Tartalomjegyzék
Legendák övezte életrajz
Gyermekévek a Szigetközben
Kispest – Pesterzsébet – Budapest 1945-ig
1945–1950
1951–1963
Párizs igézetében: 1963–1965
1965–1977
Az életmű utóélete
A pályakezdés (1943–1944)
Az első kötet (1944–1947)
A beérkezés ígérete és az elhallgatás (1947–1949)
Válságos évek (1949–1963)
A műfordító
A gyermekirodalom mestere
Az érett költő (1963–1977)
Az ember természeti lény: a víz motívumköre
A társadalmi lény: a civilizáció motívumköre
Orpheusz – a szerelem motívumköre
A gyermeklét motívumköre
Szegény Yorick – a clown motívumköre
Létösszegző versek

Vasy Géza
Kormos István

Legendák övezte életrajz

Az írói életmű és az életrajz kapcsolata többféle lehet. Eleve másfélék a megtörtént életutak: vannak köztük rendkívül eredményesek, fordulatosak, s vannak olyanok, amelyekben semmi különlegesség nem fordul elő. Köztük ezernyi változat. S bármiféle is a tényanyag, az alkotók egy része fontosnak, közérdekűnek tartja az életmű mellett az életrajz nyilvánosságát is, egy másik póluson pedig azok találhatók, akik az életrajz lényegtelenségét, szinte az életmű és az életrajz egymástól való függetlenségét vallják. Radnóti Miklós költészetének megértéséhez nélkülözhetetlenek az életrajzi események, a történelmi háttér, de már a nemzedéktárs Weöres Sándor esetében ezt korántsem állíthatjuk ilyen határozottan, neki szinte nincs is életrajza, sokkal inkább az életmű alakulásának van története. Kormos István különös, szinte besorolhatatlan változatra lehet példa. Ifjan életrajzias költőként indult, majd hosszú hallgatások után a hatvanas években olyan költészetet formált, amelyben a vallomásos, a tényszerű életrajzi elemeket sem nélkülöző hangvétel ötvöződött az általános-elvont orpheuszi jelleggel. Bár egy nemrég lezárult korszak alkotója, s barátai, kortársai közül sokan ma is köztünk élnek, életútjának számos elemét homály fedi. Bizonyos dolgokról, életének bizonyos szakaszairól soha nem nyilatkozott vagy csak nagyon keveset árult el, s nemegyszer közléseit is fenntartásokkal kell kezelni. Az elhallgatás mellett hajlamos volt ugyanis az önlegendásításra is. Amit magáról, környezetéről mondott, az olykor a fikció, a költői átformálás világába vezetett. S mivel életrajzának tényeit döntő mértékben tőle magától tudhatjuk, bizonyos óvatossággal kell kezelni mind a prózai írásaiban, interjúiban közölteket, mind jelenleg ismert leveleit, mind a barátok emlékezetében megőrzötteket, beleértve Fodor András rendkívül információgazdag naplójegyzeteit. Kormos Istvánnak van tehát egy jelentős mértékben önmaga által alkotott legendás életrajza, s van egy csak részleteiben ismert valóságos. Bármilyen meglepő, ezt a huszadik század közepi valóságos életrajzot teljes egészében soha nem fogjuk megismerni.1 Csak a fiktívet tanulmányozhatjuk teljes körűen, megsejtvén közben azt is, hogy ez a fikció szintén alakította a valóságos életrajzot is: az egyén előbb-utóbb sok mindent elfogadott abból, amit a költő kijelentett alkotásaiban.
Az mindig is sejthető, sőt tudható volt, hogy Kormos István hajlamos életrajzának legendásítására. Nemcsak barátai, hanem legközvetlenebb hozzátartozói előtt is rejtve maradtak életének korántsem mellékes történései, s nemcsak a múltból, hanem mindenkori jelenidejéből is. Ami megismerhető volt, abban viszont nem találhatott senki komoly ellentmondást, eltekintve a személyiség lényegéhez tartozó ellentmondásosságtól. Tehát amit beszélgetésekben, vallomásokban, interjúkban elmondott önmagáról, ugyanazt mondta el másfajta eszközökkel a verseiben is. A múltat illetően – s itt lényegében az 1947 előtti évekről van szó – nagyon kevés volt az információ, ám az eredetről mindig az hangzott el, hogy ő törvénytelen gyerek, anyja belehalt a szülésbe, apját pedig nem ismerte. Ez azonban olyan eredetmonda, amely nagymértékben átformálja a valóságos életrajzi adatokat. Kormos István megteremtette a maga költői életrajzát, s a civil életben is ahhoz tartotta magát, bár egyetlen ma ismert hivatalos önéletrajzában nem említi a születés jogi körülményeit.2
vissza a tartalomhoz

Gyermekévek a Szigetközben

Kormos István a születési anyakönyvi kivonat szerint 1928. október 28-án született Mosonszentmiklóson. Apja Kops Balázs földműves-napszámos, 19 éves, anyja Kormos Anna 20 éves, mindketten római katolikusok. A költő egybecsengő vallomásai szerint születésekor meghalt az édesanyja. A soha nem ismert édesanyának állít emléket az Egy kihantolt sírra, amelynek első változata 1955-ből való. Az életrajz szempontjából legfontosabb vallomás, A vasmozsár törője alatt közlése szerint: „Anyám haláláról többet tudtam, mivel őt sokan emlegették otthon, de fényképét sose láttam, s kérdezősködésemre, hogy milyen volt anyám, nagymama állandó válasza csak ennyi volt: »Annus? Szép, derék lány volt.«”3 Fodor András 1964-es naplójegyzete szerint a következőket hallotta a költőtársról: „Egyik nagynénjétől új dolgokat tudott meg anyja halála és saját születése körülményeiről. A tizenhat éves lányanya a terhesség nyolcadik hónapjában megerőltette magát. A szülés után nagyon vérzett. Kabátból kitépkedett vatelinnal próbáltak meg rajta segíteni. Ettől kapott gyermekágyi lázat (vagy vérmérgezést.) Szalmásszekéren vitték Győrbe. Útközben olyan fájdalmai voltak, hogy fölállt a szekéren, – s nem ment haza többé. A nagyszülők ezért vigyáztak rá, az árvára különleges gonddal. Az apa kilétéről azonban semmi megbízhatót sem mondott a nagynéni.”4
A nagymamától gyerekkorában a következő mesét hallotta: „»Hol az apám?« – »Meghalt.« – »Mikor?« – »Úrnapján.« – »Hol?« – »A nádban.« – »Hogyan?« – »Agyonütötte a nádszál.« – »Mijét ütötte?« – »A derekát.« – Ez volt az első és sokszor ismételt társalgási leckém nagymamával, amire emlékszem.”5 Él egy olyan legenda, amelyet Vas István emlékezete szerint maga Kormos István indított útjára: „Ottliktól, amikor odajártunk, azt hallottam, hogy egy Héderváry gróf volt az apja. Az egyik éppúgy lehet, mint a másik, mert Kormosnak nem voltak osztálymeghatározói, éppúgy elment volna gróffiúnak, mint egy szegény katona otthagyott zabigyerekének.”6 Ebben az utóbbi jellemzésben igaza van Vas Istvánnak, ám a grófi származás a költői fantáziálás terméke.
A mosonszentmiklósi anyakönyvekben azonban nem csupán egy Kops István nevű gyermek születéséről szóló bejegyzés maradt fenn, hanem egy 1944. áprilisi bejegyzés is, amely szerint „A gyermeket Kormos Ferenc örökbe fogadta. Családneve ezentúl: »Kormos«”. S ami meglepőbb: megtalálható a szülők házasságkötésének a bejegyzése is 1923. január 30-án. Eszerint Kops Balázs vasúti pályamunkás, római katolikus 1904. január 9-én született Mosonszentmiklóson, szülei Kops Károly és néhai Hápli Mária. A menyasszony, Kormos Anna 1903. június 12-én született Győr-Révfaluban, szülei Kormos Ferenc és Uj Mária, ő földműves-napszámos, ugyancsak római katolikus. E házasságból csak törvényes gyerek születhetett, s ez szinte napra kilenc hónappal később meg is történt. A győri levéltárban megtalálható Kops Balázsné Kormos Anna halotti anyakönyvi bejegyzése.7 De nem 1923-ban, hanem 1925. július 10-én történt, valóban gyermekágyi lázban a szomorú eset. S ugyanitt nyoma van annak is, hogy az Öttevényben született Kops Ferenc 1925. június 21-én, 27 napos korában veleszületett gyengeség miatt ugyancsak elhalálozott.
Megvan a levéltárban Kormos Anna születési anyakönyvi bejegyzése is. A család lakóhelye ekkor a győri Révfalu legelő 250. szám alatt található. Az apa, Kormos Ferenc 24 éves napszámos, Dunaszegen született s római katolikus, az anya, született Uj Mária eszerint mecséri születésű, ugyancsak római katolikus és 30 esztendős. Anna lányuk pedig délelőtt 9 órakor született.8
Egy ugyancsak a levéltárban megőrzött illetőségi törzslap szerint Kormos Ferenc 1877-ben Dunaszegen született, az ő szülei pedig Kormos Mihály és Pintér Mária voltak. Felesége, Uj Mária eszerint viszont ugyancsak dunaszegi születésű (1872. augusztus). Házasságkötésük ideje 1903. január 7., helye Győr. Itt felsorolt gyermekeik: Mária, Anna, Ferenc (1908. január 1.), Erzsébet, Teréz (1913. december 9.), mind győri születésűek.9
Kormos István vallomásaiból tudjuk, hogy a nagyszülők házasságából tíz gyermek született, de köztük hatot korán eltemettek. Annus lányuk a második szülés után, ifjabb Ferenc pedig a második világháborús hadifogságban szerzett súlyos betegségben hunyt el, nem sokkal hazatérése után, csak a két legkisebb lány, Terus és Bözsi érték meg az időskort.10 A vasmozsár törője alatt vallomása szerint a nagyszülők 1896-ban kötöttek házasságot.11 Ez lényegesen eltér az említett levéltári adattól, de nem valószínű, hogy az idős nagymama a halálos ágyán rosszul emlékezett volna lakodalmának évszámára, inkább arról lehetett szó, hogy volt egy rövid életű első házassága, s talán már gyermeke is, amikor első férje meghalhatott.12 „Hadirokkant volt nagypapa, az első világháborúban négy évig volt katona, az orosz fronton is, az olasz fronton is. Sebesülés nélkül úszta meg a négy évet, és tizenkilencben, néhány napos harcban, amikor vöröskatona volt, akkor ötvenszázalékos hadirokkant lett. Gyermekkoromban nagyon titkoltuk, hogy nagypapa mint vöröskatona rokkant meg, mert havonta 32 pengő rokkantnyugdíjat kapott, és ez nagyon hiányzott volna…”13 Terus néni emlékezete szerint a nagypapa még a világháború kezdetén sérült meg, a kezén. A győri vagongyárban dolgozott 1919-ig, s akkor ment el a Héderváry-birtokra – a biztosabb kereset reményében. A nagypapa „a Héderváry-birtokon volt cseléd, s tulajdonképpen kedves embere a grófnak”.14 Egy alkalommal az intéző agyonlövette az öregember nem fajtiszta kutyáját. „Nagyapám erre nekiesett az intézőnek. Kiadták egész évi kommencióját, s fel kellett jönnünk Pestre. Nemkívánatos elem lett az öreg, akinek persze nem volt osztálytudata, csak a természetes reflexek működtek benne, amikor a kutyáját megtorolta…”15 A szeretetteljes visszaemlékezés szerint „Hiába szeretett, reszkettem tőle kicsikoromban, noha soha nem ütött meg, csak rám hőrintett, amikor távol a háztól, a szederfán ülve vagy a szelencebokor alá bújva énekelgettem.”16 „…nagymamát is csak felnőtt koromban csókoltam meg először, nagyapát is csak a halálos ágyán, aki pedig már gyermekkoromban hosszú kézfogással köszöntött meg születésnapjaimon. Mindig egy verset mondott a kézfogáshoz, szemembe nézve, a végére emlékszem csak: »Ha pedig a Jóisten kiszólít az árnyékvilágból, az örök világosság fényeskedjék neked.« Itt elcsuklott mindig a hangja, félrenézett olyankor, nehogy erős ember létére elsírja magát egy gyerek előtt.”17
Kormos István gyermek- és kamaszkorának központi alakja a nagymama. Nyolcvanadik évén túl, 1953. január 13-án halt meg.18 „A második elemiből kimaradt, elszegődött a Szigetközből a messzi Jászfényszaruba kiscselédnek. Nyolcéves volt akkor, még láttam a valahai cselédkönyvét: »Ujj Mária kiscseléd«.”19 A gyermek s a költő számára is a nagymama az ember-minta: „Nagymama, gorkiji nagyanyám alakjának rajzára kevés a tehetségem. Morális mércét, valóságtudatot, álmodozó hajlamot tőle kaptam. És még sok mindent, csak sorolni kellene.”20 „Gyermekkoromból ő varázsolt egész évig tartó karácsonyt, éneklésre mindig szer volt, s akkor is mesélt, amikor ötvenkilós körtéskosár volt a fején, s ugrándoztam mellette a porban, vásár felé menet.”21 „Őmiatta vagyok, aki vagyok.”22 Visszaemlékezéseiben a költő megemlíti azt is, hogy a nagymama szinte buzdította arra a gyermeket, hogy csak álmodozzon. Rászoktatta az olvasásra, s azt szerette volna, ha pap lesz belőle – nyilván azért, mert ezt látta az egyetlen kitörési lehetőségnek. Egyébként nem gyakorolta vallását, de igen fejlett erkölcsi érzéke volt: a nagypolitikában is biztosan ítélte el a lengyeleket letámadó németeket vagy a Rajk-pert levezénylő Rákosit. Budapestre kerülve módja volt a rendszeres olvasásra, színházba járásra. Többszöri olvasmánya volt a Vörös és fekete, halála előtt Shaw Fekete leányzó keresi az Istent című művét fejezte be. Egyedül vagy unokájával járt a Nemzeti Színházba, Dayka Margitot, Kiss Ferencet, Uray Tivadart tartotta a legnagyobb színészeknek. A nevezetes első verset is ő másolta le magának, s tette el a Bibliában.
Kops Balázs Anna feleségének halála után másodszor is a Kormos családból nősült, s Erzsébettel Budapestre költözött. E házasságból született ifj. Kops Balázs (1929–1985), aki Pesterzsébeten ugyanoda járt iskolába, mint féltestvére, s igen jó tanuló volt. Az apa nem törődött családjával, ezért felesége elküldte a háztól,23 a gyermeket anyja és a nagyszülők gondozták. A pesterzsébeti elemi népiskola anyakönyvei ugyan még a nyolcadikban, 1942–1943-ban is az apát nevezik meg gondviselőként, de ez önmagában nem perdöntő. (Igaz viszont, hogy az 1940–41-es tanévben – feltehetőleg elírásként – özv. Kops Balázsné szerepel, pedig az anya bizonyosan nem volt ekkor özvegy.)
Mikor a már majdnem felnőtt költő-jelölt hiába fordult apjához, hogy segítse a továbbtanulásban, feltehetően dacból is azt kérte, hogy nagyapja fogadja őt örökbe, s vehesse fel a Kormos nevet. A másik ok a költőként ezen a néven való jelentkezés lehetett, a harmadik, hogy a háborús zűrzavarban így esetleg eltűnhetett a katonai nyilvántartásban.24
A Héderváry-birtok különböző helyszínein teltek az első gyermekévei: Mosonszentmiklóson, Mecséren, Ásványrárón, Lickón, Károlymajorban, Öttevényben. Nem tudjuk pontosan, mikor költöztek a fővárosba. Amikor Fodor András 1949-ben először kereste fel otthonában a költőtársat, s ismerkedik vele, azt jegyzi fel róla, hogy „Árva gyerekként hét évig falun, majd Pestszenterzsébeten nevelkedett, nagyszüleinél.”25 Egy kéziratos önéletrajz szerint: „Kora gyermekkoromban Budapestre költöztünk…”26 Egy Párizsból Fodor Andrásnak írt levél így fogalmaz éppen 40 évesen: „Furcsák ezek a tízéves fordulóim: 20 éves koromban szakadtam el a családomtól, 10 voltam, mikor Lébényből Győrbe kerültem, először idegenek közé.”27 A győri tartózkodás legenda. Az 1970-es években a költő arról beszélt fiatal ottani költőbarátainak, hogy oda járt a bencés gimnáziumba (vallomásai szerint hat gimnáziumi osztályt végzett), s mutatta a házat is, amelyben lakott.28 Kormos István halála után tanítványai kutattak a mondottak után, de a gimnáziumi tanulmányoknak semmi nyomát nem találták.29
A család 1928-ban költözött a fővárosba. A szigetközi évek a személyiség fejlődése szempontjából meghatározóak. Mind a természet-, mind a társadalomszemlélet leglényegesebb elemei ekkor rögződnek. A cselédsors és „a kastély e balkáni vár” ellentéte (Katlan), az árvaság és a nagyszülők feltétlen szeretete, a folyók, vizek övezte szigetközi táj egy életre beleivódtak az emberbe, majd az életműbe is. „Az állatokat, a növényeket, a folyókat, tehát a teljes világot magaménak érezhettem, az eszmélés első pillanataitól. Legeslegelső emlékem, hogy egy szamár nézett rám.”30
Az érettkori költészet egésze tanúskodik a szigetközi élményvilág költői világképet meghatározó voltáról, s a korai versek akkori átdolgozásával együtt arról is, hogy ezeknek az élményeknek a teljessége, egyedisége – tehát szigetközisége és Kormos István-ossága – csak a hatvanas években válik megkerülhetetlenné, részben talán a párizsi évek ellenpontjának köszönhetően. Legösszetettebben az Atlantisz szemlélteti mindezt.
Nevezetes, mert a Szegény Yorick kötet ajánlásában említett legkedvesebb, kétéves korabeli játéka egy fém hőmérőtok, amelybe egyszer homokot töltögetett az út közepén, miközben a hazafelé tartó tehéncsorda furcsán ugrándozva kerülgette őt. Nem lehet későbbi emléke, hogy egy vályoggödörbe lépve a tavaszi kiöntéseknél, majdnem megfulladt, de nénjei kimentették, aztán persze jól megverte őket a nagypapa. Tíz menet hajtása után egyszer ingyen ülhetett a búcsús körhintájára. Ferenc nagybátyja kicsi szekeret faragott neki, egy komondort fogott eléje a gyermek, s játszott naphosszat. Talán ötéves lehetett, amikor a szokásos karácsonyi, kastélybeli gyerek-megajándékozáson botrányt csinált: utolsónak maradt, s valamiféle dacból a kucsmájába rakott ajándékokat szétszórta, majd tűrte, hogy összeszedjék, s ismét neki adják.
A lányok már az apró gyermek életében fontos szerepet játszottak, s nem csak nénjei. Egy elfeledett interjúban vallotta: „Ötéves koromban egy szerelmemnek ezt mondtam fényes ígéretül, ha feleségül jön hozzám: »ha nagy leszek, száz kilót emelek föl!« – erre ő: »Inkább száz pengőt keress egy héten.«”31 Máskor hősködéseit idézte fel: „Mindig doktort játszottunk, én állatorvos voltam, és egy elhagyott ólban volt a rendelőm, általában pajtásaim, lánypajtásaim voltak a beteg állatok, és mindnek lábfájása volt. De valóban a lányokért sok minden hülyeséget meg tudtam tenni. Mezítláb voltunk állandóan nyáron, idegen tanyákon olyan bátran mentem át mezítláb, amikor lányok voltak velem, öt-hat akkora kutya rontott ránk, mindegyik egy-egy borjú, valahogy, mivel a lányok előtt nem félhettem, rugdostam mezítlábbal ezeket a vad borjakat. Nagy szamárságokat csináltam, hogy a lányok előtt hősnek látszódjak. Farkasalmát ettem például, de nem egy farkasalmát csak úgy fogadásból, hanem húszat, egy farkasalmabokrot megettem valamelyik szerelmemért.”32
A második elemit befejezve skarlátos lett. A padláson talált XIX. századi ponyvafüzeteket kezdte el olvasni, fantasztikus hősökről. „Azt hiszem, ezek után nem csodálható, elhatároztam: márpedig én író leszek. De sajnos nem jutott eszembe semmi. Kis szerelmeimet viszont attól kezdve mindig megvédtem a túlerővel szemben is. S minthogy nem tartozom az erősek közé, rendszerint alulmaradtam. Akkor meg cseresznyét dobáltam le a lányoknak a legmagasabb fáról. Ez az erőmön felül vállalt hősködés, azt hiszem, mindmáig megmaradt bennem.”33
A legfontosabb leánynevet több vers is megőrizte:
első szerelmem Mézes Annus
amikor elköltöztetek
két napig küszöbön ültem
nem nyúltam lisztes gánicámhoz
(Nakonxipánban hull a hó)
Sárkány a szérűn, morrogó
torka gyöngy rozsszemet fuvall,
Mézes Annuska játszogat
kaviccsal, halpattantyúval.
(A nyár gyerekei)34
A kilencvenes évek elején Pátkai Tivadar Héderváron megtalálta Mézes Annust, akí így emlékezett a károlymajori évekre:
„A Pista nénjei közül a Terussal meg a Bözsivel mi kapálni jártunk a Hédervári Károl birtokára, napszámba. Ők még élnek valahol Tatabányán vagy Várpalotán. Persze a Pista még kisgyerek volt, nálam kilenc évvel fiatalabb. Úgy emlékszem, huszonnyolcban költöztek el Kispestre. Mi harmincegyben jöttünk el Károlymajorból. Sokat dolgoztunk, de azért sokat is játszottunk esténként. Énekeltünk, táncoltunk. Így mentek ott a napok. Voltak hébe-hóba ünnepnapok, amikor nem kellett kukoricagombócot – mi lisztes gánicának híttuk – enni, meg tepsiben sült prószát. Karácsonykor édességet kaptunk a gróf édesanyjától, szentjánoskenyeret, kisdobot, játékkardot, ruhát, fatalpú cipellőt.35 A játék és az ábrándozás mellett korán megjelent a szexualitás is: „Engem hétéves koromban csábítottak el. Emlékeimben sem hiszem, hogy az sikeres kísérlet volt, de mindenesetre tizenöt éves korom előtt megismertem a valóságos szerelmet.”36
Talán ennek, talán az emlékek párlatának legendásított felidézése a Profán mágia:
Hajdanvolt fű-fickó időmben
elém állt Sövényházi Márta,
keményített apácaingét
farkasalma bokorra hányta.
A hősködések mellett azért voltak igazi félelmek is. Az Emlék nádkorodból szerint az első öt életév szörnye az volt, „ha füledbe nevették, zümmögték, énekelték: / kákatövénhajajköltköltköltaruca”. E versben a nagymama lehetséges halála is a kisebb szörnyűségek körébe sorolódik, a későbbi tévéinterjú viszont arról vall, hogy „Kétségbe voltam esve, amikor panaszkodott gyermekkoromban, hogy fiam, meg fogok halni. Nem mentem ki a szobából, amíg beteg volt. Többször volt orbánca, úgy tudom, hogy az orbánc ragályos betegség, én egész nap nem mozdultam el ágyától, egy hosszú meszelőnk volt, a meszelőnyelet úgy támasztottam az ágya végébe, hogy valaki belép, nem ha valaki, ha a halál belép nagymamámért, én mellbe vágom ezzel a meszelővel, annyira féltettem a nagymamát.”37
A kisgyerek szeretett fantáziálni, hihetetlen dolgokat mesélni, azaz a józan felnőttek szerint hazudozni. A nagymama nem szidta ezért, inkább bátorította. S amikor a már említett skarlát ágyhoz kötötte, a kalendárium után elsőként a Sobri Jóska, az úri haramia című ponyvafüzetet olvasta el. Ennek hatására vált „hazudozóvá”38 s még egyik gyónását is azzal kezdte, hogy neki nincs bűne. A mosonszentmiklósi öreg pap nem tudta, talán nem is akarta megtörni a kisfiút, s az oltár elé küldte, hogy a bűnösökért imádkozzon. Ima helyett azonban a futballcsapatok összeállítását mondta el a kis bűnös, várva, hogy majd villám sújt le rá.39
Nemcsak a padlás kincseit, a ponyvát olvasta aztán. Egy ugyancsak elfeledett beszélgetésből mást is megtudhatunk: „Én Benedek Elek meséin nőttem fel. És nagyon szeretem ifjú Gaál Mózes Magyar hősök és királyok című könyvét. (Sajnos, elfeledkeztek róla, nagyon régen nem adták ki!) Az én gyerekkoromban vándorkönyvtár járta a falusi iskolákat, szürke, vászonba kötött könyveket vándoroltattak egyik faluból a másikba. Mosonszentmiklósra is eljutott ötven ilyen kötet. Minden csütörtökön cserélni lehetett, de én ezt a könyvet nem vittem vissza legalább fél évig: Szent Istvánról, Szent László királyról, Botondról és a többi magyar hősről százszor is elolvastam a történeteket.”40
vissza a tartalomhoz

Kispest – Pesterzsébet – Budapest 1945-ig

Budapestre költözve 1928-ban a Kormos család rövid ideig Angyalföldön élt. Terus néni emlékezése mellett erről egy elfeledett s amúgy gyengécske vers is tanúskodik, Az ébrentartó csípkedésről: „Lickóban még teknőben háltam, / Angyalföldön egy szalmazsákon, / egy lókupecnél istállóban, / később már tisztességes ágyon, / igaz, hogy hárman forgolódtunk / és a bolhák cudarul csíptek, / de pimaszkodó csípkedéssel / ébrentartották lelkeinket…”41
1929-től Kispesten éltek. Terus néni a Vécsey utcát említette név szerint. A fellelt iskolai anyakönyvek tanévente más-más lakcímet jegyeztek fel. Az első osztálynál hiányzik ez az adat, a továbbiakban az Attila u. 32., a Felsőerdősor 53., a Szapáry u. 4. és a Török u. 13. szerepel. Ezután költöztek Pesterzsébetre, ahol a Szigligeti utca 30. szám alatt laktak, míg 1944 júniusában egy bombatámadás során az épület teljesen meg nem semmisült, csupán egy vasmozsár maradt meg. A nagyszülők éppen vidéki rokonoknál voltak, Kormos meg a munkahelyén. Kibombázottként a IX. kerületi Sobieski János utcában kaptak lakást, persze nem azonnal. A korabeli versek alapján feltételezhető, hogy Kormos néhány éjszakát a szabadban volt kénytelen tölteni. Egy vallomása szerint „barátaimhoz költöztem, akik azt hitték, föl vagyok mentve. Oroszszimpátiából kucsmát hordtam, hősködve (és felelőtlenül) csatangoltam az utcán.”42 Budapest ostromának idején már munkahelyének épületében, a belvárosi Báthory utca 8-ban lakott, s a III. emelet 2. szám alatti lakás bíró házigazdája fogadta be őt, majd évekkel később a feleségét is. 1952-ig, az első válásáig ez Kormos István otthona.
Miután Terus néni említette a kispesti éveket, meg kellett kísérelni az anyakönyvek fellelését. Kops István a ma már nem létező kispesti Kossuth téri állami elemi népiskolában végezte el az I–V. osztályokat 1930–1935 között. Az I. osztályos névsornak a legvégén szerepel 45. tanulóként, így valószínű, hogy tanév közben került ebbe az iskolába. Tanítói Szabóné Bartha Rózsa (I. osztály), Feyér István (II–IV. osztály) és Janiss Béla (V. osztály) voltak, a római katolikus hitoktató mindvégig Franko Tünde. Magaviselete mindvégig dicséretes, szorgalma az I. osztályos jelestől eltekintve ugyancsak. Tanulmányi eredményei (az egyes a legjobb jegy!) félévente a következő átlagokat adják: I. osztály 2,42 (csak év végi eredmény, 7 tantárgy), II. osztály: 2,27 és 1,90 (11 tárgy), III. osztály: 1,91 és 1,75 (12 tárgy), IV. osztály: 1,69 és 1,53 (13 tárgy), V. osztály: 1,93 és 2,00 (16 tárgy). A tanuló nevének írásmódja mindvégig Kopsch. A zaklatott családi helyzetről nemcsak a gyakori költözések tanúskodnak, hanem a tanuló gondviselőjéről bejegyzett adatok is. Az I. és a II. osztályban Kopsch Balázs napszámos, tehát az apa szerepel, III.-ban Kopsch Balázsné napszámos, azaz a nagynéni-mostohaanya, IV.-ben Kormos Ferenc napszámos, azaz a nagyapa, míg V.-ben ismét az apa.43
Kormos István a pesterzsébeti Ferenc József úti elemi népiskolában végezte el a VI–VIII. osztályt 1935 és 1938 között.44 Magaviselete mindvégig jó, szorgalma viszont a VI. osztályos dicséretesről VIII.-ra hanyagra módosul. Tanulmányi eredménye is romlik. A mindvégig 15 tantárgyat átlagolva félévente a következő számok adódnak: VI. osztály: mindkétszer 2,40; VII. osztály: 1,93 és 1,80; VIII. osztály: 2,73 és 3,00. Az „olvasás és olvasmánytárgyalás” című tárgyból viszont mindvégig kitűnő tanuló. A hetedik osztályos javulás után a zuhanás összefügghet kamaszkori fejlődési gondokkal, de az apával való kapcsolat változásaival is. Az apa nem óhajtotta István fia tanulási terveit anyagilag támogatni, s ez önmagában is kelthetett közömbösséget.
Az erzsébeti iskolában a VI. osztályban még Kopsch, attól kezdve Kops a bejegyzett vezetékneve. Gondviselője VI.-ban Kormos Ferenc, majd a további két évben Kops Balázs. Osztálytanítója VI.-ban és VIII.-ban Adorján József, VII.-ben Bíró Jenő.
Munkahelyei közül csak a Báthory utcai Hoffmann Gyarmatárukereskedésről tudunk, itt több évig dolgozott, a környékbeliek ismerték. Ám nem tisztviselő volt, hanem kifutófiú, akire persze időnként irodai munkát is bízhattak.45
Vallomásai szerint csak húszévesen kezdett verset írni, hosszú időre el is feledte gyermekkori ábrándjait. Mai ismereteink szerint legelső versei 1943 októberében jelentek meg, s ezeket hamar újabbak követték. Nincs viszont köztük az, amelyet mindig a legelsőként emlegetett, az Eltüntek az égben. A versírást mindenképpen költői tanulóévek előzték meg. Legelső, ösztönösen is nagyszerű érzékkel választott könyvtárában József Attila, Weöres, Jékely, Szabó Lőrinc, Sinka, Gulyás Pál, Ady, Illyés, Reviczky, Nadányi, Áprily, Vörösmarty, Gellért Sándor, Villon, Rimbaud szerepel – s nyilván mások is. A teljes könyvtár elpusztult a láncos bombától. Fantasztikusan jó memóriájának segítségével rengeteg verset tudott, 17 évesen csak József Attilától körülbelül kétszázat.
1943 októberében, első publikációja után néhány nappal levelet írt a nála évekkel idősebb Lőrincz Pálnak, akinek verseire felfigyelt, s kérte, hogy küldje el neki kötetét.46 A választ megköszönve írta, hogy „Öreganyámon és egy-két futó baráton kívül senkim sincsen…”47 Hamarosan találkoztak is, Kormos segítséget kért a publikáláshoz. Egy újabb, karácsony előtti levélben már a következményekről számolt be: „Irodalmi téren akadt egy-két újság. Pécsre küldtem verseket, a Magyar Úthoz is vittem egyet-kettőt. Gombos Gyulával nem találkoztam, Szij Gábor intézte a dolgomat. Kérdezte, ki küldött hozzájuk, ne haragudj, hivatkoztam a nevedre. Meginvitált valami Honszeretetbe, jövő szombat délutánra. Elmegyek, de csöppnyi fogalmam sincs, hogy milyen társaság. Te biztosan jobban ismered őket. Ma bemegyek Ambrózyékhoz. Hátha nem rúgnak ki a »kopirozásaimmal«.”48
Szij Gáborral, azaz Szijgyártó Lászlóval tehát a Magyar Út szerkesztőségében ismerkedett meg a pályakezdő költő. A nagymama mellett neki volt a legfontosabb szerepe Kormos István nevelődésében: „egyetemen kívüli egyetemi tanárom volt”49 – vallotta az érett költő, aki annak idején az akkor még gimnazista B. Nagy Lászlóval szinte napi vendég volt a magyar-latin szakos középiskolai tanárnál és szerkesztőnél.50 A tanár úr a nagymama házának pusztulása után 500 pengőt ajándékozott védencének. „Még fontosabb volt számomra, hogy első zsengéim alapján is költőnek tartott (amit utólag csodálok, ismerve különleges igényességét…)”51
Egy másik vallomás így szól Szijgyártóról: „nem az irodalommal ismertetett meg, mert az irodalmat én már saját magamtól is kerestem korábban, de az érdeklődésemet ő szorította egy nagyon széles mederbe is ugyan, de szorított arra is, hogy egy irányba fejlődjek, és menjek az irodalomban. Nagyon sokat köszönhetek neki, Szijgyártó Laci a jelenlétével ugyanolyan fontos volt számomra, mint József Attila.”52
Egy kéziratos önéletrajzban szerepel a következő mondat: „Húszéves voltam, amikor első versemet írtam; Zilahy Lajos »Híd«-ja fogadta el közlésre.”53 Az igényes lapban sajnos nem található az Eltüntek az égben s más Kormos-vers sem, van viszont egy szerkesztői üzenet a beküldött kéziratokról az 1944. január 1-jei számban „Kormos” jeligére: „Eredeti hang, ízben magyar és népi. A »Kő-Krisztusnál« címűt közöljük. Nem érdektelen a többi sem, de ezekben egy-két szót ki kellene cserélni.” Nagyon valószínű, hogy Kormos Istvánról van szó, a vers közlésére valami okból mégsem került sor. Talán elfeledkeztek róla, az ifjú költő büszkesége pedig nem engedte meg a reklamálást.54
Jelentkezett Csorba Győzőnél is, hogy a pécsi Sorsunkban megjelenhessen. Fennmaradt egy 1944. szeptemberi levele, amely utal arra, hogy a télen három versét elfogadta a szerkesztő úr, de azok nem jelentek meg, küld újabbakat is. A tömör levél bírálja a pesti szerkesztőket, majd ars poeticát is ad: „A fiatal költő elámul ennyi kontárság láttán és elhagyja magát, ha a részvétlenséget érzi. Én húszéves vagyok, mint már egyszer írtam. Az a célom, hogy az ellangyosodó népi költészetet, ha lesz hozzá kevéske erőm, megrázzam egy kicsit. Nem mérem magosra magam, tán nagyot tévedek. Társadalmi helyezésem súlyosan magasztos. Nyolc elemimmel családunk felső-iskolázottsági fokát értem el, kár, hogy mondom, nem előnyömre, csak kommentárnak említem. Nem kérek hát hamis biztató szót, csak pőre igazságot.”55
1944 nyarán Kormos két hetet Nemeskajalon (a Csallóközben, Galánta mellett) töltött, amint ezt Lőrincz Pálhoz írott levele tanúsítja.56 Egy másik helyen ő maga említi, hogy „Galántai nagyszüleimtől hazatérőben ért el Szálasi hatalomátvétele”.57 A Kops nagyszülők éltek itt, s a család tartotta velük a kapcsolatot, a második világháború után az utódokkal is.58
Kormos (Kops) István magyar állampolgár természetesen katonaköteles, ám mivel házukat szétvitte a bomba, nem talált rá a behívóparancs. Újabb rejtély: amikor már mindenkitől papírt kértek, alaposan megvizsgálva a dokumentumokat, s hirdetmények alapján kellett bevonulni, ez a fiatalember miként maradhatott szabad polgár. Talán tényleg tartósan mellé pártolt a szerencse. Mint amikor a német katonavonat, amelyről lezavarták, pár perc múlva fölrobbant, vagy mint a Margit híd felrobbantásakor az ösztönös menekülés a lefelé gurulni kezdő villamos peronjáról.59 „Szerencséje” volt akkor is, amikor az ostrom alatt a velük szomszédos ház égett egész napon át. Ők meg egész nap locsolták a pince vasajtaját, hogy ne terjedjen a tűz tovább.60
Annyit tudunk még ezekről az évekről, hogy a fiatalember vonzódott a futballhoz. Egyszer – vagy néhányszor – pályára is lépett 1938–1939-ben a BLASZ-bajnokságban, ahol a Fradi tartalékcsapata Ferencváros néven szerepelt. Egy vallomása szerint 17 évesen többet járt még Fradi-meccsre, mint amennyit olvasott. Sportszeretete később is megmaradt.
vissza a tartalomhoz

1945–1950

1945-ben – talán több hónapig is – ajándék-otthona volt Kormosnak: „1945-ben Budán laktam – kegyelemből, ingyen kosztosdiákként – abban az időben ritka jómódú, noha nem inflációs vámszedő barátoknál, Szász Paliéknál.”61 Pap Károlyné is bejáratos volt oda, s egyszer meghívatta Szabó Lőrincet és Fodor Józsefet feleségestül, s a költőknek fel kellett fedezniük az ifjú tehetséget.
E korszak első felének életrajza ugyancsak teljesen homályos. A Báthory utcai lakcímen kívül csak az a bizonyos, hogy bedolgozója-segítője volt a Püski Kiadónak.62 E minőségben járt Kaposvárott.63 Feltehetően ugyanezért fordult meg Pécsett is 1946-ban, ahol Csorba Győzővel is találkozott – nyilván a verseit vitte a Sorsunk számára.64 1946-ban megjelent Az égig érő fa a verses mesékkel, a következő év júniusában az első verseskönyv, a Dülöngélünk. Kormos emlékezete szerint mindkét kötethez Szijgyártó László szerzett kiadót. A Dülöngélünk megjelenését az is segítette, hogy az ugyancsak az Egyetemi Nyomda által kiadott Diárium többször közölte az ifjú költő verseit.
Ha előbb nem is, de 1947 folyamán Kormos István fokozatosan az irodalmi élet szereplőjévé válik. Illyés Gyulát mint a Válasz szerkesztőjét már ő maga keresi fel, majd a megjelenés halasztódása miatt, s mert Illyés Párizsban van, Sárközi Mártához állít be, sürgetve a közlést. Először az 1947. júliusi számban jelent meg, két kötetbeli verssel.65 A Diárium és a Válasz mellett a Magyarok, a Valóság, az Újhold és a Csillag is közli.
A pályakezdő számára a megjelenésekkel egyenrangúan fontosak a személyes kapcsolatok: a mesterek megismerése, a szerveződő nemzedékhez való csatlakozás, a baráti kör kialakítása, az irodalmi-művészeti rendezvényeken való részvétel. Az 1946–1948 közötti évek élénk – és a megelőző, valamint a rákövetkező esztendőkhöz képest – feltűnően demokratikus, önszerveződő irodalmi életében az alkotók nagy része jól érezhette magát. Adatunk van arra, hogy 1947 őszén a budapesti bölcsészkaron a Négyesy-hagyományt folytató Waldapfel vezette egyetemista önképzőkörön Kormos is föllépett: „Kormos félrefésült, szalmaszőke hajú, csontos koponyájú, karéjos, beesett szemű, félszeg, ágrólszakadt falusi legénynek, egy kedve ellenére a fővárosba hurcolt magyar Jeszenyinnek látszik. Szinte toloncolt áldozatként mozog a neki idegen térben. Igazából nem is mozog, mert bele van mártva begombolt, sötétszürke télikabátjába, amit felolvasáskor sem vet le magáról. A Dülöngélünk néhány versét mondja el, utoljára a Mit is akar Dózsa? címűt. A hozzászóló Kardos Pál ezért külön megdicséri.”66 Ugyancsak Fodor András naplóiból tudjuk azt is, hogy 1948 tavaszán Kormos is részt vett az Eötvös Kollégiumban az Újhold-esten Pilinszky, Darázs Endre, Szabó Magda, Gyárfás Miklós, Mándy, Somlyó, Major Ottó, Benjámin, Rába György társaságában, s a Realizmust mondta el.67
Látható, hogy ekkor még sem az idősebb, sem a fiatalabb nemzedékek nem különültek el egymástól mereven. Kormos okkal érezhette magát akár a Válasz, akár az Újhold körében otthonosan. Le sem érettségizett fiatalemberként talán valóban idegenül mozgott akkor még az egyetemi környezetben, de ez is hamarosan megváltozott. Nemcsak a szerkesztőségekbe járt, hanem Sárközi Márta lakására, a Centrál kávéházba, a Darling presszóba, ahol bölcsészek és írók, mint „Mándy, Rába, Lator László, Végh György, Vargha Kálmán, Szabó Ede, Határ Győző, Galsai Pongrác, szegény Czibor János, és Ambrus Tibor, Vajda Endre és én napi »vendégek« voltunk.”68 Nagy Lászlóval a Valóság Rákóczi úti szerkesztőségében ismerkedett meg.69 Juhász Ferenc első publikációjában neki is szerepe volt: ő vitte el a még tizenéves ifjú verseit a Diáriumhoz, s vette rá a szerkesztőt, hogy mindenképpen közölje az 1947-es karácsonyi számban, hadd örüljön a szerző is, szegény szülei is.70
Vas Istvánnal, Szántó Piroskával és baráti körükkel a korszak vége felé, 1949 nyarán került közelebbi kapcsolatba, a Fehér virág megjelenése után. Megbarátkozott Ottlik Gézával, Réz Pállal. Nagyon fontos a nála néhány évvel fiatalabb Eötvös-kollégistákkal kialakuló, s aztán élete végéig tartó baráti kapcsolat. Benyhe János, Domokos Mátyás, Fodor András, Lator László említendő elsősorban. Alighanem Fodor András révén került be abba a csapatba, amely rendszeresen látogatta Fülep Lajost, bár erre Fodor naplóinak tanúsága szerint inkább csak 1950-től került sor: Kormos májusban részt vett a Szépművészeti Múzeumban, júliusban az Esztergomban tett művészettörténeti tanulmányúton, s ettől kezdve – ha kihagyásokkal is, de tanítványa ő is a tudósnak, aki aggódó és szerető figyelemmel követi Kormos életútjának és pályájának alakulását.71
A Magyar Életrajzi Lexikon máshol fel nem lelhető adatai szerint Kormos „Lektori tevékenységet folytatott a Vallás- és Közoktatási Min. (VKM) Művészeti Tanácsának ösztöndíjasaként az Egyetemi Nyomdában, a Szikra Könyvkiadónál, majd 1948-ban az Orsz. Könyvhivatalban. 1949–1950-ben a Magyar Filmgyártó Nemzeti Vállalat dramaturgja…”72 Az ösztöndíj folyósítására 1947 előtt nemigen került sor. A filmgyári munkáról Kormos maga is tett említést, például Czibor János kapcsán, „aki már a Válasz-tól igen jó barátom volt (a Filmgyárban is együtt voltunk dramaturgok, s ugyanabban az időben Juhász Feri, Sarkadi Imre, Hubay Miklós, Somlyó György, s közülünk igazán dramaturg csak Hubay)…”73 Legfeljebb két évig dolgozott itt. 1949 őszén a János vitézből készített filmnovellát. Ebből egy elkészült részt fel is olvasott a barátainak.74 1950 nyarán már munkanélküli, kirakták az állásából „a filmgyári szabotázs miatt, de most is nagyon jól érzi magát. Ismét szabad ember.”75 1950 végétől vagy 1951 legelejétől lett az Ifjúsági Kiadó munkatársa.76
Egy legenda-életrajz végül is szabadon formálható, mégis kérdéses lehet, vajon miért emlegetett Kormos István éppen hat gimnáziumi évet. A választ erre egy elfeledett alkalmi vers kapcsán sikerült megtalálni. A Magyarok közölte 1949 áprilisában Kormos Vörösmarty Gimnázium című versét. Ebben iskolánknak nevezi az intézményt, majd felsorolja előbb a korosztályokat, ezután néhány tanárt. Az életrajzhoz illeszthető részt idézve: „a Tacitust fordító öregebb / fiúkat, kiket kormos műhelyek / vén padjaid közé bocsájtanak, / s tanáraid, akik tanítanak, / Pálmai magyart, Csatlós franciát, / Lőrincz fizikát, geometriát, / Kempelent, Márkit, s a többieket, / akik nevelnek.” A patinás fővárosi Vörösmarty Gimnázium volt az országban az első, amely 1945-ben megkezdte a felnőttek gimnáziumi oktatását. Kormos István „magántisztviselő” 1948. január 26-án tett eredményes felvételi vizsgát, s ennek alapján az ötödik osztály tanulója lehetett.77 Ugyanebbe az osztályba járt Pallos Klára is, itt ismerkedtek meg,78 hatodikban már házaspárként voltak diákok. A képzés gyorsított formában folyt. A félévi értesítőt 1948. április 29-én, a bizonyítványt július 12-én állították ki. A VI. osztály félévi értesítőjének dátuma 1948. november 15., a bizonyítványé 1949. február 3.79 A hetedik osztályban félévkor „Hosszas mulasztása miatt nem osztályozható.” S a búcsú: „A VIII. közs. Vörösmarty Mihály Gimnázium Dolgozók Gimnáziuma hetedik D. osztályának a mai napig nyilvános tanulója volt. Ezen a napon önként kimaradt. Más gimnáziumba felvehető. Budapest, 1949. május 31.”80 A munkahelyi elfoglaltság, a fordítói feladatok, a költői sikerek, az életforma egyaránt magyarázhatják a kimaradást. Az említett vers talán azért keletkezett, hogy a sok hiányzást próbálja ellensúlyozni, s aligha az volt hatástalan, inkább a hiányzások folytatódhattak, a lemaradás vált végzetessé. Így viszont cáfolhatatlan tény, hogy Kormos István hat gimnáziumi osztályt végzett – bár nem 1940-ben, hanem 1949-ben jutott el idáig.
Az ezekben az években keletkezett, ismert és jelentős, később részben átírt versek mellett a visszaemlékezésekben szó esik egy katonadalról81 s egy köszöntőről is: „Pistát mint az írószövetség tagját fölszólították, írjon verset Sztálinról hetvenedik születésnapjára. Olyat írt, ami csupa általánosság, ami eleve elfogadhatatlan. A megtisztelő fölszólítás örömére mindenesetre írunk egy szekreter-jellegű kollektív költeményt, amit aztán mindjárt össze is tépünk.”82 Sokkal fontosabb ezeknél Kormos ekkor kibontakozó műfordítói munkássága. 1949 nyarán Fodor András már ismerte A bathi asszonyság meséjének magyarítását. 1950 májusának végén Kormos Badacsonyba utazhatott alkotószabadságra, s két hét múltán már felolvasott Moličre-fordításaiból.83
1948 februárjában Kormos István házasságot kötött Pallos Klárával.84 Fodor András így írta le első látogatását náluk:
„Pista nincs otthon, de felesége minden skrupulus nélkül hív maga után. Különös kis asszony. Nem elemien közvetlen, de kellemes, meleg természetű mégis. A tágas szoba még eléggé bútorozatlan, de a fal melletti könyvállvány igen tiszteletreméltó. Eleinte kételkedtem, hogy ezek a könyvek mind Kormoséké, de aztán kiderül, hogy az ő gyűjtésük. – Ízlésesen összelopkodott könyvtár – mondja az asszonyka. Több mint ezer kötet. (Köztük az ő lánykorában gyűjtött példányai.)
Pista bizony csak nem kerül elő, de ez a feleséget nem zavarja. Főz feketét, s Weöres első két kötetéből olvassa nekem kedvenceit. Nagyon intelligens kis nő! Valószínűleg polgári származású, de sznobizmusnak nyoma sincs benne, és igazán nem úgy viselkedik, ahogy tán az ifjú írófeleségek szoktak. Egyáltalán: nem viselkedik.
Pista, stílusosan, ruháskosárnyi könyvvel állít be. Mindjárt mondja is, majd ád nekem a kettős példányokból. – Téged hogy is hívnak tulajdonképp, Andrásnak vagy Bandinak? – kérdi, mihelyt letelepszünk a kényelmesen süppedő fotelokba. Egészen természetesen bánik velem a fiú, a legcsekélyebb formaság nélkül. És emellett szerény, visszahúzódó, ami itt az 1000 kötet árnyékában innen is, onnan is meglep engem. Azt hittem, Pista szegény, gyámoltalan, hiányos műveltségű parasztgyerek, akinek semmi egyebe sincs, mint a narodnyikság-címke alatt emlegetett tehetsége. Legalábbis ez volt a látszat. Ehhez vettem én még, hogy fejlődőképes és becsületes. És íme, rendkívül művelt, ifjú írókörökön komolyságával felülemelkedő, nagy lehetőségű emberrel van dolgom, akinek leghőbb vágya, hogy kijuthasson Párizsba.”85
Egy másik írásban a lakásbelsőt, a gonddal beköttetett könyveket, Hantai Simon almás csendéletét, az ottani baráti játékokat is leírta Fodor András.86 Hamarosan heti rendszerességgel, csütörtökönként járt oda változó összetételben a baráti kör. A jó barát azonban nem mindig láthatta vidámnak a mókamester házigazdát, aki jövőjét kétségesnek vélte. Verset – ha írogatott is valamit fejben – barátainak sem mutatott. Sok rossz verset kellett fordítania. 1950 második felében az állástalanság is kínozhatta, 1951-től pedig a könyvkiadó rákosista szellemisége. A kétséges jövő fel-felidézte benne az egykori nehéz gyermekéveket. Fodor Andrásnak egyszer nagymamájáról beszélt hosszasan, megmutatva az egyetlen, „dedikált”87 fényképét is, máskor meg „váratlanul elém adta valamiféle felszólításra írt nyolc-tíz oldalas önéletrajzát. Döbbenetesebb Curriculum vitae-t József Attiláé óta nem olvastam. A legnemesebb, mert eszköztelenül drámai tényfeltárásból gyermekkorának gorkiji nyomorúsága tárult föl. Ahogy még föl sem ocsúdva a ritka szép, kardiogramra emlékeztető kézírás hatása alól, visszaadtam a paksamétát, ő elsötétülő arccal, érthetetlen szeszéllyel darabokra tépte a kéziratot.”88
1950. november 18-án a házaspárnak gyermeke született: Kormos Anna.
vissza a tartalomhoz

