Tartalomjegyzék
Pályakezdés – kitérőkkel
Háborús évek
Erkölcs és társadalom
Kakuk Marci
Tersánszky „szerepei”
Fordított világrendben
A regény ősforrásainál
A második világháború
Tárgyak vallomása
Epilógus
Életrajzi adatok
A Tersánszky Józsi Jenőről szóló fontosabb irodalom

Rónay László
Tersánszky Józsi Jenő

Pályakezdés – kitérőkkel

Tersánszky Józsi Jenő azok közé a magyar írók közé tartozik, akik nem rejtegették szemérmesen életrajzuk tényeit, közlésüket azonban ő maga is kritikával illette. Életének történetét töredékben maradt regényében (Igaz regény) is feldolgozta, s ebben szokásos iróniájával számolt be családjáról, mely nem volt „nevezetes és terebélyes”, s némi gúnnyal említette, hogy öregapja alighanem „szökevény martalóc vagy kozák lehetett”, s a család apai ágát végig valamiféle izgágaság, nyugtalanság jellemezte (melyből neki is bőven jutott). Anyai ágon angol eredetűnek mondja magát. A családban sokan éltek a fellendülő bányászmesterségből, nem véletlen, hogy az érett Tersánszky elbeszéléseiben gyakran tűnnek fel a bányászok és szénégetők. Apja „nagyon gálánt természetű, kissé hanyag” ember volt, anyja pedig „jókötésű nő”.
Az író, a család elsőszülöttje 1888. szeptember 12-éről 13-ára virradóan született Nagybányán, „a világ legbűbájosabb városában”, ahol nyolc évvel később alapította a hazai művészet történetének kivételes jelentőségű művésziskoláját Hollósy Simon, Réti István, Ferenczy Károly, Thorma János és Iványi Grünwald Béla. Kezdetben nyári munkatelepül szolgált, majd Hollósy Simon távozása után tandíjmentes szabadiskolává alakult át, fontos szerepet játszott Tersánszky életében, s színhelye lett A félbolond című regényének.
A Zárt utcai ház sűrű vendégjárástól volt hangos, hiszen Tersánszky Józsi Jenő apja nem volt éppen mértékletes ember. „Rendes tanyája” a Körösi-kaszinó volt, s nem ritkán tért haza italosan. Ilyenkor mindenkibe belekötött, dühöngött és ordítozott, míg részegsége végső stádiumában el nem aludt. Életmódja következtében a gyorsan szaporodó család egyre lejjebb süllyedt. A meglehetősen zűrzavaros és puskaporos otthoni légkörből a serdülő fiú gyakran kiszökött a Zazar folyó partjára, ahol hamarosan kitűnő „mesterei” akadtak: a környék legvásottabb utcagyerekeinek személyében. Jó barátai voltak a cigánytelepi gyerekek is, életregényében fontosnak tartja megemlíteni, hogy sokáig egy muzsikus cigányfiúhoz csapódott, akinek már jelentős „élettapasztalata” volt. Velük kártyázott, nem pénzben, mint későbbi regényeinek szenvedélyes izgalommal nyerő és veszítő hősei, hanem gombban. A játék szüneteiben cigarettát sodortak, majd megpróbálták tüdőre szívni a füstöt. Szülei persze aggódón tiltották a vásott gyerektársaságtól, Tersánszkyt azonban ellenállhatatlanul vonzotta a kaland; az izgalom, s ezért apróbb-nagyobb hazugságok árán is kiszökött közéjük, részt vett háborúikban és mulatságaikban. Nem véletlen, hogy elemi iskolai tanulmányai meglehetősen érintetlenül hagyták; az Igaz regényben ennyit mond el erről a négy esztendőről: „az iskola semmi öröm nem volt számomra, és a tanulmányok elemi részében semmi érdek.” Hogy nehézfejű lett volna, mint egy helyütt írja, ebben legalább is kételkedhetünk. Sokkal közelebb jár az igazsághoz, amikor arról szól, hogy szinte semmit sem tanult, mint ahogy a későbbi gimnáziumi években sem sokat, ekkor is a magyarázatokból élt, nagyszerű emlékezőtehetsége mankóin.
Szenvedélyesen olvasott, első képeskönyve „a Busch Vilmos illusztrált Marci Miskája és Hollója volt. Aztán Bechstein meséi”. Később az Ezeregyéjszakának azt a változatát bújta, melyet Vörösmarty válogatott. Rendkívül szerette a keleti meséket. A beszélő halak, a dzsinnek, a gonosz szellemek valósággal lebilincselték képzeletét. Egyébként nem véletlen, hogy önéletrajzi regényében oly sokat időzik első meséskönyvei mellett. Az érett író műveit is jellemzi majd a mesei elemek jelenléte, nála azonban a sorsok alakítója többnyire nem a gonosz, hanem a jó szellem, aki a cselekmény döntő pontjain megszánja a tévelygő főhőst, s jó irányba lendíti sorsát. Neki magának is hamarosan szüksége lett egy megértő szellem közreműködésére, hiszen már az elemi népiskolából ki akarták csapni, mert társaival együtt eldorbézolta a tandíjat. Regényében, a Két zöld ászban jó néhány önéletrajzi elemet is találunk, Buzikán Mátyás polgári erkölcsöt sértő tettei mögött felsejlenek Tersánszky nem közönséges csínytevései. Persze az sem véletlen, hogy ekkor is, később is, szinte hivalkodott ezekkel. Jellemében kezdettől lehetett az átlagtól, a köznapitól eltérő. A maga módján ő is azok közé az író- és művészhősök közé tartozott, akik nemcsak tevékenységükkel, hanem életstílusukkal is ki akartak törni a századvégi keretek közül. Csak míg a legtöbben szinte lebegtek az élet fölött, s így lázadtak viszonyai ellen, Tersánszky épp a maga tősgyökerességét hangsúlyozza újra meg újra. Valósággal kérkedik ügyességével és testi erejével: „…én nemcsak jámbor bohóc, de elég vakmerő és ügyes akrobata, zsonglőr és erőművész is voltam” – olvassuk az Igaz regényben, s ugyanitt egy másik, megint csak Tersánszky egyéniségére jellemző megjegyzés: „Testi erőre inkább meghaladtam az egyívású társaimat, mintsem alulmaradtam volna náluk. Egyáltalán, szikár alkatomnál fogva mindig gyengébbre becsültek a valóságnál.” Eszményképének sokáig egy Gombos nevű kéményseprősegédet nevezett, mert az a cirkuszban földhöz vágta az erőművészeket is. A Nagy árnyakról bizalmasan című kötetében ugyancsak egy egyéniségére jellemző epizódot mond el. Nagy Endre és Gellért Oszkár arról faggatják, honnan ért a zenéhez. Idézzük Tersánszkyt: „Tájékoztatásukul elmondtam. Középiskolai tanulmányaimon végig vezető énekes voltam. Abszolút hallásom van az összhangzatra. Tökéletes második, harmadik, negyedik szólamot rögtönöztem bármilyen karhoz, zenekarhoz is. A gitáron tíz fogást mutatott meg nekem édesanyám, aki szólózott is ezen a hangszeren, nemcsak kísért. Én a tíz fogásból kiindulva, olyan rendszert tenyésztettem ki, amivel minden hangnemben kapásból kísérek, mint a cigányok. Azaz, hangszerelek is kapásból.”
Ahhoz, hogy megértsük a későbbi Tersánszkyt, tisztáznunk kell egyet-mást egyéniségével kapcsolatban, illetve kritikusan szükséges olvasnunk azokat a bőven áradó emlékezéseket, melyekben hajdani önmagáról rajzol olykor nem éppen hízelgő képet. Teljes értékű harcosa lett a modern magyar irodalom ügyének – a modernség már a nagybányai festőinaskodás közben megérintette –, de szívesebben vonzódott az egyszerű, a hétköznapi emberekhez, mint legtöbb nemzedéktársa. A teljes, a megélt életet többre értékelte minden elméleti tudásnál. Ezért is hangoztatta újra meg újra, hogy nem sokra becsülte társainak bölcselkedéseit, „lefetyelését”. Amikor egyenjogú alkotóként a Nyugat asztalához került, gyakran elmenekült, mert untatták a bölcselkedések. Egyik első irodalmi példájáról, Cholnoky Lászlóról írja, hogy „az Üllői út mellékutcáiban, a józsefvárosi zugokban, óbudai kiskocsmákban, sok-sok tanulságos és mulatságos kalandunk volt olyan emberek társaságában, akikhez nem olyan könnyű mindenkinek hozzáférkőzni, már úgy, hogy előtte a maguk mivoltában mutatkozzanak, mint hasonszőrű a hasonszőrű előtt”. Élete végéig ezeknek az egyszerű, természetes embereknek a társaságát kedvelte igazán. A frakk, mely olyan diadalmasan feszült például Kosztolányi Dezsőn, neki mindvégig szűkös, idegen viselet maradt. S ezt a különbséget kompenzálta is azzal, hogy büszkélkedett nem közönséges testi erejével, s nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a „külső körülmények”-hez sosem alkalmazkodott. Megmaradt természetes embernek. Sok mindent elárul jelleméről, egyéniségéről a Nagy árnyakról bizalmasan egyik megjegyzése: „Szerintem külső körülmények, sőt kényszerek is csak olyan egyéniségeket taszítanak megalkuvásba, akiknek eleve a jellemében lappang ez. Akik nem ilyenek, azokkal tehetetlen minden külső befolyás.”
Ritkán vett részt az irodalmi harcokban, nem volt teoretikus elme. S nem küzdött önmaga érvényesüléséért sem. Bár ifjúságában – részben talán apjától örökölt hajlamai miatt – meglehetősen kicsapongó életmódot folytatott, volt ereje új életet kezdeni. De bármily kecsegtető ajánlatokat tettek is neki később, soha nem kapott rajtuk, nem volt kenyere a tülekvés, a század elejének jellemző és sok változatban felbukkanó emberi magatartása, az „életharc”, „…nekem ilyesmi utálat” – jegyezte föl később. Hiába figyelmeztették jóakarói és író barátai, hogy ne vegye semmibe a divatban levő dolgokat és szokásokat, csak nevetett. Alkatilag egyébként is inkább a „vidámság, erő, csüggedetlenség felé” hajlott. Ugyanakkor – és ez is életművének egyik paradoxonja – bármily sokat írt is magáról, bárhányszor szívesen elmondta, menynyire röstelli egyik-másik ifjúkori ballépését, írói önmagáról nem szívesen vallott. „Én magam sohasem közöltem szívesen senkivel: min dolgozom – e vallomást ugyancsak a Nagy árnyakról bizalmasan című művében olvashatjuk. – Sőt, ha már készen is állt alkotásom, megvártam, míg megjelenik, amikor aztán bárki elolvashatja, ha kíváncsi rá. Így mindenesetre megtakarítottam azt, hogy akár jó, akár rosszhiszemű vélemény elkedvetlenítsen elképzelésemtől munka közben, vagy irányítson, rávegyen gyatra munkára.”
Ifjúságának meglehetősen hullámzó éveiből maradt benne s erősödött egyre az a tulajdonsága, hogy nem szerette a „kitűnőket”. Regényeiben is torzképet rajzolt róluk, de önvallomásaiban is gunyorosan említi azokat az írótársait, akik mindig eminensek voltak, s nem érezték az élet bizonytalan, kiszámíthatatlan izgalmainak ösztönző varázslatát. Tersánszky Józsi Jenő sosem vette komolyan a „leckét”: a gimnáziumban óra előtt gyorsan átfutotta az aznapi penzumot, később pedig a maga ösztönösen áradó elbeszélő tehetségére bízta magát, s örült, ha ennek hibáit felfedezték s így szorították még kifogástalanabb munkára. Ezt azonban csak a maga természete szerint volt hajlandó elvégezni! Ifjúságától megőrizte magában azt a képességét, hogy éles szemmel belelásson az emberekbe. A maga nyelvén ezt így fogalmazza meg: „Én tornagyakorlatokat vezettem a középiskolák hét osztályán át. Megmaradt éles, természetszerű megfigyelőképességem arra, hogy rögtön, a ruhán át is, a szabóművészet leszámításával, megítéljem valaki valódi alkatát, és kihántsam a kappanhájból izomzatát.” Mi sem állott tőle távolabb, mint a művészéletmód : a kávéházi éjszakázás, a kéziratok fölött való görnyedezés. Mégis elképesztően sokat dolgozott, egyik legtermékenyebb tagja nemzedékének, s emellett zenélt, gépeket konstruált. Nem volt bőbeszédű, szívesebben figyelte környezetét. „Ami pedig az eszmecserét illeti, jogos undorom erősebb, semhogy alacsonyrendűbb szellemiségű, de annál makacsabb egyénekhez más magatartást tartsak érdemesnek, mint a gúnyos semmitmondóst, vagy a nyers leckéztetést.”
Test és lélek harmonikus fejlesztését, nevelését tartotta az ideális emberi magatartásnak. Kimondva-kimondatlanul reneszánsz ember volt. Gyermekes örömmel jegyzi föl, hogy „remek helyet” fedezett föl Csillaghegyen, ahol „lubickolni, ugrálni, testgyakorlatozni lehet”. Ha méltánytalan bántalom érte, valamelyik csapszékben keresett vigasztalást, „akkor könnyebb kurta-kutya módjára elölről kezdeni a vacarkodást”. Ám már gimnáziumi éveiben is „kétlaki” életet élt: az iskolában első énekes volt, előtornász (aki 1904-ben a millenniumi pályán óriáskelepet mutatott be), csapatvezér; duhaj társainak körében kártyázott, szoknyák után futott s éjjeli zenét adott éppen soron levő ideáljának ablaka alatt, de a nagybányai festők között „ellenkező irányba fordult érdeklődése”. E fordulat rendkívül jelentős volt szellemi érlelődése szempontjából. „Nemcsak a legújabb képzőművészeti mozgalmakról értesültem társaságukban – írja a már többször idézett Nagy árnyakról bizalmasan című művében –, hanem a legújabb irodalmi, bölcseleti, sőt társadalomtudományi ügyekről is tudomást szereztem mint egészen zsenge korú gyerek. És ha módját ejtettem, hogy új művekkel ismerkedjem meg, ezzel kiegészült az a műveltségem, amit iskolai tanulmányaim nyújtottak.”
Szellemi érlelődésének első éveire a nagybányai festők hatottak leginkább. „Nyilassy Sándortól egy hatost kaptam és elbeszélgetett velem” – írja A félbolond utószavában. Iskolatársa volt a korán elhunyt igen tehetséges Maticska Jenő festőnek, s maga is kedvet kapott a képzőművészethez: a festékkészítés mesterségével foglalkozott egy Kerekes nevű festő irányításával. (A képzőművészettel való kapcsolata mindvégig megmaradt: a Nyugatban gyakran közölt művészeti tanulmányokat. A félbolondot nagybányai mesterek illusztrálták, a többi között Czóbel Béla, Bernáth Aurél, Szőnyi István, Réti István, Ferenczy Béni. A Nagy árnyakról bizalmasan több részlete szól képzőművész barátairól és mestereiről.) Érettségi után a rajztanár-képzőt akarta elvégezni Budapesten. Erre azonban a család zilált anyagi viszonyai miatt nem kerülhetett sor. Szapáryfalvára került jegyzőgyakornoknak, ahol nővére tanítónő, férje igazgató volt, s itt kezdte olvasni A Hét „szép vászonkötésben sorakozó” példányait. Itt ismerkedett meg Ady Endre nevével, s „megragadta” Heltai Jenő mindegyik írása. A következő esztendőben Nagybányán helyezkedett el ügyvédi irodában „s a magammal való teljes meghasonlás és züllés évei szakadtak rám”, ecsetet és rajzónt pedig nem vett többé a kezébe, mégis azt kell hinnünk, hogy tudatosan művelte magát. Máskülönben hogyan mondhatná el jogos öntudattal, hogy sok „fejtegető írásművön” rágta át magát? „Filozófia, pszichológia, társadalomtudomány nagyságait legalább annyira megismertem, amennyire ez átlagosan művelt európainak szükséges.” Ez a tudatos művelődés, minden új iránti készséges nyitottság később is jellemezte. Pontosan tisztában volt vele, hogy írótársai többet tudnak, mint ő, s ezt nem is szégyellte elmondani. Nagy Zoltánról szóló emlékezésében meséli el, hogy ennek hatalmas könyvtárában Tóth Árpád sorra mutogatta neki azokat a világirodalmi műveket, melyeket ő akkor még nem ismert. Diákkorában is olvasott a pad alatt: Kosztolányi Dezső verseskötetét külön is kiemeli ilyen jellegű olvasmányai közül. „…kivételes, szemlélet-fölszabadító hatást” tettek rá Ignotus cikkei és glosszái.
Írással is megpróbálkozott. Mint minden fiatalember, lelkesült versben magasztalta szerelmének bájait, de „komolyabb” kísérletet is tett: a bírósági akták és jegyzőkönyvek bástyája mögött keserves munkával körmölte első elbeszélését, a Csöndes embereket, melyet a Nyugatnak, személy szerint Osvát Ernőnek küldött el. A lapban elsőnek közölt másik novellájának (Firona címmel jelent meg) fogadtatása döntötte el végérvényesen Tersánszky Józsi Jenő további pályáját. Levelet kapott Füst Milántól, aki további munkára buzdította. S bár még többször feltámadnak benne a kétségek, s nem is egyszer megkísérti a „rettenetes egykedvűség”, Pest és Nagybánya között cikázva egyre biztosabban érzi, hogy író lesz, „olyan költő, mint Heltai Jenő”.
Tersánszky Józsi Jenő sokszor írt nemzedéktársairól, az akkori fiatalokról, és arról is szólt, hogyan választotta, milyen indokok alapján, éppen a Nyugatot, mely körül első elbeszélésének megjelenése idején már javában állt a harc. Bizonyosan elhatározó befolyást gyakorolt rá Ady Endre, akihez verset is írt. Ebben olvassuk az alábbi árulkodó sort: „magától csenvén pár magot”. Az önöző formula és maga a vallomás is jelzi a költő iránt érzett tiszteletét, megbecsülését. Nyilván hatott rá Ady költészetének kendőzetlen nyíltsága. Tersánszky is leplezetlen egyértelműséggel fogalmaz verseiben, mi sem áll távolabb tőle, mint a népnemzeti iskola szemérmes érzelmessége:
Jó kis víz az Idő esője,
Elmossa e sok majmot, hóhért,
El a műmagokat, a sok vért,
S jobb élet csírázik belőle.
(Ady Endréhez)
Komolyan kell vennünk, amit többször is megírt: a nagybányai festők környezetében találkozott először a művészi modernséggel. Szülővárosában keltezett versei között nem véletlenül tűnnek fel expresszionista szabad versek is (Az én nevetésem). Ezek ihletése erősen másodlagos, de pontosan jelzik azt az irányt, mely felé Tersánszky tájékozódni igyekezett. Az igazi, a nagy fordulatot az 1910-es év hozta el, amikor a Nyugat-beli megjelenés után „egyre-másra kapta a munkaalkalmakat” más lapoktól, elsősorban a radikális Világtól. Rendszeresen kellett dolgoznia, hiszen várták tárcáit, elbeszéléseit és karcolatait. „Felfedeztetését” Osvát Ernőnek köszönhette ő is, akivel nem egyszer éles küzdelmet kellett vívnia írói egyénisége szuverenitásáért. Osvát, a szerkesztő neki is angyala és ördöge volt egy személyben, akárcsak Füst Milánnak, aki oly drámai erővel idézte fel később a legendás szerkesztővel vívott konok küzdelmeit. Tersánszky az a fajta író volt, aki ösztönös tehetséggel hibázott rá a hangra, akinek alig-alig volt szüksége irányításra, s még kevésbé határozott irodalomeszmény megformálására. Míg nemzedéktársai; főleg az első években, belevetették magukat az irodalmi harcokba s igyekeztek elméleti vonatkozásban is megfogalmazni a Nyugat körének irodalomeszményét és -szemléletét, Tersánszky – noha élete végéig a Nyugat írójának vallotta magát – fontosnak tartotta hangsúlyozni a maga különállását, ízlésének függetlenségét; „…készséggel elfogadom – írja Osvát Ernő, a szerkesztők szerkesztője című emlékezésében –, hogy nekem eleve sem emberi, sem művész lelkületem nem tudott belehangolódni Osvát, vagy hát a kor irodalmi sugalmaiba.” Menekült minden „irodalmias” eszmecserétől, s meglehetősen lenézte azokat a műveket, melyeket „komoly”-nak, „mély”-nek és „tartalmas”-nak neveztek, ezek testesítették meg szemében a „védett unalmat”, a „hamis lélekelemzés”-t és a „cselekménytelen irodalmi köldökvizsgálat”-ot. Osvát Ernő kétségtelenül jobban szerette azokat az írásokat, melyek az élet tragikumát jelenítették meg. A drámai életérzés iránti fogékonyság lázadást is jelentett: a századvég és századelő hamis idilljével szemben a teljes ember személyiségének és életének, az elidegenedésnek és otthontalanságnak hiteles rajzát, ábrázolását. „Csak hát – írja Tersánszky Szép Ernővel kapcsolatban – az életnek mégiscsak akadnak más, vidámabb, biztatóbb, megéneklésre érdemes oldalai. És a túlzás, az egyoldalúság, elszíntelenedés kissé kárhoztatandó okvetlen.”
Nem is abban érezte magát másnak Tersánszky, hogy csak az élet vidámabb részeit ábrázolta, hiszen elbeszéléseiben és regényeiben is gyakori a tragikus elem. A „csináltság”-ot vetette el, mert a „valódi érzés” kifejezését érezte igazi írói feladatának. Érzése szerint, amikor a Nyugat írói színre léptek, „…az irodalmi korszellem, főleg a lírában és leginkább külhoni hatásokra, afféle világfájdalmas, busongó, csüggedt, majdhogynem önmagáért való érzelmes esettség hangját zengette túlnyomóan. Az élen járó, nagy Ady költészetének úgyszólván alig akad derűs változata. Babitsot sem lehet nagyon vidám szellemű költőnek tartani. Kosztolányi fennen hirdette, hogy ő: dekadens költő! Tóth Árpád éppenséggel végesvégig gyönyörű elégiákban énekel. Juhász Gyula nemkülönben komor, fájdalmas…” S még egyértelműbben fogalmazza meg az irodalmiaskodó pesszimizmussal szembeni ellenszenvét az alábbi kitérőben:
„…az egyidejűleg burjánzó, divatos prózának, regénynek, elbeszélésnek, tárcának tisztára nevetésre csiklandott egy-egy fattyúhajtása.
Ismerve egy-egy remek életkörülmények között, minden jóban poszogó divatos írót, egészséges kedély szinte azt gondolhatta csak róla : ugyan min nyavalyog ez az író folyvást, minden sorában? Talán rosszul szelel a havannája a hatfogásos vacsorája után, vagy nem minden futamban érkezik be a lova nyertesnek? Vagy a harmadik babája iránti férfiúi szenvedélye már némi bágyadtságot árul el?”
Tersánszky felfogása szerint az író életének és művének fednie kell egymást. A művésznek a maga életével, életmódjával és életvitelével szentesített személyiségét kell elsősorban kifejeznie. Úgy érezte, hogy minden „minta”, még az olvasmányok is inkább bénítják képzeletét: „…az olvasott műveknek nemcsak üdvös hatása van, hanem bénító is, rám nézve. Bizonyos gondolatbeli ütem, bizonyos sínek a világszemléletben, egyszerűen ráerőszakolják magukat működésemre, kéretlen és kívánatlan is, hogy aztán alkotásom utánérzés bélyeget nyerjen. Így, még hát ha a magva eredeti is, de hát a köntöse rontja el.” A „szokványba helyezkedő” és a „kísérletező” között ő is az utóbbinak érezte magát, ám a saját kísérletét tartotta a legnehezebb művészi vállalkozásnak, hiszen a teljes és megélt életet akarta ábrázolni, kiiktatva a megformálásból mindenfajta spekulációt. A „köznap”, „valóság”, „életküzdelem” kifejezések térnek vissza legtöbbször emlékezéseiben és az irodalommal foglalkozó írásaiban. S szinte makacsul variálja ezekben azt a gondolatot, hogy az igazi, az eredeti írásnak „megkülönböztető jegyei” vannak, melyek épp az élettel vállalt közösségéből adódnak: „…mindig visszariadok, még irodalmi működésemnél – is ezt sokat vitatott, József Attiláról írt arcképében fejtegeti – (amely hát nagy részében a képzelőerőnek átengedett terep)… hogy a megírt eseménynek ne legyen általam a valóságban megfigyelt mása, váza, gerince.” S ugyancsak fontos elve, hogy az irodalmat nem lehet „csinálni”: a mű és mondandója nem születhet prekoncepciók alapján, vagy ha így születik, hiányzik belőle az igazi művésziség: az életszerűség bélyege.
Nemzedéktársainak hatalmas ismeretanyaga, műveltsége némiképp taszította, mert kisebbrendűségi érzést keltett benne. De józan, egyszerűségre törekvő életszemlélete immunissá is tette az elméleti bölcselkedések iránt. Nagy Endréről írt emlékezésében elmondja, hogy sosem hódolt a könyvgyűjtés szenvedélyének, legfeljebb húsz olyan kötetet tudna megnevezni, melyek elveszítését fájlalná. A kabaré regényét azért sorolja ezek közé, mert „ilyen művön keresztül, évszázadok múltán is, az olvasója jobban beleláthat korszakunkba, mint történelmi, társadalomtudományi munkákon keresztül. Emberi jellemek tömege, események példátlan éleslátással való megítélése, életre buzdító derű, kegyetlenségig menő önkritika, minőség, minőség, minőség árad az olvasóra ebből a műből, nem nyomorúságos adathalmaz homokhordó fuvalma. És még valami! Egy szemernyi szaga sincsen annak ezen a művön, hogy valamiféle alakulathoz dörgölőznék, legyen az irányító hatalom, vagy annak alanya, mármint az embertömeg”.
Olykor az a gyanúja Tersánszky olvasójának: mintha fitogtatná is, hogy nem szívesen foglalkozott a tudományokkal, nem sokra becsülte az elméletesdit. „Unatkozott” a Palermo-kávéház társadalomtudományi vitáin, „vagy pedig eléggé lesajnált, tudatlanságot árasztó handabandázással szerepelt néha”. Visszatekintve élete és írói pályája kezdeti szakaszára, mégis öntudatosan állítja: az élet őt igazolta. „Oka egyszerű. Magával a való élettel, annak verejtékes és szennyes felével is, én magam százszorta közelebbi összeköttetést tartottam fönn mindenha, mint a könyvtárakkal, ahogy pályatársaim túlnyomó része. Ők jobban ismerhették az emberiséget, és annak történetét, de nem ismerhették úgy az embert, mint én. Fölbecsülték és lebecsülték, lelkesedtek érte és kiábrándultak belőle. A betű hatására. Míg én az Emberben keveset, sőt, úgyszólván sosem csalódtam, és ha kiábrándított is néha magából, vissza is szerettetett azonnal, könnyen, mert nem a betű szerint értékeltem Őt, az Embert, soha! És főleg túl nem becsültem soha! Vagy nem is annyira becsültem, mint szerettem.”
Az életismeret, a valóság és az ember tisztelete nem jelenti azt, hogy Tersánszky ne foglalkozott volna műfajának elméletével, hogy ne igyekezett volna legalábbis megismerkedni azokkal a tudományos irányzatokkal és eredményekkel, melyek az irodalom fejlődését is új irányba terelték. A Nyugat több nagy prózaírója számára elhatározó élményt jelentett a freudi lélektannal való megismerkedés, melyet többen Ferenczi Sándornak köszönhettek. Dénes Zsófia mondja el Ferencziről írott esszéjében, hogy Freud professzor kedves tanítványát folyvást írók vették körül, akik szenvedélyesen érdeklődtek a pszichoanalízis új kísérletei iránt. Fellendült a lélektani regény divatja egész Európában, s mint ilyenkor lenni szokott, a társaságoknak is kedves témája lett a pszichológia sok kérdése. A vitákban, eszmecserékben résztvevők nagy többsége azonban jórészt hallomásból ismerte csak a témát, nem volt szakember, inkább a dilettáns mohóságával igyekezett hasznosítani felcsípett ismereteit. Tersánszky némi iróniával így emlékezik a hajnalig nyúló vitákra:
„Freud doktornak elmélete a tudatról és a tudatalattiról, más szóval a pszichoanalízis, akkor kezdte meg magyarországi pályafutását. Ez ugyan csak bizonyos változata volt annak, amiről fiatal írótársaim vitáztak, ám valaki teljes lázzal vetette bele magát a handabandába, és nem kis érdeklődést keltett Freud tanával.
Nekem magamnak sokkal több és tisztább fogalmam volt a pszichoanalízisről, mint ahogy itt az ifjú írótársam taglalta ezt az új tudományt. Sőt, már bizonyos kontroll is kialakult bennem a freudizmussal szemben, amit az idő igazolt évek múlva… Egyszóval, ott ülve és hallgatva a vitázókat, egy helyütt elnevettem magam valami baklövésen.”
E vallomást megint nem szabad szó szerint, komolyan vennünk. Aligha hihetjük, hogy Tersánszky alaposabban ismerte Freud elgondolásait, mint az irántuk mohón érdeklődő Kosztolányi Dezső – akinek regényeit Schöpflin Aladár később egy-egy lélektani tétel kifejtéseként értékelte, vagy Babits Mihály, aki már korábban William James hatása alá került. Bizonyára sokkal inkább tartotta „lefetyelésnek” Ferenczi Sándornak 1912-től több-kevesebb rendszerességgel a Nyugatban is megjelent lélektani tárgyú írásait (Schopenhauernek Goethéhez írt egy levele pszichoanalitice nézve. 1912; A pszichoanalízisről s annak jogi és társadalmi jelentőségéről. 1913; A veszedelmek jégkorszaka. 1914), bár fontosnak tartja megemlíteni, hogy „más társaságból” jó barátja volt Feldmann doktor, „Freudnak egyik apostola és orvostársa” (Feldmann Sándor, aki 1890-ben született, elsősorban gyakorló pszichológus volt). Nem is tőle hallott először a pszichoanalízisről, hanem Berény Róberttől, aki „összefoglalólag ismertette vele az új tudomány minden ágazatát”. Fölösleges bizonygatnunk, hogy Ferenczi Sándor bizonyára kimerítőbb ismereteket közölhetett Freudról és a freudizmusról, mint Berény Róbert. Tersánszkynak ez a megjegyzése inkább arra a módra deríthet fényt, ahogyan ismereteit szerezte, illetve amennyivel megelégedett ezekből. Számára mindig a hasznosítható, a gyakorlatba átvihető volt a fontos. A bölcselettel való foglalkozást, a rendszeres filozófiai önművelést sem érezte hasznosnak. „Sohasem tudtam elég hosszú életemen át, leküzdeni magamban a fejtegető írásmód iránti erős ellenszenvemet, sőt lekicsinylésemet. – Ez a fontos, ismeretszerzésének módjáról talán a legtöbbet eláruló önvallomás Hatvany Lajosról írt „bizalmas” esszéjében olvasható. Értve főleg az olyan légüres térben mozgó fejtegetést, ami elhanyagolja, hogy gyakorlati példákkal támassza alá magát, és hát… garázdálkodási lehetőséget nyújt a fogas-okoskodás, (műszóval) szofisztika, rabulisztika, kazuisztika, dialektika, nem korszakalkotó, hanem korszakromboló játékának.” Fontosnak tartja azonban ehhez is hozzátenni, hogy jó néhány ilyen „fejtegető írásművön” azért átrágta magát „egészében vagy kivonatokban”. Emlékezetében egy rögződött meg: Lepold Lajos Presztízs című munkája, s írója neve nélkül egy diákkorában olvasott munka címe: Állati magnetizmus. Gondoljuk csak meg : míg a század első éveiben robbanásszerűen megnövekedett a filozófia és a társadalomtudományok iránti érdeklődés, s a fejlődés kiszámíthatatlan vargabetűkkel járt (jellemző, a korszak létszemléletének jó példáját mondja el Bóka László: „Az én ifjúkorom bőven produkálta az ilyen groteszk vargabetűket: Palágyi a platónista, fenomenológus Bolzanóra irányította figyelmünket, Bolzano megrendítette bennünk Kant tekintélyét és felemelte előttünk Hegelt, s Hegelből kiindulva eljutottunk Marxhoz, Engelshez, Leninhez”), míg az írók szinte kielégíthetetlen ismeretszomjjal fordultak a megújuló tudományok felé, s a hagyományosnak, végérvényesnek hitt világkép átalakulását megszámlálhatatlan változatban fejezték ki, Tersánszky két (!) másod-harmadrendű munkára emlékezik, melyeket elolvasott, s több „kivonat”-ra. Írói kiteljesedéséhez nem volt többre szüksége! S mert eleve hátránnyal indult azokkal a nemzedéktársaival szemben, akik már otthon rendszeresen művelhették magukat, nem is igyekezett alkatával ellentétes feladatra vállalkozva utolérni őket.
A Nyugat írói lázasan lelkesedtek az irodalom ügye iránt, szent hevülettel latolgatták minden egyes leírt szó súlyát és értékét. Tersánszky – ezt nem egyszer hangoztatja – kenyérkeresetnek tartotta és így is gyakorolta írói munkásságát. Jack Londont azért becsülte, mert „bátran, nyíltan, őszintén vallotta, az írásra nem annyira belső, mint inkább külső kényszerek, megélhetésiek kényszerítették”. „Reménység és megrokkanás” időszakai váltogatták egymást életében, s mert sosem zárkózott el az élettől, sőt, azt a maga teljességében, jó és rossz oldalaival együtt vállalta, személyes résztvevője volt azoknak a tragédiáknak, melyek ugyanebben az időben megtizedelték a „ködlovagok” nemzedékét. „Közvetlen közelről szemlélhettem korán megnyomorodott és elpusztult írótársaim egész sorát. Nem is Adyról, Tóth Árpádról, Boross Lászlóról, Juhász Gyuláról beszélve, de olyanokról, akiket magam alatt érezhettem és én támogattam. Cholnoky László az Izabella utcai szobámban látogatott meg halála előtt néhány órával, és vitte el utolsó húszpengősöm felét. Pintérnek, aki Farkas Lászlóval együtt szó szerint éhen halt, hányszor adtam úgy is, hogy elvitték zaciba bőrkabátomat… És ezek mind írói és költői munkájuk mellett fordultak föl… testületünknek úgyszólván szeme láttára. Nap nap mellett vad elszánással keltem-feküdtem: ebből a sorsból ki kell törnöm! A legképtelenebb terveket forgattam fejemben!…” (Nagy Endre) Józan realitásérzékkel ismerte föl annak igazságát, hogy „anyagi biztonságban jobbat és többet alkot a tehetség, mint a dróton rángatott, pórázon tartott nincstelen”. Azzal is tisztában volt, hogy az új irodalom, a művészi megújulás kis csapata ki van szorítva a hivatalos társaságokból, számukra csak a megújuló létharc hozhat szerény eredményeket, némi anyagi biztonságot. Ahogy ezt a maga tekintélyt nem ismerő modorában megfogalmazza: „De hát boldog Istenem! Tulajdonképpen kiknek a számára létesültek itt magyar akadémiák, irodalmi társaságok, kényelmes karosszékek, remekmívű íróasztalok, szőnyeges termekben, aranykötésű hülyeségekkel tűzdelt, remek kötetek környezetében? Nos, nem a verekedő, szabadszájú, tekintélybecsmérlő, esetleg tehetséges, de bevehetetlen, notórius, leckét nem magoló tanulók számára a magyar élet nagy iskolájában.” S mert egyéniségéből hiányzott a nyilvános sikerre törekvésnek az a nyugtalan szenvedélye, ami például Kosztolányit jellemezte, mindvégig megmaradt „kívülálló”-nak. A kor hivatalos irodalmával sosem vállalt közösséget, de elhatárolta magát mindenfajta politikai állásfoglalástól is. „Én, az író, főleg az emberrel foglalkoztam, az esemény nekem másodlagos. Jóakaratú, hatalmas, bátor, nagytudósú egyéniségek a politikának egy szerencsétlen fordulatával máról holnapra úgy szerepelnek a rajongóik szemében, mint tökfilkók, és ugyanígy fordítva is. Az én írói, igazságszolgáltató szemléletem szerint azonban a nagy ember, a nagy jellem annak marad az ostoba véletlenek sodrában is, valamint a tökfilkókból sem lesz más, mint szerencsés tökfilkó, minden sikertől környezve is. Az élet zajlik, jól, rosszul. A művészet csak a maradandóságnak remekel, vagy nem művészet.”
A Nagy árnyakról bizalmasan visszatérő gondolata, hogy az igazi író mindig újat hoz, vagy ahogy azt Tersánszky a maga módján megfogalmazza : „felrúgja a patronokat”. A pályakezdő író, aki oly ádáz harcokat vívott Osváttal önkifejezésének jogáért, elbeszéléseiben maga is szokatlan hangot ütött meg. Ha nem távolodott is el teljesen a hagyományoktól, kétségtelen, hogy a Nyugat „álomvilágával” szemben józanabb, egyszerűbb tónust hozott, s nem a művészi megformálás mikéntje foglalkoztatta, hanem a társadalom perifériáján élők élete, szokásai. A hagyománynak ahhoz a rétegéhez nyúlt vissza, melyet Mikszáth honosított meg, de ami ennél anekdota volt, az Tersánszkynál az elbeszélés magvává, szervező erejévé vált. Móricz Hét krajcárjával egyidőben ő is az elesettek, a legszegényebbek világáról hozott hírt, s elbeszéléseiben ugyancsak megcsillan az a könnyes részvét, humor, mely Móricz első sikeres novelláiban is a hatás és a művészi hitel egyik legfontosabb összetevőjének bizonyult. Tersánszky korai próbálkozásai közül messze kiemelkedik A Máris tallérja. A maga nemében remekmű. Elemzése közben az írónak szinte minden jellemző művészi fogását, érdeklődésének irányát, stílusának jellegzetes fordulatait tetten érhetjük.
Közös jellemzője Tersánszky korai elbeszéléseinek – de későbbi, legsikerültebb műveinek is –, hogy a társadalom mélyrétegeiből választja hőseit. Tallózók, koldusok, kis tolvajok, részeges csellengők világa az övé, közéjük tartozik az öreg Máris éppen úgy, mint a majdani legnagyobb siker, a Kakukk Marci főhőse. Az író egy-két széles ecsetvonással rajzolja meg hősének élethelyzetét, azt, a szinte mesebeli szegénységet, mely figuráit majdnem mindig jellemzi.
„Kinn a szőlők alatt, egy kis viskóban élt az öreg Máris, lányával s ennek két gyerekével. Hogy miből? Hát tallózásból meg koldulásból meg csenegetésből, árulgatásból, magok se tudták. De annyi tény, hogy hetenként kétszer mind a ketten tökrészegek voltak. A kisfiú közül az egyik szőke, a másik barna volt.
Más-más volt apjok is. Egyiké egy szőke hentes, a másiké egy barna, csonka kezű bányászlegény. Mind a kettő azért hagyta ott a Máris lányát, mivel leitta magáról az inget is.
A nagyobbik fiú, Janika már iskolába járt, ha járhatott volna, de nem volt egy csepp lábbelije. Éppen karácsony hetében. Már két napja orginált otthon keservesen, kivált megtudta a szomszéd kislánytól, hogy a szegény gyermekeknek karácsonyfát csinálnak a plébánián, s ruhácskát meg egyebeket kapnak szombat délelőtt.”
Tersánszky elbeszélő módszerének egyik legjellemzőbb összetevőjét már teljes érettségében mutatják e korai elbeszélések. Nem sokat bajlódik a cselekmény indításával, nem festegeti a környezetet, nem részletezi az időt, csak közöl, s mindjárt belevág a történés kellős közepébe. Így indítja a Nyugatban elsőként megjelent novelláját, a Fironát is: „Térdét átfogva, csöndesen ül a kis ház előtt Firona. Egy világoskék szemű, huszonötéves menyecske. Körülötte futkos a gyepen egy kicsi fiúcska.” Vagy idézzük csak fel a Történet az özvegyasszonyról meg a fiáról a szereplők helyzetéről oly sokat eláruló, egyetlen bevezető mondatát: „Egy foltocska erdeje, egy foltocska gyümölcsöse volt az özvegyasszonynak messzi, jó félórányira a várostól.” Nem elbeszélői ügyetlenség a magyarázata e tömör, a cselekmény közepébe vágó bevezetéseknek, hanem nagyon is tudatos írói törekvés: Tersánszky néhány mondattal nagyon sokat tud mondani, legalábbis épp eleget ahhoz, hogy teljes hátteret rajzoljon hősei mögé. A Máris tallérja már idézett soraiból szinte mindent megtudtunk az öreg Márisról, lányáról és unokáiról. Szegényebbek, mint a templom egere, részegesek, szerencsétlenek. S a legszerencsétlenebb az iskolás fiúcska, aki azért „orginál” otthon, mert nincs cipője.
Tersánszky szinte öntudatlan tehetséggel teremti meg elbeszéléseinek alaphelyzetét. Egy szóval sem mond többet a kelleténél az emberekről, a szituációkról. Valamennyiüket látta és megfigyelte, s elbeszéléseiben nem tesz egyebet, mint pontosan, minden részletre kiterjedő gonddal leírja, amit látott. A Csöndes emberekből való az alábbi, remek megfigyelőképességről árulkodó részlet: „Az oltárok előtt és a padok mellett öreg anyókák térdepelnek. Amint imádkoznak, lepittyedt ajkuk szüntelen mozog, s olyan furcsa sziszegés surran ki mozgó ajkaik közül. S a hirtelen hangtalanságban ez a mindenünnen elésurranó sziszegés olyanszerű, mintha valaki szalmát hintene a templompadló kőkockáira.” Hasonlóan életszerű leírás a Fironából: „A házban arcukat furán fintorgató, fekete-piros szentképekkel voltak teleaggatva a falak. Rikító, primitív virágokkal kipingálva az ablakközök, és olyan jó hűvös szaga volt az egész szobának a frissen tapasztott agyagpadlótól.” Természeti kép A Misu koponyáiból: „Csendes októbervégi napsütésben szundikált a temető, könnyű szellőcskék kergetőztek végig néha az utcán, és halovány reflexek libbentek fel ilyenkor a házfalon meg az ablaküvegeken a temetőből kihajló sárga meg piros lombú fákról.”
Az öreg Máris elmegy otthonról, azzal buzdítva unokáját, hogy biztos hoz neki valamit a piacról. A gyerek egész délelőtt ki-kifutott a meleg házból a hóra, nézni, jön-e a nagyanyja. „Nagy gyötrelmében semmi játék nem kellett, összeverte az öccsét, amiért az bábozni hívta, s elkezdte kínozni a macskát, hogy keservesen nyávogott, s ő futott ki újra a ház elé.”
A Nyugat érzékenyebb elbeszélői bizonyára sokkal nagyobb gonddal foglalnák az elbeszélés keretébe hasonló megfigyelésüket, azt is éreztetve, hogy elmélyült lélektani tudásról tesz tanúságot az, aki észreveszi, hogy az izgatott gyerek lefojtott ösztönei felszínre törnek és olykor szadizmusban nyilvánulnak meg. Tersánszky viszont magára a leírásra, a megjelenítésre veti a súlyt. Olyan apróságokat vesz észre az életből, melyről a lélektan szakemberei hosszú elemzéseket írnának. A már idézett Történet…-ben a fiúnak kedve kerekedik fürdeni. Meztelenre vetkőzik, s fején egy kalappal sétálgat, …„s mikor kifeszültek a nyakán s karján az inak nyújtózás közben, olyasvalamit érzett, ha most valakire rásújtana, úgy rásújtana, hogy menten összerogyna”.
Megfigyelni az apró, de jellemző emberi gesztusokat, viselkedésformákat; lesben állni, s így bepillantani az emberi élet és lélek rejtekeibe – ez Tersánszky egyik legnagyobb művészi törekvése pályakezdésétől kezdve. A tavasz napja sütötte… is erről szól : az író kilesi „a tavasz szagától berúgott legényke” vidám hancúrozását, szinte szemünk láttára mezteleníti le az önfeledt gyereket. S ugyanígy lesi ki egy varrólány a műhely ablakából Misut, aki a sikátorban lefelé ugrándozva rekviemet celebrál az elhunytak lelkiüdvéért. (A képzeletbeli kart vezénylő Misu figurája tér majd vissza Mándy Ivánnál, A locsolókocsiban, ahol a kisfiú képzeletében időnként felvillan a „Dirigent Omasics” felírás.) Az író nagyon ritkán kommentálja ezeket a részletező megfigyeléseit. Megmarad az ábrázolás, a megjelenítés szintjén, epikában oldja fel lélektani ismereteit, melyeket nem könyvből gyűjtött, hanem az élet valóságából.
Tetten érni és minél érzékletesebben megjeleníteni az emberi érzések köznapi szintjét – ez is Tersánszky törekvése. Az öreg Máris kezében tartja a nagy, a mesebeli boldogság igézetét jelentő csizmácskákat, amelyekben Jani elmehetne a plébániára és ajándékot kapna. Helyette azonban józanabb, racionálisabb boldogságot választ, s azt is inkább magának szerzi: jó alaposan leissza magát a kapott pénzen.
Tersánszky pontosan tudta és átérezte, hogy a hétköznapi embernek csak hétköznapi boldogság juthat osztályrészéül. A Csöndes emberekben írja: „Ha a nyugalom a boldogság, vagy inkább, ha azt nevezik boldogságnak, hogy valaki többet érzi magát jól, mint rosszul, akkor az asszony bizonyára boldog volt.” Hősei az élet vegetatív szintjen élnek, mozognak, s ebben a körben igyekeznek kivívni a hétköznapok boldogságát. Egy pohár ingyen bor, néhány filléres kártyanyereség már megajándékozza őket az önfeledtség lebegésével, a tartós jó érzés nyugalmával. Alakjai sosem gondolkodnak előre, mindig a pillanat igézetében élnek, s vagy annak rossz oldalait igyekeznek átvészelni, vagy örömeit minél hosszabban kiélni. Elbeszéléseiben a legritkább esetben történnek nagy események, jóvátehetetlen tragédiák. A Misu koponyáiban a kisfiút iszonyú lelkifurdalás keríti hatalmába, „őrült táncot jártak képzeletében a halálfejek”. Végül megjelenik anyja, s egy hétköznapi kérdéssel oldja fel a feszültséget („Nem vagy éhes te! Nem hallod?”). Az író elbeszélő művészetének, hitelének egyik legfontosabb összetevője, hogy alakjai sosem igyekeznek kibújni a bőrükből, a maguk érzelmi és értelmi szintjét nem lépik túl, inkább azon igyekeznek élni és boldogulni, ha lehet. Nagynéha gyúl csak fel képzeletük, ilyenkor szinte túlvilági fényben jelenik meg előttük szerelmük (így gondol a Csöndes emberekben az asszony a jóképű papra), de az önfeledt pillanatból hamar visszazökkennek a hétköznapi valóságba. Az öreg Márissal is „csoda” történik: egy „szép magos úrfi” a kezébe nyomja álmai tárgyát: a tallért, melyből megveheti unokájának a csizmát. Miközben az öregasszony a piac felé botladozik, azt latolgatja, mindez igaz-e, nem csoda történt-e? Elméjében egyszerre „megvilágosodik Isten dolga”, aki nem hagyja el a szegényeket, a gyermekeket, s kezét összetéve „áhítattal nézett az égre”. A csodák azonban egy-kettőre véget érnek. Az öreg Máris képzeletében még gyönyörű képek villódznak: a kiscsizma, unokájának boldogsága, a karácsonyi pásztorok és a fényes tallér, ám ezeket a víziókat inkább a szorgalmasan elfogyasztott meleg borok sugallják. S az égi boldogság helyett a keserű földi realitás vár rá: a csendőr bekíséri az őrszobára. Amikor szabadlábra kerül, s hazamegy, otthon is azt látja, hogy a lánya már „takarosan be van kaparászva”.
Tersánszky elbeszéléseiben – de későbbi regényeiben is – gyakoriak a hasonló ellentétek: mintha egy varázsló érintené ujjával a természetet és az embereket, pár pillanatra minden fénybe borul, mint a mesékben, hogy aztán annál keserűbb legyen a kiábrándulás, a feleszmélés. Ezek a varázslatos leírások szinte költői szépséggel vonják be a cselekményt. A Misu koponyáinak egyik természeti képe finomságával, árnyalatosságával hibátlanul illeszkedik a Nyugat szecessziós prózájába: „Az egész temetőn szerteáradt már a fényesség, mire Misu odaért. Vakítón, szikrázva ragyogott a sok aranyvirág a sírokon, finom, lila párák úszkáltak felettük, és fekete emberpatakok zajlottak közte a temető útjain. A domb tetején ékes tűzvilág lobogott a kis kopott kápolna falain, mintha ünneplő ruhát vett vón föl magára, és két ablakszeme szinte ámulva nézett alá a hegyes toronysüveg alól a szokatlan pompára.”
Sokszor olyan érzése támadhat Tersánszky olvasójának, hogy a természeti képeket nem a prózaíró látja s közvetíti, hanem a festő. Rendkívül sok színárnyalatot, fényeket és árnyakat másol egymásra, mintha aprólékos gonddal tájképet festegetne a nagybányai folyócska partján: „Széles, mosolygó nyugalom áradt széjjel a réteken, és a hajlásokban serényen bugyogtak a vízerek. Ahol pedig ezek végigszaladnak, a setétzöld tocsogókon vidáman égnek a sárga virágcsillagocskák” (A tavasz napja sütötte…). Jellemzője ezeknek a leírásoknak, képeknek az erős mozzanatosság, a megszemélyesítésre törekvés. Tersánszky a legritkább esetben elégszik meg személytelen közlésekkel: nála minden él, mindennek lelke van. Panteisztikus módon szemléli s szemlélteti az életet és a természetet, s ugyanakkor a meseíró fantáziájával, aki mindenütt életet lát, s mindent érző, szenvedő vagy örvendő lélekkel ruház föl. Az emberi érzések is gyakran úgy születnek, mint a mesékben, váratlanul, motiválatlanul. Firona, miközben dideregve visszamegy a házba részegen hortyogó férje mellé, hirtelen olyan dühöt érez magában, hogy átkozódni, rombolni volna kedve, s úgy néz a derék bányászra, mint gyilkosra. De e látszólag indokolatlan fordulatok mélyén az élet keserűségének és tragikus voltának felismerése lappang. Mert Tersánszky ugyan idealizálja hőseit, s a költészet és mese fényességével vonja be alakjait, ám tisztában van azzal is, hogy a lét maga könyörtelen: eltapossa a gyengéket, maga alá temeti álmaikat s a fejlődés is feltartóztathatatlanul halad előre. Nem kesereg, nem idealizálja a régi, tűnő életformát, mint Babits vagy Kosztolányi teszi regényeiben. Ténynek, realitásnak fogadja el, s a közlés szintjén foglalkozik vele. Nemzedéktársaival együtt ő is felismeri, hogy a kapitalizálódó életforma jóvátehetetlenül megszünteti a régi békés életet. Nem kesereg ezen, hanem néhány pontosan tájékoztató mondatban elmondja benyomásait: „…ezek a nyugalmas életű polgárok úgy elmúltak, elkallódtak húsz-harminc év alatt, mintha a szél fújta vón ki őket valahová a kisvárosból. Utódjaik sincsenek tán, vagy ha vannak, ritkán érhetnek rá mesélni róluk” (Történet az özvegyasszonyról meg a fiáról). S ugyanilyen élességgel tudatosítja, hogy áthidalhatatlan a szakadék gazdagok és szegények között. Nem lázít, még csak elgondolkodtatni sem akar. Közöl, s ezzel éri el a teljes történeti hitel illúzióját. Módszerének jellemző példája Veronkáéknál című elbeszélése, melyben az ácsné váratlanul ráförmed az ott lábatlankodó kisfiúra, s azzal zavarja el, „…keressen csak magához való gyerekeket”, mert „ezek itt szegény gyerekek”.
Ha később oly mesteri tökélyre fejlesztett ábrázolásának gyökereit keressük, azok egyik legjellemzőbb hajtása, humora is felvillan korai elbeszéléseiben. Különösen a „testi gerjedelmek” ábrázolásában rendkívül találékony. A Csöndes emberekben például mesteri ellentétet teremt a bűnre vezető alkalmakról oly magával ragadó zengzettel prédikáló pap s az őt hallgató „együgyű nénikék” között; hisz az előbbi épp azt latolgatja, kiben lelhetne „társra”, a nénikék viszont meglehetősen messzire jutottak már az ilyen bűnök elkövetésének lehetőségeitől.
A korai elbeszélések színhelye gyakran a templom, melynek misztikus, tömjénfüstös légköre bővérű, humoros leírásokra ingerli Tersánszkyt. Egyik-másik képe alighanem személyes élményeiből sarjad ki, például az az érzékletes kis történet, mely Misuról szól, aki meglehetősen idegenül érzi magát a nem éppen termetére szabott bő ministránsruhában, melynek szoknyáját a sekrestyés a hónaljánál kötötte meg, „s még így is megbotlott benne a lépcsőn. A madzagja az elfúlásig szorította a mellét, a ministersapka pedig lejött a füléig. És minduntalan a szemébe bukott, hogy alig tudta visszarázni a fejebúbjára. A két keze se látszott ki az ingből, pedig fel is gyűrték, és a szemöldöke sajgott már, hogy állandóan magasra húzva kellett tartania a sapka miatt. Tetejibe még szüntelen szemmel kellett tartania a társát, aki már öreg minister volt, hogy el ne tévessze tennivalóját a szertartás alatt”. Misu anyja, amikor otthon megtalálja a koponyákat, a patakba akarja lökni őket hirtelen felindulásában. „De rögtön megbotránkozott a gondolaton. – Ki tudja, hogy milyen szent pap viselhette őket életében?”
Sajátos stíluseszközei még villódzóbbá teszik humorát. A Csöndes emberek egyik jelenetében valóságos stílusparódiával él: közhellyé koptatott szentírási fordulatokat gondol végig az imádkozó asszony, hogy ezek lezárásaképp, ha nem is egészen váratlanul, de meghökkentő „testi gerjedelmek” keljenek benne:
„Az első padban egy kis termetű asszony ült, és szintolyan áhítattal bámult fel a szószékre, mint a többiek. Félig értette, félig érezte, hogy most arról szól a pap – azok ellen a selymes, cirógató gerjedések ellen, amikkel szemben olyan erőtlen minden emberfia.
A bibliai szólások széles hullámú hangulatával lett teli a templom, és ezek formájára fogantak a hivők fejében a gondolatok.
– Íme, a szent ember – gondolta az asszony a papra tekintve. – A gonosz lélek birodalmának mosolygó hiúságai megejtik Isten gyermekei szívét. Ő azonban nagy és erős, és megveti a föld kicsinyes örömeit. És elég erős arra, hogy meg ne tántorodjék. Ő az Isten hatalmas szolgája, és kemény türelemmel várja az öröküdvösség fényes, hófehér boldogságát.
Alig értette már a pap szavait, csak mint a méhraj, dongta körül a hangja.
– Ő az Isten hatalmas szolgája, és egész élete abban a kemény várakozásban telik el – így gondolta tovább. – És nincsen öröme semmi, életében. Mert sohasem hízelgik körül azok a selymes, cirógató érzések. És rideg magányosságban telnek napjai. Szegény. – És szánakozást érzett iránta. Azután, úgy félálomban, tudatán kívül, valami homályos vágyakozás fogta el: ha ő most oda felmehetne hozzá, nyaka körül fűzné a karját, s megcirógatná a papot.
Egyszerre felrezzent. Roppantul megijedt ettől.
– Szentisten – susogta, és rémülten nézett maga körül.”
Nyoma sincs ebben a remek leírásban a pályakezdés ügyetlenségének. Harmonikusan illeszkedik egymásba a kenetes, szóvirágokkal tűzdelt, a hitbuzgalmi irodalomból oly jól ismert stílus, és a „selymes, cirógató gerjedelmek”-ről való álmodozás, mely aligha illik a templomba, ám annál mulatságosabbá, pajzánabbá teszi a helyzetet. Tersánszkynak jellegzetes, összetéveszthetetlenül egyéni eljárása ez: érdeklődést, feszültséget tud kelteni a látszólag ellentétes stíluselemek ötvözetével. Az asszony otthon is találkozik a pappal, s beleremeg mély, férfias hangjának zengzeteibe. Közben alkonyodik. De ez az alkonyat mintha más világból érkeznék: mintha a századvégi stílus keresettségével lopakodna a szobába: „Alig vették észre a nagy nevetgélés között, hogy az alkonyat bágyadt, barna szeme már betekintett a kékfüggönyös, cserépvirággal megrakott ablakon. Először betekintett, aztán belopózott halkan ő maga is, és megágyazott magának a szobaszegletekben.” Tömörkény és Gárdonyi stílusa ez, melynek „idézésével” ironikus stílushatást ér el Tersánszky. S ezt a sajátos dallamot ellenpontozza népi fordulataival. Pályakezdő novelláiban gyakran használja a „vón”-t volna, a kicsit régieskedő „nevezet”-et név helyett, s visszatérő fogása, hogy a határozói igenevet a mondat végére veti. S emellett már ekkor igazi művésze a hangulatfestő, hangutánzó igéknek. (Jellemző példája a már idézett „orginált” – orgonált, azaz: keservesen sírt helyett.) S ugyanígy stílusának egyéni jellemzője a színárnyalatok gazdagsága. A festő szemével nézi s ábrázolja a természet változatosságát. Hasonlít valamelyest néhány novellájának „csodás eleme” a „ködlovagok” kísértetvilágára, de mindig akad ilyen leírásaiban egy-egy jellemző, „tersánszkys” fordulat. Ezekkel fokozza le, hozza vissza földközelbe a csodás elemet. A Matyi, a kisfiú befejezése rendkívül jellemző ilyen szempontból:
„Máma este pedig különösebb volt a világ, mint egyébkor. Szemközt tintafekete volt az egész ég, s a megbarnult házfedelek, a föld, a kerítés még sötétebbek voltak a fekete ég alatt.
A nap még kisütött egyszer nyugsága előtt, és a fénye a ház háta mögül ömlött. Ömlött, folyékony, átlátszó sárgán. Csudálatosan világított a levelek nedves zöldje, és csudálatosan ragyogva mászkált a pára a zsindelyfedeleken.
Hanem különösen szemközt, a falkerítésen úszott, lobogott ez a sárga-sárga ragyogás. Ó, ez olyan volt, mint amilyent a ravatal gyertyái vetnek a halottlátók arcára meg kezeikre. És a gyermekek vidám lármája hangzott a setét utcákból.
A falkerítés előtt pedig egyszer csak megjelent Zsuzsa, mint egy rongyos, fekete kísértet. Nagyoltat lépegetett, éppúgy, mint az előbb, hogy kikerülje a pocsétákat.”
Tersánszky maga mondja el, hogy heves összecsapásai voltak Osvát Ernővel, aki elbeszéléseit „ledér”-nek, könnyű fajsúlyúnak nevezte, s arra akarta rábírni, hogy készülő regényében nagyobb gondot fordítson a lélekábrázolás finomságaira. Alkatától idegen dolgot kívánt tőle! „…hát az a regény – írja Tersánszky – bizony nagyon balfenéknek tartó, nyavalygó hangú munkának indult. Egy korán elzüllött és elpusztult, kitűnő adottságokkal rendelkező énekesnek a történetét tárgyalta első regényem. A közepe tájt, szinte a korszellem által magamra erőltetett nyámolgástól elémelyedve, kezdtem kifulladni a történet folytatásával… Saját magammal, igazi magammal szemben vesztettem el a küzdelmet. Erőlködtem, vergődtem, dühöngtem, álmatlankodtam, és ami az ilyen lelki harcokkal jár. És ez már aztán őszinte búskomorságba döntött, mintegy a korszellem diadalára.”
Képzelete sokkal földhözkötöttebb, ábrázolása sokkal empirikusabb volt, semhogy meg tudta volna írni ezt a regényt. Pályakezdő elbeszéléseiben is engedményt tesz olykor a divatos stílusnak, de két-három mondat után kibukik belőle saját egyénisége. Amikor az idézett részben leírja a kísértetet, amint azt „rongyos”-nak nevezi, kiesik a kísértetjárás hangulatából, hiszen a képzeletbeli jelenést kézzelfoghatóvá, tapinthatóvá teszi, amilyen volt is a valóságban( S hogy egy kísértet „pocsétákat” kerülget, ez megint jelezheti, hogy Tersánszky sosem tartozott a kísértetlátók közé, s méltán vívott szenvedélyes harcot Osváttal önkifejezése teljességéért.
Az első világháború kitöréséig Tersánszkynak tizenhét elbeszélése jelent meg a Nyugatban. Móricznak tizenöt. Kaffka Margitnak tíz. Krúdynak négy. Mindenképp nyilvánvaló hát, hogy Osváttal folytatott vitái nem befolyásolták a folyóirat körében kivívott népszerűségét. Sőt, az 1913-ban megjelent Ruszka Gyuriék karácsonyát – melyben a cselekmény peremén először tűnik fel Kakuk Marci –, maga Osvát nevezte remekműnek. Tersánszky itt talált rá igazán az alkatához illő, teljes élményvilágából fakadó témára. Felszabadító hatással volt rá – ha hihetünk közlésének Szép Ernő A hasbeszélő című színműve is, mely ugyancsak a Nyugatban jelent meg, 1912-ben. „Egy hasbeszélő és bábja cseveg a kis darabban. Elmés, furcsa, új írás, éppenséggel a Nyugat szokott hatású szellemi termékei közé iktatva. Üde levegő csap meg valósággal! Egy pillanatra csak! A belső szorongásos önvita egy csapásra megszűnt bennem! Történjék bármi, ezt a nyavalygó énekest nem folytatom. Ez nem az én látásom. Ez nem az én hangom. Más, magamhoz, egyéniségemhez való, életre, és nem pipogya halódásra buzdító munkába kezdek. Boldogtalan dőzsölő herék és boldog nincstelenek is élnek…!”
Összecsomagolta a regény elkészült fejezeteit és a tűzbe vetette. S megkezdte a maga egyéni, felszabadult íróéletét.
vissza a tartalomhoz

