Zord idő a miénk. Nem, nem a tél miatt, a babitsi fehér tigris miatt, a fehér szőrét hullató vedlett Fehérfogú miatt, aki belopakszik magányos éjszakánkba, hó-pamacs lépteivel és dér-csillag lépteivel nappalaink kopár kúszaságára lép, és hideg nyálát rácsorgatja a Föld repedezett, pikkelyes sárga növényhalállal beszőtt és növény-rothadékkal kiszakállasodott szívére, és fehér szőr-rózsa lépteivel és kék üvegrózsa lépteivel virrasztó tiszta szívünkre lép, szerelemmel-fohászkodó, halállal-osztozkodó szívünkre lép, és fekszik vedlett szomorú városokon, virágtalan kopasz falvakon, márvány-tébollyal kivirágzott falusi temetőkön, toporog a halottak kegyetlen sárga csontjai fölött, topog fehér meszelő-ecset lábaival kihalt sok Emberiség értelmetlen és kevélytelen csontváza fölött, a kihalt és földtől megzabált, szürcsölve a földbe-szippantott állat-történelem virágtalan, szagtalan, csont-története fölött. Zord idő a miénk. Nem, nem a tél miatt, a mítosz-nagy, legenda-óriás, apokrif-mérhetetlen Tél miatt, aki földrészeket ölel át hóból-gyúrt iszonyat-karjaival, és kan-ágyéka a jég meredése és szeme pupillátlan, eres, buborék-szőlőfürtös zöld jéggolyó, és fújása halotti köd és végtelen zuzmara-felhő, és lihegése, nehéz orrlik-fújása arcunkra-omló és szívünkre-omló vak fehér halál. És harapása, dacos szívünkbe forrt jég-harapása: hulla-lánggal átragyogó jégcsapokból font töviskorona elesni-nem-akaró szívünkön. Zord idő a miénk. Háborúk, gyilkolások, bosszúk, orv-lövések, árulások, üldözések, menekülések, elfogások, gyilkos, fehérfüstű pisztolydörrenések, kivégzések, véres öldöklés-föllángolások, megfeszítések és megaláztatások, kegyetlenségek és elhurcolások, revolverek, puskák, gépfegyverek, ágyúk, aknák, bombák, tőrök, mérgek, kábítószerek, bakszagú és hermafrodita-szagú virág-dühök, csődör-röhögésű és kanca-habzású virágviharok, törések, zúzások rombolások, tébolyok, ámokfutások, szeszek, elhagyások, leverések, vallatások, fölkoncolások, elégetések, agyonverések, csontvázzá-fagyasztások, szögesdrót-ketrecbe zárások, erőszakok, hit-hullások, éhség-támolygások, meggyalázások, letiprások, megerőszakolások, sírások, hörgések, sikolyok, zokogások, hódítások, menekülések és elbújások, önkények, nagyképűségek, durvaságok, léhaságok, elkurvulások, elbutulások, elgyávulások, tarkólövések, elgázosítások, titkos asszonyemlő alá bújások, véres asszonyágyékokban fuldoklások, ribanc meztelenkedések, ringyó vígasztalások, lárva-lét és vak pusztulások ideje a mi időnk, mint egyetlen halállal-virágzó kegyetlenség-hömpölygés, történelmünk halálból és megaláztatasból szőtt, gomolygó idő-szőnyege, amelybe belefonódtunk jajgatásunkkal és átkainkkal, virág-reményű és kő-mosolyú csontjainkkal, töprengő és hősi életünkkel. Mit akarhat és mit-tehet a költő eme időben, a hit-tékozlás és élet-tékozlás idejében, a hitetlenség és hittelenség, az ember-sokasodás, élet-fölhabzás, féktelen vad lét-virágzás idejében, az ember-árulás és a Földgolyó-teljes-halálra-várakozás idejében, a rémület és remény idejében, a reménytelenség és kitárúlkozás idejében? Mert jaj, ez a mi időnk, ez is a mi időnk; mert jaj, ez a mi századunk, ez is a mi századunk. Vagy más, az ennek-ellentéte más? A tiszta lángolás és termékeny lobogás? Vagy más, az ennek-ellensége más, a megállíthatatlan kitárúlkozás és akarás, a hihetetlen-nagy termékenység, csodás megvalósítás, a mámoros kutatás, építés, tervezés, folytatás? Vagy ez hát a Történelem, a