Tüskés Tibor: Nagy László

Költő, akinek útja a népmesék hősére emlékeztet. Zsebében a hamuban sült pogácsával indult el, megküzdött a hétfejű sárkánnyal, s elnyerte a királylány kezét, vele a fél országot, a fele királyságot. Költészetével érvényességet szerzett nevének. Küldetéses költő, tiszta és tisztító, nyugtalan és nyugtalanító, fészekőrző és világfelfedező. Vállalta a magyar költészet folytonosságát, tanult a mesterektől, az elődöktől, és új utakat vágva maga vált törvényalkotóvá, a líra megújítójává. Költészete kapcsolódik a hagyományokhoz, és új hagyományt teremtett. Ősei a szerelemmel, Istennel tusakodó, súlyos szavú Balassi, a tizenhatodik század indulatos prédikátorai, a virágos kedvű, játékos Csokonai, az ostorozó Ady Endre, az ország szegénye József Attila, és versbe olvasztotta az európai líra merész újításait, modern törekvéseit. Ismeri a magyar és a szomszédos népek népköltészetét, lírájában magyarság és európaiság, a népi és az emberi közti szintézis valósul meg. Egyike azoknak a legkiválóbb költőinknek, akiknél a háború utáni magyar lírában kiteljesedik a Németh László megfogalmazta igény, irodalmunk „bartóki vonala”: a nemzeten át az emberiséghez szólni. Igazi, egyéni, eredeti költő. Hangja van a lepkecsönd és a lávázó harag kifejezésére. Költészete kézzelfogható és áttételes, konkrét és jelképi. A pára könnyűségű dalforma éppúgy kezéhez illik, mint a sorok áradatát hömpölyögtető, több tételes versszimfónia. Érzéseit és gondolatait újszerű képekben és látomásokban fejezi ki. Sajátos és egységes, hagyományokból fakadó és csak rá jellemző szimbólumrendszert teremtett.

Élete és költészete fél évszázad magyar valóságához és történetéhez kapcsolódik. Talán az utolsó nagy tehetségű magyar költő, aki még benne él a múlt paraszti hagyományvilágában, a kultusz és a mitológia szintjén ismeri meg a népi szokásvilágot. Gyerekként találkozik a háborúval, égő házakat, megszenesedett lótetemeket lát. A háború utáni koalíciós években a „fényes szellők” nemzedékével, a népből jött értelmiségi fiatalsággal lép az irodalomba. Az emberi személyiséget romboló évek, a dogmatikus irodalompolitika torzulásai az ő költészetében is nyomot hagynak. Belső vívódások, keserű tapasztalatok árán átértékeli a költészetről vallott fölfogását. 1956 tragikus eseményei után, a megváltozott, tisztultabb politikai és szellemi légkörben lírája kiteljesedik, a létezés, a személyes emberi sors kérdései mellett a világ dolgai is egyre nagyobb helyet kapnak benne. Ady életkorát tíz, József Attiláét húsz évvel élte túl, de tizenkét évvel hamarabb halt meg, mint Bartók, és elhunytakor tizennégy évvel volt fiatalabb Csontvárynál. Hirtelen halála a kortárs magyar irodalom egyik legnagyobb szabású költői életművét zárta le.

Van költő, akinek művei megértéséhez jóformán nincs szükség sem az élet, sem a kor ismeretére: az életpálya eseményei alig hagynak nyomot az alkotáson. Nagy László nem tartozik közéjük. Nála a kiteljesedő életmű ezer szállal kötődik a megélt valósághoz, életének eseményeihez, főként gyermekkora éveihez. S költészetének szimbólumrendszere szorosan kapcsolódik a korhoz, az elmúlt paraszti élet mitologikus tartalmaihoz. Ezért kell méreteiben és arányaiban részletezőbben szólnunk élete első évtizedeiről, költői pályája előkészületeiről és kibontakozásáról.

Élete talánnyal kezdődik. Már születési dátumát legenda övezi. „Születésem napját nem tudom. Míg otthon éltem, július 14-ét mondtam, így tudtam anyámtól. Később anyakönyvi kivonat kellett, s ez ámulatomra 17-ét jegyezte. Papír szerint 1925. július 17-én születtem Felsőiszkázon, Veszprém megyében. Születésemkor aratás volt, szent munka, éjszakák, nappalok egybeestek, az én dátumom pedig elveszhetett a sok tennivaló közt. Mégis, ha a Bastille-börtönt 14-én döntötték le, illett volna ezen a napon születnem. Anyám a kamrát, padlást sározta-sikálta az új gabonának. Hordta a magasba a nehéz agyagot, kínlódta át magát a gerendákon. Úgy elfáradt, hogy szerinte a szüléshez nem maradt ereje. Vállam is igen széles volt, ezért jöttem nehezen a világra. Sok vért vesztett, s ha nincs a jó bába néni, már akkor meghalok. Kínjáért hálaképpen jó gyerek voltam, míg lábra nem álltam.” Szülőháza tehát számára valóban szülőház, s orvos helyett bábaasszony segíti a világra. László névre keresztelik: születésnapját három-három hétnyi távolságban két László-nap fogja közre. A szomszédos faluban, Középiszkázon a június végi László-napkor van a búcsú. Egy évvel idősebb nővére Izabella; majd két év múlva ismét nőtestvére születik, Mária. Öccse, István, aki később az Ágh István írói nevet választja, és ma ismert költő, tizenhárom évvel fiatalabb nála.

Felsőiszkáz két táj találkozásánál fekszik: délről a Bakonyalja utolsó, északról a Kisalföld legszélső települése. A láthatár peremén hegyek kéklenek. „Távoli körben dombok, erdők, hegyek. Nyugaton a Ság és Kemenesalja, keleten a Somló és a Bakony.” A Kemenes halmai, a Ság teteje Berzsenyi költészetében élnek; a Bakony a pandúrok elől menekülő betyárok oltalma.

A medencét szelíd patakok ölelik át, a Marcal, a Halyagos és a Torna. Vizük bő füvű réteket, barkás füzeket öntöz. A völgy szélein ősi települések, furcsa nevű községek; egyik-másik neve talán Árpád-kori nyelvemléket őriz: Csögle, Csősz, Kerta, Kamond, Dabrony, Vecse, Karakószörcsök, Doba, Vid, Berzseny, Torna. A környék nevezetes helyei: a légvonalban tizenöt kilométerre fekvő Egyházashetye, Berzsenyi szülőföldje, a fazekasmestereiről híres Tüskevár, valamint a somlóvásárhelyi apácák klastromának romjai.

Amihez a környék lakóinak a szeme tájékozódik, a balatoni vulkáni kúpokkal rokon eredetű, magánosan álló, harang alakú Somló, Felsőiszkáztól mintegy öt kilométerre fekszik. Oldalára kitűnő bort – a somlai fehéret – adó szőlők kapaszkodnak, a szőlők között bazaltból rakott, sötét falú présházak látszanak. „Homloka alatt a bazalthegynek / izzanak a szőlők, édesednek” – írja egyik ifjúkori versében. A vár Doba fölött, az északra tekintő, elkülönült kis bazaltkúpon áll. A török világban a dunántúli végvári rendszer egyik láncszeme volt. A hegy oldalán látható, furcsa alakú, magános sziklát a nép Kinizsi-sziklának nevezi. A várban 1707-ben Bottyán János kuruc generális lakott. Később császári parancsra felrobbantották. A várhoz a nép ajkán helyi hagyományok, mondák fűződnek. Kisfaludy Sándor romantikus regéje, a Somlai vérszüret kitalált hősökkel népesítette be a várat.

Hajdan a falun vezetett keresztül a forgalmas sümeg–pápai országút. Amikor megépítették a budapest–szombathelyi vasútvonalat, a vasút öt-hét kilométerre elkerülte a falut. Aki vonatra akart ülni, a kertai vagy a karakószörcsöki állomásra kellett gyalogolnia vagy szekereznie. A népi emlékezet megőrizte a múltat. A földből előkerült régi falakat, a legendás Pogány-pince maradványát a szóbeszéd a római időkhöz kötötte. A tizenhatodik és a tizenhetedik században sokat szenvedett a táj. A napóleoni időkben a franciák elől a kutakban bújt el a nép… A faluból dűlőutak ágaznak a szántóföldek, a gabonatáblák és a kukoricarendek közé, távolabb erdők, tölgyesek, bükkösök tartoznak a határhoz. A földrajzi helynevek, a dűlőnevek és határnevek a múlt emlékei: Haraszt, Siralom-völgy, Rét-domb, Vörös-domb, Kuruttyó, Irtás, Bánom-tag stb.

A falu nevét korábban Felsőiszkásznak írták. A szó – a Földrajzi nevek etimológiai szótára szerint – „szláv eredetűnek látszik, de a részletei tisztázatlanok”. Okleveles forrásban legkorábban 1212-ben fordul elő. Fényes Elek Magyarország geographiai szótárá-ban (1851) ezt olvassuk: „magyar falu, Veszprém vármegyében, 303 katolikus lakossal s parochiális szentegyházzal. Földesura a kegyes alapítvány.” Határában a gróf Apponyiak birtokai terültek el. Plébániája Árpád-kori; a falu helyén valószínű a török időkben elpusztult Mindszentiszkáz, illetve Egyházasiszkáz állt. A falu búcsúját eredetileg mindenszentekkor (november 1.) tartották, majd áttették szeptember 8-ra, Mária-napra. A falut parasztok, jobbágyivadékok lakták. Lélekszáma a két háború között sem haladta meg a háromszázötvenet; lakosai hatvan-nyolcvan házban éltek. Híres műemléke nincs a falunak. A múlt század második felében emelt templom a település közepén áll; itt van a plébánia, az iskola, a temető is. A földrajzi környezet, a közlekedési útvonalaktól való elzártság miatt itt az átlagosnál egy fokkal tovább konzerválódtak a paraszti élet hagyományai. „Nagy élet volt ott régen – emlékezik vissza a költő a Bertha Bulcsunak adott interjúban. – Alig mentek el onnan a faluból katonának, postásnak, rendőrnek. A lányok inkább elszegődtek, fel cselédnek Pestre. Népes volt a falu, és megvoltak a saját törvényei. Valami tartása volt a falunak. Nagyon büszkék voltak arra, hogy felsőiszkáziak. A mi falunkba nem lehetett hidegvérű lovat behozni, mert aki hozta, kiszekálták. Idegen férfit sem tűrtek meg maguk között, az ki volt téve a nevetségnek és minden egyébnek.” A falu életébe mozgást az ünnepek hoztak, a vásárok, a búcsúk s ha megjelent az országúton a kakastollas csendőr, a bakonybéli szerszámárus, a tüskevári fazekas, az ugodi meszes, a teknővájó cigány vagy a kártyavető cigánylány és cigányasszony.

Felsőiszkáz a nála valamivel népesebb Középiszkázzal (itt volt a posta és a körjegyző is) és a kisebb Alsóiszkázzal volt határos. A három falut 1947-ben Iszkáz néven egyesítették.

A szülőház tömésfalú, de zsindellyel fedett, ötablakos, utcára néző, L alakú ház, a falutól kissé távolabb, a Kiscsősz felé vezető egyenes út jobb oldalán. Az udvar szintjétől faküszöb választja el, bent két szoba, konyha, kamra, kiskonyha, spejz. A család – főként télen – a párás konyhában él. A tömésfalú házat minden évben meszelni kell. Az agyagos udvart ősszel sárgöröngyök borítják, nyáron por veri föl. Télen a Bakonyból vad szelek fújnak, és délkeletről kivillannak a ködből a Somló hóval fedett ormai. A ház előtt zöld csuhás fenyőfát hajtogat a szél. Az udvaron kis lugas, mély kút, hátrább a gazdasági épületek, istálló, ólak, pajta, a kertben gyümölcsfák, pirhólyagos meggyfa, görcsös vadkörtefa, Boldogasszony-szilvafa, Török Bálint almafa, a ház mögött akácos. Az istállóban a fal mellett a jászlak, a jászlak előtt állatok, lovak, ökrök, tehenek, borjak. Ha valaki belép, a „Bikák felbömbölnek, / lánccal csörömpölnek.” A pajtában széna, eleség az állatnak, de nyáron aludni is jó benne. A házat fehér kutya őrzi, egy erős és okos kuvasz kan, a Tisza.

A költő mindkét ágon parasztok ivadéka. A családi hagyomány és emlékezet a dédapákig ér. Az ősök mindig visszatértek fészkükbe: apai ágon mind felsőiszkázi földben vannak eltemetve. Apai dédapja az első reformországgyűlés évében született, a szabadságharc idején fölcsapott népfölkelőnek, és a burgenlandi Kismartonig kergette Jellasicsot és az osztrákokat. A nem közönséges képzeletű ember csodabognár hírében állt. „Ő alkotta a vidéken az első szórórostát, a cséplőgép ősét. Egyéb különös szerkezeteket is csinált. Értett a füvekhez, gyógyított embert, állatot. Rengeteg fájó fogat kifordított az ujjával.” A bognárnak a Bakony erdeje adta a kőris- meg gyertyánfát, volt belőle bőven. Jeltelen sírban pihennek csontjai a felsőiszkázi temetőben. Egyik fia, a költő nagyapja, Nagy István 1855-ben látta meg a napot. Négy gyermeke született, a költő három nagynénje, Hermina, Erzsébet és Mária, valamint a költő apja, Béla. Agyvérzést kapott a középiszkázi földön, és meghalt hatvanéves korában, 1915-ben.

Nagy Béla 1889-ben született. Besorozták katonának, és a 19-es gyalogezreddel az első világháborúban Fiuméba és Tarnopolba küldték. Csak a sikereit mesélte később. „Fiuméban lelőtt egy léghajót – emlékezik vissza kisebbik fia, Ágh István –, és a tisztek kapták a kitüntetést azért, hogy megmentette a torpedógyárat. Legénybarátai vesztek el mellőle, s már csak a hősök fáiban zúgnak tovább. Földije megmutatta neki, mit esznek – a rohadó lovakat a meggyesből –, kitört rajta a sárgaság, ez is menekítette.” A hideg zsírt nem szerette, ha eszik. Harmincnégy évesen, öreglegény korában megnősült, és feleségül vette – „héjagyorsasággal ragadta magához” – a tizenhét éves Vas Erzsébetet. Nagy sérelme, hogy szőlejét a nővére elörökölte; azóta a szőlőbe nem lépett be többé. Földet szerető, munkás, törekvő parasztember volt. 1924-ben, a gazdasági válság előtt a meglevő tíz hold földjéhez bankhitelre vett még ötöt a dobra került Apponyi-földből. A vállalkozás balul ütött ki. A gazdasági válság miatt az árát már nem tudták kifizetni, és húsz évig hurcolták az adósságot. „Később ezt a határrészt Bánom-tagnak nevezték. 1945-ig nem tudtunk törleszteni, még a kamatokat is gyötrelem árán fizetgettük.” Kemény, lobbanékony, makacs természetű ember volt, olyan, akire azt mondják, van kurázsija. „Teljes barna, szikár, sasorrú, mindig lapos hasú, jó ivó férfi volt, csak nagy ritkán részeg. Jártában szikrázó sarkú, de mindig hirtelen természetű.” Indulatát, keménységét, „minden kurázsiját” fia is örökölte, s talán ez a magyarázata későbbi összeütközéseiknek is. Érzéseit nem mutatta ki, sérelmeit magába temette. A földhöz, a paraszti gazdálkodáshoz fűzött reményei nem váltak be. Élete nagy veszteségét látta abban, hogy fia nem maradt otthon, nem vette át a gazdálkodást, s abban is, amikor földjeit be kellett adnia a szövetkezetbe. Talán csak késő öregkorában oldódott föl, s volt néhány szép és derűs pillanata. Nyolcvanéves korában, 1969-ben halt meg.

Az anyai ág nyárádi illetőségű. Feleségét az apa a tizenöt kilométerre fekvő Nyárádról hozta. Az anyai nagyapa, Vas Géza „faluja első halottja volt a világháborúban, 1914-ben, Lublinnál érte a golyó – írja Ágh István. – A szakaszt lefényképezték lábakon keresztbevetett puskákkal, néhányan söröskriglikkel a kezükben.” Öt gyermeke közül az édesanya, Vas Erzsébet 1905-ben született. Szeretett volna felső iskolába is járni, de a korán félárvaságra jutott népes családban, ahol szükség volt minden munkás kézre, nem tanulhatott. Fiatalon férjhez ment, s ami neki nem sikerült, gyermekeiben szerette volna elérni. Szívós, dolgos, érzékeny, finom arcvonású asszony. A felnőtt költő emlékezetében úgy jelenik meg, mint aki mindig szalad. „Emlékszem, ahogy a vadcseresznyefák alatt elszalad, és ahogy a levelek súrlódnak a kapától. Látom, ahogy kapával a vállán fut ki az udvarból, és valóban ilyen is volt. A mezőről szaladt haza főzni, az állatetetés is futtában történt. Jó munkás és gyors munkás volt, mindenben.”

A szülők ritkán kedvesek egymáshoz. A bankhitel terhe alatt adósságokban fulladozik a család. Az apai nagyanya nem szerette menyét, s azzal is gyötörte, hogy a nagy korkülönbség miatt a férjet féltékennyé tegye fiatal feleségére. A házban gyakori a békétlenség. A kisfiú gyakran látja anyját sírni. Hozzá vonzódik, anyja neki rajzol lovakat, és készít játékokat. Szereti a verseket, költőktől szokott idézni, néha énekel és mesél. A gyerekek taníttatását ő szorgalmazza. Húsvétkor piros tojást fest, a karácsonyfára szarvasokat mintáz tésztából. „Anyám kiscsikó csengő mellett félköröket ír egy vászoncsíkra, rajzol erre kést, villát keresztbe, s reszelőt, mozsarat, és kivarrja dísznek az edények alá. Lánykorában varrni és szabni tanult Pápán, ruháinkat is ő varrogatta. Karácsonyfára a szarvasokat ő mintázta tésztából, szemük helyére borsot nyomott.” Sok versében szól édesanyjáról. Gyerekként így látja:

Amikor Nagy László megszületik, a két nagyapa már nem él. Csaknem azonos időben, de egymást nem ismerve halnak meg, 1914-ben, illetve 1915-ben. A kisfiút a családban csupa nő veszi körül: két nővére, az idősebb Izabella – Ágh István szavával –, a „szigorú-kedves” és a fiatalabb Mária, a „kedves-szigorú”, anyja és a két özvegy nagymama. Hogy később is fontos szerepet játszanak életében a nők, és oly sokat köszönhet nekik, talán idáig nyúlik vissza. Mintha az a feszültség, ami az apa és az anya között fölizzik néhanap, nem volna más, mint a két nagyanya közötti ellentét folytatása, meghosszabbítása. Egyikük, az apai nagymama a „rossz nagymama”, másikuk, az anyai nagymama a „jó nagymama”. A „rossz nagymamáról” írja: „Anyámnak mindig parancsolt, ő maga nem dolgozott, nem segített. Szüntelen dézsmált bennünket. Diót, almát, gabonát, zsákot, szakajtót, kanalat, s ki tudja, mit még, hurcolt el másik szülötteihez. Sőt okmányokat is, hogy kétszer kelljen fizetnünk a másikoknak.” Van róla jó emléke is: szépen énekelt, a Molnár Annáról, a Fehér Lászlóról szóló balladákat először tőle hallotta. „Igazán a rossz nem is ő volt, hanem az érelmeszesedés a fejében.” Nyolcvanhat éves korában halt meg… A „jó nagymama” Nyárádon él, ritkábban látogat el hozzájuk Felsőiszkázra. „Szép és jó, egyenes járású, korán hadiözvegy, takarékos és takaros asszony.” Amikor az édesanya elhatározza, hogy taníttatni fogja gyerekeit, hozzá megy el, és rászedi, költözzön Pápára, ahol az öt ágon született hét unokáját gyámolítja, gondozza őket, vigyáz rájuk, közben dolgozni is eljár. „Míg iskolában voltunk, nem fűtött, rokkázott a hidegben. Forgója így hűlt meg egyszer szörnyen. Kínjában baltafokával ütötte tompora csontját. Káposztát nagy fazékkal szokott főzni, három napig is ettük. Szűz krumplileves, krumplikása, zsírtalan kaszakőpogácsa, cicege sokszor járt asztalunkra.” Magas kort ért meg ő is: 1963-ban halt meg.

Legkorábbi emlékei „hátulgombolós” korába nyúlnak vissza. Szüleit cirokhegedűvel követi a mezőről hazafelé menet… Apja szitkozódó hangját hallja… Anyja sír, aztán maga mellé vonja, és egy örökölt palatáblára lovakat rajzol neki… A fehér kuvasz hátán lovagol… Majd egy élesen kimetszett kép 1929-ből, a szokatlanul nagy tél idejéről: „Apám hólapátot farag nyírből, nyárból… Reggel a tetőn kellett kilépnünk, akkora hó esett. Látom apámat a hóförgetegben, a lepedőbe kötött szénát segíti neki húzni fehér Tisza kutyánk… Azon a télen indultam el ingben, mezítláb a kovácshoz…” Megszökik az ágyból, elindul a hóban, és találkozik a „karácsonyfás emberrel”… S rázuhan „első özvegysége”, amikor „húzzák a harangokat Piroskáért”, „aki szép ruhát se hordott, úgy lett árnyék”, ő pedig „a cseresznyefa tetején megözvegyülve” rángattatja magát a széllel… (1970 táján írja majd prózaversbe ezeket az élményeit.) Gyerekbetegségeket hever ki. „Egyszer reggeltől délig vak voltam, csak pünkösdirózsás köröket láttam, mert valami betegség (skarlát?) a szememre ment…” Az egyik nyáron földmérnökök dolgoznak a faluban: „Nardai úrtól színes ceruzát kaptam.” A természet közelségében, a parasztudvar állataival együtt élő gyerek korán találkozik a nemiséggel. Ötéves korában már sokféle próbán átesik. „Olyanon is, hogy összekötöttük madzaggal fütyülőnket, egymással szembe ülve hátrálni kezdtünk, hogy ki húzza el a másikat, kié az erősebb. Megtudtam ott, miből lesz a gyerek. Ráz a nevetés, mert látom: a kiszáradt s kerek kenderáztatóban (mocsolában) körben ülnek a kölkök, s rázzák tüzes áhítattal kakasukat, akár a majmok.” A Paradicsomból való kiűzetését Kormos Istvánnak mondta el: „Kicsi koromban történt, talán ötéves lehettem. Kis pajtásnőmmel azt cselekedtük, amit láttunk a madaraktól, földön járó állatoktól, de megleptek bennünket. Ezt elfeledtem volna, ha nem csúfolnak lánytestvéreim: »Magdi a kű között, Magdi a kű között!« Mert ott játszottuk ezt a játékot, a szerelmet. Mérgemben sírtam ezért, akkor pedig rám kiabáltak: »Rő-rő hegede, macska lika fekete!« Szomorú lélekkel éltem sokáig, s ha gondoltam ilyen cselekedetre, nem mertem elkezdeni jó ideig. Ilyen korán vesztettem el az édent, mondhatnám, a boldog gyerekkort is.”

Hatéves korában beíratják a községi római katolikus elemi népiskolába. A felekezeti, osztatlan iskolába hat osztály, ötven-hatvan gyerek jár együtt az egyetlen tanító, a „mester”, Kiss Jenő keze alá. A tarisznyát, amivel iskolába megy, anyja varrta. Palatáblát használnak, s az ábécé betűit mutogatva tanulják. Nehezen szokta meg az iskolát, nem tűnik ki társai közül, csak szép- és helyesírásban meg rajzban. „Vizsgakor a kanonok tőlem kérdezte: mekkora hullámok voltak a genezáreti tavon? Mint ez a háztető, mondtam. Nem, fiam, akkorák, csaknem elborították a hajót, a Bibliát nem lehet kiforgatni. Vizsgára a mutatópálcát virágkoszorúval befontuk, ezzel álltam a térkép elé mutogatva: »E rab föld mind az én hazám«, s mondtam a verset.” Vadóc, csintalan és féktelen gyerek, nem szereti, ha négy fal közé zárják. Fára mászik, gyakran csatangol a határban. Ha a gazdasági munka úgy kívánja, apja kikéri az iskolából, és otthon marad.

Nem élnek gazdagon, de nem is szegények. Fizetik a banknak a kamatot, de disznót vágnak. Sokszor jókat esznek, s kerül gyümölcs is a kertből az asztalra. „Általános ételünk a krumpli, káposzta, bab, savanyú répa, kukoricaféleségek. Anyám a tejben főtt kukoricagombócot így nevezte: aranygombóc ezüstlével. Ezt nagyon szerettem, iskolába is hordtam hidegen.” Az édesanya mondja visszaemlékezve fiára: „Az igen jó volt benne, hogy mindig a szegény nép mellett volt, és maga is olyan szerény volt, hogy ha vettünk neki ruhát, nem akarta fölvenni. Hogy őneki jól van ez is.”

Kisiskolás korában fedezi föl a ritmust és két szó zenei egybecsengését, a rímet. Anélkül, hogy tudná, mi a vers, a gyerekmondókák hatására mondókaszerű verskísérletet csinál. Például a Száz liba egy sorba… ritmusára ilyet költ: „Elöl megy az Eszter, / kezében egy cekker. / Utána a Feri, / a fazeka teli.” Bertha Bulcsunak mondta el: „Emlékszem, az első versemet nyolcéves koromban írtam: »Réce, réce, kanréce, / nem kell nekem ebédre.« Anyám tömött egy szép tollú gácsért, ott volt a karóketrecben. Rájöttem, hogy nem kell üldöznöm, itt van előttem, és kihúztam egy szép kékeszöld tollát. Kitűztem a sapkámra, utána megszagoltam a kezemet. Büdös volt. Eldobtam a tollat, és egész nap mostam a kezemet. Virágvasárnap anyám levágta a gácsért. Nem akartam enni belőle. A testvéreimet megtömték vele, de én kibújtam az asztal alatt, és elfutottam a mezőre. Apám utánam. Elbotlottam, elkapott. Elvert. A kamra ablakában láttam, hogy csupa vér az arcom, de azért sem ettem sem a levesből, sem a gácsér húsából. Így született az első vers.”

Aztán kezébe kerül Arany János költeménye, a Családi kör. A vers két sora – „Jobban kedveli a verseket, nótákat, / Effélét csinálni maga is próbálgat” – arra ösztönzi, hogy most már ő is efféléket próbálgasson. A népdalok, mondókák ritmusára ösztönösen kitalál saját szövegeket. Egyszer elmondta, hogy a Ríkató, nevettető című, 1945-ös keltezésű verse fejtetőre állított világa például úgy jött létre, hogy nagybátyja a búcsúban effajta képtelenségeket énekelt: „Kutágason ordít a szamár, / sudárnyárfán szundít a betyár.” Mintájára költ ő is strófákat: „Vasat jégdarabbal / hevítünk, / csöbör alá selymet / kerítünk…”

Nagy László jelképrendszerének, költészetének és rajzművészetének egyik kedvelt eleme, gyakran visszatérő motívuma a ló. A költő járógéppel járt, „biceg, mint a meglőtt bikaszarvas, / inog-binog, mint a gyertya lángja”, s már életében legenda született: betegségének az az oka, hogy gyerekkorában kedvenc lova a lábára lépett. Nagy László halála után Nino Nikolov bolgár költő visszaemlékezése is ezt a romantikus hiedelmet táplálta. „Leggyakrabban lovakat rajzolt, erős és vad csődöröket, amilyeneket gyermekkorában őrzött a mezőn és meg-megült, mígnem az egyik súlyosan megsebesítette a lábát.” A költő édesanyjával készített interjú szavait is helytelenül fordította, félreértette. (Az írás a Nagyvilág-ban 1981-ben látott napvilágot, de sem a szerkesztőség, sem a fordító nem jelezte a tévedést, sőt a fordító – az édesanya eredeti, nyomtatásban is megjelent szavainak szó szerinti idézése helyett – a kétszeres fordítással maga is táplálta a félreértést.) Nem, nem a mezőn őrzött ló sebesítette meg a lábát. Csak a rét és az őrzés a hiteles: 1935 augusztusában a réten, őrzés közben lepi meg a végzetes nagy láz, majd a hideglelés. Mindössze tízéves ekkor, az elemi iskola negyedik osztályát fejezte be. „Délben már nem ettem, a mákgubós zsákra dőltem és félrebeszéltem. Bal lábam is nagyon fájt. Csak napok múlva hívtak orvost. Ő megvádolt, hogy zöld almát ettem. Izzasztást ajánlott, vasbort írt receptre. Tíz napig izzasztott anyám, vizet nem adtak. Csak ritkán voltam észnél a láztól. A pápai doktorok levágták volna a lábam. Rokonunk, aki ott lakott, autót szerzett. Pest felé egy csárdánál apám hozott egy hideg fröccsöt, különben meghaltam volna. Verebély-klinika, éjszaka, főzik a műszereket. Lekötnek, éteres kosár alatt számoltatnak. Reggel fölébredve tapasztalom, hogy megvan a lábam. Szomszédom, tán egyetemista, faggat, s leírja a tőlem hallott furcsa szavakat. Apám belopakodik: Nem fáj a bábó? (a láb). Elmondja, csontvelőgyulladás volt, hogy erős a szívem, azért bírtam ilyen sokáig, hogy ebbe egy bivaly is beledöglött volna a professzor szerint. Lábadozva, a vízcsaphoz ültem, csodáltam, sokáig ott pancsoltam, míg nem szóltak rám. Másik szomszédom, egy rabbi, többször megkínált rákszemcukorral.” Ekkor látja először a fővárost, a Dunát, és hall villamoscsengetést, autódudálást.

Otthonról kötözésre jár, szeptember végén ismét beül az iskolapadba, az ötödik osztályba, októberben a réten szaladgál. „November végén elsápadtam újra. Este a ló faránál elszédültem. Csak decemberben, a hóesésben nyargalt velem a kehes ló az állomásra. Pesten megvéstek újra, tán az idegeket is elmetélték. Csak behajtani tudtam a lábam, kifeszíteni nem. Madzagot kötöttem a lábfejemre, rángattam, hogy helyre hozzam. A doktor azt mondta: kár. Azóta járok járógéppel.”

Betegsége óta nem kedveli az orvosokat, felnőtt korában is hitetlenkedve, idegenkedve fogadja tanácsaikat. A betegség fokozza érzékenységét, kényességét, képzelőerejét. A nyers és a sült vér iszonyatot kelt benne. Nem kedveli a sárga színt, a nyers tojást. Az első versben megénekelt gácsér óta nem eszi meg a kacsahúst, a csirke bőrét. Nem is a húst, a bomlást utálja. „A csúnya élmények után képzeletem megrontotta a legtisztább ételt is előttem.” Érzékenységének, a gyerekkorig visszanyúló szorongásoknak nemcsak a betegség volt az oka. Hat-nyolc éves lehetett, amikor a legelői mohán először meglepi a halálfélelem: „Ott aludtam el pici koromban egy vasárnap délután a betlehemien szelíd barmok mellett. Ott riadtam rá a vérpados alkonyatra, s jutott eszembe először, hogy nekem is meg kell halnom. Bőgésemtől a kisborjak legelni se tudtak.” Víziszonya van, nem tud, s később sem tanul meg úszni, mert gyerekkorában a legénytársai bele akarták fojtani a vízbe. Ha rossz fát tesz a tűzre, apja megveri, le kell térdepelnie, bocsánatát kérnie, de nem sír, nem kér bocsánatot. Az egyik nyáron történt: „Volt ott a búcsúban egy kis húsdaráló. Harminckét fillérbe került. Kértem rá otthon pénzt, de nem adtak. Elhatároztam, hogy lopok tojást. Nyolc tojást kellett lopnom hozzá. Beváltottam, zárás előtt megvettem, aztán a szekrény tetejére tettem. Mire reggel lett, jön az apám ostorral. Jól elostorolt azért, hogy loptam.” A gyerekkori szorongások, a halálfélelem egész életében elkísérik. Kényes, tartózkodó és szemérmes. Nem ismeri az érzelmi ellágyulást, idegenkedik a férficsóktól, ritkán sír életében, s visszatérő rossz álmai is a gyerekévekből eredeznek.

A művészet iránti érzékenysége, élénk képzelőereje korán jelentkezik. Úgy is, hogy rányílik a szeme a szépség befogadására, úgy is, hogy igyekszik esztétikai eszközökkel kifejezni érzéseit. „Én elmondhatom, hogy igenis részesültem művészi neveltetésben! Apám, anyám és környezetem révén. Mert már kisiskolás koromban volt erőm kifejezni a »bennem rejlő szépet« az általam ojtott rózsavesszőben vagy a fűrészemtől alakult ifjú fakoronában.” Ezen a fokon azonban természetesen még nem válik külön munka és művészet, játék és mesterség. A megeredt rózsavessző és a formás fakorona éppen olyan szép, mint a templomi oltárkép, a réten őrzött kiscsikó kecses mozgása egybefolyik a palatáblán megörökített rajzzal, a gyerektársaival együtt mondott regösének ritmusa folytatódik legkorábbi verseiben. Katona Éva kérdésére válaszolja: „Szeretet és hajlam az alapvető mesterségek iránt, mint gyermekben, már erősen élt bennem. Szerettem a fölhasított fát, a rezet, a bőrt, a szép piros és zöld vesszőket. Ajándékkal ért fel, ha nézhettem, hogyan dolgozik a kovács, a bognár, az asztalos vagy a szíjgyártó. Törvény volt nálunk, mint minden szántóvetőnél, hogy sok mindenhez értsünk, mert jaj volt az ügyetleneknek, még azoknak is, akik az időjárást nem szimatolták ki előre, mint a kutya! A kényszer vitt rá, hogy otthon, még diákkoromban is, szerszámokat gyártsak, fazekat foltozzak, vödröt fenekeljek, hogy háború után új cipőt csináljak öcsémnek, vagy a szekérbe kereket.”

Alkotáslélektani törvényszerűség: ha valamely alkotó a képzőművészetre és az irodalomra egyaránt tehetséget árul el, akkor a két képesség közül többnyire korábban jelentkezik a képi, mint a nyelvi kifejezés igénye, előbb rajzol, mint verset ír. A kortársak közül Takáts Gyula példája jut eszünkbe. Még diák, amikor mappájával fölkeresi a kaposvári Róma-hegyen élő mestert, Rippl-Rónait, hogy bemutassa munkáit, tanácsot kérjen tőle, s majd csak később határozza el – megőrizve továbbra is a képzőművészet iránti érzékenységét, sőt művelve is a festést és a grafikát –, hogy végérvényesen az írás mellé áll. Mintha az egyes ember ebben is a törzsfejlődés útját járná be, ugyanazt az utat, amit az emberiség megtett: előbb rajzolt képet a barlang falára, s utóbb adott nevet a dolgoknak. Mintha a tárgyszerű, anyagszerű, a környezetben föllelhető tárgyakhoz, eszközökhöz tapadó művészi kifejezési mód az ember életében szükségképpen megelőzné az elvont, nyelvi-gondolati anyaggal dolgozó, megnevező kifejezést, a költői-nyelvi közlést. Nagy László esetében is így van: hamarabb rajzol és farag, mint verset ír.

Kézügyessége, képzőművészeti érzékenysége egyik ágon a bognár dédapáig nyúlik vissza, a másik ágon a hajlamot anyjától örökölte. A kíváncsiság vezeti, vonzódik a szerszámokhoz, az anyagokhoz, a mesterségekhez, az ácsmunkához, bognármunkához, cipészséghez. Korán megtanulja az alapvető kézműves-törvényt: mindenhez csak a legalkalmasabb szerszámmal szabad nyúlni. „Már gyermekkoromban igen akartam, hogy a fából valami legyen – írja –, valami gyereknek való, de azt se bántam, ha kapubálvány lett, vagy itatóvályú. »Mi lesz ebből a fából?« »Ebből tűzgerenda!« – válaszolta legtöbbször apám, s szava úgy ért, mint a fejszecsapás. Így mentek el nálunk a szép meggyfák, cseresznyefák, diófák tűzgerendának, hamunak. Néha egy-egy hasábot ágyamba vittem, vele aludtam.” Meghatódva gondol a bognár dédapára („Tudom, nem vagyok olyan hasznos, mint ő, de tőle kaphattam a legtöbbet.”), s megindultan idézi föl egy anyáknapi interjúban képíró édesanyja alakját: „Örököltem egy kis palatáblát, és egész pici gyerek koromban mindig unszoltam anyámat, hogy rajzoljon nekem. A legfontosabb munka közben is arra kértem, hogy rajzoljon, és amit tudott, azt rajzolt nekem – de főleg lovakat rajzolt. Azt szerettem, ha rajzol nekem, és tőle tanultam meg rajzolni is, illetve hát azt a rajzszeretetet.” A kézművesség iránti érdeklődést mindvégig megőrzi, életében soha nem unatkozik, mindig talál tennivalót, farag, játékot készít, gyalupadon dolgozik. S a ceruza, a toll, a versíró szerszám mellett a képíró tollat, a festő ecsetét sem teszi le kezéből. Bár később végérvényesen a vers mellett dönt, élethivatásul majd a költészetet választja, vizuális érzékenysége líráját is átszínezi, a képi látásmód költészetébe is fölszívódik, s a háttérbe szorított festő képzelete a költő látomásokká hevített képeiben él tovább.

Ma már nehéz fölidézni azt a falusi életet, amely természetes környezetként a fiatal Nagy Lászlót körülvette. A régi paraszti életforma keretei szétestek, a tárgyi és a szellemi emlékek múzeumba vándoroltak, a gazdálkodási viszonyok gyökeresen átalakultak. De nemcsak erről van szó. A pontos és hiteles kép megrajzolását a népi kultúra iránti felszínes érdeklődés, a divat szintű gyűjtőszenvedély, a népből kilábolt városlakók nosztalgiája is nehezíti. Az ő számára a falu nem megtagadott, elutasításra, megvetésre ítélt sár- és porfészek, s nem is kívülről és felülről nézett rezervátum, romantikus vágykép, idilli hely. Beleszületett a közösségbe, a kialakult szokásvilágba, s elfogadta annak normáit, erkölcsi követelményeit. A falusi életet a mítosz szintjén élte át, a paraszti életforma teljes világképet adott számára, az élet szokásai kultuszként ivódtak vérébe. S amikor élete külső kereteiben elszakadt ettől az életformától, illetve maga a hagyományos paraszti életforma változott meg, mitikus elemeit költőként megőrizte, teljes világképet és világmagyarázatot adó költészetébe olvasztotta. A család életét szabályozó erkölcsi követelményekkel kapcsolatban mondja egy interjúban: „Ezek a normák betartandók voltak a faluban is, hiszen az teljesség volt, a munka, etika, játék, szórakozás alkotott egységet. Valaki, ha valamiben vétkezett, nyilvánosan vétkezett, mert kitudódott, mindenki tudott róla, és az illető elítéltetett. Ez az erkölcsi rend fölbomlott, nagy zavarodás támadt, talán helyreáll majd, más minőségi formában. Nálunk az erkölcs volt a legfontosabb, meg a munka. Ez apám, anyám részéről mutatkozott meg, ők voltak a legközelebb hozzám. Tőlük tanultam a tisztességesen végzett munkának a becsületét. Azóta, ha valami jól megcsinálódott, én tisztelem, akár a művészetben, akár a mesteremberek munkáira nézvést.”

Együtt él a természettel, az időjárással, a madarakkal, a fákkal, a virágokkal, éggel, holddal, csillagokkal. A természet változásai határozzák meg élete eseményeit, a napok és a munka ritmusát. Érzi a föld szagát, bejárja az ibolyás tavaszi domboldalt, a gyöngyvirágos vad helyeket, ismeri a Somló fekete szikláit, látja a kiscsikó első futását a sarjadó füvek között, a rét patakjában aranyhalra les. Az évszakok közül a nyárra haragszik, a tavaszt, „a megváltás és a forradalom örök jelképét”, „a szenvedélyes, termő” évszakot kedveli: „Gyermekkoromban a tavaszok a legboldogabbak. Ha csak néhány szín villan föl előttem: a zöld, a sárga, a piros, máris látom az aranyosan zsibongó kislibákat a zöldben, a mezítlábas versenyfutásokat, a piros szalagos kiscsikót, aki holtfáradtra szaladgálja magát a szabadban, s kezdetben fél még leheverni a szokatlan fűre, segítek neki: behajlítom a térdeit, melléje fekszem, szuszogunk boldogan, mint a testvérek.” Természetszeretete költészetét is áthatja, a hullámzó füvek, vetések látványa, a gazdájával együtt fűre heverő kiscsikó képe költői motívumként tér vissza verseiben. Az intenzív természetélmény, mely másoknál inkább fékezi és korlátozza a gondolat kifejlését, nála szárnyakat ad a képzelet áradásának, metaforaalkotó kedvét táplálja.

„Földművelők gyermeke lévén, korán ismerősöm lett a kapa, kasza, fejsze, a ragyogó és beborult ég. A föld és az évszakok viselkedéséből, az égitestek mozgásából tanultam olyan empirikus igazságokat kiolvasni, amilyenek írva vannak Vergilius Georgikon-jában.” Csak a paraszti világot nem ismerő tájékozatlan és avatatlan mondhatja: „buta paraszt”, „műveletlen falusi”. Aki gazdálkodott, földet művelt, annak agronómusnak, meteorológusnak, állatorvosnak, százféle szakmához, mesterséghez értőnek kellett lennie. Lehet, hogy az írást nem ismerte, de tudta, hogy a földbe mikor mit kell tenni, megcsinálta szerszámait, meggyógyította állatait, a munkának és az ünnepnek megfelelően öltözködött. S ez a tapasztalati úton megszerzett ismeret, ez a kultuszként megélt szokásvilág tartalmat és tartást adott az életnek. Nagy László ismerte a természetet, szerette az állatokat, benne élt a hagyományos falusi tevékenység rendjében, részt vett a parasztgazdaság munkájában. Azzal kezdi, hogy megy apja után a barázdában. Aztán pásztorkodik, állatot nevel és gondoz: malacokat szoktat a községi kondához, kiscsikót kísér a mezőre, marhákat őriz a réten, otthon eledelt ad a tehénnek és a lónak. Amikor nagyobb lesz, a nehezebb mezei munkák várnak rá: répát egyel, kukoricát kapál, füvet kaszál, a réten rendet hengerít, szánt és arat, aratás után asztagot rak, csépléskor kévét dobál. „Sok jó tulajdonsága van neki – mondja édesanyja. – Szereti a munkát is, az állatokat igen szereti, a lovakat. Volt egy ménünk, de befogta volna maga azt a mént, pedig olyan goromba volt… és még arra is vállalkozott. De én nem engedtem neki.”

A család élete, a házban végzett munka, az evés is szertartás. Látja, amikor anyja kenyeret dagaszt és süt, disznóöléskor a forrázóteknőt ringatja. A szeptemberi Mária-napi búcsúban a sátorosok utcáját járja, ősszel hallja a nagy hegyi ünnep, a szüret hangjait, az erős somlai bortól mámoros emberek kurjantásait, télen a kukoricamorzsolás, a tollfosztás, a fonás az esti munka.

A játék itt rend, törvény és szabály, nem puszta szórakozás és időtöltés. Iskola az életre, a közösségi élet gyakorlása: „játszottuk az ősi játékokat: medvézést, hatludazást, kurtázást meg a zsiványozást. Simi vezérnek neveztek ki. Kígyófejű ostort fontunk, s kötöttünk parittyát. Az ostorokra fölakasztottuk egymást, játszásibul. Kegyetlenül birkóztunk.” Anyja meséli: „Olyan eleven volt, hogy ez mindennek ment. Fölmászott a körtefára, hogy ostornyelet vág, mert olyan karjai voltak, hogy csak mászott. A padlásra is fölment egy rúdon, mert nyitva volt a padlás, és aztán odatett egy rudot, és azon ment föl. Mink meg jajgattunk, sikongattunk, hogy leesik, leesik! De ez csak fölmászott.” Játékszereit maga csinálja, maga eszeli ki. A búcsúban vásárolt játékot nem becsüli, a gyári hintalovat kalapáccsal szétveri. Kedvét abban leli, ami saját keze munkája. „Hóolvadáskor a patak elöntötte a rétet, s ha megfagyott, hosszú jégpályát csinált. Ott az egyik húshagyókeddet elkorcsolyáztam. A korcsolyát magunk ekecsöltük, háromélű hasábfát az egyik élén megvasaltunk. Térdünk közt szöges bottal előrelöktük magunkat, ahogy a Brueghel-képeken látható. Szél ha fújt, keresztbe vettük hónunk alatt a botot, s kabátunkat ráfeszítve vitorláztunk.” A jelenetet öccse is megörökíti: „A rét befagyott vadvizein korcsolyáztunk. Az lett a jég királya, aki a legjobban tudta; a megcsodált vaskorcsolyás sem lehetett első, ha sokat bukott. Pedig azok a fakorcsolyák! Akácfahasáb élére feszített drótjaikkal nem adtak alkalmat trükkökre, csak száguldani lehetett rajtuk, »axelünk« egy hirtelen fordulat volt a jég szélén. Öltözetünk bakancs, flórharisnya, biciklibelsőből hasított harisnyagumival combunkhoz erősítve, beletűrve barhentgatyánk, mely rövidnadrágunk alól mindig kilógott, rövidnadrágunk meg háromnegyedes nagykabátunk alól, kesztyűnk egyujjas, terepszínű katonavászonból, birkabekecs-maradványokból kibélelve, sapkánk simléderes, de fordítva, hogy le ne fújja fejünkről a szél.” A játék szabadságot adott, fölszabadította a képzeletet, és megtanított a szabályok közötti mozgásra; fejlesztette az imitáló és variációs készséget, ami majd a költő nélkülözhetetlen eszköze lesz. „Tíz esztendeig futkostam itt – írja –, utánozva embert, állatot, madarat. Fogamra véve a játékzabolát még büszke is voltam, hogy szám erejével hurcolom pajtásaimat. Ha már ló, legyen tüzes. Fészket raktam az öreg fákra, kőtojásokat költögettem. Egyik fáról a másikra a koronán egyetlen ágacska irgalmával is átlendültem. Éltem a félvad életet, nehezen törtem be az iskolában.”

Az iszkázi levegő tele volt babonával, népi hiedelemmel, mondával, az esztendő ünnepeihez fűződő kultikus szokásokkal. Ezek éppoly szigorúan uralkodtak az emberek életén, mint a természet törvényei, a munka rendje és erkölcse. „Babona”, „hiedelem”, „népszokások”: a távolságtartó, ítélkező, felvilágosult gondolkodás fogalmai, de a két világháború között, az isten háta mögötti vidéken, a kicsi Veszprém megyei faluban még nem ismerik, s elemei meghatározó valóságként szaturálják a közösség életét, ünnepeit és hétköznapjait. Anyjától hallotta: „Bölcsős koromban csak egy Ihász Ilona nevű lánytól kellett félnünk: szájával titokban arcomra járt, szívta kékre, pirosra, még a foga nyomát is rajtam hagyta. Anyám szerint: szerelemből.” Amikor Kormos István a televízióban megkérdezi tőle: „Varázslás, boszorkány, babona volt az iszkázi levegőben?”, így válaszol: „Volt. A mesét úgy fogtuk föl mint valóságot, éppen ezért féltünk is. Ha zúgott nálunk a kémény, a szélső házban laktunk, akkor mindjárt az ördögre gondoltunk. Boszorkány hírében állt a faluban néhány ember, asszony, ezekre is félelemmel néztem. Féltem a gyerekevő disznótól meg a haláltól. Apám, ha a mezőn feledte, mondjuk, a kaszáját, akkor, ha elmentem érte későn, féltem, hátha találkozom ilyen alakokkal, esetleg egy másik kaszással, a halállal.”

Az emberek téli estéken, kukoricamorzsolás, fonás alkalmával vagy a nyári hetes esők idején, amikor beszorulnak az istállóba, és a fejőszékre ülve várják az ég derülését, sokat és szívesen mesélnek. Ilyenkor régi történeteket hall a vérből fakadó virágokról, amelyek az egyik várúr szikláról letaszított lányának vérétől pirosak a Somló oldalán. A szegények fantáziájában megelevenedik a múlt, s van, aki a vár alatti üregekből a rabok jajongó lelkét hallotta már. Mondák élnek Kinizsi Pálról, a nagy erejű, törökverő vitézről, aki a néphit szerint a somlói várhoz vezető út felén látható sziklán egyszer megpihent, és amikor ráült, beroppant alatta. Az esti szép beszélgetéseken betyárlegendákat hall az öregektől: a helyi hiedelem úgy tudja, hogy Savanyó Jóska, aki a Somlón kezdte a betyárkodást, a középiszkázi Hosszú-házban született, Milfajt Ferkó, Sobri Jóska híres alvezére pedig a szomszédos Dabronyban látta meg a napot.

A falu benne él a kultuszban, a nép szokásvilága parancsolóan erős. A szokások évente az esztendő ünnepei szerint térnek vissza. Az ünnepek tele vannak izgalommal, készülődéssel, várakozással. Húsvétra az asszonyok gazdagon hímzett piros tojást pingálnak, másnap a cifrázott tojásba pénzt vágnak a gyerekek a templom falánál. A szeptemberi Mária-napi búcsú előestéjén a zöldág-lopás járja, s a búcsú ritkán van meg verekedés nélkül. Halottak napja estjén vicsorgó töklámpa készül. Temetés után halotti torba gyűl a rokonság. A legtöbb, a legősibb dramatikus játékok a téli napfordulóhoz fűződnek, ilyenkor a család rákényszerül bent a lakásban élni, van idő a játékra, a szomszédolásra, beszélgetésre, evésre, ivásra. A karácsonyi ünnepkör szokásai a lucázás, a pásztorolás, a betlehemezés, a regölés, az újévi korbácsolás, a háromkirály-járás. Az ősi, pogánykori világkép és a keresztény hit elemei keverednek egymással, varázslat és ima, szerelmi bájolás és anyagi jó kívánság olvad össze bennük. Nagy László számára a karácsony a legkedvesebb ünnep. Élete utolsó rádióinterjújában, mely 1975 telén, az egyik amerikai egyesült államokbeli magyar adó kérésére készült, így emlékezik vissza a gyerekkori karácsonyokra: „Ha karácsony közeleg, akkor én mindig, még sok év után is az iszkázi karácsonyokra gondolok, mert ezek a gyerekkor szépségei voltak. Készülődés, várakozás a karácsonyra. Hogy hogyan készülődtünk? Többféle módon ünnepelték nálunk akkor a karácsonyt, illetve a karácsony másnapját. Az első a pásztorolás volt. A legkisebb gyerekek csak énekeltek, kántáltak. A nagyobbacskák, a tíz-tizenegy évesek, azok, úgy mondjuk, hogy pásztoroltak, ami a betlehemi játéknak egyik fajtája, betlehem nélkül, és sokkal régibb talán, mint a betlehemi játék. Kicsit a regölőszövegekből és -mozdulatokból is bekerült valami ezekbe a pásztoroló játékokba. Karácsony másnapján, Szent István napján pedig jött a regölés, amit a még nagyobb fiúk végeztek. Véleményem szerint ez volt a legrégebbi játék, ezt még mint napköszöntőt hoztuk magunkkal a régi bölcsőhelyünkről. A benne előforduló motívumok arra utalnak, hogy ez tulajdonképpen a napforduló ünnepsége volt, és az egész esztendőre szóló jó kívánságok tetézték. Ez egy őskori kalendárium, a csillagos égbolt olvasása.” Legrészletesebben a pásztorolásról beszél: „a gyerekkoromat ez töltötte ki, erre készültünk igazán, a legnagyobb izgalommal… csináltuk a láncos botokat, a szakállat, a bajuszt, persze kenderből, és néhányan be is kormozták magukat, ezek voltak az ördögök. A szöveget az előttünk járt nemzedéktől tanultuk. Karácsony este történt a pásztorolás, házról házra jártunk…” A játék szövegét negyven év múltán is hibátlanul idézi föl.

