Az Ókútról*

Szabó Magda: Ókút. Budapest, 1970, Magvető.

Úgy járt (velem, nálam) Szabó Magda hajdanán, miként Márai. Amúgy nem volna ez rossz járás; minden könyve megvolt édesanyámnak; sorakoztak, akárcsak a Máraik, és én ettől bizalmatlan lettem; nőiesbe, úrinősbe, polgárisba, valami lágyba vagy kontúrtalanba, biztonsági kűrbe, kultúrkellemesbe utaltam, olvasatlanul, „fiatal és kegyetlen voltam, még nem szerettem igazán senkit”.

Húsz éve jelent meg a Régimódi történet, akkor olvastam, együtt az Ókúttal (melyre Bata Imre hívta föl a figyelmemet), így is maradt meg bennem, jó emlékezetemben, mintha 1 könyv volna, mégpedig fontos, jó könyv, illetve a fontos az értelmezhetetlen, legföljebb a jó részeként, fontos, mert jó. Előre megfontolt szándékkal újra kívántam olvasni, azon önös célból, hogy fölhívjam rá a figyelmet. Hogy javasoljam az irodalomnak, a szakmának és a nagyérdeműnek ezen könyv újraolvasását, a tudós szakembereknek s a tudós civileknek, miképpen a tudatlan civileknek és a tudatlan szakembereknek (Istenem, ha üres halmaz, hát üres halmaz – addig is, akinek nem inge!). Az irodalom folyamatosan újraolvasandó, és éppen az újraolvasás adja meg (ki), hogy mit olvassunk újra folyamatosan.

 

Ami a lényeget illeti, ez is történt, történik: az ajánlatom: olvassuk újra az Ókutat. Komoly diszciplína nem felejtős. Elképzelhető vajon, hogy a matematikának kimegy valami (nevezetesen saját maga) a fejéből? Hogy ánégyzet plusz, hagyjuk, pásszé, nem számít, régen volt… (Demagóg; most már mindegy.) Az persze igaz, hogy minden lüktet, hol ez, hol az lesz fontos.

De azért: ember tervez, könyv végez. Olvasni kaland, mindenki megváltozik tőle, könyv, olvasó, nem egészen lehet tudni, pontosan mi történik majd. Miklós fiam is kalandos életet gönnol magának, amikor én ellentételezésképp az eszcájggal való helyes bánásmódot bírtam fölajánlani. Egyél rendesen! De én kalandos életet akarok, apám! (Félre: Anyád.) Integratív erejénél fogva szerényen goetheinek mondanám a folytatást: És mi volna, fiam, ha nem fognád marokra a vellát, meg még kalandosan is élnél?! Az ilyen jellegű helyzetekben gyermekeim vagy zokognak, vagy vihorásznak, hajlok jó jelnek tekinteni mindkettőt.

A nem várt változás: emlékeim szerint a Régimódi újramondta az Ókutat, kiegészítette és bekebelezte, ennek a friss arcátlanságára emlékeztem. Most bonyolultabbnak látom ezt a viszonyt, e helyt nem elemzem, mindenesetre az újramondásból az újra fontosabbnak tetszett a mondásnál, vagyis az a lehetőség, az az érdekesség, hogy a későbbi könyv tudásával nézzünk az előbbire. Az Ókút titkát kutatja a Régimódi, elképesztő gazdagsággal írva körül azt, amit onnét ismerünk. (A konkrétum, a dokumentum nagy csábító. Kinek ne kezdene el izgatottan remegni a keze, megérintvén egy elsárgult papírt, rajta nagyapánk valóságos írása: Milyen nyomorult az élet 24 év után. Az asszony kurva lett, és én egyedül ölöm az életet. A régi papír mint az élet bizonyítéka.)

 

Én élek-halok a családregényekért. Ahogy megy az idő, múlik, egyre inkább kurziválni kell ezt az élek-halokot, és a mondat egyre inkább egy önéletrajz vonásait veszi föl. Jól eligazodom ezen a terepen, és nem tudván semmit, szomjasan vetem magam rá, bele.