1951–1963

Folytatva a házasság történetét: hiába született meg a gyermek, férj és feleség kapcsolata megromlott. A jó barát elemzése szerint: „Nem beszélt róla, de könnyű volt észrevenni, hogy a házastársak közt veszedelmes szakadék mélyül. Az esténként egyre-másra kimaradozó, kártyázó, otthoni környezetét elhanyagoló, társként, családfőként megbízhatatlan férj akarva-akaratlan csakugyan a domesztikálhatatlan nomád balítéletét mondta ki magára. Úgy, ahogy később szegény Yorickként beismerte: »Báthory utca 8 / nyaktilóm fabrikáltam…«”89 A házaspár elvált, Kormos elköltözött a Báthory utcából. 1952 nyarától „Válságos két esztendő következett. Eleinte a Victor Hugo utcai albérletben öngyilkossággal fenyegető depresszió, majd lassú magára találás. S pár hónapnyi zökkenő után Klárival és új férjével, Réz Pállal, élete végéig megszakíthatatlan baráti viszony. Átmenetileg Vas Istvánéknál is lakott, majd Kun Miklós pszichiáter édesanyjához, az Orsó utcába költözve, a korábbi vándorsors körülményei konszolidálódni kezdtek.”90 1956 tavaszán az Orsó utcába vitte második feleségét, Rab Zsuzsát is.
Előbb azonban még, 1953 utolsó hónapjaiban volt egy házassági terve, egy kiadóbeli gépírólánnyal olyan komolyan készült a karácsonyi eljegyzésre, hogy az ünnepekre hazautazó Fodor András előre átadta neki az ajándékot, amely Kormos életének első karórája volt.91 A barátok, megismerve a lányt, aggódtak, végül, az októberben még magabiztos Kormos 1954-ben már január közepére letett a nősülésről.
1956. március 3-án Kormos István és Rab Zsuzsa házasságot kötöttek.92 1956 végén a Váci utca 54. szám alatt foglaltak lakást,93 majd 1958 tavaszán Budán, a Lóczy Lajos utca 5. -ben jutnak 20 000 forintért tágas, erkélyes, panorámás otthonhoz. 1963. májusi, első párizsi útjáig itt élt a költő rendezett, számára túlságosan is rendezett körülmények között. Barátja szerint „korábbi ismerősei sohase látták Kormost olyan jól öltözöttnek, ráncba szedettnek, polgárosultnak. Hiába! Visszatekintve a Lóczy Lajos utca 5.-ben töltött hat esztendőre, ő könyörtelenül summázott: »Nem volt igazi otthonom, ha egyetlen lírai verssort se tudtam írni benne…«”94 1962 őszén így vallott: „Idegennek érzi magát a saját életében. – Nézek befelé az erkélyről, látom a nagy koloniál íróasztalt. Nem lehet, hogy ez az enyém, ha nem tudok rajta két sort leírni. Az egész rózsadombi világot börtönnek érzi, négy csupasz fal közé vágyik, mielőtt ez a négy fal az ideggyógyintézet fala lesz. Talán a vágyott három hónapos franciaországi tartózkodás segítene.”95
A második házasság természetesen ugyancsak a harmónia ígéretével indult, de itt is hamarosan fény derült Kormosnak a kötöttségeket nehezen tűrő természetére. S ezúttal két, egymástól gyökeresen különböző irodalmi ember került össze: „Baráti körben »genfi kálvinista szellememről« panaszkodott. Ez volt az egyik, ami belőlem idegen maradt a számára. A másik: »elviselhetetlen« munkafegyelmem. Akkoriban, mint ma is, főleg fordításból éltem. Akkoriban, mint ma is, csak sok és kitartó munkával lehetett ebből megélni. (…) Az évek bölcsebbé tettek, s utólag már jobban megértem, hogy ez a szorgos hangyaélet nyomasztotta férjemet, viszketett tőle a lelkiismerete, hiszen ő akkoriban alig dolgozott, illetve népszerű Vackor-meséit írta, bámulatosan rövid idő alatt. Néha elmondott egy-egy sosem hallott verset. – Ki írta? – Én. – Mutassa. – Csak a fejemben van. – Miért nem írja le? – Minek? (Ezeket a verseket nem láttam leírva azóta sem.) Sokat sírdogáltam ezen tehetetlenségemben.”96
A munkafegyelemmel együtt kellett járnia az idő pontos beosztásának, Kormos Istvánra viszont feleségének emlékezése szerint az időérzék teljes hiánya volt a jellemző. Ennek azért nyilván kirívó példája, hogy egyszer színházba készülődtek, s ő este 6 óra helyett reggel 6-kor érkezett haza.97 El kellett telnie két-három évnek, hogy a különbségek nyilvánvalóvá váljanak. Kormos István abban reménykedett, hogy az új házasság és életforma feltámasztja benne a költőt, de ez nem így történt. Fodor András és Kormos István meleg, baráti kapcsolata 1954 tavaszán átmenetileg rideggé vált, de 1956 nyarától rendezik viszonyukat.98 A jó barát csak 1959 őszén jegyez fel házasságbeli nézetkülönbséget: a feleség nem tudja elfogadni a férj első házasságbeli kislányát.99 Nem sokkal később egy baráti összejövetelen „Rab Zsuzsa számon kéri férje Fülep által is elismert költészetének folytatását. Mióta felesége lett, úgyszólván megölte benne a költőt, pedig szeretne a költészetére is serkentően hatni. Úgy látszik, Pista csak elesettségében tud írni. Majd ád ő néki nyomorúságot, egyszer csak magára hagyja, hadd kínlódjon. Hol is vannak a versek, amiket csak emleget, de senkinek se mutat? (Vasék, Juhászék szerint nincsenek is megírva.) A Citerázó asszonyok említésére Zsuzsa felhörken: ezt még ő se látta. Miért nem?”100 1961 nyarán Kormos költői csődhelyzetéről beszélt barátjának, s a kiadói munkát, az állandóan irodalommal való foglalkozást okolta.101 A következő évben Lator László hozza a rossz hírt: Kormosék házasságával nagyon nagy baj van, aligha lesz már segítség: „Azért sem ment a versírás, mert mindig arra gondolt: mit szólna Zsuzsa az ő keserves hangjához vagy éppen a más nőkhöz írt szerelmes verseihez? Pista egy ideig alkalmazkodott, most már csak menekülni akar.”102
A menekülés útját az ifjúkori álom valóra váltásának halvány reménye jelenti. Kormos István 1962 augusztusában megismerkedett egy félmagyar párizsi nővel. Cécile lehetővé tenne egy három hónapos franciaországi utat, főként Normandiában, ahol háza van. Bár egyelőre nincsen szó szerelemről, Rab Zsuzsa aligha gondolhatna másra.103
1951 elejétől Kormos már az Ifjúsági Kiadó munkatársa. (A céget 1957-ben nevezték el Móra Ferencről.) Az első években végzett munkájáról kevés adat maradt fenn. A Fodor-napló feljegyzi, hogy munkahelyén 9 órás értekezlete volt, majd azt is, hogy tervezik irodalmi osztályvezetői kinevezését, de előbb öt hónapos kultúrpolitikai iskolát kellene elvégeznie.104 1951 őszén a Szabad Nép élesen bírálta a költőt és kiadóját, valamint annak vezetőjét, Komjáthy Istvánt, mert saját műveiket sokkal szebb kiállításban adták ki, mint a kínai Emi Sziao elbeszélő költeményét Mao Ce-tung ifjúságáról.105
Bár az újságcikk feljelentésszerű, szerencsére nem követte megtorlás. Az égigérő fa új kiadása fordíthatta Kormos István figyelmét tartósan a gyermekirodalom felé. Számára a kiadó mint munkahely – a megélhetés biztosítása mellett elsősorban ezért volt ekkor fontos. Másrészt pedig azért, mert segíthetett még nehezebb helyzetben lévő írótársain. Mint tudjuk, a Rákosi-korban a gyermek- és ifjúsági irodalom, valamint a műfordítás volt a két fő terület, amelyen a félreállított írók megnyilatkozhattak. Mivel a könyveket többnyire illusztrálták is, így a képzőművészeket is lehetett segíteni.106
Nyilvánvalóan az 1953 utáni lassú oldódás tette lehetővé az igényesebb kiadói munkát. Ekkor tervezte el, s 1955-től haláláig szerkesztette is Kormos A magyar irodalom gyöngyszemei és A világirodalom gyöngyszemei című sorozatokat, amelyek az 1954 után felnövekvő nemzedékek irodalmi műveltségét igyekeztek megalapozni és tágítani.107
Az se lehet csak legenda, hogy Kormos átírta Fazekas Anna gyermekirodalmi szerzeményeit, hogy közölhetőek legyenek. Az először 1952-ben megjelent Öreg néne őzikéje révén máig ismert szerző ez időben (1952 és 1963 között) a kiadó igazgatója volt.108
Az ötvenes években vált Kormos István a diktatúra ellenére is létező civil irodalmi élet közismert és kissé különc alakjává. Vas István így idézte fel őt: „…Kormos nagy vigaszom volt, nem is tudom, hogy mit csináltam volna nélküle. Igazából ő hozta oda azt a társaságot, amelyik nálunk jóformán majdnem esténként együtt volt. Juhász Feri volt és Nagy Laci, akikhez aztán kívülről helyenként és időnként csatlakoztak Kálnoky László, Réz Ádám, néha mások is. Nem tudom, mit csináltam volna Kormos nélkül, aki ezek közül legelevenebb, legvirgoncabb volt, és afféle – mi gyakran már akkor is mondtuk, és ma, ha visszatekintünk rá –, mindig afféle Pucknak láttam őt, mindenképpen tündéri, és közben komiszkodó kis jelenség volt. Azért is ő volt a legalkalmasabb arra, hogy felvidítson, mert valahogy őt érintették ezek az idők a legkevésbé. Ő volt a legjobban, hogy úgy mondjam, impregnálva, vízhatlanítva.”109 Kormos játékosságába belefért a tiszta derű, de a tréfás, olykor gonoszkodó átverés is. Máskor az igazságszolgáltatás szenvedélye hajtotta, mint az ötvenes évek elején Szigligeten, amikor Darvas József miniszter elvtársat és feleségét büntette meg, mert nagyképűek voltak. De becsapta az általa nagyon tisztelt Jékely Zoltánt, megbántotta Kálnoky Lászlót is. Jeles utánzó is volt: egy alkalommal például felhívta Basch Lórántot mint Schöpflin Aladár – aki már nem élt.110 Szenvedélyes játékos mind a különböző társasjátékokban, mind kártyában, sakkban. Ez időben még futballozott is: az Írószövetség csapatában.111 Rendszeresen járt az új Népstadionba, meccsekre.112 Kedvelte az asztalitenisz-mérkőzéseket is: Szigligeten Darvast verte meg, élete végén pedig megnyerte a kiadó bajnokságát.113 Szerette a házi ünnepségeket is, tréfás köszöntő verseket írt a munkatársaknak, barátoknak, ismerősöknek.114 Mint a szenvedélyes emberek, ő is nehezen bírta abbahagyni a játékot, amely gyakran tartott hajnalig, s a vereség is nehezére esett. Arról is tudtak sokan, hogy jó emlékezőtehetségének köszönhetően nemcsak igazi verseket tudott idézni, hanem rosszakat, a legrosszabbakat is: a dilettánsok, a fűzfapoéták irományaiból gyűjtemény volt a fejében.
Második házassága alatt van lehetősége végre külföldre utazni. Zsuzsával előbb Bécsbe jutott el az „íróhajóval” 1956 őszén, majd utána egy delegáció tagjaiként két hétre Prágába indultak október 15-én, amiből a forradalom miatt egy hónap lett.115 Valószínűleg 1961-ben jártak a bulgáriai Neszebar akkor még kicsinyke fürdőhelyén, ahol egy trák halász házában laktak.116
vissza a tartalomhoz

Párizs igézetében: 1963–1965

Mint annyi magyar irodalmárnak, Kormos Istvánnak is kamaszkori álma volt Párizst meglátni, de erre a második világháború utáni Európában sokáig nem kerülhetett sor. A régi álom beteljesülését ígérte a Cécile-lel történt találkozás, amely ugyanakkor menekülési esélyt is kínált a számára tarthatatlanná váló házasságból. Az eredetileg három hónaposra tervezett tanulmányút elvileg nem zárta ki a kapcsolat későbbi rendezését sem, de Kormos már első hazatérése után sem megy vissza a Lóczy utcai közös lakásba, s 1964. május 29-én elválik második feleségétől is.117 Otthonából történt 1963. májusi távozása eleve végleges elhatározást jelentett: ezt igazolja datálatlan búcsúlevele.118 A Rab Zsuzsa által megőrzött párizsi Kormos-levelek közül egyetlenegy készült a kinntartózkodás első szakaszában, pontosabban egy maradt meg, ugyanis ez a levél előzményre is utal: „Talán ízléstelen volt barátság-ajánlásom. Nem gondoltam. De tudom, nem leszünk farkasok. Ha elmúlik a keserűség, nem mond rám rosszat, ezt is tudom. Minden visszakerül, Pesten, Párizsban; ha fáj is hallanom most, értem. Magának volt nehéz a kárörvendő szemek előtt. (…) Nem bukdácsolok szerelemből szerelembe. Magam poklában bukdácsolok.”119
Előbb 1963. május 17. és 1964. január 24., majd 1964. augusztus 3. és 1965. november 20. között tartózkodott Kormos Franciaországban, összesen valóban közel két évet: az utazásokat is beleszámítva 636 napot. Második kinntartózkodásának idején – tehát a válás után – rendszeresen levelezik volt feleségével: már a repülőúton megír egy képeslapot, majd átlag havonta felad egy olykor igen terjedelmes levelet, összesen tizenhatot. Ezekben rendszeresen beszámol sorsának alakulásáról, érdeklődik Zsuzsa helyzetéről, kíváncsi a hazai hírekre. Örül Zsuzsa új kapcsolatának, s helyesli újabb házasságát Csanádi Imrével, akinek költészetét nagyra becsüli. Ír is a költőtárs válogatott kötetéről egy kis kritikát a Magyar Műhelybe, de az nem jelenik meg, korrektúrapéldányát viszont elküldte egyik levelében.120 Lelkesen dicséri Rab Zsuzsa újabb verseit, amelyek közül több kettejük felbomló kapcsolatával foglalkozik. Voltaképpen a műfordító alkotóban is a házasság válsága szabadította fel a sokáig elfojtott költői ént: ettől kezdve publikál rendszeresen verseket is. A Párizsban kiadni tervezett magyar költői antológiába a szerkesztő Kormos Rab Zsuzsa három versét válogatta be (Távolodó arc, Kívüled élek, Varázsoló), közülük kettő közvetlenül kapcsolatukkal foglalkozik.121 Egy levélben szerepel is a kérés: „inkább újat szeretnék, nem velem küszködőt”.122 (Csanádi Imre egyébként 9 verssel szerepelt a tervezetben.) Rab Zsuzsa első önálló műfordításkötetéről, a Sárkányölőről a volt férj terjedelmes, mintegy 15 gépelt lapnyi méltatást írt a Magyar Műhelybe.123 Amikor azonban két Rab- és egy Csanádi-verset megbírált, megbántódás lett a következménye.124
Cécile de Nagy magyar származású német szakos tanárnő, valószínűleg 1929-ben született.125 Anyja Németh László régi ismerőse és tisztelője.126 A lány csak 1956-ban kezdett magyarul tanulni. Belekezdett az Iszony fordításába, de miután ideg-összeroppanást kapott, félbehagyta a munkát.127 Az 1964–1965-ös tanévet az Egyesült Államokban töltötte, Virginiában egyetemen tanított. Kormos értelmezése szerint: „Ő azért ment Amerikába, hogy kettőnknek csináljon életet. A három Nagy lány közül ő dolgozott először, harmincéves korában egyetemen tanított, ami itt nem kicsiség. De anyja és nővérei úgy lógnak a nyakán, mint egy Csehov-novellában, könyvei és lemezei vannak csak (igen a ház Normandiában, a tengerparton, és a kocsi, de ez itt nem a jólét jele), s még Amerikába is nyúlnak utána, két, azaz hat kézzel. Az amerikai fizetésből lakást akar, nekünk. Én múlhatatlanul (vagy jobban) szeretem őt, de nem tudom rászánni magam a végleges ittlétre. Annuska hiányzik a legjobban…”128
A második kinntartózkodás első 11 hónapjában tehát Cécile távol van. Eredetileg feltehetően nem egy egész évre ment ki, de Kormos hozzáedződött a helyzethez. Cécile 1965 júniusának legvégén érkezett vissza, az első napokat Normandiában töltötték. Kormos közlése szerint szinte naponta váltottak egymással a távollét alatt francia nyelvű leveleket. Ha ez talán túlzás is, ha egyszer előkerül ezekből valamennyi, feltehetően több tudásunk lesz különös kapcsolatukról.
Közben 1965 augusztusában kinn járt Párizsban a költő 14 éves lánya. Az apa már hosszú hetek óta készül erre a látogatásra, nagyon hiányzik neki a gyermeke. S amikor augusztus legvégén eldönti, hogy végleg hazautazik ő is Magyarországra, egyik döntő okként a lányát nevezi meg: „lehet, hogy szentimentális ló vagyok, ő is az egyik oka hirtelen utazhatnékomnak…”129 Ám igaz az is, hogy már egy májusi levelében egy másik gondról írt Fodor Andrásnak: „Lehetetlen itt egzisztenciát teremtenem, mert óhatatlanul magyarokba ütközök, s nincs egy se itt, akivel közösséget tudnék vállalni.”130 Rab Zsuzsának szeptember elsején így számolt be: „Én is hazamegyek, talán október végén. Lehetetlen tisztességesen egzisztenciát teremteni (Cécile még nem tudja ezt az elhatározásomat, mert csak három napja döntöttem így, s most ő Normandiában van. De nem változtatok rajta.), itt a magyarok – élükön Garával, a Szenttel – féltékenységből vagy miből minden számításomat keresztülhúzzák, amióta csak visszajöttem, Cécile nyakára nem ülök, ebből előbb-utóbb szükségszerűen baj lenne. De anélkül se akarom. Lehet hogy azt fogja Maga mondani, hogy meguntam Cécilet, pedig nem így van. Csak reálisan látok.”131 A következő levél közlése szerint: „Cécile kétségbeesett miattam, de érti, mi ez. Se én, se ő nem bújhatunk ki a bőrünkből – nem hívom, mert tudom, hogy az Északi-sarkra jönne, csak Pestre nem. Alors, azaz akkor hát mégis igaz lett versem, hogy magamtól idézzek: »Jövőnk, a halvaszületett koromtengereken libeg«.”132 Több mint egy évtizeddel később, a Bertha Bulcsunak adott életútinterjúban így összegezte hazatérését a költő: „…az a francia lány nem akart Pestre települni velem. Azt mondta, hogy akár az Északi-sarkon is élne velem, de itt nem. Csakhogy egy magyar költő nem élheti le az életét se Párizsban, se az Északi-sarkon, akármilyen nyavalyás az élete és a műve, itthon a helye.”133
Miből és hogyan élt Kormos István Franciaországban? Első kinntartózkodásáról kevesebbet tudunk. Elsősorban alighanem Cécile vendége volt Párizsban és természetesen Normandiában is. Egyik levele szerint eredményesen képviselte a magyar irodalmat: „Több kiadóval (6 kiadó) lett kapcsolatom, akiknek lektoráltam csomó magyar könyvet, élőket és klasszikusokat, és jobban hallgatnak a véleményemre (pl. Gallimard, Seuil), mint a hivatalos fórumokéra, vagy akár Garáéra is. (…) Jó francia költőkkel (Emmanuel, Rousselot, Chaulot stb.) sikerült már az elején jó barátságba kerülnöm. Sokan érdeklődnek a Gara-féle antológia ismeretében a költészetünk iránt. Rousselot Madáchot fordítja; nem filológiailag, de költőileg hasznomat veszi.”134 A második, hosszabb kinntartózkodás alatt Cécile-re sokáig nem számíthatott, bár a nő családjával, elsősorban Tours-ban élő húgával, Éva Naggyal folyamatosan tartotta a kapcsolatot. Kiutazása előtt Fodor Andrástól kért kölcsön nagyobb összeget, tehát tényleg mindent hátrahagyva menekült második házasságából. Munkahelyével, a Móra Kiadóval pedig megbeszélte, hogy távolból is szerkeszti a két „gyöngyszem”-sorozatot, s ennek fejében havi ötszáz forintot kap – pontosabban ennyit utaltak át lányának tartásdíjként. A feladat elsősorban szellemi irányítást jelentett, s ezt, ha talán rendszertelenül is, de elvégezte.135
A különböző vallomások és levelek szerint napi megélhetését elsősorban lektorálások biztosították. Költő ismerősei révén lektorált a Seuil és a Gallimard kiadóknak francia szerzőket. Mivel korántsem volt magas szintű a nyelvtudása, ez igencsak időigényes munka volt számára, „Viszont havonta öt könyv elolvasásából úgy-ahogy megélek” – írta Domokos Mátyásnak, eldicsekedve azzal is, hogy „csodájára járnak két oldalas velős lektori véleményeimnek”.136 Egy következő levelében viszont már arról tudósítja barátját, hogy havonta 8 kéziratot lektorál.137
Részletes visszaemlékezésében Papp Tibor előadta, hogy Kormos párizsi egzisztenciális helyzetéről beszélgetve maga a vendég javasolta: a tervezett antológia szerkesztéséért szívesen elfogadna ösztöndíjat, de közvetlenül nem akart az amerikaiakhoz fordulni. Ha viszont a Magyar Műhely kér, tőlük átveheti a pénzt. Így kapott a Szabad Európa Rádiótól havi 650 frank ösztöndíjat.138
Arról is szó van (az előbbi emlékezésben is), hogy egy volt – két világháború közötti – magyar miniszter emlékiratait stilizálta. Más biztos jövedelmi forrása nemigen lehetett. Megjelent összesen három írása a Magyar Műhelyben. Egy sorozat első darabjaként szerkesztette – bár inkább csak bedolgozóként, mert e minőségben Gara László neve szerepel a könyvön – André Frénaud A szerelem árnyéka című magyar nyelvű kötetét.139 1965 márciusában azt írta Rab Zsuzsának, hogy ezt a bibliofil sorozatot is szerkeszti, meg Frénaud kívánságára az ő kötetét is. Zsuzsának Cvetajeva, Lator Lászlónak Montale, Rónay Györgynek Bachmann fordítását-szerkesztését ajánlotta fel, s elgondolta Emmanuel, Chaulot, T S. Eliot, René Char, Ponge, Vasco Popa vagy Lalić köteteit, körülbelül 40 oldalnyi verssel.140 Elképzelhető, hogy éppen e sorozat miatt romlott meg a kapcsolata Gara Lászlóval. Gara 1966-ban meghalt, s egy évtizeddel később Kormos már megbántódás nélkül emlékezett vissza rá.141
A szép Frénaud-kötetnél sokkal fontosabb lehetett volna egy sajnos soha meg nem valósult terv, „Az élő magyar költők antológiája” Magyar Orpheus címmel. Rögtön 1964 augusztusában kezdte el ezt Kormos tervezni a szeptember végéig még ott élő fiatal Parancs Jánossal, aki később a tartalomjegyzék tervét közzé is tette.142 A Magyar Műhely többször meghirdette a megjelenés előtt álló kiadványt, amelynek az lett volna a fő célja, hogy a teljes magyar irodalomban egységesen gondolkodva és a valódi értékrendet kifejezve, Sőtér István híres Négy nemzedék című antológiájának folytatásaként mutassa be a kortárs magyar lírát. A tervezetben 85 költő szerepel. Megfelelő könyvtári háttér hiányában nagyobbrészt emlékezetből kellett összeállítania az anyagot. Barátaitól rendszeresen kérte meghatározott versek gépiratát, ugyanakkor figyelte a legfrissebb hazai folyóiratszámokat is. A listán még kötet nélküli pályakezdők is szerepelnek, mint Beney Zsuzsa, Tandori Dezső, Ágh István. A szerkesztőnek természetesen figyelembe kellett vennie a megrendelő és reménybeli kiadó Magyar Műhely vezetőinek szempontjait. Sok vita lehetett köztük, amint erre Parancs János visszaemlékezése, valamint néhány Kormos-levél is utal: „Antológia-ügyben sokat vitatkoztam és vitatkozok a Műhelyesekkel. Képzelje: Berdát nem tartják költőnek. Rákost alig. Hajnal Annát se. N. N. Á. szerepeltetését eltúlzottnak tartják. Pedig szerintem Pilinszky formátumú költő, különösen kötete óta, két vers van csak tőle a kötetből, a többi újabb. Jékelyt itt akarom én rehabilitálni sok mellőzésért. Papp Tibor szerint a Kalotaszegi elégia giccs, a Szépjuhászné elégiája is.”143 Az antológia végül anyagi gondok miatt nem jelent meg.
Közben – bizonyíthatóan az 1964-es őszi félévben – Kormos járt az Alliance külföldiek számára működtetett nyelvtanfolyamának középső tagozatára, de miután a decemberi vizsgák sikeréről beszámolt, többet nem írt erről leveleiben. Gyanítható, hogy anyagi helyzete is gátolta a folytatásban, másrészt az oklevélre se vágyott, amely lehetővé tette volna számára a Franciaországon kívüli nyelvtanítást.
Életlehetőségeit az anyagiak hiánya korlátozhatta, ugyanakkor ez a helyzet ifjúkorát is felidézhette benne, a Lóczy utcai, számára túlzott konszolidáltság után talán éppen erre vágyott. Leveleiben hol visszafogottan panaszkodik, hol játékosan dicsekszik, amikor ilyesmiről van szó. Csak a Zsuzsához írott levelekből idézve: „Régen nem kaptam otthonról levelet, csak egy pletykát: hogy rongyokban járok és éhezem. Éppen 24 (!) osztrigán voltam túl, nem bizonyította a pletykát se az étvágyam, se az ennivalóm.” „Igaz, nem sok ruhafélét vettem, és nem mindig ebédelek a Champs Elysées éttermeiben (bár néha ott is megfordulok; furcsa érzés este taxival menni a Diadalív felé, mögöttem a Concorde Napoleon oszlopa), de nem éhezek.”144 Van rádiója, vásárol írógépet is, olykor utazik, igaz, általában autóstoppal. De négermunkát is végez: „Egy álprofesszor a fő pénzforrásom, akinek képtelenül rossz regényeit dolgozom át…” Rab Zsuzsához írott leveleiben rendszeresen érdeklődik, hogy Budapesten nincs-e honoráriuma a Vackor tévéfilm-változatáért, annak esetleges folytatásáért. A felmerülő összegeket a volt feleség gondjaira bízza, ugyanakkor szeretné belőle adósságát rendezni,145 s abban is reménykedik, hogy valamennyihez hozzájuthat akár Párizsban, akár hazatérése után. De még nehéz helyzetében is van egy féltett kincse, amelytől semmiképpen sem válna meg: József Attila Reménytelenül című versének, pontosabban a Lassan, tűnődve alcímű első résznek a kézirata. Egy londoni barátja felajánlotta, hogy 50 fontért megveteti a British Múzeum számára, de nem adta oda, pedig éppen a lányát várta, jól jött volna a pénz.146 Végül a barát azért küldte el a jelzett összeget, mert gazdája ragaszkodott a kézirathoz.147
Párizsban többfelé lakott. Első kinntartózkodásának időszakában a Grand Hotel Pasteurt említi,148 továbbá Cécile új lakását. A Nakonxipánban hull a hó párizsi címe, a „rue de l'abbé Carton 63” Cécile anyjának lakását fedi.149 A második kinnlét idején kezdetben többfelé előfordult. Lakott egy hetedik emeleti tetőszobában a Montparnasse-on, átmenetileg Pátkai Ervin szobrászművész üresen álló lakásában, majd 1964 októberétől ismét a Grand Hotel Pasteurben.150 A hotelszoba havi 360 frankos díja számára igen megterhelő volt, ezért decemberben átköltözött a Quartier Latinben található Hotel de la Gironde-ba,151 ötven méterre a Szajnától. Ablaka a rue Christine-re nyílt, amelyet búcsúzásként meg is verselt (Rue Christine). E második időszakban gyakran tölti a hétvégét Tours-ban, Nagy Évánál, akit jó barátjának tart. Az ő gyermeke A nyolc éves Don Quijote, s feltehetően e fiú a Farkasvadászat hőse is. Olykor Éva utazik Párizsba, s egy betegsége után Kormost a normandiai házba viszi lábadozni.152 Ugyanakkor arra is van adalék, hogy nem csupán barátság maradt e kapcsolat: Kormos „Minden vigasza Cécile húga, Éva, akinek törvénytelen gyereke van (egy megnevezhetetlen méltóságos személytől), akivel (zavaros sorokban ilyesmit olvasok) viszonyba keveredett, mert szükségük van egymásra.”153
A költő számára talán még Párizsnál is fontosabb a Normandia-élmény. Amikor Budapesten megismerkedtek, Cécile nyilván igen érzékletesen és vonzóan beszélt a tengerparti tájról és házáról. Ezzel magyarázható, hogy amikor 1962–1963-ban, még kiutazása előtt ír néhány verset, azokban nem Párizs, hanem a tengerparti táj és a ház szerepel. (A Vonszolnak piros delfinek meg is jelent abban az időben, a Ház Normandiában és a Tíz évesek leszünk csak később, de a Szegény Yorick-ciklust indító Ház Normandiában is ide illik, bár végső megszövegezése talán későbbi.) A Szajna-parton üldögélve látható, hogy „mennek az uszályok a tenger felé, várom mindig, hogy jön egy, az első, amit két éve láttam: Normandie! A legszebb francia szónak tartom, csak André Frénaud barátom érti (a költő), aki pedig burgundiai, olyan módon, ahogy nálunk valaki zalai vagy tolnai tud lenni. De a Normandie nem jön soha, és Normandia messze van most.”154 Folytatva az idézetet: „A ház a tengerparton van, szemben a Jersey szigetek (angolok), egész nap a kandalló előtt ültem, hintaszékben, s fordítottam Frénaud verseit (nyolcat)…”155 Közvetlenül normandiai élményekből táplálkozik a Tél Normandiában és a későbbi Egy rákvadászat emlékére.
Magukból a költeményekből is megtudható, hogy a Cécile-t váró hosszú hónapok alatt több nővel került kapcsolatba az elárvult férfi. Egy Domokos Mátyáshoz írott hosszú levélben így szól a vallomás: „Túl könnyen ragadnak a nők a magányos férfiakra: nem azt akartam mondani, hogy sikereim vannak e téren, sőt! Azt szerettem volna érzékeltetni, hogy milyen lehetetlen formák között élek, mert ezek az ügyek – december óta szinte paralellszerűen mennek.”156 A Nakonxipánban hull a hó leltára két hölgyet említ Cécile után: „Marie-France törzsfőnök papával / papír propellert gyárt Kiki / száll par avion Osaka.” Elszórt közlések szerint voltak más, olykor kifejezetten alkalmi kapcsolatok is, egy ilyenről az Egy rákvadászat emlékére is beszámol (feltéve, hogy tényként fogadjuk el a versbeli valóságot). A legkomolyabban a Kiki-kapcsolatot tartotta: „Cécilenek nagy honvágya van (utánam is), alig várom. Bár rohadt dög vagyok: egy japán kislány van, igen kedves és szép, és sajnos szeret is. Mondd: mit esznek rajtam a nők? Próbáld meg beleélni magad! Esetleg táviratozd meg! De: nagy baj ez, hamar kellene visszavonulnom, de mit képzelsz? Minden nap käfééläk.”157
Bár leveleiben Kormos gyakran emlegeti magányosságát: hétszámra nem találkozik magyarokkal; máskor éppen ennek az ellenkezőjéről számol be. Gara László mellett megismerkedett, illetve régi kapcsolatot elevenített fel Csernus Tiborral, Hantai Simonnal, Kassai Györggyel, Márkus Annával, Nagy Pállal, Papp Tiborral, Parancs Jánossal, Pátkai Ervinnel, Sárközi Mátyással, Sipos Gyulával és másokkal. A kilátogató magyarok közül találkozott többek között Domokos Mátyással és feleségével, Benyhe Jánossal, Károlyi Amyval, Nemes Nagy Ágnessel, Ottlik Gézával, Pilinszky Jánossal, Pór Judittal, Réz Pállal, Rónay Györggyel, Weöres Sándorral. Mellettük ott vannak a már említett francia költők. 1964 szilveszterét például Pierre Emmanuellel töltötte.158 „André Frénaud mindig egy bourgogne-i étterembe vagy kifőzdébe vitt el engem” – olvashatjuk.159 Adrée A. fiatal költőnővel minden előzetes terv nélkül három napra Reimsbe utaztak. Hazaúton egy amerikai beléjük rohant, a nő lábát törte, Kormos eszméletét vesztette, orrából dőlt a vér, de ennyivel megúszta, sokkal inkább az orvos férj érthető gyanakvásától félt.160
A találkozások többnyire kávéházakban zajlottak, de ezek egyúttal munkahelyek, s alkalmak a játékra. A levelezésben a Le Conti és a Zeyer kávéházak neve fordul elő gyakrabban. Az utóbbiban nagy sakkcsaták is dúltak. A futballista múltra utal az a nagy lábteniszcsata, amelyet magával Belmondóval vívott – egy-egy gyermek társaságában a szálloda utcájában, ahol a híres színész lakott, s már nyerésre álltak, de egy autó tönkretette a labdát.161
Nem sokkal első kiutazása után Kormos részese lehet egy magyar költői estnek. Pilinszky János beszámolója szerint: „A Kaleidoszkóp (kis színház a latin negyedben) zsúfolásig megtelik hallgatókkal, s a közönség fele kiszorul az udvarra, be kell ereszteni a kulisszák közé. A hangulat közvetlen, és testvéries. (…) Számomra különös élmény, mikor Emmanuel elszavalja leghosszabb versemet, az Apokrif-ot, megszállottságig hiteles átéléssel. Weöres Sándorral közösen segítjük vissza törökülésbe. A fesztelen és mégis fegyelmezett este Kormos István és Rákos Sándor egy-egy versével zárul.”162 Egy novemberi levelében említi, hogy a magyar opera balettelőadásában látta A csodálatos mandarint, korábban két Illyés-esten vett részt, s mindegyik csalódást okozott. Rendszeresen járt moziba is.163 A későbbi időszakból nem számol be ilyenfajta élményeiről.
Kormos Istvánnak már első kiutazása előtt sikerült áttörni a költői hallgatás félelmetes falát, méghozzá egy olyan megszólalással – a Vonszolnak piros delfinek közlésével –, amely varázslatos erővel hatott a korabeli irodalmi életben. A sikerrel igazán nem szembesülhetett, hiszen a vers az Új Írás májusi számában jelent meg, s ő éppen ekkor utazott el Párizsba. Készen lehetett még a Tíz évesek leszünk, amelyet ő maga 1962-re dátumozott, de csak 1964. augusztus 1-jén jelent meg a mű az Élet és Irodalomban. A Ház Normandiában félig íródhatott meg. (A datálása ennek is 1962-es.) Franciaországba érkezve azonban továbbra is a gátlások voltak a meghatározóak, bár a vallomások olykor nem erről szólnak: „A versek – Istennek hála – csak írógép kezdésen állnak már. A megtáltosodás esete forog fenn itt, barátom!”164 E versek azonban alighanem továbbra is csak fejben forgatott-formált félkész munkák lehettek. Fodor Andrásnak ezekből a hónapokból mindössze a Harangot küldi el A nyolc éves Don Quijote társaságában.165 A második időszakból is csak két verset postázott neki, ezek az Orpheus panasza és a Voyage.166 Panaszkodik, hogy nem megy az írás. 1965 februárjában Rab Zsuzsának lelkesen számol be: „Képzelje! Verset írtam Toursban, Thomasról, Éva kisfiáról, valamelyik nap, amint időm lesz, letisztázom és elküldöm, noha meg sem közelíti a magáéit. De nem is azért küldöm. Örülök, hogy az első sikerült, remélem a többit.”167 Zsuzsától kérte, hogy küldje el az Egy kihantolt sírra kéziratát, s valóban átdolgozta a verset. Talán ez lehetett ismét felszabadító hatással rá, talán új és legelső saját írógépe is: „Keveset írtam, hónapok óta semmit, mintha teljesen kiszáradtam volna. Március óta megy az írás tulajdonképpen: keserves dolgokat írok. Tegnap kezdett poémámban úgy jövök elő magamnak, mint Ulisses, azzal a különbséggel, hogy kutyám sincs, aki ne ismerne meg.”168 Ilyen keserves dolog lehetett az Orpheus panasza is. 1965-re dátumozta, de Rab Zsuzsának az írta, hogy ez még első párizsi útja előtti mű: „hat év alatt Op. 1. – de emlék, ha későről is. (Egyébként a verseimet egy magnószalagra mondtam, mert még mindig nem gépeltem le…).”169
Amikor hazautazásáról döntött, így írt: „Majdnem 20 új versem van március óta, köztük néhány prózavers, és a régiek. Talán kapok rá szerződést, hacsak valakik nem akarják megbosszulni két párizsi évemet.”170 Később szerényebben számol: „Írtam, ahogy utólag látom, hozzám képest elég sokat (több mint 10 verset), szeretnék kötetet.”171 A Szegény Yorick című kötet datálása szerint mindössze 8 vers lehet franciaországi, de el is hagyhatott, későbbre is datálhatott versszövegeket, s lehettek az Egy kihantolt sírra mellett más átírások is. A számok emlegetésével azt akarhatta bizonygatni Kormos, hogy nem hiába töltötte Párizsban az idejét: valóban érett egy új kötetre. Bár még évekig tart, amíg a tervezett kézirat elkészül, Párizs és Normandia valóban gyökeres fordulatot jelent a pályán.172
vissza a tartalomhoz