Háborús évek

„Tersánszky nem sokat tévelyeghetett, vívódhatott magával, úgyszólván készen jelent meg a maga egész sajátságos hangjával, gyökerességével, nyers erejével és tömöttségével. Különben sem töprengő szellem, nem a gondolkodás embere, hanem az életé, amelyben egész lényével érzelgés és okoskodás nélkül benne él, s amelyet olyannak vesz, amilyen” – e szavakkal jellemezte Schöpflin Aladár Tersánszky első novelláskötetét, a Kísérletek, ifjúságot, mely 1918-ban jelent meg, a Nyugat kiadásában.
A pályakezdő Tersánszkyra valóban illik ez a jellemzés, kivált azok a sorok, melyeket a kitűnő érzékű Schöpflin Aladár hőseinek egyszerűségéről, kristályosan átlátszó lelki alkatáról írt. De az első világháború kétségtelen változást is hozott Tersánszky világszemléletében és írói módszerében egyaránt. Anélkül, hogy szakított volna ösztönösségével, természetes életkedvével, a háborús szenvedések, a veszélyekben és nélkülözésekben kendőzetlenebbül megnyilatkozó emberi jellemek őt magát is önvizsgálatra késztették. Arról nem szólva, életpályáján is jelentős fordulatot hozott, hogy 1914-ben önkéntesként bevonult, s novembertől a galíciai hadszíntéren teljesített katonai szolgálatot. S bár eleinte hetykeséggel palástolta elkeseredését, s igyekezett a háború „derűs” oldalait ábrázolni, Naplójának már 1914 októberében kelt bejegyzései arról árulkodnak, hogy rendkívül világosan látta az öldöklés értelmetlenségét, fölösleges és emberellenes voltát. Míg Pesten maradt nemzedéktársait egy-két kivétellel a lelkesedés rövid időre fellobbanó – majd kihunyó – érzése kerítette hatalmába, Tersánszky egy orosz hadifogoly lelkiállapotába képzeli magát, ki „hosszú sóhajtással” nyitja meg rémekkel telt „álmai kapuját”, s november közepén kusza, rendetlen, futó jegyzetekben számol be első, riasztó harctéri benyomásairól:
„1914. nov. 15.
Indulás éjjel az utcán… Az első tábortűz… Az első véres vatta… Az első srapnel a templomban… Ég a ház… Telitalálat… Az árokásás, ha jön a muszka… Dekkungok a víz mellett… Gyermekhulla az útparton…”
Furcsa idegállapot vesz erőt rajta: felfogja, rögzíti is a rémségeket, de lelke beléjük fásul. Futó feljegyzéseiben költői szemléletmód elegyedik a tények szinte fád rögzítésének szándékával: „A gomolygó füst piszkosan mászott rá a teliholdra, s kénzöld színű a hold képe. A bakák hosszú nyárson az égő házak zsarátjánál sütik a tyúkokat.”
A galíciai front eseményeiről írt jegyzeteiben nem egyszer tér vissza a gondolat: hazugság vagy legalábbis a valóság meghamisítása „nagy” érzésekről írni. Az ember örül, hogy épen maradt a gránátesőben – ez minden, s ennél nagyobb boldogság nem is érheti. Körülötte már az első bevetésben hullottak az emberek: annak a menetszázadnak, melynek ő is rajparancsnoka volt, minden tisztje elesett vagy megsebesült. S utána is, szinte napról napra új szenvedésekkel kell megismerkednie: szeme láttára lesz öngyilkos egyik katonabajtársa, a kút káváján ülve, egykedvűen cigarettázva figyeli a kétségbeesetten menekülő civil lakosságot és a fosztogató katonákat, s a hullákat, mindenütt. Aztán egy villanásnyi idill: „Újra Zaklicyben, éjjeli mars után. Legnevezetesebb esti sétám végig a városkán, danolva szövegtelen dallamokat. Egy ó-lengyel ház faboltos ajtójában egy pillanatra gyönyörű leányarcot láttam megvilágítva. Anyjával állt kinn, s kis öccse ingerkedett vele, kézi villanylámpással. Ó, milyen szép kép volt ez!”
E képek, benyomások, gondolatok a legváltozatosabb formákban térnek vissza majd háborús regényeiben és elbeszéléseiben. A tragikus színeket akkor már kicsit világosabbra veszi, mint ahogy naplójának ironikusabb, rejtett gondolatairól is sokat elárulnak bejegyzései:
„1915. febr. 24.
Kétórás álldogálás után a sárban, láttam József Ferdinánd főherceget, s aki utána huszárruhában ment, úgy mondják: a trónörökös. Kutyafáját, sokkal több vagyok, mint bármelyikök. Ha egy ostoba golyót nem kapok, több leszek az embereknek, mint ők, s jobban megemlegetnek.”
Voltaképp ugyanezek a gondolatok cikáznak végig egy másik K. U. K.mundérba öltözött cseh katona agyában is, miközben az értelmetlen szemlére várva fagyoskodik a hóban. Švejk – mert hiszen rá gondolunk – a maga derűs együgyűségével, rebbenéstelen bambaságával épp úgy leleplezi a háborút, mint Tersánszky e rejtett feljegyzéseiben és háborús regényeiben. S egy mindennél árulkodóbb Tersánszky-bejegyzés (melynek kommentárja ugyancsak vészesen egybecseng Hašek hőséével):
„1915 ápr. 4.
Alapjában a dolgok egyszerűek. A rablógyilkos, aki pénzért öl, akár hogy gyermekeinek vagy magának javait gyarapítsa, ugyanazt cselekszi, mint egy nemzet, amely háborúzik.
De a háború még valamivel becstelenebb, mert nem az éhes tömeg dolga, hanem a piócáiké.”
A bejegyzés időpontjában Tersánszky már betegen kórházban feküdt. „Rövid üdülés után berukkoltattak Losoncra. De hát utazás közben kilógtam egy napra Budapestre is.”
Első útja a Nyugat szerkesztőségébe vezetett. Ekkor adhatta át Osvát Ernőnek Versét, mely alcíme szerint egy „régi szöszkéhez” szól: Ignotust is meglátogatta, aki arra buzdította, hogy prózát is írjon harctéri élményeiről. „Én megkíséreltem megértetni vele – emlékezik e jelenetre Tersánszky a Nagy árnyakról bizalmasan-ban –, hogy: amíg a császár egyenruhája rajtam van, a próza, az írás, már hogy a hadiírás felettébb kockázatos, amennyiben hiteles és művészi. »Az háborúnak, az vitézségnek az dicséreti« pedig nem méltó hozzám, és a Nyugat számára sem ér sokat.”
Egy önkéntes társával együtt utazott vissza állomáshelyére, s „ekkora összeg birtokában, ami zsebemet nyomta, először is alaposan beszívtunk. Ebben az állapotban egy csintalan műsoros mulatóban kötöttünk ki. Ott a mulatónak egyik tündére berántott egy libasült vacsora erejéig. A mulatóból egy táncos kaffába mentünk. Ott barátom elaludt, az asztalra borulva. Én a főpincér közvetítésével meglógtam társamtól, egy nem nagy fajsúlyú hölgyikével, vagyonunk roncsain.”
Az Ignotustól kapott ropogós százkoronás hamar elúszott. Viszont Losoncra visszaérkezve, mint szolgálatvezető, kicsit kedvezőbb körülmények közé került Tersánszky, s részben a meglehetősen zilált éjszaka hatására elkezdte írni Jön a főherceg című kisregényét, s belefogott a Viszontlátásra, drága… fejezeteibe is. Az utóbbit már 1916-ban folytatásokban közölte a Nyugat, az előbbi 1919-ben jelent meg, ugyanitt.
A Viszontlátásra, drága… elhatározó, nagy sikert aratott. „Mi indított… ennek a műnek a megírására? – veti föl később a kérdést, s így válaszol:… Ignotus biztatása.” Meglehet, annak is része volt benne. Ám elbeszéléseiben is egyre inkább ura témájának, mind magabiztosabban kezeli a prózaírásnak azokat az eszközeit, melyek nélkül a jó regény elképzelhetetlen, vagy legalábbis a regénynek az a válfaja, melyet Tersánszky oly eredményesen művelt. A háborús novellák közül a Most nem aligha jelentékeny írás. De benne művészi módon, érdekesen, fordulatosan beszélteti szereplőit. S ez az elbeszélés a bizonysága annak is, hogy megfigyeléseiben, a környezetrajzban egyre inkább a pontosságra, s nála eddig szokatlan tárgyiasságra törekszik. A kórházbelső leírása jellemző példája ennek az eljárásnak:
„Ez a helyiség teljes ellentéte volt a hangoktól, színektől eleven konyhának. Itt csak fehér és barna színek voltak, üvegek, műszerek, állványok, s teljes mozdulatlanság és csend. Csak az óra beszélgetett magában a falon. Odakinn az utcán reggel óta folyvást szakadt az eső.”
A regény felé mutat az a mód is, ahogy Tersánszky egyre szélesebb lélegzetvétellel, mind biztosabban ábrázolja hősei gondolatait. Korábban, pályakezdő elbeszéléseiben a cselekményre, az előrehaladásra helyezte a súlyt, mindig történnie kellett valaminek. A regénynek azonban a hősök belső lelkiállapotáról is sokat el kell árulnia. Nyilvánvaló, hogy a széles monológok meglehetősen távol álltak Tersánszky ízlésétől és formálásától. Ám már az 1913-ban írt Hitter Lajos, a hetedgimnazistában – mely terjedelme szerint az elbeszélés és a kisregény határterületére esik – érezhető kedvteléssel, kitűnő lélektani megfigyelésekkel ábrázolja, hogyan változtatja meg a fiú egyéniségét, jellemét éjszakai kalandja. Amikor a nyilvánosházból hazamegy – immár férfivá avatva –, lakótársa, a „jó tanuló” (kinek ábrázolásában nem rejtegeti ellenszenvét az író) békésen alszik. Hitter Lajos az ágy szélére ül, s az álommal küzd. Aztán feleszmél, átnéz az alvó fiúra. S itt következik az a részlet, mely szokatlan élességgel bizonyítja, hogy Tersánszky még a lélektani finomságok belső rajza, a hős tulajdonképpeni monologizáltatása közben is visszariad a nominális stílustól. Érzékletesen, mozzanatról mozzanatra haladva, igei állítmányok sorával írja le a történetet, mely azért mégis az átalakuló lélek és egyéniség mélyrétegeiből hoz üzenetet. Pedig látszólag apró, mellékes dolgokat mond el. Mégis megkapó módon, a lélekábrázolás egyszerű természetessége és ebből fakadó hitele miatt:
„Egyszer gondolt valamit, s átkémlelődött a lakótársára. Felkelt, aztán félmeztelen felkapta a lámpát, s óvatosan megállt vele a tükör előtt. A lámpa megingott, megcsörrenve a kezében, olyan közel dugta a fejét a tükörhöz, s a két szeme kerekre nyílva, ijedten meredt rá e fekete lapról. Különösen sápadtnak tetszett az arca, fájdalmasnak szinte, s szélesen körülárnyékolva váltak ki rajta a formák. Szépnek és érdekesnek találta, s az orra hajlását féloldalt fordulva is megszemlélte. Aztán megcsóválta a fejét, s komolyan bámult a saját tekintetébe. S egyszerre felnevetett. Még egy ízben átpillantott az alvó másikra, s figyelte erőltetve a szemét, mert az ágyfa árnyéka beborította a felső testét, s aztán lenézően húzta félre a száját:
– Nyavalyás – mondta magában, s fáradtan estek le a szemhéjai, és olyan ficamodós könyökmozdulattal dörzsölte közben a hátát. Aztán átdugta fejét a hálóingen, s belefújt a lámpába.”
Tersánszky hősei a legritkább esetben merengenek el az élet dolgain. Elbeszéléseinek és regényeinek menetét nem lassítják le hosszan kimondott és végiggondolt érzések, gondolatok. Hősei eszmélkedéseik közben is cselekszenek, s az író a cselekvés leírásával, a mozzanatok érzékeltetésével ábrázolja lelkiállapotukat. Ennek a dinamikus, csak a megjelenítés hitelében bízó epikának egyik legnagyobb mestere irodalmunkban.
Látszólag ráérősen fogalmaz ő is. Hiszen Hitter Lajos is jó néhány mellékes tevékenységgel nyújtja el a vetkőzés–öltözés szertartását. Ám épp ezek a kitérők jelzik lelkiállapotának feldúlt, egyéniségének új színekkel gazdagodó voltát. Ahogy „felkapja” a lámpát! Ahogy „belekémlelődik” a tükörbe! Az író azt is fontosnak tartja elmondani, hogy a lámpa „megcsörrent”, azaz: a fiúnak remegett a keze az átélt események hatása alatt. S e kimetszett szelet hitelesen bizonyíthatja azt is, hogy Tersánszky egyik legnagyobb erőssége a poentírozás. A befejező két mondat csúcspontját készíti elő az egész írás: ez a rövid, frappáns részlet Hitter Lajos „átalakulásának” folyamatát berekeszti, s egyben azt is jelzi, hogy a „hetedgimnazista” „holnap”, a következő napokban és időkben már „felnőtt”-ként él tovább, hiszen megismerhette azt az életformát, mely a „jó tanulókat” makacs szenvedéllyel lenéző Tersánszkyt is annyira vonzotta, sőt bizonyos fölény érzésével töltötte el nemzedéktársai között. A „nyavalyás” szóban ott rejlik az a megvetés is, amellyel Tersánszky, az ember és író viseltetett minden polgári konvenció, társasági illemszabály ellen. Hitter Lajos ezen – de nem csak ezen – a ponton az író önarcképét is tükrözi.
A regény előkészületeire utal az a mód is, ahogy Tersánszky az életről, világszemléletről kialakított képét s élettapasztalatait beépíti elbeszéléseibe. A jó író sohasem „egy az egyben” írja önmagát, de mindig törekszik az epikai hitelre, abban a vonatkozásban legalábbis, hogy egyszer már megélt eseményeket és gondolatokat objektivál, alakít a cselekmény logikájának megfelelően. A maga serdülőkorának kiegyensúlyozatlanságát, hajlandóságát a végletességre így jeleníti meg az író Hitter Lajos történetében. Anélkül, hogy hivalkodnék pszichológiai műveltségével – ami különben nem is lehetett rendszerezett ismeretanyag – megint csak az ábrázolás, a cselekedtetés szintjén, remekül jeleníti meg a serdülőkor lelki és érzelmi labilitását. Ahogy Hitter Lajos az utcán hazafelé ballagva különféle vágyképeket gondol végig, aztán szinte menekülve előlük „inalt előre”, magában nevetgélve – ez mind olyan megfigyelés, mely az életanyag kitűnő ismeretéről és mély átéléséről árulkodik. Karinthy Frigyes halhatatlan remeklése, a Tanár úr, kérem (1916) előtt Tersánszky is rálelt arra a kamaszfigurára, aki mulatságos és szívszorító kalandok közben igyekszik megtalálni a teljes élet titkát, azt a lelkünkben élő alteregónkat, aki egy-egy lazább pillanatunkban kikél egyéniségünk rejtekéből s jogait követeli. Kísérteties egyezések is vannak a Hitter Lajos, a hetedgimnazista s a Tanár úr, kérem egyes elbeszélései között annak bizonyságául, hogy művének anyagát mindkét író az életnek és emlékeknek ugyanabból a rétegéből merítette: Karinthy is, Tersánszky is hasonló eszközökkel írja le például a pukkadozva, minden indok nélkül is lázasan nevetgélő, egymást lökdöső serdülő lányokat. Karinthy hőse értetlenül nézi őket. Hitter Lajos viszont hozzájuk furakszik barátjával, „hátulról szemtelenségeket sugdostak nekik, s ha csak tehették, összetapogatták mellüket, derekukat”. Tersánszky hősei ugyanis a női nemmel kapcsolatban szívesen lépnek a tettek mezejére. (Schöpflin Aladár, már idézett kritikájában, jó érzékkel mutatott rá alakformálásának s epikai építkezésének e jellegzetességére is: „Mindig szilárd talajon áll, a realitás talaján, van benne valami fauni természetesség, amely nem érzi magát különállónak a természettől, hanem szoros kapcsolatban él vele, maga is egy darab természet. Ezt a legvilágosabban lehet szemlélni abban a módban, ahogy a szerelmet, a férfi és a nő viszonyát megfogja. Novelláiban ez nagyon egyszerű dolog, nem kerít neki semmiféle feneket, nem tulajdonít neki semmi misztikumot, sem más titokzatosságot: a férfinak nőre van szüksége, a nőnek férfira, semmi egyéb nincs közöttük, mint az érzékiség, amelyet kitombolnak egymással”.)
A regény szélesebb lélegzetvételét készítik elő novelláiban a feszültségkeltő késleltetések is. A Makovics szivarjai (1915) története egyetlen mondatban összefoglalható: a segédhivatalnok lop főnöke őrizetlen szivarjai közül, s aztán meg akar győződni róla, hogy a díjnok látta-e. De ennek az elbeszélésnek voltaképp a lopás és az esetleges rajtakapástól való félelem ábrázolása áll középpontjában, mintha azt próbálgatná az író, hogyan tud egy esemény leírásában, aprólékos részletezéssel minél több feszültséget fölhalmozni. Ez az epikus feszültség válik majd Kosztolányi nagy elbeszéléseinek is egyik vezérlő elvévé, azzal a különbséggel, hogy Tersánszky elbeszéléseiben a legritkább esetben következik be a tragédia:
„…Makovics… egyszerre sóváran vetette szemét a szivarokra. – Elvehetnék egy-kettőt – villant meg fejében –, úgyis összevissza vannak. Onnan a széléből egypárat, ott sok van egymáson – és közben önkéntelen átpillantott a díjnokra. Az csakúgy buzgólkodott, mint előbb, de azért mozdulatlan maradt Makovics. Azon tűnődött egy pillanatig: hátha meg vannak számlálva a szivarok, vagy hátha megjegyezte magának a főnök, hogy milyen rendben feküdtek egymáson. Ezt azonban rögtön elvetette. És a fél keze megmozdult. De a mozdulat vagy inkább maga az, hogy most vehet belőlük, sőt vesz is, megremegtette egy kicsit, és a kéznyújtás helyett hátrafordult hirtelen az ajtónak. Minden pillanatban rája nyithat a főnök, és minél tovább okoskodik, annál veszedelmesebb.
Egyszerre benyúlt nyugodtan a dobozba. Kettőt fogott meg, egyik visszasiklott a kezéből, utánakapott még egyszer, de mintha megszédült volna eközben egy kissé, és a fejét félrekapta hirtelen utána, hogy a díjnokot lássa. Gyorsan zsebébe akarta dugni a két szivart, hanem míg a zsebét kaparászta sietségében a kabátján, a díjnok véletlenül hátrapillantott. Talán csak a szokatlan csendesség okozta, hogy felnézett, és le is húzta ismét a fejét. Hanem Makovicsnak elakasztotta lélegzetét az ijedtség. – Jézus Mária! A keze megmerevedve szorította zsebe felett a szivarokat. Hátha a belenyúlást is látta a díjnok vagy a kezét a skatulyából való útjában.
A szivarokat becsúsztatta óvatosan a zsebébe, és elkezdte kaparni, ütlegelni kezével az íróasztal szélét. Arra is gondolt hirtelenében, hogy egyszerűen szájába dugja az egyik szivart és rágyújt. Ezt még tán természetesnek is találja ez az éretlen kölyök. Igen. De vajon a főnök is olyan természetesnek fogja-e találni, ha majd meglátja a szájában? De hiszen még kérdés, hogy észrevette-e a díjnok?”
Tersánszky novelláinak belső feszültségét fokozza, hogy sosem emeli fel hangját, szinte szenvtelenül sorakoztatja egymás mellé az eseményeket, a cselekvés vagy a gondolat apró mozzanatait. Ezek a mindennapos apró élettények azonban emberi sorsokat, egyéniségeket is megváltoztathatnak. A Grillusz úr sárgarigóiban az a tény, hogy a főszereplő megtudja: Vágó János kifosztja a rigók fészkeit, s meglátja zsebkendőjében a madarak tetemét, érzés- és gondolatvilágát egyszeriben kilendíti addigi pályájáról. Grillusz úr ettől kezdve szinte monomániás következetességgel hozza elő beszélgetés közben ezt a témát: erről mesél a feleségének és a vendégeinek, s közben észrevétlenül „nevetséges pupák”-ká válik környezete szemében. Az Appendicitis című Kosztolányi-elbeszélés főhőse is hasonló szenvedéllyel idézi vissza életének nagy eseményét, a vakbél-operációt, s ugyanígy válik közmulatság tárgyává. Az ő sorsa azonban drámai fordulatot vesz. Tersánszky megelégszik a leleplezéssel: a novella végén Grillusz úr a tükör előtt áll, „keficskélte szürkülő haját”, és némi öniróniával gondol arra, hogy tükörbeli másához hasonlóan ő maga is nevetségre érdemes alanya a teremtésnek.
Háborús naplójában is nyomon követhetjük azt a folyamatot, ahogy az élet – olykor tragikus – változásaival szemben is kialakított magának egy jellemző magatartást: ahogy megrendülését fokról fokra közöny, fásultság váltotta föl. Elbeszéléseiben ez szenvtelenségként, bizonyos mértékű távolságtartásként jelentkezik. A Viszontlátásra, drága… többek között épp ezeknek a belső jellemzőinek köszönhette sikerét. Későbbi pár-regényétől, A margarétás daltól is jórészt ez különbözteti meg. (A háború – jószerivel az események peremén – megjelenik egy másik, kevésbé sikerült regényében, A kékgondviselésben is, mely 1918-ban jelent meg, s inkább a téma lélektani igényű feldolgozása teszi érdekessé.)
Az író első műveitől kezdve különös figyelemmel követte nyomon a magányos életsorsok alakulását. Nemcsak azok felé fordult megértő együttérzéssel, akik a társadalom peremén tengődtek, hanem azokat is szinte szeretettel jelenítette meg, akik esendő, gyenge emberségüket megőrizve igyekeztek kikeveredni a történelem – s ez a történelem számtalan vetületben jelenik meg Tersánszky prózájában – köréjük hurkolódó szövedékei közül. Elsősorban azért érzi jelentősnek az ő példájukat, mert meg akarják őrizni a maguk számára az életet és a boldogságot, még ha ez hüvelyknyi is. Az esett, az életre hivatkozó leány alakja már a Hitter Lajos, a hetedgimnazistában is felbukkan; sokkal drámaibb, már-már tragikus formában tér vissza a Most nem című elbeszélésben, 1914-ben. Ezt a tragikus elemet érzékelte a novellában Schöpflin Aladár is, kiemelve, hogy Tersánszky remekül ábrázolja „a prostituált nő egész lelki képét”. Ám az igazi tragikus magot mégiscsak az hordozza itt, hogy Iza, az „igen szép, krétafehér arcú, erős szemöldökű, szőke lány” keblében egy dedikált fényképpel, mely első nagy szerelmét ábrázolja (talán meghalt a fronton, talán szakítottak – ez homályban marad, de nem is érdekes), – öngyilkosságot kísérel meg. A tabletta még nem hat, amikor az orvos maga alá gyűri a pamlagon a kiszolgáltatott, egyre rosszabb állapotba kerülő lányt. Nem a prostituált „lelki képe” itt az igazán fontos, hanem a magányos ember tragikus árvasága, amely védtelenné és felkészületlenné teszi az élet elviselésére. Ezt ábrázolja általánosítva a Viszontlátásra, drága… lapjain, amikor azt mutatja meg, mint roppantja össze a háború az emberi érzéseket és tartást. Végelemzésben hasonló A kék gondviselés alapképlete is, melyben egymás mellett szerepelnek az „erős”, az erkölcsi normákon könnyedén túllépő figurák és a magányos ártatlanok, akiknek élete szükségszerűen jut holtvágányra, hiszen az életrevalóbbak, a gátlástalanok ugyanúgy gyűrik maguk alá őket, mint a Most nem Izáját az orvos.
A kék gondviselésben a bölcselkedő hajlamú Wébernének a regény legvégén „értékes eszméje” támad: „…voltaképp minden szép – gondolja –, szellem, hit, művészet csak azok számára s csodálatára és gyönyörűségére létezik, akik megértik. Csak azok számára, csodálatára és gyönyörűségére, még akkor is, ha talán a hivatottakban olyanokért s olyanoknak fogant, akik értéséhez hozzá sem konyítnak.” A háború alatti Tersánszky művészi célját ennél pontosabban aligha jellemezhetjük: valóban annak a rétegnek életét, sorsát igyekezett szépséggel, emberséggel bevonni, amelyhez az ő hitvallása vagy törekvésének eredményei aligha jutottak el, s ha eljutottak is, nem valószínű, hogy megértették. Úgy hitte, s ezt el is mondatja A kék gondviselésben Taksyval, a festővel, hogy az emberi társadalmat egy képzeletbeli osztóvonal választja két részre. Azelőtt „sárga verejték” jelölte, a háború alatt pedig vér; „…különbség csak ott lenne, hogy ez a vonal verejték avagy vértől csepegve választja el az alul lévőket a felüliektől. Mondhatnám, verejtékük vagy vérük hizlalja kövérebbre.” Nem elméleti fejtegetés ez, hiszen – mint Taksy mondja más helyütt – „…a dolgok sokkal egyszerűbbek, semhogy tudomány és adattömeg kellenék megértésükre…” Empirikus módon, a tényekben megmutatkozó egyszerűségben ragadja meg és ábrázolja Tersánszky a háborút a Viszontlátásra, drága… lapjain. Nem hatol a jelenségek mélyére, nem analizál. Az élet tényeit sorakoztatja fel, s ezzel éri el azt a megrendítően igaz hatást, melyről kortárs kritikusai is elismeréssel nyilatkoztak. Az írói kommentár lehetőségét a regény választott formája, a levélszerű előadás is kikapcsolja. Ez az előadásmód akkor meglehetősen újszerű volt, s Tersánszky nyilván azért is választotta, mert neki magának nem kellett értelmeznie az eseményeket, hanem úgy mutathatta be őket, ahogy hőseinek mindennapjaiban lejátszódtak. Ahogy Halasi Andor írta: „Az első magyar háborús regény, amely tiszta írói munka. Költői szemmel, emberi lelkeken keresztül, a háború csontfényű hideg szelleméből vetít elénk néhány dermesztő sugárszilánkot egy minden sorában hivatott, friss erejű, őszinte, közvetlen hangú író.”
Regényét az olasz fronton fejezte be Tersánszky. Az élmények, benyomások, melyekről különféle lelkiállapotaiban Háborús naplójában is beszámol, ebben nyerik el epikai hitelesítésüket, eltávolításukat. A Sveta Mare-i frontszakaszon a nyugalmasabb hetekben bizonyára volt ideje a regényen gondolkodni, az ábrázolást finomítani, hiszen itt gyakran elcsendesedtek a fegyverek, s a lövészárkokban nagy kártyacsaták dúltak. (Innen került később az Isonzóhoz, majd részt vett a piavei csatában. Ennek szörnyűségeit jóval később regényeiben jelenítette meg.) 1916 augusztusában kelt, Fenyő Miksának írott rövid levelében könyve címlaptervéről is megemlékezik. Ősz elején jelent meg végül a Viszontlátásra, drága…, Tersánszky első igazi, nagy sikere. A Nyugatban Ady és Ignotus írt róla, s mindketten mint „háborús regény”-t köszöntötték, olyan művet, melynek szerzője nem íróasztala mellett kompilálja az eseményeket, hanem a harctéren éli át őket, ami hitelének, igazságának egyik logfontosabb forrása.
Tersánszky Józsi Jenő pályakezdésétől fogva az élet és az élő, valóságos, hús-vér ember írója. A Viszontlátásra, drága… egyik fontos jellegzetessége, hogy szembeállítja egymással a látszatot és a valóságot. „Látszat”-nak érzi az életre hamisan aggatott külsőségeket, a hazug érzéseket, a lélek mélyrétegeiben való kutatást, melynek segítségével – vallja – sosem ismerhetjük meg az embert igazán, arról tettei árulkodnak. Jellemző kitétele e vonatkozásban regényének az a rövid részlete, melyben Nela, a lengyel lány képzeletbeli utóiratot fűz el nem küldött leveléhez. A levéllel indul a cselekmény: megtudjuk, hogy Vigáék elutaztak, s Nela beszámol nekik az azóta eltelt időről. Mintha egy romantikus regény díszletei kelnének itt életre: érződik, hogy a levél írója még ebben az idillire festett légkörben nőtt fel, ez adta életének legfontosabb benyomásait: „Egy szép nagy folyó van a város végén. Azóta is mindennap, sokszor órák hosszat elálldogálok kőhídján, s nézem a hullámokat. Igazán nem tudom, más folyó is ilyen. Sose láttam még ilyen világoszöld vizet, s oly bájosak rajta a fehér fodrok. Renneberg comtesse volt így öltözve a kabarén: zöld selyem, fehér csipkével, ha emlékszel még… És oly szép halványszínűek a halmok, kirajzolva ábráival s egy-egy sötét fenyves erdővel. Csodálkozom, mindennel úgy vagyok, mintha most venném először észre életemben.”
Ezt a levelet: Nela mégsem küldi el. Mert – ezt már beszámolójából tudjuk – felismerte, hogy az élet más, mint a díszletei. Az élet „durva munka, sanyarú, filléres gondok, kofa veszekedések, halálos undor, s képtelen, nevetséges ábrándok”. „Mennyi mindent hallgat el egy ilyen levél – sóhajt fel a lány. – Mennyi kétséget, mennyi dacot, mennyi keserű órát, vívódást, lemondást.” Aki nem mer ezekkel szembenézni, szükségszerűen elbukik az életharcban. Aki díszleteket épít maga köré, s önmagába fordul, ahelyett, hogy napról napra megvívná küzdelmét, előbb-utóbb vesztessé válik. Vagy „nevetségessé”, mert ostoba helyzetekbe sodorja „álszemérme”.
A Viszontlátásra, drágá…-ban olyan élethelyzetet teremt az író, amikor mindenkinek színt kell vallania. A mesterséges határokat ledönti, az ember arcvonásaira kövesedett álarcokat letépi a háború kérlelhetetlen valósága, s ki-ki kénytelen szembenézni a durva, józan realitással. Nela az idilli zöld folyócska helyett hamarosan a menekülők áradatát nézheti, hogy aztán nagyapjával együtt ő is belekeveredjen a zűrzavaros, napról napra változó eseményekbe, s egyre természetesebbnek érezze, hogy a „kárhozatos háború” átalakítja egész addigi életvitelét, átformálja énjét.
Tersánszky nem idealizálja a körülményeket. Noha Neláék nem élik át a front összes szörnyűségeit, mégis alkalmuk van megismerkedni az elembertelenedés minden fázisával, rémületével. Nela életét a háború lendíti ki addigi pályájáról, s ébreszti rá teljes önmagára. Belső átalakulása, jelleme addig rejtve maradt vonásainak kifejlődése összefügg azzal a móddal, ahogy az író a hullámzó harc egyes fázisait leírja. Előbb bizonytalanná válik a lány. Holott nem is oly rég még ő is ott állott a járdán összetömörülők tömegében, kik virággal hajigálták az átvonuló csapatokat. Aztán „huszárok jöttek s trének, tüzérek, ágyúik előtt ágaskodó, gyönyörű lovakkal”. S „egyszerre az a hír kerekedett, hogy a mieinket ezen az arcvonalon is megverték, jönnek az oroszok, meneküljön mindenki”. Jönnek a menekülők, felbolydul a kisváros nyugalma. A hírek egyre aggasztóbbak, „a menekülők rémmeséket regélnek”, „éjjel kísérteties dördülések ébresztenek föl mindenkit”. Neláék is úgy határoznak: elhagyják otthonukat. De vissza kell térniük. És itt már a háború teljes, kendőzetlen valóságával találkoznak: „Szenvedés volt ez, elmondhatatlan, s a végzet minden előérzetével… Istenem, mért hagytad el gyermekedet?…”
Ebben a nagyszerűen felépített bevezető részben Tersánszky a háború díszleteit állítja fel, azt a tárgyi és érzelmi környezetet teremtve meg, amely aztán Nelát kifordítja addigi valójából. A szinte szenvtelenül egymás után sorakozó mondatokból haláltáncvízió bomlik ki, mely már csak azért is félelmetes és hiteles, mert megjelenítése során egyetlen felkiáltójeles mondatot sem olvashatunk: az író visszafogja érzelmeit, megelégszik a közlés és a kérdések ironikus szintjével. Ekkor következik az első tetőpont a külső események menetében: „Akkor becsapott az első gránát a városka piacára… A borzalom csöndje felelt rá minden élőben.”
Ady azzal köszöntötte a Viszontlátásra, drágá…-t, hogy olvasmányai között ez „talán az első igazi háborús regény”. Annak az olvasó közönségnek, mely a hátországban kezébe vette a könyvet, valóban új s merőben szokatlan lehetett mindaz, amiről ebben képet kapott. Az itthoni ellátási nehézségek, fel-fellobbanó ijesztő hírek után döbbenetes élmény lehetett a szemtanú előadásában hallani, milyen is valójában a front, milyen élményekre kell felkészülnie a „civil” lakosságnak:
„Nos, félperc múlva már mindannyian pincénkben szorongtunk fakón, egymás arcán rémüldözve. Csókoltuk, simogattuk, öleltük, vigasztaltuk egymást, s hangosan imádkoztunk, tudatával az elkerülhetetlen halálnak. Akár valaha az első keresztények a föld alatt.
Kinn az utcán zűrzavar s lárma volt, lónyerítés, dübörgés, kiáltozás s jajgatás.
S ebbe a zsivajba, túlüvöltve mindent, mint valami iszonyatos madarak csaptak alá az égből borzalmas vijjogással a lövedékek. S közben sűrű fegyverropogás is zuhogott le a házfedelekre, mint valami kísérteties zápor. S újra csend lett egyszerre, csak egy közelben égő ház gerendái pattogtak, s beomlásuk robaja hallott.”
Kétségtelen, Tersánszky számára nem az volt a legfontosabb, hogy magát a harcot, az öldöklést ábrázolja. A háború csak alkalom, háttere egy életsors fordulatának, új és új megnyilatkozásának. Vannak azonban a regénynek olyan részletei, melyek arról árulkodnak, hogy Háborús naplójában kifejtett gondolatai állandóan foglalkoztatják az írót. Mi értelme van az egésznek? – ez a kérdés vetődik fel szokatlan élességgel a két orosz tiszt, Nikolaj és Maklakov párbeszédében. Utóbbi még azt is megkockáztatja: érthetetlen, hogy az esztelen öldöklésbe hajszolt közkatonák nem fordítják meg fegyvereiket, s nem rontanak „hajcsáraikra”. S nem kevésbé jellemző az a részlet sem, melyben – a regény legvégén – Viga válaszlevelét olvashatjuk, s benne a következő, metszően ironikus sorokat. Ezek épp ellenpontozottságukkal keltenek kérlelhetetlenül egyértelmű hatást:
„Istenem, ennek a borzasztó háborúnak még csak előszele is mennyi könnyet, mennyi szenvedést hozott és pusztulást. Hát még most mi van! S még mi következhet!…
Szinte röstellem bevallani, hogy nekünk még hasznunk van ebből a háborúból. Nem elég, hogy Rajmund csámpás untauglich, még ezenfelül szállítunk a hadseregnek, s ez háromszoros forgalmat hoz a vállalatnak.”
Tersánszky sosem azzal a szándékkal írta műveit, hogy leleplezzen, számára az epikus anyag feldolgozása, az élettények rögzítése az igazán izgalmas írói feladat. De az életet világosan átlátta, és a Viszontlátásra, drága… többek között a hiteles ábrázolás révén válik teljes értékű háborúellenes dokumentummá. Míg A margarétás dalban – melynek élményanyaga nagyjából hasonló – elsősorban a beteljesületlen szerelem kérdése foglalkoztatja, itt azt a folyamatot mutatja be, ahogy a háború, vagy a háborús légkör tönkreteszi az emberi életet, tartást. Pedig a harctéri események – bármily döbbenetes lehetett is hatásuk a csatáktól távol élő olvasókra – inkább a cselekmény kulisszái. „De, hogy a háború mégis el tud férni e regényben – írja Ady Endre –, ez a legnagyobb virtus, ezt csinálta meg Tersánszky úgy, hogy: a Háború nem fontos. Egy élet fontos, egy sors, egy logikus vagy logikátlan vég, egy történet vagy történetté mállott líra a fontos.” (Ady ebben a bírálatában nagyszerű érzékkel figyelmeztet a Társánszky-mű másik fontos vonására, a „csak azért is” optimizmusra, mely legtöbb regényét később is átszövi.)
Ugyanezt vagy legalább is hasonló írói fogást figyelhetünk meg A kék gondviselésben is, mely lényegtelenebb, eseménytelenebb mű. A cselekmény is vontatottabban csordogál, a gondolati anyag is szegényesebb. De a szereplők számtalan megnyilatkozása akár a Viszontlátásra, drágá…-nak is része lehetne. Mivel A kék gondviselés a kor egyre divatosabb lélektani regényének kísérlete, ebben természetesen inkább az egyén s az egyén problémái jelennek meg, s a háborút is úgy ábrázolja, mint a személyes lét érdekes vagy kellemetlen hátterét. Ebben is gyakran él a már megfigyelt ellenpontozás eszközével, amikor szinte szenvtelen leírással érzékelteti, milyen kibékíthetetlen ellentétben van egymással az egyéni önzés és a kollektív tragédia. Darabonth Károly, a vidéki öregúr azért utazik felháborodással a városba, mert háza közelében egy részvénytársaság „valami gyárat létesített”, amelynek „gyalázatos” füstje megzavarja az öregúr lakóinak nyugalmát, s azok most sorra felmondanak a kiállhatatlan bűz miatt.
„…s itt valósággal elemi felháborodás vette elő az öregurat, míg róla beszélt.
Az utcán a rikkancsok épp egy napilap legújabb kiadását üvöltötték, visították, harsogták s énekelték. Vérpatakokról, bűzhödt hullatömegekről, lángoló s füstölgő városokról s falvakról a földön, bukfencező repülőgépekről a levegőben, szétrobbanó hajókról a vízen és víz alatt, fölvetődő aknákról a föld alatt, sőt legújabban mind előnyösebben szereplő gyilkos, fojtó gázokról.”
A kék gondviselésben többször állítja szembe az önző emberi gondolkodást a háború kollektív drámájával, de ezek az ellentétek olykor konstruáltak. A regény legellenszenvesebb szereplője, az orvos, miközben előtte egy újságból szinte kiáltanak rá a címek, melyek csapataink újabb diadalát hirdetik, „kellemesen tűnődik”, kaland lehetőségeit latolgatja, s közben valahol a világban „ezrek vére csurog, s kínja üvölt a szeles, fagyos decemberi égre”.
Az olvasóban felmerül a gondolat: amikor ezeket a részeket fogalmazta az író, vajon nem érezte-e a katonák, a fronton harcolók megvető ellenszenvét az otthon „dekkoló” civilek ellen? Ahogy egyéniségét, a békésnek mondott polgári élet elleni, olykor kihívó lázadozásait ismerjük, vagy ahogy a legendák is megörökítik életvitelét, e lehetőséget nem lehet, nem is szabad kizárnunk. Az állandó életveszélyben élő embernek biztonságban élő társai iránt érzett irigysége, a megpróbáltatásoktól mentesülő iránti lenézése bizonyára motiválja, olykor magyarázza is azt a metsző, leleplező iróniát, mellyel Tersánszky a hátország viszonyait, hazug morálját, üres életvitelét jellemzi. A kék gondviselés olykor teoretikusnak érzett kijelentései között azonban akadnak olyanok is, melyeket bizonyára ő gondolt végig nem egyszer, miközben az olasz front kezdeti gondtalansága után belekerült Isonzó poklába. Vajon e megváltozott világban érdemes-e művészettel foglalkozni? Van-e létjogosultsága a gyönyörködtetésre termett művészeteknek olyan korban, midőn mindenütt vér folyik, fájdalom szakad fel a szívekből? Taksy Gáborral, a regény bohém festőjével így fogalmaztatja meg ezt a gondolatot: „…a világ meg van őrülve, gyűlölségben veszett, kínjában ordít, fájdalmában gyászol, vagy máról holnapra habzsol. Kinek kellenek most szépségek, érzések, művészet?” S ugyancsak Taksy mondja el – többször is –, hogy a fronton élő ember, ha állati sorban van is és folytonos életveszélyben, egy ponton előnyt élvez a hátországban maradttal: neki az a gondja, hogy kapjon enni és inni, s megússza ép bőrrel az éppen adott napot, de a viszonylagos nyugalomban arra is válaszolni kell, mit hoz a holnap, hogyan alakul a világ – és benne a Tersánszky számára oly fontos művészetek – képe. Mert a háború a benne harcoló számára „ördögi, nyomorult hősköltemény”; mégiscsak éposz, melyet dalnoka megénekel majd, s ebből ismerik meg igazi természetét a következő nemzedékek, nem pedig a résztvevők csonka karjából és sebeiből.
A kék gondviselésnek ezen a pontján az író a maga jövendőre is érvényes ars poeticáját, művészi magatartását fogalmazza meg. Elbeszéléseinek és regényeinek vissza-visszatérő témája lesz a háború, melyet átélt, melynek minden szenvedéséből kijutott neki, s mégis vállalta eposzírói szerepét, aki az időben távolodva a szörnyű pusztulások emberi tanulságai mellett, a fájdalmak enyhültén, humoros, mulatságos epizódokat is fel tudott mutatni, meg tudott örökíteni. A margarétás daltól a Rekőttesig így születnek az emlékező művek, melyeknek világát tovább mélyítik és gazdagítják a második világháború tapasztalatai, amikor Tersánszky a „hátország” világát is kitapasztalhatta, s rájöhetett, hogy az sem emberibb, mint a fronté.
„Ez a fiatal költő – Ignotus bírálatából idézzük a frappáns megállapítást – úgy tud írni, hogy olvastára egy darab életet él le az ember, s írásainak élmény gyanánt marad meg nyoma az olvasóban.” A Viszontlátásra, drága… ugyanis nemcsak az ábrázolás objektivitásával és ellentéteivel ragad meg, hanem azzal a lebbenő iróniával, mely végig jellemzi a történet előadását, stíluseszközeinek kiválasztását. Mintha véges-végig idézőjelesen írná regényét: Nela előadásában mindvégig érezni a századvég dekoratív stílusának ironikus visszhangjait. (Kerékgyártó István, Tersánszky monográfusa, Kármán József Fannyjának gunyoros „idézőjeleire” gondol, Tersánszky inkább mindenfajta mesterséges stílus, kimódolt előadásmód ellen lázadt.) Nela előadását romantikus pátosz, túlfűtöttség, hisztériába hajló felfokozottság is jellemzi. Képzeletében kocsin hajt végig a Mickiewicz-fasoron, s „szelíden, kedvesen” hajol ki a hintó ablakán. Ugyanakkor a józan, kiábrándító valóságot, az álomi jelenet ellentétét e szavakkal jellemzi: „Egy kilyukadt cipő napok hosszat halálos levertséget idézett elő bensőmben s minden órában eszembe juttatta az öngyilkosságot, s ingerültté, rosszindulatúvá tett hozzátartozóimmal.”
A kor irodalmi divatja szerint Tersánszky is alkalmaz regényében hosszú monológokat, melyek során alaposabban bepillanthatunk Nela érzés- és gondolatvilágába. Ezek közül a legjellemzőbb során Oroszországba képzeli magát – talán ez az asszociáció indította arra a regény kritikusait, hogy a Viszontlátásra, drága… előzményeit az orosz kisregényben keressék –, hol „úrnője lesz egy úri háznak”, ahol „estélyt ad”. S mert „nagyapus” alakja nem illik bele az idillire alakított képbe, „hátha egy golyó találja őt útközben”. Mert Tersánszky nemcsak iróniával idézi vissza a századvégi monologizálást, hanem érezteti annak képtelenségét is. A lány hamar kizökken álmodozásából, s lelkifurdalással gondol arra, hogy vágyai kedvéért föláldozza a valóságot, amelyből ki kell vágnia magát, amelyet ki kell bírnia. S hiába játssza elbűvölően, megejtő szépséggel Beethoven Mondschein-szonátáját – a romantikus regényekben és elbeszélésekben ez hangzott fel váltogatva a Pathétique-kel –, hiába futja el utána „forró láz”, Nikolaj viselkedése visszarántja a hétköznapi valóságba „teljes póztalanságával”.
Remekül megkomponált jelenetben ábrázolja Tersánszky Nikolaj és Nela testi kapcsolatát. Ennek során végig az alkatától idegen, dekoratív stíluseszközökkel él: a lány ajkáról gyakran röppen fel a mesterkélt „ah” indulatszó, s „élvetegen fájó”-nak érzi a kemény férfi közelében „önnön idomainak puhaságát”. A háttérben pedig időnként puskatussal dörömbölnek a katonák a ház ajtaján, s az utcán a menekülők lábdobogása hallik. A díszletek előterében játszódó érzelmes jelenetek így válnak szinte képtelenné, az író érezteti, hogy mindez egy mesterségesen felcsigázott, hazug lázban születik, s a valóságos élet az emberek többségéből más reflexeket vált ki. Nela is életéért küzd, s így e romantikus pátosz, túldimenzionáltság paradox ellentmondásban van a háborús-megszállt kisvárosból felhangzó lövések dörrenésével, az elszórtan megszólaló fegyverek zajával. Már az elbeszélések is jellemző módon éltek az ellentét eszközével, Nela szerelmei és a tragikus háttér is ilyen ellentétpárt alkot, mely végeredményben ugyancsak a háború felfordulásának sajátos érzékeltetése. Tersánszky alkatától amúgy is idegen az ilyen mesterkélt ábrázolásmód. Még azokban a leírásaiban is, melyekben engedményt tesz a szecessziós ízlésnek, egy-egy közbeiktatott jelző, hangulatfestő ige az író legsajátabb természetére utal. A kék gondviselés egyik tájleírására gondolunk például: „benn a körúton, a télelejei délután levegős vásznára már javában mázolta kora barnáit, vöröseit, sárgáit az alkonyat, mint valami mogorva, únott kontár. Borús, enyhe hőmérséklet volt, ami a hóesést előzi meg.”
A Viszontlátásra, drágá…-ban ellentétképző szerepe van a félelmetes eseményeket ábrázoló mesei elemeknek is. Tersánszky stílusának jellegzetessége, hogy a népmese fordulatait is szívesen veszi át, egyszerűsége, áttetsző szerkesztése is ebbe az irányba utal. A regény elején, a magára maradó Nela, miközben kilátástalannak érzi a tönkrement család sorsát, olyan hangú levelet ír Vigának, mintha mesét mondana. S a mese egyszerűsége olykor lírai elemekkel színeződik. Az író általában nem sok gondot fordít a fogalmazásra. Mondatai olykor lomposak, szórendi következetlenségei is meglepik az olvasót. Nyilvánvaló, hogy regényeinek kompozíciójában, előadásmódjában is az élőbeszéd kötetlenségét, szabálytalanságát igyekezett érvényesíteni, s azt a sajátosságát, hogy elsősorban kapcsolatot akar teremteni a hallgatóval, s csak aztán gyönyörködtetni. Olykor azonban tetten érhetjük Tersánszkyt, a költőt, aki váratlanul fénnyel árasztja el a hétköznapi mederben csordogáló epikumot. Nela így emlékezik egyik estéjükre: „…magam is éreztem egy-két pohárka könnyű mámorát. Enyhe, kellemes bánat zenélt szívemben. Arcom tüzelt kissé, s gondolataim s érzéseim úgy váltakoztak, mint futamok a zongorán.” Vagy a lány felfokozott, csapongó gondolatainak hátterében szinte expresszionisztikus villódzással feltűnő tájrajz: „Micsoda város?… Vízáradat visz tova sikátorain… Fekete, rozoga házak… Alkonyat lángol az égen…”
Tersánszky más, röviden már jelzett írói fogásait is nyomon követhetjük két háborús regényében. Már jeleztük, hogy nem sokat bíbelődik az elbeszélésnek olyan – hagyományos – eszközeivel, melyet a cselekmény folyamatában mellékesnek érez. A Viszontlátásra, drága… a levéllel indul, befejezése pedig kissé elkapkodott, „az író epilógusa sem olyan stílusos, amilyennek ő eleve kigondolta” – írja ezzel kapcsolatban Ady Endre, aki magát a levélformát is, melyet a regény más kritikusai meglepő újdonságnak éreztek, „keresett”-nek nevezte. A kék gondviselésben pedig feltűnik egy később sztereotípiává váló szerkezeti elem, részletes motiváció, magyarázat helyett az író ilyen s ehhez hasonló, szinte türelmetlennek ható – a mesélő szituációt erősítő – fordulattal lendíti előre a cselekményt: „arról van szó”; „hogy nagyjában tájékozva legyünk”; „ez eseménnyel nem foglalkozhatunk többet”…Mert Tersánszky számára mindennél fontosabb az a mondandó, melyet maga elé tűzött, s melyet a regény szereplőinek olykor türelmetlen mozgatásával is, de határozottan, egyértelműen akar kifejezni. A Viszontlátásra, drágá…-ban a cél: bemutatni, hogyan keresi az ember az élet lehetőségeit a háborúban, s mint semmisíti az meg álmait. A kék gondviselés képlete még ennél is egyszerűbb: ebben az emberi képmutatást ábrázolja a főhős, az orvos alakjában, s azt a folyamatot, ahogy felelőssé válik tiszta, bűntelen életű felesége haláláért. Ez művészi célja, e felé törekszik szinte nyugtalan szenvedéllyel az író, miközben az értékesebbik műben kisebb ügyetlenségeket követ el, a másikat pedig félbe-szerbe hagyja. Amit mond, átélte, s ezt a primér hitelességet, élményszerűséget akarja közvetíteni mindenfajta mesterkéltség nélkül. Erre céloz a Viszontlátásra, drágá…-ról írt Népszava-beli bírálatában Halasi Andor: „…azt érezzük, hogy az író válogatást kerülve, nyílt kedvvel és skrupulus nélkül írta le a mondatokat, azt sem bánva, ha régies és kissé ábrándos szavak csöppennek ki a tolla alól. Inkább szívügye, mint művészi föladata a mondanivaló – és ez ad stílust, megragadó erőt a munkájának.”
Hogy mindez személyes ügye is Tersánszkynak, jól bizonyíthatja az események felületén villódzó humor, irónia. Azok a majdnem anekdotikus történetek, melyek a Viszontlátásra, drágá…-t fűszerezik, nemcsak lassítják a cselekmény menetét, hanem a háborús viszonyoknak is jellemző képét adják, a véres események között is élő és erőre kapó emberiességet bizonyítják. A kék gondviselés iróniája metsző: Kocsiss Gyulával és a hozzá hasonlókkal nem vállal semmiféle közösséget sem az író. Erre a távolságtartásra, leleplező, gunyoros iróniára mi sem jellemzőbb, mint ahogy az orvos visszatérő gesztusát leírja: „… fejét kissé feltartva, s száját kissé kitátva, bal keze hüvelyk- és mutatóujja közé fogta két ajkszegletét, s megdörzsölte azokat nyírott bajusza tövéig. Majd mintegy mérsékelten önmagát kapva szájon, egész tenyerét végigvonta bajuszán, orrtövétől álláig eltakarva még mindig tátva hagyott száját.” Kicsinyes, hitvány ember az orvos, aki nagy kalandokra vágyik, de az ő álmai sosem teljesedhetnek be. Mint ahogy felesége, az ártatlan asszony is hiába álmodozik, férje áldozataként majd az öngyilkosságot választja.
Pedig Tersánszky mély rokonszenvvel ábrázolja az élet álmodóit, akik modern Lermontov-hősökként próbálják valósággá élni képzeletük álomvilágát. Ilyen álmodó a Viszontlátásra, drága… főalakja, Nela (s még inkább ilyen lesz majd A margarétás dal Sa-ja), s ilyen A kék gondviselés Taksyja, aki álmodozva fújja cigarettája füstjét kórházi ágyán, s közben az életről és a művészetről gondolkodik. Kocsiss Gyuláné is álmodozik, A kék gondviselés tragikus sorsú hősnője, aki akár egy új Karenina Anna is lehetne, ha tenni is merne valamit, ha nemcsak lelkifurdalással gondolna a fiatal hadnagyra, akivel a véletlen hozta össze, hanem vállalná is teljes önmagát és elhagyná férjét, az egyik legellenszenvesebb és leghitványabb Tersánszky-figurát. Sorsában mintha azt akarná példázni az író, hogy az önanalízis, a körben forgó gondolkodás sosem győzedelmeskedhetik az élettel szemben. Nela lesüllyed a háborúban, de mégiscsak életben, sőt a maga módján tisztának is marad, hiszen a vele történtekért nem ő a felelős, felmenti őt az irgalmas írói ítélkezés. Ezért érezhette úgy Ady, hogy a Viszontlátásra, drága… nemcsak háborús regény, hanem „föl is bátorítja” olvasóját, s ebben rejlik tünékeny szépségének titka és magyarázata.
Ebben a vonatkozásban – hogy az életet választja az erkölcsi lealacsonyodással és a beteljesítetlen álmokkal szemben, bármilyen szennyes is az az élet – önvallomásnak is felfoghatjuk a Viszontlátásra, drágá…-t. Mint ahogy Tersánszky világszemléletének és létfelfogásának személyes elemei bukkannak fel abban a monológban is, melyet Nikolaj mond el tiszttársával folytatott vitája közben:
„…részemről semmi okom sincs kételkedni éppen egy elkövetkezendő aranykorban, mikor is elkerülhetők lesznek efféle mai szörnyűségek. Csupán ennek előmozdításában nem tudok részt kérni, tekintve tökéletes bizonytalanságom az előmozdítás helyes és nem helyes útjai felől. Ez nyilván ösztön dolga. De hisz épp azért vagyok lemondó vagy szemlélődő, ha úgy tetszik, minthogy tévelygő vagyok belső sugallataimban a helyes s nem helyes felől, mely minden tettek forrása. Feltéve persze azt, amit én nem tudok elképzelni, hogy csupán önzetlen világjavító kívánnék lenni és semmi más. Mint ahogy egyáltalán nem kívánok, s ha hóbortjaim vannak, azok egészen más természetűek. Mert hisz részemről jogom van azt keresni a dolgokban, amit akarok. Élvet vagy érdekességet, nemeset vagy nemtelent. Hisz ebben alig korlátoz a rend, melyet te gyalázol, s mellyel én, meglehet, sok kétely s tusa s szenvedés árán, immár nem törődöm… De aki zúgolódik s felháborodik, mint te is, annak nyilván van valami hite, hogy javítani tud a dolgokon.”
Talán az a leginkább jellemző ebben az önvallomásként is értelmezhető részletben, amit az ösztönösségről ír Tersánszky. Valószínűsíthetjük: ő maga sem látta pontosan, hová, merre vezet a kiút a szörnyűségekből, s nem akart prófétálni sem. A „rend” által megszabott törvényeket relatívnak vélte. Ezért fordult megkülönböztetett figyelemmel – és szeretettel a társadalom peremén élő, vegetáló, ügyeskedő kis és nagyobb csirkefogók felé, akikben a maguk normája szerinti erkölcs megnyilvánulását kereste és mutatta fel.
Amíg azonban végérvényesen rájuk talált, le kellett számolnia a világháború utáni korszak társadalmával is. Ezt ugyancsak olyan „rend”-nek érezte, mely nem korlátozhatja törekvéseiben. S túl kellett esnie egyéni élete súlyos válságán is, mely egy szerencsére sikertelen öngyilkossági kísérletben csúcsosodott ki. (Az öngyilkosság gondolata különben a Háborús naplóban és a Viszontlátásra, drága… lapjain is felbukkan, mint az élet keserveivel való leszámolás bátor gesztusa.)
vissza a tartalomhoz

Erkölcs és társadalom

Tersánszky azokban a napokban érkezik Budapestre, amikor összeomlik a Tanácsköztársaság, és az intervenciós csapatok bevonulnak a fővárosba. Olyan időszak következik életében, amikor Kakuk Marci módjára tengeti életét. Napról napra él, a Vág utcai úgynevezett Népszállóban éjszakázik napi húsz fillérért, s könyveit olykor a városligeti padokon írja. Kiadója nincs, a Nyugat, mely most is otthont igyekszik nyújtani neki, maga is meglehetősen zilált napokat él át. 1920-ban két elbeszélése jelenik meg itt, A két fivér és a Heródes király babonája. 1921-ben folytatásokban közli a lap a Rossz szomszédok című regényt. Egyéb honoráriumot sehonnan sem kap. Nem csoda, hogy kilátástalannak érzi helyzetét. 1921 júniusában öngyilkosságot kísérel meg, a Dunába veti magát, a vízben azonban erősebb életösztöne: egy propellerhez úszik és a matrózok kihúzzák. Öngyilkossági szándékát nyilván az a tény is motiválja, hogy családja szétzüllött, tönkrement, anyja meghalt.
Egy nyilatkozatában azonban más, nem kevésbé fontos dolgokat is elmond önmagáról. „Mintha elvágtak volna bennem valamit – a Négyszemközt Tersánszky Józsi Jenővel címmel megjelent beszélgetésben olvashatjuk e sorokat a Literatura 1927. évi 7. számában. – Kételkedővé és bizonytalanná lettem én, aki maga voltam az egészség. Történt valami velem, aminek nem kellett volna megtörténnie. Ami megbénított. Így szárnyaszegetten érkeztem haza az olasz fogságból, így kellett megküzdenem a rám nehezedő új életfeltételekkel. Rettentő sokat írtam ezekben az esztendőkben. Egész sor regényt: A kék gondviselést, a Rossz szomszédokat, a Két zöld ászt, A repülő családot. De ezeket a könyveket nem az az ember írta, aki a régieket. Egy fáradt, keserű ember gyötörte át magát rajtuk, aki másra gondolt írás közben, aki nem engedte háborgó bensejét szóhoz jutni, aki azért írt, mert pénzt akart keresni, mert meg akart élni munkájából…” Életének szinte minden apró mozzanatáról leszámoló kisebb írásaiban nyomát sem találjuk, mi lehetett az az esemény, melyről csak ennyit árul el: történt valami, aminek nem kellett volna megtörténnie. Annyi bizonyos, hogy íróilag, elbizonytalanodott. A Viszontlátásra, drága… sok századvégi reminiszcenciája, még inkább A kék gondviselés túlságosan is egyértelmű pszichologizálása azt jelzik, hogy Tersánszky alkatától idegen feladatra vállalkozott, amikor igyekezett kiszolgálni a korízlést. A húszas évek elején keletkezett regényei, melyekről önvallomásában szól, ugyancsak arra mutatnak, hogy korábbi természetes könnyedségét inkább görcsös erőlködés váltotta fel, s mondanivalóját tételszerűen igyekszik megfogalmazni.
Otthontalannak, gyökértelennek érezhette magát Budapesten is. A húszas évek legelején a korábban mohón terjeszkedő, a művészeknek kalandot és lehetőséget ígérő főváros nem régi kedves arcát mutatta már. A háború anyagi romlásának következményeit mindenki megérezte. Rövid időre alámerültek Babits Kártyavárának vállalkozó figurái, s helyükbe olyan törtetők léptek, mint az Édes Anna Vízi Kornélja. A vesztett világháború, a bukott forradalmak és Trianon krízise az irodalomnak is súlyos válságát jelentette. Szaladva fájó talpakon – ezt a címet választja költeményének Babits Mihály:
Én csak azt szeretném tudni, mi lesz ezután?
Annyi lángon átláboltunk, annyi vad csudán,
annyi véres kínon, kékes dekadencián
égő lábbal állunk itt az Óperencián.

Partos Óperenciának semmisége int:
rá sem érünk félni tőle; megtorpanva mind
csak a kínt jajgatjuk, a bizsergő tompa kínt,
kapkodva csallános táncban égő talpaink.

Ó, milyen bál bírt bennünket eddig hajtani?
Olyan e homály előttünk, mint a hajnali
köd a bús kicsapongónak, kinek ajkai
kínos csókoktól sebessek, tánctól sarkai.