kettő-együtt egy-alakzat, az anyagban építkező idő fénye, könnye, csontváza, virága? Az anyaggal magát mindíg-megformálni-akaró idő, az idő végtelen húsában virágzó akarat anyag-lángja, szilárd pórusos lobogása, végtelen gömbhéj-fonadékokba fékezett tüze, kristály-kötések mögötti őstűz-ropogása, a szőrös és eres és likacsokkal-lélegző anyag-akaratba zárt őstűz Töredék-történelme? Az Emberiségé? Az Anyagé? Az Ismeretlen Akaraté? Az anyag egy módozatáé, amely virágzik, pusztít, pusztúl az Időben? Mire készül a Jövő és mit készít nekünk a Jövő, az ismeretlen, és éjszakánkba óriás foszfor-vonalaival mégis kirajzolódó? Utódaink magzatainak bölcsőt, vagy emberiség-mindenségünknek óriás üvegolvadék-koporsót? Jaj, hittük-e, társaim, barátaim, hogy ilyen szorongásban, mámorban és konok lobogásban szárad el ifjúságunk? Ifjúságunk, a gyermeki virágkoszorús, a csikó-kedvű, a kimondhatatlan-felelősségű, az alíg-játékos, az új történelem örökké visszagördülő sziklakövét mindíg-újrahegyrecipelő? Somlyó Györggyel nem egyszerre, mégis egy-időben voltam fiatal költő, bár ő túl volt már a kezdés mámorán, vacogásán, szorongásán és szent hitén, az első megmutatkozás és pucérra-vetkőzés szűz rémületén és fojtogató áhítatán, amikor én első verseimmel verejtékeztem és gőgösködtem az öregebb költök előtt és tilalmat-nem-ismerő víg, vad, Dózsa föld-arcú és kő-illatú parasztjainak kiegyenesített kaszáit énekelve villogtató és Petőfi meg-sose-száradó, elszakadt véres ingét, pikától fölszakított, fejszétől meghasogatott szent véres ingét dacos, vidám, jövőt-sugárzó szívükre szorító ifjú társaim előtt, rég túl volt már a gyötrelmes kezdeten, a gyalázatos és komor kisebbségi érzésekkel keresztűl-kasul-szőtt első állapoton, ha ugyan érzi, vagy érezheti költő fia költő azt, amit a mályva-leveles, bürök-ernyős, kutyatej-illatú faluszél zöld csöndjéből, a nemrég még csendőrkalap-kakastoll árnyékával elkékülő nehéz szegénység szégyenéből kitántorgó költő-kamasz érez, a megmutatkozás szent kábulatát és dadogó nyomorát. Igen, nem egyszerre, mégis egy-időben voltunk fiatalok, költők és reménykedők, költők, várakozók, bár az apa: Somlyó Zoltán fekete-habzású és hajnal-tántorgású, angelikagyökér-szagú és hajnal rózsaembrió-szívverésű, halott-erjedés-szagú és kék bársonymellény-fényű, aranybánat-ketyegésű, tajtékos asszony-ágyékszőr-illatú verseit már kamaszkoromban együtt olvastam Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Füst Milán, Karinthy Frigyes, Juhász Gyula, Babits Mihály verseivel, a halállal-titkosakkal, az ősi párduc-hörgésekkel beszőttekkel, a Krisztus vérével lefröcsköltekkel, az elmetszett véres torokból sípolókkal, a shakespeare-i zöld eső-szakállúakkal, a vadrózsabozont-őrületűekkel, az Alföld deres fekete csöndje fölé hajló Kérub forró szárnytolla-bozontjába búvó nietzschei rettegőkkel. Ha visszalapozok az időben és emlékezetemben, az 1944-ben írt s csak a háború után megjelent Arion volt az első Somlyó György-vers, amit olvastam, ez a kalózok közt, kalózhajón, kalóz szelek kényén, kalóz sors sodratán vettetve, kalóz-időben fogant és megszült zengő kiáltás, büszke vállalás, tiszta áhítat, a fogadj magadba, dal! te tünde és el sosem tűnő vágyú fiatal vágyakozás, ez a mítikus példájú és klasszikus-előd-álmú vallomás a költészetről és önmaga költészet-hitéről, a költő szent és céltudatos tébolyának, tébolyok izzó tajtékörvénylése fölött átnyargaló kocsonya-angyal-lovának lovas-éneke, tiszta