1956. október 6-án a budapesti Irodalmi Újságban Méray Tibor Rajk Lászlóék sírjánál című írása emlékezett meg azokról a kommunista politikusokról, akiket 1949-ben egy szovjet mintára rendezett kirakatperben halálra ítéltek és felakasztottak, majd hosszú évek elmúltával: 1956 őszén rehabilitáltak és ünnepélyesen eltemettek. A Kerepesi úti temető vörös színekben pompázó ravatala mellett különben olyanok búcsúztatták egykori elvtársaikat, akik maguk sem voltak ártatlanok mindabban, ami Rajk Lászlóval és társaival történt, hiszen Münnich Ferenc, Orbán László és a hadügyminiszter-helyettesi posztot betöltő Janza Károly semmit sem tettek az ellen, hogy közvetlen barátaikra (és Magyarországra) rászakadjon a sztálinista rémuralom. Egyedül Szász Bélának, a nagy per egyik életben hagyott vádlottjának volt erkölcsi joga ahhoz, hogy a zsarnokság iszonyatáról vallomást tegyen. És az Irodalmi Újságban Méray Tibornak, aki akkor már hosszú évek óta és nem kicsiny próbabételek árán tanúsította eltökéltségét a rémuralom ellen viselt szellemi, írói küzdelemben.
Méray akkor, az Irodalmi Újság október 6-i számában a következőket jelentette ki: „A ti sorsotok felismerése ölte ki belőlünk a vakhitet. A ti sorsotok felismerése fordított szembe minket a magunk vétkeivel és a zsarnokok korbácsával, börtöneivel, fegyverével is. A ti tragédiátok tanított meg: soha mást, mint az igazat, soha – se a kínvallatás kényszeréből, se vélt, se téves »ügyszeretetből« –; a ti tragédiátok tanít és kötelez emberségre és magyarságra, igazságra és szabadságra. Nem fogadkozom, nem ígérgetek, nem esküdözöm. (Ó, sírnál tett hamis eskük, de a fülünkbe dörömböltök még máig is!) Nem mondom azt, amit a mártírsíroknál szokás: hogy nem haltatok meg hiába. Mert nem kellett volna, mert nem lett volna szabad meghalnotok. Nem mondok többet, nem is mondhatok, csak kimondhatatlan keserűen, kínlódva, halkan ezt: a mi életünk most már csak annyit ér, amennyit jóvá tud tenni a ti halálotokból…”
Rajk László és társai, talán nem követek el kegyeletsértést, ha ezt kimondom, korántsem voltak gáncsnélküli lovagok. Őket is, kivált a több éven át belügyminiszterként tevékenykedő Rajkot, súlyos felelősség terhelte azokért a jogsértésekért és bűnökért, amelyeket a Rákosiék által vezérelt zsarnoki rendszer már az első pillanatoktól kezdve elkövetett. Az ellenük rendezett hamis és hitszegő bírósági eljárás és meggyilkolásuk mindazonáltal az önkényuralom egyik rettenetes, ráadásul jelképes értelmű bűne volt. Rehabilitációjuk és újratemetésük pedig, ugyancsak jelképes erővel, nyitotta meg az országos újrakezdésnek azt az útját, amely az ötvenhatos forradalomhoz elvezetett, és amelyet Kádár János árulása és a szovjet katonai erőszak végül elrekesztett. Méraynak ezért minden indoka megvolt arra, hogy Rajknak és társainak újratemetésében a politikai és erkölcsi jóvátétel történelmi parancsát lássa. Ő a maga részéről mindenesetre hű maradt ahhoz a ki nem mondott fogadalmához, amelyre akkor: 1956. október 6-án az Irodalmi Újságban utalt.
Akkor: Rajk és társainak újratemetése idején Méray Tibor már betöltötte harminckettedik életévét (1924. április 6-án Budapesten született). Emberi sorsa és írói pályája egy huszadik századi magyar baloldali értelmiségi jellegzetes útját mutatta, ez a személyes út a magyar történelem vakmerő kanyargásai és ma már szinte alig követhető vargabetűi szerint haladt. A fiatal budapesti bölcsészhallgató a negyvenes évek közepén magyar–latin szakon tanult, majd az újságírást választotta: 1946-ban a Szabad Nép belső munkatársa, majd koreai, később berlini tudósítója lett, közben 1947 és 1949 között a Csillag szerkesztője volt, 1953 után pedig az Írószövetség párttitkáraként tevékenykedett. Miként nemzedékének számos képviselője, például a Nagy Imre-perben később halálra ítélt Gimes Miklós vagy a forradalmi kormány sajtószóvivőjének feladatát ellátó és ugyancsak börtönbe került Vásárhelyi Miklós, Méray is a két világháború közötti politikai berendezkedés igazságtalanságai, a náci uralom bűnei és a háború embertelenségei következtében lett a kommunista eszmék, a kommunista párt híve. Hogy azután felismerve az újabb zsarnoki rendszer bűneit, bátran és kihívóan szakítson a kommunista ideológiával, a párttal, korábbi elvtársaival.