Krisztus urunk, jőjj, jelenj meg méltóságosan,
fájó lábunk hős kezedbe fogd jóságosan
könnyel öntözd meg helyettünk imádságosan,
ne engedd, hogy elepedjünk ily halálosan!
Hasonló, tétova bizonytalanság-érzés, gyökértelenség-hangulat ül Kosztolányi új ciklusán, A bús férfi panaszain, melynek egyik versében ezt az árulkodó önvallomást olvashatjuk: „Elég a jaj. Ki innen a mezőre. – És dúlt arccal ajtót nyitok.” Költők, kik korábban oly büszke öntudattal és hódító szándékkal költöztek a fővárosba, most vidéki azilumaikba menekülnek: Babits például Esztergom-Előhegyre, távolra a nagyváros lüktető forgatagától, az „embervegetációtól”.
Nem véletlen, hogy a Rossz szomszédok második könyvének bevezető részében Tersánszky áthevült, patetikus prózaversben idézi szeretett, ellentétektől szabdalt Budapestjét:
Budapest, te hamar cseperedett városkamasz!
Mámor és ifjúság szivárványhólyaga szemeiden!
Magasztos ábrándok bódultja s tehetetlen léhaságban hengergő, te!
Céda némberkacaj reszketteti szíved s füleid cigányaid zenéje andalítja, mialatt mindkettő zsebeid dézsmálja.
Lelked bomlott ellentétekben s féktelen nagyravágyástól zihál.
Keresed önmagad, eszményeket másolván, s csüggeszt, hogy nem másulsz azokra, az öröm helyett, hisz önmagad vagy, még gyatraságaidban is. Vagy főleg azokban.
De megjelenik a nagyváros képe más asszociációs mezőben is, a Rossz szomszédok főhősének, Feladlak úrnak képzeletében. (Feladlak úr egyenes ági leszármazottja A kék gondviselés Dr. Kocsiss Gyulájának. Az orvos öngyilkosságba kergeti feleségét, Feladlak úr viszont boldogtalanná teszi „Kuvik nagysám”-ot.) „Sok mindent észlelt Feladlak úr, mikről addig könyveire s rajzaira hajolva kevés fogalma volt. Mint alusszák az igazak álmát emberek, kik helyett nyomorult zsebmetszőket akasztanak fel, mert nem okosan választották meg a boldogulás s vagyonszerzés módját. Mint támadt dúskálás a tobzódó üres gyomrok korgásából, mit estélyek zsivaja s dalszínházak zenéje tesz halhatatlanná.”
A világvárossá növekvő Budapest fejlődése közben elmetszette azokat a szálakat, melyek a művészetet a népi gyökerekhez kötötték. Részben ezt felismerve indult el a század elején Bartók és Kodály népzenegyűjtő körútjaira. A Rossz szomszédokban Tersánszky is megpendít ilyen gondolatokat, amikor a regénybeli énektanár szájára voltaképp a maga művészetfelfogását adja. György Manfréd a többi között azért bírálja a fővárosi művészetet, mert „új helyett divatost, eredetiség helyett eredetieskedést” hozott, s megelégszik az utánzással és a „másolatok” kultuszával. Itt is annak a belső válságnak egyik gyökerére tapinthatunk, mely Tersánszkyt majdnem tragédiába sodorta: ő egészen eredeti, tőről metszett írónak tartotta magát, s megvetően szólt minden „üvegházi” művészetről. Ám ez az őseredetiség Osvát Ernő számára is idegen volt, s írói irányát mindvégig bizonyos mértékű idegenkedéssel, értetlenséggel fogadták kortársai és nemzedéktársai is. Amikor 1928-ban Szegi Pál a negyvenéves írót köszöntötte a Nyugat hasábjain, célzott is erre: „Bélyegesen magyar sors a Tersánszky Józsi Jenőé! Mintha babonás magyar szerencsétlenségünk teljesedett volna be rajta, s olyan legendás mértékben, ahogy csak Ady Endre tudta elképzelni a magyar sorsot magának! Íme, a hiába nagyratörés, a visszhangtalan kiáltás! Saját tüzének hamuja temeti be lelkét. Tersánszky Józsi Jenő életrajza vádirat lehetne a nagy magyar Közöny, a magyarság öngyilkos, önpazarló lelkiismerete ellen.”
„Isten tudja, mi lesz ezekkel a régi polgár nevekkel, hova kallódnak, alig hallani már itt-ott őket. Nyilván gazdasági okok teszik.” Ezzel a gondolattal fejeződik be a Rossz szomszédok. Tersánszky világosan látja a pénz szerepét, s azt is, hogy az akaratgyenge középrétegek fokról fokra és megállíthatatlanul csúsznak lefelé a társadalmi ranglétrán. Részben ennek a folyamatnak okait keresi a Két Zöld ászban és a Rossz szomszédokban. Mindkettő az erkölcsi züllés pontos, hiteles rajza. Az előbbiben azt mutatja be, hogyan válik Buzikán Mátyás játékszenvedélye rabjává, mint veszti el erkölcsi tartását. Az utóbbiban Feladlak úr hasonló típus: ő maga asszimilálódik új környezetéhez, gazdag feleséget vesz el, tagja lesz az üzleti arisztokráciának, s közben hidegvérűen tönkreteszi Darabonthék szomszédjának, Angyalosai Terikének életét. Terike apja, Angyalosai Gáspár egy másik szenvedély rabja és kárvallottja: az alkoholé. Terike később Pestre kerül, ott énekel (innen a „Kuvik” elnevezés), de sorsát, mint a végzet angyala, újra meg újra keresztezi Feladlak úr, aki onnan nyerte zengzetes nevét, hogy már serdülő ifjúságában is szívesen beárulta vásott osztálytársait a tanítónak. Az öreg Darabonth Károly és unokaöccse, Feladlak úr polgári jómódban élnek, Angyalossiék, a szomszédok azonban feltartóztathatatlanul süllyednek a kietlen szegénységbe. S Buzikán Mátyás, a kártyás is megtapasztalja az elesettség és a társadalomból való kivetettség legmélyebb bugyrait. Kakuk Marci is a legszegényebbek közül való, de az ő elesettségét enyhíti élni akarása és az a kedves, évődő humor, mellyel alakját bevonja az író. Buzikán Mátyás, Angyalossi Gáspár és A repülő család artistáinak sorsa azonban kietlen. Bennük azt a végletes keserűséget fejezi ki Tersánszky, mely őt is megkísértette ezekben az években. A repülő családban lépten-nyomon reménytelenségbe ütközünk: szereplőinek nagy része nem tudja, mit hoz majd a holnap, jut-e betevő falatjuk. S a szegénységgel az érzelmi kiüresedés is együtt jár: sem Buzikán Mátyás, sem Angyalosai Gáspár, sem A repülő család egyes szám első személyben beszélő hősének ingatag sorsú apja nem képes tartós szeretetre, körülöttük minden forr az idegességtől, környezetük helyzetét megmérgezi labilis idegállapotuk. Ők valamennyien lecsúszott vagy romló egzisztenciák. Velük szemben állnak azok, akiknek kezdettől életformája a szegénység, akik beleszülettek ebbe a létformába, s az élet súlya alatt ki tudják alakítani magukban poézisét is.
A szegények iránti megértés és részvét nemcsak Tersánszky regényeit jellemzi e korban. Ugyanez a gondolat húzódik végig – természetesen a maga felfokozott módján – Szabó Dezső Jaj! című elbeszéléskötetében, mely ugyancsak 1923-ban jelent meg, mint A repülő család. Tersánszky azonban éreztetni tudja a szegénység oldott, földi békességet hozó életérzését. A repülő család artistáinak sorsa szinte reménytelen. Először nagy sikerrel szerepelnek, komoly bevételhez jutnak. Ekkor azonban váratlanul beköszönt a rossz idő, a nyitott sátortető alatt nem tudnak előadást rendezni, lassan felélik megtakarított pénzüket, kölcsönökre szorulnak, s fokozatosan kopik le róluk az a varázs, amelyet a világlátott embereknek tulajdonít a kisvárosi ember. ám még ekkor is megértést és békességet hoznak mindenüvé, ahol megfordulnak. Nem élethelyzetükből, hanem egyéniségükből fakad ez: megnyugtatóak, szerények maradnak, s a legnehezebb pillanatokban is érintetlenül őrzik tiszta emberségüket.
„Mint szebbik és jobbik otthonukba” tér meg A repülő család gyerekhőse a komédiásokhoz. S paradox módon úgy érzi a regény végén is, hogy „foltos gyermekéveik”-nek legboldogabb fejezete záródott le akkor, amikor elbúcsúztatják az artistákat, s ők visszatérnek a városkába. Ebben az emberi melegségben, az érintetlenül maradt érzelmek sugárzásában éri tettem Tersánszky a szegénység költészetét. Nem mintha elhallgatná igazi természetét, emberellenes voltát. Ahogy ő a szegénységet, az elesettséget ábrázolja, abban nincs lázító. Belőle – noha témáik rokonok – hiányzik Szabó Dezső lázadozó magamutogatása. Kettejük alkatának és ábrázolásának különbségére Féja Géza mutatott rá Tersánszky Józsi Jenő című tanulmányában: „Szabó Dezső ironikus állásfoglalása… egyéniségének sértődöttségéből és mérhetetlen, olykor betegességbe csapó egyéni hatalomvágyából származik. Szabó Dezső iróniájával áll bosszút a világon s embertársain, akik nem kenték királlyá, és hiába készítgette a homlokát, a babérlevelet inkább burgonyafőzelékben hasznosították. Tersánszky isteni iróniát észlel a sorsban, ismeretlen gyökerekből eredő meglepő »számítást«, mely közönyösen áthúzza az emberi számítás öntelt vonalkáit. Az ember belebódul a maga »matematikájába«, és küzdeni próbál a végzet kérlelhetetlen számításával, ebből az összeütközésből származik a nagy ironikus színjáték, a könnyezve kacagtató sorsélmény. Ám ez az összeütközés mégis gyönyörű és termékenyítő: minden szépet és érdemest fölver az emberben, őt kell a sors legkülönb izgatószerének tekintenünk, mely megmozdítja a szunnyadozó életanyagot és érdemes drámába kényszeríti. Az »isteni« iróniára különféleképp válaszol az ember: alázattal, megalkuvással, beletörődéssel, olykor lázadással; Tersánszky válasza: a humor. Tersánszkynál a humor őselv és világmagyarázat, végleteket békítgető emberi megértés s megbocsájtás; drámai egyensúly, mely mosolyogni képes; a tragédia kegyetlen szűrőjén tisztult életkedv.”
E jellemzés a maga teljességében csak a Kakuk Marci után igaz. Akkor már el lehet mondani, hogy a humor a derűs életegyensúly biztosítéka Tersánszkynál. A húszas évek elején kelt regényeiben azonban nagyon is kietlennek ábrázolja a szegénységet, s ha érezteti is megőrzött emberies tartalmait, leírásával, ábrázolásával ér el hatást. Milyen szomorú és jellemző, ahogy A repülő családban a tanító szemügyre veszi Mister Fred nyomorúságos külsejét, melyen a hajdani eleganciát megfakították a nélkülözések. Vagy a Két Zöld ászban mily érzékletesen írja le a bádogosék szobabelsőjét! Tersánszkynál nagyon ritkák az ilyen részletezések. Hogy szokatlanul aprólékos gonddal ábrázolja a kietlen tárgyi környezetet, annak csak az lehet a magyarázata, hogy ily módon akarja igazán megmutatni a szegénység szinte lázító sivárságát:
„Most aztán ebből az előszobából nyílt a hátsó, vagyis nappali szoba. Ami először szembetűnt benne, az két kötél volt, mely öklömnyi göbökkel a padmaly egyik gerendájáról csüngött le két vaskampóról, és a végén két vasgyűrű. Alatta egy hosszú darabon ki is volt kopva a padló, mint egy teknő, amelynek taposott fold a feneke. A falnál két ágy, vörös terítővel, vasból. Egy nyitott pohárszék és egy asztal, mellette két hársszék és egy hárságy: pad vagy dívány céljául. Néhány kép, egy fél tükör a falon. Egy kályha, amin főztek is, s aminek csöve a szoba egyik sarkából a másikba volt vezetve, s drótokkal kötözve föl a mennyezet gerendájához. Ez volt a berendezés. Ám most már nyilván megközelítőleg sem jeleníti meg az egészet, ha külön-külön mindent így jelölök meg. A tükör légyköpéses, az ágyterítő szennyes, a hárságy, asztal, székek szurtosak, kopottak, foszlottak, a kályha sárga a rozsdától, a por vastagon mindenen, és ragadós, moslékos, piszkos, dögletes, undorító…”
Ez a leírás – melyet láthatóan el is unt közben a másfajta cselekményvezetésben inkább otthonos író („Ám most már nyilván megközelítőleg sem jeleníti meg az egészet, ha külön-külön mindent így jelölök meg…”) – nem idealizálja a szegénységet, s nem vonja be megbocsájtó, évődő humorral. A szegény ember telve lehet nemesebb érzésekkel, de környezetének szomorú kietlensége mégis lázítja az együttérzőt. Ezért sincsen igaza a kitűnő Vajthó Lászlónak, aki A repülő családot „igénytelen” munkának érezte, mely nem egyéb, „mint apró dolgok rajza”. Épp ezekben az apróságokban érhetjük tetten Tersánszky egyik vezérlő eszméjét: a szegénység minél hitelesebb ábrázolását. Hiszen Mister Fred, a hajdani artista fiúcska, akinek csodálatos bravúrjai lázba hozták a kisváros ifjúságát, változatlanul értékes ember maradt, ha külsejét elcsúfította, szikrázó értelmét elkoptatta is életformája és a nélkülözés sok kínja. Mint ahogy Angyalossi Gáspár is tehetséges üzletember, Buzikán Mátyás is megállapodott polgár maradhatna, ha nem kezdené ki jellemüket szenvedélyük, s nem küzdenének a szegénység ellen éppen azzal, hogy e szenvedélybe menekülnek előle. Tersánszky sok változatban, rendkívüli művészi megjelenítő erővel ábrázolja azt a folyamatot, ahogy a Rossz szomszédok Angyalossija és a Két zöld ász Buzikán Mátyása küzd mindinkább elhatalmasodó alkoholizmusa és kártyás volta ellen. A vesztes gyakran „haját cibálja”, „vicsorog” és „kacag, mint egy őrült”. Világosabb pillanataikban mindketten esküdöznek, hogy megállnak a lejtőn, s mindent újra kezdenek. Innen azonban már nincsen visszaút.
A kiszakadás egyetlen lehetőségét talán a cirkusz, a mutatvány, a súlytalanság állapota ígérheti. Ennek, ha körüllengi is az egzisztenciális bizonytalanság kínos érzése, még mindig „izgató varázsa” van. Nem véletlenül lett e talaját vesztő korszak művészetének kollektív szimbólumává a cirkusz, ahogy a középkoré a templom. A cirkuszi környezetben az ember megfeledkezik vagy megfeledkezhetik legalábbis a hétköznapok kietlen valóságáról, átadhatja magát a mutatvány örömének, melyek lelkéből elfojtott, ki nem élt primitív ösztönöket szabadítanak föl. Az akrobaták egyik napról a másikra élnek, nem köti őket a holnap gondja, csak a pillanat sikere a fontos számukra. Ez az a morál, melyet Tersánszky oly fontosnak érzett! Legsikerültebb hősei ugyanilyen pillanatemberek, akik fogcsikorgatva küzdenek megélhetésükért – ahogy a bohóc vagy az akrobata a tapsért; de hisz Kakuk Marcinak vagy a Legenda a nyúlpaprikásról Gazsijának is épp az a mutatványa, hogy egyáltalán életben marad, s fel-felkapaszkodik arra a trapézra, mely ingatagon leng a mélység fölött, mert rég elmúlt már a romantika kora, amely pszeudo-forradalmárokként ünnepelte a mutatványosokat és a bohócokat. De a cirkusz azért magában hordja még a menekülés lehetőségét! Töretlen őserőt őriz, s olyan távlatokat sejtet, amelyek a mindennapokba belerokkant ember számára az álmok birodalmát ígérik. „A cirkusz – írja Németh Andor A cirkusz és a modern művészetek című tanulmányában –, mihelyt felüti sátrát a faluban, mihelyt dobosaival, fehérre pingált bohócaival és egzotikus lovarnőivel, tevéivel és elefántjaival letelepedik valahol, egy csapásra föléleszti a középkor kalandos egzotizmusát, naiv iniciálé-színeit, s pirosbetűs ünnepnapok, egészségesen üde zsivajos vásárhangulatát. Így látja a cirkuszt Jókai Mór, ilyen vidám elfogulatlansággal festi meg vándoréletüket Tersánszky Józsi Jenő is, A repülő család című regényében.”
Maga az is a bírálat gesztusa, hogy Tersánszky a témát a cirkusz légterébe transzponálja. Kifejezi ő azonban sokkal egyértelműbben is a társadalom általa tapasztalt ellentéteit, igazságtalanságait. Ugyanolyan leleplező élességgel mutatja be az új világ gátlástalan haszonélvezőit, mint Kosztolányi teszi az Édes Annában. Donogány Gergely, a Rossz szomszédok egyik mellékalakja hosszú évekig Angyalossi Gáspár műhelyében dolgozott, mint a temetkezési vállalat segédje, aztán elváltak útjaik, s ő felkapaszkodott, a másik meg lecsúszott. De a „jókarban levő Donogány” azért „fölkapaszkodott kalmár” maradt. Angyalossin még feszül a frakk, de végképp kikezdte a külső és belső romlás. S mindenütt hasonlót látunk. Tersánszky nem színezi olyan tragikusra ezt a folyamatot, ezt a belső megrokkanást, kiégést, mint Móricz teszi. Egyszerűen és hűvösen számol be a grófról, aki nyakig úszik az adósságokban, s azokból kievickélni semmi reménye. S hasonló kendőzetlen nyíltsággal beszél az arisztokrácia fokozódó idiotizmusáról. Itt sincs szándékában a kérdés gyökeréig hatolni, elmondja, hogy az adósságoktól nyomott gróf fia „egy hülye”. A középosztályi és úri házakon gyakran megjelenik ekkor írt regényeiben „a becstelenség bélyege”, melyet a szóbeszéd ragaszt rájuk. „De nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél…” A repülő család peremén is megjelenik a züllés képe: a főszereplő apja valamikor jómódú volt, tekintélyes vagyonnal rendelkezett egy szerencsés örökösödési eljárás eredményeképp. Aztán „a nagyságos te-tu pajtásaival” eldalolta és „elbibliázta” mindenét, és „beszúrták díjnoknak a megyeházához”.
Tersánszkynak a húszas években írt regényei, hasonlóan az eddigiekhez, kisvárosi környezetben játszódnak, de főhőseiket már magához szippantja a főváros is. Emezt nosztalgikusan szereti az író, de érzi, hogy a világháború után jóvátehetetlenül megváltoztak kalandot ígérő viszonyai. Amazt még most is olthatatlan rajongással övezi. Egy-egy kitérő erejéig nagyszerű érzékkel idézi föl a kisvárosok ünnepi hangulatát, egy-egy hópelyhes decemberi reggelt, midőn „a templomból kijövőkre sorban a lépcsőkön ott vártak a péklegények, rúdra fűzött pereceikkel s kosaraikkal, tütülve és énekelve – új perec, új perec, tessék! Mert a roráték hangulatához szintén hozzátartozott a friss pereccel elköltött tejeskávé odahaza”.
A magyar regénynek általában jellegzetessége, hogy írója az élet nagy kérdéseire keresi benne a választ. Aránylag ritka az olyan alkotás, melyben az apró, hétköznapi élettényeket ismerhetjük meg, a kor jellegzetességeit, szokásait, azt a háttérrajzot, melyből az események kinőnek, s melyek motiválják őket. Tersánszky szinte aprólékos gonddal jeleníti meg a hétköznapokat. Regényeiből megismerhetjük a kisvárosok mindennapjait, azokat az apró, de fontos jellemzőket, melyek nélkül nem láthatjuk át a századvéget és a század első évtizedeit sem. Babits Mihály A Gólyakalifában egy kovácsműhelyt is leír, hasadtlelkű hősének munkahelyét. Tersánszky a Két zöld ászban ugyanilyen környezetet ábrázol, sokkal életszerűbben, reálisabban. Érezzük, aki e sorokat írja, a valóságból is pontosan ismeri a kis műhelyeket, az inasok hétköznapjait:
„Az utasításokhoz képest legkoszlottabb színes ingemben, foltos könyökű kabátban, megfejelt cipőmben bandukolok a hóban, csikorgó sötétben a műhelybe. A műhely ajtója előtt minden hasadéka körül csupa fehér zúzmara. Ablakai csupa fehér jégvirág, ahol nem papiros vagy pléhtábla. A kilincs kezemhez ragad. És orrlyukaimból gőzgomolyagokat lihegek a száguldástól, mint egy táltos. Persze görhescsikó évadjában. A hideg fehérségből egyszerre fekete hidegségbe bukok be. Ott állok benn az ajtónál.
Az inas kartársaknak nincs kedve sem bámészkodásra, sem vigyorgásra, a maguk álmossága és vacogásától. Kettő-három épp ott szítja a tüzet a fújtatóval. A szénszag fölkavarja a gyomrom. Szám még teli rossz éji nyállal, a reggeli után is, amit csak behajigáltam. Ott állok az ajtónál.”
S ugyanígy egyszerű tényként rögzíti azt is, hogy aki munkás lesz, az lejjebb süllyed. Az inaskodó Buzikán a saját bőrén érzi ezt. „Tegyük, cselédünk jóval kevesebbe vett, mint azelőtt” – mondja szinte közömbösen, beletörődően regisztrálva helyzetét. Erre érzett rá Móricz Zsigmond, amikor Tersánszkyról szóló kis jegyzetében a többi között a következőket írta : „…a mi társadalmi életünknek egy olyan mély rétegét tudja: a kisváros züllött salakját, hogy páratlan az egzotikus életsorsok igazságában.”
Az első világháború után, a húszas évek elején a Nyugat nagy nemzedéke visszavonulásra kényszerült, védekezniök kellett a meg-megújuló irodalmi és politikai támadásokkal szemben. A konzervatív és a jobboldali irodalom hadállásai megerősödtek, s egyre többször, egyre nyíltabban hangoztatták orgánumaikban, hogy a bekövetkezett összeomlásért a Nyugat „hazafiatlan” irodalomeszménye és gyakorlata is felelős. Cinizmussal vádolták Adyt éppúgy, mint Kosztolányit – aki erre némiképp rá is szolgált ekkori magatartásával –, s Tersánszkynak a húszas évek elején kelt regényeit ugyancsak kikezdte a kritika. A Magyar Kultúra szemleírója „cinikus” műnek érezte a Két zöld ászt, mert nem a „nemes eszmények”-et ápolja és terjeszti írójának kétségtelen meglevő művészi tehetségével, hanem azt a folyamatot ábrázolja, ahogy főhőse egyre mélyebbre „süllyed”, s elmerül a „züllés sarában”. A kritikus azt is fontosnak tartotta megemlíteni, hogy a főhős gyermek-lelkét a „zsidó korcsma” teszi tönkre: s ott kezd a kártya mellett más szenvedély is ébredezni benne. „A pincérlány hervadt, beteges szépsége már izgatja a fiút, már kártyalázban kifáradt lelke perzselő álmokat lát s a nemiség ébredő szenvedélyének ezer megnyilvánulása kiül sápadt arcára.” Az pedig, hogy a gimnazista fiú kártyázik a kóruson, s ezért csapják ki az iskolából, a „züllöttség újabb foká”-t s „a lejtőre jutás”-t juttatja a kritikus eszébe, s csüggedten regisztrálja, hogy „a gyermek megismeri a félreeső bűntanyák tiltott gyönyörét” és „fertőben, szennyben bukdácsol át az érettségin”. Tersánszky pompás mellékalakjai sem járnak jobban: a mulató jólelkű pénztárosnője, aki kisebb kölcsönökkel segíti ki a nyomorgó Buzikánt, a „sápadt lebujvirág” minősítést érdemli, s keményen megrója az írót is, mert regénye befejezésében azt állítja, hogy hősének tulajdonképpen „pechje” volt, mert egyszerre vágta ki a két zöld ászt, míg az élet többi hamisjátékosai kétszínű ászokkal játszanak. „Az író épp itt vétkezik olvasóközönsége ellen óriási nagyot – írja Strasser Géza. – A saját pesszimizmusát akarja belénk szuggerálni s sötét felfogásával eltompítani a lelkünk. A világfelfogása s a dolgokról való életfilozófiája beteg. Az író tobzódik a sötétségben, a szennyben, a perverzitásban, a romlottságban, s azt mondja, azt akarja elhitetni, hogy ilyen az élet.”
E bírálat rendkívül jellemző a korra, amelyben született. Most nem szóvirágaira és stílusficamaira gondolunk, ezek bőven tenyésztek akkoriban, sokkal inkább arra a módra, ahogy félreérti és félremagyarázza Tersánszky regényeinek szándékát, humorát és iróniáját. Bizonyos, hogy A kék gondviseléstől kezdve egyre erősbödött ábrázolásának leleplező iróniája, melynek éle a Dr. Kocsissok, a Feladlak urak ellen irányult, s humorrá szelídült, megértő mosolygássá, amikor az élet elesettjeit mutatja be. Nem a bűnt akarja idealizálni, hanem az élet megrontottjainak, eltaposottjainak megmaradó tisztaságát. Nem érezzük cinikusnak azt a jelenetet, amikor Buzikán Mátyás így emlékezik vissza vidám farsangi menetükre, melynek utolsó állomásán a városka nyilvános házába csöppentek: „Boldog izgulat fogott el, ha csak visszaidéztem a bukott leányzó hűvös karjait, nyakamra és arcomra cirókálását, vállamra keblei alapos súrlódásait, s egyebüvé, mindenüvé, csak azt nem tudom, miért pont a szám, az ajkaim idegenkedtek egész testi magamból, hogy hozzá értek volna? A kivilágítás, szag, színek, hangok valóságos tündérkertül káprázott. Hiába tagadnám, oly csábos, – őszintén szólok – szűzi volt az az éji lány, hogy mellette nagy szerelmem, mint valami ócska ruha az új mellett, csak lomtárnak való volt.” S nagyjából hasonló gondolatokat fejteget a Rossz szomszédokban is, amikor Kuvik nagysám első szerelmeiről szól, a városi ifjakról, akikkel szemben ledérül viselkedett ugyan, ebben mégis „nagyobb adag romlatlanság s tapasztalatlanság, sőt ártatlanság volt, mint okos szüzek tisztaságában”.
Ez a hagyományos polgári erkölcsrend szerint „feje tetejére állított” szemléletmód mindvégig jellemzi Tersánszky Józsi Jenő regényeit. Legvégletesebb kifejezését majd A céda és szűzben nyeri el. A szegény ember ügyeskedhetik, elkövethet kisebb-nagyobb kilengéseket, apró-cseprő, törvénybe ütköző ügyeket, de erre épp azok kényszerítik, akik a törvényeket úgy hozzák, hogy a maguk nagy bűneit védelmezzék általuk. Ezért fordul az író oly nagy megértéssel a botladozók és ügyeskedők felé. Még Buzikánt is megérti bizonyos mértékig, bármily mélyre süllyed is „a bűn fertőjébe”, az olvasó sem tudja elítélni: felmentést ad neki az a tény, hogy nála nagyobb csalók büntetlenül, tekintélyes jómódban élnek, sőt, ők szabják azokat a erkölcsi normákat, melyek szerint Buzikán és a többiek megtévedt bűnösök. Ekkor még Tersánszkynak nem sikerül megalkotnia azt a figurát, aki mindig megtalálja a törvények hálóján azt az egyetlen lyukat, melyen átbújva tiszta és büntetlen maradhat. Ez a figura Lesz Kakuk Marci. Ő is „ravasz, simándi emberkék” között keresi a boldogulás lehetőségét (Feladlak úr hivatalbeli főnökét jellemzi e szavakkal a Rossz szomszédok), kiknek „tartása és arckifejezése némileg emlékeztet a piros alsóra”, s többek között épp a humora és az iróniája van segítségére, azok a tulajdonságok, melyeket Tersánszky oly sokféle formában próbált ki a húszas évek elején írt regényeiben. Legtöbb művében nem hatol mélyre, többnyire a jellemekben, tetteikben rejlő humoros lehetőségeket aknázza ki, s mélyíti tovább a maga sajátos nyelvi eszközeivel, különösen bőséges találékonysággal ömlő hangulatfestő szavaiban. Tersánszky kitűnően ragadja meg alakjainak humoros jellemvonásait, és aknázza ki a helyzetkomikum adta lehetőségeket. Ezek a jelenetek azonban mindig szervesen illeszkednek az író általánosabb mondanivalójába is, melynek elsőrendű célja a hamis morál leleplezése. Akár társadalmi, akár szerelmi téren tapasztal hazugságot, az ábrázolás módjával leplezi le. Olyan érzékkel teremti meg helyzeteit, hogy a legritkább esetben kell fejtegetésekbe bocsátkoznia, sőt ilyen eszmefuttatásai mindig kissé kimódoltak. A Rossz szomszédok egyik jelenetében Feladlak úr találkozik Kuvik nagysám szállásadójával, Rózsikával. A beszélgetés hamarosan meglehetősen intimre fordul, s az asszony mintha hevesen tiltakoznék Feladlak úr kissé bátortalan kísérletei ellen. A valóság azonban ennek épp ellenkezője: „– Ó! Ó! rossz ember. Maga rossz ember! – forgatta el az asszony fejét a csók elől, mit Feladlak úr nem is ajkainak, hanem nyakának irányított. – Nem, nem engedem soha! – lihegte az asszony, míg Feladlak úr tapasztalhatta, hogy miközben ajkát félti tőle, annál jobban simul hozzá forró testével.”
Schöpflin Aladártól elkezdve Tersánszky összes kritikusai felfigyeltek arra, milyen különleges, sajátos szerepet játszik nála férfi és nő viszonya, pontosabban a szerelem. A regényeiről szóló kritikák egyhangúan ismétlik azt a megállapítást, hogy demitizálja a szerelmi érzést, az élet legtermészetesebb és feltámadása pillanatában azonnal kielégítendő erejének mutatja. Kétségtelen, idegen tőle a mesterkéltség. Ám regényeiből kiolvasható az is, hogy az érzés pszichológiai vonatkozásaival is tisztában volt. A szerelem egyes fázisait pontosan ábrázolja, természetesen a maga módján, szókimondóan, némi iróniával. A Két zöld ászban több ilyen jellegű fejtegetése is akad, melyek a maguk józan egyszerűségével, naturális hitelességével távol állanak ugyan a szaktudomány elvontságától, de annál életszerűbbek, hiszen általános emberi tapasztalatok szentesítik őket. Amikor Buzikán Mátyás még csak „eszmélkedő fiúcska”, harmad- vagy negyedosztályos gimnazista, megismerkedik a kamaszszerelemmel.
„Ez volt, mondhatnám, a hátulgombolós szerelem. A rövidnadrágos szerelem sem határozódott meg pontosabban értelmemnek. Mégis két szigorúan elkülönözött válfaja volt.
Egyik afféle magasztos, választékos, könyvbeli. A sóvárgás névtelen s kifejezhetetlen kódorog a levegőben. A csók csak mint holdsugár a víztükörrel. A vágy csak felöltözve vagy éppen kiöltözve, vasárnapiasan. Piha! egy női comb. Ily gyalázatosságot említeni ily drágalátosságnál. – Uff! az ágy. Rágalom, aljasság. – Uram bocsá! szülés, foganás. Bárha a gyermekeket nem a gólya hozza… Egyáltalán csak átszellemülve lehet suttogni róla.
A másik megtagad minden kedvesebbet s finomabbat. Csak kitakartságok, csak pocsékságok. Csak öblítetlen, röhögve s vásottul lehet tárgyalni róla.”
Tökéletes jellemzése ez a kor kettős neveltetésének is. Egyfelől a „tiszta férfiúság” oly sok változatban felbukkanó erkölcsi parancsa, másfelől a tárgytalan, a serdülő vágyakat mosdatlan szavakkal, kamaszösszebújásokkal kiélő magatartás. Tersánszky nem vállalja egyiket sem. Életében „nagy kujon”-nak emlegették, s ő maga sem tagadja, akadt kalandja jó néhány. Regényeiben és elbeszéléseiben – jóllehet gyakran választ intim, szerelmi témákat – sosem tűnik fel a perverzitás. Furcsa módon mégis ő állt szeméremsértés vétségével a törvényszék előtt. Talán azért, mert az erotikáról, a nemek egymás iránti természetes vonzalmáról nyíltan mert beszélni, s mi sem állt távolabb tőle, mint a sikeres regények fülledtsége, álérzelmessége. Ha részletezőn leír egy nyilvánosházbeli hölgyet, nem azért teszi, hogy felkorbácsolja olvasójának érzelmeit, hanem hogy pontos, hiteles, a valóságnak megfelelő képet alkosson róla. (A Két zöld ászban így írja le például a Gólyahír névre hallgató nőt, kinek „álla alatt afféle tokaemlékek petyhüdnek, és ha félrefordul, fehér nyakfodra és lisztes arcbőre közt barna csíkban jelenik meg nyilván valódi bőre”.) Ám ugyanez a Tersánszky himnuszt is ír a nőről a Két zöld ászban:
„A férfiak az elme, a nők a szív. A férfiak az értelem, a nők az ösztön. A szomorú, a kátyúba vivő elme és értelem a férfiak, a szív, az ösztön víg bízása a nők. Ők a remény, ők a kedv, ők a való, nem a csinált örökkévalóság, ők a felfogható végtelen. Ők fontosak a földnek, az életnek, a férfiak csak adalékaik. Bennük fogan és folytatódik az élet, s játszódik le a titkok titka. Férfiak feszítik értelmüket a lét rejtelmének, s teremtenek villanyt, vasutat, kényelmet az őserdő s puszta helyébe, de minek? Mint a szolgák, a folytatódás, a nőkért. Férfielme méri föl a világok egyetemét, s csinál űrben futó folyót a földből s csillagokból, fúr-farag, búvárol, de miért? Hogy még csüggesztőbb legyen a sötét, a nemtudom. A férfiak a nyomorú végesség, a megállj! a mérséklet, a szükségtelenség, hiábavalóság. A nők a soha-sincs-vége, a kezded-előlről, a hátha.”
Ez a póztalan egyszerűség, ugyanakkor a lélek mélyrétegeiben való biztos tájékozódás általában jellemzi Tersánszky ekkor született írásait. Kivált a Rossz szomszédokban gyakoriak azok a lapok, amelyeken lelki jelenségeket boncolgat, de ezeket is mindig a foghatóság, érzékletesség szintjén. Az öreg Darabonth Károly például elgondolkodik, vajon érdemes-e meleg érzelmekkel viseltetnie a szomszédban lakó fiatal lány iránt. Közben „kelletlen forróságot érzett tarkójában”, s gondolatai elől a leghelyesebbnek találta „igazítani vánkosán”. Ezekben a regényekben nem hatalmas belső monológokból ismerjük meg a hősök gondolatvilágát, érzelmeit, hanem egy-két puritán közlésből, melyet cselekvéseik követnek. Ha lelkük nyugalma felbolydul, cselekedeteik jelzik ezt, ha egyensúlya helyreáll, legfeljebb egészséges álommal várják a holnapot. A gondolatokat és érzéseket inkább megszemélyesíti az író. Ha valaki zavart érez, „feszély settenkedik körülötte”. Ha örvendezik, a felhők is összecsapják tenyerüket. Ha valamelyik figura köhint egyet-kettőt, kiegyensúlyozatlanságát palástolja. Általában: Tersánszky a gesztusokat figyeli, azokat ábrázolja hihetetlen leleménnyel. Érzéki szinten ragadja meg azokat az emberi érzelmeket is, melyeket elvontnak hiszünk, mint ahogy filozófiai szinten sem általánosít, hanem a rációhoz, a gyakorlathoz fordul életbölcsességért. Remek megfigyelő. Az életből ellesett pillanatokat különös változatossággal ábrázolja. Nála derűsebben, életszerűbben senki nem írta le a részeg ember lelkiállapotát, bizonytalankodó járását, tétovaságból bárgyúságba forduló beszédmódját.
Egy-egy találó megfigyeléssel tud légkört teremteni. A Rossz szomszédokban Mike Pálról (aki egész éjszaka ivott) mindent elmond azzal, hogy „maga elé terjesztett karokkal indult az újonjött fogadtatására”. S ilyen mindennapos, érzéki szinten tudja megítélni a művészet elvont kérdéseit is. Anélkül, hogy állást foglalna, hogy részletesen boncolgatná az ízlés különféle formáit és megnyilvánulásait, tökéletesen kifejti őket néhány ténymegállapító mondattal a Rossz szomszédokban: voltaképp a konzervatív hagyomány ütközik meg e jelenetben a modernebb törekvésekkel. Szabad-e zenés misét előadni a templomban? – ez a kérdés foglalkoztatja az áhítatosokat, s a különféle véleményeket így ábrázolja az író:
„Hanem a vasárnapi nagymise zenekarának kétségkívül nagy sikere volt e műértőknél. Kevesebbet lehet természetesen mondani a kevésbé műértőkről. A nép köreiben osztatlan s általános megbotránkozást és fölháborodást kavartak a zene- és énekművek betétestől, mindenestül. E keresetlen lelkek pocsék cincogásnak nevezték a művészi kar működését, s gyalázatos majomnak a káplánt, aki színházat csinál a templomból.”
A húszas évek elején írt regényeiben és elbeszéléseiben Tersánszky továbbfejleszti írói módszerét és emberábrázolását. Legjellemzőbb eljárására, hogy szinte mohó sietséggel hajtja előre a cselekményt, s azokban a leírásokban, melyekkel olykor-olykor megszakítja az események menetét, sosem a szépségre törekszik, hanem a kifejezés plasztikusságára és erejére. Különösen jellemzők ebben a vonatkozásban egyéni jelzői és módhatározói. Ezek segítségével éri el, hogy az olvasó mindenfajta részletesebb történeti kitekintés és magyarázat nélkül is bele tudja élni magát a kor hangulatába. A Rossz szomszédokban így jeleníti meg a kisvárost, a cselekmény kezdetének színterét:
„Egy kelet-magyarországi kisváros.
Öregecske, kettős tetejű, szélkakasos vagy buzogányos házak, két kimagasló templomtorony körül. A kálvinista, mintegy sokat vitatott jogainak hathatós tudatában, némileg konokul s némileg kihívón tekint két ablakszemével, csöppet félrehordott, piros süvege alul. A katolikus ájtatosan, ármányosan s ösztövéren eseng az égre.” Anélkül, hogy a vallásháborúk óta megrögződött felekezeti ellentéteket magyarázgatná, vagy a katolikus és református szembenállás okait kutatná, a két vallás között levő szociológiai különbséget elemezné, teljes értékű hatást kelt néhány jelzővel és kivált teljesen szokatlan környezetben alkalmazott módhatározóval. Ebben a váratlanságra tudatosan építő stílushatásban rejlik prózájának egyik jellegzetessége. Hosszan lehetne értekezni például az „ösztövéren” meglepő s mégis teljesen hiteles hatásáról. Templomtoronyra szinte sosem használjuk ezt a jellemzést, mégis teljesen elfogadható, sőt, művészi hatást kelt épp azáltal, hogy mögötte felsejlenek az imádkozástól elvékonyult, könyörgő kezüket az égre emelő freskóábrázolatok halovány emlékképei: áttetsző szentek alakmásai; aszkéták villámló tekintete. Vagy a „protestantizmus” eredeti jelentésének, a „protestál”-nak mily mesteri visszaidézése a „sokat vitatott jogainak hathatós tudatában” kifejezés!
Ugyancsak visszatérő jellemzője Tersánszky stílusának – ez talán az impresszionista próza öröksége nála – a minőségjelző hátravetése értelmezői szerepbe („Hó hullott, puha, sűrű, nedves.”). A hasonlatokat egybevonja, s ezzel ugyancsak tömörítő hatást kelt („Pihéi fehér lepkék módjára keringéltek a gyér utcai lámpák fénygömbjében.”).
Fő ereje mégis jelzőiben van, melyek ugyancsak stílusának iróniáját sejtetik. A Rossz szomszédok egyik remek, hangulatteremtő leírását idézzük egy rorátéról: „A hajnali misék különös hangulata egészen a folytatódó félálom benyomásaival hat. A mormogás, tömjén, a templom boltíveinek sötét zugolyai, az aranycikornyák, mik között bizarr árnysereget riaszt föl a gyertyák pisla fénye.” Regényei telve vannak érzékletes megszemélyesítésekkel: „Az ég, eme örök szemfényvesztő megnyitotta feledtető színjátékát a nappal kínzó szürkeségének.” A hangokat nem hallják hősei, hanem „megütik füleiket”. Az éj „mint ünneplésbe fáradt díva” „lerakja csillagékszereit”.
Szereplőit mindig egyéni módon beszélteti, szavaikkal éreztetve azt a hátteret, amelyből kinőttek. A repülő család trapézművészei olykor egészen sajátos, némettel kevert magyart beszélnek, ezt azonban olyan bájjal, oly hitelesen, hogy nyoma sincs szavaikban modorosságnak. Gyakran élnek közbeékelt, egyetlen indulatszónyi hiányos, felkiáltó mondatokkal, melyek hosszú, érzelmeikről árulkodó leírásokat helyettesítenek. Miszter Jack például így iszogat a főhős apjával : „Ó, tausend Drink! Prost, prost! Sokáig Isten éltesse! Szeretem, mein Herr, a jó bort? Áh! óh! – csettintett nyelvével Miszter Jack. – Jó bor. Trink, trink auch…” A tájnyelvi szavakat és kifejezéseket az argóból vettekkel keveri, s ezzel ugyancsak a szituációt, szereplőinek egyéni jellemvonásait mélyíti el. A Két Zöld ász egyik érzékletes leírásában: „Éjfél is elmúlhatott, mire kikecmeregtünk újra az utcára. A maskarázás idézte csajbókosságot meglehetős pityó is tetézi, s mohón nyakalt szirup inkább, mint bortól.” Ha nagyon szigorú s hagyományos elvek alapján közelítünk Tersánszky leírásaihoz, olykor kifejezetten pongyola, rossz mondatokat is találunk közöttük. Ez részben szinte ideges előrehaladásából következik, részben azonban tudatos eljárás: fütyül a szabályokra és előírásokra, a saját belső lélegzetvétele szerint alakítja mondatait, melyekben ugyanúgy keveredik a hétköznapok költőisége és szennye, mint a köznapi beszédben.
Most elemzett korszakának regényeiben válik funkcionálissá az a mód, ahogy világszemléletének elemeit a cselekménybe építi, véleményét a szereplők ajkára adja. Korábbi ilyen kitérőiben érezhető volt a pedagogikus szándék és némi modorosság. Most már úgy gyúrja hőseit, hogy azok teljes természetességgel szólaltathatják meg az ő elveit és nézeteit. Buzikán Mátyás például a saját egyéniségével teljes összhangban mondhatja el Tersánszky egyébként sokszor hangoztatott véleményét a könyvekről és az olvasásról: „…bár a könyvek nagyon sok befolyással voltak, nagy fölfordulásokat s sóvárgásokat idéztek bennem, gondolom semmi egyebet. Olyan szerepükről, hogy az életre nyitnák a szemet, az az érzésem; hogy a szemek úgyis rányílnának. Azaz fordítva talán. Rá sem nyílhatnának a könyvbeliekre, ha előbb az élet rá nem nyitotta. Oldalakon átsiklottam előbb, mik később csodálatosaknak tetszettek, és nem ama bizonyos napi érdeklődés révén.” És ha ismerjük Buzikán Mátyás életútját, hajlandók vagyunk, neki legalábbis, elhinni azt az életbölcsességet, hogy „a lényeg a semmi, a külszín a való”. Mint ahogy A repülő családban a regény cselekményével igazolja azt a gondolatot, melyet majd a Kakuk Marci végső részében fejleszt hőse sorsának igazolásául: a sors mindig visszaadja az embernek, amit másoknak adott. A szeretetért később szeretettel, a bántásokért bántással fizet. A maga ekkori bizonytalan lelkiállapotának, reményvesztettségének megfogalmazását rejti A repülő családba, amikor egy vidámnak induló korcsmai beszélgetésben oda fordul a szó, hogy az embereknek csak addig van szükségük a művészekre, míg tapsolhatnak nekik. Ha új ideálokat találnak, a régiekről megfeledkeznek, vagy eltapossák őket.
A húszas évek elején kelt regényekről s egy-két sikerültebb elbeszélésről az az általános kép alakulhat ki bennünk, hogy a nehéz körülmények között is megtalálta Tersánszky azt a módot, ahogy kifejezheti önmagát, kialakíthatja prózájának legjellemzőbb elemeit, kiformálhatja azokat a hősöket, akik nem szállnak szembe sorsukkal, hanem a maguk esendőségében keresik a megélhetés lehetőségét. Szinte élete végéig jellemzi írásait, hogy akaratgyenge embereket ábrázol, akik néha nagy elhatározásokat tesznek, de fogadalmukat sosem tudják beváltani, mert egyéniségük és sorsuk ezt megakadályozza. Két jellemző példája ennek a magatartásnak az alkoholista Angyalossi Gáspár és a hamiskártyás Buzikán Mátyás. Mindketten fel-felemelkednek, a balsors néha derűsebb arcát mutatja feléjük, hogy aztán még mélyebbre süllyedjenek. De ilyen alak Angyalossi Terike is, ilyenek A repülő család hősei. És mintegy összefoglalása a hiábavaló küzdelemnek, amit az esendő ember a sorssal vív, Tersánszkynak az az elbeszélése (A két fivér), amelyben Borota Lajos mindenképpen órára akar szert tenni, mert az jár az eszében, biztos a századbeli előlépése, ha az altisztek és tisztek hozzá járnak a frontárkokban az időt tudakolni. Levelet ír haza, hogy öccse küldje el az órát. Hamarosan levelet kap, hogy megveszik az órát, de öccsét is besorozták, s az értékes holmit nem merik a bizonytalan postára bízni. Aztán öccse értesíti, hogy hamarosan találkozhatnak, s hozza az órát. Borota Istvánt, a fiatalabb fiút csomagok szállításával bízzák meg, s már alig tántorog a fáradtságtól, amikor megtudja, hogy bátyja százada csupán száz lépésre van tőle. Tovább botorkál, s szót is vált őrségben álló bátyjával, de a sötétben nem ismerik meg egymást, s a fiatalabbik fiú, karnyújtásnyira a másiktól, a Galambok szakadékába zuhan.
A sors rendelését nem lehet kijátszani. Ha felvillan is néha a szándék, a végzet mindig erősebb. Tersánszky hősei ezért is nyugosznak bele életük folyásába, csak a megmaradás lehetőségét kutatják. S hogy az esett, nyomorult ember képes kibújni a köréje fonódó hálóból, azt bizonyítja Kakuk Marci példája.
vissza a tartalomhoz