1965–1977

Majdnem reménytelen helyzetben, mégis bizakodva tért haza Párizsból a negyvenkettedik életévében járó férfi. Elsők között kereste fel Fodor Andrást is: „A jó erőt, miről levelében írt, érzem körülötte. Sovány, de nem nyúzott; egy ruhája van, de nem lóg rajta olyan szomorúan; tele van panasszal, de nem a fájdalom, csak az objektív fölháborodás tényeivel. Volt otthonában egyelőre szóba sem állnak vele. Egy nap alatt összeszedett hírekből látja, Zsuzsa valósággal idegpánikba esett jövetele hírétől. Föltételezi: Pista mindenfele elhíresztelte, hogy kifosztották.”173 Bár Kormos még a Lóczy úti lakásba volt bejelentve, a házaspár sikerrel teremtett olyan helyzetet, amelyben a volt férj elállt jogainak bírósági érvényesítésétől, bár meg is sértették.174 Miután Kormos teljesen vagyontalan volt, munkahelyi keresetén kívül más biztos jövedelemre nem számíthatott, lakáshoz jutni pedig az időben is majdnem reménytelennek bizonyult, barátainál vált ágyrajáróvá, átmenetileg megüresedett lakások használójává, s leggyakrabban albérlővé. Vallomása szerint „Volt olyan évem, hogy tíz különféle albérletben is laktam, emiatt kellett a személyi igazolványomat kicseréltetnem, mivel betelt a lakcímváltozásoknak fenntartott rovat…”175 Végül 1967 áprilisában a Garas utca 8–10.-ben, Tornai Józsefet követve vált hosszabb időre albérlővé.176
Nem tudjuk, miként búcsúzott el hazatérőben Kormos István Cécile-től, de azt mindkettejüknek tudniuk kellett, hogy kapcsolatuknak nincsen jövője. A baráti kör egyébként később is kételkedett: tudja-e egyáltalában Cécile, hogy a magyar költő jövendőbelijének tekinti őt.177 Ugyanakkor Fodor András két alkalommal is feljegyzett adatokat a két ember későbbi érintkezéséről:178 1966 tavaszán Cécile budapesti látogatásának hírét, 1968 nyarán pedig egy levél érkezését Cécile-től.179 Ám a hazaérkezés utáni években Cécile lényegében már csupán emlék volt. Helyette hölgyek koszorúja övezte itt is – ha igaz a vallomás: „Páris óta vagy húsz nővel volt dolgom. Már össze is keverem őket. Fölhívom az egyiket, kérdem: – megjött Szegedről? – pedig az illető a Balatonnál járt… Van asszony, aki válni akar a kedvemért, menyasszony, aki szélnek eresztette vőlegényét. De se egyik, se másik. Csöndes, tiszta kislányra vágyom…”180 Ennek az igénynek felelt volna meg Fodor András értelmezése szerint „A remélt megváltó szerelem, a kiszemelt Ariadné, Dávid fiunk nálunk megismert gyerekpásztora”.181 Ő a Tengermély „zöldvessző-derekú” álomképe, a Nakonxipánban hull a hó „aranysisakos fejű” nőalakja.
Ez a kapcsolat is kudarccal végződött, gyanítható, hogy ebben szerepet játszott a nagy korkülönbség is. Kormos költői ábrándja mégis meghallgatásra talált. A hatvanas évek végén egy ideig Erdély Miklós albérlője a budai Virágárok út 6/B-ben, ahol további életét illető legszerencsésebb találkozása történt, Péter Márta művészettörténésznővel. (Barátnőjéhez, Szabadi Judithoz járt ő is a házba, így ismerte meg Erdély Miklós költő-lakóját.)182 Barátainak a költő 1969 őszén beszélt nősülési tervéről: „Péter Márta múzeológusról van szó (Fülep is tanította). Huszonkilenc éves, már volt férjnél, az Iparművészeti Tanácsnál dolgozik.”183 1970 februárjában Kormos már Mártával együtt látogatja meg Fodorékat. Az első benyomások szerint „Az őszülő hajú, kétoldalt kunkorodó frizurás hölgy öltözékében és alkatában egyaránt olyan szolid, mint amilyet a régi mamák képzeltek menyüknek. Igazi Artemisz típus: keskeny arcú, finom mosolyú, kevés beszédű. Temperamentuma szinte nem látható. Érdeklődési köre szűknek látszik, de ezzel együtt Pista feleségének nem lehet ideálisabbat elképzelni. Mellette ugyan Pista valószínűleg éli majd tovább a maga vagabund életét, de Márta bizonyára boldogabb lesz. Sárika rendkívül rokonszenvesnek találja, minden tekintetben közénk valónak.”184 1970. október 3-án kötötte a költő harmadik házasságát Péter Mártával. Ettől kezdve 1977 tavaszáig az asszony szüleinek lakásában, az Üllői út 24. szám alatt élt, az evangélikus egyház épületében. (Apósa az egyház gazdasági vezetője volt.) Bertha Bulcsu leírása szerint „Kormos István e 2,20-szor 4,60-as csőben lakik az Üllői úton. Az ablakon vasrács. A rácson át az Egyetemes Evangélikus Egyház imatermére látni. Az udvaron Luther-szobor áll. (…) Az ajtón túl vannak még szobák, de ott a megértő szülők engedelmével inkább Luca lánya és Márta asszony rendezkedett be. Kormos Pista világa a cső. A cső tele van Kormos kincseivel. Ágya van, íróasztala, sok szép könyve, franciák is, képei, egy zöld árnyalatú Bálint Endre, Gross Arnold, Nagy István gyönyörű szénrajza a falujáról, Fajó János kompozíciói és egy Hantai Simon. A heverő és az íróasztal felett metszetek, Párizs és környéke a XVIII. század elején, Magyarország térképe ugyancsak a XVIII. századból. A polcon cseréptál, a földön torontáli szőnyeg. A könyvespolc oldalán József Attila-vers függ bekeretezve, eredeti, saját kézzel írt vers, még a nyomdai jelek is rajt vannak. A Lassan tűnődve feledhetetlen sorai. Már sárga a papír. Összeszorul a szívem.”185 Egy Kormoséknál tett látogatás kapcsán Fodor András harmonikus életvitelről számolhat be: „Este Kormoséknál nagyon jól megvagyunk. Márta eredendő kedvessége kivirágzott végre. Az olasz élmények egyeztetése, fényképeink és az ő színes képeslapjaik nézegetése közben olyan harmónia teremtődik, amilyen alig létezett az első időkben, Pista változatos életútja során.”186 E harmóniát még teljesebbé tehette 1973 elején Kormos Luca születése. A nehezen megszólaló költő nagyon hamar versbe örökíti a jövevény nevét; a Luca napra egy korty ital már március 3-án megjelent az irodalmi hetilapban.
Végül a gyermekes család lakást kap az Őrmezei lakótelepen, még ekkor is csak Aczél György jóvoltából.187 1977 februárjában költöztek be. „A második emeleti lakás a nyűgös környezethez képest maga a biztonság és a nyugalom. Márta ízlése, iparművész berendezőérzéke itt triumfálhatott. Pista szobája különösen imponáló. A barna szőnyeg, világos tapéta, csíkos függöny előtti íróasztal tiszteletet vált ki belőlem. A Pista széke fölé helyezett Hantai Simon-féle gyümölcskosár-festmény, melyet már 1949-ben is ott láthattam a Báthory utcai lakásban, azt a jó érzést sejteti velem, hogy Pista is ugyanaz maradt, mint aki egykor volt nekem”188 – írta a lakásnéző látogatás alkalmával Fodor András.
A második párizsi tartózkodás alatt meglehetősen bizonytalanná vált a Móra Kiadó mint munkahely és Kormos István kapcsolata. Mikor eldöntötte hazatérését, levelezés útján sikerült elintéznie, hogy visszavegyék, folytathatta szerkesztői munkáját. Bár nem volt éppen dédelgetett helyzete. 1970-ben például 2000 Ft-os fizetését leszállították 1500 Ft-ra, mondván, hogy a párizsi éveket le kell vonni húszéves ottlétéből.189 Eddigi fő munkaterületei: a gyermekirodalom és a két „gyöngyszem”-sorozat mellé éppen ez időben társult az elsőkötetes költők sorozata és antológiáik szerkesztése. Érdemes a sorozatban szereplőket felsorolni: Kiss Benedek, Urbán Gyula (1970), Kiss Anna (1971), Döbrentei Kornél, Veress Miklós (1972), Kemsei István, Kovács István, Pécsi Gabriella (1973), Szöllősi Zoltán (1974), Nagy Gáspár, Pass Lajos, Pintér Lajos (1975), Kántor Péter, Papp Márió (1976), Nyilasy Balázs, Pinczési Judit (1977), s a kiadói előkészítések során Kormos tervezte el Benke László, Keresztes József, Villányi László (1978), Kelemen Lajos, Pátkai Tivadar, Tóth Erzsébet (1979) köteteit is. Kormos volt a szerkesztője az 1968-as fiatal költőket bemutató Első ének, az 1976-os 55 fiatal írót és költőt közlő Add tovább című antológiáknak. Mindvégig meghatározóan részt vett a Tengerlátó,190 s halála napjáig a Madárúton191 munkálataiban. E két antológia szerkesztése közben személyesen is megtapasztalhattam, hogy valóban mindenkiről tud, aki verset publikál Magyarországon, s a tehetség legkisebb moccanását is örömmel nyugtázza.
A verseknek az a hatalmas özöne, amelyet életében hozzá, halála után tiszteletére megírtak idősebbek és fiatalabbak, szemléletesen bizonyítja nemcsak azt, hogy a hetvenes évekre Kormos valóban a magyar Parnasszus egyik legkedveltebb alkotójává vált, hanem azt is, hogy az akkori fiatalok számára tiszteletre méltó, a rangkülönbséget soha nem érzékeltető mester.192 Valóban működött az, amit Pintér Lajos szerencsésen Kormos-egyetemnek nevezett el, s amelynek Pintér mellett Nagy Gáspár, Villányi László váltak a legodaadóbb tanítványaivá.193
Kormos helyzete az irodalmi életben azért módosulhatott lényegbevágóan, mert 1971 májusában megjelent végre új kötete, a Szegény Yorick. Ő maga ezt voltaképpen „első” kötetnek tekintette, hiszen jelentős mértékben átdolgozta ifjúkori alkotásait az újraközléshez. A kötetben 68 lírai mű s két hosszabb elbeszélő költemény szerepel 1943-tól 1970-ig terjedő évszámjelzéssel. Bár az új és az átírt versek jelentős része megjelent a hatvanas évek sajtójában, igazi hatásukat egybegyűjtve tudták kifejteni. A könyvről tucatnyi elismerő kritika jelent meg, Kormos pedig 1972-ben – 1955 után másodszor – József Attila-díjban részesült.194 1972 szeptemberében az Írószövetség költői szakosztályának vezetőségébe is kooptálták.195 Az 1976. májusi közgyűlésen a választmány tagja lett. Megerősítette az elismertséget a viszonylag hamar megjelenő újabb kötet, az N. N. bolyongásai 1975 márciusában. A 33 vers a bibliofil kiállítású Mikrokozmosz Füzetek része lett, Bálint Endre fametszetével. Az 1971-ben induló sorozatban addig Illyés Gyula, Nagy László, Fodor András, Vas István és Szabó Lőrinc posztumusz kötetei láttak napvilágot, s e névsorhoz csatlakozni egyértelművé tette, hogy a Szépirodalmi Könyvkiadó is az élmezőnyben látja a szerzőt. 1972 tavaszán az Egyetemi Színpadon, 1974-ben a Kossuth Klubban volt szerzői estje. Egyre többször hívják író-olvasó találkozóra. Ezek közül különösen fontosak a szülőföldjére vezetők: „Útja Mosonszentmiklósig valóságos diadalmenet volt. Bőgtek az asszonyok, elhalmozták mindenfele természetbelivel (200 tojással például!). Jöttek az ismerősök, osztálytársak, anyja kortársai, a nagyszülők leszármazottai.”196 A költő levélben köszönte meg Sárosi Lajos iskolaigazgatónak az utazás lehetőségét; „Nagy hálával tartozom neked, hogy hazarántottál a falumba, nem tudom, hogy rossz lelkiismeretem mikor vitt volna haza. Így mostmár szabad az utam oda, máskor is mehetek.”197 Ment is többször, már ugyanannak az esztendőnek az őszén is.198 Váratlan halála előtt is Győrbe készült, 1977 októberében a Radnóti-díjat vehette volna át. Elismertségét fokozta, hogy 1974-ben megjelentek válogatott műfordításai Fehér mágia címen, továbbá az is, hogy rendszeresen jelen volt a gyermekirodalomban újabb kötetekkel is, a régiek új kiadásaival is. A hetvenes évek tíz év alatti korosztályai már a Vackor-történetek ismeretében nőhettek fel, s ha a költő nevét nem jegyezték is meg sokan az ifjú olvasók és felolvasást hallgatók közül, a verses mese hőse egyik kedvencükké vált.
Párizs után a hetvenes években nyílott módja Kormosnak arra, hogy külföldi utakat tegyen. 1970 tavaszán, majd 1974-ben járt Pozsonyban, írószövetségi úton, s még a szlovák írók körében is népszerű lett.199 1972 nyarán feleségével Olaszországba utazott; „öt-öt napot tölthettek Velencében, Firenzében, kilencet Rómában. Látták Veronát, Luccát, Padovát is.”200 Erdélybe többször is eljutott. Járt ott 1971-ben. 1975. május 19–26. között Nagy László, Kiss Ferenc és Zelnik József társaságában járta be a Szatmárnémeti – Csíkszereda – Kézdivásárhely – Sepsiszentgyörgy – Farkaslaka – Marosvásárhely – Kolozsvár – Budapest útvonalat. Az út kiagyalója és fő szervezője Kiss Ferenc volt, s Zelnik József gépkocsiján utaztak. Mikolán felkeresték Gellért Sándort. Találkoztak Lászlóffy Aladárral, Farkas Árpáddal, Panek Zoltánnal, Sütő Andrással, Kántor Lajossal, Szilágyi Istvánnal, Gálfalvi Györggyel, jártak a széki táncházban.201 A következő útra, hasonló összetételben egy év múlva került sor: 1976. május 23–31. között. Ekkor találkoztak Szilágyi Domokossal is. Az ő öngyilkossága után, november 6-án a temetésre utaztak három kocsival tizenegyen Kolozsvárra, Kormos és Nagy László is. Másnap hazatértek.202 Az utolsó erdélyi útra 1977 szeptemberében került sor dr. Pesztenlehrer István győri orvos társaságában. Erről az útról hozta volna Budapestre Kormos – hatósági engedéllyel – Sütő András új drámájának kéziratát, de a határon elvették tőle.203 A jelenleg ismert adatok szerint a Magyar Műhely hadersdorfi (Ausztria) irodalmi programjain 1975-ben és 1977-ben is részt vett.204
Kegyes volt hozzá a végzet: az infarktus percek alatt végzett vele. A kór nem volt előzmények nélküli. 1975 szeptemberében rosszullétei miatt kénytelen volt orvoshoz fordulni. Megállapították, hogy 1969-ben – akkor is voltak hasonló panaszai – lábon hordott ki egy infarktust. 1977. október hatodikán este háromnegyed tíz tájban lakásuk balkonján érte a hirtelen halál. A mentők hiába próbálkoztak, nem tudták életre kelteni. „Az se bizonyos, hogy volt előzetes infarktusa, de a szívboncolás részletes eredménye szerint a normál 300 grammos szív helyett Pistáé 800 grammos volt. A sok izgalom, károsodás ellen így védekezett. A szívfal annyira elvékonyodott már, hogy csak esetleges operáció segíthetett volna rajta. Ám koszorúerei annyira elmeszesedtek, hogy az operációra való fölkészítést, amikor a szívet feltöltik – se bírta volna.”205 A temetés 1977. október 19-én volt Farkasréten. A ravatalnál Nagy László és Nagy Gáspár, a sírnál Csukás István búcsúzott tőle.206 Néhány nappal később került sor Győrben a Radnóti-díj átadására. A köszöntésből emlékünnepség lett, a költő helyett – a család megbízásából – Fodor András vette át a költészeti fődíjat. A korábbi évek díjazottjainak; Juhász Ferencnek, Nagy Lászlónak és Fodor Andrásnak Kormos Istvánhoz korábban írott egy-egy verse is elhangzott.207
vissza a tartalomhoz

Az életmű utóélete

A maga életét és művét legendásító Kormos István váratlan halála után még inkább legendás alakká vált. A személyét és munkásságát követő rokonszenv mindmáig töretlen, bár az idő múlásával a hangsúly mindinkább a művekre tevődik át. Már 1979-ben megjelent verseinek, 1982-ben prózai írásainak gyűjteménye. Azóta három válogatás mellett a Kormos István művei (1995) tette közzé a legteljesebb anyagot. Jellemző, hogy két kötetének is megjelent hasonmás jellegű, de illusztrált újrakiadása (Szegény Yorick, Dülöngélünk). Gyerekkönyvei folyamatosan jelen vannak a könyvkiadásban. 1985-ben a hozzá írott versek gyűjteménye, 1987-ben a Kormos István Képeskönyv jelent meg. A nem sokkal halála előtt készült portréfilmet 1978. november 14-én sugározta a televízió. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság emlékülést, volt munkahelye kamarakiállítást rendezett tiszteletére.208 A Petőfi Irodalmi Múzeum több alkalommal is megemlékezett munkásságáról. Meg kell említenünk a szülőmegye hagyományápolását. Emléktábla a szülőfaluban, rendezvények megyeszerte, s a Műhely című folyóirat összeállításai, különszáma jelzik ezt.209 A baráti visszaemlékezések, a megjelent naplók, Kormos István-levelek, a pályaképek, a műelemzések tették lehetővé, hogy elkészülhessen az első monográfia.210
vissza a tartalomhoz

A pályakezdés
(1943–1944)

Nincstelen János éneke…

Kormos István a hetvenes években többször is nyilatkozott arról, hogy legelső versét húszévesen írta: a nagymama „amikor az első száz versemet eldobtam, előszedte Bibliájából, ahol megőrizte. Ez a vers (Eltüntek az égen) bekerült Sőtér híres Négy nemzedékébe, a Dülöngélünk című kötetembe, a Hét évszázad több kiadásába – húszévesen írtam, amikor alig tudtam komolyat a költészetről.”211 Tudván tudva, hogy a költő szóbeli és írásos megnyilatkozásait nem mindig célszerű egy az egyben elfogadnunk, ez esetben mégis megkockáztatható, hogy az állítás lényegében hiteles. Egyelőre nem ismerjük e vers folyóirat- vagy újságbeli közlését, de hihető az 1943-as keletkezési dátum, s akár még az is feltételezhető, hogy a versein kezdettől javítani szerető költőnek valóban nem kellett igazítania az Eltüntek az égen szövegén a Dülöngélünk megjelenése előtt. S ha valaki esetleg szkeptikusan fogadja a „legelső vers” minősítést, akkor legalább olyanképpen fogadja el, hogy ez a költő első érvényes műve a helytállónak bizonyuló önértékelés szerint.
Abban alighanem okkal kételkedhetünk, hogy eldobott-e s éppen száz verset ezekben a korai években Kormos István. Ha valóban történt ilyesfajta selejtezés, bizony elképzelhető, hogy annak főként mégiscsak a húszéves kor előtt keletkezett szövegek estek áldozatul. Alkotáslélektanilag is nehezen lenne magyarázható, hogy az a fiatalember, aki legalább 15-16 éves korától megszállott versolvasó, ne próbálkozott volna versírással. Hiszen – ha talán túlzó is a szám – azt vallotta, hogy „Tizenhét éves koromban, amikor még nem is sejdítettem, hogy valaha írni fogok, körülbelül kétszáz József Attila-verset tudtam kívülről, ma is tudom mind…”212 – (A Medvetánc, amely a bombatámadásig a fiatalember tulajdonában volt, „mindössze” 79 művet tartalmaz.) Az idézett mondatnak inkább egy másik állítása bizonytalaníthat el bennünket, hiszen alig három évvel korábban a Kezdet azt vallja, hogy a második elemi utáni hosszas betegség olvasási lázában határozta el, hogy író lesz. Előbb hazudozóvá-álmodozóvá vált, majd húszévesen költővé.213
Ma már talán senki se tudná megmondani, valójában mikor is kezdett az ifjú verseket írni. S ez végül is nem annyira lényeges kérdés, hiszen még a legendásított húszéves kor, pontosabban a huszadik életév sem elkeserítően késő. Fontosabb annak tisztázása, hogy mikor jelentkezett a nyilvánosság előtt. A vallomások arról szóltak, hogy a Diárium című könyvbarát lap, s annak szerkesztője, Kulcsár Adorján volt a fölfedező, s az ő révén jelent meg – az 1947. húsvéti szám bemutatása után – még ugyanennek az évnek júniusában az első kötet, a Dülöngélünk. Tudható volt azért az is, hogy már 1946-ban napvilágot látott egy kilenc verses mesét tartalmazó kötet, Az égig érő fa, s ez annyit legalábbis jelez, hogy a gyermekirodalom nem csupán az 1950-es évek kényszere miatt érdekelte-foglalkoztatta a fiatalembert, aki epikus mesélő és lírai vallomástevő hajlamát egyszerre élhette ki ebben a műfajban.
Annak idején a Dülöngélünkben datálta a verseket. A Szegény Yorickban megtette ezt az átírt korai versek újraközlésénél is. Így az 1971-ben publikált Dülöngélünk-ciklus évszámai szerint 1943-ból való 3, 1944-ből 7, 1945-ből 8 és 1946-ból 6 vers. Amikor – nem is annyira a szakirodalomban, mint inkább a baráti körben – egyesek kétségbe vonták az évszámok hitelességét,214 elsősorban nem erre a ciklusra gondoltak, hanem a rákövetkezőre, az Atlantisz 1947 és 1956 közötti dátumaira, némely esetben nyilvánvalónak tekintve a fikcionálás szándékát, a legendásítást.
Aztán 1991-ben ismét módosítani kellett a pályaképen. Hírlaptári kutatásai során László Pál 21 Kormos-verset talált, amelyek 1943. október 23. és 1944. október 24. között jelentek meg, nagyobbrészt Az Ország című lapban, s közülük 5 másod-, sőt 3 harmadközlésben is fellelhető, ezek legkésőbbi közlési dátuma 1944. november 25.215 Összevetve ezt a füzetnyi anyagot a Dülöngélünkkel, összesen 6 kötetbeli vers első közlésével, három esetben első szövegváltozatával szembesülhetünk, s van egy olyan vers is, amely erősen átírva a Szegény Yorick című kötetben található.216 Ismeretlen volt a már idézett Az ébrentartó csípkedésről is.
Nekem egyelőre két további elfeledett közlést sikerült találnom a Forrás című folyóiratban. Közülük az Eső…217 későbbi változata (Eső esik) ismert a Szegény Yorick kötetből. A Dülöngélünkből talán azért maradt ki, amiért az összes többi égi lényeket szerepeltető vers: az érettebb fiatalember 1947-ben már sem önmagához, sem a korszellemhez nem találta illőnek ezt a motívumkört.
Eső…

Jókedvükben az angyalok
fölborítottak egy kannát
S lila mennyből leskelődtek:
Csurog-e nyakunkba eső?…

Pillés lábbal ugrándoztak,
Hulló csöppek port verdestek,
Hallgatták a háztetőkre
Füstölgő víz muzsikáját…

De Szent Péter rájuk dörrent:
Megszeppent a sok kis kócos,
A tócsákra sóhajt fújtak –
S szivárványt húztak az égre…
A másik vers, a Pásztor éneke218 szintén az égi mezőkön kalandozik, Sinka István hangját próbálgatva, de érzelgősen. Ezt a szöveget valóban nagyon nehéz lett volna az érett költő szemléletéhez igazítani.
Pásztor éneke…

Lila legyezős tündérekkel
Pásztorkodtam égi mezőkön,
Aranyosszőrű ezüstbirkákat
Terelgettem kék legelőkön,
Délidő táján cserepes szájjal
Tejfolyó partjához inni mentem,
S árvalányhajas kis kalapomba
Mézédes kalácsot szedtem…

Szivárványhídnak karfájáról
Elértem egy-két bárányfelhőt,
S tilinkóztam a tündéreknek
Szerelmeteset és kesergőt.
Dongós pillékre bámészkodtam,
Közben a birkák elszéledtek,
Itt-ott sírt a réten árva gida –
Többiek messzire mentek.

Csalárdul elhagytak a kócos társak,
Szaladtak házuk felé,
Egyedül kullogtam mennyei gazdám:
Szent Péter színe elé.
Haraggal lezavart a kék mezőkről,
Nem kellett már pásztorkodni,
Kószáló felhővel leereszkedtem
Porlepett úton zokogni…
Kiderült az is, hogy az Irodalomtörténetben újraközölt versek közül a Csillagom… valamivel korábban az ottani adatnál, megjelent már a Film, Színház, Irodalom219 lapjain. Elképzelhető, hogy idővel még további versek is elő fognak kerülni ebből az időből – vagy akár az 1945–1946-os évekből, de addig is az 1991-ig ismeretlen szövegek és az átírás előtti változatok alkalmasak arra, hogy érdemben foglalkozzunk Kormos István pályakezdésének 1945 előtti szakaszával, amelynek természetesen szerves része a később kötetbe került 6 mű is. Az 1943–1944-ben megjelent s jelenleg ismert 24 vers terjedelme 575 sor. Ha ebből leszámítjuk a Dülöngélünkben megjelent 6 vers terjedelmét, akkor is marad 443 sor, s ez csaknem azonos a kötet 461 sorával, vagyis első kötete előtt ugyancsak kötetnyi versről van szó.
Ezek kapcsán az a felismerés is tanulságos, hogy már a 22–23 éves költő is átdolgozta egyes versszövegeit. Ez mindenképpen komoly műhelymunkára vall. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy javításra nem csupán a valóban kissé kócos Dülöngélünk megjelenése után került sor, kérdésessé válik az is, hogy mennyire indokoltak azok a szakértő baráti észrevételek, amelyek feltételezik-állítják, hogy Kormos István csupán a Szegény Yorick kötet összeállítása előtti időszakban dolgozta át korábbi alkotásait, illetve korábban nem létező – senki által nem ismert – szövegeket ekkor írt meg, visszadátumozva műveket, mint az Atlantisz (1949) vagy a Testvérek (1951) esetében. Az alighanem biztos, hogy jelenleg ismert alakjukban ezek a versek nem voltak meg a jelzett években, de valamilyen előzményük, ős-csírájuk lehetett, s ezeknek több változata készülhetett el, akár írásban, akár csak fejben, Kormos István sokat emlegetett versíró módszerével.
Az átdolgozások tényéhez kapcsolódik még egy megjegyzés, mégpedig a versek keletkezési idejéről. Az 1943–1944 között publikáltak aligha keletkezhettek évekkel korábban. Annyi mégis valószínű, hogy legalábbis az 1943-as esztendő már versírási lázban telt el, hiszen ha nem így lett volna, nehezen lenne elképzelhető 1943. október 23. és 1944. január 29. között 9 verspublikáció Az Ország lapjain. A legelső közlés, a Nincstelen János éneke… egyébként éppen megelőzte a fiatalember huszadik születésnapját (október 28-át). Olyan ajándék volt tehát, amellyel jóakarói, talán az ő kedveskedő kérlelésének is engedve, meglepték őt. Ha a Dülöngélünkben is közölt, majd a Szegény Yorick számára átdolgozott versek megjelenési és később jelzett keletkezési évszámait egybevetjük, cáfolhatatlan bizonyítékát lelhetjük meg a későbbi kötetben lévő évszámok fikciós voltának. Az ellenőrizhető hat vers közül háromnak az első kötetben még változatlan a szövege, az átírás után megadott évszámok viszont csak egy esetben egyeznek meg az első közlésével. S ugyanez a helyzet a három, már 1947-re átdolgozott verssel. Elképzelhető, hogy Kormos István 1970 táján, az új kötet összeállításakor nem emlékezett pontosan a korai versek keletkezési idejére s a régi folyóirat- és újságszámok sem álltak rendelkezésére. Van példa meglepő játékra: a Fosztogatnak… 1944 legelején jelent meg Az Országban, majd átírva 1947-ben a Dülöngélünkben. Az újabb, erőteljes átírás után a Kifosztott erdő címet kapta és az 1946-os évszámot, amely sem az eredeti, sem a végső változatra nem érvényes, igaz viszont a másodikra, hiszen abban szerepel az „alig múltam huszonhárom” sor, s ez eléggé egyértelműen 1946 végére utal. De van példa a megmagyarázhatatlan évszámadásra is. A legelsőként megjelent Nincstelen János éneke… az első kötetben, a Mit is akart Dózsa? címet kapta, s jelentősek a szövegváltoztatások is. A nagymértékben újraírt vers végső változata a Karcos torokkal, évszáma pedig 1944. Az első megjelenés korábbi, a Dülöngélünk szövegváltozata pedig véleményem szerint legkorábban 1945-ben keletkezhetett, még valószínűbben a következő évben.220
Vajon eltérnek-e, s mennyire Kormos István 1945 előtti versei az első kötetből kirajzolódó képtől? Már az a tény is elgondolkoztathat, hogy 6 vers itt is, ott is szerepel, s a szövegek is visszaigazolják a feltételezést: az 1943–1946 közötti évek lényegében egységes színvonalú pályakezdésről tanúskodnak, a minőségi ugrás inkább csak a kötet megjelenése után következik be. A költő ugyan azt írta, hogy „Már a megjelenés napján éreztem, hogy szamárságot csináltam, s azonnal nekiláttam átdolgozni a kötet majdnem minden darabját”,221 mégis e „szamárság” igen termékeny hatású volt: még jobban tudatosította a költő igényességét, Szabó Lőrinc 1945-ös élőszóbeli kritikájának lényegi indokoltságát. Feltehetően ezekkel a versekkel is találkozott 1945 szeptemberében, amikor „órákig olvasnia kellett”222 a számára ismeretlen fiatalember kéziratait, de nevezetes naplóbejegyzésének alapja talán inkább az 1945-ös verstermés lehetett. Kormos emlékezete szerint „egyetlen szó nem tetszett neki, mindenbe belekötött, mint képtelen rosszba”.223 A naplóban viszont ez olvasható: „Tegnap Óbudán kedves irodalmi embereknél voltunk, nem tudom, kiknél, nagy irodalomtisztelet, bor, mákos kalács. Egy fiatal, tehetséges költő, sok groteszk ötlettel az írásaiban: szürrealizmus népi magyar hangon. De merev, túlzó, keresett.”224 Több évtizeddel később olvasva a korai verseket, de akár a kötetbeli teljes anyagot is, inkább tendenciacsírák megsejtésének kell tekinteni a népi szürrealizmus minősítést. A „merev, túlzó, keresett” jelzőkkel megfogalmazott bírálat viszont kevéssé illik a ma ismert korai versekre, s ezért gondolhatunk ma még lappangó vagy megsemmisített, s esetleg éppen 1945-ben keletkezett munkákra. Talán egy olyan hangpróba darabjaira, melyeket a költőjelölt patrónusai nem fogadtak rokonszenvvel, ő pedig Szabó Lőrinc igazoló ítéletében reménykedett, hiába. A bemutatott versek akkor igazán csak Fodor Józsefnek tetszettek, aki szintén jelen volt. Az ifjú Kormos István pedig akkor még nem látta át, hogy Szabó Lőrinc bírálata lényege szerint nem elutasító, hanem szakmai segítséget nyújtani kívánó, pedig ezt Szabó Lőrinc felesége is közölte vele: „Ha Lőrinc tehetségtelennek tartaná, három perc alatt abbahagyta volna.”225
Akárcsak majd a Dülöngélünkben, ezekben a korai versekben is az önéletrajzi indíttatású szegénység és árvaság motívuma a meghatározó, népdalszerű és a népi írók líráját is megidéző hangon. Nincstelen János és az „álmodozó herceg”, egyszer pedig Boldog János a főszereplő két arca, hol külön-külön, hol egy időben. Az ifjú vallomástevő József Attilát is megidéző módon, hars hangon áll ki a világ színe elé, hol szelíden és szerelmesen, hol vagánykodva és groteszk hangot is megütve, de szinte mindig „muzsikás kedvvel”. A felfedezett korai versek mégsem csupán mennyiségileg gazdagítják Kormos István pályakezdésének időszakát. Nem egészen azonos az 1945 előtti és utáni rövid időszakok verstermése sem szemléletmódban, sem hangvételben, költői eszközhasználatban.
A vallomásos önéletrajziság természetes alaphelyzet a költői pályakezdéseknél, s ez fokozottabban így volt az 1930-as, 1940-es években. Meglehetősen általános volt ez időben a tárgyias, hol népies, hol klasszicizáló lírai realizmus, különösen a falusi sorból, földművelő életformából kikerülő első generációs értelmiségieknél gyakori a népies hang próbálgatása. A felnevelő környezetből, a meghatározó iskolai olvasmányokból is kaphattak ehhez indíttatást, s a kortárs lírából is, részben József Attila, s még inkább Erdélyi József, Sinka István, Illyés Gyula köteteiből. Tudjuk, szinte divat is volt ebben az időben a népi tehetségek felkarolása. Főleg a fiatalabb értelmiségiek felelősségtudata vált cselekvő hatásúvá, s alighanem ennek is köszönhető, hogy a valóban tehetséges Kormos Istvánt is felfedezték, s hogy például Szijgyártó László – feltehetően 1943 legvégétől „egyetemen kívüli egyetemi tanár”-rá válhatott a költőtanonc, sőt az akkor még gimnazista B. Nagy László számára is. Kormos István felkarolása tehát nem 1945 után kezdődött. A nyolcéves iskolai tanulmányok után megnyílt számára az intenzív önképzés útja – szakértő segítőkkel. A nagymama, aki eredetileg papnak szánta unokáját, alighanem sokat szomorkodott sorsa miatt. Talán ezért is örült annyira az első versnek, hogy a Bibliájába tette el,226 s ezért is kellett őt ilyesmivel vigasztalni: „Egy ingem van s egy nadrágom, / Mégse pőre lelkem, / Nem szédültem csalán közé / És béres se lettem” (Egy ingben…). Az idézet tanúsága szerint az elkallódás veszélye erősen foglalkoztatta a nagymamát – s alighanem az unokát is. Amikor tehát az addig pusztán olvasó ember íróvá is kezdett válni, mindketten megnyugodhattak kissé. Ráadásul a költői pálya közismerten olyan volt, amelyhez nem szükséges a diploma, de még az érettségi sem, hiszen Petőfi Sándor sem érettségizett, nem is beszélve Sinka Istvánról vagy Veres Péterről. A soha nem vágyott papi pálya helyett a költői kínálhatta a fölemelkedés lehetőségét már 1943-ban, s még inkább 1945 után.
Miként mutatkozik meg a vallomásos önéletrajziság a 23 ismert korai versben? Két fő motívumkör feszül egymásnak feltűnő következetességgel: a nincstelenség léthelyzete és az ezen túllátni kívánó elszánás. Mintha a népmesék szegényemberének legkisebb gyereke, árvája várná, hogy valaki elkészítse számára a hamuba sült pogácsát, s útnak indulhasson meghódítani a világot. Ám egyelőre nincs mód a valóságos utazásra, csak a képzeletbelire; az álmodozásra, a tündériesítésre. Mintha Ady Endre első világháborúbeli vershőse, A mesebeli János századközepi alakváltozata teremtődne meg Nincstelen János alakjában, megfogadva Ady szerető figyelmeztetését is: „A király-lány: mese, János, / De nincs élőbb a mesénél / S mese ellen minden káros.”
Az Országban közölt versek közül kettőnek e János a megnevezett hőse, egy harmadiknak pedig az ottani harmadközlésben (Nincstelen János éneke…, Nincstelen János a mennyben…, Nincstelen János vacsorája…). Mindegyikben meghatározó a valóság és az ideál: a szegénység és a gazdagság ellentéte, s az anyagi javak bőségében központi szerephez jut az élelem, az említett három versben egyre meghatározóbb módon. Az elsőként megjelent vers egyértelműen a mesei nagyotmondást idézi, de olyan, nem mesei nézőpontból, amely tudja és kimondja: hogy mindez csak az álmodozás játéka.
Nincstelen János éneke…

Kastélyom a Holdban,
Birtokom az égben,
Ökröm, lovam, juhom legel
Csillagsűrűségben.
Nagy-Gönczöl a hintóm,
Sétányom a Tejút,
Lelkem esti alvás táján
Pillésen odajut…

Esernyőmben cifra
Címerek is vannak,
Tündérlányok aranyszőttes
Díszes inget varrnak.
Kalapom van kétszáz,
Lábbelim tán három,
Elcsúszik a muzsikás szél
Királyi ruhámon…

Reggel rubintbögrét
Raknak elém tejjel,
Délben mákonyt tálalnak föl
Kaláccsal és mézzel.
Vacsorára sokszor
Holdkifliből kapok,
S bodor füstöt eregetve
Vígan pipázgatok…

Hétszáz legényem szánt,
Béreseim vetnek,
Lila legyezős angyalok
Ölelnek, szeretnek.
Nálam mindig tele
Magtár, pince, pajta,
Akartok-é egy-két tanut
Boldog igazamra?…

Gazdag vagyok, gazdag,
Herceges, királyos,
Hazugság, hogy földi nevem
Csak Nincstelen János.
Nézzetek meg este
Ha a rőt Nap lefut.
Elém tűnik szép országom:
Ég, Hold és a Tejút…
Ez is pályát kezdő vers: létállapotot kifejező és igényt bejelentő, méghozzá mind szociológiai, mind poétikai értelemben. Az ábrándozás eredménye nem igazi mese, hiszen nincs feloldás. Ez valóban Nincstelen János éneke, akinek legelső közlése nyomatékosítja, hogy minden, amit most a magáénak fog mondani, nem létező: a Holdban van, azaz sehol sincs a közismert szólás értelme szerint. Ezt erősíti meg a zárás is: csakis az égitestek között található meg a „szép ország”. Nagyon ügyes költői játék a harmadik szakasz bőséges étkezési rendjébe illesztve a „Vacsorára sokszor / Holdkifliből kapok” közlés, hiszen egyrészt beleillik az égi örömök sorolásába, másrészt visszaránt a földi valóságba, a vacsora nélküli estékbe. Ugyanez a jelentésköre az égitestnek a Nincstelen János vacsorája… (eredetileg: Vacsora) zárlatában: „Ma Holdban tálalnak – / Csak sűrűn sóhajtok…”227 Mindez az előző napi dúskálás ellentéte:
Mennyei örömtől
Muzsikás a kedvem,
Tegnap vacsorára
Sültkrumplit ehettem.

Parázson sült krumplit,
Lisztesbelűt, forrót,
Proletár tortáját –
Soványat és olcsót.
Az étkezés és annak hiánya további versekben is komor szerephez jut (Fosztogatnak…, Népligeti padon…, Alunnák egy évet, Kását fújok tenyeremben). Az Emlék… pedig teljes egészében egy feledhetetlen gyermekkori élmény: egyszer egy pék „Óriási bögre / Tejhez adott zsemlyét, / Füttyösre hangolta / árva szívem kedvét.”
A Nincstelen János éneke… azonban elsősorban mégsem a szegénység, hanem az azzal dacoló ábrándozás pozitív leltára révén válik megjegyzésre érdemessé. Az ábrándozás fő színtere az égbolt, a profanizált mennyország, az angyalok és tündérlányok világa – a további versekben is. Az égitestek a biblikus képzetkörtől elszakadva is fontos szerephez jutnak. E világban gazdag a ruházat, bőséges az étel-ital, az embert szépség, sugárzás, kincsek sora veszi körül. A 24 vers közül 16-ban szerepel összesen 37 alkalommal a Nap, a Hold, a Tejút, valamilyen égi jelenség. Összesen 13 versben jelenik meg – 25 említéssel – a menny biblikus, tündéries világa. És 13 versben szerepel – 23 említéssel – valaminő kincs, sugárzás, fényesség. Az aranyszőttes díszes ing, a rubintbögre folytatásaként rubinttál, csillagpor, égi selyem, arany-sátor, kárpitozott ég, bíborsugár, ezüstözött korona, aranyló glória szépíti meg a világot. A Kérvény a Naphoz… egyenesen azt kéri, hogy a Nap aranyozza be, koronázza meg az öreg szülét, aki tisztességgel felnevelte az unokáját is. Szinte az egyházi énekek hangján szólal meg a vallomás:
Fölserdültem asztalánál,
Boldogan, szegényen,
Szent csillagom lesz ő nekem
Kárpitozott égen…
Az édesanya alakja is az égi világban jelenik meg: „Anyám csillag a Tejútban” (Élők és holtak…), s ez a kép bomlik ki a Csillagom…228 József Attilára (Mama) utaló strófáiban:
Szárnyas cseléd az anyám,
Elment a Tejútra,
Kócos angyalok ingét
Kék teknőben mossa.
Szőke kontya kibomlik,
Haja száll a szélben,
Teregeti a ruhát
Napsugár-kötélen…
S a tündériesítés, égbe emelés hatja át a két szerelmes verset is. A Dicsérő muzsika a Múzsáról… a 23 vers közül az egyetlen, amely szinte ellentmondásmentesen szépnek látja a létezést, s örömmel vállalja, hogy a „legszebbik királylány” „szürke szolgája” legyen. A kissé ügyetlen című Szőkeségről eredetibb alkotás, mert a szép lányt a nem ismert édesanyához hasonlítja, s az anya az égben, a „csalóka tündér” itt a földön válnak eszményképeivé:
Be szép lenne, ha holt anyám
Mellénk állna,
Ránk borulna a mennyország
Arany-sátra.
A tündériesítés, a varázslás feltételességét – az említett kivétellel – mindig nyilvánvalóvá teszik a versek. Az égitestek motívumköre is alkalmas lehetett erre, de az étel-ital-ruházkodás is. A tündéries elemeket nélkülöző versekben ezek a földönjáró mindennapi gondok bizony gyakorta pozitív ellenpont nélkül jelennek meg. Az étkezés kapcsán erre már láthattunk példákat, de így van ez a ruházattal is. Szó sincs királyi öltözetről. A háromszor is közzétett, majd az első kötetbe változtatás nélkül átemelt Egy irányba… (kései változata a Kórókatona téli dala) oly érzelemmel és szeretettel dalolja el azt, hogy „Jó barátom / A kabátom”, mintha Puccini Bohémélet című operájának kabátjától búcsúzó szereplőjét hallanánk. Aztán szinte főszereplővé lépnek elő a szegényes és a hiányzó ruhadarabok az Egy ingben… és a Népligeti padon… soraiban. S melléjük társul egy másik gond: a teljes otthontalanság. Korábban csak a képzeletbeli kastély holdbeli, de volt tető a feje felett (Őszi reggel.., Kérvény a Naphoz…), 1944 nyarától megíródnak olyan versek is, amelyek azt sejtetik, hogy már csak vendég a nagymamánál (Vacsora, Egy ingben…), majd olyanok, amelyek egyértelművé teszik, hogy nincs otthona (Népligeti padon…, Alunnák egy évet, Nagy volt a fázikom). Így fakadt ki belőle a keserűség:
Szorít a szegénység,
Jajgatnék már tőle,
Hidd el Uram, elegem van
örökre belőle.
(Népligeti padon…)
A nincstelenség állandó kísérő motívuma a hideg, a fázás. Összesen kilenc versben válik fontossá, előbb csak a komorodó őszi idő és táj leírásával (Őszi előjáték…, Őszi reggel…), majd mind gyakrabban a rossz ruházatú, olykor otthontalan ember elemi didergésélményének hitelességével. A három 1944. októberi megjelenésű vers – Alunnák egy évet, Kását fújok tenyeremben, Nagy volt a fázikom – túlzás nélkül nevezhető a fázás trilógiájának. Az otthonnélküliség konkrét háborús okát az átíráskor Aludnék című vers közli, majd az utolsó versek közül az Egy hajdanán elrepült ház írja le részletesebben.
Akinek nincs jó ruhája, aki a szabadban alszik, aligha szeretheti a szelet. Érdemes sorra venni a szél-motívum példáit, hogy láthassuk a pályakezdő szinthez képest megkapó változatosságot, ugyanakkor az ügyetlen önismétlést is: „Elcsúszik a muzsikás szél / Királyi ruhámon”, „Muzsikáló szél a szerelemről hallgat”, „Az idő megkergült: / szeles.”, „Szél bitangol a / Hajamba.”, „Én muzsikálgatok. / Ezüstholdsugáron, / Szélvonóval, halkan”, „Árva koronám fogas szél / Borotvája bontja”, „Szél fosztogat üstökömben”, „Borotválj hát lelketlen szél”, [hajadban:] „Tiédben a durcás szellő / Kergén bujkál”, „apám csavargó a szélben”, „Fogas szél a köpönyegem”, „Vettem / (…) / ingyen szellőt”, „Takaróznék hideg / Farkasölő széllel”, „Ősz volt. Muzsikáló / szél volt rajtam paplan”.
Feltűnhet, hogy a szélnek négyszer is jellemzője a muzsikáló jelleg, kétszer pozitív, kétszer legalábbis kétértelmű jelentéssel. E szó alakváltozataival alighanem az ifjú költő legkedvesebb szava, amellyel lehetséges hivatását, lélekállapotát, s a létezés elemi polifóniáját is kifejezheti. A fenti példákon túl kijelenti, hogy „Kis muzsikus vagyok”, „Muzsikál a lelkem”, „Élők – holtak itt lüktetnek / Muzsikáló ceruzámon”, kétszer is azt, hogy „Muzsikás a kedvem”. De még a kedvest, a Múzsát is dicséri azzal, hogy „Muzsikás a hangod”, sőt a hozzá írott vers címe: Dicsérő muzsika a Múzsáról… Elgondolkoztató, hogy bár a zenélés, a zeneiség szerepet játszik a Dülöngélünk 26 versében is, ott már csak egyetlenegyszer szerepel a szó: „vérükben tüzes ördögök / muzsikálnak” (Három széltoló a hóban). Egy kedvelt kifejezés elhagyása csakis tudatos költői elhatározás eredménye lehet. Elképzelhető, hogy a mesterek egyike tanácsolta el tőle Kormos Istvánt, de az is, hogy ő maga érezte úgy, hogy túlságosan mesei, iskolás e fogalom. Ez utóbbit valószínűsítheti az is, hogy a Dülöngélünk verseiben megerősödik a groteszk jelleg. Pedig a muzsikás kedv s annak kétarcúsága igencsak pontosan jellemzi az ifjú léthelyzetét, s ha nagy vargabetűkkel, mégis mintha ennek lenne érthető és indokolt folytatása a kései versek összetettsége, az Orpheusz- és a Yorick-szerep egyidejűsége. Az Orpheus panaszában (1965) ismét kulcsfogalom lesz a muzsika a költészet szinonimájaként.
A korai versek legfontosabb motívumainak sorra vétele eléggé egyértelművé tehette, hogy bár egyszerű, áttekinthető az egész, de rendszert alkot, amelyben a vágyott értékek köre és az értékhiány szembesül. Az értékek meglehetősen tág körben mozognak: a csak az égben elképzelhető királyi gazdagságtól a sültkrumpli-vacsoráig, az éjszakai fedélig. Voltaképpen a szegény emberek létminimum-szintjéig. S még ez is elérhetetlen álom nemegyszer: igazi proletárlét a vallomást tevőé. Ugyanakkor kétszer is álmodozó hercegnek nevezi önmagát, s lényege szerint ezt fejezi ki a Nincstelen János éneke… is. Máskor „Fanyalogva, bölcsen” szemléli a világot (Fosztogatnak…), közli, hogy „eltemetjük halott, / Bolond reménységünk” (Őszi előjáték). Még ennél nyersebben is megjelenik a halál képzete: „Szép a hó és szép a tél – / Békés, mint a szemfödél” (Fehéren szép a világ…), sőt „Holt fülembe dünnyöghetne / Rossz dudán az élet” (Alunnák egy évet).
Az életkorhoz, a nevelődési körülményekhez, az egzisztenciális helyzethez képest meglepően érettnek nevezhető az 1945 előtti versek világszemlélete és ennek kifejezési módja: megszerkesztettsége, képi megjelenítése. Hasonló mondható el a verselési készségről. Bár a 23 vers mindegyike ütemhangsúlyos dal, ezen belül eléggé nagyfokú a változatosság. Az egyes versek terjedelme 12 és 40 sor között változik, de a legtöbb 20, 24 és 32 soros. Egy vers kivételével 4 és 8 sorosak a strófák. Elsősorban 6 és 8 szótagos sorokat használ, de kétszer a hetesek, háromszor az egyetlen ütemű négyesek a meghatározóak. Kifejezetten kedveli a kétféle sortípusból álló kevert strófákat, a 3 versből 12 ilyen. Próbálkozik két- és együtemű sortípusok párosításával (6|2|6|2; 8|4|8|4), s attól sem riad vissza, hogy olykor néhány sor „szabálytalan” legyen (Pásztor éneke…). Erős a szövegek dalszerűsége: a Szőkeségről például a Beültettem kiskertemet című népdal dallamát követi. Mindent egybevetve: a pályakezdésnek ez a sokáig nem ismert, s kötetben ma sem hozzáférhető szakasza is ígéretes és szervesen kapcsolódik az 1945 utáni versekhez, a Dülöngélünk anyagához.
vissza a tartalomhoz

Az első kötet
(1944–1947)

Mit is akart Dózsa?
Hónom alatt van a nap
Eltüntek az égben
Dülöngélünk

Évtizedeken át úgy tartotta számon, s lényegében ma is úgy tudja az irodalmi közvélemény, hogy Kormos István 1947-ben jelentkezett. Ő maga hol a Diáriumot, hol a Választ, hol mindkét lapot emlegette vallomásaiban, azt is sejtetve, hogy e lapokban sok verse elolvasható.229 Igaz ugyan, hogy a Diárium 1947. húsvéti száma hat verssel mutatta be a költőt, de a továbbiakban már az első kötete megjelenése után – mindössze kétszer egy-egy művel szerepeltették. A Válaszban pedig, noha Kormos két alkalommal is úgy emlékezik, hogy 9 versét fogadta el Illyés, illetve Sárközi Márta, mindössze 4 versét közölték. Kettőt még 1947 nyarán, kötete megjelenésének heteiben, az ebben szereplők közül, majd novemberben egyet, utoljára pedig a Válasz 1949. 5–6. „búcsú”-számában még egyet. Viszont ez a két kötet utáni vers: a Kereszttel hátuk szőrén és a Fehér virág már a költő legfontosabb s később sem átírt művei közül való.
Egyelőre nincsen hiteles adatunk arról, hogy az 1944 októberéig publikálgató fiatalember miért nem próbálkozott ezzel újra 1947 elejéig, illetve ha próbálkozott, miért vallott kudarcot. Az is feltételezhető, hogy egyelőre lappang néhány, 1947 tavasza előtti publikációja. A késlekedésre magyarázatot adhat az a körülmény, hogy az 1945-ben újrainduló irodalmi életben nem válhatott azonnal fő feladattá új tehetségek felkarolása. Előbbre való feladatnak bizonyult a folyóiratok megindítása, a veszteségek számbavétele, az új helyzet elemzése. Az elsőként 1945 áprilisában Debrecenben induló Magyarok ugyan már júliustól fővárosi lap, szeptemberben pedig megindult a Valóság is, de a Válasz csak 1946 októberétől, az Újhold 1946 júliusától jelent meg (évi négy megjelenést tervezve). Hosszabb ideig szünetelt a Diárium is, csak 1946-ban indult újra. Azok a lapok pedig, amelyekben Kormos 1943–1944-ben verseket közölt, megszűntek. Feltételezhető, hogy eleinte a fiatalember legfőbb patrónusának, Szijgyártó Lászlónak se volt igazán ideje arra, hogy a versek elhelyezésével foglalkozzék, hiszen ő 1945-től a Köznevelés szerkesztője. Az 1947 tavaszán újból, de a mértékadó irodalmi közvélemény előtt először jelentkező Kormos István valóban csodálatos gyorsasággal jutott első kötetéhez. A Dülöngélünk „Készült 1947 júniusában az Egyetemi Nyomda betűivel”,230 a szerző vallomása szerint kétszáz példányban, s ebből ő minél többet igyekezett megsemmisíteni.231 A mindössze 32 lapos könyvecske inkább csekély példányszáma és az ötvenes évek sokszoros selejtezési mániája miatt válhatott hiánycikké – egyébként a korszak más verseskönyveivel együtt. A későbbi kiadásokban viszont e korai művek nem eredeti formájukban szerepelnek. Az Eltüntek az égben kivételével valamennyi újraközölt versét átírta a költő, mégpedig oly nagy mértékben, hogy a legtöbb esetben csak sorok, sorfoszlányok, képtöredékek maradtak meg az eredetiből. A pályakép megrajzolójának azonban kötelessége érdemben foglalkozni az eredeti kötettel. Nem azzal a céllal, hogy az átírások jogosságát bármiféle szinten is kétségbe vonja, azzal se, hogy egekig magasztalja, hanem azzal, hogy a tényleges fejlődésrajzot mutathassa meg. Már az 1945 előtti versek vizsgálatából is levonható az a következtetés, s még inkább a Dülöngélünk anyagából, hogy e pályakezdő szakasz eredeti szövegeinek jogos helye lenne az életműkiadásokban. Nem csupán a filológiai teljességigény, nem csupán a pontosabb pályakép, hanem a negyvenes évek magyar lírájának hitelesebb rajza is megköveteli ezt.
A Dülöngélünk 26 verséből 6 már megjelent 1945 előtt, az „új” anyag tehát 20 mű. Bizonyos tendenciákról tájékoztathat bennünket a már ismert s kisebb-nagyobb mértékben átírt három vers. A kötet megjelenése után 1949 nyaráig, elhallgatásáig, jelenlegi ismereteink szerint Kormos 14 lírai művét publikálta. Ezek közül csupán az Éhenkórász-dúdoló (Magyarok, 1947. 11.) volna könnyedén beilleszthető a kötetbe. Még az is valószínűsíthető, hogy ez a szöveg 1945 előtt keletkezett. A többi vers már jelzi, némelyik hangsúlyosan bizonyítja a pályamódosulást, a további költői öntudatosodást.
A Dülöngélünk 20 újabb verse láthatóan folytatás és az előzményekre szervesen támaszkodó továbblépés is. Ez utóbbinak két magyarázó oka is van. Az egyik – s ez a fontosabb – a költői szakma-ismeret elmélyülése, tudatosodása, a másik az a mélyreható társadalmi változás, amely 1945 elejétől megkezdődött. Mindegyik okra tanulságos példa a Nincstelen János énekének átdolgozott változata:
Mit is akart Dózsa?

