Vallomás és emlékezés van előírva e blokkban, és a „Pilinszky mint ember” hálás téma, a szigligeti anekdoták, a híres-hírhedt angliai nagy-magyar-költő-(tor)túra olykor enyhén kaján beszámolói egy esendő vagy mondjam így: ügyetlen férfit rajzolnak elénk, olyant, akiről egyrészt lerí, hogy e világból való, ami megnyugvással tölti el a mesélőt, rosszabb esetben fölénnyel, másrészt aki fél lábbal (a ballal) láthatóan máshol van, a versekből tudható, hol, merre, innét a beszámolók ünnepélyessége.
Szerencsémre ehhez a kórushoz nem tudok kapcsolódni, személyesen lényegében nem ismertem, egyszer gimnazistaként, ködös szemű gimnazistalányként kezet foghattam vele a piarista rendház folyosóján, talán már tudtam, kivel, egyszer meg sorba álltam hozzá a könyvhéten, kérdezte, kinek, mondtam, nekem meg a feleségemnek, kérdezte, mi a nevünk, mondtam, az enyémet és hogy né, mondta, az most nem elég, kell a keresztnév is, így is dedikálta, és hogy Jancsi. Amin aztán, a Jancsin, szigorú ifjúként, darabot háborogtam, többé-kevésbé hazugságnak vettem, hogy azt hazudjuk evvel a beírással, hogy mi milyen közel volnánk egymáshoz, és nem értettem, kinek, milyen közönségnek szól ez a színjáték. Nem tudtam, hogy én vagyok ez a közönség, és nemsokára, olvassam csak el a verseket, olyan közel leszek én mindenhez, hogy arról kódulok.
Pedig távolról, messziről, magasról hangoznak a versei: ha maradt volna bennem, és kevéske maradt, „ama” gimnazista lánykából, az akkor angyalokat látna diktálni, ők fognák e költő ceruzáját. (Próbálkoztam, magamban, az írók távoli-közeli besorolásával. Babits távoli, Kosztolányi közeli, Kemény Zsigmond távoli, Mikszáth közeli. Próza inkább közeli, költészet távoli? Működni nem nagyon működik, egyre több lesz a kivétel. Ha a távolit az angyalozással azonosítom, akkor meg rögtön fuccs, angyalt mindőjük mellé tudok képzelni, csak a Berdáé pufókabb, mint a Nemes Nagyé. – Fátyolt reá.)
Weöres Sándort, írtam egyszer, az Isten költőnek teremtette. Pilinszky Jánost az Isten embernek teremtette. Ez látszik rajta, ez a kettő: hogy ember és hogy az Isten teremtette. Ez látszik a versein. A különbségtétel nem jelentené azt, hogy Pilinszky kevésbé volna költő, hisz mindenestül az (sosem lép ki a szavak országából), inkább a helyet, a helyzetet írná ez le, azt, ahonnét beszél és azt is, ahová. (Akárhonnan, érkezhet mondat akárhonnan?) Pilinszky költői programja nem a nyelvből indul ki, nem is ott végződik, abban ölt testet. (Ez mondhatni ellentétes a Weöresével.)
A költő: a szavai. Az alvószegek, a plakátmagány, a maontják, egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy magyarnak lenni főként nem más, mint az „ilyen” szavak ismerete. Öröme. A mitnekemtezordon, a kiterítenekúgyis, a márvénülőkezemmel. Nagy dolog ez, nagy dolog valahol otthon lehetni. Másoknak meg persze az ewigweibliche szuperál, az is jó, nagy. (Egyébként németül a „ma ontják véremet”-sor így hangzik: Heut’, aposztróf, vergießen sie meinen Lebenssaft. Hát ezt a lébensz-zaftot nehéz egy magyarnak komolyan vennie, de hát nem is neki van, nem magyar fülnek, éppenséggel nem annak – ezt nevezzük fordításnak…)
Olyan számomra Pilinszky, mint egy modern fizikus: aki a világ szerkezetét vizsgálja, hol élünk és mi történik velünk és a hollal, ha ezeket a kérdéseket föltesszük. Használatos fogalmai azonban nem a kvarkok meg a téridő, hanem: pokol, magány, szabadság, kegyelem és így tovább, egy keresztény ember szótára. A költő több, mint a szavai (a vers kilép a szavak országából).