Kakuk Marci

A Kakuk Marci ifjúságától a teljes Kakuk Marci kiadásáig hosszú idő telt el. Az első regény, amelyben ez az édeni csavargó játssza a főszerepet, 1922-ben jelent meg. A végső összeállításban a következő sorrendben követik egymást az epizódok: Ruszka Gyuriék karácsonya (elbeszélés; 1913), Kakuk Marci ifjúsága (1922), Az amerikai örökség (1941), Kakuk Marci a zendülők közt (1934), Kakuk Marci vadászkalandja (1934), Kakuk Marci hősszínész (1935), Kakuk Marci kortesúton (1937), Annuska (1941). (A dátumok a könyv alakban való megjelenést jelzik, nem a Nyugatban való közlést.) Ide sorolhatjuk még A medált is, mely ugyancsak Kakuk Marci-történet, 1924-ből, a végső rostálásnál azonban az író bizonyára nem érezte megfelelő színvonalúnak. Az elbeszélések között és az 1956-os kiadásban pedig továbbiakra akadhatunk (Kakuk Marci szerencséje; Kakuk Marci rendet csinál; Kakuk Marci új kalandja), melyek egyrészt a főhős páratlan népszerűségét, a történet folytatása iránt megmutatkozó olvasói igényt jelzik, másrészt annak igazságát, hogy „Tersánszky sohasem lehetett meg Kakuk Marcija nélkül” (Bodnár György). Ha az elbeszélések és kisregények alakábrázolását figyelmesebben vesszük szemügyre, még azt a folyamatot is megfigyelhetjük, ahogy Tersánszkyban a történet egyes alakjai életre kelnek, ahogy kipróbálja őket az élet különböző helyzeteiben. 1915-ből való a Gyilkos című írás, melynek főhőse, Vojnyik Jakab, a „hírhedt verekedő”, megöli Borsodynét, hogy megszerezze kötvényeit és a pénzét. Ugyanolyan nagy hangon védi magát, mint Soma, Kakuk Marci kenyeres társa, s véres tettét nem is tudják rábizonyítani. S ugyancsak Soma alteregója tűnik fel a Jámbor Óska című kisregényben, Csurai személyében. „Ez a Csurai… éppenséggel nem volt feddhetetlen egyén. Züllött és vad fickó volt, s most nemrégiben is tömlöcöt ült valami tolvajlásért.” Jámbor Óskának ugyanúgy kell Csurai bűnéért felelnie, mint Kakuk Marcinak Somáéiért, s a kisregény végén Csurai kisemmizi barátját és áldozatát.
A Kakuk Marci-történetek egyik érdekes, fontos jellemzője, hogy a hős egyes szám első személyben mondja el életének epizódjait, mégpedig szándékosan köznyelvi szinten. Ennek a modornak egyik első próbája A vakember lánya (1914) című elbeszélés, amelyben a főhős ugyanolyan stílusban beszél, mint a későbbi Kakuk Marci, sőt előadásának azt a jellegzetességét is megfigyelhetjük, hogy – a későbbi regényhőshöz hasonlóan – nagy időközöket ugrik át, épp csak jelzésszerűen mond el eseményeket, tényeket, s így, ebben a szabálytalan időrendben úgy csoportosítja őket, ahogy az életével összekapcsolódnak. Az elbeszélés befejezésének egyik fordulata szinte sztereotípiává válik Kakuk Marcinál:
„Így jött rendbe minden, csak még a szaktárs miatt volt egy kis kellemetlenségem. S eddig is tart a történet… Azaz hogy maguk esetleg arra is kíváncsiak, mint végződik a vakemberékkel való barátságom. Hát, az csakugyan úgy fejeződött be, mint valami elbeszélés. Kivált rájuk nézve.”
A régebbi elbeszélésekben, de a Viszontlátásra, drágá…-ban és a húszas évek elején keletkezett regényekben az a fő kérdés, hogy a szegény, esendő ember szembeszállhat-e előre elrendelt végzetével, képes lehet-e arra, hogy megváltoztassa sorsát. Ezt a problémát részletesen taglalja Tersánszky A Sámsonok (1922) című kisregényében is. E műve azért fontos, mert benne megfigyelhetjük, hogy az eddigi műveiben is fel-feltűnő lányalakok hogyan húzódnak lassan a háttérbe, s mint válik a cselekmény elsőrendű mozgatójává a megmaradás lehetőségeinek morális kérdésfölvetése. Meséjét röviden összefoglalhatjuk: Sámson Jani megőrül Kontyos Zsuzsika miatt. Régebben viszonyuk volt, aztán szakítottak, s a regény idején a lány Jani öccsével, Gusztival szűri össze a levet. A katasztrófa bekövetkezése után Nina, a két testvér húga, aki eddig Jánost gondozta, állhatatlan, megbízhatatlan, jellemtelen öccséhez költözik.
Tersánszky regényírói alkatától nyilván nem lett volna idegen annak a feladatnak megoldása sem, hogy Kontyos Zsuzsika személyében a végzet asszonyát ábrázolja, s részletesen motiválja azt a folyamatot, ahogy romlásba dönti a szerelmes fiút. Erről azonban alig olvashatunk a regényben. Mert az író számára sokkal fontosabb volt ezúttal arra a kérdésre választ találni: minden ember életében érvényesül-e az előre elrendelés, kikerülhetetlenül predesztináltak vagyunk-e végzetünkre. A Sámsonok tanítása szerint: igen. A jelek szerint a Sámsonok nem tudják felvenni a harcot a sors rendelése ellen. Mintha a családot fátum üldözte volna, mely akkor látszik enyhülni, amikor Sámson Jani beleszeret Kontyos Zsuzsikába. Ezért nem akar belenyugodni abba, hogy elveszíti a lányt. Nélküle ismét feltámadnak lelke démonai, élete üressé, értelmetlenné válik. Jellegzetesen akarat nélkül élő Tersánszky-hős ő is, aki tüstént összeroppan, amikor szinte monomániássá növesztett életcélja elvész. Nyomorult életéből hiányzik minden más kapaszkodó, gondolkodásmódja beszűkült, egyetlen célra irányul. A Sámsonok – Boross László finom megfigyelése szerint – valóban olyanok, mint a rossz színészek, akik csak egy szerepet tudnak eljátszani, s ha szövegük szerint le kell lépniük a színről, nem is térhetnek oda vissza többé.
Sámson Jani, bár alakjában kétségtelenül van valami terheltségre utaló vonás, a jólelkű mamlaszok közül való, akiket az életrevalóbbak kihasználnak, s aztán eltaposnak. Ennek az emberi jellemképnek még tökéletesebb, már-már végletes ábrázolása a Jámbor Óska, polgári nevén Óska Balázs, aki ugyanúgy a társadalom legmélyebb rétegeiből való, mint Kakuk Marci. Kettejük első eszmélkedései szinte szó szerint hasonló környezetben játszódnak le:
„Isten tudja, mi különös és kegyes végzet őrizte meg addig a tisztességnek s becsületnek.
Szüleitől még csecsemőnek árván maradt, nagyanyja gondjára. Igaz, hogy miként neki sem volt senkije e nyomorult öregasszonyon kívül, annak is ő volt az egyetlen szemefénye. Csakhogy, istenem, ez keveset jelentett.
Nagyanyja koldulásból tengődött.
Azonban, ha lehet így szólni, hát az ínségeseknek jobb köreiből való volt. Vagyis megvoltak a rendes könyörületesei a városkában, akiknél kevésszer volt kitéve elutasításnak. Azonkívül szatyrot, papucsot, kosarat kötött, gyékényből, a nőegylet szegényházának.
Karácsonyéjen, hófúvásokban, félig megfagyva kucorogtak a templomajtóban, s dideregtek a plébánia vagy a szegényház udvarán, az adományosztást várva, meg mindenlelkek estéjén a kivilágított temető ajtójában, lámpással, majd rendes napokon utcáról utcára, házról házra, hogy aztán otthon boldogan vagy búsan vegyék számba, s költsék el az irgalomzsákmányt, és számolják a krajcárokat.
Ilyenek voltak Óska Balázs (ez volt a neve) gyermekségének kiemelkedőbb élményei.”
Jámbor Óskának majdnem sikerült kitörnie a szegénységből és elesettségből. Egy éjszaka azonban, részegen lopásba keveredik – nem ő a tolvaj, hanem Csurai – és ártatlanul börtönbe csukják. A tömlöcben ellopják tőle addigi keresményét. Büntetése után menyasszonya elkerüli, az emberek is idegenkednek tőle. Új életet akar keresni magának egy másik kisvárosban. Az utazás előestéjén összekerül Csuriival, akivel együtt iszik, majd Jámbor Óskát megverik és kilökik a hóba. S ettől kezdve marad szürke ember, s munkáért kuncsorog Csurainál, aki tulajdonképpen egész életét tönkretette.
A kör tehát itt is bezárul. Nem azért – mint a Magyar Kultúra meglehetősen zord szemleírója vélte –, mert Tersánszky nem enyhítette „keresett realizmusát” a „krisztusi idealizmussal”. A jámborok és békességesek éppen nem tudnak kitörni életük hálójából, melyet azok szőnek köréjük, akik az erkölcs törvényeit hozzák! „Mintha az élet valódi igaza bomlott volna ki a szavak hazugságában – olvassuk egy helyütt. – Az erősek, ügyesek, rettenthetetlenek igaza, kajánul, lenyűgözően s könyörtelenül.” Óskát e szavakkal vigasztalja nagyanyja, az egyetlen lény, aki mellette van bajában is: „Ne emésszed te magadat. Hadd az istenre, fiam, aki fölöttünk van, és mindent lát. Még eléri őket is, és meghozza a te igazodat is. Csak benne bízzunk.” De Óska igaza sosem kerül napvilágra, kisszerű életének is csak az az egyetlen följegyzésre érdemes epizódja, amely kisiklatta. S ez azért is keserű, kietlen életsors, mert tragédiáját Tersánszky szinte szenvtelen objektivitással mondja el (ez az előadási mód A Sámsonokat is jellemzi). Némelyik kritikusa megemlíti, hogy e műveire Gorkij világa, látása hatott. Nem elképzelhetetlen, de valószínűbbnek látszik, hogy ezekben a figurákban inkább Kakuk Marci ellenpéldáit írta meg, a tehetetleneket, akik cselekvésképtelenségük miatt lesznek az élet kiszolgáltatottjai és megalázottjai. Kakuk Marci sorsában, életének különféle fordulataiban azt igazolja az író, hogyan lehet kibújni a körülmények szorításából, a predesztináció kényszerűségéből. De ehhez vállalni kell a társadalmon kívüliség bélyegét. 1945. február 13-án, kedden jegyzi fel Naplójába az író a következő, árulkodó sorokat: „Először is feldolgozandó anyag: Kakuk társadalmon kívüli egyén, én társadalomtag, szkizofrén.” A lélek egészségét – Tersánszky szerint – csak a megrontott társadalmon kívül lehet megőrizni! Ez a Kakuk Marci-sorozat végig érvényesülő mondanivalója, kohéziós ereje.
A társadalmon kívüliség, a konvenciók elvetése némiképp a mesélő dolgát is megkönnyíti, hiszen bizonyos mértékig felszabadítja a látszólagos logika törvényszerűségei alól, hogy helyette az élet kaotikus eseményeinek engedve, spontánul szője mondanivalóját, s így az alakokat sem kell szigorú törvényszerűségek szerint, fejlődésükben bemutatnia, hanem azok is váratlanul alakulhatnak, változhatnak. A legjellemzőbb példája ennek Az amerikai örökség Kasosnéja, aki a regény kezdetén a ház egyeduralkodója, férje, Kasos pedig nyámnyila, tedd ide tedd oda ember otthon, a regény végére azonban teljesen megváltozik az alapképlet: Kasos lesz a hatalmaskodó, a kiskirály, felesége pedig kezes bárány. Mintha csak azt akarná egyéniségváltozásukkal bizonyítani az író, hogy az életben soha nem érvényesülnek a szigorú törvényszerűségek, legalább akkora szerepe van a kiszámíthatatlan véletlennek. S ez a nézőpont mindvégig érvényre jut a Kakuk Marci-történetekben, melyeket bármily tág időhatárok választják is el keletkezésüket – végül is egységes regényfolyamnak tekinthetünk, már csak azért is, mert az utolsó epizódban Tersánszky maga hangsúlyozza, hogy hősei visszatértek oda, ahonnét elindultak, életük – legalábbis életükből az, ami megírásra érdemes – azon a helyen zárul, ahol elkezdődött. Mintha a különböző történetek és helyszínek ennek az egységes nézőpontból megírt életsorsnak csak kitérői, epizódjai volnának, melyeket végül nemcsak a főhős személye fog egybe, hanem a tér is.
Kakuk Marci páratlan népszerűsége természetesen jogossá, sőt szükségessé teszi annak a kérdésnek felvetését: honnan, hogyan, kiről mintázta az író? A feleletben maga Tersánszky is segítségünkre van. 1933-ban jelent meg Kakuk Marciról írt vallomása a Nyugatban. Ebben meglehetős részletességgel mondja el, hogy e figurának nincs élő modellje. A környezete azonban teljesen hiteles, megélt. Abban a közegben mozog, amely az író „gyermekkori emlékeinek helye”. Idézzük Tersánszky előadásában: „A folyóparti csibész-tanyák a kisvárosban, pálinkás butikok, a torony, a temető, a kisváros környéki falvak, erdők, satöbbi, satöbbi… Csakis itt voltam olyan közvetlen közeli érintkezésben afféle néppel, amilyen Kakuk Marci körül mozog, hogy úgy ismerhettem életüket, mint a magamét.”
Tersánszky azonban azzal is tisztában van, hogy alkata szerint realista író, tehát alakjait sosem „ujjából szopja”, hanem egyszer látott, hallott figurákat adaptál regényeibe. Az említett önvallomásban így ismeri föl Kakuk Marci alakjában „fiatalon elhunyt festő barátjának” vonásait, melyek más változatban A félbolond című regényében is visszatérnek. „Maticska Jenőnek hívták ezt a fiatalon, tüdőbajban elpusztult festőt a nagybányai iskolából.”
Az írói alkotómódra általában is jellemző, ahogy Tersánszky kissé meglepetten elmondja: azért nem tudta eddig „felfedezni” a „rókaképű, gyenge derekú” legényt, aki kicsit „bandzsított” is, „mert egészen más emberi társaság közé helyezte, mint ahol a valóságban érintkezett vele”.
Természetesen az igazi író világában egy alak, egy sors nem fedheti egészen a valóságosat, Tersánszky sem törekedett naturális hűségre és pontosságra. Kakuk Marci sok vonása emlékeztet a fiatal festőnövendék jellemvonásaira, de – mint az író figyelmeztet a „mentalitása” merőben más. Mert „Maticska Jenő, bár elmés, okos fő volt, és a filozófusok lelke lakott benne, semmiképpen nem volt az a bizonyos Kakuk Marci-féle naturmensch. Maticska Jenő autodidakta volt, az igaz, de szellemiségét nagyon is afféle teoretikus, könyvszagú életszemlélet uralta”. S hiányzott belőle teljességgel Kakuk Marci szoknyabolondsága, „donzsuáni” természete.
Továbbszőve vallomását Tersánszky különbséget tesz a figura „exteriőrje” és „interiőrje” között, mondván, hogy belső jellemvonásait egy másik barátjáról mintázta, akit azonban nem nevezhet meg, nem azért, mert az illető több gyermek boldog apja, hanem mert az illető hölgyek, akikkel viszonyt folytatott, megérdemlik diszkrécióját. E sorokat olvasva, s összevetve homályukat Tersánszky szokott szókimondásával, az a gyanúnk támadhat, hogy e halhatatlan hősnek volt még egy mintája, melynek említése ellen mindig hevesen tiltakozott az író. Ez pedig ő maga. Nem a megtörtént események azonosítják regényhősével. De olyan erővel, annyi belső hitellel lehel bele életet, hogy néha mintha már azonosulna vele, s ő is azon a szemüvegen át látja, ábrázolja a világot, amelyen Kakuk Marci nézte, s számolt be róla. Majdnem azonos Tersánszky és Kakuk Marci abban, ahogy például a szerelemről, a test jogáról, a nemek kapcsolatáról szólnak. Tersánszky többször is kifejti bármily szellemes és művelt is egy nő, nem biztos, hogy a teljes, a felszabadult szerelmi boldogságot hasonló férfi oldalán találhatja meg: „…elragadó teremtések, akiknek lelkét a Múzsák dajkálták gazdaggá, a Széppel, hidegek és únottak maradtak hozzájuk illő, derék, jellemes, művelt férfiakkal szemben, míg azt nem únták elhallgatni, amit ez a barátom, ez a tökfejű állat arról beszélt nekik, hogy jól áll a gallérjuk csipkével, és a hegyes orrú cipő jött divatba stb… Hogy ne is szóljak bensőbb természetű mondanivalókról, hízelgésről, vallomásról, mit tudom én?”
Lapozzuk fel csak jóval később kelt, Kaffka Margitról szóló emlékezését! Az alapképlet ugyanez. Egyik oldalon a nyugtalan, izgékony, ironikus írónő, a másikon a kevésbé művelt, de az élet dolgaiban nagyon is járatos Tersánszky. Nem lehet véletlen, hogy mély megértés, tartós lelki kapcsolat alakult ki közöttük.
Fontos az alak megértéséhez az a megjegyzés is, melyet ugyanebben a vallomásában vet papírra az író. A „nyilvánvalóság titkát” és a „titok nyilvánvalóságát” említi, azaz : test és lélek igényének különbözőségét. Mert ebben rejlik Kakuk Marci látszólag váratlan hódításainak titka. Tersánszkynak is alapelve volt, hogy az emberiség, hosszú története során, rengeteg fölösleges gátlást alakított ki, épp azzal, hogy valóságos érzelmeit elpalástolta, hogy a test jogait illemszabályok hálójával vette körül. Kakuk Marci telve volt jellemhibával. Mintájáról mondja az író regényhősére is érvényesen: „Nem volt a kemény legények fajtájából való, sem pedig a jellemszilárdakéból. Gyáva volt, és ami súlyosabb, a gyávaságot nem is röstellte. Torzsalkodás elől rögtön megszaladt.” Ez azonban nem gátolta abban, hogy teljes értékű, hiteles ember legyen, akit azért is érezhetünk hitelesnek, mert kendőzetlenül vállalja önmagát.
A Kakuk Marci-történetek alapvonása, hogy megjelenése pillanatától az igazi személyiség megkülönböztető jegyei sugároznak a hősről s belőle. A Ruszka Gyuriék karácsonyában még csak az események peremén tűnik fel néhány pillanatra. De külsejének leírása, viselkedésének rajza így is a cselekmény egyik legérdekesebb jelenségévé teszi. „Furcsa egy szerzet volt első pillantásra a borús holdvilágon. Világosszürke keménykalap volt a fején, hosszú, fekete zsakett rajta, s bocskor a lábán. Hozzá kicsit kancsalított is, hadrált is, s akivel beszélt, annak egész közel dugta arcához a fejét. Kissé pityókos is volt alkalmasint. Nagyjában azért mégse hatott visszataszítónak. Mi több, kedvelt s mulatságos fickó lehetett, mert Gyuriék látható örömmel fogadták társaságukba, akiktől pedig elvált, mindenképp csalogatták vissza maguk közé. Kivált a nők. Kakuk Marcinak is csúfolták egyébként. Merthogy nagy barátja volt a szoknyáknak, de más fészkére járogatott, magának nem lévén. Ideig-óráig összeköltözött egy-egy urával összeperlekedett asszonnyal, vagy egyéb némberrel, aztán rövidesen faképnél hagyta, – vagy ő a babáját, vagy őt a babája.”
Talán igaza is volt Osvát Ernőnek: Kakuk Marci első pillantásra nem az az eposzi figura, aki köré a regények cselekményét fel lehet építeni. Látszólag nem oly súlyos jelenség, aki vállán bírhatja a szélesebb epikum építményét. Tulajdonságai itt, e jellemzésben, meglehetősen áttetszőek, egyszerűek. Tersánszky több ízben is elmondja, milyen heves vitái voltak a Nyugat szerkesztőjével, írjon-e regényt Kakuk Marciról vagy se. Tersánszky nagy bravúrja abban rejlik, hogy a jellemen mit sem változtatott, nem ábrázolta fejlődésében – ahogy a Kakuk Marci kalandjaiból előszavában írja: csak „impresszáriója” akart lenni, azaz kalandjainak elmondására vállalkozott. Írói hajlamaival egyezett a feladat: érdekes, változatos élethelyzeteket kellett teremtenie egy kész, az élet mélyrétegeiből kiemelt figura köré. Valaha más ember volt, de lekerülésének folyamatát sem ábrázolja részletesen. Annyit tart szükségesnek elmondani, hogy „Kakuk Marci eredetileg a rendesen tisztálkodó társadalomból származik. Igaz, hogy még nagyon kora ifjúságában búcsút mondott annak”. Csak külseje jelzi, hogy megőrzött egyet-mást a „felsőbb rétegek” viseletéből, hiszen „zsakettben jár és köcsögkalapban”. Lelkében azonban már egyetlen szál sem köti a jómódúakhoz, s a róla szóló történetekben végig azt igazolja az író, hogy ezért maradhatott a maga módján tiszta és érintetlen. Életformája a csavargóké: „Ott őgyeleg egész áldott nap szülővároskája piacán, és segít a vásári kofáknak sátraikat cipelni, meg a kupeceknek visz el egy-egy levelet a kávéházból, vagy a képeket hordja utánuk városszerte. Úgy él egyik napról a másikra, mint a piac verebei. Amit keres, azt beissza a pálinkás butikokban, vagy elpecsenyézi a lacikonyhán.” Tersánszky szemléletmódjára egyébként is jellemző, hogy a szegényeket, a társadalom legalján élőket az ég madaraihoz hasonlítja. A „részeges, mihaszna, tekergő” Ruszka Gyuriról a következőket írja: „…úgy él egyik napról a másikra, mint a madarak”. (A hasonlat őseredetijét megtalálhatjuk Máté evangéliumában, amikor Jézus ezt mondja egyik tanításában: „Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és ártatlanok, mint a galambok” [Mt. 10.16.]. Az ég madarai több más példabeszédben is előfordulnak az újszövetségi iratokban, mint a tisztaság jelképei és mint annak bizonyságai, hogy az elesettek, kivetettek is részesülnek a gondviselés ajándékaiból.)
Kakuk Marci valóban a legszegényebbek közül való. A róla szóló első epizódban az a legnagyobb vágya, hogy legalább küllemében odáig emelkedhessék, mint a muzsikus cigányok (akiknek zeneszerszámait viszi). „Akkor én csak azt kívántam – mondja –, hogy tudjak venni magamnak egy keményített gallért, meg cipőt, meg ruhát, amilyen a cigányokon van. Az volt nekem akkor minden kívánságom, hogy olyan nagyságosurasan öltözzek fel, mint azok.” Pedig régebben más volt a cigányokhoz mért társadalmi helyzete: dühében arra gondol egyszer, hogy legszívesebben megölte volna egyiküket, mikor lenézőn beszélt vele, hiszen „ki volt ő hozzám? Egy tetves cigánypurdé!”. Kakuk Marci azonban annyival különb legtöbb társánál, hogy végig is gondolja helyzetét és ebből fakadó lehetőségeinek korlátozott voltával teljesen tisztában van. „Kezdett már járni ősz felé, sokszor hideg volt, fújt a szél, esett az eső, fáztam. Mert abból a pár krajcárból, hogy nem volt rendes keresetem, mit vehettem magamra? Ami meg volt rajtam, az leszakadt rólam. Így szoktam én be aztán a pálinkás butitokba, mint a piaci tekergők. Azok is ott ülnek mindig, hiába találnának rendes munkát, nem kell egyiknek sem, ha olyan erős is, mint a bivaly. Csak mint a verebek, arra járnak, ami elhullik. Amit keresnek, meg is isszák, meg is eszik. De hát mit voltam én is különb náluk?”
Tersánszky szemléletmódjára jellemző, amit itt elmond. A Kakuk Marcihoz hasonlók, ha életrevalók, birtokában vannak annak a képességnek, hogy úrrá legyenek a sors nehézségein, de e képességet csak egyénenként birtokolják, mert állapotuk már-már végzetszerű. Mintha arra volnának predesztinálva, hogy a szegénységből ne tudjanak kiszakadni. Abban meglelhetik boldogságukat, egyéni boldogulásukat, de kiszakadni belőle nem tudhatnak. Kakuk Marci elmondja, hogy keresett néhány hatost, olykor pengőket, de az ilyen keresményen nem volt áldás, mert rögtön a csapszékbe vándorolt, ott úszott el. Vagy nem jellemző-e, hogy ezek az iszákos, züllött csavargók, bármily erősek, életképesek is, nem dolgoznak, nem kell nekik a munka? Az író nagyon pontosan látja és ábrázolja a kor lumpenjeinek életmódját és életszemléletét, anélkül, hogy oknyomozásba kezdene, vagy mélyebbre hatolva keresné a megoldás lehetőségeit. Ebben megint tetten érhetjük művészetről vallott felfogásának megnyilvánulását: az író ábrázolja, amit lát, s óvakodjék minden fölösleges „bölcselettől”, minden kommentártól. Ne higgyük, hogy Kakuk Marci együgyű, tanulatlan vagy ostoba ember volna. Éppen nem! Hiszen Az amerikai örökségben épp azáltal talál ideig-óráig kényelmes helyre, hogy írni-olvasni tud, s jobban bírja a munkát, „ahol nincs nehéz emelés, inkább jó kezefogás kívánódik, vagy értelem”. Kakuk Marcinak és a hozzá hasonlóknak egyetlen célja van: annyit keresni, hogy tele legyen a hasuk, s még ihassanak is. Többre nem vágynak, s nem is gondolkodnak el azon, jól van-e így a világ. Ez a gondolkodásmód és életvitel a kisvárosi és városi csavargókat jellemezte e korban. Kakuk Marci maga is iróniával nézi a szervezkedéseket, sőt kifejezett lenézéssel számol be a szociáldemokratáknak azokról a törekvéseiről, hogy érdekszervezetekbe tömörítsék a munkásokat. Ugyanakkor azonban benne is megvan a városi öntudat, érezhetően lenézi a „falusi buga parasztokat”, a „bugrisokat”, akik úgy akarnak boldogulni, hogy látástól vakulásig dolgoznak. Ő és hasonszőrű társai csak a minél könnyebb pénzkereseti alkalmat lesik. Aligha jutnánk közelebb igazi lénye megértéséhez, ha idealizálva feltételeznénk, hogy hasznos tagja a társadalomnak. Éppen nem! Van azonban egyéniségében megejtő kedvesség, romlatlanság, sőt, szemérem is. Kifejezetten idegenkedik például „szusztársának”, Somának gátlástalanságától, nem szívesen vesz részt manővereiben, mert természetes erkölcsi romlatlansága tiltakozik ellenük. S még csak szépszámú nőügyeinek alakulásában sem mindig ő a kezdeményező, a „kortesúton” játszódó epizódban őt rohanja le a bővérű vendéglősné.
Kakuk Marci igazi életművész vagy inkább az akarna lenni. Jellemének épp az kölcsönöz különös érdekességet, lebegést, hogy nem hiányoznak belőle a művészre illő vonások. Ahol csak megfordul, feltűnik a derű, a lélek egyensúlya is. Az élet tudniillik – mint a regényből nemegyszer megtudhatjuk – „szemétdomb”. S aki itt megvillant valamit ember volta nemesebb adottságaiból, máris vigasztalást hozhat, s bizonyos mértékig rendet is teremthet. Kakuk Marci olyan helyzetekbe is kerül nemegyszer, amikor meggyőződhetünk róla, hogy jellemében nemes adottságokat hordoz, melyek élesen elválasztják őt Somától, aki vele szemben a gátlástalanságot, a teljes törvényen kívüliségnek azt az állapotát testesíti meg, amelyben az emberi adottságoknak, az egyéniség „jobbik részé”-nek már semmi szerepe sincs.
Pedig Soma sem érkezett „lejjebbről”, mint Kakuk Marci. Apja rézműves volt, megbecsült ember, s a fiú -mint Kakuk Marci tömör egyszerűséggel megjegyzi – „úgy tekerősödött el, mint én”. Az ő lelkét azonban nemcsak kisebb lopások, alkalmi ügyeskedések terhelik, hanem sötétebb, homályosabb vétkek is, s olykor ezek következményei elől menekül gyors léptekkel a két kenyerestárs. Soma kiegyensúlyozatlan, szemben Kakuk Marcival, aki meglehetősen egysíkúan gondolkodik és cselekszik, a maga életterében azonban tettei mindig logikusan követik egymást. Soma a váratlanság veszélyeit is jelképezi. A kiszámíthatatlan indulatok buktatóit. Külsejéből ugyan nem hiányzik az a derűs különlegesség, mely Kakuk Marcira volt jellemző. Sokkal idősebb volt emennél. „Nagy szakálla és bajusza. Magos, sovány, a háta görbe, tán mert az ajtóban is le kellett hajoljon, hogy bele ne üsse a fejét a szemöldökfába.” Somáról azt mesélik, hogy anyjára egyszer rátörte az ajtót, majd ájultan hagyta szegényt. „Nagyon ivott, s elkártyázta utolsó garasát.” Néha Soma is tartani tudta magát egy-két hétig. Olyankor munkája is került, hiszen ő is tudott írni-olvasni. Néhány regényben épp az a bajok forrása, hogy látszólagos jó modorával megtéveszt valakit, s amint megmelegszik, tüstént kezdődnek a zűrzavarok. Kakuk Marci rossz szelleme ő, akivel Marcit a betyárbecsület tartja össze, s a közös elhatározás, hogy szerencsét próbálnak szülővárosukon kívül is. Soma azonban rendszerint uralkodik rajta, mert „ha ez a gyalázatos tekergő Soma egyszer valamit akart, azon úgy fogott rajta, mint a satu. Nem tudtam szabadulni tőle…”
Noha kalandjaikban mindvégig együtt maradnak, alapvető különbség közöttük, hogy Soma ki akar bújni a bőréből, azonosulni akar a társadalmi vonatkozásban felettük állókkal, és részben épp ez erkölcstelenségének forrása. A Kakuk Marci kortesúton egyik epizódja igazolja ezt: „…elmesélte a menyecske, hogy: az én Somám a pappal meg a kincstári hámorbeli tisztekkel farsangol, kártyázik, mulatozik a habukini legényegyletben. Szórja a pénzt. Megbecsülik őtet erősen. A szegénynépet sem veti meg. Tartott Soma magyarul a Munkás-körben és németül a Gazda-körben szavalatokat a kormányhűségről a népnek, és a sváb gazdákkal itta le magát az asztal alá.” Hiába akar asszimilálódni a kisvárosi előkelőségekhez, rögtön átlátnak rajta. A „méltóságos” ezt mondja róla Kakuk Marcinak – éppen azért neki, mert rajta rögtön észreveszik, hogy nem akar többet mutatni a valóságnál: „Ha nem párosulna a Soma barátja iszákossága még úrhatnámsági és költekezési mániával is, akkor megjárná. De ehhez még kóros hazudozó is, vagyis akkor sem mond igazat soha, ha nincs haszna a hazugságból.” Csavaros az észjárása, mint a Tersánszky-hősöké általában, csalafintasága olykor megejtő, és segíti az érvényesülésben, hogy „úgy beszélt németül, mint magyarul, az anyja német volt, én is ismertem – mondja Kakuk Marci. – Hanka néninek hívták és Sváb Hankának csúfoltuk”. De az eszét mindig rosszra használja. Amikor Kakuk Marci azt látja, hogy barátja beszédbe elegyedik a pappal, rögtön arra gondol, nehogy a vétkeit kezdje meggyónni, mert hét esztendő sem elég, mint a mesében, végighallgatni, mi gazságokat művelt életében. Ezeknek egyik forrása – és ez a regénysor egyik legfontosabb tanulsága –, hogy Soma nem megélni akar, nem azt a lehetőséget kutatja, hogyan lehet a társadalmi rend gyengébb pontjait kihasználva talpon maradni, hanem, mindenképpen kiemelkedni szeretne, hasonulni az urakhoz, akik a maguk módján ugyanolyan erkölcstelenek, mint ő, s ez azért nem válik nyilvánvalóvá sohasem, mert ők vannak a hatalom és a vagyon birtokában. Ezt a tanítást a Kakuk Marci-történetek felépítésükkel is igazolják.
A Kakuk Marci ifúsága – melyről Tersánszky mindig fontosnak tartotta elmondani, hogy „saját kárára és veszélyére” fogott írásába, s végül Bálint Rezső festőművész közvetítésével helyezte el az Amicus kiadónál – azt bizonyítja, hogy a szegény embert az ág is húzza, ha bűntelen is, ha munkáját jól végzi is, a körülmények mindig úgy játszanak össze ellene, hogy vissza kell süllyednie eredeti környezetébe. Marci sok hányattatás után egy ügyvéd családjánál talál szolgálatot, ahol annyira megbecsülik, hogy gazdájának testvére el is akarja csábítani. Ekkor azonban Zoltika, az ügyvéd kisfia megtalálja Marci bagóját, a szájába tömi, s majd megfullad. A megdühödött úr egy hónapra előre kifizeti a ház addigi kedvencét, és kilöki.
Az amerikai örökség – mely a Nyugatban jelent meg, Gellért Oszkár ajánlására, aki az első oldalakért nem nagyon lelkesedett, de az egész munka magával ragadta – képlete majdnem hasonló. Marcit felfogadja Kasos, a gazdag szekeres. Hazaviszi, és rábízza számadásainak ellenőrzését, mert Marci írástudó (Kasos nem!). Kiderül, hogy a jegyző, aki mellesleg szemet vetett a szép Kasosnéra is, alaposan becsapja. Az érdekösszefonódásokat azzal ábrázolja az író, hogy a szekeres gazda elszörnyülködik a csaláson, de tenni nem sokat mer ellene. Közben kiderül, hogy a háznál levő mulya gyerek eltartóira gazdag amerikai örökség vár, ha méltó módon gondoskodnak róla. A „lükét” csak Marci tudja kezelni, mert rájött, hogy amikor szokása szerint ordítozni kezd, egy tűvel kell megszúrni, attól elhallgat. De össze is szokik a kis tehetetlennel, akiben voltaképp a saját kivetettségének, társadalmon kívüliségének sajátos megfelelőjét sejti meg. Innen Soma miatt csöppen ki – pedig már kezdenek közte és Kasosné között intimebb szálak szövődni –, aki elárulja, hogyan tartja kordában Jánoskát. Az író azonban nagyon finoman sejteti, hogy Kakuk Marci itteni végzetét tulajdonképpen a gazda féltékenysége okozta. Kasos felismeri, hogy Marci eszével és vonzó egyszerű emberségével hovatovább otthonában is fölébe kerekedik.
A Kakuk Marci a zendülők közt – melynek megírásáról mindenki megpróbálta lebeszélni, a kész kéziratot azonban megint a Nyugat adta ki – azt bizonyítja, hogy a szervezkedéseknek, az érdekszövetségeknek sem lehet eredményük. Hiába agitál a munkások között a szociáldemokrata Csurinyák, elképzeléseit minduntalan keresztezi az emberi gyengeség. Végül Kakuk Marcival és Somával együtt neki is menekülnie kell a felbolydult bányászvároskából. Ebben az epizódban érezni talán leginkább, hogy Kakuk Marci életének hátterében súlyos válságok hullámzanak, megoldatlan szociális gondok támadnak s léteznek, lezárásuk halvány reménye nélkül. Mindezt Kakuk Marci szemével látjuk, s az ő szeme inkább Csurinyák rendkívül csinos húgára nyílik, semmint a válságokra. Ám kalandjainak hátterében anarchisták bukkannak fel, akik dinamittal akarnak végezni a bányamesterrel, a vérszívó Herenszkyvel, s a korban is fontos szerepet játszó szociális eszmék villannak fel s tűnnek el.
Schöpflin Aladár, eredetileg a folytatások nagy ellenzője, biztatta Tersánszkyt a Kakuk Marci vadászkalandja megírására, s ő segítette hozzá a Franklin Társulatnál történő kiadatásához. Ebben a részletben ismerhetjük meg teljes mélységében Somát, hiszen a „vadászkaland” az ő regénye, ő ért szót a falusi ügyeskedőkkel, szélhámosokkal, akiknek mesterkedései megint csak azért nem lepleződhetnek le, mert meghúzódhatnak a hatalom árnyékában. Mint ahogy a hatalom csúcsán állók is hasonló szélhámosok, ügyeskedők, amint ezt a Kakuk Marci kortesúton ékesszólón bizonyítja. (A záró epizód, az Annuska, nem tartozik ebbe a sorba, érezhetően az volt írója célja, hogy hősét sok hányattatása után a maga köreiben boldogsággal jutalmazza.) Ez az epizód akár Mikszáth Kálmán vitriolos tollán is születhetett volna. A kormánypárt a „csak dögönyözzük őket!” jelszóval félemlíti meg választóit, akiknek azonban a 48-as ellenzékiek sem tudnak többet nyújtani. Hajlamosak vagyunk arra, hogy egyetértsünk Soma fennen hangoztatott filozófiájával: nem kell törődni azzal, kinek a szekerét toljuk az urak közül. A lényeg : minél mélyebben benyúlni a zsebükbe!
A Kakuk Marci-történetekkel foglalkozó kritikusok elsőnek rendszerint azt a kérdést vetették fel, ki is a főhős? Milyen ember? Honnan mintázhatta az író? Mik a világirodalmi előzményei? Van rokon vonása Till Eulenspiegellel, Gil Blasszal vagy éppen Simplicissimusszal, mint ahogy az író formálására, módszerére is hathatott valamelyest a pikareszk regény. A lehetséges előzményeknél – s ezekről Tersánszky esetében csak nagyon óvatosan lehet szólni, ismerve fennen hangoztatott szokását, hogy keveset olvasott, azt is mértékkel – sokkal fontosabb, hogy hősét, akár vannak világirodalmi mintái, akár nem, jellemzően magyar környezetbe helyezte, olyan szociális, történeti-társadalmi helyzetbe, mely a kor regényeiből éppúgy ismert, mint a történelmi összefoglalásokból. A maga módján Tersánszky is ábrázolja azokat a nagy társadalmi válságokat, melyeknek megrázkódtató hatásairól oly hiteles képet rajzolt Móricz. A regénysorozatban természetesen nem ennek tragikus momentumaira esik a hangsúly, nem is eshetik, hiszen mindent Kakuk Marci szemével látunk, mindent az ő előadásában hallunk. Még azokkal az elprédált lehetőségekkel sem ismerkedünk meg, amelyekről oly drámai képet fest Móricz az Erdély lapjain. Kakuk Marci, életének törvényszerűségei miatt, a Kisfentőssyket látja, a vidéki náboboknak azt a típusát, melyet a Kakuk Marci vadászkalandjában jelenít meg az író. Ezek a Kisfentőssyk nem tragikus alakok, még kevésbé drámai hősök, Bennük nincsenek jobb adottságok, csak anyagi helyzetük emeli ki őket a többi gyarló ember közül; épp olyan esendők és gyengék, mint amazok, legfeljebb többet ihatnak és ehetnek, s arra is telik nekik, hogy környezetüket is etessék-itassák. Kisfentőssy igazi operettfigura, a „belépője” is ilyen, hiszen „énekelve jött be. És nem felelt az addig egy igét sem Jankának, sem senkinek, míg végig nem énekelte a nótáját. Ezt, hogy hát:
„Réztepsiben sül a harcsa,
Megfognálak, szívem, Marcsa,
Ha megfogsz is, mit érsz véle?
Tele lesz a markod véle!
Tele lesz a markod véle!”
S Kakuk Marci még hozzáteszi a maga bölcsességét: „Ez nem rossz nóta! Szép úri hangja volt ennek a Kisfentőssynek. Jól énekelt.” A Kakuk Marci kortesúton című művében még inkább megfogalmazódik a két jómadárban, hogy ez az úri réteg semmi másra nem alkalmas, mint hogy az ügyeskedők megcsapolják a zsebüket. Kakuk Marci eleinte szepegve ül le a nagyurak közé, de Soma megnyugtatja: „Ezeknek szemét a pénz, ami nekem nagyérő. Ezek sosem tapasztják be a lyukat rajtam, ahol a lélek kiszáll belőlem, ha a parasztok megszurkáltak vagy megcsákányoztak érettük. Ezek kihasználnak ingyen is engem, ha nem használom ki én őket szintén.”
Kakuk Marci és Soma érvényesülésének, részleges boldogulásának az az egyik titka, hogy felismerik annak a társadalomnak legfontosabb mozgástörvényét, melyben mozognak, ügyeskednek. Ez pedig: a másik ember kihasználása bármi áron. A különböző epizódokban szereplő lányok kivétel nélkül arra kényszerülnek, hogy ne csak természetes hajlamaikat éljék ki, hanem jól felfogott érdekből áruba is bocsássák magukat. Tárggyá válnak, amelyet alkalomadtán használni lehet. Ezért sem érezzük természetellenesnek, hogy Kakuk Marci maga is „szoknyapecérré” válik. Hiszen mit lát maga közül? A bányaigazgató éppúgy legyeskedik Csurinyák húga körül, mint Marci. Kasos, a módos parasztgazda pedig még a feleségét is kiárusítaná néhány forintért. Annuska eladja magát, hogy anyja vagyona ne kerüljön dobra. Nem véletlenül írja Tersánszky, hogy Kakuk Marci semmivel sem romlottabb környezeténél. S amikor kijelenti, hogy életében soha nem csalt, nem lopott, még feddhetetlenné is válik azokkal szemben, akiknek viszont egész élete és tekintélye erre alapozódik. A kiszolgáltatott, szegény ember lealacsonyodhat, „szövetségesévé” válhat a fölötte állóknak, ha élete és megélhetése megkívánja, de az író fel is menti azzal, hogy kimondatja vele tettének motívumait. A Kakuk Marci kortesúton Harangozó-Tyukodija, a mokány magyar egész egyértelműen fogalmazza meg ezt:
„– Ide hallgasson az úr! Hát látja, hogy mire röffentek össze itt az emberek és megérti? Rendben van! Ha nem? Én megmagyarázom magának. Mink nem vagyunk eszelős, együgyű bábok, akiket maga a kormányának ezzel a hangzatos szavalatával meghódít. Tehát mire jó ez akkor? Minek tölteni itt az időt vele? Tisztában vagyunk mi azzal, amit cselekszünk. Ha akarja, meg is mondom : aljasságot művelünk, mert pénzért cserbenhagyjuk az igaz ügyet. Kényszeredünk rája? Ez más! És igaz! Mert ha nem kényszerednénk? Akkor ebbe a faluba be nem tenné ugyan a lábát egy sárga-fekete pecsovics himpellér sem! Eléggé sül le a képünk így is, hogy árulók lettünk. Ne feszegesse ezt itt. Ne komédiázzon! Gyerünk elő azzal az ívvel, amit alá kell írjunk és pássz!”
Soma, akit aligha lehet az erkölcs felkent lovagjának nevezni, nem véletlenül válaszolja erre, hogy „haszontalan locsogás a kormányt és minden más nagyúri tolvajt, félkézkalmárt dicsőíteni”. Mert ahogy emezeknek ők csak eszközei, viszont is így áll a helyzet: még akkor is, ha „keserves kényszer választatja a szegény emberrel, hogy vagy a gaz hatalom, vagy a nyomorúságos éhhalál és koldusbot szolgája lesz!”. Majd eljön az idő – így Soma –, amikor a szegény ember is „kimutatja a foga fehérjit”. Persze a Kakuk Marci belső logikája szerint ezt sem kell egészen komolyan venni, hiszen Soma éppolyan demagóg, mint a kormánypártiak, akiknek szolgálatába szegődött. Az írónak ugyanis az a véleménye, hogy maga a politizálás értelmetlen, nem alkalmas a fennálló problémák megoldására, hiszen azok végzetszerűen érvényesülnek az ember életében. Még akkor is, ha az egyén megtalálhatja gyengébb pontjaikat, s ideig-óráig szembe evezhet az árral. Kakuk Marciban azt a típust személyesíti meg az író, amely nem törődik semmiféle szervezettel, nem érdekli, mi folyik ott, egyszerűen élni akar. „Voltam egy Kukházy úrnak a hentese is, aki az ipartestületnél hivatalban volt. De hát hogy az iparosok és segédek mit sütnek-főznek ilyen egyletben az urak és papok ellen? Ahhoz hatökör voltam.” S még nyilvánvalóbb, hogy nemcsak „hatökör” mindebben, hanem érdektelen is számára a szervezkedés, amikor elmondja véleményét a szociáldemokrata agitációról, melyet olyannak ábrázol, mint egy torz vígjátékban. A szakszervezetekben, melyekért Csurinyák Feri oly lelkesen hevül, azt tanulják, hogy „ellenségei legyünk az uraknak, és a templomot is kikerüljük, és gyalázzuk a papokat is…” Abban a korszakban, amikor a munkásság egyletekbe szerveződött, s az agitátorok egyre többen jutottak el a falvakba is, Kakuk Marci és Soma azt vallják, hogy csak egyéni ügyeskedéssel lehet megtalálni az élet lehetőségeit. Nyoma sincs bennük az úgynevezett öntudatnak, nem is törekszenek birtoklására. Csak élni akarnak, szerény lehetőségeik között valamennyire boldogulva. Ez a felfogás az adott időszakaszban aligha mondható deviánsnak. Valószínűleg egész tömegek gondolkodtak hasonlóképpen, s nemcsak Magyarországon, hanem Európában is, máskülönben nem lett volna oly felkavaró hatása a naturalizmus megrendítően hiteles leírásainak, melyek az emberi élet s tudati elmaradottság mélységeiből hoztak valós híradást.
Ilyen majdhogynem naturalista leírások Tersánszkynál is felbukkannak: a Kakuk Marci a zendülők közt bevezető részében, ahol Marci és Soma egy partiumi bányászvároskába vetődnek. Szinte részletező pontossággal számol be az író a szűkös, lehangoló környezetről, a sivár életlehetőségekről, sikátorokról, kiégett arcú emberekről. Már idáig is elért az iparosodás: a hajdani környezet megváltozott. Természetesen ezt sem az író maga mondja el, hanem Kakuk Marci, vagy éppen Soma. Utóbbi előadásában ismerjük meg egy lassan iparosodni látszó partiumi városka jellemzését: „Úgy nézem, itt valamiféle nagy üzemek vannak ebben a faluban vagy városban. Nézd csak, azok a nagy kémények nem téglagyári kémények, hanem kohóké vagy hámoroké. És halljad csak, hogy tutul egyre arrafelé. Az gépház és villanyáramfejlesztő dinamó. És nézd meg azt a patakot. Ez nem malomárok, hanem ez hajthatja a villanydinamó kerekét.” Hasonlóan pontos, érzékletes képekben rajzolja le az író, amint az iparosodó vidéki városok között vasúti összeköttetés létesül. Az újonnan épülő vasutakkal szembeni ellenállás hajtja együvé a Kasoshoz hasonló gazdag fuvarosokat, akik úgy érzik, hogy a szállításnak ez az új és gyors módja veszélyezteti megélhetésüket. S megint csak jellemző, hogy velük szemben Kakuk Marci ismeri föl a fejlődés törvényszerűségét, s azt a módot, ahogy az ügyes ember talpon maradhat: azt tanácsolja Kasosnak, szerződjék le a társasággal, hogy a vasúti állomásokról ő fuvarozza majd be az árut.
A furfangos eszű gazda nem érzékenykedik, nem előkelősködik, hamar belátja, hogy a tanács nagyszerű. Tersánszky azonban azt is bemutatja, hogy az arisztokrácia felsőbb köreiben mily nagy megvetéssel figyelik az iparosodást, az „üzletelést”. Ebben is az a tehetetlenség, élhetetlenség mutatkozik meg, ami a Kisfentőssyeket jellemzi. „Magyar” emberhez nem illik a „kufárkodás”, a „gezemicékkel” való kereskedés, és általában az új korszakot jellemző kereskedelem – ezt fogalmazza meg a csárdás a Kakuk Marci kortesúton című műben. Tersánszky fölöslegesnek érzi, hogy szavaihoz kommentárt fűzzön, s bemutassa azokon a területeken, melyek regényfolyama írásának idején már nem tartoztak Magyarországhoz, mint vált felelőssé a világháború utáni viszonyokért az a korábbi vezető réteg, mely csak előjogait őrizte, s mindennemű kezdeményezést kiengedett kezéből lustasága, életre való alkalmatlansága és az alkalmazkodás teljes hiánya miatt. E tény tragikus következményeit a történelem fordulata mutatta meg. Kakuk Marci tudomásul veszi, elmondja, amit lát, a következtetéseket, melyeket a történelem távlata kínál, az olvasó is levonhatja a maga számára. A díszletek világa volt ez legfelül, a lobogó zászlóké, a választási harcoké, melyek mintha a Kárpáthy Zoltán lapjait idéznék. De akik az eseményeket uralhatták volna, maguk is csak statiszta szerepre kényszerülnek a hamisan csillogó háttér előtt. A megújuló kor iparosodásában, kereskedelmében, a polgáriasuló életben nem találják a helyüket, s törvényszerűnek érezzük, hogy végérvényesen ki fognak szorulni belőle.
Tersánszky nem árnyal, amikor a társadalomról és a történelemről szól. Urakról, kalmárokról és szegényekről ír. Viszont annál érzékletesebben ábrázolja azt a morális különbséget, mely a Kakuk Marci által megismert urak és szegény emberek között van. Az urakhoz, legalábbis az úriemberekhez sorolja környezetüket is, házuk legbelső cselédségét, a német kisasszonyokat, házvezetőket, hiszen a maguk módján ezek is messze fölötte állnak a társadalmi ranglétrán. Már ifjúságában megfigyeli Marci, hogy az úriembernek „büdös a munka”, s „a trágyadombra rögtön a zsebkendőjét rázza a kezében, mint a vasútnál a rokonok után”. Csak ideig-óráig közeledhetnek egymáshoz urak és szegények: amikor a fentebb állóknak szüksége van a Kakuk Marci-félék furfangos eszére. A választási harcot szervező Soma a korcsma belső helyiségeibe rendel „früstököt”, „urasan”, „de, persze, a kocsis, mint illik, különvonul magának a rongyos, bagós, szűrös fertályba tőlünk”. A „nadrágos ember” azonban – szemben Somáék hüvelyknyi dicsőségével és emelkedésével – mindig megtalálja boldogulását, mert „semmit nem csinál ingyen”.
Kakuk Marci a maga józan eszével, egyszerűségével nemegyszer kifigurázza az úriemberek szokásait. A „cefre”, a mocskos szájú szolgálólány így oktatja őt, amikor két ujjával fújja ki az orrát:
„– Hát így kell kifújni az orrát, hallja? Olyan buta maga, hogy még az illendőséget sem tudja? Itt úri helyen van, nem a piacon, a polgárok közt. Tanulhatna egy kis illendőséget.
Persze, az csak kötekedni akar mindig. De én neki rá:
– Hát tán maga az úri szokásokat csinálja? Talán az urak okosabbak a szegény embereknél, hogy selyemkendőjükbe pakolják a náthájokat, és elteszik a zsebükbe, és vigyáznak rá?”
S egy másik, hasonló jelenetet olvashatunk a Kakuk Marci kortesúton lapjain is. A csaplárné behozza az ebéd utáni feketét, s közben így beszél:
„Frissen daráltam magának ezt a kávét. Tudom, hogy ilyen városi úriemberek, mint maga, nem lehetnek el a nélkül a lőre nélkül. A gyenge gyomruk csömört kap.”
Ezek az apró, hangulatos, humoros, szinte évődő leírások szervesen illeszkednek Tersánszky általánosabb mondanivalójába – melyet nem sokkal utána teoretikusabban is megfogalmazott Veres Péter: eszerint nem a kultúra vagy a kulturálódás rontja meg az embert, hanem annak üres majmolása, a természetes hajlamok mesterséges elfojtása. Tersánszky szegényei kivétel nélkül természetes emberek, akik kendőzetlen őszinteséggel és nyíltsággal vállalják magukat, állapotukat. Valamennyien nyitottak az életre, szemben a jómódúakkal, akik szokásaikkal is, környezetük arra választott tagjai segítségével is elzárkóznak mindenfajta érintkezés elől. A bányaigazgatóhoz, a Kakuk Marci a zendülők közt egyik újsütetű előkelőjéhez nem járulhat senki otthonában, mert azt vastag, magas kerítés védelmezi, és ha netán valaki a kapun próbálkoznék, azt a hajdú kergeti el botjával. De aki mégis elébe juthat, az természetesen kezet csókol neki, mert „ott ilyen divat volt, hogy a szegény nép az uraknak mindnek szaladt kezet csókolni, férfinak is, asszonynak is”. Kakuk Marci maga is így tesz, de kommentárjai megint híven elárulják véleményét (ez egyben az író nézete is): „…a bányaigazgató az engedte, hogy az eres, bütykös pracliját megcsókoljam. A veres szőrt is úgy köptem ki hirtelen a mancsáról, félre, mert szégyelltem előtte.”
Erkölcstelen az úriemberek szerelmi élete is. Ahogy Kakuk Marci a maga lényeglátásával megfogalmazza:
„…az úriasszonyok… mind olyan szemérmeteskedők, csak titokban csinálják a disznóságot”. Már szóltunk róla, hogy a legtermészetesebb módon adják-veszik a nekik kiszolgáltatottak szerelmét. De emellett erkölcstelenek is, mint Luli nagysága, aki mindenféleképpen szeretné öregedő bájaival megnyerni Kakuk Marci tetszését, s ezért attól sem riad vissza, hogy pucéron mutatkozzék előtte fürdés közben, sőt már-már el is csábítja a fiút. Kakuk Marci józan megjegyzése megint sajátságosan ellenpontozza a hervadó szépségű hölgy erőfeszítéseit: „…nagyon megjárja fehérnép volt. Kivált, ha a nagy szalmakalapját a fejére borította hevertében ottan. Egy fiatal lánynak is nézhetted csakugyan…” S ellenpont szerepe van annak is, amit Csurinyák Eszti mond Luli nagyságáról, igaz, kissé szókimondóbban és tömörebben: „vén szuka prücsök”. Ehhez hasonló jellemzések különben bőségesen előbukkannak a Kakuk Marci-történetekben, s Tersánszky egyik nagy mestersége, hogy úgy tudta előadni őket, a szöveg egészébe olvadva nem keltettek fölháborodást, nem hoztak különösebb vészt fejére. „Pöffeszkedő embernyúzók”, „naplopók” – ilyen s ehhez hasonló jelzők árulkodnak arról, hogy Kakuk Marci lehet alázatos, belenyugvó, de hályogos szemű nem. S ha ő nem mondja ki, amit gondol, hát kimondják helyette társai, a hasonszőrűek, akikkel összehozza vándorlása és sorsa, s akik valamennyien furcsa módon emelkedettebb gondolkodásúak is, mint azok, akik előtt oly mélyen megemelik kalapjukat, vagy akiknek kezet csókolnak, mert az a szokás.
Nincs jobb véleménye a módos, törtető gazdákról sem, akiknek jellemző példája Kasos, Az amerikai örökség főalakja. Milyenek is ezek a falusi arisztokraták? Kasos egyik kocsisa mondja el Marcinak jellemük egyik legfontosabb összetevőjét: „Akinek a bőrit akarják lehúzni, annak hízelegnek.” Tersánszky a jelek szerint jól ismerte az ilyen gazdaházak belső szokásait, rendjét is. A család módos házban élt, melynek hatalmas konyhája volt. Itt főztek az egész háznak, kondérokban. Külön a háziaknak, külön a kocsisoknak, külön a napszámosoknak. A gazdasszony alig-alig különbözött cselédeitől, napjának java részét a konyhában töltötte. Kasosné el is panaszolja Marcinak, hogy nem ismeri az ura terveit, elképzeléseit, mert semmiről sem szabad tudnia, ami a házban történik. Ebben az epizódban is megmutatkozik az a gondolat, amely Tersánszky egész prózáján végighúzódik: az ő világképében – a kor szokásainak megfelelően – lényeges különbség mutatkozik férfiak és asszonyok között. Az utóbbiaknak majdnem mindig a „másodhegedűs” szerepe jut, kiszolgálják férjüket, engedelmeskednek szeszélyeinek, önálló döntésre alig-alig nyílik lehetőségük.
A vidéki gazdaházakba a kultúra is beszüremkedett, de meglehetősen furcsa rendeltetéssel. Marci Kasos irodájában kalendáriumokat, imakönyveket talál, meg képesújságokat is. „A kemencepadkán viaszos vászonnal voltak leterítve. Ültek rajtok. Erre használták itt ezeket.” Kasos maga sem tud írni-olvasni, de a gyermekeit, a következő nemzedéket már taníttatja: a kislányát Marci kísérgeti esténként a felvégi iskolába az esti ismétlők órájára.
Ha a kultúrának nem volt is szerepe a gazdák otthonában, a szerzésre, a meggazdagodásra épülő morálnak annál inkább. Kasos is naphosszat szaladgál a birtokain: „…mindig csak a gazdaságával vesződött: mi hogy van, hogy mi van? Járt, mint az Orbán lelke, mindig vizslatott, mindig matatott valami után.” Marci gondolja is magában: „Ez aztán a lelke üdvösségét is elporciózná, és bérbe adná, csak a bankót szaporítsa.”
A gazdák, a jobb módú középrétegek óvatos, nem kockáztató gondolkodásmódjára jellemző a Kakuk Marci a zendülők közt egyik epizódja. Csurinyákék már-már összehozzák a „szervezetet”, amely magába foglalna minden munkást, a legszegényebbeket is. Ez a szövetség már eredményesebben léphetne fel a közös érdekek képviseletében, a bányaigazgatónak is partnere lehetne. Ez azonban nem érdeke néhány módos bányásznak, akik némiképp meggazdagodtak már, s egyúttal kiemelkedtek szegény társaik közül, „középhelyzetbe” kerülve a városi munkás és a falusi gazda között. (Hutzikánról meg is jegyzi Marci, hogy már nagy háza és kertje volt „bányász létére”, s vadászni járt az erdőbe.) Nekik nem érdekük, hogy kenyértörésre kerüljön a sor a bánya és a munkásság vitájában. Elméletüket egyikük, a minden hájjal megkent Buzgó így fejti ki:
„…Én azt mondom, különbség ember és ember közt mindig volt és mindig lesz. Hogy én vagy más, aki dupla munkával, kuporgatással szereztem valamit magamnak, akkor kezdjek összeállni naplopókkal vagy rongyosokkal, éhesekkel, az meg éppen nem igazság. Az urakkal sincs baja az embernek, ha jók. És vannak jók is köztük, ahogy vannak gazok is. Ezekkel a gazokkal kell csak elszámolni. Van annak és volt már annak módja, nem is egy. De az ilyenhez nem olyan összefogás kell, hogy mennél több fül halljon róla, és mennél több nyavalyás, lecsperdi szájú tudjon róla. Hanem csak olyanok, akiknek helyén van a szíve, a másikért, ha kell.”
Mindezt Kakuk Marci mondja el a maga sajátos nyelvén, észjárása szerint alakítva. De így is pontosan rá lehet ismerni a demagóg szólamokra, melyek szinte kezdettől meggyengítették a szervezkedéseket, megosztották, kiszolgáltatottá tették a közös erővel fellépni szándékozó szegényparasztokat és munkásokat. Tersánszky itt sem meditál, nem fűz történeti széljegyzeteket a jelenethez. De talán épp ezért válik ez ilyen hitelessé, regényszerűvé, kortörténeti jellemzővé.
Ezt az általánosító érvényt azzal mélyíti, hogy a regényfolyam különböző epizódjait jellegzetesen köznapi környezetben pergeti. Nyilvánvaló, hogy Kakuk Marci azokat a helyeket csavarogja végig, amelyeket az író gyermekfejjel megismert. „De – figyelmeztet a Kakuk Marciról írt kitűnő elemzésében Bodnár György – gyermekkori emlékekből áll össze a regény szélesebb perspektívájú háttere is. Nagybánya, Szatmár megye… Különös, színes, felejthetetlen világ ez. Félig Erdély, félig Alföld, félig városias, félig falusias, iparosodottnak látszik, de hamar kiderül, hogy berendezése inkább a középkorra utal, parasztok lakják, magányos szőlősgazdák meg babonás bányászok, munkásait alig-alig legyintette meg az iparosodás szele, legtöbbjük számára a szocializmus inkább furcsaság, a bányaüzem afféle feudális intézmény, az igazgató személyében és életmódjában üzleti ravaszkodás, főúri nembánomság és patriarkális önkény ötvöződik hamisítatlan öntvénnyé.” Kétségtelenül más ez a világ, mint Móricz Zsigmond kérlelhetetlenül kemény miliője, vagy Herczeg Ferenc kedélyességbe is hajló, elnézőn ábrázolt környezete. De a maga módján ez is hiteles, s benne az író olyan réteg, olyan táj életét teremtette újjá, ismertette meg a széles irodalmi közvéleménnyel, melyről annak addig alig volt híradása. Kakuk Marci ironikus szemén át ismeretlen világba pillanthatunk, mely ugyanúgy mutatja a kor Magyarországának kínzó ellentmondásait, mint súlyosabb anyagot hordozó, drámaibb regénypórjai. Tersánszky Kakuk Marcijának az is fokozza hitelességét, realitását, hogy pontosan, érzékletesen rajzolja meg az egyes rétegeken belül megfigyelhető különbségeket, melyeket épp azért tudott ily pontosan ábrázolni, mert belülről ismerte, s életmegnyilvánulásaiban szemléltette különféle változatait.
A Kakuk Marci ifjúságában ismerjük meg a kotrót, akit később Kukuj, Marci barátja egy lécdarabbal agyonver. A kotró azt a kislányt táncoltatja, aki Marcinak is, Kukujnak is tetszik. „Ugyan neki sem illett volna, iparos létére – jegyzi meg rosszallóan Kakuk Marci –, ott, a kocsisok közt, de azért ment, mert ott henceghetett azok közt. Az iparosok közt kuss volt neki, mert ismerték, és tudták, hogy csak csavarog.” A kotró életformája tehát semmiben nem különbözik a „hivatásos” csavargóétól. Társadalmi vonatkozásban mégis felette áll, viselkedését pontos szabályok kötik, mert ő már iparos lehet. S ugyanez a megosztottság végighúzódik szinte minden rétegen. Kasos bizonyára sokkal gazdagabb, mint a segédjegyző, aki megkárosítja, mégsem meri feladni, törvény elé vinni, mert tudja, hogy a vizsgálat elől nem térhetne ki, amaz viszont a paragrafusokra hivatkozva kihúzná magát minden bajból.
Az író a legtöbbet a napszámosok és a szegényebb munkások életformájáról, szokásairól mond el, s ez a regény logikájából következik, hiszen Kakuk Marci természetesen a legszegényebbek között mozog inkább. A regényből világosan kitetszik, hogy a napszámos volt a legmegvetettebb, legalacsonyabban álló emberfajta. Amikor Soma és Marci munka iránt érdeklődik a Kakuk Marci a zendülők közt elején, az írnok így förmed rájuk: „Jól tudom én különben, mi a maguk baja. Minden ipari munkás azt hiszi, mint a grófok a polgáremberek közt, hogy rögtön tönkreteszi a rangját, mihelyt napszámmunkát vállal.” Csurinyák ezt a gondolatot úgy módosítja, hogy „ipari munkás csak ipari munkásban bízhat meg és azzal foghat össze”. Van ebben bizonyos munkásöntudat is, s józan történeti belátás, hiszen az epizód munkásszervezői nem is egyszer figyelmeztetik a viszonyok között kevésbé jártas Marciékat, hogy a „tintafoltos könyökűek”-ben nem bízhatnak meg, mert bárki „a pennát érzi a körme közt, már azt hiszi, hogy ő csak az urakkal tarthat”.
Tersánszkynak esze ágában sincs társadalmi tablót rajzolni hőse köré. A valóságot akarja bemutatni, nem véletlenül figyelmeztet újra és újra, hogy elbeszélőként a mindennapok valóságától termékenyül meg. Amit látott s lát, elmondja, s mert pontosan, hitelesen ismerte a kor életének legfontosabb összetevőit, munkájából a tényeket s a szegény ember olykor kifejezetten naiv társadalomszemléletének csíráit is megismerhetjük. Majdnem minden hőse úgy gondolkodik, hogy az élet természetes menete szerint vannak gazdagok és szegények. Utóbbiak közül azok a szerencsésebbek, akik kiszolgálhatják uraikat, mert legalább nekik biztos a kenyerük, fedél a fejük fölött. Csurinyák húga jól ismeri bátyja tervit, a munkásegyletek létrehozására irányuló erőfeszítéseit, a maga részéről azonban naiv ábrándoknak tartja ezeket. S amikor Marci kifakad a kaput őrző vén hajdú ellen, hogy a szegény embereket, a kenyeres társait is durván zavarja el, Eszti megrója, hogy ez a dolga, ezt kell tennie: azért állították az ajtóba, hogy a kegyelmes úr nyugalmát óvja, azt teszi hát minden áron. Kakuk Marci is ilyesformán nézi az életet, s a lét különböző lépcsőin állókat, ám előadásából az is nyilvánvalóvá válik, hogy ő jóval pontosabban tájékozódik. Marci ugyanis szuverén egyéniség. „Soha, egy pillanatra sem áll meg, hogy a maga sorsán elérzékenyüljön – írja Nagy Endre –, egyetlen önfeledt röpke szóval sem tesz vallomást a maga érdekében és mégis oly teljesen örökíti meg magát a könyvben, hogy ennek alapján bármikor életre lehet szólítani.” Valóban: Tersánszky ábrázolásának igazi, nagy erőssége életszerűsége, a valóság iránti teljes hűsége. Alakjait események forgatagában ábrázolja, s az őket körülvevő élet teljességét is azokból ismerhetjük meg, nem pedig leírásokból vagy írói előadásokból. Az író felfedezett egy figurát s benne az előadás, a dolgok megközelítésének kitűnő lehetőségét, mely egyszerre alkalmas az objektivitás látszatát kelteni – hiszen az író hangsúlyozottan nem azonos hősével, hagyja őt beszélni, s rábízza az események olykor szeszélyes előadását –, ugyanakkor azonban szubjektív is, hiszen érezni a figura mögött az írói személyiség jelenlétét. Amikor a Kakuk Marci ifjúsága megjelent, nem véletlenül köszöntötte elsőnek éppen a kor egyik legnagyobb elbeszélője, Móricz Zsigmond (aki később hasonló megoldást talál, jóval drámaibb, érettebb személyiséget szólaltatva meg a Boldog emberben), mert ezt az írói telitalálatot érezte a regény igazi újszerűségének: „Fölfedezett valamit, újat, még soha nem látottat, amit megláthatott volna mindenki, találkozott vele mindennap, anélkül, hogy észrevette volna, de millió ember elment mellette vakon, gondolat nélkül. Mert Tersánszky rávetette szemét, és felmutatja nekünk, mi meg meglepetten nézzük: íme, egy egészen új emberi forma, az élet lehetőségeinek egy eddig ismeretlen változata, egészen új levegőben, melyet éppen az tesz újjá, hogy erre az alakra van vetítve. A nagy szerencse másik része pedig az, hogy tökéletesen, hiány, hézag és minden zavaró körülmény nélkül tudja közölni velünk azt, amit fölfedezett, úgy, hogy mi is részesek vagyunk fölfedezésében.” A hazai életről alighanem a „zendülők közt” játszódó epizódban mond el legtöbbet az író, ebben Kakuk Marci előadásában hallhatjuk Tersánszky kissé naiv, szándékosan a leghétköznapibb valóság szintjén tartott ismereteit. Ám valóban nem „zavaró” – Móricz megfogalmazását idézzük –, hogy nem mond el többet, hiszen Kakuk Marcinak aligha illenék történeti tudással kérkednie. Ő valóban annyit tudhat – talán ezt sem érti pontosan –, hogy a munkásság szerte Európában szakszervezeteket alakít, s ezek együttműködését megnehezíti a különböző szakmákhoz tartozók torzsalkodása. S hogy ez így van, tapasztalhatja is, hiszen a partiumi bányavároskában is azért nem jöhet létre munkásegység, mert a különféle rétegek nem jutnak egyetértésre, érdekük szerint képzelik el a szervezet tevékenységét, igaz, ezeket az érdekeket itt nem a szakmák, hanem a vagyoni helyzet különbsége diktálja. Csurinyák szavaiból a naiv munkásmozgalmat oly sok változatban jellemző idealizmus csendül ki, amikor külföldi „munkásparadicsomok”-ról beszél, ahol a munkásember levetve munkaruháját munkásbőréből is kibújik, úriemberré vedlik át, akit nem lehet megkülönböztetni még igazgatójától sem, hiszen színházba és hangversenyekre jár, s olyan könyvtáruk van egy-egy munkástelepen, „hogy még!”. Ez a naiv, utópisztikus-idealisztikus szemléletmód nyilván idegen volt Marcinak, aki aligha akart volna színházban és hangversenyeken művelődni (aminthogy az íróval is előfordult, hogy ilyen helyekről sürgősen távozott). Szemléletmódjára mi sem jellemzőbb, mint ahogy a Csurinyákkal vitatkozó Pertik szavait idézi vissza:
„Én nem tudom, hogy van a te külországaidban a munkás sorsa. De én nem is kívánkozom arra, hogy én azt a félkótya színházat nézzem, és azt a kornyikálást hallgassam, tán mint amit klimpíroznak itt a kincstári tisztnek. A fülem fáj csak, ha hallom. Én ezeket nem irigylem az uraktól. Én meg vagyok elégedve, ha egy deci mellé ülhetek itt a cimboráimmal, tiveletek, és én a fohászomat az egy vasárnap a templomban így is a Nagy Jó Istenhez küldöm, ha a plébános részeges is, mert nem ő az Isten, aki bizony felettünk van, és megmondom, nem is szeretem, mikor őtet előttem, káromlod. Én már csak ezt mondom!”
Felbukkan a Tersánszkyról szóló, meglepően szegény szakirodalomban, hogy az író a lumpen elemeket s szemléletmódjukat ábrázolta. Nemcsak erről van szó! Sokan gondolkodtak hasonlóan, Kakuk Marcival teljesen egyetértve: nem a kultúra nemes eszményei a fontosak, hanem a napi deci, az, hogy a munkásember gyomra tele legyen, a többivel meg hagyják békén, az úri módi nem az egyszerűeknek való!
Talán a Kakuk Marciból következtethetünk a legvilágosabban Tersánszky regényfelfogására. Míg a huszadik századi magyar regényt általában az a törekvés jellemzi, hogy nem elégszik meg a puszta ábrázolással, hanem az irodalmi anyag csoportosításával, a földolgozás módjával állásfoglalásra is késztet, mögöttes tartalmakat akar megmutatni, addig Tersánszkynak a nyersanyag a legfontosabb. Ebben részben Krúdy nyomán jár, hiszen Krúdy is az atmoszféra megteremtéséig érezte magát illetékesnek. Tersánszky sem akar tovább hatolni. Megtalálni az élet tényeit, s a lehetőség szerint híven megjeleníteni őket – ezt érezte az igazi író legfontosabb feladatának, s ennyiben a század regényírásának érdekes, eredeti jelensége. Az pedig nála sosem véletlen, hogy milyen légkört teremt hősei köré. Bámulatos hitellel tudja megjeleníteni a szegénység kietlenségét, melyet sajátosan ellenpontoz azzal, hogy idilli, már-már mesebeli békességét is ábrázolja. Már a Ruszka Gyuriék karácsonyában akadnak ilyen jelenetek. Igénytelen, egyszerű békesség ez, mely fölött folyvást ott leselkednek a nagyobb viszálykodások árnyai. De soha ilyen tiszta, idilli békesség nem lepi meg hősei szívét, mint a szegények között. Ironikus, idilli, kicsit nosztalgikus leírások ezek, nagyon sokat sejtetnek meg a lélek mélyén rejlő, az élet súlya alatt összemorzsolt tiszta emlékekről, melyek feltámadásukkal e lélek jobbik részéről is hírt hoznak. Költőien szép Ruszka Gyuriék karácsonyának kezdete; Tersánszky leíró és ábrázoló művészetének egyik csúcspontja:
„A lány már meg is rettent, hogy civakodás tör ki a dologból. S hol apjával próbált mosolyogni a tréfán, hol anyjával botránkozott meg rajta a tekintete, amelyökkel épp összepillantott. Szerencsére anyját egyéb foglalkoztatta ezúttal, ami elfelejtette véle veszekedhetnékjét. Alig ült vissza az asztalhoz, kicsit köhécselt, behunyta szemét, s rázendített egy énekre. Elnyújtva, áhítattal, reszelősen, rekedten. Gyuri se sokat késlekedett belevágni ordináré hangján. Azonban minduntalan elvétette az éneket, s ilyenkor az asszony megvetéssel teli szemeket vetett rá, s új strófába kezdett, mert ő hozta ezt az éneket még a falujából. A lány is próbálgatta velük, de inkább csak száját egyengette éneknek szégyenlősen.
Ittak közben, a lányt kivéve, aki csak belekóstolt, s újabb énekek következtek.
Végezetül eszükbe jutott, hogy kimenjenek a ház elé lehallgatózni a városra, kántálnak-e sok helyütt.
Odakinn már csupa fehérség fogadta őket. Enyhe, hóesés utáni borulat, tejszínű világosság… s elhalóan felhallott… az énekszó.
– Ha! ha! – mutogatott le élénken az asszony s mögül épp most kelt a telihold. Lenn a dombalján homályba folytak össze a fák koronái, s túl rajtok a síkon mintha ünnepi örömben pislákoltak volna a várost jelző világocskák, amíg itt-ott gyengén távolba halánynak, míg Gyuri izgatottan járkálta összevissza körültük a friss havat, merrül hallhatná jobban. – Áhá – fülelt le itt is, amott is, s boldog ujjongás fakadt fel lelkében a távoli éneklés hallatán. Egyszerre felkavarodott benne a sok elmúlt karácsony estéi emléke. Keserves meg vidám élményei, amikor hóban, zegernyében, vagy dermesztő hidegekben botorkáztak kótyagosan az utcákon, és suttogva, röhögve, lökdösődve verődtek össze sugárzó ablakok alatt, s ha rázendítettek, jómeleg lámpafényes szobákba buktak aztán, hogy dőlt ki a pára az ajtón, s benn mindenütt mosolygás, öröm, szívesség…”
Mert bármilyen tragikus az élet, bárhogy megtöri is a szegény embert, emlékeinek jobbik részét és álmait nem tudja elvenni tőle. A szegénység ilyen idilli pillanatai lépten-nyomon felfénylenek Tersánszky prózájában, s azok a legjellemzőbb villanások, amikor megfordul a dolog, s a jómódúak képzelik vissza hajdani szegénységüket, küzdésük időszakát. Ezért eszi a fokhagymás pirítóst „csámcsogva, mint a disznó” az erdőtanácsos, s ezért gondolja magában, hogy ilyen jó vacsorát régen evett. Olykor a szegények életében is adódnak „fenséges”, nagyszerű pillanatok, de ezeket majdnem mindig meseszerű fénybe meríti az író, jelezve, hogy ritkák az ilyen önfeledt, nyugalmas órák, mint a mesebeli fehér holló.
Tersánszky Kakuk Marci környezetével, azaz a szegény emberek, csavargók, napszámosok, falusi és városszéli nincstelenek életével ismertet meg legalaposabban. Felfogásukat, életelveiket is részletesen dokumentálja, sőt, olyan alkalmat teremt, hogy ennek leglényegét, mintegy a foglalatát, Kakuk Marci a felséges úrnak mondhatja el a vadászkaland során: „Tisztességessel tisztességesen kell megpróbálni, tisztességtelennel nem tisztességesen.” Ez az élet minden területére érvényes. A megélhetésre éppúgy, mint a lányokhoz, asszonyokhoz való közeledésben. De a gyakorlatban inkább csak „fölfelé” válik valóra az elv: Tersánszky szegényei majdnem mind tiszta szívűek és bűntelenek, mint az ég madarai. Még az olyan útszéli csavargó, mint Ruszka Gyuri is könnyeket morzsol szét szemében, amikor hazalátogató lányáról beszél. Az ég rendelése, a sors könyörtelen akarata, hogy ilyenek legyenek, pedig belső tulajdonságaik alapján talán még rokonszenvesebbek is, mint módosabb társaik. A főhősről, Kakuk Marciról írja az író: „…ha csavargó is, nem annyira züllött, alja egyén. Sem nem tolvaj, még csak nem is iszákos túlságosan, sőt még azt sem lehet egészen ráfogni, hogy dologkerülő. Sohsem romlottabb a Kakuk Marci szíve a másokénál! Csak valahogy, mintha eleve csavargónak lett volna rendelve a Magasságoktól.” S a legtöbb hozzá hasonlót ugyanezzel jellemezhetjük: nem rosszabbak másnál, s életük keserű fintora, hogy jobb, nemesebb adottságaikat csak arra fordíthatják, hogy elvegetáljanak a társadalom peremén.
Furcsa s jellemző ellentétpárt teremt Tersánszky azzal is, hogy a szolgák sokkal derűsebben, hasznosabban tevékenykednek, mint mulatságokban otthonos urad,. Szolgálólányai serények. Meg nem áll a kezük, dalolnak munka közben, és soha nem lopják meg urukat. Szívük tele van jósággal, s bár az élet megpróbáltatásai közben olykor törvénybe ütköző cselekedeteket követnek el, belső, szinte érintetlen tisztaságukat akkor is őrzik. Kakuk Marci első kenyeres társa gyilkossá válik hirtelen indulatában, de emlékét később is így idézi vissza barátja: „…Olyan jólelkű fiú volt az. Hiába beszéltek róla akármit, azután, azért, amit tett, akármilyen borzasztóság volt.”
A legtöbb elesett, züllött életű, csavargó figura életében van egy „időszámítás előtti” és egy „utáni” korszak, amelyben a regény játszódik. Az „előtt” már csak az emlékekben kel életre. Ilyenkor rég elfeledett arcok, gesztusok támadnak fel a szereplők tudatának peremén, idilli jelenetek, boldog családi együttlétek, anyagi biztonság. Ennek emlékét azonban szívós kitartással őrzik mostani életükben is. Emennek bűnei alól többnyire feloldozza őket az irgalmas írói ítélkezés. Kakuk Marcinak könyörögni kezd a „bolond Erzsi” a Kakuk Marci szerencséjében, hogy dinnyét szeretne enni, „meghal egy kis dinnyéért”. Honnan keríthetne neki, hiszen egy dinnye tizenöt krajcárjába kerül, s neki nyolc van összesen, az is a másnapi ebédre. Mégis megsajnálja a lányt, mert ha így bőg, megverik otthon, „így is eleget pufálták szegényt”. Elindul hát a szekerekhez. Sötétben, esőben. S iszonyú ijedelmeket, kínokat kiállva elemel két dinnyét. Lohol haza a sikátorokon, s közben arra gondol, üldözik, hajdúk jönnek érte, akasztófára kerül. „Nem is nyúltam én azóta idegen jószághoz” – fejezi be első és egyetlen lopása történetét. De e lopás mintha Kakuk Marci felmagasztalása volna…
A lányoknak olykor mocskos a szája. Eladják magukat. Ám erre többnyire az élet kényszeríti őket. Marcinak odaadják testüket, s vele érintetlenül maradt, tiszta szerelmüket is. Egyébként csak a testükkel élik a szerelmet, érzelmileg nem, mert azt nem lehet tőlük megvenni, az a legnagyobb nyomorúságban is érintetlen tulajdonuk marad. Ezért talál rá Annuskára úgy Marci, mint ragyogó, tiszta kincsre, melyet ő emelt fel először a föld sarából. Azt az Annuskát, aki a nyakába omlott, s szerelmes szavakat súgott a fülébe, biztosan nem ismerte más. Az Kakuk Marcinak termett, hont' megjutalmazza őt az ég sok hányattatásáért.
Tersánszky szegényei passzívak. Az élettől ritkán csikarják ki a számukra kedvező fordulatot, inkább csak várnak és remélnek. Az állásfoglalásoktól is idegenkednek, a politikát lenézik, nagyúri passziónak vélik. Ezért is változtathatatlan a sorsuk, s ha abban olykor kedvező fordulat áll be, az rendszerint apró ügyeskedéseiknek köszönhető, mellyel ideig-óráig kihasználják a kedvező széljárást, hogy aztán visszazuhanjanak ugyanoda, ahonnan feltörekedni vágynak. Jellemző rájuk, hogy nagy elhatározásokat tesznek, kivált olyan pillanatokban, amikor keserű részegségükből feleszmélnek. Így fogadkozik Ruszka Gyuri, így Soma, s néhány percre mintha a sors is kedvezőbb arcát mutatná feléjük, mintha azt ígérné, hogy meghallgatja könyörgésüket és igazi esélyt ad nekik. De aztán jön a következő nap, a hideg szél, amikor ha akarnának se tudnának munkához jutni, mi mást tehetnek hát, besurrannak a meleget ígérő korcsmába, ahonnan már nem jönnek, csak tántorognak kifelé. S gondolkodásuk más rétegeiben is érezni az élet megnyomorító kettősségét: Ruszka Gyuri könnyezve emlegeti ugyan lánya megjöttét, első gondolata azonban egészen más: „mindjárt többen lesznek eggyel megzabálni a kis elemózsiát, amit kántálással, köszöngetéssel kuporgatnak össze az ünnepen…”
A szegények világát nemcsak környezetük és szokásaik részletező leírásával hitelesíti az író. Néhány remek megfigyeléssel mélyíti tovább a hatást. Ruszka Gyuriék kiballagnak az állomásra érkező lányuk elébe. „Ott is voltak már az állomásnál, s elhallgattatta őket annak ünnepnapokat megelőző sürgése. Szerényen vonultak meg a peron sarkában, s bámészkodtak a gőzös elé.” De hasonló telitalálat, ahogy a parasztemberek ravaszkodó, komótos, firtató beszédmódját érezteti. Marcinak Kasos kocsisával folytatott párbeszéde, vagy Soma és Marci vitái e népi eszmecsere remek példái. Ezekben is megnyilvánul az a kedves, megértő humor, mely mindvégig belengi a Kakuk Marci-történeteket. Ennek titka részben abban rejlik, hogy Kakuk Marci beszédmódja egészen sajátos színezetet nyer csavaros észjárásának megnyilatkozásaitól s attól a szokásától, hogy minden mondaton „csavarint” egyet, érzelmeit pedig beékelt felkiáltó mondatokkal hozza tudomásunkra. A humor másik forrása abban rejlik, hogy a szegények, tudatában lévén önmaguk nyomorúságának, ki is nevetik azt, s ezzel lefokozzák tragédiáját. Kakuk Marci nem is egyszer előadja hányattatásainak történetét. Szívesen beszél a nyomorúságokról, de a „bolondságokról” is, s ilyenkor ő is, hallgatói is jókat derülnek, kinevetik az életet, mely, íme, így megcsúfolja a szegény embert.
Tersánszky humorának is jellemzője az ellentétekben gondolkodás készsége. Áhítatos, ájtatos pillanatokat teremt, melyeket egyetlen gesztussal képes azonnal szétfoszlatni, s az ellenkező hangulatba átfordítani. Ruszka Gyuriék is ott áhítatoskodnak a templomban. „Egyszerre csak felharsant a Betlehem pusztájáról szóló ének, áhítatos, örömteli megindulást támasztva mindenki lelkében. Az asszony is feltápászkodott térdeltéből rögtön, s Gyurival egyetemben vad lelkesedéssel eresztették neki hangjokat. Gyurinak valósággal olyan örömláz fénylett az arcán, mintha valami trágár kocsmanótát fújna. Meg is szomjazott az ének végeztével, s kétszer is csepp hogy elé nem rántotta az üveget ujjasából. Csak aztán eszmélt rá kedvetlen, hol van.”
Ez az egyetlen leírás is sokat elárul Tersánszky stílusának varázsáról. A mondatokon belül is megfigyelhetjük a már-már szatirikus ellentétek teremtésének készségét. A „felharsant” állítmány sajátos feszültségben van az „áhítatos” minőségjelzővel. Az asszony „feltápászkodása” köznapi hangulatfestése után a „térdepeltéből” helyhatározó választékos stílushatást kelt, s még fokozza a mondat sajátos ritmusát a végére vetett időhatározó: „rögtön”. Gyurinak „örömláz” fénylett arcán, mintha a századvég túlhevített érzésű hőse volna, hogy aztán megint a hétköznapi valóságot lássuk: legszívesebben „trágár kocsmanótát” fújt volna. Az „örömláz”-ban fénylő, „áhítatos” érzésében szinte felröppenő alak egyszerre „kedvetlen” – megint jellemző tersánszkys eljárás, hogy az állapothatározó megszokott -ul, -ül képzőjét elhagyja, s a melléknévi tőalakot használja – „eszmél rá, hol van”.
A humor másik forrása a derűs események szenvtelen előadása. Kasos egyik lányának vőlegénye Kopasz Bálint egyszer katonasorát töltve, kezet emelt őrmesterére. Így mondja el ezt az író: „Meg kellett neki szökni, amiért az őrmester orráról ledörgölte a kaszárnyafalán a bőrt, és bibircsókot, mert ezért a katonaságnál még itthon az országban is várfogságot adnak.”
Ha nagyon szigorúan, a szabályok szellemében vizsgáljuk Tersánszky stílusjellemző eljárásait, hatáskeltésének módját, olyan jellemzőkre bukkanhatunk, melyet csak szuverén író engedhet meg magának. Nála a késleltetés egyik eszköze, hogy szokatlan zsúfoltságot teremt. Ez egyben prózájának ritmusára is jellemző: szeszélyesen, idegesen indáznak mondatai, mint az élőbeszédben. „Meg kellett neki szökni” mondja, a nekünk szabályosabbnak érzett „meg kellett szöknie” helyett, s a folytatás szórendje is meglepő: a szigorú szemlélet bizonyára szívesebben olvasná így: „mert az őrmester orráról ledörgölte a bőrt és bibircsókot a kaszárnya falán”. Azzal, hogy a helyhatározót („kaszárnyafalán”) beékeli a mondatba, egyszerre késlelteti a csattanót, s kelti szinte ügyetlen fogalmazó benyomását, ami nagyszerűen illik Kakuk Marci tanulatlanságához, s teremt némiképp kényelmes helyzetet önmaga számára. Így ugyanis kénye-kedve szerint rugaszkodhatik el a nyelvi szabályoktól, s az iskolás kötöttségek helyett alkatának, hőse vérmérsékletének és tanultságának megfelelő beszédhelyzetekben teheti próbára a magyar nyelv hajlékonyságát, rugalmasságát. „Tersánszky stílusa – írja a Kakuk Marci szerencséje bírálatában Keszi Imre –: Kakuk Marci stílusa. A világ bonyodalmait tündöklően elkerülni tudó egyszerűségé. Ez a hangszer ott szólal meg, ahol érintkezésbe jut az olvasó sűrű és bonyolult világával. El tudom képzelni, hogy Kakuk Marcira éppen a rokonlélek reagál legkevésbé. De micsoda fuvolaszó ez a bennünk idegenül, tisztán és irigylésreméltóan muzsikáló egyszerűség és előkelőség!”
Tersánszky stílusa, előadásmódja természetesen vitát is kavart. Mivel az egyes epizódokat véges-végig hőse meséli el, makacsul ragadva a beszélt nyelv fordulataihoz, szavait argóból vett nyelvi elemekkel fűszerezve, a finom fül hamar meghallotta, hogy a kakukmarcis kifejezések mögött meg-megszólal maga az író is. Tersánszky tudatosan él szóismétlésekkel, felkavart szórenddel, egyszerűen azért, mert Kakuk Marci így beszél. Másutt azt érzékelteti, hogy hősében poétikus lélek lakik. A szándékos naivitás és naiv poézis ötvözésének jellemző példája Az amerikai örökség egyik jelenete:
„Hát, hallják, eszembe jut, hogy egyszer a városban plakátot hordtam. Tudják, hogy megy az? Két nagy papondeklit akasztanak az ember nyakába. Nagy betűkkel meg figurákkal van telerajzolva. Nem nehéz munka, csak nagyon röhögik, bámulják vele az embert. Mert hát nem szabad vele elbújni, hanem éppen ott hordani a járdán, ahol legtöbb a járókelő. Az kell éppen, hogy bámulják és röhögjék az embert, mentül jobban… hogy jöjjenek a komédiába. Na, ez a plakát valami hangversenyt hirdetett velem, elöl-hátul a hátamon… Elég az hozzá, hogy a napszámon kívül a színházban azt adták ráadásnak, hogy ha akarom meghallgathatom az előadást, persze ingyen, a kakasülőn. Nahát már csak a csuda kedvéért is elmentem, hogy lássam, mire segítettem összecsődülni az embereket? Voltam én már színházban egyszer, a kellékhordásért. Olyan szépen táncoltak és énekeltek, hogy az ember egy percben a szemét törülte, a másikban a székre ugrott volna a bokáját összeverni jókedvében, nemcsak a tenyerét… Nahát, ott vagyok most is a színházi kakasülőn, ennél a hangversenynél, amihez a plakátot hordtam… Kijön egy kisasszony, nagy kalárissal a nyakában, és leül a zongora mellé. (Az egy nagy cimbalom.) Elkezdi verni. Utána kijön egy úr, fekete, fecskefarkú ujjasban, éppen mint egy fekete sáska. Az aztán nekifohászkodik, és elkezd énekelni… Hát tudják, én először azt hittem, hogy ezen kacagni kell, ahogy énekelt az ottan a fecskefarkú lajbijában. Mert az isten ne segítsen el innét az álltó helyemről, ha az nem éppen úgy ordított ottan, mint itt ez a Jánoska. De még ugyan. Mind jobban. És a kisasszony is mind jobban verte azt a nyavalya zongorát neki. Így veszkődtek, erőlködtek ottan. De nem hogy kacagott volna valaki rajtuk, inkább még nagyon csendesen hallgatta őket az egész színház, akár a prédikációt a templomban… De én csak nem voltam ebbe belegyőződve.”
Tersánszky szemében a nyelv maga is olyan, mint egy zongora, melyből minden hangszínt ki lehet csalni természetes kézzel és érzékkel (ahogy ő maga is szerezte a Képeskönyv kabaré darabjait), de mihelyt csak a magasabb rendű művészet érdekében igyekszünk megszólaltatni, óhatatlanul mulatságossá válik, legalábbis azok számára, akik mindennapi rendeltetését ismerik, úgy használják, s nem frakkosan, áhítattal bírják szóra. A nyelv akkor funkcionál jól – ez írói alapelve –, ha az élet természetességét utánozza, s nem mesterségesen ráerőltetett szabályok karói veszik körül, gátat vetve az érzelem természetes folyásának.
A természetes élethelyzetekhez való alkalmazkodást jelzi az a mód, ahogy előadja az eseményeket. Egyfelől ideges, célratörő, másfelől ráérős, komótos. Meg-megáll, látszólag lényegtelen dolgokat mond el, aztán váratlan ugrással kihagy lényegeseket, s megint lelassul. Leginkább széles folyamhoz hasonló, mely itt-ott megszűkülő medrében rohanvást tart előre, hogy aztán a lapályon ráérősen ballagjon tovább, millió hordalékot cipelve magával. Kitérőket, öblöket alkot, melyekben állni látszik a víz. Szeszélyesen kanyarog, s érezni: a mester, aki medrét tervezte, nem is gondol arra, hogy mesterséges eszközökkel szabályozni próbálja életszerűségét.
Az író gyakran él az élőbeszéd, a mesei előadásmód természetes fordulatával: „mondják”, „az a hír járja”, „azt beszélik”. Egy-egy ilyen sztereotip kifejezés után következnek anekdoták, apró történetek, melyek megszakítják a cselekmény folytonosságát, s nagyszerűen alkalmasak arra, hogy szituációt teremtsenek, s jellemezzék magát Kakuk Marcit is, aki az életben sem célratörő, inkább mindent gondosan megfigyel, s elraktároz, hátha hasznára lehet valamikor. Ennek a lassító előadásmódnak nézzük egy jellemző példáját Az amerikai örökségből:
„Csakis megtalálom a kocsist egy butikban, amit úgy hívtak: Elefántkebel.
A vendéglősnéje a legkövérebb asszony volt az egész városban. Mit? Tán az egész országban.
Azt mondják róla, hogy a fürdőben nem mérheti meg magát, mert nincs szám neki a mérő karikáján. Csak a vámnál, a szénásszekerek mázsálójánál méri meg magát: hány kiló?
Az ura meg egy keszeg, csimpszli ember volt.
Azt mondják, hogy úgy veszekedtek egymással, hogy a vendéglős az asszonynak azt mondta:
– Ne állj ki lelkem az ajtóba, mert elvisznek tőlem a csudás-bódéba.
Erre az asszony meg azt mondta a vendéglősnek:
– Maga ne mutassa magát sokat inkább, mert magától meg elmegy a kedve a vendégeknek bejönni hozzánk, ha azt látják, hogy ilyen száraz majomnak hízik ki valaki az üzletünk kosztján, mint maga.
Ebbe az Elefántkebelbe jártak a fehérasztalos ivóba a legnagyobb urak a városból. A pirosterítős asztaloknál meg még rendesebb népek is. De még ezen kívül is voltak terítetlen asztalok, szurkosvászonnal, ahová aztán kocsisok, napszámosok meg tekergők ültek le tanyázni, úgy, mint én is.
Hát itt leltem a kocsisomat…”
Az egész részlet hatalmas, szervetlen kitérő. Mégis érdekes, olvasmányos, hiszen sokat elárul a városkáról, szokásairól, hangulatáról.
Tersánszky elbeszélő modorára jellemző, hogy az ilyen anekdotikus, szervetlen kitérőket rendszerint kérdéssel indítja. Általában is nagyon sok kérdőmondattal él. Ezeket Kakuk Marci teszi föl, félig önmagának, félig az olvasó helyett, akivel így is intenzívebb kapcsolatot tud teremteni. Ezt a fordulatot mintha a mesék inspirálták volna az írónak, a történet előadója időnként ott is kérdéssel fordul hallgatóihoz, hogy fellobbantsa hunyó érdeklődésüket. A komótos előadás hagyományait éleszti Tersánszky azzal is, hogy lépten-nyomon anekdotákat fűz a történetbe. Se szeri, se száma ezeknek. Többnyire ugyancsak a hangulatkeltés eszközei, a szereplők alaposabb jellemzését szolgálják. A hitelességnek csak a magva fedezhető fel bennük, a szereplők előadásában egyre inkább elrugaszkodnak a valóságtól, anélkül, hogy hihetetlenül hangzanának.
Az alakok jellemzésének sajátos eszköze Tersánszky gyakorlatában a párbeszéd. Hősei rendszerint keveset szólnak, beszédmódjuk kihagyásos, látszik, hogy félszavakból is nagyszerűen értik egymást. Ugyanakkor ezek az erősen „vágott” eszmecserék tömörítik is a cselekményt, mely így az egyik helyen szinte oktalanul terjengős, máshol azonban felgyorsul, célratörővé válik. Különösen Kakuk Marci és Soma eszmecseréi jellemző példái ennek a tudatos írói eljárásnak. Egy példa Az amerikai örökségből:
„Ahogy észrevett engemet, rögtön ő jött hozzám. De ezzel kezdi:
– Na! A feleségem megint terád vár. Én otthagytam. Mehetsz, megvigasztalhatod. Jó, hogy tanállak.
– Nincs vásár többet! – mondtam.
– De azért jóban vagyunk? Fizetsz egy deci nerángasst, remélem! – szól Soma.
– Nincs pénzem! – mondom.
– Ajajaj! Hát hol vagy? Látom, jó ruhád van, topánkád! – mustrál végig engem Soma.
– Tudod te! A Kasos öccsénél, a szekeresnél!
– Na, nem mondd! Nem lehet attól sem keresni egypár garast?
– Neked lehet! Most jut eszembe! Egy liter bort lehet! Ha eljössz velem az Elefántkebelbe, ott kikérhetem. Talán még írást is csináltat veled ez a Kasos.
– Már itt se vagyunk! – mondja Soma.
Azzal megyünk.”
A Kakuk Marci előadásmódját mindvégig jellemzi a tájnyelviség. Tersánszky aligha csak Szatmár megyei tájszavakkal él, némelyik szó nyilván az ő leleménye. A tájszavak nemcsak az előadás hitelét, a szereplők jellemzését szolgálják, általuk is eltávolodik az író a sok esetben megvetéssel és iróniával említett „fentebb stíl”-től. Eleinte szokatlanul hatnak, utóbb azonban egyre szervesebben illeszkednek Tersánszky elbeszélő prózájába, mert az író érezhető gonddal elsősorban azokat választja ki e szókincs darabjai közül, amelyek ugyancsak hangulatfestők. Már a Ruszka Gyuriék karácsonyában is feltűnik néhány ilyen kifejezés: „becsszó” = furcsa, szokatlan kifejezés; „nem lehet egykönnyen rakoncára fogni” = nehezen lehet megfékezni. A különböző Kakuk Marci-történetekben aztán az elbeszélések egyik legjellemzőbb elemévé válnak. Az író felváltva alkalmazza őket régies hatást keltő kifejezésekkel és szavakkal, melyeknek alighanem hangzásértéke fontosabb számára, mint pontos jelentése. Rendszeresen hibás értelemben használja a „padmaly” szót, melyet Jókaihoz hasonlóan „padlás”-ként értelmez, holott eredeti jelentése: alámosott partrész.
Teljesen eredetiek a hangutánzó kifejezései, amelyekben ugyancsak hangsúlyozza a hangulatfestő elemeket. Kakuk Marci zavarában „hebebe-rebebe” beszél, azaz dadog. Risi, a cigány, „lepetel-lepetel”, azaz a cigányok szokása szerint megállíthatatlanul dől belőle a szó, vagy egy másik, visszatérő tersánszkys kifejezés szerint: „habrigyál”, hadar. Kakuk Marci gyakran „tikácsol”, kárál, mint a jérce. A lányok „henderikáznak”, mely itt azt jelenti, hogy nevettükben rángatóznak. Zachárné eldugja Marci pénzét, nehogy „elrakja” (elveszítse), amit keresett. A kotró „felhenderikázott” az udvaron, azaz: felhemperedett. Soma rendszeresen „nerángass”-t iszik, ami a pálinka szinonimája. Jánoska, a bárgyú fiú leesik az ágyról és „összekokasozza” a fejét, azaz jól összeveri, összepiszkítja magát. Soma azzal büszkélkedik, hogy „kikapott a kupeceken”, azaz becsapta őket. Népi szólás, hogyha az esti esőnek szaga érzik, „szállást kér éjszakára”, azaz: nem megy tova. Az urak, ha isznak, „gágároznak”, nagy és érthetetlen lármát csapnak.
A szemléletesség eszközei a hol humoros, hol nagyon kifejező, Tersánszky egész stílusát meghatározó hasonlatok. „Egyszer a kovács borzasztóan megvert. – mondja Kakuk Marci. – Úgy megvert, hogy a szám akkorára dagadt, mint egy hatosos zsemlye.” Néha egész hasonlatbokrokkal él: „Csak úgy tántorgok keresztbe a járdán a cigányok után, mint mikor a katonák jönnek haza elfáradva a gyakorlatból a puskával meg a bornyúval. Persze, a nagybőgő, mint egy ágyú.” Zachárnéról, akihez Marcit némileg érzékeny szálak fűzték, megtudjuk: „mindig olyan volt, akár a porond, ha felforrósodik a napon.” A kocsis akkorát vág a bivalyra a nagy karóval, hogy úgy szól, „mint a kincstári banda nagydobja, végig az istállón”. Kasos nyaka olyan lesz a méregtől, „mint a ministránsposztó”. Jellegzetesen mesei fordulatokkal, a népmesékből ellesett hasonlatokkal is él: „Mint feslő liliom, olyan volt ez a lány. Piros és fehér és tiszta, mint a hab a patak zubogójában”. A csúf cseléd viszont „elhúzza a száját vigyorgásra, úgy, mint ahogy a dinnye nyílik a kéztől”.
Többnyire azért szemléltet, azért bontja ki a képet, hogy még humorosabb hatást keltsen. Kasos például „akkorát sóhajtott, és vágott nekem pofát, olyant, hogy hét rokonnak a gyásza kitelt volna belőle hét temetésen”. „Kasosné úgy tudott nézni az emberre azzal a szép fekete szemével, hogy az emberből kimócorgott a szó, mint a tehénből a bornyú.” Soma közvetlen kedvességgel így förmed Marcira: „…ha még egyszer ilyen nagyra tátod rám a szádat, akkor beleugrok, és összepiszkolom benne magamat.”A kocsmáros „nagy, mahomet ember. A szeme alig látszik a nagy bufti képéből, olyan apró, és még az is kukra áll”. Ha valaki savanyúnak tartja a bort, „pöfög” rajta.
Szóltunk már róla, hogy Tersánszky regényszövésének egyik legjellemzőbb eleme a mesei fordulatok visszatérő alkalmazása. Ennek is a Kakuk Marciban találjuk legszebb példáit. A meseszerűség abban is megnyilvánul, ahogy a különböző történetekben felfeltűnő szolgálólányokat jellemzi. Olyanok ők, mint a mesebeli, elvarázsolt királykisasszony, aki most éppen inkognitóban van, de hamarosan levedli cselédbőrét, és visszaváltozik eredeti mivoltába.
„Pedig olyan szép volt, olyan szép, egy rózsabimbó nem szebb. Szép fekete szemei. Csak, csak úgy jártak azok mindig, mint az ördögé, csak a fiúkra. Nem törődött az, ha mások vagy a többi cselédek megszólják. Csak amit akart, mást mintha nem is látott volna, Úgy ment az utcán is, hipp-hepp! rázta magát.
De talán, hogy rest volt, ahol szolgált? Dehogy volt, találni se lehetett volna annál jobb cselédet. Dalolt az egész nap, és nem állt annak a keze. Ha egész éjszaka künn hancúrozott, azért egy percet el nem aludt volna reggel. És este is, addig ki nem csalták a konyhából, míg fel nem mosogatott, és a kannákat a vízzel még másnapra is oda nem készítette. És a kezéhez sem ragadt semmi.” (Kakuk Marci ifjúsága)
Jellegzetesen mesei elem, s ugyanakkor az élőszóhoz is közelíti az elbeszélés menetét az a gyakran felbukkanó fordulat, ahogy a szereplők önmaguk előadásának nyomatékosítására ilyenféle felkiáltásokkal élnek: soha nem láttam még olyat!, ilyen még nem volt! A Kakuk Marci ifjúságából: „Ott játszottak az udvaron egy csókával. A Kukujé volt. De csakugyan, olyan okos, szép madarat még sosem láttam.” Mesébe illő az a mód is, ahogy Kakuk Marci és Soma elindulnak szétnézni a nagyvilágba. Szerencsét próbálnak, mint a mesék legkisebb királyfia, s ők is többnyire csak hamubasült pogácsát visznek a „motyójukban”. Ha nagynéha igazán jó körülmények közé viszi őket a szerencse, tüstént így kiáltanak fel: „a királynak sem mehet dolga jobban, mint ott ment azután…” Az emberek leírásában is gyakori a meseiség: a lányok olykor angyalokként jelennek meg, az ellenszenves férfiak viszont többnyire ördögökre, a sátánra emlékeztetik Kakuk Marcit. A „zendülők közt” játszódó epizód egyik szereplőjéről olvassuk: „Az egyik közülük csakis úgy nézett ki, mint az ördögök királya a gyehenna legfenekéről. Ez egy nagy, fekete szakállas bányász volt. A neve: Buzgó Jakab. Az orra éppen olyan, mint a karvalyé, és a fekete szeme úgy villogott az emberre, mint a fekete átok.”
A Kakuk Marci ifjúságától az Annuskáig eltelt időben Tersánszky stílusa, világszemlélete sokat változott, hiszen az egyes epizódok mellett egyéb művek sokaságát írta. Maga a Kakuk Marci azonban – kísérletezett légyen bár közben állatregényekkel, kabaréval, visszaidézte bár a világháború élményét – egységes alkotás maradt, melynek hangjába, tónusába mindenkor hibátlanul beletalálta magát. Legfeljebb annyi a változás, hogy Kakuk Marci előadásmódja némiképp leegyszerűsödött: az időben előre haladva kevesebb tájszót használ, hasonlatai is célratörőbbek. Az olvasó azonban mindebből alig vesz észre valamit, a főhős szavai ugyanis az emlékeket is életre keltik, s nem az egyszeri epizód nyomán, hanem a regény teljességében értelmezzük őket.
A Kakuk Marci varázsának titka az a diszkrét erotika is, mely az egész regénysorozaton végighúzódik, s az írónak a szerelemről vallott nézeteit foglalja össze. A később szemérem elleni vétség miatt perbe fogott és elítélt Tersánszky meglepően szemérmesen ecseteli Kakuk Marci kalandjait. Bár Soma többször „szoknyapecér”-nek nevezi – s ennek van is alapja, hiszen életre hívójához hasonlóan ő sem veti meg a nők kegyét –, hódításai csak addig érdekesek, amíg siker nem koronázza őket. Tersánszkytól teljességgel idegenek azok a mesterkélt, fülledt leírások, még inkább sejtetések, melyek oly sok változatban tűntek fel a hazai regényírásban is. Kakuk Marci szándéka egyértelmű: ha megtetszik neki egy csinos lány, meg is szerzi magának. De mindezt nem mitizálja, hanem így fogalmazza meg a gyakorlatias szerelem elméletét: „Ha rajtacsípik az embert, annak mindig az asszonyok az okai, mert mindnek van valami mórikája, mindig. Sose vesztünk rajta, akármit csinálunk, ha egy-kettő, értjük egymást, szemről is, és az egyik fülünk mindig nyitva. Vagy tán mondjam is…, hogy ahogy maga félti itt a becsületét meg egyebet, hát én csakúgy félthetem én is a derekamat, hogy letörik itten, ha megneszelik, miben járunk ketten…?”
Tersánszky sok változatban fejti ki kicsit becsmérlő nézeteit a regényírók pszichologizálásáról. Igaz, azt is fontosnak tartja emlegetni, hogy neki magának kisujjában volt az új lélektani irányzat sok gondolata, hiszen barátai közé neves pszichológusok tartoztak. Mindenesetre regényeiben általában elég vérszegény a főhősök belső jellemzése, s még kevesebb gondot fordít a lélek árnyalatainak gondos rajzára. Az akciót, a tettet, a megélt élet eseményeit ábrázolni – ezt érezte igazi írói feladatnak. Az ő hőseinek életében is fontos szerepe van az álmoknak, ami természetes, hiszen jóravaló regényt el sem lehetett képzelni ekkoriban szorongásos álmok nélkül. Kakuk Marci azonban sosem analizálja álmait, pontosan tudja ugyanis, hogy azok a valóságban gyökereznek. Amikor elmondja, mit álmodott, sosem a lelki motívumokat helyezi előtérbe, hanem, az álomban átélt valóságot, mely legalább annyira életszerű és izgalmas, mint az ébrenléti. Marci akkor él át lidérces álmokat, amikor a valóságban is „be van gazolva”. S Tersánszky némi iróniával azt is érezteti, hogy ennek megvan a reális magyarázata, hiszen egyik alkalommal akkor álmodik, amikor a kocsisok költögetik közben, Kasos ugyanis hívatja, hogy próbálja lecsendesíteni az ordító Jánoskát. Így enged is a kor divatjának, de ironikus fintorral ki is gúnyolja azt. Ki is mondja az igazságot: az ember álmában csak akkor lát kísérteteket, ha ébren is rájuk gondol. S mert Kasosné hosszú ideig úgy viselkedett, mint a „boszorka”, Marci azokkal is álmodott éjszaka, s „mint a holdkórosok”, arra ébredt, hogy a szőttesvégeket szorongatja Kasosné kamrájában.
Ha volt Tersánszkynak őszinte sikere írói életében, azt a Kakuk Marcinak köszönhette. A róla szóló, meglepően gyér kritikai irodalomnak közel a fele foglalkozik a ciklus különböző darabjaival. Míg a Nyugat több nagy írójának esetében természetes volt, hogy a pályatársak rendszeresen méltatják írásaikat, s egymás mellett jelentek meg a baráti és méltányló ismertetések, Tersánszky alig mondhatott a magáénak ilyen elismerést. A Kakuk Marci ifjúságáról azonban két kritika jelent meg a Nyugatban, Móriczé és Schöpflin Aladáré, a Kakuk Marci a zendülők közt kritikai fogadtatása pedig egészen kivételes volt. Jelenlegi ismereteink szerint a kor különféle lapjaiban és folyóirataiban tizenkilenc ismertetés, kritika, esszé jelent meg vele kapcsolatban. A szerzők között ott találjuk Féja Géza, Hevesi András, Ignotus Pál, Lesznai Anna, Móricz Zsigmond, Nagy Endre, Németh Andor, Németh László, Reményi József és Szemlér Ferenc nevét. Két-két írást közölt a regényről a Nyugat és az Erdélyi Helikon. Hasonló sikert Tersánszky többé nem aratott. A regényfolyam további köteteiről hébe-hóba jelent meg egy-egy rövid recenzió, mintha a kritika kimerítette volna már a Tersánszky-jelenséget. 1942-ben az akkor teljesnek mondott Kakuk Marci ismét felvillantotta a regényíró iránt megmutatkozó érdeklődést: ekkor jelent meg a Magyar Csillagban Makay Gusztáv érdekes, sok fontos szempontot felvető tanulmány igényű bírálata, melyben az egész életművet is igyekezett elemezni. Végelemzésben azonban elmondhatjuk: a kor elsősorban Kakuk Marci alakjának különös voltát, periferikusságát értékelte igazán, s meglepően keveset szólt az előadás, az írói szemlélet újszerűségéről, arról, ami e regények egyik legnagyobb erőssége: az életszerű, a valóságban gyökeredző ábrázolásmódról.
Az olvasóközönség tekintélyes része sokáig némi idegenkedéssel, valóságos lenézéssel tekintett Kakuk Marcira és a róla szóló történetekre. Móricz Zsigmondnak kellett megvédenie az írót, amikor a „zendülők közt” játszódó epizód kapcsán megjegyzi: ennek az érezhető averziónak egyik oka alighanem az, hogy Tersánszky az élet mélyrétegeiből merítette témáját. Olyan mélység ez, „ahova elborzad, aki lenéz, és senki sem kíván ott még távoli ismeretséget sem szerezni”.
Nincs ez ellentétben Tersánszkynak azzal a közlésével, hogy a Kakuk Marci-sorozat és az elszórtan megjelenő többi epizód az olvasók sürgetésének köszönheti létét. Alighanem az olvasók szociológiai rétegződéséről sem szabad megfeledkeznünk. Nyilván az a – számában tekintélyes – középosztályból származó közönség, mely sokkal inkább érezte magáénak a Napkeletet, mint a Nyugatot, és sokkal szívesebben hallgatott Császár Elemér kritikai vélekedéseire, mint Schöpflin Aladáréira, némi borzalommal tekintett Kakuk Marcira, aki nem hajlandó magára nézve kötelezőnek elismerni a társadalmi konvenciókat, s még kevésbé alávetni magát a törvényeknek. Sőt, létével, életének bakugrásszerű fordulataival mintha azt példázná, hogy a kollektív érvényűnek szánt megkötöttségekkel szemben az egyén fellázadhat, és a maga életének keretei között – ha azok kívül esnek a szabályokon és gátakon – ki is küzdheti életének boldogságát. Kakuk Marci nem volt lázadó. Inkább naivan és esendő módon tévelyeg a társadalom útvesztőiben, s olykor elképedéssel veszi tudomásul, hogy a hazai élet telve van „lappangó tüzek”-kel (Móricz Zsigmond). Mindenütt feszültségek veszik körül, melyek az adott életforma igazságtalanságaiból fakadnak. S mert mindvégig megőrzi velük szemben „lelki ártatlanságát”, annál kínzóbb a regényeknek az élet és a tudat között feszülő ellentéte. Ennek érzékeltetésével alkotta Tersánszky talán a legnagyobbat, s erre érzett rá Móricz Zsigmond, amikor a többi között ezeket írta: „A legnehezebbet és a legmegfoghatatlanabbat kísérelte meg, s olyan bravúrral oldotta meg feladatát, amire egyáltalán nem ismerek példát a világirodalomban.”
Móricz Zsigmond e méltatásában nem véletlenül hivatkozik a világirodalomra. A Kakuk Marci nem azért izgalmas írói próbálkozás, mert benne felsejlenek a pikareszk regény vonásai, hanem, mert az író kísérletet tett benne a modern regény megvalósítására. Mint jeleztük, hősét nem fejlődésében, hanem állapotában, változatlanságában ábrázolta. Ebben a vonatkozásban Tersánszky kétségtelenül a huszadik századi „állapotregény” – Halász Gábor kifejezése sajátos környezetben játszódó változatával kísérletezett itt. Nem úgy és abban igyekszik hősének változatlanságát megragadni, hogy a lélek mélyrétegeiig hatol le, hanem hogy jellemét állandóságában mutatja be, s különböző élethelyzeteket teremtve igazolja, hogy reflexei mindig ugyanúgy működnek. Tersánszky nem alkalmazza a modern regényre oly jellemző megoldásokat: Kakuk Marci életszerű meditációiból hiányoznak a belső monológok, s a mű nem él az új regény idő-vágásaival sem, az időt ugyanis mindig előrehaladásában ábrázolja. De ahogy Kakuk Marci a maga változatlanságában és furfangos gondolkodásával elmélkedik az életről, igyekszik válaszolni kihívására, abban Tersánszky – jellegzetesen szélsőséges környezetben, teljesen egyedi figura segítségével a modern regény érdekes – és világirodalmi – példáját alkotta meg.
vissza a tartalomhoz