Megkeresztelik, katolikus felekezeti népiskolában tanul, misére jár, ministrál, bérmálkozik… A vallásos képzetek ott élnek a családban. Amikor a „rossz nagymama” imádkozik, nagy sárga hernyót dob az ölébe. Vallásos nevelésére főként anyja visel gondot. „Egyszer a Füge [öreg tehenük] miatt kerültem nagy bajba – mondta Bertha Bulcsunak. – Bérmálás előtt bement a répába, és nagyot káromkodtam. Anyám meghallotta, kora reggel újra el kellett mennem gyónni…” Ez a vallásos nevelés – a kor szokása szerint – elsősorban a szertartásokon való részvételt, a parancsolatok megtartását, a meglevő keretek, a vallásos hagyományvilág elfogadását jelentette, és nem kiküzdött, megharcolt, belülről megélt hitet. Hit- és erkölcstanóra az iskolában, vasárnapi mise, búcsú, körmenet, öregek otthon hallott imái… – ezek voltak a barokk korban kialakult és a paraszti-népi vallásosságnak a huszadik század első harmadára is áthagyományozódott szokásformái. A vallás gyakorlása sok külsőséghez fűződött, s a kereszténység leple alatt az ősi, babonás elemek, a pogánykori hit maradványai is megfértek. A kamaszkor viharai, az ifjúkor lázadásai sokat rombolnak vallásos függőségén, s majd a pápai református kollégium szabadabb szelleme is segíti oldódását. „Istennel függő, pörlekedő viszonyban voltam sokáig – mondja Kormos Istvánnak. – Nagyon haragudtam, ha nem esett eső, mikor kellett volna, vagy ha annyira esett már, hogy rohadott minden. Ezt az ő számlájára írtam. Anyám is segített ebben. Sok szenvedése, örök gyötrelme, siránkozása megviselt engem is. Anyám sírása. Különösen a női sírást nem bírom elviselni. Anyám sokszor kifakadt: Ha van Isten, ezt nem engedheti meg! Viszont ha valami jól sikerült, mondtuk, hogy van Isten.” A szertartásokból, a vallás gyakorlásából lassan kikopik. Hitélménye megmarad, de erkölcsi szigorúságát már nem vallási törvények szabják meg. Istenhitét megőrzi, de már nem vallásos. A költőnek ahhoz is köze van, amit megtagad. A vallásos tudatvilág, a magyar parasztbarokk vallásos szellem, a keresztény-katolikus hit elemei a versek képvilágában tovább élnek. Az ostya, a megfeszített Krisztus képe, a Madonna-szobrok, a búcsús zászlók, a templomi harangok költészetének gyakran ismétlődő motívumai.

A szülőföldélmény mindvégig elkíséri. „Az ifjúkor élményei meghatározó indítékok a művészetben, és tudjuk, hogy az ábrándnak olyan hatalmas lökést adhatnak, akár a kilövőhelyek a mindenséget járó rakétának” – mondja Nagy László a festő Kajári Gyuláról szólva.

A szülőföld mindenekelőtt nyelvet, az anyanyelv ízeit adta a költőnek. S itt nemcsak a szókincsre, a tájnyelvi, népnyelvi színekre, nyelvjárási sajátosságokra gondolunk. Ezeket – a gyermekkorból megőrzött szavakat: brekusz, pocséta, zegernye, mocsola, pótica, ekecsöl, döncöl, gyürek, s az ilyen kiejtési és ragozási sajátosságokat: arrul, otthun, húznyi, lész, örvendte – a legkönnyebb összegombostűzni. Sokkal fontosabbnak látszik a nyelv lelke, a közlési mód, a gondolkodásforma, a beszédritmus hatása. Meghallja a nyelv szellemét, tiszta és erős szívhangjait is. A szülőföld nyelvi érzékenységet és tisztaságot, lelki vagyont adott. Az anyanyelvet nem tankönyvből tanulta, a nyelvi közlést később sem nyelvtani szabályokhoz kötötte. A nyelvi kifejezés alapelve a természetesség volt a számára. Nem emelte törvényre sem a kopogó, tőmondatos, mellérendelő közlést, sem a bonyolult, szerteindázó kifejezési formát. Azt vallotta, hogy mindig a gondolat és az indulat, a szemléletesség és az egyéni lelkiállapot határozza meg a közlést. „Mióta verset írok – mondta –, célom a kifejezés plaszticitása, erőteljessége, merészsége.” S hozzátette: „Mindez kapcsolatos a formával, metaforával, ritmussal.”

A szülőföld benépesítette költészetének tárgyi világát. A gyerekkori táj a szemnek a látvány hihetetlen bőségét kínálta: természeti formációkat, az évszakok, az időjárás változásait, a föld és az ég tüneményeit. A természet közelében él, nem kell faluja határát elhagynia, hogy hegyet és völgyet, erdőt és szántóföldet, patakot és mocsaras rétet lásson, s hallja a bakonyi szél hangját, a téli viharok zúgását, a szikkasztó nyári szeleket. Ismeri a növényeket és az állatokat, szokásaikat és viselkedésüket. Nevén tudja szólítani a parasztgazdaság, a konyha, az istálló, a pajta ezernyi eszközét, szerszámját. De nemcsak erre a szorosabban vett tárgyi világra gondolhatunk. Költészetének „tárgyi” világát gazdagítják a környezetében élő, a faluban megismert emberek is. A táj, a gyermekkori környezet képétől elválaszthatatlan a szülők, a rokonok arca, a faluban látott „különös emlék-emberek” alakja. Ilyen különös ember volt Bak Sándor, a koma bácsi, „aki az iszkázi legelőkön együtt volt bojtár Savanyóval, az utolsó magyar betyárral”, aztán a faluban élő mesteremberek, Harsányi bácsi, aki „oly ékes vasalást rakott a szekérre, hogy ma egy fürgetőt, rakoncát, sasókát drágán lehetne eladni, még rozsdásan is”, Berta bácsi, a bognár, apja katonatársa, és ilyen különös emberek voltak a falun keresztülutazó vándorok, Ignác, a félnótás, aki „magaköltötte litániákkal járta a házakat”, és Kiskamondi Jóska, a költő, ki „szalagos bottal járt s kokárdával”.

A szülőföld harmadik adománya az élő népköltészet. „Bizonyos, hogy az akkor még eleven népköltészet, az ünnepi játékok énekei, a gyakorolt ritmusok is hatottak a verseimre később” – írja az Arccal a tengernek borítólapján. Felsőiszkázon a két háború között még él a népdal, a népmese, élnek a népszokások, a népi játékok. Akinek énekelni támad kedve, bőven talál rá alkalmat a közös mulatságokban, búcsúban, szüret idején. A karácsonyfára akasztott, tésztából mintázott szarvas rokona a regösénekekben szereplő Csodafiú Szarvasnak. A dunántúli regösénekek után búvárkodó Sebestyén Gyula nem állt meg Felsőiszkázon, de Víg Rudolfnak az ötvenes években még sikerül eredeti népdalokat gyűjteni a faluban. Nagy László később tüzetesen megismeri a szomszédos népek folklórját, de a népköltészet ritmusformáival, szürrealisztikus képalkotásával szülőföldjén találkozik először. „Átkozott és babonás, konzervált őskori szokások közé születtem a Bakonyalján. Ott nevelődtem mesék és balladák közt, a bájolók parancsoló ritmusában, a házra támadó regösénekek niagarájában. Verseim néhány vonása innen való.”

Az apa legszívesebben a házi és a ház körüli munkában, a „mezei szorgalomban” segítő munkáskezet nevelne gyerekeiből; taníttatásukra az anyának van gondja, mondván: „Ha már földünk s mindenünk a Banké, a jövőnk ne legyen azé.” Nagy László az elemi iskola ötödik osztályába három egymás utáni évben is beiratkozott, de az első két évben kiújuló betegsége miatt júniusban nem kap bizonyítványt. Az elemi iskola ötödik osztályát csak az 1937–1938-as tanévben, tizenhárom éves korában végzi el kitűnő eredménnyel. Vas Erzsébet valaha szívesen járt iskolába, szerette a verseket, jó tanuló volt, ő szokott az ünnepségeken szavalni, de közbejött az első világháború, korán férjhez ment, s amit neki nem sikerült elérnie, gyermekeiben szeretné viszontlátni. „Egy szép napon, nyáron, mikor kapáltunk, beszélgettünk. Ő [tudniillik anyám] azt mondta, hogy tanulni kéne a gyerekeknek. Apám azt mondta, hogy nem kell tanulni, mert az sok pénzbe kerül. És emlékszem, hogy anyám eldobta a kapát, hazaszaladt, felöltözött, és elment Nyárádra a nagymamához, hogy költözzön be Pápára – rokonunknak volt egy kiadó egyszoba-konyhás lakása –, és oda vegye a gyerekeket, de nemcsak minket, hanem még a többi testvér gyerekeit is. Kilencen voltunk akkor unokák, öten mentünk iskolába. Ez nagyon nagy szó volt, pénz nemigen volt, a termény olcsó volt. Anyám eldobta a kapát, elszaladt haza, felöltözött, ment Nyárádra, tizenöt kilométert futott még, és megbeszélte nagymamával, mit tervelt ki.”

Így kerül Pápára két nővére, a nyárádi gyerekek, majd ő is. 1938 őszén már itt van mind a három testvér. Óvodás korában öccse is három hetet itt tölt. Izabella a zárdában licista, László a Zimmermann utcai „államilag segélyezett római katolikus polgári fiúiskola” tanulója. A négyosztályos polgárit három esztendő alatt végzi el – a második és a harmadik osztályt egy évben – : az első két osztályt magánúton, a harmadik és a negyedik osztályt rendes tanulóként. A negyedikben „vastagbetűs”, vagyis minden tárgyból jeles tanuló: az év végi nyomtatott értesítőben nevét és érdemjegyeit vastag betűvel (fett) szedték. „Kezdetben szorgalmas voltam, jelesen végeztem a polgárit. Érdekelt a képzőművészet, költészet is, de festő akartam lenni.” Elszakad a falutól, a szülői háztól, de még nem végérvényesen. A Felsőiszkáz és Pápa közötti huszonhárom kilométeres utat a Vid, Alásony, Dáka, Kéttornyúlak útvonalon két óra alatt futja végig apja Szürkének nevezett lova. Viszi utána a kocsi a sonkát, a kolbászt, a szalonnát, a babot, a kenyeret, s az ünnepekre, húsvétra, karácsonyra és a nyári szünidőre maga is mindig hazamegy. „A nyári szünidőket otthon töltöttem, és dolgoztam, amennyit csak bírtam.”

A nagymama a Zöldfa (ma Világos) utca 20. szám alatt bérel lakást, város széli, földszintes, falusias környezetben, közel a helyhez, ahol az iszkázi országút Pápára ér. Három kicsiny lakás van a házban. Előbb az utcai fronton laknak, majd a leghátsó udvari lakásba költöznek. Van idő, amikor hatan-heten laknak a kertre néző, alacsony, szoba-konyhás lakásban a nyárádi nagymama védőszárnyai alatt: a három, illetve négy testvér és az unokatestvérek kis csapata, „a szép, sudár Vas Ilona, az égő szemű Mészáros Vali, kinek polgárista húga a Démétér-termetű Mari” (Ágh István), az egész rokonság ifjúsága. „Kicsi és vizes szobában laktunk, egymás hegyén-hátán, s gondviselőnk a nagymama lett” – emlékezik Nagy László. Gondoljuk el: a világháború első éveit mutatja a naptár, a levegő tele van nyugtalansággal, otthon a két szülő viaskodik a földdel, négy gyermeket nevel, s közülük hármat városban taníttat. A testvérek csak a polgáriban járnak együtt; Izabella a pápai zárda után az édesanya tanár unokatestvére révén, 1944 végéig, Érsekújváron tanul, Mária a veszprémi angolkisasszonyoknál jár kereskedelmibe. „Mivel általában jó tanulók voltunk, az otthoniaknak csak az élelmet kellett beszállítani. Azonban az is nagy nehézséggel járt, különösen télen. Ilyenkor még éhesebbek voltunk, mint máskor. Egy szobánk volt, s két ágyban öten háltunk. Természetes, hogy én mindig a két ágy között aludtam. Jobb felemen valamelyik unokahúgom, bal felemen nagyanyám mint fővigyázó.”

Az emlékezés, az időbeli távolság megszépíti és humorba oldja a múltat. Azon melegében sokkal komorabb, indulatosabb és elutasítóbb képet fest a városról:

Máskor így látja önmagát:

Nincs okunk kételkedni a szavak igazában. A verseket 1944-ben írja. A később kelt prózai emlékezések a szellemi gyarapodás meleg fészkének láttatják a várost és iskoláit. A kisdiák, aki osztatlan falusi iskolából került Pápára, aki tegnap még teheneket őrzött és szikkadt rögöt kapált, összeszorítja a száját, és hallgat. Úgy érzi, bezárulnak előtte a kapuk, idegenként mozog a városban, hazavágyódik. Boldognak igazán csak otthon érzi magát.

A költő diákéveinek városa, a Tapolca folyó mellett fekvő Pápa huszonegy-huszonkétezer lakosú dunántúli mezőváros. A folyó, mely valaha tizenhat pápai malmot hajtott, kövezett kanálisban siet keresztül a városon. Piacnapokon és vásárok alkalmával megrakott szekerek döcögnek az utcákon. A városnak élénk ipara és kereskedelme, dohány-, vegyészeti, fonó- és szövőgyára, pipa- és edénygyára, húsfeldolgozó telepe, több kórháza van. A nagytemplom előtti teret emeletes, szép barokk házak veszik körül. Vasárnap délután a főutcán a huszártisztek és a jómódú polgárok, a vele párhuzamos utcán a közhuszárok, a kimenős cselédek és a környékbeli falvakból belátogató parasztlányok sétálgatnak. Pápa neves iskolaváros, főiskolával, két gimnáziummal, három tanító- és tanítónőképzővel, öt polgári iskolával, mezőgazdasági és ipariskolával rendelkezik, lakosainak csaknem egyötöde diák. Vára a török időkben fontos szerepet játszik. Pápa a hitújítás korában református hitre tér, s a dunántúli reformáció fontos központja. 1531-ben már áll iskolája. Dévai Bíró Mátyás, Sztárai Mihály, Kocsi Csergő Bálint, a kor jeles írói és szellemi emberei a város prédikátorai. 1575 körül már dolgozik Huszár Dávid nyomdája, főként magyar nyelvű könyveket ad ki. A város a Rákóczi-szabadságharc idején többször gazdát cserél. A Habsburg terjeszkedés és az ellenreformáció időszakában súlyos támadásoknak van kitéve. Kocsi Csergő Bálintot és Séllyei Istvánt 1674-ben gályarabságra hurcolják. (Róluk szól Moldova György Negyven prédikátor-a.) Mária Terézia uralkodása idején kollégiuma több mint harminc évig a városból kitiltva, csak a közeli Adásztevelen működhetik. A városba szerzetesek települnek, fölépül a kéttornyú, barokk pompájú katolikus templom és mögötte az Esterházyak U alakú, emeletes barokk kastélya. A templom falait Maulbertsch freskói díszítik.

Bár a pápai református kollégium nem emelkedett olyan rangra, mint a debreceni vagy a sárospataki, a magyar szellemi életben fontos szerepet játszott: tankönyvíró professzorokat adott, számos kiváló elmét nevelt. Az iskola a magyar nyelvű oktatás egyik úttörője. A kéziratos diákköltészet nyomai az 1800-as évek elejéig nyúlnak vissza. 1841-ben megalakul a Képzőtársaság, s alig kezdi meg működését, megjelenik Pápán verseivel Petőfi Sándor. Itt tanul ekkor Jókai Mór és Orlai Petrics Soma is. A későbbi növendékek közül kiemelkedik Eötvös Károly, Thaly Kálmán és a két történész, Ballagi Mór és Marczali Henrik. A múlt század végén a Széchenyi (ma Március 15-e) téren elkészül a kollégium új, kétemeletes épülete. A kollégium fogalma ekkor Pápán a különféle típusú, tagozatú, alsó-, közép- és felsőfokú képzést nyújtó oktatási intézmények, iskolák együttesét jelenti. A kollégiumhoz elemi iskola, polgári, kereskedelmi, gimnázium, tanítóképző és teológiai főiskola tartozik. A távolabbról érkező tanulók az Ókollégium épületében kaphattak szállást. A harmincas évek végén elcsitulnak már a városban a régi, ádáz felekezeti harcok, a szabad szellemű, barátságos levegőjű kollégium befogadja a más vallású tanulót is. Az iskola benne él az ország szellemi vérkeringésében: számos kiváló tanára van, és jeles vendégeket hív meg, a népi írók mozgalma irányában tájékozódik. 1941-ben, a Képzőtársaság centenáriumi ünnepségén „az önképzőkörök mai feladatairól” Németh László beszél.

Mivel Nagy László polgári iskolát végez, s ahhoz, hogy gimnáziumban folytassa tanulmányait, négy év latinjából különbözeti vizsgát kellene tennie, 1941 őszén nem valamelyik pápai gimnáziumba, hanem a református kollégium kereskedelmi iskolájába iratkozik. Az idősebb osztálytársak közé tartozik, s abban is az itt tanult költőelődre emlékeztet, hogy katonaruhában jár az órákra. Petőfi, a katonaságból kikopott bakadiák az obsitos katonák ruházatát viselte Pápán, Nagy László lengyel tiszti zubbonyban jár iskolába. „Egyik unokabátyám, aki a román királyi gárdából szökött át, szerezte a befogadott lengyelektől.”

Tanárai közül kettőre emlékszik szívesen. Egy ideig magyartanára és a Képzőtársaság vezetője Szathmáry Lajos, aki a harmincas évek végén Hódmezővásárhelyen az első tanyai internátust hozta létre néhány tanártársa segítségével. Szathmáry tanár úr – aki Karácsony Sándor tanítványa volt – a szegényparasztok gyermekeinek oktatására szentelte életét, s példákkal bizonyította, hogy a magyar paraszt gyermeke alkalmas a művelődésre és szellemi munkára. Vállalkozását Móricz Zsigmond is nagyra becsülte, 1940-ben Németh Lászlóval meglátogatta a vásárhelyi Tanyai Tanulók Otthonát, a későbbi Cseresnyés kollégiumot. (A kollégium akkor vette föl ezt a nevet Németh László iránti hálából, amikor az író Cseresnyés című drámájának honoráriumát az intézménynek ajándékozta.) Németh László az Égető Eszter Szilágyi tanár urát, a regény egyik legrokonszenvesebb alakját tevékenységétől ihletve mintázta meg. – A kollégium másik jeles tanára, A. Tóth Sándor festőművész, rajztanár, akihez különórára jár. A. Tóth Sándor 1932 óta tanított Pápán, jelentős művészeti nevelő munkát fejtett ki. Előtte éveket töltött Párizsban, ahonnét az avantgarde művészet ismeretét hozta magával. (Neve előtt az A. a Franciaországban használt Alexander rövidítése. Itthon művészi megkülönböztető jelként használta.) Az egyik első falukutató könyv, az Elsüllyedt falu a Dunántúlon címlapját ő készítette. Cikket írt Ortutay Gyula Parasztságunk élete című könyvéről, az ő művészetét viszont Szabó Zoltán méltatta. Városképei, akvarelljei gyakran szerepeltek kiállításon. Rögtönzésre kész szónok, kitűnő nyelvtudása és kézügyessége van, bábfigurákat farag. A diáksággal kedves, családias kapcsolatban van. Nagy László tőle tanulja a rajzolás első mesterfogásait, a művészettörténet nagy alkotásainak ismeretét.

A pápai református kereskedelmi középiskola – ahogy neve is kifejezi – főként kereskedelmi, pénzügyi, ma úgy mondanók: közgazdasági ismereteket adott. (Az iskola jogutódja ma a pápai Jókai Mór Közgazdasági Szakközépiskola.) Nagy Lászlót viszont érdeklődése inkább az úgynevezett humán tárgyakhoz, az irodalomhoz, a történelemhez, a nyelvekhez vonzotta. Ezekből a tárgyakból mindig jobb érdemjegyet is szerzett, mint számtanból, könyvvitelből vagy gazdasági és jogi ismeretekből. Testnevelésből fölmentették. Az idegen nyelvek közül kötelezően a németet, szabadon választott tárgyként az angolt tanulta. A kereskedelmi iskola négy évfolyamán egy-egy osztály működött, az osztályokba negyven-ötven tanuló járt.

Ha a diák előtt zárva maradnak is a pápai házak kapui, az ajtókon a „lakkos lakatok”, a magány, az egyedüllét, a kirekesztettség érzése tehetségét érleli, képzeletét és érzékenységét növeli, fejleszti. Sokat rajzol, fest, megtanulja a vászon alapozását, kiszökik az iskolából a város szélére. „Tornyokat, jegenyéket, hömpölygő fehér felhőket festek: ábrándokat. Pihentetni magam hanyatt fekszem a zöld réti úton, a felhők ingyencirkuszát ámulom-bámulom, s közben átlép fölöttem egy sárga szoknyás cigánylány. Máig se tudom, hogy valóság volt-e vagy álom.” Lovat, ökröket, szekereket rajzol, lefesti öccsét, az öregeket, a cigányasszonyokat. A fia diákkorára emlékező édesanya is főként erről beszél: „Rajzolgatott, festegetett. Festett is képeket, otthun vannak még, amiket festett… A kollégiumban festette. De jók ám! Szépek a képek. A Somlót festette le, a szüreti mulatságot…” S amikor öccse felnőtt költőként újból bejárta a közös szülőföldet, hogy könyvet írjon róla, talizmánként bátyja egyik korai képét teszi maga elé: „A testvérem festette olajképet odatámasztom a hegykút vályújához: szüret muzsikus cigányokkal, Zsiga föltűrt gatyában, mezítláb tapossa a kádban a szőlőt, a kis Erzsi bámulja a vigalmat, lába meggörbült a csodálkozástól.”

Sokat olvas. Megismerkedik a zsoltárokkal. Amikor vakációra hazamegy, öccsének a konyhai ágyban a Toldi Miklós-t meséli el. A kollégium hetvenezer kötetet számláló könyvtárából szerzi be olvasmányait. Adynak elsőként A föl-földobott kő című versét egy kalendáriumban találja, később egész költészetét, prózáját is megismeri. „Tizenhat éves voltam akkor – diákkori imádat fűzött és fűz ma is hozzá” – mondja később. Öccsét otthon József Attila Tiszta szívvel című és Sinka István „Sorsom szegény kis hercege…” kezdetű versére tanítja meg könyv nélkül. Az Ady-imádat megfér József Attila igézetével. Öt, Bécsben írt szabad versével először a Zilahy Lajos szerkesztette Híd-ban találkozik. „Apostolian gyönyörű munkát végzett az a pesti szobalány, aki elcsente gazdájától a folyóiratot s hazahozta a faluba. Azon a nyáron a cséplőlányok: kévemetélők és pelyvahordók, így sóhajtoztak este: »De én nem vagyok fáradt / Csak a tenger jött el a küszöbömig.« Mert versben beszéltem velük. Most mosolygok ezen, de nem szégyenlem, akkor léptem tizenhatodik évembe.” A következő év végén már arra gyűjt pénzt, hogy megvásárolja József Attila verseskötetét. A költővel való találkozás leírását érdemes hosszabban idéznünk. 1973-ban, az Új Írás „Ötszáz éves a magyar könyv” ankétján mondta el: „Nem volt áhítatosabb könyv a karácsonyi kirakatban, mint az a sötétzöld táblás, arany címbetűs József Attila. A kollégiumból naponta odavonzott magához, s minél többször meglátogattam, annál inkább akartam. Pápán 1941 decembere nekem József Attila jegyében telt. Álmodtam vele, dolgoztam érte… A Szappanosvíz című versnél nyitottam ki – elsápadva a csodálkozástól. Rímes verset láttam, holott már felkészültem rengeteg szabad versre. De olyan varázsuk lett a kötött formáknak is, hogy pillanat alatt megragadtak bennem. Otthon a szünetben állandóan nyitogattam József Attilát. Olvastam ülve, állva és ágyon hasmánt… Tűnődve sikertelen sorsán, csöndben, de keményen megítéltem a kort, vele az irodalmi közvéleményt. Megesküdtem, én soha nem leszek hűtlen a szerencsétlenhöz. Hamarosan beragasztottam a könyvbe két fényképét, a húszéves ifjút és a legutolsót, azt a megtört napszámosarcút. S körülfestettem mind a kettőt hemzsegő aranykígyókkal.”

Vonzódását az irodalomhoz néhány személyes találkozás erősíti. Pápán diákként látja először Veres Pétert, aki „a fiatalok tudathasadásáról beszélt nagyon soványan”. S meghallgatja Zilahy Lajost. „Elegánsan, zsebre tett kézzel a »kitűnőek iskolájáról« s lebombázott házáról beszélt a Jókai moziban. Két fogoly című regényéhez is hozzányúltam, olvasgattam, de Dosztojevszkij ereje elrántott onnan.”

Ekkor már verseket ír. Tulajdonképpen a kíváncsiság viszi az írásra, s először nem is a verssel, hanem a fordítással próbálkozik. Izgatja, hogy lehet a verset lefordítani: „naivan kedves emlék sugárzik bennem – írja – : tízéves vagyok, egy román szövegű dalt hallok unokabátyámtól, aki Erdélyből szökött át a katonasor elől. Kiderül, hogy e dal eredetije magyar: Tenyeremen hordom, lehozom a csillagot én! Hát ilyesmi is van a világon? Hogy a rejtelmet fölfedjem, a két szöveget leírom egymás mellé, megszámolom a betűket, számuknak nyilván egyezniök kell, mert itt van elásva a kutya, aki még énekel is! De a betűk száma nem egyezik, a titok létezik tovább, mert a szótagról, a szótag nagy hatalmáról semmit nem tudok, nemhogy a prozódiáról!” Később, már középiskolás korában Heine verseit környékezi, s a Du bist wie eine Blume fordításával kísérletezik. A kíváncsiság mellett a másik ösztönző az írásra az utánzás vágya, a remekmű vonzása. „Tizennégy éves lehettem, amikor Arany János Családi kör című verse nagyon megtetszett. Nem is tán a mondanivalója, ami persze gyönyörű, hanem az, hogy milyen szépen rímel és milyen zenéje van a versnek, és tán a hangulatával. És ha arról beszélünk, hogy mikor kezdtem, hát tulajdonképpen ez lett volna az az első vers, amikor én verset, igazából verset akartam írni.” Könnyen és sokat ír, de titkolja, nem úgy, mint a festést. Pápán, a kollégiumban nagy kultusza van a versnek, látogatja a Képzőtársaság üléseit, de verseit nem mutatja meg senkinek. A könyvet, az írást, az olvasást otthon az apa nem becsüli. A verseket maga készítette, negyedíves papírokból összehajtogatott, kézzel egybefűzött, zsebre tehető füzetekbe írja, az irkákat mindig magánál hordja. Legjobban maga csodálkozik, hogy milyen könnyen megy az írás, s hozzá még valamiféle gyönyörűséget ad. Ekkor gondol először komolyan arra, hogy költő lesz.

1944 őszén az iskola késve kezdődik, és 45 tavaszán hamar bezár. A vidéki tanulókat hazaküldik. Nagy Lászlónak szerencséje van: lába miatt nem viszik el leventének vagy katonának. Ekkor már az apró faluból tizennégyen vesztek el a Don-kanyarnál. Fehérvár és a Balaton felől esténként ágyúmorajt hoz a hideg bakonyi szél. A front a Balaton vonalánál egy időre megmerevedik. A háború betör a család életébe. Erdélyi unokatestvére, aki Romániából szökött át, sötét napokról mesél. Búcsúzó, frontra induló katonákat lát. A Balaton fölött Liberátorok gyülekeznek, és nyugat felé szállnak. Fehér kondenzcsíkok pókhálózzák be az eget. A repülők röpcédulákat és ezüstösen csillogó sztaniolszálakat szórnak. Egy ukrán hadifogolytól orosz szavakat tanul. 1945 telén németek szállják meg a falut, hatalmas sátrak alatt autókat, tankokat javítanak. Menekülő polgárok és sebesült katonák vonulnak az országúton. Magyar katonákat szállásolnak be hozzájuk. A németek egy sereg csődört hajtanak, „lábuk föl az ágyékig csupa vér volt”.

Március végén a szovjet hadsereg megkerüli a Balatont, a németek ellenállása összeroppan, a front Felsőiszkáz alá ér. Gyújtóbombáktól kigyullad a falu, egyik sora leég. Apa és fia, egymásról mit se tudva, a bajba jutottak segítségére siet, elmetélik az állatok kötelét. „Mivel házunk távol állt, nem riadtam meg úgy, mint a falubeliek, akik a mezőre futottak. Lángoló istállókból menekítettem az állatokat. Tudtom nélkül apám is így tett, a másik végén. Kormosan, megperzselten találkoztunk össze. Harmadik reggel egy szovjet tiszt maga mellé intett a dzsipre. Kérte, mutogassam neki a vidéket. Mentünk a Somló iránt. Angolul beszélgettünk. Láttam a hegy tövéből, hogy újra lángol a falunk. Mondtam, haza kell mennem, hazavitt. A halottakat szekrényben temettük el. Napokig daraboltuk s földeltük az állati hullát. Miután eldobáltam a hátramaradt gránátokat, mákot vetettünk anyámmal, s mondtam, béke van, elmegyek iskolába.”

Gyalog teszi meg a huszonhárom kilométeres utat. Újra iskolapadba ül, de amit talál, sok tekintetben már egy másik iskola. Kevesen vannak az osztályban, megalakul a diákbizottság, lehet dohányozni, iskolareformot sürgetnek, az érettségi eltörlését javasolják. Erre azonban nem kerül sor. 1945 júliusában érettségi vizsgát tesz. A magyar írásbelin három tétel közül választhatott. A kérdések már az új időknek új szellemét tükrözik: 1. Szellemi érésemet mennyiben mozdította elő a magyar nyelv és irodalom tanulmányozása? 2. A paraszt-társadalmi osztály fejlődése. 3. Milyen intézkedésektől várnám a munkás családok jólétének lényeges javulását? Az érettségi dolgozatok nem maradtak meg, nem tudjuk, Nagy László melyik tételt dolgozta ki. A jegyzőkönyv csak a szóbeli vizsga kérdéseit őrizte meg. Innét tudjuk, hogy magyar irodalomból először Kazinczyról, majd a Nyugat költőiről, Babitsról, Kosztolányiról és Juhász Gyuláról beszélt. A nyolc érettségi tárgy közül három tárgyból elégséges, négy tárgyból jó eredményt ért el, csak a magyar nyelv és irodalomból kapott jelest.

Húszéves ekkor. Rajztanára, A. Tóth Sándor arra biztatja, művészi pályára menjen. Nem tudja, mit tegyen: menne is, maradna is. Szívesen tanulna tovább Pesten, de a háború utáni infláció, a család nehéz anyagi körülményei megkötik, s a szerelem is marasztalja. Otthon marad, s élete nehéz, válságos évét éli át. „Ősszel szépen összefért bennem az esti tej meg az esti bor. 46 január elsején láttam a »szellemeket«. Estefelé a faluba menet, amit gondoltam, eleven képpé vált a térben. Például: elegáns férfiak csíkos pepita ruhában sétáltak szembe velem. Miután öklöm tapasztalta csak a levegőt, megnyugodtam. Koccintva újra barátaimmal, villámlott, s dörgött az ég, majd zuhogott édes meleg eső. Akkor éjjel anyám és nővéreim többször nyitottak rám: nem téptek-e szét az ördögök.”

Apjának segít a gazdaságban, akár a régi vakációk idején, állatot gondoz, földet művel, a gabonabehordásban segít, apjának dohányt ültet, szűzdohányt szel. Ekkor szokott rá maga is a dohányzásra. Később szívesen mesélte, többször is megírta, hogyan kezesítette magához háborúból megmaradt csikójukat. Abból az önvallomásból idézünk, melyet 1971-ben közölt az Új Írás-ban: „Volt egy hadiárva s betöretlen fekete méncsikónk, zablának nem nyitotta száját még a hóhéri kényszertől sem. De én álnokul a széna selymével becsavartam a zablát s rabommá tettem őt. Meghajszolva a havas mezőn fehérítettem habbá a feketeségét. Bocsánatát kértem, s barátok lettünk. Fényesítettem vőlegényévé kancácskáknak, özvegy kabláknak, mert háború után az ember már a pacsirtát is ekébe fogta volna… hogy mit művelt époszi ménem, csak a cseresznyefa mondhatná el, a virágzó, a gyümölcsöző. Esztendő múlva hetven kiscsikó táncolt lángján a tavaszi gyufavirágnak.” Csődöre fékszárát később a derekán hordta.

Munka után, esténként, ha van ideje, a pajtában verseket olvas. Adyt, József Attilát, Sinkát. Ekkor ismerkedik meg az új hangú magyar költészettel, többek között Zelk Zoltán verseivel. (Zelk később is, személyes találkozásuk után, bajaiban „nemegyszer kézenfogta”.) „A legelső őszön, mikor a világmészárló szerszámokat ette már a rozsda a mezőkön, akkor ismertem meg a költő nevét, a z-vel és l-lel zenélőt. Egyik igazán játékos, meseien sarkalatos versét olvastam újságból, ülve egy óriás páncélkeréken, udvarunkban.”

A versírás mindennapi tevékenysége lesz. Tizennyolc éves korától számítja magát költőnek. Könnyedén ír és sokat. Későbbi visszaemlékezésében elmondja, hogy ifjúkorában nemigen javított a szövegen. Ezek a versek mégsem tekinthetők holmi ifjúkori zsengéknek. Igaz, első kötetébe (1949) majd csak e versek töredékét választja be, s 1947-es bemutatkozásakor is azt mondja, korai versei „nagyon pesszimisták” voltak, később azonban vállalja őket, számuk megszaporodását néhány, elkallódott versfüzetének szerencsés megkerülése is segíti, s amikor 1957-ben megjelenik a Deres majális, a kötet teljes első két ciklusát, a Galambcsőrök-et és Az angyal meg a kutyák-at három esztendő versei töltik meg, több mint száz vers, mégpedig a következő elosztásban: 1944-ből harminc, 1945-ből ötven, 1946-ból huszonhat költemény.

A Pápán és Felsőiszkázon írt versek alapján milyen kép rajzolható a pályakezdő költőről? – Kétségtelen, a versek magukon viselik az olvasmányélmények hatását, itt-ott ráismerünk az Istennel viaskodó Ady hangjára, a kamasz-lázadó József Attilára („Nincsen apám, se anyám, / se istenem, se hazám, / se bölcsőm, se szemfödőm, / se csókom, se szeretőm”), Sinka népiességére, dalformáira („Kóró-sziget alján / rongyos szűrben ázik, / szegény Lesi Jóska, / mégis furulyázik”). Sokkal nagyobb azonban a mai olvasó meghökkenése: mennyire elbűvölően természetesen és tisztán, egyénien és magabiztosan csendül fel a tizennyolc-húsz éves fiatalember hangja. Nagy László költészete, kifejezési módja, nyelve később sok tekintetben másfelé kanyarodik, de pályakezdését soha nem kell megtagadnia. Már ekkor olyan telt és formailag hibátlan verseket ír, mint az antológiadarabbá vált és megzenésített Adjon az Isten vagy a népszerű Kiscsikó-sirató. Ez utóbbi vers arra is fényt vet, hogy már fiatalkori költészetében jelentkeznek azok a motívumok, amelyek egész pályáját végigkísérik, s később nagyzenekarra hangszerelve, versszimfóniákban térnek vissza. Vagy fordítva: tömörülnek, szikárodnak. Imént idéztük 1971-es írásából a költői képet: „háború után az ember már a pacsirtát is ekébe fogta volna”. A metafora – némileg részletezőbb változatban – már egy 1945-ből való versében is megtalálható: „Pacsirta lebeg, lezuhan, / veszíti édes énekét, / paripa lenne boldogan, / húzná a nehéz vasekét.”

Érzékletes, reális képet fest környezetéről, a „megőrült világ”-ról, háborús élményeiről, a „bombázóktól kondenz-fátyolos” égről, a lángoló faluról, a „gyászmenyecskék”-ről, a háborúból megtért hadifogolyról, a fölsebzett földekről. Helyzet- és jellemképekben örökíti meg a családtagokat, botorkáló, olvasót pörgető öreganyját, anyja óriássá növesztett alakját. Versbe szövi hétköznapjait, a paraszti munka mozzanatait, a meszelt homlokú házakat, az őszi tarlót, a hegyek közül előtörő májusi vihart, a cammogó ökröket, a szénába vetett ágyát. Egyre jobban tudja azonban, hogy nem a látvány leírása az igazi költői feladat; legtöbbet „tündérkedő” önmagából, érzéseiből, hangulataiból meríthet. Érzékeny szívvel, magába nyelt könnyekkel jár a világban. Önarcképszerű versei tárgyilagosak és őszinték. Ha a megszólalásban a mintát, a József Attila-i élethelyzet hatását érezzük is, a forma, a tömör kompozíció már az övé és tökéletesen biztonságos:

A fiatalkori verseknek két fő ihlető forrása van: a szerelem és a kételkedéssel vegyes istenhit. Már húszévesen átéli és megfogalmazza – a gyönyörűségtől a pokolig – a szerelem sokféle változatát: gyöngéd, boldog, dacosan szakít, kesereg, visszaszereti kedvesét, gőgös, szenved, reménykedik… Szava mindig eleven, üde, érzékletes. Nem ismeri a mesterkéltséget, a szirupos érzelgősséget, a világfájdalmas önsajnálatot. Íme, egy minden elemében hiteles, rézkarc pontosságú remeklés az Októberi napló-ból, 1945-ből:

Első nagy szerelme Tomor Mária volt; 1973-ban róla írja majd a Kereszt az első szerelemre című – valóban keresztet formázó – képversét.

Imádkozó, Istenre hagyatkozó hite már első versbeli megszólalásakor elüt a szokványos, konvencionális hangtól. Kérés nélküli ajándékot kíván, a gondtalan ráhagyatkozás helyett tusakodik Istennel. Egyéni módon éli át a nagyhét napjainak misztériumát, húsvét örömét, pünkösd „jeles napját”, a Péter-Pál ünnepén kezdődő aratást, a karácsony-várást. Anyja, nagyanyja imádkozó szava Pápán a zsoltárok ismeretével bővül, oldódik, majd egyre több lesz benne a dacos káromkodás, a pogányos kételkedés. Távolságtartó idegenkedéssel írja:

A versek zöme dal, s kétütemű, páros vagy keresztrímű, magyaros formát követ. De nem a népdal külsőségeit tanulja el – például a dalküszöb teljesen hiányzik nála –, hanem a szólás tisztaságát, a képalkotás természetességét, a gazdag zeneiségű ritmust. Személyessége is elválasztja a népdal kollektív, szentenciázó fogalmazásmódjától. S talán nem is a népdalhoz, inkább a gyermekmondókákhoz, az ünnepi-kultikus szokások, a pünkösdölők, regösénekek szövegéhez kapcsolódik (Pünkösdi hajnal, Csodafiú-szarvas). Művészi érzékenysége a folklórtól elsősorban a szürrealisztikus látásmód adományát kapja.

Ahogy múlik a nyár, egyre erősebb benne a vágy: tanulni akar, Pestre kell menni. Falubeli pajtásával, Szanyi Ernő barátjával, aki hadifogságból érkezett haza, elhatározzák, csinálnak egy kerekes szerkezetet, avval mennek Pestre a műúton. A szerkezet nem készül el, sőt augusztusban, amikor a fölvételi vizsgára ment volna, egy hirtelen jött zivatar miatt az induló vonatról is lekésik. Akkori kétségbeesésére, sírására évek múlva is élesen emlékezik. Az egész éjszakát végigutazza, és másnap még időben megérkezik a fővárosba. A falutól, szülőföldjétől búcsúzó fiatalember élesen metszett arcképét a Májusi napló egyik részlete őrzi:

Májusfák

Az Iparművészeti Főiskolán eredményes felvételi vizsgát tesz. A grafikus szakra sikerül bejutnia. A főiskolai felvétel a zsebében van, de nem talál helyet, ahol megszállhatna, a családnak rokona, ismerőse nem él a fővárosban. Pénze nincs. A háború utáni infláció milliomossá tette az embereket, de a rossz millpengőért még egy pakli cigarettát sem adtak már. Augusztusban új és stabil pénz kerül forgalomba, de falun még kevés a forint. Még működnek a budapesti egyetemi hallgatók híres kollégiumai, az Eötvös-kollégium, valamint az egyházi kezelésben levő pesti és budai Szent Imre Kollégium, de ezekbe csak külön kérvénnyel, ajánlással és felvételi vizsgával lehet bejutni. Ugyanakkor szerveződik a népi kollégiumok hálózata a munkás és a faluról jött, szegényparaszti származású tanulók és hallgatók részére. A mozgalmat Erdei Ferenc pártfogolja. Az utcán kóborló, pesti szállással nem rendelkező fiatalember a Damjanich utcában véletlenül ráakad egy alakuló népi kollégiumra. Kevesen vannak még, a növendékekkel egy velük azonos korú fiatalember foglalkozik, aki egy fegyveres diákszázad tagjaként részt vett az ellenállási mozgalom Börzsöny vidéki harcaiban. Most az ifjúsági mozgalomban tevékenykedik, cikkeket, tanulmányokat ír, s később B. Nagy László néven ismert kritikus lesz. „A kollégium mennyország volt a számomra, annak ellenére, hogy se ablakunk, se ajtónk, se ágyunk nem volt az első hónapokban. Ez a közösség lett a nevelőm és otthonom. Itt kaptam életem legjobb barátait.” Szanyi Ernő barátját is ide hívja.

Szaporodnak a kollégium lakói, s új helyre költöznek, a nagyobb, de éppúgy romos épületbe, a volt Bethesda szanatóriumba. Itt is eleinte rosszul záródó ajtók, betört ablakok, repedezett falak várják a lakókat. „Én írtam ki a kapura: Dózsa György Népi Kollégium.” A mai Dózsa György út és Gorkij fasor sarkán, a Városligettel szemben álló házat „tulajdonképpen úgy foglaltuk el, a kiutalás, érvényesítés később történt… Előkelő szanatórium volt, a háborúban megrongálódva rablók és gyilkosok tanyája lehetett. A rendőrség néha egy-egy marcona alakot hozott a helyszínre, eljátszatták velük a bűntényt, mi pedig borzongtunk. Ezt a pokolian piszkos és romos épületet mi hoztuk helyre. Mire a hideg, az eső, a hó megérkezett, már ablakaink is voltak, persze nem üvegből – olajjal átitatott fehér papírból. Néhány hónapig sokat éheztünk, fáztunk. Körülbelül nyolcvanan lehettünk, egyetemisták, középiskolások, erdélyi és felvidéki fiúk, paraszt- és munkásivadékok, árvák és szegények, általában olyanok, akiknek szükségük volt otthonra, közösségre. A közös hit, a lelkesültség, elszántság tartott össze bennünket.”

A főiskolán alakrajzra Borsos Miklós tanítja. Hetente átjárnak a Győrffy-kollégiumba, ahol kiváló emberek előadását hallgatják. „Építkeztünk, gyűléseztünk, éheztünk” – írja, és bizalommal, mindent jóra fordító akarattal éneklik Jankovich Ferencnek egy moldvai csángó népdal dallamára írt szövegét:

Öccsének hazaküldi a parasztpárt sarlós plakátját, s amikor István még az erdei fákra is kiragasztja, elterjed a faluban: „Majd a Nagy Béla fiait is fölakasztják.”

Későbbi visszaemlékezéseiben élete „hőskorának” mondja a „Dózsás” időt: „az maga a teremtés volt anyagilag, szellemileg egyaránt”, s alapító „Dózsásnak”, „ős-Dózsásnak” vallja magát. „Tél derekán már, noha lélekben erősek voltunk, testben nagyon gyengék és álmosak. A vitaminhiány ellen nagy kollektív vöröshagymaevéseket rendeztünk, szemünket bekötve haraptuk az óriási vöröshagymákat, mint az aranyalmát. De így is csurgott a könnyünk, de így is az ország urainak, jövendő vezetőinek képzeltük magunkat.” Másutt azt mondja: „Az éhes gyerekek (köztük többen a földosztás dicsfényével) inkább ettek igét, mint kenyeret.” Meghatódik, ha a későbbi években egy-egy emlék fölbukkan benne. Amikor Kósa Ferenc Dózsa-filmjének első vetítésére siet taxival a filmgyárba, a hajdani Dózsa György Kollégium előtt halad el. „Az épület déli oldalán újra megpillantottam a csonka szilfát, lelkesülten üdvözöltem: szervusz, te kedves fa! Feleségem, aki velem volt, már tudta a titkot, amit kevesen ismernek: hogy ez a fa annak idején boldoggá tette egyik vasárnapunkat. Volt kukoricaliszt a konyhán, de tüzelő szikrányi sem. Karola néni, a pici szakácsnő, pityeregve panaszolta, hogy nem tud ebédet főzni. Olyan szent düh fogott el, hogy máig se tudom, miképpen másztam fel arra a hatalmas fára, fogam közt a fűrésszel. A két vezérág közül az egyiket, a leveletlent, levágtam, éppen az odu fölött, ahol denevérek jajgattak, de nekik bajuk nem történt. Aznap éppen búcsú volt a falunkban. Mi itt kását ebédeltünk boldogan. Huszonnégy évvel ezelőtt. A kedves szilfa mintha semmit se változott volna, pedig mi minden történt azóta!”

Köztudott, hogy a népi kollégiumokat, illetve azok központi szervezetét, a Népi Kollégiumok Országos Szövetségét (NÉKOSZ) 1949-ben, a voluntarista politika uralomra jutása idején, a Rajk-perrel egyidőben, koholt vádak alapján feloszlatták, illetve jellegüktől és eredeti céljuktól megfosztva állami diákotthonokká alakították át. A népi kollégiumi mozgalom újraértékelésére, jelentőségének elismerésére, rehabilitálására csak a mozgalom megindulásának harmincadik évfordulóján kerül sor. Nagy László ekkor nem mulaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy a kollégiumok jelentőségére figyelmeztessen, és élete e szép korszakának emlékeit fölelevenítse. Részt vesz a mozgalom jubileumán, reflexiókat fűz az ünnepi esten elhangzottakhoz és a képzőművész népi kollégistákról készült tévéfilmhez, valamint kéziratot ad a mozgalomról szóló Sej, szellők, fényes szellők… című akadémiai kiadványba. Itt írja ironikusan: „Nagy idők tanúja – e kurta önjellemzést kölyökkoromban betűzgettem egy vándorköltő neve alatt. Most majdnem a nevemhez is odaragad, míg figyelem a képernyőn az emlékeztető, de szűkkeblű riportfilmet a képzőművész népi kollégiumokról. De észbe kapok idejében. A »tanú« meghatározás mellőzendő, hiszen a nagy időnek cselekvői voltak a kollégisták. Hogy később igazi alakítók nem lehettek, nem rajtuk múlt. Bár erről is lehetne elmélkedni, s kisülhetne az ellenkező. A csak tanúk: szemlélődnek csupán, rosszabb esetben megfigyelnek és elítélnek. Akadtak ilyenek is, nem tudva a törvényt: »Csak ami lesz, az a virág.« De meglehet: nálunk is jobban tudták.”

Ősszel főiskolát cserél, tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán folytatja. Festészetet tanul. A főiskola hallgatói Dési Huber Istvánné és Beck Judit segítségével új, képzőművész kollégiumot hoznak létre az Andrássy (ma Népköztársaság) úton, a volt csepeli gyáros, Weiss Manfréd házában. Újabb otthonalapítás, kezdődik minden elölről. A forradalmi idők törvényei szerint járnak el: „Az estét bevárva átdobáltuk a szalmazsákokat a vaskerítésen, bemásztunk vagy húszan, a gondnok hiába tiltakozott, már ott aludtunk a hatalmas velencei csillárok alatt.” A kollégiumot Dési Huber Istvánról nevezik el. Nagy László kapja a kollégium ösztöndíját, havonta száz forintot. Új otthonában és a főiskolán új kapcsolatok és barátságok szövődnek. Megismerkedik Cseh Miklóssal, a későbbi kitűnő műkritikussal. „Pályázathirdetés. Jönnek a nagyszénási lányok. Faggatja őket Cseh Miklós, a rékási bicskás, aki mellesleg Joyce Ulysses-ét is majdnem kívülről tudja… Ez a gyutacsszemű Miklós faggatja őket, közben ül az asztalon klottgatyásan. Micsoda zsiványtanya – gondolhatják ők. De Fábián Rózsa marad.” Találkozik Czinke Ferenccel, Kokas Ignáccal, Molnár Józseffel és Vigh Tamással. Tanúja tépelődéseiknek, tűnődéseiknek, útkeresésüknek. A fiúk tapasztalatokat cserélnek a főiskolai órákról, a mesterekről, a szobrászok Ferenczy Béniről, a festők Szőnyiről, Bernáth Aurélról mesélnek. A faragáshoz a Kerepesi temetőből teherautóval sírkövet lopnak. Hamarosan a vádak is eljutnak hozzájuk: „A népi kollégisták mértéktelenül tüntetnek, mászkálnak az országban, illetéktelenül avatkoznak ügyekbe, paráznák, elhanyagolják szakmájukat.”

