelnöknek. Nem lehetetlen, hogy a Teleki Ádám közvetítői szerepét felhasználók közül másnak is volt személyes kapcsolata a népi-falukutató mozgalmat támogató, a Magyar Társaság Falukutató Intézetét segítő miniszterelnökkel. Az sem kizárt, hogy Tamási Áron személyes kapcsolatot keresett vele, legalábbis erre 121lehet következtetni egy 1940. szeptember 23-án Tompa Lászlónak elküldött leveléből, melyben arra hivatkozik, barátja ügyében „elmegy akár a miniszterelnökhöz is”.*245
Az mindenesetre tény, hogy az az értelmiségi kör, melyhez Tamási Áron tartozott, már 1940 szeptemberében, az öröm és az aggodalom kifejezésének közös időszakában is a történelmi modus vivendit kereste. Tamási a bécsi döntést hosszú távon „szerencsétlen és átmeneti megoldásnak” tartotta. „Aki nem a hatalomnak, hanem nemzetének felelős, nem siet a szóval”, írta 1940 őszén.*246 Márton Áron „tünékeny”-nek ítélte a helyzetet: gyulafehérvári megyéspüspökként, román állampolgárként káptalanjával Dél-Erdélyben lévő székvárosában maradt. Mivel Kolozsvár a gyulafehérvári egyházmegyéhez tartozott, ezért főpapi kötelességeit „a kincses város”-ban is gyakorolta: 1940-ben idehelyezte a Papnevelő Intézetet, többször megfordult itt. 1944. május 18-án, három nappal a zsidók deportálását kimondó rendelet kibocsátása után, a Szent Mihály templomban tartott pappá szentelési ceremónián, éles szavakkal ítélte el az intézkedést*247 (mire hivatalosan „nem kívánatos személy”-nek nyilvánították, mint külföldi állampolgárt*248). Tavaszy Sándor a Pásztortűz augusztus-szeptemberi összevont számában Az erdélyi szellem új hajnala című cikkében leírta: „Erdély földjén előbb-utóbb bizonytalanná válik, majd csődbe jut minden olyan vállalkozás, társadalmi és állami élet, amely nem veszi tekintetbe, és nem tiszteli a különböző népek életjogát, társadalmi, művelődési és vallási sajátosságait. Az igazi erdélyi embernek fáj minden olyan megnyilatkozás, amely sérti és bántja a vele együttélő más népek népi és nemzeti érzékenységét.” Az Erdélyi Helikon írói december 29-én, 122Kemény János kolozsvári házában tartott összejövetelükön az új helyzethez igazodás kényszeréről beszéltek, az „erdélyiség nemes hagyományainak védelmé”-ről.
Tamási személyesen és tudatosan távol tartotta magát a napi politikai csatározásoktól. Tompa Lászlónak küldött (idézett) levelében ezt írta: „Nem kell közéjük [azaz: a politikai pártokban megjelenők közé] vegyülni, de félre állni sem kell. Megvívjuk mi a magunk harcát, László! Hála Istennek, ott tartunk már, hogy felemelt fővel és emberileg harcolhatunk. Mindig mondtam, hogy a politika ellensége a szellemnek […].”*249 A kormányzói kabinetirodától jött értesítésre, miszerint első világháborús kitüntetései okán kérvényezheti a vitézi cím odaítélését, ezt írta: „Székely rendek ezer esztendőkig vitézek voltunk, s papírost most sem igényelünk erről.”*250
A köznapi érintkezésben ugyanakkor megtapasztalta a magyar nacionalizmust. 1941 legvégén, 1942 első tíz napjában Illyés Gyulával járták körbe Észak-Erdélyt. Megfordultak Kolozsvárt, Désen, Marosvásárhelyt, Gyergyószentmiklóson, voltak a Gyilkos-tónál és Marosvásárhelyen. Illyés naplójában rögzített egy jelenetet. Eszerint Gyergyószentmiklóson románok szálltak fel a buszra, ahol az írók utaztak. „Otthonosan, hangosan beszéltek románul – írta Illyés –, de ez a fesztelen hangosság egyszeriben úrrá teszi nyelvüket a nagyrészt csak pusmogó magyaron. Fölszáll egy rikkancs, hogy szóval újságjait kínálja, elfojtják az ő szavait is. A rikkancs idősebb törpe – hirtelen fölemeli a hangját. Azt kiáltja, beszéljen mindenki magyarul, magyar világ van már. […] Nem nagyon udvariasan mondhattam meg a rikkancsnak, hogy csak a maga nevében beszéljen ilyen hangon és ne egy nemzetében, mert rögtön leszállt. Hátrafordultam a románok felé, hogy csak folytassák: mindnyájan egyformák vagyunk. […] Másfél óránként szoktunk Tamásival egy-egy mondatot váltani. Már jól fent járhattunk a Pongrácz-tető felé, amikor megszólalt:
– Jól tetted.
Valami még fúrhatta az oldalát, mert alig fél óra múlva még ezt fűzte hozzá:
– Annál inkább, mert huszonkét évig egyszer sem volt részem ilyesmiben.
Emlékein tűnődhetett, köztük kutathatott, amíg ismét meg nem szólalt.
– Elégszer elhallgattattak bennünket. De hogy közülük valaha egy is pártunkat fogta volna, nem, abban nem volt soha részem. Tán ezért is esik most ez olyan jól.”*251
Az Erdélyi Helikon 1941. januári számában pedig ezt üzente Erdélyi levél magyarországi barátainkhoz című írásában: „Erdély felett a magyar impérium azon múlik, hogy magunkkal törődünk és nem másokat szorongatunk. 123Nekünk kell minőségben odáig nőni és mennyiségben odáig szaporodni, hogy a történelmi pernek egyszer s örökre vége legyen.”*252
1941 tavaszán Albrecht Dezső, Teleki Béla, Vita Sándor és mások megalakították a hatvan-hetven tagot számláló Erdélyi Kört. Felelősségteljes szellemi elit megteremtése volt a céljuk. Úgy vélték, ebben a körben kellene megvitatni a nemzetiségi kérdést, a gazdasági és politikai problémákat, az esetleges konföderációs elképzeléseket, azt a gondolatot, melyet Bethlen István is megfogalmazott az 1920-as évek végén az autonóm erdélyi államról, továbbá a létrehozható új államalakulat és az anyaország(ok) kapcsolatát.
1941. június 12-én Antonescu Münchenben megállapodott a Szovjetunió elleni háborúban való részvételről. 26-án, a kassai bombázás ürügyén, Magyarország is belépett a háborúba a németek oldalán. A kezdeti német–magyar–román katonai sikerek után 1942 végén megváltozott a hadi helyzet. A második magyar hadsereg 1943 januárjában és februárban megsemmisítő vereséget szenvedett. Erre az időre nyilvánvalóvá vált: a németek és szövetségeseik katonai veresége csak idő kérdése.
1943. február 29-én, Budapesten megalakult a Magyar Nemzeti Társaskör Rassay Károly és Vázsonyi János vezetésével. Júliusban Bajcsy-Zsilinszky Endre és Tildy Zoltán memorandumot adott át Kállay Miklós miniszterelnöknek, melyben különbéke-tárgyalásokat kezdeményeztek. Még ugyanebben a hónapban szövetségre lépett a Független Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt, a feloszlatott kommunista párt utódaként megalakult Békepárt. Augusztusban, az 1942-es találkozó évfordulóján, a népi írók és a velük kapcsolatban levő értelmiségiek vitatták meg a Soli Deo Gloria református egyesület balatonszárszói táborában a jövő lehetőségeit. Rassayék és Vázsonyiék az ország demokratikus átalakításának fokozatos és konzervatív változatát képzelték el. A Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt a demokratikus Magyarország felépítését tűztek ki célul. A Békepárt, melynek vezetője Csermanek (illegális nevén Kádár) János fiatal munkás lett, akihez csatlakozott a debreceni egyetemisták köréhez tartozó, a népi írókkal kapcsolatot tartó bölcsész Kállai Gyula és a jogász Donáth Ferenc a marxi gondolatmenetre épülő kommunista társadalmat akarták. A népi írók többsége az „angolszász kapitalizmus” és a szovjet rendszer, az individualizmus és a kollektivizmus előnyeit kívánta egyesíteni a magyar sajátosságok figyelembevételével.*253 Ezt a „harmadik út” programot leghatározottabban Németh László képviselte a szárszói konferencián tartott előadásában, melyben – a magyarság újkori történetébe ágyazva a háborús jelent és az utána következhetőket – többek között ezt mondta: „Én ezt a hábo124rút az első pillanattól pesszimizmussal néztem. […] Nemcsak a háború pusztításaitól: megszállásoktól, bombázásoktól, a legjobbak elhurcolásától féltettem azt, amit addig csináltunk, sokkal inkább a háború utáni »rendezés«-től. Az az »üdvösség«, amellyel Európa fog megajándékozni, nem lesz az, amely társadalmunk halk folyamataiban készül. Nem is lehet, hisz azokat odakint senki sem ismeri. […] az angolszász jellegű kapitalizmusnak a bevezetése vagy visszahozása a magyarság részesedését a nemzeti vagyonban szinte órák alatt megcsappantaná. De talán nem oly szembeszökő, hogy a szocialista rendnek is megvannak, tán még nagyobb mértékben, az ilyesféle veszélyei. Képzeljenek el egy szocialista államot, ahol a szabad parasztságot kolhozba terelték, a kisiparosságnak nagy közös műhelyekben kell dolgoznia, az értelmiség a legszorosabb felügyelet alatt áll […].”*254
Tamási Áron nem volt jelen ezen a konferencián, ahol nyilvánvalóvá vált: Erdei Ferenc, Darvas József, Veres Péter már inkább a radikális baloldali alternatíva mellett foglalt állást, nem osztva Németh László társadalom-vízióját az „osztálytalan társadalom”-ról, az „értelmiségi társadalom”-ról, a kistulajdonossá válással a „proletáriátus kiküszöbölésé”-ről.
A Vásárhelyi Találkozó valamikori elnöke három alkalommal fejtette ki társadalompolitikai elveit ebben az időszakban: 1942. november 21-én Lillafüreden, 1942 decemberében Kolozsvárt, a Ferenc József Tudományegyetem aulájában és 1943 szeptemberében, alig valamivel a szárszói találkozó után, az Erdélyi Párt nagyválasztmányi gyűlésén.
1942. november 20-a és 22-e között a kormányzat rendezett konferenciát a lillafüredi Palota Szállóban. A megbeszélés, a kormányférfiak, katonák és írók találkozója a valamikori Gömbös-kormány idején volt Új Szellemi Front kezdeményezésére emlékeztetett. A Bárdossy Lászlót követő új miniszterelnök, Kállay Miklós, aki március 9-én foglalta el hivatalát, tárca nélküli propagandaminiszterré nevezte ki Antal Istvánt. Antal azt remélte, miniszterelnökével együtt, hogy az írók és politikusok „kitalálják”, miként lehetne átmenteni a visszacsatolt Felvidékkel, Kárpátaljával, Észak-Erdéllyel és a partiumi részekkel megnagyobbodott országot a háború utáni évekre. A konferencián, melynek védnöke Tasnádi-Nagy András, a képviselőház elnöke lett, felszólalt Kállay Miklós, nagybaconi Nagy Vilmos honvédelmi, Szinnyei Merse Jenő vallás- és közoktatásügyi miniszter, Szombathelyi Ferenc, a vezérkar főnöke, Kádár Gyula vezérkari ezredes, a Vezérkari Főnökség Propaganda Osztályának vezetője. Ötvenhat író kapott meghívást a találkozóra.
Az előadók és a hozzászólók Karácsony Sándortól Márain, Veres Péteren, Erdélyi Józsefen, Harsányi Zsolton, Illyés Gyulán, Mécs Lászlón, Németh 125Lászlón, Szabó Lőrincen át Tamási Áronig sorra kifejtették nézeteiket.*255 Alig vagy egyáltalán nem arról beszéltek, miként segíthetik a hadsereget vagy a nemzetet a katonai sikerek elérésében. Tamási Áron (az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában található – és ebben a formában – nem publikált jegyzőkönyv szerint) a következőket mondta:
„Mélyen tisztelt uraim!
[…] Mindenekelőtt legyen szabad hangot adnom annak a vágyamnak, hogy a majd valamikor felépítendő új magyar életben a kard és a toll, a politikai hatalom és a szellem találkozása ne kivételes legyen, hanem természetes. S amellett ne egyes kimagasló személyiségek műve legyen, mint ez a mostani találkozó. Szabadjon még azt is kérnem, hogy további vázlatszerű mondanivalóimat az elképzelésnek és a fegyelemnek két egészen külön kertjében helyezhessem el. Az egyik kertben álljon az, ami ennek a mostani fegyveres küzdelemnek a végéig él és virul, a másik kertben pedig várjanak készen azok a gondolatok, amelyek nemcsak szükségesek, hanem törvény-erejűek ahhoz, hogy új magyar életet teremteni valóban lehetséges legyen.
A magyar író a két háború között és a mai háború eddigi ideje alatt fegyelmezetten állt és dolgozott. Ennek a fegyelemnek, amelyet a nemzeti lelkiismeret parancsolt reánk, én magam is számtalan gátlást, sőt bénítást éreztem.
Mellőzés és méltatlan támadás lépten-nyomon érték a magyar írót, de az írók – s főleg a legjobbak – némán hallgattak. S ebben a hallgatásban egyedül a magyar testvériség gondolat, s a magyar lét parancsa szólt. Néha nehezen ment ez, de aki megtette, elégtételt, sőt jutalmat kapott. Jutalmat kapott ma is, mégpedig a magyar írónak abban az eszményében, amelyet a vezérkar főnöke rajzolt ki előttünk. Ő biztos lehet, hogy nekünk is az a magyar író az eszményképünk, aki egyfelől építve alkot, másfelől nemzetével él vagy bukik, lévén számára emberi élet csak ebben a hazában. (Úgy van!) Engedje meg azonban nekünk a hatalom – legyen az katonai vagy politikai –, hogy miközben természetszerűleg népünk sorsához kötjük magunkat, őrködjünk az élet és az irodalom színvonala fölött, és őrködjünk a magyar ember emberies élete fölött is. S ezzel jeleztem mindazt, amit a háború végéig tenni tudunk és tenni kötelességünknek tartjuk.
Nem volna azonban becsületes dolog elhallgatni azt a meggyőződést, hogy a fegyveres küzdelem után a magyar író nemcsak régi ma126gyar gyárakat [a szerkesztett, megjelent változatban: „határokat”] és megmentett magyar népet szeretne látni, hanem országot, mely nemcsak »édes«, hanem »emberi és igazságos« hazája is a magyar népnek. (Igaz! Úgy van! Élénk taps!) Újra kell teremteni a nemzet fogalmát, hogy annak címere végre az új történelmi osztály: a magyar nép legyen. (Úgy van!) Az államiság eszméjét a törzsökös magyarságra kell építeni, nem pedig szétszórni gondot, erőt, szellemet és pénzt, hogy a kisebbségek jól [a szerkesztett változatban: „jók”] és megelégedettek legyenek. (Úgy van!) Új kormányzati formát kell kialakítani, mely alulról épül fel, de legfelül erős kézben nyugszik. A nép sorsát hordozó és vállaló értelmiség kell, testvéri érzületű középosztály és öntudatos, egészséges nép. Igazság az anyagi és szellemi javak elosztásában és főleg, hogy az ország földje valóban azé a magyarságé legyen, amelynek számára másutt nincs, és nem lehet hely e világon.
Először kívül, aztán belül is kell megvívni a harcot. Azt hiszem, mind a két küzdelem a magyar katona kezében van. De lenne bár e kettős magyar harc bárkinek kezében (Zaj.) a magyar író helye annak oldalán van még akkor is, ha e harc közben oda kell adni az életet. Hős dolog ez? Nem. Csak egyszerűen bölcs, hiszen ha már egyszer úgyis meg kell halni, akkor legalább haljunk meg becsületesen. (Élénk éljenzés és taps.)”*256
A második gondolatmenet a kolozsvári Ellenzék december 24-i számában jelent meg Divatos népiség címmel. Tamási Áron ebben a traktátusban a „népiség”-eszmét az első világháború időszakához, „a szabadelvű korszak végé”-hez kapcsolta, ahhoz a periódushoz, amikor a „szabad verseny”, az „anyagi javak mohó megszerzése” „az anyagi hatalom féktelen vágyában, mellőzve az igazságosság és az erkölcs szabályait, […], olyan világot teremtett Európában, melyet sem erkölcsös emberek, sem öntudatos nemzetek nem tudtak s nem is tudnak tartósan elviselni.” Az új korszaknak éppen ezért „tévedés [volna] a matériában látni az élet értelmét”; vissza kell állítani „az Istennel való kapcsolatunkat”. Az „emberi világnézet” rendteremtést jelent a „lelkekben”, az „embernek és nemzetnek” „saját természete” szerinti életet, „igazságos társadalmat; és a társadalom fölé nemzetet, melyet minden magyar a magáénak érezhet, mint a „csillagos eget”.
Az 1943-ban elhangzott előadás Egységes magyar társadalom címmel szeptember 19-én jelent meg a sepsiszentgyörgyi Székely Nép című napilapban. Tamási ebben az írásában, akárcsak az előzőben, nem ismételte meg sem 127a korszak transzcendens távlatú nemzetfelfogását, sem a felvilágosodás óta érvényesnek gondolt fejlődés-elvet, sem Szekfű Gyula konzervatív társadalom-eszméjét, sem az 1920-as években érvényesnek hitt értelmiségi felelősség gondolatot, sem a marxista vagy kommunista állameszményt, sem a fajelvű társadalomszervezésnek bármelyik változatát. Itt is, akárcsak 1942 decemberében, elhárította az író politikai szerepvállalását (az író, fejtegette 1943-ban, „maradjon távol a gyakorlati politikától […], legyen hűséges a szellem őrhelyéhez […].”). Az Egységes magyar társadalom című írásban más összefüggésben és más fogalmakat használva, Németh László szárszói beszédéhez hasonló elveket fejtegetett. Azt a gondolatot, mely szerint nem lehet egy népre tőle távoli rendszert rákényszeríteni, Tamási Áron politikaelméleti és nemzetkarakterológiai összefüggésekben értelmezte. „Ott, ahol a politikai világnézet a nép természetének megfelelő rendszert teremtett – mondta –, ott a faji vonások ebben a rendszerben még élesebben tűnnek elő: ahol pedig olyan rendszer fejlődött ki belőle, amely a nép természetének nem felelt meg, ott a rendszerrel együtt magát a népet is válságba sodorta. […] a legbiztatóbb jel s egyben nagy szerencse, hogy a nemzet eszméjét és államunk rendszerét nem tudta hatalmába keríteni olyan politikai világnézet, amely idegenből érkezve, a magyarság természetének nem is lehetett volna megfelelő. Egyedül társadalmunkban tettek kárt ezek a politikai világnézetek, amelyek mindkét szélsőséges idegen rendszerrel szerettek volna boldogítani minket.” A szükségszerűen polgárosuló, az osztály-megosztottság megszűnése felé tartó nemzet képe itt is felmerül. Tamási erős, egységes, igazságos magyar társadalom megalakulásának szükségszerűségéről beszélt, ahol „jellem és tudás”, „a személyes felelősség” elve érvényesül, melyen „a sajátos magyar szellemiség a dolgozó magyar tömegek természetes jogaival egyesül”. Ez a gondolat más szövegösszefüggésbe helyezve megismétli azt, amit új magyar államiság kialakításáról, az igazságról, „az anyagi és a szellemi javak” méltányos elosztásáról 1942 novemberében Lillafüreden mondott.
A „harmadik út” programja volt ez is. Nem tartalmazta a Németh László-i gondolatmenet joggal bírálható részleteit (a „hígmagyar” és a „mélymagyar” szembeállítását, a „törzsökös magyarság” faji fogalmát), az 1939-es évben nagy port felvert asszimilációs vitát, nem jelentett olyan mértékű politikai elköteleződést, mint amilyenről Tamási közeli barátja, Féja Géza beszélt, amikor „saját képünkre és hasonlatosságunkra szabott európai-színvonalú reál-szocializmust” kívánt a magyarságnak.*257 A korszakban megfogalmazódott modernizációs stratégiák közül Tamási Áron nézetei a Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt közös programjához álltak közel.
128Az 1940 szeptembere és az 1944 októbere közötti időszak az író Tamási Áron számára nem biztosította az alkotáshoz szükséges nyugalmat.
Februárban abbahagyta a Vasárnapi Szó szerkesztését. A felszabaduló időben egy dráma terve kezdte foglalkoztatni. Június 12-én már szerződést is kötött a budapesti Nemzeti Színház igazgatójával, Németh Antallal a Vitéz lélek című darabra. Valószínűleg gyorsan haladhatott az írással, mert a mű még abban az évben megjelent a Három játék című kötetben (együtt az Énekes madárral és a Tündöklő Jeromossal). 1940-ben már a színházi próbákra is sor kerülhetett Pünkösti Andor vezetésével. A bemutató 1941. január 25-én volt.
A kolozsvári Magyar Színház is műsorra tűzte a darabot. A bemutató, melyre március 21-én került sor, „ünnep volt” Tamási számára (írta Illyés Gyulának egy nappal később), azt a hitet erősítette benne, hogy a darab „bé fogja járni Európát”. Nemcsak az Ábel-könyvek nemzetközi karrierje miatt bízott ebben. Amint Illés Endrének küldött leveléből tudható, külföldi ügynökségek érdeklődtek dr. Nágel Lajos színpadi kiadóvállalatánál Tamási-darabok iránt. Arra gondolt, ha „kiviheti műveit Európába”, esetleg befolyásolhatja azt a kedvezőtlen képet a magyarokról, amiről nem sokkal korábban éppen Illyés Gyulával beszélgettek.*258
1941 elején készült el a Magyari rózsafa című regénnyel. Elküldte a kéziratot a Révai Irodalmi Intézet irodalmi igazgatójának, Illés Endrének, személyes jó barátjának. Illés Endre „történelmi, társadalmi tévedés”-nek minősítette az alkotást, s haladéktalanul elutazott Kolozsvárra, hogy lebeszélje az írót a könyv kiadásáról. Tamási időközben azonban elküldte a művet a Zilahy Lajos és Kállay Miklós által szerkesztett Híd című folyóiratnak (melyet Illyés egy Zilahynak küldött levélben „helytelennek, tévesnek” mondott, s amiért „erősen neheztel”-t). A szerkesztőség azonnal és egy összegben kifizette a honoráriumot, és 1941 márciusától folytatásokban közölte is az alkotást. A szerző az első folyóiratközlés elé, előzetes reklámszövegben ezt írta a könyvről: „A regény egy húszéves székely legényről szól, ki a román hatalom utolsó évében […] hadat visel a románok ellen […], s hadjáratának véghezvitelére az erdőbe vonul. Egyénisége és magatartása az ősi magyar kalandozások idejére emlékeztet. […] »Hadjáratának« közepén vonulnak be a magyar honvédek.”
A regény hőse Magyari Balázs, akinek katonai gyakorlatra kellett menni vasárnap, összetűzésbe került a hatalommal, s elmenekült otthonról. Ezenközben kiszabadította Istvánt, szövetségre lépett István apjával, Ignáccal, aki megvesztegette a román parancsnokot, s megtudta, mikor és hol mennek őrségbe a katonák. Magyari Balázs és István elfogta a vonuló románokat, Ignác házához vezényelték valamennyit. A házra kitűzték a magyar zászlót, dolgoztatták a kelepcébe csalt katonákat, akik megkedvelték a helyet is, az őrzőket is, vágták 129a fát, és még boldogok is voltak, mint ahogy lehet ott „ahol munka és emberség honol”. A regény végén Balázs falujából küldöttség érkezett a pappal, aki megkeresztelte az amúgy pogány legényt. „Örvendj hát velünk – mondta a pap a fiúnak –, s nálunknál jobban is, ha tudsz, mert az elmúlt pénteki napon ezt a mi földünket ismét Magyarországhoz csatolta a földi hatalom.”*259
A regényről, melyben erőteljes történelmi analógiák és a közelmúltra utaló direkt kitételek vannak, tizenhárom kritika jelent meg. Volt olyan folyóirat, az Egyedül Vagyunk például, amelyik rokonszenvezőn emlegette a szövegből sugárzó eszmeiséget. Más orgánumok – például a Vigilia – a Magyari rózsafát az életmű felől olvasták. Schöpflin Aladár a Nyugatban „első felindulásban” megírt „betyár-históriának” nevezte a regényt, amely „olyan tréfa, amely komoly is […].”*260
Tamási 1941 végén, 1942 elején kész műveinek új kiadásaival foglalkozott. Reménykedett az alkotások németországi sikerében, különösen azután, hogy a Payne Verlagé lett az egyedüli kiadói jog. 1941. május 29-én a Szűzmáriás királyfi fordítója, dr. F. Klein „nemcsak anyagi, hanem komoly irodalmi sikert” is jósolt a kötetnek. Javasolta az Ábel a rengetegben újrafordítását, „hogy az összkiadás nyelvi jellege ne sérüljön”. 1941. december 21-én, Illés Endrének szóló levele szerint, várta a Szűzmáriás királyfi német kiadására vonatkozó híreket. Dr. F. Kleinnek ugyanakkor elküldte a Szülőföldem egyik példányát, abban bízva, hogy a kiadó vállalja a mű megjelentetését. Közben, az Ábel a rengetegben cseh fordítása után kérte Illés Endrét, a kiadó kösse le a művet „hollandus” nyelvre. A Szász Tamás, a pogány pályaindító mű megjelenésének huszadik évfordulójára előkészítette az összes eddig írt novellája megjelentetését. E tárgyban 1942 első három hónapjában több levelet váltott Illés Endrével. Március 16-án például azt ajánlotta, jelentessen meg a kiadó egy négy oldalas propagandafüzetkét (az első oldalon Nagy Imre róla készített rajzával, a 2–3. lapon „vallomásszerű rajz”-zal, a negyediken az eddig megjelent művek felsorolásával és a példányszámokkal). Ezt aztán, javasolta, csatolni lehetne minden következő könyvéhez is.*261
A jubileumot Tamási Áron kolozsvári és budapesti kiadója is megünnepelte. Húsvétra az Erdélyi Szépmíves Céh Téli verőfény címmel egy elbeszélés-kötetet adott ki, a budapesti Révai Irodalmi Intézet pedig megjelentette az Összes novellái című gyűjteményt.
Az Összes novelláit, amelynek Emlékezés című előszavában az író felidézte ifjúságát, gimnáziumi éveit, a nagyprépost nagybácsi alakját és az első alkotás 130keletkezéstörténetét, az Ábel a rengetegbenről 1933-ban gúnyverset író Bóka László fanyalgó kritikáját leszámítva egybehangzó elismerés fogadta. Vajda Endre a Sorsunk című folyóiratban, a Janus Pannonius Társaság lapjában, bő terjedelemben, az életműre tekintve értelmezte a könyvet. Megismételt néhány közhellyé merevedett állítást arról, miként hámozható ki a novellákból „a székely ember természetrajza”, hogyan lépi át a mű „az anekdota határá”-t, hogyan valósul meg egy-egy írásban a „stíluskeverés”. Új megfigyelése a „novella mesteré”-nek tartott, s éppen ezért a regényformával (az első Ábel-könyvet nem számítva) „sikertelenül” próbálkozó író műfaji egyenértékűségének a szavakba foglalása. „Nagyjából időrend szerint is meg lehet különböztetni a három nagy regényvonulat megfelelőit [a kötetben]: kezdetben a Szűzmáriás királyfi típusú, tartalmilag még sokáig elvontsággal telt, egzaltált révületbe úszó, poétikus fájdalommal és himnikus vagy jeremiád-szerű szaggatottsággal előadott elbeszélés dominál, hogy aztán átengedje a teret az Ábel-féle pikareszk elemekben gazdag és jóval több reális tartalmat magával sodró novellának, majd a Jégtörő Mátyás ősi mesébe visszatalált, bár a modern európai irodalom csoda-felfedezésével ösztönös rokonságot tartó műfajnak.”*262 Szabédi László a negyedévenként megjelenő kolozsvári Termés című folyóiratban, a (költők és írók) által megalkotott magyarság-mítoszban, a faji romantika hagyományrendszerében értelmezte a novellákat. A Vajda Endre bírálatával egy időben készült (és érintkezési pontokat is felmutató) gondolatmenetében a műfajelméleti megközelítés dominál. Elkülönítette egymástól a liturgikus és a feleselő novellát. Az első „szerkezeti elemeit a liturgiából kölcsönzi [az író], a mondatról mondatra kiszámítottan fejlődő történet egy-egy eretnek szent jelképes értelemmel bíró szavainak, mondatainak, tetteinek sorozata, melyet az elmondó ehhez illő áhítattal kommentál. A történet legtöbbször indulatokban csúcsosodik ki; természetesen, mert az ösztönök alkotása a lázadó indulat.” A másodikban, a feleselő novellában, melyben „Tamási éppen olyan hiteles jelentést tesz a székely népről, mint a liturgikus novellában, […] fortélyos párbeszéd” a mű. Ebben. A „népi dialektika” szabályai szerint alakuló szövegtípusban, a párbeszéd csírája a „találós kérdés”. Ez azonban lényegét tekintve „nem kérdés, hanem titok, mellyel a kérdező a maga titoktudó voltára hívja fel a figyelmet”.*263
Az utóbbi fejtegetés poétikai-műfajelméleti és nem népismereti és nyelvi aspektusból közelített Tamási Áron novelláihoz. Visszakapcsolta a szövegtípus értelmezését a Lélekindulás okán leírt Németh László-i gondolathoz (elő131készítve a későbbi értelmezéseket) Kántor Lajos lírai novella és metafora novella, Bertha Zoltán avantgárd kifejezőeszközökhöz közelítő balladaforma és Láng Gusztáv artisztikus novella fogalmához, mely szembeállítja egymással a történetközpontú novellát, sok helyre, időre, a szereplők lelkiállapotára utaló halmozott információkkal (redundáns elemekkel) és az artisztikus novellákat, melyekre ezek az információk már nem jellemzőek, s melyek formarendszere a népmese és a népballada eszköztárából vonódik el.*264
A Magyari rózsafa és a könyvnapi könyvek ünnepére a magyarországi városok mellett sor került a visszacsatolt részeken is. Erdélybe, Kolozsvárra utazott Keresztury Dezső, Cs. Szabó László, Márai Sándor, Szabó Lőrinc, Nagy István, Sinka István, Tersánszky Józsi Jenő. Csütörtökön, 4-én érkeztek meg. A New York Szállodában szálltak meg, majd sétára indultak a Farkas utcában, megnézték a Ferences zárdát, a Református Kollégiumot, a Bástyát. Este a Bagolyvár étteremben mulattak. Már ezen a napon csatlakozott hozzájuk Tamási Áron. Az ünnepi megnyitóra megérkezett Szombathelyi Ferenc, a vezérkar főnöke. Szombathelyi katonásan udvarias volt az írókkal. Feltűnően „jártas” volt „az irodalomban” (írta Illyés Gyula a naplójában). „Igen fontos tünetnek mondta a falukutató mozgalmat, a népfőiskolákat.” Föl kell tárni a nép helyzetét; bele kell emelni a népet a nemzet életébe. Még a Puszták népére is volt egy elismerő bólintása. Illyés „megköszönte az érdeklődést”, s azonnal megkérte a vezérkar főnökét, vizsgáltassa ki a bebörtönzött és perbe fogott Kovács Imre ügyét. „Alig két hét múlva” – teszi hozzá Illyés utólag a megjegyzést – Szombathelyi fogadta a Várban, s Kovács Imre napokon belül szabadlábon volt.*265
Illyés is, Tamási is minden alkalmat megragadott arra, hogy lelkiismerete szerint cselekedjék. Ezért írták alá mindketten azt az Együttes vallomást a könyvnapi jelenet előtti napokban Illés Endrével, Kodolányi Jánossal, Márai Sándorral, Veres Péterrel és Zilahy Lajossal, melyet a Magyar Csillag közölt. „Irodalmunk történetéből is úgy ismeretes a magyar író – kezdődik a „vallomás” –, mint nemzetének lelkiismerete. Hűséges volt mindig az emberi eszményekhez és a nemes faji hagyományokhoz, de a szükséges nemzeti fejlődés érdekében és a nép sorsának javításáért ugyanakkor vállalta a harcot is. […] Egyedül a szellem méltóságát, a gondolkodás, a beszéd és az írás színvonalát szeretnők fegyelmezetten s oly sok veszély között megőrizni. Meg kell őriznünk, mert úgy hisszük, hogy a szellem erkölcsi tekintélyére, valamint a be132széd és az írás emberi hitelére igen nagy szükség van. S bizonyára még nagyobb szükség lesz rá akkor, amikor a megújult nemzetet kell majd teremteni, igazságos magyar és emberi társadalmat, s valóban édes Hazát a dolgozó magyaroknak.”*266
1942 és 1943 a korábban írt színdarabok felújításának és új darabok írásának az időszaka is.
„Egy színdarab – mondta Udvary Gyöngyvérnek, a Magyar Nemzet riporterének az 1942. október 31-én megjelent riport szerint – […] »jellemző tudósítás« a korról is, amelyben született. A mai kor átmeneti idő. Átmenet egy romokban heverő emberi világból egy megújhodott világba. A háború, mely körülöttünk és bennünk dúl, nemcsak leszámolás a régivel, hanem fájdalma is az új születésének. […] Történelmi vizsgán állunk, amelyre rámegy erőnk, egészségünk s talán a bőrünk is. Azonban helyt kell állni! Mindenkinek a maga helyén. Ez annyit jelent, hogy szemünket a jövő felé kell vetni, erőnket és hitünket az építésre. De milyen jövőt építünk? És milyen társadalmat? Egyénekből áll minden emberi közösség. Ezért mindenekelőtt való dolog tudni, hogy az emberi egyedekre vonatkozólag mi az eszmény? Egészen biztos, hogy az anyagiasság bilincsei már nem lesznek rajta a jövő emberein. Helyre áll a test és a lélek egyensúlya: így alkalmas lesz arra, hogy olyan társadalmat építsen fel, melyben a keresztény igazság és az építő szellem mindenekfelett uralkodik.”
Ilyen meggondolások mellett írt alá egy szerződést 1942 februárjában a budapesti Nemzeti Színházzal (ideiglenes címe szerint) a Szivárványra, melyre kétezer pengő előleget azonnal át is vett. Február 26-án megállapodott a kolozsvári színházzal az Énekes madár felújításáról. Június 5-én Pünkösti Andorral mint a Színpadi Szerzők Egyesületének és a Budapesti Színigazgatók Szövetségének elnökével írt alá egy szerződést „egyelőre cím nélküli” darabról, melyet az 1942/1943. évadban mutatnak majd be. Október 24-én a budapesti Nemzeti Színház Németh Antal rendezésében bemutatta a Csalóka szivárványt, melynek kolozsvári előadására, Tompa Miklós rendezésében, 1943. január 23-án került sor. 1942. október 15-én feladott levél szerint Ralf Steyer értesítette Tamási Áront, hogy Németh Antal a lipcsei színháznak is a Csalóka szivárványt ajánlotta, s a „fordításra kész” Énekes madarat majd a következő évadban lehetne bemutatni, mindkettőt a budapesti színigazgató rendezésében.*267
1943-ban új színdarabba is belekezdett. Szeptember 3-án már a vázlatát is megírta Illés Endrének: „Témám egy fiatal falusi iparos, ki minden eszközzel érvényesülni akar. Házasságot is ebből a célból akar kötni, de előtte mégis meg 133akarja kísérteni jövendő feleségét […] játékosan ördögnek öltözik, de ebben a bőrben egyszerre felszabadul a társadalmi és emberi nyűgök alól: áldott rajongó lesz belőle, s valóságos költő.” Szeptemberre, írta Illés Endrének, elkészült a végleges címe szerinti darab, a Hullámzó vőlegény első felvonása, a második részt 1944 márciusára fejezte be. Olyan közelinek gondolta a befejezést, hogy július 15-én szerződést kötött a Nemzeti Színházzal a bemutatóra, melyre azonnal felvett 4000 pengő előleget.
1943 végén felmerült benne az Árgírus-történet regényterve is, melynek ekkor a Mennyei tartomány címet szánta. Az ötletet Kodály Zoltán is jónak tartotta. 1944-ben azonban nincs nyoma annak, hogy a mű kidolgozásához hozzákezdett volna.
1944-ben, a közelgő katonai összeomlás előtt, országszerte megünnepelték a könyv ünnepét. Kiadtak, a Nemzeti Könyvtár 155. darabjaként, egy szűk válogatást Tamási novelláiból A legényfa kivirágzik címmel. Járt az ünnepen Budapesten, ahol az Erdélyi Szépmíves Céhnek rendszerint a Szerviták terén volt külön könyvsátra, Nyírő Józseffel megfordult Szegeden. Május 26-án, jegyezte fel Illés Endre, Kolozsvárt találkozott Tamási Áronnal, Kovács Lászlóval és Horváth Elekkel. Tamási, az ebéd végén, a kávé közben elmesélte, hogy amikor a második bécsi döntés után Hóman Bálint kultuszminiszter először jött Kolozsvárra, előtte telefonon megrendelte három napra az ebédet és a vacsorát. „Telefonon közölte, hogyan szereti a töltött káposztát. Kevés kaporral, a káposztába paprikát főzzenek, a töltelék borsos legyen, a disznó fülét se felejtsék ki.”*268
Tamási Áron személyes sorsát is meghatározták a politikai történések, a háborús törvények, a második bécsi döntés után következő román és magyar hadbalépés, a katonai sikerek és a gyorsan bekövetkező kudarcok.
Az események sorát a Corvin-koszorú átvétele nyitotta meg. A Horthy Miklós kormányzó által alapított Corvin-lánc és Corvin-koszorú kitüntetésben részesíthetők körét a két bécsi döntés eredményeként megnagyobbodott lélekszámhoz igazítva bővítették. Az 1940 októberében tartott ceremónián Corvin-láncot kapott Reményik Sándor, Corvin-koszorút Berde Mária, Gyallay Domokos, Kós Károly, Nyírő József, Tamási Áron és Tavaszy Sándor.*269
1941 júniusában „légoltalmi őrségi parancsnoki tanfolyam” elvégzésére kötelezték, s a július 1-jén kiállított tanúsítvány szerint jogosult lett „lakóház 134házcsoport légoltalmi parancsnokhelyettes” feladatkörének ellátására. Novemberben a Szűzmáriás királyfit Németországban „a nem kívánatos könyvek listájá”-ra tették. 12-én levélben jelezte lipcsei kiadójának, hogy „árja” származásáról szóló „hivatalos bizonyítvány”-t hamarosan postára adja. December 4-én dr. F. Kleinnek megígérte ugyanezen papírok elküldését, azt remélve, hogy a regisztrálás után elhárulnak majd az akadályok a Szűzmáriás királyfi és az Énekes madár németországi megjelenése és előadása előtt.
1942 márciusában sorozáson kellett megjelennie, de „súlyos szívbetegsége miatt” végül felmentették ugyan, az eljárás azonban hosszadalmas volt, „négy-öt vizsgálaton kellett” keresztülmennie. Szeptember 5-én Illés Endrének panaszkodott „rossz egészségé”-ről. December 15-én arról írt, hogy jobb kezébe „valami úgy beléütött”, hogy nehezére esik a fogás.*270
1943. január 18-án került sor Budapesten a Baumgarten-díjak kiosztására. Tamási Áron az Alapító okirat 12 paragrafusában foglaltak alapján, az 1942-ben megjelent Összes novellái című gyűjteményért a megemelt összegű, 5000 pengős díjat vehette át. Az író az Alapítvány székházában rendezett ünnepségen nem tudott részt venni.*271 A Csalóka szivárvány január 20-i kolozsvári bemutató miatt Erdélyben kellett maradnia.
A Kisfaludy Társaság február 7-i ülésén azonban megjelent, s felolvasta elődjéről, Hevesi Sándorról írott megemlékezését.
Május 14-én a Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Széptudományi Alosztálya választotta tagjai közé. December 10-én átvette a Magyar Irodalom-pártoló Társaság 3000 pengős díját a Három játék című művéért.*272
1943. január 19-én a „Magyar Kir. Kolozsvári Honvéd Hadtestparancsnokság” illetékes alosztálya kezdeményezte, nyilvánítsák az Ábel a rengetegben című, „nemzetnevelés szempontjából erősen kifogásolható mű” felvételét „a tiltott könyvek jegyzékébe […], a fenti mű tartalma miatt [ugyanis] nem alkalmas a katonaeszmény és a hazafias érzés ápolására”. Az előterjesztéshez csatolták a kifogásolt részek jegyzékét. Például ilyeneket: „26. oldal: a kidöntött fa és a jövedelem példája. A vihar a gazdagokat elsöprő erőszakos változás példája. 27. oldal: »bele van ágyazva az ülepembe« – mondja egy szekeres ember. Ez még a ponyvairodalomban sem szokásos kifejezés. […] 53. oldal: »Ha szeretik a seritalt, akkor csapolják meg a kutyát.« Drasztikus és közönséges. […] 90. oldal: Urat játszó ember.”*273
1351944 januárjában felmerült az Ábel a rengetegben svájci kiadásának gondolata. Tamási kívánsága az volt, hogy Ramuz írjon előszót a könyvhöz. A kiadás, írta Illés Endrének január 3-án, „nem annyira pénzügyi kérdés […], mint szellemi-erkölcsi vonatkozású.”*274
Az 1943. év végi és az 1944. év eleji katonai és politikai események előrevetítették a Kárpát-medencében élő népek közötti ellenségeskedés és rivalizálás felújulásának a lehetőségét. Magyarország német katonai megszállása 1944. március 19-én, a Gestapo, a magyar csendőrség és rendőrség együttműködésével foganatosított letartóztatások, Románia kilépése a háborúból új helyzetet teremtett.
Tamási Áron, aki folyamatosan használt naptárokat, s ezekbe hol több, hol kevesebb bejegyzést tett, 1944. január 11-étől minden korábbinál és későbbinél részletesebben rögzítette az eseményeket. Január 11-én ezt írta be: „Ciano grófot és három társát Veronában reggel 9 órakor, a fasiszták golyóval kivégezték. Miskolczy és Klimkó este elhozták az ajándékot, báránybundát. Isten tartsa meg őket s Haynal Imrét.” Április 5-én ezt: „Zsidó csillag életbe lép.” Május 11: „A Vasvári Pál utcából elviszik a zsidókat. Gara detektív figyelmét kötelességszerűen felhívtam arra reggel 6 órakor, hogy a szomszéd súlyos beteg, mire Gara azt mondta, hogy az én feleségemet is elviszi. Délben Ráki közölte, hogy itt járt két detektív, akik a feleségem szüleit keresték lakásomon. Minden szobát megnéztek, egy kufferomat fel is nyitotta a detektív”. Május 14: „Délután 6 óra tájban detektívek és fegyveres rendőrök jönnek, hogy feleségemet elvigyék, ki pénteken Pestre utazott. A detektívvezető megengedte, hogy megmutassam a házasságlevelet.”*275
1944. május 15-én Illés Endrének írt hosszú levélben számolt be az őket ért zaklatásról, a feleségét és felesége szüleit kereső detektívekről.
1944. május 27-én az alábbi levélben fordult a Sztójay-kormány belügyminiszteréhez, Jaross Andorhoz:
Méltóságos Belügyminiszter Úr!
Alulírott az 1530 1944. M.E. számú rendeletben feltüntetett jogalapon tisztelettel kérem, hogy feleségem született Salgó Magdolna részére a zsidótörvény hatálya alóli mentesítést megadni méltóztassék.
Abban a reményben, hogy az én szellemi, erkölcsi és politikai magatartásom húszéves irodalmi működésem folytán is kellő módon ismeretes, bizonyára mellőzhetem mindannak bizonygatását, mely alkalmas volna arra, hogy az én szerény személyemet megbízható és érdemes magyar ember gyanánt tüntesse fel. Szükségesnek vélem azonban, hogy fe136leségem személyére nézve néhány olyan adatot feltüntessek, mely az ő eddigi életének helyes megítélése dolgában irányadó lehet.
Született Nagyenyeden 1909. szeptember 14-ikén. Apja Salgó Dezső, jelenleg állami nyugalmazott műszaki tanácsos, ki az Alsó-Fehér vármegyei Állami Építészeti Hivatalnak a román megszállás előtti utolsó magyar főnöke volt s aki becsületes magyar hivatali magatartása folytán állását a románoknál annakidején elvesztette. Nevezett Magdolna leánya a nagyenyedi állami iskolában járta az elemi osztályokat; az 1919–1922. esztendőben a nagyenyedi Bethlen-kollégium tanulója volt, utána a dési rom. Kath. Polgári iskolában tanult, majd az 1925–1926. évben a nagyszebeni németnyelvű kereskedelmi leányiskola egyéves évfolyamát végezte. Ezután három évig a Szopos Sándor szabad festőiskoláját látogatta Désen, majd az 1931–1932. esztendőben a bécsi Képzőművészeti Akadémia mesteriskolájának hallgatója volt; az 1927–1931. évek alatt pedig a budapesti „Magyarság” külső rajzoló munkatársa.
Az 1938. év június 10-ikén a budapesti (zugligeti) Angol-kisasszonyok templomában áttért a katholikus hitre; s utána, 1938. augusztus 31-ikén, a kolozsvári anyakönyvvezető előtt házasságra lépett velem. Házasságunkból gyerek nem született.
Ugy házasságunk tartama alatt, mint egész ismeretségünk folyamán természetes és kizárólagos módon érezte és vallotta magát magyarnak, de hiszen ha nem így lett volna, a mi házasságunk nem is jöhetett volna létre.
Kijelentem, hogy mindezek, amiket elmondtam, legjobb tudomásom szerint a valóságnak megfelelnek s ha szükség mutatkoznék reá, okmányokkal is készségesen bizonyitom az elmondottakat.
Tiszteletteljes kérésemet megujitva, vagyok a Belügyminiszter Urnak
A legteljesebb tisztelettel
Kolozsvárott, 1944. május 27.
Tamási Áron
író, tartalékos hadnagy, a nagy
ezüst vitézségi érem tulajdonosa,
a Magyar Tudományos Akadémia és
a Kisfaludy Társaság tagja és a
Corvin-koszoru tulajdonosa*276
1371944. június 16-án ezt írta naplójába, az apósára utalva: „Öreg Dezső kivételezését Jaross belügyminiszter aláírta – telefonálja Teleki Béla titkára Pestről. Néhány órával később kiderül, hogy ellenkezőleg igaz. […].” Június 20: „Haynal kihallgatáson Kolozsvárt Jarossnál, az Öreg Dezsőék ügyében.”
1944 július legvégén Tamási Áront személyes veszedelem is fenyegette. Kacsó Sándor emlékezéséből tudható, egyesek „katonaszökevény”-ként emlegették, „zsidóbérenc”-nek mondták, mert kitudódott, hogy felesége és apósa mentesítéséért tett lépéseket. 1944. július 31-én ezt írta Illés Endrének: „[…] nagy mértékben súlyossá vált a helyzet […] Úgy gondolom, ha erőszakkal nem visznek el, itt maradok. Ha lehetséges székelyföldre megyek. Ide tartozom. Ne felejts el engem; s ha mód van rá, megélhetésemen a Révai könnyítsen. […] Bármi történik, esetleges Révai és más jövedelmem negyedrésze Magdó feleségemet illeti, többi a testvéreimet, illetőleg édesanyámat.”*277
Arra is gondolt, hogy Farkaslakán telepedik meg. 1938-tól ritkán, 1942-től azonban folyamatosan érdeklődött az otthoniaktól az esetleges házvásárlásról.
1944. augusztus 22-én a Vörös Hadsereg elfoglalta Iaşit, augusztus 23-án Kisinyovnál az oroszok bekerítettek 15 német hadosztályt. I. Mihály király még azon a napon letartóztattatta Antonescu tábornokot, aznap éjjel Sănătescu tábornok megalakította kormányát, a román csapatok szembefordultak a németekkel, s a gyors ütemben előrenyomuló Vörös Hadsereg augusztus 30-án bevonult Bukarestbe.
Tamási Áron augusztus közepén, amikor a feleségének a szülei megkapták a mentesítést, Pesten tartózkodott. 20-án indult haza Kolozsvárra. Naptári bejegyzései szerint 23-án találkozott Márton Áron püspökkel. Augusztus 29-én az Erdélyi Kör épületében megalakult az Erdélyi Magyar Tanács. A Tanács tagja lett Vásárhelyi János református püspök, Sándor Imre római katolikus püspöki helynök, Józan Miklós unitárius püspök, Maksay Albert a református teológia igazgatója, Tavaszy Sándor az Erdélyi Múzeum-Egyesület alelnöke, Nagy Géza az egylet titkára, Miskolczy Dezső a Tudományegyetem rektora, Haynal Imre orvoskari dékán, Demeter Ferenc az Iparos Társulat elnöke, Szabédi László, Tamási Áron, Balogh Edgár, Mikó Imre. Memorandumot küldtek Horthy Miklósnak, azt javasolva, kérjen fegyverszünetet, s Kolozsvárt ellenállás nélkül adják át a Vörös Hadseregnek, az ipari létesítményeket és a közintézményeket ne szállítsák el és ne szüntessék meg. Szeptember 16-án tárgyalásokat kezdtek Dálnoki Veress Lajos hadseregtábornokkal és Bethlen Béla gróffal, Észak-Erdély kormánybiztosával 138annak érdekében, hogy Erdély és Kolozsvár a legkisebb veszteséggel kerüljön ki a háborúból.*278
Tamási Áron naplójában ezután a következő bejegyzések olvashatók: „Szeptember 25. Bánffy elmegy. Bejövök Bánffy lakására.” „Szeptember 29–30. Harc Kolozsvárért.” „Október 2. Reggel és délelőtt orosz pergőtűz. Ágyúval állomást is lövik.” „Október 3. Magdó szüleit Vasvári Pál utcába viszi.” „Október 5. Kiürítési plakát – harc ezeken a napokon folyik.” „Október 7. Riadalom tetőfokán. – D.e. ½ 1 egyetem-avatás ágyúszó közben. Délután a két plakát megjelenik. Egyik felhívás a menekülésre, főleg fiatal nők; másik Veress Lajos hadseregparancsnok plakátja, mely elrendeli, hogy 16-60 éves korig mindenki azonnal jelentkezzék katonai szolgálatra.” „Erre a napra virradólag nem aludtunk sokat. Utazásról beszélgettünk Magdóval. Este Miskolczy és Haynal is azt tanácsolták, hogy menjek. Reggel ½ 8-kor Molnár úr autóbuszán elhagyjuk Kolozsvárt […].”*279
139 140Nehezen volt értelmezhető a kortársak számára Tamási Áron elutazása Kolozsvárról és Erdélyből.