Szabó Magda – nevezzük egyelőre így – visszalép a régi debreceni ház kapuján, felnőtt, se apja, se anyja, már nincs, aki utána kiáltson, hogy nem szabad, nincs, aki óvja a múlt betemetett kútjától, süppedős, veszélyes ókútjától. Mire is óvná magát, más mesterséget választott, nem óvósat. Látszólag tehát író emlékezik gyerekkorára. Emlékezés van, gyerekkor is van, de nincs író, vagyis valaki, aki kívül volna a könyvön, Szabó Magdának híre-hamva sincsen itten. Miközben forma szerint nem fiktív, amit olvasunk, a szöveg által definiált hős emelkedését látjuk, vagyis regényt, tiszta fikciót. Ám ez a nem-fiktív alapozás jó hatással van a mondatokra, a valóságban, a valóságosságban tartja őket, a létezőben. Minden mondat él ebben a könyvben.

Önösen szólva, többféle bevezetés ez, nem a szépirodalomba, nem is a múlt mélységesen mély ókútjába, az csupán díszlet, vagy az anyag. Hanem bevezetés a megismerésbe. Valaki mintha először nézne apjára, anyjára, városára, egy lóra. De legelőször is a szavakra. Bevezetés ez a nyelvbe is, beletanulás a nyelvbe, ahogy fogalmak lassan elnyerik jelentésüket, ahogy valaki a méltó büntetését, a nyelv mint világ, a világ mint nyelv, mint egyetlen megismerésre érdemes. Sartre legrokonszenvesebb könyve, A szavak juthat az eszünkbe, az az egészen elképesztő emlékezésprodukció.

Szabó Magda jó emlékező, sőt, nagy, de hiányzik belőle mindenféle programosság, illetve nem hiányzik, nincs benne. Nyelve: természetesen pontos. Pontoson azt értem, hogy bonyolult helyzeteket, tárgyakat, ügyeket elképzelhetően ír le, természetesen meg azt, hogy nem figyelek föl arra, hogy ezt tudja. Könnyen mesél, de nem fecsegősen, nem akarnok, és nem is könnyelmű. Ismeri a nyelv birtoklásának nehézségeit, a buktatóit, nem naiv, de nehézség nélkül birtokolja a nyelvet (a birtoklás módjáról beszélek, nem a belefektetett munkáról; munkás nő). Vele kapcsolatban le lehet írni, ami amúgy gyanús dicséret: jótollú. (Ápoltan ír, akartam írni, arra célozva, hogy ápolja a nyelvet, de ez így meglehetősen kórházosan hangzanék.) Szórakoztatóan tud írni, jó ritmusban, váltani hogyan, mikor: tudja nagyon. Valahová, ide, beszúrni: Szókincs. Sok szót ismer. Talán így: Szabó Magda közel van a nyelvhez, a magyar nyelv nagy használója.

 

De bevezetés az Ókút a szabadságba is. Az a kis lény ott Debrecenben, az a fantasztikus béka, a kis ihercéler (Ihercélerről magyarosított Szabóra), aki tanulja a világot, a szavakat: a szabadság bajnoka. Ezt tanulja varázslatos szüleitől, persze közben mindent, kultúrát, irodalmat, stílust, viselkedést, de mindez egy dolog felé fordul, egyre való: a szabadságra. Ezért kell az aranyhalakat is belegyömöszölni a lefolyóba, legyetek szabadok, ússzatok a tengerig. Példásan szép: a legvégesebb mint végtelen.

A főhős mint a szabadság ?-je. Mindenese. Kiszolgáltatottja. Ezt képviseli az Ókút Szabó Magdája.

 

Nőiesebb, mint Rónay György – nem gonoszkodás: sorrend: mely gonoszkodás –, nőiesebb, mint Nemes Nagy: ez elsőre megtévesztő, melyet erősít a nyelvhez való barátságos viszony. Ez félrevezető. Igaz, nem rugdolódzós, nem rúg föl mindent, de nem is hajol be, nehéz hagyományaink, mondjuk az anekdotikus vagy a hősiesen-tragikusan moralizálós, nem hajlították meg a derekát, e könyv tanúsága szerint, ismételjem, Szabó szabad. (Szívesen írom így, Szabó, igaz, sajátosan hangzik, de úgy, mintha egy osztályba jártunk volna – bár egy protestánssal?! sohse! –, hogy így a Szabó, úgy a Szabó, megdézsmálta a tanszerládámat!) De benne is megvan generációjának szellemi szigorúsága. Amikor a tudás és műveltség még hozzátartozott a jómodorhoz. Az esszéken azonnal látszik ez a mély tanárnős. Tudni valamit, ezt a tudást átadni, átadni akarni. Az irodalom mint valami belső, családi ügy; Szabó Magda jó tanárnő.