Kastélyunk a holdban van,
birtokunk az égben,
ökrünk, lovunk, birkánk legel
csillagsűrűségben,
lepedőnkbe az angyalok
tüzes címert vertek,
adjunk érte, jó komák
fejenkint egy telket.

Három szekerünk is van,
az egyik a Göncöl,
a másik kettőt béreljük
napszámba a földről,
nálunk mindig telistele
magtár, pince, pajta,
akartok-é tanúkat
boldog igazunkra?

Annyit eszünk, hogy bánjuk:
mit is akart Dózsa? –
sose volt az uraság a
szegények adósa,
ne bántsuk a bankárokat,
szesztestvér a gróf is,
szórakozásból sózzák
ránk még az adót is.

Éljünk csak mint Hevesen
élt vala a Marci,
aki nem akart körömmel
száz holdat kaparni,
gyertek közénk, akik sovány
nincstelenek vagytok,
de előbb kerüljétek meg
az Északi sarkot…
A Szegény Yorick kötetben Karcos torokkal címmel megjelent harmadik változathoz képest az első kettő kevésbé tér el egymástól, az 1947-es szöveg mégis erőteljes szemléleti módosulást mutat. Erre már az új cím is utal: Dózsa Györgynek és akaratának kiemelése ekkor mindenképpen erőteljes aktuálpolitikai jelentéssel bírt. Az első változat király vagyok – Nincstelen János szembeállítása az álombeli idill és a valóságos nincstelenség kettősségén alapul, s a szegénységet az álmodozás mesebeli gazdagsága szinte feloldja. A nincstelenség állapot, a gazdagok és a szegények távolsága pedig tény, amit tudomásul kell venni. A második változatban a beszélő egyes szám első személyből többes számra vált át: nem a csavargó, a magányos szegénylegény szól itt már, hanem szinte „Dózsa népe”.232 A gazdag-szegény ellentétbe erősen beleszól az osztályellentétnek osztályharcszerű sejtetése, az álmodozó hangot ironikus-szatirikus váltja fel. Már nem az álmodozás, hanem a keserűség csiholta túlzás mutatja jómódúnak a nincstelent. Különösen szerencsés a harmadik szakasz indítása: „Annyit eszünk, hogy bánjuk: / mit is akart Dózsa?”, hiszen ez az „annyi” az előző szakaszban felvázolt bőségképzethez is kötődik, s akkor: mit nekünk Dózsa!, de jelenti, hogy olyan kevés az élelmünk, hogy még ahhoz sincs erőnk, hogy Dózsa híveivé lehessünk nagy nyomorúságunkban. Ez a felfokozott éhezés-képzet 1944 előtt a nincstelen tömegek mindennapos élményéből származhat, 1944–1946 között pedig az egész ország – kivéve a szerencsés keveseket – megtanulja, mi az az éhezés. Kétségtelen, hogy ebben az időben is voltak gazdagok, szerencsések, ügyeskedők, s a baloldali politikai agitáció a valóságosnál alighanem nagyobbnak mutatta arányukat, veszélyességüket, „népellenességüket”. A Kormos-vers túlzásaiban forradalmi agitáció is van, csak látszólagos a barátkozás az urasággal, a bankárokkal, a gróffal. A zárószakasz az agitáció anarchistának vagy nihilistának nevezhető visszavétele is, hiszen a nincstelenek táborát szervező hívó szavak után egy lehetetlen feltételhez köti a gyülekezést: „de előbb kerüljétek meg / az Északi sarkot…” Ez a záró sorpár illeszkedik a versbeli tótágast álló világhoz, valóságos jelentése azonban nem egészen harmonizál a feltételezhető költői szándékkal, mivel az azonnali forradalmi cselekvést hangoztató korban nem reális, illetve rendkívül időigényes feladat elvégzéséhez köti az azonos sorsúak érdekérvényesítését.
Az átírt versszöveg beleillik abba a koráramlatba, amely még radikálisabb és gyorsabb társadalmi változásokat sürgetett 1947 táján is, de különbözik is attól, mert mintha már-már kimondaná azt is, hogy a világot lényegileg a forradalmak sem tudják megváltoztatni, lám, most is (1947-ben) vannak szegények és gazdagok. S ezt a ténysejtelmét az egészséges ösztönű költő csak úgy tudja feloldani, hogy Dózsa népének képzetét átjátszatja Hevesen élő megannyi Marcivá, méghozzá oly módon, szinte észrevétlenül, hogy a múltra is utaló, de lényegében jelen idejű szemlélet átalakul a jövőre is utaló felszólítássá. Előbb a „ne bántsuk a bankárokat” iróniája jelzi ezt, majd az „Éljünk csak, mint Hevesen / élt vala a Marci” teszi – ha kissé bizonytalan többértelműséggel is – nyilvánvalóvá. A jómódúságra utaló közismert szólás ugyanis részben visszautal az előző versszakokra, a jelen idejűnek mondott ábrándképre, mintegy nyomatékosítja azt, részben viszont programösszegzés a jövőre vonatkozóan: a bőség és a boldogság elérendő világát fejezi ki közérthetően, s egy finom utalással a magántulajdon, a szerzés szokásrendjét is elutasítva. S ez egy parasztvezér lehetséges érvei közé tartozik. E vers agitációs izgalmát nagymértékben növeli a címet is tartalmazó sorpár és a cím tartalmi feszültsége. A cím önmagában szónoki kérdés is lehetne, agitációs emlékeztető az éppen most is időszerű feladatokra. Lehet ennek líratörténeti vonatkozása is. Illyés Gyula híres és Kormos István által is jól ismert verse, a Dózsa György beszéde a ceglédi piacon, amely „egyenes” beszédben fogalmazza meg az osztályellentétet és a feladatot.233
Az „Annyit eszünk, hogy bánjuk: / mit is akart Dózsa?” kijelentés viszont közvetlen értelme szerint a boldog megelégedettség állapotát fejezi ki. Végül is a vers egy 1947-es kései utódnak, „Dózsa György unokájá”-nak a programbeszéde. A többes szám első személy így természetes szónoki fogásként is értelmezhető. A kései utód, a költő-unoka azonban nem igazán forradalmár-alkat: játszani, viccelődni is szeret, s nem csupán a legyőzendő, 1947-ben nagyrészt már le is győzött ellenséggel, hanem saját táborával, saját eszményeikkel is. Ezt a költő alkatából is következő egészséges életfelfogást a kor egyre kevésbé értékelte. Bár a Dülöngélünk kritikáiban még elég általános a versek humorával, derűjével, játékosságával kapcsolatos elismerés, bizony megjelenik az óhaj: váljék komolyabbá a költő, legyen határozottabb költői világának eszmeisége. Pedig, láthattuk – ám a korabeli kritikusok nem idézhették fel a korábbi változatot –, a Mit is akart Dózsa? éppen a komolyodás, a határozottabb eszmeiség megjelenésének a példája.
Ám bizonyítéka a lírai anyag biztosabb és egyénibb kezelésének is. Már az átírás ténye maga jelzi, hogy az ösztönös költői tehetség egyre tudatosabban formálja anyagát. Első pillantásra szembeötlik a tömörítés: öt helyett négy nyolcsoros szakaszból áll az újabb változat. Módosul a kisebb szövegegységek szerkezeti rendje: az égben létező birtok leírása, az első változatban az első és a negyedik szakaszban szerepel, az újabbak az elsőben és a másodikban. Az ábrándozás helyett a logika válik versszervező erővé. Az alapanyagot – az első változatot – a költői képzelet hívta életre, az újabb változatban a tudatosan irányított képzelet újraéli és újraalkotja a néhány évvel korábbiakat, méghozzá a változó világszemléletnek és a pillanatnyi agitációs szándéknak megfelelően. Ez esetben a virtuális szónoki beszédhelyzet is, az ekkori versekben a „számosan vannak hozzám hasonló sorsúak” felismerése magyarázza, hogy a lírai magánszólam mellett megjelenik a közösségi, az egyes számú mellett a többes számú első személy. Az önállósodó költői világra utal, hogy a népmesékre, József Attila és Erdélyi József verseire egyaránt visszavezethető áttetsző meseszerűség, a szelíd tündériesítés, a nincstelenségből varázslással a szépség és a boldogság szférájába való átugrás nem vagy alig figyelhető meg ebben az átírásban és általában az újabb versekben. Ezek helyét a groteszk változatai foglalják el. Módosult, változatosabb lett a Mit is akart Dózsa? ritmikája is. Az eredeti szöveg 6|6|8|6||6|6|8|6 szótagú strófaépítkezését egy vibrálóbb, az ütemhangsúlyosság nehezen elkerülhető monotóniáját jobban oldó strófatípus váltja fel: 7|6|8|6||8|6|7|6 szótagú sorokkal. A vers új változata kicsit jobb lett, kicsit más lett. Ez is kifejezte az 1943 és 1947 közti különbséget az emberi és a költői helyzetben.
A másik két 1947-re átírt versben ennyire jellegzetes és szerves tudatosságot nem lehet találni. A Költ a költő középső szakaszának képhasználata ügyesebb lett, sikerült kiküszöbölni a zárószakasz ritmikai ügyetlenségét, de ez a vers továbbra is ujjgyakorlat maradt. Jelentékenyebb a Fosztogatnak szövegmódosítása, ám nehéz lenne megítélni, melyik változat a jobb, mindegyiknek vannak erényei és hibái. Az újnak kifejezetten ügyetlen a lezárása: „Bozontomon, mint korona / szikrázik a hó, / nem is lógatom az orrom, – / búsuljon a ló…” Törlődött viszont az eredeti zárószakasz, amely eléggé pontosan fejezett ki egy adott létállapotot:
Így vesztek el lassan mindent:
Álmot, pillét, nótát,
Kevés mézem, csöpp kenyerem,
S szerelmeim csókját.
Borotválj hát lelketlen szél,
Kopaszodom könnyen,
így bámulok a világba –
Fanyalogva, bölcsen…
Az 1945 előtt publikált versek mögött a választott mesterek közül elsősorban Erdélyi József hatása ismerhető fel, de alighanem pontosabb azt mondani, hogy a népi líra akkori köznyelvét beszéli a pályakezdő fiatal. Oly módon, hogy abban még nem igazán láthatók az őt érő jelentős hatások, s nem igazán mutatkozik meg egyénisége sem. Alig hihető például, hogy aki ezeket a verseket írta, már álmából felriasztva is József Attila-versek tucatjait tudná elmondani. Nincs ebben semmi rendkívüli: a megtanulásnak mindig meg kell előznie az alkalmazást, s csak annak gyakorlása közben születik meg az alkotó jellegű felhasználás. A Dülöngélünk java versei, elsősorban az egyre önállóbb alkalmazásra példák. A megjelent s így elidegenedettebben szemlélhető kötettel való számvetés pedig majd olyan robbanásszerű érlelődéshez vezet, amelynek két remekmű lesz az eredménye.
Az alkalmazás évei kapcsán célszerű szólni a legfontosabb költői hatásokról. Kormos István előbb vált versszeretővé, mint versíróvá. Így – szociológiai helyzetéhez képest – már széles körű műveltséganyag birtokában vethette papírra legelső sorait is. Lehetséges, hogy ez valóban az Eltüntek az égben volt: az első ihletet kivételes szerencse kísérte. A mesterségről még keveset tudott az ifjú, de ráérzett arra, hogy mi a számára helyes kezdő lépés. Szükségszerűnek gondolom, hogy – József Attila példájánál maradva – nem a Medáliák s nem is a Téli éjszaka szemléletmódját, poétikáját próbálta lekottázni, hanem az újnépies vonulat darabjaiét. Ez a hang azért is ismerősebb lehetett számára, mert a korabeli oktatás még igen nagy teret szentelt a XIX. századi klasszikus népiesség, a lírai realizmus alkotóinak. Az iskolai oktatásban, 14 éves koráig sem a Nyugat, sem az avantgarde alkotóival nemigen találkozhatott a diák, így számára akkor az 1920-as, 1930-as évek újnépies lírája a megszakítatlan folytonosság újabb állomásának is látszhatott. Ugyanakkor – főként a 17 éves korában már bizonyosan ismert József Attila-verseknek köszönhetően –, ha közvetetten, de mégis – tapasztalatai lehettek a huszadik század első évtizedeinek költői forradalmairól. S talán nem sokkal később már Adyt is olvasott.
A Teleki téren ötven fillérért, egy-két pengőért vásárolt s jó érzékkel kiválasztott verseskötetek alapozták meg Kormos István líraismeretét. Természetes, hogy legelőször azokra volt leginkább fogékony, akiknél önnön sorsával hasonlóval szembesülhetett: „…gondold el, hogy ötven fillérért a Medvetánc-ot meg tudtam venni, és nagyon hamar kívülről tudtam a Medvetánc verseit. De akkor én még nem gondoltam ám, hogy valaha verset fogok írni, sőt engem el is keserített József Attila, mert úgy éreztem, hogy mindent megírt, amit nekem kellene megírnom. Amikor aztán évekkel később elkezdtem verset írni, ezzel a nagy árnyékkal kellett nekem megküzdenem, mert a legszemélyesebb József Attila-versek, amik látszólag csak az ő életére érvényesek, úgy hangzottak előttem, mintha egyenesen rólam szóltak volna. (…) Az árvaságunkat éreztem azonosnak, a szegénységet és a világ, ami az én kamaszkoromban körülvett, ugyanaz, – már az érett férfi József Attilát ugyanaz vette körül.”234
Az árvaság és a szegénység József Attila-sors, s tágabban: tipikus magyar költő-sors. Ezzel viaskodott – főrang létére már Balassi Bálint, aztán Csokonai, Petőfi. Aki nem volt szegény, az is árva lett, magányos, meg nem értett. Eleinte nyilván nem ez az ontológiai szinten is értelmezendő élménykör ragadta magával az ifjú költőt, hanem a rokon életutak sorozata. A tényleges apátlan-anyátlan árvaság, a szegénység, a kiválás szinte lehetetlen volta. Ezért is fedezte fel József Attila mellett Erdélyi Józsefet, Sinka Istvánt, Illyés Gyulát, sőt a pályakezdő Gellért Sándort is.
Maga Kormos nevezte első versét, az Eltüntek az égbent Erdélyi-utánzatnak.235 Való igaz, ez s a többi korai vers szerkezetében, ritmusában, hangvételében rokon Erdélyiével. S az ő verseinek átlagához képest feltűnő a hibátlanul működő arányérzék, a megszerkesztettség, a retorikusság elkerülése az Eltüntek az égben esetében. Ugyanakkor e vers mögött már ott érezhető valamennyire Sinka balladás világa is, amelyet a kötetben a legteljesebben a Három szőke érzékeltet. (Későbbi, erre is utaló címe az átdolgozás után: Irkalap Sinka füzetéből.) A pályakezdő Erdélyi, a húszas évek költője, szakmai sikerei ellenére is létbizonytalanságban élt: személyes sorsát, a szegényparasztságét és a proletárokét egymásra mintázva, lázadó indulatoknak is teret engedve tudta kifejezni akkor is, amikor helyzete már konszolidálódott. Az ifjú Kormosra elsősorban nem lázadó hangvételével hatott, hanem az árvaság, a szegénység élménykörének kifejezésével és a megoldáskeresésnek azzal a módjával, amely az álmodozásba, a mesevilágba menekült. Kormos István egyik legkedvesebb verse Erdélyi József Reggele:236
Kezemet fogta jó apám.
Sárgarigó fütyült a fán.

Sárgarigó, huncut rigó,
azt fütyülte, hogy élni jó.

Hogy élni jó, hogy élni szép,
ha fogják az ember kezét.

Jó lenni nagynak, kicsinek,
mindennek és mindenkinek.
Az emlékkép felidézése aztán látomásba vált át: egy újabb erdei sétára, amelyben „Kezemet fogja holt apám” s átvezet a halálba.
De a maga sorsára ismerhetett Kormos a Dal a szülőházról237 soraiban is:
…Ott születtem én a pusztán,
egy vén cselédházban,
ahol annyi szomorúság,
nyomorúság, gyász van.
Ott voltam én – boldog gyermek,
s oda vágyok vissza,
nem riaszt el a szegénység
semmi bűze, piszka.
S a megoldást a maga 1943–1944-beli kietlen helyzetében ugyanúgy a mesebeli Királyságban lelhette meg, mint Erdélyi:
S eljött, mint egy tündérkirálylány, –
talán a délutáni hold
lehelte azt az édes álmot,
mely észrevétlen rámhajolt,…

Így lettem az álmok királya,
így lettem, aki ma vagyok:
költő, akinek koronája
az öröklétben ragyog.238
Erdélyi József elátkozott hercegnek is nevezte magát (Fűz Kata), Kormos pedig, „álmodozó herceg”-nek, „Herceges, királyos” embernek vallotta önmagát a legelső versekben. 1945 után ez a szereptudat kiiktatódik. A költői érlelődés mellett ennek oka lehetett az is, hogy a kezdetben tájékozatlan fiatalember szembesült Erdélyi József jobboldali megnyilatkozásaival, szerepvállalásával. Ezt a feltételezést erősítheti az idős költő 1954-es visszatérésekor megfogalmazódó vélemény: „Kormos háborog Erdélyi visszatérésének dobveréses körülményein. Az Írószövetség költészeti vitáján néhányan tiltakozni is akarnak ez ügyben. Hiába, a visszaigazolás a párt döntése szerint történt így.”239 Az egykori elementáris hatást mégse, később sem szégyellte Kormos István, aki a legtömörebben így jellemezte kapcsolatukat: „A kétszer kettő költői egyszerűségét tanultam tőle.”240
Utólag könnyű észrevenni, hogy amit Erdélyi József tudott, az nem elégítette ki már a pályakezdőt sem, hiszen szinte ugyanakkor kezdte igazán befogadni Sinka István költészetét a Vád241 megvásárlása után. Bizonyos, hogy már a kötet mottója megragadta, egy későbbi cikkében242 idézi is:
Nagyanyáim s a szépanyáim
lelke dalolt nekem a pusztán,
hogy keljek fel a virágok közül,
s induljak el a dalok jussán,
hagyjam magára a nyájat,
mert felőlem az rendeltetett,
hogy vihar fújja meg a számat.
Kormos is a dalok jussán szándékozott elindulni. S bár gyermekkora sokkal több derűvel volt telített, mint Sinkáé, az ismerős világ még nagyobb nyomorszintjével teljes körűen azonosulhatott. Az életanyag rokonsága mellett a személyiségekben is sokkal több a rokon vonás, mint ezt Kormos további pályája bizonyítja. Ő maga 1965-ös Sinka-portréjában azt hangsúlyozta, hogy a költő „általában nem a lázadásnak, hanem a panasznak ad hangot. Mint ahogy nincstelenjei sem lázadnak. (…) Még egy felkiáltójel sem a vers végén. De: Sinka így hiteles, ez a Juhász Gyula-i mély hangszerelés jellemző minden sorára. Ha – ritkán – pusztai idillt állít elénk, vagy pusztai örömtüzeket gyújt, annak is keserű kórófüstszaga van: ha egy bojtár társának »nagy kedvét« írja, csak azért van az, mert hőse »ingyen szilkét« talált a legeletlen fűben. De alapmondanivalója: panasz, panasz, panasz, még ha kötetének a Vád címet adta is. Egész költészete tudósítás a »föld alatti« Biharból, keserves paraszt-orpheuszi hangokon, s azon a szinten, amit a másik tájról, Tolnából, Illyés költői vádiratnak tekinthető műve, a Puszták népe fémjelez.”243 A paraszt-orpheuszi hangnak lényegesen másféle változata válik majd Kormos István kiküzdött sajátjává. A holtig tartó változatlan hűség dokumentuma a két évtizedes szünet után megjelenő válogatott verseskönyvről készített, s az imént idézett kritika-vallomás-esszé, majd 1977-ben a „gyöngyszem”-sorozatban, s nyilván több éves kiadói győzködések után megjelenő Sinka-kötet, amelyet Kormos válogatott, szerkesztett és látott el előszóval. Fontos az a kéziratban megőrzött vallomása is, amely szerint „a harmincas évek Magyarországáról, sárba nyomott, hárommillió nincstelenünkről senkinek sincsenek olyan fekete panaszai, mint Sinkának. A hárommillióból én is egy voltam.”244
A Dülöngélünk anyagában a rejtett Sinka-hommage a Három szőke. Ez a balladás dal három nagynéni, „három Kormos-lány” vízbefúlását örökíti meg: az ok baleset vagy öngyilkosság is lehet. A tragédiának nincsen magyarázata, s a Sinkánál oly erőteljes mitikus atmoszféra itt épp csak felsejlik:
Három éjjel várta
anyám őket,
három éjjel hét szál
gyertya égett.

A harmadik éjjel
Mecsér alján
testüket kidobta
három hullám.
Kormos verse túlságosan dalol, hiányzik belőle Sinka barbárabb darabossága. Valóban tanuló-vers ez, s erre szellemesen utal a kései és a maga nemében hibátlan átdolgozás, az Irkalap Sinka füzetéből, amely egyértelműen tisztelgés – a kései Kormos-versek modorában.
Ha Sinka István felől olvassuk a Dülöngélünk verseit, majd az egész életművet, a nyíltabb és a rejtett hatások egész áramlatával szembesülhetünk. Sinka-motívum is lehet – Villonnal is megerősítve – a három zsivány alakja (Három széltoló a hóban, Három szilvázó kiált, Harmadszor is Balázsékról). Megerősítést kaphatott tőle is – mint Erdélyitől, Illyéstől, József Attilától – arra, hogy a maga nincstelen családját, szüleit, elődjeit, régholt őseit megörökítse (Hónom alatt van a nap, Dülöngélünk, Eltüntek az égben, Három szőke). A szegénységgel, az ősökkel is összefüggő és a személyes sors lezáródását is sejtető a családéval összefonódó halál-motívum, amely az előbb említett versek mindegyikében nyomatékosan jelen van. A nincstelenség és konkrétan a pénzhiány motívumára is található jellegzetes példa Sinkánál, s Kormosnál is (Hónom alatt van a nap, Kiforgatott zsebbel, Költ a költő, Kását fujok, Dörmögő, Hideg téli reggel, Aki fösvény). E motívumok közül a kötet megjelenése utáni évtizedekben a rokonoké-ősöké marad változatlanul döntő. Ugyanakkor megjelennek újabb elemek, amelyeknek egyik ősforrása szintén lehet Sinka költészete is. Ilyen a természetszemlélet, egyáltalán a természet nyomatékos jelenléte, közönyének és mégis tapasztalható harmóniájának érzékeltetése. A korai versekben ez még csak esetlegesen fordul elő. Először az Egy lusta költőre jelenít meg ilyenfajta természetélményt, s ez a vers a kötet leadásának időszakában születhetett, néhány hónappal előzve meg a Kereszttel hátuk szőrén remeklését. Az előbbi vers eredeti szövege annyira elüt az átdolgozott változattól, annyira egyértelműen kötődik a másik, ám át nem írt 1947-es vershez, hogy érdemes teljes egészében idézni:
Egy lusta költőre245

Kötéllel húz a tág világ,
– húzását minden tagod érzi –
a szabadság szép szeretői:
a nyár, a nap, a szilvafák.
A fűben sárga kiskacsák
a tocsogó felé totyognak,
de a jegenyék magasodnak
és átszúrják a menny hasát.
Mint nádon a kék karcsúság,
a szemérem a lány ölében:
az öröklét lobog a fényben,
nem ingek, szoknyák, rossz gatyák.
Megugrik ám az ifjúság,
emeld föl lusta fejedet,
ne a lovak, a tehenek
őrizzék szíved dallamát…
Ez a vers illeszkedik a legkevésbé a Dülöngélünk világához, szemléletmódjához, de tökéletes előkészítése az 1947 nyarával kezdődő rövid időszaknak: egyrészt pozitívabb távlatú szemléletével, másrészt formálódó újabb poétikai eszközeivel. Az elementárisabb és központibb szerepű természet-motívum meghatározó elemei az állatok, a növények. A gyerekkori emlékeket erősíthette, hogy Sinka verseiben is találkozott a szamarakkal például, aztán a virágzással. Nem tartom véletlennek, hogy az első két nagy vers éppen ezeket a motívumokat állította a középpontba (Kereszttel hátuk szőrén, Fehér virág). A szegények világában a kevéske tárgy valóságos értékénél is fontosabbnak, kedvesebbnek bizonyulhat, s nem csak a gyerek számára, mint a nevezetes fém hőmérőtok. A tárgyak ugyanakkor az elődökre is emlékeztetnek. Ez is tanulható volt Sinka-versekből, s ez is inkább a kései versekben válik a Kormos-világ részévé (Nagymama háza, Cinpohár, Mozsár, Egy talicska halálára).246
Erdélyi és Sinka országos hírű mesterek már, gyűjteményes köteteik vannak, amikor Kormos István olvasójukká válik. Az övékéhez hasonló szerepet tulajdonít azonban a nála csak hét évvel idősebb, pályáját akkor kezdő s igazán ismertté később sem váló költőnek, Gellért Sándornak, „akitől minden hatásnál erősebbet kaptam. Nem tudnám megmagyarázni, hogy mért. Két fiatalkori kötete, A bál udvarában és A halálra táncoltatott lányok napi bibliám volt.”247 Pedig elég könnyű megmagyarázni, miért. Gellért Sándor egyértelműen a népi írók tanítványa volt: „Majd elmúlok fákkal, üszőkkel, szelekkel. / Sinkával, Illyéssel, Erdélyi Józseffel” – írja például.248 Első kötetében vershőssé válik Petőfi, Sinka, Gulyás Pál, Oláh Gábor, Veres Péter, megidézi Adyt, Illyést, egy Balassival induló költészettörténeti leltár pedig így folytatódik a jelenhez érve:
Az Erdélyi költészete
erdőbeli tündérmese.

Attila fejszecsattanás. –
Aludj, aludj, te kis Balázs.

Ma már oroszt győz a litván,
pándi-sorsot Sinka István.249
A második kötetben is akad egy hasonló jellegű, de huszadik századi leltár Kodálytól Tamási Áronig adva körképet, s ebben olvasható – 1944-ben! – : „Mindjárt az ebédhez búzalisztből kenyér: / ama Veres Péter, új miniszter beszél.”250 Elsősorban talán nem is a választott mesterek azonossága vált meghatározóvá, hanem a kísértetiesen hasonló életút. Az árvaság, a falusi, tanyasi cselédsors, a kiemelkedés alig elviselhető terhei, a társadalmi elégedetlenség hatja át Gellért Sándor verseit. Ő ugyanakkor nem az apák nemzedékéhez tartozik, inkább idősebb testvér, még csak pályakezdő, aki példát mutat: íme most is, nekünk is lehet költővé válni.
S mindemellett olyasmit is próbálgat Gellért Sándor, amit Erdélyinél, Sinkánál, Illyésnél nem találhatni meg, csak József Attilánál és éppen ezekben az években Weöres Sándornál: a népies hang és a groteszk egyeztetésének igényével. Íme egy példa:
Hecc, hecc, hecc!251

Szépirás fehér iven, –
Éljünk mi primitiven,
vagy nagyon is modernül,
majd valahogy csak eldül.

Hogy is hívnak tégedet?
nem tudom a nevedet,
tudtam, de elfeledtem.
Virág vagyunk mindketten.

Kószálják a legelőt,
bolondok a szeretők:
vicsorognak a holdra,
a temetőn táncolnak.

Szóra veszi a falu,
s a város a nyomorú.
Vajas kifli, sósperec,
kutya világ hecc, hecc, hecc!
A rokonság vállalását, sőt az azonosulási vágyat legtisztábban az mutatja, hogy Kormos István első kötetének élére ugyanúgy származás-verset állít, mint tette azt Gellért Sándor, sőt szinte szó szerint megismétli az alaphelyzetet, amely persze mindkettejük esetében rokon József Attiláéval, a „Nincsen apám, se anyám” tragikusságával. Gellért Sándor beköszöntő verse, a Családfám252 így kezdődik:
Nem ismertem az anyám,
sose láttam az apám.
Kötés nélkül, szabadon,
ahogy adta alkalom,
értvék egymást a szemből, –
lettem én szerelemből.
Arra járt egy áldott jó
köbölkúti tanító,
a fiának vett engem,
árva így hát nem lettem.
Holmi okmány maradt rám:
cselédlány volt az anyám.
A továbbiakban a vers felidézi Mátyás király és egy juhászlány találkozását, s a megszületett gyermeket a maga ősének nevezi a vallomástevő: „Királyi vér az enyém! / Koronám a költemény”. Ebben a beköszöntőben elég sok az ügyetlenség, mégis mintává lett: a Hónom alatt van a nap még ritmusában is követője, ugyanakkor már az első szövegváltozatban is sokkal jobb mű.
Hónom alatt van a nap253

Kibuktam a víz alól,
ott éltem én eddig,
nem hoztam föl tenyéren a
hullámokból semmit.
Nem ismerem az apám,
anyámat se láttam,
keresgélem a nevüket
fűben, violában.
Hónom alatt van a nap,
mint egy édes sülttök,
kedves öregszüleim,
hát ti merre ültök?…
Én szaladva pihenek,
szállásra akadtam,
fejem fölött forog a föld,
ég ragyog alattam.
Száraz inget adott rám
anyásan egy asszony,
hogy a szivem ne vacogjon,
lelkem ne zokogjon.
Áldjátok meg emberek,
s istenek, ha láttok,
az ő szemével szeretem
ezt a rossz világot…
A Diáriumban és a kötetben egyaránt ez volt a beköszöntő vers. Bár nélkülözi a szakaszokra tagolást, tartalmi és hangulati elemek alapján is könnyű három részre bontanunk. Az első nyolc sor kaphatott indíttatást Gellért Sándortól: a József Attila-i sorsképlet nem lázadó, hanem szelídebb, panteisztikus megjelenítéséhez. A vasmozsár törője alatt indító emlékei alapján tudhatjuk, hogy a víz és növényvilág emlegetésének lehetséges életrajzi háttere van: ahogyan a nagymama elmesélte az apa „halálát”, az a gyermeki képzeletben látomássá nőtt, s ennek színtere a nádas volt. A vízből való kiemelkedés elterjedt születés-jelkép, de az újjászületésre is vonatkozhat. E vers jelentéskörébe mindkettő belejátszik: a szülőkre való utalás az első, az „ott éltem én eddig” a második jelképkörrel kapcsolatos. A második, az igazi megszületés ráutal a költői jelentkezésre: hiszen a pályakezdő kötet beköszöntőjéről van szó. A semmi a nincstelenségre, az egzisztenciális helyzetre vonatkozik, ám ez a higgadt kijelentés – főként a vers középső részének függvényében – valamennyire átminősíti az indító képet. Az azzal rokon „kint van a vízből” szólásnak ugyanis nemcsak pozitív, a bajból való kijutást kifejező jelentése van, hanem gúnyos is, s eszerint az adott személynek semmit nem változott, javult a helyzete. E vers – és a kötet egésze – egyszerre utal mindkét léthelyzetre. Ezzel öntudatlanul is az egész költői pályát jellemzi Kormos István.
A megszületett-újjászületett ember léthelyzete nem egyértelmű, nem „természetes”. Ezt fejezi ki a középső nyolc sor a maga következetesen groteszk szemléletével, amelyet a megelőző rész nem hangulatilag, hanem tartalmi alapon készített elő.
Az elégikus dal ugyanis váratlanul groteszk dallá változik: az újjászületés egy olyan koboldot, clown-inast teremtett meg, aki üres tenyérrel is vidámságot erőltet magára. Húszegynéhány évesen még inkább a felszabadultság, a játékosság érződik emögött: a komorabb tartalmak majd két évtized múltával társulnak ehhez a szemléletmódhoz. A nap ugyancsak a teremtéssel, az élettel kapcsolatos jelkép, de itt, mítoszi rangját elvesztve a jóízűen elfogyasztható sült tökhöz válik hasonlatossá. Egyúttal arra is utalhat ez a kép a maga groteszk módján, hogy a bemutatkozó személy nem egészen apátlan-anyátlan árva, hiszen szinte egyenrangú az isteni tulajdonságokkal is rendelkező, bár itt lefokozott nappal. A középső rész négy sorpárja közül ez az első egy olyan irreális képet állít a középpontba, amelyben meghatározó a komikus elem. A második sorpár visszaránt a teljes körű realitásba az öregszülők említésével. A harmadik sorpár fordított cselekvése a népi mondókák, dalok groteszk szemléletmódjával rokon, s ezt a vonatkozást teszi még élesebbé a negyedik sorpár, amelyből nyilvánvaló, hogy tótágast áll a világ.254
A harmadik szerkezeti egység mintha elfeledné az iménti groteszk képsort, ismét elégikus dallá formálódik. Ne feledjük azonban, hogy ez következmény: a víz alól kibukó, majd szaladva pihenő ember száraz inget kapott „anyásan egy asszony”-tól, azaz társra talált, s bár a világ rossz, így elviselhetőbb. A középső groteszk rész sem a lét elviselhetetlenségét akarta kifejezni, hiszen a beszélő birtokában van a nap, a sült tök édes, az öregszülők kedvesek, az ég ragyog, s szállásra lehet akadni, bár talán csak isten szabad ege alatt. Egy csúfondárosnak is értelmezhető elem a zárórészben is található: az áldással és a látással kapcsolatosan. A „ha láttok” ugyanis hiányos közlés. Úgy is értelmezhető, hogy „ha láttok minket”, azaz az asszonyt és engem, de úgy is: „ha van szemetek a látásra, a jóság észrevételére”. A középső rész groteszkje a szülők nélküli felnövekedés természetellenes, abszurd voltára is utalhat, s arra is, hogy ebből a helyzetből keresi a kiutat, a „természetes” megoldást a beszélő. Aki a hóna alá képes gyűrni a napot, az már felnőtt ember, s az élet új, más minőségű szakaszában a meglelt társas kapcsolat eloldozhatja a nincstelenség, a hiány létállapotától.
A játékossághoz való vonzódást, mint a költői önkifejezés lehetséges, sőt kívánatos módját, továbbá a groteszk látásmód sokfajta változatát azonban nyilvánvalóan nem Gellért Sándortól, hanem sokkal inkább József Attilától és Weöres Sándortól tanulta a pályakezdő Kormos. Erre a groteszkre még inkább jellemző a játékosság, mint a feloldhatatlan komorság. A fantasztikum nem annyira a világ átláthatatlanságát, értelemnélküliségét fejezi ki, inkább rendelkezik a népköltészet meséinek igazságot szolgáltató erejével vagy legalábbis a lehetőség felidézésével. A tragikus léthelyzet még nem végérvényes, nem kell a tragédiának a végkifejletig jutnia, mert van lehetőség a feloldásra vagy legalábbis az oldódásra. Kínálkozik rendre valami reménysugár, ha más nem, hát a jókedv, a bohóckodás, az akasztófahumor. Egy ilyenfajta szemlélethez a Medvetánc és a Medúza lapjairól könnyen lehetett bátorítást nyerni. Olyan József Attila-versekből, mint a Bevezető, a Nemzett József Áron, a Magyar Alföld, a József Attila, a Hosszú az Úristen, az Ülni, állni, ölni, halni, a Klárisok, a Medáliák, a Medvetánc, A kanász és olyan Weöres-versekből, mint a Dalok Na Conxy Pan-ból, Az éjszaka csodái, a Rongyszőnyeg számos darabja.
A Dülöngélünk verseiben a játékosság, a gúny, az öngúny és a groteszk gyakorta és nehezen szétválaszthatóan rétegződik egymásra. A Mit is akart Dózsa? nyitóképe és a belőle kibomló gazdagságképzet az álmodozás, a népmese játékossága. Ugyanakkor rendre megjelenik mindennek egy olyanfajta visszavonása, ami sem az álmodozásra, sem a népmesére nem jellemző. Hol is van például az a lepedő, amelybe az angyalok tüzes címert vertek? A nincstelen házikójában? Vagy az égi kastélyban? S kinek, miért, hogyan adjon érte egy telket az, akinek nincsen vagyona? Vagy a lepedő van az égben, vagy a telek, vagy mindkettő: mindenképpen csúfolódó, groteszk játék lesz az álomból. A folytatásban a három szekér ismét összeköti az égi és a földi szinteket, hiszen a Göncöl mellé „a másik kettőt béreljük / napszámba a földről”. Aki napszámos, aligha lehet vagyonos. Aztán a gróf válik szesztestvérré, az adó szórakozásból kivetetté, s mindezt az Északi-sark megkerülésének bizarr ötlete koronázza meg.
A groteszkbe hajló gúnyra-öngúnyra példa lehet a Fosztogatnak záró közhelye: „nem is lógatom az orrom, – / búsuljon – a ló…” s további verszárlatokat idézhetünk hasonló megoldásokkal: a költő könnyelmű, mert tíz egész fillért költ el egy lányra (Költ a költő). A fázásra is van megoldás: „akinek meg / nincsen pénze, / kását fujjon / tenyerébe…” (Kását fujok). A csöpörgő esőt elűzni szándékozó fohász: „süss föl komám, mert lábamon / kilyukadt a cipő” (Derűre ború). A fagyban napszámért fát vágó és didergő ifjú azzal vigasztalja magát, hogy „Míg az orrom vöröslik / ráállok egy kőre / hatvan nehéz kilómmal, – / el is repedt tőle…” (Hideg téli reggel).
Az 1945 előtti versek vallomásos önarcképek, életképek voltak, a Dülöngélünk darabjaiban feltűnnek már az objektiválódott életképek is, amelyeknek a költő nem szereplője, fő- vagy mellékfigurája, hanem szemlélője. Elsősorban a három csavargó-vers tartozik ide, amelyeknek címébe az átírások után egyaránt bekerült a műfajra utaló metszet fogalma. A három vers széltolónak, szilvázónak, zsiványnak nevezi Balázst, Boldizsárt és Bálintot (Három széltoló a hóban, Három szilvázó kiált, Harmadszor is Balázsékról), az átírt változatokban majd kétszer csavargóknak, harmadszor pedig mecséri Villonoknak minősülnek. Ezek a nincstelen szegénylegények hol csupán groteszk figuraként jelennek meg, mintha egy népi komédia mellékszereplői, álarcos ördögöcskék volnának (Három széltoló a hóban), hol egyértelművé válik vándorló, otthontalan voltuk, abból élnek, amit úton-útfélen találnak, s a vers arra szólítja fel őket, hogy „induljatok szembeköpni / minden törvényt” (Három szilvázó kiált), hol pedig már meg is teszik ezt: „kizsebelték a búcsúban / a bábsütő Sömjént”, ezzel „fölrúgván a törvényt” (Harmadszor is Balázsékról). E két újabb versben is megmarad a játékos-kedélyes groteszk jelleg, aligha véletlen az utalás az ördögre: „vérükben tüzes ördögök / muzsikálnak”, illetve „kerülik a tájunkat is, / mint ördög a tömjént”.
Újabb változat a groteszkre, s a Kormos-versek közt teljesen újszerű a két állatszereplős vers. A Szamárhangverseny egyértelműen példázat: az ostobák céltalan és értelmetlen ordibálását figurázza ki, akiket „egy főszamár dirigál”. Csak azért nem nevezhető egyértelműen állatmesének, mert a szövegben a szamár fogalmába mindvégig beleértődik az állat is meg a hozzá hasonlónak csúfolt embertípus is. E szamarak „ordibálnak szamármód, / hígrakevert eszükkel”, vagyis eleve feltételezhető, hogy ostoba emberek hangoskodását veszi célba a vers, magukról a szamarakról nem is igen kíván szólni. Azért is gyaníthatjuk ezt, mert maga az állat egészen más összefüggésekben s értéktartományban jelenik meg hamarosan Kormos költői világában. A Széptevés egy malacnak nem kíván példabeszéddé válni, ez inkább a leendő táplálék körüludvarlása, az óhaj kifejezése, hogy a kismalac nőjön nagyra, mint egykor anyja. Játékosság is van ebben, s az oly sokat éhező ember bűvölni szándékozó túlzása, az aggodalmat elűzni kívánó varázslása: „ha szépségversenyt rendeznének, / Tündér Ilonát is lefőznéd”. A vers holdudvarában fölsejlik József Attila Eszméletének másfél mázsás disznója, a „boldogság”, de az ottani filozofikus szintű elutasító iróniának e versben nyoma sincs. Kormosnál sokkal inkább tréfáról van szó, az evés gargantuai örömeiről, s ezt érzékletesen fejezi ki a későbbi átírás a címmel is (Gargantua a Szent Gellért utcában), s azzal is, hogy rájátszik Berda József jellegzetes alakjára és költészetére.
Tudjuk, hogy a szürreális és a groteszk, továbbá a fantasztikus, az abszurd olykor szétbogozhatatlan kapcsolatban lehet egymással. A később oly sokat emlegetett népi szürrealizmus lírai előzményeit azonban nem csupán a népi és a népies költészetben találhatta meg Kormos István, hanem a szürrealizmus változataiban, az azoktól is bátorítást nyerő groteszk szemléletben. Újra József Attila és Weöres Sándor nevét kell elsősorban említeni. Az 1945 előtti és utáni verseket egybevetve szinte bizonyosnak mondható, hogy nem a népi vonulattól nyert döntő bátorítást ahhoz, hogy ilyen típusú képeket alkosson:
Hónom alatt van a nap,
mint egy édes sülttök
(Hónom alatt van a nap)
de a jegenyék magasodnak
és átszúrják a menny hasát.
(Egy lusta költőre)
a harmadik előttük áll –
cipó van a feje helyén…
(Elaludt)
A meghatározó mesterek közé tartozott Illyés Gyula is. Főként a Puszták népe valóságrajzával és a Rend a romokban verseivel. Konkrét motívumokban, stilárisan az ő hatása kevésbé kimutatható: inkább a sorsbeli rokonság, a mélyről indulás, a nagymama szerepének, nevelő hatásának a kiemelése a Puszták népében lehetett a vonzódást megalapozó. Illyés tárgyiassága, fegyelmezettsége, szegénységet és szépséget összeszikráztató képessége ugyancsak iskola Kormos számára, de az átvételek közvetettebbek: nem annyira Illyést másolja, mint inkább azt a lírai köznyelvet, amely jelentős részben Illyésből is desztillálódott.
Még inkább áttételesnek nevezhető Szabó Lőrinc hatása, pedig mély vonzalomról van szó. Az 1947 nyaráig keletkezett Kormos-verseket olvasva aligha juthat eszünkbe a mesterek között Szabó Lőrinc neve. Pedig a pálya végén Kormos így emlékezett vissza rá: „Nagy hatású mesternek mondhatom még Szabó Lőrincet: a pontossága bűvölt el. A Tücsökzene egyik darabjában ezt mondja el, hogyan drótozta össze a cselédlányuk papucsát, ő, aki Nietzschét, Donne-t, Babitsot fejből tudta mondani órák hosszat, és Arany Jánost is persze. Sok költőt ismertem valóságosan, de Szabó Lőrinc volt mind közt az abszolút költő: ahogyan a légy pusztulását, a tihanyi napkeltét elmondta, azt hihettem, amikor hallottam, hogy varázslat tanúja vagyok.”255 A költői pontosság persze csak 1947-től kezdve válik magának Kormosnak is képességévé, s akkor is másként, mint Szabó Lőrincnél. Ám aligha csak ez hatott a fiatal költőre. Legalább ennyire tanulhatott attól a panteisztikus természetszemlélettől, ember és természet kapcsolatának másfajta, nem csupán európai, hanem eurázsiai felfogásától, amely a harmincas években kezdett formálódni, s 1945 után vált meghatározóvá Szabó Lőrinc lírájában. Úgy vélem, hogy a Kereszttel hátuk szőrén és a Fehér virág költői pontosságában végső soron ez is benne rejlik.
Még egy mestert kell feltétlenül kiemelni: Jékely Zoltánt. Kormos István többször emlegeti őt, s a nevezetes Jékely-kötet, az Éjszakák is meghatározó olvasmánya, s az 1944-es bombatámadás miatt fájdalmas veszteségei közé tartozott.256 A hatvanas években egy verssel is tisztelgett a baráttá lett mester előtt (Jékely Párizsban), Jékely pedig egy 1937-es párizsi versét ajánlotta utólag „A párizsviselt Kormos Istvánnak” (A rue de Lanneau-i szállodában). Akárcsak Szabó Lőrinccel, Jékelyvel sem életrajzi rokonság kötötte össze Kormost, hanem költészetbeli tudnivágyás. Tőle is pontosságot tanult, megint csak másfélét. Továbbá természetszeretetet, nők utáni vágyakozást, életörömöt és vele együtt ifjan megnyilvánuló haláltudatot. Hűséget az ősökhöz, a hagyományokhoz. Varázslatosságot, balladaszerűséget, játékosságot. A későbbiekben a különutasság, az irányzaton-kívüliség vállalását. Mindez inkább csak a tanítvány érett lírájában válik nyilvánvalóvá. Találhatunk azért korai ellenpéldát is. A Dülöngélünk groteszk hangja meríthetett ihletet például Jékely 1933-as Falusi reggelétől,257 melyben a csikók, a kakas, a malac éhesen követeli az ételt, végül
A szérűskerten rozsdafark húz át,
egy gyufacincért elnyelint kapásból,
s a Nap, mint roppant sárga tök,
mely indájáról elszökött,