A főiskolán alakrajzot, festészetet tanul, de az írásról sem tud lemondani. Pestre is elhozza a felsőiszkázi és pápai verseit, a kézzel összevarrt irkákat magánál hordja, s az üres lapokra új verseket ír. A költői érvényesüléssel nem törődik. Írásait nem mutatja senkinek, csak egy lánynak a Zrínyi-kollégiumban. A lány elviszi a verseket a Valóság szerkesztőségébe. A folyóirat 1947. évi decemberi számában megjelenik hét verse és egy rajza.

Ezek az évek a magyar szellemi élet megújulásának az évei. A legkülönbözőbb stílust és formaeszményt képviselő írók élnek és alkotnak együtt. Az irodalomban új, demokratikus törekvések érvényesülnek, új folyóiratok indulnak, az írók ízlés és magatartás, nemzedék, világnézet és személyes kapcsolatok szerint irányzatokba tömörülnek. Élénk a kritikai szellem, a lapokban érvek és ellenérvek csapnak össze. A háború után kevés a papír, az is rossz minőségű, összeszűkül a könyvkiadás, de a megújuló gondolat annál elevenebben keresi az utat az új olvasókhoz. Újra megjelenik a népi írók fóruma, a Válasz, a pécsi Sorsunk, a Magyar Könyvbarátok mozgalma lapja, a Diárium, a Vigilia, s a korábbiak mellett új folyóiratok látnak napvilágot, többek között elsőként, még a Debrecenben megjelenő Magyarok, az Újhold, a Forum és a Valóság.

A Valóság 1945 szeptemberében a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (MADISZ) kiadásában indul. A havonta megjelenő irodalmi és kritikai lap „az új magyar értelmiség folyóirata” alcímet viseli. Hasábjain a felszabadulás utáni demokratikus társadalmi berendezkedés, a földreform, a népi kollégiumok, a szellemi és kulturális élet más kérdéseiről élénk viták zajlanak. A lap demokratikus összefogást hirdet, s főként az új, fiatal, baloldali értelmiség köreivel keresi a kapcsolatot. Első szerkesztője Márkus István, majd 1947 áprilisában a Népi Kollégiumok Országos Szövetsége veszi át a lap kiadását, s ettől az időtől egészen megszűnéséig, 1948 júliusáig új szerkesztő, Lukácsy Sándor jegyzi a lapot. A Valóság célja – írja – „a honi és külföldi realitások őszinte feltárása, alapos földolgozása és szélesebb körben is ismertté és hatóerővé tétele”. A lap főként társadalompolitikai, szociográfiai, irodalomtörténeti és kritikai tárgyú írásokat közöl. Itt indul Fekete Gyula, Sipos Gyula és Szeberényi Lehel pályája. Szépirodalomnak, versnek és novellának ritkán ad helyet, számonként legföljebb egy-egy írónak, főként Aczél Tamás, Rába György verseinek, Somlyó György fordításainak, s akkor is egy-egy költőtől több verset nemigen közöl. Ezért hat olyan hangsúlyosan a folyóirat élén Nagy László hét versének és egy rajzának, valamint a versek előtt Bemutatkozás című, egész folyóiratlapot betöltő írásának együttes közreadása.

Amikor Nagy László a Valóság-ban megjelenik, már Lukácsy Sándor szerkeszti a folyóiratot. A decemberi számban Kardos László „a népi kollégisták szabad életéért” elmondott parlamenti interpellációja, Szabolcsi Miklós Vers és politika című József Attila-tanulmánya, Somlyó György és Aczél Tamás Shakespeare-fordítása, Spira György, Beck András, Pogány Ö. Gábor cikke adja a versek környezetét. A Bemutatkozás rövid, a derű és a tárgyilagosság hangját elegyítő életrajz a költő anyagi szegénységét emeli ki, s értelmiségi-művészi elhivatottságát, tanulnivágyását hangsúlyozza. „A verseket nem játékból, hanem a kínlódások nehézségeiben írtam. Felelősséggel. A felszabadulás után szinte napi táplálékom lett a versírás. Friss levegőt szívtam magamba, és örültem, hogy kifújhatom.” A rajz egy öregasszonyt, talán nagyanyját ábrázolja, farönkön ül, kezében bot, ölében tartja kis motyóját. A verseket cím szerint is érdemes megjegyezni: Rothadt zsupp alatt, Család, Öreganyám, Sajnálom, Otthon, Gyík, Nem apad el Isten tehene. A hét vers közül hatot két év múlva első kötetébe is fölvesz, s öt – kisebb-nagyobb igazításokkal – ott szerepel majd az 1957-es Deres majális-ban is, s ezeket minden későbbi gyűjteményes kötetében vállalja. A versek közül kettő 1944-ből, egy 1945-ből, kettő 1946-ból, egy pedig 1947-ből való. Egyetlen vers, a Gyík keltezése ismeretlen, ezt már első kötetéből kihagyja. Jegyezzük még meg, hogy a versek fölött a költő neve így szerepel: F. Nagy László. (Az F. a szülőfalu nevének rövidítése.) Így jelenik meg első verseskötetének címoldalán is. Ekkor ugyanis Nagy László néven – s éppen a Valóság-ban is – publikált már az ifjúsági mozgalomban tevékenykedő későbbi jeles filmkritikus, aki később – baráti szeretetből – éppen azért illeszti neve elé a B. betűt, hogy a költő szabadon használhassa a Nagy László nevet.

A tiszteletdíjból öccsének karácsonyra télikabátot vásárol, de a tiszteletdíjnál is nagyobb kitüntetés számára, hogy Veres Péter mint honvédelmi miniszter elküldi érte kocsiját, mert látni óhajtja a „piktor-poétát”. A kollégium erkélyéről észleli, hogy nagy fekete autó áll meg az épület előtt. „A testőrkatonák melle közt belépve megláttam Veres Pétert, írót s honvédelmi minisztert. Az egyik Eszterházy fiúval sört hozatott, csak nekem, ő tejet ivott. Szép tüzesek a verseim, dicsért, és intett: ne legyek soha eklektikus. Aki könyvből akar irodalmat csinálni, olyan, mint a balga, aki ujját dugva a Dunába, azt hiszi: fürdik. Tán meghatottak a jótanácsok. Jobban kellett a tekintete és bizalma.”

A költészet, a vers egyre jobban betölti életét. A főiskolán Kmetty János és Barcsay Jenő a tanára, de nemigen jár el az előadásokra, inkább a kollégium műtermében dolgozik. Félévkor nem tudja kifizetni a huszonöt forint tandíjat. „Kmetty papa üzent, menjek vissza, kifizette helyettem a tandíjat. Meghatódtam és illendőségből hónapokig jártam a keze alá.” Barcsay Jenő se tud visszaemlékezni rá: amikor Kondor Béláról halála után megemlékeztek a Kossuth-klubban, „akkor Nagy László engem is megkért – mondja Barcsay –, hogy mint volt tanárja, mestere, egypár szóval méltassam Kondor Béla jelentőségét… Ő [tudniillik Nagy László], azt hiszem, két évet [csak egyet!] végzett a főiskolán. De egyáltalán nem emlékszem a figurájára, pedig jellegzetes lehetett, hiszen sántikálva járt.” Fiatal, ugyancsak pályakezdő költőkkel, kollégistákkal, a bölcsészkar hallgatóival barátkozik. Vig Rudolf kérésére a szomszéd népek dalait fordítja kottára. Csasztuskákat ír. Megismerkedik Juhász Ferenccel, Kormos Istvánnal, Kuczka Péterrel, Tóth Gyulával. „Verseinket Hantai Simon rézbe karcolta és illusztrálta. Nyomtatott is belőle néhány példányt.” Egyre hűtlenebb az ecsethez és a palettához. Úgy érzi, a versben érvényesebben, hitelesebben tudja kifejezni magát. A főiskolától, a festészettől való eltávolodásában bizonyára szerepet játszott sajátos alkata, természete is, mely nehezen tűrte, hogy oktassák, tanítsák. Nem átvenni akarta mások ismereteit, hanem a világot maga akarta fölfedezni, birtokba venni.

Olvasmányainak köre tágul, irodalmi műveltsége gazdagodik. „Sokat olvastam, Komor András könyvtárát mi [tudniillik a kollégium] örököltük.” A hazai költők mellett a külföldiek közül is megismeri a legjobbakat. Ady és József Attila után Csokonai igézetébe kerül. „Csokonait végigolvastam többször. Juhásznak is ajánlottam. Esküszerűen elhatároztuk: új költészetet teremtünk, nyelvileg is újat… Vértes Györggyel, a Forum főszerkesztőjével megbeszéltük, tanulmányt írunk a prostitúcióról. Örömmel vette, hogy rajzokat is adunk hozzá… Juhásszal többször találkoztam.”

Tele van lelkesedéssel. A fiatalember belső feszültségét, tenni akarását a történelmi idő is táplálja. Tavasz van, 1948 tavasza. A 48-as forradalom és szabadságharc centenáriumát ünnepli az ország. Kossuth és Petőfi arcképe, nemzetiszínű lobogó, az évfordulóra emlékeztető könyvek, kiadványok láthatók mindenütt. Az ország újjáépítésének első szakasza befejeződött. Megtörtént a földosztás, a bankok, a kapitalista gyárak államosítása befejeződött. A legszebb lendületben van az ország. A faluról és a gyárakból jött fiatal értelmiség, a költőnek, művésznek induló nemzedék jóhiszemű reménnyel néz a jövőbe. Tapasztalataik még nincsenek a politikában, romantikus hitük elfödi a színfalak mögött készülődő sötét erőket, a súlyos politikai visszaéléseket és zsarnoki embertelenséget. Nem látják, hogy a némi eufémizmussal „fordulat évé”-nek mondott esztendő hogyan nyit utat a majd – ugyancsak megszépítő jelzővel – „személyi kultusz”-nak nevezett éveknek. Ők a tavaszt, a társadalmi megújulást, a kitárulkozó lehetőségeket látják csak. „Május volt, virágos, madaras, szerelemmel és reménnyel áldott – írta Nagy László 1961-ben. – Szivárvány alatt, fényes záporokban gyógyultan fürdött az ország. Mi, fiatal, húsz év körüliek, forradalom és művészet megszállottjai, a Szabadság hatalmáért nyújtottuk kezünket, sóvárogtuk a megjövendölt időt, a tej- és mézillatú hazát. Minden hízott, csak mi voltunk soványak: törvényesen a Szabadság fiai, valójában hamupipőkesorsú fiatalok. Ráadásul növendék művészek: szobrászok, festők. Május, 1948. Jubiláló esztendő, izgága hónap. Rengnek az Epreskert lombjai, ahány levél, annyi bölcső, megrakva májusi babákkal, égből esett kövér esőszemekkel. A rács mögötti zöld homályban, az alkonyat skarlát pántlikái között a Kolozsvári mesterek csupa lélek György vitéze öli a sárkányt.” Itt készül, Ferenczy Béni műtermében, a művész Petőfi-szobra. A költő tanúja a kivételes szépségű, eredeti fölfogású alkotás születésének. „A mester, aki alkonyatig dolgozott, távozik. Az agyagszagú műterem csendjében vézna, kardos és csizmás, szabad nyakú férfialak vár bennünket magányosan. Keskeny csípeje felett széles derékszíj fogja össze, csitítja a zubbony ideges rángásait. Jobb keze ökölben, talpa alatt babérkoszorú, iszonyú belső láz nyitja meg ajkát, melle zihál, szeme mennydörög. Ő a mi ifjúságunk, ráismerünk: Petőfi, a szabadság angyala.” (Más kérdés, s ezt Nagy László is tudta már, amikor az emlékezést írta, hogy – éppen az elkövetkező idők egyik beszédes jeleként – a szobor nem kerül közönség, nyilvánosság elé, „nyolc évig múzeumi pincébe temette az értetlenség”. Egészen pontosan: előbb csak fényképe jelenik meg Hatvany Lajos Így élt Petőfi-jének borítólapján 1955-ben, majd hosszú huzavona után, 1960-ban Gyulán állítják föl. Másolatát a milánói Ambrosiana őrzi.)

1948 nyarán festőtársával, Molnár Józseffel az Alföldre utazik: megbízzák őket, hogy képekben örökítsék meg a Duna–Tisza-csatornát építő diákok munkáját. „Május volt, kaszálták a szénát. Leültem verset írni az egyik boglya tövébe, és éreztem, hogy költő vagyok. Egész este írtam. Másnap a barátom azt mondja, menjünk festeni. Nekem nem ment a festés, s arra gondoltam, hogy az írás milyen jól sikerült előző este. Belevágtam a festőállványt és a festéket az árokba. Talán még most is ott vannak. Bocsássanak meg, most már nem haragszom rájuk” – mondta Bertha Bulcsunak. Nem akar többé festő lenni. Nyáron elhatározza, hogy nem megy vissza a Képzőművészeti Főiskolára. Döntését szüleivel is közli. Élete e döntő mozzanatát anya és fia emlékezete egyaránt megőrizte. A hetvenes években két anyáknapi rádióinterjúban beszélték el. „A csőszi réten gyűjtöttünk szénát – emlékezik az édesanya az idillivé szépített jelenetre –, és akkor mondta, hogy anya, én költő leszek ám! Á, mondom, dehogy lész költő, hogyan lennél költő? De ő: – Én az akarok lenni! – És… hát sikerült is neki.” A fiú szerint: „Mikor én megmondtam anyámnak, hogy költő leszek, akkor már én megjelenő költő voltam, tudniillik még festőnövendék koromban megjelentek verseim. És ősszel, ahogy a sarjút gyűjtöttük, mondtam anyámnak, hogy most eldöntöttem már, hogy költő leszek, és ezentúl már nem a Képzőművészeti Főiskolára járok, hanem a bölcsészkarra. Ő azt mondta, hogy a költőnek nem is kell tanulni, azok csak úgy teremnek, mint Petőfi Sándor ugyebár, és ezek a költők szerencsétlen emberek, járják a világot, csavarognak, szegények, és elesnek a csatában. Hát ilyen sorsot nem kívánt nekem, noha ő nagyon szerette a verseket. De nem voltak büszkék rám, egyáltalán, abban az időben.” Egy másik rádióinterjújában mondja, mintegy az előbbiek magyarázataként: „Úgy láttam, hogy a vers mozgékonyabb, hogy teret és érzést és történelmet néhány mozdulattal is megörökíthet. Ilyen gondolattal szegődtem a vershez végérvényesen. Akkor, 1948-ban, a történelmi sorsfordulón és olyan hittel, hogy a hétszáz éves magyar költészet álmai valósulnak meg a társadalomban.”

Ősszel elhagyja a Képzőművészeti Főiskolát, ismét egyetemet cserél, beiratkozik a Pázmány Péter Tudományegyetem – ekkor még így hívják – bölcsészeti karára, a magyar irodalom–szociológia–filozófia szak első évfolyamára, és beköltözik a bölcsészhallgatók Bajza utcai József Attila Kollégiumába. Itt lakik Juhász Ferenc is. „Itt már toborozták az ösztöndíjasokat a Szovjetunióba. Volt egy rubrika, mi akar lenni? Költő – ezt írtuk be. Feri szerint szép kis ráncos csizmában ülünk majd a Puskin-szobor tövében. Révai állítólag dühöngött a merész beírástól, hogy költők akarunk lenni.”

Elhatározását és döntését, hogy költő akar lenni, mások véleménye, biztatása is erősíti. 1948 szeptemberében megjelenik Sőtér István Négy nemzedék – élő magyar költők című antológiája. Sőtér az antológia Születő arcok fejezetébe beválasztja Nagy László két versét, és igen elismerő, bátorító és találó szavakkal jellemzi a fiatal költőt. Mind a két vers (Májusfák, Tavaszi dal) friss vers, 48-ban született, első kötetében s majd a Deres majális-ban is szerepel. „Azokat a kortárs-költőket, akik már túllépték az ígéretek mezsgyéjét, Születő arcok címen közös portré alatt foglaltuk össze” – írja Sőtér az előszóban. Majd így jellemzi a legfiatalabbakat, a „negyedik nemzedék” költőit: „Friss, merész konkrétumokkal kísérletezik a legfiatalabb nemzedék is: megszólalásai nyomán új és váratlan lehetőségei nyílnak meg a magyar líra egy élesebb őszinteségtől áthatott korszakának.” A friss és merész konkrétumokat, melyeket a fiataloknál lát, leginkább Nagy Lászlóban fedezhette föl, s az ő költészetének jegyeit általánosította a nemzedék tagjaira. Nehéz eldönteni, mit csodáljunk jobban: a kritikus biztonságát, aki alig féltucatnyi nyomtatásban megjelent vers alapján tévedhetetlen előrelátással jellemzi a költőt, vagy a fiatal költő tehetségét, aki első nyilvános megszólalásakor már teljesen kiforrott és egyéni hangon jelentkezik. Ne feledjük, Sőtér István e sorokat 1948-ban, az élő magyar költészet rangos antológiájában egy huszonkét-huszonhárom éves fiatalemberről írta: „F. Nagy László a fiatal nemzedék talán legkészebb, leginkább atmoszférát teremtő, kifejezési eszközeiben a legváltozatosabb és legfelszabadultabb, áttörően konkrét költője, akinek jövője még rendkívüli eredményekkel kecsegtet.”

A Magyarok 1948. évi 6. számában jelenik meg Lukácsy Sándor Seregszemle című vitacikke. Emlékszünk, a Lukácsy szerkesztette Valóság mutatta be elsőként Nagy László verseit. Cikkében a „népi demokrácia első (legfiatalabb) költő-nemzedéké”-ről, a „fiatal magyar lírikusok csapatá”-ról beszél, s a nemzedék átfogó jellemzésére tesz kísérletet. A társaság, akiket egybemarkol, meglehetősen tarka, különösen ha mai szemmel nézzük. Tóth Gyula, Kormos István, Kuczka Péter, Aczél Tamás, Somlyó György, Darázs Endre, Rába György, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Szabó Magda, Lakatos István és Derzsi Sándor mellett – elsőként – Nagy Lászlóról rajzolt portrét: „F. Nagy László alig félesztendeje mutatkozott be a Valóság-ban, s máris külön színt, új, friss hangot jelent a fiatalok közt. Szinte behozhatatlan előnye van az összes többivel szemben: az üdén buggyanó képek, metaforaötletek, a szavak népi íze szempontjából verhetetlen, s ezt friss falusi emlékeinek köszönheti. Elragadó a ritmusa is: csaknem ő az egyetlen, aki meri harsányan megpattogtatni a ritmust, különösen sajátos, irodalmunkban Faludi Ferenc óta nemigen használt, hármas tagolású, hangsúlyos lüktetőjét.” Lukácsy dicséri az újszerű képalkotást, a bravúros verselést, de hibákról is beszél, s éppen a Tavaszi dal-lal kapcsolatban a gondolati elemeket és a „konkrétabb probléma fölvetést” hiányolja. Sematikus tartalmi kifogásai, amelyekkel a „különböző formalizmusokhoz vezető beszűkülésektől” óv, és szavakban a „teljes ember minden oldalról történő megmutatását” kívánja, csírájukban sejtetik a vádakat, amelyekkel a költőnek rövidesen majd szembe kell néznie, és sejtetik azt az erőt is, amely a költőt a „tematikus, mondanivalós” versek, az „optimista perspektíva” irányába tereli. „A képek, metaforák egymásra fodrozódó gazdagsága mögött gyakran nagyon sovány tartalom búvik meg; a falusi jóízek nemegyszer csupán a gyermekkor emlékeit hozzák magukkal, nem pedig a falu problémáinak komolyabb megértését. Szűk, nyomasztó, szegényszagú falusi világ rajzolódik ki számos versében, s a népi frisseségű képalkotó fantázia villanásai perspektívátlanságot rejtegetnek.”

A bölcsészkollégiumban Juhász Ferenccel, Biáról fölkerült egyetemi társával és az ugyancsak paraszt származású, akkoriban gyakran publikáló, „a versben nagy lendületű” Tóth Gyulával barátkozik. Megismeri a nemrég hadifogságból hazakerült Simon Istvánt, aki „nagy karimás kalapot viselt, szelíden fenyegetőzött, hogy lepipál minket is”. Nagy László jelzői mellé tegyük az őt jellemző Simon István szavait is: „Az alig húsz-egynéhány éves, tavaly még reményteljes festőnövendék, a kurta szárú botra támaszkodó Nagy László volt szemünkben a beérkezett költő, a mindenki másnál újabbat hozó poéta. A titkos vezér. Joggal éreztük így.”

Az egyetemre nem szeret járni, az előadások nem tudják figyelmét lekötni. 1948 őszén még szabadon lehetett megválasztani, hogy ki melyik előadást hallgatja, később már ülni is oda kellett a teremben, ahová a túlbuzgó csoportvezető kijelölte társa helyét. Az elsőéveseknek nyelvészetet Pais Dezső, irodalmat Waldapfel József, szociológiát Szalai Sándor, filozófiát Fogarasi Béla adott elő. „Az egyetemen a Csokonai-előadáson elaludtam. Waldapfel professzor fölrázatott: »Az én poézisom természeté«-ről beszélünk! Ijedelmemben mondani kezdtem: »Mások siralmas énekekkel / Bőgettessék az oboát / És holmi gyásztrenódiát / Ríkassanak jajos versekkel.« Alhat tovább, kolléga, mondta. ”

A NÉKOSZ feloszlatása után megszűnik a kollégiumi közösségek kohéziós ereje, a nagy hírű Eötvös-kollégiumot például Ménesi úti Eötvös József Diákszállóvá keresztelik át, és silányítják. A kollégiumokban éjszakába nyúló beszélgetések, hatalmas viták, „kiértékelések”, bírálatok és önbírálatok dúlnak, egyre nagyobb szerephez jutnak a szájhősködők, a politikai kaméleonok, a nagy történelmi tűznél saját pecsenyéjüket sütögetők. „Meguntam a kollégiumot, oktalan fegyelemmé csontosult. Ferivel albérletet keresve egész nap áztunk az őszben, s hiába. Este bejelentette, feleségül veszi Szeverényi Erzsikét. Úgy lett. Megáldottam őket a vonaton. Utaztak Meggyesházára. ”

Barátai saját útjukra térnek, a kollégiumi élet színét veszti, az egyetem alig tud valami újat adni neki. Elárvultnak érzi magát. Kiköltözik a József Attila Kollégiumból, s a régi közösség, a Dési Huber fogadja be albérlőként az egyik padlásszobába. A Dési Huber Kollégium akkor már a Vilma királynő úton (ma Gorkij fasor) van. A szálláscsere után egyetemi szakot is változtat, s a félévi vizsgák után átmegy az orosz szakra. „Jeszenyint szerettem volna fordítani. Csoportban tanultunk egy szép orosz asszony, Ludmilla vezetésével. El kellett érnem a többieket, akik szeptemberben kezdték. Márciusban már orosz verset írtam, persze rosszat. Elbúcsúztam Ludmillától.”

Élete nyugtalan, zaklatott, kiegyensúlyozatlan. Gondoljuk el, három év alatt volt grafikus- és festőnövendék, két különböző szakon bölcsészhallgató, négy év alatt öt-hat helyen lakott. S ezzel még nincs vége ifjúkori hányattatásának. Önmagát keresi, és helyét a világban. Festőnek készül és verseket ír. A betű és az írás mellett dönt, de a képzőművészettől nem tud, nem is akar végérvényesen elszakadni. Idegenként mozog a fővárosban, hazavágyik, a szüneteket, a vakációkat otthon tölti, de a falut, a régi házat már nem tudja a régi szemmel nézni. „Alig vártam, hogy hazaérjek, / segített rajtam a krumplileves” – kezdi a verset 1947-ben (Otthon), majd tizenhárom sor után így fejezi be: „nyomorult még az Isten is itten, / mondtam magamnak és tovább mentem”. Költészetének, számos megnyilatkozásának gyökerei ebbe az élményrétegbe nyúlnak vissza. A koalíciós évek hite, a társadalom forradalmi megújulásának akarása elfödi előle a történeti valóságot, és hevenyészett megnyilatkozásokra csábítja, de ezeknek az éveknek, a kollégiumi közösségeknek köszönheti azt is, hogy minden rossz ellenére igazi költő lett: „Ezt nem csupán a szerencsének tulajdonítom. A megjárt kollégiumok adtak erőt annyit, hogy máig is élek belőle” – írta 1970 táján. Később súlyos csalódások, kijózanító „orrba vágások” érik, ábrándjai szertefoszlanak, de hogy a tragikus évek, a történelmi méretű kiábrándulás után meg tudja őrizni hitét, humanista elkötelezettségét, erkölcsi tisztaságát, az is innét forrásozik.

1949-ben, a június elején rendezett könyvnapokra jelenik meg első verseskötete, a Tűnj el, fájás. A legnagyobb könyvkiadókat néhány hete államosították. A három ív terjedelmű, vékony, kartonfedelű, egyszerű, de ízléses füzetet a Hungaria Könyvkiadó Nemzeti Vállalat jelenteti meg. A könyvnapi kínálaton már a szektás, voluntarista művelődéspolitika hatása érződik. A negyvenkét műből mindössze tizenhat a kortárs magyar szépirodalmi munka. S Déry Tibor (A befejezetlen mondat), Füst Milán (Szakadékok), Szabó Pál (Isten malmai) mellett Rákosi Mátyás és Farkas Mihály könyvei szerepelnek. (Rajk László, az elrettentő kirakatperek egyik áldozata, ekkor már letartóztatásban van, és a vizsgálat egyik vezetője Farkas Mihály.) A kortárs magyar lírát Benjámin László, Kónya Lajos, Kuczka Péter képviseli, első verseskötettel Lakatos István és Nagy László jelentkezik.

A kötet harminckét verset tartalmaz, van benne 1943-as, 44-es keltezésű is, de a versek zöme a kötet megjelenésének évéből való. Később maga a költő illette a legszigorúbb bírálattal: „Hevenyészett összeállítás, mutatja ferde nézeteimet is a költészetről.” Mintegy a kötet felét őrizte meg később. A korai versek (Öreganyám, Család, Rothadt zsupp alatt) realista életképek, népies hangvételű darabok; az újabbak közé olyanok kerülnek, mint a címükkel is sokat mondó Rohambrigád, Agitátor, Vera, a sematikus irodalom és a szimplifikáló költői látásmód példái. Íme, egy szakasz, melyet később kihagy a versből (Májusfák): „Nyugaton fehérek, feketék / májusa fekete fátyol. / Őket az aranyak hervasztják, / minket a szabadság ápol.” Vagy egy másik: „Minden kis újházban békegalamb / turbékol s vércsékre vihart remél. / Bátyáim léptein látszik a rang / s úgy nő a hitük, mint fán a levél.”

Sajnos, a korabeli kritika is ebbe az irányba tereli a költőt. Faludy György, aki a Népszavá-ban ír a kötetről, dicséretként megismétli mindazt, amit Sőtér István, Lukácsy Sándor megállapított: „Nagy László verseinek egyéni íze, színe, szaga, atmoszférája van: megkapó részleteket, képeket sorolhatunk fel garmadával.” Cím szerint azonban csak a háborúról, a pártról, a kulákokról szóló verseket emeli ki, majd így folytatja: „Hibája, hogy versei ideológiailag nem következetesek… Pártunk, mozgalmunk jelszavai még nem mindenütt nyertek Nagy Lászlónál költői élménnyé vált feldolgozást, hanem gyakran a maguk nyerseségében jelennek meg, nemegyszer népmeseszerű nagyotmondásba vagy túlzásba vezetnek.” Furcsa – vagy nagyon is érthető? – ellentmondás: a kritika attól óvja a költőt, amit tanácsol; az erőltetettségtől, a nagyotmondástól félti, ugyanakkor éppen az erőteljesebb politikai színvallást, a harcosabb politikai mondanivalót kívánja meg tőle.

1949: az első népfrontszavazás éve. Nyáron Budapesten tartják a Világifjúsági Találkozót… Magyarországra látogat Paul Éluard, és személyesen olvassa föl Emlékbeszéd Petőfi Sándor halálának századik évfordulójára című versét… Hogy megérezzük ezeknek a heteknek és hónapoknak a légkörét, s azt a nyomást, ami a költőre ekkor nehezedik, idézzünk néhány címet a Népszavá-nak ugyanabból a számából, amelyben Faludy kritikája megjelent. A jugoszláv kormány kommunistaellenes és demokráciaellenes terrorista rendszert vezetett be; Erélyes szovjet válasz a Tito-klikk kihívó jegyzékére; Halálbüntetést kér az ügyész az albán hazaárulási-per fővádlottjára; Károlyi Mihály korára való tekintettel Budapesten lemondott párizsi követi tisztéről; A Szabad Kína szakszervezetei a szovjet–kínai barátság kimélyítéséért; Amerika már belépett a gazdasági válság szakaszába; Bányászújítók az önköltségcsökkentésért; A sportfelelősnek minden sporthoz értenie kell.

E politikai és társadalmi légkör ismeretében hasznos olvasni azt a kritikát is, amelyet Keszi Imre írt a Szabad Nép-ben. Ez is az „egyrészt-másrészt” módszert követi. „F. Nagy László lírájában az új forma és új nyelv a legnagyobb eredmény” – kezdi, majd az ideológiai gyanakvásnak ad hangot: „Sajnos, F. Nagy László versei eszmei téren nem tudják követni a formai újítás merészségét. Ízlése még nem elég letisztult, szebb verseiben is bele-belecsúszik valamely öblös národnyik nagyotmondás. A legszebb verskezdeteket… el-elrontja valamely erőltetett, keresett szóképpel.” Újabb furcsa ellentmondás: a kritika az irodalmi népiesség, a lírai realizmus programját hangoztatja („Lobogónk: Petőfi!”), ugyanakkor éppen attól a költőtől idegenkedik, aki pályája legkezdetén sem elégszik meg a népköltészet stílus-rekvizítumának átvételével, aki a népdalnál merészebb ritmusokat alkalmaz, s a folklór lényegét, lelkét ismeri.

A kötet nyeresége Nagy László számára néhány új és értékes személyes kapcsolat. „A könyvnapon Károlyi Mihállyal, Lukács Györggyel, Déryvel, Vas Istvánnal megismerkedtem. Ugyanakkor Füst Milánnal is, aki bemutatkozáskor erősen megcsípte karomon a bőrt: »Majd megtudod, mi a költészet!«” Még a nyáron a fiatal házas Juhász, Kormos István és Nagy László társbérleti lakáskiutalást kapnak a Rózsadombon. A felszabadulás utáni években állami kezdeményezés folytán a pesti és Pest környéki kitelepített svábok és kapitalisták javaiból számos író és művész jutott így házhoz, illetve lakáshoz. Kormos átadja részét másnak; Nagy László hármas társbérletben él, övé a cselédszoba, mivel egyedül van. Ír és fordít, megbízásokat kap. „Ide tartozik még: megkért a Honvédelmi Minisztérium, írjak indulót az utászoknak. Hárosligetről dzsip jött értem, s hogy legyen élményem is: motorcsónakkal jártuk a Dunát, gránátokat dobáltak, s a víz csupa vér lett. Kapkodták a halakat zsákba. Az indulót nem tudtam megírni.”

Ősszel írói ösztöndíjjal, Nevena Sztefanova váltótársaként, kulturális „cseregyerekként” Szófiába utazik. „Föladatom volt, hogy a nyelvet megtanulva fordítsam a bolgár népköltészetet.” Másfél évet tölt Bulgáriában. Szófiai háziasszonya Zsána Nikolova, irodalomtanár. Megismeri a várost, a tájat, az országot, a nyelvet, az embereket. Nino Nikolov, aki 1950-ben, tizennyolc éves korában jön Budapestre, és öt évig tanul Magyarországon, majd fordítóként a legodaadóbb munkával szólaltatja meg magyar költőtársát, visszaemlékezésében a következőket írja: „Jól ismerte Szófia zöld lombos utcáit, az Alekszandar Nevszki napsütötte kupoláit, a Graf Ignatiev utca öreg villamosainak csikorgását, ifjabb Ivan Pejcsev kedvderítő borait, a bolgár nyelvet tanító Zsana Nikolova lakását, melynek ablakai a frissen elkeresztelt Szabadság parkra nyíltak, a Ruszki bulvár gesztenyefáit, melyek elsőként az Egyetem előtt borultak virágba, a Vitosa körvonalait, melyeket Hriszto Szmirnenszki »titokzatosnak és gyöngédnek« látott. Nagy László előtt nem volt semmi titok városunkban, hazánkban.” Látja a plovdivi vásár színes, eleven forgatagát, az óváros házait, jár a Rodope-hegység regényes völgyeiben, mitológiába illő útjain, gótikus szirtjei között. Hallgatja a balcsiki szél sötét zúgását. Átéli a tenger élményét, az apály és a dagály ritmusát, az ősállapot gyönyörét és drámáját. Tanúja a folklór, a népdal, a néptánc eleven virágzásának…

A bulgáriai tartózkodás idején sem szakad el az otthoni dolgoktól, az ünnepekre haza-hazalátogat szüleihez, s a másfél év letelte után is többször visszatér Szófiába. A bolgár „színek”, benyomások, hangulatok fölszívódnak egész lírájába. „Nagy László úgy látta Bulgáriát – folytatja Nino Nikolov –, hogy gondolataiban, érzéseiben a sajátjává formálta. Költészetében Bulgária ott is jelen van, ahol nem is említi – láthatatlan, mint egy megőrzött pillantás; intim, mint egy kettesben elköltött vacsora egy ódon szállodában, ahol az udvarról új dalok szállnak az égre, mintha csak igazolnák, hogy az évek múlnak, és változnak a dallamok… Nagy László alkotói tudatában Bulgária és a bolgár költészet: emlékezés, fájdalom és lelkesedés. Fiatalságának sajátos kvintesszenciája ez, élete ama fontos szakaszának nagy adománya, amikor a szem még elég friss az élmények befogadására. Sok dolgot megismert, tudásvágya mindegyre vallatta a háború utáni lelkes hangulatban forrongó hazánkat. Naivitásunk nem volt idegen neki, hiszen ő is a mélyből jött…”

Hálásan emlékezik vissza szállásadójára. „Sokszor gondolok a hófehér Zsána Nikolovára – írja 1962-ben Egy varázslat emlékére című jegyzetében. – Emlékszem: asztalnál ül, ablaka tárva, kívül tavasz van, zöld fátylú jegenyék lengenek, sárga és fekete madarak a párjukkal csatáznak. De ő hátat fordít a tavasznak. Előtte könyvek, mind kinyitva, bolgár költői művek s a népköltészet. Az igazi arcvonásokat még nem ismerem. Ezért szálltak le a könyvek az asztal síkjára, készülődnek ellenem, a szívemért, s biztos, hogy magyar elfogultságom ellen is. A hófehér Zsána nekem olvas verseket. Nagy a fölvonulás, az ostrom nagy. Zsána bálványként ül, semmi színészi gesztus, hangja erősen ritmizál, szemei izzanak.” Alakját versbe is beleszövi, s ott a prózai vallomás néhány kifejezése eképpen szerveződik lírává:

Szállásadója és nyelvtanára először a bolgár népköltészettel ismerteti meg. Ráébreszti: Goethe, akinek figyelme először fordult a balkáni népek népköltészete felé, csak a szerbeket fedezte föl. A bolgár nyelvet a népköltészetből tanulja, s a népköltészet alkotásainak fordítása nyelvtudását gazdagítja. „Bolgárul a népköltészetből tanultam, bolgárok mondják, hogy kicsit archaikusan beszélek. Fordítani kezdtem a balladákat…” Azzal, amit fordít, nemcsak a könyvekben, a nyomtatott szövegekben, a népköltési gyűjteményekben találkozik, hanem az eleven valóságban is. „A bolgár népköltészetből fordított szövegeit itt még eredeti létezésük közegében: zenével, tánccal, a mulatság emberi színeivel egybeforrtan hallhatta, láthatta – állapítja meg Kiss Ferenc. – Talán ezért is lettek annyira életteljesek ezek a fordítások.”

Megismeri a szenvedélyes bolgár népdalokat. Találkozik a középkor hangulatával, a balladák hőseivel, Kralj Markóval, a szegénylegényekkel, a fortélyos Radullal, a halhatatlan szerelem hőseivel, Nikola és Malamka történetével. A népköltészet után a klasszikus bolgár költészet alkotói következnek, Peju Javorov „öngyilkos tüze”, Dimcso Debeljanov „véres pompája”, Szmirnenszki „suhanc-romantikája”. Behatóan tanulmányozza Petőfi és Hriszto Botev magatartásának hasonlóságát.

Rengeteget dolgozik. Fordításai kiadását mégis két évig halogatják. „A minisztérium azzal okolta, támogatom a »narodnyik szemléletet«.” A bolgár népdalokat és népballadákat tartalmazó első karcsú fordításgyűjteménye, a Szablyák és citerák csak 1953-ban jelenik meg. Amikor az előzőnek mintegy kétszeresére bővített bolgár népköltési antológiáját, a Sólymok véré-t 1960-ban kiadják, a kötethez A bolgár népköltészetről címmel rövid utószót illeszt. Itt írja: „A bolgár népköltészetet 1951-ben fedeztem fel magamnak, hosszabb szófiai tartózkodásom idején. Meghatott fürgesége, robusztussága, költői vakmerősége. Tétovázás nélkül fordítani kezdtem…”

A bolgár népköltészet fordítása vezeti el a magyar népköltészethez. „Fordítani kezdtem a balladákat, s rájöttem, kell ehhez a megfelelő nyelv is. Átolvastam a magyar népköltészetet. Esztendeig dolgoztam…” Aminek ismerete eddig ösztönösen élt benne, most tudatosodik. Megismeri és megérti a népköltészet lényegét. „Munka közben szinte állandóan éreztem, hogy amit csinálok, az nem egyszerűen műfordítás. A papírra vetett soroknak a magyar népköltészettel rokon hangon kellett szólniok. Ha az eredeti énekeket sikerült magyarul megszólaltatnom, ezért engem semmi dicséret nem illet. A dicséret azoké a dalos nemzedékeké, akik századokon át alkották és alakították a magyar népköltészetet. Kudarc, ha ért, annak személyes gyarlóságom az oka.”

Nemcsak a népköltészet értékét és szépségét ismeri föl, de azt is, hogy a népköltészet hasznos ösztönzőerő lehet a legújabb lírára. „Költészetünk története mutatja – írja 1965-ben –, hogy különböző korokban más-más módon hatott, hol romantikájával, hol realizmusával. Hatása azonban, kivéve a nagy egyéniségeket, inkább áldatlan volt, mint áldásos. Egyszerűsége együgyűséggé, muzsikája csingilingivé silányult az avatatlanok kezén. A népköltészet ilyenfajta lejáratása tart még manapság is. Sok-sok arcát ismerni kellene végre, cifrálkodása mellett észrevenni ékességét, realizmusa mellett absztrakcióit, világossága mellett rejtett áttételeit, jámborsága mellett égre lövő szentségtelenségét. Ritmusában a lélegző elevenséget.” A magyar népköltészet szépségéről és értékéről a hatvanas és a hetvenes években több alkalommal hangsúlyosan szól. Egyik kéziratban maradt jegyzetében „népköltészetünk egyik realista, világosan áttekinthető darabját”, a „Szálon megyünk…” kezdetű népdal tiszta költőiségét elemzi. Más alkalommal, amikor megjelenik Kallós Zoltán hatalmas gyűjteménye, a Balladák könyve, hét éjszakán át olvassa, és a nyolcadikon meleg hangú „fölfedező” cikket ír a kötetről.

Ahogy a bolgár népköltészet elvezeti a magyar folklórhoz, azonképpen a magyar népköltészet vissza is vezeti az egymásrautaltság gondolatához, a más népek, a szomszédos etnikumok népköltészetének megismeréséhez, megértéséhez, megbecsüléséhez és fordításához. „A bartóki sugallat erősen ösztönöz a népköltészetek fordítására is – írja egyik jegyzetében. – A népköltészet a nép lelkületének hiteles történelme. Megalkotójáról, a földművelő-pásztorkodó népről ad képet évszázadokra visszamenőleg. Mondhatnánk évezredeket is, hiszen legősibb darabjai a pogány időkre utalnak. Ott keletkeztek az új nap, az új év, a tavasz köszöntői. És így ősköltészet a ráolvasó költészet is. Minden természeti népnél a szómágián alapuló hit ellenszere a bajnak és rontásnak.”

A folklór ismerete és szeretete kitágul a népművészet általános értékeinek hangsúlyozásáig. 1975-ben egy építészeti vitában Major Máténak, aki azt mondja, hogy nincs haladó népművészeti hagyományunk, s a népművészet nem megtartó erő, így válaszol: „Ha a török világban nem szólt volna az anyanyelvi dal nálunk és déli szomszédainknál, bizonyára ma nem léteznénk. Nem a feudalizmustól védte meg a népet, de megtartotta az életnek, a jövőnek. Ilyen értelemben megtartó erő és haladó hagyomány.” Az építőművészet megújulásának egyik lehetőségét a népművészetben látja. „Miért ne lehetne az egyik út a népművészet csiszolt formáinak gyümölcsöztetése? Igaz, versben, kottában nem olyan vérre és pénzre menő, mint az építészetben. Bartók Bélának inkább hiszek, mint Breuer Marcellnak. József Attilának is, aki szerint a nemzet közös ihlet.”

Mindezek előadásával, tudom, jócskán előrefutottunk a költő pályáján. Mégis itt volt helyénvaló a népköltészethez, a népművészethez való viszonyát érinteni, mert későbbi megnyilatkozásai azokba az évekbe nyúlnak vissza, amikor Bulgáriában a népköltészettel találkozik, s a bolgár népköltészet fordítása a magyar folklór lényegének jobb megismerésére serkenti.

Amikor Bulgáriából hazajön, meleg szerelem emlékét hozza magával. Fordításait nem adják ki, de „nem keseregtem sokáig, Marija Ucskovát szerettem” – írja önéletrajzi emlékezésében. A fényképen, amely megörökíti őket, egy széles derekú, öreg fa előtt állnak. Egy sötét hajú, csontos arcú fiatalember rövid ujjú ingben és egy mosolygó, kétfelé választott hajú, kerek arcú kislány. A fa kérge olyan, mint egy rusztikusan mintázott szobor felülete. Mögöttük az árnyékos, hallgató erdő…

A bolgár népköltészeti gyűjtemény helyett 1950-ben egy másik fordítása jelenik meg, Margarita Joszifovna Aliger szovjet–orosz költőnő Zoja című poémája, melyet a szerző 1942-ben írt, és érte a következő évben Állami-díjat kapott. A mű a korszak divatos műfajában, a lírai és epikus elemeket elegyítő poémában a moszkvai iskoláslánynak, a második világháború hősének, Zoja Koszmogyemszjanszkaja partizánnak állít emléket. Nagy László összegyűjtött versfordításai közé később nem vette föl ezt a munkáját.

1950-ben először részesül József Attila-díjban. A következő évben megjelenik Tüzér és rozs című verseskötete.

Ezek az évek a felszabadulás utáni magyar szellemi élet mélypontját jelentik. Hatásuk alól a jobbára külföldön tartózkodó költő sem vonhatta ki magát. Egyrészt azért, mert a politikai és a társadalmi élet ekkor Bulgáriában is nagyjából a honihoz volt hasonló, másrészt azért, mert a politikai tapasztalatokkal nem rendelkező költőt megtévesztették ezeknek az éveknek a jelszavai. „Azt hittük, a költészet egyenlő a filozófiával és a napi politikai problémákkal” – ismeri el egy késői interjúban. Lenin-sapkát visel, s az indulót, amiről azt mondta, hogy 1949 nyarán nem írta meg az utászokról, később – más témáról – mégis megírja. Az 1951-ben megjelent Tüzér és rozs harmincöt verséből később csak tizenegyet vállal, azokat is átdolgozott formában. A kötet nagyobbik hányadát olyan versek töltik meg, mint az Ének az igaz elvtársról, a Hazaárulókról, az Ének a Vörös Hadsereg-ről, a Dimitrov, az ország…

Ma el lehet tűnődni, hogy miért írta meg a költő ezeket a verseket. Csak a történelmietlen látásmód hüledezhet értetlenül. Szóltunk már a „fordulat éve” utáni időszak társadalmi és politikai viszonyairól, irodalmi légköréről. Az egyik ok nyilván a költő jóhiszeműsége. A fiatalember természetes igénye, hogy érvényesülni akar, meg akarja magát mutatni. Az Ady és József Attila hitén felnőtt, a múlt nyomorúságával szembeforduló, fiatal és tapasztalatlan költő okkal bízott egy tisztultabb, igazságosabb, emberibb társadalom megvalósításának lehetőségében. „Mi, fiatal költők, akik akkortájt indultunk, hittel, nagy lendülettel vettünk részt az ország építésében. Láttuk, csodákat művel a magyar nép, a gazdasági élet máról holnapra helyreállt. Gondoltuk, itt az idő, hogy az ezeréves múlt rosszaságait jóra fordítsuk” – mondta Kormos Istvánnak. A másik ok az irodalmi közhangulat, amely a direkt, közvetlenül ható, napi aktualitásokat megéneklő, „mondanivalós” költészet irányába terelte. A korabeli folyóiratok a kötet legavulóbb, legkevésbé időálló rétegét dicsérik: „szinte tapinthatóan érzékelhetjük a költő gazdagodását” – írja a Csillag kritikusa; a kötetet „emlékezetessé teszi, hogy mondanivalóját, az eszmei tartalmat megkapóan egyesíti a költői kifejezésmóddal” – olvassuk az Irodalmi Újság-ban. A kritika nyomásának, a szerkesztőségi és kiadói elvárásoknak, a különféle fölkéréseknek és megbízásoknak csak azok tudtak ellenállni, akik magáról az irodalmi jelenlétről mondtak le, vagy akiket ilyennel meg sem kerestek. Ezek a versek tehát nemcsak a költő számlájára, erkölcsi fegyelmének lazulására írhatók, hanem terhelik azt a kort is, amelyben létrejöttek, s legalább annyira vádolják azokat az éveket, amelyekben megszülettek, mint a költőt, aki megírta őket. Valóban el lehet tűnődni, miért írta meg Nagy László ezeket a verseket. De azon is: mekkora lehetett a lélekre nehezedő nyomás, ha még egy ilyen tiszta szívű, erős akaratú költőt is deformált némely megszólalásában. S még inkább azon: mekkora lehetett a költő elhivatottsága, tehetsége, erkölcsi ereje, hogy a válságok és meghasonlások után föl tudott állni, pályája egy szakaszával önkritikusan szembe tudott nézni, meg tudott újulni, s egy organikus és szuverén költői világot tudott teremteni. Vagyis Nagy László nemcsak „hevenyészett”, de maradandó értékű verseit is megírta.

Kor és líra gyökérzetének bonyolult és tragikus összenövése ez az idő. Igaz ugyan, hogy az elmúlt évek torzulásai Nagy László versein is nyomot hagytak, s később maga hagyta el e versek nagy részét, ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy Nagy László igen jó politikai csengésű verseket is írt, olyanokat, amelyeket később vállalt, mert kivételes tehetsége már ekkor megmutatkozott a politikai jellegű versekben is. Ilyen, minden későbbi versgyűjteményébe fölvett verse az átdolgozott formában – versszakok elhagyásával – vállalt Májusfák és az 1948-ból való, csekély simítással újraközölt Tavaszi dal. Ez utóbbit az első változatban közöljük:

1951 nyarán tér vissza Bulgáriából; ősszel lakást kap a Szabadság-hegyen. „Leszakadt a hó, sokat fáztam, mivel először kályhám hiányzott, majd a tüzelő. Elutaztam a Mátrába, kiírtam az ajtóra: Nem vagyok itthon. Visszatérve látom, kiraboltak, ágyneműim, ruháim, bőröndömben tartogatott verseim, jegyzeteim hiányzanak. Átadtam a lakást ingyen egy sokgyerekes földimnek, én pedig albérlő lettem.” (Ez a „földi” a nagyalásonyi születésű Szabó József, aki ma Somlai Szabó József néven író.) Már Bulgáriában kevés eredeti verset ír, itthon keveset publikál, alig van jövedelme. Rossz a közérzete. „Hívtak a Szabad Nép külföldi rovatához. Beteg vagyok, vért köpök, mondtam. Nem köptem vért, de szörnyen éreztem magam. Fájt a gyomrom. Idegzetem megrendült, baljós gondolataim kerekedtek. Kezdetben naivan hittem, hogy bennem a hiba, s kiderült, hogy kint, a valóságban. Kezdetben mégis nem a felső vezetést hibáztattam, nem hihettem, hogy elárulva a forradalom, ami éltetett ifjúságomban.”

Tanulni sehol sem rossz, de külföldi ösztöndíjasnak lenni a legjobb. Ha Szófiából haza-hazalátogatott is, valójában burokban, védetten, az idegenség, a nyelv, a népköltészet, a szerelem bűvöletében élt. Most került a hazai valósággal közvetlen érintkezésbe. Állása nincs, egy-egy hónapot is otthon tölt. Pesten albérletben lakik, sokat nélkülöz. Saját leszegényedésén érzi a városi élet, az értelmiségi sors, a költőlét devalválódását, amikor pedig szülőföldjére utazik, látnia kell a gondba és hallgatásba süppedt magyar falut, szüleit. Az erőszakos szövetkezetesítés, a kuláklista, a terménybeadási kötelezettség, a disznóvágási tilalom, a dicsőség- és szégyentáblák a községháza előtt, a naponta életbe lépő újabb és újabb, körmönfont rendelkezések (már a kertben egy elszáradt gyümölcsfát sem lehetett írásos engedély nélkül kivágni!) némává tette a parasztembereket. Képzeljük el a jelenetet, amikor a verseiben kulákozó, a falujáró agitátorokat dicsérő, Sztálint köszöntő költőnek szembe kell néznie valaha módosabb középparaszt, mára megrokkant, gürcölő apjával-anyjával. Maga mondta el: apja nem szólítja fiam-nak, nem szólítja Laci-nak, szelíden csak ennyit mond: „»Barátom, rosszul gondolkodsz! Itt van ez a gumipitypang, ezt kell töméntelen mennyiségben termelni, azt hiszik, ebből autókerék lesz.« Mert mi akkor önellátók akartunk lenni. Hivatkozott arra, hogy a balatoni szőlőket kivágják, citrom- meg narancsfákat ültetnek helyettük. Teljes esztelenségnek tartotta. Mondtam, majd elmúlik. Vélekedése szöget ütött a fejembe. Mondta, ilyet nem szabad csinálni, elvesztitek erőtöket, nem lesz hívetek senki!”