Tersánszky „szerepei”

„…a nagyrabecsült irodalom nem gyanúsíthat engem, hogy én őt pályámnak mindenek fölött választottam.” Hihetünk is ennek a kései, 1949-ben kelt önvallomásnak, meg nem is. Tersánszky megszállott szorgalommal írt, ugyanakkor azonban volt benne valami a reneszánsz ember teljességre törekvéséből: nem elégítették ki az irodalmi sikerek és kedvező bírálatok, sokoldalú tehetségét másképp is kamatoztatni akarta. A „derűt és az egészséges, bátor életkedvet” választotta múzsájának. S mert választott ideálját minden módon szolgálni igyekezett, humorista is lett. Humorral, néha extravaganciába torkolló derűvel szőtte át egész életvitelét, boldog volt, ha megdöbbenthette nemzedéktársait, kiszólásairól, váratlan gesztusairól valóságos és kitalált történetek keringtek, melyeknek valóságalapját csak növelte az a tény, hogy gyakran és jócskán ivott baráti társaságokban, s ezekben szívesebben melegedett össze fuvarosokkal és szénhordókkal, mint azokkal a „kartársaival”, akikkel irodalmi dolgokról kellett volna eszmét cserélnie.
Hogy az irodalmi életben „tersánszkyádák” születtek, hogy életének nem egyszer beköszöntő nehéz periódusain mindig felül tudott emelkedni egy-egy jó bemondással, ötlettel, azt – amint ugyancsak egyik emlékezésében írja – „rettenetes harcokkal erőszakolta ki, ravaszsággal, huncutsággal, mint Odüsszeusz”.
Valóban Odüsszeusz bolyongásaira emlékeztethet Tersánszky és a színház viszonya. Diákkorától rajongott a rivaldafényért, a tapsban mérhető azonnali sikerért. Ezt a légkört fejezte ki A repülő családban éppen úgy, mint a későbbi Az én fiamban, melynek előadója végül nem tud ellenállni a színésztrupp unszolásának, s ígéretesen induló diákpályáját félbehagyva maga is beáll a társulat tagjai közé. Tersánszky már indulása óta darabot akart írni. Az első világháború azonban keresztezte szándékait, s a Szidikével csak 1921-ben készült el. A színpadra kerülésig még két évnek kellett eltelnie, ekkor a kitűnő szimatú Beöthy László igen jó szereposztásban adatja elő a Magyar Színházban. Móricz, aki kéziratban olvasta a darabot, a következőket mondja el róla: „Visszajár egy nyári emlékem, kéziratban olvastam Tersánszky Józsi Jenőnek egy kis darabját, mely a cigányprímások kisvárosi és fantasztikusan cigány életét nyitja ki. A társadalmi életnek egy ismeretlen szigetét, Óceániáját tárja föl. Aki valaha kisvárosban élt, ha soha nem volt is a prímások lakásán, mégis igaznak s ismerősnek s megdöbbentőnek látja a robotba zenét művelő, az egy elázott vendégtől elszántan »kereső«, a hajnalban a maguk örömére lumpoló csodálatos nép figuráit. Az úriasságnak, immoralitásnak, szemétdombnak s emberi finomságnak speciális vegyüléke.” (Halvány fénykéve)
A másfajta színházhoz szokott budapesti közönség számára bizonyára újrafelfedezés volt Tersánszky világa: a külvárosi csavargók, az érzelmeiket palástolás és mindenfajta szépelgés nélkül kimondó, kis és nagy csirkefogók tenyészete, mely eddig csak a vígjátékok peremén tűnt fel, mint színező elem, s most a mű középpontjába kerülve osztatlan érdeklődést keltett. A darab nem több mint „bohóság”, benne mégis a jellegzetes tersánszkys téma és mélyvilág tűnik fel, azok az alakok, akik a társadalom legkülsőbb körein élnek, akiknek még a kisvárosokban sincs becsületük. A színműnek az volt a nagy újdonsága, hogy az író nem vígjátéki helyzeteket eszelt ki, nem a szöveget írta humorosra, nem a csattanókra és a jó bemondásokra ügyelt, hanem a Kakuk Marci világát félig előlegezve, megpróbálta igazolni, hogy maga az egész élet humoros, ha hőseinek van erejük nevetségessé tenni saját nyomorúságukat, s ha minden helyzetében megkeresik a boldogulás lehetőségét. „Ha ebbe a miliőbe az író csak valamivel erőteljesebb drámát vitt volna – írta a bemutatóról Schöpflin Aladár –, ez volna az utolsó tíz esztendő legjobb magyar vígjátéka.” Hozzáteszi azonban azt is, hogy a darab komikuma mindvégig hatása alatt tartotta a nézőket, akiket lebilincselt ez az élettől és hitelességtől duzzadó, robusztus világ.
Tersánszky színpadi műveinek gyöngéi részben abból erednek, hogy nem volt „profi” szerző, hiányzott belőle minden érzék a mesterségbeli fortélyok iránt, az ilyesmit nem is becsülte. Jellemző, hogy hatalmas mennyiségű kézirata jónéhány kész drámát is tartalmazott, ezek létéről azonban megfeledkezett. Néhány évi próbálkozás után mintha úgy érezte volna, hogy még nem jött el az ő ideje, így aztán nem is erőltette a színpadi érvényesülést, végül talán legyintett is az egészre. Amikor életének utolsó évében a Katona József Színház nagy sikerrel bemutatta A kegyelmes asszony portréját, a nézők nem is sejtették, hogy a darab szövege az író kéziratainak rendezése közben bukkant elő, s amikor a lelkes ifjú rajongó izgatottan mutatta az öreg Tersánszkynak, ő nem is emlékezett rá. Számára a színpadi szerep a harmincas évek elején megszűnt.
Pedig érezte, hogy életanyaga nagyszerűen használható lenne a színmű keretei között is. Nem véletlenül írta át a Szidikét Cigányokra, s azt is sejtette, hogy Kakuk Marcit nemcsak regényben kellene halhatatlanná tennie, hanem a színpadon is, mert az alak van olyan érdekes és teherbíró, hogy e kettős nehezéket is könnyen viselheti. A Kakuk Marci címmel írt háromfelvonásos vígjátékával azonban nem volt különösebb sikere – igaz, a felszabadulás előtt csak a kispesti Magyar Király szálló színpadán mutatták be –, s hasonlóképp járt az Ásít az igazság című egyfelvonásosával is, melynek „hőse a szegények gyámolítója, a hatalmaskodók, gazdagok réme: Garabonciás diák nem akar megelégedni tisztes, régi veretű halhatatlanságával. Újra akar születni a modern világban. A Halál csatlósául szegődik, aki az elhunytakat felébreszti túlvilági életükre. A mentőkórház termében feküsznek az öngyilkosok. A cseléd, aki mérget ivott, a paraszt, aki adóvégrehajtás miatt elvágta a nyakát, a költő, aki éhen halt, a kártyás és a sikkasztó kishivatalnok. A Halál orvosi köpenyben és a Garabonciás mint újságíró lopóznak a színre. A Garabonciás a felébresztett lelkekből megszervezi az éjféli kísértetjárást, hogy azok ellen vonuljanak, akik okai voltak erőszakos haláluknak”. A Kakuk Marci cselekményét pedig egészen röviden így foglalja össze Komlós Aladár: „Kakuk Marci a szeretőjétől kicsalja a titkot, hol van a lopott medaillon, aztán beszolgáltatja az ékszert az elvesztőjének s a jutalmul kapott tíz forinton megházasodik.” (A témát egyébként a Nyugatban megjelent A medál című kisregény alapján dolgozta föl az író, a kispesti bemutatóra 1926 elején került sor.)
Ezek a témák aligha illettek a húszas évek színpadára, s még kevésbé elégítették ki a közönségnek azt a vágyát, hogy nehéz mindennapos gondjai elől menekülve legalább a színházban szórakozhassék felhőtlenül. Tersánszky figurái bármily mulatságosak is, magával létükkel példázzák a társadalom életének kiáltó igazságtalanságát. S nem segíthette sikerüket a többnyire hevenyészett előadás sem. A Szidike színpadra állítása osztatlan elismerést keltett, a Kakuk Marci „csiszolatlan előadását” egyetlen próba előzte meg, az Ásít az igazság megbukott, s nem volt túlságosan nagy sikere a Cigányok című Szidike-átdolgozásnak sem.
Az első bemutatók óta fel-fellobban a vita: volt-e érzéke Tersánszkynak a színházhoz? S az eszmecserét még élénkebbé tették az író öregkorának forró színpadi sikerei, amikor régi, elfeledett és sikertelen darabjait lelkesen fogadta a közönség és elismeréssel a kritika. Lehet igazság abban a megállapításban, hogy Tersánszky képzeletében, midőn darabjait írta, egy újfajta vígjáték ideálképe fogalmazódott meg, melyben egymás mellett kel életre a vaskos pikareszk és a modern irónia. Amikor a Jókai Színház 1963-ban felújította a Kakuk Marcit, Egri István, a darab rendezője ezt a kettősséget igyekezett azzal is kifejezni, hogy Kakuk Marci nemcsak a színen szerepelt, hanem a közönséget is bevonta a játékba, s ugyanúgy kalandjainak, gondolatainak, sajátos filozófiájának részesévé tette, mint ez az életének epizódjait feldolgozó regényekben történt. (Tegyük hozzá: ebben a kései igazságszolgáltatásban nagy része volt a főhős alakját kitűnő beleérzéssel életre keltő Szabó Gyulának is.)
Tersánszky darabjaiban általában ötvöződik realitás és irrealitás, s akárcsak regényei, színművei is mesei elemeket tartalmaznak. Ilyen vonatkozásban kétségtelenül megelőzte korát. S az is a regényekre emlékeztet: hogy a szerepek, az alakok kidolgozásával nem sokat bíbelődött, mindent rábízott a nyers életanyag önmagyarázó mozgására és fejlődésére. A Cigányok bemutatásának évében, 1930-ban a mesterség, a színpadi hatáskeltés ismerete sokkal fontosabb, szinte elengedhetetlen feltétele volt az igazi sikernek. A közönség jobban kedvelte a híg erkölcsnemesítést, mint a naturális valóságot. A Belvárosi Színházban a Cigányokkal egyidőben „futott” André Birabeau Volt, nincs című színműve, Heltai Jenő tolmácsolásában, mely azt a folyamatot ábrázolja, ahogy a gazdagságról álmodozó hősök inkább a boldogságot, a szerelmet és a tiszta szegénységet választják. Herczeg Ferenc Szendrey Júliájában – melyben Bajor Gizi aratott nagy sikert – ugyancsak a tisztaságot igyekezett megjeleníteni az író, amikor – hogy a korabeli méltatások jellemző fordulatait idézzük – „diszkréció, szellemesség és tapintat” hármasságával kísérelte meg Petőfi özvegyét „az őt megillető helyre emelni”. Szép Ernő Azra című műve – Bajor Gizivel és Urayval „álomvilágot kelt életre”, s legnagyobb erőssége elomló lírája volt. S ezek mellett ott a már-már harsány, életből merítő, álmokra fittyet hányó Tersánszky-darab, mely önmagában is kihívásnak számított. „Jelenlétével úgy hat – írta Rédey Tivadar –, mint egy karéj fekete kenyér.” A kor színházi kritikusai, akik a gazdasági világválság keserű éveiben maguk is szívesebben kalandoztak az álmok enyhet idéző vizein, úgy érezték, hogy Tersánszky „szeret torzítani”, s hogy tehetsége „alapvetően nem drámai természetű”, s egy „sovány anekdotából” „kanyarít” háromfelvonásos vígjátékot.
Ha csak a kritikákat vizsgálnánk, azt kellene hinnünk, hogy a Cigányok zajos bukás volt. Egy-egy elejtett mondatból („legalább állandó mulatságban tartja a közönséget”… „Tiszta, könnyű jókedv támad”…) arra következtethetünk, hogy a közönség körében legalábbis sikert aratott a különös környezet, a harsány alakok, a folytonos feszültség, melyet nem a drámai események keltenek, hanem a remek ötletek. S bizonyára a hatáskeltés eszköze volt szereplőinek nyelve is: a Cigányok színpadán nem egy olyan szó hangzott fel, mely később az irodalmi nyelv peremére kerülve, széles rétegek számára vált közhasznúvá. Ilyen például a „lóvé” = fizetség; „dajna” = könnyűvérű nőszemély.
Az erkölcsösebb kritikusok felháborodva tették szóvá a Cigányok erotikáját. A Magyar Kutltúra meglehetősen zord szemleírója a következőket mondja: „A második megjegyzésünk a bemutatóval kapcsolatban az, hogy naturalizmus ide, naturalizmus oda, állami színház színpadán még sem volna szabad olyan nyers hangon és brutális kifejezésekkel beszélni az életről, ahogy a darab szereplői teszik.” Tersánszky hősei valóban nem a fennkölt nyelvet beszélik, hanem az élet, a nyers és számukra sokszor oly keserű valóság nyelvét. De épp ez hitelességük egyik biztosítéka.
Gyakran olvasható Tersánszky darabjaival kapcsolatban az a megjegyzés, hogy nincs érzéke a kiélezett, a drámai helyzetek megteremtéséhez. A Cigányokban azonban néhány remek szituáció is akad. Az író képzeletében nyilván felsejlett némelyik jelenet megkomponálása közben a vásári bábszínház előadásmódja is: figuráit sokszor nem testi valójukban látjuk a színen, csak a fejük búbját, így „bukkannak elő”. Tersánszky szerzői utasításaiból egyértelmű, hogy némelyik jelenetet teljesen úgy képzelte el, mintha bábfigurák mozognának a színen teljes testi valójukban megjelenő főalakok mellett.

Risi feje az egyik ablakban. Kezében cimbalomverő és cimbalomkulcs. Jó reggelt!
Kakuk Marci feje a másik ablakban. Jó reggelt! Ahogy felváltva az ablak párkányába kapaszkodnak kívülről, hol megjelenik, hol eltűnik fejük az ablakból.
Kakuk Marci lebukik és fölkapaszkodik. …
Risi lebukik, feltűnik.…
Kakuk Marci lebukik, feltűnik….”

A szereplőknek ilyen mozgatása kétségtelenül újszerű volt, s benne a városszéli bábszínház hagyományai éppúgy újraéledtek, mint a modern színházi törekvések, melyek a szereplők színpadi játékát minél egyszerűbbé tették. (Később hasonló módon mozgatta szereplőit Mándy Iván a Mélyvíz című darabban, sajátos feszültséget teremtve személyesség és személytelenség között.)
A korabeli kritikák abban is nagyjából egyetértettek, hogy Tersánszky néhány jellegzetes színpadi alakot teremtett. Mindenki a ráismerés boldog örömével fogadta Kakuk Marcit, de nála is szellemesebb, elevenebb szereplőnek bizonyult például Harkocsány, a prímás. Általában remekül érzékeltette a cigányok világát még talán hírből sem ismerő közönséggel naivitásukat, áttetsző egyszerűségüket, harsányságukat, melyben egyszerre mutatkozik meg már-már nagyúri nemtörődömségük és az apró dolgok iránt újra meg újra fellobbanó túlfokozott érzékenységük.
Bizonyosak lehetünk benne, hogy Tersánszky számára a színpad az önkifejezésnek – s vele örök szerepjátszásának – ugyanolyan alkalmát teremtette meg, mint a regényírás. Szuverén művész maradt színdarabjaiban is, nem bocsátkozott olyan apróbb-nagyobb megalkuvásokba, melyekről el is mondta véleményét a Nyugat drámáról rendezett ankétján, 1928-ban: „Nem jutnak tehetséges emberek szóhoz, így egyre rosszabb a termés a drámában, mert a levegő olyan, hogy még a bevált és valóban tehetséges drámaírók is kénytelenek bizonyos áldatlan kényszerek alatt megalkuvásokba bocsájtkozni és így gyönge, únott, kedvetlen vagy számító óráknak eredményei a drámák, nem pedig az istenadott önmagát közölhetnéké.” Az unalom, az üzleties szellem és a fontoskodó nagyképűség ellen emeli föl itt is szavát, akárcsak az irodalomról szóló írásaiban. Hitt abban, hogy elkövetkezhetik a magyar drámának olyan korszaka, amikor a színháznak nem kell engedményeket tennie, sem az ízlés, sem az anyagiak vonatkozásában. Addig az írónak „csatáznia” kell a színpaddal. Győzelmet akkor arathat, ha harcát együtt támogatja Apolló és Szilénusz atya. „Ő maga – írja Szilénusz feltámadása című tanulmányában Dersi Tamás – valamennyi színpadi munkáját az öreg szatír biztatására írta. Szilénusz Dionizosz mámoristen nevelője – a tiszteletlen tréfa, a gond nélküli játék, a kristálytiszta derű szellemét képviseli. Tersánszky őt választotta múzsájául.” Nyilván ezért tartotta kötelességének állást foglalni abban a vitában is, mely Kiss Ferenc és Somlay Artúr között folyt. Somlay Artúr ugyanis cirkuszi fellépést is vállalt, s egy bohóctréfában szerepelt, amit Kiss Ferenc – a kor egyik vezető színművésze – nehezményezett. Tersánszky válaszolt Somlay helyett is – akit az ilyenfajta kihívások vajmi kevéssé izgattak –, s ebben elmondja, hogy a bohóc a teljes élet nagyszerű ismerője, és sikerének, hatásának titka élet- és emberismeretében rejlik: „…az emberi ügyességnek mutatványai – írja a többi között – vannak olyan léleküdítőek, mint a szövegek remeklései… az artisták művészete szintén szövegtelen, és a látóidegeken át emel nagyon is értékes lelkiállapotba.”
Ebben a vitában Tersánszky egyik kedvenc gondolatát pendíti meg: a művészetek kihasználatlan lehetőségeiről beszél. Számára a színház meglevő adottságainak más irányú megvalósítási lehetőségét kínálta. Dersi Tamás nagyon meggyőzően mutatja ki, hogy A kegyelmes asszony portréjában hogyan bukkannak fel a regényeiből jól ismert figurák, mintha csak azt akarta volna kipróbálni az író, hogy változott szituációban mint alakul jellemük, egyéniségük. S az sem véletlen, hogy kevéssé foglalkoztatta a színpadi együttes, a játéknak az az egysége, mely oly fontos a rendező számára. Tersánszky sosem gondolkozott „nagyzenekari hangzásban”. A Képeskönyv-kabaré zenei kíséretében egyszer sem szerepel zenekar. A dolognak az a magyarázata, hogy Kakuk Marci alakjához hasonlóképpen mindig individuumokat teremtett, s azokat figyelte. Regényeiben sem a tér, a cselekményből kibontakozó kép az izgalmas, hanem az egyes embernek az eseményekre adott reakciója. Sokszor eldicsekedett zenei tehetségével, melyről nem is egyszer meggyőződhettek hallgatói. Nemzedéktársaival ellentétben gyakran és szívesen járt hangversenyre, de ott is inkább a produkció érdekelte. Amint Nemes György kérdéseire válaszolva elmondta, legszívesebben Bronislaw Hubermann hegedűjátékát és Wanda Landowska csembalóművészetét hallgatta. Amikor Tersánszky furulyázott, fütyült, zenei bohóctréfákkal mulattatta hallgatóit, bizonyos, hogy lelke legmélyén ő is nagyszerű szólista-karrierről álmodozott, amelyből azért sem lehetett soha semmi, mert nem hagyta menedzselni magát. Kemény és hajlíthatatlan individuum volt ő maga is, mint kedvenc hősei, s rögtön visszavonulót fújt, amikor olyasmire figyelt fel, hogy a művészetet az üzleti szellem igyekszik megfertőzni. Márpedig másképp, mint az üzlettel szövetkezve, aligha lehetett érvényesülni. Párizsba szeretett volna eljutni, de – amint némi öniróniával írta – „csak Kispestig jutok el, minden este”. Így brit magának barkácsolt, magának eszelte ki nagyszerű és szellemes találmányait, köztük a „csodacsónak”-ot és a regényben is megénekelt bicikliféket. Arra, hogy feltaláló, legalább oly büszke volt, mint hogy neves író, s talán mindennél inkább az tette boldoggá, hogy két furulyán tud egyszerre játszani. A maga kieszelte csónakon hatalmas dunai túrát tervezett, előre szerződött úti élményeinek megírására, aztán a csónak elsüllyedt.
Viszont majdnem élete legvégéig fütyült, gitározott. Naphosszat „dudorászott, nótázott”. Felesége, ha rosszkedvű volt, „énekesmadár”-nak nevezte. „Ha regényt írok, elakadok, szédülök, émelygek a betűvetéstől – írta 1942-ben –, nosza, veszem a furulyáimat, vagy a faragókésemet, vagy a gitáromat, és félórán belül legalábbis olyan állapotba működöm magamat, hogy újra fog az eszem a fogalmazásra is.” Ám évekkel korábban volt egy olyan időszak is, amikor azt tervezte, hogy világhírű előadóművész lesz, s regösegyüttesével Európa-szerte sikereket arat. Az előadóművészetről alkotott felfogásáról legtöbbet egy kései tárcájában, az Én! Én! Én!-ben árul el. Egy zugligeti kirándulása során a kies vidéken fekvő villalakás kertjében különös, házmesterforma figurát fedez fel, aki a kertben „pianínó-forma harmóniumon” játszott olyan átéléssel és büszkeséggel, mintha Liszt Ferenc-i hangzatokat csalt volna ki hangszeréből. „Én éreztem – mondja Tersánszky –, hogy ennek a derék embernek a teljesítménye aránylag véve tényleg vetekedik a legnagyobb virtuózokéval. Azok mesterekből tanultak, kottából tanultak, műveltségük ezer olyan eszmével segítette őket, ami nem az ő agyukban fogant. Ez a derék, formaruhás szolga, Istentől nyert kivételes zenei érzékével, mesterek és kotta nélkül és hat elemi iskola végzettségének gyatra gyámolításával, egy kis szorgalommal, titkon, ő maga gyakorolta be azt a játékot. Ezt a bonyolult működést a billentyűkön, az ütemre, az összhangzatra való vigyázattal, otromba ujjaival és otromba szellemével lám, sikerrel elsajátította. Ez pedig, aránylag, mondom, fölér a legnagyobb virtuózok munkájával.”
Az autodidakszis és önmaga művészi elképzeléseinek, gyakorlatának apológiáját olvashatjuk ki e sorokból. Nem a teljesítmény magas színvonala a legfontosabb, hanem szokatlansága, s a belé ölt iszonyú munka, melyet az istenáldotta tehetség a maga gyönyörűségére kamatoztathat. Mert Tersánszky minden vonatkozásban ilyen tehetség volt! Talán részint a körülmények szerencsétlen alakulásával, de jellemének nehezen feltörhető konokságával is magyarázhatjuk, hogy különféle alkalmakkor verbuvált együtteseivel vagy személyes bravúrjaival nem lett világhírű előadóművész. Pedig érezhette a kivételes siker szárnysuhogását…
Mert a Képeskönyv-kabaré páratlan sikert aratott. Tersánszkyt később gyakran „kabarészerzőnek” gúnyolták, mire ő teljes öntudattal és joggal válaszolhatta, hogy sosem süllyedt a „körúti” színvonalra, ellenben abba a hagyományba igyekezett beleilleszkedni, melyet Ady megzenésített versei képviseltek. Nagy Endre kabaréjában Csokonai Vitéz Mihály „szerepelt egyre-másra dalaival”, „és Heltai Jenő bűbájos kupléit fújták”. A „kabarészerzők” között találjuk Beöthy László, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Somlyó Zoltán, Szép Ernő nevét, s előadták meglehetős gyakorisággal Móricz Zsigmond „hamisítatlan magyar ízű tréfáit”. S az eredetileg tréfás tanító mesének szánt Ásít az igazság „irtózatos bukása” után Tersánszkynak kapóra jött, hogy a Britannia Szálló úgynevezett Vörös termében Nagy Endre megszervezte a Nyugat-előadásokat és vitadélutánokat. Erre jelentkezett háromtagú regösegyüttesével, mellyel már korábban is lelkesen próbált, sőt, a jobb szereplés kedvéért egy időre az ivásról és a dohányzásról is lemondott. A regösegyüttes megszervezésére egy a szakmában működő volt művész barátja biztatta. Amikor a Nyugat Barátok Köre nevében felkérik, olvassa fel egy elbeszélését, azt válaszolja, inkább együttesével lépne föl. Az ötlet nevetségbe fúl, de Tersánszky vállalja a bukás kockázatát. Itt aratja első igazi nagy sikerét.
A Képeskönyv-kabaré sokat köszönhetett Nagy Endrének, akivel korábban „félszegségig merev” volt Tersánszky kapcsolata. Emlékezete szerint a kitűnő író-humoristának a Nyugat is hálás lehetett, hiszen olyan időben „nyúlt a lap hóna alá”, amikor az meglehetősen nehéz anyagi helyzetben működött. De a Britannia Szállóban tartott Nyugat-délutánok közönsége hamarosan fogyni kezdett. Tersánszky eleinte nem szerepelt az előadásokon és a vitákon. „Kiköltöztem Albertfalva új lakótelepére – írja a Nagy árnyakról bizalmasan című könyvében –, csónakot gyártottam s Dunára jártam vele, a Velencei-tóra bicikliztem, oda-vissza, napi kilencven és néhány kilométert. Regényt írtam. Kertészkedtem. De közben egy pillanatra sem hagytam abba a zenét.”
Ekkor került sor az első fellépésre. „A Britannia Vörös termében majdnem zsúfolt ház fogadott bennünket. Hogy miattunk-e vagy nem? Én mindenesetre jó jelnek vettem. Nincs szánalmasabb látvány, mint a gyönge ház, mint színészek mondják! Társaim majdnem vacogásig szurkoltak. Szerencsére idegeim, lélekjelenlétem és gyakorlatom is tűrhető a lámpalázzal szemben, és inkább fölhangolt a zsúfolt ház.” Az utolsó pillanatban át is alakította a műsort: az első felében a társadalmi igazságtalanságokat kifigurázó kis jelenetek szerepeltek, majd fokozatosan váltottak át vidámabb témákra, s a közönség „dörgő tapssal” fogadta a következő kis dalt:
Mit fütyöl, mit fütyöl a madár?
Kié, kié, kié lesz erre a határ?
Hej azért sem törődöm vele!
Síromnak tán marad itt helye!
Mit fütyöl stb.
A margarétás dal románca és a Szél dúdol előadása után tombolásig fokozódott a siker. Tersánszky emlékezete szerint Nagy Endre „hadonászva és kiáltozva” futkosott a közönség között, s azt emlegette, hogy új stílust, új iskolát teremtett az együttes. Alighanem inkább az történt, hogy Tersánszky sajátos, friss ízeket hozott a pesti kabaré kissé megkoptatott díszletei közé. Együttesének előadásában pajzán tréfák, kétértelmű célzások is gyakran elhangzottak, de mindez majdnem együgyű bájjal és kedvességgel, mert ő azt a paraszti hagyományt igyekezett életre kelteni, mely Kakuk Marci előadásmódját is jellemezte. (Szövegeit halála után adták ki a Tollal és gitárral című kötetben.) Színdarabjaiban is megőrizte a bábszínház hagyományait, a Képeskönyv-kabaré díszletezése is hasonló irányba mutatott, hiszen nagy, forgatható lapokból ő maga rajzolta és szerkesztette a „képeskönyv” díszleteit, akár a középkori „előadások” alkalmával történt. „Tersánszky kabaréjában – írta Nagy Endre a Nyugatban – szó sincs különvált képzőművészeti, zenei, színjátszási, költészeti hatásokról; ő egyszerűen a maga naiv költészete számára egy többrétű, egyetemleges megnyilatkozási lehetőséget teremtett. A zene, a kép, a játék költészetének épp olyan közvetlen kifejezési eszköze, mint a szó. Alkotása valamennyi oldalával egyszerre születik meg, mint a kristály, de valamennyi oldal-él egy láthatatlan belső tengelyhez igazodik, Tersánszky költészetéhez. Csakis ez teszi érthetővé azt a rendkívüli hatást, amit ezekkel az alapjában véve művészi öntudatlansággal egyszerű költeményekkel el tudott érni. Ő vért ömlesztett azokba az erekbe, amelyekben eddig hideg csigalé szutyorgott. Az a hatalmas dinamikai erő, amely a költői gondolatot egyszerre tudja így formába robbantani, e könnyű verseket a legvastagabb közönyfalakon is átütő lövedékké gyorsítja. És éppen, mert nem öncélú képekről van szó, az a műfaj, amellyel most Tersánszky elindult, kifogyhatatlan, mint maga a költészet.”
Az együttesnek Tersánszky volt a lelke. Énekelt, gitározott, ő mondta a percoperák összekötő és magyarázó szövegét. Mellette Vidor Ferike, Tóth Böske, Harsányi Lia, László Lili, Ascher Oszkár és Elbert Endre voltak a szereplők. A kivételes siker ráirányította a Képeskönyv-kabaréra a Vígszínház igazgatójának, Jób Dánielnek figyelmét, aki hamarosan felajánlotta a színpadi szereplés lehetőségét is. Dalainak zenei anyagát rövidesen előadóművészek tolmácsolásában hallhatta vissza, ötleteit másolták vagy egyszerűen ellopták. Közben az együttes összetétele változott, s mint ilyenkor lenni szokott, a siker képtelen terveket is szült: Vidor Ferikében fogamzott meg annak a gondolata, hogy a Képeskönyv-kabarénak Nagy Endre konferálásával világ körüli útra kellene indulnia, mert Juzsnij Kékmadár társulatához hasonló sikereket érhetne el. Tersánszky csapnivaló üzletember volt, így a társulat tagjai tárgyaltak helyette is, aminek az lett a következménye, hogy a Britannia igazgatója megvonta tőlük támogatását, s az együttes egy időre megszűnt. Újdonságát és jelentőségét találóan fogalmazta meg Tersánszky monográfusa, Kerékgyártó István: „Nálunk Magyarországon az ősi ének- és tánckultúra konzerválódott szellemisége, stílussajátosságai, megoldásai nem épültek be olyan szerencsésen az új korszak népszerű dalaiba, mint például egyes nyugati népeknél. Tersánszky érezte, hogy az eleven dalkultúra nem múzeum, nem tanároktól ellenőrzött gyűjtés bőrkötésben, s zenét, nem pedig tudományos dallamokat kell szerezni. A kommersz, érzelgős, mütyürkés zenével csak így lehet fölvenni a versenyt. Kísérleteiben egészséges urbanizálódás, egy népi ihletésű sanzonkultúra megteremtésének lehetőségei csillantak fel.”
Ezzel azonban nem értek véget Tersánszky színpadi próbálkozásai. A harmincas évek legvégén a Filmotthonban „íróból zenebohóc” lett, gitározott, énekelt, majd bemutatta kedvenc számát: két hangon fütyült. Ez a produkciója majdnem olyan figyelmet keltett, mint irodalmi működése. A kritikusok egy része megérezte, hogy az új Tersánszky-szerep mögött a súlyos létbizonytalanság kényszere is ott rejlik, s egy olyan korban, amikor a világok sorsát intézők „karikát fűznek az író orrába” és „röhögnek rajta”, nem lehet csodálni, ha a „zseniális író” „tehetségtelen és esetlen zenebohóc jelmezébe” kényszerül. S Tersánszky, aki meglehetősen büszke volt sikerére, maga is éreztet valamit ebből a kényszerből: „… A nagyképűek fújnak rám és fitymálóan beszélnek rólam. Azt mondják, hogy borzasztó lealjasodás egy író részére, ha bohócsapkát vesz föl, s a közönség előtt esetleg állathangokat utánoz. Én nem tartom annak. Sokkal lealacsonyítóbb dolog hónapokig a kiadók szobájában ülni egy regény kéziratával.”
Ebben a nyilatkozatban megint kedvenc gondolatát veti föl: nagyobb mesterség megnevettetni a közönséget, mint megríkatni vagy elgondolkodtatni, mert a nevetés mindig reményt ad, és segít az élet nehézségeinek elviselésében. Személyes létének problémái elől, részint extravaganciára hajló természetének kiélésére vállalta ő maga is, hogy kilépve az író szerep kötelező hagyományaiból, újakkal próbálkozzék. Nem véletlen, hogy a felszabadulás után, amikor az irodalompolitika vele sem tud megbarátkozni, újra gitárja lesz igazi vigasztalója, s bábjátékokat ír. Ekkor újraszervezi a Képeskönyv-kabarét, mely változatlan sikereket arat, s aztán előzményéhez hasonlóan újra – némi hivatalos segédlettel – kimúlik.
Heltai Jenőről írt emlékezésében Tersánszky beszámol a Cigányok főpróbájáról. A következő párbeszédet idézi a darabból:

Az öreg prímás: Na, menjél csak Szidike Danihoz, és kérdezd meg tőle, minek nem jön felénk sohasem?
Szidike (Daninak): Minek nem jön felénk?
Dani: Hát voltam mék nap is:
Az öreg prímás: De kérdezd meg tőle, minek nem jön hozzánk többször?
Szidike (Daninak): Minek nem jön hozzánk többször?
Dani: Hát majd megyek!
Az öreg prímás (diadallal nejének): Hát, hallod-e, milyen szépen tudnak beszélgetni?”

Tersánszky a színfalak mögött állt a főpróba közben. Heltait figyelte. „Amikor az utóbbi mondat elhangzik, Heltai Jenő hangos, csukló kacagásra fakad. Büszkébb vagyok erre a kacajra most is, mint a sajtószervek minden magasztalására.”
Ez Tersánszky szerepeinek titka. Büszkébb volt a nevetésre, mint a külső siker egyéb megnyilvánulásaira. Úgy érezte, ebben az egymástól szétválaszthatatlan író-bohóc szerepben adja legteljesebb önmagát, ebben fejtheti ki teljes tehetségét.
vissza a tartalomhoz

