A költők világkongresszusa. A díszelnökségben Arión, aki még zeneértő delfinekkel találkozott a tengerben, a padsorokban pedig az illusztris közönség, a görögök, az angolok, a latinok, a spanyolok. A szószéken viszont egy hőbörgő francia, Denis Roche ágál: „A költészet tűrhetetlen!” A nemzetközi gyülekezet hümmög. Mit szóljon a nyilvánvaló illetlenséghez, hogy Denis Roche tógában és a klasszikusok társaságában ágál a klasszikusnak vélt költészet ellen? De mi van akkor, ha a szónoknak igaza van? S ha a költészet tűrhetetlen, tűrhető-e a fordítás? Tűrhető-e a szélrózsa ábrája fölött mélázó iránytű tétovázása, mely a biztos és hasznosítható tanulságok helyett a kétkedés irányába mutat?
Nem teszünk mást, csak átérezzük Somlyó György kétségeit, melyeket rokonszenves nyíltsággal tár elénk összegyűjtött versfordításainak új, „javított és bővített” kiadásának prózai bevezetőjében. Az idézőjelek szellemet idéznek. Javított? Bővített? Javít-e ez a bőség? És ha igen, min? Más nyelvű olvasó (ha magyar fordításnak lehetne ilyen olvasója) még a kérdéseket sem igen értené, nemhogy a cselekedetet: egy majd másfél ezer oldalas fordításgyűjtemény megalkotója ahelyett, hogy jogos büszkeséggel szemlélné több évtizedes munkájának eredményét, a költők ország- és nyelvi határok feletti testvériségének e kinyomtatott bizonyítékát, magában és mesterségében kételkedve, már-már bocsánatkérő mozdulattal nyújtja át az olvasónak munkája gyümölcsét. A más nyelvű olvasó persze nem ismerheti az ínséges bőségnek azt a hasonlíthatatlan közegét, mely háttérül szolgál mind e buzgalomhoz és kétségbeeséshez: a magyar költészetet. A más nyelvű olvasó, kinek kultúrájára büszke hazájában, tíz az egyhez, a költői fordításnak inkább van elmélete, mint gyakorlata, mi mást tehetne, lenyűgözve bámulja az eredményt, hogy van versfordítás, hogy van érdeklődés. És nem tud a képtelenségekről; arról, hogy páratlan műfordítói buzgalmunkat alig kíséri elméleti munka, hogy eszmecseréink alkalomszerűek és szervezetlenek, hogy eszmecsere jobbára csak az elkészült művek között folyik. Egy dologban mégis igaza lenne e föltételezett szellemnek, akit most elegáns mozdulattal visszabocsátunk a számítógépekkel végzett fordítás és a számológépagyakkal kidolgozott fordításelméletek örömei közé; abban, hogy a művek itt vannak. Olykor életművek is, mint most a Somlyóé. És épp az elmondottak miatt kettős minőségben: műfordítói teljesítményként és vitairatként. Somlyó nagy érdeme, hogy vállalkozásának méreteivel, oly sok költőre és annyiféle költészetre rácsodálkozó érdeklődéssel kihívja olvasóját; kérdések föltevésére és válaszadásra serkenti egy olyan pörben, mely mindannyiunknak, akik rontva-javítva beszéljük anyanyelvünket, a verset, személyes ügye.