A szakítás: a személyes természetű politikai és erkölcsi leszámolás nem nélkülözte a drámai mozzanatokat, nem volt veszélytelen, Méray Tibor 1954-ben a Szabad Nép szerkesztőbizottságának tagja lett, mint ilyen vállalt szerepet annak az „újságíró-lázadásnak” a megszervezésében, amely októberben (éppen két esztendővel a forradalom kitörése előtt) szembefordult a lap sztálinista vezetőivel. 1955 őszén aláírta a magyar kulturális élet vezető személyiségeinek azt a Memorandumát, amely tiltakozott a kommunista párt művelődéspolitikája ellen, és követelte a nemzeti kultúra nagy értékeinek megbecsülését. Az aláírók ellen elrendelt megtorlás őt is elérte: teljes írói szilenciummal sújtották.
Az 1956 késő tavaszán kibontakozó politikai „reformmozgalmakban” vezető szerepet játszott, az Irodalmi Újságban megjelenő cikkei az íróellenzék követeléseit hangoztatták, az írószövetség szeptemberi közgyűlésén elmondott nagyhatású felszólalásában az igazmondás kötelességére figyelmeztetett. Ott volt azok között, akik Nagy Imrében látták a demokratikus kibontakozás lehetséges vezetőjét, és a forradalom napjaiban ott volt az írószövetség vezérkarában. A harcoló ifjúsághoz intézett október 26-i felhívása a szabadság kivívására buzdított: „A magyar írók, akik az első vonalban voltak a harc megindításakor, együtt lesznek veletek a további küzdelemben is. Nem fogjuk hagyni kijátszani, megtéveszteni vagy leszerelni magunkat. Kivívjuk a teljes szabadságot, a jobb életet, a boldog magyar jövőt. Bízunk bennetek – bízzatok bennünk!”
A forradalom leverése után menekülnie kellett: novemberben átlépte a jugoszláv határt, majd 1957-ben Párizsban telepedett le. Mindenekelőtt a történelem tanújának szerepét kívánta vállalni: a nyugat-európai értelmiséget akarta felvilágosítani, tájékoztatni mindarról, ami Magyarországon történt a forradalom és szabadságharc napjaiban, és azokról a súlyos tapasztalatokról, amelyek a népi felkelést kirobbantották. Könyvet írt Nagy Imréről: ez 1959-ben angolul, 1960-ban franciául, végül átdolgozva és alaposan kibővítve 1978-ban Münchenben magyarul is napvilágot látott. Ez volt a Nagy Imre élete és halála című életrajz, egyszersmind korrajz, amely a magyar forradalom és a vértanú halált halt miniszterelnök igaz történetét először tárta a nagyvilág elé. Ez a munkája úttörő szerepet töltött be Nagy Imre igazságainak feltárásában, ma is a magyar forradalom történetének egyik legfontosabb forrását jelenti. Aczél Tamással közösen adta közre Tisztító vihar című művét, amely a magyar forradalomhoz vezető utat világította meg, ez is megjelent angolul, franciául és németül.
A forradalom eseményeinek megörökítése mellett Méray Tibor számot vetett annak a nemzedéknek az útjával is, amelyhez ő maga tartozott. Van egy regénye, a Búcsúlevél, amelynek már a sorsa is figyelmet érdemel: a történet 1954 táján fogamzott meg benne, akkor mint forgatókönyvet felajánlotta a budapesti filmgyárnak – ebben az időben népszerű hazai filmek (így a 9-es kórterem és a Csodacsatár) forgatókönyvírója volt –, próbálkozását persze elutasították, így végül 1956 decemberében Belgrádban kezdett hozzá a régóta tervezett regényhez, amit azután már Párizsban fejezett be. Az először franciául, németül, angolul és később magyarul is megjelent regény egy kommunista funkcionárius belső vívódását rögzíti, közvetlenül ennek tervezett öngyilkossága előtt. A történetből nyomon követhető az a lelki folyamat, amelynek medrében valaki kezdetben meggyőződéssel vállalja a kommunista párt szolgálatát, de a regény szerzőjétől eltérően nem tud megszabadulni attól az embertelen politikától, amelyet ő maga is győzelemre segített.
