Szabó Magda életműsorozatának első kötete, a Szilfán halat verseket tartalmaz. A szélesebb olvasóközönség bizonyára meglepődik ezen. Hiszen kevesen tudják ma már, hogy a nagy sikerű regényíró eredetileg költő volt. Éspedig nem csupán úgy, hogy tehetségének karakterét kezdetben félreismerve versekkel kísérletezett. Érett, sőt elismert költőként változott át prózaíróvá, szilárd körvonalait váltotta át más körvonalakká, akár Daphné, amikor babérfává lett. E hasonlattal, isten őrizz, dehogyis minősítem a műfajokat. Csupán a helyzetet szeretném érzékeltetni: mert a költő, akár a mitológiai lány, veszélyben volt, amikor meglepő átalakulással írói lénye mégis megmenekedett. Az irodalomból kiiktatott, hallgatásra ítélt költőként kezdett prózát írni, és akkor hagyott fel végleg a versírással, amikor kéziratban lappangó regényei 1958-ban megjelentek.
A Szilfán halat tizennyolc év bőséges lírai termését tartalmazza. Feltételezem, hogy mindent bemutat, egybegyűjt. Még sincsenek a szó szokványos értelmében vett zsengéi. Szabó Magda csaknem kész hangon (ami az évek alatt alig-alig modulálódott), érett formakultúrával kezdett írni. Amit csak olvasóként el lehet lesni a tehetséges utódnak a lefogott, sima előadásmódtól a formai bravúrokon át a rafinált rímhatásokig, mindent ellesett a nagy Nyugat-nemzedéktől. Már-már szecessziósan díszített korai verseiben azonban több van a megtanulhatóknál; benne van egyénisége, saját színe is – ami majd felerősödik –: a dolgok közelnézeti, alanyian elfogult megfigyelése, a nyelvi kifejezés vagy a képsor választékossága, s a latinitásnak az a vonása (képben, metaforában és a bonyolítottat is világosan rajzoló közlésmódban), melyből a kötet címadó verse is fogant. S benne van a szeretet és ítélet kettőssége a környezettel, szülővárosával, Debrecennel és általában a világgal szemben. Öröklött humanizmus ez, mely még ha olykor Tóth Árpád-i panasszal szólal meg is, tud kemény, törvényt mondó szavakká testesülni: „Vagy üldöző, vagy üldözött – nem ismer mást e korszak. – Légy üldözött, hogy véredért, – ne vétkedért sikoltsak!” S eljut ilyen robbanékony intenzitásig: „Alva is lázadok. Mennyire meddő! – Csak sistergek önmagam parazsán.”
1943-ból és 44-ből valók ezek az idézetek. A háborús terror és fasizmus fűti tiltakozó hevüket. Szabó Magda zárt magányban írta őket, költőtársak nélkül. És mégis, ha egy kicsit jobban odafigyelünk a két idézet alliteráló tömörítéseire vagy intenzitására, kihallhatunk belőle egy stílust, ami ismerős; az úgynevezett Újhold-nemzedék stílusát. Magányos, korai jelentkezése – amit könnyű volna bővebben dokumentálni – azt példázza, hogy egy-egy stílust vagy stílusváltozatot mégiscsak az idő hív életre, érlel ki a különböző műhelyekben, a tág értelemben vett társadalmi helyzet, a politikai-emberi közérzet és az adott művészi minőség együttes hatása alatt. Köztudott dolog, hogy az említett költőnemzedéknek közérzetet meghatározó létélménye ezekben az években, a háborús kataklizmában alakult ki, hogy értékelő koordináta-rendszerük, erkölcsi magatartásuk, művészi princípiumaik sora ekkor szilárdult meg véglegesen, éspedig az átéltek szigorú visszahatására a részvét, az emberi felelősség, az értelembe vetett hit és a tudatos művészi igényesség fokozott igézetében.