A fordításgyűjtemény – szemérmes esszé a világlíráról. Tagolása több az egyszerű fejezetbeosztásnál, vonzalmainkról árulkodik, s az anyag hálájáról: a sokéves munka során felgyűlt anyag válogatásra kényszerít, rendszerezésre, melyben az alkalmi vállalkozás értéke is megsokszorozódhat; jó esetben a személyes ízlés választásai mögül földereng valami egyetemesebb, a sokféleségben a lényegi azonosság, maga a költészet mint cselekvés, mint emberi fajtánk képessége, mint ember voltunk egyik – vonzó és veszélyes – föltétele. A Somlyó által föltérképezett lírai világ csábító lakhely az olvasó számára. Tágasság jellemzi, költők és költészetek békés egymás mellett élése. Somlyó legmegnyerőbb vonása szellemének fogékonysága; nem hajlik a „vagy-vagy”-ra; az ő értelmezésében a világ költészete hatalmas sodrás, örökké áradó folyó, mely mindent elbír a hátán: eposzt és kétsorost, látomást és tankölteményt, és épp e látszólagos rendetlenségből fakad jól fölfogott rendje, mely a természet derűjével töri a stílusok ádáz hitvitáit. Rokonszenves elképzelés ez, noha az ár, amit Somlyónak fizetnie kell érte, nem kicsi. Gyűjteményének főképp második kötetében a kelleténél több a „névjeggyel” szereplő költő, az olyan, akinek hangja ugyan hang a kórusban, de üzenete itt és így tolmácsolva nem érződik elég fontosnak. Ez persze még csak szeplő, s nem is csak Somlyó gyűjteményéé, a hasonló igényűek közül majd mindegyiké; a nagy árnak ez csak töredéke. Az elevenbe vágó fizetség az, hogy az olvasó nem tudja Somlyó műfordítói munkásságát egy kiugró teljesítményhez kötni, igazán az egész érdekes; a fordítói képesség, miközben jót és jól művelve suhan a verssorok tengere fölött, azzal fizet könnyedségéért, hogy testtelen marad. De korántsem az „egyéniség hiánya” miatt. Ennyiféle vonzódáshoz igenis erő és tartás kell, s az olvasót ha kétség fogja el, épp aziránt, hogy e magát oly könnyen megadó lélek valóban megadja-e magát mindannyiszor, amikor erre a fordítónak szüksége lenne? Nem a szándék tisztaságát vonjuk kétségbe, csak nyugtázzuk azt a tényt, hogy Somlyó univerzumában Horatius és mondjuk Victor Hugo eléggé hasonló nyelven beszél. A sorskényszer hiánya? A költészet sorskérdéseiről beszélünk, hogy ne mondjuk: nyelvészkedünk.
Egy kis kitérővel. Némi figyelmet szentelve a körülményeknek, melyek között a magyar műfordítás nyelve alakul. Csokonai följegyzésében, a Kézírásban lévő munkácskáinak megnevezésében találjuk a következő meghökkentő adatot: „Die Zauberflöte von Herrn Schikaneder, mit Musik von Herrn Mozart”; majd az 1800-ban kelt Előfizetési felhívásban ezt: „Az elragadtatott hajfürt, 5 könyvben, Pope után, prózában.” Formahűség, műgond? Itt még egy nagyobb gond terhét érezzük, a megélhetését; költőnk varázsolni szeretne, de nem idegen költőt magyarrá, hanem egy kis talajt a lába alá, amin megállhat; bármi áron, „mit Musik von Herrn Mozart”. Tudatos népneveléssé, költészetté a fordítás csak Petőfi és Arany korában válik, hogy Babitsékkal már valódi nagyvállalkozássá szerveződjék, előírásokkal körülhatárolt mesterséggé, „magyar műfordítássá”, melynek hagyományai korántsem olyan bénítók, mint manapság sokan gondolják. Ahogy nő a magyarra fordított világirodalmi alapművek száma, ahogy csökken a „lemaradás”, úgy nő a fordító költő személyes súlya, felelőssége, és bármilyen meghökkentően hangozzék is, szabadsága. Többé már nemcsak az a fontos, amit a fordítás révén a magyar költészet kaphat, mind fontosabbá válik az, amit ő maga adni tud vagy kényszerül. A gúzsban táncoló tolmács, noha a gúzs nem lazul, mindinkább hódítóvá válik. Arany tündéri trükkjeit már az idő patinája rejti, Erzsébet korinak mutatva a múlt századi magyar nyelvet is, noha már Arany is csak a lényeghez hűséges, és hűsége tudatában szabadon játszik a saját nyelvével; de Szabó Lőrinc Shakespeare-szonettjeinek magyar nyelvén már világosan érződik Szabó Lőrincnek az angol mesterénél jóval idegesebb mondattagolása; Illyés Catullusa (míg Illyés ki nem javította, sajnos) egy bakon ülő kocsis közvetlenségével káromkodott; ami pedig napjainkat illeti: Jékelynél az egymással hajba kapó németalföldi parasztok beszédükben erdélyi zamattal fogják a seprűt, „úgyszint a szénvonót”; Vasnál a két háború közti Budapest nyelvét beszéli Eliot vigéce, Weöresnél a Rongyszőnyegét India; és Devecseri Homérosza mögött hiába állna a könyvtárnyi szaktudomány, ha Devecseri nem talált volna föl egy nem létező nyelvet, a görögöt magyarul, amiről el tudja velünk hitetni, hogy Homérosz épp azt beszélte; hogy csak kapásból soroljunk föl néhányat példáink közül. A fordítás, ha oklevéllel űzzük is, varázslás. A költő, ha fordít, óvja bár szabály és filológia, féltett kincsei közül is a legféltettebbet kénytelen kockára tenni, verseinek anyanyelvét.