Egyrészt sokak előtt ismeretes volt ragaszkodása szülőföldjéhez. Az Erdélyi Tanács valamilyen tisztséget is szánhatott neki, esetleg Kolozsvár polgármesterének szemelték ki. Valószínűleg volt valamilyen informális funkciója is. Erre lehet (talán) következtetni a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött egyik feljegyzésből, amely szerint 1944. szeptember 30-án a kormánybiztos rendeletére az ő ellenjegyzésével Szabados Árpád, Tiboldy Zoltán és Szabó Lajos 300 000 pengőt felvett a Nemzeti Banktól, melyből az „esetleges megszállást megelőző napon” a kolozsvári Nemzeti Színház itt maradó színészeinek kellett kifizetni háromhavi illetményt.*280
Az új helyzetben szükség lett volna hazai és nemzetközi ismertségére. A korszak írói és költői közül már nem élt Reményik Sándor, Balázs Ferenc, a Tizenegyek vezetője és Dsida Jenő. A helikonisták közül a háborúban elpusztult Bárd Oszkár, Karácsony Benő, Ligeti Ernő; Áprily Lajos és Makkai Sándor már korábban Magyarországra települt, Nyírő József és Wass Albert a román uralom elől hagyta el az országot. Bánffy Miklós, Kádár Imre és Szántó György Magyarországra készült.*281 Októberben megszűnt az Erdélyi Helikon, a Pásztortűz és az Erdélyi Szépmíves Céh. Kacsó Sándort internálták a hatóságok, s csak hónapokkal a háború befejezése után, a baloldali politikusok sürgetésére térhetett haza. Tamási Áront az irodalmi tekintélyen túl politikai tisztelet is övezte. Következetesen egyenlőséghívő volt, az 1930-as évektől minden alkalmat felhasznált a Duna-menti népek együttműködésének erősítésére. A Vásárhelyi Találkozó elnökeként több olyan eszmét pártfogolt, mely az 1945. március 6-án megalakult Groza-kormány programjában szerepelt. Személyesen is ismerte az Ekés-front valamikori vezetőjét, Groza Pétert, akivel még akár együtt is működhetett volna. Azok a barátai, főleg Balogh Edgár, 141akikkel a Korunkban is együtt jelent meg, mindenképpen számítottak politikai szerepvállalására is.
Anyagi nehézségei sem voltak. 1944. január 1-jétől június 30-áig csak a Révai Irodalmi Intézettől 23 280,50 pengőt vett fel, s erre az időre még 6518 pengő járandósága maradt az Intézetnél.*282 Számítani lehetett természetesen a pénz devalválódására, ez az összeg azonban alkalmat adhatott volna egy új élet elkezdésére is.
Távozását mások másként értelmezték. Kacsó Sándor szerint Tamási idegei egyszerűen „felmondták a szolgálatot”.*283 Akadtak, akik úgy vélekedtek, a törvények szerint zsidónak számító feleségéért való aggódás vitte el Kolozsvárról. Távozásában szerepe lehetett Haynal Imre és Miskolczy Dezső érvelésének. Nem zárható ki az sem, hogy számított arra a politikai harcra, amely Antonescu, I. Mihály király hívei, a miniszterelnökségre számító Groza Péter pártja és a szovjet fegyverekkel hatalomra jutó kommunista párt között bontakozik ki. De az is lehet, hogy neki, aki már 1935-ben Sényi Lászlónak, a Kemény Zsigmond Társaság főtitkárának küldött levelében azt írta, „[…] hovatovább egyetlen cél marad csak: emlékeztetőül a nemzeti és egyéni becsület”,*284 nyilvánvalóvá vált: szülőföldjén „nem szolgálhatja Erdély jövőjét”.*285 1945-ben, dr. Bakk Eleknének, aki megkérdezte, „miért hagyta el viharos sietséggel egy éjjelt Kolozsvárt, mikor előző napon megegyeztek, hogy mindenki a helyén marad?”, ezt felelte: „Az ottanért dolgozni már csak itt lehet.” *286
De az is elképzelhető, hogy számított a második bécsi döntés miatt bekövetkező román nemzeti presszióra, a magyarok ellen forduló helyi indulatokra, amelyek lehetetlenné tesznek majd minden érdemi megbeszélést az I. világháború után Romániához került magyarok helyzetének újrarendezésére. Ekkor ugyanis még elképzelhetőnek tűnt a trianoni döntés etnikai szempontú felülvizsgálata. Lord Rothermere 1927-es javaslata Pozsonyt, Nyitrát, Ungvárt magába foglaló csehszlovák részeket, Aradot, Nagyváradot, Szatmárnémetit és a tőlük keletre eső területeket, valamint Kolozsvárt és az Erdélyi-medencét és a Drávától délre lévő kis területet, mintegy 3,5 millió lakossal visszacsatolandónak tekintett, akik között csak az Erdélyi-medencében éltek kisebb számban nem magyar ajkúak.*287 Az amerikai–angol békeelőkészítő bizottság 1942–1943-ban készült térképén a Kisalföldet, a Borsod-Abaúj-Zemp142lén megye, a Kárpátalja keskeny sávját, Szatmárnémetit, Nagyváradot, Aradot, a Délvidéken Szabadkát és környékét még visszacsatolandónak tüntette fel.*288 A brit és amerikai békeelőkészítők fontolóra vették Erdély önálló állammá szervezésének vagy a román–magyar közös közigazgatás bevezetésének a tervét is.*289 Tamási Áron bízhatott abban, hogy az etnikai elvet alapul vevő, ésszerű kompromisszumok kidolgozásában Magyarországon élve nagyobb lehetőségei lesznek. Teljes joggal számított arra is, hogy a népi írók táborából a hatalomba vagy a hatalom közelébe kerülők mindebben közreműködnek majd. Az a külön terv, amelyet 1944. február 29-én, a „szökőnapon” Kemény Jánossal és Szabédi Lászlóval fontolgatott, s melyhez magának külön kiegészítéseket írt még szeptember 7-én arról, miként lehetne a jövendő Erdélyben „az alsóbb rétegek megerősödésé”-t támogatni, a falusi, megyei, valamint a szellemi és politikai önkormányzatokat megszervezni, hogyan lehetne az elmúlt „négy év mulasztásá”-t pótolni, miként kellene a kibontakozó „más helyzet”-hez alkalmazkodni és „új formá”-t kialakítani, ez a terv Romániában, 1944. október 8-án megvalósíthatatlannak tűnhetett.*290
1944. október 8-án Kolozsvárt elhagyva, feleségével és annak szüleivel bujdoklásra kényszerült. Naplójából tudható, hogy először Csákigorbón szálltak meg, október 13-án Kacsón és Tasnádon át Nyíregyházára érkeztek. Október 15-én, miközben Tokajból kijövet Szerencs felé tartottak, elhangzott Horthy proklamációja a háborúból való kilépésről, 16-án a rádió közvetítette a proklamáció visszavonását és Szálasi Ferenc miniszterelnökké történt kinevezését. Az október 27-én már „nemzetvezető”-vé emelt Szálasi kormányában a külügyminiszter Kemény Gábor, a marosvécsi Kemény János báró rokona lett. Tamási Áron felesége és annak szülei október 19-én másfelé indultak. Az író október 26-án Felsőzsolcára, majd Miskolcra, onnan Budapestre érkezett. Előbb az Attila utcában lakott, majd december 14-én Bókay János regény- és drámaíró ugyancsak Attila utcai lakásában húzódott meg, közel a Várhegy alatt átmenő alagúthoz. November 30-án Sopronban (nem messze a sopronkőhidai börtöntől, ahol december 24-én kivégezték Bajcsy-Zsilinszky Endrét), az oda menekült nyilas kormányzati szervekben szolgálatot teljesítő jóakarója kiállított a nevére egy iratot arról, hogy „Tamási Áron hdp. őrmester mindennemű szolgálatra és munkára alkalmatlan. Dr. Paál Ferenc M. kir. 9. honvéd élelmező raktár parancsnokság.”*291
143November végén keresték a belügyminisztériumból, esetleg a hadügyminisztériumból. December 27-én, két nappal azután, hogy elkezdődött Budapest ostroma, a pincébe húzódtak. Itt töltötte december 31-ét is,*292 az utána következő majdnem teljes hónapot is. Az Attila utcai ház, ahonnan Tamási Áront Bókayék áthívták magukhoz, január első napjaiban már romokban hevert. Január 24-én a bombázástól a lépcsők ebben a házban is leomlottak. „Maga a ház is kettőbe szakadt”. Az udvaron lótetemek feküdtek.*293
Január 26-án, amint ezt megírta az Emberi lélek. Naplójegyzet: 1945. január 26.–február 3. című írásában, Bajor Gizi, a korszak egyik legünnepeltebb színésznője küldött érte egy katonát, s elhívta magukhoz, a Pilsudsky (ma: Stromfeld Aurél) úton lévő villájába, biztonságosabb helyre. Az író január 27-én szánta rá magát a veszélyes útra. A Krisztina körúton, a Márvány utcán, a Böszörményi úton ment, „kerülgetve élőket és holtakat”. A sovány, gyűrött ruhájú, hosszú hajú írót a rejtekéből előjött, „a nyilasok elől” rejtőző orvosprofesszor férj, Germán Tibor vette szemügyre, megmérte orvosi mérlegen, borral és szivarral kínálta.
Az alagsorban, egy „nagy teremszobában” jelölték ki az ágyát. A művésznő és férje több embert bújtatott a nyilasok és a németek elől: itt volt „Tóni és Terka is, házastársak és művészek”, „Rudi bátyja”, unokahúga, Lívia, „egy kitűnő újságíró […] feleségével és szelíden bimbózó leányával”. Február 1-jén egy zászlós érkezett valahonnan, akit a színésznő új ruhával látott el, megebédeltette, s aztán a katona eltűnt.*294
Tamási Áron nehezen bírta a bezártságot. Időnként ki-kiszökött a villából, felkereste valamelyik hölgyismerősét (elment „rózsaszaglászni”, ahogyan ő mondta). Az egyik ilyen alkalommal nyilas pártszolgálatosok igazoltatták, s mivel papírjai nem voltak rendben, bekísérték a Hűség Házának nevezett Andrássy út 60.-ba. Véletlenül ott tartózkodott a külügyminiszter, Kemény Gábor, aki egy „átvételi elismervény” fejében magához vette az írót, akit aztán a hátsó kapun kiszöktetett.*295
A Bajor-villában bujdosók és a háziak számára 1945. február 3-án fejeződött be a háború. Ekkor jelentek meg az első szovjet katonák. Az innen nem messze rejtőzködő Németh Lászlóéknak és Illyés Gyuláéknak, a Volkmann utcában lakó Szabó Lőrincéknek egy-két nappal korábban vagy későbben ért véget a pince-lét.
144Erre az időszakra alapvonásaiban kialakult Magyarország háború utáni átmeneti közjogi és államszervezeti rendszere. Az 1944. december 21-ére, a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front pártjainak javaslatára, „kijelöléses rendszer”-ben Debrecenben összehívták az Ideiglenes Nemzetgyűlést, amelyet 1945. július 28-án kiegészítettek a később felszabadult magyarországi területek delegáltjaival. Hivatalosan megalakult a Magyar Kommunista Párt, a Független Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt, a Nemzeti Parasztpárt, a Polgári Demokrata Párt; 19 pártonkívüli képviselő csatlakozhatott a függetlenségi fronthoz.
Tamási Áron a népi írók többségével: Darvas Józseffel, Erdei Ferenccel, Farkas Ferenccel, Illyés Gyulával, Kovács Imrével, Veres Péterrel és másokkal ellentétben, nem a szegényparasztságot képviselő Nemzeti Parasztpártba, hanem a Független Kisgazdapártba lépett be. „Nem jó, ha mindenki egy csónakban van – indokolta döntését barátainak – megosztva kell működni.”*296
Az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választáson, ahol a Független Kisgazdapárt 2 697 508, a Magyar Kommunista Párt 802 422, a Nemzeti Parasztpárt 325 284 szavazatot kapott, Tamásit nem a pártja delegálta. Egyike lett annak a tizenkét közéleti és szellemi vezető személyiségnek, akit a nemzetgyűlés első ülésén, előzetes pártközi tárgyalások alapján, képviselőnek választottak (Károlyi Mihály, Kodály Zoltán, Pátzay Pál, Szent-Györgyi Albert, Szőnyi István, Vámbéry Rusztem társaságában).*297 A kormányalakításkor azonban szóba jött mint a vallás- és közoktatásügyi tárca várományosa, Darvas József és Jócsik Lajos társaságában. Rákosi azonban nem támogatta jelölését. A miniszter végül a Nemzeti Parasztpárt tagja, Keresztury Dezső lett.*298
Tamási „[…] honatyai tartással foglalt helyet a parlamentben, ami akkor ritkaságszámba ment. Szeretett is az ország házában lenni. Főként, ha olyasmi volt napirenden, aminek van nemzeti jelentősége. A köztársasági elnök beiktatásának napján [1946. február 1-jén] ő vezette a Parlament folyosóján végig Tildy Zoltánt: »Vigyázok is rá – mondta Szabó Zoltánnak –, hogy megadják neki a tiszteletet. Mi csináltuk elnöknek.«”*299
Az 1945-ös előjegyzési naptárából*300 látszik: Veres Péterrel, Erdei Ferenccel, Illyés Gyulával és Szabó Pállal szemben, akik többé-kevésbé vezető politikai tisztségeket töltöttek be, a romániai és a magyarországi politikai életben korábban sokkal aktívabb Tamási Áron kizárólag irodalmi-művészeti kérdé145sekkel foglalkozott. Mivel ebben az időszakban az elnevezések bizonytalanok voltak, s szinte semmiről nem készült jegyzőkönyv, lehetséges, hogy az előjegyzési naptárban szerepeltetett megbeszélések valamelyik más „hivatalos” nevű szervezet keretében bonyolódtak.
A legelső tárgyalás, melyen (a naptár szerint) részt vett, a Magyar Művészeti Tanács Irodalmi Szaktanácsának megbeszélése volt. A Tanács 1945. február 16-án tartotta első ülését. Ekkor művészeti áganként néhány ember tárgyalt a Budapesti Nemzeti Bizottság néven alakult testület vezetőivel. Az irodalmat ezen a megbeszélésen Darvas József és Kassák Lajos képviselte. Március közepén került be a testületbe Márai Sándor és Tamási Áron.*301 Az Irodalmi Szaktanácsnak (Tamási naplója szerint: az Irodalmi Tanácsnak) március 29-i ülésén*302 tagja lett Darvas József, Illyés Gyula, Kassák Lajos, Márai Sándor, Tamási Áron, Veres Péter, Zilahy Lajos. Júniusban meghívták a Szaktanácsba Mihályfi Ernő művészeti írót is.*303 Tamási április 1-jén a Nemzeti Parasztpárt Művészeti Tanácsának megbeszélésén volt. Áprilisban Illyéssel, Kassákkal, Zilahyval az Írószövetség elnökségének lett tagja.*304 Az Írószövetségben, ugyanakkor vagy később,*305 a Magyar Kommunista Párt nevében Gergely Sándor a Művészeti Tanács író tagjainak lemondását követelte, kifogásolva, hogy írói ösztöndíjakat „politikai múltjukat illetően nem éppen feddhetetlen íróknak is odaítéltek”. Tamási Áron május 10-én Zilahyval és a szovjet hadsereg őrnagyaként hazaérkezett Illés Bélával találkozott, 19-én ismételten Zilahyval volt találkozója.*306
Zilahy ekkor különleges helyzetbe jutott. Ő írta meg „a felszabadult magyar sajtó első vezércikkét”, mely 1945. január 22-én jelent meg a Szabadság című új lapban Ami a romok alatt, s ami a romok felett van címmel. Ez az írás egyrészt Zilahy ellen fordította a Budapesten maradt nyilasokat, akik „Te rohadt kommunista, ezért meg fogsz lakolni!” típusú levelekkel árasztották el.*307 Másrészt eljutott a cikk híre Vorosilovhoz, a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökéhez, aki mindent meg akart tenni a szellemi újjáépítés érdekében is. Amikor aztán a Budapesti Nemzeti Bizottság már 1945 elején kezdeményezte a szomszédos országokkal közösen létrehozandó művelődési társaságok szervezését, kézenfekvőnek tűnt, hogy a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság146ban, melynek díszelnöke Szent-Györgyi Albert lett, elnökké Zilahy Lajost választották. Nincs feljegyzés arról, hogy Tamási Áron ott lett volna az alakuló ülésen. Június 5-én azonban jelen volt egy magyar–román megbeszélésen. Szeptember 21-én pedig megjelent a Magyar–Román Művelődési Társaság alakuló kongresszusán.*308 És egy rövid beszédet is tartott. Ebben hitet tett „a román és a magyar nép megbékélése” mellett. Kifejezte azt a reményét, hogy „a fölszabadult demokratikus eszmények a megbékélés híveinek adtak történelmi lehetőséget arra, hogy a magyar és a román nép között az emberséges és építő jellegű nemzeti életet megteremtsék. Az öröm mellé ez a történelmi lehetőség adja a felelősség tudatát. Szükséges ez, mert aki a vajúdás mai lázában és a jelszavak incselkedései közben meg tud feledkezni arról, hogy a jövendő nemzedék ítélkezni fog fölötte, az könnyen eltéved […]. Ezt csak olyan emberek vihetik eredményes útra, akik a maguk népe számára biztosítani tudják az emberséges életet, de ugyanakkor meg tudják akadályozni, hogy a másik nép emberi és nemzeti méltósága ellen főbenjáró bűnt kövessenek el.”*309
A Magyar–Román Művelődési Társaság elnöke végül Kodály Zoltán lett.*310 Tamásinak semmiféle tisztség nem jutott. Feltételezhető azonban, hogy a háborút lezáró (és végső soron Észak-Erdély és a partiumi részek vagy legalábbis a Szatmárnémeti–Kolozsvár–Arad vonal hovatartozását ezután szentesítő, az esetleges autonómia kérdésében döntő béke kilátására gondolva), az írónak mindkét országban valamilyen közvetítő szerepet szántak. Talán erre lehet következtetni két tényből: Groza Péter és Tamási Áron 1945-ös levélváltásából és az 1946-os román–magyar kulturális hét megrendezésének tervéből.
Az 1945. decemberi levélváltásból csak az akkor már román miniszterelnök, Groza válaszát ismerjük. A kormányfő kézírásos, magyar nyelvű levele mindenképpen fontos kordokumentum:
„Igen tisztelt Tamási Úr!
Vettem f. hó 7/iki sorait, s küldöm legjobb kívánságaimat ah[h]oz, hogy népeink békés ügyének szolgálatában mennél eredményesebben fejthesse ki tehetségét és munkaerejét.
Nem könnyű feladatok várnak mindkét oldalon, s éppen ezért fokozott odaadással kell minden alkalmat megragadnunk, hogy kiépítsük az új utat, mely kölcsönös megértéshez, együttműködéshez s végeredményben a magyar és a román nép kibéküléséhez vezet.
147Elindulhatunk – s hogy ne tévedjünk, tekintsünk csak előre, a nagy czél felé, amelyért érdemes minden akadállyal és gyanakvással megküzdeni.
Szívélyesen üdvözli:
Dr. Petru Groza”*311
Nem kevésbé korszakjellemző a Román–Magyar Kulturális hét terve. Az egész megszervezésével megbízott Czikó Nándor 1976-ban átadott összefoglaló emlékirata és Sütő András korrigáló megjegyzései alapján a következőkben rekonstruálható: Groza Péter, feltehetőleg anélkül, hogy a részletekbe beavatta volna a román kommunista párt vezetőit, 1946-ban Román–Magyar Kultúrhetet kívánt rendezni a maga elnökségével. A kivitelezéshez magához kérette Czikó Nándort, a Magyar Népi Szövetség ambiciózus vezetőségi tagját, aki – írta róla Sütő András – „románnal keresztezett anyanyelvének öszvérállapotában aggodalom és lámpaláz nélkül lépett mindenkor szónoki emelvényre […]”. Groza Péter terve szerint a kulturális hétnek közelebb kell hoznia egymáshoz a román és magyar népet. A meghívandó 60-70 személy nevét tartalmazó listán, a kormány vendégeként a „névsor első helyén” Tamási Áron szerepelt. „A miniszterelnök külön hangsúlyozta – olvasható Czikó Nándor összefoglalásában –, hogy ő ki ne maradjon a delegációból. Mint mondotta, Áron neki régi jó barátja. Fiatalkorukban többször találkoztak, elbeszélgettek irodalomról, történelemről, politikáról. Nagy tudású írónak tartja, s mély baráti érzelmek szálai fűzik őt hozzá. Többi megbeszéléseink során Groza Péter vissza-visszatért Tamási Áronra, hangsúlyozva, hogy őt mint személyes vendégét hívjam meg Bukarestbe.” Az instrukciókkal ellátott megbízott „hét kocsiból álló, elegendő fűtőanyaggal, élelemmel jól felszerelt különvonattal indult” Budapestre. Másnap Rákosi fogadta, egyetértett a tervvel, magához kérette Kállai Gyulát további egyeztetésre. A kulturális hétre meghívandók között találkozott Tamási Áronnal, aki elmondta, „nagyon szeretne hazamenni és bejárni újra Erdélyt. […] Örvendett a meghívásnak”. Következő nap a Keleti pályaudvarról indult a vonat. „Megérkezett Tamási Áron is, két bőrönddel és a feleségével. Megbízottaim rögtön átvették a bőröndöket, én pedig a hálófülke felé tessékeltem a házaspárt. […] A kiérkező barátok és a feleség lebeszélték az írót az utazásról, arra hivatkozva, hogy Romániában még zavaros, bizonytalan a helyzet. Könnyen megeshet, hogy Tamásit le is tartóztatják.” A delegáció, Keresztury Dezső közoktatásügyi miniszter vezetésével elindult Romániába „népes küldöttséggel”. „Mikor dr. Groza Péternek elmeséltem a Tamási Áronnal kapcsolatos kudarcot – tette hozzá Czikó Nándor –, sajnálatát fejezte ki, majd hozzátette: »Az volt a szándékom, hogy meg148győzzem Áront: maradjon itthon és erősítse a magyar írói gárdát«.” (Ugyanerre a történetre, a történet végére Szőts István A bölcsőtől a koporsóig című interjújában másként emlékezett. Tamásinak azért kellett leszállnia az induló vonatról, mert a hivatalos román szervek, a személyes miniszterelnöki meghívás ellenére, az utolsó pillanatban megtagadták tőle a beutazó vízumot.)*312
1945 közepén és 1946-ban Romániában is, Magyarországon is megindult az egypárti uralom kiépítése. Romániában ekkor tartóztattak le és vetettek börtönbe olyan írókat és újságírókat, akik „a magyar világban” működtek és tisztséget viseltek. Megbüntették Bözödi Györgyöt, Nagy Eleket, Daday Lórántot, feketelistára került Nyírő József, Reményik Sándor és Wass Albert. „Tamási remekművét, a Szülőföldemet – írta Sütő András – 15-20 cenzorüldözte soráért, az Ábel-trilógia első könyvét kezdő mondatáért tiltották be évtizedekre.”*313 Magyarországon 1945. július 16-án volt a Fészek Klubban az írók közgyűlése, amin Tamási Áron is részt vett. Horváth Márton 1945. május 31-i Szabad Népben megjelent Babits halotti maszkja és az ezidőtájt tartott József Attila költészete című előadása alapján feltételezhető, hogy ekkor – és talán éppen ezen a fórumon – indult meg „a nyugati orientációjú nagypolgárság irodalma (Márai, Zilahi [!]); az ugyancsak nyugati (francia) orientációjú, a munkásságtól való paraszti és értelmiségi elkülönülést hirdető Illyés, Németh László stb.” elleni hangulatkeltés, valamint az „urbánusok”, „népiesek” és a Kassák-kör elleni háború (amint az a két fenti írást tartalmazó Horváth Márton-könyv, a Lobogónk: Petőfi! című kötet bevezetésében szószerint meg is jelent).*314
Tamási Áron azonban egyelőre még nem került „célkeresztbe”. 1945. szeptember 17-én a Színház című képes hetilap szerkesztőbizottságának tagja lett havi 20 000 pengős fizetéssel, cikkenként 2500 pengő honoráriummal. Ezt a tagságot 1946. február 4-én felmondta, utalva a szerkesztőbizottságon belüli nézeteltérésekre.*315 A többség kérésére azonban ekkor visszavonta lemondólevelét, melyet aztán, véglegesnek tekintve döntését, 1946. augusztus 26-án megismételt.*316 Október 7-én Hetedik Nap címre kért lapindítási engedélyt, majd a kérés elutasítása után Virágos Kert címmel szerette volna „a színház, a film és más művészetek, valamint a magyar és az emberi kultúrát művelő szellem képes hetilapjá”-t megindítani. Ezt is elvetette a jóváhagyásra jogosult Szövetséges Ellenőrző Bizottság, mely végül Rómeó és Júlia címmel adott 149lapalapítási engedélyt Deák Istvánnak, aki mellett Tamási Áron már csak közreműködőként szerepelt.*317
Ezek azonban mind periférikus lapok voltak. Az újjáalakuló folyóirat-struktúrába a korábban működő szerkesztői csoportok kerestek maguknak megjelenési lehetőségeket.
Legelőször 1945 áprilisában Debrecenben szerveződött meg folyóirat Magyarok címmel, a Nyugat és a Magyar Csillag örököseként, Juhász Géza szerkesztésében, Füst Milán, Márai, Nagy Lajos, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Vas István közreműködésével. 1946 júliusától 1948 májusáig nemzedéki folyóiratot szervezett Újhold címmel Lengyel Balázs, Rába György és Mándy Iván (Gyárfás Miklóssal, Nemes Nagy Ágnessel, Örkénnyel). 1946 szeptemberében indult a Forum Vértes György szerkesztésében, azzal a céllal, hogy egyesítse a kommunista és a nem kommunista szerzőket. 1947-ben és 1948-ban havonta kétszer jelent meg a Kortárs, Kassák Lajos lapja. Kassák volt a szerkesztője ugyane két évben kiadott művészeti lapnak, a Magyar Művészeti Tanács hivatalos újságjának, az Alkotásnak is.
Tamási Áronhoz az újrainduló Válasz állt a legközelebb, Illyés Gyula, majd rövidesen Sárközi Márta lapja. A népi írók közül itt közölt Kodolányi, Németh László, Szabó Pál és Veres Péter. A lap, a többivel együtt, az irodalmi sokszínűség felszámolásának idejére, 1949-re megszűnt.
1945 elején, az ostrom befejezése után, Tamási Áron baráti meghívásra a szülészeti klinikán lakott. Majd Budapestre érkezett feleségével a Vas utca 2/c.-be költözött. Ez az időszak a házaspár életében kritikus periódus volt.
Salgó Magdolna, talán március végén, április elején hazautazott szüleihez Kolozsvárra. Az április 22-i levélben az asszony férje „fontos dolgá”-ról írt Budapesten, meg arról, ha Pesten marad, akkor ő is utána megy majd a magyar fővárosba. Valószínűsíthető, hogy az asszony májustól szeptemberig valamennyi időt Pesten töltött, szeptemberben azonban már ismét Kolozsvárt élt. Nemcsak azt írta meg, hogy férje képviselő lett, de azt is, hogy „már egy éve semmi pénzt nem kaphatott tőle”. Ugyanakkor kérte sógornőjét, vétesse fel Tamási Áront Farkaslakán „az állampolgári listára”, melyen 1929-ben „943-as szám alatt szerepelt”. 1946. július 28-án arról tudósította anyósát, hogy „Áron a béketárgyalásokig” biztosan nem mehet haza.*318
Az érzékelhető távolodás ellenére 1946 végén vagy 1947 elején Tamásiné Svájcba utazott. Kéziratokat vitt magával, amelyeket Amerikába szántak, meg 150másokat, amelyeket a Londonban működő Aldor Kiadóhoz kellett eljuttatni. Szóba jött ekkor franciaországi és svájci megjelenés ügye is. 1947. január 13-án, Genfben feladott levélben Salgó Magdolna megírta egyik álmát is. Eszerint Farkaslakán, amikor felkéredzkedett egy szénás szekérre, azt mondták, már nem Tamási Áron felesége. Az április 23-i levélben, melyben szó volt egy francia tőkével elkészítendő filmről is, konkrétan felmerült a jogszerű válás gondolata. „[…] arra kérlek, tájékozódjál, hogy miképpen lehetne nagyon gyorsan azt a kis formaságot elintézni, amit válásnak neveznek. Mert a válás valójában, a Vas utcában történt meg, több mint egy éve. […] egy éves különélés után igazán nem elhamarkodott dolog a válás. […] Csókol kis vándorod: Magdó és csókol a Mackó Zebulon”. Úgy látszik, hogy a válás jogi formáit az író hamar elintézte. A reménybeli új élet (vagy új házasság) gondolata azonban egyszerre örömet és bánatot is jelentett neki. Erre lehet következtetni Salgó Magdolna 1947. június 10-én kelt levelének utolsó soraiból: „Úgy szeretnék segíteni Rajtad […] Te legalább Te lennél boldog, vagy amennyire lehet, megelégedett […] már csak pár napig vagyok a feleséged – azután viszont szeretnék nagyon és emberien jó lenni hozzád.
Furcsa, hogy mindkettőnknek egyszerre nehezült így meg az életünk. Ne busulj Édes, hátha jobb lesz és elviselhetőbb.
Sok szeretettel csókollak: Magdó”*319
Tamási Áron magánéleti problémái az ország elhatározott „szovjetizálása” idejére estek.
Tildy Zoltán köztársasági elnök és a Független Kisgazdapárt politikusa, Nagy Ferenc miniszterelnök tisztában volt azzal, hogy a Szovjetunióval való barátságos viszony kialakítása elengedhetetlen, perspektivikusan azonban mindketten a szovjet csapatok kivonulását és a szuverenitás helyreállítását akarták.
A Magyar Kommunista Párt, hogy a Független Kisgazdapártot elszigetelje és megkezdje Magyarország „átalakítását”, 1946. március 15-én létrehozta a Baloldali Blokkot. Ezzel az egyik oldalra kerültek a társadalmi forradalmat folytatni akaró kommunisták, szociáldemokraták és a Nemzeti Parasztpárt. A másikra azok a politikai csoportok, melyek polgári demokratikus pluralista társadalmat akartak.*320
Ezzel párhuzamosan zajlott az 1945: VII. törvénycikk felhatalmazása alapján a népbíróságok megszervezése. Az 1945. február 3-a és 1950. április 1-je 151között működő huszonnégy népbíróság 59 429 ember ügyét tárgyalta, 26 997 esetben elmarasztaló ítéletet hozott. Ez a jogi folyamat két vonatkozásban is érintette Tamási Áront.
A népbíróságok és igazoló bizottságok felülvizsgálták az írók magatartását is. Három lehetőség volt: igazolták az illetőt, azaz feddhetetlennek nyilvánították; feddéssel igazolták; bűnösnek ítélték. Az írók és költők közül Erdélyi József a Solymosi Eszter vére című antiszemita verséért, a Nemzeti Front elnevezésű szélsőjobboldali pártba való belépéséért és szerepvállalásáért 1947-ben háromévi börtönbüntetést kapott. Szabó Lőrinc a Vezér című versének 1938-as változata és a Pesti Naplóban megjelent, Németországból tudósító néhány cikke miatt került a háborús bűnösök listájára. Németh Lászlót Kisebbségben című cikke és a balatonszárszói konferencián elmondott szavai miatt idézték bíróság elé. Illyés Gyula naplójából tudható: ugyanígy felmerült Tamási Áron perbefogása is. Illyés, aki mentőtanúként megjelent Szabó Lőrinc tárgyalásán, egy tiltakozó cikk megjelentetésére készült. Valamilyen úton-módon tudomására jutott Illyés elhatározása a Magyar Kommunista Párt vezetőinek. Illyés naplójában 1945. május 9-énél mindenesetre ez olvasható: „[…] Este Rákosi, Gerő, Révai. A cikkem sokat ártana külpolitikailag, azt lehetne kiolvasni belőle, itt ölik, üldözik az értékeket. Hát nem? Ők nem! Akkor máris elértem a célom, nem ragaszkodom a közléshez. Tehát sem Szabónak, sem Némethnek nem eshet baja, Tamásinak, Kodolányinak, Féjának sem (utóbbit ők mondták). […] írókat nem igazolnak, maguk az írók döntsék el, hogy kit akarnak rövidebb-hosszabb időre kirekeszteni maguk közül. Szabó? Németh? S a megélhetés? Rákosi: »Arról valahogy gondoskodni kell« […].”*321
1945 legvégén és 1946 elején, amikor az ítélkezési hullám felerősödött, Tamási Áron (a Petőfi Irodalmi Múzeumban található levelek szerint) két alkalommal is próbált segíteni. December 15-én „Nyilatkozat”-ban tanúsította, hogy Tótka Dezső 1944 őszén, katonai szolgálatot teljesítve Budapesten, magyar írókat mentesített „a katonai behívás és a Nyugatra hurcolás elől”, köztük a nyilatkozattevőt is.*322 A másik tanúskodásra jelentkezésnek komoly következménye lett. A Néma forradalom íróját, Kovács Imrét szabadlábra helyező Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök perében mentőtanúnak jelentkező Illyés Gyulához hasonlóan Tamási is segíteni akart a Hűség Házából őt kiszabadító Kemény Gábornak, Szálasi külügyminiszterének. A ténynek sem a periratokban, sem a korszak sajtójában nincs nyoma, mint ahogyan a bíróság nem mérlegelte az 1946. január 28-i pótjegyzőkönyvi vallomásban foglaltakat arról, miként biztosított Kemény Gábor Budapesten negyvenegy háznak területenkívüliséget, megmentve ezzel mintegy negyvenezer embert.
152Azt, hogy Tamási Áron segíteni próbált a 36 éves, egykori külügyminiszternek, Timár Máté emlékezete őrizte meg csupán. A gesztus (vagy a gesztus híre) tovább „rontotta” az író politikai hitelét.*323
Tamási Áron személyes sorsának alakulásában, 1946-ban egy lakáskiutalás, egy színésznő és egy filmterv játszott még szerepet.
A szívesség-lakásokban lakó írót, aki 1946 elején nem volt hajlandó elfogadni a neki kiutalt kertes házat, egy volt volksbundista tulajdonát, április 30-án Illés Endre arról értesítette, hogy Kádár Erzsébet festő- és írónő, az Alkotás utca 51/b. számú ház második emeleti lakásának lakója előtte való napon öngyilkos lett. Az író azonnal jelezte, „szívesen kibérelné a lakást. Ebben az esetben – olvasható a Kádár Erzsébettel bensőséges viszonyban volt Illés Endre feljegyzése a naptárban – minden együtt maradna.”*324
A színésznő, akinek bizonyára része volt Tamásiék házasságának megzavarásában, Szőke Éva néven a Nemzeti Színház legfiatalabb tagja volt. Férjes asszonyként azonnal beköltözött az Alkotás utcai házba, mégpedig az anyjával, akit a látszat megőrzésére tartott maga mellett. „Fel-feljár a kis nő fiatal férje – olvasható Illés Endre naplójában –, akitől a kis nő válni akar. A fiú az anyával ül, azt ostromolja.” „Áronnál – kezdi a bekezdést Illés Endre – dúl a zavaros női helyzet.”*325
Tamási minden eszközzel igyekezett egyengetni Szőke Éva karrierjét. Valószínűleg szerepe volt abban, hogy a Nemzeti Színházban az 1947. január 30-án bemutatott Hullámzó vőlegény című darabban megkapta Bogyó szerepét. A Mezei próféta című filmben ő alakította Borókát. 1947. március 29-én, az Erdélyi költők című műsorban, Tamási Áron bevezetője után, Szakáts Miklóssal felváltva szavalt a rádióban Áprily-, Reményik-, Dsida- és Tompa László-verseket.*326 November 11-én a Magyar Rádióban a Tündöklő Jeromosban Greguss Zoltán, Bihari József, Benkő Gyula, Bárdy György, Pécsi Sándor partnere lehetett.
Az 1946. év legfontosabb eseménye a Mezei próféta című film munkálatainak megkezdése volt.
A történet még az első világháború után alakult ki az íróban. A főhős, Balla Péter, fiatal ember, aki visszatért a harcokból, úgy akart élni, hogy az mindenki számára példa legyen. Vett egy szamarat, azzal dolgozott, s lassan elterjedt róla, hogy prófétalelkű. A hírre megjelent egy különös öregember, aki felajánlotta lányát, s hozományként egy zacskó aranyat. A lány már nem élt, 153az öregember szeretete azonban megindította Balla Pétert, aki feleségül vette a leány lelkét. Lélek a lelket. A fiatal férfi ezután beállt dolgozni egy jó hírű ácshoz, aki Boróka nevű leányával az erdő közepén lakott. Balla Péter beleszeretett az ácsmester lányába. A mester arra készült, hogy a sok-sok évvel azelőtt ellopott Borókát feleségül vegye. Borókáról kiderült, hogy valójában ő az öregember meghaltnak hitt gyermeke, ugyanaz a lány, akinek a lelkét Balla Péter már feleségül vette. Bekövetkezett tehát a hűséget jutalmazó csoda, Balla Péter és Boróka akadálytalanul férj és feleség lettek.
Ebből a történetből Tamási Áron előbb Vitéz lélek címmel színdarabot írt. Aztán amikor meglátta Szőts István filmjét, az Emberek a havason című alkotást, a Nyírő-regény adaptációját, a korábbi szándékából filmet akart csinálni.
1945-ben Szőts Istvánnal kezdett a munkához. A Kis Újság 1945. július 12-én már jelezte: a Független Kisgazdapárt és Groza Péter „támogatásával készül az első új reprezentatív magyar film”, melyet Erdélyben forgatnak majd.
A forgatókönyv írása 1946-ban kezdődött el. 1947 elejére elkészült a 127 oldalas mű, szövegek, események, helyszínek, nevek törlésével és betoldásával, a képállásokra vonatkozó utalásokkal, Tamási Áron bejegyzéseivel. Kiválasztották a színészeket is. Erős Gábor (tehát nem Balla Péter), a mezei próféta szerepét Benkő Gyulára, Butyka Lázár házépítő ács alakítását Lehotay Árpádra bízták. Butyka Boróka szerepét Szőke Éva kapta. A forgatást kora nyáron a Mátrában kezdték el, és októberben fejezték be. A stáb a parádi fogadóban volt elszállásolva. Reggelire a kenyér mellé vajat és egy alig-sült húst adtak. „Még egyszer meg kell sütni! – mondta a [Benkő Gyulával] együtt levő Tamási Áron, és megindult az erdőbe. Kalapjában keserűgombával és kakukkfűvel tért vissza; majd tüzet gyújtottak. Tamási Áron egy lapos követ helyezett a tűzre, amelyet előzőleg letisztított és leégetett, majd a tetejére rákente a vajat. Rövidesen sercegett a vaj a tüzes kövön. Tamási Áron rátette a húsdarabokat, a gombakarikákat és mindezekre kakukkfüvet szórt, amelyek a füsttel együtt csodálatos illatot árasztottak… Benkő Gyulának – emlegette később a színész – élete legízletesebb reggelije ez volt.”*327
A Mezei próféta technikai utómunkálatai a Krupka-laboratóriumban készültek el. A film bemutatását azonban a hatóságok, politikai megfontolásokból, már nem engedélyezték. Ablonczy László feltételezése szerint a tiltásban szerepe volt az 1947. február 10-én Párizsban aláírt magyar békeszerződésnek, amely véglegesen lezárta az 1920-ban meghúzott trianoni határok ügyét, elméletben sem hagyva meg semmilyen etnikai elvű korrekció lehetőségét. *328 A román hatóságoknak ezután már nem volt fontos a magyar–román barátság demonstrálása. Magyarországon június 1-jén politikai zsarolással lemondásra 154kényszerítették a Svájcban szabadságát töltő Nagy Ferenc miniszterelnököt. 2-án a Nemzetgyűlés elnöke, Varga Béla emigrált, ugyanakkor hagyta el állomáshelyét Magyarország washingtoni, berni, párizsi, ankarai, prágai, bécsi, brüsszeli és római nagykövete. 1947 augusztusában országgyűlési választásokat tartottak, melyen a Magyar Kommunista Párt a szavazatok 22,3%-ával első lett (ez volt a „kék cédulás” választás). Ebben a felfokozott hangulatban, melyben – a Magyar Távirati Iroda Közvéleménykutató Szolgálatának 1946-os felmérései szerint – tavasz elején a megkérdezettek 75%-a még bízott a revízióban, augusztusban már ugyanennyien a trianoni vagy rosszabb határokat várták,*329 a Mezei próféta ügye átpolitizálódott. Először felröppent a hír, miszerint Tamási Áron belépett a Független Magyar Demokrata Pártba és elfogadta a párt listás jelöltségét. A hírre a Nemzeti Parasztpárt augusztus 14-én reagált, jelezve, hogy nem támogatja a film befejezését. Hiába írta meg Tamási augusztus 14-én Erdei Ferencnek, a Nemzeti Parasztpárt főtitkárának, hogy nem fogadta el az „elsőrangú jelöltséget”, s ennek megfelelően minden szerepvállalástól elhatárolódott.*330 Az író elleni hajsza azonban már korábban elindult. Február 13-án a Szabad Népben megjelent Molnár Miklós bírálata Két magyar film – két kudarc címmel az Ének a búzamezőkről és Tamási Áron filmjéről (aki „olyan területre surran be, ahonnan a dolgozók világa erőt és igaz élményeket akar meríteni: a parasztság közé”, s bemutat egy olyan falut, melyet „fél- és egész bolondok laknak”).*331 Az Új Hírek március 1-jén már a cenzúrabizottságot idézte, „mely úgy találta, hogy a film egyes jelenetei burkoltan antidemokratikus célzatúak […]”.*332 Augusztus 24-én Farkas Lujza író és irodalomtörténész a Pesti Izé című szatirikus(nak szánt) újságban nem a filmet, hanem Tamási Áront vette célba. Cikket írt Áron a rengetegben címmel:
„– Ki … be … fel … le … vagy meg … Mindenki lépik egyet … morfondírozott magában Áron, közben kilépett a Paraszt Pártból és halkan belelépett a Balogh Pártba. Majd egy ihletett pillanatban, költői ösztönétől vezéreltetve, onnan is zajosan visszalépett. – Ejnye! – kapott hirtelen a fejéhez s ijedtében még hozzátette, hogy – Nagyon balra léptem! – Pszt…! Áronkám… súgta fülébe a Szőke kísértet, aki hirtelen eléje lépett a homályból. Ez a homály Áron elé idézte saját sötét múltját, amikor Erdélyben Bánnfi [!] gróf uszályát hordozta, amikor megfutott a Kolozsvár felé vonuló vörös hadsereg elől és amikor hangja százezrek szívét reszkettette meg Szálasi rádióján keresz155tül. Most ő reszketett. – Mondd Áronkám – fordult most felé a Szőke kísértet – miért remegsz? Miben voltál te benne tulajdonképpen? Áron félősen körülnézett, újból összerezdült, majd mielőtt magába roskadt volna, demokratikus hangján suttogta: – Rengetegben…!”
Hiába nem felelt meg a „Szálasi rádióján keresztül”-állítás a valóságnak, hiszen az író (az azonnal megindított rágalmazási per ítélkező döntését idézve) „soha Szálasi rádiójában nem tartott semmiféle előadást vagy beszédet”,*333 a „Tamási-ügy” 1948. május 26-áig, addig, amíg Farkas Lujza tessék-lássék bocsánatkérő nyilatkozata meg nem jelent az újságban, a felszínen maradt. Közben, az egypárti uralmat előkészítő 1947. augusztusi választás után, Márai Sándor, Zilahy Lajos, Cs. Szabó László és Gombos Gyula emigrációba kényszerült. Ezt az utat választotta egy év múlva Szabó Zoltán is.
Tamási prózai művei 1947-ben nem jelentek meg. Szeptember 24-én levélben fordult Tildy Zoltán köztársasági elnökhöz: „1947. szeptember 21-én[!] ötvenesztendős lettem […]. A szörnyű katasztrófa után, mely az elmúlt háborúban sújtotta a magyarságot, a megrendült szellemi emberhez nem tartottam illőnek, hogy érdemeket igyekezzek szerezni abból a munkából, mely minden tisztán látó és jellemes magyar embernek kötelessége lett volna. Ennek a természetes és szerény szellemi magaviseletnek a következménye az lett, hogy a megérdemelt erkölcsi és anyagi megbecsülés helyett, egymagamban állva, olyan anyagi gondokkal kell küszködnöm, amelyek az irodalmi alkotó munkát a legnagyobb mértékben zavarják. […] Igazságtalannak érzem, ami velem történt; és dolgozni szeretnék, akadályozó gondok nélkül.”*334
Magánélete is megbolydult. A Mezei próféta forgatása közben, 1947-ben Londonból Budapestre érkezett Pál Sándor filmproducer „rögtön szemet vetett” Szőke Évára. Ablonczy László idézett tanulmányában – visszaemlékezések adatait rendezgetve – valószínűsíti, hogy a film befejezése után, 1948-ban, amikor a „film körüli hecckampány is felizzott”, Pál Sándor megkérte Szőke Éva kezét, s „néhány napon belül feleségül is vette, hogy vihesse magával Londonba.”*335
A Mezei próféta rehabilitálása és bemutatása a rendszerváltásig nem történt meg. A filmet, az 1990-es években, a Duna Televízió néhányszor műsorra tűzte.
1561948. január 8-án a Vajda János Társaság, hasonlóan a debreceni Ady Társaság 1947. november 23-i döntéséhez, tiszteleti taggá választotta Tamási Áront. Tamási tagja volt a La Fontaine Irodalmi Társaságnak, melynek március 14-i ünnepi emlékülésén, a Pilvax Kávéházban mondta el a korszakban utolsó nyilvános beszédét Szabadság a költő szívében címmel (arról, hogy „a szabadság eszméje […] megtartó és örök életű, mivel soha és senki által meg nem valósítható…”). Április 16-án Haynal Imre tanácsára, aki akkor a Budapesten működő II. sz. Belgyógyászati Klinika igazgatója és a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja volt, megjelent az Akadémia tagválasztó gyűlésén.*336
Abban reménykedett, hogy műveinek esetleg sikerül külföldön kiadót találni. Erősen hitt abban, hogy az Ábel a rengetegben című regényből készíthető film nagy siker lehet Európában. Arra kérte Szabó Zoltánt, aki 1947. október 1-jén elfoglalta a párizsi magyar nagykövetségen a kulturális attasé hivatalát, járjon közbe ebben az ügyben a franciáknál.*337 1948. szeptember 10-én levelet küldött dr. Horváth Eleknek, akit általában felkért művei külhoni terjesztésére az írói tiszteletdíj 25%-áért. Örült, hogy november 21-én M. B. Dimt irodalmi ügynökség jelentkezett műveinek olaszországi terjesztésére, meg annak a hírnek is örült, mely szerint művei iránt spanyol és német nyelvterületen van érdeklődés. December 21-én levelet írt a magyar belügyminiszternek, s a csatolt külföldi hívásokra és ajánlatokra hivatkozva kérte útlevelének meghosszabbítását (a kérést a miniszter nem teljesítette).*338
Ebben az évben jelent meg a Zöld ág című regénye, az Árgirus-történet regényesített és Erdélyországba telepített változata, melynek gondolata 1943 végén merült fel az íróban (akkor Mennyei tartomány lett volna a címe).
1947 és 1949 közötti két évben a magyar irodalmi élet szétzilálódott. Herczeg Ferenc, aki 1945-től minden felkérést visszautasított, visszahúzódott hűvösvölgyi villájába. Nyírő József, Wass Albert, Márai, Zilahy, Cs. Szabó, Szabó Zoltán, Radványi Géza filmrendező, Solti György és Starker János karmesterek elhagyták az országot. Lukács György, a Szovjetunióból hazajött marxista esztéta 1948 végén arra biztatta a szellem embereit, „harcoljanak a reakció, a klerikalizmus, az amerikai imperializmus ellen, gyomlálják ki a magyar kulturális örökségből a rendszerbe nem beilleszthető, káros és értéktelen műveket”. Tanulmányaiban (Népi írók a mérlegen. Az irodalom és a demokrácia, 1946, A Magyar Kommunista Párt és a magyar kultúra. Az új magyar kultúráért, 1948, A magyar irodalomtörténet revíziója, 1948), főleg pedig a Petőfi–Ady–József Attila „fővonal” elméletében az irodalmi múlt általános revízióját kívánta. Ebben a felülvizsgálatban, melyet a kommunista vezetők által is 157lenézett Gergely Sándor irányított az Írószövetségben, 1949-ben a közel háromszáz tag közül kizárták Áprily Lajost, Féja Gézát, Jékely Zoltánt, Kodolányi Jánost és Sinka Istvánt, 1950-ben eltávolították Határ Győzőt, nem sokkal később Hamvas Bélát, a perifériára szorították és nem jelentették meg Füst Milánt, Kassákot, Nemes Nagy Ágnest, Németh Lászlót, Ottlikot, Pilinszkyt, Szabó Lőrincet, Szentkuthy Miklóst, Tamási Áront, Weöres Sándort és másokat.
A művészeti életben bekövetkezett fordulatot jelezte az Alkotás, a Kortárs, az Újhold, a Valóság, majd a Magyarok, az Új Idők és a Válasz megszüntetése, a Révai Irodalmi Intézet, a Franklin Könyvkiadó és a többi cég államosítása. 1949-ben tanácskozó taggá minősítették vissza az akadémikus Bibó Istvánt, Mályusz Elemért és másokat; Tamási Áront 1949. november 29-én az MTA elnöksége egy aláírás nélküli papíron értesítette, hogy akadémiai tagsága, mivel nem sorolható be „valamely szaktudomány osztályába”, megszűnik.*339
1948-ban Tamási Áronnak, aki nagy gonddal őrizte meg a hozzá érkezett leveleket, a kiadói elszámolásokat, s naptáraiban minden fontos eseményt rögzített, a Zöld ág című regényért kapott honoráriumon kívül alig volt valami jövedelme. 1949. augusztus 1-jén, a még mindig irodalmi igazgató Illés Endre jóvoltából válogatott novellái jelentek meg a Révai Irodalmi Intézeténél Kikelet címmel.
Pedig ekkor különösen szüksége lett volna a pénzre.
1949. június 28-án ugyanis harmadszor is megnősült. Feleségül vette a nála harmincnégy évvel fiatalabb lányt, Basilides Aliz Terézt, az akkor éppen érettségire készülő fiatal diákot.
Megismerkedésük történetét, melynek van érzelmes és kalandos változata is,*340 az érintett 2007 júliusában egy személyes beszélgetésben foglalta össze. Eszerint a fiatal lány az ismert Basilides művészcsalád leszármazottja, Basilides Sándor festőművész leánya, az 1948/49. tanévben az érettségire készülve lelkesen és sokat olvasott. Elolvasta többek között Nyírő József Úz Bencéjét, aztán Tamási Áron novelláit és az Ábel a rengetegben című regényt. Szántó György, a vak író, Tamási Áron (már idézett) régi jó barátja és Mágori Varga Béla Imecsfalváról elszármazott festőművész sokat beszélgetett ezekről a könyvekről a fiatal lánnyal. Basilides Aliz ugyanis nemcsak elolvasta, hanem értelmezte, értékelte, össze is hasonlította a műveket. Az Úz Bencét, de még Giono regényeit is gyengébbnek ítélte Tamási alkotásainál. Amikor Szántó György és Mágori Varga Béla megtapasztalta a fiatal lány értő érdeklődését, felajánlották, hogy a következő találkozóra meghívják Tamási Áront is. A maturandus lány és az író megismerkedésére 1948 decemberének utolsó hetében került sor. Tamási Áron 1949 első napjaiban többször megfordult a Basilides-házban. Január 21-én jegyajándékot is hozott, az Eljegyzés című gépiratos verssel érkezett.