Méray Tibor munkássága az emigrációban teljesedett ki igazán, könyvei mellett ezeknek az emigrációs évtizedeknek a legnagyobb vállalkozása és alkotása az Irodalmi Újság szerkesztése volt. Ezt mindig hatalmas erőfeszítéssel, szinte szenvedéllyel végezte, igazából neki köszönhető, hogy a magyar politikai emigráció legfontosabb lapja egészen 1989-ig, a magyarországi változásokig helyt tudott állni, fenn tudott maradni a sohasem előnyös körülmények között. A szerkesztőnek ugyanis nemcsak kitűnő cikkekről kellett gondoskodnia, hanem nyomdáról, a megjelentetés pénzügyi forrásairól is. Mindig áldozatosan és bátran tett eleget ennek az önként vállalt kötelezettségének; a lap élettörténetéről az 1993-ban Budapesten Irodalmi Újság 1957–1989 címmel kiadott dokumentum-gyűjtemény tanúsítja, hogy Méray Tibor és a lap mennyire összeforrott egymással.
Az Irodalmi Újság, mint erről az imént már szó esett, a magyarországi szellemi ellenállás bizonyára legbátrabb és legfontosabb fóruma volt, szórványosan már 1953-tól, Nagy Imre első kormányra jutásától kezdve, meghatározó módon pedig 1956 tavaszától, midőn a Szovjet Kommunista Párt huszadik kongresszusát követve – a sztálinizmus hivatalos elítélésének hatására – a magyar irodalmi és közéletben felerősödött a Rákosi-rendszert támadó kritika, és rendre jelentek meg a leleplező írások (riportok, publicisztikai cikkek, sőt költemények) az önkényuralom bűneiről. A lap 1956. november 2-i száma (Illyés Gyula, Füst Milán, Szabó Lőrinc, Németh László, Déry Tibor, Tamási Lajos és mások írásaival) a magyar forradalom egyik leginkább hiteles szellemi és erkölcsi dokumentuma maradt. A forradalom veresége után azonban, a többi irodalmi folyóirattal együtt, az írószövetségnek ezt a tekintélyes és népszerű lapját is betiltotta a Kádár János vezette kollaboráns kormány, a nyugati világba menekült magyar írók ezért 1957. március 15-én Bécsben újra indították, mint a magyar szellemiség, a szabad magyar irodalom orgánumát.
A lap ezt követve tulajdonképpen 1957. május 15-én Londonban indult útjára kéthetenkénti megjelenéssel, a Congress for Cultural Freedom nevű amerikai szervezet pénzügyi támogatásával. Szerkesztői ekkor Faludy György, Pálóczi Horváth György és Aczél Tamás voltak. Az amerikai támogatás azonban 1962-ben megszűnt, a lap áttelepült Párizsba, ahol szerkesztését az ott élő Méray Tibor vette át, társszerkesztője Enczi Endre, annak halálát követve Lehoczky Gergely, majd az ő korai halála után a Svájcban élő Nagy Csaba lett. Az Irodalmi Újság 1970-től kéthavonta-negyedévenként került az olvasó elé, megjelentetését a franciaországi Giromagny-ban élő Nagy Ernő támogatta, a lap az ő nyomdájában készült, és kiadóként is ő szerepelt. Az Irodalmi Újságban az emigráció számos kiváló írója és közírója jelentette meg írásait, így Fenyő Miksa, Ignotus Pál, Faludy György, Fejtő Ferenc, Szász Béla, Szabó Zoltán, Cs. Szabó László, Határ Győző, Molnár Miklós, Hanák Tibor, Halász Péter, Schöpflin Gyula, Dénes Tibor, Kende Péter, Thinsz Géza, Gömöri György, Albert Pál (azaz Sipos Gyula). A lap – ezek a nevek is mutatják – általában az emigráció liberális és baloldali képviselőinek, mindenekelőtt az „ötvenhatosoknak” adott megszólalási lehetőséget.
Az Irodalmi Újság valójában a szellemi és nemzeti ellenállás fóruma volt, hatalmas szerepet töltött be az ötvenhatos forradalom eszmei örökségének gondozásában, egyáltalán a szabadság és a függetlenség gondolatának szolgálatában, a magyarországi értelmiség felvilágosításában, következésképp a történelmi változások előkészítésében. A magyar forradalom és szabadságharc, amely egyszerre kívánta helyreállítani a nemzeti függetlenséget és érvényre juttatni a társadalmi igazságosságot, a kádárista hatalom több mint három évtizedében, mint huszadik századi történelmünk egyik legfontosabb eszmei öröksége, ideológiai és politikai tabuvá vált, emlékét folyamatosan a hivatalos rágalmak és hamisítások torzították el. Ezért tölthettek be igen fontos küldetést azok az emigrációban megjelenő lapok, folyóiratok, mindenekelőtt az Irodalmi Újság és mellette az Új Látóhatár, a Bécsi Napló és a Nemzetőr, amelyek fenntartották a forradalmi események emlékét és eszményeit.