kikarikázik a kukoricásból!
Íme, itt van a Hónom alatt van a nap hasonlatának eredete.
A Dülöngélünk verseinek hőse ugyanúgy árva és nincstelen, mint a legelső írásokban volt, de már nincs egyedül: felismeri a sorsközösséget. A szegény legény szegénylegénnyé válik, egy nagyszámú réteg tagjává. A kötet első részében inkább olyan versek találhatók, amelyek még a szegény legény vallomásai: Fosztogatnak, Kiforgatott zsebbel, Költ a költő, Kását fujok, Egy irányba, Derűre ború, Dörmögő. Más versekben viszont megjelennek a hasonló sorsúak, a nincstelen szegénylegények. Hol káromkodva sorsuk miatt (Hideg téli reggel), hol védelemre szorulóan (Elaludt), hol már megszervezendő tömegként (Mit is akart Dózsa?). E szegénylegényektől nem idegen a vagányság, de még ritkán zsiványok. Távolságtartó többes számú harmadik személy mutatja be őket (Három széltoló a hóban, Három szilvázó kiált, Harmadszor is Balázsékról), mégsem elidegenítően: Balázsék csak meg is teszik azt, amivel a húszéves József Attila fenyegetőzött, ők tiszta szívvel rabolnak.
Bármilyen típusú is a szegénylegény, szinte rákényszerül arra, hogy legalább szándékaiban vagány legyen. Ahhoz pedig, hogy sorsát elviselje, másokban pedig a segítő rokonszenvet fölélessze, humorral is kell rendelkeznie, a kacagtatástól az öngúnyon át a groteszkig terjedő skálán. A Dülöngélünk legtöbb verse szegénylegény-dal. Modernizált helyzetdalként, jelenetezett életképként, közvetlen vallomásként egyaránt a szegénység az alapmotívumuk, amelyben a nincstelenségnek már a korai versekből megismert elemei élnek tovább: az árvaság, az otthontalanság, a pénztelenség, a hideg mint a legádázabb ellenség, hiszen télen hiányzik leginkább a fedél, a jó ruházat, ekkor a legnehezebb élelemhez jutni, s az alkalmi munka is kevesebb. Két versben is szerepel a téli favágás, egyben a hólapátolás, s ezek mindig a saját sorssal való keserű szembesülés alkalmai. Ugyanakkor, láttunk már példákat, a nyomor fel is oldható: csúfolódással, a helyzet groteszk módon való megjelenítésével. A hólapátolás helyett például
durúzsoltam volna verset
Annuskának,
fenekemet mutatva a
hóhányásnak,
műveltem volna a sakkot,
efféléket,
bankárokra testálva ily
mesterséget.
A Dörmögőnek ilyen típusú lezárása már teljesen a hatvanas évek költőjére vall. Itt még váratlan felvillanás, ott majd mindennapos remeklés.
A megörökölt és költői témaként vállalt életformából következik az állandóvá növesztett árvaság, otthontalanság, amely azonban arra törekszik, hogy felszámolja önmagát. A mozgalmas hely- és helyzetváltoztatás képességének segítségével mégiscsak az otthonosság hangulata sugárzik a versekből. A sorsközösség otthonossága ez: sokan vannak a szegénylegények, s ez a kényszerűség valami jót is ígér: feloldja a magányt. A lírai hős már nemcsak magára számíthat, hanem a többiekre is. A szegénylegény állandó veszélyhelyzetben, de legalábbis bizonytalanságban él, s ez szinte kényszeríti arra, hogy sorsával folytonosan számot vessen. Addigi rövid élete is a sokat megéltség tudatával ruházza fel. Ezért annyi már a pályakezdő kötetben is a számvetésvers. Múltjából – fizikai értelemben legalábbis – nem hozhatott magával semmit, jelene bizonytalan, jövőjét nem tudhatja. Gyakran már a verscímek is utalnak a számvetés negatív eredményére, a bizonytalan helyzetre: Fosztogatnak, Kiforgatott zsebbel, Dülöngélünk, Derűre ború, Dörmögő, Egy lusta költőre, Sirdogálás, Csillaghullás. Ez a léthelyzet azonban korántsem ragadtatja tragikus következtetésekre a költőt. Ha nem is élvezi, de éli a helyzetét, s minél több szépséget próbál megtalálni, ha másként nem lehet, hát esztétikai értelemben.
Ennek a szegénylegénynek az életöröm, a szép élet utáni igény a legállandóbb tulajdonsága. Mindez a legépebben a szerelem utáni vágyakozásban s a beteljesedésben nyilvánulhat meg. Ezzel volt szoros kapcsolatban a beköszöntő Hónom alatt van a nap groteszket feloldó elégikussága, s ezt fejezi ki a Költ a költő és a Hintázik a szerelem játékossága. Az előbbi vers a szerelmes ember adakozókedvét szembesíti a sanyarú pénztelenséggel, a rákövetkező a friss szerelmi érzést próbálja kifejezni. Zárásként is megismételt nyitó szakaszában hibátlanul, a középső kettőben azonban ügyefogyottan, erőtlenül. Ezt az aránytalanságot csak a Három napja címet kapó átdolgozás tudta felszámolni, azonban a későbbi változatnak is a József Attilára rájátszó nyitó szakasz az erőssége:
Három napja szivemen
hintázik a szerelem,
hintázik a szerelem
három napja szivemen.
Költői értelemben nem sikerült igazán jól megoldani más versekben a fiatal férfiak erotikus vágyainak érzékeltetését. A Virtuskodók, A jó borivó királylányról, a Három széltoló a hóban, a Három szilvázó kiált egyaránt erre lehet példa, a Dörmögő pedig arra, hogy ez ügyben is lehetséges már ekkor is elfogadható költői megoldás: e vers kamaszos ábrándozása hitelessé válik, s a három lány emlegetése azt is kifejezi: mindegy, hogy melyikük, csak legyen valakije a „dörmögőnek”.
Két ember egymásra találásának, a tündéries harmóniának, a keresett és csak a mesei-mítoszi látomásban megtalálható volta jelenik meg a legelső és sokáig leghíresebb versben. Az Eltüntek az égben (későbbi címváltozata: Eltüntek az égen) az első négy évnek valóban a csúcsteljesítménye. Beleillik a szegénylegényversek sorába is, hiszen vándorcigányokról van szó, akik három nyikorgó szekéren róják az országutakat. Persze az is lehet, hogy csak az egyik faluból megy át egy távolabbiba a lakodalmas sereg. A szövegre az egyszerűség jellemző: voltaképpen nincs beleírva, hogy miért, mitől szép az, amit annak nevez a látvány szemlélője, el kellene hinnünk, hogy lehetetlen szépet látunk, hogy a lányok hétszer szépek voltak, a legszebb a menyasszony, akinek szép a bőre, s hogy mindannyian „lehetetlen szépen / eltüntek az égben…” S ami a legcsodálatosabb: el is hisszük a költőnek, hogy részeiben és egészében is valóban szép a látvány és szépséges a jelentése is. Pedig a szekerek nyikorgóak, a násznép fekete, nem is hegedültek, s nagy port vertek föl Mecséren. S ebben a nyári, nyilván fullasztó porban, amely magasba szállott, tűntek el az égben. A bemutatott jelenet minden egyes eleme tárgyias pontossággal reális, semmiféle utalás nem vezet ki ebből a világból egészen az utolsó sorig, amely persze a címmel azonos, és így keretbe is foglalja a reális életképet, amely ezzel az egyetlen sorral egészében átbillen a látomások világába.
A látvány, a belőle kibontakozó cselekménysor egyszerű, mégis ünnepi, rendkívüli, hiszen egy esküvőről van szó, amelyet az egész három szekérnyi közösség fontosságának megfelelően fogad. Ezért válhat hangsúlyossá a szépség, pedig ez olyannyira illanó ebben az életformában, hogy el is tűnnek a porfelhőben a távozók. A látvány szintjén az égben, e látomás jelentéskörébe azonban az is belefér, hogy nem az esküvőzők maguk, hanem lehetetlen szép napjuk, szép álmaik porladnak szét. A fekete násznép eltűnése a látomás illékonyságára is utal: az ilyen mértékű szépség csak pillanatnyi, tartós létezése valójában „lehetetlen”. A szép jelenet zártságát, behatároltságát erősíti a keretes, ismétlő szerkezet, ugyanakkor a három ponttal való befejezés nemcsak az elszállást érzékelteti, hanem a mégis elképzelhető nyitottságot is. Meseszerű az egész vers, pontosabban egy mese lezárására emlékeztet: a legény feleségül kapja a legszebb lányt, s aztán boldogan éltek, míg meg nem haltak. Az esküvői készülődés egy beavatási szertartás elemeire is utal, amelyet csodálkozás, tánc, dalolás, muzsika kísér. Megjelennek a meseszámok is. A falunév említése ugyanakkor kézzelfoghatóvá teszi a látványt: egy adott helyen s nem is olyan régen történt mindez, sokan lehettek tanúi. Meseien egyszerű a vers ritmusa, rímelése. A kétütemű nyolcas és hatos sorok páros ríműek, s maguk a rímek – a záró sorpár kivételével – azonos nyelvtani helyzetben lévő főnevek vagy igék. Az egyszerű ritmus azonban mégsem monoton: a nyitó – és megismételt – sorpár bizony sokkal inkább három –, mint kétütemű nyolcas. Az egymással rímelő hatosok pedig rendre a 4|2 vagy 2|4 osztást párosítják a 3|3 osztással:
Láttam | egy nyáron | Mecséren,
három | nyikorgó | szekéren
lehetetlen | szépet
fekete | násznépet.
A kötetben a szülőföldhöz, a meg is nevezett Mecsérhez pozitív látomásként ez a vers kapcsolódik. Elégikussá oldott balladás dalként pedig a Három szőke, amely a tragédiát varázsolja széppé. A kötet harmadik típusú látomásverse a címadó Dülöngélünk. Szépségről, varázslásról itt szó sincs. A dülöngélés mozgásformája a létezés felfokozott veszélyeztetettségére vonatkozik. E vers is keretes szerkezetű, s a cím után következő közlés a tisztább jövő felé haladásra utal. Az átírt vers viszont fekete jövendőt és forgó jövőt említ majd, s 1944-ben jelöli meg a keletkezési időt. Ekkor vált Magyarország csatatérré. Valóban nem lehetett tudni sem azt, hogy ki éli túl ezeket a heteket-hónapokat, sem azt, hogy a jövő fekete avagy tisztább lesz-e majd. Ismeretlen az 1947-es kötetben kiemelt szerephez juttatott vers ősszövege, igencsak hihető azonban, hogy 1944-es keletkezésű, s akkor bizony az is elképzelhető, hogy a jövő „tisztább” jelzője 1945 után került bele. Már csak azért is, mert a versegészben erre a tisztább jellegre semmi sem utal. A dülöngélő tömeg számára az egyetlen pozitívum az, hogy lesznek, akik élve maradnak. Aki szerencsés, az túlélheti ezt a menetet. Mert erről, egy „erőltetett” menetelésről van szó, efölött tart szemlét mintegy az a beszélő, aki maga is részese e seregnek. Nem seregszemle azonban ez, főként nem eposzi jellegű: sokkal inkább a haláltánc műfajának egy változata, amelynek sajátosságát az adja, hogy a menetben élők és holtak egyaránt részt vesznek. Mintha a régebben megholtak „messze elöl” járnának. A sírjukból kelnek föl a halottak, s így az utolsó ítélet képzetkörére is rájátszik a vers. 1944 eseménytörténetére gondolva ez logikus megoldás. A dülöngélő csapat beszélője előbb legközelebbi – élő és holt – rokonait sorolja, majd a távolabbiakat (néném, ángyom). Megnevez további három személyt is. Szász Pált említi vallomásaiban, a főváros ostroma után nála lakott Budán. Szij Gábor Szijgyártó László írói neve, ő a fő patrónus. Lehetséges, hogy Kálmán is egy valóságos személy, de az is elképzelhető, hogy csupán még egy névre volt szükség a versben.258
Élők és holtak egy sorban haladnak, a haláltánc az életért való tánc, „dülöngélés” is. Elég változatosan jelenik meg a címben jelzett mozgásforma: megyünk, billeg, indul, fut, tántorog, kavarognak, eközben más cselekvések is megmutatkoznak: az egyik ember sír, a másik égre üvölt, ismét mások csukott szájjal énekelnek. Nehéz és veszélyes az az út, amely az élet és a halál, a múlt és a jövő közt kanyarog. A költői szemléletet formálhatta József Attila világképe, az ősök láncolatának az a felfogása, amelyet A Dunánál strófáiban fejtett ki. S ebből is következhet, hogy a zárásként megismételt sorsképlet: „oda is érünk, ez élve / az meg holtan…” nem csupán arra utal, hogy a menetből többen meghalhatnak, hanem – a vers egész menetéből logikusan következően – arra is, hogy a régi és az új halottak is odaérnek a tisztább jövőbe: bennünk lesznek a halottaink, akikre emlékeznünk kell, s így bizony az a tisztábbnak remélt jövő sem lehet igazából konfliktusmentes. Tisztább lehet, de nem válik teljes körűen tisztává. Ismét József Attilára hivatkozva: „finomul a kín”.
A címadó vers a létezés rosszra is nyitott ambivalenciáját fejezi ki, s ez már nem csak a szegénylegényre vonatkozik: a menetbe elvileg mindenki beletartozik. A fiatal költő egyre összetettebb szemléletét fejezi ki a tagadószavak gyakori s többféle funkciójú használata. A 26 vers közül 15-ben összesen 32 tagadószó szerepel. A leggyakoribb természetesen a hiány, a nincstelenség nyomatékosítása: „nem hoztam föl semmit”, „egy fillért se érzek”, „nincstelenek” stb. (összesen 12 említés, ebből négyszer megnevezve vonatkozik a pénzre a hiány). Ötször a rossz elkerülésére, elűzésére szólít fel a tagadás „ne vacogjon”, „ne bántsátok” stb. Nyolcszor a rossz meg nem tételére, hiányára utal: „nem is lógatom az orrom”, „nem gunyorog”, „már nem fáznak” stb. Hétszer pedig pozitív értelmű fokozást fejez ki: „nem is kendőt: / bárányfelhőt”, „nem is lesz tán több lány / olyan szőke…” stb. Ebben a legutóbbi típusban a pozitív értékek azonban rendre feltételesek, illetve a legyőzöttnek mondott hiányt állítják még élesebb fénybe. Az irónia, a szatirikusság más esetekben is elfordul: például a Mit is akart Dózsa? közlései: „sose volt az uraság a / szegények adósa, / ne bántsuk a bankárokat” formálisan a rossz hiányára utalnak, de az olvasó tudja, hogy a valóságos jelentés ezzel ellentétes.
Ha verstani szempontból vetjük egybe a Dülöngélünk anyagát a korábbiakkal, ugyancsak a tudatosodás, az érlelődés példáira lelhetünk. A legfontosabb újdonság az, hogy bár csak három versben, de megjelenik a többé-kevésbé következetes időmértékesség. Az Egy lusta költőre, a Virtuskodók és a Széptevés egy malacnak a Szegény Yorick adata szerint 1947-es alkotás, s ez nagyon valószínű, hiszen hamarosan újabb jambikus ritmusú versek keletkeznek. Az utóbbi versben még következetlen a ritmushasználat, a középső szakasz például még nyomokban sem jambikus, a Virtuskodók is döcögős, de – s ez ismét újdonság – mindkét vers rímtelen. Az Egy lusta költőre a kötet legkésőbbi keletkezésű írása lehet, s ezt nemcsak már bemutatott szemléletmódja jelezheti, hanem a költő számára újfajta ritmus könnyed használata is.
A továbbra is meghatározó ütemhangsúlyos ritmus alkalmazásánál a költő változatosságra törekszik. A sorok – néhány kivétellel – most is egy- vagy kétüteműek. Tíz vers épül azonos szótagszámú sorokból. Nyolc versben a páros és a páratlan szótagszámú sorokat váltogatja a szerző, hat versben két szótagnál nagyobb az eltérés a sortípusok között, háromban pedig csak páratlan szótagszámú sorok vannak. Egyöntetűbb a rímelés, bár az is változatosabbá válik. 17 vers rímképlete a félrímes x a x a megoldást követi, háromszor a páros rím, kétszer a bokorrím, egyszer pedig – s éppen a jambusversben – az ölelkező rím jelenik meg. Az Egy irányba kétszer alkalmazza a visszatérő rímet (a a x a), két vers pedig rímtelen.
Figyelmet érdemlő formai változás az is, hogy míg az 1945 előtti versekben minden egyes sor nagybetűvel kezdődik a klasszikus hagyományt követve, addig a Dülöngélünk szakít ezzel a megoldással, s a korábbi verseket is megigazítja, mintegy ezzel is „modernebbé” teszi.
A kötetnek felismerhető szerkezete van. Alighanem megtudhatatlan, hogy a sorrend megállapításában segített-e valaki Kormos Istvánnak, de ha így volt is, ő fogadta el az esetleges tanácsokat. Először is: a nyitó- és a záróvers mintegy keretet ad a kötetnek. A Hónom alatt van a nap bemutatkozás, születés- és újjászületés-mítosz, a Csillaghullás pedig elégikus búcsú, amely egész életet és költői életművet is minősíteni próbál. A versek sorrendjében egyrészt egy laza időrend valószínűsíthető, másrészt felismerhetően összetartozik két-három egymás után következő vers, hol tematikai-hangulati rokonsággal, hol éppen ellentétességgel. Az előbbire példa lehet a Derűre ború, a Dörmögő, a Hideg téli reggel hármasa, a Balázsról, Boldizsárról és Bálintról szóló vershármas, a Szamárhangverseny és a Széptevés egy malacnak groteszk kettőse, a kötetet záró három elégikus groteszk: Sirdogálás, Elaludt, Csillaghullás.
A rokon jellegű versek egymás mellé helyezése megszokott költői gyakorlat. Egyénibb megoldás az ellentétesek egymás mellé helyezésének rendszeressége. Ezáltal groteszk összhatású csoportok, hármasságok keletkeznek. Ilyenek: Virtuskodók – Mit is akart Dózsa? – Szamárhangverseny. Ebben az összefüggésben a Dózsa-vers lázadó jellege még inkább feltételessé válik. A folytatás se furcsább: Széptevés egy malacnak – Három szőke – A jó borivó királylányról. A groteszk malacdicsérőt elégikus ballada követi, azt pedig egy mulatódal.
Talán az sem véletlen, hanem a szerzői és a tipográfusi kötetszerkesztés eredménye, hogy az együtt látható oldalakon szereplő két vers többnyire rokon jellegű. 11 ilyen dupla oldal van, s nyolc alkalommal határozott az egybecsengés a két vers között. Sőt még az is észrevehető, hogy a bal oldali vers komorabb, a jobb oldali valamivel derűsebb szemléletű.
vissza a tartalomhoz

A beérkezés ígérete és az elhallgatás
(1947–1949)

Realizmus
Katlan
Kereszttel hátuk szőrén
Fehér virág

A Dülöngélünk alapján Kormos István tehetséges, de még kiforratlan költőnek bizonyult, akit a kor egyre baloldalibbá váló kritikai közvélekedése további ideológiai – és poétikai – elmélyedésre buzdított, s az előbbiekhez a legfőbb biztosítékot a származásban, a nyilvánvalóan egyre tudatosuló osztályelkötelezettségben vélte fellelni.
A kötet megjelenése után, 1947 nyarán különös helyzetben találhatta magát Kormos István. Nyilvánvalóan örült a megjelenésnek is, a pozitív fogadtatásnak is. Tényleg néhány hónap alatt vált az irodalmi élet ismert szereplőjévé. Szerencsés pillanatra esett igazi indulása. Az irodalmi élet őszintén várta újabb tehetségek jelentkezését, szerette volna látni a „negyedik” nemzedéket a huszadik században. S bár a fiatalok mintegy tucatnyi folyóiratban jelenhettek meg, kötethez még kevesen jutottak. Az említést érdemlők közül 1946-ban Nemes Nagy Ágnesnak, Pilinszky Jánosnak, Végh Györgynek, a következő évben – Kormos István mellett – Darázs Endrének, Rába Györgynek, Szabó Magdának, Vidor Miklósnak jelent meg pályakezdő – vagy a pályát újrakezdő – kötete.259 Kormost már indulásakor a népi indíttatású lírikusok közé sorolták – okkal. Nemzedékében a hadifogságból csak 1948-ban hazatérő Csanádi Imre után ő volt a legidősebb azok közül, akik elsősorban a népi irodalom igézetében indultak, így bizonyos mérvű helyzeti előnye is volt. A babitsi hagyományt zászlajukra tűző, ekkor szerveződő újholdasok mellett így elsőként ő, majd hamarosan Nagy László, néhány hónapra rá Juhász Ferenc is sejtetni engedték munkáikkal, hogy az induló nemzedék többfajta költői elképzelés híve, s az irányzatosodás egymást megsemmisíteni nem szándékozó változatai formálódhatnak. A fordulat éve azonban hamarosan szétfoszlatta ezeket a reményeket. S voltaképpen az 1948–1949-ben zajló radikális politikai változások késztették-kényszerítették pályamódosításra Kormos Istvánt is.
A kötet megjelenésekor azonban még nem ez a közeg vette körül. Aggodalommal nem a politikai helyzet töltötte el, hanem a kötet túlzottan kócos volta. Bár jóval későbbi nyilatkozata szerint azonnal nekilátott a versek átdolgozásának,260 ennek egykorú dokumentumait nem ismerjük. Az viszont dokumentálható, hogy az 1947 júniusa utáni két év termésében sokkal nagyobb fokú az igényesség. A megjelenés tudatosító és emellett ösztönző erejű is volt. A kötet hatása: robbanásszerű költői fejlődés. Lélektanilag feltehetően akkor is nehezen lehetett volna kideríteni, hogy inkább a megjelenés öröme volt-e a hajtóerő vagy az elégedetlenség. Hatásuk talán felváltva érvényesült. Mindenesetre még ugyanabban az esztendőben megszületett a Kereszttel hátuk szőrén, amely kötetértékű vers. 1954 óta a Hét évszázad magyar verseinek mindegyik kiadásában szerepelt.
A kötet utáni két esztendőben 15 költői alkotása jelent meg. A Magyarokban 4, a Valóságban 3, a Diáriumban, az Emberségben és a Válaszban 2-2, a Csillagban és az Újholdban 1-1 mű. Ezek közül ötöt később soha nem publikált újra, át sem dolgozott. Gyakorlatilag új verssé formált ötöt, javított kettőt és változatlan szöveggel megőrzött ugyancsak kettőt. A következő szövegekről van szó:
Védjenek a nyárfák: Emberség, 1947. 2–3. június–július, átírva: Védenek a nyárfák
Az ébrentartó csípkedésről: Emberség, 1947. 2–3. június–július
Éhenkórász-dúdoló: Magyarok, 1947. 11.
Kereszttel hátuk szőrén: Válasz, 1947. 11. és a Szegény Yorickban
Kukorica: Diárium, 1947. karácsony, átírva: Zöld lány
Realizmus: Újhold, 1947. december, átírva: Katlan
Kegyelem: Valóság, 1948. 2., átírva: a Szegény Yorickban
Egy lélek tájairól: Valóság, 1948. 2., átírva: A nyár gyermekei
Szarvas szarván száll az idő: Valóság, 1948. 2., átírva: a Szegény Yorickban
Klári: Magyarok, 1948. 3., átírva: Klári, nyár, csönd
Szabadság: Magyarok, 1948. 3., átírva: Rézkarc, 1945.
Komolyabban: Diárium, 1948. 4. (október)
Mint lány az ingét: Csillag, 1949. február
Vörösmarty Gimnázium: Magyarok, 1949. 4.
Fehér virág: Válasz, 1949. 5–6. és a Szegény Yorickban
Az át nem írt versek közül kettő bekerült a posztumusz Kormos István Műveibe (1995), így azok könnyen hozzáférhetők. Az öt javítatlan szövegből a legkorábbi, az Éhenkórász-dúdoló még egyértelműen a Dülöngélünk-korszakhoz tartozik. Az is elképzelhető, hogy 1945 előtti az ősszöveg, s azon alakított valamit a költő a megjelentetéshez. Szegénylegénydal ez is, amelyben a sanyarú sorsot a mennyei násznép öröme, lakomája ellensúlyozza, de csak az álmodozás szintjén.
A másik négy elhagyásra ítélt vers közül a Komolyabbant az érett költő könnyedén javíthatta volna. Talán azért nem került erre sor, mert ez a szerelmes vers még átírással sem kerülhetett volna a későbbi szerelmi líra teljesítményeinek közelébe. Pedig érdekes a témája: azt a folyamatot próbálja megragadni, amelyben az ember egyre inkább vágyakozni kezd a szerelem után. A Vörösmarty Gimnázium egyértelműen alkalmi költemény s bizony önképzőköri színvonalon. Agitatív szándéka is van a szövegnek, s talán ez indokolhatta, hogy egy rangos múltú irodalmi folyóirat közölje, Mao Ce-Tung versével egy lapon. (Persze a Magyarokat ez sem menthette meg, ez volt a legutolsó száma.) Gyengécske vers Az ébrentartó csípkedésről is. A Mint lány az ingét című vers a legnyersebb bizonyíték arra, hogy Kormos István, aki a fényes szelek célkitűzéseinek nagy részével azonosult, megpróbálta a fordulat évének hangulatát is kifejezni. Ízléssel és mértékkel teszi ezt, úgy állítja szembe a szabadságot és az egykori szolgaságot, hogy amögött ott van a személyes átéltség hitele, s a vers pillanatában talán még az a meggyőződés is, hogy valóban a szabadság világa vár ránk. A nyitókép egyszerűségét a kedvesen erotikus képzetek teszik összetettebbé:
Mint lány az ingét, olyan könnyedén
vetettem le a szolgaságot. „Szép
fiam” – hallottam egyre – s „gyermekem!”
– a szabadság szólított nevemen.
Még ezen a szinten sem tudja azonban folytatni a költő a verset, a kor közhelyeivel él, a rossz múltat és a szép jelent állítja szembe, a szabadság gyermekének tudja magát, aki végre lerázhatja magáról mindazt, ami rossz volt. Sokan próbálkoztak akkoriban hasonló versekkel, nem kevesen voltak, akik több kötetre valót is összeírtak, díjakat is kaptak értük. Kormos István pontosan működő megfigyelőképességét és etikai érzékét dicséri, hogy csak egyetlen ilyen verse jelent meg, s ebben sincs semmi szégyellnivaló, semmi a kor pártosságából. Jelzésértékű azonban, s inkább a korról árul el sokat, mint a személyiségről, hogy körülbelül egy évvel a Kereszttel hátuk szőrén megírása után Kormos István többször is megkísérli az egyre inkább balra tolódó nagypolitika igényeinek a számára még éppen elfogadható mértékű figyelembevételét. A személyiség karakterességét inkább az jelzi, hogy mindezek után volt ereje a Fehér virág megalkotására, majd a huszonévesen és sikeresen oly nehezen elviselhető hallgatásra.
A később újraírt versek közül a Szarvas szarván száll az idő „baranyai népmese nyomán” keletkezett verses mese. Eredeti változatában a műfaj később tárgyalandó darabjaival rokon jellegű, s könnyen gördülő kétütemű nyolcasai elsősorban a műfaj elbeszélő jellegének felelnek meg. Figyelemre méltó maga a történet: egy gazdát a szöllejében látogat meg a halál. A találékony ember a pincéjébe csalogatja a nem várt vendéget, de azt semennyi itallal nem lehetett leitatni. Erre a halált egy csutorába csalogatta, majd annak száját bedugaszolta. A csutorát egy szilvafa felső ágára kötözte. Múltak az évek és senki sem halhatott meg, mígnem „a kedves Öregisten / megkönyörült lelkeinken”, s olyan vihart támasztott, hogy kidöntötte a fát, az eső pedig szétmállasztotta a csutorát. A kiéhezett halál kiszabadult s „fölfalta a fél világot”.
A Kukorica és a Klári szerelmes vers. Az utóbbiban sok az ügyetlenség. 16 sorából csak hat maradt meg az új szöveghez igazítva, de e vers mégis érettebb, mint a Komolyabban. Eléggé egyértelmű a József Attila-inspiráció: a Márta-szerelem verseinek kedvessége, derűje a minta:
Nem vetted észre ezt a tócsát,
gyöngye a cipődön ragyog,
madár a szél, kezedre röppen,
s körülcsipogja alakod.
A záró hasonlatban még inkább érvényesül ez a jelleg: úgy altat a lány derűs mosolya, „mint gyereket a meleg dunyha, / mint tavacska a kavicsot.”
A Kukorica viszont végig egy szinten végigvitt, ép vers, amely eredeti változatában e líra 1947-es állapotáról ad hiteles képet:
Mint süldőlány, olyan buta
szerelmes a kukorica,
édes szamár, piheg, nevet,
ragyogva susog egy nevet.

Szerelmes, node hát kibe,
csövében dobog a szíve,
ha rászólnak fülig pirul,
mosolyog levele alól.

Izeg, mozog a kis buta
süldőke, a kukorica,
csodálkozik tejes szeme,
tapsikol, zizeg tenyere.
A szerelmes lány portréjának kukoricaszálként való megjelenítése hibátlanul megoldott, az alak akár egy verses mese szereplője is lehetne, aki várja a megváltó királyfit. A poétikus ötlet azért is figyelemre méltó, mert a kukorica motívuma hasonlóan meghatározó szerephez jut hamarosan a Fehér virág soraiban, majd az Óda a kukoricához szövegében. Egy kedveskedő becézésben megjelenik a szamár-motívum is, amelyet ugyanezen időben a Kereszttel hátuk szőrén állított a középpontba, s amellyel ugyancsak többször találkozunk még. A Kukoricával sokban rokon jellegű vers az Egy lélek tájairól. Ez is ép egész, derűs és kedveskedő. Az egyetlen komoly gond az lehetett vele, hogy áttetszően József Attilá-s:
A nyir ezüstös levelét
estében elkapja a nyár,
buksi kedvében fut a rét,
veremben dünnyög a homály.
Az utolsó szakasz viszont arra is példa, hogy e tónusból Kormos ez időben már viszonylag könnyen átvált a már próbálgatott saját hangra:
Egy szalmasárga kis csikó
anyját keresi, áll, nyerít,
a völgyben ember bandukol,
kék por kottázza lépteit.
Az átdolgozásban itt csak a második sor módosult „pálcalábain fut s nyerít”-re.
Sokkal több az átírás a Szabadság későbbi változatában, és a szöveget olvasva ez megérthető. Az eredetileg 28 soros vers 44 sorosra bővült a Rézkarc, 1945 című változatban, s a sok fölismerhető elem, sor, rímpár ellenére új vers keletkezett. Pedig a Szabadság apróbb javításokkal is kiigazítható lett volna: inkább ügyetlenségei vannak, mint méltatlan megoldásai. A vers lényegében falusi vagy majorsági életkép, amelyben a boldogságelemek keverednek a helyszín elmaradottságának érzékeltetésével. A cím indokoltságát a befejezésben találhatjuk meg; minden erőltetettség nélkül, valóban költői módon:
Az ösvény menne innét,
már nézi végeit,
mikor a cselédházban
csukott ajtó nyílik,
s a küszöbön nevetgél
egy szép fejősleány,
sajtárral a kezében,
csillaggal homlokán.
Aligha lehet pontos határvonalat húzni egy vers újraírása és jobbítása között: a legszebb elméleti fejtegetés is használhatatlanná válhat a gyakorlatban. Mégis, több ok miatt sorolható a Kegyelem és a Realizmus az utóbbi csoportba. A Kegyelem egy lehetséges újabb kötet beköszöntőjévé is válhatott volna: tömör bemutatkozás és ars poetica érvényű vallomás a mesterekről és a célokról. Az első hat sor a későbbiekben sem változott, pedig itt is erős a József Attila-hommage: húsz évem, tiszta lettem, loptam, éheztem. Jellemző, hogy a harmadik versszak már nem a kezdet mestereit: Erdélyit, Sinkát emlegeti, ugyanakkor a szerző szinte büszke a „leparasztozásra”:
Kamasz, ki szalmazsákon
töpreng a népe sorsán,
Józsefet, Illyést mondván
léptem át pocsolyákon.

Éljen, ki leparasztoz,
simuljon mosolyomhoz,
higyjen a kegyelemben,
tisztuljon szerelemben.
Ez a program 1947–1948 fordulóján elég egyértelműen a fényes szelekével azonosuló, vagyis a gyors és radikális társadalmi forradalom híve. S ezt teszi már címadásával is a Realizmus. Az idáig ez Kormos leghosszabb lírai alkotása, hatvan soros. Mint a Szabadság, ez is falusi vagy majorsági életkép, sem a cím, sem a vers közlései nem vezetnek ki azonban abból a bemutatott világból, amely a költő gyermekkori élményeiből táplálkozik, s legfeljebb derűjével, világos színeivel utal közvetetten egy megváltozó világ csiholta költői szemléletmódra.261 A Realizmus voltaképpen a Kereszttel hátuk szőrén világának, kifejezésmódjának változata. A költői szándék a szamaras versben pontosan érvényesül, e másikban azonban meg-megbicsaklik. S mivel ez esetben csupán javításokról van szó, ezek szemléletesen mutatják, hogy mit kellett később – s talán lehetett volna már 1947-ben – igazítani a versen, elsősorban az elhagyással, a törléssel.
A vers új címmel – és javított szöveggel – jelent meg 1954-ben a Hét évszázad magyar verseinek második kiadásában. Ez a szöveg a Szegény Yorickban már alig módosult tovább. Vagyis valódi igazoló bizonyíték arra, hogy Kormos István rendszeresen javított versszövegein, s az 1947–1949 közötti közleményeket nem csupán a Szegény Yorick 1971-es megjelenése előtti időszakban dolgozta át, hanem sokkal korábban is.
Realizmus
Katlan
   
A mélyúton fehér üszőkék
szaguk mint friss tejes kalács
a kövér lóherétől nyáluk
a napban édes csordulás
terhes asszony hűsöl a dombon
szoknyája alatt gömbölyű
hasán cicázik szalmaszállal
a mennyben villogó ölyük
a líciumnál fűre csurrant
félig futtában egy kölyök
tajték a felhőn sistergéssel
kordét húzó szamár zörög
tátog a vályú tikkadozva
szomjában apróra hasad
a por kék lánggal nyalja falja
az örjöngő szilánkokat
kötélen húzzák a bikához
szarvas tőgyes menyasszonyát
a fejőslányok vörös képpel
állják körül a ház farát
a földre toccsan le az ágról
három mosolygó üdvözült
hűshusú körte de a legszebb
a tehénganén elterült
sárgul a moha unalmában
fölugrana bogáncs bürök
sörényüket görcsösen rázzák
a kókkadozó csődörök
árok szélén a karcsú nyárfa
szendergéséből fölriad
mint tettenért ijedt szüzecske
hánytorog és az égbe kap
törött ekén üvölt a rozsda
mint az élve eltemetett
dödög a koldus az ajtóban
izzad a menny kék gyöngyöket
kútnál a szőke dézsatündér
dalol inget gatyát terít
a pattogó szél csiklandozza
gatyán babráló ujjait
a szénaboglya illatában
fujtatva szuszog a vidék
szoptat a göndör anyadisznó
a nap szikrázó bugyborék
béka gyantáz a kék kövécsen
kerék alatt bugyog a sár
répát csámcsog a folyó mellett
Balázs Bálint meg Boldizsár
Nyakigláb széltoló szól Bálint
megmarkolásznám Sós Bözsit
röhög vele a másik kettő
a lágyékát a köldökit
papsajtra dűlt a kígyóhagyma
kígyóhagymán a lódarázs
fehér az ég fehéren füstöl
szellőzködnek ingek, gatyák
bíbic csibe zokog a sás közt
sírásában a szerelem
öreg cseléd keféli ökrét
tenyerében a szerelem
A mélyúton fehér üszőkék,
szaguk mint tejes, friss kalács,
a kövér lóherétől nyáluk
a napban édes csordulás.
Terhes asszony hűsöl a dombon,
hasa szép dinnye-gömbölyű,
keserű szaggal fut az árok,
a mennyben villogó ölyük.
A lícium kiégett zöldjét
beharmatozza egy kölök,
tajték a felhőn sistergéssel,
kordét húzó szamár zörög.
Tátog a vályú tikkadozva,
szomjában apróra hasad,
a por kék lánggal nyalja-falja
az őrjöngő szilánkokat.
Kötélen húzzák a bikához
szarvas-tőgyes menyasszonyát,
a templom tornya sírva kongat,
kínálja unt harangszavát.




Sárgul a moha unalmában,
fölugrana bogáncs, bürök,
sörényüket görcsösen rázzák
a kókkadozó csődörök.
Árok szélén a karcsú nyárfa
álmát feledve fölriad,
a kútgém néz a száraz kútba,
hánytorog és az égbe kap.
Törött ekén üvölt a rozsda,
mint az élve eltemetett,
dödög a koldus az ajtóban,
izzad a menny kék gyöngyöket.
A kútnál süldőlány, magában
dalol, inget, gatyát terít,
a pattogó szél csiklandozza
ágaskodó szép lábait.
A szénaboglya illatában
fujtatva szuszog a vidék,
szoptat a göndör anyadisznó,
a nap szikrázó bugyborék.
Béka gyantáz a zöld kövécsen -
a kerék alól hol a sár?
A cselédházat földbe nyomja
a kastély, e balkáni vár.




Papsajtra dűlt a kigyóhagyma,
kigyóhagymán a lódarázs,
fehér az ég, fehéren füstöl,
az ösvény porlepett parázs.
Bíbic-csibe zokog a sás közt,
sírásában a szerelem,
öreg cseléd keféli ökrét,
emlék neki a szerelem.
A mélyúton fehér üszőkékA mélyúton fehér üszőkék,szaguk mint friss tejes kalácsszaguk mint tejes, friss kalács,a kövér lóherétől nyáluka kövér lóherétől nyáluka napban édes csordulása napban édes csordulás.terhes asszony hűsöl a dombonTerhes asszony hűsöl a dombon,szoknyája alatt gömbölyűhasa szép dinnye-gömbölyű,hasán cicázik szalmaszállalkeserű szaggal fut az árok,a mennyben villogó ölyüka mennyben villogó ölyük.a líciumnál fűre csurrantA lícium kiégett zöldjétfélig futtában egy kölyökbeharmatozza egy kölök,tajték a felhőn sistergésseltajték a felhőn sistergéssel,kordét húzó szamár zörögkordét húzó szamár zörög.tátog a vályú tikkadozvaTátog a vályú tikkadozva,szomjában apróra hasadszomjában apróra hasad,a por kék lánggal nyalja faljaa por kék lánggal nyalja-faljaaz örjöngő szilánkokataz őrjöngő szilánkokat.kötélen húzzák a bikáhozKötélen húzzák a bikáhozszarvas tőgyes menyasszonyátszarvas-tőgyes menyasszonyát,a fejőslányok vörös képpela templom tornya sírva kongat,állják körül a ház farátkínálja unt harangszavát.a földre toccsan le az ágrólhárom mosolygó üdvözülthűshusú körte de a legszebba tehénganén elterültsárgul a moha unalmábanSárgul a moha unalmában,fölugrana bogáncs bürökfölugrana bogáncs, bürök,sörényüket görcsösen rázzáksörényüket görcsösen rázzáka kókkadozó csődöröka kókkadozó csődörök.árok szélén a karcsú nyárfaÁrok szélén a karcsú nyárfaszendergéséből fölriadálmát feledve fölriad,mint tettenért ijedt szüzecskea kútgém néz a száraz kútba,hánytorog és az égbe kaphánytorog és az égbe kap.törött ekén üvölt a rozsdaTörött ekén üvölt a rozsda,mint az élve eltemetettmint az élve eltemetett,dödög a koldus az ajtóbandödög a koldus az ajtóban,izzad a menny kék gyöngyöketizzad a menny kék gyöngyöket.kútnál a szőke dézsatündérA kútnál süldőlány, magábandalol inget gatyát terítdalol, inget, gatyát terít,a pattogó szél csiklandozzaa pattogó szél csiklandozzagatyán babráló ujjaitágaskodó szép lábait.a szénaboglya illatábanA szénaboglya illatábanfujtatva szuszog a vidékfujtatva szuszog a vidék,szoptat a göndör anyadisznószoptat a göndör anyadisznó,a nap szikrázó bugyboréka nap szikrázó bugyborék.béka gyantáz a kék kövécsenBéka gyantáz a zöld kövécsen -kerék alatt bugyog a sára kerék alól hol a sár?répát csámcsog a folyó mellettA cselédházat földbe nyomjaBalázs Bálint meg Boldizsára kastély, e balkáni vár.Nyakigláb széltoló szól Bálintmegmarkolásznám Sós Bözsitröhög vele a másik kettőa lágyékát a köldökitpapsajtra dűlt a kígyóhagymaPapsajtra dűlt a kigyóhagyma,kígyóhagymán a lódarázskigyóhagymán a lódarázs,fehér az ég fehéren füstölfehér az ég, fehéren füstöl,szellőzködnek ingek, gatyákaz ösvény porlepett parázs.bíbic csibe zokog a sás köztBíbic-csibe zokog a sás közt,sírásában a szerelemsírásában a szerelem,öreg cseléd keféli ökrétöreg cseléd keféli ökrét,tenyerében a szerelememlék neki a szerelem.
Statisztikát készítve: a 60 soros vers 52 sorosra rövidül. Törlődik 16, megíródik 7 teljesen új szövegű sor. Bizonyos elemeivel megmarad, de módosul 9 sor. Változik az íráskép, egyértelművé válik a mondattagolás, de ez átmeneti megoldás, a Katlan végső változata ismét elmossa a mondathatárokat. Két hosszabb rész maradt ki teljesen: az egyik a körték és a tehéngané összhatásában groteszk képe, a másik a három széltoló durván erotikus kisjelenete. Mindegyik az 1947 előtti versek világának már meghaladott eleme volt. Az átírt sorok legtöbbjének eredeti szövege elüt a vers egyszerre bájos és komoly alaphangulatától, s indokolatlanul gyakran, az embert és az állatvilágot is bevonva foglalkozik a szexualitással, a termékenységgel, a táplálkozással és végtermékével. Mindez többféle nyelvi, hangulati réteg vegyítésével történik. Olykor az lehet az olvasó benyomása, hogy egy kamasz-Móricka írja e sorokat. Elhagyásuk-csökkentésük egy motívumkört elhalványított, ugyanakkor egységesebbé tett a versben. Az első szövegváltozatban a groteszk jelleg kissé szervetlen, nem értelmezi át, inkább csak megzavarja az idilli-elégikus alaphangot.
A Katlan 1954-ben megjelent változatához képest a végső – az íráskép módosítása mellett – egyetlen lényeges változtatást tartalmaz. A teregető lányról szóló szövegrész így módosul:
tereget egy szép dézsatündér
ingektől roskad a kötél
ágaskodó lábain hasáig
keringel részegen a szél
Szembeötlő a dézsatündér megnevezés visszaállítása. E kifejezés legalábbis csúfondáros, de van némi groteszk jellege is, így feltételezhető, hogy ebből az elhagyott hangnemi vonulatból mentett vissza vele egy villanásnyit a költő. Hasonló lehet a funkciója a „sármennyért sír az anyadisznó” módosításnak is.262 Ez utóbbi azonban még valamire figyelmeztethet: a sírás motívumára. Az első szövegben ez csak egyszer szerepel: „sírásában a szerelem”. A másodikban már „a templom tornya sírva kongat” sor is helyet kap, s ezzel is összefüggésbe hozható a sármenny képzete. Egyik sírás sem emberi hang, de e vers befejezése eléggé áttetszően az emberre is vonatkoztatja a sírást, a siralmas sorsot.
A vers eredeti címe voltaképpen programvállalásra utalt a megjelenés időpontjának irodalmi közvéleménye számára, s különös bájt adott ennek, hogy a közlő fórum az az Újhold volt, amelyet hamarosan kiiktattak az irodalmi életből, s éppen azért is, mert nem tartották realistának. E felfogás számára ez a mű tájleíró költemény, lényegében a Petőfi-hagyomány kevéssé módosított továbbvitele. E szellemben életképi elemeket is alkalmaz, de a mű nem válik életképpé, a látványkör leltárszerű számbavétele gátolja ezt. Szembeötlő az is, hogy az 1947-ben keletkezett szöveg – a címétől eltekintve – nem tartalmaz semmiféle utalást társadalmi változásokra, a bemutatott világ múlt- vagy jelenbeli voltára. Ezt majd csak a későbbi változat teszi egyértelművé a cselédház és a kastély szembeállításával, egy kicsit a Dózsát idéző versre is visszautalóan.
A Realizmus életképi elemeket is tartalmazó tájleíró költemény. A módosított cím, a Katlan még egyértelműbbé teszi ezt, ugyanakkor újabb képzettársításokat indukál: olyan körülhatárolt, zárt világra utal, amelyből nincs igazán kiút, a természeti lét és az egyéni emberi sors is inkább csak ismétli önmagát, s időskorára mindenki kifosztottá válik.
A verset indító nyolc sor idillje után mindvégig érződik valamifajta drámaiság. Ellentétek feszülnek egymásnak: az idillé és a kiégettségé (konkrét és jelképes értelemben is), a mozdulatlanságé és a mozgásé, sőt a harmonikus és a disszonáns mozgásé, a csendé és a harsogásé, idegesítő zajé, az eloldottságé és az idegességé, a nyáré és a kánikuláé, „Gyötrelmes és gyönyörű / ez a nyár” is, Nagy László egy sokkal későbbi költeményét idézve (Szárnyak zenéje).
E feloldhatatlanságban egy szintre kerül ember, állat, növény, természeti jelenség, tárgy. Egyik arcuk szerint vannak, élnek, a másik szerint olyanok, „mint az élve eltemetett”. Idézek egy-egy példát az idilli és a disszonáns jelenlétre az embertől a tárgyig: „Terhes asszony hűsöl” – „dödög a koldus”, „fehér üszőkék” – „kókkadozó csődörök”, „kövér lóhere” – „sárgul a moha”, „tajték a felhőn” – „a nap szikrázó bugyborék”, „szellőzködnek ingek” – „tátog a vályú tikkadozva”.
A vers indításának idilli jellegét az teszi teljessé, hogy az élet keletkezése, a fiatal élet, a bőség képzetei hatják át. A becézett fehér üszőkék, a friss tejes kalács, a kövér lóhere, a terhes asszony ebbe az irányba viszik a képzeletet. A lícium kiégett zöldje, majd a szárazság, a nyomasztó hőség részletező bemutatása, a víz hiánya szinte magát az életet is kérdésessé teszi, hiába érzi jól magát a kölyök, a dézsatündér, sőt még a három széltoló is. A bíbic-csibe zokogása a szerelem kontextusában egy tragikummal is telített életút megsejtetésére utalhat, a csibe után az öreg cseléd említése pedig elkerülhetetlenül kezdet és vég kapcsolatát fejezi ki, az „emlék neki a szerelem” szövegváltozattal még egyértelműbben. Az idill megvalósultnak látszott, ugyanakkor a szemünk előtt semmisül meg, emlékké válik minden, ami igazán érték az ember számára. Az egész életmű összefüggésében egyértelmű, hogy a két legigazibb érték a gyereklét és a szerelem, s ezek jelen vannak már a Realizmus világszemléletében is.
A táj egy majorság lehet, emberlakta tehát, de az emberek a vegetáció világához illeszkedve vannak elsősorban jelen. Főként ez segíti elő a különböző szintek egyneműségét. Szinte gondolattalan a létezés, az ösztönök, az elemi életigények a meghatározóak. Az ember is elsősorban érzékszervein keresztül fogadja be itt a világot: illatok, hangok, színek, maga a látvány, ízek, tapintások. Ez a szenzualizmus az idilli és az elégikus rétegeket is áthatja. De érzékel és reflektál az embertől a tárgyakig mindenki és minden. Elsősorban a hanghatások, a cselekvések zajossága a feltűnő: csurrant, sistergéssel, zörög, apróra hasad, toccsan le, görcsösen rázzák, fölriad, hánytorog, üvölt, dödög, dalol, pattogó szél, fujtatva szuszog, béka gyantáz, bugyog, csámcsog, szól, röhög, zokog. E megfogalmazások közül egyedül a szól tekinthető semlegesnek, a szövegösszefüggés azonban egyértelművé teszi, hogy ott sem ilyen a közlés. A mozgások és a hanghatások expresszív jellegűek, s még a tárgyak is emberi módon szenvednek:
tátog a vályú tikkadozva
szomjában apróra hasad
a por kék lánggal nyalja falja
az örjöngő szilánkokat.
A Realizmus első pillanatra egymást ötletszerűen követő, leltározó képek sorozatának látszhat, pedig határozott szerkezeti íve van: az idillitől jut el az elégikusig. S eközben is egyfajta rend érvényesül. Az 1–12. sor az idill képe, azzal a kiegészítéssel, hogy a nyolcadik sortól megkezdődik a változások előkészítése. A 13–36. sorok a kánikula disszonanciaélményét fejezik ki erősen expresszív és groteszk képekkel. A 37–56. sor ehhez képest nyugodtabbá, leíróbb jellegűvé válik, inkább a játékos groteszk, mint a disszonancia a meghatározó. E rész utolsó négy sora ugyancsak összekötő jellegű, előkészíti az 57–60. sorok elégikus zárlatát, amely fontos elemeivel utal vissza a kezdetre: bibic-csibe – fehér üszőke, sás közt – mélyúton, zokog – hűsöl, cicázik, szerelem – terhes asszony, öreg cseléd – terhes asszony, ökör – fehér üszőke, emlék – terhes asszony.
A megszerkesztettséget erősíti a szó-, kép- és motívumhasználat is. Az emberalakokban érdekes kettősség figyelhető meg. Az egyik nő terhes asszony, s az összes többi mintha arra várna, hogy hozzá hasonlóvá válhasson: a fejőslányok, akik a bika nászát lesik, a dézsatündér, az emlegetett Sós Bözsi, s még a nyárfa is tetten ért ijedt szüzecskéhez hasonlított. A férfiak azonban vagy még (kölyök) vagy már (koldus, öreg cseléd) nem alkalmasak a szerelemre, vagy pedig társadalmi helyzetük olyan (a három széltoló), hogy csak ábrándozhatnak erről. Akik szóba jöhetnének – a bika nászának segítői – személytelenül a háttérben maradnak.
Sokrétű az állatalakok szerepeltetése: a madaraktól a háziállatokon át a mezőn élőkig terjed a leltározó figyelem: üszőkék, ölyük, szamár, bika, a „menyasszonya”, csődörök, anyadisznó (a malacai), béka, lódarázs, bíbic-csibe, ökör. Kiemelt szerepet kapnak a szarvasmarhák: a bika és a tehén nászából lesznek majd újabb üszőkék, s közülük a három-négy éves korban kiherélt bikából az ökrök. Az emberek és az állatok sorsában sok a párhuzamosság, az „állatmesék” az emberről szólnak elsősorban. Legérzékletesebben a négy záró sor fejezi ezt ki, mint láttuk. A bíbic-csibe zokogása természetrajzi értelemben anyja elvesztéséből, árvaságából következhet, nem a szerelemhiányból, ám a verset író, még mindig a szegénylegényekkel-széltolókkal közösséget érző személy a maga életérzését szólaltatja meg a madárfiókával.263
Hasonlóan leltározó jellegű a növényvilág szerepeltetése: kövér lóhere, szalmaszál, lícium, körte, moha, bogáncs, bürök, nyárfa, szénaboglya, répa, papsajt, kígyóhagyma, sás. Az állat- és növényvilágnak ez a változatossága is kifejezi a bemutatott táj gazdagságát. Igazolja ezt a helyszínek megnevezése is: mélyút, domb, a líciumnál, a ház mellett, árok szélén, kútnál, kövécsen, folyó mellett, sás közt. Igazi körkép bontakozik ki, egyszerre talán be sem látható, csak a képzelet segítségével. Egyértelműen a bemutatott világhoz illeszkednek az említett tárgyak: kordé, vályú, kötél, ház, törött eke, ajtó, (dézsa), ing, gatya, kerék, (kefe).
A táj nemcsak nyári, hanem kánikulai: alapmotívum a hőség és a tőle való szabadulás vágya. Érdekes, hogy nem annyira a versbeli emberek szenvednek, sokkal inkább a tárgyak (a vályú, a törött eke) és maga a hőséget ontó égi világ („izzad a menny”, „a nap szikrázó bugyborék”, „fehér az ég, fehéren füstöl”). A tikkasztó hőséget érzékelteti a színhasználat is: a fehér és a kék ismétlődő jelenléte. Olyan hőség van, hogy az égi kék is fehérré változik, a kékséget szinte „kiizzadja” magából, a földközeli levegőrétegben vibrál a kékség. A mozdulatlanság a természeti jelenségek szintjén is meg-megszűnik, némi szél támad, azért riad föl a karcsú nyárfa, azért terjedhet a szénaboglya illata.
A nyár a termés beérésének, tehát az elemi létfeltételek biztosításának időszaka. Közvetlenül ez alig jelenik meg, de az emberi és állati táplálék, a táplálkozás motívuma is határozottan jelen van: tejes friss kalács, kövér lóhere, szomj, nyalja-falja, (fejés), három körte, szoptat a disznó, répát csámcsog. Lényegét tekintve ide kapcsolódik a termékenység, utódnemzés és -nevelés motívuma is (üszőkék, terhes asszony, kölyök, bika – menyasszonya, fejőslányok – vörös kép – far, szoptató anyadisznó, bíbic-csibe). Az idő látszólag moccanatlan ebben a versben, de éppen a termékenység motívuma jelenít meg egy olyanfajta időszemléletet, amely természetközeli, azzal azonosuló, tehát az ismétlődést, a körkörösséget tekinti lényeginek. Az indító állókép idilli voltát előbb a szenvedést okozó hőség, majd ez a fajta időszemlélet változtatja a groteszk játékosság közbeiktatásával elégikussá.
Kereszttel hátuk szőrén