hite; a forró pikkelyes kristály-örvényeken átsuhanó, vihogó, hökkent csődületen virágszívvel győző és zengő arany-szájjal hódító költő fontosság-tudatának, léte fontosságának himnikus dala. Huszonkét éve ismerem Somlyó Györgyöt, a költőt, olvasom huszonkét éve verseit, figyelem költő-sorsa fordulóit, kilátóit és emelkedőit, nagy-szétágazású és gazdagon-szétereződő munkásságát, hiszen tanulmányai, esszéi, versfordításai és költő-arcképei költészete szervezetének szolgálatában működő elemi értékű életszervek, s most látom újra, visszatekintve a termékeny időben, hogy ma is és tegnap is az arion-i vágy, az arion-i példa, a halhatatlan delfin konok és boldog lovasának példája nyargal a lobogó őrűlt habokon, a hánytorgó és tántorgó elemeken Somlyó György költő-szíve előtt. Mert aligha van költő kortársaink és barátaink között, aki ártatlanabbúl és természetesebben hitt volna és hinne ma is, e zord és végzetét-váró időben, aki gyermekibben és ámulattalanabbúl hinne a költészet ünnepében, a költészet egyszerű és természetes fontosságában, a költészet mindent-túlélő ajándékozásában, a költő természetes megmaradásában és fönnmaradásában, mint Somlyó György, a költőében, akit ha vicsorgó zöld hab-fogsorok közé taszítanak, megkapja hitéből, vagy küldetése érdeméből megváltó halát, vigyázó, megmentő szent delfinét, aki fölbukkan a lángoló kristálytűz-homályból, hátára kapja, s a lobogó zöld kristály-őrület örvényeit átszelve, óriás hab-szoknyát, ősz buborék-rózsacsokrot húzva maga után, a jövendő partjaira viszi. Honnan hát ez az ártatlan tiszta hit, ez a gyermeki teljes és természetes meggyőzöttség, ez a mindíg-tevékeny szép hiszékenység, ez a folyamatos ünnep-várás és ünnep-öröm? Hiszen ha Somlyó György verseinek pikkelyeit letépjük, ámulattal-erezett és reménység-púpokkal tekervényezett mészhéját összetörjük, a meztelen véres versszervezetből, a hámok, bőrök, rétegek, burkolatok és héjazatok alól, az izmok közűl, a hús likacsaiból, a szervek homályaiból, a csontozat és az erezet, az idegzet pórusaiból és rostjaiból magány szívárog, magányosság füstölög lágy fodrozással, a magány fehér gőze száll, a magányosság kék párája füstölög. A magányosságé, és nem a reménytelenségé. Mert hittel és reménnyel átszőtt költészet Somlyó György költészete. Somlyó György érzi, látja, éli, tapasztalja a világ vonzásait és taszításait, választásait és odvas repedéseiből gőzölgő rózsapiros pokol-füstjét, érzi és tudja az időt, amelyből vétetvén született, s énekelve fölnövekedett, érzi és tudja a lét undorát, nyomorát, örömét, homályát és sóhaját, de a csontokba kristályosodott magányt, léte magányát a világ-tűz, pokol-füst, zöld növényi láng, kemény kristálylobogás, bársony állat-öröm nem tudja kioldani. Talán ezért van minden odafordulása, minden megkeresése, minden hódolása és tárúlkozása, talán ezért van, hogy vigyázó szemével a szélrózsa minden irányába kutat a világon, keresvén költőket, csillaglángokat, kortársakat, hogy eredendő magányát velük megosztva, létükből a lényeget kifosztva, fölmutassa birtoklása kincsét, újra-teremtő munkája fénylő gyümölcsét, tiszta fürtjeit. Talán ezért fordúl mindenkihez komoly áhítattal, aki élni segít, s arcán átragyog a feléje-fordítottak fénye, mint könnycseppen a napfény, mint a petróleumlámpa aranytoll-lángja gyermek-szívünkön, hogy szívünk nagy árnyéka ott lüktetett a konyhafalakon óriás kék rózsa-ütéssel, míg odakint kövér nehéz hó zuhogott a