Fordított világrendben

Az Igaz regényben, melyet az óvatos Gellért Oszkár unszolására hagyott félbe, Tersánszky azon elmélkedik, hogy az embernek vannak természetes elképzelései a világról, s az a helyes, ha ezeket őszintén és kertelés nélkül igyekszik kiélni vagy megvalósítani. Többször is elmondja, hogy ifjúsága idején – de azóta is – a morális helyzet meglehetősen ingatag volt és maradt. Életének első nagy csalódása akkor érte, amikor ideáljának tárgyáról, egy szőke tündérről meg kellett tudnia, hogy pénzért árulja magát. A tündér elveszítette varázsát és a kamasz azon kezdett gondolkodni, miért mindenható a pénz.
A húszas években, érett fejjel aztán rá kellett ébrednie, hogy a legtöbb ember azt képzeli: pénzzel mindent meg lehet szerezni s a saját bőrén kellett tapasztalnia, hogy nélküle viszont meglehetősen keserves az élet. Őt, aki megbecsült, tekintélyes, bizonyos vonatkozásban sikeres író volt, éppúgy megérintette az anyagi bizonytalanság kínos érzése, mint a társadalom széles rétegeit. Még állást is vállalt volna, amitől alkata és rendszertelen időtöltése miatt is meglehetősen idegenkedett. A fogalmazói munkakört azonban mással töltötték be, s Tersánszky ismét ráébredt arra, hogy feje tetején álló világban él, melyben az erkölcsi és művészi értékek, de maga a humánum gondolata is teljességgel másodlagosak. E felismerését kamatoztatta több regényében is. Elbeszéléseiben már 1922-től meg-megvillan a lét értelmetlenségének, tudathasadásos voltának képe. Az öröm című novellában talán önmagáról mondja: telve volt a tehetség hitével; „bódultan éltem, s csak szerencsém, hogy abban éltem. Mert teljesen magamra voltam hagyatva és nyomorogtam”. Ő az, aki „agyonkínozta idegeit munkával”, akit „elnyűttek a nélkülözések”, s akiben „ordított néha a kín”. S még egyértelműbben fogalmaz A Halál dongójában, amikor arról elmélkedik, „hogy élni és vágyni az életre ránk kényszerített őrület”. Az öngyilkost megmenthetik. De a lét értelmetlenségének tudatát nem véshetik ki idegeiből. Meglehet, az orvostudomány tudathasadásosnak nevezi ezt az állapotot. A kórnak azonban mélyebb gyökerei vannak, melyek az egyéni élet fájó reménytelenségébe vannak beleágyazódva, s onnan csak az egzisztencia helyzetének teljes megváltoztatásával metszhetők ki.
Ennek a felfordult világnak ábrázolására vállalkozik Tersánszky a nagy vihart kavart A céda és a szűzben (1924) éppen úgy, mint A margarétás dalban (1929), s a világról kialakított képét önéletrajzi formában is igyekszik megfogalmazni az Igaz regényben (1927). Új regényformával kísérletezik, melyben az a legfontosabb, hogy cselekményesen, érdekesen, sőt izgalmasan igyekszik behatolni a lélek mélyrétegeibe. Érdekes eseményeket igyekszik teremteni, melyek sokkal inkább próbára teszik a hősök lelkét, mely ezekben a nehéz vagy szorongató helyzetekben többet elárul önmagáról. A Bűnügy lélekelemzéssel (1938-ban írja) meglehetősen gyengén sikerült regénye, utószava mégis igen fontos, hiszen ebben fejti ki Tersánszky a maga ekkori regényelméletének körvonalait: „Fájdalommal tapasztaltam, hogy az igazi, mélyen járó írásművészet pretenziójával megjelenő mai analitikus regények legtöbbje rémesen cselekménytelen, vagy, ami rosszabb, cselekményt elnyomorító ténykedés. Az író elemzése érdektelen, jelentéktelen események körül így forog, mint a kutya teszi, ha a saját farkát akarja elfogni… Arról nem beszélek, hogy az analízis minőségben is csupa hazug, gyáva, forró-kása-kerülgetéseket tartalmaz, legtöbb ilyen irodalmiságot hirdető regényben. Tehát…, megpróbálkoztam egy kísérlettel, ahol összeegyeztetem az olcsónak deklarált érdekfeszítést és a happy endes romantikát az elmélyítő analízissel… De ha nem új talán a műfaj?… Fontos az, hogy kellő időben hasson, esetleg szerénységemnél méltóbb kollégáimra, üdítőleg és buzdítólag.”
Ha e törekvésével; legjellemzőbb epikai elemeit igyekszünk nyomon követni, mindenekelőtt az tűnhetik fel, hogy elbeszéléseiben is gyakran él váratlan fordulatokkal, emberekről derül ki, hogy lelkükben egész más lakik, mint amiről gesztusaik árulkodnak, helyzetek változnak meg robbanásszerű gyorsasággal. Az ezüst plakettben az országszerte ismert galamblövő bajnok ébred rá, hogy a mellette poroszháló rendőr az igazi hős, s nekik voltaképp helyet kellene cserélniök, hiszen emez érdemli a díjat s az elismerést. A Figuráék szolgálója a kor egyik sztereotip alakja, több alakváltozatban tűnik fel: a cseléd, aki egyenesebb, jellemesebb, mint gazdái, s akit megbecstelenítenek azáltal, hogy igazságát semmibe veszik. Ez a hősnő merül majd fel kidolgozottabban, mélyebben Kosztolányi Édes Annájában, ahol köréje egy regény inai és kötőszövetei rakódnak. Tersánszky sietősen vázolja fel az ártatlan, tisztaszívű cselédlány alakját, aki meg akarja menteni kenyéradóinak önbecsülését és becsületét, de nem teheti, mert ők maguk nem partnerei ebben. Figura csak tehetetlen, nyámnyila polgár – jellemző típusa Tersánszkynak –, hiányzik belőle Vizy Kornél gátlástalansága. A cselédlány és az úr közötti morális különbség alaphelyzete azonban mindkét író ábrázolásában hasonló, s közös bennük az is, hogy Tersánszky is, Kosztolányi is az elesettet, a kiszolgáltatottat érzik morálisan magasabb rendűnek.
Az erkölcsi értékrend kérdését azonban mindennél élesebben veti föl A céda és a szűzben, melynek „veszélyessége – mint Nagy Péter írja Az erkölcs és az író című tanulmányában – abban rejlett, hogy nem a másik oldaláról hirdette a burzsoá morált, hanem azon kívül beszélt, arra dobálta gúnyja és megvetése köveit, hogy nem a szabadosságot, a cédaságot hirdette, hanem nagyon is szigorú belső erkölcsi normák heroldjául szegődött írásában.” A mérnökék új cselédlányt szegődtetnek, Veront, aki a városi élet forgatagában és az „úrias” környezetben is megmarad érintetlen egyszerűségében. Nem ismeri az erkölcs hazugságait, ha testi vágyak hatják át, ki is akarja elégíteni azokat, nem nagyon válogat, s még kevésbé érti, hogy e természetes kívánságok elé miért kell és szükséges mesterséges akadályokat gördíteni, s miért van az, hogy egyszerű ember csak hozzá hasonlóval létesíthet tartós szerelmi kapcsolatot. Mint egy Robinson él a városban, új és új felfedezéseket tesz, s egyre inkább arra a meggyőződésre jut, hogy az erkölcsök természetes medrét mesterséges gátakkal cserélték fel, s az emberi vágyak harmóniáját hazugsággal fertőzték.
Vele szemben áll Ágnes, a másik szolgáló, aki folyvást inti Veront, s látszólag – noha ő is nehezen bír felparázsló vágyaival – „tapasztalatlanabb” nála. Ám mégis ő az igazi „céda”, hiszen érdekből és pénzért hagyja, hogy öregedő keresztapja, Jatnyik, a térdén lovagoltassa s meglehetős kétértelműségeket sugdosson a fülébe. A majdani haszon reményében árulja magát, s mégis úgy hiszi, hogy az erkölcs az ő oldalán áll, részben mert titokban csinálja, amit csinál, részben mert „jövendő úriemberrel” kezdett ki. Tersánszky épp ezzel érzékelteti a fennálló erkölcsi kötöttségek képtelenségét. Az ember nem élheti ki természetes vágyait, mert hazugságra van kényszerítve. S aki netán szíve parancsát követi, arra rásütik a „céda” nevet. A természetes, rousseau-i erkölcsök jogaiért száll síkra az író, s rendkívül élesen választja el egymástól a társadalmi és a természeti erkölcs kategóriáit. Veron képviseli az utóbbit, mely természetes harmóniába olvad az emberi vágyakkal. Ágnes a társadalmi morál, az elvárások és a kispolgári illemszabályok talaján állva követi el a maga igazi erkölcstelenségét, melyet az élet „vissza is igazol”, amikor a regény végén Jatnyik oldalán ő lesz a „nagyságos asszony”.
A vesztett világháború nyomán következő többszörös földmozgások az irodalomban is éreztették hatásukat. A húszas-harmincas éveket akár az erkölcsregény korának is nevezhetnénk. Soha nem született annyi vívódó, kérdező epikus mű, mint ekkoriban. Jellemző konfliktusa a kor regényirodalmának az egyéni és közösségi erkölcsé, mintha az író makacsul arra a kérdésre keresné a választ: nem a sokat emlegetett hagyományos erkölcsi világkép-e az egyik oka azoknak a súlyos csapásoknak, melyek a magyarságot érték. A legkülönfélébb nézőpontokból vetődik fel egyén és közösség felelősségének gondolata, s igen gyakoriak azok a hősök, akiknek tragédiáját a feloldhatatlan erkölcsi feszültség okozza lelkük hajlamai és a morális kategóriák között. Tersánszky természetesen a maga módján közeledik ehhez a kérdéskörhöz is, amikor A céda és a szűzben ő is felállítja erkölcsi képletét. Mik is ennek legfontosabb és legjellemzőbb vonásai?
Egyfelől: az író világosan és egyértelműen ábrázolja, hogy az uralkodó, kanonizált erkölcsi rend tévedésen és hazugságon alapul. Téved, amikor az embert arra kényszeríti, hogy titokban élje ki hajlamait. Hazudik, midőn erkölcsösnek hirdeti azt, ami erkölcstelen és törvénnyé emeli az emberi méltósággal ellentétes morális elvárásokat. S ahogy a századforduló kitermelte az ügyeskedőket, a Madár Jánosokat Babits Kártyavárában, úgy élnek ezek tovább, mint ravasz vállalkozók, Jatnyikok, akik a körülöttük levők ügyetlenségét és élhetetlenségét kihasználva emelkednek, egyre följebb. Ennek fő segítője a pénz, mely már a fiatal Tersánszkyban is tétova döbbenetet keltett, s arra a felismerésre ösztönözte, hogy az anyagiak rontják meg az ember természetes erkölcsét. Ágnes mentalitásának középpontjában ez az érintetlenséget kikezdő anyagiság áll. Veron nem is gondol a pénzre, ő a boldogságot a maga tisztaságában és természetes voltában igyekszik megélni és megtalálni.
A század regényirodalmában, illetve regényelméletében olykor felbukkan az az eszme, hogy a regénynek elvont gondolatokat kell illusztrálnia. Harsányi Kálmán Kristálynézőkjében Balogh Felicián mondja a következőket az igazi nagy művészetről: „Roppant tragédia, mely elvont gondolatok közt folyik.” Tersánszky ezt a „roppant tragédiát” némiképp bagatellizálja, ugyanakkor azonban hitelesen ábrázolja, ahogy az élet midennapjaiba is beszüremkedik az erkölcsi nivellálódás, mely könnyen lehet dráma forrása az egyes ember létében. Amint a Bűnügy lélekelemzéssel idézett részletében kifejtette: számára az életszerűség a fontos, hogy alakjai olyanok legyenek, mint a hétköznapi ember, s problémáik se legyenek elvonatkoztatottak, hiszen a mű igazságát csak életszerűsége igazolhatja. Olyan keretet teremt tehát A céda és a szűzben is, mely önmagát hitelesíti. Gondosan és aprólékosan sorakoztatja föl azokat a kis élettényeket, melyek a kor regényírásában csak ritkán tűnnek fel, számára azonban ezek alkotják a probléma anyagszerű, valóságos hátterét, mely már létével is bizonyítja annak igazságát. Nem véletlenül mondatja el Veronnal, milyen szokások voltak divatban a falusi fiatalság körében, hogyan találtak egymásra a párok, s hogyan rendeztek az idősebbek példájára táncmulatságokat a „vágásban”, „ahol a szénégetők ledöngölték a szénakupacoknak a földet simára, és otthagyták nekünk”. S jellemzéseiben is megfigyelhetjük a pontosságra, hitelességre törekvést. Különösen érzékletes, ahogy figuráit megjeleníti, ahogy leírja külsejüket, viselkedésüket. Nem a lélek mélyrétegeire összpontosítja figyelmét, inkább arra, ahogy az tettek formájában megjelenik a felszínen, az ember vonásaiban, gesztusaiban Jatnyikról ezt mondja: „…egy köpcös, de nagyos széles hátú ember volt. Olyan vastag szemöldökei voltak, mintha második bajusza nőtt volna a homlokán. Úgyhogy két kicsi ravasz szeme úgy nézett elő alóla, mintha függöny mögül leskelődnék ki.” Az emberi külső leírását pontosabbá és érzékletesebbé teszik hasonlatai. Akár korábbi regényeiben, itt is hasonlatok sorával dolgozik, egy mondaton belül gyakran többel is. A mérnök – ő a tehetetlen, együgyű értelmiségi, Tersánszky egyik kedvenc típusa – megjelenítésekor is ezzel a stíluseszközzel él: „Észrevettem mindjárt, hogy a mérnök afféle nyámnyila ember. A nyál mindig össze van gyűlve a szája szélén, mint a zablásoknak. És mikor szólnak hozzá, előbb bámul, s aztán is úgy felel, mintha most mászott volna ki valami gödörből. Láttam, hogy felesége uralkodik rajta egészen.”
Tersánszky külső jellemzéseire egyként jellemzők a hasonlatok és a hangulatfestő elemek. Az előbbiekben az az érdekes, hogy a hasonlított és a hasonló között nem mindig fedezzük fel első pillanatban a rokon vonásokat: „…úgy felel, mintha most mászott volna ki valami gödörből.” Csak később tudatosodik bennünk az erőfeszítést végző ember fáradt tehetetlenségének látványa. Ezek a különböző érzékelési tartományokat összevonó hasonlatok egyszerre jellemzik az egyszerű ember észjárását, de a költőét is. Mert Tersánszky hősei ugyan egyszerű emberek, lelkükben azonban poéták, valamennyien. Ez a tiszta költőiség megmutatkozik abban is, ahogy olyankor viselkednek, midőn a kultúrával találkoznak. Emlékezzünk csak Kakuk Marcira, aki Kasoséknál „fenékalátétnek” használt könyveket és folyóiratokat talál! Ő rögtön olvasni kezdi őket. S így tesz Veron is, aki új gazdáinál, a mérnökéknél „falni” kezdi a könyveket. „Olvasgattam szabad időmben – meséli. – A ház padlásán egy egész láda poros könyvet és összekötözött füzetet fedeztem fel egy nagymosáskor. És attól fogva épp úgy töltöttem féléjszakákat olvasással, mint a plébánián.”
A pincében vagy a padláson romló könyvek – ez is jellemző szociológiai háttere a kor irodalmának. Babits Halálfiaiban éppúgy feltűnik ez a kép, mint Kosztolányinál. Tersánszky azonban, kimondva-kimondatlanul, érezteti azt az ellentétet is, mely az olvasó szolgálólány és gazdai között feszül, akik nem törődnek egyébbel, mint társadalmi kapcsolatok létesítésével, társaságok szervezésével és fogadásával. S közben olykor-olykor ki is kacsint az olvasóra humorának jellemző megnyilvánulása ez –, akivel így teremti meg a titkos összetartozás érzését. Veron elmondja; úgy tanult meg olvasni, hogy a plébános úr húga, Liza kisasszony adott órákat neki, a maga könyveiből, melyeket nem szívesen mutatott meg szentéletű bátyjának. Amikor Veron elég jól tud már olvasni, bérmaajándékba egy könyvet kap a plébános úrtól, Kempis Tamás Krisztus követését. „Persze, minek tagadnám el – mondja Veron –, ebből kevesebb leckét vettem, mint a Liza kisasszony regényeiből.”
Egyszerű hőseinek jellemző vonása érintetlen, tiszta naivitásuk. Az életet a maga természetességében élik, idegen tőlük minden mesterkéltség, érzelmi komplikáció. Ez jellemzi előadásmódjukat, viselkedésüket is, s Tersánszky szavaik, gesztusaik leírásával is sajátos kapcsolatot tud teremteni a „beavatott” olvasóval, aki többet tud, mint a hősök. A céda és a szűz egyik mesteri jelenetében Veron beszámol Jatnyik és Ágnes kapcsolatáról:
„Jatnyik elég sűrűn átlátogatott hozzánk.
De nekem sokszor feltűnt, mintha nem az úrék kedvéért jönne át. Vettem sokszor észre, de természetesnek találtam, hogy parasztos tempóival, pipájával nem jól érzi magát az úri hölgyek közt.
Pedig a pesti nagyságáim erővel nyomták a szájába a pipát a szalonban is. Talán még ők is rátömtek volna, hogy ne feszélyezze magát Jatnyik. Mert ha az iroda vállalataiba nem is bírták beugratni, azért Jatnyik nagy tekintély volt a városi képviselő-testületben a mérnökválasztáshoz.
De Jatnyik, ahányszor jött, mindig benézett hozzánk is a konyhába. Sőt, mintha legszívesebben akkor állított volna be, mikor megszimatolta, hogy az urak nincsenek itthon.
Ágnes mondta is nemegyszer, hogy inkább őérette jár a házhoz. És én el is hittem, hogy özvegy, gyermektelen ember létére úgy szeretheti a keresztlányát.
Láttam, milyen szívesen telepszik le a konyhában, és beszélget el Ágnessel. De engem mintha nem nagyon szívlelt volna. Ha tehettem, ott is hagytam őket, magukra.”
És néhány kiegészítő mondat a regény befejezéséből, mely értelmezi és magyarázza a szituációt: „Jatnyik átvette a mérnöki irodát, és ennek a gatyás parasztnak lett az üzletvezetője az én okleveles gazdám: De ez még semmi. Hanem az, hogy az Ágnes szülei rámentek a lányukért Jatnyikra, ha ugyan nem ez a furfangos kis lotyó beszélt össze velük. Elég az hozzá, hogy Jatnyik elvette a keresztlányát. És most az én Ágnesem a nagyságos asszony, és így a régi gazdái lettek az ő cselédei.”
Nem a regény befejezése lehetett igazán fontos az író számára, hiszen ebben van némi mesei íz is, mely jellemzője Tersánszky prózájának és szemléletének. Ebben is az élet irrealitását akarta ábrázolni, az értékek nivellálódását, s azt a folyamatot, ahogy a szélhámosok fokról fokra maguk alá gyűrik az élhetetleneket – amilyen a mérnök –, s ahogy a természetes ember „lemarad” az ügyeskedő mögött (mint Veron – Ágnes mögött). Tersánszky gyakran állítja kisregényeinek középpontjába a szélhámosokat. Nem az olyan „édeni csirkefogók”-ra gondolunk, mint Kakuk Marci. Nála sokkal érzékenyebben fejezi ki az író világszemléletét például Ékes Marci, A veszedelmes napló (1932) főszereplője, aki Iharossy Dénes bárónak adja ki magát, s pontosan olyan is, mint egy igazi báró! Mert a társadalom vezető rétegének és ügyeskedőinek mentalitása, jelleme között – vallja Tersánszky – nincs különbség. Csak a szerencse, a születés, a miliő választja el őket egymástól. De az igazán lényeges pontokon, a lélek legmélyén teljesen hasonlók. S ezek az ilyen vagy olyan haszonlesők és ügyeskedők soha nem akaratgyengék, mint Tersánszky legtöbb hőse. Előttük mindig pontos cél lebeg – s ez amorális! –, s e cél érdekében cselekszenek, ha kell erőszakosan, ha kell, ravaszul.
A céda és a szűz azért kavart botrányt, mert pontos látleletét adta annak, hogy az adott társadalomban minden a feje tetején áll. Töreky elsősorban azokat a részeket inkriminálta, melyekben a két szolgálólány szerelmeskedik egymással. Tersánszky később – igaz, meglehetősen idős korában – úgy nyilatkozott Tóbiás Áronnak, hogy itt egy kicsit „vastagabban” fogalmazott a kelleténél, mert „csak jelezni kellett volna, hogy a lányok mit csinálnak…” De aligha e jelenetben kell keresnünk a híres és hírhedt per okainak magyarázatát (annál kevésbé, mert Tersánszky emlékezete szerint még az ügyvédek lapja is foglalkozott az üggyel és sokan, a hozzáértők, jogsértést emlegettek lezárása után). Az írót „szemérem elleni vétség” miatt idézték a bíróság elé, de a vád mögött egy másik, súlyosabb lappangott: A céda és a szűz ugyanis a maga módján a fennálló erkölcsi értékrendet kérdőjelezte meg. Valószínűleg ezért nevezte az ügy végső kimenetelekor a Ráth-tanács „ízléstelen”-nek és „undort keltő”-nek, s ezért kellett Tersánszkynak bevonulnia a börtönbe. Kerékgyártó István részletesen idézi a perirat leglényegesebb mondatait: „…a novellában szereplő fajtalan és szeméremsértő kitételek és leírások” „halmozott” formában találhatók, s Tersánszky „az erkölcstelen nemi életet egyenesen feldicséri”, sőt: „kívánatossá teszi”.
Valójában azonban nem a regény „pornográfiája” sérthette a fennálló jogrendet, hanem az, hogy Tersánszky az ösztönös erkölcsiség jogos voltát hirdette, s vele szemben leleplezte azt a morális beállítottságot, „amely társadalmi és anyagi, vallási és kasztkötelékkel akarja lenyűgözni a szabad és boldogságra törekvő embert, amely érzései és vágyai nyílt és őszinte bevallása helyett ezeknek elleplezésére, lehazudására, az örömöket kötelességgé keserítésére, az élvezetnek vagy bánatnak, vagy keserűségnek – tőkésítésére törekszenek, akár a társadalom érdekében vagy jelszava alatt” (Nagy Péter).
A Kúria mindenesetre kéthavi fogságra ítélte Tersánszkyt. Elhatározta, hogy megszökik a büntetés elől. A Pesti Napló vállalta, hogy hetenként cikket hoz tőle „vándorlása érdekességeiből”, s tiszteletdíját átutalja. Első cikke – melyet még Magyarországon írt, A Kassza kisasszonyok tündöklése és bukása, meg is jelent. Sopronnál azonban „utat tévesztett”, s a „Fertő tava állt előtte a sűrű alkonyatban”. Visszatért a fővárosba, jelentkezett az ügyészségen „és ült”.
„Többekkel és másodmagammal is – emlékezik a Nagy árnyakról bizalmasan című művében. – Komoly rablógyilkosokkal is, szédelgőkkel is, egyik írótársammal is, egy nagy írónk unokaöccsével is, aki egy bécsi mulató táncosa volt, és homoszekszuális médikének rémlett, ahogy ezt a tolvajnyelv nevezi. Ültem az »Angyalföld rémével«, a legügyesebb boltnyitogatóval, aki birokra hívott, és a földhöz vágtam.” S közben valóságos „csemegelavina” zúdult a börtönbe: barátai és tisztelői versengve igyekeztek megkönnyíteni napjait, melyek nemcsak sok érdekes, eredeti ismeretséggel ajándékozták meg, hanem azzal a fölismeréssel is, hogy mondanivalóját még közvetettebben kell kifejeznie, nehogy újból fennakadjon a hamis törvények hálóján.
Mert az élet – mint egyik elbeszélésének címe is jelzi – „visszás és rémes”. S hogy mennyire az, ezt írja meg Tersánszky egyik legjobb regényében, A margarétás dalban, mely könyv alakban 1929-ben jelent meg a Nyugat kiadásában. Bizonyos mértékig folytatása és betetőzése a Viszontlátásra, drágá…-nak, de annál érettebb, teljesebb. A regény cselekményét hol Natasa, a „bukott nő”, hol Nagy Ferenc újságíró mondja el. Natasa – vagy rövidebb nevén: Sa – „bár sűrűbben bukott el az életben, mint ahány csillag nyárutói éjeken esik el az égről… mégsem tudta végül plusszal zárni le gyönyörei főkönyvét”. Nem, mert a sors úgy hozza, hogy egyetlen egyszer sem tudja odaadni magát élete egyetlen, igazi szerelmének, von Thallódy hadnagynak, élete „nagy árnyék”-ának. A regény egyik legfontosabb mondanivalója éppen az, hogy mindnyájunkat megkísért ugyanez az árnyék, ugyanez a hiábavalóság, hasztalan törekszünk egy ideális érzés megvalósítása felé, annak mindig csak árnyképeit tudjuk megélni. Az élet csak ígéri a boldogságot, a felhőtlen tisztaságot, valójában sosem adja meg, mert utunkat véletlenek, előre ki nem számítható események keresztezik szüntelen. S Natasa ezeken a keresztutakon tévelyegve követi von Thallódyt. Közben ezerszer és egyszer odaadja magát másoknak is. Mégis bűntelen, feddhetetlen marad, mert megóvja a bukástól az a tiszta, nagy érzés, mely nem realizálódhat az értelmetlen és ostoba létben.
A regénynek, illetve Natasa meglehetősen szabálytalan előadásának két drámai csúcspontja is van, mindkétszer az életnek ez a végzetes értelmetlensége, logikátlansága fogalmazódik meg – természetesen Natasa színvonalán. „Egyszerre tisztán éreztem – mondja az egyik alkalommal –, hogy ő az egyetlen ember életemben, aki mellett nézni sem tudok másik férfira. Aki olyan, mint amilyennel egyszer találkozunk az életünkben, mint ahogy ezt regényekben olvastam. És most megbántottam, és elvesztettem őt örökre.” Másodszor arra kell rádöbbennie, hogy von Thallódy végleg kilépett életéből, s hogy az az egyetlen pont, mely a tisztaság csalóka sugárzásával vonta be megrontott hétköznapjait, jóvátehetetlenül megszűnt számára létezni. Natasa sorsának lehetséges általánosabb magyarázata is, s bár a korabeli kritika és az irodalomtörténetírás inkább egyedi jellegét hangsúlyozza, Nádass József célzott rá a Korunkban írt bírálatában, hogy ezeket a paradox kilengéseket, sokszor érthetetlen és megmagyarázhatatlan önátadásokat voltaképp a mögöttes és igazságtalan élet motiválja. „Érdekes ez az élet – írja a többi között –, amint férfiak közé keveredve, nemtörődömséggel cserélgeti embereit, és üldözi, keresi, kutatja azt az egyet, akit szeretett, akit egyszer életében megkívánt és akit nem kapott meg. A hiábavaló ajándék ez: a polgári erkölcsök szerint »esett« asszony hiába adja magát ide-oda, szerelmét nem tudja adni neki, aki legjobban szerette őt, és akit egyedül szeretett ő. A véletlen, a sors, amit talán »társadalmi berendezkedés«-nek vagy előítéleteknek, hazugságnak is stb. lehetne nevezni (Tersánszky nem von le ilyen végső következtetést és nem is szándéka ilyen messzire célozni), megmutatja az egyiket a másiknak egy-egy pillanatra, órára, és mielőtt még összeérnének, egymáshoz kerülnének, eldobja megint egymástól. És amikor az orosz kispolgárlány és a magyar dzsentrifiú összekerülhetnének, akkor az utolsó, végső fal: Thallódy hadnagy halott.”
Bár a regény sok vonatkozásban valóban „vádirat” – mint Féja Géza is írja –, annak bizonysága, hogy az úgynevezett „történelmi” és „nagy” események maguk alá temetik az egyén boldogságát és reményét, Tersánszky valamelyest enyhíti ezt az egyértelműnek látszó tanulságot, amikor Natasa életútjába bevonja Nagy Ferenc újságírót is, aki némi iróniával mondhatja el, hogy ő maga csak törpe von Thallódy „nagy árnyék”-ában, mégis a magáénak mondhatja Natasa kegyeit, s e szavakkal vonja meg a történet emberi lényegét: „Könnyünk és kegyeletünk az elbukottaké és a gyötrődőké. De emiatt ne adjuk ki kezünkből a lapokat, az élet további, csodálatos játszmáihoz.”
Ez Tersánszky visszatérő és legfontosabb tanítása, életszemléletének foglalata. Meglehet, az élet maga mindig a fonákját mutatja, s nagyon ritkán szolgáltat igazságot a szegényeknek, elesetteknek. Mégis ki lehet és ki is kell küzdeni tőle a perc boldogságát, mert halálunkig kezünkben maradnak azok a lapok, melyek Buzikán Mátyásnak is hoztak szerencsét, végül Kakuk Marcit is révbe juttatták. Elpusztíthatatlan emberi erő rejtőzik a nyomorúságban, az élet látszólag jóvátehetetlen veszteségeiben is. Szépen fogalmazza meg ezt a felismerést a Mike Pál emlékei című kisregényben (1924), amikor a történet erkölcsi tanulságát így foglalja össze: „Bizony hitványak vagyunk mi mindnyájan, és épp a gyöngékkel szemben vagyunk azok. No! Mert az erősebbek velünk szemben hitványak.” Látszólag véget nem érő körforgás ez az erősebbek, az életrevalóbbak mindig kiszipolyozzák, megtapossák a nekik kiszolgáltatottakat. Ám ezek életében is megvannak azok az adottságok, melyek a lét örömei iránt fogékonyakká teszik őket. S ez az az adottság, mely érintetlenül él Tersánszky valamennyi hősében, még a legtragikusabbakban is. Élet- és emberismeret mindenkinek adatott, írja A kegyetlen primadonna című elbeszélésében, s ez a képesség olykor ellenállóbbá teheti a gyengéket, mint akik az élet igazságtalansága folytán fölébük kerekedtek. S egyben az élet bizonyos helyzeteiben meg is mutatkozik, hogy az alul levők sérthetetlenek a maguk egyszerűségében, míg gazdáik épp ezekben a nehéz pillanatokban válnak sebezhetővé, mert megmutatják igazi lényüket.
A margarétás dal egyik legellenszenvesebb és legjellemzőbb figurája ilyen vonatkozásban Zndrovicki, a gyáva polgár, akinél Natasa nevelőnő, amikor megkezdődik a háború. Ő az, aki Natasát arra buzdítja, hogy legyen Herterich szeretője, s akkor könnyebb lesz kapcsolatot találniok a megszállókkal. Voltaképp nem Natasa a romlott, hiszen ő szabad akaratából annak adja magát, akinek akarja, vagy pillanatnyi szeszélye diktálja. Zndrovicki azonban ki akarja árusítani őt, a maga hasznára. Ez az igazi romlottság, s változott körülmények között ugyanaz az erkölcsi képlet, melyet A céda és a szűzben is kifejt. „És nemcsak Zndrovicki rimánkodott nekem – meséli Natasa –, hanem a felesége is. Képzelheti, tanácsokat adott nekem, hogy bármi történik is velem, az nem olyan rémséges. Egyáltalán nem olyan rémséges, ha Herterich sóvárgásainak engedek. Ha ő fiatalabb volna s ő tetszenék neki, már nem is haboznék! Stb. stb. Valósággal fölvilágosított nemileg Zndrovickiné, tudja.” S ezen a morális alaphelyzeten az sem változtat, hogy Natasa „magában persze kacag”. Hiszen odaadja ő magát Herterichnek is a regényben! De szabad akaratából, s nem álszent kerítésnek engedve!
Zndrovickiék valóban „nem kóser pasasok”, mint ezt Nagy Ferenc fogalmazza meg kedves közvetlenséggel. Vonásaikat Terszánszky olykor vígjátéki helyzetekbe illően mélyíti el. Amikor az osztrák csapatok visszavonuláshoz készülődnek, a férfi mintha Molière színdarabjából lépne ki: „számolja pénzét az asztalon, egy tükrös födelű ládikóban. És szidja, átkozza a feleségét, hogy mondta, hogy varrja neki a kozsókja bélése közé a nagy pénzt.” S több hasonló jelenet folytán is bebizonyosodik: a hozzá hasonlók azok, akik erkölcsi vonatkozásban igazán romlottak, jóllehet nem cselekszenek olyat, ami a fönnálló törvényekbe ütköznék.
Hosszú ideig Zndrovicki ellenpólusát képezi Natasa, Tersánszky egyik legárnyaltabb, legösszetettebb hőse. Alapvető tévedés benne csak a kokottot, a testi örömöket kereső bukott lány alakját látni. Zndrovickiék házában – ha közben kéthetenként flörtjei akadnak is – „művelt, nagyvárosi dámának számított. Majdnem afféle hopmesternői szerepet töltött be… Mérvadó lett a tanácsa a szalvétafölrakástól a fogpasztáig mindenben”. A családban „és annak környékbeli ismerősei előtt, mint szigorúan feddhetetlen úrilány szerepelt”.
S a háború szörnyűségei közepette még inkább megmutatkoznak jellemének nemes vonásai, melyek messze kenyéradó gazdái fölé emelik őt az erkölcsi ranglétrán. Amikor a megszálló osztrák-magyar csapatok megérkeznek Zndrovickiék házához, a férfi a „major oltalmáért rimánkodik” hangos jajveszékeléssel. Natasát tolmácsnak hívják (németül is tud!), s ő elszégyelli magát, milyen jajgatással félti Zndrovicki a malacát, „mintha nem ellenséggel állana itt szemben”. Mert Zndrovicki és az őfélék a háborúban is megtalálják számításukat, legalábbis megőrzik vagyonukat. Natasa hozzájuk képest kiszolgáltatott. Amikor Lisenka, a barátnője, arra figyelmezteti, hogy a bizonytalan viszonyokra való tekintettel „csak arany- vagy ezüstpénzt fogadjon el a kapitánytól”, dühösen kifakad: ő nem fogad el semmit senkitől, mert amit ad, szabad akaratából adja. Közben változik a front, új és új csapatok érkeznek a házba. S Natasa kenyéradói szüntelen arra akarják rábírni a lányt, hogy hajtson fel számukra új „pártfogót”. „Pedig még tele volt a speizuk azzal is, amit Herterich ajándékozott nekem, s felőlem dézsmálhatták.” Zndrovickiék mások előtt persze kényesen őrzik „jó hírüket”. Látva, hogy Natasa jó barátságot tart fönn Lisenkával, aki valóban közismert kokott, figyelmeztetik, válogassa meg társaságát, hiszen gyermek nevelése a feladata. S nem is ő leplezi le igazi énjüket – mert Natasára is jellemző az a naivitás, ami Tersánszky egyszerű hőseinek oly vonzó sajátja –, hanem Lisenka, aki így förmed Zndrovickinéra a színben, ahová az osztrákok bezárták őket mint kémgyanúsakat: „Még te mersz beszélni? Kéknadrágos Nedvinácska! Azt akarod, én is beszéljek rólad? Hát csak nézek valamit. Itt a lányodat. Őt nézem. Különben pedig, ha én kokott vagyok és a tisztekkel mulatok, mit csináltok ti? Azt csináljátok, amit békében, itt, a faluban. Loptok most is. A más szerzeményét lopjátok. Arra jó a nevelőkisasszony, hogy tisztekhez kergessétek, akikből aztán élősködtök. Hát ez rosszabb, mint kokottoskodni.”
Sát nemcsak tetteiből ismerjük meg, hanem Nagy Ferenc újságíró elbeszéléséből is. Ő rendkívül részletesen, szinte aprólékos pontossággal írja le Natasa legjellemzőbb tulajdonságát: a természet azzal áldotta vagy verte meg, hogy a „vére mohóbb és buzgóbb”, mint más emberé. Ebből adódnak életének kilengései, váratlan – s a hagyományos erkölcsi felfogás szerint bűnnek számító – érzelmi és erotikus fellobbanásai. „Csupa jóság volt” egyfelől, „de fekete, kissé mongolos vágású szemeiben olyan fény villódzott, mint a lázbetegekében. A neme gyöngeségének tékozló, édes, korlátok nélküli láza.”
Íme, megint egy természetes Tersánszky-hős. S megint jellemző példája annak, hogy ami eleve adottan jó, hogyan rontja meg azt a társadalom hazug és hamis törvényeivel, korlátaival. Natasa személyisége voltaképp romlatlan, csak azoknak a szabályoknak szellemében válik bukottá, amelyeket a természetes vágyak elébe állít akadályul a társadalom. Ebből adódik a lány egyéniségének folytonos feszültsége és kiegyensúlyozatlansága. Maga is tudatában van annak: e mesterséges korlátok megakadályozzák abban, hogy boldog lehessen, hiszen személyiségét is ezek alakítják, s befolyásolják tetteit, viselkedését. Az álerkölcs magához hasonítja és megrontja a természetest. „Boldog” von Thallódyval, de „ideges” is. S talán a maga számára is érthetetlen, hogy nem enged a hadnagy unszolásának (s ezt fogja bánni egész életében):
„…ő erre egyszerre áttette a karját a hátamon. Gyöngén magához húzott és suttogta: – Ugye? Itt maradhatok magánál, drága? Most körülnézek lenn. Aztán feljövök észrevétlen.
Erre én nagy szemet meresztek rá: – Nem! Most már késő van. És én benn alszom az inspektoréknál. Már megyek. Nem maradhatok már. Ők fönn lehetnek. És várhatnak.
Alig egy kissé fordultam el eközben a karjától. És ő ebből bizonyára mást értett. Persze, csak azt, hogy éjszakára nem maradhatok ki az inspektorék miatt.
Ő erre aztán dadogva, reszketve ölelt meg hirtelen. Meg akart csókolni a számon. De én a fejemet még ettől is elfordítottam. Csak itt csókolt meg a nyakamon. Azzal, ahogy a dívány mellett álltunk, ő egyszerre leült, úgy, mintha az ölébe kapna, és a térdére venne, és így kereste a számat, utánam hajolva.
Én most is teljes erőmből ellenkeztem: – Jaj! Nem! Nem szabad! Mit akar?
Így
De csak annyira szabadítottam ki magam a karjából, hogy mellette maradtam a díványon, és ő gyöngén tartott tovább magánál a karjával:
– Drága! – suttogta tovább. – Miért nem? Miért nem szabad? Miért akar megkínozni? Vagy annyira undorodik tőlem?
Én nem tudom már, egyszóval… Csak azt éreztem magamban, hogy: nem, nem! Nem szabad, és nem akarom, hogy így, mindjárt; az övé legyek. Mondom, ha tudnám én magam is, miért?
A szívem így reszketett minden szavára. De a vér mindjárt az arcomba szaladt a szégyentől, ha arra gondoltam, hogy von Thallódy úgy vesz át Herterichtől, mintha a teljes ellátásához tartoznék.”
A margarétás dal kulcsfontosságú jelenete ez. Egyrészt megismerhetjük belőle Natasa tiszta szerelmét, azt a törekvését, hogy „érintetlenül” lehessen von Thallódyé, s ne mint tárgy. Minden érzéke tiltakozik a legnemesebb emberi érzés, a szerelem eldologiasítása ellen. Érezzük, hogy számára von Thallódy más, mint a többiek, s ezt viselkedésével, kettejük kapcsolatából való öntudatos részesedésével is ki akarja fejezni.
Másrészt Tersánszky egész gondolkodásmódjából sokat árul el az a tény, hogy Natasa akkor és azáltal lesz életre szólóan boldogtalan, amikor nem a természet szavára, nem fellobbanó vágya parancsára hallgat, hanem a fennálló erkölcsi normarendszer szellemében cselekszik. S ezzel mintha visszamenően igazolná a Viszontlátásra, drága… nőszereplőjének tetteit. Nagy Ferenc egyik kommentárjában el is mondja: a fennálló „polgári erkölcs” alapján „kontrollálva” ellentmondásosnak látjuk Natasa viselkedését. Ám tetteit még a látszólag erkölcsteleneket is – igazolja az a tény, hogy az élettől osztott lapjainkkal mindig élnünk kell! A regény legelején Natasa részletet idéz első szeretőjének, Ohranyinnak dolgozatából, mely „az emberi berendezkedés ferdeségeiről” szól. Bár a fiatal egyetemi hallgató tetteivel nem nagyon igazolja merész elméleteit, a szerelemről vallott felfogását mégis majdnem egészében Tersánszky saját elméletének tulajdoníthatjuk, melyet nyilván A céda és a szűz tapasztalatai nyomán fejtett ki ebben a közvetett formában. Ohranyin – azaz Tersánszky – nézete szerint az emberi lélek legnagyobb gyengesége a szerelem területén mutatkozik meg, midőn „úrrá hagyta lenni magán a beteges szeméremérzést, gyávaságot és a poltrohonság legszükségtelenebb érzéseit, az önmagáért való féltékenységet és irigységet”. A társadalom minden problémáját igyekszik megoldani fejtegeti a kis tanulmány –, de „ezzel a kérdéssel szemben csak vaskalapja és gúnykacaja van”. A klasszikus kor még derűs és hedonista volt, az újabb felfogás azonban a „mazochizmuson” alapszik. Ez „a kielégítetlenség gyötrelmeit nevezi ki főerényévé”. Az egészséges ösztön – Tersánszkynak e kedves kategóriája, hőseinek legjellemzőbb tulajdonsága – „csak emögött bujkál, ahogy megbocsátó humorral teszi túl magát megcsalt férjek s más ügyesebb kalandocskák hőseinek ügyén”.
Az „elnéző humor”, az erkölcsök tudathasadásos szemlélete ifjúságától kezdve idegenkedést keltett benne. Nagybányán egy köztiszteletben álló családapa megtámadja, mert az „erkölcstelen” Nyugatban ír. Aztán találkoznak egy kétes hírű intézményben, ahol a tiszteletre méltó férfiú ledér hölgyek társaságában szórakozik. Mert más az, amit az ember a nyilvánosság előtt, s más, amit „suba alatt” cselekszik. Ezt a „kétféle”, álszent erkölcsiséget kezdi ki A margarétás dal kis traktátusa és Natasája éppen úgy, mint Tersánszky Irodalmi destrukció című cikke, amelyben Ohranyinnal egybehangzóan írja: „Egyetlen terep van, amin könyörtelenek. Ez az erotika. – Ez a dolog előttem szinte ordít az értelmetlenségtől. Hiszen igaz, az oka a legsúlyosabb és a legsötétebb emberi lelki gátlás, a nemi. Dehát mégis kacagtatóan túlzottnak kell látnom azt a rémült, dühös türelmetlenséget, és irgalmatlan elzárkózást minden kiegyezés ellen, ami Érosznak irodalmilag igazán akceptálható ténykedését illeti.”
Maga mindenesetre igyekezett „irodalmilag akceptálható” formára találni A margarétás dalban, amikor kedves, szelíd évődéssel igazolja Natasa sorsában, hogy leghelyesebb a szerelmi érzést rögtön tárgyiasítani, azaz: kiélni. Ezt teszi a hősnő, amikor a félszeg, gátlásos Ohranyin után viszonyt létesít Pjotrral, s még ebben a látszólagos gátlástalanságában is természetesebb és szemérmesebb, mint Zndrovickiék, akik az ő szeme láttára „egymás nyakában nyögnek”, „jajgatnak és csókolóznak, jajgatnak és csókolóznak”. S Natasa azt érzi élete nagy bűnének és tévedésének, hogy von Thallódyval szemben „valóságos nagyzási mánia jött rám, mint Zndrovickinéra”.
Von Thallódyval szemben ugyan meglehetősen nehéz lett volna természetesen viselkednie, hiszen a hadnagy alakját légies súlytalanság jellemzi, kicsit mintha a mesék világából csöppent volna a hús-vér, kegyetlen valóságba. Első megjelenésekor „szemtelen fiú”-ra emlékezteti Natasát, s később is megmarad kamaszos esetlensége és bája (legalább is a lány képzeletében). Megtudjuk róla, hogy civilben tanár (megint egy „élhetetlen” foglalkozás Tersánszky világában), viselkedése és magatartása pedig egyszerre jól nevelt és gátlásos. „Ha én érzékenykedem magával szemben – mondja Sának – és tartózkodó vagyok, és visszahúzódom az elutasítása minden kis jelére, ez azt jelenti, hogy annak még a látszatától is rettegnék, hogy a nőknél kényszerhelyzetekkel éljek vissza, még másutt is, nem itt…” Alakjában mindvégig van valami nosztalgikus, lemondó szomorúság. S ezt az író Natasa elbeszélésének stílusával is érzékelteti. A lány, aki sokszor tesz tanúságot humorról, életkedvről, von Thallódyra emlékezve legtöbbször annak „gyöngédségét”, „finomságát”, olykor „kínzott” voltát említi, mint legjellemzőbb vonását. Egyszer jön ki csak sodrából, amikor Natasát meg akarja erőszakolni egy zászlós, de ebben a jelenetben is sokat emlegetett lovagiasságát van módunkban megismerni. Németh László alighanem túloz valamelyest, amikor a hadnagyot „szatír”-nak nevezi, de Natasa és von Thallódy soha be nem teljesedő kapcsolatának leírásában pontos, lényeglátó: „Olyan legény volt ő, aki nem tud flörtölni, mert vagy nem tetszik neki a nő, s akkor eunuch érzések gyötrik, vagy tetszik, s akkor gyönyörigénye elviselhetetlen gyötrődéssé fokozódik.”
Von Thallódy egyénisége és érzelemvilága semmiképp nem illik a háborús környezetbe. S épp az ő olykor Natasa képzeletében megjelenő finomságának és a lelket züllesztő háborús eseményeknek ellentéte a regény egyik pillére. Tersánszky többnyire nem a harcok szörnyűségeit festi, hanem azt a lelki folyamatot, ahogy a valóság tényei Natasa reakcióiként tükröződnek. Pontosan érzékeljük, hogy a hadi eseményeket nem lehet általánosítani, azok mindig az egyes ember tudatában okoznak pusztulást, rémületet, olykor jóvátehetetlen károkat; s ugyanakkor miután a regény az emlékezés idősíkjában is játszódik – néha-néha a humor is gyógyítja a lélek sebeit. Natasa finomságára jellemző, hogy visszaidézve a hajdani eseményeket, nem egyszer láttatja, hogy a gyötrelmek az emberi léleknek rejtett finomságát is a felszínre hozzák. Szinte poétikus, ahogy visszapergeti a különben szörnyűséges Herterichtől való első búcsúját, s érzékelteti, hogyan változott ennek jelleme a bizonytalan események hatására:
„Herterich nagyon kedves volt hozzám. Szomorú volt, és nagyon elgondolkodott néha. Ilyenkor, tudja, szinte úgy tetszett, nem is visszataszítóak a vonásai. Én talán jobban megsajnáltam őt, mikor megsimogatta az arcomat és mondta: – Nem tudom, látom-e többé. Vigyázzon magára! Én nem írhatok magának. De nem felejtem el, hogy drága volt ilyen ronda katonához. Ha lehet, egyszer meglátogatom. Talán néha gondolni fog rám maga is.”
Natasa finom idegrendszerével azt is felfogja, hogy a közelgő ellenséges offenzíva megváltoztatja az embereket. Herterich ennek hatására „olyan ideges és fecsegő” lesz, „amilyennek még nem látta”. A faluba később érkező alezredes pedig az első világháborút ábrázoló regények jól ismert „hülye tiszt”-je, akit „a tüzérek és a katonák, a tisztek bolondnak tartanak”. A szarkasztikus gúny ekkor még nem annyira erőssége Tersánszkynak. Későbbi regényében, az Egy ceruza történetében azonban egyre több ilyen tiszt tűnik fel, melyek mind mintha a Švejk Dub hadnagyának volnának alteregói.
Tersánszkynak visszatérő problémája, hogyan változtatja meg a háború az emberi kapcsolatokat, jellemeket. A Két esetben (1925) kiélezi a kérdést: vajon a háborút, az öldöklést megjárt ember ugyanaz-e – lehet-e ugyanaz –, aki azelőtt volt? S a meglehetősen paradigmatikus históriával bebizonyítja, hogy itt is a feje tetejére álló értékrend győzedelmeskedik: a kocsislegény, aki a nehéz években nagyszerűen megtanulja, mint kell ügyeskedéssel feljebb törni, háborús hősnek adja ki magát, volt gazdája pedig, aki megvakul egy szilánktól, koldusbotra jut. Mert az embert kivetkőzteti eredeti formájából a harc, a háborús légkör. Többé nem vagyunk olyanok, mint annak előtte. Így változik szemünk láttára A margarétás dal Herterichje, s így maga Natasa is, aki életmódját változatlanul folytatja, de gondolkodásmódjában egyre megértőbb s érzékenyebb.
A Viszontlátásra, drága… és A margarétás dal bizonyos mértékű kapcsolata magától adódik. Mindkettő az első világháború eseményeit idézi, s a nézőpontjuk is nagyjából hasonló. Apróbb részletegyezésekre is rábukkanhatunk: itt is, ott is azzal az eljárással él Tersánszky, hogy késlelteti hőseinek a valósággal való találkozását. A front előbb csak személytelenül, mint távoli „hír” jelenik meg, az események peremén, hogy aztán szinte berobbanjon a hősök életébe a maga keserű valóságában. Sa 1914-ben kerül Zndrovickiékhez, s „a hadrakelt orosz seregek fölvonulása” is itt éri. Szó sincs eleinte menekülésről. Mindenki azt hiszi – és ez a valóságban is így volt –, hogy az egész cécó hamarosan véget ér, a hölgyek arról beszélgetnek, hogy téli ruháikat Bécsben csináltatják majd. Aztán „Sa… megismerkedett a háború valódibb képével. A nyalka mondurok helyett elkezdett visszafelé özönleni a front felől a véres, roncsolt, rémült, mocskos sebesültek tömege.” Hamarosan már a kegyetlen valóságot kell megismerniök, amint maguk is részesei lesznek a közvetlen harci cselekményeknek, a majornál torlódik, hullámzik a front és Natasa döbbenten ismeri föl, hogy a harc kivetkőzteti az embereket valódi énjükből: még von Thallódy angyali szemében is „valami különös, kegyetlen fény” villan meg, amikor a lövészárkok törvényen kívüli életéről számol be. Látják a faágakon himbálózó, „megtorlásul” akasztottak holttesteit, de azt is, hogy a „hátországban” továbbra is vidáman folyik az élet, vagyonok cserélnek gazdát, mert a veszély felborítja az emberek eddigi életvitelét, s mindenkit arra késztet, hogy a percnek éljen. Natasa és főként barátnője, Lisenka maguk is ilyen perc-emberek. S mert a háború az ő tudatán átszűrve jelenik meg, annál megdöbbentőbb és hitelesebb romboló hatásának rajza.
Az előadás hitelesítője az időnként megvillanó oldott humor is. Nem a háború humoros, hanem a benne felbukkanó figurák, akik ugyancsak Natasa előadásában jelennek meg, s némelyikük mintha operett szereplője volna. A „veszedelmes” alezredes „éppen úgy nézett ki, mint egy vén házaló zsidó. Csak ekkora kis ember volt. Hozzá a háta görbe, és ilyen hegyes szakálla. A köpenyege, mint egy gyermekpendely, a földig ért, és a nyaka körül egy nagy kendő.” S nem mulasztja el az író azt sem megjegyezni, hogy a magyar zászlós, Babótzky „sajnos nem tud jól németül, mert ez egy istenverte kutyaugatás, és ő egy magyar ember!”
Tersánszky előadásmódját az apró élettények hiteles, pontos ábrázolása teszi ízig-vérig realistává. A háború legzivatarosabb óráiban Natasa aprólékos gonddal figyeli meg az embereket, azt is pontosan látja, melyiknek milyen a szeme színe, milyen a mosolya. Mert Tersánszky szemléletmódja szerint minden pillanatban a teljes élet vesz körül bennünket, s az írónak lehetőség szerint az élettel kell hitelesítenie alakjait és helyzeteit. Ellentétekben gondolkodik, a háború borzalmaira finom érzékkel rétegez rá szinte idillikus jeleneteket, s a regény legvégén Nagy Ferenccel meg is fogalmaztatja – mégpedig versidézet formájában – ezt az életfilozófiát:
Kél és száll a szív viharja,
Mint a tenger vésze,
Fájdalom a boldogságnak
Egyik alkatrésze.
„Az élet – eszmélkedik az újságíró –, az életünk, azzal, hogy a fájdalmakon át tovább folyik, és küzd a jobbért, a boldogabbért, a legnagyobb optimista. Így tehát az élet ábrázolásában, a regényben is jogosabb a tragic endnél a happy end, amely a bizalomra tár kaput.”
Ezek a moralizáló betétek olykor paradigmatikusak, s olykor az író maga is ironizálja őket, amikor a rezonőrt a komédia kikiáltójához hasonlítja. De A margarétás dal, bármily tragikus is Natasa és von Thallódy beteljesületlen szerelme, mégis az élet, az optimista élet megejtően szép regénye. Elsősorban főhősének egyénisége teszi azzá, akinek életvitele és életfelfogása ugyan gyökeresen nyárspolgárellenes, gondolkodásmódja s lelke legmélyén mindvégig érintetlenül megőrzött tisztasága mégis inkább elgondolkodtat: vajon ez a világ nem természetesebb, igazabb-e annál; amelyik ítéletet mond fölötte. Talán egy regényében sem érezzük át teljesebben azt a nagy igazságot, hogy az élet keserűségét és kietlenségét a szerelem, a megértés ellensúlyozhatja leginkább. „Itt ömlik Tersánszky éleslátásába és művészetébe a legtöbb derű – írja Czine Mihály –, mely nélkül elviselhetetlen lenne az életben felismert sok feketeség.” Az embert, az esendőt, a bukdácsolót nem megítélni kell, hanem megérteni és szeretni. S ez az írói megértés és szeretet vonja be nem múló fénnyel Natasa alakját, s vele A margarétás dalt is.
vissza a tartalomhoz