Az országút porában a szürke szamarak
kereszttel hátuk szőrén a szürke szamarak
patájuk alól fölszáll a por szép lepedő
szitál a por fehéren ragyog a lepedő
ragyog lebeg és fölszáll alul a szamarak
átlépnek át a kórón a szürke szamarak
letérnek le az útról eléjük áll a fű
mosollyal a mezőben a szürke szamarak
mennek kik mindent tudnak mennek a szamarak
eléjük áll a forrás fölugrik nyelvükig
fölugrik és kínálja hűsítő gyöngyeit
fejüket lassan rázzák a szürke szamarak
ők Krisztus anyját vitték nem érzik szomjukat
mennek napon esőben a por szép lepedő
a sár sötét az ég kék a fű zöld lepedő
A Realizmus és a Kereszttel hátuk szőrén 1947 végén majdnem egy időben jelent meg, nyilvánvaló, hogy keletkezésüket legfeljebb néhány hét választhatta el egymástól. Nem tudjuk, hogy melyik a korábbi alkotás, mert bár a Szegény Yorick kötet az előbbit helyezi hátrébb, ez önmagában nem perdöntő. S az sem tekinthető bizonyosságnak, hogy a jobb mű lenne a későbbi keltezésű. Nem is a sorrendiség, hanem a szoros együvétartozás a vizsgálatra érdemes. Mert bár a Realizmus körképet rajzol, a Kereszttel hátuk szőrén pedig egyetlen metszetet emel ki a tájból, s nem is maga a táj lényeges, hanem a jellemrajz, feltűnően sok a rokon vonás:

Realizmus
Kereszttel hátuk szőrén

mélyút
kövér lóhere
a por
hűsöl
kútnál
fehér az ég fehéren füstöl
bugyog a sár
fűre csurrant
fölugrana bogáncs
sörényüket rázzák
vályú szomjában
izzad a menny kék gyöngyöket
kék gyöngyök
szamár

országút, út
kövérhusú fű
a por, porában
hűsítő gyöngyei
forrás
szitál a por fehéren ragyog a lepedő
a sár sötét
a fű
ugrik a fű, a forrás fölugrik
fejüket rázzák
nem érzik szomjukat
az ég kék
hűsítő gyöngyei
a szürke szamarak

A táj, a természeti körülmények azonosak, de míg a körkép tobzódik a sokféle látvány rögzítésében, amelyben szinte csak véletlenszerűen jelenik meg a kordét húzó szamár, itt ezek az állatok lépnek elő főszereplővé. A Realizmus tájképe dinamizmusa ellenére is egynemű és egyszerű, hasonlót százfelé elképzelhet az ember, meg is találhat, s nem is csupán Magyarországon. Lehetséges a fokozás: a szamaras vers még egyneműbb és egyszerűbb, mégis nagy a különbség: ennek a műnek a tája látszólag ugyancsak százfelé fellelhetőnek ígérkezik, mégis csak a látomások világában található meg. Mosoni tájakról indul, mégsem ott kanyarog már az országút, s a szürke szamarak sem egyszerű állatok, hiszen mosolyognak, fejüket rázzák, mindent tudnak, „ők Krisztus anyját vitték”.
Kormos István életművében fontos a szerepe nemcsak ennek a versnek, hanem magának a szamár-motívumnak is. Szinte címerállata lett ez az igénytelen s többféleképpen, eltérő minőségekben számon tartott faj. A teljes életmű alapján arra is gondolhatunk, hogy a clown-szerephez társítható elsősorban a szamár: méltó társa Yoricknak, a királyi bolondnak. Ám ez a jelentéskör inkább csak háttérsejtelemként érzékelhető, sokkal erősebb, elsősorban éppen ebben a versben a biblikusság. E kétféleség nem mond éppen ellent egymásnak. A király bolondja szerep egyúttal az igazmondóé is. Másrészt gondoljunk Jézus halálra ítélésének bibliai jelenetére. Ő is igazmondó volt, ezért kellett meghalnia, mint a zsidók „királyának”. A tömeg azonban nem tekintette őt királynak, gúnyból adták rá a bíbor köntöst és a töviskoronát, s megköpdösték, csúfolták. Látszat és valóság, szerepek téves és helytelen megítélésének konfliktusa a meghatározó mindkét esetben. Szegény Yorick játékosságában van valami végzetes szomorúság, amely az életre és a létre egyaránt vonatkozik, amely a szépséget is fátyolossá teszi. Ugyanakkor felsejlik a keresztény hitnek – vagy legalábbis e hit jelképtárának – segítségével egy olyanfajta biztonságtudat is, amely bizonyos értékeket öröknek gondol. Ezt tudva az életet végig kell és végig érdemes játszani és szenvedni, akár a feltámadás hite nélkül is. Jézus sorsa és József Attiláé egymást nem cáfoló, hanem kiegészítő példák a huszadik századi költő számára. Mindegyik sors feladatteljesítő. A csecsemő Jézust azért menekítik szülei szamárháton Egyiptomba, hogy ne öljék meg Heródes katonái, a hitvalló Jézus pedig azért megy szamárháton harmincvalahány évvel később Jeruzsálembe, hogy beteljesedjék sorsa.264 S azért éppen szamárháton, mert az Ószövetség szerint ennek így kell lennie: a szabadító király így fog érkezni. József Attila se menekült sorsa elől: legfőbb, minden mást háttérbe szorító feladatnak azt tartotta, hogy nagy költészetet hozzon létre, olyant, amelyik élni segít, s ezt a célt meg is valósította. Igaz, erre „ráment” az élete.265 Egy idő után pontosan tudta, hogy ez így fog történni, mégis végezte tovább a dolgát, mert mást nem tehetett.
A Kormos István élete végén készült, a már posztumusz sugárzott tévériport e szamaras verssel kezdődött, s ehhez kapcsolódott a költő első megszólalása: „Emlékezetem szerint, vagy legalábbis szeretném az emlékezetet úgy irányítani, hogy azt mondhassam, hogy az első állat, amit láttam – szamár volt. Pedig nem jászolban születtem, mint a Kisjézus, de a szamarakat nagyon szeretem. Amikor betlehemest játszottunk gyerekkoromban, mindig nagyobb fiúk voltak a társaim – nagy fájdalmam volt, hogy már nagy lónak éreztem magamat, már iskolás voltam, és még mindig a betlehemezésben Kisjézust kellett játszanom. Legalább pásztor szerettem volna lenni! (…) Legelső emlékem, hogy egy szamár nézett rám. Sokszor írtam állatokról, ez az előbb elhangzott vers az első szamaras versem – volt, de a szamarak sokszor visszatérnek a verseimben.”266
Vallomásában a költő őszintén szólt az emlékezet bizonytalanságáról, de hát itt elsősorban nem az életrajzi tény, hanem annak a művekbe emelése a fontos. Nyilvánvaló, hogy a majorságokban voltak szamarak, nyilvánvaló, hogy a betlehemes játékban is szerepelhetett ez a figura is, ugyanakkor az is látható, hogy az ősélmény lényegi voltára maga a szerző is csak e versben döbben rá. 1947-ig meghatározó mértékben közvetlen élménylírát alkot, s az egyedi, a személyes, hiába fejez ki általános igazságokat, ritkán tud igazán egyetemessé válni esztétikai értelemben is. Először az Eltüntek az égben tett határozott különbséget élmény és élmény között, a lényegkiemelés és az egyszerűség összhangját teremtve meg. Ami akkor ösztönösen sikerülhetett, azt néhány évvel később a Kereszttel hátuk szőrén már sokkal nagyobb fokú tudatossággal, teljesebb poétikai eszköztárral volt képes hibátlanul megoldani. Az érett Kormos-lírának majd állandó jellemzője lesz az a lírai realizmus hagyománykincséből kiinduló, arra építő, visszafogott látomásosság, amely itt megjelenik.
Tökéletes indító példa erre e vers második sora, amelyből a cím is elvonódik: „kereszttel hátuk szőrén a szürke szamarak”. A versegész összefüggésében a kereszt elkerülhetetlenül Krisztusra vonatkozik, de ez általában is igaz: a keresztény kultúra körében a kereszt, a kereszt cipelése egyértelmű jelkép. Ugyanakkor a szamarak hátán, a fejhez közeli részen van egy sötétebb, kereszt alakú folt. A verssor elemi szinten tehát egy biológiai adottság közlése, amelyről azonban egyre kevesebb és kevesebb embernek van tudása, s még kevesebbnek közvetlen tapasztalata. Ezért gyanítható, hogy a legtöbb mai olvasó „csak” jelképi szinten olvassa, érti ezt a sort s így a címet is. A szöveg megformálása olyan, hogy minden erőltetettség nélkül tartalmazza mindkét jelentésszintet, sőt még az is beleérthető, hogy a szamarak valóságos kereszteket cipelnek, nemcsak jelképeseket. Miután a középkorban a szamár – némiképp szakralizálódva – a Jézus-történet szerves részévé vált, s az állat mindennapos használói az iskolában, a templomban ilyenként találkoztak vele, állandósulhatott a többszintűség: az állat hátán a kereszt Jézusra, a szegényekre, a szenvedőkre, a létezés szomorúságára emlékeztetett, s arra is, hogy a sorsot türelemmel kell elviselni. Ugyanakkor a szamár, ugyancsak a középkorban a bolondság, majd máig tartóan a butaság, az együgyűség jelképe, kifejezője is. Szakrális és karneváli jellege van egyszerre, s így kifejezheti a dolgok, a jelenségek színét és fonákját. Élt ezzel a költő is, hiszen, bár az idézett vallomásban nem jut eszébe a korai Szamárhangverseny, ez a vers karneváli jellegű.
A Kereszttel hátuk szőrén szürke szamarai azonban a szenvedéstörténetre mintázódnak rá, bár a szakralitás csak profán módon nyilvánul meg, a vers nem vallásos mű, bár hangsúlyozottan él a keresztény hagyománykinccsel. A költőnek készülő fiatalember nemcsak gyermekkori életében és a keresztény hagyományban találkozhatott a szamarakkal, hanem lírai életművekben is. Szó volt már Sinka István hatásáról, akinek pásztorvilágot bemutató lírájában természetesen a szamár is szerepel, s akinek élményanyagát Kormos a magáéhoz közelinek tudhatta. De említeni kell egy francia költőt is.
Kormos István kamaszkora, a versolvasások kezdete óta a francia líra híve volt, először Villon és Rimbaud hatott rá.267 A szamaras vers ihlető forrásai közé viszont Francis Jammes-ot kell sorolnunk. Neki önálló kötete ugyan csak 1958-ban jelent meg magyarul,268 de Kosztolányi Dezső már 1914-ben bemutatta a Modern költőkben,269 s hamar népszerűvé vált nálunk is. Pályakezdő éveiben Kormos István egy jelentős antológiában (Illyés Gyula: A francia irodalom kincsesháza)270 és három műfordításgyűjteményben (Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc, Rónay György)271 friss olvasmányként találkozhatott a költővel, s természetesen megismerhette Kosztolányi fordításait is. Egészen bizonyosnak vehető, hogy Illyés antológiájában vagy Szabó Lőrinc Örök barátaink című kötetében olvashatta Jammes leghíresebb szamaras versét, amely Ima azért, hogy szamarakkal mehessen a Paradicsomba:
Add meg Uram, hogy oly napon szólítson el az ég,
amikor porzik az ünnepi vidék.
Szeretnék, ahogy itt lent szoktam, valami
kedvemrevaló utat választani
a Paradicsomba, nagy csillagokkal rakottat.
Fogom majd botomat, megyek az országútra,
s így szólok a szamarakhoz, barátaimhoz:
Francis Jammes vagyok, és az égbe indulok,
mert a jó Isten a poklot nem ismeri.
S folytatom: Jöjjetek, kék ég barátai,
(…)
és add meg, hogy a lelkek édenében égi
vized fölé hajolva, olyan legyek én is,
mint ők, akik szelíd s nagy szegénységüket
az örök szeretet tükrében nézegetik.
A Kormos-vers szürke szamaraira ugyanez a szelíd s nagy szegénység és örök szeretet jellemző. Ugyanennyire fontos előkép a Kosztolányi fordította Szeretem a jó szamarat, amelyben a költő kedvesének dicséri az állatot:
Hát azt mondom, kis édesem,
te nem szeretsz ily édesen:

Hisz ő a kék ég szamara.
Jézust is vitte valaha.

(…)

Menj a szegény csacsi után
s mondd meg, hogy lelkem is bután

kószál, nagy utakon bolyong,
az is ily jó és ily bolond.

Kérdezd meg, arcra essek-e,
és sírjak-e, nevessek-e?

A csacsi bölcs, nem is felel:
mellettünk csöndesen megy el,

csak a virágos útra néz,
mely csupa rózsa, csupa méz.
Jammes átütő sikert 1898-ban megjelent A hajnali harangszótól az esti harangszóig című kötetével aratott. Ennek szerzői előszavában olvasható: „Isten, ide hívtál az emberek közé. Itt vagyok. Szenvedek és szeretek. Azon a nyelven beszéltem, amelyet te adtál. Azokkal a szavakkal írtam, melyekre te tanítottad anyámat és apámat, akik azokat rám hagyták. Megyek az úton, mint egy teherhordó szamár, amelyen nevetnek a gyerekek, és amely lehajtja a fejét. Oda megyek, ahová akarok, amikor akarod…”272
Jammes a francia líra nagy megtérői, nagy katolikus költői közé tartozott. Kormos Istvánra nem vallásossága, hanem egyszerűsége, természetessége hatott. Ő a Kereszttel hátuk szőrén kapcsán erről így nyilatkozott: „Amikor ez a vers megjelent, alaposan félreértették – igaz, hogy elég nehéz világ volt –, de egy nagyon tekintélyes kritikus vallásosnak, klerikálisnak tartott, mert Jézus anyját emlegetem ehhez a szamaras vershez. Noha soha nem voltam se istenhívő, se istentagadó. A paraszti osztályban vagy vallásosak az emberek, vagy közömbösek Isten iránt. Nálunk nem volt napi téma Isten jelenléte az életünkben.”273 Egybevágnak ezzel más megnyilatkozásai: „a katolicizmus egész életemben csak mint emberi produktum érdekelt”,274 illetve amit ez ügyben a nagyanyai nevelésről vallott.275 A Jammes-idézetek érzékletesen szemléltetik a hatást is, a Kormos-vers hommage-voltát is. Kormos ősélményének tudatosításában meghatározó lehetett Jammes-lírája. Erősíti ezt a nézetet az is, hogy bár a Kereszttel hátuk szőrén az alkotói szándék szerint nem vallásos vers, az olvasó minden belemagyarázás nélkül ilyennek is értheti.
A szamár-motívum nemcsak elvontan, hanem jellegében is nagymértékben rokon a két költőnél. S nemcsak abban, hogy különös vonzalmat éreznek egy állatfaj iránt, hanem e vonzalom szemléletmódjában is. Fodor András, aki épp e Kormos-vers kapcsán említette Jammes-ot,276 utal a francia költők panteizmusára. Alighanem e fogalom segítségével pontosítható a vers vallásosságának kérdése. A panteizmus – Spinozától eltekintve – nem annyira filozófiai traktátusok tárgya, inkább költői világképeké. Az Istent és a természetet azonosító szemlélet áthajolhat a leghagyományosabb vallásosságba, de érintkezhet az ateizmussal is, lehet Istent kereső, de tőle eltávolodó is. Így érthető, hogy Jammes és Kormos világszemléletében található közös elem is.
Kormos István fontos mesterei közül Illyés Gyulára éppen nem volt jellemző a panteisztikus szemlélet, de azért nála is található néhány ellenpélda. Elsősorban bizonnyal a korai A ház végén ülök…,277 amely már nagymama-dicsérő volta miatt is felkelthette a tanítvány különös érdeklődését. Ugyanakkor e mű programosan, szinte ars poetica-szerűen panteisztikus:
Isten, aki mondják, fűben, vízben, fában,
bújkálsz, mint a mosoly a szerelmes lányban
(…)
Holnap útrakelek. Engedd, hogy mentemben,
menjek fűvel, fával, vízzel beszélgetve
s együgyű népekkel, kiknek fia vagyok.
(…)
Elült krumpli-bokrok közt vigyázva lépek,
nehogy alvó, meleg fészkeikre lépjek.
Búcsú nélkül megyek. Ha észrevennének
ezüst csibe-hangon sírni kezdenének.
Gyanítható, hogy Kormos István magától értetődőnek tartotta, hogy versét az Illyés szerkesztette Válasznak adja oda. E folyóiratnak egyébként Szabó Lőrinc volt a versrovat-szerkesztője, bár ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy a megjelenés előtt látta a kéziratot.
Még egy példaképet szükséges újra említeni: Weöres Sándort. Az ő – Hamvas Béla szellemi hatását nagymértékben tükröző – könyve, A teljesség felé, 1945-ben jelent meg. Nincs rá adat, de nagyon valószínű, hogy Kormos olvasta a rövid bölcseleti írásoknak ezt a megszerkesztett gyűjteményét, amely „arra szolgál, hogy a lélek harmóniáját megismerhesd, és ha rád tartozik, te is birtokba vehesd”.278 E könyvben az Útravaló azt hirdeti, hogy „tanulj meg mindenkitől tanulni”, s nyilván vonatkoztatható azokra, akik Kormos verse szerint „mindent tudtak”. Az összegző igényű ötödik részben a versszerű Tíz erkély különösen tanulságos a szamaras vers szempontjából:
A teljes lét: élet-nélküli.
A teljes öröklét: idő-nélküli.
A teljes működés: változás-nélküli.
A teljes hatalom: erő-nélküli.
A teljes tudás: adat-nélküli.
A teljes bölcsesség: gondolat-nélküli.
A teljes szeretet: érzés-nélküli.
A teljes jóság: irány-nélküli.
A teljes boldogság: öröm-nélküli.
A teljes zengés: hang-nélküli.
Weöres műve elsősorban természetesen az emberről szól, de mivel felfogása szerint „a létezés mindenben azonos” (A létezés), a Tíz erkély paradox, koanszerű axiómái Kormos szürke szamaraira is vonatkoztathatók, annál is inkább, mert e szamarak az emberről is elmondanak valami nagyon fontosat. S ha az emberek jelentős része nem fogadná is el Weöres idézett tanításait, az antropomorfizált szamarakra nagymértékben vonatkoztathatók, hiszen ők Kormos István szándéka szerint valóban úgy vannak a teljes lét, tudás, bölcsesség stb. birtokában, ahogyan azt a Tíz erkély lehetségesnek tartja. Weöres individualizmusellenes álláspontja és Kormos antropomorfizmusa félúton találkozik, s átmenetileg egyetért egymással. Weöres az ember belső tökéletesedését tekintette célnak, Kormos szamarai pedig lényeges szempontokból „tökéleteseknek” nevezhetők.279
A feltételezett és legalább részben bizonyára tudatos hatások összjátékából Kormos István első remekműve született meg, amely elrejtette, asszimilálta a valódi és a lehetséges inspirációkat. Egyéni és a pályán több szempontból is egyetlennek-kivételesnek tekinthető mű született. Sem korábban, sem későbben nem volt jellemző a költőre, hogy a lírai én ne szólaljon meg közvetlenül is. Ennyire személytelen verse talán csak a sokkal későbbi Ágborisrét, amely szintén nagymértékben antropomorfizálja a természetet. Elszemélytelenít az is, hogy a versben nem jelenik meg emberalak, csak ráutalásszerűen: „ők Krisztus anyját vitték”. Igaz, a vers értékrendjében itt a legfontosabb emberről, a megváltóról és anyjáról van szó. A szürke szamarak mintha csak velük lettek volna igazi kapcsolatban, mintha a mai utódoknak gazdái nem is lennének, mintha nem is a teherhordás, a szekérhúzás lenne fő feladatuk, hanem a kereszt vállalása, a szenvedés a meg nem nevezett, de érzékeltetett értékekért. Az ember helyett szenvednek ők is, ezért lehetnek szent állatok. Létezésük és cselekedetük nem időhöz kötött: a földi por örök vándorai ők, akiknek feladatuk van, nem pihenhetnek meg a „kánaáni” mezőkön sem, mert az csak látszatboldogság lenne, amiként ezt mosolyukkal és mindentudásukkal kifejezik. A vers a kimerevített jelen időben szólal meg, de nem egyetlen pillanatot ragad meg, hanem az időbeliségben létező változatlanságot, amely egy múltbeli cselekedet („Krisztus anyját vitték”) óta áll fenn. Másodlagossá válik, hogy azóta mennyi idő telt el: e szürke szamarak elvileg lehetnének testi valóságukban is azonosak a kétezer évvel ezelőttiekkel, s akkor közülük az egyik lenne a szent családot menekítő állat, akinek tette a többiekre is átsugárzik; de lehetnek a versírás időpontjában létezőek is, akiket máig mássá tesz a régi esemény. Ez az egymásba mosódás e vers szimbolikus erejének döntő előidézője.
A jelen idő különösségét érzékletessé tevő fő poétikai eszköz az ismétlés. A költemény – a címmel együtt – 112 szóból áll. Ebből 22 határozott névelő. E viszonylag magas szám a tájleíró jellegből, a személytelenségből is következik, ugyanakkor utalhat a közlendő egyértelműségére, axiomatikusságára. A névelők nélküli 90 szóból éppen a harmadrész, 30 a megismételt szó, s ezek egy része szókapcsolat. A szamarak hétszer, ezen belül a szürke szamarak ötször, a por és a lepedő négyszer, a és a mennek háromszor, a fölszáll, ragyog, áll, fölugrik kétszer szerepelnek, de hozzájuk csatlakoztatható az országút-út, az ugrik, és az elé, eléjük páros is, valamint a nyomatékosító igekötő-ismétlés: letérnek le, átlépnek át. Feltűnő az ismétlődés a rímelésben. A nyolc rímpárból hat önrím, ám ezek korántsem verstani értelemben fejeznek ki monotóniát. A műforma a litániára utal, annak szabadabb változata. Az ismétlődések mellett Szűz Mária központi szerepe, a leltározó, mellérendelő körmondatszerű szerkezet, s nem utolsósorban az örök körben való menetelés is a litániákra utal, hiszen ezek alaptípusa a Szűz Máriához való könyörgés, s litániákat gyakran énekelnek körmeneteken is. Kormos István verse éppen csak azt nem mondja ki, ami a litániák szokásos kezdő és záró formulája: Kürie Eleiszon, azaz Uram irgalmazz! Nem is kell közölnie, hiszen e szürke szamarak már elnyerték az irgalmat.
Egyszerű és egynemű a vers szókincse is, Kormos István látomásos tájképében két fogalom áll a látomásossá-szimbolikussá varázslás középpontjában: Krisztus (a rá utaló, etimológiájában vele azonos kereszttel) és a lepedő, amely szép, fehér, és a fölszálló porból képződik. A fehér vászonnak is van biblikus vonzata. Krisztust, az angyalokat általában fehér ruhában szokás ábrázolni. A porból képződő szép lepedő akár a fehér felhőkkel is egybeolvadhat, s könnyen elképzelhető egy olyan oltárkép, biblikus festmény, amelyen felhők közül angyalok őrzik a menekülő szent családot, s némi fantáziával lehetséges ennek olyan változata is, amelyen már a szent család is a felhők közt van, s a lenti mezőben csak a szürke szamár, miként a versben, ahol persze nem látjuk, csak odagondolhatjuk a biblikus eseményt, sőt, a vers sugallata szerint oda is kell gondolnunk. Ugyanakkor nemcsak reneszánsz, hanem impresszionista-szimbolikus festményhez is hasonlítható e vers, hiszen olyan időjárási, fény- és látási viszonyokat ragad meg a nyelvi kifejezés révén, amilyeneket az ilyen irányzatú alkotások ábrázoltak. S az ilyenfajta kép már ugyanúgy nem szemléltetné, csupán érzékeltetné a központi eszmét, mint Kormos István költeménye.280
Belátható, hogy a vers kulcsszavai a kereszt-Krisztus páros, s ezek révén meghatározó lesz a biblikus jellege. Nemcsak a szamarakra, a lepedőre vonatkozik, hanem az útra és a porra is. A bibliai tanítás szerint az ember porból vétetett és porrá leszen, így a fölszálló és szép lepedővé váló por – bár erre a szerző aligha gondolt –, egyúttal valami üdvözülésfélére is utalhat, főleg annál, aki úgy élt, mint a szamarak, kereszttel a hátán, azaz követve Krisztust, aki kinyilatkoztatta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.”281 Az út-motívum biblikus értelmezésének ugyan ellentmondani látszik a „letérnek le az útról” közlés, mely ilyen összefüggésben tévutat jelentene, a versben azonban arról van szó, hogy a szamarak a számukra való, élvezeteket nyújtó-kínáló mezőben sem „letérnek”, hanem ellenállnak a „kísértéseknek”. A mező is útjuk értelmét világosítja meg.
Miként a por, a vers ritmusa is emelkedő jellegű: a jambikusság a meghatározó, nagyfokú szabályossággal. A 13 szótagú sorokban a hetedik szótag csonka láb, szünet követi. A metszet csak a 3. és a 4. sorban választ szét sorosan összetartozó szókapcsolatokat. Ezt a jambikus tizenhármast a hazai gyakorlat – helytelenül – nibelung-sornak szokta nevezni, feltehetően Kormos is ilyenként ismerte meg, például Radnóti Miklós Erőltetett menet című költeményéből. Kormos versében helyenként anapesztusok, choriambusok teszik változatosabbá a ritmust: a „szép lepedő” például tiszta choriambus, a 8. sor anapesztikus. A 10. sort viszont csak a vége teszi jambikussá. A rövid szótagokat olykor hangsúlyosságuk illeszti be a jambikus rendbe: „a szürke szamarak”.
A Fehér virágot282 nemcsak korai pályaszakasza, hanem egész költészete legkedvesebb versének nevezte alkotója. Ugyan megjelent már néhány korábban is igazán sikeres verse, de ezt a Válasz utolsó, 1949. 5–6. számában olvasható művet hosszú, 1955-ig tartó publikációs szünet követte, s így egy kissé költői végrendeletszerűvé is vált. Ez sem a költői szándéktól, sem a vers szövegvilágától nem idegen.
Kivételesen még a vers keletkezéséről s hatásáról is vallott az ilyen ügyekben igencsak szemérmes költő: „Legjobban szeretett versemet, egy nyolcsorosat úgy írtam, hogy hagymáért álltam sorba a Hold utcai csarnokban. Rengeteg öregasszony állt körülöttem. Rákosiról és Grősz atyáról beszéltek. Akkor jelent meg először a Radnóti összes a Knernél, nagyon szép könyv volt. Már ismertem a Tajtékos ég darabjait. Radnótin gondolkodtam, és szinte önkívületbe estem. Olyanszerű volt az egész, ahogy a dilettáns elképzeli az ihletet. Radnótira gondoltam, és úgy éreztem, hogy utolsó verseiben, 1944-ben a magyar költészet becsületét egy sárga csillagos munkaszolgálatos mentette meg. (…) Elképzeltem ott sorban állás közben a versemet, a Fehér virág címűt, amiben Radnóti neve elő sem fordul. Sokan szerelmes versnek hiszik. Memorizáltam, s amikor megkaptam a hagymát, siettem haza leírni. Azóta is úgy tudok dolgozni, ha egyedül vagyok egy szobában, vagy ezer ember van jelen.”283 Legrészletesebb önéletrajzi írásában azt is elmesélte, hogy Vas István és Szántó Piroska barátságát is e versnek köszönhette: találkozva vele fülébe mondták a verset.284
Ezek után elcsodálkozhat, aki magát a folyóiratot veszi kézbe, ott ugyanis S. Gy. emlékének ajánlással jelent meg a Fehér virág. A monogram Sárközi György, a szintén mártírhalált halt költő és író nevét rejti, egyébként az ő összes versei is megjelentek 1947-ben Illyés Gyula előszavával. Sárközi özvegye pedig az a Sárközi Márta, akinek Kormos is oly sokat köszönhetett, s nagyon valószínű, hogy az iránta való tisztelet és szeretet jeléül kapta az első közlésnél a dedikációt a vers, amelyet a Szegény Yorick enélkül közölt.285
Arról is szólt az idézett vallomás, hogy sokan szerelmes versként olvasták a Fehér virágot. Az sem dönthető el tehát, hogy férfihoz vagy nőhöz szól a versbeli beszélő, s ez adja a vers igazi varázsát. Ámbár olyan „szerelmes” versként is olvasható, amelyben egy nő szól az elvesztett férfiról. Mindez nem homályosság, hanem általánosnak és egyedinek különleges és valóban szinte zenébe oldott jelképessége.
Fehér virág

Fehér virág a zápor zuhogva ejti szirmát
holló a szél az ékkő tócsában mossa tollát
szép zöld haját lebontja a kukorica elszáll
e sziromzuhogásból a tündöklő ökörnyál

Fehér virág kezedben szétporló liliomszál
szétporló tengeredből szökkent e liliomszál
szétporló zuhatagból ahogy a szirom elszáll
eltűntél aki köztünk angyali zene voltál
Feltehetően első olvasásra is a szöveg erőteljes zeneisége kap meg bennünket. Zene és költészet nagyon messze soha nem állt egymástól, s tudhatjuk azt is, hogy Mallarmé óta többen törekedtek arra, nálunk például Weöres Sándor, hogy a verset alkotó szavak közvetlen gondolati jelentés helyett inkább zenei-hangulati eszközökkel sugározzanak gondolati jelleget is. Kormos Istvánnak ez a műve félúton áll a jelentés- és a zeneiség-központú szövegtípusok között, a ritkán létrejövő harmonikus ideált valósítja meg. A legtöbb – nem programzenei – mű sokféle értelmezést enged meg, s a modern költészetben is mind gyakoribb a szimbólumokból, a komplex képekből következő jelentéshullámzás. A Fehér virág „ajánlásai” és értelmezései, láthatjuk, nem idegenek a szövegtől, hiszen valóban többféleképpen érthető és értelmezhető az az angyali zene, amely valóságosan egy költő verseinek zeneiségében, jelképesen, de egyáltalán nem szokatlanul egy nőalak – meglepőbben egy férfi – angyaliságában, sőt még elvontabban a hulló virágszirom-záporban felsejlő angyalalakban is elképzelhető. A valódi, az abból elvont eszményi és a mítoszi hármassága válik egységgé.
A Fehér virág a kifejezés többféle értelmében is „szép vers”. Szép – természeti – látványt ragad meg, ezt nyelvileg is szépen teszi, s nemcsak a mondatok és a szavak szintjén, hanem a hangokén is, zenévé oldva a látványt és természetesen a belőle kibomló jelentést is. A vizualitás és az akusztikus jelleg egymást erősíti, de egyik sem képes s nem is kíván önálló életre kelni, s így nem is zenedarab, nem is festmény, hanem igazi költemény keletkezik, amelynek ez a szervessége, művészeti ágakat egységesítő volta nyilvánvalóan az impresszionizmushoz áll a legközelebb; a virágszirom-zuhatagot ilyenfajta festmény s zenemű témájaként is elképzelhetjük, s az egyes lehetőségek szinesztéziásan egymásba olvadnak.
A legfontosabb ihlető forrás magától értetődően Radnóti Miklós lírája. Az ihlet lázában Kormos István is úgy érezhette magát, mint a Tétova óda alkotója: „Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét: / egy képben csak talán s csupán a lényeget.” A kép a hulló virágszirmok zápora. Örök és közhelyszerű, mégis csodálatos hatású lehet. Radnóti is élt vele: a Virágének központi motívuma a sziromhullás, valamint a fény és a sötétség ellentéte, az elnémulás veszélye:
Fölötted egy almafa ága,
szirmok hullnak a szádra,
s külön egy-egy késve pereg le,
ráhull a hajadra, szemedre.
A korábbi Két karodban is szerelmes vers, virágok nélküli ringatózás, ugyanakkor halálsejtelem, s minta a meghatározó zeneiséghez, amely magasztossá, széppé varázsolhatja az elmúlást is.
A Radnóti-líra mellett egy népballadára is rájátszik a Fehér virág: ez a Kádár Kata, másik címén A két kápolnavirág. A liliom kápolnavirág, s a valóságban az élő ember kezében elhervad, a ballada mítoszvilágában pedig a halott testéből növekszik, a szerelem halhatatlanságát kifejezni.
A versben a zeneiség legelemibb forrása a sziromzápor-képzet, amelyben eggyé olvad a valóságos zápor hol monoton, hol – a változó erősség miatt – hullámzó, s a hangtalan, legfeljebb a szélmozgással hangzóvá tett sziromhullás szintén hol egyenletes, hol meg-meglóduló ritmusa. Az ismert természeti jelenségek zeneivé válnak, s ezt véglegesíti a befogadóban a szöveg egyneműnek mutatkozó, ám összetett ritmusa. A 14 szótagú sorok lassúságot, szinte ünnepélyességet sugároznak, a második szakaszban gyászzene jelleggel is, ugyanakkor a sorközepi élesebb metszet tagolja is az áradást, mintegy két széllengés közti szünetként. Leírható lett volna a szöveg kétütemű hetesekben is, de így nem egészen ugyanez lenne a dallama, kevésbé lehetne nyugodt, méltóságteljes. A sorok azonban nemcsak felező jellegű négyütemű tizennégyesekként ritmizálandók. Igazi szimultán ritmus ez, az időmértékességet még a botfülűek is meghallhatják. Egyértelmű a jambikus hetesek emelkedő ritmusa, s így az erős metszetű hosszú sorokat két anakreoni hetes összekapcsolásának lehet felfognunk. A ritmus emelkedő jellege is magyarázza, hogy az első soroktól kezdve, a sziromhullás ellenére emelkedést, lebegést, felfelé szárnyalást is érzünk a verset olvasva, az „elszáll” a messzeségre-magasságra vonatkozik elsősorban. E nyolc sor időmértékes jellege azonban nem írható le pusztán a jambikussággal. Főként a második szakaszban indokolt lehet a „rossz” jambusok helyett a choriambusok tételezése, s a hullás-emelkedés képzetét ez a ritmus még inkább erősíti. S talán az sem idegen a verstől, ha a második szakasz sorait ereszkedő, daktilusos ritmusúnak értjük a második félsortól kezdve („szétporló liliomszál”). Annyi azonban bizonyos, hogy a ritmusnak ez a képlékeny volta nem disszonanciát, hanem igazi harmóniát eredményez.
A hasonlóan hosszú jambikus sorok és az ismétléstechnika a Kereszttel hátuk szőrén című versben monoton, tompábban hangzó zeneiséget eredményezett, a Fehér virág dallama sokkal változatosabb, derűsebb színeket is megszólaltató, szinte játékos. E rövid szövegben is feltűnően sok szó szerinti egyezést találunk (fehér virág, elszáll, szétporló, liliomszál). Ismétlődik – eltérő toldalékolással – a mozgás dinamikáját s a zeneiséget egyaránt kifejező kulcsszó: zuhogva – zuhogás – zuhatag. S lényegében egyetlen jelentéskör variációjának tekinthető a legtöbb ige: ejti – lebontja – elszáll – eltűntél – voltál. A rokonságot, a jelleg ismétlődését fejezik ki a képek is: a virágsziromhullás, a zápor, a kukorica hajának lebontása, a szétporló liliomszál, illetve mindezeknek az elszállása, szökkenése, eltűnése.
A zeneiséget a hangokkal való építkezés is fokozza. Szembeötlő az alliterációk magas száma, szókezdő és szóbelseji helyzetben is. Domináns hangokra figyelhetünk fel. Közismert, hogy az l és az r hang a dallamosságot fokozza (31, illetve 14 előfordulás). Sok az sz hang is, s ez kellemetlen hatású is lehetne, de itt, az l-ek és r-ek és az arányosan tagolt más hangok környezetében ezek is zenei hatásúak. Kormos István gyakorta használja fel a szavak hangutánzó és főként hangulatfestő erejét. Az előbbire itt a zuhogás változatai adnak példát, az utóbbira leginkább a szétporló liliomszál kifejezés, de talán túlzás nélkül állítható, hogy a vers egésze figyelemre méltó hangulatfestő erejével is.
A Fehér virág dal, a legegyneműbb lírai műfaj tehát, s terjedelme sem engedi meg a bonyolultabb szerkezetet. A címbe is kiemelt szakasznyitó fogalom ismétlése is mutatja, hogy a két szakasz két szerkezeti egység, s akár úgy is felfoghatjuk, hogy az első szakasz a természeti kép, a második ennek személyre vonatkoztatása, tipikus a népdaleljárás tehát. A tagolás mégsem lehet egyértelmű, a vers egészére a határok elmosódottsága jellemző: a tagolatlanság, illetve a sejtelmes tagoltság a vers szerkezeti lényegéhez tartozik. Az írásjelek hiánya nem egy esetben úgy folyatja össze a tagmondatokat, hogy többféle tagolás is elképzelhető, s egyik sem idegen a vers jelentéskörétől (2., 3. és 4. sor). Maguk a tagmondatok is többértékűek lehetnek, például mindjárt a legelső azt is megengedi, hogy a fehér virág hullik záporként, s azt is, hogy a zápor hullik fehér virágként (s ezt a tócsa említése is erősíti). A Kereszttel hátuk szőrén és a Katlan után ez Kormos harmadik verse, amelyben mellőzi a központozást. E versek helyet kaptak a Hét évszázad magyar verseinek 1954-es kiadásában is, s ott a költő – a Fehér virág kivételével – írásjelekkel tagolta a szöveget. Ezzel nyilván a kor modernizmusellenes kívánalmainak is meg kellett felelnie, a kivétel viszont azt is jelzi, hogy e vers kapcsán el lehetett fogadtatni a „merész” eljárást.
Az elmosódottság, az egyszerre többértékűség jellemző a vers időszemléletére is. Az első szakaszban tanúi lehetünk a tavasztól őszig tartó körforgásnak (fehér virág – zöld haj – ökörnyál), ugyanakkor mindvégig a sziromzuhogás pillanatnyi időmetszetében is vagyunk. Mozgás és mozdulatlanság kettőssége a második szakaszban is meghatározó, a mozgás itt elsősorban a szétporlás, a mozdulatlanság pedig ennek végeredménye. A vers uralkodó színe a fehér, az ártatlanság, a tisztaság szimbóluma. Ez a nyitó szín, tavaszképzetet villantva fel, ezt követi a zöld a remény, az élet színeként. A fehér virágnak liliomszálként való néven nevezésével véglegessé válik a fehér domináns volta, s a tisztaság, ártatlanság jelentésköre. A fehér ugyanakkor a tél s a halál színe is, a liliom kápolnavirág is. Az angyali zene így nemcsak a meghalt személyt minősíti, hanem mintegy glóriát is von köréje, aki „a magyar költészet becsületét” megmentette.
Már a sziromhullás képében benne van a teremtés és a pusztulás képzete is, bár az első szakasz inkább az életmámort, a második a szétporlással a halált emeli ki. A vers egészét áthatja ez a kettősség, az élet–halál elve, melynek alárendelten létezik minden élőlény, a növény s az ember is. Életnek és halálnak a kozmikus tér ad keretet: a víz, a levegő, a föld és a fény (a Nap). Nagy fényesség sugározza be e vers világát (bár közvetlenül csupán a tündöklő utal erre), fontos a víz, az áramlás motívuma (zápor, tócsa, zuhatag), a földből sarjadnak a növények, s oda térnek vissza növények s emberek is (szétporló), s minden a levegős térben zajlik (szél, zuhatag, elszáll, szétporló). A térben magasba szökkenő és lefelé hulló mozgások vannak, gyorsak is és lebegőek is. Az élet–halál elvére utalhat a holló is, amely ugyan itt fehér lehet, s így ritka, mint Radnóti példája, s bármely angyali zenéé, de a holló általában a halál jelképe, lélekvivő madár, s így jelezheti előre a bekövetkező veszteséget, amelyért e költemény a saját angyali zenéjével kárpótol bennünket.
vissza a tartalomhoz

Válságos évek
(1949–1963)

Havas rét
Egy kihantolt sírra

Kormos István köztudottan a Válasz írói köréhez tartozott elsősorban, verse jelent meg a legutolsó lapszámban 1949 kora nyarán, számára azonban ezek a bolsevikok szemében különösen gyanús tények önmagukban még nem váltak fenyegetővé a fordulat éve után.286 Fiatal költő volt, aki 1947 és 1949 között érzékelhetően a neofita marxizáló kritika igényei szerint is „fejlődött”, tehát lehetett rá számítani. Jó volt a káderlapja is: a cselédsori származás, az árvaság, az inaskodás, s talán még az iskolai tanulmányok félbeszakadása is jó ajánlólevélnek számított. Irodalmi állásai vannak: filmgyári dramaturg, majd 1950-től az újonnan alakult Ifjúsági Könyvkiadó szerkesztője – egyébként haláláig. Könnyedén válhatna a Rákosi-kor dédelgetett költőjévé. Mégsem ez történik. A költő elhallgat, s hat és fél éven keresztül csak mint műfordító és a gyermekirodalom művelője szerepel a nyilvánosság előtt.
Azt kell feltételeznünk, hogy a továbbiakban Kormos ravaszul eredményes, ám a költői pályára nézve életveszélyes módszert választott; hogy ne kelljen hazudnia, egyáltalán nem írt verset, s ha mégis próbálkozott olykor, s esetleg le is írta a fejében formálódó költeményeket, azokat még barátai előtt is titkolta. Bár a féllegalitásba kényszerített írói körökben szinte mindennapos szokássá vált egymás kéziratos műveinek olvasása, Weöres Sándorral, Pilinszky Jánossal, Fodor Andrással, másokkal ellentétben Kormos nem mutatott meg semmit, barátai is úgy tudták, hogy a költő válságba került. Erre utal Fülep Lajos megjegyzése is Burns Komor éjének fordítását olvasva: „Gyönyörű! Ha verset nem ír is mostanában Pista, ez a költemény tökéletesen kifejezi lelkiállapotát.”287
Amikor 1971-ben a Szegény Yorick a teljes addigi és vállalt életművet bemutatta, mindössze 8 verset dátumozott 1949-től 1956-ig: Atlantisz, Óda a kukoricához, Testvérek, Megmérettél, Citerázó asszonyok, Vallomás régholt költő hangján, Egy kihantolt sírra, Havas rét. E dátumok legalább részben fiktív voltáról árulkodik az, hogy mindegyik esztendőre éppen egy vers jut, továbbá, hogy közülük az Új Hangban 1955–1956 fordulóján csak kettő jelent meg – kiegészülve az 1948-as Tél közeledtén és az újra nem közölt Nehéz szívvel című versekkel. E folyóirat bizonyára örömmel fogadta volna a többi verset is, köztük a Nagy Lászlóhoz és Juhász Ferenchez írott Testvéreket, hiszen ekkor ők ketten voltak a lap legfontosabb szerzői. Későbbi interjúiban kétszer is szólott arról Kormos, hogy az Óda a kukoricához 1950-ben keletkezett, de a verssel „úgy kivágtak a Csillagtól, hogy a lábam se érte a földet. Pedig nincs benne olyan szó, amely miatt akkor ne jelenhetett volna meg.”288 Valószínűleg már soha nem tudhatjuk meg, mennyit változtatott később a költő az eredeti szövegen, de éppen az Egy kihantolt sírra ismert első és második szövegváltozata alapján feltételezhető, hogy a gondolatmenet és a költői eszközök lényegi megőrzése mellett ezt a versét is átformálta. Az Atlantisz és a Testvérek stílusával, költői eszközeivel elég szembeötlően kötődik az 1960-as évek versvilágához. A Havas rét lényegében készen volt az 1955-ös megjelenéskor (mégis 1956-os a datálása!), a többi vers szövege az ötvenes és a hatvanas évekhez egyaránt illeszthető.
Az újra megszólalásra 1955 novemberében került sor. Az Új Hang három verset közölt: a Tél közeledtén akkori szövege akár teljes egészében lehet 1948-as „pályakezdő” munka, a befejezése például kifejezetten ügyetlen. A vers semmivel sem több, mint a cím ígérte helyzet leírása, kevés költői ötlettel. Az 1971-ben közölt átdolgozást viszont éppen azok az eredeti ötletek uralják, amelyek beleillenek a Szegény Yorick-ciklus világába. Nem a télelő leírása már a vers, hanem egy játékosan-ironikusan látomásos költői világ kifejeződése az évszak ürügyén. Az új szövegben nem varjú, hanem vakvarjú károg, az „indul a trágyadomb kék gőze / kanyarogva a levegőbe” leíró képét a „tornyot rajzol a trágyadomb kék gőze, / zsiráfnyakú papot a levegőbe” szürrealisztikus látomása, a befejezést: „és fellegeit a világra ontja, / és kalapunkat a fejünkbe nyomja” (mármint a szél) a „hódunnát Szent Józseffel lerugat, / vörös fülekkel hajtjuk a nyulat” sorpár váltja fel, szemléltetve a profán biblikusság és szegénylegény-szerep természetes egybeolvasztását. A 12 sorból mindössze 4 marad azonos. Jelentős a szöveg dúsulása: az ajtók nem becsukódnak, hanem kattannak a zárak, „az ároknak már kopasz fák dudolnak” sort a „lecsupált fák dérgyöngy-komiszban állnak” váltja fel. Az eredetileg sivárnak mutatott világ átpoétizálódik, tündériesül.
A Nehéz szívvel később soha nem jelent meg. Szerelmes vers Zsuzsannához, nyilvánvalóan az 1956 márciusában feleségül vett Rab Zsuzsához. A vers még a reménytelenség léthelyzetéből szólal meg, s ez is „Vallomás régholt költő hangján”, miként a csak 1971-ből ismert, 1954-re dátumozott vers. A Nehéz szívvel szövege megérdemli az újraközlést, annál is inkább, mert 1949 tavasza után és 1963-ig a Havas rét, ifjúságom és az Egy kihantolt sírra mellett csak ez a szöveg hitelesen korabeli.
Sötét éjszakámból
hozzád fordulok,
sötét éjszakámban
térdre roskadok.