Az eljegyzésre Basilides Aliz tizennyolcadik születésnapján, február 16-án került sor. A szűk körben megtartott ünnepen a családtagokon kívül a fiatal lány gimnáziumi tanárnője, a karvezető Andor Ilona vett részt. A hivatalos eljegyzés hírére, néhány nappal később, Tompa Kálmán, az írók és művészek orvosa és jó barátja nagy társaságot hívott össze. Ott volt a köszöntők között az irodalmi és művészeti élet sok jeles képviselője, többek között Illyés Gyula és felesége, Szabó Lőrinc és Illés Endre. Február 26-án az író elhozta Hullámzó vőlegény című háromfelvonásos színpadi játékának egyik példányát, ezzel a beírással: „Aliszkának ajánlja a »szilárd« vőlegény ezt a »hullámzó vőlegényt.« Bp., 1949. febr. 26. Áron, a szerző.”
Tamási Áron az 1949. évi húsvéti ünnepeket már a Basilides család balatonalmádi villájában töltötte. Itt írta meg a Bodoru című novellát, címbe emelve a „szép és egyetlen leány”-ra Farkaslakán használt elnevezést. A novellát a szerző az újságoldal szélére írt dedikációval így ajánlotta menyasszonyának: „Szívből ajánlom a valóságos Bodorunak, Aliszkának az 1949-iki húsvéti ünnepeken Balatonalmádiban együtt töltött kedves és világos napok emlékére. Bp., 1949 V. 13. Áron”.
158A Basilides Aliz Terézzel kötött házasság belső indítékait ez a novella őrzi. A farkaslaki család egy köznapibb okot emlegetett. E szerint az író is, a testvérek is féltek attól, hogy – mivel Gáspárnak három lánya született – a Tamási családnak magva szakad. Erre figyelmeztette őket a közös emlékezet is, mely szerint a falusi világból kiemelkedett testvérnek a korábbi generációkban sem lett gyereke. Az író meghagyta a családot ebben a hitében.
A polgári esküvőre június 28-án kora délután került sor a XII. kerületi anyakönyvi hivatalban. A menyasszony tanúja Ilosvay Lajos, az íróé Illés Endre volt, aki a Tamási-művek nyersvászon kötésébe kötve, egyetlen példányban megcsináltatta a Bodoru külön kiadását. A könyv harmadik lapjára ezt íratta: „Ezt a könyvet, tíz éves könyvkiadói munkája legkedvesebbjét TAMÁSI ÁRONÉKNAK ajánlja igaz barátjuk Illés Endre”.*341
Az utólag bejelentett esküvőre az otthoniakat nem hívták (nem is hívhatták, hiszen 1949-ben az útlevelek ügyintézése hónapokat vett igénybe). Karácsonyra azonban küldtek haza egyet az esküvői képekből. „Nagyon meglepett a fénykép, amelyen láttuk az új Ángyikát” – írta Gáspár a bátyjának. „Tegnap kaptunk Magdó Ángyikától is egy újévi köszöntőt, köszönjük szépen a megemlékezést és az idáig való jóságát.”*342
Tamási Áron az esküvő után, a könyvek és a színdarabok hiányát pótlandó, valamilyen megbízható pénzforrás után nézett. Nemcsak ifjú feleségét kellett eltartania, de röstelkedett az otthoniak előtt is. 1949. január 18-án például ezt írta édesanyjának: csak egy kg cukorkát tud küldeni, pénz hiányában „hasznos és szükséges dolgot” nem. Június 18-án emezt: „Életem szerényen és csendesen telik. Szeretnék szorgalmasabban dolgozni, mint az utolsó esztendők alatt. […] az ember inkább csendben hallgat, ha örömhíreket nem írhat, vagy 159nem segíthet azokon, akiken szeretne segíteni.”*343 A legszükségesebb segítséget azonban biztosította édesanyjának és testvéreinek: még 1945-ben megegyezett dr. Bakk Elek székelyudvarhelyi főorvossal (akit az Erdélyi Fiatalok mozgalmában ismert meg, s az egyik 1931-es cikkében név szerint meg is említett) és a szintén orvos feleségével, dr. Bakk Elekné dr. Takács Sárával, akinek a szülei Magyarországon maradtak, hogy vészhelyzetekben kisegítik egymás családját (ez a farkaslakiak esetében orvosi segítséget, gyógyszert és alkalmanként pénzt is jelentett).*344
Az ínséges idők kényszerű ötletet sugalmaztak Tamásiéknak.*345 Az ifjú feleség megtanult gépelni, majd írógéppel sokszorosította férje novelláit, mindegyiket ellátta egy előzéklappal, amelyre a szerző kézzel ráírta: „Emlékül adom és tisztelettel ajánlom »Megváltás« című elbeszélésem jelen kéziratát” (amint ez olvasható egy 2005-ös aukción felbukkant példányon).*346
Másként is próbáltak pénzhez jutni. Már készen volt a Bölcső és bagoly, melynek kéziratmásolatát szintén eljuttathatták volna a gyűjtőkhöz („szamizdatként” terjesztve az állami könyvkiadók által elutasított könyvet), ehelyett 1950 elején Tamási Ember fia címmel versbe szedte a maga élettörténetét, a fiatal feleség több példányban leírta írógéppel a szöveget, kék vagy bordó füzetekbe kötötték a fejezeteket, s személyre szóló dedikációval (és egy csekkel) elküldték barátaiknak. A kéziratban maradt Ember fia tizenkettedik, utolsó része így zárul:
Az Ember fiát aztán tovább írta. 1950 legvégére elkészült a Bölcső a hegyek között (egy másik változat szerint Áron bölcsője címmel egy ötvenegy részre növelt „költői elbeszélés”. Ebben megjelenik a falu keletkezéstörténetének néphagyománya, a székelyek kabar eredetére vonatkozó eszmefuttatás és a Tamásiak családtörténete. Ennek részleteit is bekötötték, előzéklappal és szerzői ajánlással látták el, s ezeket is szétküldték barátaiknak, nagyon sokszor egy csekket is mellé téve. 1950. október 25-én például a következő hevenyészett levelet kapta Bajor Gizitől: „Küldöm a kéziratokat [azaz a versbe szedett önéletírás egyik füzetét] azzal a kéréssel, hogy ajánlja a következő nevekre:
1. Molnár Béla dr. Sallai Imre ucca 4.
2. Nádor Henrik dr. Falk Miksa u. 18.
3. Székely Mihály Operaház
4. Pásztor Anna Törökvész u. 45. [Honthy] Hannának elküldtem.
Úgy gondolom, a második füzettel együtt lehetne elküldeni és mellékelni a csekklapot. A magam tartozását mellékelem.”*347
Nem tudható, hogy ilyen módon hány előzékes novella (netán novella változat) vagy füzet talált gazdára. Az biztos, hogy egy-egy példány a legváratlanabb helyeken még ma is felbukkanhat. A Bölcső a hegyek között című szöveg, a Basilides Aliz tulajdonában lévő teljes mű 13-as sorszámmal jelölt részlete jelezheti a verses önéletrajz koncepcióját és a megvalósítását.
Az 1949–1953 közötti időben valóságos adományok is segítették. Névtelenségben maradt hívei pénzes borítékokat tettek folyamatosan a postaládájába. Egyik olvasója Szakállas Ábel aláírással rendszeresen disznótoros csomagokat tett le az ajtójuk elé. Tolnay Klári Kossuth-díjából küldött ezer forintot. Dayka Margit időnként „felugrott hozzájuk” „családi vacsorára” öt kilogramm krumplival, két kilogramm hússal és hagymával, s miután elkészítették és megették a vacsorát, a maradék krumplit és húst „nem volt kedve hazavinni”. Varga Mátyás, az Operaház díszlettervezője egyszer egy szekér fát hozatott (akkor már napok óta nem volt tüzelőjük). Lajtha László zeneszerző besegítette az ifjú asszonyt a Zeneműkiadóhoz kézirathordó segédmunkásnak, a segédmunkást ugyanis nem kellett politikailag ellenőrizni, ahogy akkor mondták: „lekáderezni”. Tamási Áron felesége más munkakörben nem lett volna alkalmazható.
Ebben az időszakban, akárcsak Pilinszky János és Mészöly Miklós, bábjátékokat készített, még az is előfordult, hogy bármilyen jóindulatú volt is a „megrendelő”, előírta, miként kell „javítani” a mesejáték ideológiai színvonalát (az Állami Bábszínház dramaturgiájáról például azt kérték tőle, a Búbos Vitéz című játékban a pásztorfiú legyen meggyőzőbb, a pandúrok pedig legyenek gonoszabbak).*349 1950. május 3-án a Népművelési Minisztérium Irodalmi Főosztálya vezetőjét arra kérte, intézkedjék, hogy „Révaitól” áprilisban még megkapja a heti háromszáz forintot, ez lehetővé tenné számára, hogy írhasson „néhány novellát”. Az 1949-ben elkészült és a kiadótól visszautasított Bölcső és Bagoly című mű elküldött előszavára utalva leírta: „Hiszem, hogy lelkiismeretem szavát és a további írói munka vágyát egyaránt kiérzed belőle. Bárhogy dönt a Minisztérium [a Bölcső és Bagoly kiadásáról vagy végleges elutasításáról], tudnia kell, hogy a dolgozó magyar nép életében és küzdelmeiben, mint író, részt akarok venni. Ha ez lehetetlenné válnék számomra, más becsületes munkából kell megélnem, amelyhez, remélem, a Minisztérium hozzásegít.”*350 1950 szeptemberében váratlanul pénz érkezett. Lengyelországból átutaltak számára 157 088 zlotyt, feltehetően az évek alatt felgyülemlett jogdíját.
Az 1951. év, amikor Tamási naptárában egyetlen feljegyzés sincs, valamivel jobb lehetett. Június 18-án az Ifjúsági Könyvkiadó Honfiak című, 15 íves, ötszáz példányban megjelentetendő műre szerződött az íróval, augusztus 31-i kézirat-leadási határidővel (a könyv Hazai tükör címmel végül két év múlva meg is jelent). A Révai Testvérek Irodalmi Intézetből államosított Szépirodalmi Könyvkiadó, 161melynek a korábbi igazgató, Illés Endre a műszaki vezetője maradt, Regény című (műfajjelölésű?), 10-15 íves könyvre szerződött, fenntartva magának a jogot, hogy a kézirat helyett novelláskönyvet ad ki a szerzőtől, a honorárium átutalására azonban csak a kézirat benyújtása után kerít sort. A Hunnia Filmgyár is tárgyalt az íróval. Október 20-án előzetes feljegyzést állítottak össze egy előkészítendő, egész estét betöltő „játékfilm”-ről, mely a négy évszakot, a bölcsőtől a koporsóig tartó életidőt és a tájat mutatja be „magyaroknak és külföldieknek”. A filmet Tamási Áron írta (volna), a zenét Lajtha László szerezte (volna), a rendező Szőts István (lett volna). November 16-án, Both Béla, az Úttörőszínház igazgatója egy „magyar mesejáték” írására kérte fel. Az Ifjúsági Színház igazgatója, Szendrő József december 23-án elfogadta a felkérésükre írt Parázsbajnok című darab tartalmi vázlatát, s azonnal kifizettek 1000 Ft-ot, kilátásba helyezve, hogy ugyanennyit fizetnek az I. felvonás elkészültekor, s újból ennyit a teljes kézirat átadása idején. Októberben, a lejárt határidő után, az Ifjúsági Könyvkiadónak regényt írt Gábor Áronról, az 1848-as szabadságharc székely ágyúöntő mesteréről.*351 A beérkező pénzekből azonnal juttattak az otthoniaknak. Dr. Bakk Elekékkel kötött megállapodás szerint Tamási Áron 9000 lejnek megfelelő összeget postára adott „Julika” néven dr. Bakk Elekné szüleinek,*352 a farkaslakiak pedig, háromhavi részletben, ugyanennyit felvehettek a főorvostól és feleségétől (az összegből, az író rendelkezése szerint 5000 lej az édesanyját, 1000-1000 lej a testvéreket illette).*353
1952 Tamási Áron életében (is) különleges időnek számított.
A Magyar Dolgozók Pártja Központi Előadói Iroda Kultúrpolitikai Munkaközösségében az átszervezett Írószövetség, meghívott előadók: Gimes Miklós és Révai József téziseivel és zárszavával, megvitatta „irodalmunk időszerű kérdései”-t. A hatalom megfogalmazta politikai és esztétikai igényét: a realizmust, a népiséget, a gondolatközvetítés és olvasóbefolyásolás primátusát, a pártosságot, a szovjet irodalom követésének igényét (mindezt egy – már akkor is – nehezen értelmezhető „szocialista realizmus” fogalomba sűrítve). S szavakba foglalta az MDP a hatalomban való kizárólagos részvétel igényét. Kreáltak ugyanakkor egy „kommunista–nem kommunista”, egy „urbánus–népies” ellentétet, megfogalmazták a „sematikus ábrázolás” negatívumait. E fogalmak szerint csoportosították az írókat. Ebben a rangsorolásban, „Kónya Lajos új versei, Asztalos Sándor és Devecseri Gábor titóellenes[!] elbeszélő költeményei”, Nagy Sándor, Rideg Sándor, Illyés Gyula, Illés Béla „novellái” árnyékában Tamási Áronnak ennyi jutott: „megjelentetett egy kis 162színdarabot, egy regénye sajtó alatt van”.*354 Úgy tűnhetett, Tamási Áron az irodalom legkülső peremére szorult.
1952-ben ugyanakkor elindult egy folyamat, mely egyrészt a kommunista reformellenzék kialakulásához vezetett, amelyik aztán szerepet játszott Rákosi megbuktatásában, Nagy Imre hatalomra segítésében, másrészt nyilvánvalóvá vált, hogy a deklarált elvek a tehetségtelenséget juttatták döntő pozícióba, s a nagy példányszámok (Illés Béla műveit 1 139 100, Gergely Sándoréit 110 300 példányban nyomtatták ki) valójában semmit nem jelentenek;*355 a magyar irodalom valódi klasszikusainak: Babitsnak, Kosztolányinak, Szabó Lőrincnek, Pilinszkynek és másoknak a háttérbe szorítása az irodalom öncsonkításához vezetett.
Ebben a hangulatban „vették elő” Tamási Áron 1949-ben elkészített, aztán többször elutasított könyvének, a Bölcső és Bagolynak az ügyét.
A regényt „valaki” 1949-ben lektorálta, 1950 februárjában „másvalaki” a Közoktatásügyi Minisztériumból felülbírálta a véleményt. A „minisztériumi irat”-ban dicséret és elmarasztalás egyformán van. „Tamási Áron stílusában, mondatszerkesztésében rengeteget változott. Érthetőbb és élvezetesebb mint eddigi könyvei.” A könyv hibája ugyanakkor szembeötlő. Az író „életének nagyobb részét nem töltötte az egyszerű szegény parasztok között […] túl egyszerű, túl naiv, és túl szép az élet, amit ő leírt […]. Nem kapunk a falu társadalmáról képet, nem láthatja az olvasó, hogy milyen volt a viszony a szegény és a gazdag között. […] összességében ez a könyv nem társadalmi rajz, csak a felszínen […]. Ezt a könyvet már átírni nem lehet, csak kijavítani, hogy azt a lektor elvtárs javasolja […] a mi részünkről lélektanilag is helytelen lenne tőle ezt követelni.”*356
1631952. július 3-án végül egy tekintélyes testület tárgyalta meg a „problémát”. Jelen volt a megbeszélésen Illyés Gyula, akit Révai József 1945-ben a „legnagyobb élő magyar író”-nak nevezett, Karinthy Ferenc, aki az 1952-es irodalmi vitában a sematizmus, a kispolgári nézetek, az öncélúság elleni harcot sürgette. Ott volt a Révai József által „legszigorúbban megrótt” Keszi Imre és Király István, akinek abban az évben jelent meg a Mikszáth-monográfiája, Szeberényi Lehel, a Fiatal Írók Munkaközösségének a titkára, az Írószövetség funkcionáriusa, a Szépirodalmi Könyvkiadó huszonkét éves munkatársa, Réz Pál, Tamási Áron és Tamási Áronné. A kilencoldalas jegyzőkönyv rögzítette az író szándékát, aki a gyermekkor és a gimnáziumba jutás után, folytatásban a gimnáziumi éveket, a háborút és a hazakerülést kívánta megírni, a harmadik kötet az 1922 és 1945 közötti eseményeket foglalta volna össze, az esetleges negyedik az azután következő éveket. A barátságos hangulatú megbeszélésen Illyés ezt mondta: „egy napom, jobban mondva egy délelőttöm volt mindössze, hogy Tamási Áron könyvét átolvassam […] a könyv Tamási Áron önéletrajza, az ő egyéni elbeszélő művészetével előadva. A rendkívüli művészi értéken kívül – amelyet így hevenyén nem tudok kellőképpen méltatni – a könyv már ezért is komoly irodalmi alkotás, számot tarthat a legigényesebb érdeklődésre. Olvasása ritka irodalmi élmény.” A jelenlevők, Keszi Imrét leszámítva, egyhangúlag kiadásra javasolták a könyvet (Keszi szerint „az eszmei mondanivaló alig bontakozik ki […], egy-két helyen a megfogalmazás ideológiailag nem a legszerencsésebb”).*357
1952. július 7-én, nyilvánvalóan ennek a jegyzőkönyvnek az ismeretében, a Szépirodalmi Könyvkiadó „kb. 5000 példány”-ra szerződést kötött a szerzővel a Bölcső és Bagolyra. Egy nappal később ugyanez a kiadó megállapodott Tamásival Déva vára címmel egy „népmesei jellegű műre”. 1952 végén a Magyar Népköztársaság Irodalmi Alapja 13 610 Ft jogdíjat utalt át a szerzőnek (bizonyára a különböző színházakban futó darabok: a Bor és vitéz, a Kossuth nevében és a Búbos vitéz fejében).*358
1953 a politikában, a magyar irodalomban és Tamási Áron életében is fordulatot hozott. Márciusban meghalt Sztálin, a Szovjetunióban felszámolták a büntetőtáborok egy részét. Július 3-án Rákosi Mátyás helyett Nagy Imre lett a miniszterelnök. Hozzákezdtek a törvényesség és a jogrend helyreállításához, megszüntették a kitelepítést, a kormány közkegyelmet gyakorolt, javították a mezőgazdasági termelés és értékesítés feltételeit. Kikerült a hatalomból Révai József. Erdei Ferenc korábbi bel-, majd földművelésügyi miniszter, akiről Sárközi Márta 1947-ben leírta: „nem szeretek a gonoszul bezárt arcába 164nézni”,*359 az Írószövetségben önkritikát gyakorolt. Azok az írók, akik 1945-től egyre hangosabban, az 1952-es tanácskozáson pedig fenntartás nélkül vállalták a társadalmi és kulturális eszméket és helyeselték az intézkedéseket, az előnyök elvesztése és az esetleges számonkérés miatt a Révai- és Rákosi-vonalat továbbéltető Horváth Mártonban bíztak. A zavarodottság és félelem légkörében 1953. augusztus 22-én, az Írószövetség pártszervezetének vezetőségi ülésén Gergely Sándor „jobboldali előretörés”-ről beszélt, példaként utalva arra, hogy Tamásinak, aki a „felszabadulás után […] legridegebben elutasította magától pártunk politikáját”, két „múltba néző” regényéből az irodalmi folyóiratok részleteket is közöltek.*360
Király István, Gergely Sándor ellenében, kiállt Tamási Áron és az 1945 utáni időktől a politikát maguktól távol tartó népi írók mellett. Szavakba foglalta: az irodalmi életet a kommunisták és a baloldali népi írók csak közösen, egyenrangú félként irányíthatják. Kónya Lajos, az Írószövetség főtitkára, aki az 1952-es konferencián szemben állt a magukat büszkén „pártos író”-nak hirdető Aczél Tamással, Somlyó Györggyel, Devecseri Gáborral, Kuczka Péterrel és Molnár Miklóssal, Király Istvánt támogatta. „[…] hibának tartom – mondta Kónya –, hogy az ilyen írók még nincsenek a mi oldalunkon.”*361
A nyár folyamán az írószövetségi pártszervezettel szemben megnőtt az addig statiszta szerepre kárhoztatott írószövetségi vezetők befolyása. Jelentősebb szerephez jutott a szövetség elnöke és titkára, Darvas József és Kónya Lajos, valamint a politikából eddigre kiszorult Veres Péter és Szabó Pál. A valamikori hagyományokhoz tértek vissza akkor az írók, amikor 1953 őszén írószövetségi megbízólevéllel és az Irodalmi Alaptól kiutalt ösztöndíjjal járták a vidéket. Cseres Tibor Békés megyébe ment, ahol korábban újságíró volt, Galgóczi Erzsébet Ménfőcsanakra, szülőfalujába utazott, Kuczka Péter és Sarkadi Imre a Nyírséget választották, mert azt hallották, hogy ott a legnehezebb a helyzet. Tamási Áron az akkor nagyon népszerű Urbán Ernővel együtt Vas megyébe látogatott. A tapasztalataikról kétnapos tanácskozáson adtak számot Erdei Ferenc, az új földművelésügyi miniszter, Hegedűs András és a MDP agitációs és kulturális tevékenységét irányító Horváth Márton előtt. A beszámolók elég keservesek voltak. Szó esett felbomló termelőszövetkezetekről, hatalmi önkényeskedésről, funkcionáriusok szakmai és emberi alkalmatlanságáról, arról, hogy a falusiak visszakapják elvett földjüket, hiszen – jegyezte fel Urbán Ernő – „a demokrácia megbukott, […], a szövetkezet feloszlik, és Nagy Imre tulajdonképpen [a hatalomból kiszorított és lemondásra felszólított] Nagy Ferenc öccse, akit előreküldött”. Tamási Áron is elmondta 165élményeit. Úti tapasztalata, mely a Magyar Országos Levéltárban őrzött 295 oldalas jegyzőkönyvben olvasható, Kónya Lajos és Méray Tibor hivatalos összefoglalása szerint „kívülről bíráló, objektivista jellegű” volt.*362
Az Ifúsági Könyvkiadó június 4-én szerződést kötött Tavaszi fecskék címmel egy újabb könyvre. Augusztus 10-én a Szépirodalmi Könyvkiadóban másodszor is megállapodtak a Gábor Áronról szóló könyv írásáról. Október 28-án az Ifjúsági Kiadónál leszerződött az Arany vadalma című műre, „kb. 5000 példányra”, az I. jogdíj-kategóriában.
És 1953 végén megjelent a hányatott sorsú Bölcső és Bagoly a Szépirodalmi Kiadónál. A Hazai tükör című regényt az Ifjúsági Kiadó jelentette meg.
A Hazai tükör „megrendelésre” készült. A könyvkiadóban, nyilvánvalóan több személyes tárgyalás után, feljegyzésben „rögzítették” a regény kívánatos irányát. E szerint a történet „[…] tetemes része a szabadságharc előtti időkről, valamint Gábor Áronnak a szabadságharc alatti szerepéről szóljon. [… kívánatos, hogy] Gábor Áron alakja a regényben is az első magyar tüzér hősévé emelkedjék […].”*363
A történelmi regény (annak 19. századi formája, amelyben a pontosan rekonstruálható tények közötti hiátusokat az író fantáziával töltötte ki), a Czímeresek tanúsága szerint, távol állt Tamásitól. Kétszeresen igaz ez a Gábor Áron-könyvre. Az 1810-ben született tüzéraltiszti rendfokozatot elért Gábor Áronról a háromkötetes Erdély története is keveset jegyzett fel: „hányatott életű székely ezermester”-ként emlékezik meg róla, akinek „sikerült ágyúkat öntenie”, s aki Bem seregében 1849 júniusában elesett a csatában.*364
A megírandó regényhez a történelem alig adott tehát „nyersanyag”-ot. Tamásinak lehetősége lett volna megteremteni egy fiktív „elbeszélő én”-t, akit Gábor Áron közvetlen közelében helyez el, s aki „személyes életét visszaemlékező formában”, önéletrajzként „mondja el”, s ebbe vonja be az ágyúöntő ezermestert. A „fölidéző én” az „emlékező elbeszélés esetében”, a maga látóhatárába foglalhatta volna a fölidézett tudatot és gondolkodásmódot.*365 Az író más megoldást választott. A Hazai tükör alá alcímnek odaírta Krónika 1832–1853, ezzel a szöveget a történetelmondás legősibb formájához kapcsolta, amelyben a narrátor időrendi sorrendben rögzíti az eseményeket, nem ritkán valamilyen határozott céllal. Itt a „cél” adott volt: meg kellett teremteni „az első magyar 166tüzér” mítoszát egy olyan korban, amelyik ideologikus előfeltevések és politikai ambíciók szerint kívánta átírni, újraalkotni a magyar históriát.*366
Tamási bizonyítási kényszerhelyzetben, az irodalomba való visszatérés reményében építette föl a regényét. A háromszáz oldalas mű középpontjába állított egy fiatal fiút, a háromszéki Bereck szülöttét, Madár Vincét és családját. Az 1832 és 1853 közötti regényidőben a hős felcseperedik, elvégzi szülőfalujában az elemi iskolát, aztán Csíksomlyóban tanul három évet, majd elkerül Marosvásárhelyre, a híres református kollégiumba. A történelmi időben katonának áll, végigharcolja a szabadságharcot. Megéri az orosz bevonulást. S miután leverik a küzdelmet, apjával együtt „zárdabörtönbe” vetik.
Madár Vince személyes sorsa véletlenszerűen találkozik a Gábor Áronéval. A későbbi ágyúcsinálónak is Berecken „ringatták a bölcsőjét”, a csíksomlyói iskolába menet a gyalogos Madár Vincét és édesapját fölvette a szekérre Gábor Áron édesapja. Valamivel később kiderült, Gábor Áron „fejet kavart a gyufának”, azaz előállította a tűzgyújtó alkalmatosság egyik elődjét. Marosvásárhelyen is hallott Gábor Áronról, aki ekkor „valahol bolygásban volt” (azaz valamerre járt a nagyvilágban). 1848-ban Bereckre is eljutott a híre annak, hogy „Pukkner” katonai kormányzó (valójában Anton Puchner királyi biztos és főhadiparancsnok) „csalfa cédulákat” küldözgetett a székelyeknek, „hogy minden meglesz, csak legyenek hűségesek a katonai kormányzathoz”. A székelyek már 1848 nyarától harcra készültek. Egy kisebb seregtestet Marosvásárhely előtt a császári sorkatonaság néhány ágyúlövéssel szétkergetett. A csatában részt vett Madár Vince apja és három barátja, akik elhívták Bereckre Gábor Áront. A rövid megbeszélésen úgy vélekedtek, a sérelmek orvoslásáért Kossuthhoz kell folyamodni, főképpen pedig ágyút kell önteni. „Midőn ezt kimondták abban a pillanatban furcsa dolog történt, mert Gábor Áron, ki a folytatott beszéd alatt megdugulva hallgatott, hirtelen úgy megrázkódott egész testében, hogy ijedelemmel pillantottunk rá. […] én csinálok ágyút [mondta].” Nem sokkal a Madár-házban volt beszélgetés után nagygyűlést hívtak egybe. Itt az ágyúhiányt emlegetőknek Madár Vince apja odakiáltotta: „Csinál Gábor Áron! […] De akkor Áron bátyó az emberek sűrűjében már törtetett előre […]. S elvergődve annyi szem sugarában, félig a főemberek asztalával, s félig a néppel szemben megállt, s fennhangon így szólt:
167– Én vagyok nevezett Gábor Áron. Tanultam az ágyú titkát, s a főtiszt urak előtt és a nép színe előtt nyilvánítom, hogy tudok is ágyút csinálni. Csak bizalmat kérek, az öntéshez matériát, a nevemre hatalmazást valamely vashámorhoz, s a kezem alá engemet megsegítő embereket. Ha mindezt elnyerem, mához két hétre itt lesz három ágyú […].
Mint a gát, midőn átszakad, úgy zúgott fel a lelkesedés áradata. Mindenki üvöltözött, hogy éljen Gábor Áron […] a kormányos férfiak és főtiszt urak is felálltak, úgy megperzselte őket a berecki bajnok.”*367
A hat fejezetből álló könyv utolsó részében van jelen igazában Gábor Áron. Az ágyúkészítést felajánló beszédét leszámítva csak elszórt utalásokban jön elő, pontosan úgy, ahogyan a falunak nagy, városnak kicsi Bereck bármelyik embere számon tartja a helység szülöttjét. A regény fabuláris szintjén és a szövegmondó pozíciójában megfogalmazott részekben főként a magyar kultúrtörténelem jelenik meg. Szó van itt Csíksomlyóról, a Magyar Athenasról, a Hármas kis-tükörről, Pápai Páriz könyvéről, a Test békességéről, Bolyai Farkasról és Jánosról, a református kollégium szertartásairól, Ercsei Jánosról, aki Arany Jánossal is rokonságba keveredik majd, Kölcseyről, Vörösmartyról, Garay Jánosról, Petőfiről, elszavalják és eléneklik a Himnuszt, részleteket mondanak a többiek munkáiból. Megjelenik a könyvben Erdély több helysége, hegye, folyója, szorosa, a politika több szereplője és eseménye: Ferdinánd király, az erdélyi országgyűlés, Wesselényi Miklós, Kossuth, a Pesti Hírlap, Dósa Elek, a Tizenkét pont, Ferenc József, Csányi László kormánybiztos, Bem tábornok. És mindez az 1831. március 14-én született Madár Vince tudatán át áramlik be a regénybe, aki 1852. december 4-én, tehát huszonegy évesen kezdi írni a történetet „egy remek házacskában, mely rengeteg erdőben fekszik Bordás mezején”. A könyv írása közben „gyorsan elrepült a tél” és „kibomlott a tavasz”.*368
A „fölidéző én” és a „fölidéző tudat” tehát alaposan túlterjeszkedik azon a határon, melyet önnön törvényei révén elérhet. Olyan mondatokat mondat el a szereplőkkel, melyek közelebb vannak az 1953-as jelszavakhoz a népek testvériségéről, mint a megjelenített korszak valóságához. S mindezt a Címeresek közlésmódjában teszi, világképileg egyszerűsítő történetelvűség alakzatait alkalmazva, anekdotizáló, naiv-romantizáló szövegformálással.
A könyvről 1954. május 8-án, a hivatalos pártlapban, a Szabad Népben, a „visszafogadás-visszaépítés” szentesítésének érzékelhető szándékával, a korszak realizmus-fogalmának felhasználásával Bodnár György írt kritikát.
168A kötetek megjelenése, az MDP lapjában megjelent bírálat és a szerződések nem csak teljes írói rehabilitációját, de a nélkülözések végét is jelentették. Még abban az évben, 1954. március 15-én Szabó Pál, Rideg Sándor, Kuczka Péter társaságában megkapta a Kossuth-díjat, a korszak legrangosabb kitüntetését. És a Hazafias Népfront Országos Tanácsának tagjává választották.
A Kossuth-díj átvétele alkalmából, március 16-án a Magyar Nemzet rövid nyilatkozatot közölt tőle: „– Néhány évi szünet után, nemrégiben két könyvem jelent meg. Regényes életrajzomnak első kötete az egyik, a másik pedig egy ifjúságnak is szóló történelmi regény. Ez a két könyv terelte reám a kormányzat értékelő figyelmét. A kitüntetés azonban, amely e két könyv örvendetes megbecsülése útján érte személyemet, nem csak egyéni vonatkozása miatt érdekes számomra. Hanem értékes elsősorban azért, mert úgy hiszem egy nagyon fontos és általános törekvésnek is szól. Nevezetesen annak a törekvésnek, hogy az irodalomban megteremtsük a nemzeti egységet, amelyben a nép szolgálatában álló tehetség és a haladó eszme egyesülni tud.
– Ahogy a kormányzat csak a néptől kaphatja az eredményeket hozó gyakorlati hatalmat, az író is csak a maga népéből merítheti azt a lelki hatalmat, amellyel utat, biztatást és reményt mutat a jövő felé. Mindnyájan a népért vagyunk hát, kik élő és felelős »eszköz« arra, hogy a nép egészséges és virágzó nemzet gyanánt vehessen részt abban a küzdelemben, amelyet a békés jelenért és a szebb jövendőért vívnak ma a világ haladó erői.
– Így gondolván, a kormányzat kitüntető figyelmét is végső soron annak a közösségnek köszönhetem, amelynek a boldogulásán szívből munkálkodunk. Vagyis a magyar népnek.”*369
A Kossuth-díj összegét azonnal szétosztotta. Mint akkurátus ember, kimutatást is csinált, az összegek feltüntetésével. A teljes listán szerepel a telefondíj (150 Ft), egy virágláda vásárlása (200 Ft), második felesége, Salgó Magdó (500 Ft), akkori felesége, akit ő Alizkának, a farkaslakiak (az író kérésére ezidőtájt levélben, később, a személyes találkozások alkalmával) Terézkének szólítottak. És szerepelnek író barátai: Féja Géza, Kodolányiék, Sinka István 1000-1000 Ft-tal és az Erdélyi Helikon egykori szerkesztője, Kovács László is 700 Ft-tal. A „Madár Vince” nevében küldött pénzt Sinka István kísérő távirattal visszaküldte: „KEDVES AARON SZERETETTEL BEKESSEGGEL VISSZAKULDTEM A PENZMAGOT HASONLO ESETBEN TE IS EZT TENNED OELEL = PISTA.” Féja Géza a „belátható időn belül vissza tudom szolgáltatni” reményében köszönte meg a pénzt. Kodolányi János a „szolidaritás csodálatos jelét” látta a küldeményben. A gondok, betegeskedés, az idegek megromlása és elfáradása közt élő Kovács László hosszú levélben mondott köszönetet az adományért, mely „soha jobbkor nem jöhetett volna”.*370
1691954 általában is a remény éve volt a magyar irodalomban.
Tamási Áron újabb szerződéseket kapott. A Szépirodalmi Kiadó április 17-én A szegénység szárnyai címmel egy novellaválogatást kért tőle, rá egy hónapra a kiadó és a szerző megegyezett a Bölcső és Bagoly utánnyomásáról. Június 2-án az Új Magyar Kiadó orosz népmesék fordításának javítására kérte, hogy „ne csak hűséges fordítás, hanem mesékre jellemző művészi szöveg” is legyen a könyv. Augusztus 5-én az Ifjúsági Kiadó az Ábel a rengetegben „új átdolgozásá”-ra kötött vele szerződést, jelezve, hogy a kiadó igényt tart a trilógia második és harmadik kötetére is. December 7-én a Szépirodalmi Kiadó a Hazai tükör negyedik kiadásáról értesítette. Egy önmagát meg nem nevező cég ajánlatot tett egy huszonötezer példányban megjelentetendő „humoros regény” írására.*371
Az 1954-es naptárban csak októberben van bejegyzés. Eszerint a hónap első napján a Ganz gyárban, 2-án és 3-án Miskolcon vett részt „irodalmi könyvünnep”-en, 4-én a Blaha Lujza téren, a Nemzeti Színház mellett dedikált 11-től 13 óráig a Szépirodalmi Kiadó sátrában, 15 és 17 óra között a Kálvin tér és Kecskeméti utca sarkán az Ifjúsági Kiadónál várta az olvasókat, október 5-én 11 és 13 óra között a Boráros téri, 15 és 17 óra között a Széll Kálmán téri sátorban látta el ajánlásával a megvett könyveit.*372
1954-ben megjelentek a korábban hallgatásra ítélt szerzők: Erdélyi József, Pilinszky János, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, meg Féja Géza, Kodolányi János, Mészöly Miklós, Németh László művei, megkezdődött a Nyugat, az Újhold szerzőinek és a népi íróknak óvatos és általános rehabilitációja. A korábban sokat szerepelt és kompromittálódott Benjámin László és Zelk Zoltán önkritikát gyakorolt. Kiteljesedett Juhász Ferenc és Nagy László pályája. A Sarkadi Imre novellájából készült Körhinta Törőcsik Marival és Soós Imrével világsiker lett. És ekkor írta Illyés Gyula a Bartókban a mindenkinek szóló figyelmeztetést: „Mert növeli, ki elfedi a bajt.”
Ebben az irodalmi-politikai pillanatban jelent meg a nem túlságosan fontos havi folyóiratban, a Művelt Népben, melynek szerkesztője a sokféle funkciót egyszerre betöltő Darvas József volt, Tamási Áron Kedves Márai Sándor! című cikke.
Az írás előzménye egy 1949-ben elkészült, 1951 őszén a Párizsban megjelenő Látóhatárban közölt Márai-vers, a Halotti beszéd volt. Az 1948-ban emigrált költő ebben a művében, a Nápoly tőszomszédságában gyülekező emigránsoknak, vagy ahogy a Campo Bagnoli című cikkében írta: a „korszerű népvándorlás száműzöttjei”-nek a kilátásait formálta verssé. Ez az alkotás kulturális és törté170nelmi utalásaival egybefűzi az alkotó személyes sorsát, a magyarság lehetőségeit, általában a hazáját elhagyni kényszerülő reménytelenségét.*373
Csak találgatni lehet, erre a versre miért csak a megjelenés után három évvel később reagált Tamási Áron. Netalán emlékeztetni akart az íróra, akinek könyveit bezúzták, nevét kitörölték? Vagy ürügyet keresett arra, hogy az őt is foglalkoztató kérdésekről: „a nagy bűnök után” megkisebbedett országról, a „szerencsétlen” magyar történelemről, a határokkal szét nem szaggatható „nemzet”-ről beszéljen? Vagy a vers okán akarta szembeállítani egymással a nemzethalál és a reménység Herder óta kísértő gondolatát? Vagy egyszerűen tovább görgette a Kossuth-díj átvétele után elmondott gondolatait a nemzet iránti felelősségről? Vagy a Kossuth Rádióban felolvasott írással kívánt segíteni a hatalomnak, amelyiknek esetleg valami terve volt Máraival, aki 1951 őszétől a müncheni Szabad Európa Rádió külső munkatársaként Vasárnapi krónika címmel olvasta fel leveleit?
A rendelkezésre álló dokumentumok mást mutatnak.
Tamásitól a Magyar Rádió osztályvezetője, Képes Géza, 1954. április 20-án kelt levélben kért „kétoldalnyi prózai írást Válasz Márai Sándor versére címmel”. A mellékelt verskézirat aláhúzásokkal és rájegyzésekkel mutatja, Tamási Áron nem a versről vagy a vers ellen beszélt. Tágabbra vonta a kört.*374
„Borongás, fájdalom és lemondás ül az írásodon – kezdődik a Kedves Márai Sándor! című szöveg. – E vigasztalan szellem ellen belőlem melegítve parázslik a magyarság izzó sorsának parazsa. […] Versed, miközben hallgattam, egyre jobban a hit és az egészség hullámait verte fel bennem a Te nyomasztó igéid ellen. Aztán, midőn már csendesedtek ezek a hullámok, az értelem mérlegére tettem a nagy kérdést, melyet írásod megszaggatott. […] Te erre a kérdésre a hit roncsaival válaszoltál, és letörted a reménység szárnyait. Az értelem, mely emberi lelket és értékes barátot megérteni siet, a Te elborult zokszavaidra is igyekszik okot és megértést keresni. Sőt a szellemi bajtárs együttérzése fel is ment téged. […] nem egyedül valók vagyunk, hanem valamiféle szerves egységhez tartozunk: versed szavai szerint egy családhoz, melynek a nyelvén szólunk. Ennek a családnak országföldje van, s ha most kevesebb is, mint nagy bűnök előtt, annál édesebb ez a föld. […] az itthoni földről felemeljük a fejünket, és elsirató igéid ellen szólunk. […] Ellene szólunk és azt mondjuk: […] ne a gyász színeit lobogtassátok felénk, hanem teljetek el annak a reménységnek erejével, melyet erről a földről az egész nép az élet természetes vágyával küld a világba […].”
171Márai Válasz Tamási Áronnak címmel üzent.*375 Elsősorban a nem íróként, inkább homo politicus-ként szólalt meg. Szembeállította egymással 1949-et és 1954-et. „Az idegen hatalom politikai küldöttei puccsszerűen átvették a hatalmat Magyarországon, az alkotmányos élet megszűnt, a társadalmi, gazdasági, szellemi élet teljessége egy türelmetlen, igazságtalan, kegyetlen rendszer ellenőrzése alá került.” 1954-re „A szabad világ felelős és cselekvőképes hatalmai felocsúdtak a Szovjet imperialista merényleteinek első, bénító hatása alól, és minden következménnyel »megálljt« kiáltottak.” Az írók, tette hozzá, 1949-ben „hallgattak vagy kényszeredetten mellébeszéltek. […].” 1954-ben „az otthoni hatalom taktikája megparancsolja nekik, hogy a szabadság igéit hirdessék […]”.
A befejezésben Márai Jákobot és Ézsaut állította egymás mellé, s hozzájuk kapcsolta Áront. Jákob a szöveg sugalmazása szerint „Isten harcosa”. Ézsau itt nem a bibliai ember, az elsőszülöttségi jogát eladó, a testvérét haragjában megölni kész vad férfiú, Áron pedig nem Izrael első papja. Áron itt a hamisan szóló, esetleg a hatalom kívánságait teljesítő író. Ézsau, aki „a mikrofont igazgatja”, az embernek rosszat akaró ördög. Márai Sándor, aki egy évvel a nyelvközösség elhagyása után keservesen megéli: „az anyanyelv térfogatán kívül az író nyomorék”, nem azonosítja a rádióüzenetre vállalkozó Tamási Áront a „pillanat mulattatójának vagy a hatalom kikiáltójának” szerepjátékával. De nem zárja ki, hogy a „békülékeny közeledés hangján szóló” írótárs, bármilyen okból ugyan, de feladatot teljesít. Márai, aki az „occidentális kultúra” védelmét, az emberi és nemzeti autonómia gondolatát tekintette elsőd172legesnek és 1934-től kizárt minden alkulehetőséget a diktatúrákkal, s aki nem volt hajlandó fogadni San Diegó-i otthonában az Amerikába látogató Illyés Gyulát, a megszólalásban a politikai indokot érezte döntőnek.
Tamási Áron 1955-ben rossz híreket kapott otthonról: édesanyja beteg, írták a testvérek. Ha találkozni akar még vele, siessen haza. Július elején útlevelet kért, mégpedig egyedül. Arra gondolt, így könnyebben megkapja az utazási engedélyt.*376
Augusztus 16-án, kedden indult el Budapestről. Biharkeresztesnél ért tizenegy év után a Partium földjére. Innen Kolozsváron, Segesváron át utazott Székelyudvarhelyre, ahol régi barátja, Tompa László várta. Mivel a farkaslakiak nem kapták meg az értesítést, egyedül utazott haza. A faluban először kötelezően a milíciánál jelentkezett, aztán felkereste a szülői házat. „Testvéreim meghallják, hogy itthon vagyok – olvasható Tamási Áron naplójegyzeteiben –, keresésemre futnak. Kerten jövök Ágneshez vissza, elkerüljük egymást. Átmegyünk anyámhoz. Anna – Ágnes velem vannak. Anyám az ágyban bekötött fejjel hever. A ruhája rajta van, de a lábát paplannal takarja. Találkozás örömére nagy sírás. Bal szemével nem lát, talán valami derengést csupán. Kívülről nem nagyon látszik a szem betegsége. Csak eléggé könnyezik. Gáspár későn jön meg a szénával a hegyről.”*377
Csütörtökön és pénteken az ismerősökkel találkozott. Szombaton újból jelentkeznie kellett a milícián, aztán bement Székelyudvarhelyre, dr. Bakk Elekhez és feleségéhez. Vasárnap és hétfőn Farkaslakán időzött, kedden sarjút kaszált a kertben, mint gimnazista korában. A következő héten ismét Székelyudvarhelyen volt Bakk doktoréknál, 30-án ott is aludt a rendelőben. 31-én Parajdon át Marosvásárhelyre utazott. Találkozott Miskolczy Dezsővel, aztán Molter Károllyal, Kemény Jánossal és másokkal. A következő héten újból Farkaslakán volt. Szeptember 14-én elbúcsúzott édesanyjától, testvéreitől és a rokonoktól. Székelyudvarhelyen megszállt Bakk doktoréknál. Innen elutazott Gyulafehérvárra, a valamikori kolozsvári egyetemi lelkészhez, Márton Áronhoz, aki hatévi börtön után éppen akkortájt szabadult ki életfogytiglanra szóló börtönbüntetéséből, s 1955. március 25-én vette át ismét egyházmegyéje vezetését.*378
Tamási Áront felvillanyozták az erdélyi élmények. Ismét felmerült benne a házvásárlás gondolata Farkaslakán, meg is kérte öccsét, tájékozódjék ebben 173az ügyben. Feleségével együtt azonnal beadták útlevélkérelmüket, mert 1956 tavaszán mindenképpen haza akartak menni.*379
Híre járt az író látogatásának Románia-szerte. Sorra érkeztek a levelek, melyekben régi barátok és ismerősök jelezték, szeretnének találkozni vele. Írt neki, valószínűleg évszámtévesztéses levelet, egykori kedves tanára, Jaklovszky Dénes.*380 Jordáky Lajos Kolozsvárra hívta magukhoz, lakásra, a Kőkert utca 39.-be. Kováts Benedek Marosvásárhelyről kereste fel lelkes hangulatú levéllel („Ki is vagy Te valójában? Próféta?… Apostol?… Költő?… Gondolkozó? […] Én nem tudok dönteni, mert minden vagy egy személyben.”).*381
Magyarországon újabb munkák várták. Az Ifjúsági Kiadó október 3-án 10-14 éveseknek szóló ifjúsági mű írására kötött szerződést az íróval. Három nappal később a Szépirodalmi Könyvkiadó Ének a szülőföldről című kötetre szerződött vele 40000 Ft jogdíjért (ez az összeg akkor egy lakás ára volt). November 9-én az Ifjúsági Kiadó hatezer példányban, „I. kategóriájú” honoráriummal lekötötte az Ábel Amerikában új kiadását. December 16-án Héra Zoltán, a Szabad Nép rovatvezetője kért tőle tárcát a karácsonyi számba.*382
December 26-án feladott levelében testvére, Gáspár beszámolt édesanyjuk állapotáról: „[…] nem hiszik – írta –, hogy evvel a betegséggel átéli a téli időszakot.”*383 Január 20-án Tompa Lászlóné közvetítésével telefonon értesítették édesanyja válságos állapotáról. Tamási Áron azonnal telefonált Simó Jenőnek, aki ekkor az MDP Központi Vezetőségében a tudományos és kulturális osztály helyettes vezetője volt. Simó az Elnöki Tanács elnökének, Dobi Istvánnak a segítségét kérte. Az útlevél és a vízum január 21-én, szombaton, ½2-re lett kész.*384 Még aznap mindketten vonatra ültek, s vasárnap éjjel 1 órakor bekopogtak a szülői ház ajtaján. „Ez volt az akkori első találkozás pillanata – olvasható Tamási Gáspár Vadon nőtt gyöngyvirág című könyvében –, amelyen, aki ott volt a szobában, mindenki könnyeket hullatott. Hát hullottak a könnyek mindnyájunk szeméből, a szívfájdalomtól szóhoz nem is igen jutott egy sem, de aztán édesanyánk megölelte a bátyám nyakát, ahogy tudta, szorította azt, arcát csókkal árasztotta el és így szólt hozzá: Lelkem gyermekeim, csakhogy megláttalak még egyszer az én szememmel és átölelhetlek a két kezemmel. Most már nem bánom, ha holnap meghalok is.”*385 Tamás Dénesné Fancsali Márta január 28-án halt meg. A Nyikó 174túlsó partján lévő házukból iskolások sorfala között kísérték el a testvérek édesanyjukat a templom mellett lévő temetőig. Ezt a tisztességet Tarr Sándor tanító és felesége, Hornikár Zsuzsa szervezte. Három nappal a temetés után az író feleségével visszautazott Budapestre. Február 7-én érkeztek haza.*386
Az április a színházi bemutatók jegyében telt. 2-án szerződött a Magyar Néphadsereg Színházával (előtte és ma: Vígszínház) új darab, a Szól a kakas megírására. Április 13-án mutatta be a Jókai Színház az Énekes madár átigazított változatát, melyhez a próbák nagy részén jelen volt szerző huszonkét pontból álló megjegyzés-csomagot készített. Április 24-én mutatta be a kecskeméti Katona József Színház a Hegyi patak című színművét. A bemutató után azonnal szóba került egy esetleges marosvásárhelyi előadás terve is.*387
Májusban dr. Bakk Elekék látogatták meg a magyarországi nagyszülőket. Hazafelé megálltak Budapesten. A két kislánynak, Bakk Anikónak és Évának Tamási Áronné mutatta meg a Nemzeti Múzeumot, a Margitszigeten Arany János fáját és – kívülről – a Parlament épületét. És együtt megnézték a Jókai Színházban az Énekes madár előadását. A lányok, akiket Tamási Áron „lelki gyermekei”-nek nevezett, az író kérésére székelyruhában voltak. „Terézke – olvasható dr. Bakk Elekné Takács Sára könyvében – csiki székely szoknyát viselt fekete blúzzal, rajta szarvasagancsból faragott havasi gyopárral. […] Szünetekben jelenik meg Áron, a gyermekeket kézen fogja, páváskodik velük, ismerősei veszik körül.” Következő nap, Tamási Áron vendégeiként, az igazgatósági páholyból nézték végig a Csárdáskirálynőt. A színház után az író törzshelyére, a Kis Royal étterembe mentek. Amikor beléptek, a zenekar Tamási egyik kedvenc dalát, az „Annyi bánat a szívemen, két rét hajlott az egeken” kezdetűt játszotta. A két asszony, a doktornő és Tamásiné beszélgetett az asztalnál. Tamási a kislányokkal a bárpulthoz ült, pusmogtak, kacagtak, nem törődve a közönséggel, a füsttel és a bárénekesnővel.*388
Tamási Áron 1956-os naptára mutatja, újból mozgalmas lett az élete. A feljegyzésekben többször szerepel Haynal Imre belgyógyász professzor, jelezve, az író egészségi állapota aggodalomra adott okot. Párhuzamosan fordul elő „Alizka” és „Magdó”. Feltűnik egyszer-egyszer Illyés Gyula.*389
Tamásiék ezen a nyáron Erdélybe készültek. Szeptember 1-jén lépték át a határt. Állandó lakásra Székelyudvarhelyen, Bakk doktoréknál rendezkedtek be. Sokat időztek Farkaslakán is, az író ekkor mondott le hivatalosan az örökségről testvérei javára. Bakk Elekné, Sára asszony kórházi munkája mellett programokat szervezett. Az író feleségének megmutatta a város nevezetes175ségeit. Tamásiékkal és férjével felment a csicsói Hargitára, „a reumát gyógyító, kéngőzt lehelő hely”-hez, ahol az író a „büdösgödörre fenyőfából emelt kalyibába vésett neveket” mind kiírta. Időztek Homorodfürdőn is.