Amikor hazamegy, nemcsak apja szemrehányását hallhatja: Ez a te világod, te vagy érte a felelős! Az egész faluval, gyermekkori önmagával szembe kell néznie. „Jártam szülőhelyemre, vártak panasszal, észbontó tragikomikus helyzetet láttam, meggyalázott embereket s néptől idegen erőket” – írja önéletrajzában. Döbbenetéről a tévéinterjúban Kormos Istvánnak részletesebben beszél: „Hazatérve… megdöbbentem, leszegényedve az ország, a mezőgazdaság tönkrement, az egyéni gazdaságok kifosztva. Az állatállomány teljesen lecsökkent, már vitték az anyakocát is beszolgáltatásba, az előhasi tehénkéket is. Láttunk, láttam egy szomorú, tragikus rablógazdálkodást. Az 56-os dráma ekkor kezdődött…”

A költőt nehéz gondok gyötrik. Látja a valóságot, de még élnek szívében a régi jelszók, az országépítés hite, a szabadság és szerelem „verhetetlen erőt adó” ikercsillaga. Tépelődésében a magyar költészet nagy alkotóihoz, a haza, a nép elkötelezett szószólóihoz, Janus Pannonius, Balassi, Zrínyi, Csokonai, Petőfi, Arany, Ady, József Attila, Illyés költészetéhez menekül. Tőlük remél támogatást, bennük keresi a költői felelősségvállalás érvényes példáját. Különösen Ady az, akinek költészetét igazában most érti meg, és a nehéz időben sokat okul belőle.

Költészete tele van küszködéssel. Még mindig inkább saját nézőpontjában keresi a hibát, mint a külső valóságban. „Költészetemben ez úgy jelentkezett, illetve csak jelentkezgetett, mert teljes habozás volt az 52-es év számomra – felemás költészetet írtam, nagyszerű eredményekről, de a rosszról is.” A régi „nagy kollektív érzések” helyébe lassan a tragikus, kijózanító fölismerések kerülnek. Otthoni élményeiből olyan versek születnek, amelyek döbbenetét, csalódását őszintén kimondják. Ezek a versek arról szólnak, „hogy itt már nagy baj van”. Öndefiníciója hibátlanul pontos:

Másutt az önbiztató verskezdet után természetleírásba, az aszály képébe rejti gondolatait, s a szándékában szapphói strófa kötöttségével fékezi indulatát, a valóságról mondott kemény ítéletét:

A feketevágás, amit néhány éve még elítélően emlegetett egyik versében, most szánandó cselekedetté törpül, s a falu panaszait hosszan soroló Téli króniká-ban érthető, megbocsátható tett:

Ezeket a verseket hiába viszi szerkesztőségekbe, „annyira nyíltak, nyílt-törések voltak”, folyóiratban csak a következő évben, kötetben pedig először az 1954-es A nap jegyesé-ben jelennek meg. A tragikus fölismerést most már semmi sem tudja elfojtani. „Egyre inkább következtek azok a verseim, melyek 48–49-es fölfogásommal ellenkeztek. Ezeknek a teteje a Gyöngyszoknya című versem. Ilyen verseket azért írtam, hogy megmentsem a magam tisztességét, költői becsületét.” Az 1953-ban írt Gyöngyszoknya az első olyan költeménye, amelyben a nagyobb szabású versépítkezés és a látomásos képteremtés érvényesül. A tizennégy szótagos, kettős tagolású, páros rímű sorok a falusi vihar, a termést pusztító jégeső látomásossá növesztett képeit görgetik. A vers valójában a pusztulás apokaliptikus víziója. A költő a rontás ellen perel, és a romboló erőkkel, a pusztulással szembeforduló emberi helytállás és remény hősi példáját mutatja föl.

És a vers befejező négy sora:

Amikor a verset megmutatja Zelk Zoltánnak, az így sóhajt föl: „»Ilyen szomorú a helyzet?« Ilyen szomorú, mondtam.”

1952 nyarán megnősül, feleségül veszi Szécsi Margitot. „Rózsás blúzban és ingben esküdtünk. A menyegző egy tányér fekete meggy volt és vörös bor” – emlékezik vissza prózában. Versben így ír:

Margit szülei Pestlőrincen élnek; a városvégen, tűzfalak között nő fel: „Borostás, cejgnadrágos lakatosok, / szöszhajú szövőlányok / kerülővel erre jártak hazafele, / tépni ingyen álmot – búzavirágot” – írja egyik korai versében (Föld). Apja „szelíd és értelmes munkásember”. Budapesten tesz érettségi vizsgát, majd a felszabadulás után néhány évig tisztviselő. 1948-ban népi kollégista és a budapesti tudományegyetem bölcsészkarának hallgatója. 1949-től jelennek meg versei. 1950-ben egyetemi tanulmányai mellett a Csillag szerkesztőségében dolgozik. A következő évben tanulmányait megszakítja, és az épülő Dunapentelén (később Sztálinváros, ma Dunaújváros) jelentkezik fizikai munkára. Ekkori költeményeiben a városépítés lendületét énekli meg, azokat, akik a városba jöttek, s a második nemzedék tagjait, akik már itt születtek: „Abban az éles télvégi szélben / indultam én is sorsom elébe. / Táskámba gyömtem kevéske holmit. / Egy perc: a füttyszó sikítva indít” (Reflektorfényben). Esküvő után egy nyugalmazott főbírónál laknak albérletben a Dembinszky utcában. „Albérletünkben szerényen éltünk – emlékezik a költő –, néha megloptam Csuri nagysága kenyérhajgyűjteményét. Éjszaka írtam, mert nappal a zenész fiú szüntelen trombitált. Juhászék is főbíróékkal laktak, mi is. Csuri egyébként kedves volt, csak félt, hogy a nyakán maradunk, gyerekbőgéssel válaszolunk a trombitára. Becsületszavamat adtam, hogy nem. Margit Pécsre ment kultúrotthon-vezetőnek. Én három hónapra Szófiába.” Szécsi Margit Pécsett a megyei művelődési otthon igazgatója rövid ideig, Nagy László új fordításokkal egészíti ki bolgár népköltési gyűjteményét. „Karácsonyra visszajöttem. Szerencsémre lekéstem az első gépet, mert az lezuhant. Margit hiába várt a reptéren. Akkor már itt élt, mert Pécsett hideg pincében kellett laknia, hasasan. Szép kis karácsonyfát szerzett, boldogok voltunk. Tudtam, hogy fiam születik, s a tündérkertbeli hajdúvezérről Andrásnak neveztem el. Pestlőrincen a nagymama nevelte, anyja is vele volt az elválasztásig. Vasárnaponként látogattam őket, lóhúsleves várt a gyalupados műhelykonyhában. Ízlett, de csak addig, míg nem tudtam, hogy lóból való.” András felnőve leérettségizik, majd elvégzi az Iparművészeti Főiskolát, s ma jeles grafikus és könyvművész, Nagy László és Szécsi Margit több verseskötetének védőborítóját és kötését tervezi.

1953-ban megjelenik a Szablyák és citerák, s másodszor tüntetik ki József Attila-díjjal. Álláshoz jut: Zelk Zoltán, a Kisdobos című gyereklap főszerkesztője maga mellé veszi. Az idősebb, nemzedékkel előtte járó írókkal személyes kapcsolatba kerül. Megismeri Weöres Sándort, Juhász Ferenccel Vas Istvánnál jár, ismételten találkozik Erdei Ferenccel. Amikor András fia megszületik, az albérletet társbérletre cserélik: Zelk Zoltán édesanyja társbérletébe költöznek az Akácfa utcába. „A lépcsőházat és a fényeket, / s az opálzölden villogó / macskahugy szúrós szalmiák-szagát / ne rettegd kedvesem!” – írja Szécsi Margit. Az édes, „ízlelhető illatú” Akácfa „lopott név” az utcatáblán, s otthonuk apró menedék az „ismeretlen tengeren”: „Zúg az ár lenn forrón, idegesen, / s hallgat velünk az emeleten / szobánk, a viharvert árbockosár” (Akácfa utca). Ki tudja összeszámolni, hányadik lakása ez már a költőnek Budapesten? Fél év múlva, késő ősszel ismét költöznek egy zuglói, csupa hiba, új lakásba. „Nekünk mégis nagyszerű volt, néha éjjel-nappal dolgoztam egyfolytában. Így írtam néhány nagyobb szabású versemet.”

1954-ben a könyvhétre a Szépirodalmi Könyvkiadó megjelenteti új verseskötetét, A nap jegyesé-t. A kötet anyagát, vagyis az 1952 óta írt verseit hiánytalanul vállalja később is.

Költészetét a kritika legelső jelentkezésétől alapos figyelemre méltatta. Első három kötetéről mintegy húsz rövidebb-hosszabb írás jelent meg a napi sajtóban és az irodalmi folyóiratokban. A bírálatok azonban sokáig nem tudnak szabadulni az „egyrészt-másrészt” módszertől. Ha a recenzens kézbe veszi egy-egy újabb kötetét, vagy ha végigtekint indulásától a költő pályáján, általában örömmel állapítja meg, hogy Nagy László „érett művész”, „kiforrott alkotó egyéniség”, „újabb költészetünk élvonalában a helye”, ám a kritikában csaknem mindig következik egy fordulat, egy „de”, egy „bár”, egy „azonban”, ami után arról olvashatunk, hogy „problematikussá, elvonttá vált ez a költészet eszmeileg”, „elmosódó ezeknek a gondolatoknak a körvonala”, „kevés az, amit a költő a való élet nagy kérdéseiről mond”, hiányzik belőle „a mi életünk markáns valósága”, „az élet valós lüktetése”.

Nagy László nem sokra becsülte a kritikát. Nemigen hallgatta meg, akár jót, akár rosszat írtak róla. Utólag visszagondolva volt rá oka. Vélt hibái fölhánytorgatásával, kinagyításával és a kényszeredett, hamis dicsérettel egyaránt sok nehéz percet szereztek neki. Kis antológiát lehetne összeállítani a róla szóló korai bírálatok részleteiből, s ezek közül nem egy fényesen bizonyítaná nemcsak a kritika értetlenségét, szimplifikáló módszerét, hanem ugyanazon kritikus véleményének labilitását, néha igen rövid időn belüli változékonyságát is. Kivételnek számít Déry Tibor írása, mely A nap jegyesé-ről jelent meg. Nagy László a fiataloknak, a pályakezdő költőknek is azt tanácsolja 1969-ben: „Kritikusfélékre nem hallgatnék, inkább író-ítészre, amilyen Déry volt verseimhez. Húszéves tapasztalatom, hogy a kritikusfélék nem tudnak jól olvasni, csak gyorsan. Egyikük (a legtöbb ilyen volt) hihetetlenül rögeszmésen egy jó szándékú silány költőt állított elém példaképül. Rájöttem, hogy igazán csak magamban bízhatok.”

Ezekben az években az irodalmi életet a „pesszimista költészetről” szóló vita foglalkoztatja. Déry, aki a polémiában – Illyés mellett – a pesszimista versek védelmében szólal meg, Nagy László kötetéről valójában nem is bírálatot, hanem szubjektív jegyzetet ír. A cikk – mondja – „Közvetítse tiszteletteljes, gyöngéd üdvözletemet egy fiatal költő címére”. Azért terít papírt az asztalra, hogy megossza olvasói impresszióit, s fölhívja a figyelmet a kötetre: „Tegnap séta közben, a Rózsadombon kezdtem el olvasni. Könyvet ilyenkor csak megszokásból viszek magammal. De ezúttal az őszi alkonyat ragyogása helyett, melynek egyébként önfeledten eladom magam, ennek a fiatal szívnek bűbájosan játszó fényei vettek meg.” Példákat, szakaszokat idéz a kötetből: milyen válaszai vannak a költőnek az élet, a halál, az erkölcs, az emberi értelem, a szerelem, az anyaság kérdésére? Vizsgálódását így összegezi: „Ne mulasszuk el a figyelmeztetést: itt a szerénység megható csendjében alighanem egy nagy mű készül.” Visszagondolva Déry szavaira, Nagy László így őrizte meg az írás emlékét: „Jólesett, és rám fért, hogy Déry kiállt mellettem egy méltatásban.”

Ekkor írja azokat a verseket, amelyek majd 1956-ban A vasárnap gyönyöre című kötetben jelennek meg, köztük a zuglói lakásban született három nagyobb szabású költeményt: a kötetnek címet adó verset, a Havon delelő szivárvány-t, valamint a „tömör vasoszlop” apa és „az ég alatt aláztatásba guzsadt” anya alakját megörökítő, nekik méltó életet követelő Rege a tűzről és a jácintról címűt. Egyetlen verse van, a keserű, sebzett hangú Te csak pihenj szépen, amely majd 57-ben, a Deres majális-ban jelenik meg először. Költőileg roppant termékeny és gazdag évei ezek. Három esztendő – 1954, 1955 és 1956 – alatt mintegy kétezer sort ír. S nemcsak mennyiségi gazdagodásról, a lírai én felszabadulásáról, kiáradásáról van szó. Megváltozik líraeszménye, a szólás mikéntje, verskomponálási módszere is. Átértelmezi a versről vallott fölfogását, költészettanát, s egy sor olyan poétikai kérdést tisztáz magában, amellyel korábban nem kellett szembenéznie.

Kitágul a költő érdeklődése, rányílik szeme a kortárs magyar költészet és a világlíra legjobb teljesítményeire, s az alkatától és korábbi versfelfogásától idegen költői életműveket is figyelmesen tanulmányozza. Mindehhez jó iskola a versfordítás. A korábbinál mélyebben ismeri meg Apollinaire, Blok, Whitman költészetét. A hazai elődök közül Berzsenyit és Vörösmartyt, a kortárs lírából Weöres Sándort és Juhász Ferencet becsüli és tekinti némely tekintetben példaképének. Ezekben az években megszaporodnak költészetében a József Attilát idéző motívumok. A ritmikai problémák iránti érzékenységét, melyet a bolgár népköltészet, a bolgár népi epika ősi versformáinak, ritmusának és rímelésének a tanulmányozása ébresztett föl benne, most további, új és hosszú évekig tartó kísérletekkel mélyíti el. A tagoló és az időmértékes verset próbálja párosítani. „Ekkor már komolyan foglalkoztam a tagoló verssel. Bonyolult ritmusképeket szerkesztettem. Whitman, Apollinaire, Majakovszkij, de a Biblia is ösztökélt a nagyszabású lírai költeményre. Költői erővel, kemény metaforákkal menni az álság falai ellen. Ekkor szerettem meg újra Adyt.”

A kritikák kiemelik képalkotó erejét, metaforáinak újszerűségét, nyelvi találékonyságát, tömör költői stílusát, de eszmei, gondolati elbizonytalanodást emlegetnek. Új verseiben azonban nem arról van szó, hogy megnőtt a költemények nyelvi és formai szépsége, ugyanakkor gondolatiságuk háttérbe szorult, elvontabb lett, hanem arról, hogy egy újfajta közlési mód vált hordozójává magának a lírai gondolatnak. A kritika nem tudja feloldani az ellentmondást, amit a tartalom és a forma merev szétválasztásával teremt, amit a költő megváltozott kifejezési nyelve és a versek eszmeisége között lát. A költő nem a való élet nagy kérdéseitől távolodott el, hanem a valóság kifejezésére egy másfajta, a korábbi közlési módtól eltérő, líránkban sok tekintetben szokatlan formát használ. Maga a való élet lett számára bonyolultabb, kozmikus távlatokba nyíló, s ennek visszaadására csak egy új, a korábbitól sok tekintetben eltérő – de annak eredményeiből merítő – lírai közlési mód felel meg.

Új verseiben megváltozik, megnő, megfut a versmondat, s a hagyományos költői eszközöket, a metaforákat és alakzatokat a vízió, a mitikus képpé növesztett látomás váltja föl. Ez a líra a valóság nem leíró, hanem látomásos újraélése. Ezek a költemények nem egyszerűen terjedelemben hosszú versek, hanem egy másfajta líraiság képviselői. Bennük nem egyszerűen több a hasonlat, a megszemélyesítés, a metafora, hanem egy újszerű poétai látásmód érvényesül. A költői látomás nem megfejthető, behelyettesíthető allegória, nem egyszerűen a költői eszközök, a versbeli metaforák matematikai összege, hanem új, bonyolult lírai minőség. A vízió nem „összeáll”, hanem belülről kifejlesztett. Nem a részletekből épül föl a vers, hanem a „versmag”, a költői látomás határozza meg a részleteket, a vers mikrokozmoszát, egész képanyagát. Nagy László költészete a leíró jellegű, érzelmi poézistől a mitikus költészet, az orfeuszi líra irányában mozdult el. A költő a vers belső síkjain új formai képzésre, az intenzív totalitás megvalósítására törekszik. Az ilyen költészet az olvasóban is másféle hatást kelt, befogadása másféle olvasói ráhangolódást kíván meg.

1955-ben harmadszor tüntetik ki József Attila-díjjal. A következő évben napvilágot lát új kötete, A vasárnap gyönyöre.

A kötetben megszaporodnak az önértelmező versek. A költő fölméri helyzetét és szerepét, létezésének értelmét keresi, az ember és a világ relációja foglalkoztatja. Az önmagát fényképező versek egyik legszebb darabja a Tájkép magammal:

A látomásos „hosszú versek” tengelyében is a válságokat megélt, a válságokból kiláboló költő áll. Például A vasárnap gyönyöré-ben világhoz való viszonyát, versíró önmagát így mutatja be:

A Havon delelő szivárvány-ban a küzdelmet vállaló, örömöket kereső költő alakja így jelenik meg:

A belső dráma fölrobbantja a vers hagyományos kereteit, megváltozik eddigi versépítő gyakorlata. A kiélezett vershelyzetek fölszabadítják képzeletét, s tájképek és allegóriák helyett új versvilágot teremt. A személyes közléstől eljut az egyetemes mondanivalóig, a létezés alapvető kérdéseiig, a látványtól a látomásig, a leíró verstől a vízióig. Megszületik a Nagy László-i versszimfónia, a „hosszú ének”. Bori Imre, aki mind ez ideig a legrészletesebben foglalkozott Nagy László pályakezdésével, nagyszabású tanulmányában így rögzíti a fordulatot: „Költői alapállásában majd tíz esztendeig a valóság másolásának jutott döntő szerep, most, kivágva magát világa szűkös határai közül, a kreatív pillanatnak ütött az órája, hiszen az értelem és a látomás összjátéka, mely József Attila verseiből áradt feléje, felszabadította képzeletét, s elindította a szürrealizmus irányába mind a társadalmilag meghatározott jövendő elképzelésében, mind pedig képalkotásában, a valóságelemek olyan rétegeinek aktivizálásával, melyekhez a képzelet rá oly jellemző görcse eddig elzárta útját.” A kötet fordulatértékű „hosszú költeményeiről”, Nagy László „leltárverseinek” első nagy csoportjáról mondja: „A képzelet immár »hosszú távon« fut ezekben a versekben, áttöri a látott világ körét, legyőzi statikáját és nehézkedési törvényeit, tehát hagyományos, szem szentelte rendjét, szállni akar, új vonzásoknak, más összefüggéseknek engedelmeskedni. S míg előcsalja a »hétköznapok csodáját« egy különös lélekállapot vasárnapjának igézetében, előcsalja ellentéteit is, bonyolultságát és problematikusságát, új világokat fedez fel, az idill mellé a tragikusat is térképezve. Az elégikus hangot ódaival váltja fel, a kijelentés felkiáltássá, kérdéssé alakul, a szemlélődésből eszmélés lesz – a vers makrokozmosza gomolyog fel a versben, melynek részletei is külön világok, ívei az egésznek a projekciói, melyeket a költő láza, a látomás ereje fog egybe.”

Följegyzésre érdemes irodalomtörténeti tény, hogy a látomásos hosszú versek írására Nagy László az első lökést minden bizonnyal Juhász Ferenctől kapta. A két költő sok tekintetben rokona egymásnak, indulásuk és útkeresésük hasonló, élethelyzetük csaknem azonos. De Nagy László lassabban és kevésbé látványos módon fejlődött költővé. Juhász Óda a repüléshez című kötete (1953) meséiben már tettenérhető az apokaliptikus látásmódra való hajlandóság. Más kérdés, hogy Juhász viszont ismerte Weöres Sándor 1952-ben keletkezett és kéziratban keringő Mahruh veszésé-t. Weöres viszont egyik 1957-ben kelt levelében Rilke Duineser Elegien ciklusának „emberfölötti röptére”, Th. S. Eliot Four Quartets-jének „kiklopsz-építkezésére”, Pierre Reverdy „grammatikabontó hajlékonyságára”, René Char „újszabású humanitást vajúdó küzdelmére” hivatkozik, „akiktől, és másoktól is, rengeteget tanultam”. „Költészetem emberfölöttisége és modernsége – folytatja Weöres – hamar le fog kopni, mihelyt nyugati és őskeleti mintáim nálunk is ismertekké válnak…” De nemcsak erről van szó. Ha nem lettek volna Weöres is, Juhász is, Nagy László is külön-külön költőileg predesztinálva arra, hogy saját alkatukra szabva megalkossák a maguk hosszú verseit, sosem tudtak volna létrehozni pusztán külső hatásokra vagy utánzási ingerekre támaszkodva, ilyen jelentőségű s ennyire szuverén hosszú verseket. S az is az igazsághoz tartozik, hogy Nagy László verseszménye később jócskán eltér Juhász Ferenc kozmikus-biológiai versvilágától, s a hosszú verseknek egy egészen más „típusát” valósítja meg, mint Juhász. Helytelen volna tehát a két költőt egymás ellenébe állítani, formális összehasonlításuk is tévútra vezetne.

Az évek óta fölhalmozódott társadalmi feszültség 1956 őszén drámai eseményekben, nemzeti tragédiában robban ki. Jeleit a költő már 1952 óta érzékeli, s verseiben hangot ad megdöbbenésének, baljós gondolatainak. „A tragédia előtti mozgalomban tán csak verseim vettek részt – írja. – Személyem vonakodott, mert glédába kerültem volna sokakkal, akik verseimért még nemrég rám fintorogtak és üldöztek is: a másodszori átnyergelőkkel, akik majd harmadszor is átnyergelnek. Tisztelet és becsület néhány kivételnek… A fegyverek idején s utána is lefoglalt feleségem betegsége, majd tüdővérzése. Kétfelől értek olyan csapások, hogy még jobban megőszültem. Margitot, mert rosszul kezelték, válságos állapotban kihoztam a kórházból, otthon meggyógyítottuk. Pénzt küldött Kossuth-díjából Németh László, aki előtte és utána is megbecsült írásaiban. A Kisdobos-t mivel otthagytam, fordítani kezdtem.”

1957 végén megjelenik a Deres majális. Alcíme: Versek 1944–1956. A kötethez 1957. november 10-i keltezéssel utószót fűz. Fontossága miatt teljes terjedelemben idézzük: „Tizenhárom esztendő verseit gyűjtöttem össze e kötetbe. A Galambcsőrök, Az angyal és a kutyák című ciklusok versei, kevés kivétellel, most jelennek meg először. Ennek két oka van. Első kötetem összeállításakor, 1949-ben, a költészetről alkotott fölfogásom s valamiféle szégyenérzet zárta el java részüket a megjelenéstől. A másik ok: a kézírásos füzeteim néhány darabja már jóval előbb eltűnt a különböző kollégiumi szállásokon. Írásaim többsége szerencsére ismét visszakerült hozzám. A versekben itt-ott vigyázva javítottam. Néhol szócserékkel, új címekkel, strófák elhagyásával segítettem rajtuk. A javítások tartalmi és formai, ritmusbeli lényegüket nem érintik. E könyvben közölt verseket vallom enyéimnek. Szövegük végérvényes.”

A kötet valóságos revelációként hatott. Az olvasó, aki eddig csak a költő megjelent verseivel, első négy kötetével találkozott, most szinte egy „másik” Nagy Lászlót ismert meg: egy új, eddig ismeretlen pályakezdő költőt. Ám azokban is, akik most találkoztak először a költő verseivel, és csupán a Deres majális alapján ismerték meg pályakezdését, és alkottak véleményt a költőről – például Bori Imre tartozik ezek közé a kritikusok közé –, a valóságtól némileg eltérő, módosult kép rajzolódott ki. A Deres majális-ban a versek időrendben, megírásuk éve szerint sorakoznak. A kötet első fele az 1944-ből, 45-ből és 46-ból származó verseket tartalmazza: közülük mindössze hat volt a korábbi kötetekből ismert, és több mint száz költemény nyomtatásban most jelent meg először. Ugyanakkor első két kötetéből mintegy félszáz verset elhagyott a költő. A némileg eufemikusan fogalmazott mondat a költő jogáról („E könyvben közölt verseket vallom enyéimnek.”) tehát azt jelenti, hogy az itt nem közölt verseket már nem tekinti sajátjának, vagyis megtagadja. Az irodalomtörténetírásnak és a kritikának azonban – elismerve a költő említett jogát – természetesen a „teljes” pályakép megrajzolására kell törekednie, magát az elutasítás gesztusát is látnia és mérlegelnie kell, s a Deres majális-ba föl nem vett versek értékeléséről, illetve a versek korábbi változatának vizsgálatáról sem mondhat le.

A javítás – a kritika kárára – csak annál a néhány versnél lemérhető, érzékelhető, amelynek ismerjük korábbi változatát. Az egybevetésből leszűrhető, hogy a javítások jellege és mértéke különböző, de nem jelentős. Nem feltétlenül a legrégebbi versek igényelték a legtöbb átsimítást. Van korai verse (például: Öreganyám), melyet jóformán érintetlenül hagy, van, amelyikhez erősebb kézzel nyúl, tömörít, strófákat hagy el (például: Nem apad el az Isten tehene). A változtatások általában formailag teszik pontosabbá a verset. A Család két változatának egybevetése jól mutatja javításait: a tiszta ütemhatárokat eltünteti, sőt enjambement-t sző a versbe, a szóismétlés egyik tagját kicseréli, fokozott eredetiségre törekszik, plasztikusabb, képszerűbb, szemléletesebb megoldásokat használ, s a vers hangulatát néhány új mozzanat beszövésével személyesebbé teszi. A vers két változatának bármelyik szakaszát hasonlítjuk össze, ugyanarra a következtetésre jutunk: az utóbbi megoldás a szebb, a sikerültebb.

A Deres majális-t valójában nem az újra közölt verseken végzett kisebb-nagyobb formai igazítás, hanem az elhagyott versek hiánya és az itt először publikált nagy számú vers teszi új kötetté.

A kritika általában nagy elismeréssel – bár eltérő hangsúllyal – fogadja a könyvet. Héra Zoltán a Népszabadság-ban revideálja a kritika korábbi állítását, azt tudniillik, hogy Nagy László költészete elszakadt a valóságtól, elvonttá vált, s cáfolja azok vélekedését, akik „gyakran beszéltek róla úgy, mintha valamiféle tértől és időtől elvonatkoztatott poézisnek hódolna, és szinte semmi köze nem volna napjaink valóságához”. Ellenkezőleg: „Nagy László jellegzetesen a mi korunk költője” – írja, s pozitív véleményét költői kérdésekkel nyomatékosítja: „Kárhoztathatjuk-e őt azért, hogy fölfogta s kifejezte a megrendüléseket? Nem igen nagy érdeme-e, hogy hangot adott nekik, olyan versekben, amelyek cselekvésre is sarkallnak…?” Kísérletet tesz arra is, hogy Nagy Lászlót elhelyezze az élő magyar költészet mezőnyében: pályakezdése okán a 45 után induló fiatal értelmiség tagjaival, Juhász Ferenccel, Simon Istvánnal rokonítja, azokkal, akik a „népi világot” hozták az irodalomba, de rámutat arra is, hogy ma már mindegyikük saját útját járja.

A Deres majális fontosságát azok is észreveszik, akik a költő „ellentmondásosságáról” beszélnek, s akik szerint „az az út, amelyen a költő halad, megoldhatatlan lelki ütközésekhez vezet”. Az Élet és Irodalom recenzense például úgy véli: a költő az eddig kiadatlan versek közrebocsátásával az 1945–46-ban és az 1953–56-ban írt versek között összhangot teremt, „szimatolja önmaga ősnyomait”, ám ezt a törekvését nem nézi jó szemmel, mivel a verseket „a világfájdalom, a vattán keresztül szűrődő életrobaj rokonítja”.

Rónay György, akinek olvasónaplója ezekben az években szinte egyetlen biztos őrhelye a tárgyilagos kritikai gondolkodásnak, Nagy Lászlót – a Deres majális-ról írt bírálatában – a költészet „táltosfiának” nevezi, majd így folytatja: „a világnak azt az eleve-adott költőiségét érezzük nála, mint József Attilánál… azt, hogy a világ, úgy amint van, csupa metafora, tündéries sokértelműség, a szó eredeti értelmében mesés telítettség: költészet”.

Bárhogy ítélt is a kortárs kritika, a Deres majális nyilvánvalóvá tette, hogy a költő korszakhatárhoz ért, a „szalagot ingató”, ünnepi ruhát viselő, „suhogó” májusfák képzetétől a „deres majális” hóvirágos-fagyszilánkos világáig jutott el. Lezárja eddigi pályáját, az előkészület, a kibontakozás éveit, átértékeli költészetét, költői elveit. A versek új ciklus-beosztását készíti el, s azokat a verseket menti át és őrzi meg a következő évekre, amelyek hibátlan építőkockának bizonyultak: eldobja a sematikus verseket, és új alapot teremt költészete folytatásához. A Deres majális anyagát minden későbbi gyűjteményes kötetében vállalja, és változtatás nélkül megismétli.

Líra és látomás

A dérütötte május, a dermesztő tél, a megolvadt harangok, a tótágast álló világ képzete („Mert a méhek a húsra dongnak / s döglegyek dörmögve a szőlőt eszik: / eljön a fekete katona”) az ötvenes évek végén nemcsak költői látomás a számára, hanem személyesen megélt valóság, emberi realitás is. Kint a világban megrendítő eseményeket lát, s személyes sorsának legfájdalmasabb, legkeserűbb éveit éli. Igaztalan támadások érik: „57 nyarán egy újság azzal vádolt, hogy hatvannégyezer forintot szégyentelenül fölmarkolok. Csak szerződésem volt, pénzt csak a hatvanas évek elején kaptam a bővített bolgár népköltészetért.” Ugyanebben az írásában említi – de már az emlékezés zárjelével tompítva – a hajdani fájdalmat: „(58-ban Szófiában falhoz vertem egy hazánkfiát, mert kezemet véresnek mondta és pisztolyt fogott rám.)”

Léthelyzetét, lelkiállapotát látomásos képekkel átszőtt versben festi:

Önarcképet sző a Szárnyak zenéjé-be is:

Az önmegszólító verstípus még nyersebb, keményebb fogalmazásra ad alkalmat:

A vers képeit a fájdalmas realitás – feleségének betegsége, tüdővérzése, köhögése – hívja elő.

A monoton hangon kopogó, sírhantként döngő tiszta rímek a Rákóczi-kesergő formáját és hangulatát idézik föl az olvasó emlékezetében. A költemény, melyet teljes terjedelemben idézünk, fájdalmas felkiáltással ér véget:

A kritika nem kíméletes hozzá, s elég sokáig él a vélemény, amely „költészetében 1956 után a fájdalmasan elhúzódó hallgatás, a magányos visszahúzódás szakaszáról” beszél, s a költő „válságát” emlegeti. A legélesebben az Élet és Irodalom kritikusa fogalmaz, aki „melegházban nevelt vadvirágoknak” nevezi verseit. Amikor mások – például Rónay György – már egyértelműen fölismerik költészetének újszerűségét, és látják líránkat gazdagító jelentőségét, s amikor a költő már új verseit írja, a recenzens még mindig a lapos „tartalmi” kifogást melegíti föl: „Világnézeti fejlődése megrekedt, szemléletmódja korszerűtlen. Nem leli fel magában a bátorságot, hogy a reális jövő felé tekintsen, de még ahhoz sem, hogy körülpillantson.” Kétségtelen, 1958-ban súlyos vádak voltak még ezek a megállapítások, de azt is látni kell, hogy egyrészt a kritikának ekkor már nem volt akkora politikai súlya, mint az ötvenes évek elején, másrészt Nagy László már rádöbbent a maga költészete igazára, s mások véleménye nem tudta kibillenteni meggyőződéséből.

Még a vele 1965-ben készített első jelentős interjú kérdéseibe is beszűrődnek azok a fenntartások, amelyeket költészetével kapcsolatban a leggyakrabban emlegettek: versei nehezen érthetők, szimbólumokkal, képekkel, asszociációkkal zsúfolt olvasmányok, nagyon tömören, szűkszavúan fejezi ki gondolatait, erkölcsisége elvontnak, időtlennek tűnik, nem ért a társadalomtudományokhoz, indulatos, hiányzik belőle a realitások megértőbb mérlegelése… Szerencsére ekkor már maga a költő, a legautentikusabb válaszadó fogalmazhatta meg gondolatait, s költészete értőinek és értelmezőinek a száma is gyarapodik. Egy korábbi kritika még arról beszélt: „Azok az értelmezői, akik homályos fénnyel állják körül, s a diagnózist eltitkolják előle – nem jó szolgálatot tesznek neki.” Szerencsére nem váltak be a baljós szavak. A kritika egyetlen haszna, hogy implicite éppen azokra – költészetének korai híveire, értelmezőire – hívja föl a figyelmet, akik ellen tiltakozni szeretne. A hatvanas évek elején ugyanis megjelennek Nagy László költészetéről az első nagyobb szabású tanulmányok, amelyek – kritikai észrevételeikkel együtt – a legjobb szolgálatot teszik megismertetése és megértése érdekében. 1960-ban Kiss Ferenc a Kortárs-ban, a következő évben Czine Mihály a Valóság-ban ír hosszabb elemzést. Kiss Ferenc főként ritmikai problémákat tárgyaló tanulmánya a költő formai újszerűségét, egyfelől a hagyományos formákhoz kapcsolódó, másfelől a hagyományokat megújító törekvését elemzi, s a versforma és a képteremtés kölcsönhatására, a költői pálya belső ívére mutat rá. Czine Mihály, aki elsőként veti föl Nagy László és Juhász Ferenc költészete együttes és párhuzamos vizsgálatának problémáját, a költő versalkotó módszeréről készít pontos analízist: „Nem a téma, nem a tárgy buzdítja írásra, hanem a már benne levő érzéshez keres lírai alkalmat. A témát, a tárgyi elemeket így sem iktathatja ki teljesen – a költő szükségképpen a tárgyakon keresztül beszél –, de a tárgyi dolgokból inkább csak a magok maradnak költészetében, amelyek körül érzései hold-udvarát megvonhatja…”

Amikor a Kisdobos szerkesztőségét otthagyja, munkahely és pénz nélkül marad. 1959-ben vállal ismét állást: képszerkesztő lesz az Élet és Irodalom-nál. Vizuális érzékenységét, képzőművészeti tájékozottságát kamatoztatja a munkában. A hetilap egy-egy száma tíz-tizenkét képet közöl, ennek kiválasztása, a lapszámok grafikai anyagának megtervezése, összeállítása a gondja. A munkában korábbi kapcsolataira támaszkodhatik, ugyanakkor a szerkesztés újabb alkotók megismerését, érdeklődésének tágulását teszi lehetővé. A rotációs papír, a nyomdatechnikai adottságok megszabják elképzelései megvalósításának határait. Főként jól klisírozható, a fekete-fehér technikában érvényesülő grafikákat közöl. Még senki sem mérte föl – ma is megjelenő lapról van szó –, hogy az Élet és Irodalom mennyit tett a fiatal magyar képzőművészekért és a hazai vizuális kultúra fejlesztéséért a lapban közölt grafikai anyaggal, a mérhetetlen számú friss képpel abban a mintegy két évtizednyi időben, amíg – csaknem haláláig – Nagy László ült a képszerkesztő asztalánál. Munkája nem volt könnyű. Hogy milyen makacs olvasói ellenállást kellett leküzdenie, mutatják a szerkesztőségbe érkező, a „modernista vadhajtások” ellen tiltakozó, az „életszerűséget” számonkérő levelek, s mutatja a lapban a levelekre adott szerkesztői válasz. Nagy László gyöngéd-ironikus hangon hárítja el a gorombáskodókat, a képnyirbálókat, és ad ironikus-gyöngéd fölvilágosítást művészet és élet különneműségéről: „Bizony, a képszerkesztő kartársat sokszor satuba fogják a szorgalmas levélíró kartársak, követelve élethű képet, amivel nem szolgálhatunk, még pult alól sem. Nem úgy, mint némely vidéket járó, hivatalos képterjesztők. Akiknek, ha a modern művekből nem csöppen, a titokban eladott »szarvasbőgés«-ből busásan csurran. Megvallva az igazat, a jövőben sem óhajtjuk szolgálni a nyájas képnyirbálókat. Ennyire demokratikusak nem lehetünk. Sőt széptani különiskolát se nyithatunk nekik. Annál inkább gondunk, hogy kitűnő, főként grafikai műveket közöljünk – korszerűeket, s ilyen értelemben ábrándozunk a remekművekről. Akadnak néha ilyenek is a magyar grafikában. Közölni szoktuk. Általánosan magas színvonalat szavatolni azonban nem tudunk.”

Belső feszültsége, rossz közérzete lassan oldódik. Nyilvánvaló, nem a költő van válságban, és látja tragikusan a világot, hanem a kinti tragédia, a világ látványa okozza szorongását. Amikor a külső köd lassan föltisztul – a politika nyelvén konszolidációnak mondják a hosszan elnyúló folyamatot –, amikor a társadalmi valóság és az irodalompolitika légköre kedvezőbbre fordul, a költő is jobb kedvre derül. 1959 márciusában levelet kap szülőfalujából: „anyám vidám levelet írt, így kezdte: »Iszkáz elesett.« Vagyis: beállt a téeszbe. Megörültem, hogy simán történt. Az ötvenes évek elején egy Vas megyei rokonunk fogaival fizetett konokságáért. Beszámolt anyám, hogy a férfiak danolászva mennek a mezőre, köztük apám is. Nem csodálkoztam: a közös munka nem új nekik, mindig összesegítettek. Magnóval indultam haza, de akkorra elcsempült a szájuk. Három faluból három elnök a tagok háta mögött összevonta a téeszeket. Magam is fölháborodtam. (Eljártam ügyükben Pesten, de a házasságot nem lehetett fölbontani.) Szép szóval mégis megnyertem őket: énekeltek a magnószalagra. Akkor vettem föl egy szép regölést is. De akire legjobban számítottam, apám nem énekelt. »Nem ineklek ennek a világnak!« Anyám, aki megnyugodott, a gyermekdalokat boldogan mondta. Aztán én is jobb szívvel írtam, fordítottam.”

Nagyon sokat és igen kiválóan fordít. A hatvanas években – tíz esztendő alatt – mintegy harmincezer sort ültet át hazája nyelvére. Óriási munkabírása van, sokat tud dolgozni, ezekben az években jóformán a fordításokból él. Először a kíváncsiság, az ötvenes években az idegen nyelv meghódítása, egy másik – a bolgár – irodalom megismerése ösztönzi, most kenyere a fordítás. „Ha életemnek ezt az évtizedét kellene megírnom, fordításaimat venném elő, mert valamennyiről tudom: mikor és milyen körülmények közt készült – bajaimra, örömeimre, ügyeimre emlékeztetnek, és azért is, mert ez a munkafolyamat szinte szakadatlan.” De nem a puszta kényszerűség űzi, mint az előtte járó nemzedéket. Nagy Lászlónak korábban is, most is megjelennek eredeti művei. Vas István, Kálnoky László, Hajnal Anna, Nemes Nagy Ágnes, Csorba Győző és mások számára az ötvenes években a fordítás átmeneti lehetőség, „vérátömlesztés” volt, fordítottak, ahelyett hogy eredeti művüket építették volna. Rájuk az illik, amit Kálnoky mond egyik versében: „bolond, ki buzgón töltögette / saját vérét idegen szellemekbe, / s ha rendelésre új munkába kezdett, / lefarigcsált szivéből egy gerezdet”. Nagy Lászlónál a fordítás az életmű szerves része. „Második hivatásomnak érzem, hogy külföldi költőket fordítsak, moderneket főleg” – írja egy 1966-os vallomásában. S ha azoknak, akik a fordításban másodlagos munkára kényszerültek, nem volt haszontalan ez a tevékenység, hogyne lett volna hasznos annak, aki a fordítást – akárcsak Szabó Lőrinc – a saját munka igényével végezte?

Csak fordító nem akart lenni soha, erre nem érez ösztönzést, most mégis napi tevékenysége a fordítás. Sokszor kap megbízásból munkát, de csak azt vállalja, ami vonzza, amiben személyes izgalmat talál. „Tapasztaltam, hogy erőfeszítéseim sikeresebbek, ha kihívásnak tekintem a műfordítást, olyan párharcnak, amit két költészet, két nyelv egymással vív. Az idegen félnek eleve előnye van, s nekem már győzelem az is, ha nem maradok alul, ha foggal és körömmel bár, de megközelítem a tökéleteset, a lehetetlent.”

A fordítói munkáról nem írt terjedelmes tanulmányt, de jegyzeteiben gyakran foglalkozik annak elméleti és gyakorlati kérdéseivel, például az asszonánc rímek visszaadásával vagy a „mely” kötőszó használatával a fordításban. Ezekből az elszórt megjegyzésekből kihüvelyezhetők fordítói elvei, s megrajzolható fordítói magatartása.

Kosztolányinak tulajdonítják a mondást: a műfordítás olyan, mint a zsákban futás, vagy műfordítani annyi, mint gúzsba kötve táncolni. Nagy László kiegészíti, illetve visszájára fordítja Kosztolányi gondolatát: „De hőstett és gyönyör is lehet, ha a zsákban futó nem nagyon marad el a szabad futótól. A hasonlat mégis komikus, illik a rossz műfordításra.” Ő hűséges fordításra törekszik, s ha rímes verset fordít, ragaszkodik az eredeti rímeléshez. „Ez már az én ügyem, külön passzió, nem tartozik a műfordítás problémáihoz.”

A versfordítás csak részben formai kérdés: „a mesterség titkainak fölfedése, a sokféle versmechanizmus ismerete nem elég a jó műfordításhoz” – írja.

Milyen a jó fordítás? – Sokszor elmondták már, hogy aki fordít, annak mindenekelőtt azt a nyelvet kell tökéletesen ismernie, amelyre fordít. A fordítás igazából a magyar nyelvet készteti próbatételre. Nagy László kitűnően ismerte anyanyelvét. „Könyvemben, ha akad becsülendő munka, érte az anyanyelv dicsértessék” – írja versfordításai gyűjteményéről. A bolgár, az orosz, az angol költőket – többnyire a nyers szöveg ismeretében – az eredeti nyelvből fordítja, más munkáihoz (például a kínai költők megszólaltatásához) csak nyersfordítást használ. A formai és a tartalmi hűség mindenekelőtt azt jelenti számára, hogy „magyarul szóló jó verseket alkosson”. Másutt így ír: „Minden kínon túl fő-fő gyönyöröm az lenne, ha fordításaim java a magyar irodalom részévé válhatna.”

A fordítás nemcsak birtokbavétel, nemcsak új értékek megismerése, nemcsak a hazai kultúrát gyarapító tevékenység. A költő számára legfőbb haszna az, hogy lehetőséget ad a párhuzamra. „Beismerésre késztet, ha némely költői értékek léteznek másutt is, vagy magasabb fokon kifejezést is nyernek. Ilyenkor kiderül, hogy önteltségünk teljesen alaptalan, és jobb, ha még nagyobb erőfeszítésre sarkalljuk magunkat. A fordítás, bár olykor a hazai költői szabadalmak elsőbbségét cáfolja meg, igazán arra jó, hogy kimutassa: a világ költői igenis rokonok a humanitásban.”

Újból előveszi bolgár népköltészeti gyűjteményét, és meglevő fordításait újakkal egészíti ki. A kötet Sólymok vére címmel 1960-ban lát napvilágot. A könyv utószavában írja: „E könyv nyolcévi munkám eredménye. 1953-ban Szablyák és citerák címen körülbelül a fele már megjelent. E kibővített anyagot is csak ízelítőnek szánom a bolgár népköltészet kincshalmazából.” Bolgár nyelvű fordításainak körét a műköltészet területén is tágítja. Lefordítja Geo Milev Szeptember című poémáját, melyben a szerző az 1923. évi Szeptemberi Felkelésnek állított emléket egy évvel a felkelés leverése után. A mű Renato Guttuso illusztrációival 1959-ben jelenik meg magyarul. A következő évben Lamar (= Lalju Marinov) bolgár költő 1945-ben, Magyarországon írt A hős fia (eredeti címe: Gorán Gorinov) című verses elbeszélését adja ki az Európa Könyvkiadó Nagy László fordításában. Azt tervezi, hogy az egész balkáni népköltészetről képet ad. Újra angolul tanul, hogy William Blake és a „nagy tüzű arkangyal-költő”, Dylan Thomas verseit tolmácsolhassa. Tőkei Ferenc nyersfordítása alapján készül el – és jelenik meg 1959-ben – az i. e. IV–III. századi kínai költő, Csü Jüan Száműzetés című elégiája.

A hatvanas években a világirodalomból egyre nagyobb területet vesz birtokba. A „suhanc” Rimbaud-t és Apollinaire-t fordítja. Látószögébe kerülnek Corso és a latin-amerikai költők. Ismét kézbe veszi Jeszenyint, akit már az egyetemen szeretett volna fordítani, s akivel most érzi meg a lelki rokonságot a származásban, a paraszti gyökérzetben, az indító élményekben.

Legerősebb vonzalmat fordítóként Lorcához érez. Az 1957-es magyar Lorca-kiadásból ismeri meg, majd a következő évben megbízásból maga is fordítani kezdi. Fokozatosan döbben rá, milyen sok köze van a spanyol költőhöz. Előbb a Siratóének-et ülteti át, majd a Cigányrománcok-at. „Jóság, szépség, hallatlan költői merészség, tűz, tündérkedés – ez ő, ha hirtelen és röviden jellemezni akarom” – írja Lorcáról. Rokonának érzi, s amikor fordítja műveit, költészetéről, a „duende” fogalmáról, a románcokról, az azonos asszonáncrímekről külön kis műhelytanulmányban vall. Tolnai Gábor, akinek kérésére lefordítja a Siratóének-et, Nagy László „csúcsteljesítményének” tartja a fordítást. Egy interjúban elmondta (korábban megírta), hogy Kubában, 1961-ben ezzel a fordítással győzött meg egy társaságot arról, hogy a magyar költészet nagy költészet. Amikor az egyik vendég, a havannai színház rendezőnője, hasonlóan kis nép fia, kételkedik ebben, s csak egy másik kis nép öndicséretét sejti a szavakban, Tolnai professzor merészet gondol: „Egyszer csak, érveim fogytán, feltört bennem a versből Nagy László fordításában néhány sor. Az asszony megdermedt – és folytatta spanyolul. A két nyelv a ritmusban, a vers ritmusában találkozott…”

Fordítói erejének, nyelvi ízeinek érzékeltetésére álljon itt Janus Pannonius ismert verse, az 1972-ben fordítói verseny tárgyává lett Búcsú Váradtól első szakasza Áprily Lajos nyugatos-impresszionisztikus, Berczeli A. Károly laza-oldott és Nagy László nyers-kemény fordításában:

Ady Endre haragosan válaszolt Hatvany Lajos féltő tanácsaira és aggodalmaira: „Mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja, / Hogy tempóz Arany s Petőfi hogy istenül. (…) A tolakodó Gráciát ellöktem, / Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem…” József Attila kérdésbe rejti vallomását: „Költő vagyok – mit érdekelne / engem a költészet maga? (…) Más költők – mi gondom ezekkel?” Rájuk ekhóz Nagy László hite, amikor a Hegyi beszéd-ben kétszer megismétli a sort: „Műveld a csodát, ne magyarázd.” Vagyis nem másolni kell az elődöket, nem beszélni kell a költészetről, nem a nyilatkozat a fontos. Ennek ellenére – s a költészet egyik szép és szükségszerű paradoxona ez – Ady versben ébreszti költőelődjét, Csokonait, s tanulmányt ír a nem alkuvó Petőfiről. József Attila a „költészettant” elhárító verse fölé azt írja címül: Ars poetica. S Nagy László életművéből sem hiányoznak a „csoda”, a maga poézise lényegét értelmező-magyarázó megnyilatkozások.

A küzdelmes évek megérlelik a költőt, s a hatvanas évek első felében kísérletet tesz a lírai öndefinícióra. Fölfedezi önnön költői alkatát, tisztázza a költészethez való viszonyát, s biztos gesztussal jelöli meg poétai törekvéseinek fő irányát. Költészete világképpé szerveződik, tudatosítja helyzetét, meghatározza önmagát. Egyre többet foglalkozik a költő mai hivatásával és a maga „költészettanának” a meghatározásával.

Mit jelent a költészet Nagy László számára? Melyek ars poeticájának főbb vonásai?

Mérhetetlen tisztelet él benne a költészet, a jó vers, az igazi poézis iránt. „Ahogy a hétköznapok áradatában pirosul az ünnep, éppúgy kiválik a vers a köznapi csevegések, pletykák, sírások, üzleti mézes-beszédek, diplomáciai híradások smogjából – esztétikai törvény, hogy más legyen.” Ez persze olyan szép és olyan általános igazság, hogy bármelyik költő elmondhatná a világon. Mitől más, huszadik századi és magyar Nagy László költészete?

A folytatás és a megújulás, a hagyományokhoz való kötődés és a múlttól való elszakadás kettős feszültségében alakul és formálódik. Elevenen élnek benne a magyar irodalmi múlt értékei. Már Balassiban fölfedezi és becsüli a költői felelősségtudatot: „ugyan a verseiben nem látszik olyan felelősségteljes költőnek, inkább vitéznek és mulatós embernek és szerelmes természetű férfiúnak, mégis, ott is már a felelősséget fel tudom fedezni. Nemcsak egy országért, hanem általában az emberiségért. Ez természete, alaptermészete a magyar költészetnek.” Megszerkeszti és bevezetéssel látja el válogatott verseinek gyűjteményét. Később egy szép, stilizált versben (Balassi Bálint lázbeszéde) idézi meg alakját. A másik költőnk, akit gyakran említ, Ady. Amikor a fiataloknak, a költői „új hullám” tagjainak az Új Írás-ban üzen, a Hunn, új legenda fent idézett soraira hivatkozik: a gesztus „orrba vágó” keménységére, a haragos szembefordulásra a baráti intelemmel, és a folytonosság vállalására, a tanulás szükségességére. „Ady rostáján igen sok költő kihullt, de Csokonai, Petőfi nem. És Goethét is tanulmányozta, sőt Szilágyi Gézától tanult.” Két nagyszabású költeményben tiszteleg majd emléke előtt (A föltámadás szomorúsága, Ady Endre andezitből). Igazi mesterének József Attilát vallja. A költői magatartás követésre legméltóbb példáját benne találja meg. A nevét, sorsát idéző számos megnyilatkozása közül ezt az egyetlen mondatot emeljük ki: „Úgy érzem, József Attila volt az a költő, aki által én is költőnek nevezhetem magamat.”