Kínban forgolódok,
vernek vas-szegek,
sistergő parázson
hozzád hadd megyek.

Verik szívem átal
zsoltár-szavaid,
löknek el tetőled
két jó karjaid.

Eleitől fogva
téged hittelek,
mért gyaláz a porba
a te istened?

Én őt meg nem bántom,
el nem kerülöm,
hiányod, hiányát,
azt keserülöm.

Csillag, aki voltam,
nem ragyoghatok,
férfi, aki volnék,
csak leroskadok.

Égről lezuhantam,
föld be nem fogad,
mutasd meg Zsuzsánna
régi arcodat!
A későbbi, magányt űző „tengermélyi” szerelmes verseket is a sötét éjszaka képzete hatja át, ott is kínban forgolódik a vallomást tevő, de már kevéssé a jó sorsában reménykedő szólal meg. A „sistergő parázson / hozzád hadd megyek” óhaját a Leltár rezignációja váltja fel:
Sétálni sistergő parázson
megtanultam: lehet.
Elviselem magányom:
rámégett ingemet.
Ebben az „újmagyar férfi-siralomban” magyarázatot igényel „a te istened” fogalma. Kormos katolikus volt, Rab Zsuzsa református, s a vers alapján feltehető, hogy ez kezdetben a tartós kapcsolat akadályának látszott, hiszen a szöveg éppen a kétféle Isten azonosságát állítja.
A Havas rét, ifjúságom az egyetlen ismert mű az ötvenes évekből, amelyhez érdemben később sem nyúlt hozzá a költő. Mindössze az írásjeleket hagyta el, a címet rövidítette meg, s a „kiváltképp hóborított” félsort „kivált zuzmaragyöngyös”-re változtatta. (Ez a Tél közeledtén „dérgyöngy-komisz” megoldásával azonos eljárás.)289 Ez a „hibátlanság” is szerepet játszhatott abban, hogy 1971-ben az Atlantisz-ciklus záróverse lett még a keletkezési évszám könnyen leleplezhető megváltoztatásának árán is. Ugyanakkor e dal – bár nem éri el a Fehér virág kivételes szintjét –, jelentékeny számvetésvers, az eltűnt idő nyomában járva. A havas rét valódi természeti táj, ugyanakkor mítoszi is a nyílt biblikus utalással, pontosabban: a mítosz lehetőségét és annak az elveszését kifejező, hiszen a valóság és a mítosz, az emberi és az isteni lét külön, egymást nem is érintő világként jelenik meg. Amiként két külön világ az ifjúkor és az érett felnőttség. Az átjárás köztük egyirányú, „visszamenni” nem lehet, csak a képzeletben. A Jézus-képzetbe az is belejátszhat, hogy a kisgyerekkorában az őt fölnevelő nagymama „Szűz Máriáról és a gyerek Jézusról meséket talált ki, amikkel soha sehol írott szövegben azóta se találkoztam”,290 továbbá, hogy betlehemes játékokban a „kölyök” rendre a Kisjézus szerepét kapta meg, továbbá az is, hogy maga a költő a jézusi kor küszöbére érkezett: 32 esztendős. S „adná a vérét” a teljesség képzetéért.
A fa se véletlenül éppen körtefa. Középen áll, mint a Paradicsomban a tudás fája, ám ez a havas rét istentől és Jézustól elhagyott, az ifjúság ugyanakkor paradicsomi állapotnak mutatkozik. A fa így a boldog tudatlanságnak és boldogtalan tudásnak, a keresés–megtalálás–elvesztés sorsképletének szimbóluma. Kormos számára a körte sokszor emlegetett, jelképes gyümölcs: „Számomra minden szenvedély. Például megtalálni az abszolút körteízt. Egyszer már majdnem megtaláltam. Ha meglelném, akkor az abszolút körteszagot és körteformát is megtalálnám, és akkor még mindig hátra lenne az abszolút körteszín. Mindenben legalább három-négy abszolút van.”291
A Fehér virággal mint korszakzáró verssel nemcsak a dalforma rokonítja a Havas rét világát, nemcsak az elmúlásélmény, hanem a versritmus is. Mindkét vers jambikus, erős sorbelseji cezúrával, de a későbbiben nem két hetes alkot egy sort, hanem egy hetes és egy hatos.
E korszak legismertebb verse az Egy kihantolt sírra. Az Új Hang 1956. januári számában jelent meg. Még abban az évben helyet kapott – némi módosítással – a könyvheti Mai magyar költők antológiájában, amelynek a kiadói szerkesztője maga a költő volt: elmaradt az utolsó, 19. versszak, változott a 10–11. szakaszok sorainak rendje, a „mik csontok”-ból „mi csontok” lett. E mű második párizsi tartózkodása alatt kezdi ismét foglalkoztatni. Nyilván nem emlékszik biztonsággal a szövegre, ezért 1965. február 2-i levelében arra kérte Rab Zsuzsát, akitől ekkorra már elvált, hogy gépelje le neki az antológiából. Arra hivatkozik, hogy a tervezett élő magyar költők antológiájába akarja betenni, de egyébként is „igen nagy honvágyam van érte” – írja.292 Néhány hét múlva, március 21-én már ezt közli: „A kihantolt sírrá-t teljesen átdolgoztam, 4 új strófát írtam közbe-közbe – most már én is meg vagyok vele elégedve. Sok gyenge pontot találtam benne.”293 Nyilván még tovább dolgozott rajta, mert április 22-i levelében ismét említi: „Azt is átírtam, amit Maga küldött el, hosszabb, és végre azt hiszem, hogy jó.”294
A vers átírásáról beszámolt Domokos Mátyásnak is: „Kihantolt sírra c. versem teljesen átdolgoztam, azaz a régi szövegnek a fele maradt meg, és írtam 4-5 új szakaszt hozzá. Így végre jónak érzem. Tehát: hosszabb is!”295 A levélközlésekből valószínűsíthető, hogy a verssel való munka nem fejeződött be Párizsban, hiszen a végső változat 18 helyett 25 szakaszos.
A pályaképben ez a legkésőbbi vers, amelynek lényegesen eltérő szövegváltozatait ismerjük. Ezeket azért is érdemes együtt olvasni, mert mindegyik változat érvényes, az átdolgozás ugyanakkor képet ad az újabb hatéves szünet után meginduló pályaszakasz módosuló jellegéről: az önazonosságról és a költői eszközök változásáról.
Egy kihantolt sírra
Aki világra szültél,
szoborrá merevültél,
fagyott virággá hültél,
föld alá lemerültél.

Két kezed összetetted,
deszkák közé szögeztek,
hagyott az Isten halni,
téged gödörbe hullni.











Aki az anyám voltál
fiadnak sose mondtál,
Szent Mihály lován vittek,
mikor bölcsőmbe tettek.

Szemed, a porrá foszlott,
rám soha nem mosolygott,
a föld magába itta,
nincs sírásodnak kútja.

Aki világra hoztál,
magadhoz nem karoltál,
öledbe nem emeltél,
szárnyad alá nem vettél.











Méhed gyümölcse voltam,
szíved két lábbal rúgtam
és úsztam, élni vágyva,
a véred áramában.






Nem voltam reménységed,
jöttöm sikongva félted,
voltam bűnöd virága,
eleven tanúsága.

Jövőd csillogó partját,
húsz esztendőd nyugalmát
rontottam össze, kölyked,
taposván termőfölded.

Nem voltam semmi másra,
csak voltam kínzatásra,
kés voltam, vas-szorító
kínokkal elborító.

Aki eleven voltál,
két térdre leborultál,
véred fiadnak adtad,
tested a földnek adtad.

Aki eleven voltál,
virág-korodban haltál,
de nem virággá lettél:
csontvázzá fehéredtél.






A föld magába szippant,
aztán kettőbe roppant,
szétmorzsol száz alakra,
fehérlő csont-salakra.

Nem volt emléked bennem,
csak a neved nevemben,
azt hittem, sose jössz föl,
nem támadsz föl a földből.

Nem láttam sose fekted,
fölötted a kereszted,
és most meghaltál újra,
újabb gödörbe hullva.

Mert nem hagytak feküdni,
szoborrá merevülni,
fagyott virággá hülni
örökre lemerülni.

Sírodból kitakartak,
s mik csontok megmaradtak,
új földbe elvetették,
másodszor elvetették.






De ágad már a földé,
magában áll örökké,
méhed, az egykor áldott
többé nem hajt virágot.






Csak emléked nem omlik,
elébem föltoronylik,
az idő fala védi,
minden nap számonkéri.

Száll fennen, a magasban,
nővén minden új napban,
s nem dől le éjszakára,
mint magos Déva vára.
Aki világra szültél
szoborrá merevültél
zúzos virággá hültél
föld alá lemerültél

Két kezed összetetted
deszkák közé szögeztek
az Úrjézus kiálta
híván menny kapujába

Te lánynevedet ösveny
porába írta Isten
kicsit megállt fölötte
s lábával eltörölte

Agyagos gödröd nyitja
csöndjét ott rád borítja
elérni azt a csöndet
Szent Mihály lova röptet

Aki világra hoztál
fiadnak sose mondtál
hozzám egy pisszt se szóltál
magadhoz nem karoltál

A szemeid a voltak
rólam elvándoroltak
sírásod kútján földdel
kevert rézfillér zöldel






A körmök ezüst holdja
hova lett szád pirossa
kondor koronád bolyha
homlokod fényes boltja

Te gyöngyed nem lehettem
keserű átkod lettem
inkább voltál te árva
én kövek zuhogása

Méhed gyümölcse voltam
szíved két lábbal rúgtam
testedből lettem tested
ágadból a kereszted

Elröppentem szívedről
sólyom lássalak fentről
hal úsztam élni vágyva
a véred áramában.

Nem voltam reménységed
jöttöm sikongva félted
töviskoszorú-éked
kifröccsentettem véred

Jövőd csillogó partját
süldőkorod nyugalmát
rontottam össze kölyked
taposván termőfölded

Nem voltam semmi másra
csak voltam kínzatásra
kés voltam vas-szorító
kínokkal elborító

Aki eleven voltál
két térdre leborultál
mindened nekem adtad
de magad földnek adtad

Aki eleven élő
voltál virágot lépő
anyámból mivé lettél
csontvázzá fehéredtél

Elhagytál napot holdat
tücsköd csak siratozhat
hull üszög feketéje
gyökerek sárga vére

A föld magába szippant
aztán kettőbe roppant
szétmorzsol száz alakra
fehérlő csontsalakra

Nem volt emléked bennem
csak a neved nevemben
azt hittem sose jössz föl
nem támadsz föl a földből

Nem láttam soha fekted
fölötted a kereszted
s halántékomhoz vágod
a második halálod

Mert nem hagytak feküdni
szoborrá merevülni
zúzos virággá hülni
örökre lemerülni

Sírodból kitakartak
ha csontjaid maradtak
széthányták vaslapáttal
födvén fekete sárral

Futhat a szél fölötted
társa vagy új göröngynek
tél nyár jön hó eső jön
lábnyom leszel a földön

Csontvázból lettél földdé
fekhetsz anyám örökké
méhed a hajdan áldott
többé nem hajt virágot

Nem lesz többé neved se
emléked se jeled se
kevesebb vagy mi voltál
egyetlen marék csontnál

Voltod csak bent nem omlik
elébem föltoronylik
az idő fala védi
minden nap számonkéri





Fennmaradt egy hangszalagon a költő rövid visszaemlékezése versének keletkezéséről: „Ennek a versnek nem a születésem és nem anyám halála a témája, hanem anyám második halála. Nem ismertem, mert meghalt, amikor születtem. Soha nem jártam a sírjánál. Mikorra harminc éves voltam, kaptam egy újságot Győrből, hogy a győri régi temetőt kihantolják, és az újságban név szerint felsorolják, kiknek a hozzátartozóját kérik, hogy az újabb harminc évre megváltsák a sírhelyet. Későn jelentkeztem, már tömegsírban voltak anyám csontjai, csak a verset tudtam engesztelésül írni.”296
Az Egy kihantolt sírra tehát – bármennyire hihetetlen – messze eltávolodik a valóságos életrajztól, s a fiktív költői életrajz legfontosabb fejezetét, az eredetmondát állítja a középpontba, mindvégig érzékeltetve, hogy az eredet az egész életutat meghatározza.
A vers mindkét változatában azonos a hangsúlyozottan önéletrajziként bemutatott alaphelyzet: a soha nem ismert, a fia születésekor meghalt édesanya sírjának kihantolása. Az is egyértelmű, hogy a felnőtté vált fiú a sírt sem ismerte: „Nem láttam soha fekted / fölötted a kereszted”. A mű nem magyarázza ezt a végül is szokatlan tényt, hogy a többnyire nyomorúságos körülmények között élő család számára a győri temetőlátogatás is komoly gond lett volna, s a nagyszülők nyilván ezért nem tették, nem tehették szokássá. A vers kifejezi azt a valóságos életrajzi helyzetet is, amelyről a keletkezésről szóló vallomás beszél.
Az anya sorsát és az időszemléletet tekintve a szöveg három szerkezeti egységre tagolódik. A végső változat szakaszait számozva meg, az 1–4. az édesanya halálát egy „mintha most történt volna meg” nézőpontból láttatja, s ez a szerzői szándék érvényesül, noha a cím egyértelműen kihantolásra utal, s erre új temetést követően csak bűnügyeknél szokott sor kerülni. Az 5. versszak nyilvánvalóvá teszi, hogy nem erről van szó, másért különleges az anya-fiú viszony: a szülést követően az édesanya meghalt, s így a gyermek nem ismerhette édesanyját. Ezt a kettős tragédiát fejezi ki, az anyát siratva az 5–17. szakasz. Végül a harmadik szerkezeti rész a 18–25. versszak, ez az előzőekben nyilvánvalóvá tett tragikus léthelyzetet, a nem ismerhettük egymást természetellenességét azzal folytatja, hogy most sem, virtuálisan sem ismerhetjük meg egymást, nem tudható, mely csontok voltak az anyáéi, teljesen jeltelenné válik maga a szülő, emléke viszont örök a fiúban. S neki köszönhetően – tehetjük hozzá – ebben a versben is. A mintha most, az egykor és a most idősíkjai tehát átcsapnak az örökkévalóságba, „az idő fala” által védett időtlenségbe. Az a bent, ahol érvényesülhet mindez, természetesen a személyiség lényegi magja, ugyanakkor a helyet kifejező fogalom emlékeztet a kezdeti ősállapotra, a magzat bent-jére, ahol és amikor élők és egymásra utaltak voltak mind a ketten. Az ifjú nő tudta, hogy az anyaságra kell készülnie, a magzat még nem tudott, csak érzett és érzékelt. Egy emberöltő múltán fordított a helyzet: a felnőtt férfi hordozza az anyátlan árvaság terhét, tudja a sorsát, a jövőjét is, az édesanyának pedig már a csontjai sem azonosíthatóak, kint a teljes léttelenségbe hullott alá.
A költemény kifejezi azt is, hogy az ifjú nő áldott állapota nem konfliktusmentes. Az első szövegváltozat világosan utal a leányanyaságra: „voltam bűnöd virága, / eleven tanúsága.” A végső változat elhomályosítja ezt az egyértelműséget, kiiktatja a bűn fogalmát. Helyeselhetően, mert bár 1923-ban a cselédsori közösség bűnnek tekinthette a leányanyaságot, a felnőtt fiú nem tekintheti már annak, sokkal inkább életet adó, mentő önfeláldozásnak. Ez indokolja a Jézus szenvedéseire való nyílt utalást: „töviskoszorú-éked” a magzat, akinek a születés a megváltódást jelenti, az anyának pedig azt a kínhalált, amelyben elnyeri bűne bocsánatát. Megszüli a fiút, aki bent majd oltárra emeli őt.
A férfi az anyát siratja, anyaságáért sajnálja, ugyanakkor önmagát, magzat létét ostorozza, mint a szenvedések és a gyötrő halál okozóját. A férfi már maga is apa, sőt elvált szülő, így az anyaságról, a családi kapcsolatok konfliktusosságáról sok tapasztalata van, s úgy tudhatja, hogy ő „rendhagyó” személyiség, s nemcsak azért, mert művész: a tőlük megszokottnál is jobban hajlamos arra, hogy „összerontsa” az emberi kapcsolatokat. E feltételezett személyiségjegynek szinte az ősforrását találhatta meg a fogantatás és a születés kettős bűnében: anyja leányként került áldott állapotba, ő pedig „gyilkosává” lett megszületésével. E személyiségkép e versben még csak a kezdetről szól, ám későbbi művek sora tanúsíthatja, hogy az egész életútra általánosítódik. Ugyanakkor mindig benne van a döbbenet is: a jót akarom, mégse sikerül. Csupán élni vágyna, mégis megbánt másokat.
Az Egy kihantolt sírra a teljes körűnek mutatkozó hiány verse, ugyanakkor e hiány leküzdéséé is. A legbensőségesebb én-te viszony, az anyáé és gyermekéé szakad meg a születéskor. Teremtés és halál rétegződik egymásra, s a motívumok közül legsokrétűbben ezt a virágé fejezi ki. Az ifjú anya még virágkorában volt, amikor „bűnének” virága „termőföldjében” megfogant, növekedett, majd maga is virággá lett. Az anya fagyott, illetve zúzott virággá vált halálával, viszont „virág-korodban haltál, / de nem virággá lettél” közli az első változat. A virággá lettél és a nem virággá lettél feloldható ellentmondását kiiktatja a végső változat, ám ezzel törli A két kápolna-virág balladára való utalást. Helyette az új szöveg A szegény leány, aki arany virágot lépik mesét idézi fel: „Aki eleven élő / voltál virágot lépő.” A virág-képzethez kapcsolódik a „Méhed gyümölcse voltam” sor, valamint a „méhed, az egykor áldott / többé nem hajt virágot”, s áttételesebben az ág összetett fogalma is. Az élő virág megfagy, az eleven ember szoborrá, majd csonttá, porrá omlik. A hiányt, az árvaságérzetet a tagadószavak gyakorisága is kifejezi: a nem (10 előfordulás), a se (3) a sose (2), a soha (1), a semmi (1). Közülük egyetlen nem szerepel pozitív szövegkörnyezetben: „Voltod csak bent nem omlik”. A halált, a hiányt több ige közvetlenül is érzékelteti: merevültél, hültél, lemerültél, eltörölte, elvándoroltak, hova lett, félted, kifröccsentettem, rontottam össze, taposván, fehéredtél, magába szippant, kettőbe roppant, szétmorzsol.
A halál nemcsak azért botrányos, mert egy újszülött életéből következik, hanem azért is, mert az anya rendkívül fiatal volt. Az első szöveg húsz esztendőt említ, a második még kevesebbre utal a süldőkor felidézésével. Szinte maga is gyerek még az anyává lett lány.
A laikus biblikusság az 1955-ös változatban is belengi a verset, de még erősebbé válik az átdolgozás után. Különösen erőteljes kép a 3. szakaszé, amely az anya sorsképletének emblémája is lehetne. Figyelemre méltó a kereszt egymásra utaló két jelentése: a kereszthalálé és a sírkereszté a 11. és a 19. szakaszban. Nem csupán a véglegessé váló műre, hanem általában az 1962 utáni Kormos-versvilágra is jellemző az erőteljes biblikusság, amely először a Kereszttel hátuk szőrén című versben teljesedett ki.
Az Egy kihantolt sírra anya-sirató, amelybe belejátszik a litánia és az ima műfaja is. Szinte folytonosan érezzük a ki nem mondott ismétlődést: „Áldott vagy te az asszonyok között”. A sirató egyúttal dicsőítő ének is; a virágként lehullt élet is halhatatlanná válhatott. Felsejlenek a Mária-énekek is, paradox megfordítással: itt nem az anya siratja fiát, hanem a fiú az anyját, aki újszülött fiától az Isten fiához távozott a „menny kapujába”.
Az 1971-es pályarekonstrukció 1949 és 1956 közé évente egy-egy verset sorolt. Utána azonban hosszú szünet következik: csak 1962-től sorakoznak újabb évszámok. A költő minden vallomásában hatévnyi csöndről szólott. Eltérően értékelte viszont az 1956 előtti és utáni időszakot: „Hallgatásom hosszú ideig elhúzódott. Túl hosszú ideig. Akkor kezdődött, amikor nem jelentkeztem az egyszólamú énekkarba. Akkor azzal vigasztaltam magam, hogy senki nem írja el előlem a magam mondanivalóját. Aztán rájöttem, hogy helyettem sem írja meg senki. Az 1949 és 1954 közötti években mégis írtam, bár csak 1955-ben kezdtem újra publikálni. Későbbi hallgatásom magánügy, nem érdekel sokat, hagyjuk hát.”297 E magánügy a második házasság: annak konszolidáltsága Kormos számára bénítónak bizonyult. S majd a menekülés e házasságból s a két párizsi út töri meg végleg a hallgatást, teszi lehetővé a Szegény Yorick versvilágának megszületését.
vissza a tartalomhoz

A műfordító

Alighanem példa nélküli a modern magyar irodalom történetében, hogy egy cselédsorból induló, még érettségit sem letett s megbízhatatlan, bohém emberként számon tartott költő olyan terjedelmű és színvonalú műfordítói munkásságot mondhasson a magáénak, mint Kormos István. A műfordítói életműhöz folyamatos önképzés és szorgalom kellett a tehetség mellett, s már ez is cáfolja a legendákkal is formált személyiségképet. A műfordítói munka végigkíséri az életpályát a negyvenes évek végétől a halálig. A leghíresebbé egy Burns-vers átköltése vált: a Korai még a konty nekem szinte népdalként ismert, s mindenképpen műfordítás-irodalmunk legnagyobb teljesítményei között a helye. S jó néhány méltó társa akad a Kormos-életműben.
Első műfordítói feladatai: Chaucer Canterbury mesék című alkotásából A lovag meséje és A bathi asszonyság meséje, továbbá Moličre Sganarelle vagy a képzelt szarvak című vígjátéka. Verses epika és verses dráma tehát, s ha megemlítem még Puskintól A bronzlovas című elbeszélő költeményt és a Mese Szaltán cárról című verses mesét, akkor látható, hogy kezdetben nem annyira lírai, hanem inkább epikai és drámai alkotásokat fordított. Nyilván azért, mert ilyen feladatokat kapott, ugyanakkor ezek a munkák alkalmasak voltak a műfordítói műhelyfogások elsajátítására. Az 1950-ben megjelent első magyar Chaucer-válogatás fordítói közül egyedül Vas István számított tapasztalt szakembernek, a többiek kezdők, nagyobbrészt huszonévesek voltak. S bár a klasszikus orosz költészet fordításába sokan bekapcsolódtak, szinte korlátlan volt az ötvenes években a kereslet, Kormos István esetében az is lényeges, hogy 1956 és 1962 között az a Rab Zsuzsa volt a felesége, aki ez idő tájt kezdett az orosz nyelvterület legszorgalmasabb versfordítójává válni. Nyilván sokkal több volt a jelentkező Moličre fordításához. Fodor András naplójegyzetei közt van is utalás arra, hogy Kormos bánkódik, mert mégsem kap feladatot.298 Néhány hónappal később viszont arról szól egy feljegyzés, hogy „Pista megjött Badacsonyból. Olvas Moličre-fordításából. Nagyon jó.”299
Önálló műfordításkötete kétszer jelent meg. Előbb Chaucer-válogatása 1959-ben, majd a válogatott versfordításokat tartalmazó Fehér mágia 1974-ben. Közvetlenül mellettük említendő két fél-kötet. A Kormos István–Rab Zsuzsa fordította orosz népköltési gyűjtemény, az Ékes fehér hattyú (1962) és a finn Einari Vuorela kötete, A pacsirta lépcsői, amelyet Fábián Lászlóval fordított. A Fehér mágia közel 19 íven nyolcvan szerzőt mutat be, továbbá népköltészeti anyagot is. Körülbelül 9 ezer sornyi összesen. Egyik vallomása szerint a költő mintegy harmincezer sort fordított, s ha talán túlzó is ez a szám, nem jár nagyon messze az igazságtól. Elsősorban az angol, a francia és az orosz nyelvterületeken kalandozott, de fontos volt számára a finn, a kínai, a lengyel, a portugál, a spanyol nyelvű költészet is. Cseh, csuvas, észt, horvát, román, szerb, szlovák költőket is átültetett magyarra, továbbá hanti, mordvin és navahó indián népköltéseket is.
Kormos István felfogása szerint a jó műfordításhoz anyanyelvismeret, valóságismeret és költői tehetség szükséges. „Otthonról kapott egyetlen örökségem volt az anyanyelv, még ha ez banalitásnak hangzik is. Burns, Chaucer, Puskin fordításához annyira szükséges volt ez a gyerekkori fedezet, mint az üvegvágáshoz a gyémánt”300 – írta.
Azt pedig Rab Zsuzsa műfordításait elemezve jegyezte meg, hogy „nemcsak szöveg-, de megfelelő valóságismeret is kell egy vers átéléséhez, a Jeszenyin-típusú költőknél különösen – csak akkor sikerülhet fordítás így”.301 Szabó Lőrincre, az ő oroszul nem tudására utalva kijelentette: „költőül tudni, ez az anyanyelvére vonatkozhat csak egy fordítónak, egy költőnek, a magyar nyelvnek a hajlamait, mélységeit és magasságait kell egy költőnek ismerni, és Szabó Lőrinc műfordítói példája a legjobb erre.”302 A költőnek elsősorban természetesen nem a nyelvész, hanem a művész módján kell ismernie az anyanyelvét, vagyis kifejezetten költői tehetséggel kell hozzá közelítenie. Hiszen a fordítandó művet magyar költeményként kell újjá teremtenie.
Orosz és más nyelvű népköltészet, Chaucer, ófrancia, óportugál költészet, a kínai Si King, Tu Fu: ha sorra vesszük, Kormos István műfordításainak jelentős része a régmúltba vezet. A Fehér mágia anyagának mint egy fele a XVIII. századig keletkezett, s ha az ott nem szereplő fordításokat is figyelembe vesszük, a nagyobb rész ókori kínai és késő középkori, korai reneszánsz európai mű. Ha Chaucer véletlenül áll is ott a pálya kezdetén, a későbbiekben már nyilvánvaló a tendencia: „A műfordításban talán azért vonzódom a régiekhez, mert lehetőség van a vállalkozásban valami nyelvi rekonstrukcióra, a magyar költői nyelv rekonstrukciójára gondolok, hogy példát mondjak: nemrégen fordítottam sok portugál költőt, akik a XII–XIV. század között éltek és írtak. Ebben az időben nem volt még magyar nyelvű költészet, néhány névtelent leszámítva, tehát meg kellett találni a versekhez egy magyar költői nyelvet. Balassiig mehettem csak vissza nyelvünkben, és ezeket a Balassi előtt kétszáz, négyszáz évvel élt költőket Balassi nyelvén próbáltam visszaadni magyarul.”303 Más példát említ a Canterbury mesék kapcsán: „Chaucernél Arany János, bármilyen meglepő, múlt századi költő nyelvét, közelebbről Arany János Shakespeare-fordításait céloztam meg. Persze ez nagy vállalkozás egy mai költőnek. Utolérhetetlen Arany Hamlet-fordítása, mai költőnek utolérhetetlen, mégis ide kell közelíteni a Chaucer-szöveg megoldásaiban. Chaucer Shakespeare előtt a legnagyobb angol költő. Shakespeare sokat tanult tőle. Tehát egy nagy realista költő nyelvét valamennyire archaizálva, csak jelezve az archaizáló hajlamot néhány félmúltban, néhány, a magyar költői nyelvből is kiesett szóval jelölve csak. (…) Többek között fordítottam például egy olyan mesét ebből a műből, ami egy alkimistáról szól. Magyar alkimistanyelv tulajdonképpen nincs, tehát meg kellett találni a megfelelő kifejezéseket, a megfelelő szavakat, hogy érzékeltetni lehessen, mit akart mondani Chaucer, aki nagyon világosan tudta kifejezni magát.”304
A költők egy része bárkit képes színvonalasan lefordítani, mások csak azokat, akik valamiként hasonlítanak, közel állnak hozzájuk. Kormos az utóbbiak közé tartozónak vallja magát: „Feltétlenül kell egy pont, akár a hangszerelésében a fordítandó költőnek, akár a témáiban, a látásában, hogy bele tudjak kapaszkodni valahol, amiért számomra a feladat érdekes és fontos lehet. Csak olyan költőt tudtam fordítani, akit szerettem. Persze sokszor előfordult, hogy szerettem egy költőt, de nem tudtam lefordítani, például Cocteau verseit. Legszebb verseiből kaptam fordítani, amikor a magyar Cocteau-kiadás készült, nagy fájdalmamra nem találtam egy pontot se, ahol bele tudtam volna harapni a szövegekbe. Így nem is tudtam egyetlen fordítást se csinálni belőle.”305
Kevéssé ismert, pedig Kormos István műgondjára jellegzetes példa, hogy nemcsak „korai” verseit dolgozta át, hanem műfordításait is, ha elégedetlen volt velük. A Canterbury mesékből A lovag meséje 1950-ben és 1959-ben megjelent változatát összevetve, bár a korábbit is jónak kell minősítenünk, a későbbit még jobbnak. Íme az indító sorok:
Élt hajdan, mondja a történelem,
Egy Theseus nevű fejedelem;
Ur volt s uralkodott Athen felett,
S szerzett magának oly dicső nevet,
Hogy nem volt nagyobb hős a nap alatt.
Meghódított dús birodalmakat;
Igy végül vitézsége és esze
A nőknek országát igázta le,
Mit Scithiának ismert a világ.
S ennek királynőjét, Hippolytát,
Megülve pompás nászi ünnepét,
Otthonába vitte, mint hitvesét,
S vele együtt húgát, Emiliát.
Ekként győzelmi kürtök s trombiták
Között hadd vágtasson Athen fele,
És vele együtt bajnok serege.
Élt hajdan egy nemes király Athénben;
nevét nem fröcskölé be semmi szégyen
– ahogy a história szól maga –,
mert ki viselte, Thészeusz vala.
Nem volt akkor oly hős a nap alatt!
Sorra levert dús birodalmakat;
forgott a harcban fortéllyal s vitézül,
a nők országát is legyőzte végül
így hát behódolt neki Szkítia,
s annak királynője, Hippolüta.
Csapván nagy, fényességes esküvőt,
mint hitvesét, Athénbe vitte őt
és Emilia hugát is vele.
Hadd vonuljanak hát hazafele,
győzelmi kürtök s trombiták szavára,
bajnok sereg közt, Athén városába.
A hatvanas-hetvenes évek műfordításainál átdolgozásról már nem beszélhetünk, legfeljebb néhány esetben javításról, kiigazításról. Egy kései példa Einari Vuorela verséből. Először 1973-ban a Finn költők antológiájában jelent meg a kiválasztott vers Te magad címmel, de A pacsirta lépcsői 1976-ban már a módosított szöveget közölte Hangszer címmel:
Te magad
Te magad vagy
az érintetlen
hangszer.
Föléd roskad
az öregség
csapzott szénája.
Egyetlen örömed:
süvölvénykorod
emlék-gyöngysora.
Hangszer
Te magad vagy
az érintetlen
hangszer.
Föléd roskad
a vénség
szürke fala.
Egyetlen örömed:
süvölvénykorod
emlék-gyöngysora.
Az igazán jelentékeny műfordítók saját költészetük személyiségjegyeit is beleépítik az idegen költők magyarításába. Ékes példa lehet erre a Canterbury mesék Prológusa, amelyet az 1954-es kötet számára Vas István ültetett át:
Ha március fagyának erejét
Április langy esője veri szét,
Bőséges nedvet minden érbe hajtva
Termékenységet küld szét a talajba:
Ha Zephyrus már édesen lehel,
És minden zsenge rügy életre kel;
Ha félútját az ifjú nap az égen
Maga mögött hagyta a Kos jegyében,
S kik éjszaka nyílt szemmel alszanak,
Dalolnak már a kicsi madarak,
Mert torkukban a természet remeg –
Akkor a nép zarándokútra megy' (…)
Kormos István 1959-es fordítása:
Ha édes záporait április
a szomju földre önti, lenne friss,
hadd kortyolhasson a mohó gyökér,
s virág serkenjen: sárga, kék, fehér;
ha Zephyrus fuvalma édesen
szétkóborol erdőkön, réteken
s bont új rügyet; ha már a zsenge nap
a Kos felén tul víg erőre kap;
ha rákezdik pintyek, csizek, rigók
(az éjjel nyitott szemmel aluvók)
trillázva, füttyel, fuvolázva, fújva –
a nép akkor megyen zarándokútra.
Egy tárgyiasabb és egy átpoétizáltabb változatot olvashatunk egy messzemenően racionális és egy orpheuszi költőtől. Vas István pontosabban követi az eredetit, a kora reneszánszot érzékeltető sorokat. Kormos megoldása inkább az érett reneszánsz szellemiségét idézi fel, s ezzel közelebb áll a jelenkorhoz, közelebb itt éppen Balassi Bálint természetszemléletéhez. Mindegyik megoldás jó, s mindegyik felidézi a fordító saját költészetének hangvételét, szemléletét, poétikáját is.
Jól látta a költő: életútjának, versvilágának számos helyzete, motívuma, poétikai eljárása sejlik fel az általa fordított költők verseiben. Itt van mindjárt a vándor motívuma, amely előbb a csavargó, a szegénylegény, később inkább a bolyongó ember képzetében öltött testet, s amelyhez rendre hozzátársult egyrészt az árvaság, az életbánat, másrészt a csakazértis vidámság, a szórakoztatás, a játékosság-kedvesség, végül a clown-szerep. A késő középkor meséi azért is lehettek oly kedvesek számára, mert mindebből elég sok mindent érzékeltettek. Chaucer meséiben a vándorok, a francia fabliau-kban a csavargók, sőt a tolvajok is megjelennek, s a szórakoztató történetekben az élet sokarcúsága, az emberek sokfélesége mutatkozik meg, beleértve a társadalmi hierarchia tagoltságát.
Néhány példát említve: Jean Bodel A három tolvaj című fabliau-ja még abban is megidézi a korai Kormos-versek világát, hogy átveszi onnan „a három széltoló” kifejezést. A Chaucer-mű, A kanonok csatlósának meséje nemcsak az alkimistát mutatja be, hanem az ágrólszakadt, kisemmizett csatlóst is, aki menekül gazdája elől. A gyönyörű Tu Fu-fordítás, a Hét dal így kezdődik:
Magányos vándor Tu Fu,
gubancos, deres hajú,
gesztenyén, makkon telel,
hegy-völgyön sötét ború.
Otthonról nem jön levél,
fagy marja, hideg gyalu
Ez a dal, ó jaj, az első;
száll mint szélverte felhő.
Ugyancsak jellemző mindkét Blake-fordítás. A kis csibész a „jószagú kocsma” világát idézi fel, a „viháncos kedvet”. Az igazán átélhető helyzet azonban A kéményseprőé:
Süvölvény koromban sír nyelte anyám,
és apám egy-kettő túladott fián,
bár semmit se tudtam, jajgatni alig –
hát a kéményt kotrom, koromban nyakig.

(…)

Mikor Tom fölébredt, sötét volt körül;
héj, munkára! seprő, zsák előkerül;
hajnal dere csíphet, Tom füttyel felel;
dolgon nyüzsgölődő! félni sose kell!
Ám nemcsak maga Kormos, hanem a hozzá közel állók is felismerték, hogy műfordításaiban önmagát is kifejezi. Ez nem egy esetben azt is jelentheti, hogy a „szép magyar vers” nem annyira hű az eredetihez, amint azt a hatvanas évekre megszilárduló szakmai normarendszer elvárta volna. S persze neki is voltak halványabb teljesítményei, hiszen a műfordítói munka rutinjellegét olykor nehéz elhárítani.306
A Burns-versben szerepel az a sorpár is, hogy „hadd kergetem ábrándjaim / letűnt szerelmek romjain!” Nos, a szerelem motívuma is meghatározó a fordított versek egy részében, a boldog is meg a kesergő is. A Si Kingből húsz verset fordított Kormos, mindjárt az élen álló Sirályok ríjjogása címűt is, bizonnyal az egyik legszebb magyar verset teremtve meg ezzel. S folytatható a sor az ófrancia fabliau-k nyersebb erotikájától az óportugál költők légies szerelmi líráján, az orosz népdalokon át a huszadik századi lengyel és francia költőkig.
Vannak költők, versek, akik és amelyek megérintették Kormos Istvánt, s vannak olyanok is, akiknél és amelyeknél szinte teljessé válik az azonosulás. A legegyértelműbb példa erre Max Jacob. Az 1963-as megjelenésű Klasszikus francia költők nagyszabású antológiájában a költő 12 verssel szerepel, ebből 6 Kormos fordításában. A Fehér mágia további kettőt közöl, s kettőnek megváltoztatta a címét. A műfordításkötetet végigolvasva elsősorban Max Jacob kapcsán merülhet fel a gyanú: vajon hűségesek-e a szükséges mértékben a fordítások, vajon nem saját világát vetítette-e túlzott szabadossággal, az eredetiek lényeges módosításával e szövegekbe Kormos? Nos, Bárdos László kérésemre végzett összehasonlító elemzése pontosnak, jónak minősítette e fordításokat, az Azt hitted címűt például nagyon jónak:
Azt hitted, álmodsz ma este,
látván fura igézetet,
hogy angyal néz a szemedbe,
míg merengtél tükröd felett.

Menekült Eleonóra,
hosszú sörénye szállt,
s a hajnaltól elrabolta
az áhított csodát.

Férjed soha ne lássam,
bár hűséges alak.
Szeretőd vagyok, van szárnyam,
S repülni tanítalak.

A hazug múzsa varázsol
ujjadra büszke jelet,
miről csak álmodoz a pásztor,
a királynál fenségesebb.
Bizonyára sokan nem vennék észre a fordítás-jelleget, ha e vers sajátként szerepelne az N. N. bolyongásai kötetben. De ugyanez állítható a Nocturne, a Trombita egészéről is. Leginkább olyan apró módosítások utalnak a Jacob-versek Kormos-szerűvé formálására, mint a „dal-tenor” helyett „dal-brummogó” (Múlt és jelen), a „tizenöt éves korom” helyett „ahol süvölvénykorom született” (Ezer panasz) megoldások.
S hogy rokonlelkekről van szó, azt Illyés Gyula két megjegyzése is alátámasztja. A Hattyúdal ébreszt vagy lehet-e a népnek művészete című esszéjében – még Kormos életében – áttekintve a néphagyományra építő „fiatal” költőket, nevüket nem említve, de fölismerhetőn ír Nagy Lászlóról, Juhász Ferencről, s többek közt Kormosról is: „az ötödik mintha Max Jacob breton paraszti tréfálkozását újította volna magyarrá”.307 A költő halálakor pedig ezt jegyzi föl naplójegyzetei közé: „Töredékét adta ki annak, ami benne volt. Húsz évig egy sort sem írt. S mikor újra kezdte – mintha közben tevékenyen folytatódott volna? Max Jacob? Magyar paraszti múlttal.”308
Az angolok, franciák, oroszok mellett elsősorban a lengyel költőket érezte közel magához. Egyszer a rádióban is nyilatkozott erről, s bár nem ismerte a nyelvet, nem járt az országban: „A lengyeleket, legalábbis én, soha nem megbízásra fordítottam, csak a magam örömére. Belejátszott ebbe, hogy a magyar és lengyel történelmet sok baljós történelmi pillanatban tudom azonosítani, azaz sok hasonlóságot látok köztük. Ezért fordítottam Baczyńskiből, aki a mi Radnótinkra emlékeztet; ő jóformán gyerekfejjel, huszonhárom éves korában, fegyverrel a kezében esett el a németek ellen. Fehér mágia című versét választottam az Európa Könyvkiadónál megjelenő műfordításkötetem címéül is.” Kiemeli még e nyilatkozat Lechoń, Galczyński, Zych munkáit, végül „mindük közt elsősorban kortársam, Jerzy Ficowski verseit szeretem a legjobban, tőle fordítottam a legtöbbet lengyeleim közül, s még akarok fordítani tőle”.309
Az 1945 után színre lépő költőnemzedékből sokan váltak jelentős műfordítóvá. S nagyot téved az, aki úgy véli, hogy inkább a polgári, az „urbánus” származásúak közül. Hiszen Fodor András, Garai Gábor, Lakatos István, Lator László, Nagy László, Nemes Nagy Ágnes, Rába György, Rákos Sándor, Somlyó György, Tornai József mellett itt a helye Kormos Istvánnak is. E névsorban ő nem a tartalékok, hanem a legjobbak közé tartozik. S bár 1950-től haláláig folyamatosan, bár nem túl sűrűn jelen volt műfordításaival, meglepően csekély volt a visszhangja. Feltűnő már az is, hogy a Nagyvilág két évtized alatt mindössze négy alkalommal közölte fordításait, összesen 5 költő 11 versét.310 A magyar műfordítás-kritikában kevés a Kormossal kapcsolatos érdemi elemzés. Akik megszólalnak, azok elsősorban költő-műfordító társak, akik elismerésüket fejezik ki.
Ágh István azt hangsúlyozta, hogy a költő és a műfordító szinte azonos lényegű. „Neki a műfordítás nem bérmunka, hanem ihletett kedvtelés, éppolyan szükséges, mint költészete. Egyik tágítja a másikat. Elsőnek a nyelve, aztán a választása vall rá.” A bírálat okkal hangsúlyozza, hogy „jelen költészetünkben a hangutánzó és hangfestő szavak legnagyobb mestere Kormos István”. Érdemes továbbidézni a nyelvi varázslatokból összeállított példatárat:
„Kormos fordításai közben ilyen mondatokat találtam: Csupádon-csupa fütty az életem.
Azt hiszem, hogy a mordvinoknál is zsiborog a láb, s az oroszok úgy gondolnak a tatárra, ahogy »kaftánja korcos, ékes, karmantyús vala személye«. És mindenhonnan messziről donog a harangszó, s kahog az éj. S honnan döcög a szekér kenetetlen nyiszorgó négy keréken? S a hóhullás mélye mért hózuzogás? S mit jelent e két sor:
Fölmásznak Isten szekerére,
koccantva Isten oldalára.
S aztán tovább: »kit gyámolának tisztel csonka-bonka«. S mit jelent, hogy »csapott suhér szelet«, s »gágározott és habatolt«?
Kormos mindig a jelzőből teremt kifelé állítmányt és alanyt. Sohasem megállapodott, hanem virul, bosszankodik, pajzánkodik, de soha nem trágárkodik, mikor az ófrancia énekek vaskosságait a magyar népköltészet szemérmes őszinteségével adja át nekünk. Tudja a feladatát. Ott áll, ahol ítélkeznek a jelzők.”311
Fábián László azt hangsúlyozta, hogy „nem lenne nehéz kimutatni, miként rejtezik a költő Kormos István műfordításaiban különböző – de mindig arcára szabott álarcok mögé: Tu Fu magyarul szóló soraiban megbúvik a gyermekkor élményét egy költői életművön keresztül őriző és fölhasználó Kormos István; Lechoń tragikusra hangolt lírájában és az elvesztett Atlantisz siratásában mennyi a rokonság; a finn Vuorela rezignáltsága vagy a lengyel Galczyński iróniája bizonyos értelemben egy tőről fakad magyar tolmácsolójuk hasonló költői gesztusaival”.312 E kritika kiemeli még Baczyński, Puskin, Bjelij, Chaucer, Max Jacob magyarításait. Veress Miklós a nyelvmegőrző és -teremtő erőt dicsérte, Kormos István „a lírának azt a nyelvét beszéli, amelyet az emberiség még a gyermekkorában tanult, s hiába oktatta, nevelte, püfölte azóta milliónyi nevelő, legbelül még erre rezonál: a tiszta gondolattal, a tiszta humorral, a tiszta erotikával, a tiszta képpel kínálkozó költeményre”.313 Ezt a nyelvteremtő erőt, a kapott „ajándékszavakat”, ajándékként magyarrá lett verseket értékelte Takács Zsuzsa is.314 Tandori Dezső a Fehér mágia kötetegész-voltát és mégis sokféleségét hangsúlyozta: „ezek az egymástól annyira eltérő költők nem egyformán-mágikusan szólnak, hanem kijük így, kijük úgy, bizonnyal, ahogy szólniok kell, mégis, valahogy »egy asztalhoz ülnek le«. A kerekasztalt eddig többnyire egyazon nemzet költőinek eszményi tartózkodási helyeként hallottam emlegetni; Kormos valóban ilyen mágia-hellyé teszi mindenünnét nézve »kerek« könyvét.”315
A korszak költészeti műfordítás-irodalmának mértékadó, bár sokban leltározó jellegű áttekintése az irodalomtörténeti kézikönyvben összesen nyolcszor hivatkozik Kormos Istvánra, egyszer (Eminescu: A város nyüzsgő hangyaboly) nyomatékosan meg is dicsérve őt.316 A hivatkozások számában a már említett nemzedéktársak majdnem mind megelőzik őt, s ez is – tágabban pedig az egész fogadtatástörténet arra utal, hogy Kormos István nemcsak költészetével, hanem műfordításaival is inkább volt a szakmabeli költőké, mint a szélesebb körű olvasóközönségé.
Műfordítás-irodalmunk történetébe azonban nemcsak versek átültetésével, hanem szerkesztői munkájával is beírta a nevét Kormos István. Részben általa szerkesztett kötetekkel, még tágabban egy egész sorozattal. 1955-ben az ő szerkesztésében indult a Móra Ferenc Könyvkiadónál A világirodalom gyöngyszemei, s ebben 1977-ig 58 mű jelent meg, 1966-tól a kiadón belül működő Kozmosz Könyvek szerkesztőségének nevével és emblémájával. A kötetek közül 17 egy-egy nemzet költészetét mutatta be a kezdetektől a közelmúltig. A sorozatnak igen nagy jelentősége volt a világlíra megismertetésében. A nagy klasszikusokat bemutató kötetek (Apollinaire, Burns, Goethe, Hugo, Mickiewicz, Puskin, Schiller stb.) inkább az új olvasóközönség, az ifjúság körében bizonyultak fontosnak, a nemzeti antológiák azonban irodalomtudatunkat is formálták. Egyértelműen szemlélteti ezt, ha egybevetjük a nagy nemzeti irodalmakat bemutató „gyöngyszem”-antológiák és az Európa Kiadónál megjelenő nagy líraantológiák megjelenési évszámait: angol 1960–1986, észak-amerikai 1966–1980, francia 1958–1963, német 1963–1977, klasszikus orosz 1961–1966, spanyol 1962–1971. Mindig a „gyöngyszem”-kötet volt a korábbi. Az 1966-os olasz antológiának máig nincs folytatása. Többnyire ugyancsak magukban állnak a kisebb irodalmakat bemutató, gyakran előzmények nélküli gyűjtemények, amelyek a bolgár, a finn, a jugoszláv, a lengyel, a németalföldi, az osztrák, a román, a skandináv, a Kormos halála utáni években továbbá a cseh, a latin-amerikai, a szlovák, a szovjet-orosz, az újgörög költészetek keresztmetszetét adták. A 17 nemzeti antológia mellett 16 tematikus is megjelent, 25 kötet pedig egyes alkotókat mutatott be.317 A köteteket költő-műfordító-filológus szakemberek szerkesztették, s ezáltal nemcsak ők jutottak nemes feladathoz, hanem a műfordítók népes tábora is.
Amikor Kormos Párizsba utazott másodszor is, abban állapodott meg a Móra Kiadóval, hogy továbbra is szerkeszti a „gyöngyszem”-sorozatot. Fennmaradt néhány levél, kiadói feljegyzés-másolat, amely azt tanúsítja, hogy ezt a munkát több-kevesebb rendszerességgel végezte, a tiszteletdíj kiutalásában mégis fennakadások voltak, feltehetően azért, mert kósza hírek alapján azt gyanították, hogy a költő nem fog hazatérni. (Aki disszidált, az abban az időben ellenséggé vált. A pénzt egyébként tartásdíjként a költő lánya kapta meg.) Egy 1965. szeptember 3-i levél pontosan leírja Kormos helyzetét: „…korábbi leveleimre semmi választ nem kaptam. Furcsa volt ez az egyoldalú kapcsolat: a gyöngyszemek volt az az utolsó szalmaszál, ami hozzátok kötött s azt kellett mégis éreznem, hogy a levegőbe vagy kútba kiabálok. Belátom hogy az utolsó időben – még otthon – nem olyan volt a viszonyom a Kiadóhoz, amit ideálisnak lehet mondani, azt is elismerem hogy ebben főleg én voltam a hibás, de talán – ha gondolkozol rajta – ti is. Nem akarok mea-culpázni, se szemrehányásokat tenni, távolról, levélben, ez ugyis reménytelen, merev és nagyképű kísérlet lenne. Te is tudod, hogy a jelenlegi megnőtt vers-kultuszban a gyöngyszemeknek van szerepe elég, mert más kiadót is ösztönöztünk vele verskiadásra: egy-egy nemzeti antológiánk alapja volt pl. az Európa későbbi antológiáinak. Tehát volt idő, amikor észrevétlenül tudtam hatásosan jól dolgozni, azt pedig látványos lógással ellensúlyoztam. Rád és Miklósra bízom, hogy eldöntsétek: munkámban, kiadói szereplésemben pozitív mérleget lehet-e csinálni. Nem egy elismerő kimutatást kérek, magam elég őszintén tudok visszagondolni a kiadónál töltött 14 évre.”318 A levélben jelzett gondok idővel rendeződtek, 1965. novemberi hazatérése után a költő ismét a kiadó munkatársa lehetett. A két „gyöngyszem”-sorozat pedig annyira az ő nevéhez kötődött, hogy halála után is következetesen feltüntették az egyes kötetekben: „A világirodalom gyöngyszemei. A sorozatot szerkesztette (1955–1977) Kormos István”.
vissza a tartalomhoz