Minden óvatoskodás ellenére híre ment Tamási Áron ottlétének. Egyik nap egy „vékony, görbült gerincű kis fiatalember” kereste az írót. Kányádi Sándor volt, a kolozsvári egyetem magyar szakos hallgatója, akiről az orvos házaspárnak korábban „a kertészeti iskola igazgatója beszélt. Kányádi, az iskola diákjaként, mindig megmentette a kollektív gazdaságok avató ünnepeit azzal, hogy elmondta egy-egy újabb versét. Mintha kis Petőfi lenne…”. Bakk Elekné „gyors döntéssel” meghívta két napra a fiatalembert házukhoz.*390 Szeptember 21-én a Bakk-házban tartott összejövetelen Tompa László verseiből olvasott fel, felesége zongorán kísérte Tamásinét, aki Mozart-dalt és Solveig dalát énekelte. Bakk Anikó zongorázott. Kányádi Sándor elmondta néhány versét.
Szeptember utolsó napjaiban Jordáky Lajosék előző évi meghívására Kolozsvárra utaztak. A vendéglátók Kőkert utca 39.-ben lévő lakásában szálltak meg. Itt kereste fel az írót Láng Gusztáv, akkor harmadéves egyetemista, a Bolyai Egyetem irodalmi körének elnöke, aki meghívta egy előadásra. Az egyetem zsúfolásig megtelt dísztermében az író először szabadon beszélt, aztán összefüggő irodalmi szövegben idézte fel gyermekkorát.*391 Tamási vagy a kolozsvári út előtt, vagy utána egyedül elutazott Gyulafehérvárra Márton Áron püspökhöz. A feleségét Székelyudvarhelyen hagyta dr. Bakk Elekéknél.*392
Tamásiék október 10-éig maradtak Székelyudvarhelyen. Aznap Marosvásárhelyre utaztak. A színházban, az Igaz Szó folyóirat szervezésében, irodalmi estet rendeztek. Tompa László bevezetője után Radu Boureanu mondott üdvözlőbeszédet, Tamási Áron felolvasta Harmat és vér című novelláját, melyet előző napon írt. Előtte azonban mondott néhány szavas bevezetőt. Az Erdélyben tizenkét év óta nyilvánosan először, nem szakmai közönség előtt megszólaló Tamási Áron hitet tett korábbi eszméi és erdélyisége mellett. „Voltak esztendők – mondta –, amikor valóban a magyar irodalom Mikes Kelemenje voltam. Annyi különbséggel mégis, hogy az én fejedelmem nem egy új Rákóczi volt, hanem a lelkiismeret, melyet az emberi gondolkodás, Erdély nemes hagyományai és a mai idők vajúdó eszményei tápláltak.”*393 Elhangzott még Tompa László, Boureanu, Tarr László verse, egy Kodály- és egy Bartók-feldolgozás.
Pár napot töltöttek még Marosvásárhelyen. Találkoztak Kacsó Sándorral, aki a kedvükért felutazott Brassóból.
1956. október 20-án érkeztek haza Budapestre.
176Tamási Áron 1956. szeptember 1-jétől október 20-áig tartó erdélyi körútja miatt a forradalom előtti majd két hónapban „kiesett” a történelemből.
Nincs írásbeli nyoma annak sem, miként értékelte Nagy Imre bukását, az új miniszterelnök, Hegedűs András 1955. április 18-i kinevezését, a korábbi reformok egy részének visszavonását. Figyelmét nyilvánvalóan lekötötték az új szerződések, korábbi műveinek újabb kiadásai, az 1955-ben és 1956-ban volt három otthoni látogatása.
Nem vett részt a reformértelmiség vitáin a Petőfi Körben. Nem volt kapcsolata azzal a budapesti történészcsoporttal sem, amelyik az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerveződött I. Tóth Zoltán bölcsészkari dékán körül, aki már tavasszal szavakba foglalta: „[…] a szociális helyzet annyira romlik, melynek következtében ’57 tavaszán történhet valami.”*394 Keveset érzékelt abból a feszültségből, amely Rákosi július végi Magyarországról való eltávolítása, Nagy Imre népszerűségének növekedése miatt volt. Nem volt ott Nagy Imre hatvanadik születésnapján az Orsó utcai házban rendezett csendes ünnepen, ahol a pártellenzék, a pártfunkcionáriusok egy csoportja, néhány valamikori politikai pártvezető mellett megjelentek írók és költők (Aczél Tamás, Benjámin László, Háy Gyula, Kuczka Péter) és vezető értelmiségiek is (Bernáth Aurél, Fischer Annie, Haynal Imre, Kodály Zoltán, Kosáry Domokos, Palló Imre, Szabó Árpád, Tóth Aladár).*395
Nem érte el őt a Nemzeti Parasztpártban fontos szerepet játszó Püski Sándor, a népi írók kiadójának 1956. augusztus 31-én feladott levele, melyben arról értesítette Tamásit, hogy felszólították, lépjen vissza a „könyvszakmába”.*396 Nem volt ott az Írószövetség szeptember 17-i közgyűlésén, ahol a felszólalók az elkövetett hibákért felelős pártvezetők felelősségre vonását, Nagy Imre rehabilitálását követelték, s ahol – távollétében – beválasztották az elnökségbe, s Veres Péter elnök mellett Háy Gyulával együtt társelnökké választották. Nem volt ott Rajk László és egykori vádlott-társainak újrateme177tésén, nem látta a százezres gyászoló tömeget. Utóbb értesült arról is, hogy Farkas Ferenc október 8-án Illyés Gyulával, Veres Péterrel, Kodolányi Jánossal, Sinka Istvánnal, Szabó Pállal, Szabó Lőrinccel, Remenyik Zsigmonddal, Tersánszky Józsi Jenővel, Féja Gézával és Németh Lászlóval együtt őt is meghívta egy kéthetente megjelenő, Írás című irodalmi folyóirat szerkesztő-bizottságába.*397
A naptárában is megszaporodtak a bejegyzések. Október 24-én, egy nappal azután, hogy Budapesten ledöntötték a Sztálin-szobrot és Nagy Imrét kinevezték miniszterelnöknek, ezt jegyezte fel: „Október 24. 6 Sántha Ferenc 7 Nagy Imre ½9 Ambrus”. A nem ritka „Nagy Imre”-név feltehetően a miniszterelnököt jelentette, hiszen Nagy már október 23-án délelőtt számolt Tamási Áron népművelési miniszterré jelölésével, melyről – a korábbi politikai gyakorlat szerint október 26-ára összehívott MDP Központi Vezetőség ülésén – írásos előterjesztést is tett.*398
Az október 26-án este a Kossuth Rádióban közvetített szózata, a Magyar Fohász jelezte, hogy nem cselekvő politikára készülő emberként, hanem gondosan fogalmazó íróként élte meg ezeket az órákat.
„Az idők gyógyító lázában él a magyar. Történelmünk ezer évén átlobog az emberi Géniusz üzenete, mely nemzeti hőseink példáit emeli elénk s költőink fénylő szavait idézi.
Nincs módunk kitérni a hűség elől.
Tizenegy éve élünk őrhelyünkön: ezen a földön; szomjazva az emberi és a nemzeti lét igaz voltára. Éltünk vágyakozásban az enyhület után, de szomjúságunkban itthon a hazugság italát nyújtották nekünk, a világ pedig vegyes főzetekkel kábított minket. Ebben a zavaros veszélyben, a hosszú sóvárgás után, emberi és nemzeti létünkben tehettünk-e mást, mint amit tettünk?
178Magunk főztünk enyhítő és éltető italt magunknak. A kor, melyben élünk, s amelynek ablakán a jövőbe nézünk, vért csordított ebbe az italba. Örök intelem ez, mely egyformán szól nekünk magunknak és a világnak. Minket arra int, hogy a kor forradalmát magunknak kellett volna végbevinnünk. […]
A kehely, amelyben a magyarok vércseppjei szentelik meg az éltető italt, a világot arra inti, hogy nagyobb gonddal és tisztább lélekkel őrködjék az emberi lét méltósága fölött. […]
Szenvedő lélekkel áhítjuk, hogy a rontó harcok megszűnjenek, s kérjük az emberi bölcsesség szellemét, hogy a harcok küzdőit igazságtalan ítélet ne érje.
Méltó életünkért szóban és cselekedetekben a történelemhez fohászkodunk. Fohászkodunk mindnyájan, munkások, parasztok és ifjúság, nemkülönben jövőt álmodó költők, akik mind és mindig rendületlenül hívei vagyunk a hazának.”*399
A liturgiához kötődő imának és az ún. világi fohásznak retorikai alakzatait felhasználó-érvényesítő szöveg „a nemzet lelkiismeretének megszólaltatója”-pozícióban mutatta az írót. Ezt jelezte az alábbi, október 27-én közreadott Előterjesztés is: „Erkölcsi és hazafias kötelességünk azon gondolkodni, hogy az országban dúló, véres békétlenséget miképpen lehetne olyan megoldás felé segíteni, amely hazánknak és a világnak egyaránt javára válnék. Azt hisszük, helye volna, ha a kormány rögtön és haladék nélkül legalább két napos tűzszünetet hirdetne és rendelne el. Eme szándékkal egy időben alakuljon közéleti személyiségekből egy békéltető bizottság, mely a kormányzat és a párt részvételével igyekszik megteremteni a békességet […].”
Az aláírók – Bernáth Aurél, Csók István, Déry Tibor, Ferencsik János, Gombás Pál, Háy Gyula, Illyés Gyula, Ordas Lajos, Papp László, Tamási Áron, Zathureczky Ede*400 – a békétlenségnek kívántak véget vetni. Ekkor már az első szovjet katonai beavatkozás, a nyomában kibontakozott fegyveres ellenállás, a kijárási tilalom és annak feloldása után volt Magyarország. Október 25-én a Parlament előtt békésen tüntetőkre lövettek. A sortűznek közel száz halálos és rengeteg sebesült áldozata lett (itt érte halálos lövés I. Tóth Zoltán bölcsészkari dékánt is).*401
179Október végén Nagy Imre meghirdette a tűzszünetet. A kormány ezzel a forradalmárok legfőbb követelését teljesítette. Az 1948-ban feloszlatott pártok bíztak valamilyen demokratikus kibontakozás lehetőségében. És bíztak a nyugati demokráciák támogatásában.
Ebben a hitben éltek a Nemzeti Parasztpárt (később Petőfi Párt) meghatározó személyiségei is, s amikor Nagy Imre bejelentette az egypártrendszer megszüntetését és a koalíciós kormányzás bevezetését, azonnal hozzákezdtek a párt újjászervezéséhez. Október 31-én, Budapesten, a Vajdahunyad-várban került sor a hivatalos zászlóbontásra. A főtitkár Farkas Ferenc lett, elnök helyett egy szellemi irányító testületet választottak, melynek tagja lett Féja Géza, Illyés Gyula, Keresztury Dezső, Kodolányi János, Németh László, Remenyik Zsigmond, Sinka István, Szabó Lőrinc, Szabó Pál, Tamási Áron és Veres Péter. Az ideiglenes pártvezetőségbe bekerült – többek között – S. Szabó Ferenc, Zsigmond Gyula, Bibó István és Jócsik Lajos.*402
Tamási 1956. október 30-án még bent volt a Parlamentben az Írószövetség küldöttsége tagjaként Veres Péterrel, Illyés Gyulával és Déry Tiborral. Találkoztak Erdei Ferenccel, aki akkor is miniszter volt és Janza Károly tábornokkal. „Mivel pozitív választ nem kaptunk, ők sem láttak tisztán, így különösebb megegyezés, vagy beszélgetés nem történt” (mondta Tamási 1957. július 3-án a Gyorskocsi utcában a rendőrségi kihallgatáson).*403
November 1-jén újabb szovjet csapatok nyomultak be Magyarországra, a kabinet felmondta a Varsói Szerződést és kinyilvánította Magyarország függetlenségét. November 2-án kijelölték a Szovjetunióval Varsóban szervezendő tárgyalás küldöttségét, november 3-án a magyar katonai delegációt Tökölön tőrbecsalták és letartóztatták a szovjetek.
Tamást Áron ezekben a napokban már kizárólag az Írószövetségben tevékenykedett. November 1-jén, azon a napon tehát, amikor Kádár Jánost és Münnich Ferencet a szovjet forgatókönyv végrehajtására Moszkvába vitték,*404 megírta Tiszta beszéd című írását, összefoglalva „a nép minden írójá”-nak gondolatát, szót emelt „a magyarság egysége” mellett, elutasította a politikai és szellemi életben az „osztályjellegű harcok”-at.*405
November 4-én hajnalban, amikor megindult a szovjet hadsereg támadása Budapest és a forradalom ellen, a rádióban meghallgatta Nagy Imre szózatát a világ népeihez, megismerte az utána megszólaló Háy Gyula hangját, 180aki a „Magyar Írók Szövetsége” nevében a világ íróitól, tudósaitól, akadémiáitól, a szellemi élet vezetőitől kért segítséget. Aztán beszélt telefonon Ferencsik Jánossal és Sebestyén Lászlóval, a Nemzeti Parasztpárt (Petőfi Párt) vezetőségi tagjával. Nyilvánvaló volt számára – írta a naplójában –, hogy „minden fegyveres ellenállás oktalan pusztítás”. S mivel a harc folytatódott, feleségével együtt két matraccal, két pokróccal, egy kispárnával és „kevés borral”, egy kiló kenyérrel, fehérneművel, orvossággal, gyertyával és tisztálkodószerekkel lementek az Alkotás utcai ház pincéjébe. A fáskamrában, a farakások közé tettek egy rossz szőnyeget, s berendezkedtek a pince-életre. Nyolc óra körül valaki hozta a hírt, hogy a szemben lévő kórházban (az akkori és mai Sportkórházban) a konyhán segíteni kellene. Tamási Áron feleségével együtt átment. „Alizka rossz kék köpenyt vett fel, krumplit hámozott, az ebédosztásban segített és mosogatott.” Ebéd után visszatértek a pincébe. A rádióból hallgatták a híreket az ENSZ Biztonsági Tanács szavazásáról, a Közgyűlés összehívásáról. Közben „ágyu-gépfegyver szól […] Reggel 5-kor nagy tűzharcra” ébredtek. Másnap a Csörsz utcánál álló tankok megindultak és végig puskázták az utcát. Gépágyú is szólt. November 7-én oroszok vizsgálták át a házukat. 10-én felhurcolkodtak a pincéből. Az író 12-én begyalogolt a Bajza utcába, az Írószövetség épületébe, ahol felmerült egy deklaráció terve Az értelmiség az ország népéhez címmel. 13-án a kibontakozás lehetőségéről beszélgetett dr. Bodor Györggyel. 21-én, Veres Péter javaslatára, az országos Értelmiségi Tanácsba jelölték Déryt és Kereszturyt. Tamásit a Vöröskeresztes Központba delegálták „az írói segélyek képviselője gyanánt”.*406
Németh László november 26-án kelt levelében figyelmeztette Tamási Áront: „[…] a Kádár-kormány vállalta, hogy ő hozta be az oroszokat, olyan percben, amikor a nyugalom teljesen helyreállt. Ez lehetetlenné teszi, hogy támogassuk. De azért vegyük tekintetbe valódi szerepét is. Az oroszokat nem hívta be, azok rakták oda, s ha nem akarta egy Rákosi-kormánynak átengedni az országot, vállalnia kellett a hatalmat.”*407 November 29-én elnökségi ülés volt az Írószövetségben. December 3-án – a határidőnapló szerint – Gond és Hitvallás címmel kiáltványt írt (melyet Németh László, Illyés Gyula, Fejes Endre, Benjámin László megvitatott, a szövegen kisebb javításokat végeztek, majd az elnökség saját határozataként elfogadta). A következő napok valamelyikén – olvasható Tamási Áron már idézett, 1957. július 3-i tanúkihallgatási jegyzőkönyvében – Illyés Gyulával, Veres Péterrel, Tamási Lajossal és Erdei Sándorral Münnich Ferenc belügyminiszternél járt. Átadták a letartóztatásban lévő írók szabadlábra helyezéséről szóló kérelmet és a Gond és Hitvallás 181egy példányát. December 4-én Krisna Menon indiai nagykövet meghívta a Margit-szigeti Nagyszállóban lévő lakosztályába az Írószövetség delegációját. A küldöttségbe beválasztották Déry Tibort, Képes Gézát, Tamási Áront, Örkény Istvánt. „Menon kérdésére én elmondtam – olvasható a tanúkihallgatási jegyzőkönyvben –, hogy a kibontakozás útja az lenne, hogy a szocializmus alapján álló pártok képviselőinek kellene tárgyalni a Szovjetunió képviselőivel […]. Ezt Menon helyeselte.”*408
A Gond és Hitvallást időközben az Írószövetség elküldte a kormányzati szerveknek, a rádiónak és a politikai napilapok szerkesztőségének. December 28-án az Írószövetségben Tamási Áron maga olvasta fel a dokumentumot. A szöveg, mely bizonyos fordulataiban halványan emlékeztet Luther Mártonnak a wormsi birodalmi gyűlésen elmondott beszédére és II. Rákóczi Ferenc kiáltványára, többek között, a következőket tartalmazta: „Itt állunk a számadás és vallomás erkölcsi kényszere alatt. Itt állunk az októberi szabadságharc véres halmán, melyet egy nép reménye ostromolt. Ha egy évtizedre visszatekintünk erről a halomról, szenvedőnek és vágyakozónak látjuk a népet. Szenvedett, mert korának eszméit, melyet tíz év előtt reménnyel üdvözölt, idegen formában és zsarnoki módon akarták életévé tenni. A hosszú kényszer alatt kiújultak természetesen a történelmi sebek, és nemzeti függetlenségét veszendőnek látta. […]
Hitünkben és népünk ismeretében mindenkit óvtunk attól a téves feltevéstől, hogy a szovjet fegyverek nélkül a szocializmus vívmányait kiirtotta volna a forradalom. […] A közös cél gondjában kezünket nyújtjuk a munkásoknak, köszöntésünket lélekből küldjük a parasztságnak, és szívből az ifjúságnak. Győzzük meg együtt a politika vezetőit, hogy a politika nem lehet öncélú, hanem csak eszköz a nép üdvére […].”*409
Az 1956. november 7-én a Kádár János vezetésével megalakult Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány letette az esküt Dobi Istvánnak, az Elnöki Tanács elnökének. Megszervezték a Honvéd és a Belügyi Karhatalmat. December 5-én és 6-án mintegy kétszáz értelmiségi vezetőt és munkástanács-tagot letartóztattak. December 8-án a karhatalom és egy szovjet katonai alakulat sortüzet zúdított a tüntető salgótarjáni munkásokra. A letartóztatások 1957 elején folytatódtak.*410
Bibó István, Nagy Imre kormányának minisztere, a szovjet katonák által már megszállt Parlamentben, november 8-ára elkészítette Nyilatkozat Magyarország állami, társadalmi és gazdasági rendjének alapelveiről és a politikai kibontakozás útjáról című iratát, melyet eljuttatott minden nagyhatalom budapesti 182nagykövetségére és számos nemzetközi szervezethez. Őt 1957. május 23-án vették őrizetbe.
Tamási Áron a Nemzeti Parasztpárt (Petőfi Párt) elnökségében folyamatosan találkozott Bibóval. November 2-án, amikor Bibó hosszas rábeszélésre elfogadta a miniszterségre-jelölést, Tamási Áron „fölállt és ünnepélyesen kezet fogott vele és Isten segítségét kérte az elkövetkezendőkhöz”. Novemberben a párt helyiségében folyamatosan találkozott Bibó, Illyés, Féja, Tamási, Veres Péter és Farkas Ferenc. November 23-án Tamási Áron lakásán volt egy megbeszélés. Féja, Tamási és Farkas december végéig rendszeresen tárgyalt egymással a párt József nádor téri központjában. 1957 februárjától áprilisig Farkas Ferencen és Féja Gézán kívül csak Tamási Áron járt be „aránylag rendszeresen” a József nádor térre.*411
A lefogott Bibó István ügyében Tamási Áront már 1957. július 31-ére berendelték a Belügyminisztérium Gyorskocsi utcai épületébe tanúkihallgatásra. A jegyzőkönyv szerint az író három dologban tett vallomást: elismerte, hogy 1956. október 30-án Illyés Gyula lakásán beszélték meg a Nemzeti Parasztpárt ügyét, akkor döntöttek az esetleges névváltozásról és arról, hogy a pártnak legyen „irányító testülete. […] Ennek a testületnek tagjai lettek a népi írók és Bibó István is […].” Elismerte továbbá, hogy november 18-án Illyés Gyula lakásán szó volt „úgynevezett nemzeti főtanács megalapításáról” a társadalmi béke helyreállítása és a Szovjetunióval való tárgyalások megkezdése miatt; a tanács elnökének Kodály Zoltánt javasolták. Végül elismerte részvételét a december 8-i kibontakozási javaslat elkészítésében és az indiai követségre juttatásában.*412
Az 1956 őszi hónapjainak eseménytörténete és az utána következő dolgok „szemléleti, magatartásbeli, avagy inkább történelmi-önszemléleti paradoxitás”-ra utalnak. A népi írók mozgalma „szervezeti kereteire, távlati reményeire nézvést is a legjobb helyzetben akkor volt, amikor azoké az uraké és gyárosoké volt itt a hatalom, akikkel szemben […] identitása, szupertudata kifejlődött-kifejlődhetett.”*413 Erre a körre 1949 után nem volt szükség, egyes emberekre, a hatalomátvételt támogató Erdei Ferencre, Darvas Józsefre, időnként Szabó Pálra, Veres Péterre azonban szívesen számítottak. A népi írók 1956 őszén ismét táborként jelentek meg, kizárva körükből az „elvtelenül kol183laborálókat”. 1956. november 4-e után az önérzetükben megsértett korábbi vezetők, a Nemzeti Parasztpárt (Petőfi Párt) elnökségébe csak Illyés Gyula nagyon erős közbelépésére beszavazott Veres Péter is, hajlottak a megegyezésre az új hatalommal. Az új hatalomnak és a többségnek, amelyik Németh László levelében foglaltak szerint ismerte föl a „Kádár vagy Rákosi” dilemmáját, egyszerre kellett megvalósítani a politikai retorziót és a hatalommal való együttműködésre felszólítást, az erkölcsi szembenállást és az elkerülhetetlen felelősségvállalást.*414
Jól tükrözi ezt Tamási Áron személyes sorsa.
1956. december 10-én az 1955-ben alakult Magvető Kiadó ajánlatot tett Tamási Áron műveinek gyűjteményes kiadására. Az író nem ezt, hanem a Szépirodalmi Könyvkiadó és az irodalmi vezető Illés Endre javaslatát fogadta el. Ez a kiadó a Szövetkezeti Kiskönyvtár számára 1956. december 20-án szerződést kötött az Ábel a rengetegben 30 000 példányos kiadására. December 22-én a Kiadó levélben közölte, minden művét megjelentetik a „csatolt sorrend szerint”, a legnagyobb honoráriummal. 1957. január 16-án Hubay Miklós, Benedek András és Major Tamás kínált szerződést az Ördögölő Józsiás bemutatására „1957 őszén”, s azonnal kifizettettek a szerzőnek 3000 Ft előleget (Latinovits Zoltán vígszínházi fizetése 1969-ben havi 4400 Ft volt). Január 31-én az Ifjúsági Kiadó jelentkezett a Hazai tükör negyedik kiadására. Május 9-én a Magyar Rádió megbízta az Árgirus királyfi megírásával, előlegként kifizetve 1000 Ft-ot, a teljes összeget 5000 Ft-ban jelölve meg. Június 26-án a Verlag Neues Leben jelentkezett az Ábel a rengetegben kiadói jogáért az „egész német nyelvterületre”. Júniusban megjelent a Jégtörő Mátyás. A Színház- és Filmtudományi Intézettel levelezett ebben a hónapban színdarabjai előadásáról. Augusztus 3-án Sütő András értesítette, hogy Romániában már nyomdában van a Bölcső és Bagoly és megrendelték a Jégtörő Mátyás nyomását is. November 19-én Luciano Perselli érdeklődésére válaszolva Tamási a Zöld ág olaszországi megjelentetését javasolta. December 29-én a Szerzői Jogvédő Hivatal hozzájárult ahhoz, hogy az Ábel-trilógia a grazi Akademische Bruckund Verlagsanstaltnál azonnal megjelenjék.*415
A tiltások és engedmények általában jellemezték az 1956 decemberétől kezdődő időszak irodalmi-művészeti életét.
Az Írószövetség 1956. december 28-i taggyűlése a Gond és Hitvallás című (idézett) dokumentum vitája és megszavazása jelezte, az írók változatlanul forradalomnak tekintették az őszi eseményeket, (Tamási szavaival szólva) a „népi önkormányzat útján” kívánták megszervezni az „egységes” szocia184lista társadalmat, szükségesnek tartották az Írószövetség autonómiáját. 1957 első napjaiban nyilvánvaló lett, a Kádár-kormány semmiféle koalícióra nem készül. Január 13-án kiterjesztették a rögtönítélő bíróságok hatáskörét. Január 18-án felfüggesztették az Írószövetséget, létrehozták az Irodalmi Tanácsot. 19-én felfüggesztették a Magyar Újságírók Országos Szövetsége működését, 26-án letartóztatták Háy Gyulát, Lengyel Balázst, Tardos Tibort, Zelk Zoltánt, Novobáczky Sándort és Lőcsei Pált. A kormányzat ugyanakkor megpróbálta megnyerni a legjelentősebb magyar művészeket. 1957. március 15-e alkalmából Kossuth-díjat adtak Borsos Miklósnak, Fülep Lajosnak, Kodály Zoltánnak, Medgyessy Ferencnek, Németh Lászlónak és Szabó Lőrincnek. Németh László nem volt hajlandó személyesen átvenni a díjat. A „kapott ötven ezer forintot pedig saját pénzéből duplájára egészítette ki, aminek felét a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnáziumnak adományozta, a másik felét pedig a börtönben lévő írók és politikusok családtagjainak a segélyezésére fordította”.*416
A hatalommal kiegyezők és a hatalmat gyakorlók szerették volna enyhíteni a népi írókat és Tamási Áront körülvevő politikai feszültséget is. 1957. január 30-án Tamási, válaszolva az 1930-as évek közepén a népi írókkal rokonszenvező Kállai Gyula megkeresésére, leírta: „Valóban hasznos lenne, ha az irodalom s az írók ügye elindulna és elkezdődnék az alkotó munka.”*417 Április 28-án, ugyancsak megkeresésre, ezt írta Jankovich Ferencnek az Irodalmi Tanácsról: „Mindenekelőtt fontosnak és szükségesnek tartom, hogy az irodalmi élet levegője feltisztuljon és az alkotó munka meginduljon. Ebben a dologban az Irodalmi Tanács szerepe döntő jelentőségű. A munkát azonban a Tanács biztató módon csak úgy vállalhatja el, ha tagjainak névsorát kibővíti.” Tamási Áron tizenkét személyt ajánlott, akik közül hármat-hármat kellene kiválasztani: Áprilyt, Bárány Tamást, Benjámint, Bernáth Aurélt, [Kolozsvári] Grandpierre Emilt, Gyergyait, Hubayt, Jankovich Ferencet, Juhász Ferencet, Karinthy Ferencet, Kassákot, Simon Istvánt, illetve Féját, Illyést, Kodolányit, Németh Lászlót, Remenyiket, Sinkát, Szabó Lőrincet, Szabó Pált, Veres Pétert és saját magát. Mesterházi Lajos, aki akkor az Élet és Irodalom felelős szerkesztője volt, szintén megkereste. Június 7-én, segítséget és megértést kérve, ezt írta Tamási Áronnak: „Küldött vagyok a budapesti [MSZMP] pártértekezleten. Szeretném ott is elmondani, hogy a lelkek nálunk nagyon betegek, valóságos lelki járványon esik át az ország. […] Integrálni kell az erőket, mert végzetes, ha tovább folyik a polarizálódás.”*418 Megkereste az írót az 1957 szeptemberében indítandó új folyóirat, a Kortárs ügyében Darvas József és 185Tolnai Gábor. 1957. augusztus 7-én Remenyik Zsigmond, Tamási Áron, Sinka István, Szabó Pál, Veres Péter, Féja Géza, Németh László, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula (ebben az aláírási sorrendben) az alábbi levelet küldte Földeák Jánosnak, az Irodalmi Alap igazgatóhelyettesének, a folyóirat egyik szervezőjének:
„Kedves Barátom!
A népi írók megfelelő feltételek mellett műveikkel részt vesznek a »Kortárs« munkájában, és a szerkesztőség kívánságára főmunkatársai sorába küldik Németh Lászlót, Szabó Pált és Tamási Áront.
Szükségesnek tartjuk kijelenteni, hogy a főmunkatársnak küldött nevezett írók teljes bizalmunkat élvezik.”
Bölöni György, az Élet és Irodalom főszerkesztője augusztus 27-én arra kérte Tamásit, vegyen részt a hetilap ankétján, melyet a „kibontakozás” segítésére indítottak. Ortutay Gyula a Hazafias Népfront főtitkára 1957. október 25-én írta: „[Németh] Lacinak megírtam, hogy Te is, Illyés Gyula is régóta tagjai vagytok a Tanácsnak. […] keresem az alkalmat, hogy [Veres] Péter Bácsival és Szabó Pállal is tárgyaljak. Természetesen az lenne jó, ha együtt ülnénk le közös gondjaink megbeszélésére.”*419
1957 végére a kiadáspolitika fent idézett gesztusai ellenére, az 1950-es évek elejének irodalompolitikája folytatásaként, Illés Béla és Gergely Sándor lett példaértékű, újra hangsúlyt kapott a „szocialista realizmus” és a „lenini pártosság” elve és kívánalma. A minden pálfordulásra kész Gellért Oszkár, aki Osvát Ernő, Babits és Illyés Gyula mellett valamikor a Nyugat szerkesztője volt, a Magyar Szocialista Munkáspárt lapjában, a Népszabadságban, 1957. január 31-én Nyílt levél a hallgató magyar írókhoz című írásában Illyés Gyulától és Németh Lászlótól „határozott állásfoglalást” kívánt.*420 Egy évvel később az Elnöki Tanács elnöke, Dobi István, akit Háy Gyula 1956. november 4-én a Parlamentben „furfangos iszákos öregember”-ként jellemzett,*421 az Élet és Irodalom vele készített interjújában elmondta, „csalódott” Illyés Gyulában és Tamási Áronban, s kilátásba helyezte azt is, hogy „amit rosszul csináltak, azt a fejükre olvassuk”.*422 Május 24-én az Élet és Irodalom egyszerre támadta Illyés versét, az Egy mondat a zsarnokságról címűt és Tamási Áron Magyar Fohászát. Ennek az irodalomkritikai hangváltásnak volt a betetőzése az írók pere és a népi írók elleni állásfoglalás.
A per az 1956-os „számonkérés”-ben meghatározó szerepet játszó vérbíró, dr. Vida Ferenc tanácsa előtt zajlott. A legfőbb ügyészt dr. Béres Miklós képvi186selte. A „Vádirat Déry Tibor és társai ellen a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalom vezetése és más bűntettek miatt” 1957. szeptember 12-én készült el. Déry volt az elsőrendű, Háy és Zelk a másodrendű, Tardos Tibor a harmadrendű vádlott. Az íróperben a második napon, október 30-án tanúnak beidézték Tamási Áront is. Tardos Tibor A tengervíz sós című emlékezésében így idézte fel a jelenetet:
„Másnap, az íróper második napján […] tanúkihallgatás. Tamási Áron, akit nyilván azért hívtak be, hogy vallomástételre kényszerítsék Déry ellen, fura módon hatol be a terembe. Az országos hírű székely góbé vadonatúj elegáns sportruhában feszít. Megáll a terem ajtajában. Összeráncolja magas homlokát – az nagyon magas, azon nagyon sok ránc tud összegyűlni.
Akkor előrelép.
De nem a várható irányban. Nem a törvényszék felé.
A mi irányunkba.
Hátat fordít a törvényszéki katedrának, összeteszi a sarkát és mélyen meghajol előttünk.
Olyan mélyen és olyan hosszan, mint egy történelmi film szereplője a máglyára menő vértanúk előtt.
Az elnök levegőért kapkod.
– Kérem! A bíróság itt ül! Ezen az oldalon!
Tamási Áron nem válaszol neki. Nyugodtan visszafordul a katedra felé. Ha jól emlékszem, cérnakesztyűt von ki a zsebéből, s azt akkurátusan felhúzza.
– Hallgatom a kérdést – mondja jegesen és raccsolva.
Felveszik Tamási Áron tanú adatait.
– Neve?
Megmondja.
– Foglalkozása?
– Író.
– Családja van?
A híres góbé csak néz jobbra, csak néz balra, a lába elé, fel a plafonra. Az elnök kezd felpaprikázódni.
– Azt kérdeztem, van-e családja?
A tanú felveti a fejét.
– Kitűnő székely családból származom. Jut is eszembe: gyerekeim után érdeklődik talán? Gyermektelen vagyok.
Az elnök paprikavörös. Rosszul áll neki az úri bajusz. […]
A tanúkihallgatás közbenső mozzanataira már nem emlékszem…
Amikor Tamási eltávozik, megismétli a tüntető szimpátiamutatványt.
187Elmegy az ajtóig, ott sarkon fordul, mélyen meghajolva búcsút vesz azoktól, akik – nyilván így véli – helyette és még sok más bűntelen, becsületes ember helyett a vádlottak padjára kerültek.”*423
A tárgyalást, melyben Déry Tibor kilenc, Háy Gyula hat, Zelk három, Tardos másfél évet kapott, felvették hangszalagra. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában olvasható – a rövidített tárgyalási jegyzőkönyvi változattal szemben – Tamási Áron tanúvallomásának szó szerinti befejezése így hangzott: „Az ország nyugalma érdekében és legfőképpen az irodalmi munka, az irodalmi élet fellendülése érdekében, nagyon üdvös volna, hogy írótársaink visszatérhessenek az alkotó munkához, annál inkább, mert én magam, és ahogyan tudom, a többi író is meg van győződve, hogy ők jó szándékú, tiszta szívű emberek, és ha valamit vétettek, akkor csak a párt rossz vezetése ellen akartak küzdeni.”*424
A kirekesztésre és a befogadásra tett együttes kísérletnek lehetett tekinteni a népi írókkal kapcsolatos állásfoglalást.
Az alapmunkálatokat az a Király István végezte, aki az 1950-es évek vitájában is a népi írók és a kommunisták kiegyezését kívánta, mindkét oldal közös erőfeszítésével. A vele készült interjúból tudható, hogy könyvet akart írni a népi írókról akkor, amikor 1958 elején Pándi Pál közvetítette Aczél György kérését, miszerint el kell készíteni a népi írókkal kapcsolatos állásfoglalást. Akkor ennek az ügynek az MSZMP számára különös politikai fontossága volt. 1958. január 27-én Kádár János a Parlamentben elmondott beszédében utalt a népi írókra, név szerint Illyés Gyulára és Németh Lászlóra, akik az 1956-ért elítélteknek amnesztiát követeltek, fellépésük tehát – mondta Kádár – nem irodalmi, hanem politikai jellegű. A következő évben akarta az MSZMP megvalósítani a mezőgazdaság kollektivizálását, ami ellen a népi írók, a paraszt-gazdaságok védelmében, többször felléptek. A népi írókhoz, akik a nemzeti hagyományok fontosságát hangoztatták, könnyen oda lehetett kapcsolni a nacionalizmus vádját. És erre az időre esett a Nagy Imréék elleni vádemelés, júniusban volt a tárgyalás, amelynek során sok esetben lehetett-kellett hivatkozni a Nemzeti Parasztpártra (Petőfi Pártra), a népi írókra, akik a szocialista társadalmi rendszer megújítását akarták. A „nemzetközi munkásmozgalomban” már ennek a gondolata is árulást jelentett. Király István ebben a légkörben készítette el az eredendően irodalomtörténeti tanulmánynak szánt ideologikus karakterű anyagot, melyet megvitatott Pándi Pállal és Szabolcsi Miklóssal, azután Aczél Györggyel és Benke Valériával. A központi bizottsági tagokkal való konzultáció után került a dokumentum az MSZMP Elméleti Munkaközössége, majd a Politikai Bizottság elé.*425 Nem lehetetlen, hogy az 188alapszöveget egy-két írónak is megmutatták. Erre lehet következtetni Kállai Gyula államminiszter, kulturális bizottsági elnök április 19-én Tamásinak küldött leveléből. A végleges változatot aztán elküldték minden érintettnek. Féja Géza és Szabó Pál bizonygatta igazát és jó szándékát. Illyés dokumentálta az állásfoglalás koncepcionális hibáit. Tamási Áronnak Kállai Gyula 1958. június 17-én küldte el véleményezésre a tervezetet. Az író háromoldalas, „Tisztelt és Kedves Barátom!” megszólítású levélben foglalta össze gondolatait. A válasz első részében öntudatosan hivatkozott a Vásárhelyi Találkozón elmondott, Hősökhöz, nehéz időkben című írására, a Királyi herceg és a Gondok és gondolatok című előadására, valamint az 1942-es lillafüredi konferencián elmondott, szerkesztett változatában a Virrasztás című kötetben megjelent (az eredeti jegyzőkönyv alapján) idézett részre. Az állásfoglalás-tervezet idéz egy részletet ebből. Emígy: „»a kard és toll, a politikai hatalom és a szellem« – vagyis a kor hatalmi viszonyainak értelmében: a horthysta rendszer vezetőinek és az íróknak a találkozása nem kivételes lesz, hanem természetes.” Az idézet mellé rakta Tamási az eredeti szöveget, a különbséghez nem fűzött kommentárt. (Az állásfoglalás végleges szövegéből a „beírt” változat kimaradt.) A második részben a népi írókkal kapcsolatban érvénytelennek és értelmezhetetlennek minősítette a „népies” szó használatát, azt a feltételezést, mely szerint a „mozgalom” valaha is „egységes szellemi megnyilatkozás” lett volna.
Amellett érvelt, hogy a mozgalmat „a hasonlóképpen átértékelt országos gondok és a kor eseményei tették természetessé és néha egységessé. Az az állítás, hogy a népi írók felfogásukkal a kapitalizmus és a szocializmus között foglaltak és foglalnak helyet, nem helytálló. Egész idejük alatt, korábban a Párt befolyása vagy segítsége nélkül is, a szocializmus mellett foglaltak állást. […] A nacionalizmus dolgában is igaztalan a vád. […] Az önkritika dolgában egyedüli okos dolognak az látszik, ha a természetes fejlődésre bízzuk azt.” Befejezésül elvetette a tervezetet. „Ha a dokumentum szövege így jelenik meg – írta –, ahogy jelenlegi megfogalmazásában áll, olyan irodalomtörténeti ballépés történik, melyet szomorú tanulság után, előbb vagy utóbb, revideálni kell.”*426
A beérkezett válaszokat a szöveg véglegesítésében nem vagy alig vették figyelembe. Ebben az állásfoglalásban ugyanis a két világrendszer politikai összecsapásában a mindkettő előnyeit hasznosítani akaró 1956-os magyar forradalom harmadik útként ábrázoltatott. A „szocialista világrendszer” azonban, mely küldetéstudatában az emberiség jövőjének tekintette magát, nem engedhette meg, hogy az egyik országban az általános elvek felülvizsgálatára kerítsenek sort.
189A népi írók elleni állásfoglalás legalább ennyire fontos volt a magyar belpolitikai rendszer stabilitása szempontjából is. Arra szolgált ugyanis, hogy „legyőzze és felszámolja a legerősebb, legbefolyásosabb és az emigráció számára is legreménytelibb csoportot, a népiekét. […] A népiek ebből a határozatból értették meg, hogy korábbi pozícióikat az irodalmi életben soha többé nem nyerhetik vissza, s ezért nincs értelme tovább taktikázni és arra számítani, hogy a kádárista vezetéssel még alkudozhatnak.”*427
Tamási Áron 1956 őszi szerepvállalása, az utána következő ideológiai harc és a rendszer belső logikája szerint ellenségnek számított. Az Állambiztonsági Szolgálatok Levéltárában a 2006 nyaráig feldolgozott anyagban a legtöbb jelentés Illyés Gyuláról szól; Tamási Áron a tíz leggyakrabban szereplő személy egyike.
Időben az első jelentés, melyben Tamásit megemlítik, az 1956 őszi eseményekhez kapcsolódik. Eszerint október 30-án a Parlamentben járt írószövetségi delegáció tagja volt. Ezen a találkozón Illyés Gyula azt mondta: Nagy Imre „eddigi nyilatkozatai még mindig nem elégítik ki azt a követelést, amit a nép kíván, ezért szükséges, hogy egy ún. Kossuth szózatot intézzen a néphez, melyben nevezze édes fiaimnak a felkelőket”.
Tamásiról „Meszlényi”, „Harmat”, „Sátor”, „Pál Zoltán”, „Ráday Balázs”, „Kárpáti Aurél”, „Dévényi”, „Gödény”, „Csaba”, „Törő”, „Dávid Mátyás”, „Cyrano”, „Erdélyi”, „Borisz” és „Juhász” ügynök készített jelentést. Az első a Nemzeti Parasztpárt (Petőfi Párt) megalakulásáról számolt be 1956. december 11-én és 1957. január 15-én.*428 „Sátor” a Nemzeti Parasztpárt (Petőfi Párt) megalakulása kapcsán jelentett róla. Eszerint a Városligetben csak „jobboldali” emberek jöhettek szóba a párt vezetőségében. Veres Péter „elsírta magát, hogy idejuttatta a pártot, bocsánatért esedezett és sírva borult az asztalra”. Illyés „mint egy második Petőfi, csupa tűz volt”; „Tamási Áron pedig mint egy új próféta, forgatta nagy-nagy szemeit, egy templomi szószékre illő beszéd nagy hatása közben.”*429 „Harmat” ügynök, aki belső tagja lehetett a Nemzeti Parasztpártnak és „barátja” az egyik fontos vezetőnek, folyamatosan „dolgozott”. 1957. január 26-án jelentette, hogy Püski Sándor Magyar Írás Irodalmi és Művelődési Szövetkezet alapítását tervezi tizenöt tag, köztük Tamási Áron részvételé190vel. 1957. április 20-án arról számolt be, hogy Kodolányi és Sinka kialakította a „belső emigráció” fogalmát, nem írnak semmit, „nem adják el magukat a kommunista kormánynak”. A jelentés szerint Németh László, Féja, Illyés, Tamási és dr. Tompa Kálmán orvos anyagilag is támogatják a belső emigráció íróit 500-1000 Ft-tal, „azzal a kimondott céllal, ha a rendszer változik, akkor viszont Sinka és Féja igazolják Illyést és Tamásit”.*430
„Kárpáti Aurél” javasolta a népi írók bevonását a békeharcba és két-három éves követi megbízásukat; Tamási Párizsba küldését ajánlotta.*431
A jelentésekből látszik, hogy a Nemzeti Parasztpárt (Petőfi Párt) elleni információgyűjtés volt a fő cél. Az ügynökök állandó „követési” utasítást kaptak, be kellett számolniuk arról, mikor és kinek a lakásában vagy melyik étteremben találkoznak a megfigyelendők.
„Cyrano”, aki maga is színész vagy befolyásos színházi ember lehetett, 1959-ben három jelentést írt Tamási Áronról. A február 23-i anyagban a Fészek Klubban volt találkozásukról és általános beszélgetésükről számolt be, július 7-én az író külföldi kapcsolatait foglalta össze. Március 13-án, az általánosságok mellett, a következő olvasható: „Tamásitól megbízás szerint megkérdeztem, mi a véleménye az újjáalakuló [művészi, szakmai] Szövetségekről, mire elmondta, hogy kérik, legyen tagja az elnökségnek, »de a népieknek elhatározott szándéka nem részt vállalni a vezetésben, kivéve persze Szabó Pált és Verest – akikkel meg van beszélve«. Ő mindig a »tisztességes kompromisszum híve volt«, de egyszerű tagnál többet ma vállalni egy a nép elárulásával, mert ami falun történik megint [a termelőszövetkezet-szervezés], az »lehetetlenné teszi, hogy megbékéljünk«. Nekem javasolta, hogy »ha mód van rá, vegyek részt a [színész] szövetség munkájában«, mert ugye a színész mégis más.”*432
„Dávid Mátyás” és „Juhász” fedőnevű ügynökök (akik láthatóan mindenkit ismertek az irodalomban és az irodalomtudományban), „szakmai” problémákról jelentettek.
„Juhász” 1957. október 2-a és 1959. január 28-a között jelentett Tamási Áronról. Legelső irata – amely Gál Ferenc főhadnagy, tartótiszt rájegyzése szerint az Állambiztonsági Szolgálat III. osztályának „kérésére” készült – egy kétoldalas, nagyon részletes összefoglaló volt az író életéről és pályájáról. A szöveg egyaránt mutatja az ügynök erőteljes buzgalmát és alapos tájékozottságát. „Juhász” ugyanis, megsértve a rá nézve is kötelező előírást, miszerint az ügynök semmit nem árulhat el magáról, a jelentésbe beírta, hogy a Kossuth Könyvkiadó munkatársa. A jelentés olyan információkat is tartalmaz (az író szabadkőműves páholy-tagságáról 1930–1935 között, Teleki Pál miniszterelnöknek írt memorandumáról Észak-Erdély visszacsatolása után), amelyekről csak „belső” ember tudhatott. Egyéb információi is az íróhoz való közelségéről szólnak. Panaszkodott neki, írta „Juhász”, hogy művei nem jelennek meg (1958. ápr. 21.), jelenti, hogy „próbál óvatosan és ravaszul közeledni” a hivatalossághoz (1958. júl. 24.). Folyamatosan jelent Tamási Áron és a „népiesek” kapcsolatáról. Áttekintést ad a csoportról és az írókról (1958. okt. 19.). Féja Géza lakásán volt találkozásukkor, a népi írókról készített összefoglaló alapján arról beszélt, nem ért egyet a háború előtti megítélésükkel (visszafogottabbak voltak ugyanis, mint ahogyan az összefoglaló leírja, mégpedig azért, mert „maga Teleki kérte őket, hogy csináljanak óvatosan németellenes politikát, mert a németek a háborút elvesztették. Ő azonban mint miniszterelnök nem tudja megvédeni őket, ha baj lesz”). Közvetíti Illyés, Németh László és Tamási véleményeltérését arról, hogy a „teljes visszavonulás” helyett, amit az első kettő képvisel, „írni kell, publikálni kell, ahogy lehet és amennyit lehet, mert a magyar nép ezt várja legjobb íróitól. […] Alkalmazkodni kell és együttműködni” (1958. okt. 24.). „Juhász” jelentette, Tamásinak tudomása van arról, hogy „Veres Pétert Kádár János magához hívatta és kijelentette, hogy a »népi« vita balos túlzás volt és megszüntette” (1958. nov. 6. 17 óra). Hírt adott a Tamási Áron lakásán volt beszélgetésről, ahol az író „félig-meddig megtagadta a »népi írókat«, magyarázva, hogy nem tartozik közéjük” (1958. nov. 27.), meg arról is, hogy „a népi írók felett állónak érzi magát. Szolidáris velük, de úgy érzi, hogy jobb író, mint a többség, tehát nem tartozik mindenben hozzájuk s nem vállal velük feltétlen közösséget. Végeredményben ez a titka tőlük független közéleti szereplésének is […]” (1959. jan. 28.). „Juhász” buzgalmában a magánélet eseményeit is „jelentette” és „értékelte”. „Tamásit – írta – otthagyta a felesége, aki a legnehezebb időkben is kitartott mellette. T. nem tudta megbecsülni, mindig más nők után szaladgált s közben saját feleségét aligha elégítette ki. Most az asszony szüleihez ment vissza, és a Bakáts-téri iskolában rajzot tanít. Tamási pedig nem tud kijönni kis jövedelmeiből, mert 50-100 forintot elkölt egy-egy alkalommal vendéglőben, espresszóban vagy mulatóban.” (1958. nov. 6. 11 óra) „Juhász” jelentette, ha másoktól is hallott az íróra vonatkozó megjegyzést. Így például azt, hogy Körössényi Vilmos szerint szó volt Tamási Áron képviselőségéről (ez – talán – a korabeli szóbeszédre támaszkodhatott: eszerint Kádár Jánosban esetleg felmerült egy korlátozott rétegpárt engedélyezésének gondolata is).
