Ha valakire, Somlyó Györgyre igazán illik a mifelénk többnyire lekicsinylően használt minősítés, a poeta doctus. Én dicséretére mondom: tanult, képzett költő, igazi mestere a szakmájának. Úgy lett költő, mint ő maga mondja, „ahogy régebben a kézműves fia magától értetődően ült bele apja műhelyébe”. De persze semmit sem kapott készen. Nagyon korai megszólalásától kezdve (tizennyolc éves volt, mikor első verseskönyve megjelent) szüntelenül változott. Pontosabban: eltökélten változtatott versei anyagán, nyelvén, formáin, de leginkább költői szemléletén. Nemcsak használta veleszületett tehetségét. Kiteljesítette, tágította határait, sose volt hajlama az elkényelmesedésre. Érthetjük ezt a termékeny izgalmat úgy is, ahogy ő: „…a folytonos változási kényszer mögött leginkább, azt hiszem, az identitás modern drámája működik.” Vagyis: legigazibb önmaga fáradhatatlan keresése. De mondhatnám Goethével egyszerűen szorgalomnak is, s én ezt igen nagy erényének gondolom. Mindenesetre a versről, a versformálásról való elképzelése, s vele költői módszere, megőrizve már korai verseiben is szembeszökő alaptónusát, szakadatlanul (olykor ilyen-olyan külső hatásokra is) módosult, nemritkán fordult, akár meghökkentő hajtűkanyarokkal, más irányba. 1997-ben megjelent kötete, a Törésvonalak tanúsága szerint közel a nyolcvanhoz is természetes életformája a megújulás. Belejátszik ebbe persze az is, hogy mondhatni kamaszkorától fogva együtt lélegzik a világirodalommal, fogékonyan és szenvedélyesen éli nemcsak a múltját, hanem forrongó jelenét is. Nem sokan tudták úgy hasznukra fordítani magyar és idegen költőkkel való találkozásaikat, ahogy ő. Sokfelé forduló remek esszéi csakúgy tanúsítják, mi minden vonta magára mindig ugrásra kész figyelmét, mint óriási műfordítói életműve. Megszolgált-érdemelt viszonzásul, megnyitva útját a világirodalom felé, költészetét befogadta a francia irodalom. Akár azt is mondhatnánk, hogy szerencsés csillagzat állt fölötte. „Az úgyszólván privilegizált kezdetnek töretlen folytatása volt – legalábbis annak látszott –, hogy a fiatal költő a Sorbonne-on fejezhette be tanulmányait, s a kész költő ma is második hazájának tekintheti Párizst, és a francia meg a spanyol nyelv néhány költőfejedelmét személyes barátjának. Szóval, az élet és a költészet szerencsés hercege – körülbelül ez a summája köztudatunk Somlyó Györgyhöz tapadó képzeteinek” – írta róla, némi iróniával, nagyszerű esszéjében Vas István. Iróniával, mert azért, közelről nézve, Somlyó útja nem volt olyan sima. Vas arra gondol: mindenért meg kellett küzdenie: anyagért, nyelvért, formáért. És sok minden ellen is: ifjúkori naivsága, könnyen lobbanó „lázas lelkesedése”, emelkedett hanghordozása ellen, véli Vas. De fenyegették gorombább veszedelmek is. (Mesteri kisregényben írta meg, hogy nyúlt bele, már-már érthetetlen deus ex machinaként, szinte bizonyos tragédia felé futó sorsába Raoul Wallenberg.) De egyébként nagyszerű esélyeket kapott a sorstól. Először is (1920-ban) jó helyre született, már ami költővé válásának lehetőségeit illeti. Akiket más költőjelöltek csak messziről csodálhattak, ott voltak karnyújtásnyira körülötte. Igaz, apja, a már-már festői szegénységben, bohémiában élő, ma is félárnyékban álló átkozott költő, Somlyó Zoltán, a Nyugat nagyjainak társa, barátja (Kosztolányi Dezső Esti Kornél-novelláinak egyik darabjában őt takarja a Sárkány név), hamar elhagyta feleségét, négyéves kisfiát, akit aztán „gyötrően