Szólítva őt egy verssorát idézem: |
„Csak azt feledném, azt a franciát…”, |
s az évtizedek rossz szigetelésén |
kétszázhúsz volt nyila villámlik át. |
Túlnan a járdán föltűnik Pilinszky, |
kockás kabátban, ég és föld között – |
látom, arcán a lázas elveszettség |
őszes borostaként kiütközött. |
|
Köröttünk örvény, a hatvanas évek: |
gyér forgalom, vodkaszag, vak remény; |
nem öltek meg s nem öltük meg magunkat – |
Isten hordott minket a tenyerén. |
Túléltünk háborút, italt, szerelmet, |
most egy kicsit ejtőzni akarunk, |
ki egy szál deszkába, ki meg az égbe, |
kapaszkodunk, míg bírja a karunk. |
|
Költőnek ezenfelül ott a verse, |
a gyulladt seb, mely lüktet s nem lohad, |
de láza megbokrosítja a ritmust, |
e rögeszmés, szárnyas versenylovat, |
hogy száguldozzon, mint a hurrikánok |
a karibi partokon s a prérin át, |
s patájával dobogja és dobolja: |
„Csak azt feledném, azt a franciát…” |
|
Minek folytassam? Valaha a versünk |
életmentés volt, ma csak pipere. |
Franz! Szia, fogoly! s más ilyen nyalánk vicc, |
míg süvítünk az űrbe kifele, |
s a terepet átadjuk a szövegnek, |
melyben buján párzik szóval a szó; |
és hallhatjuk makogni gépeinket, |
mint majmot az Afrika-utazó. |
|
Nagy költő s balfácán egy porhüvelyben! |
Esendő, nagyon is világi szent, |
aki a Koponyák Hegye helyett a |
báli szezonban inkább bálba ment; |
János, kit jelenések látogattak, |
de aki hétköznap csak Jancsi volt – |
bámulja teremtményét a teremtő, |
sámán a tüzet, melyet ő csiholt. |
|
|