„Dávid Mátyás” 1959. szeptember 9-én jelentett az augusztus 25-e és szeptember 1-je között a visegrádi Alkotóházban nyaraló íróról és a vele is beszélgető Pándi Pálról. Szerinte Tamási legfőbb törekvése, hogy irodalmi munkát fejtsen ki: legalább öt könyvet kellett volna megírnia; ugyanakkor nem tud írni, mert belső cenzúrát érez (Pándi szerint Tamási gátlásának fő oka, hogy „szeretne kikerülni a székely témakörből, de nem érti eléggé a mai világot”); „[Tamási] véleménye szerint a kormánynak és a pártnak még mindig nagy szükség[e] van az ő politikusként való megnyilvánulására, sőt azt sem tartja lehetetlennek, hogy a kormány a[z MSZMP] kongresszus után javasolni fogja a Petőfi Párt újjáéledését.”*433
191A hatalom birtokában még mindig bizonytalan MSZMP és személyesen Kádár János természetesen nem gondolt a többpártrendszer bevezetésére. És nem számított Tamási Áron közszereplésének megújítására sem. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága 1958. október 13-i ülésén, a november 16-i országgyűlési és tanácsi választásokra készülve szokatlan nyersességgel merültek fel a személyi problémák: „Van még olyan kérdés is […] – mondta Kádár János előadói beszédében –, hogy Veres Péternél úgy döntöttünk, hogy ne legyen képviselő. […] de én gondolom, hogy még tízpercnyi vitát megér a kérdés, hogy legyen-e képviselő. No miért? Mert Veres Péter közelebb hozható a szocializmushoz, mint ahol most van, ő maga is ezt szeretné. […]
Van olyan probléma is, jelentkezett ez a Tamási Áron nevű író, és valami módon kifejezésre juttatta azt a szándékát, hogy szeretne közelebb jönni, bekapcsolódni, támogatni [az 1957 októberében újjászervezett] Hazafias Népfrontot, és mérlegeljük, ő képviselői munkát is végezne. Azt hiszem, két percet rá kell szánni, hogy a KB gondolkozzon ezen. Én azért említem ezeket a csodabogarakat, mert azért mondjuk, mi szubjektíven meglennénk egészen jól Tamási Áron, Veres [Péter] meg még Szabó Pál nélkül is, aki – ugye – már a jelöltek közé van számítva. […] Magyarországon nem lesznek többé politikai pártok. Ebbe bele kell törődni, akinek ez fáj. De népfrontpolitika bizonyos értelemben magába foglal koalíciós elemeket is. […] Ezért érdemes az ilyen személyek kérdésén gondolkodni, mert én abban nem látok semmi borzasztót, ha 20 olyan félellenzéki van a parlamentben. Beszélni sajnos nem mernek […], de már szemrehányó pofájuk [sic!] figyelmeztet minket bizonyos dolgokra […].” „Egyébként lehetséges […] – tette hozzá Kádár a tanácskozáson –, hogy a közeljövőben le kell tartóztatni újra embereket, akik nem hallgatták meg a tanácsainkat, hogy rakják le a fegyvert, és még ma is motoszkálnak a sötétben. Nem fogja senki félreérteni, hogy ha valami író vagy újságíró, akkor szabad neki a népi hatalom ellen cselekedni.”*434
Az 1958-as év a Hegyi patak című dráma bemutatójával indulhatott volna. A fakitermelők között játszódó darabot, melyet Tamási Áron a Film Színház Muzsika című lap 1957. október 4-i számában Világi Zsoltár címmel emlegetett, a Néphadsereg Színház (ma: Vígszínház) kérésére írta. A színház végül nem vállalta a bemutatást. Tamási feltehetőleg többeknek elküldte a kéziratot. Szabó Pál 1958. február 26-án kelt levelében a művet „a magyar irodalom szer192ves folytatásá”-nak nevezte, „beállítva” az alkotást Az ember tragédiája, a Bánk bán, az Úri muri és a Fáklyaláng sorába. A színházak másként vélekedtek, vagy pedig kész műsortervük volt, s ezért nem vállalták a bemutatást. A Madách Színház is elutasította a darab színrevitelét. Both Béla 1959. január 22-i levelében ezt írta: az ezermester Gidró gazda, a rendjéből kiszakadt szerzetes és erdei munkás Ciprián, a vándor doktor, Vikáros, az „enyhe jehovista” Tiri Dorót története nem elég érdekes, „kevés a cselekmény”, fiktív a kiindulópont, fiktív a megoldás. Augusztus 7-én a Móra Kiadó jelezte, kiadnák a Szívbéli barátok című diákregényt, s szerződést kötöttek az íróval a Bimbó Lőrinc című műre ugyanúgy, mint az Arany vadalma címmel elgondolt alkotásra.*435
Augusztus 25-én Tamási levélben közölte a Szépirodalmi Könyvkiadóval, szívesen írna regényt Szirom és Boly címmel a székely csángókról, akik Bukovinából Bácskába menekültek, majd onnan Tolna megyébe költöztek. Már ebben a levélben megjelent a történet váza: eszerint a főhős, Szirom Antal csángó magyar, aki nagyon szeretett állatokkal foglalkozni, Tolnában letelepedve beállt az állami gazdaságba, s az állatoknak „lopott” egy tanyát.*436
1958-ban a magyar gazdaságpolitika egyik központi kérdésévé vált a mezőgazdaság kollektivizálása. A politikai és az állami vezető testületek a kollektivizálás révén gazdasági és társadalmi előnyökre számítottak. Azt várták, hogy a nagyüzemi körülmények között megvalósuló termelés biztonságossá teszi a belső ellátást. A magántulajdon gyakorlati megszüntetésétől az emberi kapcsolatok átrendeződését remélték, úgy gondolták, hogy az új keretek között megszületik az új típusú, közösségi ember. Ahhoz hasonlóan, ahogyan ez a nagyipari üzemekben az együtt dolgozók közösségében (a korszak önértelmezése szerint) már megvalósulóban volt.*437
Ez a kollektivista ambíció az első vallási közösségektől, az utópista szocialistáktól, az orosz forradalomtól a kibuc-mozgalomig, a kínai társadalom modernizációs elképzeléseiig sok országban és sokféle formában jelentkezett. Az orosz-szovjet irodalomban Gladkov Cementjében, Solohov Feltört ugarjában és számtalan novellában és regényben jelent meg. A magyar irodalomban a 19. század végén, a 20. század elején adták ki a közösségi társadalmat vizionáló első utópiákat (1888-ban Tóvölgyi Titusz munkáját Az új világot, 1903-ban Sajó Károly A 2270-dik évi világkongresszusát, 1905-ben Mérő Gyula A vörös város című könyvét). A Tanácsköztársaság idején Móricz Zsigmond riportjaiban szólalt meg a közös gondolkodásba vetett hit.
1931948 és 1953 között a mezőgazdaság átalakítása erőltetett tempóban, törvénysértések közepette valósult meg. Azokban az alkotásokban, amelyekben a közös gazdálkodás mint eszmény jelent meg (Sarkadi Imre Gál János útja című kisregényében, Verébdűlő című novelláskötetében – benne a Körhinta alaptémájául szolgáló Kútban című kisepikai alkotással –, Szabó Pál Új földjében), a törvénysértésekről nem esett szó, a konfliktusok pedig megoldódtak. Ezekben a művekben (és a nem idézett, kevésbé sikerült alkotások tömegében) a földművelő életmód, a természet körforgása és rendje, a falusi szokások, az évszázadok alatt kialakult erkölcsi normák jelentették a hátteret, melyben az alakuló új világ minden szempontból fölébe került a réginek. Ezekben a metonimikus epikai alkotásokban, az okságot tiszteletben tartó, az időrendben előrehaladó szövegekben könnyebben került a középpontba a közösség, s direkt formában jelent meg az a morális és szociális üzenet, amelynek a közvetítését az alkotótól elvárták. A konfliktus a változás előtti állapotból volt eredeztethető, a szöveg központjába a változás megvalósítása került, a változás utáni (remélt) állapot igazában az olvasóban fogalmazódott (fogalmazódhatott) meg.
Tamási Szirom és Boly című regényterve kétszeresen kapóra jöhetett a Szépirodalmi Könyvkiadónak. A vázlatból kitetszett, hogy a főhős a magángazdaságból a „közösbe” tart. A felvázolt társadalmi-történeti háttér azt is ígérte, hogy az emberi (és közösségi) státusváltás történeti perspektívában, nagyobb emberi tapasztalattal, tehát hitelesebben fog érvelni a „döntés” mellett, mintha csak egyetlen „kimetszett” időben jelent volna meg.
A regény, melynek alcíme „Magyar rege”, a szöveg elején sikeresebben alkotja meg az elbeszélőt, mint ahogyan ez a Hazai tükörben történt. Ebben a pozícióban a hetvenhat éves Szirom Antal jelenik meg, egy Mádéfalváról elmenekült család leszármazottja, akinek ősei az 1746. évi székelyirtást, „a mádéfalvi keserű füstöt” soha nem felejtették el. Ő maga már Bukovinában született. 1941-ben Bácskába menekültek, ahonnan a második világháború végén „hazai földbe”, Magyarországra „Baglyod nevű faluba” jutottak. A beszélő a történethez 1958-ban kezd hozzá, „a sorsfordító nagy esemény”, a közös gazdálkodás útjára térés idején. Az az elbeszélő célja, hogy megőrizze „ennek a kilenc hónapnak” a történetét, hogy ne menjen feledésbe semmi, ha „egyszer meghal”. Nem mindent ír le a történetet a „rege” (monda) műfaji kereteiben elgondoló szerző. „[…] a múlt fájáról a kalapom fejébe szedem az emlékeimet – mondatja a főhős-narrátorral a regény elején –, […] s kiválogatom onnét a szívnek és az elmének mindama gyöngyeit, amelyeket az ivadékoknak örökül szeretnék hagyni.”*438
A beszélő a mű elején tehát pontosan meghúzza horizontja (kompetenciája) határait. Életére visszatekintve (retrospektív narrációban) készül elmondani a sorsát, akárcsak Kaffka Margit Színek és évek című művének 194hőse. Benne van az életösszegzés és az emlékállítás (nyomot hagyás) vágya, pontosan úgy, mint az önéletrajzát megíró „naiv mester”-ben, Tamási Gáspárban, a Vadon nőtt gyöngyvirág szerzőjében, vagy a maga kényszerű áttelepülését megíró Lőrincz Imrében, aki A bukovinai Istensegítstől a völgységi Majosig című, 1986-ban megjelent könyvében a Szirom és Bolyban megjelenített életúthoz hasonló személyes történetét mondta el. Szirom Antal igazolni is akarta életét, mint Szent Ágoston. Ugyanakkor fontos volt számára az utódok (idézett) figyelmeztetése, akárcsak az önéletíró Bethlen Miklósnak.*439
Ebben a nyolc részben Szirom Antal, vagy ahogyan környezete nevezi: Szirom tátó összefoglalja a székely faluközösségek értékvilágával azonos tapasztalatait. A „Boly” számára az egyénnél fontosabb közösséget jelenti. A történelemből azt vonja le (és azt akarja megértetni), ami az emberek tágabb csoportjának: a családnak, a falunak, a nemzetnek fontos.*440
Ahogyan megy előre a történet, úgy „esik ki” a történetmondó az első részben megkonstruált pozícióból. Mivel a szöveg alakításában a Tolna megyében letelepedett bukovinai székelyek életéből is felhasznált részmozzanatokat, írói célja azonban az alakuló közösségi világ melletti érvelés volt, ezért az önéletrajz-mondó és a narrátor között növekszik a távolság. Az egyes szám első személyben szóló szerző előbb átveszi a kollektív bűnösség elve szerint kitelepített svábokról az akkori hivatalos véleményt („Pattogtak is negyvenötben [a svábok], amikor hallották, hogy kezdik a politikát számon kérni. Úgy meglobbantak a hírtől, hogy házat-barmot otthagytak s káromkodva mind elmentek. Pedig hát gyökeres bajuk nem lett volna […].”). Aztán dicséri általában a közösen végzett munkát. A megvalósuló demokráciát. Az állami gazdaságban élvezhető előnyöket. Egy pohárköszöntőben hitet tesz az állami gazdaság és a magyar haza mellett. Aztán külpolitikai összefoglalót kanyarít magának belső beszédben a „franciák […] magas tábornok”-áról (de Gaulle-ról), az arab országokról, az ott elharapódzott „szabadság lángjá”-ról, az „Amerika és a Szovjetek” által küldözgetett intelmekről, „az egyiptomi vezérről”, aki „frissiben Moszkvába ment”. „Észreveszi”, miként változott meg a közösben dolgozó fiatalok ruhája. Hogyan lesz egy Szent István és az Alkotmány ünnepe („Az én elmémben ezek nem vesztek össze, mert Szent István király hazát szerzett a nemzetnek, s ez az Alkotmány földet szerzett a nemzetnek.”). Miként szűnik meg a fehér asztalnál „a kétkezi és a fejmunkások között […] a rangbéli különbség”. Tökéletes alattvalóként várja, hogy „a közös gazdálkodás” számára „a hivatalos emberek” megteremtsék „a kedvező időt”. Az állami gazdaság és a Baglyod községben működő termelőszövetkezet össze195fogását pedig nemcsak a korszak maga nyelvére lefordított frazeológiájával, hanem a jogi lehetőségek pontos számbavételével végzi el.*441
A „kilencedik hónap”-ban (fejezetben), Szirom Antal halála után a szöveget az öreg helyére lépő unoka, Pálocska mondja tovább. Ebben a részben az új beszélő mellett felerősödik az író szólama.
Az 1960-ban megjelent Szirom és Boly nem jelentett új minőséget Tamási Áron pályáján.
Annak, hogy 1958-ban Magyarországon nem normalizálódott a politikai helyzet, egyszerre volt külpolitikai és belpolitikai vonatkozása is.
Csak lassan sikerült helyreállítani a politikai kapcsolatokat a világ különböző országaival. Az akkor harmadik világnak nevezett Indonézia, Burma, Ceylon, Egyiptom, Szudán különböző szintű vezetői fogadtak egy magyar miniszterhelyettes vezetésével odalátogató „jószolgálati küldöttség”-et. India azonban, amely ENSZ felszólításra közvetített volna a szembenálló magyar politikai csoportok között, „rossz néven vette”, hogy a diplomatáját tájékoztatók közül Déry Tibort, Bibó Istvánt, Regéczy-Nagy Lászlót és Göncz Árpádot börtönbe csukták. Az ENSZ közgyűlésén folyamatosan napirenden volt a „magyar kérdés”, ami ismételten alkalmat adott a Kádár-rendszer elítélésére. A nyugat-európai államok nyilvánvalóvá tették: a politikai üldözés megszűnése és az emberi jogok folyamatos helyreállítása után kerülhet le az ENSZ napirendjéről a „magyar kérdés”, s Magyarország csak ezután számíthat politikai és gazdasági együttműködésre a Nyugattal.
A magyar kormány belső, „baloldali” ellenzéke mindezenközben még erőteljesebb leszámolást kívánt, nem zárva ki a politikai terveket készítő, a szovjet vezetőknek többször felkínálkozó Rákosi Mátyás hazatérését sem.*442 Ez a csoport összességében és egyedeiben soha nem tudta elfelejteni azt, hogy a forradalom napjaiban alapvetően kétségbe vonták legitimációjukat, sem a jogforrást jelentő munkahelyi szervezetek, sem a különböző intézmények nem delegálták őket sehová, s ki voltak szolgáltatva azok emberségének, akikkel korábban hatalmi pozícióból beszéltek. Kádár János, a Központi Bizottság előtt elmondott, már idézett beszédében ezért hangsúlyozta: az íróperekben és általában az ítéleteket „bizonyos politikai meggondolás alapján” fenn kell tartani, semmilyen esetben sem lehet szó semmiféle enyhítésről.
Ennek a politikai meggondolásnak volt ideológiai kísérőjelensége A népi írókról szóló állásfoglalás előkészítése, megvitatása különböző pártfórumokon, 196majd a megjelenése 1958 júniusában a Társadalmi Szemlében, júliusban pedig az egyetlen magyar irodalmi folyóiratban, a Kortársban.
Az állásfoglalás szerint „a »népi írók«-mozgalom jelentős szépirodalmi tevékenységet felmutató politikai mozgalom, amelyik alapvető eszmei jellemvonása egy erős nacionalizmussal telített »harmadikutas« koncepció; az imperializmus és a szocializmus világméretű küzdelmében egy nem létező harmadik útnak, a »külön magyar útnak« hamis illúziója.”*443
A folyóirat vitát rendezett az állásfoglalásról. Azt várta, hogy az érintettek, akiket az Élet és Irodalom számaiban, a Táncsics Körben és az MSZMP politikai fórumain rendre „ellenforradalmárok”-nak, „fasiszták”-nak neveztek, önkritikát fognak gyakorolni. Ezzel pedig (legalább részben) visszafelé is igazolják a forradalom utáni repressziót. Augusztus 5-én Tolnai Gábor, a Kortárs főszerkesztője Tamási Áronnak kilátásba helyezte a Hegyi patak megjelenését a lapban, ha előbb „hozzászól […] a népi írókról megjelent pártértékeléshez”.*444 A vitán, melyben Veres Péter és Féja Géza hozzászólását nem közölték, s csak az MSZMP álláspontját képviselő írók és irodalomtörténészek szólaltak meg, Tamási nem vett részt.*445
Az írók – és így Tamási is – tettek azonban gesztusokat is. Ezek közül a két legfontosabb talán 1957 kora őszén és 1959 nyarán volt.
A hivatalos politika 1957 nyarán azt sugalmazta, ha a magyar írók aláírnak egy nyilatkozatot, melyben hitet tesznek a politikai hatalom jogossága mellett, s kérik, az ENSZ vegye le a napirendről a „magyar kérdés”-t, megszűnnek az íróperek, s elképzelhetővé válik az általános amnesztia is. Az MSZMP Központi Bizottsága augusztus elején kezdte szervezni (a végleges címe szerint) A magyar írók tiltakozása az ENSZ ötös-bizottsági jelentés közgyűlési tárgyalása ellen című nyilatkozat aláírását. A vezető írókat egyénenként, a többieket csoportosan beidézték. A budapesti francia nagykövet jelentése szerint Tamási Áron kijelen197tette: minél többen írják alá a minél durvább politikai szöveget, annál nyilvánvalóbb a kényszer jelleg. Végül több mint kétszázan írták alá az ívet, köztük Illyés Gyula, Németh László, Örkény István, Pilinszky János, Tamási Áron, Veres Péter és Weöres Sándor.*446 Ki félelemből, ki pedig bizakodva az ígéretekben.
1958. novemberben, egy hónappal azután, hogy Bibó Istvánt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, az MSZMP Politikai Bizottsága elhatározta, újjászervezik a Magyar Írók Szövetségét. Ez ügyben Király István, közvetítő szerepet vállalva, felkereste Illyés Gyulát és Németh Lászlót. 1959 tavaszán létrehozták az Írószövetség újjáalakítására hivatott hatvantagú előkészítő bizottságot. A bizottságban a „népi írókat” Németh László, Szabó Pál, Tamási Áron és Veres Péter képviselte.*447 Tamási május 6-i keltezéssel kapta meg a hivatalos felkérést a Művelődésügyi Minisztérium papírján Benke Valéria miniszter és Bölöni György, az Irodalmi Tanács elnöke aláírásával.*448 A szövetség vezetőségében azonban Tamási nem kívánt szerepet vállalni: az esetleges funkciót (mint az idézett ügynöki jelentés is mutatja) már előre elhárította. Igaz, ilyen ötlet ellen Kádár a legélesebben tiltakozott.*449
A kortársak a békülékenység jelének tekintették azt is, hogy Németh László elfogadta a Szovjet Írószövetség meghívását, s 1959. szeptember közepén felesége és Király István társaságában a Szovjetunióba indult. A tiszteletére rendezett moszkvai írófogadáson, többek között, ezeket mondta: „Örültem, hogy az országban, ahol néhány évtizede éhínségek pusztítottak, nem látni rosszul öltözött embert. Örültem, hogy a színházak nézőterén egy egyneművé vált társadalmat láttam, amelyben munkás és értelmiségi többé nem különböztethető meg. Örültem, hogy az emberekre, akiknek az arcán annyiszor van ott a solohovi Embersors nyoma, a gazdaság biztosított fejlődése egy könnyebb, boldogabb kort hoz […].”*450 A köszöntő 1959. október 23-án jelent meg az Élet és Irodalomban (az újság egy-egy példányát „eljuttatták” a Bibó-per vádlottjainak a zárkájába is, demonstrálandó, a szabadlábon lévők már nem ellenségei a hatalomnak).*451
1981959 végén, 1960 elején, sok szerződéskötés és -hosszabbítás közben, párhuzamosan a Kései lakodalom bemutatójával, a Hazafias Népfront júniusi kongresszusán való részvétel után, felmerült Tamási Áron angliai és franciaországi utazásának terve.
A tervet talán az Egyesült Királyság budapesti nagykövetségének könyvtárosa, költők és írók barátja, a Nemzeti Parasztpárthoz (Petőfi Párthoz) közel álló dr. Gál István sugalmazta. Az íródelegáció kiutazásának tervét azonban a British Council fogalmazta meg. A meghívás elfogadásáról nyilvánvalóan a legmagasabb politikai fórumon döntöttek. A delegáció vezetője Köpeczi Béla, az Eötvös Kollégium valamikori tagja, a Sorbonne ösztöndíjasa, akkor a Kiadói Főigazgatóság igazgatója lett. A delegációban helyet kapott Kardos Tibor irodalomtörténész, műfordító, egyetemi tanár, Ottlik Géza, Dickens és több angol szerző fordítója, Juhász Ferenc és Tamási Áron.
A „Borisz” és „Erdélyi” fedőnevű ügynököt az állambiztonság ismét „ráállította” Tamási Áronra. Az első jelentést mindkét ügynök 1960. november 11-én írta. „Borisz” beszámolt az Angliába kiutazó delegáció tiszteletére rendezett fogadásról. Felsorolta a jelenlevőket, bár maga nem volt ott az eseményen, hanem a meghívott dr. Nagy Pétertől hallotta a részleteket. „Meglepő volt – írta –, hogy Vas István nem volt jelen.”*452 „Erdélyi” személyesen beszélt Tamási Áronnal. A londoni útra „terelte a szót”, azt javasolva az írónak, hogy „Angliában, ahol lehet, hozza szóba az erdélyi kérdést és az erdélyi magyarságnak kérjen teljes autonómiát és hivatkozzon az afrikai népek példájára”. „Erdélyi” folyamatosan Tamási nyomában volt. November 23-án kelt jelentése szerint a Belvárosi Kávéházba „Tamási Áron hetenként többször bejár más-más személyekkel. Jelenleg csak az érdekli – tette hozzá –, hogy utazik egy írói küldöttséggel Londonba. Régi vágya teljesül ezzel, mert hiszen még Szőke Évával (ma Éva Bartók) akart elmenni oda 1948-ban. Én ki is eszközöltem Szeberényinél részükre az útlevelet, de Szőke Éva nélküle ment el. Ma is az egyik legfontosabb terve, hogy ezzel a nővel találkozzon.”*453
199Hosszas előkészületek után a delegáció 1960. december 16-án érkezett meg Londonba. A hivatalos szálláshely a Lancaster Gate-en levő Ambassador Hotelben volt. Tamási azonnal jelezte, nem vesz részt a hivatalos eseményeken, az időt itt élő barátaival fogja tölteni. Megérkezésükkor azonnal felhívta Cs. Szabó Lászlóékat és Szabó Zoltánt. Másnapra beszélték meg a találkozót.
Szabó Zoltán ment el érte a szállodához. „A szálloda előtt várt – írta Tamási Áronról –, kinn hajadonfőtt, kiskabátban a napsütésben: tartása ugyanolyan egyenes volt, mint negyvenhétben; öltözéke ugyanolyan makulátlan. Ahogy ott állt, az kifejezte, hogy várakozik; azt is, hogy nem türelmetlenül. Ölelésben medvemozdulás macskakecsességgel oldódott: – Megiszunk valamit – mondta. Ottlik is, Juhász is előkerült, de később, ahogyan elrendezte.”
December 17-étől kezdve Tamási Áron Szabó Zoltánnal, Cs. Szabó Lászlóékkal és barátaikkal töltötte az időt. Megnézte „Chelsea csöpp házai”-t, a Cheyne Walk-on „felfigyelt az emlékjelekre”, betért a kerület öreg templomába, ahol a sekrestyés nemcsak beengedte őket, de el is magyarázta a templombelsőt. Tetszett neki, ahogyan a kiérdemesült katonák honvédmenhelyét berendezték, meg ahogyan ott éltek. „A második hét végén már minden-minden tetszett neki. Az utcai zenészek, a plakátok. A szép házak, a csúnya házak. Minden. Az Oxford Street is tetszett neki. Különösen este, mert már bekapcsolták a karácsonyi kivilágítást.” Leginkább az emberek érdekelték. A szálloda személyzetének tagjait hamar megismerte. Kikérdezte őket életükről, otthoni dolgaikról, s mindent megtudott, amit ők egymásról sosem tudnak meg „kíváncsiság híján és álszemérem okán”. Megkérte Szabó Zoltánt, a recepciós lánynak fordítsa le a következőt: „[…] »valahányszor rápillant, úgy érzi magát, mintha ő jégvirágos ablak volna, s kemény télben a cserépben a párkányon kinyílt volna a pünkösdi rózsa.«
– Ezt mondjam neki? Neki? – hűltem el én. – Angolul?
– Ezt! – felelte.
– Nem érti! Praktikus nép ez; különösen a nők. Azon akad fenn, hogy itt ritkán fagy, nincs jégvirág, s van rózsa, ami januárban nyílik.”
Egyik este Szabó Zoltán meghívta magukhoz vacsorára. Rendkívülivé akarta varázsolni a vendéglátást, vett egy kövér ananászt, amit az asztalra tett.
„[Az író] másodpercnyi pontossággal csöngetett be. Kalapban volt, s úgy festett, mint egy fenyőfa, amikor előlép karácsonyfának. Jobb karján elfeküdt celofánban egy nagyocska virágcsokor, balkarját egy kockaforma csomag nyomta. […] Köszöntötte a háziasszonyt, megnézte férfiszemmel, s nyújtotta a virágot, bókokat rendelve mögéjük sereghajtónak.” Legnagyobb problémája az volt, miként szólíthatja meg barátja feleségét, milyen megszólítás jár neki „helyi szokás szerint”. Nem akart belegabalyodni nagyon az ügybe, hiszen a háziasszony, Szabó Zoltán második felesége Károlyi Mihály gróf lánya volt, akit párizsi kultúrattasé korában ismert meg, s aki korábban a francia hadse200reg tisztjeként szolgált. Szomorú lett, amikor kiderült, hogy az általa eltervezett „Lady” helyett angliai szokás szerint a keresztnév használatos csak.*454
Séták és csendes poharazások közben beszélgettek az otthoni dolgokról is. Szóba jött Tamási minisztersége. „Kétszer elhárítottam – mondta –, ha harmadszor kérnek, elvállalom.” Szólt a székelyek „szétszóratásá”-ról, a csökkenő magyarországi gyerekszámról. Emlékezett az 1956-os forradalomra. Azt „tapogatta, hogy lehet-e s miként a forradalom céljaiból valamit valóra váltani az adott keretben”. S utólag hibának tartotta, hogy alakult úgy a történelem, hogy „a forradalom a Szovjetunió szövetséghálózatát megbolygassa”.*455 Időnként az írótársakat és a barátokat kérdezte, akikről beszélgetve nyilvánvaló lett számára: magyar író nem találhatja meg igazán a helyét külföldön. Amikor kiderült, hogy Szabó Zoltán tudja a Néma forradalom szerzőjének, Kovács Imrének a New York-i címét, papírt kért és írt neki egy tizenöt soros levelet. „Akármelyik dombon áll is a pásztor – olvasható itt –, ugyanazon a nyájon a szeme.”*456
1961. január legelején indultak haza. Néhány napot Párizsban időztek. „Itt találkozott Auer [Pállal?], Károlyi Mihály családjával, Szűcs Györggyel[?] és Kovács Imrével [?] – áll „Erdélyi” február 20-i jelentésében –, akiket (állítólag) arra kért, csak általánosságokban dicsérjék az otthoni írókat.” „Erdélyi”, aki Tamási Áron és a Nemzeti Parasztpárt (Petőfi Párt) legbenső köréhez tartozhatott (látszik ez abból a listából, melyben felsorolta, hogy 1961. december 17-én karácsonyi üdvözlőlapot küldött Pártay Tivadarnak, Antall Józsefnek, Bodor Györgynek, Simándi Pálnak, Bajcsy-Zsilinszky Endrénének, Tartsay Vilmosnénak és Tamási Áronnak) 1961-ben és 1962-ben folyamatosan jelentett az íróról. A jelentésekben sok esetben, az értékelő megjegyzések mellett, utasítások is olvashatók. Ezekből kitetszik, hogy feltérképeztették vele a Belvárosi Kávéházat, a Kárpátia Vendéglőt, a Fészek Klubot, Tamási Áron baráti körét, a találkozások sűrűségét, utasították, menjen az író lakására, kérdezze ki a Nemzeti Parasztpárt (Petőfi Párt) egykori vezetőiről.
1962. március 16-án tartóztatták le a Tamási Áronról beszámoló ügynöki jelentésekben gyakran szereplő dr. Zsigmond Gyulát, az Országos Tervhivatal valamikori helyettes vezetőjét, akit 1956-ban a Nemzeti Parasztpártban (Petőfi Pártban) főtitkárhelyettessé választottak, dr. Bodor Györgyöt, aki 1955-ben Erdély lakosságáról írt tanulmányt, 1960-ban pedig Európai Federáció címmel készített egy elaborátumot és dr. Püski Sándort, a népi írók kiadóját, az 1956-os Nemzeti Parasztpárt (Petőfi Párt) egyik szellemi irányítóját.*457 Az írót 2011962 márciusától májusáig többször beidézték tanúkihallgatásra a Gyorskocsi utcába, s a perbefogottakat kihallgatták egymásról is. A vallatók, az ügynökjelentések ismeretében, szinte semmi újat nem tudtak meg. Dr. Bodor György például „bevallotta”, azt ajánlotta Tamásinak, Angliában vesse fel a romániai magyarok és a kolozsvári egyetem ügyét (amint ezt „Erdélyi” már jelentette), Tamási azonban azt felelte: „Ő a magyar kormány bizalmából megy ki, és nem akar visszaélni e bizalommal.” Tamási dr. Bodor Györgyről elmondta, ő telepítette le a menekülő bukovinai székelyeket, s tőle kért adatokat a Szirom és Boly megírásához, ezért utazott le hozzá. Ezt különben az íróra „ráküldött” „Erdélyi” 1962. május 15-i jelentése is megerősítette. „Borisz”, akinek a Nemzeti Parasztpárt (Petőfi Párt) csak mellékfeladat lehetett, május 10-én arról számolt be, hogy Püskiék, akik a vádirat szerint terveket készítettek Közép-Európa újrarendezésére, s terveiket eljuttatják különböző követségekre, „állandóan nagy vacsorákat adnak, s gyakran meghívják Tamási Áront is”.*458
Az 1962-ben bebörtönzött dr. Zsigmond Gyulát, dr. Bodor Györgyöt és dr. Püski Sándort 1963-ban szabadon engedték. A Püski-ügyet azonban az állambiztonság még nem érezte befejezettnek. Az Irattárban egy névtelen ügynök összefoglaló jelentése olvasható. Ebben a szövegben, melyet feltehetően az MTI-nél dolgozó, alapos ismeretekkel és jól kitapintható előítéletekkel rendelkező elemző szakember írt, feltűnően sok szó esik Tamási Áronról. „[…] a Tamási-féle társasággal tartott kapcsolatom – olvasható az összefoglalóban – […] annak bemérésére szolgált, hogy ténylegesen államellenes cselekményeket előkészítő és részben végrehajtó Püskiék eszmei-politikai hatása […] hogyan tükröződik írói körökben”. Az író azt mondta a Fészek Klubban, hogy most „nem térhet” majd ki az elől a feladat elől, hogy „a legfőbb állami jog gyakorlására [hivatott] főbizottság tagja legyen”. A jelentés szerint Tamási „középpontja” egy kisebb körnek, melyhez Féja, Tompa Kálmán, Jankovich Ferenc és Timár Máté tartozik. Ennek a társaságnak külső köréhez a Belvárosi Kávéház üzletvezetője, Futó Dezső, a Nemzeti Parasztpárt (Petőfi Párt) egyik volt vezetője, az író Lipták Gábor, az énekesnő Török Erzsébet és mások kapcsolódnak. Úgy jelent meg ebben az iratban Tamási Áron, mint aki igazában a magyar társadalmi és politikai rendszer elleni háborút mozgatja.*459
Az író, akinek egészsége megrendült, folyamatosan dolgozott. És igyekezett olyan lehetőségeket keresni a kompromisszumok kötésére elvei feladása nélkül, amilyenekre Illyés Gyula is törekedett. 1962. május 26-án Az irodalom ügyében címmel előadást tartott az Írószövetségben.
202Többek között ezeket mondta: „[…] elsőnek a felelősség dolgát említem meg. Az írói felelősségét: először önmagában véve, mely azt jelenti, hogy itt nemcsak élned és halnod kell, hanem még írnod is, lehetőleg igazat. Másodszor megemlítem a politikai gyakorlattal párhuzamban, ami azt akarja mondani, hogy nemcsak a politikus felelős a maga vezető helyén, hanem az író is a maga szellemi őrhelyén. A politikus a népnek, az író a nemzetnek.
A második megjegyzésem az irodalmi élet gondozóihoz szól, tisztelettel szorgalmazván őket, hogy a legnagyobb figyelmet a művekre fordítsák.[…]
S végül szeretném magamat is figyelmeztetni valamire. […] csak művelt, jellemes és emberséges emberből lehet jó szocialista. Az ilyen ember nevelésében pedig az a legjobb iskola, melynek homlokára az van írva: Irodalom.”*460
Az ülésről Darabos Iván tájékoztatta az MSZMP KB Tudományos és Kulturális Osztályát. A jelentésben Tamásiról ez olvasható: „[…] elsőként jelentkező Tamási Áron […] egyértelműen állást foglalt általában a szocializmus ügye, a szocialista irodalom mellett. A deklaratív jellegű megnyilatkozás nemcsak Tamási Áron, hanem általában a »népiek« és a velük egyetértők véleménye is volt.”*461
Ebben az évben ismét hazalátogatott. Gáspár testvérével bejárta gyermekkora kedves helyeit. Felmentek a Havasra, ahová a tinóknak valamikor a sót vitte, Ferenc sógorral hármasban elindultak a Fehér-Nyikó forrásához, s még feljebb, a hegyi havasok felé, elérték a Nárcisz mezőt, meg a fenyőerdőt, ahol gyermekkorában a nagy vihart megélte. Másnap „hátra mentek” a Gordonba, a szekérrel a buglyák mellé álltak, s ketten felhányták-elrendezték a takarmánynak valót.*462
Elfogadta a Hazafias Népfront elnökségi tagjaként a moszkvai Béke Világkongresszusra szóló meghívást, s júliusban elutazott a szovjet fővárosba, felszólalt az ülésen, kikerekített felszólalását Hófehér galamb címen közölte a Magyar Nemzet 1962. szeptember 23-án. Élményeiről Úti vallomások címmel beszámolót írt az Ország-Világ című hetilap november 14-i számában.
Szeptember 19-én megköszöntötték 65. születésnapján. December 16-án ott volt a Kodály Zoltán 80. születésnapjára rendezett koncerten, az operaházi előadáson és a fogadáson a Magyar Tudományos Akadémián. Aztán – felesége tanácsára – felment Mátraházára. Megérkezése napján, december 17-én levelet írt Illés Endrének: „[…] az utóbbi időben már hetenkint kétszer-háromszor volt zavar a szívemmel. […] úgy látszik, vérkeringési- és anyagcsere-zavaraim is vannak.” Pihenése nem volt nyugodt. Háromszor is elhívták író-olvasó találkozóra. A „témák is egyre gyűltek”. A Bölcső és Bagoly folytatására készült Nap 203és Hold címmel. A levél végén eszébe jutott közelgő hetvenedik születésnapja, 1967 szeptembere. „Ez valószínűleg olyan korhatár, amikor integetni kell a földi világnak.”*463
1963 tavaszán Újvidéken járt. Részt vett a helyi rádió által szervezett irodalmi matinén. Zágrábban meglátogatta Krležát. Június 21-én ott volt az Írószövetség kibővített választmányi ülésén. Azután ismét Farkaslaka következett. Most is sokat időzött a testvéreknél. Ágnes kertjében a „hullóvackor fája” alatt egy csendes délután elaludt, s nem vette észre, hogy hűvösre vált az idő. Esténként farkaslaki öregekkel beszélgetett. „Minden második-harmadik csillogó kedélyű, színes nyelvű, kerek történeteket mesélt – mondta Tasnádi Gábornak. – Jó lenne már tavasszal hazautazni, tette hozzá, további anyaggyűjtés végett – folytatta –. Szeretnék egy könyvet írni a jegyzetek felhasználásával, a címe Farkaslaki esték lehetne.”*464
1964 első napjai a naptár bejegyzések szerint mozgalmasak voltak. A következőket írta be magának: „Január 1. szerda. Alizka félállás, festő lesz. Sír.” „Január 2. Hruscsov Lengyelországban.” „Január 3. Hruscsov a határok kérdéséről.” „Január 4. Ágotáéknál vacsora.” „Január 9. Pestkörnyéki Éva, telefon.” Az eztán következő beírásokban egyre többször szerepel „Éva” és „Ágota”.*465
Áprilisban ott volt a svábhegyi Jókai Klubban, Keserű Ilona tárlatán, ahol találkozott Németh Lászlónéval, Garai Gáborral, Bihari Sándorral. Az Új Írás októberben közölte Gyökér és vadvirág című novelláját, melyet a Magvető Kiadó beválogatott Az év legszebb novellái című kötetbe. 1965-ben a Magvető Kiadó szerződött az íróval egy harminc íves novelláskötetre Világló éjszaka címmel. Áprilisban a Szépirodalmi Könyvkiadó lekötötte a Jégtörő Mátyás és a Ragyog egy csillag megjelentetését. Ezek a szerződések azt is mutatták, az irodalomirányító szervek 1964-ben, 1965-ben már nem tekintették politikai ellenfélnek Tamásit és a népi írókat. „Irodalmunkban – olvasható az MSZMP Kulturális Osztályának Irodalmunk helyzete és problémái című összefoglalójában – voltaképpen nem beszélhetünk már különféle eszmei alapon álló irányzatokról, csoportokról. Mivel az irodalmi csoportok összetartozó alapja a közös világnézet, a közös politikai platform – irodalmunk politikailag ma közös platformja van: a szocializmus építéséhez, a proletárdiktatúrához való hűség –, nincsenek is különálló irodalmi csoportok. Ma már értelmetlen az ún. népi írók, vagy az ún. polgári írók csoportjáról, mint önálló politikai arcélű csoportról beszélni; arra kell figyelnünk, hogy e csoportok tagjai mint válnak – egyre inkább, egyre kevesebb 204ellentmondással – szocialista íróvá. Szemmel kísérhető ez a fejlődés a volt népi írók esetében. […] immár nem vitáik vannak a szocializmussal, […] segíteni akarnak és részt venni az új élet teremtésében. […] pozíciójuk nem »ellenzéki«; hatásuk nem ideológiai, hanem szépirodalmi.”*466
Ez az értékelés már messze van az 1961. szeptember 19-ére, tehát Tamási Áron születésnapjára időzített könyvbírálat, Bokor László recenziójának alaphangjától, mely „a nép életét idillé absztraháló meseköltés”-ről, az író szemléletének „mitikus vonásai”-ról, a „gondolati, tartalmi funkció nélküli nyelv”-ről, a „modorrá, stílus-romantikává avasod”-ó szövegformálásról értekezett.*467 1963-ban a Szépirodalmi Könyvkiadó megjelentette az Ábel-trilógiát (ezzel az Ábel a rengetegben kiadási példányszáma 400 000 fölé emelkedett), a Hazai tükör című könyvét, 1964-ben a Címereseket, 1965-ben egyetlen kötetben a Jégtörő Mátyást és a Ragyog egy csillag című alkotást. 1964-ben Csák Gyula hosszú életinterjút készített vele az Élet és Irodalomban, alkalmat teremtve Tamási Áronnak arra, hogy ismételten hitet tegyen „irodalmunk egysége”, a közösségi gondolkodás, az irodalom „szocialista, emberi és nemzeti céljai” mellett. Tamási itt a „népi írók” kategóriáját – mint idejétmúltat – elvetette és a jelző használatát „az egész nép” jelentésében tartotta érvényesnek. Kiállt továbbá a pluralizmus, az irodalmi sokszínűség mellett.*468 A politika befogadó gesztusát (más megközelítésben: a Tamási-probléma „leírásá”-t) jelentett az MSZMP Titkárságának 1965. július 6-i döntése, amely havi 2000 forint nyugdíjat állapított meg az írónak (ez az összeg akkor egy kezdő tanár bérének a kétszerese volt).*469 Ebben az évben megsokasodtak a róla szóló tanulmányok és recenziók; „divat” lett „Tamási Áronról írni”.*470
Tamási Áron 1964 novemberében beteg lett. Alapos vizsgálat után kiderült, hogy májgyulladása volt, amit három-négy hónapig lábon hordott.
Életkedvét ez nem zavarta. Még a nyáron elvált harmadik feleségétől. Arra gondolt, újra házasodik, s elveszi pozsonyi keresztlányát.*471 Az otthoniak meglátogatására azonban már nem vállalkozott. Most ő írt meghívólevelet valamennyi testvérének.
Szeptemberben és októberben hosszabb időt töltött a János Kórházban.
205Október 23-án a meghívott négy testvér közül három: Ágnes, Gáspár és Anna megérkezett Budapestre. Az író gyengélkedett, ágyban fekvő beteg volt, nem tudta a vendégeket kalauzolni a városban, ezért csak a megnézendők listáját állította össze. A kísérésre barátait kérte föl. Tervezgették, mit kellene tenni a két özvegynek: Ágnesnek és Gáspárnak, s az akkor éppen feleség nélkül való írónak. „Sokat s hosszan szeretett volna még Farkaslakán időzni. Tervei voltak a szülőházzal is: visszaigazítani olyanra, a belső beosztást is, amilyen az ő gyermekkorában volt. Fel akarta újra építtetni a szobában a Gáspár házasodásakor lebontott cserepest. […] S érezve a közelítő őszt, beszélt Ágnessel is, intézkedjen úgy, hogy a szoba, amelyben már annyit lakott, mindig fent legyen tartva az ő számára. Ha majd úgy érzi, jön a nagy Kaszás, jön Farkaslakára.”*472 Timár Máté, aki legtöbbet kalauzolta Budapesten a testvéreket, visszaemlékezésében egy másik tervet is megőrzött. Eszerint Áron, Ágnes és Gáspár az ő Szépvölgyi úton lévő kertjében ragasztanának egy portát, s Ágnes majd gondját viseli a két férfiembernek. A tervet azonban rövid gondolkodás után elvetették.*473
Novemberben, a Kossuth Klubban megrendezték Tamási Áron szerzői estjét. „Annyi embert még ritkán látott a Múzeum utcai székház – olvasható Czine Mihály írásában –. Már a falak mellett, az előcsarnokban is állnak, s még mindig jönnek – mondtam az előadás kezdete előtt diadalmasan. »Tudják, hogy meg fogok halni« – válaszolt Áron bácsi egykedvűen. Hangsúly nélkül, teljes bizonyossággal, cáfolatot sem várva. […] Nagy közönsége volt: az ország minden tájáról jöttek az estre, jöttek a szomszédos országokból is.” A testvérek, a rokonok és a jó barátok mind ott voltak. Czine Mihály, a „tudós író” tartotta a bevezetőt. Az egykori székelyudvarhelyi diák, Palló Imre, a Magyar Állami Operaház szólistája székely népdalokat énekelt, köztük a Mikor Csíkból elindultam kezdetűt.*474 Bihari József „nagy hozzáértéssel, a színjátékokból adott elő részleteket”. Pécsi Sándor felolvasta a Kivirágzott kecskeszarvak című novellát. Tamási Áron „fáradságát, betegségét legyőzve” A hegyi patakról című vallomását mondta el.*475
„A Kossuth klubbeli szerzői est után nyilvánosan már nemigen szerepelt többet Tamási Áron. Fáradt volt, beteg, utolsó időben már […] napi huszonötféle tablettát szedett, s ezen kívül ott voltak az injekciók. Undorral, de szó nél206kül nyelte az orvosságokat; élni akart még. És írni.”*476 Az orvosok és a környezete azonban pontosan tudta, napjai meg vannak számlálva. November 7-én, amikor hazaindultak a testvérek, már nem tudta őket kikísérni az állomásra. Kiment az erkélyre – írta Tamási Gáspár könyvében – „s amikor a kocsi már indult […] az állomás felé, a kezével integetett […]. Akkor mondta is Ágnes, most jól elbúcsúztunk, mert többet életben nem látjuk soha.”*477
Közben híre ment mindenfelé Tamási Áron betegségének. Balogh Edgár Kolozsvárról érdeklődött. Szemlér Ferenc november 22-én kelt levelében azt ajánlotta, költözzék haza tavasztól őszig, a folyamatos tartózkodási engedélyt Sütő András bizonyára el tudja intézni, itthon pedig megerősödik.*478
A hazaköltözésre nem került sor. Tamási Áron december 24-én, a lakására kihívott anyakönyvvezető előtt negyedszer is megnősült. A negyedik asszony nem a pozsonyi keresztlány lett, hanem az akkor 33 éves Bokor Ágota, aki már 1956-ban segédkezett a lakásfestés utáni takarításban és egyéb munkákban,*479 s akinek a neve felbukkant az 1964. évi feljegyzésekben és az író hazaküldött leveleiben. A „középtermetűnél magasabb, […] vékony és arányos”, könnyed járású, finom kezű, „keskeny és hosszú, tojásdad arcú” fiatalasszony, akinek „szeme nagy és fekete, tekintete változó, de leginkább puha” volt, amint írta Tamási Áron feleségéről 1966. február 17-én a naplójában,*480 fontos szerephez jutott a mindössze öthónapnyi házasság alatt. Az író, aki maga is tisztában volt sorsával, s akinek álmában Nyírő József, a papi rendből kiugrott, majd az emigrációban oda visszatért írótárs azt „mondta”, készíti neki a „helyet” odafönt,*481 egy utolsó erőfeszítéssel írásba kezdett. 1966-ban, a Kútvölgyi úti kórházban, ágyban fekve tollba mondta Bölcső és Bagoly folytatásának szánt önéletrajzot Vadrózsa ága címmel. Ez a fontos emlékeket tartalmazó, szépen megírt könyv napról napra készült. A diktálás után a szöveget leíró feleség otthon legépelte az anyagot, másnap az író korrigálta a szöveget. A Vadrózsa ága című könyvet, az életmű egyik „legszebb, legvonzóbb” alkotását, április 19-én fejezték be.*482
A Kiadói Főigazgatóságon készített lektori jelentés készítője befejezetlennek, „de” így is publikálhatónak tartotta a kéziratot. Azt azonban megjegyezte: „A könyv tartalma természetesen problematikus, de nem jobban, mint Tamási más írásai.” Szóvá tette a „sok naivitás”-t, hogy „szépíti önmaga szerepét”, hogy 207„ma sem szakadt el régi énjétől” és azt is, ahogy az erdélyi irodalmi életre emlékezett, „főleg Nyírő József szerepeltetése miatt”. De Tamási „[…] egyértelműen a nép mellett tesz hitet az uralkodó osztályok ellenében és a magyar és a román nép egy érdeke mellett. Néhány helyen azonban lehet és helyes is húzni a szövegből” – javasolta a lektor, aki megfontolandónak gondolta egy kiadói előszó szöveghez való fűzését is, „hogy néhány problémát eligazítson”.*483
Tamási Áron április 17-én még bizakodó hangú levelet diktált feleségének Székelyudvarhelyre, dr. Bakk Elekéknek: „[…] a Szépirodalmi Kiadó jövő évi jubileumi ünnepség[re] egyszerre öt könyv kiadását irányozná elő. […] Szeretném felkutatni azokat a fényképeket, amelyek a szülői ház és a testvérek körül gyűltek meg és maradtak fenn. […] Ha valahol még ilyen képekre akadnának, meg kéne azokat is erre az időre őrizni. […].”*484
Május 19-én megírta a végrendeletét. A szerzői jogokból befolyó összes jövedelmét a feleségére hagyta azzal a kikötéssel, hogy a testvérek végkielégítésül kapjanak 5-5000 Ft-nak megfelelő összeget. Felesége újra házasodása esetén jogosult a szerzői jogok felére, a másik rész, az ő halála után a teljes vagyon, a farkaslaki plébánia igénybevétele mellett „fordíttassék egy Farkaslakáról szóló monográfia kiadási költségeire és egy olyan rokon fiú vagy leány tanulmányainak megkönnyítésére, aki erre érdemesnek látszik”. A farkasréti temetőben dr. Brezanóczy Pál egri püspöki helynök végezze a szertartást. De „mihelyt lehet”, holttestét vigyék haza „a farkaslaki temetőbe”.*485
Tamási Áron május 26-án meghalt.
A budapesti végtisztességre június 2-án került sor. A szertartást dr. Brezanóczy Pál egri érsek celebrálta, harminchat kispap segédletével. A koporsóban nyugvó testvértől Tamási Gáspár, a szomorú alkalomra megérkezett testvérek nevében kézcsókkal búcsúzott, ahogyan az író annak idején elköszönt a ravatalon fekvő apjától. A ravatalnál beszédet mondott Féja Géza, Juhász Ferenc, Nagy László, Galambos Lajos és Tompa Kálmán. Juhász Ferenc, többek kö208zött, ezt mondta: nyelvünknek „[…] Arany János óta nem volt nagyobb birtokosa és művelője, mint Te, szegények fia, lentiek-küldötte […]. Jobban nálad senki se tudta, hogy a magyar nyelv volt: sorsunk, menedékünk és reményünk. […] Egyetlen birtokunk és egyetlen jövőnk. […] Műved a világegyetemet benövő kristály-levelű óriás-fa […]. És mi itt állunk zúgó, nagy mese-fád alatt és sírunk.” Az egri érsek ekképp zárta a búcsúzó imáját: „Testvérünk Áron! Aki hivatásodban a dadogó Mózesed helyett szólottál! Az irgalmas Jézus áldásával íme hazabocsátunk Téged születésed földjére, ami bensőnkben a miénk is, hiszen az anyaföldnek mélyén, odafenn az égben, s az emberi szívek érező kamrájában nem léteznek országhatárok.”*486
209 2101966. május 26-ától, Tamási Áron halálhírének érkeztétől, három napon át harangoztak a farkaslaki templomban. A házak ablakait lemosták, az utcákat megtisztították. A falu készült a végtisztesség megadására.
A koporsót szállító vonat június 7-én, kedden indult el Budapestről, a Nyugati pályaudvarról. A Magyar Írók Szövetsége erről hivatalos táviratban értesítette a temetést megszervező dr. Bakk Eleknét és a román hatóságokat. Amikor híre ment, hogy a vonat átért a határon, a szülőfaluban ismételten megszólalt a harang. Így várták a közülük való nagy embert.
Innen számítva a történetnek két változata van.
Az egyik szerint, melyet Sütő András, a gyulafehérvári érsekségen Lestyán Ferenc vikárius és sokan mások megerősítettek, a Farkaslakára (románul: Lupeni) feladott koporsót szállító vagont valahol, valakik vagy a vak véletlen az ország déli részébe, a Zsil-völgyi Lupénybe (románul: Lupeni) irányították. Június 8-án Lupényból közölték, a vagon megjött. Június 9-én a holttestet szállító kocsit hozzákapcsolták egy Segesvárra induló szerelvényhez. A segesvári vasutasok kiszabadították a vagont, s a holttest még aznap este Székelyudvarhelyre érkezett.
A másik változat szerint (erről Birton István, a falu akkori plébánosa 1991. május 22-én, Jakab Simon, Farkaslaka valamikori néptanácsának, majd az itteni Béke Termelőszövetkezetnek az elnöke 2006. június 20-án írt egy összefoglalást) a június 7-én elindított koporsó rendben Segesvárra érkezett. Itt a szerelvényről lekapcsolt vagont félreállították, majd két nappal később, 9-én hozzákapcsolták a székelyudvarhelyi személyvonathoz, s az estére megérkezett az udvarhelyi állomásra.
A folytatásra vonatkozóan nincs eltérés.