Méray Tibor publicisztikai munkássága nagyrészt a forradalom szellemi örökségének gondozása köré épült, ez az önkéntesen és kitartó hűséggel vállalt feladat szabta meg az Irodalmi Újságban közölt írásainak egy tekintélyes részét. Ezeket az írásokat az első esztendőkben többnyire álnevekkel (Görög János, Kéri P. Imre, Szentgyörgyi József, Weszprémi Béla, majd sorozatosan Asbóth Elemér) jegyezte, ennek nyilvánvalóan biztonsági oka volt. A lapban olvasható első írása, még a március 15-i számban, a Búcsúlevél című regény nyitórészlete volt, majd a május 15-i számban Togliattinak (az olasz kommunista párt főtitkárának) azzal a nevezetes tanulmányával szállt vitába, amely elmarasztalta a magyar írókat a forradalom kirobbantása miatt. Ettől kezdve rendszeresen foglalkozott 1956 eszmei örökségével, nemcsak az ünnepi évfordulókon megjelentetett írásaiban, hanem a forradalmi események történetét és a forradalom hőseinek alakját felidéző tanulmányaiban, cikkeiben is.
Ezekben az írásaiban nem csak a szovjet pártvezetést, a csatlós-állami kormányokat és a magyar ifjúság megmozdulását kezdetben rokonszenvező figyelemmel fogadó, majd a magyar forradalmat eláruló jugoszláv irányítást ítélte el, erős kritikával beszélt a nyugati kormányok felelősségéről is. Ezek a kormányok ugyanis még az ésszerűség határain belül mozgó kockázatot sem vállalták a szovjet agresszió visszatartása, valamilyen politikai kompromisszum kialakítása érdekében. „Félreértés ne essék – olvasom Méray Tibor Nem elég! című (a lap 1957. szeptember 15-i számában megjelent) írásában –: nem akartuk, és továbbra sem akarjuk, hogy Magyarország miatt kitörjön a harmadik világháború. Nem akartuk, hogy hidrogénbombákat dobjanak Budapestre, sőt Moszkvára sem. De azért valamit, valami egészen keveset tehettek is volna. Legalább egy rajzszöget a Horváth Imre székére (akkor magyar külügyminiszter, aki az ENSZ-ben védelmezni próbálta a szovjet katonai beavatkozást. P.B.), hogy ne üljön olyan kényelmesen, amikor a magyar nép nevében beleterpeszkedik.” Méray Tibor mindig elkötelezett hűséggel beszélt a magyar népről, ennek szabadságtörekvéseiről, a kádárista hatalom számlájára megeresztett gúnyos megjegyzésektől azonban sohasem tartóztatta meg magát.
Az Irodalmi Újság harminchárom évfolyamában (1957–1989) közölt többszáz Méray-tanulmány, vezércikk, riport, könyvbírálat és glossza igen gazdag és hiteles képet ad a magyarországi társadalmi, politikai és kulturális élet alakulásáról, a politikai emigráció belső viszonyairól, a világpolitikai helyzet szüntelen változásairól és természetesen magának az írónak a személyes tapasztalatairól, felismeréseiről. Ebben a tekintetben Méray Tibor publicisztikai írásainak válogatása olyan történelmi krónika, amely szüntelenül emlékeztet a mögöttünk lévő (és lassan feledésbe merülő) évtizedek eseményeire, ugyanakkor mintegy számvetésre készteti a mai olvasót a maga múltjával, és fontos tanulságokkal szolgál azoknak az ifjú nemzedékeknek, amelyek számára mindaz, amiről az Irodalmi Újság szerkesztője és publicistája beszámolt, ma már csupán történelem. Méray írásai éppen azt sugallják, azt bizonyítják, hogy a mögöttünk lévő évtizedek történetét, egyéni és közösségi küzdelmeinek krónikáját és tanulságait nem lehet figyelmen kívül hagyni a jelenben, mert így súlyos tévedések áldozataivá válhatunk.
A közelmúlt krónikája mindenekelőtt az 1956 utáni magyarországi társadalom alakulását, belső konfliktusait és küzdelmeit kíséri nyomon. Időnként visszatekint a korábbi történelmi eseményekre is, így Bukfenc mindent tud (1957. november 1.) című írásában az 1955 őszén rendezett kommunista „pártaktívára”, amely a Rákosi-féle vezetés ellen memorandumot szerkesztő írók és más művészek megfélemlítését kívánta elérni, illetve Csodatevők vagy egyszerű emberek (1961. október 23.) című cikkében, amely a magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) létrehozására emlékeztet, midőn az új baloldali párt még a Nagy Imre körül gyülekező csoport (Donáth Ferenc, Losonczy Géza, Lukács György) képviseletében jött létre. A néhány nap múltán árulójukká vált Kádár János akkor még arról beszélt (és ezt Méray természetesen idézi), hogy „népünk dicsőséges felkelése lerázta a nép és ország nyakáról a Rákosi-uralmat, kivívta a nép szabadságát és az ország függetlenségét, amely nélkül nincs, nem lehet szocializmus.”
