Szabó Magda, a varázsló

(80. születésnapra)

Szabó Magda, amikor ír, azt teszi az emberi világgal, amit csak akar. Mindent megkapott a varázslathoz: lenyűgöző nyelvi erőt, élmény-bőséget, és a szükséges – bár fegyelmezetten titkolt – szenvedést. Van író, aki kihallja a múltból a szellemi üzenetet, van, aki sámánként elő-dobol valamiféle jövőt. Szabó Magda viszont ajándékot ad a történetnek; ön-tehetsége sziporkázó következtetéseit. A jelenben érlelt Én mintegy visszahat a múltra, kedve szerint, elbabrál vele, át-teremti, ami egyszer már megvolt, s már majdnem konvencionalitásba süllyedt. Vért kapnak a holtak, az író szavait szólják, az író gondolatait gondolják a jól ismert vagy éppen kitalált hősök és istenek; ez a varázslat, amikor Szabó Magda elhiteti velünk, ami megesett, csak így és ezért eshetett meg. A bűvölő szöveg, mint folyondár, elfedi a régi kövek eredeti, kopott feliratait, valami mást, valami szokatlan-érdekeset sugallnak a már-már elfeledett tények, lett légyen az Trója pusztulása vagy egy öregasszony halála, vagy éppen meghatározó alakja nemzetünk történelmének. Szabó Magda parancsot ad a választott témának, és a téma engedelmesen a tolla alá hajlik. Ez a nagy ön-kiárasztók tehetsége, a stílusbravúr különleges képessége. Elindul a mondatfolyam, árad és szerteágazik, s nem izmosodva a tengerbe veszik, hanem csavarosan önmaga eredetéhez visszatér, hogy majd ismét bejárjon újabb és újabb kalandos tájakat. Mondat-csobogás, amit a fülemben hallok, a művészi akaraterő elmossa az ellenkedést, sodorja, viszi magával olvasóját a megképzett írói világba, amely létjogosultságát azáltal nyeri el, hogy egyszerűen nem tehet mást az ember, minthogy odaengedi magát a szövegnek, a dúsan szőtt fantáziának. Felépül, rögződik a lélekben a második valóság, ahogy a szuverén alkotó, Szabó Magda látja. S ebben a valóságban a nő az erősebb nem. A Régimódi történet-ben Rickl Mária valamennyi férfinél erősebb, Jablonczay Lenke is törhetetlen. A nő hordozza a méltóságot – mint Emerenc Az ajtó-ban. A nő teremt történelmet A pillanat-ban, legalábbis egy bizonyos típusú, a masszából, az átlagból kiemelkedő asszony: Aeneas felesége, Creusa, szemben a mindenkori „tehénkével”, a gyúrható, szentimentális Laviniával. Hecuba sem az a síron elomló, kezét tördelő özvegy, akinek megénekelte a história. „Mit mer az epika? – kiáltja Creusa, – hogy rögzítheti így Hecubát, aki olyan elkerülhetetlen és természetes tény miatt, mint a halál, feladja lépcsőzetes életstílusát és önmagát? Gyalázat!…” Persze, ezek a „példa-asszonyok” nagy árat fizetnek. Sohasem gyengülhetnek el, sohasem lehetnek gyanútlanok, nem élhetnek családi boldogságban, vagy csak úgy, bele a világba.