Somlyó ebbe a közegbe születik bele, A kor ellen és az Adonis siratása verseinek tanúsága szerint légszomjjal küszködve. Verseiben éteri nyelvet beszél, már-már nyelvezetet. Ez a fullasztó emelkedettség lehetett a legfőbb ösztönzője, amikor afelé fordult, ami egy olyan toronyba zárt költőnek, amilyen ez a fiatalember volt, a világot jelentette: a mások költészete felé. Első fordítói választásai egyaránt árulkodnak a pályakezdés légritka teréről és a kitörés szándékáról. Valéry költészete az a világ, amelyikben Somlyó otthonosan mozog; a tiszta költészet e csúcsait járva olykor elkelne egy légzőkészülék; de Blake már, noha Somlyó ekkor még csak a fiatal és formás Blake-et fordítja, út a szabálytalanhoz, a skót balladák meg: a költészet szabad világa, ahol minden megeshet, és főképp valódi szél fúj benne. E szélfújás persze sokféleképpen megidézhető; az egyik balladát Füst Milán is trófeái közé sorolja, rongyoli-bongyos-nak fordítva a wraggel-taggel-t, mely trouvaille a döbbenet mellett még jó adag derűt is ébreszt bennünk, mert ez az a pillanat, amikor a nagy mágus tudományán átüt az eredendő természetesség, a balladaköltő üde gesztusa, amellyel az futtában köt masnit egy macska farkára. Somlyó nem ezen az úton indul el; fordítása színtelenebb, költészetnek kevésbé megejtő, de a szövege mögött fölsejlő fordítói ideál kevésbé önkényes, a gyakorlatban jobban hasznosítható. A műfordítói gyakorlatban, mely ettől fogva Somlyó pályájának egyik pillére. Innen, a pálya kezdetétől tekintve végig fordításainak roppant sorát, világosan kitetszik, hogy Somlyó nem cél nélkül csapong; változékonysága vállalkozás; kevés olyan költő van, aki eredendő hátrányát ennyire erénnyé tudta volna változtatni, bezártságát az önművelés műhelyévé, légszomját egyetemes érdeklődéssé – mindannyiunk hasznára.
Persze a bőrünkből kibújni – vonzó vágyálom. A küzdelem még nem győzelem, és győzelem is csak a személyiségünk szabta korlátok közt képzelhető el. Vereségek, talán az egy Aranyét kivéve, minden fordító pályáját tarkítják. De kérdés, hogy milyenek? Szabó Lőrinc „kopogós” Verlaine-jében fakul a dallam, de kristályosan fénylik a szerkezet. Weöres Mallarmé-tolmácsolásai fáradtak, de saját „Mallarmé szonettjei” szinte szárnycsapás nélkül röpülnek. Somlyó minden vállalkozásában, még a félsikert eredményezőkben is, érződik a benső szükségből fakadó rokonszenv, az érdeklődés sorsszerű kényszere. Igaz, az ő Albertijéből kevésbé hangzik ki a spanyol népdal, mint az eredetiből, Miguel Hernándeze inkább elegáns, mint barokkosan zsúfolt nyelvű, és Pessoa, ez az egy személyben négy költő az ő tolmácsolásában nem üt el annyira egy-egy énjével a többitől, amennyire az kívánatos lenne. Más költőket fordítva viszont telitalálatokat mondhat a magáénak; Kavafisz-fordításaiban ideálisan keveredik próza és emelkedettség, Vallejo-átültetéseiben szintúgy, Ritszosz-magyarításainak hátterében meg-megcsendül a görög kardal, és Neruda meg Octavio Paz a tanúk rá, hogy Somlyótól nem idegen a nagy lélegzet sem, főképp ha ez latinos szerkesztési eleganciával párosul. Példáinkat korunk költői közül vettük; vehettük volna máshonnan is. Somlyó úgy utazza körül a költészetet, mint Verne Gyula hősei a földet, és mi, járműveinket vele együtt váltogató olvasói, útitársai e hosszú és izgalmas úton, gazdagabban rakjuk le könyvét, mint ahogy kézbe vettük. Akárhogy is, ha a részleteket illetően vegyes észrevételekkel is, a világköltészet kézikönyvét csuktuk be, egy olyan gyűjteményt, mely a benne foglalt anyag egészét tekintve talán csak Szabó Lőrinc nevezetes fordítói művével, az Örök barátainkkal vethető egybe. Ami pedig minden valamirevaló fordítónak maga és mestersége iránti kétségeit illeti: tény, hogy bizonyos lepkeszerű lények megpillantásakor, noha ezek alig követhetően és minden bizonnyal kézbe foghatatlanul cikáznak a szemünk előtt, mindig ugyanaz a mohó izgalom vesz rajtunk erőt; az az ösztönös mozdulat, ahogy utánanyúlunk – ez a műfordítás.