Tandori Dezső
Lator László: Sárangyal
Egyívű híd, huszonkét év felett: legfeljebb túlságosan mértani hasonlat ez Lator költészetéről, pontosabban, a Sárangyalról, e költészet immáron számunkra is teret adó foglalatáról. Eddig föld-mélyi, bár soha nem föld-alatti mű érett, préselődött: rétegek, telérek; s mintha tárnazuhanás lenne alászállni mélységein ma is. Mert ez a mű fényre kerülve sem kér magának másféle teret, mint amelyből eddig szívta éltető nedveit, szenvedte szerves-magává hasonított roppant tektonikus mozgásait, gesztussá soha nem merevülve hordozta felszíne – előbb játékos, később keserű, okádtató ízű – növényzetét. Nem a híd könnyedsége, ívelő kedve szökik szemünkbe; ugyanígy pátosza sincs a feszülő szavaknak, nem szokták meg a hűvös-gyökeres földsötétben ezt a – magukhoz képest – fontoskodónak tetsző „szereposztást”. Itt egy törvény, egy homogenitás csillagzatában állva szabadon burjánzik a világ: létre-tudatra csak fojtóbb, szorosabb, ölelőbb kapcsolathoz való nekifutásul ketté- s a léten túli „harmadikká” alig válva. Nagyon történelemcentrikusnak kell lennünk, hogy a hármas, korszakhatárnak is nevezhető évszámokkal jelzett ciklusokat ne rokon vegetációjuk és rokon világszelekciójuk szerint kövessük, hanem a minden ízével a lázas objektivitást meglobogtató, önmaga lángolásába borító költő könyvfedél-vallomása útján. Mert bármily fontos okból: fontosabbat teremtett itt a költő az okoknál, s ilymód különösen rokon a nálunk túlzott méltánylásra sosem talált „tiszta” művészettel; esszenciális lidérclángjait szinte önhúsán futtatva végig, mégis: rokonabb egy nálunk meg-nem-születése okán máig hiányzó középkorias szenzualizmussal – misztika nélkül.
Amit a történelmi rétegek hozzáadhattak Lator anyagához, persze áttételesen, éppen a legfontosabbnak is tekinthető. Mert színorgiájához maga a tenyészet-világ szolgáltathatott burjánzó zöldtől szuvas feketéig: egész színskálát; légies arányok („a nyomorúság hártyaboltú háza”) születhetnek – sőt! – üvegházban is; de már a súlyok, s főként, hogyha a vers, versszak és szó mind a súlyokat önnön legfőbb értelmeként kihordja: a súlyok mindig időhöz kötöttek, s csak a beléjük görbedő gerinc vagy a fává csupaszult „aszkétacsontváz” hajlik időtlen mélységek fölé. Akár az embertelen űr jegébe, akár a pusztaságba. Berzsenyi ódákat és elégiákat írt arról, amit a Lator-típusú költőiség – manapság – éppúgy őriz, mint rejt. S csupán szó-mágiája, mely nem a lényegtelennek lényegessé sűrítése csupán, mint nemzedék- s műhelytársainál, de önmaga szerves létével pótol egy világot: a világ romló homogenitását akár egy minden füvéig-zugáig, kő alatti pondró-nyüzsgőhelyéig felnagyított udvar egységeként mutatja fel, de – felmutatja. És úgy, „hogy éjjel meleg szemhéjad alatt / szilánkjai még tovább izzanak, / hogy álmaid legbelső kapujáig / valami égi derengés sugárzik”. Ez a már-már collage-szerű valóságplaszticitás e versben, mely ezáltal nem válik sem óriásra nagyított mikroszkopikus leletté, sem a stilizáció akváriumává, az a collage-lét kettős színben játszik: hol a makacs és sose roppanó formát építi bele a tenyészet – egyszerre sík! – világába, hol a robbanó-sarjadó sejtszövevények kerülnek a szinte nem változó forma „vásznára”: szó-mágiaként is. De ennek már nem csupán Kosztolányin-, Jékelyn-innenisége sugárzik: magára ölt olyan zománcot is, mely visszafogja bár spontaneitását, de nyers ragyogásával ugyanakkor egy még-épp-nem bomló kései Róma bizánci „jelzettséggé” ötvöződő alapélményéről sejtet sokat. Ilyen kép a már-már op-artba hajló „fehér-izzáson szén-sötét”, a népi szürrealizmus java örökét absztrahálva, nem absztrahálva: az „ásványkemény, füstkvarc-kristályos éj”, az „ásványfényű űr”, mind egészen a fenti gondolatsort már-már túl csattanósan bizonyító „Sárangyal”-vers apokaliptikus, „tarjagos”, „taplótűz-belű” gombájának s az opállapra vésett Szent Györgyöknek szoros testközeléig.
Hogy az objektivitás távlatát valódi távlat adja: általában az a gyakoribb. Ez még bizonyos kívülállást is biztosít a költő számára: áttekintést, rendező elvek nyugalmát. De a bánya-földmély – sokszor önként vállalt – rétegei ritkán préselnek ilyen láva-forró zubogássá húszéves anyagot, s így kívülrekesztve mindazt, ami a személyesből felesleges. Anélkül, hogy holt közeggé objektivizálnák. Anélkül, hogy a burjánzó vadonvilágból kirekesztenék, ahol „izzó homályban, mozdulatlan / hőben jelek villámlanak”. S miközben „sistergő borszesz-láng emészti, / mohó karokban fuldokol, / egymást öleli, tartja, tépi / fa, folyondár, virág, bokor” – ez a természetkép azonosul „a bomlására eszmélő tudat”-tal, ott is ugyanúgy járják köreik „az eltévedt jelek a feledékeny / idegek zilált gubancában”, és nemcsak a tér „puszta, jégfekete”, hanem a komor örökkévalóság húsunkban végül ugyanígy „nyit… fekete rózsát”.
Ezt a ritka archimédészi pontot közelítette meg Lator húsz év alatt. És műve: nem is filozófia, nem is alvadt formák vulkánvilága, hanem azonosság valamivel, ami „ágban, erekben, levelekben” rejtette egykor, s most – belül kerülve – égeti, alakítja, nem bocsátja.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]