A pillanat páratlanul merész regény. Egy cseppnyivel kevesebb talentum, s már nem hinnénk el, Trója pusztulásakor nem Creusa maradt ott holtan, hanem Aeneas, éppen Creusa keze által lesújtva. Venus – az isteni anya – terve nem sikerült. Creusa nem tévedt el a ködben – Creusát nem lehet elveszíteni. Aeneas Kegyesatya, „a pirostollas gyászhuszár, a cirkusz hőse” sajátkezűleg kell, hogy őt megölje. De Creusa gyorsabb, éleseszűbb, habozás nincs benne. „Ez a szemmel láthatólag nem nőiesen viselkedő zöld ruhás nő szabályos, vívóiskolában tanult döféssel kurta tusa után” – leszúrja férjét, gyermeke apját, akit gyávának és gyengének ítél ahhoz, hogy megmentse Trója maradékát, és megalapozza Itáliában az új birodalmat. Önmegadás helyett önvédelem. Kényszer-szülte küldetés-tudat, okos ravaszság, ami még az isteneket is megtéveszti. Senki sem kétli, hogy a sisakrostély mögött Aeneas rejlik, taktikai okokból női alakot öltve. Creusa nagy színésznő; még saját magát is becsapja, így van jól, heroikussá kell válnia, s ez a heroizmus nem enged könnyeket, a lelkiismeretet csírájában elfojtja, mindent alárendel, hogy Trója régi dicsőségéből új dicsőség támadhasson. Szívében a szánalom irányítható, tartalékolt a maga idejére. Nem fél még a rettenetes Eszkiesz istennőtől sem, aki teljesíti ugyan a kérést, de a kérelmezőt tönkreteszi. Eszkiesz istennő – Szabó Magda által beleteremtve a mitológiába – rettenetes; voltaképpen kéretlen létéért és vénuszi bitorolt szépségéért hozza rá Iuppiter a vastörvényt: adhat kegyeket, de az életet, vagy majdnem az életet követeli cserébe.

Creusa – az új birodalom érdekében – „átképzi” Latium társadalmát. Könnyű a dolga a királlyal. Latinus még a ráeső oldalfényt is élvezi, felesége, Amata becsvágyának hízeleg, hogy „anyóstársa” egyenesen Vénusz istennő lesz – Amata sznob. Lavinia lemond a szerelméről, Cserderekú Turnusról, hogy az Aeneasnak képzelt fura alak nőül vehesse. Creusa, ha úgy tetszik, cinikus, vagy csak tárgyilagos. „Nyugodj bele – oktatja Latinust – az egész Itália területére kiterjedő, de a lezajlott ütközetek végén az egész Itáliát egyesítő háború elkerülhetetlen, s mert az emberöléshez nem elég a gazdasági helyzetre hivatkozni, morális indoklás is kell… a béke a természetellenes… azt szokták meg, hogy az ország csatatérré válása nem égi büntetés, hanem a támadó fél lelketlen magatartásának és megegyezni nem akarásának eredménye…” A politika amorális játékait Szabó Magda kímélet nélkül fedi fel – nincs illúziója. Politikát, kis- vagy nagytörténelmet csináló embereit mégis kétfele osztja: az egyik típus élvezi a hatalom külsőségeit, a diplomácia álságos cselszövéseit, a kivételezettséget, s ezért elvet-barátot odadob. Ilyen Gyula, Géza fejedelem apósa. (Az a szép fényes nap.) Gyula, az egykor kemény pogány egzisztencia, protokollárissá züllött. Számára nincs mentség; saját hiúsága a csapda. A másik, nemesebb fajta azonban – ilyen a Kiálts, város főbírája – egy közösségért kénytelen magán-mércével „szívtelen” lenni, még szeretteihez is, – nagyobb cél érdekében fogadja el a politikai szükségszerűség törvényeit. Mert nem mindegy – Szabó Magda tudja ezt! – egyéni sikerért vagy egy igaz ügyért áldozni fel másokat – lefokozni az embert eszközzé, illetve finnyásság nélkül alkalmazni az alantas eszközöket is.

A történelem egyébként sem idilli. „Ha valaki azt írja, mondja Creusa a szepegő Laviniának, hogy dicső vállalkozás volt a trójai háború, a vitézek pedig mindkét oldalon csodalények… kilógatom hálóban valami szirtfokon.” S Creusával mondja Szabó Magda (aki később Vörösmartyt is röntgen-szemmel átvilágította): „Nekem ne legyen boldog és világoskék az irodalom, hanem fekete, mint az alvadt vér, hazudni bárki tud, honorárium nélkül is, de aki pénzt vesz fel érte, az igazat beszéljen…” S az a művészi igazság, amiről az író meg tud győzni. S ebben van Szabó Magda sajátos, roppant ereje: a ködlény, a foszlékony Creusából teremt határozott heroinát. Mi ez, ha nem alkotói varázs? Szabó Magda megveti az „udvari énekest”, aki a történelmet fazonra cifrázza. „A vándor rapszódosz olykor éhen hal, az udvari dalnok soha, az megkeresi kis kenyerét versben, prózában… Az udvari művészek praktikusak.” Creusa tanítgatja Laviniát, felkészíti a királynői hivatásra: „…meg kell tanulnod hazudni az arcoddal… a te bukolikus igazságmondásod, amilyen megható, olyan veszedelmes…” Iulus, a tizenkét éves fiúcska is rideg nevelést kap: „egy csepp könnye egy ütés” a kétnapos, élelem nélküli fogságban, egy gyerek-csínyért. Így edzik a jövendő uralkodóját. Ebben a közegben az erkölcsöt el lehet – sőt, el tanácsos! – felejteni, de a szabályt, a modort soha.