Méray publicisztikája mindvégig számon tartotta és dokumentálta az ötvenhatos Magyarországgal szemben elkövetett árulás következményeit. Írások egész sorozatában mutatta be és elemezte a Kádár-rendszer politikáját, ennek önkényeskedéseit és megalkuvásait, s ennek nyomán nem egyszer mutatott rá arra, hogy annak a „reálpolitikának”, amelynek keretében a nyugati kormányok először elfogadták, majd kifejezetten támogatták a kádárista kormányzatot, milyen siralmas következményei voltak, például abban, hogy 1956 emléke és öröksége mintegy a kollektív feledés áldozatává vált, és a létrehozott politikai kompromisszumok valójában sohasem késztették komolyabb engedményekre a budapesti rezsimet. Természetesen voltak ilyen engedmények, így a politikai foglyokat szabadlábra helyező 1960-as és 1963-as amnesztiák, ezekről Méray Tibor, például Amnesztia Magyarországon (1963. április 1.) vagy Nem teljes az amnesztia (1963. június 15.) című írásaiban meg is emlékezett, ugyanakkor rámutatott arra, hogy az amnesztiarendeletek nem voltak teljes körűek, és az ötvenhatos forradalom egykori résztvevőit, főként az egyszerű munkásokat, többnyire megfosztották az emberhez méltó élet lehetőségétől.
A magyarországi események elemző krónikája mindig a politikai folyamatok lényeges tulajdonságait világítja meg. A Magyarországi változások (1962. január 1–15.) című tanulmány például azokat a változásokat mutatja be, amelyek a XXI. szovjet pártkongresszus nyomán következtek be; mint köztudomású, ez a kongresszus minden korábbinál élesebb szavakkal bélyegezte meg a sztálinista önkényuralom bűneit. A Kádár János-féle vezetés ennek következtében újra elhatárolódott a rákosista politikától, egyszersmind nyitni kívánt a társadalom, az értelmiség irányában, szélesebb körű társadalmi megbékélésre törekedve (ennek következménye volt az egy esztendővel később meghirdetett „általános” amnesztia is). Méray némi várakozással tekintett a meghirdetett politikai változásokra, azt azonban nem minden irónia nélkül jegyezte meg, hogy Kádár János nevezetes mondása, tudniillik az, miszerint „aki nincs ellenünk, az velünk van”, valójában őtőle származik, minthogy már idézett Csodatevők vagy egyszerű emberek című írásában maga mondotta így: „Rákosi idejében a párt alapgondolata az volt: »aki nincs velem, az ellenem van«; ma inkább ez: »aki nincs ellenem, az velem van«.”
A mindenképpen hasznos politikai változások és stílusváltások elismerése mellett Méray Tibor természetesen arra is rámutatott, hogy a valóságos társadalmi és nemzeti megbékélés elengedhetetlen feltételét Nagy Imre és kivégzett társai rehabilitációja jelenti, az, hogy a magyar nép végre az igazságnak megfelelően őrizhesse meg vagy vehesse birtokába saját közelmúltjának történetét. A kívánatos politikai kibontakozás ugyanis, Méray meggyőződése szerint, csakis az elszenvedett konfliktusok feloldása által lett volna elérhető. A publicista ugyanakkor azt is érzékelte, hogy a „maximális” követelések kiegészítésére: a nemzeti függetlenség és az alkotmányos demokrácia helyreállítására még várni kell. Publicisztikai stratégiája arra épült, hogy egyrészt állandóan napirenden kívánta tartani ezeket a történelmi követelményeket, másrészt rá kívánt mutatni azokra a mozzanatokra, amelyek – egy reálpolitika keretében – lehetővé teszik a kivívott és elért reformok továbbfejlesztését.
Mindezt hitelesen mutatja 1964. január 1-i vezércikke: az Újévi számvetés, amely a világpolitikai fejleményekkel, például az akkor rendkívüli módon kiélezett szovjet–kínai konfliktussal számot vetve próbálta kitapogatni azt az utat, amelyen Magyarországnak haladnia kellene. Ez az út a nemzeti szuverenitás minél teljesebb helyreállítását és a nyugati országokkal kialakítandó szorosabb kapcsolatrendszert célozhatja meg. Ennek nyomán Méraynak voltak bizonyos illúziói, így az Agence France Press (AFP francia hírügynökség) moszkvai jelentései nyomán úgy gondolta, hogy hamarosan sor kerülhet a szovjet megszálló haderő kivonására Magyarországról. Ez a várakozás persze akkor hiú ábrándnak bizonyult, és csak egy emberöltő múltán valósult meg.