szenvedélyes vonzalom fűzött” apjához, ki-kimutatta ugyan szeretetét, meg-megnézte a költő-tanonc verseit, költővé nevelődését mégis inkább mint vonzó távoli minta segítette. De a fiút a szó szoros értelmében nagyszülei nevelték, Balatonbogláron (Boglár sokszor, sokféleképpen meg-megjelenik a verseiben), onnan került fel később a fővárosba. Nagyapját, az öreg bádogos és vízvezeték-szerelőt egy egyébként Somlyó szándéka szerint sokféle jelentéssel zsúfolt s a modern vers természete szerint bizonytalan (akár novellának, regényrészletnek is olvasható) műfajú, emlékezetesen szép költeményben örökítette meg. De Somlyó Zoltán fia apjától elszakadva is a Nyugat vonzáskörében élt, kiváltképpen mikor, ha késedelmesen, ha üggyel-bajjal is, egyetemi hallgató lehetett Budapesten, és kapcsolatba kerülhetett vele egyívású pályatársaival. Később, Párizsban, belemerülhetett a francia irodalomba. Az ahhoz való kötődése, bármennyit kalandozott is másfelé (elsősorban a latin-amerikai, a spanyol irodalomban) azóta is tart. Rátalált a franciák közt is sokaknak mesterére, Paul Valéryre, befogadta, megemésztette (pedig igazán nem könnyű szerző) és már a háború alatt fordította dialógusait (A lélek és a tánc), később a modern költészetfelfogásban, Somlyó szemléletében is, annyi mindent elindító Füzeteit. Talán éppen Valérytől kapta az ösztönzést, hogy megértse és másokkal is megértesse, mit jelent modernnek lenni, s azért fordult figyelme azok felé a magyarok és nem magyarok felé, akik szemében a modernségnek ezt vagy azt az oldalát mutatták. Alighanem Valérynek köszönhető, hogy Somlyó sok idősebb pályatársánál is hamarabb megértette, mi történt a francia, az európai lírában Rimbaud ás Mallarmé után.
De verset írni, fordítani gimnazista korában mégis ösztönösen, félig-meddig autodidakta módon kezdett, s talán nem is volt kárára, hogy, úgy tudjuk, senki sem vezette a kezét, hogy magának kellett kikísérleteznie s végül mesterfokon elsajátítania a költő-mesterséget. Első megjelent írásai a nyugatosok, leginkább Babits Mihály ízléséhez igazodnak, szereti a választékos nyelvet, a ritka szavakat, a régies nyelvtani alakokat, a nem szokványos szórendeket, a szép versívet, egyáltalán: a szépet („Ez a szépséghite nemcsak abban nyilvánul meg, ahogy a szép dolgokól ír: abban is, ahogy a csúnyákról… a sötétség is valahogy megvilágosodik, ha ránéz”, írta róla Vas István), a hatásos rendezést, az emelkedett dikciót, a zengő retorikát. (Ez az előadásmód, bármennyit változott is költészete az elmúlt jó fél évszázadban, valahogy máig megmaradt, csak éppen gorombább, hasadozottabb, disszonánsabb lett.) A nagy nemzedéktől tanulta, hozzáadva a magáét, a korra, emberre érzékeny figyelmet, komor, egyelőre még elvont világszemléletét. Első kötete sokatmondó címe: A kor ellen. Ebben az ellenben, azért természetesen benne van a maga sorsa, helyzete, hogy a józan észről, ép erkölcsi érzékről, jól működő ösztönökről ne is beszéljünk. Fog majd, néhány év múlva, a háború után, a kor mellett szólni, úgy hihette, korábbi meggyőződése szükséges folytatásaként. Nem akármilyen költők, Éluard, Aragon, Neruda kínálták a példát az agitatív, politikus lírára. „De a megrögzött idealizmus sem óv meg a csalódásoktól – sem az újabb áltatásoktól”, így látja az ötvenes évek Somlyó Györgyét Vas István. Kell hozzá idő, hogy kiábránduljon, hogy az ötvenes évek második felében, még inkább majd a hatvanas években, visszataláljon régi önmagához.
