Ötven fölött, annyi évet végigélve, az ünnep vagy az ünneplés már inkább az emlékezésé. Több benne a múlt, mint a jövő. Emlékszel még? – kezdi maga Pilinszky néhány évvel nagy verse, az Apokrif megírása után a hozzá kapcsolódó Utószó című versét, s hogy a kérdés érzelmi súlyát feltárja, egy szakaszon belül négyszer megismétli. Amit az Utószó-ban ő, hadd tegyem fel most neki én a kérdést.
Hogy is történt? Hogy született az Apokrif, Pilinszky János eddigi költészetének talán a legmagasabb lírai csúcsa – vagy legalábbis a csúcsok egyike? Mindenesetre olyan magyar vers, amely abban a különleges, már vékony antológiában, az emlékezet szélén lebegő, részleteiben betéve tudott, és életben tartó magyar versek gyűjteményében a legtöbb versszerető számára benne van: benne van számomra például – bár lehet, hogy ez esetben ízlésem elfogult –, ha nem is az Előszó, a Magányban, az Ősz és tavasz közt vagy a Tudod, hogy nincs bocsánat mellett, de nem is nagyon messze tőlük.
Egy vers születésének persze csak a külső körülményeiről lehet beszámolni. Legföljebb maga a költő mondhat többet, de Poe Hollója a példa rá, hogy az se mindig autentikus. 1950-et vagy 1951-et írtunk, s az akkori kölcsönös számkivetettségben felforrósodott Pilinszkyvel a barátságunk. Túl voltunk akkor már sok mindenen: az első ismeretség élettörténetre kíváncsi kutatásain, az Újholddal kapcsolatos közös vállalkozáson (hiszen a folyóiratnak egyik társszerkesztője volt), s a hirtelen ránk nehezült idők próbáin. Pedig az évtizedek távlatából visszatekintve, csaknem semmi: öt-hat év irodalmi együttélés kötött össze. Pilinszkyt nemzedékemnek először Kálnoky László, a vele rokon „titkos” nagy költő emlegette, mondván, hogy az Ezüstkorban olvasott valakit, aki feltehetően – mert mindig ilyen pontoskodva fogalmazott – nagy tehetség. (És persze Rónay György emlegette, aki nagyszerű kritikáiban később még a gyengéire is rámutatott.) De akkor, 1945-ben, Pilinszkyről még azt sem tudtuk Nemes Nagy Ágnessel, hogy egyáltalában életben maradt. Elkanyarodott azonban máris ez az emlékezés. Ötven vagy ötvenegy lehetett, mondom. Pilinszky így fejezete ki magát: „bejárta” már az utat a 63-as villamossal otthonától, a Molnár utcától a Kékgolyó utcáig, a lakásunkig. A maga szorongásos életidegenségében kellett neki az ismerős dolgok nyújtotta biztonság, hiszen már akkor is, fiatalon is, mintegy fehér bottal járt az emberek között. Felkeltve és elvárva a segítőkészséget. S ha a világban eligazító belső látása idővel élesedett is, az a fehér bot csak súlyosabb, csak feltűnőbb lett a kezében. Akkoriban két-három naponként, de ha a verssel előbbre jutott, még sűrűbben is meghozta hozzánk a 63-as. Egyenes derékkal ült a díványon, s valószínűtlenül nyúlt, gótikus kezével csaknem ütemezve, s az új résznél mutatóujját magasra emelve, elölről mondta az alakuló verset. Két-három nap alatt két három sorral jutott előre, vagy még annyival sem. Igazán nem megszégyenítésül mondom a spontánoknak, a termékenyeknek, vagy a nagyüzemi verstermelőknek, csak a tényt szögezem le, hogy így is lehet írni. (Hiszen Pilinszkynek is lett később egy termékeny, versontó korszaka; eredményes, ha nem is úgy eredményes.) Lehet olyképpen verset írni, egy-egy versre úgy készülni, hogy a verselemek éveken át mintegy raktározódnak a költőben, várva felhasználásuk, méltó elhelyezésük egyetlen pillanatát. Lehet úgy írni – és ahhoz is heves ihlet kell –, ahogy csupa csiszolt, próbált, sokszor kézbe vett, sokszor forgatott darab vagy részlet kapcsolódjon egybe, egészüljön ki, s nyerjen önmagán túlmutató jelentést: legyen része a maga felfokozott intenzitásával egy célba vett, sodró, nagy intenzitásnak.
Talán nem tévedek, ha azt állítom, Pilinszky az 1950-es években általában így írt. Így írta az Apokrif-ot. A változatokat sajnos nem őrzi meg az emlékezet, lehet, hogy a költő maga sem. De azt tudom, hogy szinte képtelen latolgatások árán, minuciózus munkával alakultak a sorok, s hozzátehetem a minuciózus jelző félreérthetősége miatt: nem úgynevezett formai csiszolással, hanem a kifejezés hatáserősítésével, a képek láttató erejének felfokozásával, a jelképeknek fókuszfény-forró beállításával. Így lett a kelő nap a versben – a végítélet napja! – „mint tébolyult pupilla néma és – mint figyelő vadállat oly nyugodt”. Így kerül külön a végső szétválasztásban az egeké, „a világvégi esett földeké – s megint külön a kutyaólak csöndje”. Így kapott a létezés egészét átható fájdalom éppen a jelképek megválasztása révén ilyen (tudományos jellegű, s egyben hallatlanul érzékletes) egyetemes kifejezést: „És tudjátok, miféle fájdalom – tapossa itt az örökös sötétet – hasadt patákon hártyás lábakon?”
