Az a furcsa, szaggatott nevetés! Ahogy szinte fut a kopár, téli fasorban. Közben cigarettázik. Olykor hátranéz. Egy hangra vár? Miféle hangra? Megáll. Belemered a néma fasorba. Dermedt, csodálkozó arc. Hová kerültem? Miféle városba?
Irtózatos dolgokat közöltem vele. Annak idején. Úgy az ötvenes években. Gyászos arccal. Sötét röhögéssel. Te János! Kilöknek bennünket mindenhonnan! Kilöknek? Be se engednek! Az ajtók bezárulnak! (Így, ilyen drámaian.) De miféle ajtók? Nincsenek is ajtók. Nincsenek szerkesztőségek. Nincsenek lapok. Semmi sincs.
Rám bámult. Olyan megmerevedett arccal.
– Rettenetes!
Ennyit mondott. De nem rettent meg. Valahogy láttam a tekintetében. Nincs benne rémület. Pedig én aztán igazán megtettem a magamét. Nem volt jó velem összeakadni azokban az időkben. És mégis… Éreztem, hogy odabent a mélyben, a lélek mélyén, van valami hit. Az a magára maradt, árva hit. Meg sajnálkozás. Ahogy megérintette a karomat.
– Te, azért talán mégse! Ezt nem tehetik!
– De tehetik!
Nézett, mélységes részvéttel.
Egy másik színhely. Balázsék lakása. Idő: ugyanaz. 1951. Személyek: Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Pilinszky János és én. Ittuk a feketét. Beszélgettünk, hallgattunk. A kitaszítottak. (Ünnepélyesen.) A lepasszoltak. (Kevésbé ünnepélyesen.) Írásaink már régen nem jelentek meg. Csak átírásaink. A nagy átíró korszak! Mindent átírtunk. Mindent és mindenkit. A klasszikusokat se kíméltük. Kevesen úszták meg a dramatizálást. Közben már Mark Twaint is meggyűlöltem. Éppúgy, mint T. Forgách Paula rádiójátékait.
A csésze fölött belebámultam a levegőbe.
– Balogh Bumbi!
– Mi az? Mit beszélsz? (Balázs.)
– Nem tud megszólalni! Egyszerűen nem tud megszólalni!
– Drága Ivánkám, miért kéne, hogy megszólaljon? (Ágnes aggódó hangja.) És ha elárulná, hogy ki az a Balogh Bumbi?
– Egy focista!
– De Ivánkám! Maga igazán szereti az ilyeneket!
– De nem rádiójátékban! Valaha régen… a pályán!
Balázs (Pilinszky felé): – Most jön a Ferencváros! Mindjárt elmondja, hogy állt fel a régi Ferencváros!
Nem mondtam el. Csüggedt hallgatás a csésze felett.
Ágnes: – Aha… Valaki írt egy rádiójátékot. És magának kell átpofozni.
– Tudja, mióta pofozom? Napok óta! Hetek óta! És még mindig semmi!
Körülöttem csönd.
Pilinszky halk, távoli hangja:
– Majd lesz egy lexikon!
– Mi lesz, János?
– Egyszer majd megjelenik egy irodalmi lexikon. – Cigarettára gyújtott. Fújta a füstöt. Furcsa félhomály, mint aki készül valamire. Aztán az a szaggatott nevetés. – Igen, abban minden benne lesz. A folyóiratok, ahova csak írtunk. – Lassan Ágnes felé fordult. – Magyar Csillag. Ezüstkor. Válasz. Vigilia.
– Magyarok.
– Újhold.
Ő meg bólogatott, és fújta a füstöt.
Balázs: – És aztán a semmi.
– Dehogyis! Most jön a fénykor! A műsorfüzetek! Egy árjegyzék! Egy cégtábla! Reklámszövegek! És aztán a fénypont! A húsvéti tojás! Utolsó írásunk egy húsvéti tojáson!
– Micsoda, Jánoskám?!
– Felirat egy húsvéti tojáson!
Rázta a nevetés. Akárcsak bennünket. Balázs ráborult az asztalra. Ágnes tapsolt.
– Húsvéti tojás! Talán egy kis versikével! (dalolva) Versikével! Versikével!
– És a próza! Semmi próza?! Legalább egy sor azon a tojáson!
Elkábultam a nevetéstől. Elgyengültem. Lecsúsztam a székről. Le, a szőnyegre. Nem tudtam abbahagyni a nevetést. Ömlött a könnyem a szememből.
Pilinszky meg újra elmondta. Pályánk történetét. A pálya ívét.
Magyar Csillag!
Ezüstkor!
Válasz!
Vigilia!
Magyarok!
Újhold!
Műsorfüzet!
Árjegyzék!
Cégtábla!
Egy tojás!
Egy húsvéti tojás!
Meddig tartott ez? Hogyan álltam fel? Mibe kapaszkodtam? Egy székbe? Az asztalba? Hogy indultam el? Félájultan támolyogva. Szétázott arccal. Hogy indultam el? És hová?
Előadta egy darabomat. Igen, igen! Egy színdarabomat. Természetesen Balázséknál.
Szín: egy szoba. Egy férfi ül egy ócska, kopott karosszékben. Ez az egyetlen bútordarab a szobában. Nem mintha eladták volna a bútorokat. Ó, nem! Itt soha nem is volt semmi más, csak ez a karosszék. És a székben a férfi. Mögöttük egy kopaszos pálma. Elképzelhetetlen, hogy valaha is megöntözték volna. A férfi mozdulatlan. Időtlen tekintettel néz a levegőbe. Talán ő maga az idő. Az egyik keze megrebben. Jelt ad valakinek? A kéz visszahull a karfára.
A férfi a levegőbe bámul.
A függöny lassan leereszkedik.
A férfi váratlanul felemelkedik. Mi az?! Feláll?! Elindul valahova? Elhagyja a széket? A szobát a pálmával?
A függöny már csaknem legördül.
Parányi rés a színpad.
Még éppen csak annyit látni, hogy a férfi visszaül.
Függöny.
Pilinszky átvágott az utcán. Egy másikon. Aztán tovább, tovább. Sötétzöld oldaltáska a vállán. Egy leszerelt katona. Vagy maga a világ vándora.
Honnan került ide? Varsóból? Londonból? Párizsból? Hiszen akkor már bejárta a világot. Mindenhol ismerték. Őt is meg műveit is. (Elmúltak az ötvenes évek. Elmúlt az átírások nagy korszaka.)
Hogy hatott rá a világhír? Örült neki? Vagy inkább megriadt tőle?
Egyszer megáldott a körúton.
A körút forgatagában megpillantott egy járókelőt. Egy esendő embert.
Felemelte a kezét. Megáldotta.