Szabó Magda, a költő, a felszabadulás után beletartozott ebbe a nemzedékbe; lírája kapcsolódott a társakéhoz, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Rába György, Rákos Sándor, Vidor Miklós vagy Jánossy István, Lakatos István lírai törekvéseihez – még ha ezek a társak az önkifejezés kérdéseit különböző módokon válaszolták is meg. De elég visszapergetni köteteik lapjait a felszabadulás utáni időre, a 45-től 49-ig terjedő időszakra, melyből Szabó Magda lírai termésének mintegy háromnegyede adódik, csalhatatlan tapasztalat lesz, hogy szinte közös műhelybe kerültünk. A költők ebben a műhelyben olyasféleképpen adogatják egymásnak az idő, a társadalmi lét kínálta „labdát” (a lírai feladatokat), mint egy összeszokott csapat játékosai. Szabó Magda bőven kiveszi részét ebből az összjátékból – ez a legtermékenyebb lírai időszaka –, sőt a maga érzelmileg színezett, szubjektívabb, feloldódást áhító alkatából fakad két párhuzamos kezdeménye is.
Egyfelől viaskodással teli úttörése a belső (tehát nemcsak arcizmokkal megjátszott) megbékélésre. „Kik állva bírtuk a világ – rengését, földre húz a – béke sikamlós talaján – örömünk szörnyű súlya.” Ezt az ellentmondásos érzést nehéz megérteni annak, aki nem élte át. Szabó Magdának legalább egy fél kötetre való verse szól arról, hogy az „ügyetlen boldog a boldogok között”, a „túlélt iszony és gyilkosok közül” miként talál vissza az emberig. Másfelől megint csak a feloldódást áhítva (már nem az életérzés görcsös oda-vissza rándulásait figyelve) megpróbálta kronológiába fogni és epikus versben kiírni a vele történteket, vagy azoknak egy összefüggő darabját. Ez verses regénye, a Szüret, amely – ahogy vesszük – líra, regény és Debrecen utolsó háborús őszéről dokumentum is.
A részletekről az egészre visszatérve: költészetében egy darabon követni lehet a nemzedék útját – mely hű lírai tükre a közösség útjának –: az iszonyatokból való ocsúdást, a belső egyensúlyt kereső, az értelemre támaszkodó erőfeszítést, a visszatérést az emberség hitével megtelő mindennapokhoz. De sajnos nem sokkal az után, hogy Szabó Magda már úgy írt emlékezetes versében, hogy „édesedik az ecet, amit a kor a számba töltött”, ez a lírai építkezés elakadt. A 49-től 54-ig terjedő újabb ciklus verseiben sok minden a visszájára fordul. S a cikluszáró vers, az Aubade című már így fogalmaz: „Hazánk e föld. Még akkor is – ha százszor megtagad, – hazánk e föld még akkor is, – ha el sosem fogad …Kőszemmel néz ránk, mint Kronosz, – hány fiát falta, falja…”
Szabó Magdában a költő lényegében ezzel a verssel hallgatott el. Átadta a szót a társadalmi viszonylatokat mélyebben elemezni tudó, az összefüggéseket kibontani képes prózaírónak. Érteni vélem egyik döntőnek látszó érzelmi okát annak, hogy ezt a sokkal inkább oknyomozó alkotói tevékenységet választotta. Hiszen Szabó Magda szerencsére nem úgy váltott műfajt, hogy a benne élő lírikust kétségbeejtő lírai próza létrehozására szorította volna. Szerencsére valódi prózát írt, jellemeket teremtőt, sorsokat elemzőt, társadalmi folyamatokat feltárót. Vadonatmás tehetséget tudott dolgoztatni, olyat, amely csak ritka kivételként van jelen a lírikusban. Ha a költő itt vázolt sorsát és a prózaíró sikerét egymás mellé teszem, választását igazolja az elbillent mérleg. Fölényesen igazolja. De a költő elnémulásait, aki a felszabadulás utáni belső magunkra találást híven szolgálta és líránkat számba veendő értékekkel gyarapította, mégis sajnálom.