Igen, a részletek! Hogy mennyire fontosak. Nélkülük nem készülhet remekmű. Ahogy selejt vasból és félig döglött cementből sem szökkenhetnek magasba a felhőkarcolók. De azért a felszökkenéshez nem elegendő még a legnemesebb anyag sem. Mi rendezi Pilinszkyben a válogatott anyagot? Mit akart, mit akarhatott megírni, a végítéletnek ezzel az apokrif látomásával? A világ reménytelenségét, boldogtalanságát? Azt, hogy „az emberfaj sárkányfog vetemény”? Olyasfajta idegeit fiatalon átjárt kétségbeesést, amely az öreg Vörösmartyéval rokon? Miért köröz a huszadik század közepén egy költő tudatában – egy hivő lélek tudatában örökösen a végítélet? Mert a háborúban látta, képzeletben átélte a KZ-lágereket? Megsebezte a század botránya? S tovább lépve a kérdések sorában: Vajon az Apokrif végítéletképzete azonos-e a későbbiekkel, a Szálkák és a Végkifejlet című kötetek képzetével? Ha valaki majd egyszer számba veszi, kénytelen lesz észrevenni, hogy Pilinszky költői filozófiájában testes, evilági foghatóságukból a későbbiek során hogy absztrahálódnak a fogalmak. Hogy a végítéletképzet nemcsak az igazságosztással, hanem – nem csekély ellentmondásként – a kiszolgáltatottság megszűnésével, a reménnyel azonos. Mintha lehetséges volna még utána emberi újrakezdés – egy elvont, skolasztikus létszemléletre rímelve. De itt, az Apokrif-ban még nem így van. Itt a szenvedő létezés boldogtalanságánál nagyobb gyász, nagyobb boldogtalanság a létezés megszűnése. S ez: a boldogtalanság kettős tagadása: már-már egyetlen ellenkező előjelű állítás. „Jó volna élni még” – mintha a búcsúzó Kosztolányi nagy életnosztalgiája vetülne itt rá a létezés sötéttel rajzolt formáira. Mintha az együttérzés, a részvét, a fájdalmas szeretet révén bársonyos volna a vers legfeketébb feketéje is. „Valamikor a paradicsom állt itt” – állítja a világról Pilinszky. Igen, a paradicsom.
Emlékszel még? – hadd idézzem újra. Napról napra lassan alakult, épült a vers, amely csakugyan épület, önálló konstrukció volt, az elmondhatatlan közérzet leképzése, újrateremtése, s nem anekdota, leírás vagy reflexió. Lényegileg és minőségileg más, mint ami akkoriban a magyar költészet látható termése volt. A Lobogónk Petőfi jelszó korszakát éltük, a hajrá-optimista Petőfi-epigonok megdicsőülését. Ma már az Apokrif versvállalkozása (ha minőségileg kevés társa is akad), műfajilag nem üt ki líránk egészéből. De akkoriban az életérzésnek erre az objektiváló kifejezésére, erre a kreatív költészetre, az Apokrif előtt csak név szerint is megnevezhető két-három költő készített új utat. S hol voltak ezek az úttörő versek? Az asztalfiókokban. Ahogyan a megjelenés minden reménye nélkül készült az Apokrif és készültek még jó darabig mindazok a Pilinszky-versek, amelyek költészetének, annyi év után, ma is csúcsai. Oly szemérmesek vagyunk az ilyesféle dolgok emlegetésében. A kár, a pusztulás megsejtetésében, a megaláztatás felemlítésében. Nem tudom, honnan maradt, miért van az a törvény, hogy akit megvernek és megkínoznak, annak kell szégyenkeznie? Mi volt az 1950-es években Pilinszky, az 1947-ben már Baumgarten-díjjal kitüntetett, jelentékeny tehetségnek tartott költő? Korrektor volt, de az se állásban. Nemhogy versek alatt, még fordítások alatt se találkozhatott az olvasó a nevével. S jobb nem számba venni (mégiscsak meggátol benne az érthetetlen szemérem), hogy kiknek a méteráruként folyó családregényén vagy versciklusán (az egyik név szerint denunciált is mindnyájunkat) gyulladt be, folyt ki korrektorként a szeme. S jobb nem emlékezni, hogy egy magát költőnek tartó irodalomtörténész, akkori közoktatásügyi államtitkár milyen önelégült mosollyal dicsekedett épp e sorok írójának azzal, hogy 1949-ben ő tiltotta le Pilinszky második kötetét.
De elég. Tanuljuk meg talán éppen az Apokrif-ból, hogy a fájdalomnak is van értéke, sötét ragyogása. S fogadjuk el Pilinszky pályaképe tanulságául – jó pillanat erre a Kossuth-díj –, hogy nem odaát, nem a képzelet szülte világban – és ezt már csaknem vele vitázva mondom –, hanem idelent, az emberek ítéletében van a remény. A rettenetes, a csetlő-botló, a képtelen emberiségben. Igen, a részvétben és a részvételben van, amely önnön sebein túllát, és a létezők egyetemére kiterjed.