Creusa végül eléri, amit akart, frígek és latinok nagyhazáját, de elveszti önmagát. S a látogatás az Alvilágban, Cháron „második varázslata” a legiszonyúbb büntetés: Creusa azt látja meg, „ami valóban fontos volt az életében, amihez képest minden más csak epizód” –, az elmúlt és visszahozhatatlan boldogságot. A régi Trója nem jön vissza többé. A gyerekkor, az ifjúság édessége mindörökre oda. Nem a traumákra való emlékezet a legrosszabb, hanem az, amit az ember akkor érez, ha az eltűnt boldogságra emlékezik. Elhangzik a könyv legkeserűbb mondata, a sötét felismerés: „…az egész emberiség szalma a történelem máglyája mellett.” Creusa – miközben tántoríthatatlanul végbevitte tervét – a jóra éppoly közönyös lett, mint a rosszra. „Csak a tudatomig ér el, az érzésvilágomat nem zavarja.” Távozásáról mindenki megcsinálhatja a maga verzióját – az égbe száll-e, Aeneasként, vagy ott kísért árván Trója partjainál. Creusa nyert és veszített: „Mit tettek velem a szörnyeteg istenek? Én nem tudok, csak egészen nagy dolgokat véghezvinni…” Felismerte a pillanatot, az égő Trója kapujában, amikor a Sors uszályát tartó kéz egy pillanatra megállt, s javára fordította. Mégis: kifosztottan marad – hősi tettek után. Az anyjához fohászkodik, hozzá menekül: „…erőm, büszkeségem, magyarázatom, holtodban is pajzsom, Hecuba… honnan tudtad, hogy a Nemesis forduló kerekét megállíthatja a porszem, ami belekerül, a pillanat?… Megyek utánad, Hecuba. Mert tévedtem, nemcsak egyetlen, több pillanat van, amikor a meglepődött Nemesis a váratlan zörejre figyel, és elfordítja rólunk a szemét; anyám, még a halált is újra lehet kezdeni, nemhogy az életet.” Creusát az új birodalom – a feladat végeztével – voltaképpen hidegen hagyja. „…és száll az idő, és száll az idő, és szállnak az évek, száz év, kétezer év… járnak a szürke kutyák, hegyes orruk zöld holdra meresztik, hosszú sírással sírnak, mert senki a parton nincs kívülük, csak a csend meg a kő meg a por a magánnyal… Bűn és bűnhődés pillérei közt itt járt Creusa királynő.” Fenséges szöveg. Kikezdhetetlen, végleges. Creusa az idegenforgalmi látványossággá alázott Trójába tér vissza, és a halott vidéket mindörökre vigyázza.

A teljes latin-görög műveltséggel ily könnyedén, magabiztossággal, merészen bánni! Működik a varázslat: a nyelv varázslata is. Szabó Magdának óriási szókincse van, de ő nem elégszik meg ezzel: új szavakat, új metaforákat teremt, amelyeknek csak itt, ebben a történetben van életük, hitelük, mert hangulatilag kifejezőbbek, mint a valódi szó. S miközben A pillanat-ot, mint nagyepikai művet csodáljuk, felfedezzük az írói külön bravúrt: az időmértékbe szabott közlést, a próza verssé-zengetését. Fordítás ezt aligha tudja tökéletesen visszaadni.