Székely Attila állomásfőnök elintézte a hivatalos formaságokat, dr. Bakk Elekné dr. Takács Sára főorvos asszony mint „hivatalos egészségügyi közeg” vállalt minden felelősséget. A pecséteket leszedték a vagonról. A koporsót éjszakára a református temető halottasházában helyezték el.*487
Június 10-én, pénteken reggel a koporsót egy lenyitható oldalú autóra tették. Az autó platóján, a lesúrolt deszkákra a fej-részhez fekete bársony és fehér kalotaszegi varrottas került, a koporsó alatt a székely himnusz dallamát szerző Csanády György édesapja, Csanády Zalán által vakon csomózott perzsaszőnyeg volt, az oldalfalakon tarka székely szőttesek és kalotaszegi varrottasok látszottak. A koporsót Tamási Áron „lelki gyermekei”-nek, dr. Bakk 211Elek leányainak kelengyéjével vonta be édesanyjuk. Elöl az autón fekete fátylakat fújt a szél.
A Farkaslaka felé tartó kis karaván a Baknya-tetőn megállt. A koporsót kísérők kendőkkel integettek. A faluban várakozók azonban nem vették észre az érkezőt, s nem kondították meg a harangot. S mivel az íratlan törvény szerint a hazatérő halottat csak harangszóval lehet fogadni, az egyik kísérő autó előrement, hogy jelezze az érkezést. A szomszéd községre, Szentlélekre, melynek valamikor Farkaslaka a filiája volt, nem vonatkozott a szokástörvény, de amikor hírét vették az érkezőnek, ott is megszólalt a harang. A mezőn dolgozó székelyek, amikor észrevették a menetet, levették kalapjukat és kiegyenesedve álltak, míg az autó elhaladt mellettük. „Déli harangzúgáskor érkezett Farkaslakára [a holttest] Szejkétől, ahol Orbán Balázs a Székelyföld első leírója pihen, Ülke, Szenttamás, Szentlélek iskolásainak mezei virág, margarétákkal telehintett útján. A falu népe várta. Hullámzó tömeggé válva énekelték énekeiket. A templomban elhelyezett koporsó mellett az ünneplő székelyruhás osztálytársai-kortársai tartották gyertyáikat az oltár előtt, mellettük helyezkedtek el rendre a fiatalok.” A padok megteltek emberekkel. Hamarosan kezdetét vette az imádkozás. Egy öregasszony mondta előre a szöveget, a többiek halkan utána imádkoztak. Így imádkoztak egyfolytában a temetés kezdéséig. Ekkor elnémultak a harangok is.
Délután 3 órakor volt a búcsúztató mise. László Ignác tiszteletbeli főesperes, mikófalvi plébános volt a főcelebráns. Tizenhárom pap és a székelyudvarhelyi katolikus vegyes kórus segédletével zajlott a szertartás. Birton István, a falu papja mondta a búcsúbeszédet.
Többek között ezeket mondta: „Mint szorgalmasan gyűjtögető méhecske, ide-oda szállt és röpködött, s az emberek és események változatos színű és sokrétű világában mindenütt talált összeszedni és megörökíteni valót. Ezeket az értékeket összegyűjtögetve elraktározta a szellemi kincsek kaptárába, aminek könyv a neve. […] A gyűjtögető méhecske immár nem röpköd, nem gyűjtöget. Befejezte földi pályafutását. A toll, az írószerszám kiesett a kezéből. Az elfáradt test immár hazatért örökre megpihenni. Ábel immár újból itthon van, a többé nem megyen el. Itt marad övéi között. Teste bár porrá lesz a szülőföldi temetőben, az édes anyaföldben, lelke, szelleme tovább él. Non omnis moriar!”
Itt áll a szülőfalu népe most megilletődve e koporsó előtt, néma csendben. […] A szülőfalu népe lelkipásztorával együtt szeretettel köszönti és fogadja a nagy hazatérőt. De köszönjük a nagy figyelmeztető tanítást, ami ebben az utolsó kívánságban jelképesen kifejezésre jutott: földi halandó és vándor, bárhol is láttál napvilágot, bármerre is sodorjon az életár, élted és fáradságos munkád közepette gondolj arra, hogy a földi pályafutás befejeztére hazatérhess oda, ahonnan elindultál – miként az elhunyt mondotta – »a nagy Géniuszhoz«, az Istenhez.
Tamási Áron, Krisztusban testvérünk, Isten veled, Isten velünk!”*488
Amikor a román hatóságok „megtudták – olvasható Birton István feljegyzéseiben –, hogy az egyházi szertartás szerint lesz a temetés”, lefújták a hivatalos gyászünnepséget, „s az autókat nem engedték be a faluba […]”. Az akkor még megvolt Magyar Autonóm Tartomány mellett a brassói titkosrendőrök és állambiztonsági emberek is jelen voltak a temetésen. „[…] bőrkabátos civil őrök, szekuritátés biztonsági rendőrök vegyültek az ezernyi gyászoló közé a temetés délutánján.”*489
A helybeliek, a környékbeliek, illendőség szerint járultak a sírhoz. A barátok: Balogh Edgár, Nagy Imre, Kacsó Sándor, Sütő András, Sütő Andrásné, Gálfalvi Zsolt, Kányádi Sándor, Hirsch Judit, Katona Szabó István, Hajdú Győző (aki akkor az Igaz Szó szerkesztőjeként még igyekezett segíteni a magyar irodalmat), Nagy Pál, Nagy Lajos és sokan mások az ország és a Kárpát-medence különböző részeiből búcsúzni jöttek. Nagy Imre festőművész, aki Tamási Áron szívének egyik legkedvesebb portrét készítette az íróról, a sír mellett ezt mondta: „Mindjárt melléd feküszöm Áron!” Legtovább a Tizenegyek még élő tagjai és a marosvécsi találkozók házigazdája, Kemény János állt a sírnál.*490
212Amikor a koporsót a sírba leengedték, mintegy a síráshoz társultan „surrogni kezdtek a cserfák levelei, majd aztán a vastagabb ágak is recsegésbe fogtak, kétségbeesett, tőből kiszakadó csapkodásba.”*491 Utóbb azonban az égiháborút „az isteni gondviselés más irányba vezérelte”; kitisztult az ég, nem esett az eső, a faluban „csend volt és békesség honolt”, s a madarak rázendítettek énekükre.*492
Tamási Áront végakarata szerint, Birton István és Jakab Simon segítségével nem a temetőben, hanem az akkor még a plébánia kertjéhez tartozó területen, a „nagy út kanyarulatában, a templom háta mögé, arccal kelet felé” temették el, ősei közelében, két cserefa között. Kopjafát állítottak a sírra, névvel, a születés és a halál dátumával. A kopjafára, a kívánsága szerinti sírfeliratot csak huszonhárom évvel később, a romániai rendszerváltás után lehetett felírni. Ma is olvasható ez:
A temetést követő emlékezésen, melyet dr. Bakk Elekék rendeztek székelyudvarhelyi házukban a messziről érkezett vendégeknek, elhatározták, hogy síremléket állítanak az írónak. A síremlékállítás munkájára dr. Bakk Elekné főorvos asszonyt kérték fel.*493
A doktornő, vagy ahogyan később nevezték az időközben Farkaslaka díszpolgárává választott, 2010-ben elhunyt asszonyt, a „Doktornéni”, Szervátiusz Jenőt kérte fel a síremlék megtervezésére és kivitelezésére. A Mester, aki korábban megalkotta az öngyilkosságba kergetett költőnek, nyelvésznek és a kolozsvári egyetem rektorának, Szabédi Lászlónak és Asztalos István írónak a síremlékét, fiával, Szervátiusz Tiborral együtt vállalta el a megbízást.
Sipos Ferenc, Tamási Áron sógora ajánlotta az emlékműhöz a Hargita sándorfalvi részén fekvő, „Úrasztal kövé”-nek nevezett hatalmas kőtömböt.
A követ csak három összekapcsolt erdei traktor tudta kimozdítani helyéből. Ivóban, a patak partján rakták trélerre, s onnan tengelyen szállították Farkaslakára. A templomkertben deszkabódét ácsoltak a művészeknek, befedett állvánnyal védték a készülő szobrot. A szoborba a két Szervátiusz belefaragta az író legjellegzetesebb figuráit. Bal felől, alul az Ábel a rengetegben főhőse, Szakállas Ábel látható Bolha kutyával. Az alsó jobb mezőben az Énekes madár főhőse, Magdó jelenik meg. Ábel háta mögött egy gyermeket vezető 213nőalak tűnik fel az ókori sumér kultúrára jellemző stílusban. Magdó mögött egy derékon felül meztelen nő és az ördög feltehetően az Ördögváltozás Csíkban című novellát idézi. A gyermekét vezető anya mögött egy medvével viaskodó férfi látható, a Hegyi csoda című novella illusztrációja. A trachit emlékmű hátoldalát a Rendes feltámadás figurái foglalják el. A hátoldal közepére Szép Domokos Annának, Tamási Áron egyik ballada-novellájának a hősét faragták. De itt van a Tüzet vegyenek! hősének ábrázolata is, a Hűséges Mártonka.*494
A szobor, melynek megvalósításához sok-sok farkaslaki, romániai és magyarországi ember összefogása volt szükséges, 1972-ben készült el.
A Havas azon részén, ahonnan az „Úrasztal kövé”-t elhozták, jó vizű forrás fakadt.
214Tamási Áron alkotásait életében lényegében egyetlen szempont alapján ítélték meg: műveihez a különféleképpen értelmezett realizmus-fogalom felől közelítettek. Ebből három eltérő „következtetés” fakadt. Mint arra Darvas Szilárd és Lőkkös Antal Tamási-paródiái is utalnak, egyrészt „népiességét”, „nép-közeliségét” és erdélyi mivoltát tartották fontosnak, aminek sokan önértéket tulajdonítottak.*495 Mások a valósághoz való túlságosan közeli voltát, provinciálisan folklorisztikus jellegét, novella- és regényszerkezeteinek konvencionálisságát érezték döntőnek. És végül, mint az 1960-as évekbeli (hivatkozott) kritikák egy része is mutatja, az évtized irodalompolitikája szerint Tamási „eltávolodott” a kor társadalmától, „reális problémáitól”, és képtelen volt „megújulni”.
A Tamási-művek irodalmi utóéletét sokáig ugyanezek a konvenciók határozták meg. Illyés Gyula egy 1974-es interjújában így fogalmazott: „Nem igaz, hogy Áron értőinek olyan nagy tábora volt Magyarországon. A kedves Áronkát látták benne, a mese megújítóját, Csaba királyfinak új kiadását…”*496 Balogh Edgár azok ellen emelt szót, akik „a székely falu megszólaltatójá”-t tekintették csak az íróban. Ez „a polgári intellektuális réteg – írta kissé kategorikusan –, mely a nyugati divatok áramlatában érzéketlenné vált a folklór, a népművészet iránt, Tamási Áron sajátosságaiban nem vette észre az európai kifejezés modernségét, mert a székely tájszólásban, a tájképben, a népi hasonlatrendszerben lemaradást, a maga elképzelt »európaiságán« kívül rekedt provincializmust érzett.”*497
A Tamási-művek téma-, hős- és problémaválasztása kapcsán látszólag igaznak tűnik a valóság túlságos térnyeréséről szólni. Az író ugyanis kétségtelenül egész életében rendkívül erősen kötődött a falujában fellelhető empirikus tényekhez. Ez a szülőföldhöz való többszörösen deklarált kötődés azonban alig 215több mint Móricz Zsigmond kapcsolódása a jegyzeteibe beírt konkrétumokhoz, vagy Babits tudatos írói programja: színek és alakok gyűjtése a valóságból, hogy aztán mindez a mű lapjain önálló életbe kezdjen, a tárgyi valóság epikai fikcióvá változzék.
A Tamási-szövegek irodalmi értékét sem a kitaláltság foka határozza meg, inkább az idézés, a felhasználás, az elbeszélés módja. A helyszín, a szereplő személyek, a szóformálás Farkaslakán és Tamási műveiben megfigyelhető tengernyi azonossága közül egyetlen példa is mutathatja, hogyan változtak, gazdagodtak és emelkedtek az empirikus tények az általánosítás irányába, miközben bekerültek a novellába vagy regénybe.
Farkaslaka alapítását Orbán Balázs idézett munkájában, A Székelyföld leírásában – az akkor volt mondák és bizonyos tárgyi emlékek alapján – a következőképpen foglalta szavakba: „[…] a Gordon délnyugati szögleténél […] a sziklába több öl hosszúságú üreg van bevésve; ezt egy magányszerető Nagy Ferenc nevű ember készíté […]. Alább egy dombot Péterfalvának hívnak; a hagyomány szerint itt laktak előbb a farkaslakiak […]. Ezen Péterfalvát pedig a sziklakürt lakó Nagy Ferenc fiai építették […]”.*498 Tamási Gáspár a Vadon nőtt gyöngyvirág című önéletírásában ugyanezt így írta meg: a péterfalvi dombon „[…] volt a falu, jobban mondva inkább csak a település, mert csak harminc-negyven családból állott. […] Erről a Péterfalváról lassacskán mind ide költöztek a jeleni faluba, amelynek helyén abban az időben erdő volt s csak egy vízimalom, melyiknek az udvarán megették volt a lovakat a farkasok, amíg a gazdájuk a gabonát őröltette. Tehát innen kapta ezt a nevet a falu. […] itt a faluban ezelőtt sok idővel élt egy Nagy Ferenc nevezetű ember [, aki] otthagyta a feleségét […] s kiment a hegyre. Ott lakhelyet készített magának a szikla oldalába […]”*499 Tamási Áron Bölcső és Bagoly című 1953-as önéletrajzi regényében a falu alapítására vonatkozó rész a következőképpen olvasható: „[…] a falutól keletre […] emelkedik […] a Gordon. Nem tudom, hogy honnét származik ez a név; csak annyit tudok, hogy nekem emlékezetes, és hogy a neve aggodalmas. Aggodalmas pedig azért, mert e név után ítélkezve, már Dárius vagy akár Nagy Sándor joggal elvitethette volna Thrákiába; nem is beszélve arról, hogy az angolok ma is könnyen vitát támaszthatnak felőle. Még azonban megvan, s ha minden ilyen jól megy tovább is, akkor a jövőben is ott fog állani a falu fölött, keleten… Az első szállás ugyanis, ahonnét a gabonát a malomba vitték volt, itt húzódott meg a Gordon alatt.”*500
Az író ebben a szövegben a faluban élt történetből igen keveset hasznosít. Az elbeszélő formák kialakulásában szerepet játszó elvek közül él a tömörítés, 216a fragmentumszerűség és az egyszerűsítés eszközével; ügyel a fabuláris-tematikus összevontságra, alkalmazva az elhagyás, a detractio eljárását. Ugyanakkor föl is duzzasztja a fabulát. Érvényesít egy másik szövegformáló elvet: a helyettesítést. Enyhe történelmi iróniával emlegeti azokat az uralkodókat és népeket, akik és amelyek a neve után akár el is kívánhatnák a hegyet a falutól. Szimbolikus gesztussal utal a múltra és jelenre, az itt nem közölt folytatásban példázatosan és metaforikusan idézi meg a forrást, a vályút, a kaszálót, a csatornás farudat. A modern poétika eljárásainak megfelelően a narratív és reflexív elemek viszonya változik meg itt is: az előbbi rovására az utóbbi lesz jelentéshordozó. És mindezek alapján remélhetőleg kitetszik: nem a helyszínt jelző história az, amit az író el akar mondani, de sokkal inkább az, ami neki ebben a természetnek is kiszolgáltatott emberek életére vonatkozóan általánosan fontos, amit a nembeli ember tapasztalataként, a modern epika eljárásait alkalmazva szavakba akar foglalni.
A „provinciális-folklorisztikus” elemek kapcsán kétségtelen tény, hogy a novellákban és regényekben megjelenő miliőt a legáttetszőbb paraszti értékrend és gondolkodásmód jellemzi.*501 Az emberek, akárcsak visszamenőleg az őseik, a külső szemlélő számára túlságosan egyszerűen élik az életet. Születnek, dolgoznak, házasodnak, gyereket nevelnek, meghalnak; ragaszkodnak falujukhoz, nemzetségükhöz, hitükhöz. Az életet „szigorú”, „biztos”, „megtartó és erős” formák között képzelik el, amint maga Tamási Áron írta. Nem kezdetet látnak a születésben és véget a halálban, hanem csak személyi változást mind a kettőben. Nekik ugyanis „a közösség az első és legfőbb személy”, az atyák és fiúk meg egyszerűen csak cserélik egymást. Életmódjukat egy némiképpen sajátos népi katolicizmus szabja meg. Elfogadják a személyes Isten létezését, a hétköznapi életben lépten-nyomon számolnak is vele; a kísértést, az ördögöt, a feltámadást, a túlvilágot az archaikus népi imádságok és a 17. század előtti passiójátékok módján képzelik el, még arra is gondolva, hogy esetleg, mint a Rendes feltámadás hősei, szükség esetén akár az eredeti tanításhoz igazítsák a dolgokat, ha netalán velük valamilyen méltánytalanság történnék. Ugyanakkor a világot (nem kizárólag kereszténységükből következőn) adottnak tekintik. Nem a megváltoztatására törekednek, hanem csak a természetesen felfogott élet tisztességes leélésére. Ez a felfogás pedig, legalábbis bizonyos részleteiben, az emberiség közös mítoszi múltjába visz. Ott, akárcsak Tamási könyveiben, a természet és az ember szövetségben élt. A növényeknek, álatoknak lelke van, az életet rend irányítja, előírva minden élőlény számára a helyes magatartást, a megfelelő kötelességek betartását, mintha csak a hinduizmus örök törvénye, a dharma szabná meg az életet. A hősökre meg talán 217a buddhizmus nyugalma és derűje a jellemző sokszor. Láthatóan elfogadják a földi dolgok tökéletlenségét és a gyakorlati etika útmutatásait. Az 1930-as évek közepétől készült könyvekben pedig hellyel-közzel föllelhető a lélekvándorlás gondolata is.
A Bajlátott szülőföldben és főleg a Jégtörő Mátyásban ugyanis a hősök már nem egyszerűen harmóniában élnek a növényekkel és az állatokkal, nemcsak arra készek, hogy a „tűznek, víznek, virágnak s mindennek” a testvéreivé váljanak, mint a legelső alkotásokban. Ezekben a művekben az állatok beszélnek, szereppel és rendeltetéssel bírnak, közreműködnek az emberi lélek megteremtésében, a mindenséggel egységesek. A lélek (vagy ahogy a Jégtörő Mátyásban olvasható: a szellem) eszerint az anyagi világon kívül él, onnan elindul, beköltözik állatba és emberbe. A lélekvándorlás ilyenformán elképzelt lehetősége többfelől is elérkezhetett Tamási Áronhoz. Ipolyi Arnold a Magyar mythologia címmel 1854-ben megjelent könyvében már lejegyez hasonló ősi hiedelmet. De az is lehet, hogy Szántó György 1930-as években megjelent, a buddhizmussal is foglalkozó könyveiben: a Bölcsőben vagy a Bábel tornyában találkozott Tamási ezzel az eszmével. Taxner-Tóth Ernő azt sem tartja elképzelhetetlennek, hogy mindez a Mahábháratából jutott el a Jégtörő Mátyás szerzőjéhez.*502
Tamási Áron folklorisztikus elemekből és a népi katolicizmusból táplálkozó világképe így esetleg kiegészülhetett a hinduizmus és a buddhizmus bizonyos elemeivel. És mindez akkor történt, amikor nemzedéke általában is a mítoszok világa felé fordult. Jelzi ezt Weöres Sándor érdeklődése ekkortájt a keleti és még ősibb mitológiák iránt, Jékely Zoltán, Radnóti Miklós, Gulyás Pál, Sinka István és mások költészete vagy Várkonyi Nándor munkája, a Sziriat oszlopai.
És valószínűleg még tovább árnyalódhatik Tamási Áron folklorizmusának megítélése, ha a jelenséget egyrészt egy világfolyamat részeként szemléljük, másrészt ha a közvetlen közelében született regionális irodalommal vetjük egybe. Tamási legalább két törekvésrendszerhez kapcsolható. Egyik ezek közül az európai romantikában kezdődik, időben Percy püspök kötetével, a Reliques of Ancient English Poetryval 1765-ben, folytatódik Herderrel, Kelet-Közép-Európában Karadžić, Ján Kollár, Erdélyi János és Kriza János munkásságával, s tart a 20. század fordulójáig, még azon is túl, napjainkig. Ebben a folyamatban a népköltészet egyre inkább polgárjogot nyert, s bár népszerűségét tekintve nagy hullámhegyek és nagy hullámvölgyek váltakoztak, elég csak a 20. század első évtizedére és az 1930-as évek új népiségére gondolni, mégis állandóan ható áramlata, tájékozódása lett a magyar irodalomnak is. A másik világfolyamat a nép–nemzet–faj fogalom interpretációjához kötődik. 218Ez sem régi keletű. A 18. század végén, Hegel antropológiai gondolataiban már föltűnt a faj mint szempont, a 19. század második felében Gobineau, Ludwig Gumplewicz, Houston Stewart Chamberlain és mások munkáiban pedig a szociáldarwinizmus és a szociálfreudizmus lehetőségeit fölhasználva mindez nagy hatású ideológia lett. És elindított egy világfolyamatot, amely a 19. század végétől, később az első világháború kataklizmája által felerősödve is a modernizmus elleni elemi tiltakozás, illetve a modernizmus korrekciójára irányuló törekvés volt, ami történelem perifériáira szorult régiókban is, nem egyformán ugyan (főként nem egyforma ideológiai célzatossággal), de nagy hatású szellemi mozgalom lett. Ezekben az országokban, például Argentínában, Bulgáriában, Magyarországon a nép–nemzet–faj fogalom jogot sértő, kirekesztő és vészterhes interpretációjával szemben kialakult ennek egy jogot védő változata is. Az, amelyik a szegény nép emancipálását célozta. Ennek a bonyolult világfolyamatnak a részeként szemlélhető, hogy a 20. század első harmadában a magyar társadalomban (is) megnőtt a nép iránti érdeklődés (párhuzamosan a népművészet, a népzene, és általában a tradicionális formák iránti érdeklődés növekedésével).*503 Bizonyára ebbe illesztendő be Tamási műveinek gyors és látványos sikere is. Ebbe a sikerbe természetesen akkor konjunkturális szempontok is belejátszottak. Lehetett úgy is olvasni ezeket a műveket, mint amelyekben a „tanúságtétel” a fontos, s a beszélő „a közvetlen nyelvi és kulturális odatartozás helyzetéből kíván szólni”.*504 De semmiképpen nem ez volt a döntő. Tamási első könyveiben, az 1925-ös Lélekindulásban, az utána következő Szűzmáriás királyfiban, az Ábel-könyvekben, az 1935-ös Jégtörő Mátyásban nem pusztán a világfolyamatba illeszkedő módon tematizál egy szociológiailag körülhatárolható környezetet. Nem az egyedit, a tragikusat, a sajátos népsorsot, a mitizált ember- és életeszményt formázza meg, mint Bartalis János és Tompa László néhány versében és mindenekelőtt Nyírő József a Jézusfaragó emberben, Az én népem és az Isten igájában című alkotásaiban. Tamási könyveiben a 20. századi embert ért alapkihívások: az egyén fölébe növő, gyakran irracionális hatalom, a kiszolgáltatottság, a jogfosztás, a szorongattatás és a mindezekkel való harc lesz a központi probléma. A nép és a nemzet fogalma is változik írásaiban. Az előbbi tágul, az utóbbi viszont egy rövid időszakban (a háború éveiben) egyszerre történelmi és faji megalapozottságú lesz.*505
219Tamási Áron novella- és regényszerkezetei – természetesen – nem egyforma poétikai értéket jelentenek. Amint egyetlen szerző sem minden művével marad benne az irodalomban, ugyanígy Tamási írásait is megrostálja az idő. Az alkotások egyik része mint műfaji kezdemény vagy jelentős művek környezete, visszaszorul az irodalomtörténet lapjaira. Ez a sorsa a Szirom és Boly című regénynek, az Ábel az országban, Ábel Amerikában című alkotásnak, a „romantikus ihletésű társadalmi regény”-nek, a Címereseknek, a novellák egy részének és a színpadi játékok többségének. A művek másik csoportja – ide sorolható a novellák nagyobbik fele, például az „ál-misztikus ihletésű mesternovella”, a Rendes feltámadás, továbbá a „realista ihletésű társadalmi regény”,*506 az Ábel a rengetegben, a Jégtörő Mátyás, az Énekes madár – változatlan fénnyel éli túl a korszak- és ízlésváltozást. És van Tamási alkotásainak egy harmadik csoportja is. A Bajlátott szülőföld, valamint a Jégtörő gondolatok címmel összegyűjtött, javarészt publicisztikai írások és a színművek, akárcsak Flaubert alkotásai, koronként másként és másként tűnnek fontosnak. A Bajlátott szülőföld, az 1934-ben készült szociografikus irat például a Nagy Lajos, Erdei Ferenc, Féja Géza, Illyés Gyula, Szabó Zoltán és mások jegyezte szociográfiák sorában, majd e műfaj 1960-as évekbeli reneszánsza idején lett különösen népszerű. A Jégtörő gondolatokra a véleményt mondó, a nemcsak az erdélyi szépírói mozgalmakban, de később, a magyarországi művészeti és politikai életben is részt vevő, kiállásával is voksoló író portréjának megrajzolása közben vetülhet nagyobb fény. A színművek az avantgárd szürrealisztikus kísérleteivel, Yeats archaikus-mitikus drámáival, esetleg Lorca színdarabjainak megoldásaival egybevetve kapják meg igazi jelentőségüket.*507
Tamási Áron a népi kultúra motívumainak fölhasználásával a kisepikában kevéssé méltányolt kezdeményeket tett. Novellái eszmetörténeti szempontból többé-kevésbé Szabó Dezső, Nyírő József, Móricz Zsigmond, Szabó Pál és Veres Péter munkáihoz állnak közel. Poétikai vonatkozásaik okán azonban másfelé kapcsolhatók. Közük van ezeknek az írásoknak Benedek Elek naiv realizmusához, a korai Nyírő Józsefhez, az expresszionista Szabó Dezsőhöz, a romantikus novella hagyományaihoz. A ballada-novellában, a Szabédi László által liturgikus novellának nevezett típusban (a János nemzései címűben például), a groteszk lehetőségeit is felhasználó Rendes feltámadásban azonban a szerző originális novella-modellt teremtett. Kántor Lajos terminológiáját és definícióját átvéve: Tamási Áron kialakította a Boccaccio-féle Sólyom-novella 220ellentéteit: a lírai novellát (amelynek lényege egy érzelmi, hangulati töltésű motívum, az egy- vagy többszemélyes szubjektivizmus, a múlt és jelen összekapcsolása, az idő lírai kezelése és a lírai képalkotás) és a metafora-novellát (amikor „nem a metafora rendelődik alá a történetnek, hanem a történet a metaforának”).*508
Tamási művészetében nem a nemzeti-társadalmi feladatvállaló magatartása a meghatározó értékszempont, amint azt különböző felfogású kritikusok és esztéták általában a népi írókról szívesen állítják.*509 Műveinek olvasása közben általában is az újítási kísérletekre érdemes (fel)figyelni: arra, ahogy eltért a magyar irodalmi hagyományoktól. Sokkal fontosabbak ugyanis az új novella- és regénytípusai, az új „nyelv” teremtése,*510 a világirodalmi törekvésekhez való kapcsolódása.*511 Tamási esetében is nehezen értelmezhető a „maradiság” és az „eredetiség” szembeállítása. Nemcsak arról van szó, hogy e kategóriák alapján nem lehet meghatározni, mi művészietlen és mi „a” művészet, hanem arról: életműve az egyik összefüggésrendszerben régiesnek, egy másikban viszont újszerűnek mutatkozik.*512 Mindezeket mérlegelve elgondolkoztató Sütő András megjegyzése: „Legyünk igazságosak” Tamási Áronnal! A művek „színes, viharálló könnyedén és növekvő sebességgel röpítik őt a messzi horizontok felé”,*513 s megvan annak a lehetősége, hogy – Németh Lászlót parafrazálva – Tamási Áron érték és élmény legyen a mai olvasónak, ne csak jelkép.*514
221Köszönettel tartozom a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattára vezetőjének és munkatársainak, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, a Magyar Országos Levéltár, az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára, a Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár munkatársainak. Külön köszönöm Sipos Mátyásnak, unokabátyámnak, a Farkaslaki Tamási Áron Emlékház gondnokának, hogy személyes emlékeivel, a Farkaslakán őrzött családi levelekkel és dokumentumokkal hozzájárult az adatok kiegészítéséhez; hálával tartozom Vermesné Basilides Aliznak a Tamási Áronnal volt közös életükre vonatkozó adatok helyesbítéséért, az Eljegyzés című vers és Tamási Áron verses önéletrajzából származó részletek közléséhez való hozzájárulásáért. Köszönöm dr. Bakk Elekné dr. Takács Sára főorvos asszonynak (Székelyudvarhely), hogy – könyvén túl – emlékeit is megosztotta velem. Köszönöm Jakab Simonnak (Farkaslaka) az író temetésén elhangzott beszéd szövegét és korrigáló észrevételeit.
Köszönettel tartozom testvéremnek, dr. Sipos Kornélnak és unokaöcsémnek, Sipos Kornélnak a dokumentumok felkutatásában, rögzítésében és a könyv kiadásában nyújtott segítségükért; köszönöm mindkét fiam, dr. Sipos László és dr. Sipos Balázs segítségét a források gyűjtésében, ellenőrzésében, értelmezésében. Leginkább feleségemnek, Sipos Lajosné Takács Zsuzsannának tartozom hálával, aki rögzítette, javította és ellenőrizte a kéziratot.
Külön köszönöm Láng Gusztáv kiegészítő-korrigáló-segítő tanácsait. Hálásan köszönöm a kötet szerkesztőjének, Fráter Zoltánnak észrevételeit és javításait.
222ABLONCZY László, Koszorú és kereszt. Tamási Áron: Mezei próféta, Hitel, 2003/6.
ABLONCZY László, Tamási Áron feltámadás-játékai = In honorem Czine Mihály, szerk. GÖRÖMBEI András, KENYERES Zoltán, Debrecen, Kossuth, 1996, 167–178.
Dr. BAKK [Elekné] TAKÁCS Sára, Hazulról haza. Székelyudvarhelyről Székkutasra, Székelyudvarhely, 1997.
BAKK Elekné TAKÁCS Sára, Kár lenne megszaggatni a reverendát. A koronatanú válasza Az esőfal látható vége című interjút követő vádakra, Brassói Lapok, 2006. jún. 30.
BALÁZS Mihály, Tamási Áron (1897–1966) = B. M., Szülőföld és iskola. Írók, költők gyermek- és ifjúkora, Bp., Korona, é. n. [1996]
BARÁNSZKY JÓB László, A próza költője = Tamási Áron emlékkönyv, szerk. TASNÁDI Gábor, Bp., Trezor, 1997, 25–44.
BEKE Ibolya, A romániai magyar kisebbség szervezeteinek választási-politikai stratégiái a két világháború között = A Kárpát-medence népeinek együttélése a 19–20. században, szerk. EGRY Gábor, FEITL István, Bp., Napvilág, 2005.
BEKE György, Tamási Áron diákévei, Új Horizont, 1974/4.
BENEDEK Elek, Irodalmi levelezése I–II. s. a. r. SZABÓ Zsolt, Bukarest, Kriterion, 1979, 1984.
BERTHA Zoltán, Hiedelem és bölcselet Tamási Áron Jégtörő Mátyásában; Transzszilvánizmus és népiség, Tamási Áron társadalmi nézeteiről = B. Z., Gond és mű, Bp., Széphalom, 1994, 19–37; 38–55.
BERTHA Zoltán, Tamási Áron népi expresszionizmusa = B. Z., Sorstükör, Miskolc, Felsőmagyarország, 2001, 60–65.
BODNÁR György, Ábel az utókorban = B. Gy., Jövő múlt időben, Bp., Balassi, 1998, 248–250.
CZINE Mihály, Nép és irodalom, I–II, Bp., Szépirodalmi, 1981.
Cs. GYIMESI Éva, Gyöngy és homok, Bukarest, Kriterion, 1992.
Cs. VARGA István, Szent művészet II. Tanulmányok költészetünk szakrális vonulatából, Székesfehérvár, Magyarországért, Édes Hazánkért – Xénia, 1999.
Az Erdélyi Római Katolikus Státus Székelyudvarhelyi Főgimnáziumának Értesítője, 1909/1910, 1910/1911, 1911/1912, 1912/1913, 1913/1914, 1914/1915, 1915/1916, 1916/1917, 1917/1918, közrebocsátja az igazgatóság, Székelyudvarhely, 1910, 1911, 1912, 1913, 1914, 1915, 1916, 1917, 1918.
Erdély története, I–III, főszerk. KÖPECZI Béla, Bp., Akadémiai, 1987.
FÁBIÁN Ernő, A megmaradás parancsa, Bp., Osiris, 1999.
FÉJA Géza, Tamási Áron alkotásai és vallomásai tükrében, Bp., Szépirodalmi, 1970.
FUJER Tibor, Székelyföld üzenetei, Fót, T.ER.I. – 2000 Bt. kiadása, é. n. [2000]
223GERGELY Jenő, IZSÁK Lajos, A huszadik század története, Bp., Pannónia, 2000.
GYŐRFFY György, A székelyek eredete és településük története = Erdély és népei, szerk. SZÉKELY György, Bp., Művelt Nép, 1953.
A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944), I–II, közzéteszi MAROSI Ildikó, Bukarest, Kriterion, 1980.
Igézet ne fogja… A népbabonák világa. Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos „babonaszótára” nyomán írta FAZAKAS István, SZÉKELY Magdolna, Bp., Fekete Sas, 2001.
IMREH István, A törvényhozó székely falu, Bukarest, Kriterion, 1983.
IZSÁK József, Tamási Áron, Bukarest, Kriterion, 1969.
JAKAB Csaba, MÁRTON László Attila, MIHÁLY János, Farkaslaka múltja és jelene, Kolozsvár, Kalota – Tamási Áron Alapítvány, 2000.
JAKAB Csaba, MÁRTON László Attila, Élet Farkaslakán. Képek és történetek a falu építés- és településfejlődéséről, Budapest–Csíkszereda, Hét-Fő Bt. – Pro-Print, 2002.
KACSÓ Sándor, Virág alatt, iszap fölött, Bp., Magvető, 1985.
KACSÓ Sándor, Fogy a virág, gyűl az iszap, Bukarest, Kriterion, 1974.
KÁNTOR Lajos, Líra és novella. A sólyom-elmélettől a Tamási-modellig, Bukarest, Kriterion, 1981.
KATONA Tamás, Tamási Áron utolsó útja, Udvarhelyi Híradó, 2004. máj. 27.
Kedves otthoniak. Tamási Áron levelezése a farkaslaki családdal, s. a. r. NAGY Pál, Székelyudvarhely, Erdélyi Gondolat, 2006.
KIRÁLY István, Magyar glóbusz? Beszélgetés Király Istvánnal, a népi írókról való állásfoglalás egyik szerzőjével [Tóbiás Áron interjúja], Válasz évkönyv 1989/I, szerk. MEDVIGY Endre, h. n., Püski, 1989, 199–222.
KÓS Károly, Erdély, Kolozsvár, Erdélyi Szépmíves Céh, 1934.
KRISTÓ Gyula, A székelyek eredete, Bp., Balassi, 2005.
LÁNG Gusztáv, Kivándorló irodalom, Kolozsvár, Korunk Baráti Társaság, 1998.
LÁNG Gusztáv, Tamási Áron novellái és a népköltészet = Pomogáts-változatok, Bp., Littera Nova, 2005, 125–132.
LŐRINCZ József, Kőbe faragott remény. A farkaslaki Tamási-emlékekről, Székelyudvarhely, a szerző kiadása, 2005.
Márton Áron emlékkönyv születésének 100. évfordulóján, szerk. dr. MÁRTON József, Kolozsvár, Glória, 1996.
MÁRTON Áron, Írásai és beszédei, szerk. Dr. MARTON József, NEMES István, Gyulafehérvár, k. n., 1997.
MIKES Imre, Erdély útja Nagymagyarországtól Nagyromániáig, Sepsiszentgyörgy, H-Press Kft, 1996.
MIKÓ Imre, Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. dec. 1-től 1940. aug. 30-ig, Bp., Studium, 1941.
MIKÓ Imre, A csendes Petőfi utca, Kolozsvár–Napoca, Dacia, 1978.
MÓZES Huba, A Keleti Újság és az irodalom, Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények [Román Szocialista Köztársaság], 1979/1, 15–30.
NEMESKÜRTY István, Édes Erdély. Erdélyi krónika 1916–1967, Bp., Szabad Tér, 1988.
224NÉMETH László, Tamási Áron: Szűzmáriás királyfi; Tamási Áron: Erdélyi csillagok; Tamási Áron: Címeresek = N. L., Két nemzedék, Bp., Magvető és Szépirodalmi, 1970.
N. PÁL József, A népi írókról szóló állásfoglalás és politikai-ideológiai háttere = N. P. J., „Tisztának a tisztát őrizzük meg”, Miskolc, Felsőmagyarország, 2001, 355–389.
ORBÁN Balázs, A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból, I–II, Pest, Ráth Mór bizománya, 1868.
PALOTÁS Emil, Kelet-Európa története a 20. század első felében, Bp., Osiris, 2003.
POMOGÁTS Béla, Erdélyi tetőn, Csíkszereda, Pallas–Akadémiai, 2004.
POMOGÁTS Béla, Négy esztendős szabadság. Erdély magyar irodalmi élete 1940 és 1944 között = In honorem Czine Mihály, szerk. GÖRÖMBEI András és KENYERES Zoltán, Debrecen, Kossuth, 1999, 145–156.
POMOGÁTS Béla, A romániai magyar irodalom, Bp., Bereményi, é. n.
POMOGÁTS Béla, A transzszilvanizmus. Az Erdélyi Helikon ideológiája, Bp., Akadémiai, 1983.
ROMSICS Ignác, Magyarország története a XX. században, Bp., Osiris, 2005.
SALAMON Konrád, A harmadik út küzdelme. Népi mozgalom, Bp., Korona, 2002.
SIPOS Ferenc, Itthon – Farkaslakán, Gyergyószentmiklós, Mark-House, 2004.
STANDEISKY Éva, Az írók és a hatalom 1956–1963, Bp., 1956-os Intézet, 1996.
STANDEISKY Éva, Gúzsba kötve. A kulturális elit és a hatalom, Bp., 1956-os Intézet Állambiztonsági Szolgálatának Történeti Levéltára, 2005.
SÜTŐ András, Tamási Áron esete Groza Péterrel, Magyar Szemle, 2001/1–2, 35–50.
SZÁSZ Zoltán, A románok története, Bp., Bereményi, é. n. [1993.]
TAMÁSI Áron, Akaratos népség. Színpadi művek, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1975, I–II.
TAMÁSI Áron, Bajszerző nagyvilág = TAMÁSI Áron, Jégtörő gondolatok, s. a. r. TAMÁSI Ágota, Z. SZALAI Sándor, Bp., Szépirodalmi, 1982, I, 103–136.
TAMÁSI Áron, Bölcső és Bagoly, Bp., Hírlapkiadó Vállalat, 1957.
TAMÁSI Áron, Czímeresek, Bp., Szépirodalmi, 1969.
Tamási Áron elfelejtett írásai, közzéteszi SZABÓ Zsolt, Székelyföld, 1997/1.
TAMÁSI Áron, Emberi szavak. Beszélgetések, vallomások, naplójegyzetek, s. a. r. NAGY Pál, Bp., Palatinus, 2002.
TAMÁSI Áron, Jégtörő gondolatok. Útirajzok, esszék, I–II, s. a. r. TAMÁSI Ágota, Z. SZALAI Sándor, Bp., Szépirodalmi, 1982.
Tamási Áron levelei Molnár Jenőhöz, közzéteszi MOLNÁR Jenő, Irodalomtörténet, 1980/1.
TAMÁSI Áron, Magyari rózsafa, Bp., Kairosz, 2000.
TAMÁSI Áron, Regényírás Erdélyben, Literatura, 1933/4.
TAMÁSI Áron, Színjátékai I–II, s. a. r., a bev. tanulmányt írta Z. SZALAI Sándor, a jegyzeteket ABLONCZY László és Z. SZALAI Sándor írta, a függeléket ABLONCZY László állította össze s látta el magyarázatokkal, Bp., Szépirodalmi, 1987, 1988.
TAMÁSI Áron, Szólít a szülőföld, s. a. r. Z. SZALAI Sándor, Bp., Szépirodalmi, 1985.
TAMÁSI Áron, Szülőföldem, Bp., Szépirodalmi, 1990.
TAMÁSI Áron, Szűzmáriás királyfi, Bp., Szépirodalmi, 1989.
225TAMÁSI Áron, Tiszta beszéd, az írásokat összegyűjtötte és az utószót írta BERNÁTH Ernő, a jegyzeteket DÁVID Gyula állította össze, Bukarest, Kriterion, 1981.
TAMÁSI Áron, Vadrózsa ága = T. Á., Szólít a szülőföld, s. a. r. Z. SZALAI Sándor, Bp., Szépirodalmi, 1985.
Tamási Áron emlékkönyv, szerk. TASNÁDI Gábor, Bp., Trezor, 1997.
TAMÁSI Áronné BOKOR Ágota, Arccal kelet felé. Tamási Áronné férje temetéséről, Magyar Nemzet, 1966. július
TAMÁSI Gáspár, Vadon nőtt gyöngyvirág, Bukarest, Kriterion, 1971.
TAXNER-TÓTH Ernő, Tamási Áron, Bp., Gondolat, 1973.
TÍMÁR Máté, Tamási Áron naplói és emlékeim tükrében = Tamási Áron emlékkönyv, szerk. TASNÁDI Gábor, Bp., Trezor, 1997.
Z. SZALAI Sándor, „Hit a harcban, remény a bajban”. Pályakép Tamási Áronról, Bp., Szépirodalmi, 1991.
Válasz évkönyv, 1989/1. szerk. MEDVIGY Endre, Bp., Veres Péter Társaság – Püski, 1989.
VALLASEK Júlia, Elváltozott világ. Erdélyi magyar irodalom 1940–1944 között, Debrecen, Csokonai, 2004.
Zeng a magosság. In memoriam Tamási Áron, vál., szerk., TAMÁS Menyhért, Bp., Nap, 1999.