Ha pályakezdő verseiben a Nyugat szellemujját érezzük, tegyük hozzá, hogy egy korai költeménye viszont a József Attilához való kötődésről vall, húszéves kora körül írt szonett-kvartettje pedig, a szerelemnek a korhoz és korához képest szokatlanul merész szemléletével, a rajz és a gondolat pontosságával azt mutatja, hogy rokon Vas Istvánnal is. S bizonyosan hatott rá Szabó Lőrinc, aki az emberi kapcsolatokat, helyzeteket, kivált a szerelmet olyan erős, éles fénybe állítja és olyan okosan, már-már kegyetlenül, elemzi, s az erotikát olyan gondolati-filozófiai térbe helyezi, mint előtte senki. (Somlyó György neki ajánlotta első kötetét.) Ez a szonettnégyes, A test dicsérete fontos pillanata Somlyó lírájának. Felfedezett benne valamit, amihez különleges adottsága van. Első sikeres darabja ez erotikus versei egyre emelkedő vonulatának. Kevesen írtak a szerelemről ilyen felszabadultan, görcstelenül, és hozzátehetném: szakszerűen. Ismeri és meg tudja fogalmazni a készülő szerelem még alig-alig észrevehető, egymást gerjesztő moccanásait, test és lélek, ösztön, érzelem, szenvedély szövevényes együttesét. Okosan, racionálisan beszél az irracionálisról.
De ez a szonettbokor más szempontból is figyelmet érdemel. Bizonyítja, hogy költője, akit olyannyira vonzott mindenféle modernség, avantgárd, formabontás, már fiatalon felfedezte a kötött idomok előnyeit. Bármerre fordult is éppen, szinte minden verskötetében vannak szonettek, szonett-tömbök. A neki valamiért különösen fontos mestereket, magyarokat és idegeneket, költőket, képzőművészeket, gondolkozókat, zeneszerzőket mintegy érembe metszve, szonettekben, de nem szenvtelen-parnasszista, hanem szenvedélyesen személyes szonettekben idézte meg. Kötetnyi hódoló szonettje Talizmán címmel először 1956-ban (jellemző, hogy éppen akkor érezte szükségét a példaképek felmutatásának), majd, egy teljesebb gyűjteményben, 1990-ben jelent meg. A szonett sarkkő-súlyát akkor is szükségesnek érzi, ha éppen lazább, szabadabb formákkal kísérletezik. Akár egy-egy nagyobb zenei kompozíción (az ilyen nagy szerkezetek Somlyó gondolati-bölcseleti költészetének nagy teljesítményei, mint A Csu Ku-tieni barlangban, a Psalmus eroticus, a Piero della Francesca) belül is. A más tekintetben is példaszerű, mert jelent, múltat, látványt és absztrakciót, köznapi-prózait és emelkedettet mesterien elegyítő Piero della Francesca laza szövésű, szélesen áradó darabjait súlyos, tömör szonettek tagolják, fogják közre, mondhatni, azok szavatolják a nagy építmény statikáját. Leképezése, formai mása ez Somlyó gondolkodásmódjának: szereti a megformált, véglegesnek, tételszerűnek, igeszerűnek ható gondolatot, de tudja ingatagságukat is, tudja, hogy minden vélt igazság kiegészítésre, helyesbítésre szorul. A hatvanas évektől írott versei ezért sokszor esszéhez vagy éppen filozófiai traktátushoz hasonlítanak, a szillogisztikus, dialektikus okoskodásból csinálnak költészetet. Egymásba csúszik végleges és bizonytalan. Elhiteti az olvasóval, hogy be akar keríteni valamit, ami természete szerint bekeríthetetlen, legfeljebb különféle trükkökkel körülírható. Ezt sugallják mondatszerkezetei is: bravúrosan építkezik, a hosszú, hibátlan periódusok hiányos, töredékes, többféle lehető folytatást kínáló szintagmákkal váltakoznak. Nyilván ezért kedveli a leleményesen használt formák polifóniáját. Lírája mögött nem akármilyen becsvágy dolgozik: az ember minden pillanata foglalata valamilyen teljességnek, azt kellene megostromolni, végére járni minden összetevőjének. De, ha ilyen mértéktelen igény fűti, a megismerés kilátástalan. Ezt az episztemológiai vereséget fogalmazza meg Második mese a relativitásról című prózaversében:
|
Íme, egy modern agnosztikus, aki, versei tanúsága szerint, nem attól szenved, hogy a valóság nagyobb mezei megismerhetetlenek, hanem attól, hogy a világegyetem egy kis szilánkja is egy teljes világegyetem. Egy kavics is feltérképezhetetlen. És ugyanúgy megismerhetetlenek vagyunk mi magunk is, vélt énünkbe annyi minden zsúfolódik, körvonalait annyi minden módosítja, hogy magunk sem tudjuk, kik-mik vagyunk. Ez az ismeretelméleti vereségtudat különösen a hetvenes évektől kezdve erősödik fel lírájában, s úgy tetszik, a maga törvényei szerint jutott el ide. De kétségtelen, hogy az újabb kori filozófiai-esztétikai elméletek is errefelé terelték. Jellemző, hogy egy-egy versében Heidegger vagy éppen Derrida műszavait is, más nyelvi tónusokkal, költői anyagul használja, bár mintha valamelyes fenntartással viseltetne irántuk. Egyébként mintha Somlyót a recepcióesztétikának nem annyira a nyelvkritikai szemlélete érdekelné, inkább a személyiség és a vers viszonya. Ahogy az énünk különféle elemek állandóan változó konstellációja, a vers sem egynemű, nem egyetlen élményt, hanem valami egészet kellene közvetítenie. Ha pedig ezt nem lehet, azt kell megírni, hogy miért nem lehet. Vagyis a vers vers a versről, afféle műhelytanulmány is. A megírhatatlan vers praeje, Szentkuthy Miklóstól kölcsönözve a megnevezést. Somlyó úgy érzi, hogy énje az, ami rajta túl van, s ilyesféleképpen kell elképzelnünk a verset is. Nemegyszer az a lényege, ami túlcsordul, ami nem fér bele, amit nem is lehet beletenni. „Nem mondhatom el senkinek”, idézi egyik versében Karinthyt, majd úgy folytatja, hogy „mert nem lehet elmondani”.
Mindebből az derül ki, hogy Somlyó gondolkodó költő, s hogy elképesztően változatos formavilágát azért hozta létre, hogy alkalmas fészket csináljon mindenre fogékony, mozgalmas szellemének. „Műveltségi és gondolati anyaga sem önmagáért van, nem cél, hanem eszköz: magasrendű kifejezésmódja, ha úgy tetszik, korszerű díszítménye és fényűzése tiszta és eleven lírájának – és modernül gazdag ajándék a versolvasónak”, így látta Vas István. Én meg, továbbhúzva ezt a vonalat, eljátszom azzal a gondolattal, hogy mindaz, amit eddig a filozófia és a forma (a legtágabb értelemben vett forma) viszonyáról elmondtam, akár fordítva is elképzelhető. Lehet, hogy a költőnek azért kellett ez a lenyűgöző elméleti, gondolati anyag, hogy megcsinálja ezt a tágas, sokalakú lírát. Hogy kipróbálja a különféle formák teherbírását. A versírás különféle technikáit, hogy írhasson szonettet vagy tercinát, hogy kipróbálhassa a tipográfiai fogásokat, a szavak közé iktatott hézagok, a szokásostól elütően használt központozás, az erőszakos vagy alig észrevehető metrika hatását. A vers persze sohasem egyetlen képlethez igazodik. Kezdődhet, készülhet így is, meg úgy is. Mindenesetre ne tekintsük Somlyó Györgyöt sem egyszerűen gondolkodónak, sem egyszerűen a formák mesterének. Leginkább azt mondhatjuk rá, hogy megtanulta Rimbaud-tól: „Legyünk mindenestül modernek.” Ha valaki az életművét forgatja, ezt a szándékot érezheti benne. S ha ebben-abban nem tudja is, vagy csak vonakodva tudja követni, legalább elgondolkozhat rajta, merrefelé tart ma a költészet.
Lator László