A regény ősforrásainál

1925-ben jelent meg a Nyugatban A csóka című Tersánszky-regény, s a harmincas-negyvenes években újra meg újra feltűnnek olyan művei, melyekben látszólag nem emberek, hanem állatok a főszereplők. Ebbe a sorba tartozik a Legenda a nyúlpaprikásról (1936), A csóka új változata, A szerelmes csóka (1937), az Egy vezérbika emlékiratai (1938) és tíz évvel később, a Harmadik Bandika a vészben. Elbeszélései között is mind több olyanra bukkanunk, amelyekben emberforma állatok a főszereplők, kik romlatlanabbak, bűntelenebbek, igazabbak, mint az emberek.
Valamennyit jellemzi a legendaszerűség; ezt a fogalmat – a maga sajátos értelmezése szerint – címadóvá is teszi az író a Legenda a nyúlpaprikásról-ban. A legenda eredeti jelentése szerint „olvasmány”, az úgynevezett legendáriumok a szentek életrajzait tartalmazzák. A Legenda a nyúlpaprikásról főhőse, Gazsi, a falu legelesettebb, legszerencsétlenebb flótása, maga is ilyen „szent”. A földi igénytelenség és a szegénység szentje, aki lelkében birtokolja az evangéliumi nyolc boldogság némelyikét. Az éhezők, a szegények és a sírók majdani boldogságát részletesen fejtegeti Péter apostol is levelében („Még ha szenvednetek kell is az igazságért, boldogok vagytok”. 1 Pét. 3,14. „Ha Krisztus nevéért ócsárolnak, boldogok vagytok, mert az isteni Fölség Lelke pihen meg rajtatok”. 1 Pét. 4,14.). Tersánszky a maga legendáriumának befejezésében utal is regénye előzményeire, melyek boldogságot ígérnek az elesetteknek: „Tudom én, hogy egy ilyen Gazsit sosem tartanának méltónak arra, hogy ott szerepeljen a lélek nemességének, béketűrésnek, vértanúságnak, igazságnak, vidámságnak hivatalosan számon tartott nagyjai között!… Bárha én nyomatékkal kérdem, hogy: minek nem, ha egyszer minden érdeme megvan hozzá? Azért adtam demonstrációképpen a »Legenda« címet a Gazsi történetének.”
Persze Gazsi nagyon is különbözik a kanonizált szentektől! Őt nem fényes ünnepségek közepette sorolják az égi boldogok közé, hanem az író szolgáltat neki igazságot, ő osztja számára a földi boldogságot, mégpedig azon a szinten, mely Gazsinak a leginkább megfelel, hiszen rendes, megbecsült uradalmi alkalmazott lesz belőle, nem több. De Gazsi és a Gazsifélék számára ez a boldogság csúcspontja, melynél többre nem is vágyakozhatik magukfajta ember. S még ebben is van meseszerű elem jócskán, mint ahogy az egész regényen végighúzódik a mesei igazságszolgáltatás szelleme: a zsugori mezőőr maga is ilyesmire hivatkozik, amikor Gazsi elhozza neki azokat a lelőtt nyulakat, melyeket a bankigazgató kocsisa a maga számára dugott el a mezőn. „…csak Isten tett vidám igazságot ezzel!” – gondolja vígan a mezőőr, s ez a hol „vidám”, hol szomorú igazságszolgáltatás, mely olykor nagyon is kérdésessé válik, végighúzódik Tersánszky majd minden állattörténetén.
Arra is nagyszerű alkalmat szolgáltatnak ezek a „legendák”, hogy bizonyos mértékig egyszerűsítve, mindenfajta fogalmi elvontság nélkül elmélkedjék bennük az emberi élet fontos kérdéseiről, s a választ is úgy adja meg, ahogy azt vagy az állatok, vagy az egyszerű emberek tehetik, a maguk színvonalán, mely élettel hitelesített, s nem „komplikált”. A Pimpi, a csíz nagyszerű alkalmat ad, hogy Tersánszky a szabadság relatív voltát jelezze, amikor Pimpi a maga elhatározásából választja a kalitka rabságát, s „fájdalom helyett örömében és megelégedésében fújja trilláit”. A szeretet természetéről szól A két anya, melyet majd szó szerint megismétel az Egy vezérbika emlékirataiban. Az ember rosszabbik énjéről, gyilkolási ösztönéről elmélkedik Az emberek jósága című elbeszélésében, melyben megölik azt a medvét, amely bízik az értelmes, szerető szívű emberben.
A „legenda” műfaja, a teljességében antropomorf állati világ nagyszerű alkalmat ad Tersánszkynak, hogy közvetetten szóljon az élet nagy kérdéseiről. Ugyanakkor azonban műfajválasztásában megnyilatkozik némi óvatosság is, s ettől a bájos történetek rutinszerűek. 1929-ben kapja első Baumgarten-díját, s ez után szinte évente szerepel a díjazottak között. A nagy nyomorgások kora véget ér. A Baumgarten-díj nem jelent túlságosan nagy anyagi biztonságot, de bőven keres hozzá, hiszen egyre-másra írja kisregényeit, melyeket alighanem a ponyva műfajába kell sorolnunk. A termékenység magával hoz némi lazulást is, egyre magabiztosabban és természetesebben él jól bevált patronokkal, melyek jelenlétét az állatregények egyformaságában is érezni.
E regények és kisregények alapképlete nagyjából azonos: bennük egy tiszta szívű, okos, emberi mértékkel mérve is kiváló állati lény játssza az egyik fő szerepet, s mellette egyre-másra tűnnek fel ugyancsak egyszerű, de jó szándékú emberek, akiknek életében majdnem mindig valaminő igazságszolgáltatás is érvényesül. Hol felemelkednek jó tulajdonságaik révén vagy éppen a körülmények szerencsés találkozása folytán –, mint a Legenda a nyúlpaprikásról Gazsija, hol váratlan, de az állati ész logikájával teljesen egyértelműen magyarázható tragédia következik be, mint a Baleset!? című elbeszélésben.
Tersánszky maga is paradoxográfiát művel, amikor esett, szegény hőseinek – akár állati köntösben – igazságot szolgáltat. Ez az ókori prózában feltűnő műfaj voltaképp a mítoszokat értelmezte újjá, mintha a költők eltorzították volna, s a regényírónak kellene régi jogaiba és történeti hitelébe visszahelyeznie. Tersánszky több ízben is kifejti, hogy az élet igazságtalansága folytán a tiszta szívűek kerültek torzított, hátrányos helyzetbe, az ügyeskedők, „életrevalók” eltapossák őket. Ezt a valóságos igazságtalanságot orvosolja a maga módján a „legenda” anyagában. Gazsi például még sokkal lejjebb áll a társadalmi ranglétrán, mint Kakuk Marci. De ő is méltó arra, hogy az író felemelje, s megmutassa jellemének eredendő nemességét: „…benne teljesen lefokozódott az életösztön – írja Schöpflin Aladár –, csak ténfereg, ütődik jobbra-balra a világban, gondolata sincs, hogy magán segítsen. Egyetlen vágya van: nyúlpaprikást enni, és ezt se tudja elérni. Akiknek egész rakás nyulat hozott haza, azok nem adnak neki belőle, ő maga csak ábrándozni tud róla, de azt is csak úgy, hogy majd hoz nyulat a mezőőrnek, akinek nyári konyhájában télen lakik, aztán kér belőle egy tányér paprikást.”
Gazsiban valóban érezni a teljes egyszerűséget, s ugyanakkor benne mégis az emberi érzések ősrétegeiig, egy, az idők folyamán, a társadalom által megrontott lelki őstípusig nyúl vissza Tersánszky, mikor újra fölfedezi a teljesen természeti embert, aki nem igyekszik rendet tenni magában és maga körül, hanem olyannak fogadja az életet, amilyen. S ahogy az antik regény visszaállította a mítosz eredeti értelmét, úgy rehabilitálja Tersánszky ezt a már-már ősinek nevezhető embertípust, mely néha azonos magával a természettel, belé olvad s vele lélegzik. Gazsi élete csupa rettegés, mintha vak erők vennék körül, melyek folyvást vesztére törnek. S ugyanezt a rokon érzést fedezi föl Paprikás, a nyúl szemében is, aki – Tersánszky állatregényeivel kapcsolatban alighanem ezt a vonatkozó névmást illik használnunk a nyulak, csókák és gímek „személyeivel” kapcsolatban – a körvadászat zaja elől menekülve rémülten inal a mezőőrék nyári konyhájába, hogy ott találjon menedéket. Amikor Gazsi ki akarja halászni a kemence üregéből, „a nyúlnak a két szemében mérhetetlen, zokogó esdeklést látott”. S megérzi e tekintet üzenetében, hogy mindketten egyformán kiszolgáltatottak, nyomorultak. A természetbe olvadás, a természettel való azonosulás módját mutatják azok a jelenetek is, melyekben a megszelídített Paprikás és Gazsi mélyen „emberi” viszonyáról, kapcsolatáról szól az író:
„Máskor meg… és ez volt többször… Paprikás sarkában Gazsi hozzá hasonló, vad tapsifülest látott. Alig akart elmaradni ez a nyúlpajtás Paprikástól.
No! Gazsi nagyon kitalálta, miről van szó. A Paprikás eladó nyúlkisasszony volt már rég. Hát a nyomában feltünedező tapsifülesek kétségkívül az udvarlói voltak.
A tény mégis az volt, hogy a Paprikás, magánál az édes-kedves párjánál is jobban vonzódott, lám, Gazsihoz, a gazdájához, amikor a párját is otthagyta Gazsiért.
Szerette is Gazsi úgy ezt a Paprikást, mint emberszív nem szeretett még. Meg nem vált volna tőle semmiért. Kérték Gazsitól már a nyulát…, tréfából is próbára tették…”
A „legendák” és állatregények antropomorfizációja fokról fokra finomodik Tersánszky írói gyakorlatában. A szerelmes csókában – mely a legkorábbi közöttük – jóval kevesebb nyoma van az azonosuló részvétnek, itt az emberiesítés egyértelműbb, jóval ironikusabb. A célzások, utalások pontosan lefordíthatók. Tyákó, a csóka első nevelője nagybátyja, a püspök. „Ő mindig a legokosabb csóka a nemzetségünkben. Mivelhogy mindig ő a legnagyobb és legerősebb csóka. Magányosan él, mert az ő családja az egész csókanemzet, s feleség- és gyermekgondoknak nem szabad őt zavarni nagy hivatása teljesítésében. Ez a cölibátus különböztet meg bennünket a kálvinista varjaktól, akiknek papjaik házasodnak.” S talán még ennél a részletnél is ironikusabban idézi ugyanebben a regényében a „Szentháromság-tant”, mely a „csóka-hit foglalata”. A csókáknál ugyanis nem háromszemélyű egy istent tisztelnek, hanem négyet, a tavasz, a nyár, az ősz és a tél istenét, s valamennyinek igen nagy szerepe van az állatok szerelmi életében.
Az állatszimbólumokat A szerelmes csókában olykor maguk az emberek fordítják le. Amikor Tyákót a dühödt és féltékeny csókaférjek intim kapcsolatai miatt félholtra verik, és elüldözik, eszméletét vesztve fekszik a fák alatt. Arra járnak a „félelmetes lények”, s így kommentálják a csókatetem látványát: „…én azt hallottam, hogy a csókák minden ősszel püspököt választanak maguknak, és ilyenkor olyan vad verekedéseket rögtönöznek, akár nálunk a követválasztáson. Talán ez is valami bukott jelölt itt… Azt hiszem, az emberek is legszívesebben így némítanák el ellenfeleiket. Ez valami ellenzéki vezér lehetett.”
A szerelmes csóka Tersánszkynak önmagáról talán legtöbbet eláruló regénye. E közvetett formában majdnem mindent elmond arról a világról, mely a regény születése előtt négy esztendővel kis híján öngyilkosságba kergette. Egyszer sem leplezi le oly élesen a pénzre és a szerzésre épülő társadalmat, mint éppen itt, ahol a csóka végre kendőzés nélkül vallhat az író legszemélyesebb érzéseiről. „Hovatovább pedig – mondja Tyákó – egyetlen hatalom lesz, a pénz hatalma.” S a pénzen alapuló csókatársadalom abban sem különbözik a kor emberi világrendjétől, hogy hazugságra épül. Testvérei közül Tyákó bizonyul a legéletrevalóbbnak, hamarosan mocorogni kezd a. fészekben és egy vigyázatlan mozdulatára kizuhan, s beleesik az alattuk levő, mélyen megvetett – mert aki lejjebb fészkel, a csókák világának is lenézett tagja – baglyok közé. A kiscsóka a sötétben elmélkedve némi iróniával jegyzi meg: nem is az a baj, hogy kiesett otthonából, s most aggódva keresik, hanem az, hogy éppen ide! „Hátha még azt tudták volna, hová kerültem! Bizonyára inkább láttak volna palacsintának a fa tövében, mint hogy ilyen züllött társaságba keveredtem, már ilyen fiatalon. Hiába, a társadalom már ilyen önzetlen. Szívesen feláldozza a legnagyobb fiát is szent elveiért.” S ennek az általánosan érvényes társadalmi erkölcsnek foglalatát fejti ki Krox, a torna- és vívómester is, aki a kis csókákat először oktatja. „Aki gyönge – mondja nagy bölcsen –, az csak a köznek használ azzal, hogy mindenki felrúghatja, és elkaparinthatja a csőre elől a falatot. Ha pedig így éhen fordul fel, akkor is csak a köznek használ tetemével, ha marad még hús rajta, amit felfaljanak társai.” A szegény csóka és a szegény ember értéke nagyjából egy. Amikor Tyákó hosszas bolyongások után a kaszárnyába kerül, ahol végleges otthonra talál, jól megjegyzi az őrmester bölcsességét: „…egy sánta csirke többet számít egy honvédnél, mert a sorozás nem kerül egy fityingbe se.”
A szerelmes csóka talán az egyetlen olyan Tersánszky-regény, amelyben nem a cselekmény az igazán fontos, hanem a keret, amelyben az író kedve szerint fejtegetheti eszméit. Különösen filozófiai nézeteit adja szívesen Tyákó és a többi szereplő szájába. Kedvenc gondolata, hogy a megromlott emberi közegben az emberiség legfontosabb pozitív elvei visszájukra fordulnak, relativizálódnak. Riki-Krox, az énektanár, aki Tyákóra nagy hatást tesz a természetes erkölcsiség hangoztatásával, így nyilatkozik fogékony és lelkes tanítványának az igazságról: „…az igazság nem lóg a levegőben, hanem a többség csinálja, és aki mást tesz, az bolond. Viszont, aki elismeri magról, hogy bolond, ahelyett, hogy százat csinálna a maga többségének, az már rászolgált a nevére.”
Tersánszky visszatérő gondolata, hogy egészséges lélek csak jól fejlesztett, harmonikus testben lakhatik. Ideálja – mint ezt nemegyszer hangoztatja – a spártai nevelés, amely e kettősséget egyesíteni tudta, s ugyanakkor nyíltan megvallotta az erősebb jogát. Becsületesebb, igazabb volt az a világ, mint a mai, mondja, mert nem ítélte el a kis gazembereket a nagyok törvényeinek szellemében. Mindezt „csóka-színvonalon” is kifejti A szerelmes csókában. A kaszárnyába került madarat az őrmester fia, Miska mindenféle mutatványra megtanítja, s végül arra buzdítja, hogy lopjon ki néhány piculát a számvevő őrmester előtt tornyosuló pénzhalomból. Tyákó elgondolkodik.
„Kissé haboztam. Mert tudtam már, hogy az emberek egészen más törvényeknek hódolnak, mint az állattársadalom. Ők csak bizonyos szertartások keretén belül lophatnak büntetés nélkül egymástól, amiknek a szentélyeit börzéknek s több effélének hívják.
Úgy tudom, hogy egyetlenegy országa volt csak az embereknek, ahol nyíltan tanították az iskolában az ifjúságnak, hogy az ügyes tolvajlást is szentesíti a törvény: már azzal, hogy amiről nem tud, az szabad. Ebből legalább annyi igazságérzet sugárzik, hogy ott nem kellett szégyenkezniök a nyomorult csirketolvajoknak, akik a betevőért vétkeznek a nagyobb gazemberekkel szemben, akik hamis bukásokkal, közéleti panamákkal, a csömörön túl is tömni akarják magukat.
Ez az ország Spárta volt, és fiait az egészség fiainak hívták az emberek. De kipusztították őket, s velük az egész fajtájukat. Csak a jogról, az igazságról, a szépségről való és elferdített elveiket használják most is a népek.”
A természetjogot több változatában is fejtegeti a regényben. Mint ahogy már-már kanonizálja a természetes észjárást is: „…a bölcsesség nem az – eszmélkedik Tyákó –, hogy csupa okosat beszélünk, hanem hogy el tudjuk hallgatni azokat a szamárságokat, amiket pártatlan igazság névvel illetünk.” A „szamárságok” közé sorolja a hagyományok kábult tiszteletét s a babonaságot, mert ezek „bódítószerek”, s azért is terjednek makacsul, mert jobban szeretjük „megőrizni, mint beismerni” butaságunkat. Ezzel kapcsolatban több ízben is visszatér a vallásos hit kérdésére. Tersánszky maga alighanem a természetvallás talaján állt, s mint Tyákó, ő is némult döbbenetet érzett, amikor a világegyetem hatalmas körforgásában ráébredt a maga parány voltára. De mihelyt mindezt elméleti rendszerbe foglaltan látta viszont, s természetfeletti magyarázatával találkozott – melyeknek közös vonása, hogy mind tévedhetetlennek tartja magát –, az „egy bárgyú hahotával kavarodott tova róla”.
A „legelemibb természeti törvények” az egyetlen elfogadható tény. A többi gondolatkísérlet, a fogalomalkotásé vagy az általánosításé is, csak relatív lehet. Gürinka, a kedves csókaasszony, Tyákó egyik szerelme, igen gondosan ki is fejti ezzel kapcsolatos elméletét:
„Tulajdonképpen minden általánosítás teljesen relatív a legelemibb természeti törvények kivételével. Mert hogy egy egészen útszéli példával éljek; ha azt mondom: »a vágy rosszabb, mint a kielégülés, mert fáj, míg amaz élvezet«… és ha erre azt mondom »a kielégülés rosszabb, mint a vágy, mert ezt a csömör követi, míg amazt a gyönyör«… hát mindkettő teljes igazság, s azt mutatja, hogy minden általánosításnak az ellenkezője is igaz. Így lévén azonban, megállapíthatjuk, hogy minden általánosítás haszontalan, amellett, hogy minden fejtegetés értelmetlen, és minden megállapítás bizonytalan, ha valami pozitív, egyetlen, tehát ismételhetetlen jelen esetre nem vonatkozik. És persze, amennyiben ez is, amit most állapítottam meg, éppen ilyen általánosító megállapítás, akkor ez bizonyos tekintetben a szavak csődjét jelenti, hogy általuk valamit megérthessünk és elérhessünk, ha csak…”
Itt Tyákó megszakítja a bölcs csókahölgy előadását, aki a filozófia történetének egyik legizgalmasabb kérdésébe gabalyodott bele. A történelem tragikus korszakaiban, midőn az ember bizalma megrendül a tapasztalásban és a szellem értékeiben, újra meg újra jelentkezik az a filozófiai szkepticizmus, melyről itt is olvashatunk. Kínzó élességgel fogalmazódik meg; ilyenkor az a valóban súlyos probléma, hogy a mindennapos tapasztalás nem tükrözi adekvátan a dolgokat. Akadnak olyan szélsőséges gondolkodók is, akik szerint az érzéki adatok hamis látszatok, s nem alkalmasak az ismeretszerzésre. Parmenidésztől és Zénontól Hume-on keresztül a modern kor filozófiai gondolkodásáig, ha elméletibb kifejtésben is, de találkozhatunk azzal az eszmével, hogy mindenfajta ítélet bizonytalan. S Tersánszky ezt a gondolatot nem a kanti értelemben érti: nem úgy gondolja, hogy a szkepticizmus az emberi fejlődés természetes tudatállapota, melyet a fejlődő ész meghalad, hanem mintegy a természetes észjárás végkövetkeztetésének állítja be, olyan felismerésnek, melynek szabályoznia kell és lehet az ember létmódját. És a csókák világában legalábbis valamelyest hatnak ezek a felismerések, hiszen – mint Tyákó meséli – itt nyilvánvaló, hogy az érzelmi világban semmiféle törvény nem érvényes, illetve csak egy: úgy kell örömmel élni az életet, hogy sose kísértsen a csömör és a hiábavalóság érzése. De így – erről gyakran beszélgetnek a csókák egymás között – az emberek nem tudnak élni. Mert „bennük egyszerűen felgyülemlik a kultúrában elhasználhatatlan és levezethetetlen gyilkolási ösztön, akár a kocsmák parasztlegényeiben a virtus. Ezért rontottak népek és fajok, nemzetek és osztályok egymásnak, mert hiszen arra, hogy a föld sárgolyója tízszer annyi embert kényelmesen és jóllakottan eltarthasson, százezernyi békés mód kínálkozik.”
A szerelmes csóka s Egy vezérbika emlékiratai bölcselkedő traktátusaiban újra meg újra felvetődik az a kérdés, hogy a vér és a veríték „mocskában” élő emberiség megfejtheti-e az élet, az igazi élet titkát. Tersánszky szerint az életen mindig életmódot kell értenünk, s ennek mikéntje foglalkoztatja, nem az élő anyag keletkezése és múlása. Nézeteit bőségesen dokumentálja állatregényeiben, legegyértelműbben az Egy vezérbika emlékirataiban fogalmaz, midőn azt fejtegeti, hogy akiknek az Élet feltárulkozik, azok soha nem „szóáradatokban”, hanem tettekben mutatják meg „megihletődésük mérvét”. De azt is hozzáteszi, hogy az emberek tettei többnyire a rosszra irányulnak, mert az emberiség még nem érkezett el szellemi fejlődésének arra a fokára, amikor újításait és fölfedezéseit a maga javára kamatoztathatja. E nézeteit meglehetősen közvetetten és leegyszerűsítve adja a gím ajkára, mégis a történelem további fejlődése sok vonatkozásban igazolta elképzeléseit.
De nemcsak az egész emberiség vonatkozásában hangoztat Tersánszky némiképp szkeptikus elveket, hanem úgy látja, hogy az egyéni kiválóság is inkább szerencsétlenségek forrása, semmint a fejlődés hajtóereje: „… keserves dolog az – írja A szerelmes csóka bevezetésében –, ha valaki kiváló egyéniség,… a dicsőség egyenesen végzetes szerencsétlenséget hoz bárkire.” Állatregényei majdnem mindvégig ennek a tételnek illusztrációi, hiszen a csóka vagy a szarvasgím bármily kiváló is, nem szabadulhat az átlag kötöttségeitől. Tyákó szinte páratlan bölcsessége annyira elegendő, hogy megmentheti életét, megmaradhat a veszélyek közepette, és maga választja a biztonságot adó kalitkát, amely megőrzi az individuumot. Az egyén legfeljebb a társadalmon kívül találhatja meg boldogulásának feltételeit. „Hősei nem a társadalmi kiváltságok kapuit döngetik – írja Bóka László A szerelmes csókáról –, hanem remekül érzik magukat a társadalmon kívül. Hősei nem hősök, mégis hódítanak, mert csókacsárogásuk, csibész szemtelenségük, gyerekkotyogásuk ösztöneiknek azokhoz a mélyeihez szól, amelyek csak eufémizmusok hazug álruhájában merik néha felütni a fejüket.” Talán ezért is nevezhetjük ezeket az állatregényeket társadalmi szatíráknak, holott az író tiltakozott e feltételezés ellen.
Aki ennyire tisztában van az individuális kiemelkedés korlátaival és nehézségeivel, nyilván azt is pontosan látja, hogy az írói eredetiséget is sajátos áttételeken keresztül tudja megvalósítani. Tyákó ezzel kapcsolatban is kifejti nézeteit, melyek aligha különböznek Tersánszky elveitől: „…nem izgat az eredetieskedés – mondja egy helyütt. – Legfeljebb megjegyezhetem róla minden kapcsolat nélkül az előzőkhöz, hogy épp azt tartom igazi eredetiségnek, ha valaki úgy tudja beadni a saját kieszelését, mintha azt a közajkról szedte volna.”
A szerelmes csóka meglehetősen komor képet rajzol a szellem fejlődésének lehetőségétől. Tyákó repdesései során megismerkedik városi rokonaival, akik látszat szerint sokkal bölcsebbek, mint az erdei csókanemzetség, hiszen büszkén vallják a felvilágosult természettudományos elveket, s alaposan átértékelik mindazt, amit annak idején nagybátyja előadásában hallott a világképről: Tyákó azonban hamarosan felismeri, hogy az elméletek lehetnek ugyan újak, de abban mindegyik közös, „hogy az ősi csóka hitregékhez kapcsolódnak”, azaz a tudásnak van egy ősi foka, melyet meghaladni és variálni lehet, de igazában elszakadni tőle – soha. Az új nézetek kivétel nélkül elméletnek tartják magukat, s valamennyi jogot formál a csalatkozhatatlanságra. Valójában azonban épp ez a legnagyobb gyengeségük, hiszen megmerevedve alkalmatlanná válnak a fejlődésre, az új gondolati elemek befogadására. Ebben persze megint tetten érhetjük az író vonzódását a naturális, a természetes észjáráshoz. Vagy ahogy Tyákó mondja önmagáról: „Nekem… kissé parasztian irtózatom van minden csináltságtól.” Számára a bölcselet nem az életről elmélkedés tudománya, hanem az abban való teljes elmerülésé, s olyan apró élettények felmutatása, melyek bölcseleti mezben is értelmezhetők. Csak ilyen magatartással lehet véleménye szerint ismét helyreállítani világ és gondolkodás megbomlott egyensúlyát, melyet oly megragadó hitellel és erővel ábrázolt több nagy regényében. Hogy a világról, vagy az emberről milyen képet alakítunk ki magunknak – hangsúlyozza –, az mindig nézőpont kérdése, tehát alapvetően relatív. Meglehet, a csókák, akik följebb élnek a fán, mélyen megvetik a sötétben bújkáló baglyokat, akiknek csak lejjebb juthat odú. De a tételt meg is lehet fordítani: a baglyok ugyanígy lenézik a csókákat, hiszen azok nem látnak a sötétben. Tyákót élhetetlennek és ostobának tartják a kisbaglyok, bagolyanyó azonban védelmébe veszi: „– Ne bántsátok! – szólt. – Ez a kis buta is jót fog egy rendes családban. Másként sosem tudhatnátok, milyen ügyesek vagytok.”
Hasonló relativizmus jellemzi azt a módot is, ahogy a csóka a társadalom erkölcseit szemléli. Tyákó több ízben is ellenkezésbe és összeütközésbe kerül a társadalom által kodifikált erkölcsi renddel. Mindig olyankor, amikor természetes hajlamait igyekszik követni, s amikor azt teszi, ami neki személy szerint jó. Ebből egyértelmű a következtetés: a törvények azért születnek, hogy az egyén jóra irányuló hajlamait megfékezzék, hogy elnyomják azokat az ösztönöket, melyekkel a természet ad jelt magáról. Amikor Tyákó ráveszi az ifjú csókákat, hogy a felnőttek módjára játsszanak „szerelmesdit”, hatalmas botrány tör ki, s az idősebbek iszonyúan elpáholják őket. Pedig ez a „játék” becsületesebb és igazabb volt a felnőttek életének keserű valóságánál:
„Hiszen elvégre is, mi csak a felnőtteket utánoztuk. Sőt az utánzat ezúttal jobb volt az eredetinél. Hiszen a meglett csóka-hitestársak közt sokkal több veszekedést, torzsalkodást láttam, mint odaadást, míg mi, ifjú szerelmespárok, csupa gyöngéd egyetértés és kedvesség voltunk egymáshoz. Hát ha azzal a nagyszerű családi kötelességekkel kecsegtetnek bennünket a jövőre, és botorsággal szidalmazták ifjúságunkat, akkor bizony inkább maradjak örökké akár hülye ifjú is, mint okos felnőtt.”
A szerelmes csóka baglyai bizonyos mértékig a természetes életmódot választó és vállaló „hülye ifjak”, akiket megvet ugyan az egész társadalom, de nem tud mit kezdeni velük, mert nappal alusznak, és csak akkor jönnek elő, amikor leszáll az éj. A baglyok lehetnek akár az éjszakai kávéházakban gyülekező írók-újságírók szimbólumai is. Ezekre is haragszik mindenki, de életmódjuk többé-kevésbé megközelíthetetlenné teszi őket. Éjjel azonban elemükben vannak: „gyalázatos visongással meg huhogással ijesztik fel álmukból a jámbor nappali madártársadalmat”. „Nyomorúságos pincelakásokban” élnek, meglehetősen szegényen, s hiányzik belőlük a jó modor és a tisztesség.
Az igazi költészetnek mégis sugárzása van, melynek, aki megismerkedik vele, nehezen tud ellenállni. Hősünk nagybátyja emelkedett, szép és kenetes prédikációkat mond, ezek azonban hamarosan leperegnek a hallgatóról. Riki-Krox, az eredeti énektanár viszont gyönyörű hangon énekelt, életmódja is kötetlen és felháborító volt, mint az igazi művészemberé, nem véletlenül óvták hatásától gyermekeiket a jól nevelt csókaszülők. Ám az énekes mégis nélkülözhetetlen tagja a csókák nagyszerű társadalmának, mert „akit csak valami bánat ért, csak odament hozzá, hogy nótáit és hetyepetyéjét hallgassa, és már különbül megvigasztalódott az életen, mint püspökünk legkenetesebb erkölcsi prédikációjától”. Ezúttal Tersánszky szükségesnek tartja Tyákó szavaihoz hozzáfűzni a maga nézeteit is: „…az emberek közt is ilyenek a művészfélék. Nem hogy megtűrik őket, de kénytelenek megtűrni, mert ha nem akadnának köztük ilyen léha, vidám lelkű Riki-Krox fajták, hát beledögölnének az unalomba, vagy egymást kezdenék öldökölni azért a rémítő ostobaságért, amit úgy nevezünk, hogy tökéletes erkölcsi társadalom. Mert bár mindenki hangoztatja, hogy erre kell törekedni, azért magában úgy van, mint egy nagyszerű orvossággal, hogy inkább másnak kívánja, hogy része legyen benne. Maga beéri már kártékonyabb étkekkel és italokkal is, sokkal szívesebben. Így hát azt hiszem, hogy ha valaha el is lehetne érhető egy tökéletesen jóerkölcsű társadalom, a tagjai kénytelenek volnának maguk közül sorshúzás útján letisztességteleníteni egyeseket, hogy nagyon kirívó kivételek ne legyenek benne azok, akik mégis megbotolnának. Ezért van, hogy az emberek, az ilyen Riki-Krox-félék iránt, akiket leszólnak nyilvánosan, titkon nagyon is hálásak lelkükben a rossz példáért.”
Az író e szavakkal egyszerre igazolja Kakuk Marci látszólagos erkölcstelenségét és a maga életmódját, művészetszemléletét is. Kakuk Marci, a társadalom szemszögéből legalábbis, deviáns magatartást tanúsít. (Mint ahogy Tersánszky is azt tanúsított sok esetben.) Ám ez az átlagtól való eltérés ugyanakkor megajándékoz az igazi költészet szabálytalanságával, és olyan erkölcsi példával, melyet erkölcstelennek nevezhetünk ugyan, de lelkünk legmélyén élnek és munkálkodnak azok az ösztöneink, melyek inkább ezekkel azonosítanának. Ember voltunkhoz hozzátartozik ugyanis, mint ezt Tyákó nagy bölcsen megállapítja egyik elmélkedése során, hogy az utat összetévesztjük a céllal: pénzt halmozunk, s közben elmulasztjuk azokat az örömöket, melyeket e felhalmozott pénz révén igyekeznénk megszerezni. „Így gürcölnek költők, tudósok, művészek, penészes pandekták és festékesdobozok közt, és legfölebb a koporsójukat vagy a sírkövüket bámulja meg személyük helyett a sóvárgott dicsőség.”
A szerelmes csóka történetének középpontjában az emberi társadalom képmutató és hazug erkölcsének megvetése, leleplezésének szándéka rejlik, Az életnek szinte minden területéről elmondatja véleményét az író csókahősével. Kiváltképp sokszor fejtegeti elképzeléseit a nevelésről, mely merev és természetellenes szabályaival eleve képmutatásra serkenti a fiatalokat. Mondanunk sem kell talán, hogy Tersánszky elemében van, amikor a fiatalok nemi felvilágosításáról elmélkedik, hiszen egyik visszatérő – nem is alaptalan feltételezése, hogy a felnőttek társadalmának nagyon sok gátlása származik abból, hogy az ifjúság számára sok téma „tabu”, mert az életben és a törvényekkel szabályozott emberi környezetben rendszerint nem a hozzáértők foglalkoznak a nemiség témájával. Nyilvánvaló – fejtegeti Tyákó, a csóka –, hogy a nemiségnek meghatározó jelentősége van az egész emberi történelemben. Ezért is érthetetlen, hogy vele államférfiak, bírák és ügyvédek foglalkoznak, nem pedig orvosok. A szerelemről általában kialakul egy ideális kép, amely azonban nem adekvát a valóságossal. Ilyesformán ugyanis sok olyan vonatkozása is kanonizálódik, mely természetellenes.
A szerelmes csóka olyan korszakban fejtegeti nézeteit, amikor a jó középosztálybeli keresztény erkölcs központi problémájává vált a nevelésnek. Az első világháború súlyos következményei fokozott önvizsgálatra késztették a társadalom úgynevezett vezető rétegeit is, melyek a maguk számára azt a tapasztalatot szűrték le a történelmi földrengéstől: fokozni kell az erkölcsi nevelés hatékonyságát, hogy majdan edzett, a kemény önnevelés iskoláját elvégzett nemzedék próbálkozhassék megváltoztatni a trianoni végzést. E szilárd erkölcsiség megteremtésén különösen a vallási közösségek fáradoztak, A korszak ideáljának legjellemzőbb megnyilatkozásai Tóth Tihamér százezres példányszámban közkézen forgó munkái voltak (legismertebb a Tiszta férfiúság). Tersánszky csókája bizonyára rá is céloz, amikor inkább az orvosok feladatává szeretné tenni az ifjúság nemi felvilágosításának ügyét. „Az emberek, tudom, egész könyvtárakban fektetik le az ideális szerelem körmönfont szabályait és tüneteit – mondja a többi között. – De csak egyet jegyzek meg rá. Mi jobb? Ha illúzióimba beleférnek kétes tisztaságú dolgok is, hogy ne csalódjam soha bennük, vagy kiküszöbölöm őket és aztán csömört kapok a tiszta szerelemtől is, mert tapasztalnom kell, hogy az nem lehet el kétes tisztaságú dolgok nélkül?”
Tersánszky ifjúságától kezdve tapasztalta, hogy miközben lelkesítő eszmék hangzanak el a tiszta erkölcsről, a jellemről, a társadalomnak meghatározó jellemzője a képmutatás, melyet Tyákó a „tisztességes modor” fogalmával azonosít. Alighanem messzire vezetne, ha e korszak nevelésének és erkölcsiségének belső ellentmondásait fejtegetnénk, melyeket a csóka oly vonzó szókimondással nevez meg. Kétségtelen, a sokat emlegetett „jómodor” elsajátítása közben a fiatalok is találkozhattak olyan jelenségekkel, melyek enyhén szólva megkérdőjelezték ennek érvényességét. Az úgynevezett „korporációk” csak a középosztályi ifjúság számára voltak nyitottak, S hogy mit is jelentett ezek „keresztény szellemisége”, arra vonatkozóan jó fogódzókat adhat például Thurzó Gábor Bárány az akolban című elbeszélése, melyben egy ilyen közös együttlét émelyítő valóságát idézi föl, azt is éreztetve, hogy az erkölcsi célkitűzésekbe belejátszott a majdani „országvezérlő feladatok”-ra való felkészítés szándéka is.
A szerelmes csóka erkölcsi fejtegetései során nagy szerepet kap az író sokat hangoztatott elméletellenessége is. Szerinte a bölcselet épp a tett hiánya. Amikor az embernek nincs módjában cselekednie, akkor kezd el elmélkedni arról, mit is tenne. Ezt nevezik filozófiának. A fennkölt erkölcsi törvények forrását pedig az undor érzésében kell keresni: amikor eszmélkedés vagy a tapasztalás közben megutálunk valamit, ennek okát igyekszünk szabályok formájában kirekeszteni.
A regényben, akárcsak a kor egyik legsikeresebb művében, Az elsodort faluban, élesen szembeállítja az író a „bűnös város” és az „érintetlen, tiszta falu” erkölcsiségét. Természetesen Tyákó ezt is a tapasztalat szintjén általánosítja. A városi csókák ugyanis féltékenyen ügyelnek a társasági illemszabályokra és a jó modorra, s közben szemet hunynak olyan erkölcstelenségek fölött, melyeket ők is elkövetnek. Természetesen nem nyíltan. Mert a városi csókáknak – szemben vidéki rokonaikkal – sem az érzéseik, sem a tetteik nem őszinték; „…azt tapasztaltam – mondja a csóka –, hogy a városi csókalányok maguk azok, akik túltesznek kacérságban a legvirgoncabb vidéki lányokon is. Szemükbe szinte nem is nézhettem. Csak legföllebb a kontyukból különböztettem meg őket. Annyira kizárólag hátat fordítottak nekem. De ami jobban feltűnt, hogy a menyecskék, sőt a korosabb, férjes nők is egész nyíltan viselkednek velem ilyen szabadosan. Hogy azonban erre a hímcsókák valami nagyon gyűlölködő vagy féltékeny pofákat vágnának rám, alig észleltem. Legalábbis egészen az udvariasság alá rejtették érzéseiket. Annyi bizonyos, hogy az egész érintkezésmód alig hasonlított ahhoz, amit csókatársaságban az erdőből ismertem.” A „simándi” városi csókák a beszédet, az emberi érintkezés eszközét is kiforgatják eredeti valójából; „nemcsak önmagáért való élvezetté vált náluk, hanem finom-finom élű fegyverré készítették ki egymással szemben.”
Az elsodort faluban, mely hat évvel A csóka (ezen a címen közölte A szerelmes csóka első változatát Tersánszky a Nyugatban) előtt jelent meg, Szabó Dezső szinte monumentálissá, s irreálissá növeszti a tiszta ember típusát, aki izmaiban őrzi „egyetlen akarat mámorát”, s megtestesítője „a tömegek egészséges érzék”-ének. Tersánszky csókája nemegyszer hasonló problémákat fejteget, de sosem rugaszkodik el a valóságtól, sosem téved az illúziók ingoványára. Ez a csóka józan és talpraesett, mert rokona Kakuk Marcinak is. Tyákó is jól látja, hogy az „alsóbb néposztályok” természetes és romlatlan ízlése, érdeklődése sokkal fogékonyabb mindenfajta új hatás, különösen a művészi modernség megnyilvánulásai iránt. De ezt a felismerését sem elméleti általánosítások formájában közli, hanem egy szellemes, ötletes helyzet forgatagában, amikor a művelt ezredesné szalonjában modern zenét játszanak a muzsikusok:
„Az ezredes igen egyszerű bácsi volt. És sokszor nyíltan bevallotta, hogy neki ezek az új zenei remekek úgy hatnak, akár a fűrész vagy a gyöngytyúkok idétlen nyiszergése.
A vendégek közül persze többen szörnyülködően és buzgólkodóan igyekeztek vitatni az ezredes előtt az új művészi muzsika szépségeit.
De többet láttam ugyanezek közül a vendégek közül, hogy únottan bámészkodnak el éppen a legújabb művészi darabok játéka alatt. Önkéntelen kis ásításokat gyűrnek le és csak röstellnek feszengeni. Míg aztán, kimenet az udvaron, egy közönséges verkli hangjaira, éppen olyan önkéntelen röstellték el, hogy megragyog a szemük, és füttyre idomul az ajkuk.
Viszont észrevettem egy kapitány úrhoz járó borbélylegényt, aki flótázott műkedvelésből, hogy az udvaron állva gyönyörrel és szájtátva eresztette át hallóidegein az ezredesné magánhangversenyeit. Pedig hát ez a közönséges lelkű fickó aligha komédiázott, s még kevésbé volt fogalma, hogy a legújabb remekeket élvezi. Konyítani pedig sohasem konyított a zenetörténethez.”
A csóka azt tartja az emberek legnagyobb vétkének, hogy nem becsülik a lét legszebb ajándékát, magát az életet. Ez is Tersánszky visszatérő gondolata. Végigélve a front borzalmait, látva a hullahegyeket, megmenekülve a gáztámadás szörnyűségeiből, újra meg újra visszatér ahhoz a felismeréséhez, hogy az emberi élet értéke – mely pedig a maga nemében csodálatos – devalválódott. Amikor az egyéb területen levezetetlen ösztönök felhalmozódnak, mint palackból a szellem, rászabadul a világra az öldöklés igézete. S amikor az emberiségnek nagyon jól megy a dolga, „szenvedést, nyomorúságot, gyászt, borzalmakat zúdítanak magukra”. Tyákó maga is részese lesz a háborúnak, sőt legvégül, amikor a fogságba jutottak üzeneteit hazajuttatja, kitüntetést is kap. Mégis pacifistának mondja magát, s csak egyetlen egy okot ismer el, amikor a népek háborút kezdeményezhetnek: „…Ha életlehetőségeitől megfosztott nép emeli öklét igaztalan és magokat agyonzabált elnyomóira és kizsákmányolóira, utolsó mentségül.”
Ha Tersánszky háborús témáit fogjuk vallatóra, feltűnik, hogy az idő távolában egyre több ábrázolásában a humoros elem, s egyre nyíltabban tárja föl azokat a visszaéléseket, vezetési ügyetlenségeket, melyek az első világháború nagy vereségeihez vezettek. A szerelmes csóka ebben a vonatkozásban nem a Viszontlátásra, drága… vagy A margarétás dal párdarabja – ezekben ugyanis jóval több a tragikus elem. Sokkal inkább tekinthetjük az Egy ceruza története rokonának, legalábbis azokban a részeiben, melyekben a front élményeit idézi. Tyákó ugyanazokat mondja el, amiket a ceruza. A hadsereg felszereletlenségéről („Hadseregünk a legelemibbekkel szükségbe jutott. A mi ezredünk szintén úgy megfogyatkozott, hogy a trének közül is bevonták a felesleges legénységet sorkatonának”) éppen úgy, mint azokról az értelmetlenül humoros jelenségekről, melyek Tersánszky háborús regényeit sok vonatkozásban teszik Švejk rokonává. Tyákó nagyszerűen beválik hírvivőnek. De milyen üzeneteket kötnek hártyalapon a szárnya alá? Például ilyeneket: „Kifogyott az ánizsszesz. Utánpótlás! Két tucat kártyát küldjön. Ha nincs, rendeljen azonnal.” Vannak majdnem szó szerinti egyezések is Hašek és Tersánszky ábrázolásában. Švejk töprengve áll egy plakát előtt, melyen az látható, hogy a baka keresztüldöfi szuronyával ellenfelét, s közben megsérti fegyverét is. Ekkor elmagyarázza a dühöngő Dub hadnagynak, hogy a katonát meg fogják büntetni, mert a fegyver épségét minden körülmények között óvni kell. S Tyákó a csatatéren ugyancsak egy muszkát lát, „akinek ujjnyira kiállt hátából a szurony, ahogy a mi bakánk keresztüldöfte. Ki se tudta húzni belőle.”
A szerelmes csóka egyik érdekes szereplője Kormos önkéntes, aki verseket ír. Vészesen hasonlít a Švejk egyéves önkéntesére, nemcsak beosztása miatt, hanem azért is, mert hosszú és bölcs intelmekkel fűszerezi az eseményeket, s közben elmondja azt is – alapos iróniával –, miért jelentkezett frontszolgálatra: „Nézzétek csak, nem nagyon szeretem túlságosan hangoztatni, hogy önként jelentkeztem a háborúra katonának. Mert nem tudom, mennyire tettem hősi hiúságból, mennyire a hazám iránti lelkesedésből, bizonyára leginkább azért, mert ha az a mesterségem, hogy kell az emberek minden érzését érezzem, hogy megszólaltathassam őket, akkor ott kell lennem, ahol a legmelegebb a hajcihő. Ellenben dicsekedni azzal, hogy a tűzvonalba kívánkoztam, alig lehet akkor, amikor jól tudjátok, hogy gonosztevőket büntetésből is küldenek ide.” (Hašek önkéntese mindenesetre az utóbbi okból került a tűzvonalba, és ő is elmondja magáról ugyanazt, amit Tyákó Kormosról: „Az önkéntes a hadseregben olyanféle szerzet, mint az állatok közt az öszvér. Se ló, se szamár. De mind a kettő igényelheti rokonának. Az önkéntes már nem baka, de még nem tiszt. A tisztek azért nem veszik be, mert bakaféle, a bakák meg azért, mert tisztféle.”)
Kormos önkéntes monológja s a róla adott tömör jellemzés Tersánszkyra is áll: ő sem érezte magáénak az első világháborút, s minél inkább megismerkedett igazi arcával, annál erősebb lett benne a leleplezés szándéka és az ironikus távolságtartás gesztusa. A csóka eszmélkedéseiben többször is megfogalmazza önportréját, s Tyákó szabálytalan, a konvencióktól ugyancsak eltérő gondolkodásmódjában sem nehéz az övére ismernünk. Tyákóval együtt ő is elmondhatja, hogy nem volt lázadozó természetű, általában elfogadta a törvényeket, viszont nem volt hajlandó öröklött hajlamai ellen cselekedni, s „igaztalan rendelkezésekkel szemben a tökéletes feledékenység és szórakozottság álláspontjára helyezkedett”. A „szabad természet gyermeké”-nek mondja magát a csóka, de az volt maga Tersánszky is, aki regénybeli állatalteregójához hasonlóan vajmi kevés lelkesedést érzett a katonai „diszciplína” iránt. S még nagyobb azonosulással helyezkedik bele a csóka szerelemfilozófiájába, melynek kifejtésekor ráismerhetünk ezzel kapcsolatos korábbi és későbbi írói nyilatkozataira (és tetteire). A csókához hasonlóan némi idegenkedéssel nézte a féltékenységet, s ezt a bölcs Tyákóval így indokoltatja: „Én sem önző, sem féltékeny természet nem vagyok. És őszintén szólva a féltés érzését a szerelemben kissé alantas tulajdonnak tartom. Bár megengedem, hogy természetszerűleg érthető járuléka. Sőt azt is, hogy esetleg afféle enyvet jelent, ami összetartja a családokat a tisztességben. De nem akarok általánosítani.” Tyákó-e vagy Tersánszky, aki jogos büszkeséggel fontosnak tartja tudtunkra adni: „…annyira és olyan kivétel nélkül szeretem tényleg a nőket, hogy már ez a közvetlen és aggálytalan gyöngédség se bírna megállapodni egy nővel bennem?”
Tersánszky állatregényeinek közös jellemvonása a kedves, évődő báj, s a humor, mely a Kakuk Marcihoz hasonlóan sokféleképpen mutatkozik meg. A szerelmes csókára és a Legenda a nyúlpaprikásról című regényre is jellemzők a széles alapozású hasonlatok, melyekben a váratlanság, a hasonló és a hasonlított látszólagos divergenciája az uralkodó elem. A csókaregény „címzetes őrmesterét” a következőképpen jellemzi: „…igen jeles és ismert egyén volt. Hatalmasabb volt a termete, mint Orbán szobra a szőlők közt, és kétfelől a képén akkora volt a császárszakálla, akár egy kisebb galagonyabokor.” Egyébként visszatérő eszköze humoros hatást keltő kitételeinek, hogy választékos kifejezésekkel él nem éppen választékosnak nevezhető helyzetekben; a helyzetkomikum, a már-már színpadi hatást keltő, vígjátéki helyzeteket különös kedvteléssel színezi ki, részletezi. Amikor Tyákó a tisztek társaságában orosz hadifogságba esik, elfogóik éppen Hantunyeket, a „címzetes őrmestert” vélik a főparancsnoknak, mert neki van a legtekintélyesebb külseje. „Hiába volt minden beszéd, Hantunyek őrmestert fogták karon a jó muszkálik, és nagy diadallal vitték a csapat élén. Az ezredes és a többi tiszt urak szerényen cipelték mögötte a tornisztert. Csak odaát, a muszka vonalakon túl sült ki végre a tévedés, és cserélődtek meg a szerepek, mikor a fogolytábor felé sorakoztattak bennünket.”
Talán ez a megértő, az élet ellentéteit olykor feloldó kedvesség a Legenda a nyúlpaprikásról legjellemzőbb eleme. Mindvégig érezni, hogy Tersánszky szereti az ütött-kopott, élettől meghajszolt, szerencsétlen Gazsit, hogy vele érez, s maga is szeretné, ha megtalálná boldogulása módját (a maga életkeretei között). Gazsi egyike azoknak a ritka hőseinek, akiket belülről ábrázol. Nem úgy a környezete, melyről az írónak megvan a véleménye, legfeljebb nem fogalmazza meg, illetve közvetve érzékelteti, megint csak a vígjátékíró módszerével. A regény egyik legfeszültebb jelenetében Paprikás, a nyúl menekülni kezd a vadászok vonta körből, s megpillantja őt a mezőőr hűséges vizslája. A kutya hanyatt rántja gazdáját, aki rögvest összeszólalkozik a grófkisasszony kocsisával, s míg ők hangosan perlekednek egy félreértés miatt, a riadt nyúl némi előnyre tesz szert. Olyan leleményesen, annyi találékonysággal ábrázolja Tersánszky az üldözés izgalmában támadó félreértéseket, oly könnyedén bonyolítja a cselekményt s teremti a feszültség új és új forrásait, hogy abból valóban egy csúcsra érkezett író habitusára ismerhetünk.
A Legenda a nyúlpaprikásról nem nagyigényű történet, de Tersánszky nem is választott ilyet soha, ő igazán akkor érzi elemében magát, ha az élet elesettjeinek sorsáról számolhat be. Sosem élezi végletessé a lét ellentéteit, nem formálja drámaivá ezeket, mert a leírás szintjén is teljes hitellel tudja ábrázolni őket.
Tersánszky hősei általában egyszerű emberek. A Legenda… Gazsija mellett a mezőőr mégis az egyszerűségnek egészen más fokát képviseli: ő belül van a hatalmon, s már csak öntudattal viselt állása miatt is mintha a hivatalos hatalom képviselője és megbízottja lenne. De ezt a mezőőrt Gazsi messze felülmúlja emberségben. Mert az a mélyről fakadó, érintetlen naivitás, mely őt és a hasonszőrűeket jellemzi, hiányzik azokból, akik már némi vagyont szereztek maguknak, s különböző ügyeskedésekkel gyarapítani is akarják. Ezt sem mondja ki az író. Számára elég, ha különböző alakjai egymás mellett szerepelnek, s a történet folyamán így vagy úgy érintkeznek is egymással. A súrlódások és találkozások során világlik ki egészen egyéniségük és gondolkodásmódjuk különbsége. A legenda akkor veszi kezdetét, araikor Gazsi megtalálja a mezőn azokat a nyulakat, amelyeket a kocsis rejtett el a maga számára. Hóna alá vágja őket, s az iszonyú hóviharban elkezd hazafelé bukdácsolni. Embertelen szenvedéseket áll ki, s valósággal bebukik a mezőőrék konyhájába. „Hasmánt” fekszik, ájultan, s a mezőőr és felesége bökdösik, rugdalják, éleszteni próbálják. Nem azért, mert megszánják a szerencsétlent, hanem mert kíváncsiak, honnan tett szert a nyulakra, melyek otthon már komoly perpatvar ürügyéül szolgáltak. A mezőőrné megállapítja, hogy Gazsi lélegzik. „Lehel! Lehel!” – kiáltja, s a következő utasítást adja tébláboló férjének: „egy kis pálinkát adj neki. Szagoltassad vele, attól is felébred, ha nem, akkor töltsél neki a foga közé. Én nem őrzöm már itten. Megyek és készítem el hamar a vacsorát ebből az egyik nyúlból. Hú, milyen finom kövérek! Kár, hogy nem segíthetel nyúzni! Hamarabb menne!”
Ebben a néhány mondatban tetten érhetjük a kivételes megfigyelőt, aki belelát az emberi lélek mélyeibe. Már az is remek megfigyelés, hogy a mezőőr felesége inkább csak szagoltatná az ájult emberrel a pálinkát. Az pedig telitalálat; hogy miközben Gazsi aléltan fekszik, az asszony a nyulakat kezdi gusztálni, s boldogan készülődik a főzéshez, csak azt sajnálja, hogy a férje el van foglalva a szerencsétlennel, pedig kettesben „hamarább menne” a megnyúzás munkája. Aztán felül Gazsi, és az az első gondolata, hogy ne itt múljék ki végelgyengülésben, „a mezőőrék kellemetlenségére, a szép szobájukban”. Tersánszky „szent igénytelenség”-nek nevezi gondolkodásmódját. Mondhatná szent együgyűségnek is. De ez az együgyű, tehetetlen ember lélekben mégis nemesebb, mint akik életre keltésén buzgólkodnak. S még mélyíti ezt az érzésünket az az egyezség, mely a mezőőrék és Gazsi között létrejön a csodálatos nyúlfogás után. Az öt nyúl ellenértékeképp Gazsi, míg a disznókondával el nem indul a határba, mindennap kap egy tál meleg ételt, „csak abból, amit a mezőőrék is esznek”. Közben megfő a nyúlpaprikás, illata csábítón tölti be a házat, de Gazsit bizony senki nem invitálta meg belőle, egy falatra sem.
Gazsi – bár gyenge pontja valóban a nyúlpaprikás – voltaképp sebezhetetlen az élet csapásaival szemben. Részben épp együgyűsége teszi érinthetetlenné. Amikor a fertelmes hidegben visszaindul megkeresni a mezőőr kését (ekkor találja meg a nyulakat), szinte hipnotikus erőt kölcsönöz neki az a tudat, hogy indulásakor a mezőőr Isten áldásával biztatja. „Gazsinak az volt az érzése, hogy ha érette egy olyan derék, kemény, veres nyakú paraszt jár közbe az Úristennél könyörgőleg, mint ez a mezőőr, az Úristen lehetetlen, hogy ennek meg ne hallgassa a szavát!” De ebben a már-már mennyei ártatlanságában Gazsi azért megmarad törvénytisztelő embernek. Amikor a mezőőr késével együtt megleli a nyulakat, azon kezd eszmélkedni, hogy lopott jószágot lelni nem tiszta munka. „És még azt is másnak lelni. Az meg éppen vacak egy ténykedés.” Ilyen finom meggondolás eszébe sem jut a mezőőrnek vagy a feleségének. Ez csak a Gazsifélék fejében fordul meg. Ők azok, akik makacsul hisznek a Nyomorultak Erős Gyámolának létezésében és hathatós támogatásában, s az élet szorításában is „kétségbeesett, együgyű” fohászokban fordulnak hozzá, hogy óvja-védje őket. S ha e fohászok nem találnak is meghallgatásra, mégis paradox biztonságérzéssel tölti el őket, hogy van valaki, akinek elmondhatják panaszukat, aki biztos meghallgatja őket, s feljegyzi érdemeiket. Mert hiszen – mint a Legenda… bevezetésében olvassuk – a „Világ Üdvözítője” ezt az embertípust választotta a „Mennyek Országa főnemesének”:
Mindez nem jelenti azt, hogy Tersánszky idealizálja a szent bárgyúságot. Egy vezérbika emlékiratai című műve azt igazolja, hogy a szellemi képességek jóvoltából igenis kiemelkedhetik valaki az átlagból, és arra is alkalmas, hogy övéi feje felől elhárítsa az élet veszedelmeit. De a dolgok természetéből adódóan kevesen vannak ilyenek. A tömeg egyedei nem bízhatnak a szellemi adottságok primátusában, számukra inkább a belenyugvás, a józan egyszerűség életszemlélete adódhatik. Ez marad Gazsi félállati létének is egyetlen kristályosodási pontja. Beéri azzal, ami van, nem vágyódik többre, talán föl sem fogja, hogy a megélhetésen, a „túlélésen” kívül az életnek egyéb ajándékai is lehetnek. Vágyai közelre, a megfogható, anyagi valószerűségre irányulnak, egy nyúlpaprikásra – melynek csak illatát szívhatja be mohó vágyakozással –, szerény odúra, valami melegségre, hogy kibírja a farkasordító hideget.
Gazsi sorsa tulajdonképpen vérlázító. Pedig Tersánszky nem akar felkavarni. Ellesett az életből egy jellemző – és azokban az években nem is oly ritka típust, és annak sorsát mutatja be, s mert maga is érzi annak végletes reménytelenségét, hát legalább belemeríti alakját a mesei igazságszolgáltatás megbocsájtó, ellentéteket kiegyenlítő harmóniájába. „Valami morális jóság van benne – így jellemzi a Legenda a nyúlpaprikásról írói módszerét Schöpflin Aladár –, nem a szociális ember emberszeretete, nem elérzékenyülés a szenvedés láttára, egyáltalán nem szociális vagy szentimentális író…” S ha olykor van benne oktató szándék, annak kifejtése sosem igazi erőssége, hiszen mihelyt kilép az angyalszerűségből, kevésbé mozog biztonságosan. Inkább elfogadja a dolgokat olyannak, milyenek természeti valójukban. S ez az a pont, ahol a regény két főszereplője, Gazsi és Paprikás, a nyúl, voltaképp azonosak, s ezért érthetik meg egymást igazi barátokként. Gazsi Paprikásban felleli az érintetlen, humanizálható természetet, Paprikás Gazsiban találkozik az emberi jósággal és szeretettel, melyet másutt hiába keresne. Ebben áll Gazsi igazi nagysága. Az emberi értékítélet szerint együgyű lény ő, épp hogy túl a vegetatív léten. Paprikás szemében mégis ő a nemesebb emberi princípiumok megtestesítője, aki megőrzött valamit azokból a humánus adottságokból, melyeket az ellenséges világ oly szívesen veszteget el. S ezért sem lehet véletlen, hogy a regény legvégén Paprikás az öt kis tapsifülessel visszatér Gazsihoz, s vele az ő igazabb, emberi világát választja.
Tersánszky állatregényei bizonyos mértékű rokonságot mutatnak azzal a világirodalmi törekvéssel, mely ember és természet szinte misztikus átlényegüléssel végbemenő találkozását ábrázolta. A húszas években egyre-másra jelentek meg Ramuz regényei, az évtized legvégén kezdte hódító útját Giono. Az ő műveikben az egyszerű, naturális ember azonosulni vágyik a természettel, s ez az egyesülés új erőket szabadít fel benne. Tersánszky embere is természeti lény, belőle azonban hiányzik mindenfajta mítosz és balladaiság, sokkal inkább a körülmények kényszerére marad meg a természet körében, semmint menekülne oda, megtisztító, átlényegítő tartalmakat keresve. Ramuz és Giono regényeiben olykor maguk a természeti jelenségek válnak igazi főszereplőkké, míg Tersánszky egész természetábrázolását az jellemzi, hogy emberközpontú, vagy legalábbis emberi mértékkel mérhető. Megfigyelései mindig pontosak, látását nem felhőzi el áhítatos megrendülés, a kézzel fogható közelségben sejtett mítosz előtti alázatos térdre borulás. Inkább a humor, a megbocsátó, évődő kedvesség szövi át ábrázolását. S mondanivalóját hitelesíti, árnyalja apró, életszerű megfigyelésekkel. (Hogy ezeket milyen fontosnak tartja, arra jellemző az is, hogy a hírhedt Törekyvel A céda és a szűz bírósági tárgyalásán majdnem ölre mentek egy ornitológiai kérdés miatt, vagy hogy jóval az Egy vezérbika emlékiratai című művének születése után vitába bocsátkozott a természettudósokkal, akiknek véleménye szerint a szarvascsordák másként viselkednek, mint az ő leírásában.) A Legendá…-ban aprólékos gonddal, minden lényegtelen epizódra ügyelve mondja el például, hogyan zajlik le egy körvadászat, s mi különbözteti meg ezt a hajtóvadászattól. A grófkisasszony jellemzése kapcsán rendkívül pontosan jellemzi a neuraszténiások viselkedését, hogyan esnek az egyik érzelmi végletből a másikba, s miben áll érzelmi labilitásuk. Ezekkel az epikai fogásokkal hitelesíti elbeszélésének mesei elemeit is, s így éri el, hogy még extrém mondanivalóit is hajlandók vagyunk teljes martékben igaznak elfogadni.
A Legenda a nyúlpaprikásról látszólag szűkebb világot foglal magába, mint a Kakuk Marci. Benne szigorúbb és következetesebb szerkesztési elvek érvényesülnek. Kakuk Marci kalandozásait követve Tersánszky olykor – engedve Marci mesélő kedvének, hajlamának – szeszélyesen csapong. A Legendá…-ban azonban tudatosan szerkeszt, ügyelve arra, hogy a regénynek meglegyenek az izgalmi és érzelmi csúcspontjai, mint a vadászat leírásában, Paprikás menekülésének ábrázolásában, vagy a befejezésben. Ha e szabálytalan – és e szabálytalanságát vállaló – írótehetség életművén végigtekintünk, a Legenda a nyúlpaprikásrólt akár legjobban, legkövetkezetesebben előadott regényének is nevezhetjük, melyet az írói igazságtevés szándéka éppúgy egybefogja, mint emberi és állati szereplőjének rokonsága, gondolkodásbeli hasonlósága.
Az Egy vezérbika emlékiratai – bár cselekménye ugyancsak fordulatos és izgalmas, mint a Legendá…-é, a benne kifejtett bölcseleti anyag pedig A szererelmes csókára emlékeztet – kevésbé regényszerű. Elegyednek benne a természettudományos ismeretek a jóízű előadással, a társadalombölcseleti felismerések józan, vaskos megfigyelésekkel. Az utóbbiak sok esetben hitelesítik, igazolják az előbbieket. A módszer és az előadásmód A szerelmes csókából ismert: az állat kertelés nélkül elmondhatja azt, amit az ember nem. A vezérbika ráadásul mindezt intellektuális fölénnyel teszi. S szavai mögött nem nehéz az időszerű társadalmi tartalmakat is megsejtenünk. Amikor a gím meglehetősen kendőzetlenül elmondja véleményét a vezetők ostobaságáról, vagy arról, hogy az emberi közösségek jobban szeretik a szürke agyakat, mint a kiemelkedőket, az író korról alkotott véleményét tolmácsolja, s természetesen kifejezője Tersánszky kedvenc társadalombölcseleti eszméinek is. Az Egy vezérbika emlékiratai némelyik kritikusa szemére lobbantotta az írónak, hogy gondolatait meglehetősen durva formában fogalmaztatja meg állatszereplőjével. S a gím valóban nem sokat kertel. „A szellemi felkészültség abszolúte nem számít – mondja egy helyütt a társadalom vezetőiről. – Sőt, bizonyos vonatkozásban jobban beválik a sötétagyúság.” Vagy: „…az emberi közösségek általában mintha arra törekednének, hogy ne legyenek helyükön a kivételes lelkek. Ellenben tehetségtelenek foglalják el a tehetségesek helyét, szélhámosság zabálja el a szorgalom kenyerét.”
Az a megbocsájtó, évődő szeretet, mely a Legenda a nyúlpaprikásrólt jellemzi, jóval szatirikusabban jelentkezik az Egy vezérbika emlékirataiban; ez utóbbiban inkább A szerelmes csóka mondanivalóját egészíti ki s fogalmazza meg olykor új nézőpontból az író. Talán épp e vonását értékelte oly nagyra Tersánszky kedves író barátja, Nagy Lajos, aki a gím történetét a kor egyik legtisztább könyveként köszöntötte: „Száz könyv után, melyeket bizalmatlanul vesz kezébe az ember, s amelyeket öt-tíz oldal elolvasása után el is vet, mert érdektelenek, unalmasak, közhelyesek, de mindenekfelett annyira megalkuvók, hízelgők, cigányok és csupán a hatalom híján szenvedők felé fenyegetők, sok selejtes könyv után az olyan, mint a Tersánszkyé, valóságos morális üdülés, visszaadja az ember elvesztett hitét.”
vissza a tartalomhoz

A második világháború

A harmincas években, az egyre sötétülő európai égbolt alatt Tersánszky műveiben is mind több a háborúra, az esztelen öldöklésre való utalás. Elbeszéléseiben – de némelyik regényében is – már a húszas esztendőkben igyekezett kiírni magából ilyen irányú élményeit, melyek meghatározói írói szemléletének. A Visszás és rémes két különböző nézőpontból, de ugyanazt a „rémet” idézi, a pusztulást, mely ha az ember eszébe jut, „elsápad, megremeg mindig, és aztán sírni, sírni jön…” Az 1928-ban írt A halott helyében az olaszországi front eseményeit idézi vissza. Közben hősei is változnak. Egyre többször választ elbeszélése középpontjául olyan alakokat, akik eddig regényeinek peremén tűntek fel, mint ellenszenves, utálatos figurák. A középosztály jellegzetes képviselőit, a kormányfőtanácsost vagy a miniszteri osztálytanácsost ugyanolyan leleplező gúnnyal ábrázolja, mint annak idején az orvost A kék gondviselésben.
1940-ben a Hídnak lesz belső munkatársa. Zilahy Lajos, a lap főszerkesztője, felismeri kivételes vonzerejét, a témáiban rejlő különlegességet, mely a közönséget mindenkor érdekli. Tersánszky egyre-másra írja szabálytalan riportjait, beszámolóit, s 1942-ben folytatásokban közli a Híd új regényét, A félbolondot. „1941 Karácsony másodnapját ír a naptár, mikor belefogok itt, egy budai kávéházban az alábbi mű megszerkesztésébe – írja a bevezető fejezetben. – Szerte a földgolyón, Grönlandtól le Tasmániáig, a Szaharában és az orosz síkokon, vizeken és levegőben eddig elképzelhetetlen ádázsággal folyik a népek harca”.
Vajon mi vezethette Tersánszkyt, akinek ezekben az években rengeteg könyve – elsősorban régi műveinek új kiadása – jelent meg, hogy képzeletében visszaidézze a régi nagybányai nyarak emlékét, s a szokásos szabálytalanul indázó regényformában inkább idilli vidékekre kalandozzék? Ezzel kapcsolatban ugyancsak elmond egyet-mást idézett bevezetésében: „Az irodalom maradjon inkább mélyebb és örökebb erkölcsi példázatok hordozója, mint abba a kegyetlen, szomorú, reménytelen, ostoba, ellentmondó, alantas iszonyúságban – nevetséges, semmi erkölcsi szabványt, semmi fennköltséget, nemességet nem tisztelő harcba avatkozzék, amit az emberek, nemzetek, fajok boldogulásának harca jelent, akár tankokkal, stukákkal, tengeralattjárókkal vívódik meg, akár más eszközökkel, akár vért, akár verejtéket csurgat… Tehát ellenkezőleg, a szépirodalom a harci szünet, az ünnep hangja maradjon, és ha példázatai elég erősek, elég szépek, elég megigézőek ahhoz, hogy a lelkeket itt-ott hatalmukba kerítsék, hogy az élet harcában egy kis kíméletre, egy kis egyezkedési hajlamra nevelik őket, ez már elég!… Ám hogy még írók, költők betűi is ugyanazon rejtett bicskák szerepét vállalják, ami a publicisztikáé és az összes politikával, társadalmi viszálykodással összefüggő írásoké, hát ez tisztára a lelkek végső nyomorba döntésének támogatása volna… Volna? Az! Ahogy ma indul!”
A szakirodalomban olykor felvetődik a kérdés: mi volt az oka, hogy Tersánszky oly ezoterikus témákat választott riportjaiban, s mint újságíró vagy filmszerző, miért nem volt képes tartós munkára. A választ itt kell keresnünk! Úgy érezte, írói hivatásával ellenkeznék és a szépirodalom méltóságát sértené, ha valamiképp az aktuális témák kiszolgálójává válnék, ha akár újságíróként is olyan feladatokkal foglalkoznék, melyek alkatától, szemléletétől és meggyőződésétől idegenek. Akár a koreseményekre adott válaszaként is felfoghatjuk, hogy a háború kellős közepén visszatért Nagybányára, hogy megírja „…gyalázatos, ostoba, nemzetietlen, különcködő művészi irányok melegágyá”-nak sajátos történetét, mely furcsa módon e kivételes jelentőségű művészettörténeti csoportosulásnak egyetlen alapos feldolgozása. S hogy a nagybányai művészek maguk is elfogadták arcképüknek e szabálytalan könyvet, mi sem igazolhatja inkább, mint hogy illusztrációit ők készítették. Érdemes ezúttal felsorolnunk e művészek névsorát, hiszen, századunk jó néhány kiválósága vállalkozott rá, hogy alkotásával igazolja Tersánszky törekvését. Tehát: Balázs G. Árpád, Bálint Rezső, Belányi Viktor, Bernáth Aurél, Boromissza Tibor, Deli Antal, Deli B. Rózsi, Duma Sándor, Erdey Viktor, Fáy Rezső, Ferenczy Béni, Fülep Sándor, Gálffy Lola, Glatz Oszkár, Graber Margit, Jándi Dávid, Kántor Andor, Kelemen Emil, Kmetty János, Modok Mária, Molnár Róza, Paizs Gőbel Jenő, Papp Géza, Racskó István, Réti István, Román György, Sassy Attila, Slevenszky Schönberger Armand, Sziklai Lajos, Szőnyi István, Tihanyi Lajos és Ilosvai Varga István tusrajzai díszítik a mű 1947-ben megjelent kiadását.
A félbolond ízig-vérig művészregény. (S mint ilyen, „csavargóregény” is, hiszen Tersánszky művészei éppúgy kívül állnak a társadalmon, mint Kakuk Marci és társai.) Szereplői kivétel nélkül a maguk „mániáit” igyekeznek megvalósítani, s tüntetően fittyet hánynak az életre. Az események teljesen másodlagosak, mégis szinte forr és pezseg az élet a regényben. A cselekmény középpontjában egy festőpalánta áll, aki nagy hangjaival, erőszakos fellépésével – mellyel eredendő bizonytalanságát palástolja – valósággal hatalmába keríti a történetet előadó növendéket. Ez az „óriási alak”, kinek „irdatlan nagy kobakja” volt, „megpótolva hatalmas, hátrafésült üstökkel, mely oroszlánilag borzolódott szerte”, voltaképp gyermek. S körülötte is nagyranőtt gyerekek kavarognak, akik kedves bohémságukkal, nemtörődömségükkel mintha azt jelképeznék, hogy az élet szennyében és ellentmondásai között csak ez a magatartás őrizheti meg az ember szuverenitását. Kenyeres Imre finom elemzésében arra figyelmeztet, hogy A félbolond szókimondó regény, holott látszólag messze korban kalandozik benne az író: „Új regénye, A félbolond, igazolja, hogy Tersánszky tréfái és könnyed hangja egy teljes társadalmi réteg ítéletére borul. A szegénylegények félreesett páriává sikeredett példányai mellé, akik az élet hullámaiban evickélnek, most a nagybányai bohémnek mutatkozó művészkolónia meg nem állapodó, örökké nyugtalan félbolondjában fedezte fel az ábrázolásra és szókimondásra legalkalmasabb figurát.” Mert a maga módján valóban „szókimondó” könyv ez, hiszen benne megint csak azt bizonyítja be az író, hogy az élet csak akkor lehet igaz, ha különleges helyzeteket teremt, s kiszámíthatatlan alakok mozognak benne, akiknek tettei mindig váratlanok, s épp ezzel a váratlansággal ébresztenek rá a lét kiszámíthatatlan szépségére. A regény egyik művész szereplője „Bergson után, szabadon” így foglalta össze ezt a tanítást: „A költő az istenek kegyeltje! – tartja a görög szólás. – Ezt modernre így lehetne lefordítani: a teremtés a félbolondokban szüli meg legkedvesebb gyermekeit! Ezek a fejlődésének előőrsei! Akármilyen furán hangzik, ők a teremtés sikere! A tömegember, az átlagember – beleértve például a hivatalos nagyságokat is – közönyös nyáj a teremtés számára. Élete vagy tenyészete gépi törvényeknek hódoló. Tehát olyan, mint a fizikai, kémiai tünemények. A teremtés például nem vesztene, ha az emberiség hirtelen valami katasztrófa révén elpusztulna úgy, mint a bibliai özönvízben és maradna szó szerint magának néhány átlagemberpár. Ezek a számtani haladvány törvényei szerint néhány év alatt benépesítenék újra a földgolyót és minden úgy kezdődnék, illetve folytatódnék, ahogy abbamaradt. Ám a kísérleti ember, a félbolond, a kiszámíthatatlanság lénye, már bizony pótolhatatlan veszteség, talán már a bolhák társadalmában is, nemhogy az emberekében ne lenne. Legyen az művész, legyen föltaláló, legyen hadvezér, legyen államférfiú, legyen vallásalapító, akármi! Irtózat rágondolni, ha az ember a történelmet olvassa, hogy társadalmak micsoda fejlődési, boldogulási lehetőségek mellett, micsoda örömök mellett mentek el érzéketlen, mert nem szülték meg félbolondjaikat, vagy azok nem kerültek helyükre vagy elpusztultak… A megállj, a tökély, maga a romlás, maga a szörnyűségek sorozata…”
A félbolond ágas-bogas történetének, olykor detektívregényeket súroló fordulatainak ez a majdhogynem filozofikus összefoglalása. Olyan történeti háttérben, mely szakítani akart az egyéniség kultuszával, s az arc nélküli, parancsszóra menetelő és pusztító, minden körülmények között engedelmességet fogadó embert tartotta ideáljának, Tersánszky majdhogynem gőgösen hangsúlyozta a szabad, kötetlen individuum létjogát és azt a szerepét, hogy különösségével egyben az élet sokrétűségét, kimeríthetetlen gazdagságát szavatolja. Talán épp ebben a szokatlan fénytörésben látjuk a regényt oly eredetinek, majdhogynem impresszionisztikusan ragyogónak. S minden furcsaságuk mellett is azért fordulunk rokonszenvvel alakjai felé, mert ők a maguk számára nem hajlandók kötelező érvényű törvényeket és szabályokat fölállítani, s a meglevőkkel is szembeszállnak, elképedést, felháborodást keltve az átlagemberek tömkelegében. Bim, a regény félbolondja esendő, nevetséges, olykor bosszantó figura. De benne is ott rejlik az a zsenialitás, mely nem mindig találja meg a megvalósulásához alkalmas közeget, az őt teljességgel kifejezni tudó egyéniséget. Ilyen alakok is felvillannak a regényben, jelezve, hogy az igazi egyéniség sosem szürkül bele a bólintók és hallgatók sorába.
1942-ben Tersánszkyt haditudósítói minőségben – nagyanyja német volt, innen a különleges bánásmód – tagjai közé akarja fogadni a Herrenvolk. Az írót egy SS-tiszt keresi föl a „jóhírrel”, iszonyatos riadalmat keltve a szerkesztőségben. Ám ő visszautasítja az ajánlatot. Viszont nem utasítja vissza azokat, akik kéréssel vagy éppen segítségért fordulnak hozzá az egyre nehezebbé váló viszonyok között. Zsidó származásúaknak nyújt segítő kezet, lelépni szándékozó katonáknak ruhát. Amikor a németek megszállták Budapestet, Fenyő Miksa, akihez Tersánszkyt őszinte baráti szálak fűzték, menekülni kényszerült. „…egyedül ő tudta, hogy hová szöktem – írja Fenyő a Nyugatról szóló feljegyzéseiben. – Bizonytalan hely volt: Tersánszky megfogadtatta velem, hogy a legelső gyanús jelre hozzájuk megyek. Mentem is; szívesen fogadott ő is, a felesége is. Minthogy azonban lakásuk egyetlen szobából állt, s a bérház lakói ezekben az izgalmas napokban állandóan becsöngettek hozzá információkért, nekem ilyenkor a W. C.-re kellett menekülnöm, nehogy bárki is gyanút fogjon. Ami azt jelenti, hogy reggeltől estig meditálhattam. Estére aztán Ria másik búvóhelyet szerzett. – Tersánszky nehezen engedett el; új búvóhelyemen, melyről szintén tudott, gyakran fölkeresett. Ezekről az együttlétekről nem tudnék öregemberes meghatódás nélkül szólani. Egyszer elfoglalva talált: éppen a kilincseket szidoloztam. »Hát ez így van rendben« – mondotta. »Ha a viceházmesterekből miniszterek lesznek, akkor logikus, hogy te a kilincseket pucold«”.
Tersánszky kivételesen bátor, egyenes ember volt. Erről árulkodik az ostrom alatt írt Naplója, mely azért is becses dokumentum, mert sokat elárul az író gondolatairól, önvallomásait ezúttal nem közvetetten fejezi ki, hanem az Avar utcai pince sötétjében, karnyújtásnyira a haláltól, szokatlan őszinteséggel és mélységgel. S ez a háborús Napló minden másnál hitelesebben enged bepillantani Tersánszky ellentétektől szabdalt lelkébe is. 1945. január 29-től március 1-ig vezeti feljegyzéseit, amelyelv e pokoli haláltánc megdöbbentően igaz ábrázolatai; a Napló fésületlenségében, kendőzetlen hitelével párdarabja Nagy Lajos Pincenaplójának vagy Szép Ernő elfeledett Emberszagának.
„A repülők szüntelen géppuskázása és bombázása” közepett Tersánszky hallatlanul élesen figyeli az embereket, s döbbenettel jegyzi föl, hogy még e tragikus napokban is vannak, akik hisznek a német propagandának. Nem tagadva ironikus alaptermészetét, ezt írja: „A sorban a missziósoknál a testvér a testvért még mindig úgy köszönti : Kitartás, éljen Szálasi! Hát annak aztán Sopronban vagy Bécsben sziklapincében semmi akadálya, míg esetleg az oroszok vagy angolok oda is elérnek, és nem bombával, hanem kötéllel folytatják és fejezik be a harcot.”
A Naplót meglehetősen ritkán emlegeti a Tersánszky-irodalom. Pedig a szabálytalan önéletírás annak is fontos jelzése, hogy az ostrom súlyos napjait nemcsak iróniával szemlélte az író, hanem a folytonos életveszély és a kényszerű szemlélődés lelki feszültséget is okozott benne, melyet ő maga „hasadtlelkűség”-nek nevez. Életében már volt egy ilyen periódusa, amikor a végső reménytelenség érzése kísértette meg, midőn végül is öngyilkossággal próbálkozott. Most ugyancsak megfigyelhetni lelkiállapotának végletességét, hol kérlelhetetlenül szarkasztikus, hol kétségbeesett sorokat jegyez fel, aszerint, hogy az események gyors befejezésében reménykedik, vagy a végre készül. „Mindennap más égisz alatt mozgok a hasadtlelkűségi elv szerint. – E sorokat 1945. február 1-én veti papírra. – Most a demokráciáé az uralom. Kellemes, szellemes, szabad, szerelemben főleg, de munkában is, mindenben. Ez körülbelül az én, illetve saját osztályom életritmusa. Kár, hogy nem feküdhettem tovább a mosdás és hát a mosókonyha-rend hallgatólagos parancsai miatt. Hazajött az árjapárja Sz. Este szakállam miatt vén zsidónak neveztek a munkaszolgálatosok, és a házparancsnok pájeszomról beszélt. Fodrász volt a háznál, de csak élelemért nyír. Villany van jókor reggel és ágyúzás. Bár megmaradna lakásom és hangszereim és könyveim és ruháim és bundám és simán mehetnék Bukarestbe nejemmel…”
Kötetlen életmódhoz szokott természete nehezen bírja a kényszerű összezártságot. Olykor az utcára menekül, nem állja a nők „lotyogását”, a mosókonyhában terjedő „zsírbűzt”, a „pricc-procc”-ot, a „körömfaladékokban való tobzódás”-t. Aztán az erősbödő lövöldözés és bombázás visszakergeti a mosókonyha szerény menedékébe, s imádkozik. „Ide írok egy fohászt Máriához. Mégiscsak ő az én védőszentem. Segítsen megszabadulni a náci terrortól, a háborús dúlásból, a jóakaróim gyámkodása alul, és végül segítsen a világkörutamra, annyit megérdemlek, mint utánozhatatlan zenehumorista és fenomén.”
A „fenomén” a másik pillanatban önmagában is kételkedik. Rémülten veszi számba életét, műveit, íróságában egyre erősebben látja a fölösleges vonásokat, már csak zenei tehetségében bizakodik. „Belső énem erőszakos, szemtelen alak. – E feljegyzés február 2-áról való. – Író és fiatal, és tehetsége közepes, és nincs is távlata. Határtalan szerencsém ez a furulya és fütty. Fütyülök a fejükre ezeknek a belső eszelősségeknek. Testi épségem míg megvan, nem vehetnek erőt rajtam. Ha pedig valami ér, nyomban kivégzem magam. Szennyfolyamat így is, az egész.”
Ez a gondolat vissza-visszatér „petrolfény mellett” írt futó feljegyzéseiben. Nem bírná elviselni, hogy csonkán, sérülten kelljen vegetálnia. Egész életén végigkísérte az egészséges és töretlen test kultusza, s most rá kell ébrednie az ember lehetőségeinek korlátozott voltára; arra, hogy a háborúban nálánál sokkal nagyobb hatalmaknak, kiszámíthatatlan véletlenszerűségeknek van kiszolgáltatva. Olykor úgy érzi, mindennek vége, máskor fellobbanó képzelettel veti papírra, hogy világjáró artista lesz. Aztán a következő mondat megint arról ad hírt, hogy „azonnal megdöglik”.
Aki nem élte végig az ostromot, nehezen tudja elképzelni a napról napra újratermelődő rémületet és kilátástalanságot, s nem érti azt sem, miért végez az író újra meg újra lelkiismeret-vizsgálatot. A halál közelségében élő ember természetes lelki reakciója ez. Végigtekint életén, leszámol a múlttal, de mert életereje szinte lebírhatatlan, terveket, elképzeléseket is kovácsol az esetleges jövőre. Tersánszky józanul és pontosan figyeli magát ezekben a napokban, amikor a „hadászat egészen leveti álarcát”. Azt is észreveszi, hogy bármily egészséges, erős is szervezete, lelkében megpattant valami, amit ő idegösszeomlásnak nevez. „Február 5. Hétfő: Első nap, hogy az idegösszeomlás teljes mérvűleg jelentkezik bennem. Szervezetem és lelkületem egészséges, és érzi, hogy teherbíró képessége elhasználva. Nincs tovább! Már nem bírok mosdásra, olvasásra, írásra gondolni örömmel, sőt, feltettem magamban: a zenét is abbahagyom, bárha ebben a zsúfoltságban is pengethetnék. De nem bírom leküzdeni a hiábavalóság érzését. Nem hiszem, hogy életben maradok, de ha igen, akkor sem hiszem azt, hogy érdemes folytatni életemet. Legyen átkozott és legyenek átkozottak örökre, akik miatt ilyen véres verejtékkel összehozott egzisztencia, amely még annyi örömet hozna embereknek, és saját magának, más kára nélkül – megsemmisül. Kár már ezt az írást folytatni. Ez illik a végére pontnak.”
Szerencsére nem ez a végső pont a Naplóban. S utóbb Tersánszky azt a módot is megtalálja, ahogy az ostrom félelmes napjait humorban oldva ábrázolhatja. Ennek az eltávolítási folyamatnak lesz tükörképe az Egy kézikocsi története, s egyik legjobb, leghitelesebb elbeszélése, az Amikor jött a szörnyű ostrom. Ehhez azonban át kellett esnie azokon a valóban szörnyűséges élményeken, melyeket csak az ismerhet igazán, aki hozzá hasonlóan hónapokig a frontvonal részese volt, tehetetlenül, kiszolgáltatottan, pincébe zárva. Naplójának stílusa is jelzi, hogy az események egyre drámaibbak, egyre közelebb a végkifejlet. Futó mondatokat vet papírra, gyors lélegzetvétellel igyekszik mindent regisztrálni, miután a jelek szerint hamar legyűrte magában az ideggyengeséget s úrrá lett hisztériáján.
„1945. febr. 8. Csütörtök
Vízért reggel H.-néval. A döglött ló nyaka. A halott baka a kapu előtt. Német frontvitézek az aknázás elől menekülnek. Már az orosz géppisztoly a Gömbös Gyula útról szól. Ég a pályaudvar és ég a dobozgyár. A munkaszolgálatosok, a magyar honvédek már elvonultak, illetve szálláscsinálóik elmentek. Mindenki bosszús az oroszok késedelmeskedése miatt, mert át akar esni a bevonulás, esetleg utcai harc borzalmain. Regényemet olvasom a szkizofréniás Lüghey úrról. És, ha lehet, közben zenét gyakorolok. Olvasni-írni kevésbé lehet, mint pengetni.”
Bekövetkezik, amitől legjobban retteg: a németek a házat is védik. Egyik éjjel a pincébe rohannak, követelik a lakások kulcsait, gépfegyverállásokat alakítanak ki az emeleti szobákban. Tersánszky két ruhában (!), könnyen vihető holmijait táskába pakolva várja, mi lesz a sorsuk. S miközben teljes a bizonytalanság: ír. „…mi lesz? Mi legyen?” – ez az utolsó két szava, melyet még a németektől megszállt házban ír. Másnap már arról a „bizonyos leírhatatlan jelenet”-ről számol be, amint az orosz katonák megszállják előbb a szomszéd házat, majd az övéket is. S Tersánszky újabb „végszót” ír jegyzeteihez – megint csak nem ezek a berekesztő mondatok –, melyben összefoglalja múltját és jövendő terveit: „Ha ez végszó ezekhez a jegyzetekhez, hát akkor azt mondom: én eddig is több művemben a vérontás útálatát hirdettem. De most? Erre szánom még Istentől adandó éveimet, hogy nem vitairatok, de tények, mese összefüggései kapcsán értessem meg mint szellemi orvosuk embertársaimmal vad őrültségüket, amely ily szörnyűségekre ragadtatja őket.”
A következő napok még mindig a pincében telnek. Tersánszky telve van reménységgel, tervekkel, s ugyanakkor azt is érzi, hogy az ostrom végnapjai nagyon megviselték. A hatvanadik évéhez közeledő férfi most először tapasztalja magán a kezdődő öregedés jeleit. Sebesülteket hord a tűzvonalból, s közben feljegyzi: „gyöngülök”. Tíz évvel idősebb, mint a pincében levő férfiak között a legidősebb, mégis úgy érzi, csak úgy süt feléje az utálat és az irigység. Így volt-e valójában? Vagy az események alatt megkopott, túlságosan is érzékennyé vált idegrendszere nagyítja fel így a dolgokat? Erre nehéz lenne válaszolni. Tény, hogy a felszabadulás első mámoros percei után Tersánszky megint elbizonytalanodik, s „mérhetetlen undort” érez, mert látnia kell, hogy akik imént még lelkes németbarátok voltak, hogyan váltanak köpönyeget, mint uralkodik el az alaktalan tömegben megint az önérdek, az egyéni érvényesülés vágya. Pedig még minden bizonytalan. Csak a Naphegy tetején lobogó vörös zászló jelzi egyértelműen, hogy egy korszak befejezéséhez érkezett.
Tersánszky fájós lábbal fekszik a pincében, s azon gondolkodik, miképp szabadulhatna onnan. Életerejének lassú visszatéréséről árulkodik az a tény, hogy megint tervezgetni kezd egy nagy utazást, melynek során zenei tehetségével meghódítaná az egész világot.
Február 21-én a Híd egyik régebbi példánya kerül a kezébe, Veres Péter cikkével és Devecseri Gábor róla szóló írásával. Közben feleségével egyre többet beszélgetnek arról, hogy be kellene lépniök a kommunista pártba. „Hát, ami azt illeti – jegyzi Naplójába –: proletár voltam, dühös munkám ellenére a polgári osztály, a hazafias, a fölsőbb rétegek mind nem választottak meg kegyencükül soha. Talán ezek a vörösök fognak megbecsülni. Indok elég van erre. Az egész, amit kívánok, különben csak az, hogy békén hagyjanak, és mint zenész és stikában író, végigcsavarogjam a világot. Ámen.”
Február 23-án Sándor Pállal, a Szabadság egyik szerkesztőjével van találkája. „Szívesen csinálom a lapot – jegyzi föl –, ha ez tényleg a »szabadság«-hoz vezet. Ternay szomszédék még biztosabbak afelől, hogy igenis végleges színül kell valljuk a vöröst. Ma láttam Zilahy, Darvas Jóska és Kállai Gyula lapját. Mint egy kis vidéki közlöny. De azért szívöröm.”
Az eszmélődés, tájékozódás napjai következnek. Ezekről adnak hiteles, mondhatni bájos képet a Napló legutolsó feljegyzései:

1945. febr. 26. Hétfő
Találkozom Dézsivel, Csapikával, Lovászyval, Boda Gáborral. Mákos tésztát készítünk, kenyeret sütünk. Cikket írok.

1945. febr. 27. Kedd
Ez nem napló már, csak naptár. Írom a cikket egy álközlönybe, de becsületesen. Sári pacigulyással kínál.

1945. febr. 28. Szerda
Dézsi. Lópörkölt. A háztatarozásra mérnökök. A tűzhelyügy és kályhaügy. M.-ék, mint polgári jellem jellegzetes tünetei.

