Spiró György
„és közben mindenféle megesik”*(I)

„Négy éve ősszel egy késő délután koccantam, nem sérült meg senki, csak a két kocsi oldala. Szerintem nem volt egyértelmű, ki a hibás, megvártuk a rendőröket, akik azonnal közölték, hogy én. Pár hónappal később, 2001 elején a pirosnál várakoztam ugyanott, a Hungária körút és a Salgótarjáni út kereszteződésében, és egyszerre megláttam, hogy ezt a sivár, kietlen, csúf, nyomasztó kereszteződést az Isten is egy mai vígjáték színhelyének teremtette: láttam magam előtt, amint sorozat-koccanás történik, hosszú ideig ott kell rostokolniuk a szereplőknek, és közben mindenféle megesik közöttük. Éreztem, hogy Goldoni-típusú vígjáték lehet belőle, sok-sok mai szereplővel, voltaképpen főszereplők nélkül, elvégre ma már világszerte a társadalom minden rétege arra van kényszerítve, hogy kocsival közlekedjék. Végiglapoztam a teljes Goldonit, de ő hallgatott, pedig igazán jó viszonyban vagyunk. Valamiért egyetlen szereplőjét, egyetlen konfliktusát sem tudtam variálni. Két és fél évig gyűjtögettem a szereplőimet, s valahányszor arra kellett hajtanom, elég gyakran, mindig lelkifurdalást éreztem a modern városépítészet e rémségével szemben: még mindig nem tartok sehol, még mindig céltalanul hever ott az a randa kereszteződés. Nézegettem a környéket, mit szűrjek ki belőle. A futballpályának mindenképpen benne kell maradnia. A villamosmegállónak nem. A panelházakat valamiképpen meg kell tartanom, de hogyan? Aztán az egyik színház drámaszerződést ajánlott, én megadtam a címet: »Koccanás«, alá is írtuk, és ettől annyira megijedtem, hogy azonnal belekezdtem annak a regénynek az írásába, amelyhez már 12 éve gyűjtögetem az anyagokat. Akkor tudtam csak a darabot elővenni és végigírni, amikor a regényben megoldhatatlan részhez érkeztem.

Nem tudom, milyen mű a »Koccanás«, kérdezgetem Goldonit, Ben Johnsont, Miroslav Krležát, akik létrehoztak már hasonló drámastruktúrát, de mostanában nem állnak szóba velem. De azért mostanában kifejezetten jó érzéssel hajtok át azon a kereszteződésen: mégiscsak megírtam. A színházi díszletből nem lehet majd ráismerni, de ez nem zavar: én tudom, amit tudok. És hálás vagyok annak a Fiat Uno kisteherautónak, amellyel éppen ott sikerült ütköznöm.”