A magyarországi politikai élet folyamatos krónikája mellett Méray Tibor írásaiból természetesen a nemzetközi politika krónikája is kiolvasható. Publicisztikája mindig elemző módon kommentálta a „keleti blokkban” végbement eseményeket, így a szovjet pártkongresszusok lefolyását és következményeit, a szovjet–jugoszláv és a szovjet–román viszony alakulását, vagy éppen azokat az eseményeket, amelyek újra meg újra megrendítették a szovjet csatlósállami rendszert, és kétségbe vonták azt a demagóg retorikát, amely eszmei értelemben meg akarta alapozni a közép-európai országok gyarmati függőségét. Így 1968-ban a csehszlovák, 1981-ben a lengyel eseményeket mutatta be igen alaposan; ezek világtörténelmi jelentőségét, hasonlóan az 1956-os magyar forradalom jelentőségéhez, mindig igen nagyra értékelte. Nem teljesen alaptalanul bizakodott abban, hogy ezek a közép-európai megmozdulások mindenképpen a régió függetlenségének majdani kivívását készítik elő.
Már csak annak következtében is rokonszenvezett a közép-európai demokratikus mozgalmakkal, mert meggyőződése szerint a „prágai tavasz” és a lengyel Szolidaritás ugyanazokért a célokért küzdöttek, mint az ötvenhatos magyar forradalom. Így például Amiben nincs alku (1968. július 15.) című írásában a történelmi elégtétel érzésével ismertette a prágai Literarny Listy című irodalmi lap Nagy Imre emlékét idéző írását, amelyet különben a Népszabadság igen hevesen megtámadott. (A cseh lap közleményét: Osvald Machatka Évforduló című cikkét az Irodalmi Újságnak ugyanez a száma magyar fordításban is közölte.) Lengyel töredékek (1982. 1. sz.) címmel közreadott vezércikkében pedig a lengyel munkásmozgalom elfojtása, a Jaruzelski tábornok által irányított katonai hatalomátvétel ellen tiltakozott, egyszersmind elítélte azt a magyarországi körök által keltett lengyel-ellenes propagandát, amely éket kívánt verni az egymás iránt hagyományosan baráti érzéseket tápláló két nép: a magyar és a lengyel közé.
Méray Tibornak a nemzetközi politikával foglalkozó írásai számos igen fontos világpolitikai kérdést érintettek, így az egymással szemben álló katonai szövetségek vagy az enyhülési folyamatok vizsgálata mellett a hatvanas évek első felében kiéleződött szovjet–kínai konfliktusok fejleményeit. A magyarországi közvélemény ezekről a konfliktusokról jó ideig alig kapott hírt (legfeljebb a nyugati rádióadókon keresztül), azért aztán meglehetősen nagy megütközést keltett az, hogy 1963-ban a szovjet–kínai határon fegyveres összetűzések robbantak ki. Méray Tibor igen korán felismerte azoknak a vitáknak, majd konfliktusoknak a jelentőségét, amelyek a szovjet és a kínai vezetés, illetve Hruscsov és Mao Ce-tung között létrejöttek, s 1960 szeptemberében A nagy barátság című négyrészes cikksorozatában már hitelesen világította meg a nézetkülönbségek hátterét. Ezt a cikksorozatot további elemző írások követték, majd La rupture Moscou–Pékin (1966) című könyvében (amely németül és spanyolul is megjelent) igen árnyalt elemzést adott a konfliktus történelmi és ideológiai indítékairól.
Az imént említett 1964-es Újévi számvetés című vezércikkében már nagy nyomatékkal szólt az erdélyi magyarságra nehezedő elnyomásról és arról a következetes hallgatásról, amelyet a magyarországi politika és sajtó tanúsított a kisebbségellenes intézkedések ügyében. Érdemes felidézni az akkor mondottakat: „1963 fordulópontot jelentett Erdély ügyében, a legnagyobb világlapok (…) elkezdtek beszélni arról, ami mindeddig tabu volt. Csak a forma szerint legilletékesebb, a magyar kormány hallgat. Mitől félnek? A sovinizmus vádjától? Az, hogy a legbűnösebb sztálinista múltú román vezetők napról napra megsértik majdnem kétmillió magyar emberi jogait, nem sovinizmus? Szóvá tenni a sérelmeket, kiállni az egyenjogúság védelmében, számon kérni a visszaéléseket, a nemzetközi közvélemény figyelmét hivatalosan is felhívni a kétnemzetiségű, kétnyelvű ország, Erdély problémájára: ez volna az, amitől egy magyar kormánynak meg kell riadnia?”