Nincs művész, aki mélyebben ismerné, tudná minden és semmi, gyöngeség és erő, szent és profán, bűn és bűnhődés közelségét, kockázatunk nagyságát, vagyis a kockázatot és a nagyságot. „Bűnünk: a legnagyobb veszélyünk és a legnagyobb lehetőségünk.” De a jó és a rossz nem szimmetrikus ellentétpár. A dráma nem ebből az egyensúlyból vagy eldöntetlenségből adódik, a jó, mondja Pilinszky, döntően más, mint a rossz. A jó: a létezés birodalma. A rossz: a tagadásé, a nem-létezésé. A jó: valóság. A bűn: képzelgés.
Mi a szenvedés, mi az értelme? Hogyan működik a kegyelem? Milyen az a mindent-akarás, amely nem nagyravágyás? Mik az üdvösség útjai? („Van, amikor mi dolgozhatunk üdvösségünkön, s van, amikor egyedül az Isten? A fájdalom ilyen szakasz volna?”) Ezek Pilinszky kérdései. A hit természetéről, radikalitásáról, súlyáról és nagyszerűségéről kapunk hírt. És hogy a szelídség nem lágyság, a hűség nem beletörődés, és mit jelent az, hogy nem latinórán vagyunk.
A költői megismerés tényleg más, mint a tudományos, mégis úgy gondolom, Pilinszky világkutatásában van valami a tudomány világosságából. Az igényből, hogy a dolgokat átvilágítsuk. Átlássuk. A költőket nem az eszükért szeretjük, szemtelenkedhetnénk, ám a nagy költőkben sok okosság van. Az okosság köti Pilinszkyt József Attilához.
De nem ezt érzem a legfontosabbnak. Hanem azt, hogy a középpontba, művészete, létezése középpontjába Auschwitz botrányát állítja. Ez Celanhoz köti. Pilinszky azonban ezt a botrányt, és ez alapvető, összekapcsolja a Krisztuséval. Hogy ez ugyanaz a botrány, a teremtésnek ez a botránya és természete. Ennek a természetnek kutatója, tudósa, embere Pilinszky. Végül is tanúságtevő. Krisztusról tesz tanúságot. Vagyis a világról. (Ez állítás.)
Schütz János-passiójáról írja: „életműve arra int, hogy a háború nem hegyomlásszerű, idegen katasztrófa, hanem bűnös természetünk következménye és lelepleződése”. A botrány, a botrányunk tehát nem különlegesség, nem szerencsétlenség, nem a körülmények balszerencsés összjátéka, nem felelőtlenség: hanem következmény és lelepleződés. Ahogy Kertész Imre mondja a maga rémületes lakóniájával: Isten megteremtette a világot, az ember megteremtette Auschwitzot.
Pilinszky mintha folytonosan Heidegger kérdésére válaszolna: Wozu Dichter? Ínséges időkről beszél Heidegger, mondanám, a Leverkühn utáni időkről, ahol már nem érvényes a Beethoven-szimfónia. „Nemcsak az isten, az istenek menekültek el, hanem az istenség fénye is kialudt a világtörténelemben. A világéj ideje ínséges idő, mert egyre ínségesebb lesz. Már olyan üressé lett, hogy isten hiányát sem képes hiányként érzékelni. (…) Ínséges az idő, mert hiányzik belőle a fájdalom, a halál és a szeretet elrejtetlensége.”
Wozu, mi a bánatnak is a költő? Heidegger válasza: „Költőnek lenni ínséges időben azt jelenti: éneklően az elmenekült istenekre figyelmezni.”
Éneklően az elmenekült istenekre figyelmezni: ez Pilinszky. Költészete, miközben folyamatosan hallható a „mit-érdekel-engem-a-költészet-maga”-szólam, megmutatja a művészet értelmét, sőt, mondjam így durván: a hasznát. Láthatóvá válik, hogy van létezésünknek olyan tartománya, melyet sem a hit, sem a tudomány nem képes földeríteni, csakis a művészet.
Szóval hogy dazu, az egészre, hiányt hiányként, jelenlétet jelenlétként érzékelve, erre a bánatra, éneklően.