Mindez persze nem jelenti azt, hogy Nagy László csak a hagyományokat tekintette fontosnak, s nem lett volna merészen újító. Balassi nemcsak az országért, de az emberiségért is felelősséget érzett. A magyar költészet „alaptermészete” nemcsak értéket hordozó, de tovább is gazdagítható. Ahogy nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni, hivatkozik Nagy az ismert példára, a költészetben sem lehet csak a meglevőt őrizni. A régi formák megújításának, a költői kísérletezésnek a híve, s a nemzeti hagyományok mellett a hazai és az európai avantgarde eredményei is beépülnek lírájába.

Költészetének belső feszültsége, karaktere jól tükröződik az irodalmi népiességhez való viszonyában. Beszéltünk már arról az ösztönzésről, melyet lírája a népköltészettől kapott. Ebben a hatásban nemcsak a magyar folklór játszott szerepet, hanem a szomszédos népek népköltészete is, s az a mélyebb kapcsolat, mely poézisét az ősköltészethez fűzi. Lírája nem képzelhető el a folklór hatása nélkül, de ez a hatás igen áttételesen, nem a „feldolgozás” szintjén jelentkezik nála. Nagy László kapcsolata a népköltészettel olyan, mint – mutatis mutandis – József Attiláé vagy Bartóké. Ahogy Bartók és Kodály a népzenét nem „felemelte”, nem „megtisztította” egy fentebb stíl igényei szerint, hanem egy nagy művészetet „fordított át” egy másik nagy művészet nyelvére, azonképpen Nagy Lászlót is a népköltészet „eredeti alakzatai”, vitális rétegei vonzották. „A folklórban az édes és könnyű sablon helyett kerestem az összetettebb, dinamikusabb szöveg- és dallamritmust, az abszurditásig teljes képet, a szentségtörést, a komor, de szabad lelkületet. Nekem a népköltészet okulás és bátorítás…” Tiltakozik mindenfajta besorolás ellen, nem vállalja a népi költő szerepét. „Noha költészetem visel népi jegyeket is, nem tartom magam népi költőnek, sem stílus és téma szerint, sem a szó néptribuni értelmében.” A nyilatkozat minden szava, még az „is” kötőszó is hangsúlyos. Másutt részletesebben kifejti: „Paraszti származásom következtében gyakran felteszik a kérdést: népi költőnek tekintem-e magamat, úgy, ahogyan a népi írókat annak nevezik? Szerintem ez a fogalom inkább történelmi töltésű, mert a harmincas években más feladatai voltak a népi írók mozgalmának, mint ma. S ők akkor el is végezték ezeket a feladatokat, amiért minden tiszteletem az övék. Én azonban – a fogalom nálunk használatos értelmében – nem érzem népi költőnek magam, mert nagyon korán megismerkedtem a modern európai költészettel, ami nagy hatással volt indulásomra.” Érdemes meghallgatni annak a véleményét is, aki a népi írók mozgalmának egyik organizátora és legfőbb kritikusa volt. Németh László először állapította meg: Nagy László „népiessége, éppúgy mint kortársaié, nem a parasztosztály reprezentálása a költészetben, mint a mi kortársainké volt, inkább a nyelv ősi, közösségi emlékeinek az ébrentartása a népi ritmusban, fordulatokon át…” Nagy László nem tagadja meg paraszti származását, eredendő élményanyagát, de eltávolodik a népi költő klasszikusan értelmezett szerepétől, s a kozmikus gondok kimondására, az egyetemes költészet szintjére tör.

A költőnek, aki nem éri be a kikalapált formákkal, az utánzással és a változatokkal, aki a merész megoldásokat keresi, mindig szembe kell néznie az érthetetlenség, az ezoterikusság vádjával. Nagy Lászlót is érte bírálat, mely a „közízlésre” hivatkozva korlátozni akarta költészete érvényességét, mondván: „költészete nem szól a tömegekhez” (így, többes számban: „a tömegekhez”!). Ez persze kétszeresen hamis vád. Egyrészt műveinek, ha pódiumon, irodalmi esteken vagy a televízióban elhangzanak – bár a népszerűséget okkal nem tartja mérvadónak – már korán „országos” hatása van. Másrészt igenis vállalja – ha nem is a közérthetőség szintjén – a közösség szolgálatát, a költő társadalmi felelősségét. A verset a maga nevében írja, de sokakhoz szól. „Hiszem, hogy a mának írok. Közvetlenül és közvetve is… Ha szólok, a mai ember jaját, búját, küzdelmét vagy haragját mondom ki mindenképpen… Erkölcsi normáim világosak. Aki olvassa verseimet, rájuk talál, szívesen veheti őket, vagy megütközhet rajtuk…” Ez csak néhány kiragadott mondat abból az 1965-ös interjúból, amelyben részletesen beszél a költő „hatalmáról”, közösségi szerepéről, saját elhivatottságáról, emberi-költői fejlődéséről. Talán a kiemelés sem teszi patétikussá a tiszta izzású szavakat: „Hűségem mindig kötött a néphez, akitől származom, akinek a nyelvén írok. Hű akartam lenni a magyar költészethez.”

A közösség szolgálata persze nem jelent közérthetőséget. Nagy László meglepően sokat foglalkozik írásaiban az esztétikai nevelés gondolatával. Az ő feladata nem a módszer kidolgozása, hanem a gond kimondása. Egyetlen költő nem pótolhatja – nem is az a dolga – intézmények mulasztását, de figyelmeztetni neki kell: „Nem mindig az én verseimben van a homály, hanem az esztétikailag képzetlenekben és a renyhékben. Nem kezdhetjük újra az ábécénél a költészetet. Tanuljanak ők is, legyenek figyelmesek, küzdjenek meg a versért. Én a mesterségek iránt mindig tisztelettel érdeklődöm, és megvetem azokat, akik az én mesterségemet csúfondáros tiszteletlenséggel illetik.” Nincsenek illúziói a versértéssel, az olvasással kapcsolatban. A kérdésre – „olvasó nép vagyunk?” – így válaszol: „Messze van… A nagyon jelentős változások ellenére is valamiféle stagnálást érzek: kényelmesebbek vagyunk, vagy anyagiasabbak…” Néhány szép és vigasztaló példa, a tapasztalható érdeklődés és a versértés lemérhető eredményei mellett az igényességre, az állandó önművelés szükségességére int: „Valamiféle alászállított mérce, félreértett közönségigény miatt nem szabad lemondanunk arról, hogy a kor színvonalán igyekezzünk írni.”

Milyen ez a „kor színvonalán” álló, Nagy László-i értelemben „korszerű” vers?

Eszménye a tömör, pontos kifejezés, a fölösleges elemek elhagyása. „Mióta verset írok, célom a kifejezés plaszticitása, erőteljessége, merészsége. Mindez kapcsolatos a formával, metaforával, ritmussal.” Más költőben is, ha szól róluk, például Kormos Istvánban vagy Zelk Zoltánban, az elevenséget dicséri. Van vélemény (Bori Imréé), amely költészete érzelmi tartalmát a fejlődés gátjának látja. Azonban ez az érzékenység és szenzualitás – nevezhetjük kedvelt szavával elevenségnek is – sosem olyan mértékű, hogy feloldaná költészetének gondolati töltését. Ellenkezőleg. Poézise nagy pillanataiban mindig képes megőrizni lírai kép és gondolat, szenvedély és intellektus, látomás és eszme egyensúlyát. A szabad versben, a prózaversben, a képversben nem a lazítás alkalmait, hanem új és másféle törvények megvalósításának a lehetőségét látja. „Én a zárt verset becsülöm – írja. – A projektív írás léha, bár, tudom, a költészetnek szüksége van olykor a lazításra.” A szó tiszteletére, pontosságára int, a költői szó etikus értékét félti. „A szó meggyalázása nem új lelemény, de látványosabb és fájóbb, mint valaha.” Elítéli a szóval történő manipulációt. A költő figyelmesen bánjon a szavakkal; a költészet a nyelv erejével igazságok föltárására képes. A költő azonos a szóval. Létformája a vers. „A szó igazi hőse akarok lenni” – mondja.

A költői közlést nem szabja kialakult formákhoz, korábbi, bevált, eredményes megoldásokhoz. Nincs versíró metódusa, nincsenek „fogásai”. Van, amikor hosszan érleli, előveszi, majd újra elteszi az elkészült sorokat, töredékeket, versfutamokat. Van, amikor valósággal kiszakad belőle a vers, s csaknem készen, megformáltan kerül a papírra. Bárhogy születik is a költemény, az íráshoz megfelelő lelki felkészültségre, szellemi alkalomra van szüksége. Költői alkata, ihletének természete nem ismeri a nagy elhallgatásokat, a hosszas kihagyásokat. Ha a költői termékenység tekintetében van is némi hullámzás pályáján – például egy-egy időszakban többet fordít, kevesebbet ír –, az ötvenes évek végétől költői fejlődése egyenletes, nélkülözi a látványos fordulatokat, minden újabb eredmény magában foglalja a régit, s úgy újul meg, és haladja meg múltját, hogy azt építi és fejleszti tovább.

Mind ez ideig a prózai megnyilatkozások tükrében beszéltünk kialakult költői programjáról. Az öndefinícióra törő vallomásos igény a verseket is átszövi, ebben a lírában szándék és gyakorlat egybeesik, Nagy László prózai szövegeit a költő megnyilatkozásai erősítik, hitelesítik. Azok a „tételek”, amelyeket interjúkból, cikkekből idéztünk, néha gondolati, máskor szó szerinti ismétlődéssel térnek vissza a költeményekben, ezzel mintegy alkalmat adva az olvasónak a tanulságos egybevetésre, a termékeny összehasonlításra. A költő megőrző, átmentő szerepéről, etikai felelősségéről például egyik szép – kérdéseket és felkiáltásokat hullámoztató – versében így ír:

A kimondás kényszerét, a költői szó szépségét és veszélyét a korán elhallgató költőtárs, Kis Ferenc halálára írt versében fogalmazza meg az önjellemzés érvényével:

A hatvanas években – az önmeghatározó, öntanúsító prózai megnyilatkozásokkal és lírai vallomásokkal párhuzamosan – kiteljesedik költészete. Megnő a versek intenzitása. A költő igazi hangjára lel. A narráció, az elbeszélő-leíró hang kiszorul költészetéből, és győz a látomásos előadás, véglegesül a mitologikus-vizionárius költői látás. A versformálásban mind nagyobb szerephez jut a képzelet asszociatív teremtő ereje. Kialakul költői motívumrendszere. Ez a motívumrendszer sajátos és önálló költői világképet hordoz, s benne az anya, a tűz, a csillag, a ló, a piros szín stb. képzetének mély és sokrétű jelentése van. E motívumrendszer elemei az autonóm képi látás eredményeképpen a versek szövetében nagyívű látomásokban bomlanak ki. A költő elszakad a személyiség problémáitól, és az emberi létezés nagy és általános kérdéseihez fordul. Költészetében elhalványul a személyes elem, és előnyomul a világ képe. Illetve privát gondjait is az ember és a világ viszonylatában éli át. S ha magára mutat, és egyes szám első személyben szólal meg, akkor is egyetemes gondokat fejez ki. Alapélménye az emberi élet veszélyeztetettsége, az elidegenedés, a természet pusztulása, a morális értékek – például a szülőföldélmény – devalválódása. Költői pályája magaslatra ér. A mámoros hit és a kiábrándulás, az illúziók és a keserű számvetés buktatói után a kozmikus teljesség megvalósítására tör. Amit eddig külön-külön méltathattunk benne, a nyelvi erő, a formai biztonság, az eredeti képalkotás, a gondolati fegyelem, a hang tisztasága, most teljes és egységes értékké, autonóm költészetté szervesül. Nem elégszik meg a résszel, az egészet akarja birtokba venni, hagyomány és újítás, falu és város, magyarság és európaiság, személyes és általános, ember és világ között költői szintézist teremt.

Új verseket tartalmazó kötete tizenegy évi szünet után, 1965-ben jelenik meg. A Himnusz minden időben szám szerint ötvenhárom verset foglal magába, köztük négy hosszabb költeményt. A kérdésre – mi az oka, hogy az utóbbi években költői termése számszerűleg megcsappant? – ezt válaszolja: „Két oka van ennek. Amint az ember felett járnak az évek, egyre jobban megválogatja, miről ír verset. Fiatalon minden megverselésre alkalmas témát formába önt; később csak azt, amit nagyon fontosnak érez. Így is többet írtam volna, de – s ez a másik ok – engedtem magam rábeszélni egy nagyszabású, szép és izgalmas fordítói munkára. Rengeteg feladatot vállaltam, az ófrancia versektől olyan merész vállalkozásokig, mint a Lorca- és Rimbaud-fordítások. Ezekben, azt hiszem, sikerült is megoldanom néhány nehéz fordítói problémát.”

A kötetben két réteget különböztethetünk meg: a rövidebb terjedelmű, gyakran dalszerű formában írt, a kötet három ciklusába sorolt verseket és a „hosszú énekeket”. Az elhatárolás csak formai-alaki, s a „daloló verseket” nem volna helyes szembeállítani a „hosszú énekekkel”. Mindegyik verstípusban ugyanaz a – világ felé forduló – törekvés, személyesség és egyetemesség szintézise valósul meg. Legföljebb a költői ihlet „természete” eltérő. Arra a véleményre, hogy „sohasem az a fajta úgynevezett daloló költő volt, aki kis dalokban írja meg hangulatát, lelkiállapotát, hanem mindig valami nagyobb szabású gondolatot óhajtott az úgynevezett klasszikus formájú versekben is elmondani”, így felel: „Hát egy kicsit ellent kell mondanom, mert szerettem a daloló verseket és szeretem a dalokat. Tán azt hiszem, az a versnek a teteje, ha valaki dalt tud írni. Persze, nem olyan pacsirtás daloló versekre értem, hanem mondjuk arra a fajta dalra, amit József Attila tudott, Petőfi, Csokonai után megvalósítani a huszadik században. Az lenne jó, ha ilyen versekben is ki tudnánk mondani, ki tudnánk fejezni magunkat.” Hát Nagy László József Attila után is tud dalszerű verset írni, az epigrammatikus formában is ki tudja fejezni magát. Az olyan versekre gondolunk, mint a fentebb már idézett Ki viszi át a Szerelmet, vagy az Ábránd, a Liliom-dal, a Cinóber fényben, a Kék hegyek hidege, a Tenger, pokoli tündöklésed. Szerkezet, költői kép, versforma remeklései ezek a versminiatűrök, s a gondolat szinte észrevétlenül lép át bennük a privát körből a világba, a személyesből a kozmikus térbe, az egyéni sorsból a mindenség vállalásába. Íme, az egyik dal:

E versvilággal mutatnak rokonságot Nagy László portré-versei, a Csontváryról, Bartókról és József Attiláról szóló költemények. Bennük találja meg a huszadik század legnagyobb magyar példaadóit. Mindhárman ugyanazt a drámát élték át: az elhivatottság és a szenvedés, a meg nem értés és a nagyra törés tragikus ellentétét. Jól tudjuk, hogy a portré nemcsak tárgyát, hanem készítőjét is jellemzi. Miben látja Nagy László a fölmutatott példák legfontosabb, legidőszerűbb üzenetét? Mit vállal példájukból legsajátabb örökségként? Mindhárom versben előfordul ugyanaz a kifejezés vagy annak szinonimája, mindhárom alkotóról leírja ugyanazt a jelzőt. Csontváry: „Ő: a bábeli magasba emelt fej, gigászi / vörös szemgolyó a kételyek fölött… ISTEN SZÖRNYETEGE”. Bartók: „Őt látom a magasban, / fehéren izzó haját, a sztratoszférát legyőző szemeit. / Tenyerében óra: méri és ellenőrzi a Mindenség / zenéjét.” József Attila: „te, a Mindenség summáslegénye”. Lehet a versforma különböző, az egyik esetben páros sorokból összefűzött versegész, a másikban prózavers, a harmadikban bonyolult rímképletet követő, tengelyre állított, rövidebb-hosszabb sorokból építkező, alliterációktól, rímektől zenélő költemény, lehet a hang tárgyilagosabb, harmadik személyre utaló vagy személyesebb, második személyt megszólító, mindhárom versben ugyanaz a Nagy László-i költői gondolat fogalmazódik meg: a művésznek a teljességet, a mindenséget kell vállalnia, még akkor is, ha tudja, hogy útját meg nem értés, „a köznapi méretek”, rágalom, gúnykacaj, a „ragadozók” álerkölcse kísérik. A versekben a művészsors vállalásának tragikus pátosza és a remény, a kételkedés és a hit keveredik egymással. Csontváry végül is: „Átörökítve magát a világ velő-kötegébe, / lett magaslati hó, szűziség, lombzene, bilincstelen…” Bartók azt mondja: „Az ember nem adhatja meg magát.” József Attilától azt várja: „te add nekem a reményt… bólints hogy érdemes…” A versek sajátos szépségét a rejtett önarcképszerűség és ez a belső dráma adja: a reményhez a szenvedésen át vezet az út, a tagadás és a vállalás, a kételkedés és a hit az ember életében elszakíthatatlanul összefonódik egymással.

A József Attiláról szóló annyi – vaskos kötetet megtöltő – vers között is figyelemre méltó, a megidézett költőhöz az egyik legméltóbb a Nagy Lászlóé. A költemény a kívül zárt, belül nyitott vers szép példája. Az írásjeleknek – a cím után írt felkiáltójeltől a vers végi felkiáltójelig – itt meghatározott funkciója van. A vers nem szakaszokból, hanem gondolati periódusokból áll, s e periódusok terjedelme (7, 10, 10, 4, 10, 11, 2, 3 sor) pontosan követi a vers érzelmi ívét. A kétszereplős („te”, „én”) költeményben természetesen a megszólított a hangsúlyosabb. Magára csak ezzel utal a költő: „csontom, vérem”, „szemem”. Előtérben József Attila emberi arca („kajla kalapod”, „vértanu vállad” stb.) és költészetének jellemzése áll; versbe szövi legkedvesebb szavait: „Mindenség”, „törvény”, „szép szó”… Költészetében a tudatosságot emeli ki, sorsában pedig a szenvedés vállalását. Az újbóli megszólítás után a költő kérései fogalmazódnak meg: „te add… bólints… cáfold… képzeletemre bízzál…” Amikor a párhuzamok („Tudtad, tudom én is…”) után már-már az azonosulásig vállalná a költőelőd sorsát, hirtelen vált a gondolat, s éppen arra kéri József Attilát, amiben nem akarja követni: „Hogy el ne jussak soha ama síkra: / elém te állj.” A vers gondolati tisztasága, nyelvi szépsége, József Attila szókincséből építkező ereje egyaránt méltó tárgyához. Értékét nem kisebbíteni, hanem növelni szeretnénk azzal, ha azt mondjuk: maga József Attila is írhatta volna. A remek egybecsengések közül csak egyet emelünk ki a versből. Milyen finom allúzióval, a „szellem és szerelem” alliteráló szópárra történő utalással ér véget a költemény:

Ahogy Nagy László rövid versei nem „pacsirtás” dalok, úgy formai tekintetben hosszabb terjedelmű (hol „hosszú ének”-nek, hol „teljes vers”-nek, hol „leltárvers”-nek mondott) költeményei sem valódi szabad versek. Amikor 1965 táján megkérdezik tőle, hogy miért nem ír olyan ritmikus verseket, mint öt-tíz évvel korábban, így válaszol: „csodálkoztam azon, hogy nem vették észre, hogy a szabadversszerű verseimben azért ezek a ritmusok jelen vannak, csak nem olyan szabályosan, nem annyira kanonizálva, mint a régebbi versekben. Én minden verssoromat ilyen szempontból manapság is megmunkálom…” A közbevetés után, hogy tudniillik manapság sem csak szabad verset ír, így folytatja: „Egyáltalán nem írok szabad verset az elfogadott szabadvers-meghatározások szerint. A szabad vers lazább, szabadabb, benne van, hogy »szabad«, szabadabb vers. Noha sokan azt mondják, hogy ezt a legnehezebb írni, mást mondok: ezt a fajta – látszólag kötetlenebb – verset, amit én mostanában próbálkozok megvalósítani, azt gondolom, hogy ez sokkal nehezebb. És azt hiszem, értelmesebb is magamnak ezzel a problémával foglalkoznom.”

A „hosszú énekek”-ben költészete a csúcsokra jut fel. A hatvanas évek első felében írt költeményei (Búcsúzik a lovacska, 1963; A forró szél imádata, 1963; Menyegző, 1964; A Zöld Angyal, 1965) olyan versmonumentumok, amelyekben egy szuverén költői világkép szólal meg. Hatalmas energiák zsúfolódnak bennük, erőteljes, dinamikus versek, hangvételük tragikus, gyakran haragos, szigorú és elkeseredett, de a katartikus hatást is magukban hordozzák. „Manapság, már jó ideje – vallja a költemények keletkezésével nagyjában azonos időben –, nagyon fontos dolgokat akarok elmondani. És fontos dolgok sohasem kapcsolatosak a derűvel valahogy. Fontos dolgoknak a következménye esetleg lehet. Nálam ez még nem következett be. Én nem is akarok tulajdonképpen olyan nagyon boldog lenni. Tán nem is tudnék akkor dolgozni. És én dolgozni szeretnék, míg élek.”

E terjedelmes versépítmények, nagyszabású versopuszok központi gondolata egy tragikus fölismerés: a régi értékrend, a paraszti életforma megváltozásának szükségszerűsége. Tragikus, mert az átalakulás megállíthatatlan, ugyanakkor magában rejti egy, a kultusz szintjére emelkedett életforma pusztulását; illetve: valóságos emberi értékek vesznek el, de a leszámolás, az életforma átalakulása törvényszerű. Ambivalens érzés tölti el. „Nem nosztalgiát sugall, hanem a változásban az életlehetőségeket kereste meg, de nem tagadhatta a fájdalmakat minden racionális valóságlátása és jövőképzelete ellenére sem” – írja találóan Ilia Mihály. S amikor e fölismerését a költő kifejezi, olyan gondolatot örökít meg, amely nemcsak honi érdekű, hanem az egész kelet-európai parasztság sorsát, történelmi változásait és válságait is érinti. Költészete ezért számít visszhangra különösképpen azokban a közép- és kelet-európai országokban, ahol ugyancsak napjainkban zajlik a paraszti életforma nagy történelmi átalakulása.

Az új, mítoszi nagyversekben két világ, a múlt és a jelen küzdelme szólal meg. A Búcsúzik a lovacska az elveszőt siratja és a régin diadalmaskodó újat köszönti. A feleségének ajánlott A forró szél imádata az emberre törő veszélyek ellen oltalmat és menedéket adó szerelmet ünnepli. A Menyegző talán a legérzékletesebben ütközteti a régit és az újat, az elvesző tisztaságot és a rátörő szennyet. A Zöld Angyal, „a mindenkori magyar költészet egyik legnagyobb verse” (Csoóri Sándor) a paraszti világ pusztulásának fájdalmas képeit festi és új lehetőségek születését, a „tovább e jelen-világon” reményét zengi.

Az átváltozásélmény költői kifejezésére a ló képzetét használja föl. A lóképzetnek kivételes jelentősége van költészetében. A ló – Bata Imre kifejezésével – költészetének „mítoszi állata”. Mindaz, ami a lóval kapcsolatos, fontossá válik e motívumrendszerben. Aminek szerepe volt életében, az most költészetében is megjelenik, illetve részletező költői látomásainak tárgyi világát környezetében is megbecsüli: fekete fékszárat hord derekán nadrágszíjként, s lakása falán kedvenc lovának zabláját őrzi. „Hullván a naptár levele, nem födheti el ifjúságom. Lovam se halt meg igazán, csak átváltozott. Asztalomon ha sokáig könyöklök, s nézem a Dunát: kékszalagos fejjel ő kel ki onnan szárnyasan. Csupa igazgyöngy a tollazata, s már csapkodja ablakom.”

A Búcsúzik a lovacska valójában egy ifjúkori vers, a Kiscsikó-sirató alapmotívumának a kibontása. A versszimfónia néhány eleme csaknem azonos formában már a húsz évvel korábban írt versben búvópatak módján megtalálható: „inkább földhöz verted halántékodat” – olvassuk a Kiscsikó-sirató-ban, „fejemet szöggel televerik” – írja a Búcsúzik a lovacská-ban; „gyönge a te csontod… a hajnali harmat széjjel őröli” – találjuk a korábbi versben, „még a fogaimat is megőrlitek” – fordul elő a későbbi költeményben. A kiscsikó visszatérő jelzője, a „bársony” ugyancsak fölbukkan a későbbi versben („bársony-ajkam érted jár-kel”), s a motívum, amivel a Kiscsikó-sirató befejeződik – „minden reményünket befödi a hó” –, a Búcsúzik a lovacska versindító eleme: „Jaj, a hó, gyönyörűen kavarog a hó…” A „felező” ütemezés, a sorokon belüli két vagy három erős hangsúly is olyan, ami nemcsak a Kiscsikó-sirató rímtelen, kétütemű, éles, gyakran a mondathatárral egybeeső ütemhatárokkal elválasztott soraira jellemző, hanem a Búcsúzik a lovacska gondolati tagolódású, áthajlást mellőző, hosszú, rímtelen soraiban is föllelhető:

A két költemény között a kapcsolat nyilvánvaló, de a különbség is. Ami a húsz évvel korábban írt versben vékony erecske, itt deltává szélesedett folyam, ami ott felvillanó költői jelkép, itt mitikus erejű látomás, ami ott sikeres hangpróba, itt kikristályosodott egyéni ritmus és versforma, ami a tizenkilenc éves fiatalember versében apró zenei futam, néhány félreismerhetetlen hang erőteljes leütése, itt nagyzenekarra hangszerelve, versszimfóniaként, az érett költő világképébe építve tér vissza.

A Búcsúzik a lovacska egyetlen hatalmas látomás, Nagy László világképének egyik nagy összegezése. A százhetvenhárom sorból álló vers uralkodó eleme az élettől búcsúzó lovacska képe, „akinek” horpaszában fészket rakott a halál. A ló a kavargó hóesésben halálát érzi közeledni, s az emberek érzéketlensége miatt panaszkodik fájdalmasan. A vers monológszerű: a lovacska megszólítja az embereket, hozzájuk beszél. A költemény belső szerkezetét, ritmusát, a látomásos képek sorrendjét előbb a lovacska testrészeinek a fölsorolása szabja meg: „hasam”, „ajkam”, „szügyem”, „sörényem”, „orrcimpám”, „tüdőm”, „szívem”, „szám”, „fejem”, „fogaim” – tíz testrész a költemény első huszonhárom sorában. Majd a kép lassan elmozdul, átváltozik, vízióvá alakul, a leírás antropomorfizálódik, s már nem a búcsúzó, vascső-karámban álló lovacskát látjuk, hanem közvetlenül a költő panaszát halljuk. A költeményben egyre súlyosabb vádak hangzanak el, a hangulat egyre feszültebb, világméretűvé árad a panasz, s a sorok megállíthatatlanul görgetik az ember, a világ bűneit. A vers ritmusát a testrészek fölsorolása után a panasz litániaszerű ismétlése adja. Minden sor újabb közlés, újabb kép. Sor végi pont, nagybetű nem töri meg hullámzásukat. A panaszkodó lovacska egyre ritkábban utal vissza magára. A versben eluralkodik a látomás. A világ képei ellenállhatatlanul nyomulnak előre, s valósággal modern haláltáncvízióvá forrósodik a költemény. A befejező rész aztán megint visszahozza a versindító fölsorolást, megszaporodnak a testrészekre utaló fogalmak: „bőr”, „hús”, „csont”, „hátam”, „sörényem”, „szemem”, „ereim”, „vérem”, „térdeim”, „szárnyam”, „hajam”, „fejem”, „fogaim” – tizenhárom névszó a költemény utolsó tizennyolc sorában –, s a panasz elcsöndesedő, megpihenő hangon ér véget.

A vers magja a búcsúzó, halálra készülő lovacska képe, melyet a költő látomássá fejleszt a versben. Tulajdonképpen egy konvencionális elemhez nyúl: a művészet ősi és gyakran visszatérő motívuma a ló, a görög és a germán mítoszokban (Aurora, Walkürök) éppúgy föllelhető, mint a mi Zrínyinknél vagy a reneszánsz és a tizenkilencedik századi szobrászatban. Nagy László világképében a ló képzete új tartalmat kap. Ez a jelentés sokban rokon azzal a szándékkal, amivel a modern magyar képzőművészet és filmművészet ábrázolja a lovat: az előretörő civilizáció és az elmúló szépség közös jelképét láttatva benne. A Búcsúzik a lovacska jelképi tartalma rokon Huszárik Zoltán szomorúan szép kisfilmjével, az Elégiá-val, s a költemény alapmotívuma Kondor Béla képein is föllelhető. (A ló Picassónál is a jó princípiumát jelenti.) Nagy László azzal fejleszti mitikussá és egyénivé a búcsúzó lovacska képét, hogy azonosul vele, s a világ pusztulásától való félelmét és vízióját vetíti bele. A vers így válik a mai korról szóló és a mai emberhez intézett figyelmeztetéssé, költői „prófétálássá”.

A Kiscsikó-sirató-ban a költő még kívülről látja, külső szemlélőként siratja a halott állatot, a Búcsúzik a lovacská-ban azonosul a pusztulástól félő állat rettegésével, s maga is sír. Ott jobbára csak a ló pusztulása a szomorúság forrása, itt a világpusztulástól retteg a költő. Ami ott még „lefordítható”, „megfejthető” kép, itt vízió és áradó képzuhatag. A vers ott a kisfiú magánpanaszának tekinthető, itt a kozmikussá tágított veszélytudat kifejezése.

Míg a Búcsúzik a lovacska alapgondolatának megközelítését a versmagra, a költemény lírai előképére, „prototípusára” történő utalással kapcsoltuk össze, a Menyegző szépségének megértését a keletkezés, a vers külső krónikája felől kíséreljük meg, s hozzá a költő önvallomását használjuk föl. A vers egy friss bulgáriai utazás inspirációjára született, de élményi tartalma sokkal messzebb időre nyúlik vissza. Egy kevéssé ismert, könyv alakban meg sem jelent interjúból idézünk, ahol a költemény megírásának körülményeiről a következőket mondja: „1964 szeptemberében Bulgáriában jártam, s Neszebár szigetén falusi menyegzőbe csöppentem. Megragadott a kép: a tajtékos fekete víz, a vijjogó sirályok, a dáridózó násznép – s az ifjú pár, mely már alig várta, hogy vége szakadjon a fárasztó ceremóniának és magára maradjon. Ez a kép nem hagyott nyugodni. Éreztem, hogy csak úgy használható versben, ha szimbolikus erővel ruházom fel. Eszembe jutott a magam ifjúsága, az 1950–53-as évek hangulata. Az ifjúság örök tennivágyására gondoltam, amit sosem tud igazán kielégíteni. Arra, hogy a mindig újat kereső ifjú embernek mennyi akadállyal kell megküzdenie, mennyi visszahúzó erőt kell legyőznie…” A látvány előhívja személyes emlékeit, az egyszeri benyomás általános érvényű gondolatot hordozó látomássá alakul benne. A Menyegző Nagy László lassan érő, hosszan formálódó költeményei közé tartozik. „Hazajövet megírtam az első tíz sort. Ott megakadtam, s hat hónapon át gyötrődtem a témával. Akkor elővettem az elkészült sorokat, és húsz nap alatt megírtam a több mint kétszáz soros verset.” A Menyegző Berek Kati előadásában a költő egyik leghatásosabb, közönséget, versértő híveket toborzó költeményévé lett. (A vers előadásának ősbemutatója az Egyetemi Színpadon volt, a Szépirodalmi Figyelő – a kiadó hangos újságjának – első nyilvános műsora végén. Az előadást – ahogy a sajtóban írni szokták – „szünni nem akaró tetszésvihar” követte; szinte éjfélig tartott az ünneplés.)

Nagy László fontosnak tartotta, hogy szándékát, a vers mondandóját előadása előtt egy alkalommal prózai formában is megfogalmazza: „a vers elhagyta az élmény kereteit, nem lett belőle úti beszámoló… hanem, szeretném azt hinni: egyetemes érvényű, küzdelmes beszéd, vonatkozik az élő emberiségre. A vers elé annak idején alcímet kívántam írni, de nem tettem. Ezt most bevallom önöknek, s a Menyegző alá odagondolhatják a következőt: Írtam a romlás és romboltatás ellen, minden visszavonó erők ellen, az ifjúságért.” (A vers egyik kéziratos változatán a cím után ez olvasható: „ifjúságunk emlékműve”.) A költemény a képzeletből előhívott, ellentétes tartalmú képeket a lírai montázstechnikával szövi egymásba. A különböző verssíkok keveredéséből megszülető látomás olyan, mint két, egymásra vetített rajz, ahol a vonalak egymást metszik, olyan, mint egy Vajda Lajos-grafika.

1965-ben betölti negyvenedik évét. Ebben az esztendőben jelenik meg az új verseket tartalmazó kötet, a Himnusz minden időben. A következő évben a Szépirodalmi kiadja új gyűjteményes kötetét, az Arccal a tengernek címűt, mely a Deres majális és a Himnusz… anyagát foglalja magában. (Csak annyi az eltérés a Deres majális-tól, hogy itt hiányzik a versek alól a keletkezésre utaló évszám.) A könyv borítólapján közölt vallomásban írja: „Világos előttem, hogy a végzetes erők ellenére lettem költő, hogy végül is a szerencse fia vagyok. Szeretném, ha jelen gyűjteményes kötetemmel hódolhatnék nevelőimnek: a szülőföldnek és a csillagoknak.” Költészete értékeinek elismerése sem marad el: 1966-ban Kossuth-díjjal jutalmazzák. A következő években pedig, 1968-ban, illetve 1969-ben új műfordításkötetei is megjelennek. A Darázskirály-ról mondja: „Ez a gyűjtemény: válogatás, mégpedig azokból a fordításaimból, melyek az elmúlt tíz évben kerültek ki a kezem alól. Az első és nagyobb rész: spanyol, angol, észak-amerikai, kubai, francia, bolgár, román, orosz és régi kínai versek; a második rész: balkáni népköltészet. Íme, előttem a csupa vers ötszáz oldalas könyv – benne mennyi energia, nappalom és éjszakám!” A kötet címét Kondor Béla festményétől kölcsönözte: „A Darázskirály jelképes cím volt, a fordítói tevékenységet akartam érzékeltetni vele: ahogy a darázs a mézet, a fordító az idegen szellemi édességeket rabolja meg. Az ilyen rablótámadások nem károsítanak senkit, az ilyen agressziót szívesen veszik a népek, főleg a kicsik.” A Babérfák a délszláv népköltészetet bemutató, terjedelmes, négyszáz oldalas fordításgyűjtemény.

A hatvanas évek második felében megnő költészetének tekintélye. Bár a népszerűség sosem értékmérő, nem közömbös, hogy ennek a „nehéz”, első hallásra nem könnyen befogadható költészetnek mekkora a kisugárzása. Növekvő népszerűségének néhány apró jele: verseit többen megzenésítik, Bárdos Lajos például a korai Tűz-szivárvány-t; költeményei megjelennek hanglemezen, hét versét Berek Kati, Kohut Magda, Bitskey Tibor, Gábor Miklós és Mensáros László tolmácsolja a kislemezen; megkezdődik költészetének térhódítása a nyelvi határokon túl: egyik legodaadóbb híve, Nino Nikolov bolgár nyelven szólaltatja meg, mások macedón nyelvre fordítják, versei később angol nyelven is megjelennek; 1966-ban már neki ajánlott verset olvashat a Tiszatáj-ban (Tamás Menyhért: Kivágom az ecetfát).

Költészetének honi érvényesítéséért a kortárs előadóművészek közül Berek Kati teszi a legtöbbet. „Volt idő, a hatvanas évek eleje, amikor verset szavalni tőlem nem volt divat, sőt nem volt veszélytelen. Akadt, aki vállalta őket, s mondta fényes lélekkel és fejjel: Berek Kati volt” – mondja a költő. Egyik szerzői estje elé Nagy László – a költő életében kéziratban maradt – bevezetőt ír. Itt a versről, a versmondásról, a versmondóról, Berek Kati tehetségéről így elmélkedik: „A versmondás is ünnep. Nekem ne játssza meg senki hétköznapivá a verset. A versmondó a maga zártságában fenséges, beszélő szobor, különös különlegesség. Ilyen versmondó művész: Berek Kati.” A Nagy László-versek az egyik legautentikusabb tolmácsolót találják meg benne. Előadása a költővel azonosuló, pontos és a szöveghez hű, ugyanakkor hozzáadja a maga egyéniségét, stílusát, szenvedélyét, belső fűtöttségét. Van hangja a rózsalehelet és a kavicsot csikorgató keménység, a mókusjátékosság és az oroszlánharag kifejezésére. Tud gyöngéd, elkeseredett, fölháborodott és reménykedő lenni. „Tehetség, szenvedély, fegyelem, értelem és elemzőkészség, összességüknek dinamizmusa viszi diadalra a verset. Tapasztalatom biztat, hogy ezt megállapítsam Katival kapcsolatban.” A költő legnehezebb versei is az ő interpretációjában fölfedik szépségüket, értelmüket. Ismeretlen energiákat szabadít föl. Hallgatói talán nem hatolnak vele együtt a vers legmélyebb zsigereibe, de az iskolázatlan, verssel keveset foglalkozó emberrel is meg tudja éreztetni a nemes költészet hegyi levegőjét. Ma is legendás emléke él Devecserben annak a Nagy László-estnek, amikor Berek Kati a költő szülőföldjén és jelenlétében, rokonai és ismerősei körében, zokogó hallgatóság előtt adta elő a Menyegző-t. Tapasztalatból mondhatja a költő: „Teremt olyan légkört, ahol nemcsak a hallgatót, de a versmondót is mintha a megsemmisülés fenyegetné. A szabályok mesternője, de a kánont is dúló rebellis, mindkettő ott él Berek Katiban.”

Ahogy nő költészetének érvényessége, úgy válik élete is egyre nyitottabbá, aktívabbá. A szerkesztés, a meghívások, az irodalmi estek sok embert sodornak közelébe, egyre többet kell tárgyalnia kiadókkal, rádióval, újságírókkal, fölfedezést váró fiatalokkal. Nyílt és készséges mások segítésében, de barátait megválogatja. Különféle kéréseknek szívesen tesz eleget, de az alkalmi feladatot is mindig a saját mércéjéhez szabott magas színvonalon teljesíti.

Az idősebb művészek és írók közül meleg barátság fűzi Ferenczy Bénihez, Tamási Áronhoz, Zelk Zoltánhoz. 1948-ban, amikor a Képzőművészeti Főiskolára jár, már tanúja Ferenczy Béni műtermében a Petőfi-szobor mintázásának. 1956-ban Ferenczy – még betegsége előtt – ceruzarajzot készít a fiatal költőről, ez kerül A vasárnap gyönyöre kötet elé. 1960-ban a hetvenéves Ferenczyt, akinek akkorra már megbénul jobb keze, és szólni csak annyit tud: nem, igen, gyönyörű írással köszönti az Élet és Irodalom-ban: „Ríkató szépségű arcok, asszonytestek, verejtékre teremtett férfiak, köztük érmek: a szellem csodáival megírt rezes teliholdak – ezek élnek birodalmában, s ragyognak halhatatlanul. S játszanak itt madárkacsontú gyerekek, valamennyi finom játéka, nyalánksága lehetne a halálnak. De látunk köröttük érc-sövényként óvó tenyeret is, rajta e betűket: Humanitás.” Majd később: „Ez a hetven év nem csak gyümölccsel, nem csak dicsőséggel áldott. A fájdalmak villámai ha fémben alakot nyernének, éles, irgalmatlan fényű szalagok lomboznák, zengnék be falait, mennyezetéről sűrűen csüngnének alá. Megpróbáltatása idején szelíden erős, példaadó, kiváltképpen az a nemrég bekövetkezett tragédiájában. Fekszik szikáran a kórházi fehérségben, fejében az agyvérzés árnya. Virraszt felette a hitvesi hűség, mert ő a gyermeknél gyámoltalanabb.” Egy évvel később, amikor megjelenik a Ferenczy művészetét bemutató album, az Írás és kép, újabb írással tiszteleg „a mester szellemi tapasztalatainak gyűjteménye… a szépség és tisztaság tükre” előtt, fölelevenítve első találkozását Ferenczyvel és azt a hatást, amit Petőfi-szobra akkor tett rá: „Ezt a gyönyörű szobrot az idő állítja Ferenczy Béni műveinek központjába, emeli minden Petőfi-ábrázolás fölé, s hellyel tiszteli meg a legszebb európai hősszobrok társaságában.”

A barátságot maradandó emberi értéknek mondja. Zelk Zoltán verseivel először diákként, a háború után találkozik, egy páncélkeréken ülve olvassa. Később Zelk ad neki állást a Kisdobos szerkesztőségében. Nagy László előtt nem ismeretlen a hála: amikor a hatvanéves Zelk Zoltánt 1966-ban az Irodalmi Színpadon műsorral köszöntik, Nagy László szavai hangzanak el a nehéz sorsú, pokoljáró költőtárs estjén: „Barátom!… Simogatni akarlak s vetek előtted lelki bukfencet is, mert – szeretlek… Nem ajándék, amit adok, nem is meglepetés, de szívemből való… Zelk Zoltán, a szatmári fiú, végzetesen költőnek született, miképpen rigónak a rigó. A dalt, a költészet legősibb s hitem szerint a jövőben is rombolhatatlan műfaját műveli vérbeli dalosként.” Néhány évvel később – újabb könyve megjelenése alkalmából – az Élet és Irodalom-ban ír rövid jegyzetet róla: „Jó érzés találkozni verseivel – az emberrel is, mert ahol ő van, ott megreped az unalom hirtelen… Elevensége nem más, mint örökös megújulás, emberileg, költőileg s meglepően.”

A barátság az emberi élet kultikus rétegét gazdagító érték – vallja. Megvan a szertartása, „liturgiája”. Kész versét szokta letisztázni, ha valakit meg akar ajándékozni. A barátság érték a halálon túl is, kisugárzik a környezetre. Ilyen kapcsolat fűzi Tamási Áronhoz, s Tamási Áron által becsüli édesöccsét, Gáspárt Farkaslakáról. Előbb azt idézzük, amit Gáspárról mond, amikor annak bátyjáról írott könyve, a Vadon nőtt gyöngyvirág eljut kezéhez Erdélyből: „Gáspár alakját idézem, a kicsi és inas fekete embert, ahogy vendégeskedik Áron budai lakásán. Egyszerű székely ünneplőben, ül teljes derékszögben a széken, keze a térdén. De ez a kép nem a feszélyezettségre vall, hanem a tisztességtudás kifejezése, és úgy takaros, hogy gesztusban meggondolt, szóban takarékos. Ilyen ember írta a könyvet. A Múzsánál is vendég. Irkája felett a tisztaság, a formásság igénye hatja át: hiszen ír. Ahogy Áron is csak tiszta fehér ingben tudta megfogni a tollat.” Az utolsó mondat már átvezet a Tamási Áronhoz fűződő kapcsolat bemutatásához. Most azt idézzük, amit akkor ír, amikor Sütő Andrással találkozik először Budapesten az 1971-es könyvhéten. Tamási Áron ekkor már öt éve halott. „Pohár mellett kölcsönösen megjegyeztük, úgy tűnik, régóta ismerjük egymást. És: nem vagyok-e véletlenül közülük való, mert látnak olyan jegyet is rajtam. Zöld selyem nyakkendőmre mutattam félszegen, mert ezt Tamási Áron viselte egykor. És elmondtam, ha poharamban igazi bor van, a selyem-nyelv csücske is kap néhány csöppöt: tessék, Áronka! Jegyes vagyok, igen.”

A képzőművészek közül főként nemzedéktársait ismeri jól. Azok közül, akikkel valaha együtt járt a főiskolára, többükkel, a szobrász Vigh Tamással, a festő Molnár Józseffel és Kajári Gyulával a kapcsolatot később is ápolja: katalógusszöveget ír, kiállításuk megnyitását vállalja. Molnár Józsefről mondja: „Tépelődésének tanúja voltam már a főiskolai években mint azonos indítású növendék. Már akkor tiszteltem állhatatosságát a jóban s komoly tűnődéseit. Szekrénye: a katonaládája, benne mindig rend volt. A kisebb ládikó, ahol pihentek a festőszerek, ragyogásával vallotta, hogy a fiatalember e különös tisztasággal is a mesterségnek áldoz. Szelíd puritánsága elrekesztette a zajongóktól, a csendes meditáló magány inkább volt kedvére való.” Kajári Gyula kiállításának megnyitóját 1968-ban, Veszprémben – a költő távollétében – Csohány Kálmán olvassa fel. Ez volt a Veszprém megyei, ősi születésű grafikusművész első önálló kiállítása szülőföldjén. „Csodálatos akaratot látunk itt megnyilvánulni – írja Nagy László –, a mélységből feltörő erőt, ami végül is igazi művésszé avat egy embert.” A közös pátria, a hasonló életpálya okán joggal érzi rokonának a festőt. „Kajári Gyula ezen a tájon született, itt élte ifjúságának legérzékenyebb éveit – sanyarú sorsban, mostohaságban.” Saját vallomásaként is leírhatta a költő: „A megbántott fiú nem akart sértődötten távolmaradni, de a szellem értékeivel visszatérni – fizetni a kőért kenyérrel. Nemes emberi gesztus ez, de nem is tehet másképpen az ember, akit magasrendű cél vezérel.”

A nála fiatalabb művészek közül – bár negyven után hat-hét év már nem nagy idő – a legmélyebb barátság Kondor Bélával és Orosz Jánossal kapcsolja össze. Orosz János a Barcsay-iskolában tanult, átütő tehetséggel jelentkező, elhivatott, színgazdag művész. Hangja van a mitikus élmények visszaadására s a monumentalitásra. Két évet tölt Olaszországban, később a plasztikával kísérletezik. Mediterrán tengerparti élményeit Nap, homok, tenger címmel összefoglalt festménysorozatban dolgozza föl. Nagy László három alkalommal ír róla: ő nyitja meg első jelentős, az Ernst Múzeumban rendezett 1963-as kiállítását, s ő mond megnyitót 1965-ben a Kulturális Kapcsolatok Intézetében és 1974-ben a Fészek Klubban rendezett kiállításán. Az első alkalommal még némi távolságtartással beszél: „Egy fiatal művész első kiállításának megnyitása volna a feladatom… Nem voltunk barátok, néhány röpke találkozás jelenti ismeretségünket. De gondolom, nem tévedek, ha azt mondom, hogy próbatétel nélkül is bíztunk egymásban.” Másodszorra már a „kortárs örömét” osztja meg: „Nem szeretnék itt a dicsekvő látnok szerepében tetszelegni, hanem kifejezni akarom a barát és a kortárs örömét e magasabb szintű új művek láttán – s hirdetni akarom a gondolatot, hogy nem hálátlan dolog az, ha még hinni is tudunk egymásban.” 1974-ben így ír a festő Nap, homok, tenger című, tízrészes képsorozatáról: „Orosz János új kiállítása a lendület, a meglepetés erejével hat, mint a békés tájszemlélőre a gyorsvonat kirobogása az alagútból… Most örvendezzünk, mert meghódít művészetével, s lakomába hív tengerre emelt asztalához, ahol aranytál a nap, és kitálalva a szépség.”

A kortárs festők közül Kondor Béla az, akinek művészetében a saját költészetével legrokonabb törekvéseket fölfedezi. Kondor rajza szerepel a Himnusz minden időben címlapján, Kondor készít nyolc illusztrációt az Arccal a tengernek első kiadásához, Kondor-festmény, a Darázskirály címét kölcsönzi műfordítás-gyűjteményéhez s a festmény reprodukciója díszíti a kötet borítóját. Két eltérő kifejezési nyelvben ugyanazok a gondok, a világ nagy emberi kérdései foglalkoztatják a két alkotót: az emberi lét erkölcsi minősége, morális tartalma és jövőnk, az emberiség történelmének alakulása. A szenvedély, a haragos aggódás, a kifejezés tisztaságára és pontosságára való törekvés egymás társává teszi őket. Kevés olyan kortárs festőt és költőt ismer a magyar művészettörténet, akit a belső, lelki rokonság, az azonos erkölcsi tartás ennyire összefűz. Talán József Attila és Derkovits, Radnóti és Ámos Imre belső „megfelelése” emlékeztet arra a párhuzamra, ami Nagy László és Kondor Béla művészete között föllelhető. S talán Pilinszky és Kondor „megfeleléseinek” vizsgálata járna még gazdag haszonnal… Nagy László az 1965 és 1975 közötti tíz évben öt alkalommal szól Kondor Béláról. Először a festő Ernst múzeumbeli kiállítása alkalmából ír rövid jegyzetet. Majd három versét mutatja be az Élet és Irodalom-ban. 1972-ben a halott festőt siratja el. Két év múlva az életmű-kiállítás előtt tiszteleg. Végül ő vezeti be a festő tiszteletére rendezett, a mestereket, barátokat, kortársakat megszólaltató emlékműsort.