1945. márc. 1. Csütörtök
Püski itt járt. Igazolványt hozott. Érdeklik ezek a sorok. Vár Budapestre. De csak péntekre készül el a pontonhíd, ha igaz. Ez holnap lesz. Boldog volnék, ha befejeződnék ezzel a napló mint hadinapló, és megkezdhetném a földolgozását. Ha az Új Hang él, akkor három kiadónak kell még lerónom a munkámat.
vissza a tartalomhoz

Tárgyak vallomása

„Most már mit látok itten? Csakugyan az ő Dantéjuk tudná csak megénekelni egy új fejezetben. A vidék körülöttem a csöndes borzalmak, a hangtalan grand guignolnak vidéke.” Az Egy ceruza történetében (könyv alakban 1948-ban jelent meg, Finis Austriae címmel készen állt már a felszabadulás előtt) olvassuk e jellemző sorokat. S néhány bekezdéssel arrább: „Csontvázcsecsemők rágják, tépik csontvázanyák kiapadt keblét. Kisgyermekek néznek rám felnőttes váddal, könyörgéssel teli szemmel. Iszonyatos vénné redőzött gyermekarcok. Van ennél szívtépőbb látvány?” Ha Tersánszkynak az 1945 utáni korszakát igyekszünk összefoglalni, rögtön az tűnik szemünkbe, hogy ezt a „szívet tépő látvány”-t, a háború borzalmait írja meg különféle változatokban, többnyire egy tárgyra, vagy egy védtelen kis állatra bízva az előadást. Az Egy ceruza története, a Harmadik Bandika a vészben (1947) vagy az Egy kézikocsi története (1949) háborús regények, a legnemesebb értelemben vett pacifista alkotások. Németh Andor érzett rá a Forumban írt bírálatában írójuk békeszeretetének leglényegére: „Tersánszky irigylésre méltó írástudással mindvégig meg tudja tartani a fesztelen anekdotázás, a rögtönzés látszatát… Pacifizmusa nem elvont és eltökélt. Ő csak arról beszél, amit látott, és abból vonja le megállapításait és következtetéseit; nem szaval, nem szónokol, nem instrumentálja a háború szörnyűségeit, de azért mélyreható éleslátással hámozza ki az események értelmét a történések felszíne alól. S mivel ítéletalkotásával mindig a dolgok leglényegére tapint, sokkal meggyőzőbben hat azzal, amit az események érzékeltetésével és a szereplők elejtett megjegyzéseivel fejez ki, mintha elvi alapokon helytelenítené azokat a helyzeteket, amiket a monarchia ostoba külpolitikája idézett elő.” E megállapítások azonban nemcsak az első világháború eseményeit visszapergető Egy ceruza történetére érvényesek, hanem a másik két idézett műre s a felszabadulást közvetlenül követő egyik legkitűnőbb elbeszélésére, az Amikor jött a szörnyű ostromra (1945) is.
Már az ostrom alatt írt Naplójában is nyomatékosan tervezi, hogy új műveiben – melyek megalkotását másodrendű feladatának érzi zenei tevékenysége mellett – tanúságot kell tennie, milyen esztelen útra tért az emberiség a háborúban. S miközben a lassan, viták között újraszerveződő irodalmi életben az a fő kérdés: miért hallgatnak az írók, ő gyakran jelentkezik új alkotásokkal, s közben a New York Kávéház pincebárjában lép föl, mint ,;dizőz”, „nem esik le fejemről a korona” – írja mintegy válaszolva az elképedt megjegyzésekre, melyek új „foglalkozásával” kapcsolatosak. 1947-ben egyhónapos párizsi útra indulhat. A francia fővárost is elsősorban zenei produkcióival akarja meghódítani, kedves furulyáját azonban itthon felejti, s kint nem talál megfelelő hangszert, a „tyüvüvel”, azaz füttyművészetével pedig nem akar hivalkodni. A párizsi Magyar Intézetben fogadást tartanak tiszteletére, Sauvageot professzor tart róla előadást, s részletet hallhat a francia közönség a Kakuk Marciból. 1948-ban életjáradékot szavaz meg számára a Minisztertanács, 1949-ben pedig Kossuth-díjat kap.
A zajos sikerek, az áhítozott művészi elismerés sem akadályozza Tersánszkyt, hogy valóra váltsa tervét: be kell mutatnia a háborús légkör elembertelenítő hatását. S mindezt most is a legsajátabb módján teszi: humorral, kedvességgel, az élet alapos ismeretében, elnéző iróniával az emberi gyengék iránt. De tud kemény, könyörtelenül gúnyos is lenni, kivált az Egy kézikocsi történetében, amikor a nyilasokat, a „testvérek” gátlástalanságát, hitványságát ábrázolja.
A három háborús tárgyú regény közül kétségkívül az Egy ceruza története, tehát a keletkezése szerint legrégebbi (1938-ban írta) a legjobb, művészileg is a legteljesebb. A háború után írt Tersánszky-regények valamelyest lazábbak, mintha az ostrom sokkja nem múlt volna el nyomtalanul fölötte. S az Egy ceruza története azért is kiemelkedik a sorból, mert benne a háborúnak szinte minden arcát ábrázolni tudja. A ceruzát, a történet előadóját 1918 tavaszán egy bécsi papírüzletben vásárolta meg Feldmann Adalbert közlegény, civil foglalkozása szerint kereskedő. S bizonyára az egész első világháborút a békés császári fővárosban tölthette volna el, távol a fegyverek zajától, ha egy váratlan fordulattal nem rendelik gazdáját a frontra, szolgálattételre. S bár beosztása a hadtáphoz szól – melyről Tersánszkynak megvető a véleménye –, Feldmann Adalbert szent rémülettel indul útra, zsebében az irónnal, szívében a legrosszabbra is felkészülve. A háború azonban egyelőre kedvesebbik arcát mutatja felé (aminek megvan az oka: felettesei ugyanis nagy offenzívára készülnek, s ebben a bécsi kereskedőnek azt a szerepet szánják, hogy minél több „szajrét” szerezzen számukra az előrenyomulás során). „Hátulról”, a törzs és a hadtáp vonalából a háborús események inkább kéjutazásnak látszanak. „…Feldmannak nem jelenhetett meg más kép a képzeletében a tűzvonalról, mint azok az illusztrációk és olajnyomatok, amik a harcteret úgy ábrázolják, hogy ottan úgy fröcsköl szerte folytonosan a vér, mint a közvágóhídon. Ezzel szemben természetes, hogy a kegyelmes úr és kísérete a tűzvonalból jövet legföllebb kissé poros volt a kocsikázástól. Feldmann hiába erőltette magát, hogy valami marconaságot, hősiességet, zordonságot fedezzen fel a kegyelmes úron és társaságán. Mint hát olyan egyénekhez illik, akik a harcok mezejéről jöttek. Ez nem sikerült Feldmann-nak.”
S nemcsak a kegyelmes úr és a körülötte lebzselő tisztek mutatnak idilli, békés képet, hanem Feldmann elődje is, a költői nevezetű Rosegger, akinek az elmúlt napokról az a legfontosabb és megjegyzésre érdemes emléke, hogy „egy kicsit bepiált”, s ezért „kikapott”. S Rosegger igyekszik lelket önteni a még mindig nyugtalankodó Feldmannba: részletesen elmeséli neki, milyen is a háborús élet, mely szerinte is csupa gyönyörűség, kedvesség, békesség:
„…Ha jól meggondolom, igazán kár volt valamitől félni. Semmi itt az egész front… Itt a folyó, a Piave van a két front között. Semmit sem lőnek. Nagy néha egy-egy gránátot eresztenek át, de azt is csak hátra, a tüzérségre. Az első vonal tréfa. A bakeszok danolnak, kártyáznak és gyümölcsért járnak a kertekbe. Ha tudtam volna, nem drukkolok úgy. Még a legrosszabb jönni-menni az utakon hátrább, mert mondom, ide inkább küldenek az olasz csimpolyások egy-egy csomagot.” S az első időben valóban az a látszat, hogy a frontvonal csupa gyönyörűség. A gyáva Feldmann Adalbert a félelem kínjait szenvedi a törzsnél, miközben bátyja, Feldmann doktor „igazán pazarul érezte magát az első vonalban”.
Ebben a látszólagos állóvízben, melynek nyugalmát egyik oldalról sem zavarják meg látványos támadások, s mintha a golyók is véletlenül kereszteznék egymást, nagyszerűen tenyészik a panama, a zugkereskedés. Mert a háború nemcsak a borzalmak szülője, hanem igazi üzlet is. Tersánszky kivételes leleménye, hogy a kézből kézbe kerülő ceruzával mondatja el a háború történetét, melynek első lapjai a kisebb-nagyobb panamákról szólnak. Ezeket a ceruza híven följegyzi. „Bombaüzletekről” számol be Feldmann Adalbert a feleségének, amikor arra inti, hogy vásároltassa fel az ócska árukat is a hátországban, hiszen azoknak most van keletje. Aztán kiegészíti még levelét a következő, nem kevésbé jellemző szavakkal: „Itt is ajánlottak már nekem üzletet. De egyelőre itt nekem kényes a helyzetem, és inkább azon vagyok, hogy kissé benyaljam magam a kommandónál, hogy ki ne vágjanak innen a frontra.”
Üzletről ír a „kegyelmes úr” is szeretőjének, aki a „magasabb körök” tagja. Neki is az offenzíva az egyetlen reménye. Az Egy ceruza történetének középpontjában ugyanis a tervezett piavei áttörés áll, melyet hónapokkal a nagy roham előtt elhatározott a hadvezetőség, s izgatott futárok keresztezik egymást terveivel, amelyekről csak az nem tud, aki nem akar. A remélt nagy előnyomulás egyben a meggazdagodás, az anyagi restauráció vagy a kis „szajrék” reményét gyújtja mindenkiben. A főtisztek előre isznak a medve bőrére: az előnyomulás közben rekvirált felbecsülhetetlen értékű műkincsekre, a bakáknak egy-egy liba álomképe jut. „Sejted, az én financiáim is kétségbeejtőek – írja sietősen a kegyelmes úr. – Tegnapelőtt ugyan nyertem egy elhatározó összeget gróf Pünkösthytől, ettől a hülyétől, akinek valóban nagyon kell az a százezer hold, hogy megéljen a világon. De hát ez az összeg még mindig bagatell ahhoz képest, amiért hiénáim szorongatnak.” A fronton gubbasztó Feldmann doktor inkább úgy gondol az offenzívára, mint a közelgő „nagyvásárra”, s azon töpreng, „mit lehet ott szerezni? Cérnát, szövetet, gumiárut? Lesz-e megint dínomdánom a gazdag olasz vidéken? S a többi…”
Tersánszky remekül ábrázolja ezekben a háborús regényekben, hogy a benne részvevőkből nagyjából hiányzik mindenfajta hősiesség: ki-ki a maga egyéniségének szűrőjén, a maga stílusa szerint reagál az eseményekre. A kereskedő Feldmann Adalbert számára az a legfontosabb felismerés, hogy Villach vasúti állomáson a sült „két koronával olcsóbb, mint Wienben. És itt kenyér is van. Sőt fehér tiszti kenyeret is lehet kapni néhol vendéglőkben”. Feldmann örökké retteg, pedig nem sok oka lenne rá, hiszen mint leveléből megtudjuk, a front a hegy túlsó oldalán húzódik, ők pedig az innensőn ütötték fel tanyájukat a törzzsel, egy főúri palotában, és a repülőgépek elől is pillanatok alatt bemenekülhetnek egy óriási pincébe. De amikor megkezdődik a hajcihő, erőt vesz rajta a gyenge ember rémülete. Négy kilót fogy három nap alatt. „Arca hamuszín lett. Kifejezése olyan lett, mint szent Sebestyén szobrának, mialatt az összes nyilak átfúrják a mellét.”
Megint másként látja a háborút Miska, Feldmann doktor legénye, Rekőttesnek, Tersánszky utolsó regényalakjának e korai előde. „Már megint megnyomjuk ittend a digókat” – írja édesanyjának, s hozzáteszi büszkélkedve: „…akor minden van ebben az országban ezeknek a disznóknak, amit otthon nálunk aranyér se lehet kapni, rizsa, kávé és gálic a permetezésre és cérna. Van it ez még véggel most is, ha az embernek volna ideje, hogy keresse és pénze, hogy vegye és heje, ahová tegye és szerencséje, hogy haza vigye, mert ez most a legnehezeb, mert megmotozák a legénységet az álomásokon, ha még tisztúrral is megyen.”
Aztán megindul az offenzíva, mely természetesen összeomlásra van ítélve, hiszen az olaszok nagyszerűen ismerik a magyar hadvezetés terveit. Iszonyú véráldozattal jár az áttörés erőltetése, nap nap után nő a halottak és sebesültek száma. Mindenkit kivétel nélkül az a gondolat éltet, hogy talán sikerül túlélnie ezt a pár napot. Az ember azonban a legnagyobb présben sem változtatja meg egyéniségét. A közlegények, miközben a folytonos tüzelés néhány nyugodtabb percében összeverődnek, így szűrik meg a maguk szemléletmódja szerint az eseményeket:
„Egy szanitéc arról beszélt, hogy az olaszok pórul jártak itt. Az offenzíva előkészítő tüzében mi néhány kézigránátot is használtunk. Hát az olaszok szintén »elgázolták« néhány átkelési helyünket a Piavénél. Természetesen ők tízszer annyi gázbombát eresztettek ide, mint mi.
A mi hidászaink azonban kieszelték, hogyan babráljanak ki az olasz tüzérséggel. A legrosszabb helyeken nem saját csapatokkal húzatták át a pontonjaikat, hanem olasz foglyokkal. Így az olasz repülők bombái és az olasz tüzérség gránátjai rengeteg saját embert pusztítottak el. Legutóbb pedig ez a nagy olasz »gázolás« a Piavén, majdnem kizárólag olasz foglyokat pusztított el.”
Ezrek és tízezrek vesztik itt életüket. S Tersánszky hősei majdnem kedélyesen, szinte anekdotázva mondják el ezt. Félelmetes ellentét feszül az elbeszélő stílus és a történeti háttér valósága között, s épp ezzel ér el az író döbbenetes, meggondolkodtató hatást. A nagy visszavonulás után a túlsó partra kerül ismét a győzelmesen hódítani vágyó hadsereg. S az iménti, képzeletbeli nagyságnak furcsa ellenpontjaként az olvasó elé a következő látvány tárul:
„Halálos csönd van. Ideát is, odaát is. Se egy repülő, se egy lövés.
Apró alakok mászkálnak és integetnek a túlpart bokrai és sásai közül. Távcsővel jól láthatjuk, saját, ottrekedt bajtársaink.
De ki mehet tőlünk ezekért?
Ezeknek a kis figuráknak napok óta kell már étlen-szomjan bújkálniok ott. És ide húznak át. Holott nekik a fogság a tűrhető életet jelenti, igazán nem több áron odaát, mint ideát a harctéri szolgálatuk és életük robotja.”
Ez az ellenpontozottság még karakterisztikusabban bontakozik ki az Egy kézikocsi történetéből, melyben Tersánszky a Naplójában feljegyzett életanyagot formálta regénnyé. Az író rendkívül érzékletesen ábrázolja az utolsó év haláltánc jellegét, s ezt az érzést elmélyíti azzal, hogy regényében egy színésznőt is szerepeltet a ház lakói között, aki néha valóban szerepet játszik, s a közönség meg is tapsolja, pedig ez a szerep végzetesen összeolvad az élet valóságával. Az emberek kivétel nélkül álarcot viselnek, ki ilyen, ki olyan okból. Van, aki zsidó, és azért. Van, aki e tébolyult napokban igyekszik beletanulni az uralkodás szerepkörébe, és a zöldingesek közé áll. Ember és szerep teljesen összezavarodik, s e pokoli kavalkádot csak fokozza a néha-néha kedélyeskedő stílus, mely mintha erősítené is, hogy mindez egyszerűen nem lehet igaz, inkább csak színház. Persze az újsütetű színészek igyekeznek beletanulni szerepeikbe, hogy le ne lepleződjenek. Igaz, az üldözötteknek egy rossz lépés a halálukat jelenti, míg a nyilasok csak nevetség tárgyai (ha van, aki hangosan mer nevetni rajtuk). Mégis ők talán a legszorgalmasabb „tanulók”, akik neofita hévvel igyekeznek meghódítani maguknak mindent, ami elérhető: „…eleinte még némi gyakorlatlanság jellemezte ezeknek a jeles zöldingeseknek a viselkedését, ha gyilkoltak és raboltak. Később ezt mindjobban levetkezték. És könnyű szívvel, mind nagyobb szakértelemmel nyitottak embervágó hidakat.”
Hasonló stílusfeszültséget figyelhetünk meg a Harmadik Bandika a vészben című regényben is. Ebben nem egy tárgy játssza a főszerepet, hanem egy bájos kanári, igaz, nem mindig ő mondja el az eseményeket, hanem időnként az író veszi át az elbeszélés fonalát. Az emberi naivitás azonban e regényében is vezető szerepet játszik, mintha csak azt akarná bizonyítani az író, hogy az ember alaptermészete és a háború kiszámíthatatlansága, az események megmagyarázhatatlan logikája kibékíthetetlen ellentétben van egymással. Talán ebben a regényében valósította meg Tersánszky legteljesebben a Naplóban maga elé tűzött új célt: az öldöklés érthetetlen mechanizmusának leleplezése itt a leghitelesebb. Senki nem akarja hinni, hogy bekövetkezhet Magyarország megszállása, még kevésbé, hogy előbb-utóbb a front is itt hullámzik majd. Blau, akiben a zsidó üzletember jellemző, kicsit elrajzolt típusát teremti meg az író, így jellemzi a helyzetet: „… – Hohó! Most nem úgy verik a zsidót, anyuskám! Murai, a nagykátai zsidóhóhér is, az újvidéki tömeggyilkosok is a Margit-körúton csücsülnek. Hadügyminiszterünk észbekapott. Letöri ezeket a sötét banditákat!” De nemsokára rá kell ébredniük a könyörtelen realitásra. Egy társaság tagjai így fogalmazzák meg a hatalom új birtokosairól vallott „általános véleményt”: „– Na ja! Csak rájuk kell nézni!… Ezek kezében a sorsunk! Ezek irányítják a jövőnket! Ha akarom katona, ha akarom, bandita… Szörny!… Nézzék! Elfelejtette lekapcsolni a pisztolyát, úgy jött be. Ez jellemzi! Mindenik egy nagy eleven pisztoly, nem ember… Állj ellen neki, és mondj ellen: puff!”
Az élmény közös az Egy kézikocsi történetében és a Harmadik Bandika a vészben című regényben is. Mindkettőt jellemzi valami „operettes” vonás: az elbeszélő modor kedélyessége, az események elbagatellizálása. Ugyanakkor azonban a már-már súlytalan csevegések során a szereplők pontosan, lényegre törő nyíltsággal mondják el, fogalmazzák meg felismeréseiket. Lilian, Bandika gazdasszonya „…egyszerre a maga sorsát is úgy látta beteljesedni, ahogy a Szlovákiából menekült rokonuk mesélte. Számot égetnek fehér bőrére, mint a marhának. Hadszíntéri kéjtanyák durva dúvadainak vetik oda szerelmi martalékul. Zsúfolt, bűzös vagonban kell éh- és kínhalált szenvednie”. S még félelmesebbek talán azok a leírások, melyek során azt ábrázolja az író, hogyan hajtották a kivégzésre szántak csapatait a Duna felé, s „valami bevált módszerrel bízták áldozataikat a szennyes hullámokra”. Ezek a jelenetek mindig őriznek magukban némi vígjátéki ízt, mint ahogy a teljes életben is egymásra rétegezve, egymás mellett él az idill és a tragédia. Ám a puskaropogás egyszerre kijózanít, s újra meg újra önvizsgálatra késztet, mert azt a kérdést sugallja: mindez hogyan történhetett meg? Mint lehet, hogy a halálra szántak csapatai nem mertek fellázadni legnagyobb kincsük, az élet védelmében, s miért nem akadt senki, aki felemelte volna szavát értük? Ezekre a kérdésekre Tersánszky éppúgy nem találja a választ, mint az azóta született, önvizsgáló magyar regény legjobb darabjai sem. A felelet hiánya csak fokozza a regény paradoxonját, hiszen egyfelől – a kanári alakjában – csupa báj és kedvesség lengi be a történetet, másfelől viszont a magyarság története talán legkeserűbb és legtragikusabb napjainak lehetünk tanúi. Igaza van Kelemen Jánosnak, aki a regényről írt bírálatában felismeri, hogy az ilyen típusú Tersánszky-regényekben „a fantasztikum redői közül jobban előcsillan a nyers valóság”. Sokkal hitelesebbek, érzékletesebbek azok a lapok, melyeken csak ábrázol, és nem moralizál. Az öregedő Tersánszky ugyanis hajlik a kenetességre, erkölcsi eszmélkedéseiben mind több a szólamszerűség. Annál félelmesebb és felrázóbb a regények hangjának és életanyagának ellentéte: „különös megejtő és helyenként varázslatos ellentét van a regény anyaga és hangja közt – írja a Harmadik Bandika a vészbent elemezve Kelemen János, s ugyanezt írhatta volna az Egy kézikocsi története kapcsán is. – A legmélyebb emberi iszonyatot, a legszennyesebb és legvisszataszítóbb jeleneteket, történéseket az író nyugodt, sőt csúfondáros hangon adja elő. Mintha egy éles szemű és tiszta gyermek mondaná el élményeit a pokolról.”
Tersánszky emberei, a háború poklában ábrázolt, mozgatott alakjai valóban gyermekek, s nemcsak az öldöklést látják naiv egyszerűséggel, hanem annak indítékait s magát a politikát is. Kakuk Marci és társai nem politizáltak, vagy ha belekeveredtek a politikába, alaposan pórul jártak. Nevenints János, az Egy kézikocsi története főalakja, a Harmadik Bandika a vészben szereplői vagy Feldmann doktor viszont szenvedélyes politikusok, a maguk módján – tagadhatatlanul békaperspektívából – elemzik és kommentálják az eseményeket. Az Egy ceruza történetében magyarok és olaszok, osztrákok és mindenféle más náció szülöttei szenvedélyesen vitáznak a háborúról. Nem a győzelem a fontos egyik pártnak sem, hanem az, hogy győzzön végre valaki, és akkor talán jut majd ismét ennivaló az egyszerű embereknek is! Az egyik szenvedélyes olasz így fogalmazza meg ezt a gondolatot a maga „hadrincs” modorában:
„Én mondom nektek, jobb, ha ezek az osztrákok verik le itten a mi seregünket. Mert minek kellett nekünk Itália irredenta? Talán nem jól éltek az osztrák korona alatt Triesztben és egyebütt olasz testvéreink? Most megkaptuk a magunkét. De ez mind subick nekünk itt. Nekünk itt miről van szó? Ha nem törik át itt a frontunkat az osztrákok, hogy onnan, a mi területünkről jöjjön nekünk egy kis ennivaló, akkor egyszerűen éhen kell döglenünk. Az osztrák területekről élelmet nem kaphatunk, mert nekik sincsen. Na, ezt rágd meg a három fogaddal, amit mondtam, vén skatulya – fejezte be teljes diadallal Pe szónoklatát.”
Másként kommentálják az eseményeket a tisztábban látó magyarok, az olyan műveltebb intellektuellek, mint Feldmann doktor. Az ő szavai sem szárnyalnak a magas politika szféráiban, de annál pontosabban jellemzi a katonák közérzését: „– Azt hiszem, tulajdonképpen, mi, magyarok, vagyunk a világ legnagyobb palijai. Mi harcolunk legjobban és mi vesztjük a legtöbb vért atque avenam ebben a háborúban. Holott nekünk igazán mindegy, győzünk-e, vesztünk-e. Nekünk mindenképpen rossz! Ha vesztünk, akkor érthetőleg rossz. Ha győztünk, akkor sem jó. Csak annál sikeresebben nyel magába bennünket a germán tenger. Katonauralom lesz. Az ellen nem lehet majd kaszinózni az országgyűlésen.” Ezeket a sorokat 1938-ban írta Tersánszky. Hat év sem telt el, és Feldmann doktor jóslatai beváltak, természetes tehát, hogy az Egy kézikocsi története és a Harmadik Bandika a vészben szereplői még szenvedélyesebben vitatják a „nagy politika” furcsa kisszerűségeit.
Ez nemcsak az ő elbeszéléseikből, szavaikból világlik ki, hanem az írói előadásmódból is. Az Egy kézikocsi története, az Amikor jött a szörnyű ostrom – telve vannak ironikus írói kiszólásokkal, megjegyzésekkel. Mégsem ezek regényeinek és elbeszéléseinek legérdekesebb rétegei, hiszen Tersánszky primér politizálása vagy erkölcsnemesítő kiszólásai rendszerint túlságosan tételszerűek. Akkor van elemében, amikor szereplőinek szavaival, gesztusaival fogalmazhatja meg a saját véleményét az adott kor politikájáról és eseményeinek láncolatáról. Az Egy kézikocsi története azzal kezdődik, hogy a lap főszerkesztője megpillantja Nevenints Jánost, amint az ominózus járgányt húzza. Az újságírói képzelet rögtön lángra gyúl, s elhatározza, hogy nagyszerű cikkben írja meg a jelenetet. S már hívatja is a tördelőszerkesztőt.
„Mit lehet kiemelni a számból, körülbelül féloldalnyit? – kérdezte a főszerkesztő.
A tördelő ókumlált, tétovázott, végül így szólt:
– Hacsak azt a cikket nem emelem ki neked a lapból, amelyik Hitler újévi nyilatkozatával foglalkozik, hogy: »A német válságot könnyűszerrel megoldja, a szovjet támadást megállítja, az angolszászokat kiveri Itáliából, satöbbi, satöbbi… és a végső győzelem biztos!«
– Hát ez úgy is marhaság! Jövök én helyette! – döntött a főszerkesztő.”
Tersánszky alakjainak nagy erőssége, hogy reálisan, mondhatni praktikusan gondolkodnak az élet dolgairól. Nevenintset, aki kissé naiv és élhetetlen, arra inti szíve választottja, Ági, ne foglalkozzék a politikával, a magafajta szegény embernek ugyanis az a legfontosabb, hogy jól megfizessék a munkáját. Általában mi sem áll tőlük messzebb, mint a jelenségek okait nyomozni, vagy netán történeti távlatokban gondolkodni. Nekik annyi elég, hogy Kállay, a miniszterelnök „kipakliz mindent”, s amikor mégsem, akkor Nevenints így kommentálja a megszállás tényét: „– Na! Ez olyan… akár valakivel együtt verekszel mint barát egy harmadik ellen, és hirtelen leken neked egyet…” Ezek Tersánszky legjobb lapjai, legélesebb megfigyelései. A felszabadulás után írt prózai írásai közül alighanem a Harmadik Bandika a vészben tartalmazza a legtöbb találó megfigyelést, s azért is érezzük egységesnek ebben az írói ábrázolást, mert többnyire a maga előadása is idomul szereplőiéhez: az író is alakjainak nyelvi szintjén és mentalitása szerint mondja el véleményét vagy összefoglalását a „világhelyzetről”, háború pillanatnyi állásáról. Egy jellemző példa: „Az egyesült nemzetek hadereje növekedett, a tengelyhatalmaké csökkent. Az amerikai, angol repülőerődökkel szemben tehetetlenné kezdett válni a németek és olaszok helyzete. A vörös hadsereg püfölte a német, román, magyar és más szedett-vedett alakulatokat. Az afrikai hadjárat bedöglött. Sőt, ellenállhatatlan hőse, Rommel, már Európa-erődről beszélt, mint amely bevehetetlen.”
Tersánszky egy „vici” – a Harmadik Bandika a vészben visszetérő alakja – színvonalán politizál, különös affinitással ábrázolja a házmesterek – az Amikor jött a szörnyű ostromban éppúgy a cselekmény egyik mozgatója, mint az Egy kézikocsi történetében, sőt, mindkettőben a rontás erőinek jelképe –, az alkalmi házparancsnokok, a részeges dologkerülőkből lett új hatalmasságok gondolkodásmódját, s ebben mutatja be azt az elképzelhetetlen fertőzést és rombolást, melyet a világháborús közérzet okozott az emberi jellemben. Ezek az egyszerű, érzéketlen emberek tulajdonképpen nem is felelősek az eseményekért, hiszen fel sem fogják, mi történik körülöttük, egyszerűen megragadják a lehetőségeket, és kihasználják az élet és a sors fordulatának váratlan ajándékát. Nem véletlen, hogy valamennyien átmentik magukat a következő évekre is, hiszen jellemükből hiányzik mindenfajta tudatosság, nem ismerik a meggyőződés szilárdságát, egyszerűen élni akarnak, s lehetőleg minél jobban élni. Gondolkodásmódjuk rendkívül jellemző egy meglehetősen széles, ingatag rétegére, melyet bizonnyal lumpenproletárnak nevezne a történész. Tersánszky azonban egyedeket ábrázol, akik kivétel nélkül egyéniségek, gesztusaik, szavaik az élet sokrétűségét tükrözik, még ha kissé egykaptafára készültek is az író műhelyében. Épp gyakori szerepeltetésükkel éri el az író, hogy a háború, majd a német megszállás és a nyilas uralom igazi valóságát lássuk, s azt ne az elvonatkoztatás szintjén értsük meg, hanem kendőzetlen nyíltságában. Kevesen tudták ilyen hitelesen érzékeltetni a háborús pszichózist, a reménykedés és a rémület egymásba játszó érzéseit, az újra meg újra felbukkanó rémhírek okozta ijedelmet és a német „csodafegyverek”-be vetett, már-már babonás hitet. Azáltal sikerül egyes rétegek közgondolkodásának mélyére hatolnia, hogy szereplőit mozgatja, beszélteti, s bepillantást enged lelkükbe, mely egyszerűségük és nem leplezett brutalitásuk miatt egyértelműen nyilatkozik meg. Az Egy kézikocsi történetének ezért válik kivételesen sikerült alakjává Vicián, akit nyilas „testvérei” vicispánnak kereszteltek, mert felesége és fia dolgozik helyette, ő pedig „egész nap ivott és politizált” s a „nyilaspárt úgyszólván legmozgékonyabb pillérét tisztelhette benne”. S bár az író érezhető távolságtartással és ironikus fölénnyel ábrázolja őket, azt is megmutatja, hogy a hatalom birtokában hogyan válik bennük uralkodóvá az addig szolgálatkészség és alázat mögé rejtett szadizmus. Aki átélte a háborút, maga is tudja, hogy Vicián és a hozzá hasonlóan gondolkodók hús-vér alakok, akik a frissen szerzett-fegyverrel rémületben tartották az embereket, holott szavaik mérhetetlen ürességről és naivitásról árulkodnak, amelyen mégsem nevethetünk, hiszen minden mondatuk burkolt fenyegetést is tartalmaz. Az Egy kézikocsi történetének Viciánja így válik sokkal fenyegetőbb rémmé, mint az Amikor jött a szörnyű ostrom Omarichja. Jellemét nagyszerűen megismerhetjük Nevenintscsel folytatott ködös párbeszédéből:
„– Menj már a francba dolgodra a kocsival. Kell vagy nem kell?
– Ez a feleleted? – morogta hirtelen elsötétülő arccal a vicispán: – Szerencsétlen marha! Ha a németek megnyerték a háborút…
– Mivel? Hogyan? Mikor? – vágott közbe ezúttal ingerülten Nevenints.
– Vannak ezeknek olyan fegyvereik, amiket…
– Nem vesznek elő most sem, amikor a harctéren az oroszok is, az angolok is verik őket!…
– Kis buta állat, te! Hát ezt készakarva teszik a németek. Mindenütt elfutottak, elbújtak előlük az angolok, a bolsik, hát most előre engedik őket, hadd gyűljenek össze és akkor egyszerre reccs a nyakukba!… Kvakk! Végük!… És itt Szálasi lesz az úr!… De ez még előbb lesz. Hitlernek már beköpték, hogy itt csak az segít! – szavalta a vicispán tűzzel.”
Ezekben a párbeszédekben, részeg, zavaros monológokban az a döbbenetes, hogy fantazmagóriák keverednek bennük történeti igazságokkal – mint a Szálasi hatalomátvételét sejtető félmondatban –, Tersánszky ugyanis nagyszerűen érzékelteti, hogyan szűrődik le a „magasabb politika” azok közé, akik kiszolgálni vágyják, s ezek tudatában hogyan keverednek igaz és hamis képzetek, valóság és remény. A maga módján minden réteg politizál, s nemcsak a társadalom alját fertőzi meg a nyilas és náci propaganda. A nyugalmazott iktató ugyancsak arról szaval, hogy a zsidókat ki kell irtani, mert „mindent fölszippantottak a polgárok életteréből maguknak”. S hasonló a véleménye az „agg, delírium-trémenszes ipariskolai igazgatónak” is. Az író senkinek nem ad fölmentést, amikor a lelkek és a gondolkodásmód megrokkanását ábrázolja. A maga ironikus, kicsit urizáló módján arra figyelmeztet, hogy a háború végső eseményeiért kollektív felelősség terhel mindenkit.
Tersánszky részint talán azért is mutatja be oly lesújtó megvetéssel és gúnnyal a politika végrehajtóit, hogy maga is elmondhassa egy-egy kitérő erejéig véleményét a politikától és a politizálásról. „A politika erénye az – írja nem kevés szarkazmussal –, ha pontosan a világkonjunktúra szerint tájékozódik. A művészet nem tűr kitérőket, köpenyegforgatásokat, mert akkor kontár, fércmunkát végez.” S mintha csak igazolni akarná e vélekedését: valamennyi háborús regényében részletesen kifejti, hogyan árulták el vezetői a magyar népet, mint készítették elő tehetetlenségükkel, ostobaságukkal és felelőtlenségükkel a német megszállást és a Szálasi-uralmat. „A hadseregünk egy szánalmas csürhe – mondja Tőkéss, a Harmadik Bandika a vészben egyik szereplője. – Egyik fele és a vezetőség eszelős nácibarát. A másik fele? Mindenre elszánt hóhérok, kémek, besúgók abszolút terrorja alatt. Egy szót kiejtesz, és egy óra múlva visznek.”
Ugyanakkor azonban a háborúban – Tersánszky véleménye szerint minden háborúban – idiotizmus is lappang. Ennek megtestesítői az Egy ceruza történetében – és általában minden háborús regényében – a főtisztek, a törzsnél dekkoló naplopók, s általában mindazok, akik az ellenségeskedéseket kieszelték vagy kirobbantották. Az Egy ceruza története annak a tragikus összeomlásnak is a regénye, melyet épp e vezető réteg idézett elő felelőtlenségével és ostobaságával. „Így zajlanak le a nagy tettek – írja Kobarcsik főhadnagy egyik levelében. – Ez a sok locsogás, ez a nagy hencegés, ez a beamteri gondossággal előkészített hadművelet nagyon osztrákos, nagyon montekukkolis, nagyon potyorekes, nagyon medvebőr szagú nekem.”
A háború értelmetlenségének, idiotizmusának ábrázolása több ponton rokonítja az Egy ceruza történetét Hašek Švejkjével. Már korábban is utaltunk rá, hogy Tersánszky háborús regényeiből kimutathatók ilyen öntudatlan egyezések, melyek nem Hašek regényének ismeretére utalnak, hanem a két író látásmódjának bizonyos mértékű hasonlóságára. Hašek is, Tersánszky is megvető gúnnyal ábrázolják a hadsereg vezérkarának ostobaságát, mindketten ugyanazokkal a stíluseszközökkel élve: a főtisztek eleve értelmetlen rendelkezéseket adnak ki, amelyeket józan ésszel aligha lehet felfogni, s ugyanakkor bőséges magyarázatokkal támasztják alá parancsaik indokolatlanságát. A „kegyelmes úr” levele, melyet bécsi szeretőjének ír, vészesen emlékeztet a Švejkben felbukkanó tábornokok homályos előadásaira. Hašek alkotásának ellenállhatatlanul mulatságos jelenetei azok, amelyekben a tábornokok, a „kisöregek” végiglátogatják a frontra induló katonákat, s menetgyakorlataikban, alaki kiképzésükben gyönyörködnek. Kobarcsik egyik levelében majdhogynem szóról szóra ugyanúgy írja le a dandárparancsnok látogatását (még az a térkép is feltűnik ebben a leírásban, mely a Švejkben nagy botrányok kiváltója lesz, hiszen éjjel „Katzendreckes” lett):
„Ma itt volt a dandárparancsnokunk.
Az öreg bácsi úgy föst még csukaszürkéjében és összes kitüntetéseivel is, mint a wieni sörcsarnokoknak az a sok tipikus, kedélyes alakja.
Körben állunk tisztek a falu piacán. Az öreg közelgő offenzívánkról beszél nekünk. Az olaszok, ha akarják, az ablakokból is meghallhatják minden szavát. És itt minden második olasz tud németül.
Ki bánja ezt? Az öreg beszél. Iszonyú fölényes, kedélyesen fölényes, iszonyúan kedélyes.
Minden tiszt új, fényes térképet kapott. Az öreg a saját térképéről olvassa le és mutogatja végig a helyneveket. Mi a saját térképűnkön nézzük, hogy fogunk átkelni a Piavén, hol törjük át az olasz vonalakat, mikor érünk Trevisóba, hol zárul be az az olló mozdulatunk, amivel megint lekapcsolunk néhány százezer olaszt és néhány száz négyszögkilométert Itália területéből.
Az öreg nevet, és azt mondja, hogy az sincsen kizárva, egyáltalán meg sem állunk Rómáig, sőt onnan is továbbmegyünk, úgyhogy az olasz csizmának az orráról ugratjuk bele végleg a Tirrén tengerbe Julius Caesar dédükeinek egész hadseregét.
Öregünk rettenetesen henceg. Végül már a hadászati kérdések helyett valóban tisztára sörcsarnoki kedélyességgel beszél hozzánk, tisztekhez.”
Az Egy ceruza történetében is feltűnik Dub hadnagy alteregója Eggerth főhadnagy személyében. Duóról Hašek megjegyzi, hogy nagy csehfaló volt, és történelemtanár. Eggerth „egy magyarfaló tanár. Ausztriában tanít valahol. De nagynémet érzelmű, német nacionalista. Csak éppen le nem köp, hogy szabad legyen olyan eszmét egyáltalán érinteni, cserbenhagynánk nagynémet bajtársainkat”.
A „sörcsarnoki kedélyesség”, mely végig belengi az Egy ceruza történetét, életveszélyessé válik az Egy kézikocsi történetében és a kanáriról szóló regényben. Vicián, a fekete ingben pompázó kozák, vagy a Harmadik Bandiba a vészben Karcsija egyáltalán nem vidám figurák. Szellemeskednek ugyan, de úgy, hogy minduntalan a pisztolyukra csapnak nyomatékul. Az Egy ceruza történetében Tersánszky némi elnéző gúnnyal ábrázolja a törzstisztek bárgyúságát, a felszabadulás után született ostromregényekben a metsző gúny válik egyértelművé, mely nemcsak ezeknek a furcsa és félelmes figuráknak szól, hanem mindazoknak – ilyenek is voltak! –, akik egyetértenek velük. A legjellemzőbb közülük talán az említett Karcsi, a házvezetőnő fia, aki a Szálasi-hatalomátvétel után „sokkal nagyobb garral és handa-bandázással járt-kelt”, s „egyenruhájának díszei is kirikították a világba, hogy rang-emelkedett. A karján nyilaskereszttel ékes karszalagot hordott. Üres revolvertokjába vadonatúj pisztoly került”. S az író még némi szkepszissel hozzáteszi e jellemzéshez: „Az uralomra jutott Szálasi Ferenc nemzetvezetőnek egyik óriását tisztelhette benne, aki akarta. Akadtak ilyen magyarok is.”
Ezek a sorok is jól jelezhetik, hogy az Egy ceruza történetétől Tersánszky társadalombírálata egyre erősödött. A második világháború kezdete előtt írt regényében – melyben az első világháborúra utal vissza – ugyancsak vannak aktuális elemek. 1938-ban, a mű befejezésének évében a magyar politikában egyre erősebb lett az antiszemitizmus: Darányit, a miniszterelnököt magát sem lehet filoszemita hajlandóságokkal „vádolni”, de a jobboldali körök kevesellték a kérdésben tanúsított határozottságát. A jobboldali főtisztek nevében Soós Károly tábornok memorandumot nyújtott át Horthy kormányzónak, és abban „zsidóbarátsággal” vádolta Darányit. És Tersánszky épp ebben az évben íratja le a kegyelmes úrral, a vezérkari tiszttel a következő sorokat: amikor a Piave mellett szemlére indultak, egy hadnagy jelentett, aki kiugrott az árok peremére és hihetetlen bátorsággal teljes profiljában mutatkozott meg az ellenségnek. „Most még képzeld hozzá ehhez – írja a kegyelmes úr –, hogy ez a hadnagy egy zsidó. Dr. Feldmann-nak hívják, és olyan jellegzetes a képe, hogy Asszíriában rögtön királlyá tennék. De hát, nézd, drágám, ennek a zsidó hadnagynak az egyenruháján ott van sorban a legénységi kitüntetések mellett a sok tiszti kitüntetés… Ez a fiatalember vitézség és haditudomány tekintetében óriási fölényben és magasságban állt fölöttünk, a Monarchia törzstisztjei fölött, mint ahogy ott, a töltésen állott.”
A győri programban meghirdetett buzgó fegyverkezéssel egyidőben mondja el Tersánszky, hogy az első világháborúban hadseregünk szánalmasan volt felszerelve, s hogy a jó katonák mesterségük vértanúi voltak, ócska repülőikkel és fegyvereikkel. S a nem is titkolt területgyarapítási és revansot hangoztató demagóg szónoklatok ellenpontjaként mondja el a regényben Springer hadnagy az első világháború tömör jellemzéseképp: „Én mondom nektek, ez egy rablóhadjárat itten, a mienk, semmi egyéb. Fölösleges vérontás.”
A háborús regényekben időnként megvillan Tersánszky történetszemléletének egyik legjellemzőbb vonása: a nosztalgia. A Nyugat nagy íróival együtt ő is úgy vélte, hogy Európa aranykora az első világháború előtti évekre esik, amikor még béke volt, s Magyarország egy világbirodalom része. Ennek felbomlásával a szellem is megrendült, s bekövetkezett a „minőségromlás”, az a kategória, mellyel az író a Harmadik Bandika a vészben egyes lapjain él, s mely alighanem a világkép széthullására és a nacionalista-faji gondolat téthódítására utal. Ideálképe a századforduló békéje, amikor még az emberek „nem rohantak egymásra, vér- és könnyözönöket kavarva”, s amikor a földgolyó „áldással volt teli”.
Visszatérhet-e ez az idilli korszak két világháború szörnyű pusztítása után? Feldmann doktor ezt a gondolatot így veti fel a ceruza hányattatásainak történetében: „Vajon mi lesz, ha egyszer ez a sok dühödt rabszolga lehányja magáról a fegyelem igáját, amit szinte bámulat, hogyan rak rájuk egy jogainak hitében már-már ingadozó kisebbség?” „ S jelképesen is ábrázolja az új szellemiséget a Harmadik Bandika a vészben, midőn „valami egészen más hangulat kerekedik a környéken”, a felszabadult városban, és egy harmonikázó katona „játéka, mintha bágyadt mosolyt varázsolt volna a megnyomorított park arculatára”.
Az író arra is figyelmeztet, hogy a változó világban meg kell őrizni az egyszerűségből adódó szilárd erkölcsiség tartását. A ceruza – avagy maga az író így fogalmazza meg ezt a gondolatot, mely Tersánszky egész életvitelét és művészi magatartását meghatározta:
„Az Én pozíciómat és jelentőségemet a világban nem féltem semmitől. Mert az Én egzisztenciám mindennél szilárdabb alapokon nyugszik. Nyugszik a jelentéktelenségen, a szürkeségen, az alig becsültségen. Ezeken a szilárd alapokon nyugszik az Én egzisztenciám a világban.
Én vagyok a példája annak, hogy a mellőztetés is lehet szerencsés, az igénytelenség is lehet áldás. És ez méltányos is. Én, a szürke polgári, plebejusi, sőt, proletári ceruza, azt hiszem, egyáltalán nem a romantikus hanyatlás és gőgös letűnés embere vagyok. Sohasem lehettek ragyogó ábrándjaim, vakmerő reményeim, de mindenesetre élek, és élni fogok középszerűségemben, belátható időn belül, amíg emberek kultúrája tart ezen a világon.”
Tersánszky erkölcsi képének más összetevőit is megismerhetjük a háborús regényekből. Most is becsüli és tiszteli a lélek gerincességét és bátorságát, mely sokkal nemesebb értéket képvisel, mint a „kinyalt gyávaság”. A „marhaságokra és nyomorúságokra” nem lehet azt mondani, hogy nagyszerűek. De az embernek mégis van egy kivételes adottsága – melyet Feldmann doktor az „Én sugalmai”-nak, a kanári „szerencsé”-nek, Nevenints János „mázli”-nak nevez, s egyaránt azt értik rajta, hogy a legtöbb lényben él egy érintetlen erkölcsi réteg, mely alkalmassá teszi a lélekben való folytonos megújulásra, a világban való eligazodásra, s talán arra is, hogy a háborúk szörnyű pusztítása közben is megőrizze magát a jövőnek. S ha ezt át- meg átszövi is a Tersánszky-regényekből oly jól ismert naivitás, gyermekiség, azért mégis mindvégig érezteti, hogy a jövőbe nyúló elemeket a „csomóban lévő bakák” s az elesettek, kizsákmányoltak sorsában könnyes szemmel a magukéra ismerő Nevenints János és Ági képviselik.
Az író több ízben is figyelmeztet: az ember belső értékeinek kiteljesítője, felszínre hozója a művészet, mégpedig az igaz, a tényeket a maguk valóságában ábrázoló művészet. Kobarcsik az Egy ceruza történetében fronton szerzett tapasztalatai alapján meg akarja írni „a Háború Igaz Regényét”. Ebben a képzeletbeli alkotásban az igazság kritériuma a legfontosabb. „Kobarcsik, dicséretére legyen mondva, amilyen mestere volt a hazudozásnak, színlelésnek mint ember… tollal a kezében Kobarcsik majdnem puritán erkölcsű volt. Egyszerűen képtelen volt arra, hogy megírjon egy olyan hadiregényt, amiben a katonák a haza és az uralkodó nevét suttogva halnak meg a csatamezőn. Sikerrel és nagysággal pedig csak ez kecsegtetett.” A tények, a naturális valóság fontosabb minden róla szóló elméletnél – ez is visszatéző gondolata Tersánszkynak, aki így igazolja a maga szeszélyesen egybegyűjtött műveltségét. Kobarcsikban a filozófiai könyvek hatására „kriticizmus” támad. Feldmann doktor azonban még sebesülten is Bergson művét olvasgatja, mintegy annak illusztrálásául, hogy az emberi gondolkodást azért legnagyobbjainak termékenyítő eszméivel kell edzeni és tágítani.
Tersánszky háborús regényeinek vonzó sajátossága, hogy tárgyak és áttetszően egyszerű élőlények szerepeltetésével az ábrázolásnak új lehetőségeit, új perspektíváit találta meg. Csurka István Ámulás Tersánszky stílusa fölött című szép esszéjében mindenekelőtt arra figyelmeztet, hogy olyan irodalmi közegben, mely már szinte csömörig ismétli bevett fogalmait, s az élet helyébe annak sémáit állítja, ez az üde egyszerűség és természetesség újra meg újra a felfedezés izgalmával és erejével hat. Tersánszky mondatait a szigorú nyelvész bizonyára pongyoláknak nevezné, holott ebben áll igazi varázslata: váratlanságával, jelzőinek és fordulatainak szokatlanságával nyűgözi le az olvasót. S természetesen humorával, mely át- meg átcsillan még a tragikus eseményeken is. Tersánszky nem az az író, aki ne állna meg még a tragikusan felfokozott események között is, ha olyan valamire bukkan, amiben az élet derűs oldalát ábrázolja. A Harmadik Bandika a vészben nagy, drámai összecsapása készülődik éppen: Blau még nem csalta meg feleségét, Liliant, de a feszültséget már jól érzékelhetni. S ekkor megáll a cselekmény, mert az író a következő gondolatokba bonyolódik: „…a házasságok általában a családfőnek a férjet jelölik ki. De mi tudjuk, okos, rendes férjek, hogy az asszonyok akarata mellett olyanok vagyunk, mint a mostani európai árnyékkormányok, mindig jogunkban és hatalmunkban áll szabadon azt csinálni, amit a németek azokra, ránk pedig nejeink parancsolnak.” Részben ebben áll Tersánszky regényeinek olykor ellenállhatatlan humora. Ebben a fesztelen anekdotázásban, a kedélyes kiszólásokban, melyekkel azt is éreztetni tudja, hogy történeteit nem a művészi elhatározás kényszere íratja vele, hanem az arcát mindig változtató, szeszélyes, kordában nem tartható élet. A regények helyzeteit is az élet teremti, vonzó szabálytalansággal, melyet csak fokoz, hogy az író maga is vidáman letáborozik egy jól sikerült poénnál, sőt, a korszak jellemző pesti vicceit is beleépíti például a Harmadik Bandika a vészben egyes részleteibe. Olykor fölöslegesen is fecseg olvasójával, máskor melodramatikus részletekkel igyekszik könnyet facsarni, együttérzést kelteni, az Egy ceruza történetének befejezése pedig egy verista opera végső pillanata is lehetne. Mégis igaza van, amikor a kanári-regény befejezésében arról elmélkedik, hogy műveinek érdekességét és hitelét ne a részletekben keressük, hanem magában a történetben, annak „hiteles folyamatá”-ban. Mert ezekben a regényekben Tersánszky ha sajátos áttételekben is, de a korszak tragikus fordulatait írta meg a lírikus érzékenységével és a virtuóz könnyedségével.
vissza a tartalomhoz

Epilógus

1949-ben jelent meg az Egy kézikocsi története, egy évvel később pedig a teljes Kakuk Marci, majd Tersánszky szép csendesen – nem egyedül! – kívül rekedt az irodalmon. Könyvei nem találtak kiadót, s folyóiratokban is hiába keressük nevét. A sematizmus korába sehogy sem illettek bele eredeti hangú művei, s arra nem volt hajlandó, hogy bármiféle prekoncepció alapján írjon. Egyéniségétől, írói alkatától mi sem állt távolabb, mint a pozitív hős ideálja. Meseregényeit azonban megjelentette az Ifjúsági Kiadó, s ő maga lelkesen gitározott, majd a Képeskönyv-Kabaré újjászervezésével próbálkozott.
Új könyve csak 1955-ben jelent meg, az Egy biciklifék története, melyben ismét egy tárgy körül forog a cselekmény: e tárgy Tersánszky kedvenc találmányainak egyike, a meglehetősen vérszegény cselekmény pedig részben önigazolás: azt bizonygatja, hogy az általa konstruált kerékpár igenis értékes, jeles alkotmány. A regénynek azok a részletei a legérdekesebbek, melyekben egy fiatalemberrel beszélget: ebben az epizódban megfigyelhetjük nyelvének hajlékonyságát, találékonyságát, megfigyelésének élességét, s azt is, hogy az argó iránt mindig érdeklődő és vonzódó Tersánszky az újabb korszak ilyen jellegű szókincsét is otthonosan használta.
Ám 1955 azért is fontos dátuma írói életének, mert A vándor című elbeszéléskötet megjelenése ismét ráirányította a figyelmet az addig homályban maradt író életművének erre a rétegére is, s egész epikája ismét az érdeklődés középpontjába került. Az oldódás jeleként a Csillag hasábjain egy évekig hallgató másik kitűnő író, Illés Endre rajzol színes, találó portrét Tersánszkyról.
Ennél az esszénél érdemes egy pillanatra megállnunk. Nemzedéktársai nagyjából tisztában voltak Tersánszky kivételes tehetségével, írásművészetének újszerűségével, bár Babits irodalomeszményétől mintha távol állt volna az övé, de Kosztolányi például könyvet tervezett róla, amely állítólag azért nem valósult meg, mert Tersánszky lusta volt beszerezni könyveit. A második nemzedék kitűnő esszéírói azonban más ideálokat vallottak: elsősorban a „révület”, a „mánia”, s ezzel együtt az európai regény formabontó új kísérletei visszhangoztak az irodalomról írott tanulmányaikban. Így aztán Tersánszky kívül rekedt érdeklődésükön, szabados cselekményszövése, kedvtelve hangoztatott elméletellenessége, írásainak „életszaga” korszerűtlennek és felületesnek látszott szemükben. Valószínűleg őket is az tévesztette meg, amiről Illés Endre ír esszéjében: hiányzott belőlük a „nevetőizom”, s nem érezték meg, hogy Kakuk Marci és társai, akik oly vidáman fickándoznak a szegénység mélyvilágában, arra is alkalmat adtak írójuknak, hogy „a rendesen tisztálkodó társadalmat” fonákjáról ábrázolja. Ebben a vonatkozásban Illés Endre írása mindenképpen orientálója mai Tersánszky-képünknek: „Ezt a fojtó, levegőtlen, üvegezett kalickát, ezt a tollakkal és ürülékkel bélelt langyos madárparadicsomot, ennek ízét, szagát, záptojásbűzét: ezt ismeri csak igazán Tersánszky! Milyen erős rácsok, milyen alacsony mennyezet, milyen vastörvények!” S egy másik, igen fontos megállapítása: „Amikor kedves hősei válaszúthoz érnek: beállni a kispolgári sorba, vagy ellenkezni, eltorzulni, a testet-lelket kiszárító, mindent megnyomorító életformában – ő egérutat keres hőseinek. Elosonni valamilyen lehetetlen résen. Vagy nyaktörő ugrással átkerülni a szakadékon. Mind így menekülnek meg, akik szívének kedvesek. Egyszerre csak kívül rekednek a társadalmon. A menekülésnek ez a módja nem újdonság. A polgári társadalom térképezői legalább száz éve ismerik már. Stendhal fiatal hősei is mind a semmibe lépnek ki: Julien a hívott halálba, Fabrice a kolostorba, Lucien meg felül a postakocsira, mely csak elindul vele, s nem érkezik meg sehová. De Tersánszky írói felfedezése éppen ez a semmi, mint valóságos világ, sőt mint a létező dolgok legjobbika, – az ő regényei nem a kibillenéssel végződnek; ellenkezőleg: a kibillenés utáni pillanattal indulnak. A társadalom alatti lét nála nem különül el az elhagyott világtól sem földrajzilag, sem térbelileg; éppen ellenkezőleg: a legszorosabban összekapaszkodik vele, csak teljesen más az atmoszféranyomása, a nehézkedési törvénye, az erkölcse.”
Ez a pontos jellemzés egyben megmagyarázza, miért vált Tersánszky egyre ritkább szavú íróvá. Az éltető levegő szűnt meg kedves alakjai körül, ugyanis a felszabadulás utáni társadalom változása, a nyomor mélységeinek eltűnése megszüntette a Kakuk Marcik létalapját, s helyettük olyan jelenségeket hozott a felszínre, melyeket Tersánszkynak már nem volt kedve és energiája megismerni, megírni. Az öregedő ember derűs fölényével váltott életformát: szívesebben járt a pincékben meghúzódó bormérésekbe, mint hogy íróasztala mellett új műveket írjon. S ezt a lassú visszavonulását az is indokolta, hogy 1956-tól a Magvető megkezdte összegyűjtött munkáinak kiadását, mely anyagi biztonságot hozott számára. A Rekőttes (1963) voltaképp az első világháborús regényeinek újrafelöntése, s a jelek szerint kritikusai is szívesebben elemezték az életmű-kiadás nagy alkotásait, semmint a legújabb regényt.
Még egyszer ugyan az érdeklődés középpontjába került, a Nagy árnyakról bizalmasan (1963) szabálytalan emlékezésfüzérével, mely jó alkalmat adott bírálóinak, hogy kioktassák, s számon kérjék tőle a hitelességet, a komolyságot, a könyvében megidézett nagy írók iránti alázatot. De hisz Tersánszkyt épp a kritikátlan rajongás ingerelte! Meg is írta, hogy nem emlékiratot akar alkotni, hanem „csillogó, derűs mozaiksort”, s ha ebben „egy-egy mozzanat léhábbnak, komolytalanabbnak tűnik, ne érezzenek ki belőle kegyeletsértést”. Szándéka szerint az utókor „émelyítő túlzásait” akarta korrigálni, amikor emberközelbe hozta a „nagy nemzedék” – számára ez az elnevezés is „csüggesztő” volt – tagjait, s belefűzte őket egy szabálytalan, szeszélyesen felépülő sorozatba, melynek igazi hőse maga Tersánszky Józsi Jenő. A „csak angyali fényben” ábrázolt, „hozsannázva” emlegetett nagy írókat, akiket utókoruk így „unalomba taszít”, igazi emberi mivoltukban akarta bemutatni, esendőségeikkel és gyengéikkel együtt, hús-vér-élő emberként.
Ennek az emlékezésformának létjogát és érdekességét csak fokozta, hogy a megjelenése előtti években – 1955-ig legalábbis – a múlt íróit „talpig vértben és vasban” (Julow Viktor) illett csak bemutatni. Tersánszky ezzel szemben vígan pletykál róluk, esendő emberségüket emeli írásainak középpontjába, s mintha előre dörzsölné a kezét örömében, milyen botrányt kavar majd a tabukhoz szokott irodalmi életben. Mert aki azzal a szándékkal közelít a Nagy árnyakról bizalmasan című kötetéhez, hogy belőle a Nyugat mozgalmának történetét olvassa ki, vagy forrásanyagul használja, alaposan csalódni fog. A ma már legendás fények között, fejükön glóriával lebegő írók háziköntösben jelennek meg lapjain, bőven megtudhatunk adatokat magánügyeikről, emberi kicsinyességeikről, művészi nagyságuknak titkairól annál kevesebbet. Tersánszky nem erről akart írni! Mint könyvének címe is jelzi, „bizalmas”, intim képet igyekszik festeni róluk, s egyszerű, hétköznapi gesztusaikból megéreztetni, hogy a legendák és mítoszok mögött nagyon is emberi valóság rejlik. Bizonyítani akarja, hogy „szeretni bálványokat nem, csak gyarlósággal is teli lényeket lehet” (Julow Viktor), s így a kor irodalomtörténetírásában is „egészséges korrekciót” kezdeményezett. Nem azzal, amit előadott, hanem művének „hogyan”-jával, korlátokat nem ismerő szabadosságával, természetességével, kendőzetlen őszinteségével.
A Nagy árnyakról bizalmasan friss, üde hangja Tersánszky regényeiére emlékeztet, s úgy is kell olvasni, mint regényt. „Írókról emlékezve is jobban érdekli Tersánszkyt az élet valósága, mint az irodalomé írta méltatásában Pók Lajos. –… Nagyság és gyarlóság nagyon emberi egységében elevenedik meg itt egy írói nemzedék. Olykor jobban hasonlítanak az írók egy pikareszkregény hőseire, mint az irodalomtörténeti tankönyvekben szereplő arcukra, de nem utolsósorban éppen ez adja Tersánszky emlékezéseinek felejthetetlen színeit.”
E megértő, az írói szándék mélyére hatoló hang azonban jórészt elveszett a könyvet követő felhördülésben. „Fáradtság”-ról, a „disztinkció-érzék hiányá”-ról, „harmadrangú problémák aprólékos bogarászásá”-ról, „hitelrontás”-ról harsogtak a bírálatok, s olykor – nem ritkán – azt is megírta a kritikus, miről kellett volna írnia Tersánszkynak, nem véve figyelembe, hogy miről akart írni ő maga: „…jogosan várhattuk volna el – ezt a legdühödtebb méltatásban olvashatjuk – a XX. századi irodalmi élet konkrét tényekkel való érzékeltetését, az események hátterének fellebbentését, s azt is, hogy olyan dolgokkal ismertessen meg bennünket, amelyeket egyedül és kizárólag a kortárs tudhat és ismerhet.” Abban bizonyára igaza van a kritikusnak, hogy a Nagy árnyakról bizalmasan „nem nagy hasznára” lehet „az irodalmi élet kutatójának”, félő azonban, hogy Tersánszky általában is fütyült az irodalmi élet kutatóira, s aligha akart mankót adni kezükbe regényes könyvével, melyben – szokása szerint – nem nevelni és oktatni akart, hanem szórakoztatni.
1968-ban nyolcvanéves. Ünnepli az irodalmi élet, s ismét a Munka Érdemrend arany fokozatát kapja (immár harmadszor!). A következő év tavaszán utazni készül: fel akarja keresni Nagybányát, de áprilisban megbetegszik. Átmeneti remisszió után június 10-én hunyt el. „Az ő meséin átizzik az elérhető valóság és az elérhetetlen lélek” – írta szép nekrológjában Zelk Zoltán. A halála óta eltelt időben még élesebben látjuk ennek igazságát.
vissza a tartalomhoz

Életrajzi adatok

1888. szeptember 13-án született Nagybányán.
1906–1907  
Jegyzőgyakornokként dolgozik Szapáryfalván.
1910
A Nyugat február 16-i száma közli Firona című elbeszélését.
1911
Első elbeszéléskötetét A tavasz napja sütötte címmel a Nyugat Könyvtár sorozatában adja ki.
1914–1918  
Önkéntesként harcol a világháború különböző frontszakaszain. Katonai élményeiről a Nyugatot tudósítja. 1916-ban a Nyugat közli a Viszontlátásra, drágát, 1918-ban novelláskötete jelenik meg Kísérletek, ifjúság címmel. Ez év szeptemberében olasz hadifogságba esik,
1919
augusztusában érkezik vissza a fővárosba.
1921
Megjelenik a Rossz szomszédok a Nyugatban, A Sámsonok, a Két zöld ász és a Kakuk Marci ifjúsága könyv alakban. Júniusban öngyilkosságot kísérel meg.
1924
A Nyugatban megjelenik A céda és a szűz. Az ügyészség szemérem elleni vétség címén pert indít ellene.
1925
A csóka című regényét közli a Nyugat. (Könyv alakban: A szerelmes csóka. 1937)
1927
A Kúria szemérem elleni vétség bűnében marasztalja el, kéthónapi börtönre ítélik. Decemberben kezdi büntetése letöltését. Barátai közbenjárására hamarabb szabadul.
1929
A margarétás dal megjelenik a Nyugatban. Baumgarten-díjat kap.
1930
Az első „zenei” sikerek a Nyugat Barátok Körében.
1931
A Képeskönyv-Kabaré bemutatkozása.
1932
A Képeskönyv Kabaréval már a Vígszínház közönségét is meghódítja.
1933
Megjelenik Az amerikai örökség.
1934
Kakuk Marci a zendülők között
1935
Kakuk Marci vadászkalandja
1936
Legenda a nyúlpaprikásról
1937
Kakuk Marci kortesúton
1938
Egy vezérbika emlékiratai
1941
Annuska címmel befejezi a Kakuk Marcit.
1942
Megjelenik a kétkötetes, teljes Kakuk Marci. A Híd, ahol elsősorban riportjait közli, folytatásokban adja közre A félbolond című regényét.
1944
A nyilas terror idején rendkívüli bátorságot tanúsít, segíti, bújtatja a rászorulókat.
1945
Az ostrom hónapjai alatt Naplóját írja. A felszabadulás első pillanatától tevékenyen kapcsolódik be a megújuló irodalmi életbe. Megírja az Amikor jött a szörnyű ostrom című elbeszélését.
1947
Tanulmányúton Párizsban. Új regénye: Harmadik Bandika a vészben.
1948
Megjelenik az Egy ceruza története, melyet Finis Austriae címmel 1938-ben fejezett be.
1949
Egy kézikocsi története címmel regényt ír Budapest ostromáról. Kossuth-díjjal tüntetik ki.
1950
A dogmatikus irodalompolitika csaknem ötéves hallgatásra ítéli.
1955
Megjelenik válogatott novelláinak gyűjteménye, A vándor címmel.
1956
A Magvető Könyvkiadó megindítja összes műveinek sorozatát.
1962
A Nagy árnyakról bizalmasan alaposan fölkavarja az irodalmi közvéleményt.
1963
Megjelenik a Rekőttes. Hetvenötödik születésnapján a Munka Érdemrend arany fokozata kitüntetést kapja.
1966
Megjelenik a teljes Kakuk Marci.
1968
Nyolcvanadik születésnapján hatalmas ünneplésben részesítik. Életem regényei címmel önéletrajzának különböző dokumentumait gyűjti kötetbe.
1969. június 12-én hunyt el.
vissza a tartalomhoz

A Tersánszky Józsi Jenőről szóló fontosabb irodalom

Ady Endre: Viszontlátásra, drága. Nyugat 1916. (Költészet és forradalom 1969. 317 sköv.)
Móricz Zsigmond: Halvány fénykéve. Nyugat 1922. 133–35.
Schöpflin Aladár: Tersánszky. Nyugat 1925. I. 753–54.
Szegi Pál: Tersánszky Józsi Jenő. Nyugat 1928. I. 873–82.
Féja Géza: Tersánszky Józsi Jenő. Sorsunk 1943. 306–11.
Czibor János: Tersánszky Józsi Jenő. Csillag 1948. 12. sz. 50–56.
Bodnár György bevezető tanulmányai az 1956-tól meginduló Tersánszky-sorozat köteteihez.
Illér Endre: Tersánszkyról. Krétarajzok. 1957. 236–44.
Szalay Károly: Tersánszky Józsi Jenő novelláiról. Irodalomtörténet 1961. 328–34.
Bodnár György: Egy szabálytalan klasszikus. Élet és Irodalom 1963. 37. sz. 3.
Pók Lajos: Nagy árnyakról bizalmasan. Kortárs 1963. 781–82.
Tóbiás Áron: Tersánszky – hangszalagon. Kortárs 1963. 1394–97.
Fodor József: Emlékek a hőskorszakból. 1964. 280–99.
Bessenyei György: Tersánszky Józsi Jenőről. Kortárs 1966. 1569–73.
Déry Tibor: Tersánszkyról (1969) Botladozás. 1978. I. 664–65.
Kerékgyártó István: Tersánszky Józsi Jenő alkotásai és vallomásai tükrében. 1969.
Varga József: Nagy árnyakról bizalmasan. Adytól máig. 1970. 24–29.
Galsai Pongrác: Tersánszkyádák. A besurranó szerkesztő. 1976.114–127.
Tarján Tamás: Az egyes szám első személyű előadásmód Tersánszky Józsi Jenő regényeiben. Valóság és varázslat. 1979. 205–14.
Czine Mihály: „Csak föl a fejjel…”. Nép és irodalom. 1981. I. 159–63.
vissza a tartalomhoz
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]