Méray Tibor ettől kezdve rendszeresen foglalkozott az erdélyi magyarság mind súlyosabb helyzetével. Gondok és remények (1963. június 15.) című írásában egy Erdélyből érkező (és a lapnak ugyanebben a számában közre adott) memorandumot: a Független Erdély Mozgalom kiáltványát mutatja be, és ennek során a következőket jelenti ki: „Nincs egyetlen olyan kormánya a világnak, amely szótlanul tűrné, hogy egy népéből való, mintegy kétmilliós kisebbséget egy szomszédos ország jogaiban korlátozzon, lélekben, kultúrájában fenyegessen. Éppen elég ideig tűrte, tovább nem tűrheti ezt a magyar kormány sem. Ez nem irredenta, ez nem sovinizmus – ez emberi, nemzeti, demokratikus és szocialista kötelesség.”
A mögöttünk lévő történelmi korszakban, midőn az erdélyi magyarság elemi emberi jogainak korlátozását alig tehette és tette szóvá a magyarországi közélet (legfeljebb Illyés Gyula és még néhány író nyilatkozott meg a nyilvánosság előtt), Méray Tibor és az Irodalmi Újság igen nagy szolgálatot tett a kisebbségellenes elnyomás szüntelen leleplezésével, illetve néhány Erdélyből titkos utakon Nyugatra juttatott dokumentum (például a Tóth Sándor kolozsvári egyetemi tanár nevéhez fűződő 1976-os Jelentés Erdélyről vagy a Szőcs Géza és társai által szövegezett 1983-as Az Ellenpontok Szerkesztőségének Programjavaslata című dokumentum) közreadásával. Ezek a dokumentumok igen nagy hatást gyakoroltak a magyarországi értelmiségre, és hozzájárultak ahhoz, hogy a nyolcvanas évek második felében megerősödő ellenzéki demokratikus mozgalmak egyik fontos szervező eszméje éppen az erdélyi magyarsággal vállalt szolidaritás lett.
Az Irodalmi Újság és maga Méray Tibor mindig igen tájékozottnak bizonyult a magyarországi és általában a közép-európai viszonyok alakulása tekintetében. Az elsők között hívta fel a figyelmet a hazai ellenzéki értelmiségi megmozdulásokra. A nyolcvanas évek elején ugyanis Magyarországon (és miként az Ellenpontok tanúsítják: Erdélyben is), mindenekelőtt a lengyel Szolidaritás hatására, ellenzéki értelmiségi mozgalmak és független (szamizdat) kiadványok láttak napvilágot. Az Irodalmi Újság elvi következetességgel és küzdőtársi szolidaritással adott beszámolót azokról az értelmiségi mozgalmakról, amelyek több szintéren is a társadalom autonómiájának létrehozását és működését kívánták megalapozni. Ilyenek voltak a demokratikus és nemzeti ellenzéki csoportok, az írószövetség közgyűlései, a különféle szamizdat kiadványok, a Szegényeket Támogató Alap (SZETA) és a zöld mozgalmak, például a csehszlovák kormány által kezdeményezett (és később megvalósított) dunai vízi erőmű ellen kibontakozó tiltakozó mozgalom.
A magyar demokratikus ellenzék története igen hitelesen bontakozik ki az Irodalmi Újság közleményeiből, Méray Tibor írásaiból. Így Választgatunk, választgatunk (1985. 3. szám) című vezércikke az 1985-ös országgyűlési választások fejleményeiről számol be, mindenekelőtt arról, hogy a választáson kísérletet tettek a fellépésre a demokratikus ellenzék jelöltjei is, a hatalom azonban manipulatív módszerekkel megakadályozta ezek sikerét. Az Ifjú szívekben (1986. 4. szám) című írás a március 15-i spontán diák-demonstráció rendőrségi szétveréséről ad tájékoztatást. A fiatalokról szólva a szerző megállapítja: „Ők azok, akikkel »baj van«. Ők azok, akik március 15-én felvonulnak, és az ő költőik írják azokat a verseket, amelyek miatt be »kell« tiltani egyes folyóiratokat; ők azok, aki aláírásokat gyűjtenek, egy a természeti környezetet veszélyeztető vízlépcső ellen, akik egyetemi vitában sarokba szorítják a szerkesztőket leváltó, írókat elhallgattató funkcionáriusokat, akik vallási kisközösségekben szóvá teszik az egyházi hierarchia élén állók megalkuvásait, akik szamizdat folyóiratokat adnak ki, akik állják a rendőri beavatkozások, a hivatali visszaélések, a pénzbüntetések, az állásvesztések ütéseit. És ők azok, akik mindent tudni akarnak ’56-ról, akiknek szükségük van ’56-ra, mert fiatalok és magyarok, és a XX. századból nemcsak vert hadak, elpusztult seregek, különböző színű, törvényesített tömeggyilkosságok, más-más ideológiájú idegen urak előtt alázattal főt hajtó vagy dilettáns módon szembeszegülni próbáló politikusok képét akarják átvinni a XXI. századba, hanem valamit, amire büszkék lehetnek, amivel annyi botlás, bűn, balszerencse utána a civilizált világ előtt »lemostuk a gyalázatot«.”