Kondor tragikusan fiatalon, mindössze negyvenkét éves korában halt meg. Ennek ellenére maradandó és mennyiségileg is monumentális életművet hagyott hátra. Szinte önpusztító módon rengeteget dolgozott. Sokrétű tehetség, nemcsak a grafikában, de a festészetben is új iskolát teremtett. Halálakor írja Nagy László: „Barátom igazi halálraszánt volt, kivételesen nagyra nőtt magányú. Fájt a szíve, és nem akart meggyógyulni. Csak nőtt s nőtt a szíve, akkorára, mint két férfi-ököl. Nem akart meggyógyulni, már nem tartotta érdemesnek. »Negyvenkét éves vagyok, de kilencvenet éltem, tehát túl sokáig éltem!« Ezt arcomba mondta világosan és nyugodtan. Nemsokára egy cicás könyvet olvasva rájött az álom, és csukott szemmel meghalt. Megharcolta, megérdemelte a szelíd halált. De a lábfejét, mintha az átszögezést várná: egymásra rakta, idézve a szimbólumot, a Szent Alakot, akit embernek annyiszor megfestett fölfeszítve.” Életében bőven kijutott neki a harc, a szenvedés, a meg nem értés, a mellőzés. Ritkán kapott képességéhez mért feladatot és igazi elismerést. Egységes, átütő erejű, páratlanul gazdag életművet hozott létre. Képeiből emberféltő humanizmus, erkölcsi tartás, szimbólumteremtő erő, nagy mesterségbeli tudás sugárzik. „A fragmentizmussal szemben arcvonal ez a mű – összegzi jelentőségét a költő a hagyatékból rendezett kiállítás alkalmával –, föllelhető benne az álmodott grünewaldi egység. Művészetének rendszere van, szimbólumok, tömény jelek hordozzák eszméit, itt az ellentétek végletes feszültségek, de néha egyetlen pólus is átfordul önmaga kontrájába. A teremtett világ, ami sokfajta grafikájában, festészetében öntörvényűen él, annyira új, hogy csaknem teljesen elüt a magyar hagyománytól. Ahogy Szinyei Majális-a idegen a korábbi festészetnek. Mégis, az igazi hagyomány így születik.”

A hatvanas évek második felében az író- és művészbarátok valóságos tábora alakul ki körülötte. Czine Mihállyal, Kiss Ferenccel, Csoóri Sándorral irodalmi esteken, rendhagyó irodalomórákon szerepel, Csoóri szép esszét ír A Zöld Angyal-ról. Kósa Ferenc filmrendezővel a Dózsa-film készülte közben kerül szorosabb kapcsolatba. Eljár az Élet és Irodalom heti összejöveteleire. A Nimród étteremben törzsvendéggé avatják. Ahogy népszerűsége nő, híre fényesedik, úgy keresik föl egyre többen a fiatal írók, pályakezdő költők közül. Lakásában egész polcot töltenek meg a postán küldött verskéziratok. Amennyire bosszantja a léha újmódi modernkedés, a hevenyészett semmitmondás, a szereplési viszketegség, a „sült primitívség”, a fecsegés, a hízelgés, épp annyira szívesen támogatja az érdemes tehetséget, a komoly elhivatottsággal küzdő fiatal költőt, az erkölcsi tartással rendelkező pályatársat. A fiataloknak ezt üzeni: az életismeret, a tapasztalat semmivel sem pótolható. „Aki könyvből akar irodalmat csinálni, olyan, mint a balga, aki ujját dugva a Dunába, azt hiszi: fürdik.” A fiatal tehetségnek lehetőséget kell biztosítani a képességei, elhivatottsága bizonyítására. Kilenc fiatal költő közös bemutatkozását, az Elérhetetlen föld című antológiát előszóval nyomatékosítja: „Fiatal tehetségek ha fölrepülni rajban akarnak, az néha törvényszerű pillanata az irodalomnak. Az ilyen vállalkozás, túl azon, hogy létérdekek szövetsége, új szemlélet, újfajta költői értékek fölmutatása kell hogy legyen.” Amikor az előszót írja, talán nem gondolja, hogy a kötet csak több évi huzavona után jelenik meg. Nagy László többnyire az el nem ismert értékek mellé áll, s olyan ügyeket támogat, amelyek jelentkezésükkor nem népszerűek, ám az idő ítéletét igazolja. „A legfontosabb, és amiben mindnyájan megegyeznek, a következő: hűek a magyar költészethez, a folytonosságot folytatni akarják. Kötődnek az empirikus igazságokhoz jobban, mint az előttük járó néhány nemzedék általában. Leszámolnak az álszocialista önteltséggel, nemzeti gőggel, kergeséggel, de átgondolva a szerencsétlen múltat, szentenciákat mondanak a jelenre is.” Az antológia költői, akiket az irodalmi köztudat később „kilencek” néven emleget: Győri László, Kiss Benedek, Koncz József, Kovács István, Mezey Katalin, Molnár Imre (később Péntek Imre néven ír), Oláh János, Rózsa Endre, Utassy József. Azóta költészetük kibontakozott: csaknem valamennyien beváltották Nagy László hozzájuk fűzött hitét.

A művészi elhivatottság nemcsak akkor meggyőző számára, ha rajban jelentkezik. A magányos utat járó, jóformán ismeretlen költőt is szívesen támogatja, ha meggyőződött tehetségéről, művészi erejéről, komolyságáról, bátorságáról. Marsall László verseit a Kossuth Klubban mutatja be, amikor azok kötetben még nem jelentek meg. „Tehetsége vitathatatlan, mesterségét érti kitűnően… Otthonkereső költészet az övé. Hát milyen jogon ítélheti el s lökheti félre bárki is az otthont kereső verseit?… Ideje már, hogy megkapja méltó helyét a magyar költészetben.” Kiss Anna verseinek a Költők egymás közt antológiában kíván jó utat: „Mégis, közelebbről, milyen ez a költészet? Halk szavú, de a szavak mögötti távolban hatalmas a zengés, ezt csak a lélek hallja. Lassú és világos folyóvíz, de vonszol mélyében olyan gondot, amire csak a különleges erő képes.” Szervác József versei elé az Élet és Irodalom-ban ír ajánló sorokat: „Bizalmam jeléül írom ezt a bevezetőt. Nem szeretném, ha cégérnek néznék. Cégérezni valaki költészetét olyan fura üzletelés, amely a költő vérére megy, különösen ha fiatal… A legjobb hamuban sült pogácsa: a bizalom.”

Költői jelenléte, szavának súlya egyre nagyobb a kortárs irodalomban. 1965-ben Katona Éva készít vele terjedelmes interjút az Élet és Irodalom-ban. 1968-ban a strugai költői fesztiválon elnyeri a nemzetközi zsűri aranykoszorúját. S a következő évben ő mondja a strugai költői estek megnyitó beszédét a messziről idesereglett számos költő és „a vers iránt érdeklődők sokadalma” előtt. A Magyar Rádió és Televízió 1970. évi költészetnapi műsorának megnyitójaként szavai hangzanak el.

Ezek a prózai szövegek is a költő megnyilatkozásai. A poézisét átható puritán szigorúság és eleven megjelenítő erő jellemzi prózai írásait is. A tömör, gyémántkeménységű mondatok, a szemléletesség, az érvelő igazság a líra magasába emeli a műhelyéből kikerülő kiállítás-megnyitókat, az irodalmi estek bevezetőit, költészetmagyarázatokat. A metafora plasztikussága, a meggyőző érvelés, az ismétlés és a gondolatpárhuzam, a keretes szerkezet szinte prózaverssé teszi a húszsornyi szöveget, amelyet 1970-ben a költészet napjára ír. A megnyitó bevezető és befejező sorait idézzük: „Ha elképzelek egy félszárnyú madarat, hirtelen átgondolom a tragédiát is: nem teljesítheti küldetését, amit a természet oly gyönyörű szigorral oltott belé. Ha elképzelem a költészetet közönség nélkül, hasonló a tragédia. A legnagyszerűbb vers is, ha nincs közönsége, csupán félszárnyú madár: nem teljesítheti küldetését… Félszárnyú madár a költészet, ha nincs közönsége. Ezt alázattal mondom, de kihívó meggyőződéssel állítom, hogy költészet nélkül nem jut el az ember az eszményi jövőbe, amiről nemcsak a költők álmodoznak. Költészet nélkül csak félszárnyú lenne az emberiség.”

A Himnusz minden időben, az Arccal a tengernek, valamint a műfordításkötetek megjelenése után megváltozik a kritika magatartása költészetével szemben. A korábbi fenntartások, aggodalmak, bezárkózást és eszmei bizonytalanságot emlegető vélemények elmaradnak, s átadják a helyet a teljes és fenntartás nélküli elismerésnek. Megnő költészete misszionáriusainak a száma, a róla szóló írások kezdik kifaragni szobrát a jövő számára. Lírája – vallja egyöntetűen a kritika – a magyar költészet korszakos jelentőségű, új látást, új hangot, új versbeszédet meghonosító teljesítménye. A kritikai magatartás változását az arányok, a puszta bibliográfiai adatok is tükrözik. Míg korábbi köteteiről általában öt-hat-hét írás jelenik meg, a Himnusz minden időben-ről tizenkét kritika olvasható. Elkészül Illés Lajos nagyobb lélegzetű, a teljes pályaképvázlatot megkísérlő dolgozata. S amikor napvilágot lát gyűjteményes kötete, az Arccal a tengernek, sorozatban jelennek meg az összegző, áttekintő-értékelő terjedelmes tanulmányok, pályaképek. Ekkor ír elmélyült elemzést Nagy László költészetéről Bata Imre, Bori Imre, Fülöp László, Tamás Attila. Megszületnek az első önálló verselemzések. Továbbá 1966–67-ben jelenik meg Csoóri Sándor, Lukácsy Sándor, Pomogáts Béla – más-más megközelítési metódust követő, de Nagy László költészetét egyaránt nagyra értékelő – írása. Lukácsyt idézzük. Ő nem neofita Nagy László-tisztelő, s azok közé a zsurnálkritikusok közé sem tartozik, akik ugyanazokat a felsőfokú, himnikus jelzőket, kritikai sablonokat írják le, bárkiről legyen szó. Emlékezzünk vissza: Lukácsy 1947-ben először közölte a költő verseit a Valóság-ban, a következő évben ő emelte ki Nagy László verseit a korszak magyar líráját áttekintő Seregszemle című tanulmányában, 1956-ban ő méltatta A vasárnap gyönyöré-t a magyar költészet új jelenségeit számba vevő írásában, most pedig a terebélyesedő Nagy László-irodalmat nem újabb tanulmánnyal gyarapítja, hanem imponáló szerénységgel a Kritika 1966. évi januári számában megjelent jegyzete fölé ezt írja: „Aforizmák Nagy László költészetéről.” Írását teljes terjedelemben idézzük:

„Ma már csak a klasszikusok rangfokával mérhető.

Minden verse tömör, mint Berzsenyi monolit-strófái; képeiben Vörösmarty elzúgó végtelensége; ritmusának lépte szilaj, mint a balladák patakjáé. De ezek csak hasonlatok. Hatást ha elfogadott is egykor, mindenekelőtt József Attiláét, verseiben az már rég sajátjává lényegült.

Nagyon modern költő. Nem provokáló vagy kacér szándék teszi azzá; lényege szerint modern, más nem is tudna lenni.

Ars poeticája Bartóké: »Se álerkölcs, se álművészet.« Szigorú, mint a kés; tiszta mint a tűzből kikerült harangérc. Ezért népszerűtlen.

Metaforái távoli elemeket kapcsolnak össze: lomb és lavina, barka és harisnyakötő, boxer és nap, »a pacsirták: isten jojói« – mégis megáll mind, Newton törvénye erejével.

Hatványozó költészet, fölfokozott világ. »Aranyharsonák szavára érik a te méhed gyümölcse« – »alkonyatkor öldöklő angyalok táncolnak a tűzfalon« – »kettőnkből rakott máglya, szerelem« – »cián és arzén dühével világolsz«: minden szónak tízezer voltos töltése van. S micsoda akkumulátor, mely táplálni bírja!

Két sora mindent megfejt: »Nem! Nem változom kővé, kő-emberek…« – »szívem: a fényből kitéphetetlen levél«.”

A szerkesztőmunka, a zaklatott élet, a különféle meghívások, kötelezettségvállalások, a kis lakás, a növekvő gyermek rákényszerítik, hogy éjszaka dolgozzék saját művein és a versfordításokon. Sokat dohányzik, a gyomrára panaszkodik. Szereti a természetet, szeretne vidékre menni, ahol természetesebb és gyakorlatibb életet élhetne. A természet „kell a városi embernek is – mondja egy interjúban. – Úgy látom, még a gépszerelmes emberek is szeretnek kimenni. Igényli ezt az ember szervezete, idegzete. Nagy veszély a szennyeződés.”

A hatvanas évek második felében új lakásba költözik, Budán, a harmadik kerületben, az Árpád fejedelem útján. Bérházban, emeleten lakik, de az erkélyről a Dunára lát. „Fehér hajót láttam, újjászületésem jele volt az első reggelen, mikor a Dunára nyitottam szememet. Kikönyökölve a lélek éjjeléből, rágyújtottam, s néztem a Dunát. Nem halálos az ágy, ahol fekszel, mondta a Duna. A felhők is ágyamat említették, értem fakadtak szóra. Meggyógyulok, megváltozom, szigorúan dolgozhatok, jóra fordul minden. Jóra fordult. Azóta persze dörmögtem itt ínséges medvemagányban, szilánkra-tört csontomon ülve néztem a jégtáblás Dunát. És körmöm nyoma ott a falon, még átlátszik az új meszelésen. Laktam már sok éktelen és büdös helyen. Ez az igen sokadik szeretne értük megvigasztalni.”

A lakás két szobából áll, a költő dolgozószobájából, valamint felesége szobájából. A harmadik, legkisebb szobában, ami valójában nem is szoba, hanem félszoba, a képzőművészeti gimnáziumba, majd az Iparművészeti Főiskolára járó fiú lakik. Bertha Bulcsu így írja le a költő dolgozószobáját: „Nagy László lakása tele van jelképekkel. Az ablak előtt egy zabla lóg, valaha kedvenc csődöre viselte, szenvedte, a könyvespolc szélén festett fatáblák sorakoznak. Egyiken zöld ló, a másikon piros ló zöld réten, a harmadikon aranymezőben szeretkező lófejek találkoznak, a negyediken kitörő, szilaj ló s a lovászok láthatók, akik megfékezik. Az ágyon színes subaszőnyeg, kecskeszőrből vagy birkagyapjúból sodorva. Nyers népi munka, érezhető, hogy valahol a Balkánon készült. Az egyik szekrényen köcsögduda áll, odább egy másik köcsögben virágok. De a modern világ jelképei is fellelhetők a szobában. Az ablak előtt modern íróasztal áll, az asztal felett egy házilag konstruált lámpa függ, melyet csúszó ólomgolyókkal lehet szabályozni. A szoba két oldalát könyvespolcok borítják. Az egyik könyvespolc peremén piros telefon nyugszik. A földön egy villany-hősugárzó áll, és átforrósítja a levegőt. Az ajtó közelében egy szabálytalan alakú asztal látható, százéves fa törzséből készült, a fa naturális keresztmetszete maga az asztallap. Valami azonban hiányzik Nagy László dolgozószobájából: a szék. Pontosabban a székek. Az egész szobában egyetlen szék található, az is az íróasztal előtt áll. Ez, azt hiszem, figyelmeztetés.”

A festmények a költő művei, a tárgyak gyerekkorára emlékeztetik. Nem műgyűjtő. A bölcsőhely tárgyi emlékei jönnek utána a városba. „Műgyűjtésre nincs ingerem. Ereklyém is csak néhány.” Amikor a szülőház lakhatatlanná válik, és az istálló, a pajta összedől, elhoz néhány emléket. Ekkor kerül a rozsdás zabla az ablak elé, az aranykoszorú, a kitüntetések pedig kuksolnak a szekrény fenekén, hallgatnak örök sötétben. „Csak ezt a vakrozsdás mén-zablát szemlélhetem hajnaltól sötétedésig – mondja Kecskemétről érkező látogatójának, Varga Mihálynak. – Ablakom kilincsén függ és tajték a háttere, ha a Dunára nézek.”

A lakás többi tárgyához is személyes emlékek fűzik. Bútorairól írja: „erősek, nem nyikorognak. Némelyiknek a fájához is közöm van. Feküdtem alattuk, másztam tetejükbe, amíg zöldellni tudtak. Ez a karszék otthon görbén nőtt vadcseresznye, ez a könyvespolc hazai diófa. Erre a tölgyasztalra bátran könyökölök, ha nézem a Dunát.” A parányi konyha egyik sarkában gyalupad áll. Az alagsorban műhelye van. A kézműves szerszámokat gyakran kezébe veszi. Esztergán dolgozik. A lakásban saját készítésű tárgyakra esik pillantása: az asztal fölötti lámpát például maga szerkesztette.

A dolgozószobából a társalgóba üvegajtó nyílik, az ajtó előtt feketével csíkozott nehéz bíborfüggöny lóg. A szoba egyben Szécsi Margit „menedéke” is. A beépített szekrény ajtaján ikonok, Szent György és Szent Demeter lovas képe, Nagy László művei. Fogadjuk el továbbra is Bertha Bulcsu kalauzolását. „Az ablakra függesztett írópolc, a két üveglap között felhalmozott kagylók, kavicsok, a Szigligeten talált kis madárfészek jól jelzik, hogy itt is egyéni, jól körülhatárolható világba lépett a látogató. Az egyik falat teljes magasságban és hosszában nehéz, sötétpiros függöny takarja. Ha az ember a sarokban leül a nyers asztal mellé, s megpillantja az üvegajtóra s a beépített szekrény ajtajára festett mozaikokat, freskókat, bizantikus hangulat keríti hatalmába. A beépített szekrény két felső ajtaján lovasok nyargalnak valahová, a két alsó, nagyobb szekrényajtón két angyal látható, az egyiken Mihály arkangyal Nagy Laci képében, a másikon Gábriel arkangyal Nagy András képében. Mihály arkangyalt Nagy Laci festette, Gábrielt pedig fia, András…”

Szécsi Margit első két kötete, a Március és a Páva a tűzfalon után – a hatvanas években – két újabb verseskönyve jelenik meg, A trombitákat összesöprik (1965) és A nagy virágvágó gép (1969). E köteteket Nagy László rajzai díszítik. A hetvenes években további négy könyve lát napvilágot (A Madaras Mérleg, Szent Buborék, Birodalom, Mit viszel folyó), ezeknek védőborító- és kötéstervét Nagy András készíti. Szécsi Margit jelentős, neves, erőteljes, egyéni hangú költővé érik, eredményesen megküzd az önálló költői szemlélet megtalálásáért, kiműveléséért. „Házasságtok jelent egyben valamilyen műhelyt, alkotói közösséget is?” – kérdezi Bertha Bulcsu a költőtől. Nagy László válasza: „Műhelynek nem lehet nevezni, ugyan beszélgetünk irodalomról, főleg versekről. És meg is mutatjuk egymásnak az elkészült írást. Főleg egymásnak, de ennek különösebb jelentősége nincs. Mintha a barátjának mutatná az ember a versét. Azt hiszem, hogy ideálisnak nevezhető ilyen értelemben ez az együttélés. Nem vagyunk féltékenyek egymás esetleges sikereire.” Feleségének ajánlja az 1963-ban írt Forró szél imádatá-t. 1968-ban együtt járnak Strugában, amikor Nagy László átveszi a nemzetközi zsűri díját. Kondor Béla halálakor – akit barátai Samunak becéznek – közös, igaz barátot gyászolnak. Ekkor írja Szécsi Margit: „Ó László ránknézett az év / és könnyűnek talált / szívünkbe dobta titkait / A tengert és a halált.” Ugyanabban a kötetben (Szent Buborék), amelyben e sorok olvashatók, találjuk Szécsi Margit Levél N. L.-nak című versét:

1971-ben a Szépirodalmi Könyvkiadó exkluzív, bibliofil igényű sorozatában, a Mikrokozmosz füzetekben, Kondor Béla rézkarcával megjelenik Nagy László új műve, az Ég és föld című oratórium. „Az elhagyott udvarok emlékére” ajánlott, az Atya és Fiúk dialógusából álló mű valójában a „hosszú költemények”-kel mutat rokonságot, s a hatvanas évek közepén írt versszimfóniák központi gondolatát fejleszti tovább. A személyes veszteség, apja halála, akit 1969-ben tesznek a felsőiszkázi temető földjébe, éppúgy beleszövődik a mű megalkotásába, mint a Cantata profana ősi gondolata, az apjuktól elszakadó, szarvassá változó kilenc szép szál fiú története, kiknek „a szájuk többé / nem iszik pohárból, / csak tiszta forrásból”. Az oratórium dialógusaiban két igazság, a tegnap és a ma, a körülhatárolható világ és a mindenség, „ég és föld” konfrontációja szólal meg. A mű belső feszültségét, mély érzelmi tartalmát az adja, hogy nem kisebb szenvedéllyel hirdeti az Atya keserű könnyeit, mint a Fiúk fájdalmas reményét. Ha a költő a racionális érvek alapján a Fiúknak ad is igazat, érzelmileg és morálisan az Atya mellett áll.

Egyetlen rövid részlet a műből:

1972-ben újból kiadják 1944 és 1965 között írt verseinek gyűjteményét, az Arccal a tengernek című könyvét. Ugyanennek az évnek a novemberében mondja egy interjúban: „Sokáig szeretnék élni és dolgozni, mert megítélésem szerint alig csináltam valamit, és mindet a jövőben akarom helyrehozni. Az is igaz, hogy az ember minden versével egy lépést tesz a halálhoz.”

Mi tudjuk már, amit ő akkor nem: két új verseskötete fog megjelenni, de a másodikat már nem éri meg.

Öt év van vissza életéből.

„Jönnek a harangok értem”

A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején sorozatos csapások érik: családi bajok és baráti veszteségek, meghalnak idősebb művész- és írótársai, és nemzedékéből is számos barátját gyászolja. 1963-ban anyai nagyanyja, a „jó nagymama” elvesztése nyitja meg a fájdalmas sort. 1969-ben nyolcvanéves apját temeti a felsőiszkázi földbe. 1966-ban meghal Tamási Áron, a következő évben Kassák Lajos és Ferenczy Béni: Tamásitól is (Búcsú Tamási Árontól), Ferenczytől is (Végakarata: tűz) versben búcsúzik. 70-ben meghal Veres Péter, akit 1946-ban együtt látott feleségével, Julcsával az Országház kapujában, és aki miniszter korában autót küldött a kollégista diákért. Öt év múlva Németh László távozik. Nemzedéktársai is megritkulnak: kidől Váci Mihály és Simon István, meghal Erzsike, Juhász Ferenc felesége és Kamondy László. 72-ben Kondor Bélát, egy év múlva B. Nagy Lászlót temeti. Közülük nem egy önként lépi át az árnyékvilág határát. „Sok haláltól tömődött a föld… – írja 1974 szeptemberében. – 63-ban meghalt rákban a szép és jó nyárádi nagyanyánk, matriárkánk. 69-ben apám halt meg nyolcvanadik évében úgy, hogy nem bocsátott meg a világnak. Meghalt közben Tamási Áron, akinek magas szemöldöke alatt sokszor ültünk (Juhász, Csernus, Kondor meg én) a Trombitásban, a Kis Royalban. Meghalt Ferenczy Béni, aki mindig biztatott csendes mosolyával. Váratlanul Veres Péter, aki mindig figyelt rám. Kassák, aki konokságban egy volt apámmal. Hirtelen s korán Kamondy s B. Nagy László, akiknek fájó idegét hiába simogattam. Eltűnt egy tünemény, Erzsike (Juhászné), aki ifjúságunk kedvence volt. Elszállt mellőlem egy arkangyal, Kondor Béla. Szárnya szelével megütötte úgy a szívem, hogy ma is inog. Margitka karácsonykor előveszi a szájmuzsikát, amit földijétől, a lőrinci szárnyasfiútól kapott a halál előtt. S könnyezve fújja, hogy: Mennyből az angyal… Én pedig karácsonyi szivarra gyújtok s eltűnődöm.”

Gyermekkora óta tudja, mi a halálélmény, a halálfélelem, s nem röstelli megvallani felnőtt fejjel: „A haláltól mindig féltem…” Másutt: „Ahogy öregszem, egyre többet gondolok a halálra. Mindennap szinte. Különösebben nem szenvedek tőle, de rossz.” A halált a létezés, az élet részének, az elmúlást a törvény, a rend beteljesülésének tekinti. A halál kikerülhetetlen tény, de nem az értékek végső pusztulása. A fájdalom, a veszteség belülről emészti. Érzéseit, felindultságát ritkán mutatja ki. „Nem sírtam apám halálhírére sem, nehezemre esett pedig, lementem a műhelyembe, dolgoztam. Viszont barátom, Kondor Béla halálakor nagyon zokogtam, hasra fekve.” Apja elvesztését, a friss fájdalmat megrendítő őszinteségű versekben (A sasorrú temetése, Madárijesztő), néhány év múlva majd drámai oratóriumban, az Ég és föld-ben gyászolja meg. A Kondor Bélától közvetlenül a halál után búcsúzó írásában végighullámzanak érzései. Látja a sorozatos veszteséget, s Kondor sorsába a maga életét is beleérzi. „A halálraszántak magányosak – kezdi a búcsúztatást. – Gyalázat volna gyanúsítani őket, hogy összeesküsznek. Pedig ez a látszat. Mintha összesúgnának szélben, ködben, esőben: ma én, holnap te. Mert már annyi hamu-gyümölcse van a teremtésnek a közeli körökből is.” Majd úrrá lesz megindultságán, hangja megkeményedik, s a korai halál miatt számonkérővé válik: „Már túl vagyok a síráson: túl az önsajnálaton. Megszigorodva, mint a tél, ítéletet kellene fogalmaznom barátomért, korai haláláért.” Az ítélet, a vád visszahull az élőkre, a gyászolókra. A búcsút Vörösmarty képzeletéhez méltó képpel, a holnapra, a továbbélő értékre, a halálon túl is érvényes műre történő hivatkozással fejezi be: „Egy ritka csillag halála kényszerít gyászba. Ilyen nagy kométán ez a kancsal Európa is ámulhatna. Barátom bizonyára tiltakozna e szavak miatt. De barátaim, most együtt vagyunk a gyászban, most mirólunk is szó van. Ez a törhetetlen művész, ez a szeplőtlen tisztességű nehogy elforduljon tőlünk utálkozva. Legyünk hűek az eszményhez, amit ő túl a halálon is szolgál. Ő csak erre kényes. A gyászolást fölöslegesnek tartja. Valahol talán mosolyog, szólván: »Nem pusztulás a halál.«”

A magánemberi veszteségekhez a kinti világ súlyosbodó gondjai társulnak: az elidegenedés, a környezet szennyeződése, a fegyverkezési verseny, a népmilliók éhezése. A hírek, amelyek az átlagos újságolvasó és tévénéző tudatáról már leperegnek, benne fészket raknak. Nem a televízió képernyőjéről (nincs is neki, nem akar rabja lenni…), annál sokkal érzékenyebb idegvégződésekkel érzékeli az emberi agresszivitás pusztításait. Kételyek gyötrik a holnap miatt, csalódottság, az úttévesztés félelme él benne. A sztereotip kérdésre – „Hiszel az emberiség haladásában, abban, hogy jobb lesz az ember?” – nincsen ugyanilyen sztereotip, kész és optimista válasza. Szorongással, aggódással van teli az emberért, az emberiség holnapjáért: „Nem hiszek benne, hogy az emberiség jobb lesz. Az emberiség halad ugyan, ezt a civilizáció bizonyítja. A civilizáció eszközeivel sok minden régi bajt lehet javítani, de lehet, hogy most a történelemnek olyan állapotát éljük, hogy az ember nem tud vigasztaló jövőt látni. Abban hiszek, hogy lehet jobbítani az embereket. Állati sorból kiemelni, és ésszel, pedagógiával belátásra bírni még nagyobb tömegeket is lehet. De az milyen emberiség, ami eltűri ezeket az embertelenségeket a világban?” S ha nem sorolja is föl külön-külön őket, jól tudjuk, mire gondol: népirtás, nemzeti és faji diszkrimináció, fegyverkezési hajsza, helyi háborúk, éhínség, munkanélküliség, az elemi emberi jogok hiánya…

A szomorúság és az aggodalom, a megcsalatottság és a komor számvetés költészetét is átszövi. Halálfélelme és az egyetemes emberi gond, amelyről az interjúban szólt, egyik versében eképpen fogalmazódik meg:

A költő erőteljes személyisége véglegesre szigorodik. Amikor 1973 szilveszterén az újságíró száján kicsúszik az obligát megjegyzés – „Új év – új fogadalmak…” – hevesen tiltakozik: „A megváltozás: hűtlenség. Nem megváltozni kell, hanem megújulni, az ifjúkorban vállalt ideákhoz csak így maradhat hű az ember…” Megragadó személyiség: zárkózott, lassan oldódó, de akit közel enged magához, nem tud szabadulni elbűvölő hatása alól. Ezt mondják róla tartós barátai, s azok is, akik csak rövid időre, például egy-egy szigligeti tartózkodás alkalmával az írói alkotóházban találkozhattak vele. Nem törődik a látszattal, mások róla való véleményével. Természetes, emberi, póz nélküli – Juhász Ferenc szavaival: – „sziklatömbszerűen nyugalmas”. Keveset ad arra, hogy versein túl milyennek látják. Nem szervez tábort, nem toboroz híveket, tisztelőket, nem ismeri a hízelgést, a „riszálást”, nem vállal „vezéri” szerepet. Nagy László mindenféle, a személyéhez és „zászlótartói” mivoltához fűződő „elvárásoktól” elhatárolja magát, s finoman, a maga módján, de határozottan jelzi, hogy nem hajlandó a személyével kapcsolatos nem pusztán irodalmi kombinációk eszközévé és engedelmes médiumává lenni. Azt akarja, hogy versei maguk szerezzenek érvényt maguknak. Nagy László és Juhász Ferenc későbbi eltávolodásának is különféle okai lehettek (leginkább a kialakított, eltérő verseszmény követése), de semmiképpen sem a rivalizálás, vagy Nagy László részéről valamiféle irodalmi „vezéri”, organizátori szerepre való törekvés.

Gondolatait élőszóban belső küzdelem árán, lassan, töprengve fogalmazza meg. Nem szereti az interjút. „Nem lehet ezt megszokni. Az ember ilyen esetben nem mindig azt mondja, amit szeretne. Jobb az írás” – vallja. Ha mégis interjút ad, hallgatag és fegyelmezett, nem akar látványos szóbűvésznek, csillogó stilisztának látszani. Az emléket, a gondolatot, ami végleges formára csiszolódott benne, kétszer-háromszor is ugyanazokkal a szavakkal mondja el. Pontosságra, axiomatikus tömörségre törekszik a beszédben. A kérdésre legszívesebben igennel vagy nemmel válaszolna. Vagy ha ennél bővebben, akkor tőmondatokkal, egyszerű közléssel, a kérdés állító formájú megismétlésével. Bertha Bulcsu interjújában az első kérdésre – „Úgy hallom, a napokban befejeztél egy újabb verseskötetet” – tárgyilagos pontossággal szólal meg: „Igen… Kérlek szépen, ebben hatvanhat vers van, tehát kisebb méretű versek, és benne van az Ég és föld, ez az oratórium.” Kormos István harmincöt perces tévéinterjújában huszonnyolc kérdés és válasz hangzik el. Varga Mihály ilyennek látja a beszélgető költőt: „Elhallgat, mintha a szavakat keresné, úgy látom, rágja a szája szélét. Másra tereli a szót.”

Alacsony termete, a korai fizikai munkában megedzett teste van. Felsőkarja már a pápai évek után „szörnyen megvaskosult”. Kalapot nem hord, télen sem tűri magán a kesztyűt. Fölkelés után jógázik. „A jógából főleg csak a légzést végzem, de különböző testedzéseket is csinálok, melyek nem a jóga szerintiek.” Felsőteste akár egy birkózóé, „évődő kézfogásaitól – írja egyik pályatársa – rettegni kell”. Legszívesebben fehér ingben vagy kék-fehér csíkos trikóban, sima, ujjatlan bőrzekében jár, derekán kedvenc csődöre fékszárát hordja, zakót, nyakkendőt csak akkor ölt, ha nem kerülheti el az ünnepélyesebb megjelenést. Otthonában a riportert „katonás szabású, vállpántos, kék ingben” fogadja, „farmernadrágját széles sárga derékszíj fogja össze. Arca zárt, szigorú – amilyenek a versei is.”

Arcának karakterét anyjától örökölte. Tekintete, szeme állása, felhúzott, ívelt szemöldöke, arcának csontozata, kissé beszívott ajka anyja arcára emlékeztet. Gyerekkori cipóarca korán elkeskenyül, de még sokáig megőrzi lágy, szinte nőies vonásait. A szobrászok, az érmészek azt mondják, az ember arca ötvenéves kora táján érik meg a véső alá, akkor véglegesül. Nagy László arca is a hetvenes évek elején megkeményedik, vonásai véglegesülnek. Érdemes összehasonlítani az Arccal a tengernek két kiadása előtt látható két fényképet, Kónya Kálmán és Molnár Edit munkáját. Mintha közben nem hat, hanem tizenkét esztendő telt volna el. Az 1966-os fotó még a fiatalember puha vonásait, felhőtlen mosolyát őrzi; a 72-es fényképről kemény ráncokkal redőzött arc, gondokkal árnyékolt tekintet néz ránk. Amíg ott az ifjúság fényei táncolnak a szemben, itt keserű tűz süt ki belőle. Előrefésült csikóhaja ezüstszínűre változott, megőszült, homlokát, szeme sarkát ráncok szövik át. A 72-es fénykép akár illusztrációja lehetne a vallomásos szavaknak: „Kemény idő, de hirtelen elszállt, mintha tükörbe se néztem volna. Valaha hittem, nem fog rajtam az idő. Iszkázi nagyanyám fenyegetése: »Majd megveszekedsz-vénülsz te is!«, csak sükebóka mosolyra gyújtott. Mikor még én is elmondhattam: »Barna hajamnak se híja, se hója.« Híja ha nincs is, hava már sok, a fejem tetején is.” Másutt „repedező Lear-orcáját” emlegeti, mely olyan, „akár egy háborús patrontáska”. Ha fényképezik, legtöbbször cigaretta van a kezében vagy a szájában. Már a Deres majális előtti fényképen (Gink Károly felvétele) az ujjai között tartott cigaretta parazsa fölött néz el tűnődve. Később mind gyakrabban rejti megszokott, talányos mosolyát, a ráncok pókháló finomságú rajzát az elmaradhatatlan cigarettafüst mögé. Bertha Bulcsu ilyennek látja: „Évek óta figyelem az arcát. Tudó és talányos. Néz valamit, lát valamit, amit mi nem látunk. Érti az ősi szellemparancsot és közvetíti hozzánk a lényegét. Lélekőrző…” Majd így folytatja: „Az asztalon egy üveg tihanyi vörös bor áll (Cabernet), az üvegen túl dohányfüst szürkül, a füst mögött Nagy László ül, és talányos arccal a semmibe mered. Néz valamit, lát valamit, amit sem én, sem mások nem láthatnak.” Amikor az interjúkészítés véget ér, becsukja a jegyzetfüzetet, és zsebre teszi a tollat, megint a sugárzásos arcon pihen meg a tekintete: „Az arca mozdulatlan, a szája szögletében még ott van az iménti kérdés. Töredezett, kemény arca, ősz haja hipnotikusan fogva tartja a szemet…” Nino Nikolov tekintete is az arc vésővel árkolt ráncait őrizte meg, de a ráncok mögül földerengő mosolyát is, mely „a bölcs ember kissé kesernyés mosolya, aki többet tud, mint a többiek, s ezért többet is képes megbocsátani nekik”.

Az 1973 őszén megjelent Versben bujdosó az elmúlt hat-nyolc évben írt eredeti műveit, hatvanhat rövidebb verset (hatvanhatot, ha a könyv borítóján olvasható, később Megismerés, nyelv és vers címen közölt vallomását is beleszámítjuk) és az Ég és föld című oratóriumot tartalmazza. A könyvborító Nagy András munkája. A kötet megjelenése előtt nyilatkozza a költő az Új Írás-ban: „megcsúfoltam többször a szerződéses határidőt, mert könyvem kéziratát csak ígérgettem a kiadónak. Jó ideig új verseim kevesen voltak, lassan szaporodtak, mivel mással is foglalkoztam, például fordítással. És még annyi egyébbel, hogy ezek megnevezésre is érdemtelenek, nem illenek a vers közelébe. Volt okom az is, hogy hátha éretlen, immár ciklusban is, ez a könyv. Hát egészítgettem, ahogy tudtam. Idő kellett és erő. Most már késznek nyilvánítom. A címe: Versben bujdosó. Miről szól? Nem ról és nem ről. Az én küzdelmem. Játékom is néha. Jólesne, ha azt hallanám majd felőle, igyekeztem megbecsülni nemcsak magamat, hanem az olvasót is. Olvasó pedig sok van és sokféle. A más-más ízlést ugyan tisztelem, de szolgálni mindenkinek nem tudok. Ha akadnak olyanok, akik elfancsalodnak némely aromától, ezeknek sajnálattal üzenem: bocsánat. Önöknek »nem töltöttem az pohárt«. Bár egyre többet ismerek a költészet rejtelmeiből, aggodalmam is növekszik. Minden új versem az aggodalom legyőzése. Írás közben néha szűziesen fiatal vagyok, ha szenvedek is.”

A címadó költemény a lírai hőst versben bujdosó betyárként jeleníti meg. Az önmegszólító vers pontosan tükrözi jelen létállapotát, életérzését: küzdelmét önmagával és a világgal a kifejezésért, a megszólalásért, az aggodalom legyőzéséért.

A kötet napok alatt elfogy: Nagy László verseinek immár nemcsak elfancsalodó, megrökönyödő olvasói vannak, de egyre népesebb tisztelői is. Joggal írja 1974-ben: „Megérhettem, hogy verseim érvényt szereztek maguknak, bár nem tettem értük semmit, nem szervezkedtem, nem alázkodtam, nem vesztegettem se mást, se magamat.” Nem lett olcsó, nem alkalmazkodott a kritikai és olvasói „elvárásokhoz” ez a költészet, a kritikának kellett hozzá felnőnie, új eszközöket, elemző, megközelítő módszereket, új tipológiai kategóriákat alkalmaznia. Nem jelent meg eddig kötete, amelyet az olvasói és a kritikai érdeklődés ennyire várt s ekkora elismeréssel fogadott volna. Megszólalnak költészete régi ismerői, melléje szegődött tisztelői (Czine Mihály, Kiss Ferenc), állandó kritikusai (Fülöp László, Héra Zoltán, Tamás Attila) és olyanok is, akik most írnak róla először (Domokos Mátyás, Koczkás Sándor, Lengyel Balázs). Látni kell, hogy az elfancsalodó, finnyás ítélkezők mellett mindig voltak kritikusok, akik kiálltak és meggyőzően érveltek költészete érvényessége mellett.

Ezekben az években az egész magyar irodalomban a személyiség egzisztenciális kérdései kerülnek előtérbe: a létezés és az emberi élet minősége, veszélyeztetettsége, valamint az egyetemes emberi gond, az emberi közösség jövője. Ezeket az aggodalmakat a kortárs magyar lírában a legnagyobb erővel, a legszuggesztívebb képekben – ez a kritikai vélekedés summája – Nagy László költészete szólaltatja meg. Domokos Mátyás írja tág ívű, elmélyült tanulmányában: „Erről a létélményről és determinációjáról vall végeredményben minden eddigi kötetnél nagyobb fegyelemmel, homályt oszlató világossággal és elementáris költői erővel a Versben bujdosó.” Majd később: „1953 óta irodalomtörténetileg is kimutatható, de a Versben bujdosó alapján el kell hinnünk a költőnek, hogy létélménye a költői érzékenység kezdetétől bele van ágyazva az »egyetlen bizonyos: az emberi árvaság« tudatának fenyegető atmoszférájába. A lét objektív szomorúságára ez a költő azonban nem rémülettel; haraggal felel, s a »kimondhatatlan« költői kimondására törekszik.”

A kötet verseit öt ciklusban helyezi el. Itt is, akár a korábbi kötetekben, nagyfokú fegyelem, szigorú kompozíciós rend érvényesül. A könyv az hommage-versekkel, a Bartók, Hölderlin, Csokonai, Ady, Lorca, Krúdy, Egry emlékét idéző példaképversekkel kezdődik, majd minden további ciklus egy-egy központi gondolat, verseszme köré kristályosul. Ami szembetűnő, hogy a 68-as keltezésű oratóriumot leszámítva, az elmúlt hat-nyolc évben, A Zöld Angyal óta nem ír úgynevezett „hosszú éneket”. Ugyanakkor kötetben először közöl képverset, a Seb a cédruson-t, valamint itt jelennek meg először nagy számban – az egyetlen korábbi Bartók és a ragadozók-at leszámítva – prózaversei. Az utóbbiak formailag abban térnek el korábbi verseitől, hogy nem rövidebb-hosszabb sorokból állnak, a szemre – persze csak az első pillanatban – prózaként hatnak, a sorok a teljes tükörszélességig futnak. Leginkább a korábbi, már ismert és itt is idézett lírai hangvételű prózai vallomásokkal, önéletrajzi visszaemlékezésekkel mutatnak rokonságot, gyakran azokból fejlődnek ki, mint ahogyan például először az Új Írás-ban megjelent Lakom a Dunánál című, 1971-es önvallomásból az Ereklye című prózavers. Teljes értékű, szuverén lírai alkotások ezek. Az Isten lovai ciklus hat és a Seb a cédruson négy költeményét sorolhatjuk ide. Formájuk szokatlan, leginkább a szabad vershez közelít, de jócskán el is tér attól. Letagadhatatlanul Nagy László műhelyéből kikerült darabok: azonos bennük a lírai hős, a képek Nagy László metaforái, a szenvedély Nagy László duendéje. A sorokon vers-, dallam- és ritmusemlékek hullámzanak át. Az ismétlődés, a tagolás, a kérdések és felkiáltások, a párhuzamok és ellentétek, a vers változó nézőpontja, a különböző hosszúságú mondatok zeneiségre utaló belső ritmust adnak a szövegnek. A prózaversek zenei dallamosságát leginkább a népi éneklés nyelvritmusa, belső zeneisége formálja, s a szövegek muzikalitásának gyökerei az otthon hallott, majd később tudatosan elsajátított, megismert népköltészetig – például az archaikus népi imádságokig – nyúlnak vissza. Ne feledjük, hogy a magyar falusi közbeszéd, a népnyelv eredendően és önmagában is éneklő jellegű. Nagy László stílusának énekszerűsége, zenei diszpozíciója az élőbeszéd és az íráspróza, a beszélt nyelv és a vers – a magyar nyelvben megfigyelhető – szoros közösségén alapszik, s e tekintetben az irodalmi régiségből leginkább Mikes Kelemen prózájával rokon.

A kötet prózaversei közül egyet válasszunk ki némileg tüzetesebb vizsgálatra, a Vértanú arabs kancá-t. A költészetéből – a Kiscsikó-sirató-ból, a Búcsúzik a lovacská-ból és más versekből – már ismert mítoszi lény, létmetafora tér vissza a költeményben. A ló gyerekkorának fontos emléke: lovakat őriz a mezőn, a háború után betöri és kezessé teszi hadiárva méncsikójukat. Költői motívumrendszerében a ló – és szinonimái: mén, kanca, paripa, csődör, csikó – a kihaló falu és a születő új életforma jelképe, a veszélyérzet és az aggodalom legyőzésének a kifejezője, a természetes életforma és a gépekkel benépesített világ ellentétének a szimbóluma. Az új prózavers epikus magja ugyancsak életrajzi emlékkép, s a történet éppúgy a Kiscsikó-sirató-ig nyúlik vissza, mint a Búcsúzik a lovacská-ban. A versmag ugyanaz, amiről a Kiscsikó-sirató-ban beszélt – az elpusztított (ott elásott, itt megégetett) fehér mén fekete csikója is elpusztul, bőrét lehúzzák –, de a prózavers az „ősképtől”, a gyermekkori siratótól és az elmúlt világot búcsúztató versszimfóniától el is tér. Amíg a korai költemény megmarad az egyszeri emlék fölidézésénél, itt a két ló pusztulása a születés és a halál, az anyaság és a bűntudat ősi élményének a kimondására, a költő tragikus életélményének metaforikus megfogalmazására ad alkalmat. A fehér kanca és a fekete csikó pusztulását időben összeköti öccse születésével, anyja vajúdásával. Tavasz van… A fehér kancát részeg kapások verik agyon. Magzatát, az elvetélt kiscsikót apja nyúzza meg. A költeményt szinte az archetípus szintjén megfogalmazott anya- és apaélmény szövi át. A két történés, az állati és az emberi lét képei egymásba úsznak, elemi erővel fonódnak össze: „Az elvetélt kiscsikót apám nyúzza, mintha jövendő öcsémet fejtené a bőrtől.” A hat részre tagolt prózavers egyre fokozódó feszültséggel görgeti a nyers valóság és a látomás képeit: az ötödik egység végén jut el a feszültség legmagasabb fokára, az ellentétek összekapcsolására, a két réteg, a két világ azonosítására. „Nem adott vigaszt se föld, se ég. Az égen is a fölfordult szekeret láttam lángban. Fönt is azt a tejpatakot, ami alul az ibolyalevelet emelgeti, dőlve a boldogtalan anya tőgyéből. S tudtam már: a világ képeiben mi vagyunk, és a mi vétkünk is ott, s nem lehet kitörölni onnan soha.” A költemény egyszerű mondatokkal, tömör közlésekkel, csöndes elnyugvással, a tragikus életérzés katartikus megfogalmazásával ér véget: az emlék elveszti egyediségét, a lírai hős azonosul a teljes léttel, a bűntelenekkel és a bűnösökkel, az áldozattal és a föláldozóval, anyjával és apjával, a részeg kapásokkal, az agyonvert és megnyúzott állatokkal, az egész teremtett világgal. „Némán is megindultunk Isten és a ló nevében. Csilingeltek a fémkarikák, csattok, lépésenként összeütődve. És csillámlottak tiszta ezüstfényt. De mi valamennyien kormosak voltunk, vonultunk vezekelve. És nincs vége, nem lehet vége az útnak: vonulunk az idők végezetéig az éjszakában. Legelől én a viharlámpával, embermagasságú fagyban.”

Az édesanya mondta visszaemlékezésében: „Mesélni szoktam sokat. Meg rajzolni. Mert én tudtam rajzolni, jól rajzoltam is. Aztán, hogy lovat rajzoljak neki. Arrul aztán ő is lerajzolta a lovat, és aztán akkor mindig a lovakat rajzolta… Ezt is örvendte, ezt a rajzolást, festést.”

Tegyük a családi emlékezés mellé a költő szavait, aki az összegyűjtött versek, az Arccal a tengernek második kiadása borítólapján így vall: „Anyám stilizált lovai palatáblámon addig nyargalásztak, míg az én rajzaim is követték őket. Eszmélésem idején elhatároztam, hogy festő leszek… Voltam nyugtalan grafikus- és festőnövendék, majd bölcsészhallgató, három évig népi kollégista.”

A művészetek története nem kevés alkotót ismer, aki két-három múzsa suttogását hallotta a fülében: festett és költő volt, regényt írt és muzsikát szerzett, rajzolt és táncolt, s hozzá még valamelyik tudományággal is kacérkodott: gépet tervezett, csigát és kőzeteket gyűjtött, természettudományos megfigyeléseket végzett. Azt szokták mondani: az uomo universale, a polihisztor a reneszánsz kor, az itáliai és a németalföldi mesterek igénye volt, s ma már idejétmúlt program, ma a művészetekben is a specialisták korát éljük, szakemberekre van szükség. Valóban így volna? Alighanem a tizenötödik–tizenhatodik században is éppoly kevesen valósították meg az egyetemes ember eszményét, mint ahogy ma sem hiányzik a legkiválóbb alkotókból a törekvés a teljesség elérésére, az enciklopédikus műveltség megszerzésére. Nemcsak Leonardót és Michelangelót ismeri a művészettörténet, de Moličre, Goethe, Albert Schweitzer, Cocteau, Kassák Lajos egyetemességigényét is számon tartja.

Nagy László példája még egy alkotáslélektani következtetéssel is kiegészíti, nyomatékosítja, amit a múzsák testvériségéről tudunk. Ha valamely alkotóban többféle művészeti törekvés, kifejezési mód jelentkezik, akkor leggyakrabban nem a költészet és a zene, a festészet és a drámaírás jár együtt, hanem az irodalom és a képzőművészet mutatkozik egymással a leginkább társulékonynak, testvériségre hajlónak. Ha festő tollat vesz a kezébe, csaknem mind érzékenyen, plasztikusan, írói igénnyel fogalmaz (hamarjában és a honi példák közül Rippl-Rónai, Kunffy Lajos, Bernáth Aurél, Borsos Miklós emlékirataira hivatkozhatunk), s ha a költő papírt terít asztalán a rajzoláshoz, általában igényes képi kifejezőerő mutatkozik meg munkájában (az idézhető régebbi példák közül Petőfi és Arany rajzaira, a frissebbek közül Erdélyi József portréira, Weöres illusztrációira, verszáró díszeire gondolhatunk). Csak gyanítjuk, ám a különféle gyermeklélektani, alkotáslélektani kísérletek is azt látszanak bizonyítani, hogy a nyelvi és a képi kifejezés adottságai már az emberi pszichében kapcsolatban állnak egymással, a két képesség a legelemibb szinten kapcsolatban, függő viszonyban van egymással, s a művészetek közötti úgynevezett transzferhatás itt érvényesül leginkább. Egy, a művészeti nevelés hatásrendszerével foglalkozó szakkönyv – Székácsné Vida Mária munkája – írja: „Az újabb kutatások szerint a firkálásnak fontos szerepe van az ábrázolás fejlődésében. Feltételezik, hogy már az olvasástanulásnál sem elhanyagolható.” (Valószínű, hogy a zene és a mozgás között hasonlóan szoros a kapcsolat.)

Emlékezzünk vissza: a gyermekkora óta verselő, de festőnek készülő fiatalember huszonkét éves kora táján dönt végérvényesen az irodalom mellett. Ekkor határozza el, hogy költő lesz. „Hogy a festészethez hűtlen lettem, annak több oka volt, most csak egyet említek – írja. – Éreztem, hogy versben, egyelőre, jobban kifejezhetem magamat, világomat.” Másutt azt mondja: „Tépelődtem sokáig, s döntöttem, inkább verset írok elszántan, a festészethez majd visszatérek.”