226Ablonczy László 86, 149, 154–156, 190
Aczél György 188
Aczél Tamás 165, 177
Adorno, Theodor W. 66
Ady Endre 22, 30, 34, 43–45, 48, 73, 82, 99, 103, 157
Ágoston, Szent 195
Albrecht Dezső, dr. 80, 110, 121, 124
Albrecht főherceg 67
Albrecht Lajos 33
Ambrus Zoltán 59
Anderson, Benedict 42
Andor Gyula 22
Andor Ilona 158
Andrič, Ivo 66
Antal István 125
Antall József 201
Antonescu, Ion 107, 120, 124, 138, 142
Apáczai Csere János 65
Áprily Lajos 35, 37, 39, 49, 50, 53, 84, 141, 153, 158, 185, 209
Arany János 14, 20, 168, 209
Aranyosrákosi Székely Sándor 43
Árpád (fejedelem) 7
Ashbee, Charles Robert 40
Asztalos István 110, 213
Asztalos Sándor 21, 29, 103, 162
Attila (hun uralkodó) 7, 8
Auer Pál 201
Averescu, Alexandru 48
Babits Mihály 14, 22, 34, 54, 59–61, 66, 74, 81, 92, 99, 163, 186, 216
Bajcsy-Zsilinszky Endre 83, 97, 124, 143
Bajcsy-Zsilinszky Endréné 201
Bajna Ferenc 13
Bajor Gizi 144, 160
Bakk Anikó 175, 176
Bakk Elek, dr. 160, 162, 173, 175, 208, 213
Bakk Elekné, dr. Takács Sára dr. 141, 142, 158, 160, 162, 173, 175, 176, 207, 208, 211, 213, 222
Bakk Éva 175
Bakó Endre 22
Balázs Béla 22, 80
Balázs Ferenc 23, 24, 44, 65, 141
Balázs Gábor 7
Balázs Mihály 15
Bálint György 86, 100
Bálint Sándor 101
Balla Böske 23
Balogh Edgár 66, 81, 83, 96, 102, 117, 138, 141–142, 207, 208, 212, 215, 217
Balogh István 101
Balzac, Honoré de 61
Bánffy Ferenc 81
Bánffy Miklós 48, 49, 51–53, 59, 60, 62, 81, 88, 97, 139, 141
Bányai László 80, 84, 96, 102
Baránszky-Jób László 38
Bárány Tamás 185
Bárd Oszkár 35, 53, 84, 141
Bárdossy László 106, 125
Bárdy György 153
Baróti Szabó Dávid 14
Bartalis János 50–53, 77, 80, 122, 219
Bartók Béla 51, 99, 100, 176, 221
Basch Lóránt 54, 59
Basilides Aliz Teréz 158, 159, 164, 169, 175, 176, 181, 204, 222
Basilides Sándor 158
Batsányi János 103
Baumgarten Ferenc Ferdinánd 59, 60
Beck Ö. Fülöp 54
Beke György 16
Beke Ibolya 32, 33
Belia György 92
Bella Andor 86
Bem József (tábornok) 166, 168
Beu, Octavian 99
Benda, Julien 81
Benedek András 184
Benedek Elek 8, 14, 23, 24, 27, 29, 30, 38, 39, 44, 47–53, 59, 65, 85
Benedek Marcell 38, 39, 52, 74
Benjámin László 170, 177, 181, 185
Benke Valéria 188, 198
Benkő Ferenc 110
Benkő Gyula 153, 154
Benkő Samu 40
Berda József 67
Berde Mária 22, 53, 84, 134
227Béres Miklós, dr. 186
Bernády György 32, 33
Bernáth Aurél 177, 179, 185
Bernáth Ernő 83
Bertha Zoltán 38, 56, 91, 94, 95, 132
Bethlen Béla 138
Bethlen Gábor 95
Bethlen György 122
Bethlen István 34, 48, 53, 124
Bethlen Miklós 195
Bibó István 32, 94, 101, 158, 180, 182, 183, 196, 198
Bibó István, ifj. 198
Bibó lstvánné Lipcsey Judit 198
Bihari József 153, 206
Bihari Sándor 80, 204
Biró Vencel 120
Birton István 211, 212
Bitay Árpád 80
Bitó Sándor 80
Bodnár György 74, 76, 168
Bodor György, dr. 181, 201, 202
Bodrog Miklós 56
Boka László 94
Bóka László 131
Bókay János 143, 144
Bokor Ágota 14, 204, 207, 208
Bokor László 205
Bolyai Farkas 168
Bolyai János 168
Bonda János 9
Borbándi Gyula 97
Borbély Sándor 205
Borsos Miklós 185
Bosco, Henri 42
Both Béla 162, 193
Boureanu, Radu 176
Bölöni György 186, 198
Bözödi György 84, 108, 149
Brezanóczy Pál, dr. 208, 209
Buday György 52, 101
Calvino, Italo 93
Čapek, Karel 93
Cervantes Saavedra, Miguel de 75
Chamberlain, Houston Stewart 219
Ciano, Galeazzo 136
Claudel, Paul 87
Codreanu, Corneliu Zelea 82, 95, 107
Czikó Nándor 148, 149
Czine Mihály 35, 40, 86, 117, 121, 141, 206, 207, 213
Csaba (királyfi) 7, 8, 22, 215
Csák Gyula 205
Csanády György 22, 50, 211
Csanády Zalán 211
Csányi László 168
Csathó Kálmán 66
Cseh Gergő Bendegúz 198
Cseke Péter 81
Cseres Tibor 165
Csók István 179
Csögör Lajos 122
Csuka Zoltán 82
Daday Lóránt 149
Dálnoki Veress Lajos 138, 139
Darabos Iván 203
Darányi Kálmán 106
Darvas József 101, 108, 125, 145, 146, 165, 170, 183, 185
Darvas Szilárd 215
Dávid Gyula 83
Dávid László 9, 122
Dayka Margit 161
Deák István 150
Debreczeni László 80
Defoe, Daniel 75
Demeter Ferenc 138
Demeter János 122
Déry Tibor 73, 179–182, 187, 188, 196
Derzsi Sándor 118
Devecseri Gábor 162, 165
Dickens, Charles 61, 199
Dienes László 47
Dobai István 24
Dobi István 174, 178, 182, 186
Dobos Ferenc, dr. 15
Dobos István 166
Dobos Marianne 177
Domokos Pál Péter 80
Donáth Ferenc 124
Dósa Elek 168
Dózsa Endre 45
Döblin, Alfred 61
Dsida Jenő 41, 47, 80, 81, 102, 141, 153
Dutka Ákos 22
Eckhardt Sándor 101
Egry Gábor 32
Elek Artúr 60
Embery Árpád 15
Emőd Tamás 22
Ercsei János 168
Erdei Ferenc 81, 101, 108, 109, 125, 145, 155, 164, 165, 180, 183, 220
Erdei Sándor 181
Erdélyi János 218
Erdélyi József 54, 60, 67, 76, 96, 125, 152, 170
Erdélyi Zsuzsanna 56
Erdész Ádám 81
Ézsau 172
Fábián Dániel 81, 96
Fábry Zoltán 83
Fancsali (Lepetus) Dénesné Tamási Anna l. Tamási Anna
Fancsali Gáspár 27, 28
Fancsali Márta l. Tamás Dénesné
Fancsali (Bonda) Mátyás 89
Fancsali (Bonda) Mátyásné Tamási Ágnes l. Tamási Ágnes
228Fancsali Mózes 10
Farczádi Ákos 65
Farkas Ferenc 145, 178, 180, 183
Farkas Lujza 155, 156
Farkas Zoltán 60
Feitl István 32
Féja Géza 17, 18, 20, 30, 36, 37, 50, 63, 81, 88, 92, 96–99, 101, 109, 110, 128, 152, 158, 169, 170, 178, 180, 183, 185, 186, 189, 191, 197, 202, 208, 220
Fejes Endre 181
Fejes Imre 110
Felvinczy Takáts Zoltán 120
Fenyő László 67
Fenyő Miksa 83
Ferdinánd (román király) 20, 168
Ferenc József, I. 168
Ferenc, Szent 70, 73
Ferenczi Géza 7
Ferenczi István 7
Ferencsik János 179, 181
Festetics György 67
Festetics Tasziló 67
Fielding, Henry 75
Finta Gerő 74
Finta Zoltán 24, 65, 72, 84
Fischer Annie 177
Flaubert, Gustave 220
Fontane, Theodor 61
Földeák János 186
Földes György 47
Franyó Zoltán 47, 84
Fráter György 70
Fráter Zoltán 222
Frejdenberg, Olga 55
Futó Dezső 202
Fülep Lajos 185
Füst Milán 150, 158
Gaál Gábor 58, 66, 84
Gábor Áron 166–168
Gál Ferenc 191
Gál István, dr. 199
Galambos Lajos 208
Gálfalvi Zsolt 47, 212
Galgóczi Erzsébet 165
Gáll Ernő 47
Gara (detektív) 136
Garai Gábor 204
Garay János 168
García Lorca, Federico 220
García Márquez, Gabriel 57
Gáspár Zoltán 101
Gaulle, Charles de 195
Gellért Oszkár 186
Gellért, Szent 55
Gellner, Ernest 42
Gergely Jenő 19, 98, 107, 145, 179, 182, 193, 196
Gergely Sándor 146, 158, 163, 165, 186
Germán Tibor 144
Gerő Ernő 152
Gimes Miklós 162
Giono, Jean 158
Gladkov, Fjodor Vasziljevics 193
Gobineau, Joseph Arthur, comte de 219
Goethe, Johann Wolfgang von 73
Goga, Octavian 48
Gogol, Nyikolaj Vasziljevics 61
Gombás Pál 179
Gombos Gyula 156
Gömbös Gyula 97, 98, 106
Göncz Árpád 196
Görömbei András 86
Greguss Zoltán 153
Grezsa Ferenc 96
Gróh István 40
Groza Péter 99, 141, 142, 147, 148, 154
Groza, Petru l. Groza Péter
Guardini, Romano 122
Gulácsy Irén, P. 41, 52, 54, 61, 66
Gulyás Pál 77, 100, 218
Gumplewicz, Ludwig 219
Gusti, Dimitrie 81
Gyallay Domokos 65, 134
Gyergyai Albert 185
Györfi György 7
György Dénes 51, 53, 65
György Lajos 80
Győry Dezső 66
Győző Andor 39
Hajdú Győző 212
Halmágyi Antal 21
Hamvas Béla 158
Harsányi Zsolt 22, 125
Hartai László, dr. 172
Hartmann János 34, 37, 38
Határ Győző 158
Hatvany Lajos 88
Háy Gyula 177, 179, 180, 185–188
Haynal Imre 120, 122, 138, 139, 142, 157, 175, 177
Hegedűs András 165, 177
Hegel, Georg Wilhelm 219
Héra Zoltán 174
Herczeg Ferenc 53, 54, 66, 110, 157
Herder, Johann Gottfried 171, 218
Hevesi Sándor 135
Hidvégi Máté 122
Hirsch Judit 212
Hitler, Adolf 82, 83, 107, 119
Hoffer Géza 105
Holitzer Erzsébet 23, 27, 30, 39, 44, 49, 80, 85, 86
Hóman Bálint 134
Homérosz 37, 56
Honthy Hanna 160
Hornikár Zsuzsa (Tarr Sándorné) 175
Horthy Miklós 115, 134, 138, 143
Horváth Elek, dr. 134, 157
Horváth Henrik 59
Horváth Imre 118
Horváth István 118
Horváth János 34
Horváth Julianna 145, 178
229Horváth Márton 149, 165
Hruscsov, Nyikita Szergejevics 204
Hubay Miklós 150, 184, 185
Hunyady Sándor 79
Huszár Béla, dr. 208
Huszár Tibor 180, 183
Ibsen, Henrik 87
Ignotus Pál 99
Illés Béla 146, 153, 162, 163, 167, 186
Illés Endre 129, 130, 132–136, 138, 153, 158, 159, 162, 184, 203, 208
Illyés Gyula 77, 83, 96–101, 107, 108, 110, 123, 125, 129, 132, 144–146, 149, 150, 152, 158, 162, 164, 170, 173, 178–181, 183–186, 188–191, 198, 215, 202, 220, 221
Illyés Gyuláné 98
Ilosvay Lajos 159
Imrédy Béla 106
Imreh István 11
Indig Ottó 22
Iorga, Nicolae 110, 120
Ipolyi Arnold 218
Isrván (Nagy) vajda l. Ştefan cel Mare
István, I., Szent 55, 195
Izsák Lajos 19, 107, 145, 179, 182, 193, 196
Jakab Csaba 7–11
Jakab Gábor 211
Jakab Géza 24
Jakab Simon 211, 222
Jakabffy Elemér 81
Jaklovszky Dénes 15, 35, 174
Jákob 172
Jancsó Béla 24, 45, 50, 65, 80, 102
Jancsó Elemér 102
Jankovich Ferenc 185, 202
János, Nepomuki Szent 9
Janza Károly 180
Jaross Andor 122, 136, 138
Jászi Oszkár 19, 20, 43, 99
Jékely Zoltán 118, 158, 218
Jeney Éva 94
Jócsik Lajos 66, 96, 145, 180
Jordáky Lajos 102, 103, 174, 176
Józan Miklós 138
Józsa Béla 102
József Attila 66, 67, 76, 81, 96, 100, 103, 157
József főherceg 19
Juhász Ferenc 170, 185, 199, 200, 208, 209
Juhász Géza 150
Juhász Gyula 22, 50, 60
Juhász Gyula (történész) 96, 128
Jung, Carl Gustav 56, 57
Kacsó Sándor 24, 25, 30, 39, 41, 49, 51–53, 61, 65, 72, 74, 77, 83–85, 91, 105, 107, 110, 138, 141, 142, 176, 212
Kádár Erzsébet 153
Kádár Gyula 125
Kádár Imre 40, 84, 141
Kádár János 124, 180, 181, 182, 184, 185, 188, 191, 192, 196
Kaffka Margit 194
Kafka, Franz 93
Kahler Frigyes 179
Kállai Gyula 124, 148, 185, 189, 197
Kállay Miklós 124, 125, 129
Kállay Sándor 48
Kalmár Melinda 190, 198
Kántor Lajos 132, 220
Kányádi Sándor 176, 212
Karácsony Benő 80, 141
Karácsony Sándor 125
Karadžić, Vuk Stefanović 218
Kardos László 178
Kardos Tibor 199
Karinthy Ferenc 164, 185
Karinthy Frigyes 15, 88
Károly Sándor 84
Károly, I. (román király) 95
Károly, II. (román király) 99, 106
Károly, IV. (magyar király) 19
Károlyi Mihály 19, 145, 200, 201
Kárpáti Aurél 60, 67
Kassák Lajos 66, 146, 150, 158, 185
Katona Szabó István 212
Kávásy Gyöngyvér 133
Kemény Gábor 81, 143, 144, 152
Kemény István 94
Kemény János 24, 39, 41, 45, 47–49, 53, 54, 60, 81, 88, 102, 110, 114, 121, 123, 143, 173, 212
Kemény Jánosné 48, 49, 54
Kemény Zsigmond 20
Kenyeres Zoltán 86, 221
Képes Géza 171, 182
Keresztury Dezső 132, 145, 148, 180, 181
Keserű Ilona 204
Keszi Imre 164
Király István 164, 165, 188, 198
Kiss Jenő 41, 118
Kiss Lajos 8
Kiss Sándor, M. 179
Klebelsberg Kunó 34
Klein, F[ranz], dr. 130, 135
Klimkó Dezső 122, 136
Kniezsa István 120
Kocsis Károly 32
Kodály Zoltán 50, 51, 53, 54, 77, 110, 134, 145, 147, 176, 177, 183, 185, 203
Kodolányi János 67, 81, 96, 97, 99, 132, 133, 150, 152, 158, 169, 170, 178, 180, 185, 191
230Kollár, Ján 218
Kolozsvári Grandpierre Emil 185
Komáromi János 66
Komócsin Zoltán 172
Kónya Lajos 162, 165, 166
Kós Károly 22, 24, 32, 33, 35, 39–41, 44, 45, 48, 50, 53, 54, 77, 80, 85, 86, 88, 134
Kosáry Domokos 177
Kossuth Lajos 167, 168
Kosztolányi Dezső 15, 50, 61, 79, 163
Kovács Árpád 55, 166
Kovács Ferenc 110
Kovács Imre 81, 101, 108, 132, 145, 152, 201
Kovács Katona Jenő 102
Kovács László 41, 58, 134, 169
Kovácsné Páli Rózsa 29
Kováts Benedek 174
Kováts József 102
Kozma Miklós 97
Kölcsey Ferenc 168
Köpeczi Béla 7, 199
Kőrösi Csoma Sándor 65
Körösi Dudus (cigányprímás) 80
Körössényi Vilmos 191
Kőváry László 43
Krenner Miklós 63
Kristó Gyula 7
Kristóf György 120
Kriza János 218
Krleža, Miroslav 204
Krúdy Gyula 15
Kuczka Péter 165, 169, 177
Kulcsár Szabó Ernő 219
Kun Miklós Jenő 110
Kuncz Aladár 15, 34, 39, 79, 84
Kuncz Elek 15
Laczkó Géza 67
Ladó Laji (erdőőr) 68, 69, 72
Lajtha László 161, 162
Lakatos Imre 79
Láng Gusztáv 41, 43, 44, 47, 132, 176, 221, 222
Lantos Kálmán 74
László Dezső 102
László Ferenc 100
László Ignác 212
Latinovits Zoltán 184
Laxness, Haldór 66
Lehotay Árpád 154
Lengyel Balázs 150, 185
Lengyel Dénes 24, 53
Lengyel Zsolt, K. 47, 110
Lestyán Ferenc 211
Ligeti Ernő 22, 40, 67, 79, 88, 107, 141
Lipták Gábor 202
Lisztóczky László 55
Litván György 183
Lorca, l. García Lorca, Federico
Losonczy Géza 178
Lőcsei Pál 185
Lőkkös Antal 215
Löns, Hermann 42
Lőrincz Imre 195
Lőrincz József 57, 214
Lukács (evangélista) 55
Lukács György 157
Luther Márton 182
Mágori Varga Béla 158
Magyarosi Zoltán 21
Major Tamás 184
Makkai László 116
Makkai Sándor 43, 45, 54, 58, 79, 84, 94, 115, 141
Maksay Albert 24, 138
Mályusz Elemér 158
Mándy Iván 150
Maniu, Iuliu 33
Mann, Thomas 74, 83
Márai Sándor 82, 83, 125, 132, 133, 146, 149, 150, 156, 157, 170–172
Margócsy István 219
Márkus László 86
Marosi Ildikó 41
Márquez, Gabriel García l. García Márquez, Gabriel
Márton Áron 80, 102, 122, 138, 173, 176
Márton József 80
Márton László Attila 7–11
Máté (evangélista) 55
Matolcsy Mátyás 101
Maugham, William Somerset 66
Mécs László 50, 125
Medgyessy Ferenc 185
Medvigy Endre 101
Méliusz József 81, 102
Menon, Krisna 182
Méray Tibor 166
Mérő Gyula 193
Mesterházi Lajos 185
Mészöly Gedeon 120
Mészöly Miklós 161, 170
Mihai Vitezaul 113
Mihalik Kálmán 22
Mihály János 7–9
Mihály László 24
Mihály, I. (román király) 138, 142
Mihály, Szent 115, 117
Mihályfi Ernő 146
Mikes Imre 19, 20, 59
Mikes Kelemen 15, 39, 65, 176
Mikes Lajos 59
Miklós Jutka 22
Miklós, II. cár 70
Mikó Imre 32, 33, 43, 80, 81, 84, 110, 138
Mikszáth Kálmán 11, 52
Mikus Lajos 59
Milla, dr. (ügyvéd) 61, 62
Miskolczy Ambrus 82
Miskolczy Dezső 120, 122, 136, 138, 139, 142, 173
Misztótfalusi Kis Miklós 27
Mocsáry Lajos 43
Moholy-Nagy László 66
Molnár Béla, dr. 160
Molnár Ferenc 28
231Molnár Jenő 15, 16, 22, 23, 27, 29, 30, 38, 45, 54, 58
Molnár Miklós 155, 165 Molnár úr 139
Molter Károly 41, 58, 82, 84, 104, 107, 173
Móricz Zsigmond 22, 36, 39, 50, 52, 54, 66, 67, 72, 88, 95, 97, 98, 101, 193, 216, 220
Morris, William 40
Mozart, Wolfgang Amadeus 176
Mózes Huba 21
Munkácsy Mihály 30
Murányi Gábor 134
Murvai László 53, 84
Münnich Ferenc 180, 181
Nadler, Josef 42
Nádor Henrik, dr. 160
Nágel Lajos, dr. 129
Nagy Dániel 61
Nagy Elek 149
Nagy Ferenc (miniszterelnök) 151, 155, 165
Nagy Géza 138
Nagy Imre (képzőművész) 130, 212
Nagy Imre (miniszterelnök) 163, 164, 165, 177, 178, 180, 182, 188, 190, 198
Nagy István 102, 103, 132
Nagy Lajos 59, 67, 99, 108, 150, 212, 220
Nagy László 170, 208
Nagy Mihály Zoltán 139
Nagy Pál 10, 159, 174, 212
Nagy Péter 66
Nagy Péter, dr. 199
Nagy Sándor 162
Nagy Vilmos 125
Nemes Nagy Ágnes 150, 158
Németh Andor 22
Németh Antal 129, 133
Németh Imre 97, 98, 100
Németh László 36, 37, 59, 63, 67, 87, 96, 97, 99, 124, 125, 128, 131, 144, 149, 150, 152, 158, 170, 178, 180, 181, 184–186, 188, 191, 198, 221
Németh Lászlóné 204
Némethné Vágyi Karola 192
Novobáczky Sándor 185
Nyírő József 14, 20, 21, 23, 30, 35, 37, 39–41, 45, 49, 51, 53, 65, 68, 79, 121, 134, 141, 149, 154, 157, 158, 207, 208, 219, 220
O’Neill, Eugene 28
Oláh Zsigmond 95
Olosz Lajos 53, 84
Orbán Balázs 7–9, 14, 212, 216
Ordas Lajos 179
Ortutay Gyula 101, 109, 186
Osvát Ernő 59, 60, 66, 186
Osvát Kálmán 84
Ottlik Géza 150, 158, 199, 200
Örkény István 150, 182, 198
P. Gulácsy Irén l. Gulácsy Irén
Paál Árpád 32, 39, 40, 45, 48, 49, 65
Paál Ferenc, dr. 143
Pakots József 67
Pál József, N. 183, 186, 188
Pál Sándor 156
Palló Imre 177, 206
Palotai Mária 51
Palotás Emil 32
Pándi Pál 188, 191
Pap Károly 99
Pápai Páriz Ferenc 27, 168
Papp Dezső, N. 22
Papp László 179
Pártay Tivadar 201
Pásztor Anna 160
Pátzay Pál 145
Pécsi Sándor 153, 157, 206
Peéri Rezső 66
Percy, Thomas (püspök) 218
Perselli, Luciano 184
Petőfi Sándor 16, 24, 69, 71, 103, 157, 168, 176, 190
Petrás Lajos 13
Petrás Lajosné 13
Petrovay Tibor 103
Pilinszky János 158, 161, 163, 170, 198
Pirandello, Luigi 87
Polgárdy Géza 110
Pomogáts Béla 22, 23, 32, 33, 39, 42–44, 47, 84, 101, 117, 121, 141
Pór Edit 198
Poszler György 220
Potebnya, Alekszandr 55
Priestley, John Boynton 66
Pucher, Anton 167
Pünkösti Andor 86, 129, 133
Püski Sándor 177, 183, 190, 201, 202
Radnóti Miklós 101, 218
Radványi Géza 157
Rainer M. János 177
Rajk László 177
Ráki 136
Rákóczi Ferenc, II. 176, 182
Rákosi Jenő 40
Rákosi Mátyás 119, 145, 148, 152, 163–165, 177, 184, 196
Rákosi Viktor 69, 71
Ramuz, Charles Ferdinand 42, 136
Rassay Károly 124
Ravasz László 53, 115, 121
232Regéczy-Nagy László 196
Reinhardt, Max 28
Reményik Sándor 22, 23, 39, 41, 48, 50, 53, 74, 89, 117, 118, 134, 141, 149, 153
Remenyik Zsigmond 178, 180, 185, 186
Réti István 59
Révai József 152, 162, 164, 165
Reymont, Wladislaw Stanisław 66
Réz Pál 164
Rideg Sándor 162, 169
Ripp Zoltán 178
Róheim Géza 91
Rolland, Romain 73, 83
Romsics Ignác 107, 124, 142, 143, 151
Rónay György 207
Rónay László 171
Rosegger, Peter 42
Roska Márton 120
Rothermere, Viscont of 110, 142
Rökk Marika 79
Ruffy Péter 22
Ruskin, John 40
Ságvári Ágnes 178
Sajó Károly 193
Salamon Konrád 184, 185
Salgó Dezső 137, 138
Salgó Magdolna (Magdó) 85, 86, 108, 136–139, 143, 148, 150, 151, 169, 175, 208
Sănătescu, Constantin 138
Sándor Imre 138
Sarbu, Joan 45
Sarkadi Imre 165, 170, 194
Sárközi György 50, 54, 67, 68, 99, 100, 101
Sárközi Márta 150, 164, 165, 198
Sárközi Mátyás 94
Sauer, August 42
Schöpflin Aladár 59, 60, 74, 87, 130
Sebesi Ernő 66
Sebestyén László 181
Sényi László 142
Sértő Kálmán 88, 96
Siklós János 146
Simándi Pál 201
Simó Jenő 174
Simon Ernő 30
Simon István 185
Sinka István 76, 96, 132, 158, 169, 178, 180, 185, 186, 191, 218
Sinkó Ervin 66
Sipos Balázs, dr. 222
Sipos Domokos 47
Sipos Ferenc 174, 178, 203, 213
Sipos Ferencné Tamási Erzsébet l. Tamási Erzsébet
Sipos Kornél 160, 222
Sipos Kornél, dr. 222
Sipos Lajosné Takács Zsuzsanna 222
Sipos László, dr. 222
Sipos Mátyás 150, 178, 222
Sixtus, IX. pápa 55
Slachta Margit 122
Solohov, Mihail Alekszandrovics 193
Solti György 157
Somlyó György 165
Soós Imre 170
Soós László 192
Spectator l. Krenner Miklós
Standeisky Éva 126, 127, 146, 147, 152, 163, 165, 178, 179, 198, 201
Starker János 157
Ştefan cel Mare 113
Stendhal (írói álnév) 61
Steyer, Ralf 133
Strauss, Emil 42
Supka Géza 67, 74
Surányi Miklós 66
Sütő András 148, 149, 184, 207, 211–213, 222
Sütő Andrásné 212
Swift, Jonathan 71
Szabados Árpád 141
Szabédi László 102, 118, 119, 131, 138, 143, 213, 220
Szabó Árpád 177
Szabó Dezső 14, 34, 58, 59, 61, 81, 101, 220
Szabó Éva 145
Szabó Ferenc, S. 180
Szabó György 139
Szabó Károly 43
Szabó Lajos 141
Szabó László, Cs. 92, 93, 132, 156, 157, 200
Szabó Lőrinc 96–99, 126, 132, 144, 150, 152, 158, 163, 170, 178, 180, 185, 186
Szabó Pál 66, 96, 145, 150, 165, 169, 178, 180, 183, 185, 186, 189, 191, 192, 194, 198, 220
Szabó T. Attila 110, 120
Szabó Zoltán 109, 110, 145, 156, 157, 200, 201, 220
Szabó Zoltánné 200
Szabó Zsolt 24, 50
Szabolcsi Miklós 188, 221
Szabolcska Mihály 47, 48
Szakáts Miklós 153
Szalai Sándor, Z. 14, 16, 25, 30, 89, 122
Szálasi Ferenc 106, 118, 143, 152, 156
Szalatnai Rezső 64
Szántó György 35, 47, 80, 84, 141, 218
Szász Zoltán 17, 33, 82, 95, 99
Szávai János 195 Szeberényi 199
Szeberényi Lehel 164
233Széchenyi Ágnes 101, 165, 198
Szegedy-Maszák Mihály 94, 219, 221
Székely Mihály 160
Szekfű Gyula 34, 59, 101, 128
Szemlér Ferenc 14, 85, 102, 110, 207
Szemlér Ferenc, id. 15, 16
Szendrő József 162
Szenes Erzsi 66
Szenteleky Kornél 50
Szent-Györgyi Albert 145, 147
Szentimrei Jenő 35, 40, 45, 47, 50–55, 59, 65, 107
Szentimreiné Ferenczy Zsizsi 51, 53, 107
Szent-Iványi Sándor 24
Szentkuthy Miklós 158
Szerb Antal 110
Szervátiusz Jenő 213
Szervátiusz Tibor 213
Sziklay László 50
Szim Lídia, dr. 80
Szini Gyula 60
Szinnyei-Merse Jenő 125
Szombathelyi Ferenc 125, 132, 152
Szombati Szabó István 84
Szopos Sándor 137
Szőke Éva (Éva Bartók) 153, 154, 156, 199
Szöllősy Árpád 94
Szőnyi István 145
Szőts István 149, 154, 162
Sztálin, Joszif Visszarionovics 164
Sztójay Döme 122, 136
Szűcs György 201
Szűcs László 145
Tabéry Géza 22, 53, 54, 84
Tamás Albert 15
Tamás Dénes 10, 208
Tamás Dénesné Fancsali Márta 10, 85, 89, 138, 150, 160, 173, 174, 208
Tamás Gáspár 102
Tamás Márton 10, 14
Tamás Menyhért 35, 160
Tamás Péter 10
Tamás Sándor 79
Tamási Ágnes 10, 89, 150, 173, 204, 206, 207
Tamási Ágota l. Bokor Ágota
Tamási Anna 10, 12, 159, 173, 206
Tamási Áron (nagyprépost, kanonok) 11, 14, 15, 17, 18, 72, 130
Tamási Áronné Basilides Aliz Terézia l. Basilides Aliz Terézia
Tamási Áronné Bokor Ágota l. Bokor Ágota
Tamási Áronné Holitzer Erzsébet l. Holitzer Erzsébet
Tamási Áronné Salgó Magdolna l. Salgó Magdolna
Tamási Béla 50
Tamási Erzsi 10
Tamási Gáspár 10, 17, 18, 27, 44, 60, 159, 162, 173, 174, 195, 203, 206–208, 216
Tamási István (plébános) 15
Tamási Lajos 181
Tardos Tibor 185, 187, 188
Tarr László 176
Tarr Sándor 175
Tartsay Vilmosné 201
Tasnádi Gábor 30, 86, 138, 154, 159, 179, 204–206, 208
Tasnádi-Nagy András 125
Tavaszy Sándor 82, 115, 122, 134, 138, 139
Taxner-Tóth Ernő 79, 218
Téglás János 59, 135
Teleki Ádám 110, 121
Teleki Béla 124, 138
Teleki Géza 122
Teleki Pál 106, 107, 121, 191
Tersánszky Józsi Jenő 59, 60, 67, 132, 178
Thackeray, William Makepeace 61
Thienemann Tivadar 59
Tiboldy Zoltán 141
Tildy Zoltán 124, 145, 151, 156
Timár Máté 68, 144, 153, 159, 173, 174, 202, 206, 207, 209
Tisza István 19
Tolnai Gábor 186, 197
Tolnay Klári 161
Tolsztoj, Lev Nyikolajevics 61
Tompa Kálmán, dr. 191, 202, 208
Tompa László 35, 50, 51, 53, 65, 122, 123, 153, 173, 176, 219
Tompa Lászlóné 174, 176
Tompa Miklós 88, 133
Tormay Cecile 34
Tóth Aladár 53, 54, 177
Tóth Zoltán, I. 177, 179
Tótka Dezső 152
Tóvölgyi Titusz 193
Tömörkény István 52, 72
Törőcsik Mari 170
Török Erzsébet 202
Turgenyev, Ivan Szergejevics 61
Udvary Gyöngyvér 133
Ujváry Gábor 192
Urbán Ernő 165
Urbán V. László 18, 54
Váczy Péter 120
Vaida-Voevod, Alexandru 108
Vajda Endre 131
Vallasek Júlia 124, 139, 219
234Vámbéry Rusztem 145
Varga Béla 155
Varga Géza 7
Varga György, T. 192
Varga István, Cs. 55
Varga Katalin, S. 183
Varga Mátyás 161
Várkonyi Nándor 50, 218
Vas István 150
Vas Zoltán 119
Vásárhelyi János 81, 138
Vásárhelyi Z. Emil 41
Vass László 102
Vázsonyi János 124
Vekerdi László 198
Venczel József 80, 102, 110, 121
Veres Péter 96, 101, 109, 125, 132, 133, 145, 146, 150, 165, 177, 178, 180, 181, 183, 184, 185, 186, 190–192, 197, 198, 220
Vermesné Basilides Aliz l. Basilides Aliz Teréz
Vértes György 150
Veszelovszkij, Alekszandr 55
Vida Ferenc, dr. 186
Vida István 180
Vilcsek Béla 101
Vincze Gábor 139
Viski Károly 120
Visky András 220
Vita Sándor 103, 121, 122, 124
Vita Zsigmond 102, 110
Vitéz Mihály vajda l. Mihai Vitezaul
Vofkori László 11
Voinovich Géza 59
Vorosilov, Kliment Jefremovics 146
Vörös Boldizsár 167
Vörösmarty Mihály 101, 168
Waldenfels, Bernhard 74
Walter Gyula 37, 45
Wass Albert 7, 8, 110, 113–115, 118, 141, 149, 157
Weber, Max 41, 42
Weöres Sándor 150, 158, 170, 198, 218
Werfel, Franz 28
Wesselényi Miklós 168
Yeats, William Butler 220
Zágoni Imre 65
Zágoni István 40
Zalai Katalin 145
Zathureczky Ede 179
Zelk Zoltán 170, 185, 187, 188
Zilahy Lajos 53, 54, 66, 97, 98, 100, 129, 132, 133, 146, 147, 149, 156, 157
Zillich, Heinrich 82, 84
Zimmer, Oliver 42
Zita, Szent 70
Žmegać, Viktor 64
Zolnai Béla 120
Zweig, Stefan 66, 83
Zsigmond Gyula, dr. 180, 201, 202
Zsók Júlia 18
235BALÁZS Gábor, A székelyek nyomában, Bp., Panoráma, 1984; Bronzkori magyar írásbeliség, szerk. VARGA Géza, Bp., Írástörténeti Kutatóintézet, 1993; GYÖRFI György, A székelyek eredete és településük története, Bp., Művelt Nép, 1953; Erdély története, főszerk. KÖPECZI Béla, Bp., Akadémiai, 1987, I, 194–234; KRISTÓ Gyula, A székelyek eredete, Bp., Balassi, 2005, 13–193; FERENCZI Géza–FERENCZI István, Székelyföldi gyepük, Korunk, 1972/3; JAKAB Csaba–MÁRTON László Attila–MIHÁLY János, Farkaslaka múltja és jelene, Kolozsvár, Kalota–Tamási Áron Alapítvány, 2000, 28–29.
ORBÁN Balázs, A székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból, Pest, Ráth Mór bizománya, 1868, I, 4–5.
WASS Albert, Csaba, Pomáz, Kráter, 2003, 86–87.
BENEDEK Elek, Magyarok története, Bukarest, Transit, 1992, 15–17.
ORBÁN Balázs, A székelyföld leírása…, i. m., I, 106.
JAKAB Csaba–MÁRTON László Attila–MIHÁLY János, Farkaslaka múltja és jelene, i. m., 31–32; KISS Lajos, Földrajzi nevek etimológiai szótára, Bp., Akadémiai, 1988, I, 442.
JAKAB Csaba–MÁRTON László Attila–MIHÁLY János, Farkaslaka múltja és jelene, i. m., 32–34.
DÁVID László, A középkori Udvarhelyszék művészeti emlékei, Bukarest, Kriterion, 1981; JAKAB Csaba–MÁRTON László Attila, Élet Farkaslakán. Képek és történetek a falu építés- és település-fejlődéséről, Bp., Hét-Fő Bt.–Csíkszereda, Pro-Print, 2002, 36.
Idézi: JAKAB Csaba–MÁRTON László Attila, Élet Farkaslakán…, i. m., 11; Tamási Áron az Áron bölcsője című verses önéletrajzába is beépítette ezt a keletkezéstörténetet: TAMÁSI Áron, Emberi szavak. Beszélgetések, vallomások, naplójegyzetek, s. a. r. NAGY Pál, Bp., Palatinus, 2003, 305–309.
TAMÁSI Gáspár, Vadon nőtt gyöngyvirág, Bukarest, Kriterion, 1971, 12–14; TAMÁSI Áron, Emberi szavak…, i. m., 102; TAMÁSI Áron, Bölcső és Bagoly, Bp., Hírlapkiadó, 1957, 32–40.
JAKAB Csaba–MÁRTON László Attila, Élet Farkaslakán…, i. m., 20; VOFKORI László, A településhálózat és a városiasodási folyamat az Udvarhely-medencében = Változó valóság. Szociográfiai tanulmányok, szerk. IMREH István, Bukarest, Kriterion, 1978, 270–272.
Tamási Áron Bölcső és Bagoly című könyvében olvasható változat szerint az apa a születés után a János nevet írattatta be az anyakönyvbe. Az anyának azonban eszébe jutott, hogy a „nemzetségből” egy János nevűt megöltek, ezért „sírdogálni kezdett”, amikor meghallotta az apai döntést, majd az Áron nevet javasolta a „Gyulafehérváron volt kanonok” nagybácsira gondolva. I. m., 53–55.
I. m., 57; 41–42; 61–62; 83; 50; 62–63; 75; 118; 120.
I. m., 168; 197, 204.
I. m., 240; TAMÁSI Áron, Vallomás az Ábel-trilógiáról = T. Á., Emberi szavak…, i. m., 55; TAMÁSI Áron, Bölcső és Bagoly, i. m., 227, 229, 255–267.
TAMÁSI Áron, Jégtörő gondolatok. Útirajzok, esszék, s. a. r. TAMÁSI Ágota, Z. SZALAI Sándor, Bp., Szépirodalmi, 1982, I, 340; TAMÁSI Áron, Bölcső és Bagoly, i. m., 271–272.
BALÁZS Mihály, Tamási Áron (1897–1966) = B. M., Szülőföld és iskola. Írók, költők gyermek- és ifjúkora, Bp., Korona, é. n. [1996]; Az Erdélyi Római Katolikus Státus Székelyudvarhelyi Főgimnáziumának Értesítője, 1909/1910, 1910/1911, 1911/1912, 1912/1913, 1913/1914, 1914/1915, 1915/1916, 1916/1917, 1917/1918, Székelyudvarhely, [évenként] közrebocsátja az igazgatóság, 1910, 1911, 1912, 1913, 1914, 1915, 1916, 1917, 1918.
BEKE György, Tamást Áron diákévei, Új Horizont, 1997/4.
TAMÁSI Áron, Összes novellái, s. a. r. Z. SZALAI Sándor, Bp., Szépirodalmi, 1979, II, 225, 223.
Az Erdélyi Római Katolikus Státus Székelyudvarhelyi Főgimnáziumának Értesítője, 1916/1917, Székelyudvarhely, közrebocsátja az igazgatóság, 1917; Erdély története, i. m., III, 1690–1700; SZÁSZ Zoltán, A románok története, Bp., Bereményi, 1993, 111–115.
FÉJA Géza, Tamási Áron alkotásai és vallomásai tükrében, Bp., Szépirodalmi, 1970, 20–21; TAMÁSI Gáspár, Vadon nőtt gyöngyvirág, i. m., 51, 62.
TAMÁSI Áron, Az én oldalamon = T. Á., Aranyos tekergők. Elfeledett írások, s. a. r. URBÁN V. László, Bp., Kertek, 2000, 139; TAMÁSI Áron, Virrasztás, Bp., Révai, 1943, 7.
TAMÁSI Gáspár, Vadon nőtt gyöngyvirág, i. m., 67–69.
FÉJA Géza, Tamási Áron…, i, m., 25.
GERGELY Jenő–IZSÁK Lajos, A huszadik század története, Bp., Pannonica, 2000, 22–29; Erdély története, i. m., III, 1652–1724; MIKES Imre, Erdély útja Nagymagyarországtól Nagyromániáig, Sepsiszentgyörgy, Kaláka, 1996, 134–136.
Erdély története, i. m., III, 1721.
MIKES Imre, Erdély útja Nagymagyarországtól Nagyromániáig, i. m., 142–143.
I. m., 151–152, 170; NYÍRŐ József, Isten igájában, Kolozsvár, Erdélyi Szépmíves Céh, é. n., 88–89.
TAMÁSI Áron, Ábel a rengetegben = T. Á., Válogatott művei, s. a. r. FÉJA Géza, Bp., Szépirodalmi, 1974, I, 7.
TAMÁSI Áron, Emberi szavak…, i. m., 198, 296–297.
I. m., 178.
Tamási Áron indexe a kolozsvári egyetem jogi karáról tantárgyakkal, osztályzatokkal, félévenkénti összesítéssel a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárában a Tamási Hagyatékban (továbbiakban: PIM Tamási Hagyaték) található.
TAMÁSI Áron, Emberi szavak…, i. m., 297.
MÓZES Huba, A keleti újság és az irodalom, Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények [Román Szocialista Köztársaság], 1979/1.
TAMÁSI Áron, Emberi szavak…, i. m., 30.
POMOGÁTS Béla, A transzszilvanizmus. Az Erdélyi Helikon ideológiája, Bp., Akadémiai, 1983, 13–21.
BAKÓ Endre, A „Székely himnusz” és költője: Csanády György, Irodalomismeret, 2002/5–6.
Idézi: POMOGÁTS Béla, A transzszilvanizmus…, i. m., 62.
TAMÁSI Áron, Emberi szavak…, 104.
Tamási Áron levelei Molnár Jenőhöz, közzéteszi MOLNÁR Jenő, Irodalomtörténet, 1980/1.
LENGYEL Dénes, Benedek Elek, Bp., Gondolat, 1974, 195–207.
BENEDEK Elek, Irodalmi levelezése, s. a. r. SZABÓ Zsolt, Bukarest, Kriterion, 1979, I, 125–126.
KACSÓ Sándor, Virág alatt, iszap fölött, Bp., Magvető, 1985, 302–311; A felhívás hasonmás szövegét közli: Z. SZALAI Sándor, „Hit a harcban, remény a bajban”. Pályakép Tamási Áronról, Bp., Szépirodalmi, 1991, 28–29.
TAMÁSI Gáspár, Vadon nőtt gyöngyvirág, i. m., 86–87.
Tamási Áron írta Molnár Jenőnek 1922. október 28-án: „Ezelőtt egy héttel voltam a bácsinál [Tamási Áron nagyprépostnál], és semmi baja nem volt. Mikor állásba mentem júliusban, megígérte volt, hogy minden hónapban 300 lejt ad a fizetésem mellé. Most, amikor ott voltam, azt kifizette előre januárig, és adott még ezer lejt, hogy sikerüljön az útlevelet megszerezni. Úgy örült, hogy látta bennem a terveket és a munkakedvet” = Tamási Áron levelei Molnár Jenőhöz, i. h.
Az Útlevél a PIM Tamási Hagyatékában található.
TAMÁSI Áron, Bajszerző nagyvilág = T. Á., Jégtörő gondolatok…, i. m., I, 105; 110; 113; 114; 121–123; 126–127; 129–131.
TAMÁSI Áron, Jégtörő gondolatok…, i. m. I, 84.
TAMÁSI Áron, Bajszerző nagvvilág = T. Á., Jégtörő gondolatok…, i. m., I, 122–123.
Tamási Áron levelei Molnár Jenőhöz, i. h.
TAMÁSI Áron, Ábel Amerikában = T. Á., Válogatott művei, i, m., I, 591; 596; 639; 638.
TAMÁSI Áron, Aranyos tekergők…, i. m., 201.
Tamási Áron levelei Molnár Jenőhöz, i. h.
FÉJA Géza, Tamási Áron…, i. m., 38.
KACSÓ Sándor, Emlékezés Tamási Áronra című írásában az alábbiak olvashatók: „Az amerikai esztendőkben is tartottuk a kapcsolatot. Annál is inkább, mert ő hazaküldte az írásait, s itt az ő távollétében jelent meg az első könyve, Lélekindulás címmel. Erzsike – Áron menyasszonya – volt tulajdonképpen a szerkesztője, bár különösebben nem kellett szerkeszteni, mert Áron még a novellák sorrendjét is megszabta.” = Tamási Áron emlékkönyv, szerk. TASNÁDI Gábor, Bp., Trezor, 1997, 50.
BENEDEK Elek, Irodalmi levelezése, i. m., 1979, I, 236–239; 218.
TAMÁSI Áron, Vadrózsa ága = T. Á., Szólít a szülőföld, s. a. r. Z. SZALAI Sándor, Bp., Szépirodalmi, 1985, 523.
Erdély története, i. m., III, 1745–1746; BIBÓ István, A magyar demokrácia indulása, Kritika, 1984/9, 13–15; POMOGÁTS Béla, A transzszilvanizmus…, i. m., 19–21; KOCSIS Károly, Elcsatoltak. Magyarok a szomszéd államokban, Bp., Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Budapesti Szervezete, 1990, 110–111.
BEKE Ibolya, A romániai magyar kisebbségek szervezeteinek választási-politikai stratégiái a két világháború között = Kárpát-medence népeinek együttélése a 19–20. században, szerk. EGRY Gábor, FEITL István, Bp., Napvilág, 2005, 330.
PALOTÁS Emil, Kelet-Európa története a 20. század első felében, Bp., Osiris, 2003, 373.
MIKÓ Imre, Huszonhat év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. dec. 1-től 1940. aug. 30-ig, Bp., Studium, 1941, 15–47.
POMOGÁTS Béla, A magyar irodalom Erdélyben (1918–1944), Csíkszereda, Pallas-Akadémia, 2008, II. 430, 432.
SZÁSZ Zoltán, A románok története, i. m., 132; BEKE Ibolya, A romániai magyar kisebbség szervezeteinek választási-politikai stratégiái a két világháború között, i. m., 331.
Idézi: MIKÓ Imre, Huszonhat év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. dec. 1-től 1940. aug. 30-ig, i. m., 44.
Idézi: BEKE Ibolya, A romániai magyar kisebbség szervezeteinek választási-politikai stratégiái a két világháború között, i. m., 347–348.
CZINE Mihály, Kisebbség és irodalom, Pozsony, Madách, 1993, 138–139.
Zeng a magosság. In memoriam Tamási Áron, vál., szerk. TAMÁS Menyhért, Bp., Nap, 1994, 34.
TAMÁSI Áron, Összes novellái, i. m., I, 46, 141, 30, 108, 82, 258, 174.
FÉJA Géza, Tamási Áron…, i. m., 36.
NÉMETH László, Az erdélyi irodalom; Szűz Máriás királyfi; Erdélyi csillagok = N. L., Két nemzedék, Bp., Magvető–Szépirodalmi, 1970, 189; 254–255; 259.
Tamási Áron levelei Molnár Jenőhöz, i. h.
Vö. BERTHA Zoltán, Sors és kín metafizikája Tamási Áron első novellájában = B. Z., Sors-tükör, Miskolc, Felsőmagyarország, 2001, 66–84.
BARÁNSZKY-Jób László, A próza költője = Tamási Áron emlékkönyv, i. m., 26–32.
Századunk, 1926/1, 54.
Irodalmi lexikon, főszerk. BENEDEK Marcell, Bp., Győző Andor kiadása, 1927, 1123.
Idézi: POMOGÁTS Béla, A transzszilvanizmus…, i. m., 41.
Egy interjúkötetben így emlékezett erre Kós Károly: „[…] láttam 1910-ben a balázsfalvi gyűlést […] a vonaton felfigyeltem arra, hogy hatalmas román tömegek keltek útra. Egy papi külsejű útitársamtól megkérdeztem, hogy hová igyekszik ennyi ember. Csodálkozott a tájékozatlanságomon: hát én nem tudom, hogy most lesz a nagygyűlés Balázsfalván? Azt én látni szeretném, mondtam. Na, akkor jöjjön velem, válaszolta a román pap, mert valóban az volt. Elvitt, szerzett nekem lakást, s aztán másnap végignéztem a gyűlést. Fiam, mondhatom, impozáns volt. Ezek reám nagy benyomást tettek. Láttam, hogy itt valami más van, mint amiről nekünk diákoknak Budapesten beszélnek. S hogy valami nagy hiba van a politikában… Írtam is erről a Budapesti Hírlapban. Megjelent, de Rákosi Jenő megjegyezte, hogy hát ez semmi … nem jelentős dolog … Én azért mégiscsak azzal mondtam, hogy itt Transsylvániában valami nem úgy van, ahogy eddig tudtuk […]. A három rendi nemzet mellett én megláttam a románságot is. Nekünk jóban kell lennünk.” = „A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni.” Benkő Samu beszélgetései Kós Károllyal, Bukarest, Kriterion, 1978, 74; 76.
Idézi: CZINE Mihály, Kisebbség és irodalom, i. m., 183.
A Helikon és a Szépmíves Céh levelesládája 1924–1944, közzéteszi MAROSI Ildikó, Bukarest, Kriterion, 1980, I, 11–16; 41–42.
LÁNG Gusztáv, Kivándorló irodalom, Kolozsvár, Korunk Baráti Társaság, 1998, 5.
„Max Weber szerint a nemzeti eszme nem annyira az anyagi érdekeken, mint inkább a különálló identitáshoz és hovatartozáshoz fűződő eszmei érdekeken, »etnikai közösség-hiedelmen« nyugszik, amely a kezdetben tisztán politikailag meghatározott közösségek esetében is ki szokott alakulni idővel. A nemzet ezek szerint inkább az emberi lét érzelmi szférájával függ össze, a nemzeti tudat pedig kulturális értékminták, az áthagyományozott történelem, jelképek és eredetmítoszok együttesén nyugszik.” Ernest Gellner az 1980-as években megjelent Thought and Change és a Nations and Nationalism című művében, Benedict Anderson az 1983-as Imagined Dommunities című munkájában a nemzetről mint kulturális képződményről írt. Vö. ZIMMER, Oliver, A Janus-arcú nemzet, Valóság, 1995/3, 115–118.
POMOGÁTS Béla, Székelyek az irodalomban, Új Auróra, 1986/3, 61–63.
POMOGÁTS Béla, A transzszilvanizmus…, i. m., 85–87.
LÁNG Gusztáv, Kivándorló irodalom, i. m., 5.
MAKKAI Sándor, Nem lehet, Látóhatár, 1936/2, 51–52.
ADY Endre, S ha Erdélyt elveszik? = Querela Hungariae. Trianon és a magyar irodalom, összeáll. POMOGÁTS Béla, Bp., Széphalom Könyvműhely, 1996, 20–24.
LÁNG Gusztáv, Kivándorló irodalom, i. m., 10–12.
A Holitzer-házról: TAMÁSI Gáspár, Vadon nőtt gyöngyvirág, i. m., 121.
BENEDEK Elek, Irodalmi levelezése, i. m., 1984, II, 128.
Tamási Áron levelei Molnár Jenőhöz, i. h.
A Helikon és a Szépmíves Céh levelesládája, i. m., I, 51, 56.
TAMÁSI Áron, Jégtörő gondolatok…, i. m., I, 152–156; II, 435.
POMOGÁTS Béla, A romániai magyar irodalom, i. m., 32–34.
Láng Gusztáv distinkciója. Vö. L. G., Dsida Jenő költészete, Bukarest–Kolozsvár, Kriterion, 2000, 271; A „föderalisztikus transzszilvanizmus”-ról: K. LENGYEL Zsolt, A korai transzszilvanizmus Románia-képéről = Nemzetiség – felelősség. Írások Gáll Ernő emlékére, szerk. FÖLDES György, GÁLFALVI Zsolt, Bp., Napvilág, 2005, 109–138.
Szentimrei Jenő – Benedek Eleknek, 1926. júl. 23. = BENEDEK Elek, Irodalmi levelezése, i. im., 1984, II, 125.
Benedek Elek – Sipos Domokosnak, 1926. aug. 16., i. m., 131.
BÁNFFY Miklós, Emlékeimből – huszonöt év, Kolozsvár, Polis, 2000, 173–175; 177–190; 330.
A Helikon és a Szépmíves Céh levelesládája, i. m., I, 53, II, 319.
TAMÁSI Áron, Vadrózsa ága = T. Á., Szólít a szülőföld, i. m., 524–526.
A Helikon és a Szépmíves Céh levelesládája, i. m., I, 61–62.
KACSÓ Sándor, Virág alatt, iszap fölött, i. m., 87.
BENEDEK Elek, Irodalmi levelezése, i. m., 1984, II, 128.
A Helikon és a Szépmíves Céh levelesládája, i. m., I, 67.
Tamási Áron elfelejtett írásai, közzéteszi SZABÓ Zsolt, Székelyföld, 1997/1.
PALOTAI Mária, Pásztortűz (1921–1944) – egy erdélyi irodalmi folyóirat története, PhD disszertáció, kézirat, Bp., ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola, 2004.
BENEDEK Marcell, Naplómat olvasom, Bp., Szépirodalmi, 1965, 418, 419, 450–451.
BENEDEK Elek, Irodalmi levelezése, i. m., 1984, II, 428, 433.
BENEDEK Marcell, Naplómat olvasom, i. m., 462.; KACSÓ Sándor, Fogy a világ, Bp., Magvető, 1985, 299.
BENEDEK Marcell, Naplómat olvasom, i. m., 418.
TAMÁSI Áron, Jégtörő gondolatok…, i. m., I, 71.
BENEDEK Elek, Irodalmi levelezése, i. m., 1984, II, 304–305.
Uo.
LENGYEL Dénes, Benedek Elek, i. m., 246.
MURVAI László, Bárd Oszkár, Bukarest–Kolozsvár, Kriterion, 1998, 239.
Zeng a magosság. In memoriam Tamási Áron, i. m., 41.
Tamási Áron levelei Molnár Jenőhöz, i. h.
Tamási Áron levelei Molnár Jenőhöz, i. h.
A két részletet közölte URBÁN V. László az Aranyos tekergők…, című kötetben. I. m., 9–29.
A Helikon és a Szépmíves Céh levelesládája, i. m., I., 145.
FREJDENBERG, Olga, Motívumok = POTEBNYA, Alekszandr, VESZELOVSZKIJ, Alekszandr, FREJDENBERG, Olga, Poétika és nyelvelmélet, szerk. KOVÁCS Árpád, Bp., Argumentum, 2002, 301.
Régi nagy patrónánk. Magyar Mária-versek, vál. és szerk. LISZTÓCZKY László, Eger, Főegyházmegyei Könyvtár Kisboldogasszony Plébánia, 2000, 17.
CS. VARGA István, „Boldogasszony anyánk…”. A Mária-kultusz irodalmunkban = Szent művészet. Tanulmányok az ars sacra köréből, vál. és szerk. CS. VARGA István, Bp., Xénia, 1994, 163.
ERDÉLYI Zsuzsanna, Hegyet hágék, lötöt lépék. Archaikus népi imádságok, Bp., Magvető, 1976, 190; 247; 267–323.
BERTHA Zoltán, Szempontok Tamási Áron világképéhez = B. Z., A szellem verőfényei, Bp., Magvető, 1988, 51–57.
TAMÁSI Áron, Szűzmáriás királyfi, Bp., Szépirodalmi, 1989, 161; 173.
JUNG, Carl Gustav, Gondolatok a vallásról és a kereszténységről, ford. BODROG Miklós, Bp., Kossuth, 1996, 21.
TAMÁSI Áron, Szűzmáriás királyfi, i. m., 164.
I. m., pl.: 26, 27, 37, 38, 40, 48, 98, 109, 114, 117, 119.
JUNG, Carl Gustav, Gondolatok a vallásról és a kereszténységről, i. m., 21.
LŐRINCZ József, Archetipusok Tamási Áron Csipogó madarak című novellájában, Székelyföld, 1997/3.
TAMÁSI Áron, Szűzmáriás királyfi, i. m., 234–248.
TAMÁSI Áron, Bajlátott szülőföld = T. Á., Jégtörő gondolatok…, i. m., I, 406–415; 430–435.
Tamási Áron levelei Molnár Jenőhöz, i. h.
TAMÁSI Áron, Szűzmáriás királyfi, i. m., 183.
A Baumgarten Alapítvány. Dokumentumok 1917–1941, s. a. r. TÉGLÁS János, Bp., Argumentum, 2003, I, 378.
I. m., I, 154, 308; 317–318; 376.
I. m., 328; 440–441.
Idézi: TAMÁSI Áron, Emberi szavak…, i. m., 9.
PIM Tamási Hagyaték.
TAMÁSI Áron, Emberi szavak…, i. m., 8.
Zeng a magosság. In memoriam Tamási Áron, i. m., 43.
A regény címe kétféleképpen jelenik meg: az első kiadás címlapján és a szerző több írásában Címeresek fordul elő, más kiadásokban és több hivatkozásban Czímeresek olvasható. Itt és a továbbiakban az első kiadás és a Vadrózsa ága című szövegben található formát használom. Ha azonban konkrét kiadást idézek, az ott olvasható szóalakot szerepeltetem.
TAMÁSI Áron, Vadrózsa ága = T. Á., Szólít a szülőföld, i. m., 528–529.
TAMÁSI Áron, Emberi szavak…, i. m., 11; 18.
TAMÁSI Áron, Czímeresek, Bp., Szépirodalmi, 1969, 496.
TAMÁSI Áron, Emberi szavak…, i. m., 40.
TAMÁSI Áron, Jégtörő gondolatok…, i. m., I, 203–204.
Országos Széchényi Könyvtár (OSZK), Kézirattár/Analekta/46 Tisz-Török 12.312.
TAMÁSI Áron, Emberi szavak…, i. m., 11–13.
MÓRICZ Zsigmond, Erkölcsi sarkantyú, s. a. r. NAGY Péter, Bp., Szépirodalmi, 1982, 659–661.
TAMÁSI Áron, Jégtörő gondolatok…, i. m., I, 248–253.
TAMÁSI Áron, Vadrózsa ága = T. Á., Szólít a szülőföld, i. m., 540; 538.
TIMÁR Máté, Tamási Áron naplói és emlékeim tükrében = Tamási Áron emlékkönyv, i. m., 56.
TAMÁSI Áron, Vadrózsa ága = T. Á., Szólít a szülőföld, i. m., 537.
TAMÁSI Áron, Ábel a rengetegben = T. Á., Válogatott művei, i. m., I, 39; 40; 47–50; 50; 51; 61; 61–62; 69; 73; 74; 76.
I. m., 121; 189; 211; 212.
KACSÓ Sándor, Fogy a virág, gyűl az iszap, Bukarest, Kriterion, 1974, 180.
TAMÁSI Áron, Ábel a rengetegben = T. Á., Válogatott művei, i. m., I, 134; 116; 124; 125.
BODNÁR György, Ábel az utókorban. Tamási Áron: Ábel a rengetegben = B. Gy., Jövő múlt időben, Bp., Balassi, 1998, 249–250.
KACSÓ Sándor, Fogy a virág, gyűl az iszap, i. m., 450–452.
TAMÁSI Áron, Vadrózsa ága = T. Á., Szólít a szülőföld, i. m., 540.
I. m., 540–541.
TAMÁSI Áron, Ábel Amerikában = T. Á., Válogatott művei, i. m., I, 638, 644.
BODNÁR György, Ábel az utókorban. Tamási Áron: Ábel a rengetegben = B. Gy, Jövő múlt időben, i. m., 250.
TAMÁSI Áron, Vadrózsa ága = T. Á., Szólít a szülőföld, i. m., 541–543.
TAXNER-TÓTH Ernő, Tamási Áron, Bp., Gondolat, 1973, 69.
TAMÁSI Áron, Vadrózsa ága = T. Á., Szólít a szülőföld, i. m., 553–554.