 

Az Ókút fejezetei rokonszenvesen és könnyeden nem tartanak valahová, az emlékezés nem akar bizonyítani semmit, sőt, állítani sem, csak megmutatni, és megmutatni sem valami előre elgondoltat, hanem amit lehet, vagyis amit a nyelv megenged, amit a nyelv az írás közben megmutat. Jó író jó művében minden nyelvi, a problémák, a megoldások, minden a nyelven belül történik, s noha ez trivialitás, mégis hangsúlyosan említem itt, hogy lám, tényleg az, magától értődő, akkor is, ha valaki nem hangsúlyozza nyakra-főre, ahogy manapság általánosan bevett szokás. Az is igaz, hogy ez, a nyakra-főre, többnyire reakció ama nehéz hagyományokra (früher fősodor).

 

1970-ben jelent meg, a Magvető Kiadónál, tipográfus Bezúr Györgyi (tapasztalataim szerint az soha nem árt egy könyvnek, ha a kolofonban felbukkan ez a bezúrgyörgyi kifejezés), azaz a 60-as évek végén íródhatott, nem elsőrendűen irodalmi közeg, a várakozásokat és kísértéseket illetően sem. Mindenesetre egyetlen fals hang sincs ebben a regényben, egyetlen önsajnálkozó félmondat, félszónyi (politikai) magakelletés – semmi. Mindezt mellesleg, de raritásként; makulátlan. S főként semmi a korszak „társadalmilag fontos”, az idézőjel el is hagyható, műveinek szinte szokásos reflexéből, az itt-kicsit-maszatolok (értsd: benyalok, hazudom)-hogy-amott-keményen-beolvashassak öncsalási-túlélési riszálásából. Amelyben, végül is, van akceptálható, a beolvasás mégiscsak beolvasás, a kimondásnak van ereje, ha ára is, csak éppen mélyen irodalomellenes, a nyelv nem veszi jó néven, ha átalverik, a komcsiknak meg nem volt bemutatva, hogy értékelhette volna a politikai erőfeszítéseket. (Aczél György vagyok. Örvendek. A magyar nyelv vagyok.) Mostanra meg ha valami érdekes onnét, az éppen az irodalmi – már ami az irodalmat illeti. (Aminek nem mond ellent, hogy azután az irodalomban nem az irodalom az érdekes. Az irodalomnak ez az alaptermészete: kizárólagos, szigorú, rigorózus hűséget követel, s csak eztán ad teljes szabadságot.)

 

„Nagyot nevetett, rám fogta a mellét, mint egy vízipuskát, és a szemem közé fröcskölt tejjel. Eszementen visítozva menekültem előle, s mire az udvar szélére értem, már hánytam is.” Hosszan lehetne sorolni a gyönyörű szcénákat, a nagyjeleneteket, az áriákat a szabadságra ítélt, de mitagadás, vonakodó aranyhalaktól a metaforikusságig emelkedő Varga utcai haldokló lóig.

És a szatír! Mint szó és így mint félreértés. Vélhetően valami alantas foglalkozás. A gonosz prelátus mosolyogva bonbont ígért, az a szegény, derék szatír meg csak azt kérdezte nagyon tisztelettudóan, milyen is volnék pucéran, ami nem nagy dolog, mért ne lehetne megkérdezni, mondtam is neki, hogy még nincs mellem. – Bár a „jobb ma egy szatír, mint holnap egy prelátus” elfogult pápistaellenességét a leghatározottabban satöbbi.

A szavak komolyan veendők. Mért sikoltozunk, ha átlépjük az országhatárt? Nyelvi tapasztalat ez is. Át-mehetni, beléphetni egy másik országba – akkor ott nyilván lennie kell valamiféle kapunak, ajtónak, zárnak. Ha nincs, nem értem, tehát sírok. Gondolkodom, tehát vagyok, nem értem, tehát hisztériázom.

És azután mint a csodáról, a szülőkről, egy őrült, poétikus házról, ahol, akárcsak e könyvben, „játék, varázslat és valóság” összefolyt. Képzeljünk el egy apát – elképzelhetetlen!, illetve most már, az Ókút után, nem elképzelhetetlen, ez Szabó Magda adaléka a teremtéshez –, aki vendégségben, míg a lánya vigyáz, le ne bukjanak, leszedi a légyfogóról a síró(!) legyet és mosogatja a légy lábát! A légy lábát! Egy apa! Ha Thomas Mann ezt tudta volna! (Ne tévedjünk: tudta.) Még a jégen is csúszkált, nem a lübecki, a Szabó Elek. Tihanyt is odaajándékozta a lányának! (Megszerettem, ezt a kis, nagy apát nagyon.)