A döntés minden bizonnyal nem volt könnyű, hosszú belső viaskodás előzte meg, s nem is volt „végérvényes”. A költő fogalmazása is – „egyelőre”, „majd visszatérek” – ezt sejteti. Nagy László nem teszi le végleg rajzoló szerszámait, ecseteit, legföljebb pihenteti. Képzőművészeti tájékozottsága, érzékenysége megmarad. A hatvanas évek közepén megszólal benne a régi hang, s a most már ismert és elismert költő ismét kézbe veszi „Ingres hegedűjét”. Élete utolsó évtizedében egyre többet rajzol, fest és farag. Illusztrációkat készít Szécsi Margit, Dylan Thomas, Miguel Hernández verseihez. Bizánci hangulatú ikonokat fest lakásában a beépített szekrény ajtajára. Száguldó és összebókoló lovakat örökít meg ecsettel. Az Élet és Irodalom Látogatóban című interjúi mellé alkalmanként egy-egy írótárs portréját rajzolja meg. Ólomérmet készít. Szép mintázatú, erezett, faragott fát fest be. Természetes anyagokkal, bodzából főzött festékkel kísérletezik. Falovacskákat, ősi idolokra emlékeztető szobrokat mintáz, csutkaökröcskéket, gyermekjátékokat készít, betlehemet farag. Náddal és tussal, tollal, krétával, gouache-sal dolgozik. Készít cinkrajzot és rézkarcot, akvarellt és színes tusrajzot. Jegyzetfüzetében arcokat, kezeket, embereket és állatokat, leggyakrabban lovakat, szárnyas pegazust, „delfinszökésű lovakat”, holdas homlokú, „arany-palástú csődöröket”, „bársony kiscsikókat” örökít meg.

Aki kézzel ír, annak nem kell külön rajzolnia, hogy képet hozzon létre. A betű vizuális jelentést hordoz. Nagy László tiszta vonalú, jól olvasható, nyugodt ritmusú, jobbra dőlő írásának önmagában grafikus kézre valló szépsége van. Az ékezetek hosszúságát tisztán jelöli, a t szárát gondosan áthúzza, az m és az n hátát fölpúposítja, a k előrelépő lábait külön a betű szára elé illeszti.

Azzal, hogy a képzőművész Nagy László a költő Nagy László kezét a versformálásban is vezeti, hogy a költő a versnek vizuális jelentést szán, az olvasó először 1973-ban találkozhatott, amikor rálapozott a Versben bujdosó kötet élén álló Seb a cédruson című – balra néző emberalakot formázó – képversre. Ugyanebben az esztendőben egy ciklusra való képverset és betűképet alkot, de ezek közül tízet kötetben csak összegyűjtött művei, a Versek és versfordítások első kiadásában, 1975-ben publikál. Az Önarckép nyomtatott sorokból összeállított portré, betűkép. A Húsvét sonka alakja a végébe tűzött zászlóval ironikus célzás arra az időre, amikor az ünnep puszta evéssé silányul. A Hordószónok I. és a Hordószónok II. a jelszavak kiüresedésére világít rá. A Kondor Béla emlékének ajánlott Szárny és piramis végtelenül egyszerű és tiszta geometrikus jelekkel fejezi ki a tiszteletet. Az oszlopos az írógépen található jelek fölhasználásával alkotott vers… A vers vizuális jelentése foglalkoztatja akkor is, amikor a Hegyi beszéd kézírásos változatának fölhasználásával Kass Jánossal együtt költészetnapi plakáttervet készít. Posztumusz kötetébe, a Jönnek a harangok értem-be két képverset vesz fel: az Árvácska sírversé-t valamint a „Korniss piktor úrnak” ajánlott, szimmetrikus elrendezésű sorokból fölépített pásztoRabló-t.

Mindez jól mutatja, hogy Nagy Lászlóban tovább él, és elevenen munkál a képzőművész. A fentiek mellé tegyük még válaszát, amit a tévéportréfilmben Kormos Istvánnak adott. Kormos legelső kérdése így hangzott: „Azt, hogy költő vagy, ki tudod-e mondani?” Nagy László szavaiban nemcsak a szerénység, hanem a tudatosság is megfogalmazódik: „Nem szoktam kimondani. Hivatalos papírokra ráírom, hogy író a foglalkozásom. Egyébként azt szoktam mondani, hogy festő vagy műfordító.” S tegyük még ide az újsághírt, mely 1977 novemberének végén – két hónappal halála előtt – jelenik meg a lapokban: A Ki látott engem? címmel Ady emlékére meghirdetett országos képzőművészeti és irodalmi pályázaton „a több mint 1300 képzőművészeti alkotás készítői közül a 3000 forintos első díjat – grafikáival – Nagy László budapesti pályázó nyerte”.

Mindezek ellenére a költő életében képei önálló, egyéni tárlaton nem szerepeltek.

Nagy László életművében a képnek nagyjából – mutatis mutandis – olyan helye van, mint Kondor Bélánál a versnek. Nem pótszer, nem melléktermék, nem kiegészítés, nem kuriózum, nem töredék, nem műhelyforgács, hanem az önkifejezés egyik lehetősége, a világ teljes birtokbavételére tett kísérlet, az életmű szerves tartozéka, az egyetemességigény megnyilvánulása. Természetesen más a vers és más a kép, de mindegyikben ugyanaz az alkotói akarat nyilatkozik meg nála. Amit Nagy László mond a versíró Kondor Béláról, a képíró költőre is érvényes. Kondor három versének Élet és Irodalom-beli bemutatásakor írja: „Költő és festő: egy. Ez a megállapítás jóval több, mint a személy azonosítása. Mert Kondor működése kép- és költeményalkotásaiban valóban azonos ihletettségű, azonos erejű is.” A halála után rendezett baráti megemlékezésen, mielőtt fölhangzanának a festő versei, megismétli a gondolatot: „A kondori festészet s költészet nem kiegészíti, hanem föltételezi egymást. Mert két egymás melletti kristályszem nem egészen lezárt világ. Nyitottak egymás iránt. S ha van tökéletlenség a kristályoknál, az nem más, mint ez a kapcsolatot áhító és fönntartó nyitottság. De hagyjuk a hasonlatot. Mert más a vers és más a megfestett kép, mivel anyaguk is különböző. De ugyanaz a szellem viaskodik, panaszkodik s kuncog és kényszerül ítélkezésre.”

Vers és kép, költészet és grafika Nagy Lászlónál – akárcsak Kondornál – egyetlen alkotói műhelyben születik. De Kondor Béla versei Boldogságtöredék címmel még a festő életében kötetben megjelennek. Nagy László képzőművészeti alkotásai, festményei, rajzai, faragásai, játékai viszont csak halála után – s akkor is egy részük reprodukcióban, könyv alakban – kerülnek közönség elé. Életében nem akad festő, aki éppúgy szorgalmazta volna kiállításukat, mint ő Kondor verseinek kiadását? Vagy maga zárkózott el az önálló tárlat gondolata elől? Nem tudjuk. A rokonság, az azonos ihletforrás a költő és a festő Nagy László motívumrendszerében egyaránt kimutatható. A költő képzeletéből szabad átjárás nyílik a festő műtermébe, s a festői látomások és álmok a versíró munkáját táplálják. Például a ló és szinonimái, művészetének talán leggazdagabb motívuma verseiben csakúgy, mint rajzain a jelképteremtés, a metaforaalkotás eleme: a diadalmas erő és a megcsúfolt szépség, a születés és a szenvedés, a teremtés és a vereség tragikus szimbóluma.

A festőnek indult fiatalember huszonkét éves kora táján a vers mellett dönt. De vizuális érzékenységét nem fojtja el, hanem hagyja, hogy fölszívódjon, és költői képzeletét táplálja. Később ismét visszatér a képzőművészethez: ha nem megy az írás, a költő a festőt hívja segítségül. „Örökké lovakat rajzoltam, ma is azt csinálom – vallja egy késői nyilatkozatában. – Ha leülök az asztalhoz, és nem megy az írás, lófejeket, lólábakat rajzolok a papírra.”

A Versben bujdosó megjelenése, kedvező kritikai fogadtatása után, a hetvenes évek közepén munkakedve megélénkül, aktivitása fokozódik. Pihenni szeretne, de nem ismeri a semmittevést. Rengeteget dolgozik. Több eredeti verset ír, sokat fordít, osztják hősi éneket és a délszláv népek költészetét (azokhoz a népekhez vonzódik, akiket „szenvedélyes élni akarásuk mentett meg”), nagyobb vállalkozások, tervek foglalkoztatják, antológiák összeállítására, Lorca és Balassi Bálint válogatott versei szerkesztésére kap megbízást. Mindenekelőtt eredeti verseket akar írni. Olvasmányainak köre is tágul, áttekinti a világirodalom még meghódítatlan tájait, természettudományokkal foglalkozik, főként a biológia érdekli. S emellett ott vannak kedvtelései: műhelye, az esztergapad, a famunkák.

Rendszeresen bejár az Élet és Irodalom szerkesztőségébe. „Nagy Lászlót, a költőt, Nagy László, a képszerkesztő tartja el” – írja Zelk Zoltán. Van úgy, hogy négy-öt fiatalember is várja, hónuk alatt mappával, amikor belép az Alpári Gyula utcai szerkesztőség ajtaján. (Amikor az épületet lebontják, a szerkesztőség az ötödik kerületi Széchenyi utca 1-be költözik.) Nem szereti a kötöttségeket, de a szerkesztőség jó oldala, hogy ott emberekkel találkozik, s hetente egyszer akkor is bemegy, amikor neve már főmunkatársként szerepel a lapon, és nem foglalkozik a képszerkesztéssel. A gyaloglás nehezére esik, autója nincs, ezért sokat ül taxiba.

Közéleti, társadalmi érdeklődése megélénkül. Nincs mit csodálkozni: az emberi tisztesség elkötelezettjei sosem tudtak lemondani arról, hogy az egyén és a közösség gondjai foglalkoztassák. Nagy László született tulajdonsága, hogy szembenéz a társadalmi kérdésekkel. „Nem vonulhatunk el a társadalomtól, távoli szigeten alkotni” – mondja. Az Élet és Irodalom népszerű rovatában, a „páratlan oldalon” ironikus hangú glosszát ír a Hivatal „feledékenysége”, a nagy magyar festő, Ferenczy Károly születése századik évfordulója megünneplésének elmaradása miatt („Három hét múlva azt válaszolta az Illetékes, hogy ő nem illetékes”), kipellengérezi a kaputáblán olvasható ordító nyelvi rémséget („Összevont házfelügyelő a Lengyel u. 4-ben található”), szót emel a „modernista vadhajtások” védelmében, ha a korlátolt ízlés, az „újkori bigottság” megnyilvánulásával találkozik, nem hajlik meg a közízlés előtt – Ady, Bartók példája erősíti –, azt is vállalja, ha rosszallóan „elit”-szemléletűnek nevezik.

Két megnyilatkozása nagyobb vihart kavar. Az egyik: védelmébe veszi Vigh Tamás szobrászművész Életfa című alkotását, mely Székesfehérvár millenniumi emlékműpályázatára készült. A zsűri első díjjal tüntette ki, viszont a városi tanács „túlságosan szimbolikusnak” tartja, s nem akarja fölállítani. A másik: Major Mátéval vitába keveredik az új építészetet megújító törekvések védelmében: amit Major a paksi erőmű lakóházain „tulipánnak”, cifraságnak, külső dísznek lát, azt Nagy László egy emberközpontúbb építőművészet irányában tett lépésnek értékeli. A jellegtelenség, a „vonalzós, vak” építészet ellen emel szót, s a valóban emberi és modern művészetet sürgeti, a hagyomány és a korszerűség harmóniáját kívánja.

Növekvő tekintélyét gyakran és különféle módon veti latba a művészi értékek elismertetéséért. Külön gondja van a fiatal, pályakezdő tehetségek karózására. Az Élet és Irodalom-ban havonta egy-egy lapszámot egyetlen grafikus munkáinak szentel, a rajzokhoz a művészt méltató sorokat írat, alkalmanként maga ír. Bemutatja a fiatal Rékássy Csabát és Sáros András Miklóst, s az idősebb művészek mellett is kiáll: a faszobrász Szabó Iván, az Amerikában élő nagy tehetségű Szalay Lajos, a festőművész Korniss Dezső művészetét méltatja. Kondor Béla 73-as tihanyi emlékkiállítását Déry Tiborral nézi végig. Katalógusszövegeket ír, kiállításmegnyitókat mond.

A filmművészet, a fotóművészet is szemsugarába fér. 1970-ben a pécsi filmszemlén a zsűri tagja. Ritkán jár moziba, de az értékes filmekről tudomása van, a magyar filmművészet legjobb alkotásait becsüli. Hozzájárul, hogy Krúdy Gyula emlékének szentelt prózaversét filmplakát szövegeként fölhasználják, sőt megtoldja a film alkotóira utaló néhány mondattal: „Huszárik Zoltán filmje nagyszerű emlékmű Krúdy Gyulának, a Szindbád-szívűnek… Áldassanak a nők, nevesek és névtelenek, akik lelküket és testüket adták a kamerának! Latinovits Zoltán szelíden és komoran, elszántan és árván: emberi teljesség. Fenséges kapitány a szindbádi hajón.” A másik magyar film, amelyet nagyra értékel, Kósa Ferenc, Csoóri Sándor és Sára Sándor filmje, a második világháború tragikus eseményeire emlékező Hószakadás. Így meditál róla: „Zászlainkat köpödelem érte, mértéktelen. S nem a kinevezett ellenségtől, de az öntelt, a bódult, a koncleső és pipogya zászlósuraktól. A hazaiaktól, akik a lobogót hurcoltatták határon is túlra, legutóbb legmesszebbre, egészen Voronyezsig, hol a címertartó angyalkezek is lefagytak. Butábban s gonoszabbul, mint a mohácsi vészt, szervezték meg a halált kétszázötvenezer szegény és családos magyarnak.”

Hogy Nagy László művészetében a prózai megnyilatkozások gyakran milyen közel járnak a költészethez, s mennyire az életmű szerves részét alkotják, jól mutatja a Hószakadás című próza (prózavers!) és a belőle kifejlesztett Hószakadás a szívre című szabad vers összevetése. Az „emlékekből és filmkockákból” szőtt (első közlésekor ez is a cím után szerepelt), a költő életében legutoljára megjelent vers így kezdődik:

Az összehasonlítás azt is elárulja, hogy a Nagy László műhelyében születő minden egyes rokonnak látszó írói megnyilatkozás – más. A próza és a vers, a prózavers és a szabad vers – néha az átfedések, a sorok, a kifejezések szó szerinti megismétlése ellenére – nála teljesen szuverén alkotás; ugyanaz az elem más környezetben más funkciót tölt be.

A fiatal írók nagy számban keresik föl. Szívesen foglalkozik velük. Azokat becsüli, akik tanulnak, de nem másolnak; akik kapcsolódnak a hagyományokhoz, a század lírai forradalmához, de csak impulzusokat fogadnak el; kötődnek is, de merészek is; értik a mesterséget, felelősen és etikusan szólnak, de az újszerű megragadására is igényük van; merészek, makacs és fáradhatatlan építkezők, komolyak, pontosak, fegyelmezettek. Támogatja és bátorítja a népművészet ifjú mestereit. Az Erdélyből átterjedt táncházmozgalom mellé áll. Amikor író-olvasó találkozóra hívják, szívesen megy, ha fiatalokkal találkozhat. „Én nem mondom, hogy az írók ne szerepeljenek a közéletben. Én nem szeretek szerepelni, talán nem is tudok. De vannak jó élményeim iskolákból. Fiatalok közé szeretek menni, ez is szereplés, azt hiszem, közéleti… És az a tapasztalatom, hogy megszerettettem ezekkel a fiatalokkal a költészetet.”

A magyar irodalom egységét a maga teljességében, a nyelvi határokon belül értelmezi, a magyar irodalom értékeit az országhatáron túl is figyeli és megbecsüli. Egy interjúban a költők közül a jugoszláviai Tolnai Ottó és Fehér Ferenc, a szlovákiai Tőzsér Árpád, az erdélyi Lászlóffy Aladár és Király László nevét említi. Amikor 1971-ben, a könyvhét alkalmával személyesen találkozik Sütő Andrással, Heti jegyzet-et ír az Élet és Irodalom-ba. Itt említi, hogy kézfogáskor ez az évődő párbeszéd hangzott el közöttük: „– Belőled csak egyet nyomtattak, Sütő András, könyvedből pedig igen sok ezret, személyeddel a találkozás mégis könnyebb. – Te is dugáru vagy nálunk, mint nemrég a nyloning – vette föl András a kesztyűt, a szív-alakút.” Örömmel fedezik föl egymáson a közös jegyet, s Nagy László biztató jeleket lát a jövőre nézvést is a kapcsolatra és a találkozásra. Szívesen vállalja a határainkon túl élő költők bemutatását a televízió irodalmi műsorában, mert „a magyarul írt vers, bárhol is keletkezik a világon, hogyha érték: akkor számon tartassék és elismertessék gyakorlatilag, tehát hivatalosan is magyarnak. Itthon és külföldön egyaránt.” S örömmel üdvözli a Fészek Klubban rendezett műsor alkalmával a határon túli „testvéri költőket”, akiknek „fontos szerepük van és lehet a közvetítésben, eszményi egymásra találásban, mely a Duna menti népeknek egyre inkább létérdeke”.

Ezekben az években több hosszabb külföldi utazást tesz. Jár „a nagy atlanti homályban”, Franciaországban, látja a „szerelmes Város”-t: „vadruca-ajkú négerlányok / hápognak felém s a Notre Dame, / mert farát a katonaszakácsok / nyűvik röhögve, én pedig sírok”. Párizsban – a francia kormány vendégeként – Illyéssel és Déryvel egy delegációban jár; az író-miniszter, André Malraux is fogadja őket. „A fogadás minden volt, csak épp nem protokollszerű” – írja Illyés. „Eltelt közben jó egy óra; többször is hozzákezdtünk a fölemelkedéshez, hogy a látogatást még se vigyük túl messze a protokollon. Mindannyiszor szívélyes erély parancsolt vissza a helyünkre.” 1974 szeptemberében Lengyelországba, Varsóba utazik: az Europa Hotelban lakik, s a fiatal lengyel költő, Krzysztof Kamil Baczyński emléktáblája előtt tiszteleg, akit a német mesterlövészek huszonhárom éves korában megöltek a varsói felkeléskor. A következő év májusában Kiss Ferenccel és Kormos Istvánnal Erdélybe indul, megpihennek a Gyilkos-tó mellett, virágot szednek, s Körösfőn szalmakalapban fényképezkednek.

Aktivitásának növekedése, munkakedvének megélénkülése költészetében is tükröződik. Ennek egyik – külső – jele a versek számának megszaporodása. A Versben bujdosó kötet után született költeményeit a posztumusz Jönnek a harangok értem tartalmazza. A kötetet még ő szerkeszti és állítja össze, de megjelenését már nem éri meg. Költészete a hetvenes évek közepén valósággal megújul, sokat ír. Főleg éjszaka dolgozik; „megmérgeződöm hajnalig a nikotintól”. Míg az 1965 és 72 közötti nyolc évben mintegy nyolcvan verse születik, a 73-tól a haláláig terjedő öt esztendő termése is körülbelül ugyanennyi vers, vagyis évente – az előző korszak tíz-tíz versével szemben – most tizenöt-tizenhat költeményt megír.

Hagyja, hogy az alkalmak a korábbinál gyakrabban és erőteljesebben megszólítsák. Néhány álmát megírja versszerű prózában; verset fakasztanak hazalátogatásai szülőföldjére; s nem zárkózik el a baráti unszolástól, ha valamely irodalmi évfordulóra költeményt kérnek tőle. A legjobb értelemben vett alkalmi versek ezek, abban az értelemben, ahogy Goethe minden remekművet alkalmi – azaz alkalomra született – műnek nevez. Nagy László utolsó kötete tele van olyan költeménnyel, amelynek már a címe, alcíme vagy ajánlása elárulja, hogy valamilyen alkalom váltotta ki megírását. Az irodalmi múlt megismerése, a költő sorsának és műveinek tanulmányozása hívja elő a Balassi Bálint lázbeszédé-t, a Búskomor Vajda János-t, az Arany úr, az őszikék meg én címűt; irodalmi évfordulóra születik a két Berzsenyi-vers (Berzsenyi szólítása, Töredékek Dani Uraságnak – az utóbbi a 76-os Somogy megyei Berzsenyi-ünnepségek alkalmából, a költőtárs Fodor András kérésére), az újabb tisztelgés Ady emléke előtt (Ady Endre andezitből); élő emberi-baráti kapcsolat a kiváltója a Korniss Dezsőnek ajánlott pásztoRabló, a Zelk Zoltánnak küldött két verses levél (Madaras dísztávirat, Z. költőnek sürgősen), valamint a Schéner Mihály festő-, szobrász- és kalapgyűjtőművésznek című költemény. De ugyancsak alkalom – keservesen fájó alkalom – a kiváltója a gyászverseknek, a barátok elvesztését sirató s a posztumusz kötetben Fejfák cikluscím alatt egybefogott költeményeknek.

A munkakedv megélénkülése nemcsak a versek számában hagy nyomot, hanem a versek hangjában, hangulatában is. A Versben bujdosó kötet után valósággal új korszaka nyílik költészetének. A megújult termékenységgel írott versei – legalábbis a versek egy jelentős köre – a korábbinál sokkal derűsebb, kiegyensúlyozottabb, sőt helyenként vidámabb hangot ütnek meg. Az erre való igény és törekvés korábban sem hiányzott nála, de most állnak össze először önálló ciklussá a „vidám üzenetek”. Már magában a versírásban alkalmat lát a gond legyőzésére: „Csak ténfergek, tekergetem gyönge nyakamat, / csak állok, mert mit tegyek, mit is tehetek? / Egy kisérlet a bánat ellen, igen…” De ennél tovább is megy. Költészete a korábbinál sokkal játékosabb, derűsebb lesz, a humor, az irónia, ami eddig inkább csak prózai írásaiban jelentkezett, most verseit is átszövi. „A nagy sorskérdésekkel való törődés igénye mellett örököltem én humorérzéket, játékosságot is – vallja. – Sajnos, a költészetemben csak ritkán tudtam kihasználni, alkalmazni… Most, mivel már éveim száma egyre több, bölcsebb lettem, felötlött bennem ez a régi kívánság. Azt gondolom, a költészetem úgy lesz teljesebb, ha a játékosság sem marad ki belőle. Így lesz kiegyensúlyozottabb, gazdagabb, feszesebb is talán. És – bár ez a tudat munkált bennem – mégis inkább véletlenszerűen kezdtem vidám üzeneteket írni. Ezekből már van kilenc darab, szeretném folytatni, egy ciklussá alakítani. Az a vágyam, hogy az életnek olyan humoros meg kedves mozzanatait olvasszam versbe, amelyek ugyan azt nem sugallnák, hogy csupa gyerekjáték az élet, de azt igen, hogy van ennek az életnek bizonyos vidámító oldala is.” A versek sorozattá, terjedelmes ciklussá gyarapodnak az évek során. „Bárányos dedikáció”-t, „Madaras dísztávirat”-ot ír, verses-rajzos újévi jókívánságot küld, „illatos levélre” válaszol, verses levelet ír feleségének, sürgős üzenetben köszönti Zelk Zoltánt, „Kormos és körei”-t „vidám hódolat”-tal illeti, verset és „Szépasszony postással szép szál szőlővesszőt” küld öccsének… A derű, a humor, a vidámság más verseit is átszövi. Ennek nyoma az önironikus hang és a stílusimitáció gyakoribb jelentkezése: az előbbi például a Didergő ezüstfiú vagy az Elhullt bolondok nyomán című versben („egy tányér meggylevesért / megostoroznád a világot”, „lesz a veszett ügynek bolondja” – írja magáról), az utóbbi a Balassit és a Mikes Kelement megidéző költeményekben vagy a Ház-ban (ahol a falusi házalók és a vásári kikiáltók kántáló-lamentáló szövegét építi a versbe) tetten érhető.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy költészete gyökeresen megváltozik. A fancsali rímek, a játékos formák is hordozhatnak komoly tartalmakat. Alaphangja továbbra is a férfias komolyság és aggodalom marad. Legföljebb míg szorongásának kiváltója hajdanán a betegség, az iskola, az otthoni gond volt, most az okok között egyre jobban előnyomul létélménye, az emberről alkotott tragikus színezetű kép, a világ sorsáért való aggódás és gyötrő kétely. 1973 szilveszterén mondja vágyairól: „Ami tőlem függ, azt meg tudom valósítani. Újév van – sokat beszélünk a békéről… Régen volt már ilyen biztató a helyzet, de valahogy mégis azt érzem: nagyon sok a bizonytalansági tényező is. Akár pillanatok alatt rosszra fordulhat minden… Egy vágyam van tehát: ez ne következzék be…” Ambivalens létélményét, a remény és az aggodalom érzését két év múlva egy másik – nyomtatásban eléggé eldugott helyen, az Olvasó nép című negyedévi szemlében megjelent – interjúban részletesebben kifejti: „Persze hogy vannak kételyeim, kiindulva abból, hogy az ember alapjában véve természeti lény még most is, a természet egy tartozéka, mert csak a szellemével emelkedett ki valahogy a természetből. Vannak mondások, amelyek szerint még az állatnál is rosszabb az ember, mert az állat annyit pusztít, amennyire szüksége van, az ember sokkal többre képes. Majdnem elmúlt századunk bizonyítja, hogy ez a pár évtized több áldozatot követelt, mint – mondjuk – a mohácsi vésztől a huszadik század elejéig eltelt idő. Ez nagyon szomorú, azt jelenti, hogy az emberközpontú, embervédelmi gondolkodás nemigen jutott előbbre. Az ember mohóságát, öldöklési vágyát az anyagiakért, ezt mind ki kellene most már iktatni az emberi történelemből. Mindezért, ha valaki csak úgy bátran reménykedik, az nekem gyanús. Nem lehet üresen reménykedni az emberi jóságban. Az embert jobbá kell tenni, és ezen az úton érhetünk el eredményeket. Ez a költő dolga, s tágabban a szellem embereié.” Vegyük mindehhez – az emberért, a világért való aggódáshoz – személyes sorsának elkomorodását, a gyorsuló iramban elszálló idő élményét, romló egészségét, a tragikus veszteségeket, a barátok sírján gyűlő halotti koszorúkat, s akkor megértjük, hogy miért érvényes jellemzés költészete utolsó periódusára a „halállal jegyes zordság” (Kiss Ferenc). Ebből a drámai hangoltságú életérzésből, „zordságból” fakadnak a szülőföldélményt fölidéző írások, a Fejfák gyászversei és az olyan költemény, mint az Éljenek a fák! zaklatott dikciójú prózavers, melyben a saját sorsa, szervezete romlása miatti aggódás és a természet elszennyeződése miatti keserűség olvad egymásba, s víziós képek sorozatában jut kifejezésre: „Zöld mennyezetű klinika kellene immár. Gyógyítsatok meg, nyírfadoktornők, ápolónők, ti patyolatosak! Áhitozom a fákra a füst kötelei közt. Korom-krampuszok tábort ütöttek ingem haván. Belül is a fekete impérium terjeszkedik szövetkezve sok más rossz hatalommal. Álmodok a fákról. Virág-tornyokról – mennyi menyegzőn rezgetem kölykösen a vállam!”

Apja halála után is rendszeresen hazajár Iszkázra. Évente kétszer-háromszor, leginkább a szeptemberi búcsú táján meglátogatja anyját, a régi falut. „Ha hazamegyek, néhány szóval elmondom, hogyan élünk. Egészségesek vagyunk… legtöbbször azt mondom. És… inkább hallgatok. Őt faggatom, mi van a faluban, és ő ezt nagyon szívesen elmondja. Egész nap tud beszélni, az élményeiről, a történtekről.” Van, amikor barátaival, van, amikor családtagokkal, feleségével, fiával, öccsével érkezik. Ágh István írja: „Sokszor hazajárunk, enyhíteni anyánk egyedüllétén. Leveleink ritkábbak látogatásainknál. Mintha sohasem jöttünk volna el, mintha ott teremtettük volna ilyenné magunkat. Annyira vagyunk otthoniak, amennyire dicsérnek és pletykálnak bennünket.” Az udvaron még áll a lugas, de már megdőlt. Megcsinálja a fészer tetejét. Bemegy a házba, megkeresi a régi fúró-faragó szerszámokat. „Ha hazamegyek – írja Nagy László –, tiszteletet s egy kis tartózkodásfélét érzek, de fel tudom oldani, mert a lényeget illetően a régi vagyok. Ugyanazokkal a dolgokkal foglalatoskodom, mint valamikor, faragok, reperálok, felmászok a háztetőre…” Megáll az emberekkel beszélgetni, leül a házak előtti kispadra. Ismerős arcokat keres, de a régi életnek már nem találja nyomát. „Egy-két öreg van otthon, aki tehette, elment. Fiatalok nagyon kevesen vannak. Tulajdonképpen nem történik ott semmi közös, még nagy mulatság sincs. Tévé van, látják a fiatalok a különb életeket, és igyekeznek elszökni. Azok a kölkek, akikkel én gyerek voltam, azokból egy ha talán otthon van. Lány egy sincs. Van egy-két család, ahol az öregek nem olyan öregek, hogy ne tudnának dolgozni, és jól dolgoznak, spekulálnak, élnek…”

Anyja előbb beköltözik a faluba egy lakatlan lakásba, szemben a templommal, majd a Devecseren élő idősebb lányához, Bellához megy. Ettől kezdve a Veszprém megyei utazások új állomáshellyel bővülnek. A szülőház lakatlan marad, a romlás gyorsan megtámadja, de anyja élete nyugodtabbra fordul. Valaha sok baj, betegség, elemi csapás érte, mindig sietni és iparkodni kellett, most férjnél levő lányai közelében megpihenhet. Öreg korában meglátja a Balatont, s ekkor fürdik meg először Hévízen. „És nagy és jó tapasztalatom az – mondja a költő –, hogy a zaklatott, nagyon zaklatott élete után most már nyugodtabb, harmonikusabb ember lett.” Egy alkalommal Pápára is elmegy, fölkeresi a Zöldfa utcai diáktanyát, s amikor lefényképezi a házat, az új lakót megkéri (ő mesélte), hogy támassza a söprűt az ajtóhoz, mert nagyanyja idejében mindig ott szokott állni.

Amikor kezdeményezésére a televízió filmet forgat az ősi népszokásról, a regölésről, a film első része a Vas megyei Dozmaton és Toronyban, második része Iszkázon készül. Kérésére az öregek, az utolsó nemzedék, akik még ismerik a szokást és itthon maradtak, felvevőgép elé állnak, s öccse is énekel, és húzza a köcsögdudát. Palkó István, aki több tanulmányban foglalkozott a regösszövegek eredetével, elemzésével, s a filmben is szerepel, így emlékezik vissza a közös munkára: „Nagy László a tévéfelvétel előtt teljes alapossággal készült fel a regölőhagyomány irodalmából, ez beszélgetésünk minden részletében kitűnt, sőt még az eredeti fonográffelvétel magnós áttételét is magával hozta az MTA néprajzi osztályáról. S mikor a dozmati felvétel megtörtént, a két öreg regösnek, Zsirai és Hoós Pista bácsiknak lejátszotta, akik csodálkozva ismertek az énekmondókban fiatal önmagukra. S meg is róttak bennünket, hogy most jól »kibabráltunk« velük, hiszen – amint mondták – mi jobban ismerjük, tudjuk a regölést, mint ők. Nagy Laci jót kacagott a sikerült tréfán. Nagy László olyan otthonosan, közvetlenül teremtett igazi-őszinte emberi kapcsolatot az életben akkor először látott falusiakkal, akár szülőfalujában családja-rokonai, ismerősei körében.”

Különösen nevezetes 1974-es, szeptemberi hazalátogatása. Az Új Írás-ban Pályám emlékezete címmel sorozat jelenik meg, melyben írók – főként a középnemzedék tagjai – életükről, emlékeikről vallanak. Az önéletrajz valójában nem a teljes öregkor műfaja, hanem a helykeresés, az önértelmezés-igény korszakáé. A szerkesztőség Nagy Lászlót is fölkéri a részvételre. A költő most érkezett el oda, hogy eddigi pályáját pontosan fölmérje. A gyerekkor megidézésével mai önmagát keresi. A vallomás segíti közérzetét kifejezni és föloldani, helyét megjelölni és megítélni.

„Utazom anyámhoz, zsebemben a szerkesztőség levele, kérnek, írjak önéletrajzot a karácsonyi számba. Most éppen eredetemhöz érkezem. Ahogy szoktam, körbejárom a rozoga házat, megszimatolok mindent. Megrugdosom, forgatom a sok lomot, nézegetem a kamragerendán a csorba és üres fecskefészket. Ilyen a ház is, anyám a faluban él, már védettebben. Fölmegyek a padlásra is, vizsgálom a korhadt koszorúgerendát, bírja-e még? Egyszer majd kifordulnak a sárfalak a tető alól, s lerogyik minden. Már leselkedik a természet a réseken át. Zöld huzat, az örökkévalóság lelke dúdol halkan. De most nem fáj semmi. Bölcsebb lettem? Kívül süt a szeptemberi szép nap. Irkával, tollal ülök a diófa alá.”

A faluban éppen búcsú van, szól a zene. Fölidézi gyerekkorát, anyja és apja életét, gyermekévei színterét. Megnézi a házat, az istállót, a pajtát. „Most odanézek, ahol valaha az istálló állt: zöld ágak bókolnak a jászol fölött. Szérűnk, ami merő por volt a keréktől, patától, ma szép zöld porond. Pár napja öcsém lekaszálta, s ím, csodaként kikericsek nyílnak, akár a réten. Jelentik, hogy a szűzi vadság elfoglalta udvarunkat. Nem sajnálom, sőt mintha boldogság cirógatna. Átkozott világ halt meg szemem előtt. Már itt ülök a kikericsek közt, süt a nap, ingem levetve, cipőmben ketyeg az órám.” A ház is romlik. „Mondhatom még, hogy áll, de alig. Nem hozzuk helyre, csak fele a miénk, egyébként is előbb lebontani kéne.” Körbejárja a telket, keresi a régi gyümölcsös nyomát. „Most északra ülök, vadkörtefám alá, az akácosszélre. Egyenes a törzse, de közelről látni, háromszor megcsavarta az északi szél. Ezt a fát én neveltem, először más helyen. Onnan elcsórta egyik pajtásom, úgy kellett visszalopnom titokban. Akkor ültettem ide. Tán életemet is jelképezi…” Számba veszi élete „csavarásait”, a gyerekkori betegségeket, a magába fojtott sérelmeket, megszégyenüléseket. Sürgeti az idő. „Búcsúznom kell vadkörtefámtól, kikericset szakítok irkámba, csípek néhány szőlőszemet a megdőlt lugasról, búcsúzom a háztól, anyámtól. Készülök Lengyelországba. Kedves falumbelim, aki régóta pesti lakos, rangos tisztviselő, ül a volánnál, mellette felesége. Elhagyjuk a muzsikától zengő falut, a búcsúi mulatozást. Irány: Budapest. A hölgy egy föladatlan képeslappal a bent rekedt iszkázi legyeket űzi a robogó kocsiból. Ritkán mukkanok meg az autóban, tűnődöm, hogyan folytassam tovább.” Az emlékezést a lengyelországi úton folytatja, írja tovább, majd a decemberi Új Írás-ban jelenik meg nyomtatásban.

A látogatás élményéből nemcsak az Életem önéletrajzi visszaemlékezés, pályakép születik, hanem a Jönnek a harangok értem prózavers is. Amikor a Kortárs 1975-ben, az esztendő elején Szülőföldemen címmel új belső rovatot nyit, s tizenkét kortárs író vallomását kéri, Nagy László ezt az írását adja át közlésre. Mi köti gyermekkorához, mit adott a szülőföld Nagy Lászlónak? A költő a szülőföld képét látomássá hevítő, költészetté szublimáló, emlékképeket és látomásos képeket hullámoztató Jönnek a harangok értem-mel válaszol. Egy, már-már gyanússá vált, egyfelől devalválódott, másfelől szirupos érzelgősséggel, hamis illúziókkal körülvett fogalmat rehabilitál és emel fénybe, tesz igaz értékké.

A jelen, a mai búcsú képe és a múlt, az otthoni harangszótól előhívott képzetek egymásba fonódnak. Álomképek gomolyognak a prózaversben, babonák, a szülők munkája, anyja és apja alakja, gyermekkora, a földhöz kötött, a földnek kiszolgáltatott paraszti élet emlékei. A szülőföldhöz kötő szálak elszakíthatatlanok. „De láttatok-e kovácsolt láncot végighúzni a violákon? Én láttam, nincs feledés!” Kérdések, felkiáltások, ismétlések, fölsorolások, alliterációk, ellentétek fokozzák a szöveg ritmusát, szuggesztív erejét. A prózavers nem egy homályos célzása csak a költő gyerekkorának teljes ismeretében tárja föl jelentését, nyeri el érvényét az olvasó előtt. „És borzalom a Virágvasárnap: vérem konok csacsiján vonulok az ablakok közt s látom tükörben összevert arcom, jelenem, jövőm. Így jársz – mondja egy szózat –, ha kiválni akarsz, ha ízlésed emberfölötti” – írja a költő a műben. Miért „borzalom a Virágvasárnap”? Más, e könyv korábbi helyén is idézett önvallomása alapján tudjuk, hogy a motívumot a virágvasárnapkor meg nem evett gácsér emléke hívta elő.

A könyvkiadás méltó módon készül ötvenedik születésnapja megünneplésére. 1975-ben a könyvhétre a Magvető Könyvkiadó Versek és versfordítások címmel négy kötetben megjelenteti minden eddig írt és vállalt munkáját. Az első kötetet az eredeti versek töltik meg, a további hármat a fordítások. Az első kötetben ott vannak a korábbi gyűjteményes kötet, az Arccal a tengernek, továbbá az újabban megjelent kötetek, a Himnusz minden időben és a Versben bujdosó darabjai, sőt az utóbbi kötet anyagát tizenöt költeménnyel – köztük a képversekkel és betűképekkel – kiegészíti. A kiadó ezekkel a szavakkal ajánlja a gyűjteményes kötetet az olvasó figyelmébe: „Lírai igéző erejével Nagy László immár több mint negyedszázada szól és énekel közöttünk. Töményen, nehezen bogozható vállalásokkal s képekkel, erkölcsre, emberségre és szavára kényesen. Képzeletének egyetlen villanása elegendő, hogy az élet egyetemességével szembesítsen… Verseiben az emberi helytállás és odaadás »mércéjét« példázza folyton. Költő ennél többet értünk nem tehet.” A kötetet két prózai vallomás zárja: az Élet és Irodalom-ban 1965-ben megjelent interjú valamint egy rövid írás Megismerés, nyelv és vers címmel, melyet először a Versben bujdosó kötet borítólapján közölt. Ennek a belső fűtöttséggel és önérzettel megfogalmazott, teljes érvényű vallomásnak a befejező soraiban olvassuk: „A szó igazi hőse akarok lenni… Felnövekedtem, s már porcikáim is tudják, hogy azonos vagyok a szóval… Ha van pártatlan ítélet a költőről: az a verse. Mert megnyugtat e bizonyosság: hiszek a szóban. Kötelességem figyelni a szóra. Bánnom a szóval: odaadás és felelősség.”

A fordításkötetek anyagát nyelvek, népek szerint rendezi el és sorolja ciklusokba: spanyolok, angolok, észak-amerikaiak, latin-amerikaiak, svédek, franciák, németek stb. A bolgár népköltészet, valamint a délszláv népköltészet ebben a kiadásban külön, önálló köteteket kap. „Ez az elv kizárta azokat a munkáimat – írja az utószóban –, melyek számszerűleg nem biztosították a ciklusos arányt. Látva ezt a szerkezetet, az olvasó sejtheti, mi érdekelt engem a világköltészetből. A hitelesség nem romlik azzal, hogy sokszor megbízásból fordítottam, mert csak azt vállaltam mindig, ami vonzott. Bár erőmhöz, időmhöz mérten sokat dolgoztam, a bennem gyarapodó költészeti világképet ez a könyv nem fejezheti ki, csak csekély hányadát mutatja.” A kiadó ezekkel a szavakkal bocsátja útra Nagy László fordításait: „Kevés olyan egyéni hangú, olyan saját költői alkatra készült műfordítás-gyűjteményt olvashatunk, mint amilyen Nagy László háromkötetes válogatása. E gazdag, időben és térben szerteágazó műfordításokat a költő szinte személyes alkotásaként érlelte, szülte újjá. Életművének szerves része a fordítások hódította tartomány.”

A magyar irodalmi élet júliusban ünnepli a költő születésének ötvenedik évfordulóját. A folyóiratok külön összeállítást adnak közre, kiemelt helyen, rangos tanulmányokkal, fotókkal, versekkel köszöntik és méltatják munkásságát. A hozzá írt versek – Farkas Árpád, Kiss Benedek, Kiss Dénes, Tóth Bálint, Utassy József, Zelk Zoltán és mások költeményei – egész kis füzért tesznek ki. Az elemzésre, élet és mű szembesítésére megfelelő alkalmat és anyagot a könyvhétre megjelent gyűjtemény, a Versek és versfordítások négy kötete ad. Koczkás Sándor írja az Élet és Irodalom-ban: „Ha a hitünk az alkotásban, a költészetben olykor megbicsaklana, Nagy László mindig újjáélesztené bennünk. Mert már a csendje s a nyugalma is nyomatékos, teremtő szenvedélye pedig minden érzékeny és hangolódni képes lelket magasba röptet. Verseiben és fordításaiban köznapi formáinál sokszorta zengőbb az öröm és bánatosabb a bánat. Minden emberi élményt nagy lánggal éget, csak a közönyre s a közömbösségre nincs lírai szava. Poézise felkavar, lázít, nyugtalanít: a képzeletünket, az érzékeinket borzolja fel. Általa minden mozdulatában teljesebbnek érzékeljük a létezést.”

Szerénytelenség nélkül állíthatja: „Verseimben hatalom van.” Költészetének érvényességét, népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy számos sora erre az időre már szállóigévé válik. József Attilát az ő fogalmazásában nevezik a „Mindenség summáslegényé”-nek, s Bartók az a zeneszerző, kinek „tenyerében óra, méri és ellenőrzi a Mindenség zenéjét”, maga a költő pedig „versben bujdosó haramia”. Mottóként idézik szókapcsolatait: „Műveld a csodát, ne magyarázd”; „lerogyni nem szabad élve”; „törd fel a törvényt, ne latold!” A fiatalok könyv nélkül idézik a Ki viszi át a Szerelmet sorait: „S dúlt hiteknek kicsoda állít / káromkodásból katedrálist?”

Az ötvenéves költőt köszöntő szerzői est bevezetőjét a Fészek Klubban Csoóri Sándor mondja. Tiltakozik a hamis ünnepek talmi fénye, a méltatlan ünneplés ellen. De most szerencsére nem kell zavarodottnak, pironkodónak, becsapottnak lenni azoknak, akik Nagy Lászlót köszönteni összegyűltek. „Alig van, sőt talán nincs is költőnk, akivel ma Magyarországon annyian együtt volnának, mint vele. Akiről a közmegegyezés – a diáklányoktól a tudós akadémikusokig – olyan egységes és megbízható képet alakított volna ki, mint róla.” Személyes emlékeit idézi, s a költő erkölcsi értékére hivatkozik. „Azzal, hogy Nagy László az elmúlt időszakok sebző, ravasz és kicsinyes tusái közben nem volt hajlandó elfogadni a valóság megtévesztő méreteit, a zsugorodás fordított gyönyörét: egy történelmileg hitelesített erkölcsi folyamat lényegére szavazott. Arra, hogy a nagyság: emberi lehetőség. A mi hozzáadásunk a valósághoz. És hogy nincs kegyelem. És hogy fejet ajándékba soha nem adunk!” Egy élet valósága, fél évszázad emberi drámája hitelesíti a költő szavát s a versben kimondott fölismerések minősítik az ember tartását, példáját. „Míg mások egyre távolabb kerültek a szótól, neki volt bátorsága ahhoz, hogy a »szó igazi hőse« legyen. A fehér és a fekete szavaké. »Testet ölthet az ige, ha tud« – mondták a Menyegző ruganyos vénei. Mi már tudjuk, hogy Nagy László verseiben testet öltött” – fejezi be Csoóri a köszöntést.

A jubileum alkalmából tűzi műsorra a televízió a Nagy Lászlóval készített interjút. A költő maga választhatta meg kérdezőnek költőtársát, Kormos Istvánt. A „riporter” Nagy László Életem című, az Új Írás elmúlt évi decemberi számában közölt önéletrajzi visszaemlékezése alapján készül föl a beszélgetésre, de a portréfilm jócskán eltér a vázlattól, a „forgatókönyvtől”. A tévéinterjú tele van rögtönzéssel, váratlan, előre meg nem írható, ki nem számítható fordulattal, villámló kérdésekkel és szikrázó feleletekkel. Kormos egyik legrokonszenvesebb vonása, hogy a filmben jóformán csak a hangja hallatszik, a nézőt végig Nagy László kemény-szép férfiarca, sugárzó tekintete tartja fogva. Kormos ezzel a kérdéssel fejezi be a beszélgetést: „Tegyük fel – amiről itt beszélgettünk, elmondtad itt a gondolataidat –, ez a film megmarad. Mit üzensz azoknak, akik száz vagy ötszáz év múlva ülnek szembe veled?” Nagy László utolsó szavai a filmben: „Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket. Emberi szellemük, ha lesz, tudatom velük, üzenem: csak ennyit tehettem értük.” A film, reméljük, valóban megmarad. De, fájdalom, azt is tudjuk, hogy az akkor elhangzott kérdésekhez és válaszokhoz a beszélgetés után alig két és fél év múlva már sem Kormos István, sem Nagy László egyetlen árva szót sem tehetett többé hozzá…

Életének utolsó két éve egy felgyorsult dráma végkifejlete: „éden s pokol”; „gyötrelmes és gyönyörű”. Az ellentétes tartalmú élmények úgy érik, ahogy az acélt edzik lángban és hideg vízben, fagyban és hőben. Mintha minden a végső szembenézésre készítené elő. Egyik bánata azért múlik el, hogy helyet adjon a kurta örömnek. S a feloldódás, a jó hír rövid szakaszait az aggodalom és a fájdalom tartós korszakai váltják föl.

1976-ban a Magvető és a Szépirodalmi Könyvkiadó 30 év sorozatában megjelenik válogatott verseinek gyűjteménye. A könyv 1944 és 1973 között írt verseiből közöl bő, csaknem négyszáz lapos válogatást. Borítólapjára két korábbi írásából választ rövid idézeteket. Az egyikben a költői szó fontosságát, tisztaságát, megőrző-megtartó erejét hangsúlyozza: „Hiszem azt is, elvezet a pecsétek mögé, ahol éppen rám várnak a titkok. Vezet ahhoz, ami még nem létezik a világban. Vezet a szakadékok mentén, szüntelen a halál ajkain.” Az utolsó szavakba szőtt baljós gondolatot mintha a másik idézet reményével akarná feloldani: „Nem törődöm az örökkévalósággal, de egyet szeretnék: verseim a jövő nemzedékeknek okulás végett dokumentumai legyenek egy költőről s erről a sokat emlegetett máról.”

Nem tud tartósan örülni a kötet megjelenésének. Kettős gyász veri le. Tavasszal, negyvenöt éves korában meghal írótársa, a cserszegtomaji parasztcsaládból származó kiváló novellista, Szabó István. S nyáron, júniusban önként vet véget életének a magyar színjátszás és filmművészet fényes csillaga, Latinovits Zoltán. Szabó István temetése egyre húzódik, halála tizenhatodik napján még mindig nincs temetés. Ekkor írja barátjáról a verset:

Latinovits Zoltán művészetét a Szindbád-filmben látta kiteljesedni: „emberi teljesség”-nek mondta akkor. Később tépett, rapszodikus hangú versben gyászolja a „Színészkirály”-t. Vádló, perlő kérdések fakadnak föl benne az „öngyilkos gesztus” láttán; ellentétes érzések – keserűség, remény, lemondás, önvád – hullámzanak végig a versen:

Rövid feloldás a gyászra: szeptemberben Nemzetközi Botev-díjjal tüntetik ki. Kevés külföldi van, aki annyit tett a bolgár kultúráért, mint Nagy László. Fáradozását, amelyet a bolgár népköltészet és a bolgár nyelvű műköltészet magyarra ültetésével végzett, maguk a bolgárok, a bolgár kultúra irányítói jól ismerték és becsülték. A díj átvételére Bulgáriába utazik. A kitüntetést Szófiában Todor Zsivkov, az államtanács elnöke személyesen nyújtja át neki. Válaszában a következőket mondja: „Mint költő – magyar hazafi vagyok. A patriotizmusom azonban öncélú és üres lenne, ha nem tisztelném, ha nem ismerném egy másik nép kulturális értékeit, ha nem szeretném és anyanyelvemen nem terjeszteném azokat. Ez a gondolat ihleti és serkenti fordítói tevékenységemet. Úgy vélem, hogy ez az út egyenesen vezet a népek közötti barátsághoz és az igazi szabadsághoz.”

Ugyanekkor Szmolján város díszpolgárává választják. Előzőleg azonban, közvetlenül a Botev-díj átvétele után Bozsencibe utazik, ahol egy hétig Sztaniszlav Szivriev bolgár író vendége. Szivriev – akit Nagy László egyik írásában „Szivri Pasá”-nak nevez – szíves vendéglátó. Nagy László jól érzi magát az író családja körében és a nyaralóban, lerajzolja a vendégház somfáját, és verset ír Ébredés Bozsenciben címmel. Szövegét lemásolja és a házigazdának ajándékozza. A vers Nino Nikolov fordításában először egy gabrovói lapban bolgár nyelven jelenik meg. Néhány motívuma rokonságot mutat Nagy László Éljenek a fák! című prózaversével, s annak elkészülte után jöhetett létre. A két írás egybevetése tanulságosan tükrözi Nagy László versalkotó módszerét. Kiss Ferenc – aki a vers eredetijét megtalálta és először közölte – okkal állapítja meg, hogy a helyenkénti szó szerinti egyezések ellenére az Ébredés Bozsenciben teljesen szuverén alkotás, s benne a korábbi költeménnyel szemben – nyilván a közvetlen benyomások hatására – a feloldódás érzése, a „gyógyító harmónia” az erősebb. „Állok egy zöld udvaron. Paroláznak velem a zöld levelek. Egy kis zöld bokor is babakezét nyújtja: Isten hozott Laci bácsi! Egy öreg somfa hullatja elém termését: Vegyed, ezek az én vércsöppjeim! Szembe velem: most jön fel a Telehold. Mögöttem a pitkát most teszik a lapátra, tolják a kemencébe. Majd vörös bort iszom. És hallgatom a tücskök gyémánt-zenéjét!”