SZÁNTÓ György, Fekete éveim, Kolozsvár, Erdélyi Szépmíves Céh, é. n. [1934], II, 199.
Márton Áron emlékkönyv születésének 100. évfordulóján, szerk. dr. MARTON József, Kolozsvár, Glória, 1996, 46.
MIKÓ Imre, A csendes Petőfi utca, Kolozsvár–Cluj Napoca, Dacia, 1978, 84.
CSEKE Péter, Dsida Jenő és az Erdélyi Fiatalok, Új Forrás, 2003/7.
KOVÁCS Imre, Néma forradalom, s. a. r., a dokumentumokat válogatta és az utószót írta ERDÉSZ Ádám, Bp., Cserépfalvi–Gondolat–Tevan, 1989, 149.
MIKÓ Imre, A csendes Petőfi utca, i. m., 123, 139.
TAMÁSI Áron, Emberi szavak…, i. m., 99; 109.
Vö. MISKOLCZY Ambrus, Lélek és titok. „A mioritikus tér” mítosza avagy a Lucian Blaga eszmevilágáról, Bp., Közép-Európa Intézet–Kortárs, 1994.
Erdély története, i. m., III, 1752; SZÁSZ Zoltán, A románok története, i. m., 135–143.
KACSÓ Sándor, Fogy a virág, gyűl az iszap, i. m., 235.
TAMÁSI Áron, Tiszta beszéd. Publicisztikai írások 1923–1940, összegyűjtötte és az utószót írta BERNÁTH Ernő, a jegyzeteket DÁVID Gyula állította össze, Bukarest, Kriterion, 1981, 223–227.
TAMÁSI Áron, Emberi szavak…, i. m., 33.
Az új szervezetet Bárd Oszkár, Berde Mária, Molter Károly, Olosz Lajos, Szombati Szabó István és Tabéry Géza alakította meg. A szervezethez később többen csatlakoztak. Vö. MURVAI László, Bárd Oszkár, i. m., 165.
POMOGÁTS Béla, A romániai magyar irodalom, i. m., 86.
TAMÁSI Áron, Tiszta beszéd…, i. m., 77, 81–83.
TAMÁSI Áron, Vadrózsa ága = T. Á., Szólít a szülőföld, i. m., 563–564.
TASNÁDI Gábor, „…ki meghasadt egünk ívén, szivárványként fog mindig állni.” Emlékek és dokumentumok Tamási Áronról = Tamási Áron emlékkönyv, i. m., 123–124; TAMÁSI Áron, Emberi szavak…, i. m., 141.
ABLONCZY László, Tamási Áron feltámadás-játékai = In memoriam Czine Mihály, szerk. GÖRÖMBEI András, KENYERES Zoltán, Debrecen, Kossuth, 1999, 167–178.
Tamási Áron 1961 áprilisában levelet írt a debreceni Csokonai Színház társulatához (talán a készülő előadásról, melynek – feltehetőleg, szokása szerint – megnézte a bemutató előtti próbáját). Megjegyzéseit az alábbi pontokba szedte:
„1. A színdarabot rendezés és előadás szempontjából nem mesejátéknak kell tekinteni, hanem reális játéknak. A mindennapi, valóságos élet eredményei történnek a színpadon. Az okozat és az érzelem heve azonban, néhány ponton, kiszélesíti a valóság kereteit. Ezek a pontok: a fal elmozdítása, a fa emelkedése és a szerelmesek eltűnése. A valóság felfogása alapján a színészek játéka és maszkírozása is nem meseszerű, hanem valóságos.
2. Az előadás nyelvi részében, vagyis a színpadi beszédben, egyedüli út, hogy a színészek ne beszéljenek tájszólásban. […]
3. Mivel a való élet alapján kell játszani, helytelen volna az a felfogás, hogy a mesebeli jók és gonoszok állnak egymással szemben. Ami rossz van az »öregekben«, az csupán az életük körülményeiből és helyzetükből adódik; s ugyancsak így van a fiataloknál is. Érzelmi és érdek alapon küzdelem az élet: ebből adódik a darabban minden konfliktus. […] Senki ne akarjon önmagáért való »humort« játszani, mert igazán derülni csak akkor lehet, ha a visszás helyzetekben is komolyan játszik a színész.”
A levelet közli: TOMPA Miklós, Rendezői jegyzet az Énekes madárhoz = Zeng a magosság. In memoriam Tamási Áron, i. m., 164–165.
TAMÁSI Áron, Szülőföldem, s. a. r. Z. SZALAI Sándor, Bp., Szépirodalmi, 1990, 100–101.
PIM Tamási Hagyaték
TAMÁSI Áron, Szülőföldem, i. m., 124; 157; 164; 170; 121; 120; 205; 124; 123; 124; 157.
Vö. BERTHA Zoltán, Hiedelem és bölcselet Tamási Áron Jégtörő Mátyásában = B. Z., Gond és mű, Bp., Széphalom, 1994, 21–22.
Uo.
TAMÁSI Áron, Jégtörő Mátyás = T. Á., Válogatott művei, i. m., I, 647; 648; 649; 652; 663; 681; 696–697; 702; 710; 731; 760; 774; 784; 794; 827.
Vö. TAMÁSI Áron, Emberi szavak…, i. m., 200–201.
Zeng a magosság. In memoriam Tamási Áron, i. m., 83–84.
BABITS Mihály, Népmese és regény = B. M., Esszék, tanulmányok, i. m., II, 500.
CS. SZABÓ László, Háztűzőrző istenek = Zeng a magosság. In memoriam Tamási Áron, i. m., 96–99.
I. m., 100.
TAMÁSI Áron, Szülőföldem, i. m., 177.
BIBÓ István, A kelet-európai kisállamok nyomorúsága = B. I. Összegyűjtött munkái, s. a. r. KEMÉNY István, SÁRKÖZI Mátyás, SZÖLLŐSY Árpád előszavával és SÁRKÖZI Mátyás bevezetőjével, Bern, Európai Protestáns Szabadegyetem, 1981, I, 229.
BERTHA Zoltán, Transzszilvanizmus és népiség. Tamási Áron társadalmi nézeteiről = B. Z., Gond és mű, i. m., 39; BOKA László, Kánonrétegek és ideológiaformák = A kultúra átváltozásai. Kép, zene, szöveg, szerk. JENEY Éva, SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Bp., Balassi, 2006, 287–297.
I. m., 52.
TAMÁSI Áron, Ábel Amerikában = T. Á., Válogatott művei, i. m., I, 476; 567; 581; 608; 614; 641; TAMÁSI Áron, Emberi szavak…, i. m., 23.
TAMÁSI Áron, Emberi szavak…, i. m., 115; 112; TAMÁSI Áron, Jégtörő gondolatok…, i. m., II, 80.
Idézi: BERTHA Zoltán, Transzszilvanizmus és népiség. Tamási Áron társadalmi nézeteiről = B. Z., Gond és mű, i. m. 52.
SZÁSZ Zoltán, A románok története, i. m., 137–139.
NÉMETH László, Sorskérdések, s. a. r. GREZSA Ferenc, utószó JUHÁSZ Gyula, Bp., Magvető–Szépirodalmi, 1989, 42.
I. m., 19.
BORBÁNDI Gyula, A magyar népi mozgalom, Bp., Püski, 1989, 130–134.
TAMÁSI Áron, Jégtörő gondolatok…, i. m., I, 462.
ILLYÉS Gyula, Naplójegyzetek 1929–1945, vál., szerk. ILLYÉS Gyuláné, Bp., Szépirodalmi, 1986, 80; 82–83; 88.
Idézi: GERGELY Jenő, Gömbös Gyula. Vázlat egy politikai életrajzhoz, Bp., Elektra, 1999, 134–135.
TAMÁSI Áron, Népi szellemet a Duna mentén. Hozzászólás az Új Szellemi Front vitájához = T. Á., Jégtörő gondolatok…, i. m., I, 477–480.
Idézi: SZÁSZ Zoltán, A románok története, i. m., 138.
99 Bartók-levél, s. a. r. LÁSZLÓ Ferenc, Bukarest, Kritérion, 1974, 120; TAMÁSI Áron, Népi szellemet a Duna mentén… = T. Á., Jégtörő gondolatok…, I, 479.
POMOGÁTS Béla, Az első Válasz = Válasz évkönyv, 1989/I, szerk. MEDVIGY Endre, h. n. [Bp.], Püski, 1989, 14.
VILCSEK Béla, Radnóti Miklós, Bp., Elektra, 2000, 28.
SZÉCHENYI Ágnes, Utószó = Válasz 1934–1938, vál., szerk. és az utószót írta SZ. Á., Bp., Magvető, 1986, 642–643; SIPOS Lajos: Az elérhetetlen eszmény. A Napkelettől a Magyar Szemléig, Tekintet, 2010/5. 6.
FÉJA Géza, Magyar parasztpártot! = Válasz 1934–1938, i. m., 303–309.
SZÉCHENYI Ágnes, Utószó = Válasz 1934–1938, i. m., 644.
TAMÁSI Áron, Jégtörő gondolatok…, i. m., II, 21.
TAMÁSI Áron, Tiszta beszéd…, i. m., 436–438.
TAMÁSI Áron, „Jégtörő gondolatok…, i. m., II, 54.
Idézi: TAMÁSI Áron, Tiszta beszéd…, i. m., 439.
TAMÁSI Áron, Jégtörő gondolatok…, i. m., II, 56. Ezt a címet használta a Virrasztás című kötetben.
TAMÁSI Áron, Tiszta beszéd…, i. m., 440; TAMÁSI Áron, Jégtörő gondolatok…, i. m., II, 56.
I. m., II, 62–65.
Idézi: TAMÁSI Áron, Tiszta beszéd…, i. m., 442.
GERGELY Jenő–IZSÁK Lajos, A huszadik század története, i. m., 88–98; ROMSICS Ignác, Magyarország története a XX. században, Bp., Osiris, 2005, 243–252.
TAMÁSI Áron, Jégtörő gondolatok…, i. m., II, 77–79.
TAMÁSI Áron, Szülőföldem, i. m., 11; 54; 235; 11; 144; 11–12; 13–14.
I. m., 237.
K. LENGYEL Zsolt, A meghiúsult kompromisszum. A huszas évek transzszilvanizmusáról, Magyar Szemle, 1993/8.
Idézi: Dr. POLGÁRDY Géza, Miért kell ledönteni Trianont? = Trianont ledöntjük. A magvar fájdalom versei, a verseket vál. BENKÓ Ferenc, FEJES Imre, KOVÁCS Ferenc, KUN Miklós Jenő, dr. POLGÁRDY Géza, Bp., Ménrót, 2001, 5–6.
TAMÁSI Áron, Tiszta beszéd…, i. m., 351; 365; 378–380; TAMÁSI Áron, Jégtörő gondolatok…, i. m., II, 145–146. [A Tiszta beszéd… című kötetben ez utóbbi írás nem jelent meg.]
WASS Albert, Jönnek! Adjátok vissza a hegyeimet!, Pomáz, Kráter, 2002, 7–8.
I. m., 6; 7; 11; 13; 14; 11.
TAMÁSI Áron, Jégtörő gondolatok…, i. m., 179; 180; 181–182.
WASS Albert, Jönnek! Adjátok vissza a hegyeimet!, i. m., 56–58.
TAMÁSI Áron, Aranyos tekergők…, i. m., 142–145.
I. m., 154–155.
POMOGÁTS Béla, Négyesztendős szabadság = In memoriam Czine Mihály, i. m., 147.
WASS Albert, Jönnek! Adjátok vissza a hegyeimet!, i. m., 8–9.
TAMÁSI Áron, Aranyos tekergők…, i. m., 159–161.
Idézi: POMOGÁTS Béla, Négyesztendős szabadság = In memoriam Czine Mihály, i. m., 150–151.
PIM Tamási Hagyaték.
Idézi: Z. SZALAI Sándor, Tamási Áron látóhatára = T. Á., Jégtörő gondolatok…, i. m., I, 59.
A jegyzetek nélkül, szabadon elmondott beszédben, melyet – bizonyára – gyorsírással rögzítettek, s Slachta Margit szociális nővérei sokszorosítottak és Budapesten is terjesztettek, a frissen szentelt papokat felszólította az üldözöttek mentésére. „Kedves Fiaim! […] lehet, hogy vértanúságra avatlak föl titeket, de […] az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés és a börtön nem szégyen, hanem dicsőség.” Márton Áron parancsba adta egyházmegyéje papjainak: „akár az életük árán is kötelesek a zsidókat menteni, bújtatni. Kolozsvárott Dávid László egyetemi lelkészt bízza meg, hogy katolikus részről irányítsa a városban folyó embermentő tevékenységet, amelybe olyan kimagasló értelmiségiek is bekapcsolódnak, mint Miskolczy Dezső, Haynal Imre és Klimkó Dezső orvosprofesszorok, gróf Teleki Géza professzor, Bartalis János költő, Csögör Lajos orvos (későbbi rektor), Demeter János ügyvéd, Vida Sándor és gróf Bethlen György politikusok és Tamási Áron. A püspök a deportálások azonnali leállítását követeli Sztójay Döme miniszterelnöktől és Jaross Andor belügyminisztertől. Levelében az utóbbit azonnali lemondásra szólítja fel […].” HIDVÉGI Máté, Utószó Márton Áron fordításához = GUARDINI, Romano, Az Úr Krisztusz. Elmélkedések Jézus Krisztus személyéről és éltéről, ford. MÁRTON Áron, Bp., Szent István Társulat, 2006, 613–614.
Márton Áron emlékkönyv születésének 100. évfordulóján, i. m., 24.
PIM Tamási Hagyaték.
Tamási Áron emlékkönyv, i. m., 58.
ILLYÉS Gyula, Naplójegyzetek 1929–1945, i. m. 221–222.
Idézi: VALLASEK Júlia, Sajtótörténeti esszék. Négy folyóirat szerepe az 1940–1944 közötti észak-erdélyi kulturális életben, Kolozsvár, Kriterion, 2003, 39.
ROMSICS Ignác, Magyarország története a XX. században, i. m., 258–260.
NÉMETH László, Második szárszói beszéd = N. L., Sorskérdések, i. m., 730, 733.
STANDEISKY Éva, Gúzsba kötve. A kulturális elit és a hatalom, Bp., 1956-os Intézet–Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 2005, 15–54.
STANDEISKY Éva, Gúzsba kötve… című könyvében ugyanebből a forrásból kilenc sort idézett Tamási Áron szövegéből. A szöveg szerkesztett változata megjelent az író 1943-as Virrasztás című kötetében Vélemény háború idején címmel (T. Á., Virrasztás, Bp., Révai, 1943, 255–258.).
Idézi: JUHÁSZ Gyula, Németh László, a politikai gondolkodó = N. L., Sorskérdések, i. m., 832.
A levelek a PIM Tamási Hagyatékában találhatók.
TAMÁSI Áron, Magyari rózsafa, Bp., Kairosz, 2000.
SCHÖPFLIN Aladár, Tamási Áron: Magyari rózsafa, Nyugat, 1941/7.
PIM Tamási Hagyaték.
VAJDA Endre, A novellaíró Tamási = Zeng a magosság. In memoriam Tamási Áron, i. m., 137; 139; 142.
SZABÉDI László, Tamási novellái = Zeng a magosság. In memoriam Tamási Áron, i. m., 145–149.
Vö. KÁNTOR Lajos, Líra és novella. A sólyom-elmélettől a Tamási-modellig, Bukarest, Kriterion, 1981; BERTHA Zoltán, A drámai novella alakváltozatai és elmozdulásai Tamási Áron első írói korszakában = B. Z., Sorstükör , i. m., 85–140.
ILLYÉS Gyula, Naplójegyzetek 1929–1945, i. m., 239–240.
ILLÉS Endre, KODOLÁNYI János, MÁRAI Sándor, TAMÁSI Áron, VERES Péter, ZILAHY Lajos, Együttes vallomás, Magyar Csillag, 1943/I, 573–574.
A levelek és a szerződések a PIM Tamási Hagyatékában találhatók.
ILLÉS Endre, „…talpig nehéz hűségbe.” Naplótöredékek, útijegyzetek, emlékezések, Bp., Szépirodalmi, 1988, 26.
MURÁNYI Gábor, Corvin-lánc és Corvin-koszorú, Heti Világgazdaság, 1999/45.
A levelek a PIM Tamási Hagyatékában találhatók.
A Baumgarten Alapítvány. Dokumentumok 1941–1950, s. a. r. TÉGLÁS János, Bp., Argumentum, 2007, IV., 84–85.
Az értesítés a PIM Tamási Hagyatékában található.
PIM Tamási Hagyaték.
Uo.
A naptárak a PIM Tamási Hagyatékában találhatók. Az 1944. évi naptár olvasható: Zeng a magosság. In memoriam Tamási Áron, i. m., 178–184.
PIM Tamási Hagyaték.
Idézi: TASNÁDI Gábor, „…ki meghasadt egünk ívén, szivárványként fog mindig állani.” Emlékezések, dokumentumok Tamási Áronról = Tamási emlékkönyv, i. m., 59; 121.
VALLASEK Júlia, Sajtótörténeti esszék. Négy folyóirat szerepe az 1940–1944 közötti észak-erdélyi kulturális életben, i. m. 67–68.; NAGY Mihály Zoltán – VINCZE Gábor, Kolozsvár a román „kiugrástól” Észak-Erdély „másodszori felszabadulásáig” (1944. szeptember–november) I, = Korunk, 2000. november.
Részlet Szabó György 1944-es naplójából: „Október 9–10. A zűrzavar ma ért tetőfokára a városban. Mindenütt sietős emberek, ideges szóváltások, izgatott hangulat. […] Híreket kaptunk arról, hogy holnap reggel vonul be az orosz haderő […] Szinte szünet nélkül tart az ágyúzás […]. A németek egész délután robbantottak a városban.” = Sz. Gy., Kolozsvári deportáltak az Uralban, Kolozsvár, Korunk Baráti Társaság, 1994, 21–22.
Dr. Bakk Elekné dr. Takács Sára személyes közlése szerint (2006. július) többen szerették volna, hogy az új világban Tamási Áron legyen Kolozsvár polgármestere. Ezt a kívánságot később megismételték. „1946-ban a Kolozsvári Egyetem hallgatói levélben keresték fel Budapesten, és kérték visszatérését.” Dr. BAKK [Elekné] TAKÁCS Sára, Hazulról haza. Székelyudvarhelyről – Székkutasra, Székelyudvarhely, [a kiadó feltüntetése nélkül], 1997, 107.
POMOGÁTS Béla, Négy szabad esztendő = In memoriam Czine Mihály, i. m., 155.
A pénzügyi elszámolások a PIM Tamási Hagyatékában találhatók.
Vö. KACSÓ Sándor, Emlékezés Tamási Áronra = Tamási emlékkönyv, i. m., 52.
PIM Tamási Hagyaték.
A távozását firtató kérdésekre válaszolta ezt többször 1945-ben. Dr. Bakk Elekné dr. Takács Sára személyes közlése (2006. július).
Dr. BAKK [Elekné] TAKÁCS Sára, Hazulról haza…, i. m., 107.
Lord Rothermere 1927-es határrevíziós javaslatát tartalmazó térképet közli: ROMSICS Ignác, Magyarország története a XX. században, i. m., 238.
I. m., 261.
Ezt a határrevíziós tervet tartalmazó térképet közli ROMSICS Ignác, i. m., 274.
Tamási Áron „külön jegyzete” 1944. február 29-én a „szökőnap”-on. = Zeng a magosság. In memoriam Tamási Áron, i. m., 185–186.
PIM Tamási Hagyaték.
Tamási Áron 1944-es naptára = Zeng a magosság. In memoriam Tamási Áron, i. m., 184.
TAMÁSI Áron, Emberi lélek (1945. január 16.–február 3.) = T. Á., Emberi szavak…, i. m., 331.
I. m., 331–337.
TÍMÁR Máté, Tamási Áron naplói és emlékeim tükrében = Tamási Áron emlékkönyv, i. m., 58–59.
SZABÓ Zoltán, Rendkívüli ember = Tamási Áron emlékkönyv, i. m., 15.
GERGELY Jenő–IZSÁK Lajos, A huszadik század története, i. m., 241.
Pártközi értekezletek. Politikai érdekegyeztetés, politikai konfrontáció, 1944–1948, s. a. r. HORVÁTH Julianna, SZABÓ Éva, SZŰCS László, ZALAI Katalin, Bp., Napvilág, 2003, 428.
SZABÓ Zoltán, Rendkívüli ember = Tamási Áron emlékkönyv, i. m., 15–16.
Tamási Áron 1945-ös naptára, PIM Tamási Hagyaték.
STANDEISKY Éva, Gúzsba kötve…, i. m., 98–100.
Tamási Áron 1945-ös naptára, PIM Tamási Hagyaték.
STANDEISKY Éva, Gúzsba kötve…, i. m., 100.
Tamási Áron 1945-ös naptára, PIM Tamási Hagyaték.
STANDEISKY Éva, Gúzsba kötve…, i. m., 103.
Tamási Áron 1945-ös naptára, PIM Tamási Hagyaték.
A cikk megírásának történetét, az első reakciókat, a Vorosilovval való találkozás részleteit Zilahy maga foglalta össze. Vö: SIKLÓS János, Zilahy Lajos utolsó évei. A csillagokban élni, Bp., Népszava, 1986, 81–85.
Tamási Áron 1945-ös naptára, PIM Tamási Hagyaték.
TAMÁSI Áron, Jégtörő gondolatok…, i. m., 247–248.
STANDEISKY Éva, Gúzsba kötve…, i. m., 107.
PIM Tamási Hagyaték.
Czikó Nándor hozzá eljuttatott feljegyzését-összefoglalását (korrekciókkal) közölte SÜTŐ András, Tamási Áron esete Groza Péterrel, Magyar Szemle, 2001/1–2, 33–50. Szőts István kiegészítését közzétette ABLONCZY László, Koszorú és kereszt, Hitel, 2003/6, 39.
SÜTŐ András, Tamási Áron esete Groza Péterrel, Magyar Szemle, 2001/1–2, 46.
HORVÁTH Márton, Lobogónk: Petőfi!, Bp., Szikra, 1950, 11–12.
PIM Tamási Hagyaték.
ABLONCZY László, Koszorú és kereszt, i. m., 29.
I. m.
Tamási Áronné Salgó Magdolna levelei Tamási Áron édesanyjának és Ágnes nevű sógornőjének. Sipos Mátyás (Farkaslaka) tulajdona.
Tamási Áronné Salgó Magdolna levelei a PIM Tamási Hagyatékában találhatók.
ROMSICS Ignác, Magyarország története a XX. században, i. m., 287–288.
ILLYÉS Gyula, Naplójegyzetek 1929–1945, i. m., 361. Vö. STANDEISKY Éva, Csábtánc és kiszorítósdi. Az 1945-ös Új Szellemi Front, Múltunk, 2005/4.
PIM Tamási Hagyaték.
TIMÁR Máté, Tamási Áron naplói és emlékeim tükrében = Tamási Áron emlékkönyv, i. m., 59.
ILLÉS Endre, „…talpig nehéz hűségbe”. Naplótöredékek, útijegyzetek, emlékezések, i. m., 66.
I. m., 87.
TAMÁSI Áron, Jégtörő gondolatok…, II, 276.
TASNÁDI Gábor, Tamási Áron terített asztalai = Tamási Áron emlékkönyv, i. m., 127.
ABLONCZY László, Koszorú és kereszt, i. m., 39.
MTI Magyar Közvéleménykutató Szolgálata, 1946/12, 32.
A levelek a PIM Tamási Hagyatékában találhatók.
Idézi: ABLONCZY László, Koszorú és kereszt, i. m., 37.
I. m., 37.
A rágalmazási per iratai a PIM Tamási Hagyatékában találhatók.
PIM Tamási Hagyaték.
ABLONCZY László, Koszorú és kereszt, i. m., 38.
Haynal Imre levele Tamási Áronnak. PIM Tamási Hagyaték.
SZABÓ Zoltán, Rendkívüli ember = Tamási Áron emlékkönyv, i. m., 8.
A levelek a PIM Tamási Hagyatékában találhatók.
PIM Tamási Hagyaték.
TIMÁR Máté, Tamási Áron naplói és emlékeim tükrében = Tamási Áron emlékkönyv, i. m., 60.
Az Eljegyzés című vers kézirata Vermesné Basilides Aliz tulajdona.
Kedves otthoniak. Tamási Áron levelezése a farkaslaki családdal, s. a. r. NAGY Pál, Székelyudvarhely, Erdélyi Gondolat, 2006, 25–26.
I. m., 24.
Dr. BAKK [Elekné] TAKÁCS Sára, Hazából haza…, i. m., 107–108.
T[AMÁS] M[enyhért], Versárus ínségben = Zeng a magosság. In memoriam Tamási Áron, i. m., 194.
A példány Sipos Kornél tulajdona.
A szöveg eredetére, terjesztésére, a közös életükre vonatkozó adatok Vermesné Basilides Aliz személyes közlése (2007. jún.). Bajor Gizi levele a PIM Tamási Hagyatékban található.
Vermesné Basilides Aliz példányából.
PIM Tamási Hagyaték.
PIM Tamási Hagyaték.
A levelek a PIM Tamási Hagyatékában találhatók.
Dr. Bakk Elekné dr. Takács Sára személyes közlése (2006. július).
Tamási Áron levele Tamási Gáspárnak 1954-ben, a 9000 lej szétosztásáról a családban. = Kedves otthoniak… i. m., 27.
Vita irodalmunk helyzetéről, Bp., Szikra, 1952, 12–14.
STANDEISKY Éva, Gúzsba kötve…, i. m., 167.
A lektori jelentések a PIM Tamási Hagyatékában találhatók. Ugyanott van egy „1950. május” jelzésű, az író által korrigált hétoldalas kézirat „Előszó” címmel. Ebben a szerző felsorolja a lektori jelentésekben szemére hányt „hibákat”: „a stílusbeli romantiká”-t, a műveiben megjelenő „misztikum”-ot, azt, hogy „nem volt […] következetes harcos[a] a falusi dolgozók és munkások érdekeinek”, meg azt, hogy „a román és a magyar nép barátságáért nem mindig a helyes módon és a szükséges mértékben küzdött […].” Az első két „hibára” hivatkozva utal gyermekkorára, melyben „nemcsak szegénységben élt […], hanem a természet színeinek és az emberek képzeletének játékában. Az eleven mesék és balladák világában.” A „kötelező” realizmus igényére válaszolva ezt rögzíti: „[…] a valóságot és annak szivárványát az iskolai reálizmus formájában is ki lehet fejezni.” Részletesebben kitér az osztályharccal kapcsolatban felhozott vádakra: „Én azonban sohasem álltam az osztályharc alapján, hanem osztály helyett »népben« és felette »nemzetben« gondolkoztam. Még pedig olyan értelmezésben, ahogyan 1936-ban, a Cselekvő ifjúság című írásomban írtam […]” „Elfogadja” látszólag a szemrehányást, miszerint „nem mutatott rá” „kellőképpen az ipari munkásság irányító és döntő” szerepére. Itt is hivatkozik azonban egy 1937-ben elmondott beszédére, mint ahogyan a nemzetiségi problémára adott válaszában is öntudatosan visszautal korábbi írásaira. „Helyénvalónak és szükségesnek tartottam, hogy mindezeket elmondjam az olvasónak – fejezte be Tamási a maga mentségére felsorolt tényeket –, aki ebből az »Előszóból«, s főképpen magából a könyvből most már csakugyan megtudhatja, hogy kinek a könyvét veszi a kezébe.”
A megbeszélésről készült jegyzőkönyv (összefoglaló) a PIM Tamási Hagyatékában található.
PIM Tamási Hagyaték.
Menedékház. Sárközi Márta emlékkönyv, szerk. SZÉCHENYI Ágnes, Bp., Magvető, 2004, 69.
STANDEISKY Éva, Gúzsba kötve…, i. m., 214.
I. m., 214.
I. m., 218.
PIM Tamási Hagyaték.
Erdély története, i. m., III, 1404; 1423.
DOBOS István, Az önéletrajzi olvasás lehetőségei = A regény nyelvei. Tanulmányok, szerk. KOVÁCS Árpád, Bp., Argumentum, 2005, 48–49.
Az ilyen típusú történetátírásra végletes példa Illés Béla cikke az Új Szó 1945. február 10-i számában Orosz tisztek Kossuth Lajosról címmel. Ebben a „kitalált hagyományban” a soha nem élt Guszev tüzérszázados és tizenöt társa minszki tárgyalásáról lehetett olvasni, akik az orosz intervenció ellen, a magyar szabadságért emeltek szót. A valóságos történelmi személynek bemutatott Guszevről Budapest központjában utcát nevezett el a politikai hatalom. Vö. VÖRÖS Boldizsár, Illés Béla „Guszev-ügye” – avagy hogyan lett az írói kitalációból történelmi tény 1945 és 1951 között, Múltunk, 2006/3.
TAMÁSI Áron, Hazai tükör = T. Á., Szólít a szülőföld, i. m., 221; 210; 277; 289; 361; 378; 470; 477; 478–479; 482.
I. m., 207; 518.
TAMÁSI Áron, Emberi szavak…, i. m., 243.
PIM Tamási Hagyaték.
PIM Tamási Hagyaték.
PIM Tamási Hagyaték.
RÓNAY László, Márai Sándor, Bp., Akadémiai, 2004, 469.
TAMÁSI Áron, Kedves Márai Sándor! = T. Á., Jégtörő gondolatok, i. m., II, 287–289.
A levél, a verskézirat, Tamási felolvasott szövegére a Szabad Európa Rádióban elhangzott válasz és dr. Hartai László feljegyzése Komócsin Zoltánnak, aki akkor az MDP Agitációs és Propaganda Osztályának a vezetője volt, a PIM Tamási Hagyatékában található. A feljegyzés szövege a következő:
FELJEGYZÉS
Komócsin Zoltán elvtárs részére
A Márai–Tamási írásokat a Rádió „Kilátó” című irodalmi adásában április 27-én d.u. közvetítettük. A közlésről tudomásom volt. Előzetesen a műsor szerkesztőbizottsága az én részvételemmel tárgyalta meg az írások műsorba iktatását. […] Márai írása megmutatja, milyen talajtalanná válik az az író, aki hazájától elmarad. Az írás jól mutatja meg azokat az érzéseket, melyek a hazáját eláruló írót kínozzák. Tamási Áron írása nem annyira vitairat akart lenni ezzel a pozitív tartalommal, hanem csak megerősítése annak. A Szabad Európa Rádió válaszai után is az a véleményem, hogy az írások leközlése helyes volt, amit különösen az irodalmi körök visszhangja bizonyít.
Az írások leközléséért a felelősség elsősorban engem terhel […] Az Írószövetség vezetőjével az írások leközlése előtt a közlés módjáról konzultáltunk. […]
Budapest, 1954. május 6-án
Elvtársi üdvözlettel:
/dr. Hartai László/
Tamási Gáspár – Tamási Áronnak 1955. június 29. = Kedves otthoniak…, i. m., 33–34.
TIMÁR Máté, Tamási Áron naplói és emlékeim tükrében = Tamási Áron emlékkönyv, i. m., 65.
Dr. Bakk Elekné dr. Takács Sára személyes közlése (2006. július).
Tamási Áron – Tamási Ágnesnek, 1955. szeptember 26. = SIPOS Ferenc, Itthon – Farkaslakán, szerk., előszó NAGY Pál, Gyergyószentmiklós, Mark Hause, 2004, 51.
Vö. Zeng a magosság. In memoriam Tamási Áron, i. m. 215.
PIM Tamási Hagyaték.
PIM Tamási Hagyaték.
Tamási Gáspár – Tamási Áronnak = Kedves otthoniak…, i. m., 41.
TIMÁR Máté, Tamási Áron naplói és emlékeim tükrében = Tamási Áron emlékkönyv, i. m., 68–69.
TAMÁSI Gáspár, Vadon nőtt gyöngyvirág, i. m., 174.
Dr. BAKK [Elekné] TAKÁCS Sára, Hazulról haza…, i. m., 114.
Tamási Áron – Testvéreinek, 1956. április 24. = Kedves otthoniak…, i. m., 46.
Dr. BAKK [Elekné] TAKÁCS Sára, Hazulról haza…, i. m., 116–117.
PIM Tamási Hagyaték.
Dr. BAKK [Elekné] TAKÁCS Sára, Hazulról haza…, i. m., 117.
A Jordáky-levél a PIM Tamási Hagyatékában található. A kolozsvári egyetemi előadás története Láng Gusztáv személyes közlése.
Dr. Bakk Elekné dr. Takács Sára személyes közlése (2006. július).
TAMÁSI Áron, Bevezető [a marosvásárhelyi találkozón] = T. Á. Jégtörő gondolatok…, II, 317.
Akkor is karácsony volt. Bölcsészek 1956-ról, szerk. DOBOS Marianne, Miskolc, I. és É. Bt., 2004, 148.
RAINER M. János, Nagy Imre 1953–1958, Bp., 1956-os Intézet, 1998, 201–202.
PIM Tamási Hagyaték.
Tamási Áron levele Sipos Ferencnek és családjának – 1956. november. Sipos Mátyás (Farkaslaka) tulajdona.
Ötvenhat októbere és a hatalom. A Magyar Dolgozók Pártja vezető testületeinek dokumentumai 1956. október 24–28., szerk. HORVÁTH Julianna, SÁGVÁRI Ágnes, RIPP Zoltán, Bp., Napvilág, 1997, 52; 54. „A megosztott pártvezetésben október 25–26-án éles viták folytak arról, ki kerüljön be az új kormányba. Losonczy Géza előzetesen több írót is megkérdezett, hogy kit javasolnak népművelési miniszternek. A legtöbben Tamási Áront vélték a legmegfelelőbbnek. Nagy Imre listáján Tamási Áron népművelési, Kardos László oktatásügyi miniszterként szerepelt. Tamási Áron visszautasította a jelölést: korainak tartotta a közéleti szerepvállalást […]. Tamási Áront Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke telefonon kérte arra, hogy vegyen részt a kormány munkájában.” STANDEISKY Éva, Az írók és a hatalom 1956–1963, Bp., 1956-os Intézet, 1996, 44.
TASNÁDI Gábor, „…ki meghasadt egünk ívén, szivárványként fog mindig állni.” Emlékek, dokumentumok Tamási Áronról = Tamási Áron emlékkönyv, i. m., 93–94.
Idézi: STANDEISKY Éva, Az írók és a hatalom…, i. m., 47.
Vö. GERGELY Jenő–IZSÁK Lajos, A huszadik század története, i. m., 381; KAHLER Frigyes–M. KISS Sándor, Kinek a forradalma? Erőszakszervezetek 1956-ban. A fordulat napja, ismét sortüzek, a Nagy-per, Bp., Püski–Kortárs, 1997, 31.
1956 és a politikai pártok. Válogatott dokumentumok, szerk. VIDA István, Bp., MTA Jelenkor-kutató Bizottság, 1998, 365–369.
Tanúkihallgatási jegyzőkönyv = Zeng a magosság. In memoriam Tamási Áron, i. m., 245.
HUSZÁR Tibor, Kádár. A hatalom évei, Bp., Corvina, 2006, 23.
Tanúkihallgatási jegvzőkönyv = Zeng a magasság. In memoriam Tamási Áron, i. m., 245.
TAMÁSI Áron, Napló, 1956–1957 = Zeng a magosság. In memoriam Tamási Áron, i. m., 223–232.
I. m., 236.
I. m., 246.
I. m., 240–241.
GERGELY Jenő–IZSÁK Lajos, A huszadik század története, i. m., 403–415.
BIBÓ István, Életút dokumentumokban, a dokumentumokat vál., a kötetet összeáll. HUSZÁR Tibor, a kötetet szerk. LITVÁN György, S. VARGA Katalin, Bp., 1956-os Intézet, Osiris–Századvég, 1995, 411; 495; 440; 443.
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 10-52063/58/II. sz. dosszié.
N. PÁL József, Akit Békésről küldött az Úr. Püski Sándor: Könyves sors – Magyar sors = N. PÁL József, A megtartók jöjjenek…”, Miskolc, Felsőmagyarország, 2004, 143–145.
SALAMON Konrád, A harmadik út küzdelme. Népi mozgalom, Bp., Korona, 2002, 220–239.
A levelek és a szerződések a PIM Tamási Hagyatékában találhatók.
SALAMON Konrád, A harmadik út…, i. m., 231–234.
PIM Tamási Hagyaték.
PIM Tamási Hagyaték.
A levelek a PIM Tamási Hagyatékában találhatók.
N. PÁL József, A népi írói állásfoglalás és történeti-ideológiai háttere = N. P. J., „Tisztának a tisztát őrizzük meg”. Miskolc, Felsőmagyarország, 2001, 371.
HÁY Gyula, Született 1900-ban, Bp., Interart, 1990, 410.
N. PÁL József, „Tisztának a tisztát őrizzük meg”, i. m., 371.
TARDOS Tibor, A tengervíz sós, Magyar Nemzet, 1991. augusztus 5.
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, V-180352/6. sz. dosszié.
N. PÁL József, „Tisztának a tisztát őrizzük meg”, i. m., 373.
Az írói válaszokat közölte a Válasz évkönyv, 1989/I. Tamási Áron fogalmazványának gépirata a szerző javításaival a PIM Tamási Hagyatékában található.
KALMÁR Melinda, Ennivaló és hozomány. A kora kádárizmus ideológiája, Bp., Magvető, 1998, 89–90.
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, V-150387/1. sz. dosszié. (ABLONCZY László, „Valahogy”: Tamási Áron harmadszori újrakezdése. Az 1957-es év vázlata című tanulmányában (Hitel, 2006/5.) más megközelítésben és más titkosszolgálati jelentéseket használt föl ugyanerről az időszakról szólva. Ha adatát vagy következtetését átveszem, külön jelzem.)
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 0-14822/1. sz. dosszié.
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 0-14822/1. sz. dosszié.
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 0-14822/1. sz. dosszié.
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, M-17376/1. sz. dosszié.
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, M-221333/1. sz. dosszié; V-18.821/1, 2, 3. sz. dosszié.
A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1957–1958. évi jegyzőkönyvei, szerk. NÉMETHNÉ VÁGYI Karola, SOÓS László, T. VARGA György, UJVÁRY Gábor, Bp., Magyar Országos Levéltár, 1997, 555, 570.
A levelek és a szerződések a PIM Tamási Hagyatékában találhatók.
PIM Tamási Hagyaték.
GERGELY Jenő–IZSÁK Lajos, A 20. század története, i. m., 415.
TAMÁSI Áron, Szirom és Boly, Bp., Szépirodalmi, 1962, 11; 10; 11; 9; 19.
Vö. SZÁVAI János, Az önéletírás, Bp., Gondolat, 1978, 85.
TAMÁSI Áron, Szirom és Boly, i. m., 20.
I. m., 16; 51; 58; 69; 74; 83; 97; 100; 108; 137; 145–149.
GERGELY Jenő–IZSÁK Lajos, A huszadik század története, i. m., 402–405.
A népi írókról, Kortárs, 1958/7, 3.
PIM Tamási Hagyaték.
Tamási Áron a Kállai Gyulának küldött (már idézett) levelében megismételte 1947 óta sokszor hangoztatott véleményét: „Az az állítás, hogy a népi írók felfogásukkal a kapitalizmus és a szocializmus között foglaltak és foglalnak helyet, nem helytálló. Egész idejük alatt […] a szocializmus mellett foglaltak állást. Természetesen csak a szocializmus alapvető kérdéseit tekintve, mert egyes más kérdésekben és főleg a módszerek nagy részében javításra törekvő elméletet képviseltek.” TAMÁSI Áron, Válaszlevél Kállai Gyulához, Válasz évkönyv, i. m., 255.
Tamási később is hasonlóképpen foglalt állást. 1961 augusztusában, a román nemzeti ünnepen Ünnepi üzenetet küldött. Ebben azt írta: „Ennek az [1944-ben elkezdődött] új korszaknak a legbelső és meghatározó hatalma a szocializmus; s formája pedig a szocialista demokrácia […], hit a népi hatalom eljövetelében és reménykedés abban, hogy ez a hatalom, ha majd elkövetkezik, jobb világot fog teremteni.” Igaz Szó, 1972/9.
STANDEISKY Éva, Az írók és a hatalom…, i. m., 276–277.
ILLYÉS Gyula, Naplójegyzetek 1946–1960, i. m., 485.
PIM Tamási Hagyaték.
Az MSZMP Politikai Bizottságának 1959. június 30-ai ülésén Kádár János a következőket mondta: „A választmány [ti. a létrehozandó Írószövetségé] rendben van, én egy nevet kifogásolok. Tamási Áronnal kapcsolatban amellett voltam, tárgyaljunk vele, vállalja, vagy nem. Most mégis felvetem, szabad-e neki itt lenni? Mégis ez az ember írta a Gond és Hitvallást. Azokat a csepeli munkásokat, akik ezt terjesztették, börtönbe zárták, ő maga még ki sem nyögte, hogy megbánta […]” = Zárt, bizalmas, számozott. Tájékoztatáspolitika és cenzúra 1956–1963 (Dokumentumok), szerk. CSEH Gergő Bendegúz, KALMÁR Melinda, PÓR Edit, Bp., Osiris, 1999, 145.
Idézi: VEKERDI László, Németh László alkotásai és vallomásai tükrében, Bp., Szépirodalmi, 1970, 311–312.
„…még mindig él a családban.” Beszélgetés ifj. Bibó Istvánnal és Bibó Istvánné Lipcsey Judittal = Menedékház. Sárközi Márta emlékkönyv, szerk. SZÉCHENYI Ágnes, Bp., Magvető, 2004, 383–384.
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, M-185233. sz. dosszié.
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, M-22879/4. sz. dosszié.
SZABÓ Zoltán, Rendkívüli ember = Tamási Áron emlékkönyv, i. m., 19.
I. m., 17–18.
I. m., 20.
STANDEISKY Éva, Gúzsba kötve…, i. m., 387–413.
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, M-18523. sz. dosszié.
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, A-21003. sz. dosszié.
TAMÁSI Áron, Jégtörő gondolatok…‚ i. m., II, 385.
Magyar Országos Levéltár 288. f. 35/1964/5. ő. e.
TAMÁSI Gáspár, Vadon nőtt gyöngyvirág, i. m., 201–202.
Tamási Áron levelei a PIM Tamási Hagyatékában találhatók.
TASNÁDI Gábor, „…ki meghasadt egünk ívén szivárványként fog mindig állni.” Emlékek és dokumentumok Tamási Áronról = Tamási Áron emlékkönyv, i. m., 103.
PIM Tamási Hagyaték.
Magyar Országos Levéltár, 288. f. 35/1964.
Népszabadság, 1961. szept. 19.
CSÁK Gyula, Az Élet és Irodalom látogatóban Tamási Áronnál, Élet és Irodalom, 1964/5.
Magyar Országos Levéltár, 288. f. 7/241.
BORBÉLY Sándor, A novellaíró Tamási, Jelenkor, 1964/5.
TASNÁDI Gábor, „…ki meghasadt egünk ívén szivárványként fog mindig állni.” Emlékek és dokumentumok Tamási Áronról = Tamási Áron emlékkönyv, i. m., 111.
CZINE Mihály, Tamási Áron vonzásában = Cz. M., Nép és irodalom, Bp., Szépirodalmi, 1981, I., 300.
TIMÁR Máté, Tamási Áron naplói és emlékeim tükrében = Tamási Áron emlékkönyv, i. m., 59.
CZINE Mihály, Tamási Áron vonzásában = Cz. M., Nép és irodalom, i. m., 300.
TASNÁDI Gábor, „…ki meghasadt egünk ívén szivárványként fog mindig állni.” Emlékek és dokumentumok Tamási Áronról = Tamási Áron emlékkönyv, i. m., 114.
CZINE Mihály, Tamási Áron vonzásában = Cz. M., Nép és irodalom, i. m., 301.
TAMÁSI Gáspár, Vadon nőtt gyöngyvirág, i. m., 208.
TASNÁDI Gábor, „…ki meghasadt egünk ívén szivárványként fog mindig állni.” Emlékek és dokumentumok Tamási Áronról = Tamási Áron emlékkönyv, i. m., 114, 116–117.
Dr. Bakk Elekné dr. Takács Sára személyes közlése (2006. július).
PIM Tamási Hagyaték.
RÓNAY György, Az olvasó naplója, Vigília, 1968/1.
TIMÁR Máté, Tamási Áron naplói és emlékeim tükrében = Tamási Áron emlékkönyv, i. m., 58.
Magyar Országos Levéltár XIX-I-4-aaa 1309/1966. A Vadrózsa ága 1967-es, első kiadásához – a Tamási halála után keletkezett fenti javaslatnak megfelelően – készült is előszó, Illés Endre munkája.
Dr. BAKK [Elekné] TAKÁCS Sára, Hazulról haza…, i. m., 129–130.
Végrendelet. Közzétette Tasnádi Gábor = Tamási Áron emlékkönyv, i. m., 118–120. Azt a döntést, mely a testvéreknek 5-5000 forintnak megfelelő végkielégítést jelölt meg, nemcsak a család, de a barátok is méltánytalannak tekintették. Nemcsak azért, mert köztudottá vált, hogy Tamási Áron az Illés Endrének írott, 1944. július 31-i levelében akkori feleségének, Salgó Magdolnának a jogdíjakból származó jövedelem „negyedrészé”-t jelölte meg, a többit édesanyjának és testvéreinek szánta. Balogh Edgár, Tamási Áron régi barátainak nevében, az ellenszolgáltatást nem kívánó Huszár Béla budapesti ügyvéd segítségével végül elérte, hogy „az özvegy érdekei” és „a farkaslaki család igaza” közös nevezőre kerüljenek. TASNÁDI Gábor, „…ki meghasadt egünk ívén szivárványként fog mindig állni.” Emlékek és dokumentumok Tamási Áronról = Tamási Áron emlékkönyv, i. m., 121.
JUHÁSZ Ferenc, Tamási Áron ravatalánál = Zeng a magosság. In memoriam Tamási Áron, i. m., 277. Brezanóczy Pál beszédrészletét idézi: TIMÁR Máté, Tamási Áron naplói és emlékeim tükrében = Tamási Áron emlékkönyv, i. m., 61.
Dr. BAKK [Elekné] TAKÁCS Sára, Hazulról haza…, i. m., 133; SÜTŐ András, Tamási Áron rendes feltámadása = S. A., Istenek és falovacskák. Esszék, újabb úti tűnődések, Bukarest, Kriterion, 1973, 20. A gyulafehérvári érsekségen Lestyán Ferenc vikárius „vizsgálta és bizonyította”, hogy a vagoneltérítés valóban megtörtént. Jakab Gábor, aki az 1966-os farkaslaki gyászmisén kántor volt, egy interjúban kétségbe vonta a történetet. Vö. Dr. BAKK; Elekné dr. TAKÁCS Sára, Kár lenne megszaggatni a reverendát. – A koronatanú válasza Az esőfal látható vége című interjút követő vádakra, Brassói Lapok, 2006. jún. 30.
Jakab Simon őrizte meg a búcsúztató szövegét és Birton István plébános feljegyzéseit (vö. SIPOS Lajos, Tamási Áron betegsége, halála, végtisztessége, Hitel, 2007/11.). A temetés részleteit is kiegészítette (2007. aug.).
Dr. BAKK [Elekné] TAKÁCS Sára, Hazulról haza…, i. m., 136.
I. m. 135.
SÜTŐ András, Tamási Áron rendes feltámadása, i. m., 21.
CZINE Mihály, Tamási Áron vonzásában = Cz. M., Nép és irodalom, i. m., II, 302.
Dr. BAKK [Elekné] TAKÁCS Sára, Hazulról haza…, i. m., 136.
LŐRINCZ József, Kőbe faragott remény, Székelyudvarhely, a szerző kiadása, 2005, 21–33.
DARVAS Szilárd, Tamási Minden Áron: Ábel a demokráciában, Hullámzó vőlegény tetején = D. Sz., Hogy köhögjünk – mint köhögjünk, Bp., Magvető, 1967, 90–93; LŐKKÖS Antal, Két paródia. Tamási Áron: Ábel Magyarországon = Új Látóhatár, 1976/4–5.
Egyre jobban hiányzik… Illyés Gyula emlékezése Tamási Áronra = Zeng a magosság. In memoriam Tamási Áron, i. m., 334.
BALOGH Edgár, Öt évvel halála után = Igaz Szó, 1971/5.
ORBÁN Balázs, A székelyföld leírása…, i. m., I, 106.
TAMÁSI Gáspár, Vadon nőtt gyöngyvirág, i. m., 195–196.
TAMÁSI Áron, Bölcső és Bagoly = T. Á., Válogatott művei, i. m., II, 557–558.
Lásd BALOGH Edgár, Biztató Tamási Áron kutatására születésének 75. évfordulóján = Tiszatáj, 1972/9.
TAXNER-TÓTH Ernő, Tamási Áron, i. m., 98–102.
SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Konzervativizmus, modernség és népi mozgalom a magyar irodalomban = Sz-M. M., „Minta a szőnyegen.” A műértelmezés esélyei, Bp., Balassi, 1995, 158–161.
KULCSÁR SZABÓ Ernő, A magyar irodalom története, 1945–1991, Bp., Argumentum, 1993, 89.
VALLASEK Júlia, Elváltozott világ. Az erdélyi magyar irodalom 1940–1944 között, Debrecen, Csokonai, 2004, 193–195. Vö. MARGÓCSY István, Nép és irodalom = Élet és Irodalom, 2005/2.
POSZLER György, Elvetélt nagyregény vagy töredékes novellafüzér? Tamási Áron: Czímeresek – elemzéskísérlet = P. Gy., Kié ez a történelem? Debrecen, Csokonai, 2003, 40.
Vö. a Korunk 1997. augusztusi Tamási-számát, amelyből önálló kötet készült: Színház és rítus, szerk. VISKY András, Sepsiszentgyörgy, 1997.
LÁNG Gusztáv, Tamási Áron novellái és a népköltészet = Székelyföld, 2006/1.
Vö. KENYERES Zoltán, Ezüstkor? Vaskor? Jegyzetlapok a mai költészetről és kritikáról = K. Z. Korok, pályák, művek, Bp., Akadémiai, 2004, 111.
Vö. ILLYÉS Gyula, Naplójegyzetek 1961–1972, i. m., 368.
Vö. SZABOLCSI Miklós, Világirodalom a 20. században. Főbb áramlatok, Bp., Gondolat 1987, 140.
SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Az irodalom történeti és elméleti vizsgálata = Sz-M. M. „Minta a szőnyegen.” A műértelmezés esélyei, i. m., 13–15.
SÜTŐ András, Tamási Áron rendes feltámadása = S. A., Istenek és falovacskák…, i. m., 22.
„Bartók az én számomra inkább jelkép, mint zenei élmény […].” NÉMETH László Bartók és a tizenkilencedik századi zene = N. L., Megmentett gondolatok, Bp., Magvető–Szépirodalmi, 1975, 70.