Megtudhatjuk, amit én személy szerint mindig sejtettem (hiába pofáznak, hogy én magyarellenes volnék, a szegények), hogy az Isten az magyar, magyarnak született, mi másnak, meglehet, a könyv a hányást is elsőrendűen magyar fenoménnak tudja, mindenesetre megdöbben, hogy egy lengyel fiú is ugyanúgy hány, tud hányni, mint mi magyarok, a hányás mint sine qua non, kiderül, hogy Jeruzsálem még Pallagpusztán is túl van, Petőfi él, Buda áll, szegény Ferenc Józsefet pedig, a vérnősző barmot az aradi tizenhármak úgy kivégeztették, hogy punktum.

Szabadság és játék – mintha közük volna egymáshoz. Szabó Magda ismeri a játék természetét, annak komolyságát: a játékból nincs kilépés – csupán a végén, de a végén mindenből van kilépés, hacsak nem végtelen a vég.

 

Ha a városról beszél, Sherwood Anderson bensőséges Ohio-történeteire gondolhatunk, itt képek vannak inkább, nem történetek, de itt is meg-megnyílik egy mondat alatt a föld, s belelátunk valaki sorsába, aki valaki mi is vagyunk. Újragondoltatja velünk a Tiszántúl-Dunántúl különbséget is. (Amúgy az ember inkább Galgóczit mondaná tiszán- és Szabó Magdát dunántúlinak; mondanám, sértődne halomra mindenki.) Hogy ez bonyolultabb, mint látni szokás. Magyarán: szokás elfeledni, hogy Csokonai is debreceni. S akkor van-e annál finomabb hely? (S akkor ebben az összefüggésben gazdagítsunk egy minapi kifejezést: a kilenclyukú horizontú. Elég.)

 

Az íróság története is a könyv, nem az íróvá válásé, inkább az íróság föltételeinek, lényegének a megértéséé, a részvéttől (hóembernek bilit ajándékozni, legyen mibe belefolynia a tavaszi olvadáskor) a lázadásig (segítőkész, derék, tompa rokon garnitúrájának lószőrkicibálással súlyosbított, módszeres kivégzése), a kételkedés megismerése az isteni cselekvés tükrök lezuhanására vonatkozó hatáskörének vizsgálata nyomán, a szó költői erejének, különleges helyzetének megértése a „sűrű setét az éj” segítségével, a különböző státusú valóságok megértése a kiszakadt színházi díszlet láttán (kiszakadt a tó, meg kellett foltozni) – egy író gyakorolja itt: a világot.

Körbe-körbe haladunk, nem előre, mert nincs hátra, de minden ebben az irányban mégis, ebben a (nyelvi, etikai, esztétikai) tanulásban; kaleidoszkóp rázogatva.

 

Ez a kislány a mennyországban töltötte a gyermekkorát, szülei félistenek, minden jó, ami meg nem az, annak értelme van, aminek meg nincs, annak majd lesz. Nem idill ez, hanem teljesség. Vagyis regény. Ide jutottam megint.

A 30. oldalon azt mondja az anya, „annyi titkom van”, ez életének utolsó mondata, a 123. oldalon azt mondja a lánya róla, „nem szerette a férfiakat”. De hiszen apánk is férfi!

Mint minden nagy regény, ez is alá van aknázva hát. A regény sosem arról szól, amiről beszél. Mindegyik egy-egy rémült csöndet fog körbe.

 

Megemlítem még, hogy „Szabó Magduska úri kisleány” napra pontosan egy évvel édesanyám születése után született. Belátom, ennek hír- és intellektuális értéke csekély. Hasonló jelentőségű, ahogy az apai ágam, könnyedén, éppenhogy, érinti az övét. Ez áll a Régimódi 410. oldalán: Fáradt, rosszkedvű, elkínzott Debrecen várja Jablonczay Lenke második gyermekét, a közhangulat Pesten még rosszabb, (…) sem Esterházy, sem Wekerle nem tudnak megbirkózni stb. Szóval a nagypapám nem emelte a születés körülményeinek fényét.

Akkor tehát, ahogy táncórán Renée néni tanította a nagy udvari bókot: Most kecsesen széttárjuk a két kart, bizonyos különleges, a szokásosnál lazultabb mozdulattal behajlítjuk a térdet, aztán lassan leroskadunk, és a mozdulatban mindig egyenesen tartjuk a derekunkat, hogy arcunkat jól lássa az, aki előtt meghajoltunk.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]