A bensőséges hangulat, a kegyelmi pillanat, „a gyógyulás és a béke szólama” hamar véget ér. Alig érkezik meg Bulgáriából, újabb gyászhír sújtja le: november 2-án Kolozsváron meghal – mérget iszik – Szilágyi Domokos költő, az erdélyi magyar irodalom jelentős alkotója. Mindössze harmincnyolc éves. Tragikus halála mind a romániai, mind a hazai magyar irodalom súlyos vesztesége; nagy költői ígéret, meredek ívű, József Attila-igényű költői pálya ér véget tragikus hirtelenséggel. Nagy Lászlót közelről érinti a veszteség: lelki társat, „édes testvért”, az aggodalmak kimondásában azonos érzékenységű költőt, kemény és kényes ítéletű, etikus írót veszít el. „Íme, hát meglelte ő is…” – írja. Búcsúbeszéde, melyet a temetésen elmond, először az Élet és Irodalom-ban jelenik meg, később a szöveget prózaverssé érleli. A két szöveg egybevetése ugyanúgy az írói műhelybe enged bepillantani, mint az Éljenek a fák! és az Ébredés Bozsenciben összehasonlítása. Itt a két szöveg kapcsolata azonban sokkal szorosabb, egymásra mutatóbb, rövid részlet is igazolja, hogy a két írás nem két szuverén mű, hanem az egyik a másik továbbfejlesztett, átfésült, csiszoltabb és helyenként kibővített változata.

Ezer kilométert utazik a temetésre („átcsempésztettem a határon magam”), nyíltan vállalja költőtársát, annak ellenére, hogy a rotációs papír méltatlanul bánik vele, s az újságban lapalji hírré szorítják halálát. A méltánytalanságért újabb versben, a Szilágyi Domokosnak ajánlott Glossza, bocsánatért címűben kér elnézést, mások helyett:

1977: már az évszámban van valami baljóslatú. A két hetes a népnyelvben a két „kaszasuhintást”, a közelgő „kaszást” jelenti. Tovább érlelődik életében a gyötrelem és a gyönyör, az „éden s pokol”.

Az esztendő Ady születésének centenáriuma. A költészet ünnepén – amely egyébként József Attila születésnapja – Ady élete drámáját idézi föl. A televízió áprilisi költészetnapi műsorának bevezetőjében mondja: „Nem ünneprontás, ha kimondjuk, hogy Ady megszenvedett igazával nem tudtunk élni soha.” Nagy László szavai ezekben a hónapokban egyre súlyosabbak, végrendeletszerűek, prózai megnyilatkozásai egyre tömörebbek, lapidáris érvényűek. „Az ünnepek sorozata nem elég, ha a példa nem érvényesül újra meg újra az időben” – mondja. Ady Endre ostora után most a „Szeretném, ha szeretnének” költőjét idézi: „Igaz, hogy Ady nagy leckét ad fel szüntelen, és példája félelmes is, mert Isten szörnyetege ő, ahogy nevezi magát. De mennyi gyermekded vonás benne, mennyi űzöttség s a »szeretném, ha szeretnének« mekkora fohásza!” A rövid megemlékezést így zárja: „Az Ady-pör elkezdődött rég, de máig is tart. Tanúság ez arra, hogy Ady Endre él. Nem lehet preparálni és kitömni a fekete királysast. Nem lehet porban vonszolni az isten repülőjét.”

1977 nyarán sajtó alá rendezi új verseskötetét, „minden kész versét felvette – tudósít Kiss Ferenc –, sőt a leadás előtti napokban erejét megfeszítve még egy sor versötletét is megvalósította, hogy minden együtt lehessen, amit fontosnak gondolt.” A kéziratcsomó élére a Jönnek a harangok értem prózaversének a címét írja, s a kötet anyagát átadja a Magvető Kiadónak.

Szavának nagy súlya van: nehezen tud kitérni a különféle fölkérések elől. Májusban a Várban, a Budapesti Történeti Múzeumban a Képek és szobrok harminc év magyar képzőművészetéből című kiállításon mond megnyitót. A képek előtt, a történelmi környezetben, a budai Várban a történelemről és az új magyar művészet sorsáról, „a tévesen fölfogott” realizmusról és a „cukros és sablonos” modernizmusról elmélkedik: „Nagy mű akad itt elég. Legalább annyi, hogy képviselje Magyarországot, harminc esztendejét sajátosan az egyetemesben.”

De nemcsak országos kulturális ügyekben – a televízió költészetnapi műsorában, a Várban rendezett reprezentatív kiállítás alkalmával – hallatja szavát. A személyes, baráti kérésnek is eleget tesz. Korniss Dezső – „Korniss piktor úr” – képei már korábban játékos hangú versre indítják (pásztoRabló), most, amikor Hatvanban a Hatvany Lajos Múzeumban kiállítást rendeznek az idős mester munkáiból, ő írja a katalógusszöveget: „Egy nagy és tiszta életmű kötelez méltó és tiszta szóra… Hódolója és szószólója szeretnék lenni e műveknek, noha ezek beszélnek és helytállnak önmagukért szinte a kezdet óta.” Ezek a megnyilatkozások, ezek a szövegek nemcsak a témának és a személynek, amelyről és akiről szólnak, adnak rangot és megbecsülést, hanem a költő szavának érvényességét, jelenlétét is bizonyítják, s a megvalósítható „éden” és „gyönyör” reményét keltik benne.

Csak éppen a kert gyümölcsének élvezésére, az enyhületre, a megpihenésre, az örömre nem marad ideje. Augusztusban meghal „fölfedezője”, első jelentős méltatója, Déry Tibor. Október 2-án nyílik meg a mellőzés hosszú évei után Korniss nehezen várt, szenzációnak számító, a festészetben a „bartóki párhuzam” megteremtésének lehetőségét vállaló kiállítása, s egy hét sem telik el, amikor talán legkedvesebb költőbarátja, Kormos István haláláról értesül. Erdélyben kétszer jártak együtt… Kormos kérdéseire válaszolt a tévé kamerái előtt a portréfilmben… Nemrég vidám hangulatú verses „hódolatot” írt a kártyában-nőben szerencsés, versben-játékban győztes, varázslatosan tiszta szívű költőhöz…

A Magyar Írók Szövetsége október 10-től 12-ig rendezi meg a IV. Nemzetközi Költőtalálkozót a Magyar Tudományos Akadémia kongresszusi termében. A találkozó központi gondolata Ady költészetének honi időszerűsége és világirodalmi kisugárzása. A tanácskozáson Nagy László is részt vesz, s a szünetekben fáradt alakja, kék bársonyöltönye, szomorú, sápadt arca hol itt, hol ott bukkan föl, kezet fog régi ismerőseivel, barátaival, s elbeszélget a tanácskozáson megjelent, ritkábban látható, vidéken élő írókkal, az országhatáron túlról érkezett költőtársakkal, Kányádi Sándorral, Fehér Ferenccel, verseinek avatott bolgár és finn fordítójával, Nino Nikolovval és Anna-Maija Raittilával. Nino Nikolov így emlékezik vissza: „Utoljára 1977 őszén láttam Nagy Lászlót az Ady Endre születésének századik évfordulójával kapcsolatos ünnepségeken. Nagy beteg volt, mintha a közeledő véget is érezte volna. Kiadásra már előkészített egy verseskötetet. Azt mondta, elégedett azzal, amit írt. Csak a cím nem tetszett neki igazán, nem azért, mert rossz, hanem mert félelmetes. A könyv halála után jelent meg, a címe: Jönnek a harangok értem.”

A nemzetközi költőtalálkozó után kerül sor Kormos István temetésére. Október 19-én a Farkasréti temetőben barátai, a magyar költők nevében a két évvel fiatalabb barát, Nagy László búcsúzik tőle: „Az utak, a földiek, levegőiek idekerengnek sírodra, István, megkoszorúznak. De a megjáratlanok, mert nem viselik szíved nyomát, nincsenek, szétfoszlottak örökre. Májusban a Szeret partjára nem viszünk meséskönyvet a kislányoknak. A győri út hiába vár, s hiába a Radnóti-fődíj, nem veszed át. Szigetmonostoron a vendégséget, a fánkpiros asszonyok sürgetését lefúvattad kürtös angyallal. Mintha ez is győzelmedhez kellett volna. Tiéd az örök ifjúság, István. Sikerült. De mi vacogunk a gyászban. Ki tudja, meddig! Búcsúzom tőled, jó társam, jobbik részem…” Ősz van, október vége… Az Élet és Irodalom október 22-i száma közli a búcsúztató szövegét… Mi, akik már ismerjük a három hónap múlva bekövetkező eseményeket, dideregve olvassuk újra a Kormos Istvánt búcsúztató szavakat: „Megették szívét az utak… Májusban a Szeret partjára nem viszünk meséskönyvet a kislányoknak… vacogunk a gyászban. Ki tudja, meddig!”

Még három hónap van hátra életéből.

Kormos István temetése után tíz napra újabb feladat, megint másfajta. Október 28-án Molnár Edit fotóművész kiállítását nyitja meg a Műcsarnokban. Molnár Edit írja visszaemlékezésében: „Sokan vagyunk. Négy óra lesz néhány perc múlva. Vizy Ottó izgatottan jön oda hozzám. – Hol van Nagy Laci? – Késik, de én nyugodt vagyok furcsa mód… Laci botjára támaszkodva nyugodtan kocog be az utolsó pillanatban. Csoórival érkezik. Lacin fehér bőrkabát van, botját karjára akasztja, egy pillanatra kifújja magát, áll mellettem, aztán hallom, hogy mondja a megnyitó szöveget… Boldog vagyok. Félrehúzódom, odaszólok kollégáimnak: fényképezzétek Illyést és Nagy Lászlót együtt. Így látom én is őket ott, 1977 októberében, tudatomban exponálok, rögzítem a képet, ahogy ők ketten egymás mellett állnak.” Az író- és művészportrékat bemutató kiállításon Nagy László a pillanat és az állandóság dialektikájáról beszél: „Itt barátaim, jó társaim, ismerőseim, kortársaim láthatók. Köztük olyanok is, akik már földben. Már sötét malmoké a test, a hajdani forma, melyen át megnyilatkozott különös lényük.” Lukács György, Veres Péter, Kondor Béla, Füst Milán, Kassák Lajos, Lengyel József, Déry Tibor halállal pecsételt arca… Mind olyanok, akikhez személyes emlékek fűzik, de már nincsenek… S kollégáit Molnár Edit arra biztatja, hogy a két élő írót, Illyést és Nagy Lászlót együtt fényképezzék…

Az 1977-es év Ady-ünnepségsorozatának keretében a költő születésének századik évfordulóján – november végén – a Magyar Írók Szövetsége székházában másodszor adják át a Dénes Zsófia által Ady emlékére alapított jutalomdíjat. A díj egyik kitüntetettje Nagy László. A diákkori imádat óta a jubileumi évben írt megnyilatkozásokig átszövi költői pályáját a nagy költőelőd neve. Prózai írásaiban, visszaemlékezéseiben, vallomásaiban gyakran hivatkozik emberi-költői példájára. Költeményei között két írással, A feltámadás szomorúsága prózaverssel és a Szervátiusz Tibornak ajánlott Ady Endre andezitből című verssel közelíti az Ady-kérdést. A költészete elismertetéséért vívott harcot – az Ady-pört – saját ügyének tekinti. Ezért, amikor az Ady-pörre mutató tévéfilm készül (rendezője Kósa Ferenc), vállalja a forgatókönyv írását. Továbbá a filmgyár megbízza őket egy színes film elkészítésével is, melynek szintén az Ady-pör a magja. „Népszerűsítő oktatófilm lenne, főképpen diákoknak.”

A díj átvétele után interjú készül vele, amelynek négy kérdése közül az egyik így hangzik: „Mit jelent Önnek Ady Endre?” Nagy László válasza (az interjú szövegét még ő maga gondozza, de nyomtatásban csak halála után jelenik meg): „Ady a huszadik századi magyar költészet legtetejét jelenti számomra, s ugyanakkor példamutatást arra nézve, mi a dolga a magyar költőnek egy elmaradott, megkésett országban. Ady a kitörés költője, az új körültekintő. Nagy tanulságokat vont le, ezek ma is érvényesek a Duna-medencében, nemcsak nekünk, a szomszédainknak is. A nemzetköziséget, amit Ady képvisel, gyakran megsérti az elfogult nacionalizmus Kelet-Európában. Megbántódik gyakran itthon is a teljes Ady. Nehéz ilyen körülmények között követni nagy példáját, noha ez a legsürgetőbb kötelességünk.”

Az esztendő lassan véget ér. A költő fáradt, a szigligeti alkotóházba (amit egyik, újévi áldást mondó vidám versében „Szívliget”-nek mond) indul. Ekkor keresi föl a Népszabadság riportere, akinek elmondja, hogy nem íráshoz készülődik, faragni akar, a kelet-európai népek gyerekjátékaiból szeretne gyűjteményt kialakítani. A terjedelmes interjú – az utolsó, amelyet életében nyomtatásban lát – a lap karácsonyi számában jelenik meg. Részletesen beszél a közelmúltban írt verseire jellemző játékosságról, a népköltészet és a modern költészet kapcsolatáról, a klasszikus értékek, a hagyomány és a ma művészetének viszonyáról. Megemlíti a magyar irodalmat a legutóbbi években ért nagy veszteséget, melyet „feledni és kiheverni nehéz”: Veres Péter, Déry Tibor, Németh László, Simon István, Kormos István távozását. Válaszol a kérdésre, miért vállal ma fordítást, s arra is, hogy miért és milyen célokért indulatos. Az újságíró utolsó kérdése: „Végezetül egy sztereotip kérdés, de az olvasó számára mindig kérdés: milyen tervei vannak?” Nagy László válasza: „A jövőre nézvést: szeretnék olyan verstermő lenni, mint mostanában. S talán drámát is írok.” Élete utolsó nagy interjújának sajátos jelentése, sőt jelentősége van pályáján. Nem azért, mert a halálra, hanem azért, mert az élet folytatására készült, s ezzel az interjúval is jelezni kívánta tenni akarását, hovatartozását.

Tevékenyen, bizakodással, tervekkel, verstermő kedvvel lép át az új esztendőbe.

Az Élet és Irodalom karácsonyi számában jelenik meg Tűnődés nagy szeretőkről, a kardcsókolókról című verse. A hetilap január 21-i száma közli „a hányatott sorsú verset”, a költő legutoljára megjelent versét, a Hószakadás a szívre címűt.

Január utolsó vasárnapjának éjjelén rosszul lesz, a szívére panaszkodik. Gyerekkora óta, amikor amputálni akarták a lábát, él benne valamiféle tartózkodás, bizalmatlanság az orvosok iránt. Az orvos és a mentőautó későn érkeznek.

Ha az orvos és a mentőautó késnek is, a költőt nem éri készületlenül a halál. Két és fél éve megfogalmazta már Kormos Istvánnak a tévéfilmben a Senecával rímelő gondolatokat: „bölcsebb koromba léptem. Tudok mosolyogni, múltamon is, magamon is. Szeretném, ha nem kellene a mezes és meztelen drámákat versbe vadásznom. Szeretnék játékosabb költő lenni. Már nem tartom olyan fontosnak személyemet. Az ilyen fontosságból adódnak a tragédiák. Elkészültem már minden jövőbeli rosszra, a halálra is. Nagyon szeretem az életet, de a halál már nem probléma előttem. Tehát a rosszat fölkészülten várom. De jövőbeli jóra, emberi fenségesre, érzem, készületlen vagyok. Mert kételkedem. Kételyeim gyötörnek. Gyanakszom.”

A keddi lapok közlik a megdöbbentő hírt, a Kulturális Minisztérium, a Magyar Írók Szövetsége, az Élet és Irodalom szerkesztősége közös gyászjelentését és a munkásságát méltató nekrológokat. „Nagy László Kossuth-díjas költő január 30-án reggel, 53 éves korában váratlanul elhunyt. Irodalmunk kiemelkedő egyénisége volt. Halála irodalmi és kulturális életünk súlyos vesztesége.”

Ötvenkét és fél évet élt mindössze. Költői pályája csúcsára érve, egy termékeny alkotó periódus kezdetén, hangjának megbékéltebbre fordulása idején némítja el a fájdalmas-kegyelmes szívhalál. Ősei, Balassi, Csokonai, Petőfi, Ady, József Attila után – nem sokkal élve túl életkorukat – ő is elmegy. A közelmúltban ő búcsúzott apjától, barátaitól, költőtársaktól, Kondor Bélától, Szilágyi Domokostól, Kormos Istvántól, most őt búcsúztatják. Lezáratlanságában is teljes és maradandó életművet hagyott ránk.

Halála után egy hétre, február 6-án, hétfőn temetik a Farkasréti temetőben. Ravatalánál a Kulturális Minisztérium és a Magyar Írók Szövetsége nevében Tóth Dezső kulturális miniszterhelyettes beszél, a barátok, a pályatársak s az egyetemes magyar irodalom nevében Sütő András búcsúztatja: „Megérted életedben a nagyvilágnak reád vetett pillantásait is, de halálod gyászát csak magunk viseljük; halhatatlanságod tápláló forrása az a nép marad, amelynek gondját magadra vetted.”

A frissen hantolt sír körül a gyászolók ajkán fölszakad az áldást, jókedvet, bőséget és védő kart esdő Himnusz.

A költő utóélete

1978. január 30-án reggel csak Nagy László „egyik” élete ér véget: a költő „földi vonulása”. A másik, az igazi, az utókor meghódítása, a költészetét halhatatlanságba emelő most kezdődik. Megalapozott és jogos a remény: „ezen a szóra, hitre és emberi tisztességre kiéhezett földön elkezd növekedni azok száma, akik őt megérdemlik, s akiket ő is megérdemel” (Csoóri Sándor).

Megkezdődik életműve megmérése és költészete által a mi megmérésünk, a továbbélők megméretése: méltók voltunk-e, méltók vagyunk-e a költőre? Az Élet és Irodalom, amely másfél évtizedig munkahelyet adott neki, s hová haláláig hetente eljárt, három teljes újságoldalon emlékezik a költőre, a lap főmunkatársára. Bertha Bulcsu a friss döbbenetnek ad hangot, és személyes találkozásaik emlékét idézi: „A hír megdermeszt, kezemben kihűl a telefonkagyló. A nagy atlanti homály, amit Nagy László szép versében évekkel ezelőtt jósolt, a városra ereszkedik… Nagy László könyökét az oldalához szorította, és elindult a felhők közé.” Csoóri Sándor szép esszéje már 1975-ben fölmérte nagyságát és megrajzolta jelentőségét: „A nagyság: mindenkor újrakezdés, miközben makacs folytatás is. Új ritmikájú Sárkányölő, mondja Bartókról Nagy László, amit mi szóról szóra visszafordíthatunk őrá. Új nyelv, új ritmus, új gyöngédségek, dühök, fejforgatások a mindenségben, új képek, képzetek, amiket rá tudott kényszeríteni a világra. És új szemlélete a történelemnek is. Mintha kizárólag csak az érzékeivel közeledne hozzá. Ő az a hályogkovács, akinek mennyezetlámpák helyett elég egy kis tükör és egy idomítható kés. Nem korszakok időszerű drámája érdekli, hanem a megrugdalt csontok visszhangja, amely századok óta ismétlődik.”

Az irodalmi folyóiratok – a hosszabb átfutási idő miatt – csak később, az áprilisi és a májusi számban emlékeznek meg a költő haláláról, és közölnek terjedelmes összeállítást, nekrológot, hozzá írt, neki ajánlott verset, róla szóló tanulmányt, közlik fényképét, kézírását. A Tiszatáj, az Alföld, a Jelenkor még a szeptemberi és az októberi számban is a fájdalmas veszteségre emlékeztet. Megszólalnak a költők, kortársai, az idősebb és a fiatalabb nemzedék tagjai (Illyés Gyula, Zelk Zoltán, Weöres Sándor, Somlyó György, Garai Gábor, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor, Buda Ferenc, Nagy Gáspár és mások), külföldiek (a lengyel Zbigniew Herbert) és a határon túl élő magyarok (Farkas Árpád). Tanulmányírók méltatják munkásságát (Czine Mihály, Féja Géza, Kiss Ferenc, Tolnai Gábor).

A halála évében megjelent, hozzá írt, emlékének ajánlott gyászversek száma – ha csak a vezető irodalmi folyóiratokban megjelenteket vesszük figyelembe – meghaladja a félszázat. S amint ezeket megelőzték az ötvenedik születésnapra írt versek, azonképpen az emlékét idéző siratók sora is folytatódik, s mindmostanáig nem ért véget. Nem sok szót érdemelnek azok a kalapemelések, gombamód szaporodó búcsúztató versek, amelyek szemmel láthatóan csupán azért viselnek ajánlást és idézik a költő nevét, hogy megtörjék a szerkesztők ellenállását, és a szerző a saját jelenlétét biztosítsa a folyóiratban. A versek zömének értékében és őszinteségében nincs okunk kételkedni. A halál döbbenetén túl az igazi tehetség elismerése, a valódi erkölcsi értékhez való vonzódás fejeződik ki bennük, s a fölismerés, hogy Nagy László a huszadik századi magyar irodalom jelentős alakja, aki kimondott igazságokat a korról, amelyeket csak ő mondhatott ki, s amelyek érvényes igazságok maradnak az utókorra is, ha lesz füle a hallásra. S kifejeződik bennük az önvizsgálat, a lelkiismeret-furdalás, a vád is: a magyar költészet egy része fölhagyott a néphez szóló felelős beszéddel, programmá vált, hogy a költő csak önlelke ügyeivel foglalkozzék, háttérbe szorult a közösségi elhivatottság, kisebb lett a költői szó érvényességéért vállalt kockázat.

Weöres Sándornak a gyászhír hatására keletkezett emblémaverse három fájdalmas sor:

Illyés Gyula írja gyászversében:

Miképpen az hommage-versekben kifejeződő tisztelet, azonképpen Nagy László költői hatása is – nem kerülhetjük meg ezúttal a közhelyszerű kifejezést – ellentmondásos. A halála után líránkban előállt helyzet sokban emlékeztet arra, amelybe Ady halála után jutott a magyar irodalom. Akkor az Ady-epigonok és utánzók siserehada lepte el a folyóiratokat, most, főként a fiatal, pályakezdő költők – nem találva meg a maguk számára érvényes lírai kifejezési formát – a Nagy László által kialakított versmodellt és motívumrendszert veszik át és alkalmazzák. Ami nála meglepő eredetiség, költői lelemény, az utánzók és követők kezén nemegyszer nyelvi modorosság és rutin. Egy roppant szuggesztív és forrástiszta költészet diadala után nehéz a megszólalás, s a gyengébb ellenálló erővel rendelkező tehetség csábul a készre szabott poétikai magatartás átvételére, utánzására, ami a „mintát” nem kompromittálja ugyan, de jócskán veszélyezteti a fiatal költő indulását, önállóságát.

Nagy László költészetének persze van másféle, erjesztő, előremutató, a költői tehetség kibontakozását, az önálló hang megtalálását segítő hatása, s vannak költészetének magatartásban és szemléletben hű örökösei, a Nagy László-i gondolatot továbbmondó, a Nagy László-i versmodellt újrateremtő folytatói is. Azok közül, akik Nagy Lászlóhoz úgy szegődnek „tanítványként”, hogy tovább tudnak lépni, s hatására hangjuk teltebb, magabiztosabb, egyénibb lesz, a szlovákiai Tőzsér Árpád nevét idézzük. Költői fejlődéséről, 1956-ban kibontakozó pályaszakaszáról írja: „De ha egészen pontos akarok lenni, el kell mondanom, hogy indult azért bennem – s éppen ebben az időben – valami differenciálódásféle. De sokkal mélyebben, sokkal általánosabb síkban, s csak áttételesen a falu-város viszonylatában. A »biológiai determinizmus« képei (egyelőre csak képei) ugyanis éppen ebben az időben (tehát 56 táján) vonultak be arzenálomba. S ha ezt a differenciálódást az engem ért hatásokkal akarnám kifejezni, akkor azt kellene mondanom, hogy József Attila és Illyés mellé Nagy Lászlót is mesteremmé fogadtam.” Ha pedig azokra gondolunk, akik a Nagy László halála után támadt űrt a fiatalabb nemzedék soraiból a legtöbb tehetséggel igyekeznek betölteni, s legméltóbb és legavatottabb őrzői költői örökségének, mindenekelőtt Csoóri Sándorra hivatkozhatunk: költészetünk bartóki vonala – mások rokon törekvéseivel együtt – az ő Bartók-modellt fejtegető és újraértelmező tanulmányaiban, Nagy László líráját elemző esszéiben és egy új népiség felé mutató költészetében folytatódik és revelálódik.

A Jönnek a harangok értem levonatát még látta a költő, a korrektúrát maga készítette el, de a kötet megjelenését nem érhette meg. A kötetet a Magvető Kiadó 1978-ban a könyvhétre jelenteti meg: mindössze négy hónap telt el a költő halála óta. A posztumusz mű a könyvhét legkeresettebb könyve. Még ugyanebben az évben a Magvető újból kiadja Nagy László összegyűjtött munkáit. A Versek és versfordítások új, második kiadása bővebb az előzőnél, és könnyebben kezelhető formában – három kötetben – adja közre a költő műveit.

Az utolsó verseskötet megjelenése, valamint az életmű újbóli kiadása lendületet ad a kritikának: elmélyült elemzésre, önvizsgálatra, önmagával való szembenézésre, néhány korábbi ítélet felülvizsgálatára készteti. A gyászévben csaknem kéttucatnyi tanulmány, kritika foglalkozik a folyóiratokban Nagy László költészetével. Ha a korábbi megnyilatkozások némelyikében a fenntartások és kifogások kaptak hangot, most a kritikát az egyöntetű elismerés s egy részét a – talán a rossz lelkiismeretből fakadó – himnikus, sőt eufémikus megközelítés jellemzi. Nem lehet szemet hunyni afölött, hogy – bár az életműkiadás módot adna a teljes költői pálya áttekintésére – a kritika egy része eléggé eklektikusan közeledik a költő munkásságához, s a hangsúlyt csak egy-egy kiemelt pályaszakaszra helyezi. Azok is, szerkesztők és recenzensek, akik nem olyan régen – másfél, két évtizede – még a költő „válságáról”, „tévedéseiről”, „ingadozásáról” írtak vagy közöltek írásokat, most a hódolók közé állnak. Persze, ahogy annak idején nem árthatott Nagy László költészetének a gáncs és ellenvetés, költészete most a szirénhangok ellenében is sértetlenül őrzi meg etikus elkötelezettségét, fájdalmas emberi jajszavát, maradandó értékeit.

A költő halott. Verseit nem mondja többé az író-olvasó találkozókon, szerzői estjein, az Élet és Irodalom-, az Új Írás-esteken. A korábbinál is nagyobb szerephez jutnak verseinek értő tolmácsai, az előadóművészek, a közvetítők, a szövegek megszólaltatói, közülük az egyik legtehetségesebb: Hegedüs D. Géza. A Hungaroton Vállalat 1979-ben Nagy László emlékére nagy alakú hanglemezt ad ki. A borítóról Molnár Edit fotója, a költő bőrzekés alakja, barázdákkal televésett arca, „dérré ijedt haja”, jellegzetes, ajakkerekítős szájtartása néz ránk. A lemez két oldalán ötvenpercnyi időtartamban az egyik legautentikusabb Nagy László-előadó, Berek Kati mondja el a költő öt művét, két „hosszú énekét”, a Rege a tűzről és jácintról-t, és a Menyegző-t, valamint három rövidebb versét. „Tegnap még a kortársai voltunk, s lettünk mára mindnyájan az utódai – írja Koczkás Sándor a hanglemez borítólapján. – Mert Nagy László a »legfényesebb árvák« – Ady, Bartók és József Attila – nyomába szegődött. Kilépett a mindennapi időből. S művei már friss hagyományként folytatják létüket a költői és a nemzeti örökség szerves folyamatában.” Verseinek sorsa, művészi közvetítése a legavatottabb értelmezőkre, a művek tolmácsolóira van bízva. „Akik közül az első és a legkitartóbb, legszenvedélyesebb Berek Kati. Aki megleste és újjáteremtette a Nagy László-versek szívdobogását: drámai lényegüket, ellentétekben torlódó erejüket.”

Ugyanebben az esztendőben Adok nektek aranyvesszőt címmel megjelenik Nagy László prózai írásainak gyűjteménye. A kötet önéletírásokat, ars poetica értékű vallomásokat, műveinek keletkezéstörténetét föltáró megnyilatkozásokat, a műfordításra vonatkozó nyilatkozatokat, irodalmi és képzőművészeti tárgyú jegyzeteket, kiállításmegnyitókat, glosszákat, interjúkat és fotókat tartalmaz. A részben publikált, részben kéziratos anyagot Kiss Ferenc válogatta és rendezte el átgondoltan, a témák rendje s egy-egy tárgykörön belül időrend szerint. Az utószóban írja: „Nagy László… hátrahagyott írásainak egyik gyűjteményét e címen őrizte: Próza. Tervezte is egy ilyen kötet kiadását… Ezt az anyagot kiegészítettük az irattartó által nem őrzött, de publikált művek, interjúk nagy csoportjával.” A kötetet mi is jelen munkánk megírásakor haszonnal forgattuk. A könyv, ahogy a kiadó jelzi is, válogatás, s főként az interjúk fejezete nem tartalmazza Nagy László minden megnyilatkozását, még az általa javított, jóváhagyott s nyomtatásban megjelent interjúk szövegét sem. Természetesen – a bibliográfiák és saját gyűjtésünk alapján – ezekből is merítettünk. Levelezésének összegyűjtése, sajtó alá rendezése és publikálása további kiadói gond.

Amikor Nagy László szülőföldjére látogatott, gyakran költő öccse, Ágh István is elkísérte. Egyik közös utazásukból született Nagy László gyönyörű prózaverse, a Jönnek a harangok értem és Ágh István vallomásos erejű tájesszéje, szülőföldrajza, az Üres bölcsőnk járása. Mindkét írás a Kortárs 1975. évi júliusi számában jelenik meg először. A Móra Könyvkiadó 1979-ben Ezerszínű Magyarország címmel sorozatot indít az ország tájegységeinek a bemutatására, s Ágh Istvánt is fölkérik a munkára. Ágh a Kortárs-ban közölt esszéből kifejlesztett s vele azonos című írással vesz részt a vállalkozásban. Könyve vallomás a bátyjával közös szülőföldről, a fölnevelő tájról, gyermekkorukról, az „üdvözítő emlékekről”. Számára Felsőiszkáz éppúgy a Világ Közepe, s a szülőháztól induló dűlőutak éppúgy a nagyvilág meghódítására vezetnek, mint bátyja számára: a kötetben az egyik leghitelesebb szemtanú vall Nagy László gyerekkori környezetéről. A könyv magját alkotó íráshoz a friss élményeket még együtt gyűjtötték. Amikor a kötet megjelenik, Ágh István már csak halott bátyja emlékét idézheti föl a könyv utolsó fejezetében: „Visszaindulok a távoli kertbe, kistestvérségem virágai közé, a régi kutyákhoz és lovakhoz, arany asztagok közé, a teljes családhoz. Kisgyerek leszek, és megifjítom bátyámat is, mindig tizenhárom lépés, tizenhárom év távolában fiatalodva.” Majd valamivel később: „Kedélyre éppúgy nem lehet emléket találni, akár a bánatra. Inkább csak a vágyam mozgat a vasárnap déli asztal felé, ahol olyan nagyokat nevettünk miatta. Szeretnék ott ülni most is, mert akkor még élne, s én se vizsgálnám hajamban az ősz hajszálakat.”

Amikor Nagy László 1947 táján a költészet mellett döntött, nem mondott le végérvényesen a vizuális kifejezésről, a képzőművészet múzsájával továbbra is jegyben maradt, ám életében képeinek önálló, egyéni kiállításon való bemutatására nem került sor. Halála után egy csapásra életművének erre a területére is fény vetődik, s fontossá válik mindaz, ami Nagy László műhelyében született. Rajzaiból, festményeiből, vázlataiból, tollpróbáiból, képi és verses ötleteiből, kézírásos és rajzos naplójának lapjaiból a hetvenes évek végén előbb Budapesten rendeznek kiállítást, majd a reprodukciós anyag országjáró körútra indul, és Kecskeméten, Nagykanizsán, Debrecenben, Pécsett és más városokban is bemutatják. Kecskeméten a faragókéssel dolgozó, fával, csonttal, kukoricacsutkával bánni tudó, játékkészítő Nagy László műveiből is kiállítás nyílik. A grafikai anyagból rendezett tárlat kecskeméti megnyitóján mondja Buda Ferenc: „Rajzaidról kellene szólnom, László, tolladról, teremtő ujjaidról, halhatatlan kezed vonásairól. Ám én nem akarok – tán nem is tudok – arról beszélni, amit tulajdon két szemével ki-ki magának itt helyben megtekinthet. Hisz helyzetünk kiváltságos, mint ahogy maga az alkalom is kivételes: műhelyed ajtaja kinyitva sarkig, szabad belépni mindenkinek.”

A képíró Nagy László műhelyének ajtaja a könyvkiadás jóvoltából 1980-ban valóban „mindenki” előtt kinyílt sarkig. Szárny és piramis címmel rajzaiból, festményeiből összeállított kötet jelent meg (Magyar Helikon), Kísérlet a bánat ellen címmel pedig munkanaplójának, zöld fedelű, spirális füzeteinek több lapját adták ki: e kötetben versvázlatokat, költemények kézírással letisztázott szövegét, „firkákat”, képterveket, lapszéli rajzokat találunk (Magvető). Ne kutassuk most, hogy Nagy László életében hozzájárult volna-e a könyvek megjelenéséhez. Az utókor kíváncsisága legalább akkora erő, mint az alkotó természetes tartózkodása, szerénysége. Nyilvánvaló: ha egy nagy művész az alkotói pálya csúcsán meghal, a szívhalál és a tragikus veszteség döbbenetében egy csapásra – a szó szoros értelmében – minden hozzá fűződő emlék fontos lesz az utókor számára. Fogadjuk el a köteteket olyanoknak, ahogy megjelentek. Mindkét könyv igen átgondolt szerkesztő munka eredménye. A két kiadó mindenekelőtt szép könyvet, gondosan megkomponált albumot, könyvművészeti alkotást és nem olvasmányt akart létrehozni. A közölt anyag ciklusokra tagolódik. A rajzokat, a rajzos napló lapjait nyomtatott szövegek választják el, a képeket költemények „illusztrálják”. Bár a tartalomjegyzék utal a rajzok, a kéziratlapok keletkezési évére, a kötetek nem követnek időrendet, s nem törekednek teljességre. Különösképpen a Kísérlet a bánat ellen közöl változatos, különféle jellegű és rétegezettségű anyagot: képi igényű rajzok mellett tollpróbákat, versfogalmazványok szomszédságában kész versek letisztázott változatát, képversek rajzos vázlata mellett bútorterveket, újsághírek és telefonszámok között ritmuspróbákat.

Valóban egy nagy művész műhelyébe pillanthatunk, hétköznapjait, munkamódszerét tanulmányozhatjuk, „egy másik életmű töredékét” ismerhetjük meg a könyvekből. Mindkét kötet elé Csoóri Sándor írt szép és ihletett bevezetőt. A rajzokból, festményekből, rézkarcokból kikerekedő könyvről mondja: „a sose pihenő képzelet és kéz közös hagyatéka. Látszólag melléktermék: az el-elkalandozó kedv zsákmánygyűjtése a szomszédos mezőkről. Lényege szerint azonban jóval több ennél: egy másik életmű töredéke. A betetőzött költői sors mellett egy csírájában maradt festői pálya lehetőségének a vázlata. Egy lemondás vissza-visszajáró lelkifurdalása és kísértete.” A műhelynaplókból összeállított könyv előtt olvassuk: „Ha valaki végiglapozza Nagy László ránk maradt spirális füzeteit: a versek, a műfordítások műhelynaplóit, a javított, az összefirkált kéziratlapok tömkelegét, egy újfajta napló titkaiba pillanthat bele. Egy metaforikus naplóéba, amely szinte képsorszerűen eleveníti meg a versért folyó, változatos napi küzdelmeket.”

A rajzos és főképpen a versvázlatokat tartalmazó lapok figyelmes tanulmányozása sokat elárul a költő ihletének természetéről, egy-egy vers létrejöttének előzményéről, folyamatáról, az alkotás pszichikai hátteréről, a lírai én működéséről, s ezek a benyomások és ismeretek bizonyára hozzásegítik az olvasót a költő teljesebb és mélyebb megismeréséhez, megértéséhez. Innét tudjuk meg, hogy sajtó alá rendezett, de már posztumusz kötete, a Jönnek a harangok értem címlapjához az Önarckép című betűkép fölhasználásával a költő maga is tervet készített. Innét értesülünk arról, hogy a rádióból hallott napi információk, a hírközlés sablonjai hogyan épültek – új jelentést kapva – a versek szövetébe. Innét tudjuk, hogy a festéshez használt természetes anyagok közül a pesti bodza színe sötétebb, az iszkázi világosabb. Megismerjük baráti körét: kivel és mikor telefonozott. Tudomást szerzünk róla, hogy írás előtt a tollpróba ugyanolyan ihletfakasztó „hívószó” volt a számára, mint Krúdynak: a regényíró névaláírását gyakorolta, Nagy László a Korniss Dezsőnek ajánlott vers címét írta le százszor…

Tűzhányó működését figyelheti közelről, aki ezeket az albumokat kézbe veszi. Persze, ahány titkot megfejtenek, legalább annyit homályban hagynak, illetve legalább annyi újabb sejtést, kérdést, rejtélyt involválnak. A versvázlatok tanulmányozása, a tollpróbák elemzése, a grafikai és a versmotívumok tüzetes egybevetése a jövendő filológiai és alkotáslélektani vizsgálatoknak lesz a feladata. Az albumok segítik az utókor személyes kapcsolódását a költő szelleméhez, de senki se képzelje, hogy forgatásuk pótolhatja a kiérlelt, kész művek, a vállalt versszövegek ismeretét, a költői szó hatását és erejét. A képíró Nagy László is a költő életművére mutat.

A költő ötvenötödik születésnapjára – Sára Sándor rendező-operatőr és Liska Dénes szerkesztő jóvoltából – elkészül az Égi kökényfák alatt című film. Sára eredetileg arra vállalkozott, hogy bemutassa a költő gyermekkorát és szülőföldjét, a bakonyalji tájat, ahogyan Nagy László látta az esztendő körforgásában. A film előmunkálatai még a költő életében elkezdődtek, a képek elkészültek, de a filmet nem tudták együtt befejezni. A hangfelvétel időpontját még megbeszélték a költővel, de újabb találkozásra nem került sor. Hosszú-hosszú tanácstalanság után – baráti segítséggel – készül el a háromnegyed órás film, melyet 1980 júliusában mutat be először a televízió.

Reményi József Tamás írja az Élet és Irodalom-ban: „Sára Sándor kamerája mintha a hirtelen megszakadt élet nyomait kutatná az elhagyott ösvényeken, az árválkodó falak közt, a gatyás-kötényes bognár szertartásos mozdulataiban, a rajzolt lovacskák kusza seregében, a faragott felületek fölnagyított mezőin. Az üres égboltot lassan betöltő, káráló varjúhad mintha a megmásíthatatlan elmúlást visszhangozná a hosszan kitartott totálképen. Akárcsak a befejező képsorban az elhallgató költő ünnepélyesen rezzenéstelen arca, a kulisszák nélküli térben, egyszerűségében üdvözülten.” A kritikus figyelme jól érzékeli a különbséget, ami a költő életében készült portréfilm és az emlékidéző alkotás között szükségképpen megmutatkozik: „Sára a hőse nélkül maradt filmanyag végső megszerkesztésében archaizál: a képek véletlenül előkerült archív felvételek töredezettségét, riadtságát hordozzák. Hiszen fölidézni kell ma már azt, aki nemrég résztvevője volt a közös munkának. Innen a szöveg legpuritánabb illusztrációinak is leletjellege, kincsfényessége. Mintha a táj is az eltávozott ember hagyatéka volna.”

Az egymást követő évek növelik a távlatot Nagy László életművéhez. Előadóművészek egyre gyakrabban illesztik műsorba verseit. Hazai és külhoni barátai, írótársai érzik sürgető kényszerét, hogy emlékezzenek rá. Fiatalok indulnak el, hogy bejárják szülőföldjét, gyermekkorának tájait. Szobrászok fogalmazzák újra arcvonásait: Ajkán 1980. április 11-én, a költészet napján fölállítják Vigh Tamás alkotását, a pécsi országos kisplasztikai biennálén Trischler Ferenc portréja kap díjat. Verseit macedón, bolgár, angol, orosz, finn nyelvre fordítják. Bulgáriában, a görög határ közelében, a Rodope-hegység egyik rejtett, vadregényes völgyében, Szmoljánban, ahol korábban díszpolgárrá választották, emléke őrzésére utcát neveznek el róla, és múzeumot rendeznek be.

Tisztelete évről évre nő. Még a nevével visszaélő vállalkozás is – fonák, torz formában – szavának súlyát igazolja. „Nem én patronálom azt a személyt – nyilatkozik Szécsi Margit 1981 februárjában –, aki egy (érzésem szerint valótlan hivatkozásokkal összetoborzott) Nagy László-kör nevében emlékestet hirdetett január 30-ra, a Népszabadság és más lapok hírrovatában. Rám való hivatkozása mindenesetre hamis.” Ám ugyancsak Szécsi Margit jelenti be az év márciusában, hogy elkezdte a Nagy Lászlóval foglalkozó irodalomtörténeti kutatómunkát, s minden rá vonatkozó dokumentumot megőrzés céljából összegyűjt, mivel „a tulajdonomban levő otthont, ahol ő élt és alkotott, máig változatlannak tartottam meg, s a jövőben is az ő emléklakásaként kívánom megtartani.”

1981 tavaszán, e könyv írása idején – nem elégedve meg a személyes találkozások elevenen megőrzött emlékével, művei és a róla szóló írások ismeretével – magam is elindultam, hogy fölkeressem Nagy László ifjúságának színterét, a széljárta Somló hegy vidékét, a szülőfalut és diákévei városát, Pápát. Láttam a faluszéli, elhagyott szülőházat, melynek sárból vert, mészpikkelyes falát a Zöld Angyal már régen kikezdte, s az elárvult jászlat, ami elé nem állnak többé tomboló paripák. A ház elé éppen akkor érkeztem, amikor a Veszprém megyei tanács elnöke és deputációja azt mérlegelte, mit lehetne tenni az épület megmentéséért, irodalmi emlékhellyé alakításáért. Láttam az édesapa sírját a templom mögötti temetőben, az ádáz iszkázi földben. Láttam a falusi népiskola apró ablakait, ahová elemibe járt, és olvastam Kiss Jenő tanító úr keze vonását, aki az iskolai anyakönyvbe két egymás utáni esztendőben azt jegyezte Nagy László neve mellé: „Betegség miatt nem osztályozható.” Beszéltem az édesanyával, Vas Erzsike nénivel, aki megmutatta Lackó fia leveleit és az utolsó karácsonyi rajzos üdvözletet, a csupa zölddel és csupa arannyal festett három betlehemi pásztort. „Az utolsó leveleiben is azt írta, hogy javíttassuk meg a házat…” „A Laci nagyon jó gyerek volt… Meg olyan eleven is… Mindig szeretett fára mászni…” Jártam Pápán, a pokol tornácának mondott, nemszeretem városban. Elém tették iskolai bizonyítványait, az érettségi vizsga jegyzőkönyvét, tanárainak, osztálytársainak névsorát. Tudom, hogy hol lakott, mit látott, amikor kinézett az alacsony diákszoba ablakán, s melyik utcán járt iskolába… Sokat tudok róla, s valójában mégis nagyon keveset.

1925	Július 17-én (a családi hagyomány szerint 14-én) születik Felsőiszkázon, Veszprém megyében.
1931	Beíratják a helyi elemi népiskolába.
1935	Nyáron súlyos betegség – csontvelőgyulladás – támadja meg lábát. Budapesten, a Verebély-klinikán megoperálják. Azóta járógéppel jár.
1938	Pápára kerül. Anyai nagyanyja felügyelete alatt a Zöldfa utca 20. szám alatt lakik. A polgári iskola alsó két osztályát magánúton, felső két osztályát rendes tanulóként elvégzi.
1941	Beiratkozik a pápai református kollégium kereskedelmi iskolájába. Sokat olvas, rajzol, fest és verseket ír.
1945	Júliusban leérettségizik.
1946	Ősszel Budapestre megy. Beiratkozik az Iparművészeti Főiskolára. Előbb a Damjanich utcai, majd a Dózsa György úti Dózsa György Népi Kollégiumban lakik.
1947	Szeptemberben a Képzőművészeti Főiskola rajz szakán folytatja tanulmányait. Szállása az Andrássy úti Dési Huber István Népi Kollégiumban van. A Valóság című folyóirat decemberi száma hét versét és egy rajzát közli. A Valóság című folyóirat decemberi száma hét versét és egy rajzát közli.
1948	Ősszel beiratkozik a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának első évfolyamára. Előbb a magyar irodalom–szociológia–filozófia szakon tanul, majd a második félévben az orosz szakon folytatja tanulmányait. Egy ideig a Bajza utcai József Attila Népi Kollégiumban él, majd visszaköltözik a Dési Huber Kollégiumba. Barátságot köt Juhász Ferenccel, Simon Istvánnal és másokkal. Sőtér István Négy nemzedék – élő magyar költők című antológiája, valamint Lukácsy Sándor a Magyarok-ban elismeréssel ír a pályakezdő költőről.
1949	A könyvnapra megjelenik első verseskötete, a Tűnj el, fájás. Ősszel állami ösztöndíjjal Bulgáriába utazik. Másfél évet tölt Szófiában. Nyelvet tanul, a bolgár népköltészetet fordítja. Később is többször jár Bulgáriában.
1950	Fordításában napvilágot lát Aliger Zoja című elbeszélő költeménye. József Attila-díjjal tüntetik ki.
1951	Kiadják A tüzér és a rozs című verseskötetét.
1952	Nyáron feleségül veszi Szécsi Margitot. Nehéz anyagi körülmények között, albérletekben élnek.
1953	Megszületik fia, András. Megjelenik a bolgár népköltészetet bemutató Szablyák és citerák című műfordításkötete. Ismét József Attila-díjat kap.
1953–56	A Kisdobos című gyereklap szerkesztőségi munkatársa.
1954	A könyvhétre megjelenik A nap jegyese című verseskötete. A könyv fölkelti Déry Tibor érdeklődését, aki meleg szavakkal ír a fiatal költőről.
1955	Harmadszor tüntetik ki József Attila-díjjal.
1956	Napvilágot lát A vasárnap gyönyöre című verseskötete.
1957	Kiadják a Deres majális-t. A kötet 1944 és 1956 között írt verseit tartalmazza. Sokat fordít.
1959	Az Élet és Irodalom-hoz kerül. Előbb képszerkesztő, majd – haláláig – az irodalmi hetilap főmunkatársa. A lapban gyakran publikál. Fordításában megjelenik Csü Jüan ókori kínai költő Száműzetés című elégiája. Lefordítja Geo Milev bolgár költő Szeptember című hőskölteményét. Műfordítói munkásságáért a bolgár PEN Club díjával tüntetik ki.
1960	Fordításában kiadják Lamar bolgár költő A hős fia című, magyar vonatkozású elbeszélő költeményét. Megjelenik a Sólymok vére című műfordításkötete, a bolgár népköltészet gazdag antológiája.
1965	Hosszú várakozás után megjelenik új verseskötete, a Himnusz minden időben.
1966	Arccal a tengernek címmel verseinek új gyűjteményét adják ki. A két kötetről nagy elismeréssel ír a kritika (Bata Imre, Czine Mihály, Diószegi András, Kiss Ferenc és mások). Költészetét Bori Imre hosszabb tanulmányban méltatja és elemzi. Költői és műfordítói munkásságáért Kossuth-díjjal tüntetik ki.
1968	Darázskirály címmel megjelennek válogatott műfordításai. A strugai nemzetközi költői fesztiválon aranykoszorúval tüntetik ki.
1969	Iszkázon meghal édesapja. Babérfák című műfordításkötete a délszláv népköltészet alkotásait mutatja be. Bevezetésével megjelenik az Elérhetetlen föld című, kilenc fiatal költőt bemutató antológia. Költeményeit – Berek Kati és más előadóművészek tolmácsolásában – a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat hanglemezen jelenteti meg.
1971	A Mikrokozmosz füzetek sorozatban megjelenik Ég és föld című oratóriuma.
1972	Második kiadásban lát napvilágot Arccal a tengernek című verseskötete.
1973	Új költeményeit Versben bujdosó címmel jelenteti meg. Győrben, a második költészeti biennálén Radnóti-díjban részesül. Válogatott versei angol nyelven önálló kötetben jelennek meg. Már korábban több idegen – bolgár, macedón, orosz stb. – nyelvre fordították műveit.
1974	Szeptemberben újból szülőföldjére látogat, majd Lengyelországba utazik. Iszkázi látogatásából születik Életem című hosszabb önvallomása.
1975	Májusban Kiss Ferenccel és Kormos Istvánnal Erdélyben jár. A könyvhétre megjelenik Versek és versfordítások című gyűjteménye négy kötetben. Születésnapján az ötvenéves költőt a magyar irodalmi élet nagy tisztelettel és szeretettel köszönti. A Fészek Klubban rendezett költői est bevezetőjét Csoóri Sándor mondja.
1976	A 30 év sorozatban megjelenik Válogatott versek című kötete. Szeptemberben Nemzetközi Botev-díjjal tüntetik ki. Átvételére Szófiába utazik. Szmolján város díszpolgárává választják.
1977	Sajtó alá rendezi Jönnek a harangok értem című verseskötetét, melynek megjelenését már nem éri meg.
1978	Január 30-án reggel, Budapesten, élete ötvenharmadik évében váratlanul meghal. Egy hét múlva temetik a Farkasréti temetőben.

Tüskés Tibor
Nagy László

„Szép és könnyelmű ifjúság”

Májusfák

Líra és látomás

„Jönnek a harangok értem”

A költő utóélete

Életrajzi adatok

Tüskés TiborNagy László

„Szép és könnyelmű ifjúság”

Májusfák

Líra és látomás

„Jönnek a harangok értem”

A költő utóélete

Életrajzi adatok

Tüskés Tibor
Nagy László