nádtetőre, szederfára, kapor-csontvázra, kútkerékre, kerítésre, ólra, kakasra, kutyára, rothadt dália-fej büdös tengeri-rózsa-tollazatára, a tetszhalott országra az isten végtelen csipke-szemfedője, a menny fehér halotti szalmája zizegve és ropogva. Somlyó György mesét is azért ír a mese ellen, mert mesét szeretne hallani újra, gyermekkori szent mesét, liliomos láng-köpésű sárkányfejeket levágót, hétsingszakállú törpét, a földbe-parancsolót, óriás-egyfogú boszorkányt, a tűzbe-rohasztót, az ártatlanságot-fölzabáló farkas hasát fölmetszőt, a bakkecskeszagú ördögkirály véres és taknyos szakállát megcibálót, tündérek, boszorkányok, manók, törpék, sátánok, szellemek vad büdös csőcselékét elűzőt, mesét, aranyvirágot lépő lány arany-harang énekét, a legkisebbik fiú tiszta szép szavát, a mindíg győztesét, a táltosló-lovasét, mesét, igazságosztó, bűnt-legyőző, bánatot-elűző, a magány kristályaiból szívünket kioldó mesét, a jó szavát és a jó erejét, nem a tébolyét, bánatét, nyomorét, nem az elfogúltságét, a gyűlöletét, előítéletét, hazugságét, önteltségét, hamisságét, gyalázatét, cédaságét, nem a bűnökét, butaságét, gőgét, közönyét, nem a romlottság és paráznaság, őrület és garázdaság, hitetlenség és öntelt kakaskodás meséit, nem a szélhámosság és tökfejűség mocsár-szövevényes és lidérc-büdös meséit, nem kis kappanok, kígyófejű herélt kakasok forró mirigytrombita-kukorékolását, ágaskodó törpe-rikácsolását, nem a majom-hermafroditák lázas makogását, de föloldó igazi mesét, a jó szavát, a jóság erejét, amely szívünkre hull, mint a szűz fogantatásban isten ember-istent teremtő lángja, láthatatlan szent magja a szűz anyaméhbe, a szűz szent petére. Zord idő a miénk? Zord és pusztulással-vemhes. Zord idő? Talán nem zordabb, mint a történelem más idői. Óriás szőrbuborékjában, lázas vemhében talán nem is a halált hordozza, a fém-szívű fémmagzatot. Talán a legszebb emberi jövő kristálysugárzó magzatát hordozza szent méhburkában a Jelenidő. Mit akarhat és mit tehet a költő ebben az időben, az Idő jég-örvényeiben? Mondja a magáét, mert hisz a jóságban és a teremtő tisztaság megváltó erejében. Énekel a tűz örvényeiben, mert énekelni kell, kifogyhatatlanúl, mert ártatlanúl és tisztán hisz az ének szűz erejében, beszél a világegyetemről és önmagáról, beszél önmagáról és reménye akaratáról, s várja szorongó tömény várakozással és lángörvényű vágyakozással, hogy embertársai figyeljenek szavára, hogy az Emberiség körűl-ülje őt, hallgassa titkos tiszta énekét, hallgassa benne önmagát, várja, hogy a lét dolgai, alakjai és alakzatai köréje-gyűlvén, hallgassák szavát, mint a megtestesült Igét, mint a Prédikátor szelíd szavát, hallgassa benne a lét önmagát. Mert a létről a létnek csak az ember tud beszélni. Emberen-innen és emberen-túl néma a lét, bármennyi hangon, akárhány nyelven beszél is magának. A lét önmagában önmagát nem érti. Önmagában néma és magányos. Beszéde csak az anyag virágzása. Azontúl csönd van és kitaszítottság, azontúl csönd van, a magányos dolgok halmaza, szövetsége, keringése, egymáshoz-kötöttsége; a sötét űrben gömbalakzatok és gömb-halmazok magányos derengése; a csönd kockái, gyűrűi, idomai, tartályai és buborékjai lebegnek egymás mellett egymáshoz-szótlanúl. Mert önmagát hallani süket a Mindenség. Mert mindenség-nyelven csak az ember beszél. Azontúl a Mindenség önmagának hallhatatlan. Csönd van. S a Mindenség önmagába-halmozott dolgai, egymásra és egymásba-halmozott alakzatai izzanak, lángolnak és ragyognak.