Az ellenzéki mozgalmak tevékenységét: küzdelmeit és sikereit regisztráló beszámolókat követve Magyarországon (majd Lengyelországban, Csehszlovákiában, végül az egész közép-európai régióban) felgyorsultak az események és kezdetüket vették a történelmi átalakulások. Méray már 1982-es Hol sírjaink domborulnak című írásában (1982. 4. szám) követelte Nagy Imre és a kivégzett forradalmi vezetők méltó eltemetését, akkor természetesen visszhangtalanul. 1988. június 16-án aztán éppen az ő kezdeményezésére a párizsi Père Lachaise-temetőben felavatták Nagy Imrének és a magyar forradalom vértanúinak jelképes síremlékét, a gyászünnepségen, amely hitet tett a magyar forradalom politikai, erkölcsi és szellemi öröksége mellett, beszédet mondott Méray Tibor is: „Harminc éve tartó bosszúállás, harminc éve tartó gyűlölködés – amit a rettegés táplál –, harminc évnyi megvetés az egyén és a nemzet irányában – elég volt!” Majd egy esztendő múltán, 1989. június 16-án ő is ott állott az emlékező és gyászoló százezrek között a Hősök terén, a Műcsarnok lépcsőin, a mártír miniszterelnök és bajtársai ravatalánál, majd ő tartott emlékbeszédet Nagy Imre végső tisztességadásánál a köztemető 301-es parcellájában.
Egy történelmi korszakkal: harminchárom esztendővel korábban, elszántsággal és reménnyel telve még Rajk László és társai temetése alkalmából írt búcsúztatót. Most talán kevesebb volt a reménykedés, az igazság kimondásának elszánt akaratát mindazonáltal az 1989-es búcsúbeszéd is kifejezésre juttatta. „Éppen úgy – hangzottak a halott miniszterelnök szellemét szólító szavak –, ahogy életed nagy tettével, az 1956-os forradalom vállalásával, meggyalázott, 31 éven át rejtegetett földi maradványaiddal is, a mai temetési nappal is belépsz a magyar történelem legnagyobbjainak sorába, a maguk korának despotái által ugyancsak folyamatosan rágalmazott, menekülésre kényszerített vagy erőszakkal kioltott szabadság-fáklyák, Rákóczi, Kossuth, Batthyány, Bajcsy-Zsilinszky mellé. Főurak, nemesek, nagybirtokosok után, akik túllépve osztályaik korlátain az egész nemzet szószólói lettek, Te voltál az első, akit a nép mélye küldött, aki az addig mindig elnyomott osztályok gyermekeként alulról jöttél, és így egyesítetted magad köré – származási, felekezeti, véleménybeli különbözőségeik mellett – az egész nemzetet.”
A Nagy Imrétől és a forradalom vértanúitól vett végső búcsú valójában elbúcsúztatta az emigrációs szerepvállalást is, amelyet Méray Tibornak a történelem kényszere folytán kellett vállalnia. A szülőhazájában bekövetkezett történelmi átalakulások, a demokratikus berendezkedés helyreállítása és a közelgő szabad választások hatására Méray Tibor (más emigrációs politikusokhoz és írókhoz hasonlóan) úgy ítélte meg, hogy az Irodalmi Újság küldetése véget ért. A harcunkat megharcoltuk (1989. 4. szám) című utolsó vezércikkében (az utolsó lapszámban) Ady Endrét idézve búcsúztatta el az emigráció egyik legbátrabb és legtekintélyesebb orgánumát. Ady egy helyen a Nyugat közösségének ajánlotta A harcunkat megharcoltuk című versciklusát: „A Nyugatnak s mindazoknak, akik harcoltunk, mert harc és harcos szépség kívánt lenni a lelkünk”. Méray Tibor ehhez a következőket fűzte hozzá: „Az kívánt lenni az Irodalmi Újság lelke is. Sikerült? Nem sikerült? Döntsék el mások, döntse el a jövő. Mi úgy hisszük, úgy érezzük, annyit elmondhatunk magunkról, lapunkról, olvasóinkról, munkatársainkról, pártfogó barátainkról, hogy számos fogyatékosságunk korlátozta szerény erőnkből telhetően a harcunkat mi is megharcoltuk.”
Pomogáts Béla