Kegyetlen, zord föld. Kegyetlen, könyörtelen ég. „Égi szörnyetegek játékszere, mind, aki él itt.” Még az Ótestamentum előtti, materializálódott istenek világa ez. Az Ananké, a Végzet világa, amelyet legfeljebb kicselezni lehet – de fölé emelkedni, mint az Újtestamentum óta a megszelídített Sorsnak, még lehetetlen. Még nincs megváltás. Creusa sóhaja: „Mikor jön a távoljövendőben az a zsidó, aki filozófiájában minden olyan egyszerű?” Itt még minden út a Hádeszbe torkollik, nincs még a pokolnak kifelé nyíló kapuja. Itt még árnyak bolyonganak, itt még nyirkos homályban vesztegelnek a lelkek. De Caieta, a dajka már tud valamit: tud szeretni; egy másikért, a némává csonkított Cicusért odaáldozza testi épségét, iszonyú arcát halálig álarc alatt viseli. A „hős nő” mellett fölragyog az áldozatos szerető, a hűséges, a társ, előhírnöke egy világnak, ahol már nem a „fegyelem” kényszere, hanem a „kegyelem” irgalma is hat majd.

Caieta álarcot visel. Álarcot, amit még a gyermek Iulusnak sem szabad mókából lekapnia. Mint ahogy nem szabad egy bizonyos ajtót kinyitni, a haldokló Emerenc ajtaját, kiszolgáltatva őt az idegeneknek. Emerenc Az ajtó-ban megint varázslat. Szabó Magda a hétköznapi látás számára egy pusztán kellemetlennek, elhanyagoltnak mutatkozó öregasszonyba beleálmodja a nagyságot; s az olvasóval is elfogadtatja a különcségben a méltóságot, a nyomorúságban a tartást. Emerenc, a házimindenes, szuverén lény; munkaadóinál is függetlenebb. Ő is megteremtette a saját külön-birodalmát, külön-hitét, mely naivitást nem tűr („Azt csak maga képzeli, hogy várják odafenn… és minden olyan lesz, mint most, az angyal felviszi az írógépet… s folytatódik minden.”) Emerencet a rendszerek csak kihasználták, és pártfogoltjai rendre elfeledték. Emerenc szeretete pátosz nélküli, szikár, a cselekvésben megnyilatkozó. Bizalmat kér bizalomért. S még az élete megmentéséért sem lett volna szabad megalázni: a kaján, csámcsogásra kész külvilág szeme elé tárni, amit Emerenc titkolt: elesettsége bűzét, macskái mocskát, a fizikai leépülés roncs-telepét – nem lett volna szabad – még rosszul értelmezett felelősségből sem, még az ünnepelt hírességnek sem, rátörni az ajtót; fölfedni a jelen tehetetlensége által megalázott múltat. Nemcsak megragadni kell tudni a kínálkozó pillanatot, hanem ahhoz is tudás kell, magasabb tudás, hogy mikor helyesebb kihagyni. S nincs kíváncsiság vagy jóakarat, ami igazolhatná, hogy embertársunk legbelső szentélyére rányissuk a „hetedik ajtót”. Ezért Judit is megfizet a Kékszakállú-ban, s megfizet Emerenc művésznője is: hazudnia kell, részben irgalomból, részben maga-mentésként a haldoklónak, lehazudni a vétket, aztán élni fagyos dicsőségben, tovább. Legalább önmagunknak bevallani, hogy hazugsággal korrigáltuk, amit elkövettünk, ez már az őszinteség egy formája. A figurát átvenni, vele mélyre merülni – írói bátorság. Katabázis nélkül nincsen katarzis. Katarzis nélkül pedig magjavesztett üres héj a mű, elszárad a nagyidőben. A megvalló – bármily áttételesen is megvalló – vallomásos tudat – irodalma azonban megmarad, mert sátrát nem a divatban, hanem az eredendően jóval-rosszal küszködő emberi lélekben veri fel. A saját vér átüt a varázslaton, kitörölhetetlen nyomot hagy, íróját a halhatatlanságban megtartja. Igen, ez az a valami, ami nélkül minden varázslat csak bűvészmutatvány, hókusz-pókusz, „vanitatum vanitas.”

A varázspálca nehéz. Minden mozdulatnál minden ideg megsajdul. A varázsló – minél magányosabb, működése annál káprázatosabb – benépesíti maga körül a lepusztult teret.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]