A gyermekirodalom mestere

Az égigérő fa
Vackor-trilógia
A Pincérfrakk utcai cicák

Kormos István legelső könyve verses meséket (meseátdolgozásokat) tartalmazott. A róla szóló legelső – és méltató – kritika is erről a könyvről jelent meg.319 Az első József Attila-díjat 1955-ben gyermekirodalmi munkásságáért kapta. A lírikusi hallgatás hosszú időszakában az irodalmi közvélemény egyre inkább a gyermekek írójaként tartotta számon. A gyerekek pedig hallgatták a felnőttektől a meséket, később olvasták is, olvassák ma is, de gyerekmódra nemigen jegyezték meg a szerző nevét. A nem kisgyerekes felnőttek pedig az ötvenes-hatvanas években aligha olvasták e munkákat, így nemigen tűnhetett fel nekik, hogy ezek nem csak melléktermékek. Kormos helyzetét 1963-ig (a Vonszolnak piros delfinek megjelenésig), de a szélesebb közvélemény előtt a Szegény Yorick kötetig az is szinte „menthetetlenné” tette, hogy 1956 után fokozatosan mindenki visszatért a „felnőtt” irodalomba, aki korábban onnan kiszorult – kivéve őt. Akkor még kevéssé tudatosult, hogy az ötvenes évek írói kényszerpályán teremtették meg az esztétikai értelemben „felnőtt” magyar nyelvű gyermekirodalmat: már nem csupán egy-egy erre a területre szakosodott író vállalta ezt a feladatot, hanem a legjobbak serege. Ez a tendencia folytonossá vált, s ebben szerepe volt Kormos lelkes szervezői-szerkesztői munkájának is.
A gyermek olvasmányai – az iskoláskönyvek mellett – s a padláson talált ponyvafüzetek után Benedek Elek mesegyűjteményei, Gaál Mózes történeti meséi, a Mackó-történetek, a János vitéz, a Toldi, Mikszáth A két koldusdiák című regénye voltak. Tudjuk, hogy a két világháború közötti népi irodalom verses epikája, epikus jellegű lírája erősen hatott Kormosra – elsősorban Erdélyi József, Illyés Gyula, Sinka István műveivel. Valószínűnek tartom, hogy az ifjú Kormos költői alkatát fölismerve Szijgyártó László is buzdította arra, hogy írjon verses meséket, hiszen később ő szerzett kiadót is a kötethez. 1949 után az irodalompolitikai helyzet részben kényszerítette a költőt arra, hogy a gyermekeknek írjon, ugyanakkor helyeselték, buzdították is ezt a tevékenységet, s ezen belül is a népköltészeti tradíciók őrzését és továbbvitelét. A népköltészet szenvedélyes igazságkeresését és -szolgáltatását propagandacélokra is jól használható őskommunisztikus törekvésnek vélték. Kormos István második gyermekkönyve 1951-ben Az égigérő fa második – két mese kihagyásával csökkentett terjedelmű – kiadása. Ez a tény egyrészt kiadható kéziratok hiányára enged következtetni (a kiadó csak 1950-ben alakult), másrészt a két kihagyás is tanulságos. A halál és a vénasszony elsősorban a halál-téma miatt maradhatott ki, pedig a talán már századik évén is túl lévő vénség túljárt a halál eszén. Bár az is lehet, hogy a halál megszemélyesítése minősült ideológiai szempontból kártékonynak. Már a cím alapján is nyilvánvaló a másik mese elhagyásának oka: a Krisztus és az oláh pap kettős bűnbe keveredett: „a klerikális reakciót” szolgálta, és „sértette a szomszéd népek nemzeti önérzetét”. Az utóbbin ugyan könnyen lehetett volna segíteni, mert a mesében a pap nemzetisége lényegtelen, viszont fontos az, hogy szegény és ezért gazdagabb vidékre vágyakozik. Krisztus ezért megbünteti, s a pap végül beletörődik sorsába. Krisztus és a pap azonban így is nemkívánatos szereplők maradtak az idő tájt. Kormos később átdolgozta Az égigérő fa meséit, de ezt a két 1946-os szöveget érintetlenül otthagyta alig hozzáférhető könyv-temetőjében.
A költő gyermekirodalmi érdeklődésének alakulása kapcsán azt se feledjük, hogy e terület kiadójának volt a munkatársa, s így másoknál lényegesen nagyobb rálátása volt arra, hogy mit lehet, mit érdemes csinálni. E lehetőségekkel szerkesztőként és szerzőként is élt.
Kormos Istvánnak 18 gyerekkönyve jelent meg, ebből 4 gyűjteményes kiadás (Az égigérő fa, 1980, Ejhaj, csibekas, 1973, Mesék Vackorról, 1983, A nyár gyerekei, 1985), továbbá 6 leporellója.320 Közülük többet idegen nyelve is lefordítottak (angol, francia, lett, litván, orosz, örmény, német, spanyol, szlovák, török), bár igaz, hogy legtöbbször a Két bors ökröcske népmese-átdolgozást. Saját munkája mellett új kiadások számára átdolgozta Kriza János, Benedek Elek mesegyűjteményeit. Szerkesztett, válogatott, utószóval látott el, fordított további köteteket. Társszerzője egy bábjátéknak.321
Műfaji szempontból nála a verses epika a meghatározó. Uralkodó típusai: a szabad népmese-átdolgozás verses formában, a prózai mese, a verses saját mese. Gyerekversek és alkalmi gyerekversek is keletkeztek. Időben először a verses népmese-átdolgozások és -parafrázisok születtek meg. A már említett A halál és a vénasszony, továbbá az átdolgozott formában egyértelműen a felnőtt versek közé sorolt Szarvas szarván száll az idő azt tanúsítja, hogy a fiatal Kormos a népmesékben nemcsak azt az anyagot kereste, ami a korabeli gyerek érdeklődését fölkelthette, hiszen mindkét történet a halál kicselezhetőségével, elkerülhetőségével foglalkozik fő motívumként.
Az égigérő fa meséi közül hármat az 1957-ben megjelent A repülő kastély számára a költő elég jelentős mértékben átdolgozott.322 Ezek: Az égigérő fa, a Macska-kisasszony és A háromágú tölgyfa tündére. Mindegyik mesében emberfeletti próbákat kell teljesítenie a hősnek, hogy elnyerhesse a királylány, a tündérlány kezét. Gyanítható, hogy a sokkal érettebbé és poétikusabbá váló mesékhez az ihletet, a késztetést az átdolgozáshoz a második házassággal végződő udvarlás adhatta. Az égigérő fa esetében a verstani szerkezet is megváltozott. Az 58 8 soros strófa helyett 80 6 soros lett, a terjedelem 464 sorról 480-ra bővült. A rímképlet x a x a x b x b helyett a dallamosabb x a x a b b formát vette fel. A természetesen ütemhangsúlyos sorok terjedelme érdekesen módosult; a 11|10|11|10 szótagos ismétlődést a 10|10|11|10|10|10 sorszerkezet váltotta fel, amely sokkal szabályosabb, ugyanakkor a 11-es sorral, amely nem rímel, kissé megzökken. Változnak a cselekményelemek is. Az égigérő fa a király kertjében nőtt, az új változat szerint a világ közepén egy szigeten. Előbb jöttek a kérők-királyfiak a fát megmászni, később már nem akadt vállalkozó. 1946-ban a kiskondás azt kéri a királytól, hogy a csonka szarvú körmös bivaly bőréből csináltasson neki a fa megmászásához hét pár bocskort és hét erős gúnyát. A végleges szövegben maga a kismalac röpíti a szigetig a kiskondást, s mivel az nem visz számára eleségül makkot, ott kell egyedül megmásznia a fát, de ez az út e mesében nem lényeges elem. Korábban baltája segítségével jutott be a forgó palotába, az újabb változatban a kismalac által adott arany szőrszál segít ebben. A sárkány vasárnap templomba ment, később a fekete bálványhoz. A változásokat jól szemlélteti a kétféle befejezés:
Megitatta az ötlábú mént János,
ölbe kapta a szép királyleányt,
leugrattak az égig érő fáról,
s megörvendeztették a vén királyt.
A mesebeli kiskondásnak adta
az ősz király az országa felét,
végül a legszebb földi boldogságot:
a szivárvány-szép királylány kezét.
A későbbi változatban ez a befejező rész 7 szakasznyi. A hazatérés, az esküvő, a kismalac megjutalmazása után így zárul:
A világ végén túlnan valahol
megvan még a királyi palota,
hetvenhét tornya szikrázik a napban,
sarkig tárva hetvenhét kapuja,
ha termeivel az ember betelt,
fő-fő látványnak ott van még a kert.

Mert a kertben – ha dér, ha fagy, ha tél,
hó hulladozhat – nő a liliom,
nem pergeti le levelét a rózsa,
nem hervadozik egyetlen szirom,
zöldel a fű a téli utakon,
s zeng a víz a márványkutakon.323
Az égígérő fa átdolgozásában határozott rájátszások találhatók Arany János közlésmódjára, kurziválás-technikájára. Egy jellegzetes példa: „Ott lepi meg az álom, este már; / ültiben alszik el az ősz apa; / még álmába is átérzik a kínja, / akkor lesz bánat csak a bánata; / mert az az álom mondja meg neki, / hogy egyszem lányát hol keresheti.”324
Az 1957-es kötetben jelent meg A kortyondi király és A repülő kastély, a két legkésőbbi s egyaránt terjedelmes verses mese a népmesei ihletésűek közül.325 Az iszákos király történetében Kormos eltér a megszokott strófa- és ritmusformálástól. A rapszodikusan változó terjedelmű, olykor egészen rövid sorok mozgalmasabbá teszik a történetmondást: „A király / megint a kocsmába jár, / iszik, / iszik, / iszik, / iszik, / de egyre csak kiabál: / – Héj, kocsmáros! / Bort elő! / Királyodnak inni kő!” E mű szemlélete, anyagkezelése olyan, mintha a János vitéz és A helység kalapácsa mintázódna egymásra, s ez érdekes eredményt ad: a szatirikus, a szentimentális és a hősi egységét. A repülő kastély meglehetős hűséggel követi a népmesét, s bár ez máskor is előfordult Kormosnál, talán inkább az lehet a későbbi mellőzés oka, hogy a történetet Illyés Gyula is feldolgozta a korábbi, azóta számos kiadást megért Hetvenhét magyar népmesében.326
Az eredeti verses mesék – a Vackor-történetek kivételével – nélkülözik az emberszereplőket; állatmesék. Mára már vitathatatlanul klasszikussá Vackor vált. A figura is, a három verses mese is. A Mese Vackorról, egy pisze kölyökmackóról (1956), a Vackor világot lát (1961) és a Vackor az első bében (1978)327 a trilógiák alighanem megkerülhetetlen szabálya szerint egyenetlen: a középső rész halványabbra sikeredett, de miként a Toldi-trilógia, ez is elviseli ezt a terhet. Vackor a mackógyerek, a játékmackó és a mackós embergyerek tulajdonságait rétegzi egymásra, s az igazi gyerekek, a felnőttek, sőt a saját szülei is így bánnak vele. Mackó, aki emberként él, játékmackó, aki életre kel, gyerek, aki mackót játszik. Szülei – Mackor és Mackorné – no meg egyik osztálytársának a piros játékmackója kivételével medve-szereplők nincsenek, s más állatok is csak a középső részben jutnak érdemleges szerephez. A mesében természetes, hogy Vackor tud beszélni, emberek közé kerül és lényegében emberként viselkedik. Az a furcsa, hogy bizonyos medve-tulajdonságok nem jellemzőek rá. Kifejezetten nem szereti a mézet, inkább mindig vackort enne a fákról, s csak az óvodától búcsúzva, születésnapján hősiesen végre megkóstolva jön rá, hogy a méz finom. A második rész budapesti telelését az teszi lehetővé, hogy a medvebocs nem akar téli álmot aludni, s a szülei nagy nehezen engednek könyörgésének, s elengedik a fővárosba. Útitársai Bendegúz, a kordés szamár és Gerzson, a kecske. A harmadik részben nincs ilyen jellegű lényeges elem. E furcsaságok ugyanakkor jellemző gyermektulajdonságok: valamilyen jó étel utálata, majd hirtelen megszeretése, a délutáni alvás, a kora esti lefekvés elkerülése nagy óvodásként. S folytatható a sor: a csavargás (Vackor ezért kerül óvodába), az iskolakerülés, az aggodalom, hogy „piszén pisze orral” nem lehet majd nagy mackó belőle, a szereplési vágy, majd a kudarc (jelentkezik mesét mondani, de csak kedves dalát tudja elkiáltani: „Brumma, brumma – hóha, hó / fára mászni / vóna jó!”) Vackort, mint általában a gyerekeket, nem ezek a „hibák” jellemzik elsősorban, s ezek is a beilleszkedési-nevelődési folyamat természetes eseményei. Lényegében sikerrel veszi az akadályokat, megtanulja az óvodai rendet, s egy idő után már nem csupán alkalmazkodik ehhez, hanem természetesnek tartja, hogy így kell élni. Ügyetlenségei, tanácstalansága, naiv kérdései a nevelődés során lekopnak, s bár szeretne ott maradni az óvodában, kötelességtudóan válik iskolássá: „– Isten veled, ifjúságom! – / sóhajtja, és elmorzsolja / szemében a könnyeket.”
A második rész világlátásának életideje nincs közelebbről meghatározva. Vackor már nem óvodás, de nem is lehet iskolás, hiszen akkor nem tölthetné az egész telet a fővárosban, Vackor itt visszamackósodik ebből a szempontból is, de a fontos állatszereplők miatt is. Talán emiatt a koncepciómódosulás miatt érezzük halványabbnak, kevésbé a másik kettőhöz illőnek ezt a részt. A harmadik könyv viszont közvetlenül folytatja – az óvodáskor összefoglalása után – Vackor élettörténetét. Az előzmények után magától értetődő, hogy az iskolát is megszereti.
A Vackor-mesék formájáról a szerző így vallott: „amit én gyerekköltészet címén műveltem az elmúlt húsz évben, az az Arany Lacinak című Petőfi-versből indult ki. Versben írom a meséimet, de gyerekverset alig írtam, és a legismertebb könyvem, a Vackor is az Arany Laci formajegyeit viseli.”328 Valóban így van: a verses népmese átdolgozások kötött ritmusai, szabályosan strofikus szerkezete után a Vackor-történetek és az állatmesék – 2 és 8 szótag között hullámzó, kettő, olykor háromütemű sorokból állnak: „nem is medve, / csak egy apró, / lompos, / loncsos, / és bozontos, / piszén pisze kölyökmackó.” Ez a hullámzás, a sok indulatszó, hangutánzó szó, mozgalmasabbá teszi a szöveget. Hasonló a funkciója a vendégszövegeknek. Ezek részben népdalok, részben pedig más Kormos-mesék, amelyek önállóan is megjelentek (Mese a csöpp aranyhalacskáról meg a póruljárt csukáról, Mörrenmorcogi Micó meséje, Vackor Csirió mókuskáról mesél a gyerekeknek).329
E mesék legfeltűnőbb poétikai sajátossága az ismétlés. Nemcsak szavak ismétlődnek, szókapcsolatok variálódnak, hanem hosszabb szövegrészek is. Ez főként az első részre jellemző, s az 1968-as javított szövegre fokozottabban. Az óvodások tízen voltak, amikor Vackor közéjük került. A mesében összesen tizenháromszor íródik le ez a névsor (kétszer szövegváltozatban), s ez tagolja és össze is kapcsolja a mese egészét és elemeit, ugyanakkor tíz személy már viszonylag könnyen megjegyezhető a „négy éven felülieknek” ajánlott műből. Érdekesség filológiai szempontból, hogy az első kiadáshoz képest a névsor jelentősen megváltozott, csak Domokos Matyi és Vas Pista maradt benne, s melléjük újabb azonosítható személyek nevei kerültek.330 Domokos Matyi az, aki az óvodában megtanította Vackort játszani. Vas Pista már itt is készül a hivatására: „– Kééééérlek! / Ha nagy leszek, / költő leszek, / s csak azt zengem: / Jók a mézek!” A nagyszerű költő máskor is a kedves csúfolkodás céltáblája: a Balatonon unja a medvés játékot: „Nem akart a többiekkel / hancúrozni, / s ment a nádba egy tarajos / gőtét fogni!” A harmadik részben a játszótéren találkoznak a gyerekek, s Vackor így szól: „…nem ismered / az A meg a B betűt. / A Vas Pista már ismeri, / azért olyan komoly ő!”331
A többi eredeti verses mese legteljesebb gyűjteménye az Ejhaj, csibekas! (1973). Kötetben először A muzsikás kismalac (1960) közölt közülük hetet.332 Formája, verselése mindegyiknek rokon a Vackor-történetekével. Az összesen 15 ilyen típusú történet közül mindössze egynek van ember szereplője: Csepükóc Tiriri vásári bábos, de ő is állatokkal játszik el egy mesét. Az állatok a magyar népmesekincs tipikus szereplői: róka (10 szereplő), kutya (8), medve (7), nyúl (6), farkas (4), malac, macska, kecske, rigó (3-3), egér, kacsa, kakas, ló (2-2), sün, szamár (1-1), továbbá madárfélék (6), szarvasmarhák (3). Módosít e képen, ha tudjuk, hogy egyetlen mesében 7 rókafi, másikban – megkülönböztetve – 7 kutyaféle szerepel, így a legtöbb mesében medvével találkozhatunk, kettőben főszereplők is. A mesék eredetiségét persze nem szabad szó szerint értenünk. Mint a hajdani mesemondók, Kormos István is szabadon bánik a létező anyaggal, s az átdolgozás és az egyéni lelemény között igen széles és változatos a skála. A Kacor király például egyik legismertebb népmesénk, ezt inkább verses átdolgozásnak nevezhetjük, az Egy fazék méz, A kártyázó egerek, a Csepükóc Tiriri vagy A fázó rókafiak esetében viszont az egyéni lelemény a meghatározó.333
Legtöbbször valamilyen negatív tulajdonsága miatt jár pórul, bűnhődik a főszereplő. A kevély kiskakas és A hetvenkedő sün esetében már a cím is utal erre. Az irigység, a hetvenkedés, a ravaszkodás, a vadság, a gonoszság példái mellett vannak eleve jó tulajdonságokat nyomon kísérő történetek is: az összefogásról (A fecske meg a szalmaszál), a tehetségről és a segítőkészségről (A muzsikás kismalac), a tudásvágyról (A fázó rókafiak), a játékosságról (A tréfás mackók). A mesék áldozatai olykor csak szerencsétlenek, tájékozatlanok (Kacor király, A szőre-veres-orra-hegyes róka, A kunkorifarkú kakas), máskor viszont nincs igazságérvényesítő befejezés (A kártyázó egerek). A két teljességében halmozó mesének tekinthető történet közül A nyulacska csengője sajnos durva, negatív kívánságok teljesülésével fejeződik be: „Ugrik: / ott a bika farka, / nosza, kutyául harapja, / bika az ember után, / szarvával döföl csúnyán, / ember a kutat meri, / merítő vödre teli, / kút a követ nyeli: / hopp! / kő fejszét csorbítja: / kopp! / fejsze vágja a fát, / döngeti a komiszát, / adja a csengőt a fa, / nyújtja a nyúlnak maga.” A Mese az egér farkincájáról sokkal ismerősebb történetében viszont a hiányzó farkincát csupa hasznos cselekedettel sikerül visszaszerezni.
A formulamese egymásba átjátszó két típusa a halmozó és a láncmese. Kormos István állatmeséinek többsége (15-ből 11) meghatározó vagy lényeges mértékben é1 ezzel a szerkesztési elvvel. A halmozó és a láncszerkezet variációsan ismétlő jellegű, s a Petőfi-vers mellett alighanem ez a felismert népmesei eljárás is szerepet játszott Kormos poétikájának alakításában.
E verses mesék terjedelme 100–400 sor között váltakozik, átlag 200 sorosak. E szám alapján azt is mondhatjuk, hogy az ötvenes években formálódó hosszúversek rövidsoros változatai. 1952–1953-ban Juhász Ferenc és Nagy László a hosszúvers műformájának kikísérletezése idején verses népmese-változatokat is írtak. E műfajban ők megmaradtak a szabályosabb strófa- és ritmuskezelésnél,334 Kormos újítása a Vackor kapcsán már tárgyalt ritmushullámzás, kötetlen strófaépítkezés. Egyedül az Egy fazék méz épül következetesen 6 soros szakaszokból, amely – némi variációval – 2|3|3|2|3|7 szótagú sorokból áll, s ebben könnyű észrevenni egy 8|5|7 vagy egy 8|12 szótagos strófa tördelését:
Mackó
mocorog
álmában,
mézet,
mesejót
mammogat a szájában.
E szövegekben is sok az alliteráció, s másfajta játékosság is. A két kisegér neve Zurrogi és Zűrrögi, a bábosé Tiriri. A Vackorból már ismert félelmetes macska Mörrenmorcogi Micó. Hangutánzó szavak ezek, de továbbiakat is alkot a költő:
Puli mondja:
„Herr! herr! herr!”
Farkaskutya:
„Hörr! hörr! hörr!”
Bősz komondor:
„Morr! morr! morr!”
A Micó által tönkrevert kutyák pedig, fajtájuk szerint, azt se mondják, hogy: Nyekk! Nyikk! Nyakk! Mukk! Makk! Nyiff! Nyaff!
A szókincs – a gyermekolvasókra tekintettel – viszonylag egyszerű, Kormos csak ritkán használ tájszavakat, régies kifejezéseket, egyéni szóalkotásokat: elpityerdül, hilintázik, kuncorál, lompos, loncsos, meszely, sippogat (kisfecske). A „médula” egyéni szóalkotás lehet az apa-medve találós kérdésében, s a saját fajukra vonatkozik.335
Külön kell szólni a prózában írott mesékről. Közülük A Pincérfrakk utcai cicák (1976) vetekszik a Vackor-történetekkel, túlzás nélkül klasszikus értékűnek nevezhető. Főhőse a már ismerős, rettenthetetlen Mörrenmorcogi Micó. Hat társa van, ők együtt a HÉTRETTENETES, mert bár ember- és kutyakerülők, éjjelente nagyon hangosak. Egyik öccse Bilkeygorzó, aki állandóan nősülni akar, a másik Rafael, a költő. Húguk Lédiell, „a világ legszelídebb fehér cicája”. Háj, Iháj és Miháj Micó testőrei. A szomszédos Cincérfark utcában pedig hét kutya lakik. Az ősi ellenségeskedésben itt fordítottak az erőviszonyok – hiszen a mesében ez is lehetséges –: a kutyák rettegnek a macskáktól, akik rendre elverik őket. Egy háborúskodás alkalmával a dakszli fogságba kerül, vele békét kötnek, ő lesz a házőrző a csak a macskák által lakott házban, a többi kutya pedig elmenekül. A végső tanulság az, hogy fő a barátság. A három testőr hazamehetett a falujába, Bilkeygorzó megnősült, Rafaelnek megjelent a verseskötete, a Nyávogiszerenád, s jó kritikákat kapott, Micó régi vágya is teljesült, elrepülhetett Párizsba, persze a FRAKKAVION gépén. E történetben is előadatik Mörrenmorcogi Micó meséje; Lédiell szórakoztatná vele a csízkalitkába zárt dakszlit. Micóról megtudjuk, hogy a háztetőn szeret sakkozni a kútkávafestővel, nagybácsikája egy pakisztáni tigris. Sokat olvashatunk Rafael verseiből is, a csúcsos hegynek szaladó Pincérfrakk utca pedig olyan keskeny, hogy az autóbusz csak úgy fér el rajta, hogy „mindig kiballag tizenkét fűrészes manó, és hosszában elfűrészelik az aranyszínű autóbuszokat”. E mesében minden a helyén van, minden arányos és végső soron bájos. Kormos gyermekirodalmi művei közül a didaktikusságtól mentes játékosság itt a legtisztább és legeredetibb.
A hetvenes években még három rövidebb prózamese született: a Zöldbajusz Marci királysága (1972), A zsiráfnyakú cica (1974) és A pöttyös zöld lovacska bátyja (1977). Mindegyiknél meghatározó szerepe van a képnek, már a fogantatásnál is. A Zöldbajusz Marci királysága annak a plakátnak a részleteit kerekítette mesévé, amelyet Würtz Ádám készített egy nyugat-európai gyermekrajz-kiállításra. A zsiráfnyakú cica336 rajzországban játszódik, maga a cica varázspapírból és tündérfestékből készült. E Színpompánia nevű ország egyetlen ellensége Gonosztódor és az ő Felhőkatonái, akik tönkre tudják áztatni s szétmázolni e csodás országot. A gonosz intrikus Ceremóniamesternek és feleségének, Lilamorcnak a cselszövését végül Prücsök, a zsiráfnyakú cica leplezi le, megmentve ezzel az országot. A pöttyös zöld lovacska bátyja Reich Károly színezett linómetszeteivel van szoros kapcsolatban.337 Amiként a linóleummetszetek, a szöveg is inkább meseillusztráció, imitáció, de van egy fontos különössége: a Szigetközben játszódik, csupán Lipitonka mesebeli helység, s az esküvőre az egész vidék összegyűl: „Még aznap fényes lakodalmat laktak a kéttornyú palotában. Annyi vendég gyűlt ott össze, hogy annyi tenger embert még sose láttak Lipitonkán. Voltak ott ásványráróiak, mecsériek, héderváriak, lickóiak, lébényiek, de még a győri halaskofák is megtisztelték Kisbence és aranyhajú Zsófika lakodalmát.”
Az önvallomás pontos: lírai gyermekverseket valóban alig írt a költő. Halála után megjelent ugyan egy válogatás (A nyár gyerekei, 1985), de ebben csak a nyitó- és a záródarab tekinthető lírai gyerekversnek. A kötet első felében a lírai életműből ismert 14 „felnőttvers” szerepel, majd féltucat verses mese következik, a legeredetibbek közül. Bár a szakirodalom érthetetlen módon hajlik arra, hogy a Profán mágiát gyerekversnek nevezze,338 az – helyesen – nem kapott itt helyet. A nyitóvers, a Ficánka játszik minden ízében tökéletes gyerekvers, akárcsak a kötetet záró, s korábban önállóan is megjelent Kerek esztendő, amelynek 24 nyolc soros strófája naptársoroló. A hónap első versszaka mindig általános jellemzés, a második pedig egy odaillő jelenetet ad elő. A legszebb az ötödik hónap lett, második sora egy Burns-fordítás (Vidáman ütök fogat gerebenbe) érzékletes megoldását is megidézi:
Ha Május betoppan, a zöld:
csupádon-csupa fütty a föld.
Dolgára indul nagy sereg,
a munka, mint az üst, pezseg.
Fejét a búza fölveti,
orrunk virágszaggal teli.
Elfelejtjük a téli álmot,
fölszippantanánk a világot!

Csiperke csámpás kicsi mackó,
mindig a réten járó.
Bocsok között is csuda-apró,
mancsában mégis háló!
Vadászni indult lopakodva,
lepkéket űzni a réten.
Kiált Csiperke: „Haja-hoppla!
Elszállt! Ez aztán szégyen!”
A leporellók közül az utolsó, a Luca széke (1974) is emlékezetes mű. Tíz 8 soros szakasza egyéni ritmus szerint alakul:
Zöld fűben kicsi lány ül,
mert nincs még neki széke,
fejecskét odakoccint
gömbölyű könyökére.
Kisfecske fut az égre,
röpteti puha szárnya,
sírása lekeringel
hüppögve, le Lucára.
Végigvonul a versen e szimultán ritmus. Következetesen 3|4 tagolásúak az ütemhangsúlyos hetesek. Ez a cezúra az időmértékesség elve szerint is érvényesül. A sor első felében egy jambust vagy trocheust vagy spondeust követ egy csonka láb, a másodikban pedig mindig egy anapesztus és egy csonka láb áll. Játékosság s jókedv hatja át az egész verset, s bár a végére elkészül Luca széke, az nem kötődik a karácsonyi ünnepkörhöz, itt mindvégig nyár van, akárcsak majd az Egész évben Lucázás éden-ábrándjában.
vissza a tartalomhoz

Az érett költő
(1963–1977)

Kormos István többször előadta azt a történetet, amely szerint egyszer Párizsban arról folyt a szó André Frénaud és Nemes Nagy Ágnes társaságában, hogy kinek hány verse van. Frénaud kétszázötvenet mondott, Nemes Nagy alig százat, Kormos pedig azt közölte: öt.339 Azt hitték, játszik, pedig voltaképpen igazat mondott. A párizsi utazásig megjelent verseinek száma valóban csekély, az 1945 előtti közléseket is figyelembe véve körülbelül 60, ezek többsége valóban zsenge, később átírt szövegű, s közülük mindössze hét olyan van, amelyet az olvasók ismerhettek, s szövegükön érdemi módosítás – az anya-siratót kivéve – később már nem történt. Ezek az Eltüntek az égen, a Kereszttel hátuk szőrén, a Fehér virág, a Katlan, az Egy kihantolt sírra, a Havas rét és a Vonszolnak piros delfinek. E szövegek ma is az életmű javához tartoznak. A párizsi tartózkodás idején Kormos István tehát már érett költő, s nem egyverses ugyan, nem is öt a pontos szám, hanem az ahhoz közeli hét, ez azonban nem elégítette ki őt – amiként az egyetlen vers sem Kálnoky Lászlót, a hatvanas évek hallgatása sem Pilinszky Jánost –, s úgy gondolta, okkal, hogy ezekben az években fog eldőlni költőként a sorsa.
Már eközben is szembe kellett néznie hallgatásának okaival. Későbbi vallomásaiban 1949 utáni visszavonultságát egyértelműen politikai okokkal magyarázta. Árnyék vetült rá amiatt, hogy a Válasz szerzői közé tartozott. Igaz lehet az is, amit az Óda a kukoricához kapcsán mondott: 1950 táján „kidobtak vele a Csillag-tól”340 Bár a vers akkori szövegét nem ismerhetjük, nyilván nem esztétikai okai voltak az elutasításnak, hanem a sematizmus akkoriban elképesztő mértéke akadályozta az 1970-ben a Népszabadságban nagy sikert arató mű közlését.341
A megjelenés gátoltsága többszörösen is korlátozhatta a versíró kedvet. Még döntőbb lehetett a szemléleti és poétikai elbizonytalanodás: „érzelmesen hittem a felszabadulás utáni évek megváltozott világában, mindnyájunk nagy lehetőségében. A félreállás azért is nehéz volt, mert azok közé tartozom, személyes sorsomban is, akik sokat vártak, és joggal várhattak. Nem elegancia volt ez a félreállás, csak keserű kényszer. Talán túlzott érzékenységgel, korán megláttam a későbbi árnyakat. Se akkor nem örültem ennek a felismerésnek, se most.”342 Ez ügyben belső baráti körének fontos tagjaival is összekülönbözött: „Nem akarta se Juhász, se Nagy Laci elhinni nekem, hogy nagy bajok vannak, veszekedtünk is sokat ezen, mind a ketten sokkal jobban hittek ebben a világban, mint én, becsületükre legyen mondva, noha ők is ugyanúgy látták, hogy bajok vannak, mint én, de ők velem szemben is kitartottak, és csúnyán összevesztünk. Egyszer a Gólyavár előtt találkoztunk, egy évig jóformán nem is beszéltünk, na, elég durván köszöntem el tőlük…”343
Az 1947–1949-es évek eredményei ellenére sem lehetett Kormost kiforrott költőnek tekinteni. Dicséretes politikai tisztánlátása mellett költői világképe és poétikája még formálódóban volt. A kibontakozást nyilván gátolta a csöndre kényszerítettség és kényszerültség. A nyilvánosság részben hiányzott, részben pedig számára használhatatlan, nem-esztétikai tanácsokat adott a követendő költői útról. Ha fennmaradtak volna a költő ebben az időben keletkezett versszövegei, feltehetően arról tanúskodnának, amiről 1955–1956-os publikációi: valaminő középutat keresett a tárgyiasság és a látomásosság között, de egyelőre még közelebb a hagyományos elemekkel bőven élő leíró jellegű tárgyiassághoz.
Az 1955 végi újrajelentkezés idejére azonban lényegesen más már a magyar líra helyzete, mint öt-hat évvel korábban. A nyilvánosság előtt is kibontakozóban van Juhász Ferenc és Nagy László szemléleti-poétikai költői forradalma, s irodalmi körökben sokan ismerik Weöres Sándor és Pilinszky János kéziratos alkotásait is. Kormos három ekkori verspublikációja azt tanúsítja, hogy figyel a változásokra, de nem akar, nem is tud követőjük lenni. 1949 óta ars poeticája továbbra is bizonytalan. Újabb elhallgatásának magyarázata lehet az 1956-os tragédia utáni elszomorító irodalmi helyzet is, házasságának és ezzel kapcsolatosan egzisztenciális adottságainak számára terhet jelentően túlzott konszolidáltsága is; a legdöntőbb, a szakmai ok egyelőre mégiscsak az az akkor megválaszolhatatlan kérdés lehetett, hogy miképp válhatna ő Nagy Lászlóék méltó társává. Ez ügyben ugyan Kormos soha nem nyilatkozott meg, de alighanem analóg ez a helyzet az ifjúkori József Attila-élménnyel: „…engem el is keserített József Attila, mert úgy éreztem, hogy mindent megírt, amit nekem kellene megírnom. Amikor aztán évekkel később elkezdtem verset írni, ezzel a nagy árnyékkal kellett nekem megküzdenem…”344 Házassága túlságosan konszolidált volt, a magyar líra színképe túl gazdag, s e kettős gátoltság alól a feloldást a kiszakadás jelenthette az ideál Cécile és az eszmény-Párizs vonzásában.345 Már Budapesten is (Vonszolnak piros delfinek), s látszólag paradox módon nem is annyira párizsi tartózkodása alatt (az igazán jelentős versek nem oda kötődnek), hanem hazatérése után.
Kormos István az első párizsi tartózkodása idején lett negyvenéves. Ez már mindenképpen az érett férfikor kezdete, az ember fokozottan felelős az arcáért, azaz a költő elsősorban a műveiért. A számvetés már a budai lakás eleganciájában, majd a szerény párizsi hotelekben is csak azt eredményezhette, hogy lélekben már második házasságán is túl változatlanul otthontalan ember, s hogy bár két évtizede a pályán van, ő a versek nélküli költő. Ebből a helyzetből kellett próbálkoznia a kitöréssel részben egy reális szerelem, részben a megalkotandó versek révén. Mire vagyok képes további életemben? Ez volt a nagy, valóban sorsdöntő kérdés. A költő már Budapesten is tudta a választ, beleírta a Vonszolnak piros delfinek soraiba. A férfi még Párizsban is, egészen 1965 nyaráig reménykedett, bár sejthette, miként kell majd szükségszerűen döntenie: Cécile ábrándkép marad, életre keltheti magában viszont újra a költőt. Végül is ez a legfontosabb. Hozzátehetjük, az idő őt igazolta: Kormos István nemcsak hazaérkezett Párizsból, hanem a magyar költészetben is beérkezetté vált néhány év múltával.
Minden embernek, így a költőnek is „nagy árnyékokkal” kell megküzdenie. Kormos ekkoriban végérvényesen rádöbbenhetett arra, hogy számára nem József Attila, nem is Nagy László és Juhász Ferenc a nagy árnyék, hanem saját sorsa. Ezt kell megörökítenie: „A József Attila-i csúcsok alatt is jó költészetet hozott létre minden korban egy-egy magyar költő. Az én világom az enyém, helyettem nem írnak meg ugyan semmit, de amit meg kell írnom, az csak az enyém.”346 Erre a saját világra kell tehát összpontosítani, vagyis az élményeket, világképet, a poétikát, a költői nyelvet következetesen szerves egységgé varázsolni. Bár a költő – a Szegény Yorick kötet néhány bizonytalanabb szólamát figyelembe véve is – érett alkotó már a hatvanas években, az a személy, akinek az élményeit felhasználja, kereső, kérdező, úton lévő ember marad halála napjáig. Ily módon a hatvanas-hetvenes évek lírájának középpontjában a kereső ember meg-megújuló számvetése áll, ellenpontozóan is reflektált vallomásossággal, s a múlt, a jelen és a jövő idődimenzióira egyaránt vonatkoztatva.
A kereső ember létét – amelynek része a halál s a halálutániság is – időben és térben egyaránt elhelyezi. Számára az ember természeti és társadalmi lény, s az előbbi hangsúlyozása is figyelemre méltó sajátossága e lírának. Életútját azért kíséri mindvégig a kereső magatartás, mert minőségigényét rendre kudarcélmények csúfolják meg. A Kormos-nemzedék költőinek-művészeinek meglehetősen általános, életműveket befolyásoló-meghatározó élményköre ez. Következménye gyakorta a drámaiság, a tragikus látásmód, a kiélező polifónia. A szemléleti polifónia Kormos költészetére is jellemző, de nála ennek egy összebékítő-kiegyenlítő változata a meghatározó. József Attila Reménytelenül című versének nemcsak a kéziratát birtokolta, hanem próbált ő is, nehéz helyzetekben is „csalás / nélkül szétnézni könnyedén”.
Az egyén léte az időben természetesen behatárolt, de ez a néhány évtized a civilizáció sok ezer éves múltú és jövőjű időfolyamába ágyazódik. A versek kitüntetett figyelmet fordítanak a kezdőpontra: a születésre. Ismerjük ennek életrajzi okait, a tények legendásítását, de talán más okai is vannak annak, hogy az áldott állapot, a születés, az anyaság és az apaság a 113 lírai mű közül 19-ben jelenik meg, a személyesség után leggyakrabban a karácsony-képzetkörhöz kötve. Sokkal, de sokkal gyakoribb ennél a halálképzet, melynek motívumköre 59 versben található meg, összesen 175 említéssel. Ha ehhez hozzászámítjuk azt, hogy a két elbeszélő költeményben is döntő a halál motívuma, még nyomatékosabb a jelenléte. Az nem lehet meglepő, hogy a hetvenes évek verseiben gyakoribbá válik e motívumkör. A Szegény Yorick kötetben 18 említés található, az N N. bolyongásaiban 49, s a terjedelmi arányok ezt csak részben indokolják. A halálképzethez kötődik egy ilyen fokú személyességgel egészen kivételes típusú időszembesítés: a halál utáni nem-lét minősítése a jelenből. Részben ezért válhatott a Szegény Yorick a költői életmű emblémaversévé, de más későbbi költemények is említhetők (Luca napra egy korty ital, Harlekin búsul, Rigó kiált fölöttem, Egy veszendő lélekért, Divinyi Mehmed irigye károg).
A behatárolt emberi életutat – miként a Szegény Yorick is tanúsíthatja – nem csupán a civilizáció, hanem a természet időbeliségébe is beépíti a költői szemlélet. A civilizációhoz – a társadalmakhoz és történelmükhöz, kitüntetetten művelődéstörténetükhöz elsősorban lineáris időszemlélet társul, a természethez ciklikus jellegű. A természetben a változás-, és nem az elmúlásélmény a meghatározó, lehetséges az újjászületés (Aluvók), míg a civilizációban minden elmúlik: a szerelem, az emlék, az élet, a hírnév, a mű. Van azonban némi kölcsönösség. A civilizációban is megfigyelhető ciklikusság (Egy talicska halálára, a rossz társadalmak, az emberi hamisság megjelenítése) s a természetben is némi linearitás (az Egy talicska halálára erre is példa). Az idő egyszerre ciklikus és lineáris jellegének képzetét kelti egyes versek időjátéka, amelyen Kormosnál elsősorban nem múlt, jelen és jövő váltogatását kell érteni, hanem az objektívan mérhető idő relativizálását, sűrítését és tágítását. A gyerekkort felidéző versek egyértelműen érzékeltetik, hogy végérvényesen lezárt, befejezett múltról van szó, az emlékező magatartás mégis időben és térben is szinte testközelinek tudja a régmúltat. S ezt még fokozza is azzal, hogy – feltehetően a gyermekkori betlehemes játékok intenzív bevésődöttségének is köszönhetően – a valóságos betlehemi történet többször is átjátszik a gyermekkori emlékképekbe, s így a történelmi régmúlt és a személyes múlt, a civilizációs örökség és annak személyes elsajátítása szinte egyidejűvé válik. Mindemögött ott van egyfajta naiv vallásosság egykori élményvilága is, de nem ez a lényeges, hanem a lineáris idő összesűrítése – gyakorlatilag egyetlen ciklusba.
Az egyéni életút rövidségéhez képest mind a civilizáció, mind a természet ideje végtelen, így nyugodtan kijelenthető: „Halálon túl kicsit / mondjuk ötszázöt évvel / senki nem tudja rólam / hogy én valék Yorick”. Onnan nézve ötszázöt év valóban „kicsi”, akkorra, miként az anyasirató megfogalmazta: „Nem lesz többé neved se / emléked se jeled se / kevesebb vagy mi voltál / egyetlen marék csontnál” (Egy kihantolt sírra).
Az egyén számára jelenidejében négyféle virtuális idő létezik Az egyik a léte előtti és utáni nélküle való objektív idő. A másik addigi személyes létének megélt idejéből mindaz, amit emlékezete megőriz és felidézni képes. A harmadik a még megélhető s számtalan bizonytalansági elemet tartalmazó jövő idő. Végül a negyedik az az álmodozás-idő, amely az említettek mindegyikébe elvezethet külön-külön és egyszerre is, bár elsősorban a jövőre vonatkozik, mégis különbözik is tőlük. Kormos lírai világképében meghatározó szerepű ez az álmodozás-idő, amelyben egyébként sokkal természetesebb a múlt–jelen–jövő közti különbségek elmosódása. E léthelyzetben a leggyakoribb tárgykörök: a szerelem (Vonszolnak piros delfinek, Tengermély, Hanyatt a tengervízben), a számvetés (Nakonxipánban hull a hó, N. N. bolyongásai), a halál utáni helyzet (Szegény Yorick, Rigó kiált fölöttem). Az álmodozás-idő által meghatározott versekben mindig ott van a kijózanodás vagy eleve a józanság, s ez többnyire reményvesztettséget fejez ki: a szerelmi kapcsolat, illetve az élet jövőtlen. Az 1956-ig keletkezett versekben – az átírások után is! – a tartalmi értelemben vizsgált verszárlatoknak mindössze 14,58%-a múlt és befejezett jövő szemléletű. Az 1962 és 1977 közötti szövegeknél ez az arány 57%. Ezzel párhuzamosan a jelenközpontú zárlatok aránya 73%-ról 26%-ra csökkent.
A jövőképben a reményvesztés mellett hangot kap a remény elve, a reálisnak képzelt utópia is, bár ritkán. Ezekben a versekben a magánember és a közösség sorsa egymásra mintázódik, mint az Utánunk és az Egész évben Lucázás tanúsítja. Ugyanakkor, a legutolsó versekben hangsúlyosan jelen idejű, de folyamatossá tett, tehát jövőre is utaló módon fejeződik ki egy olyan negatív társadalmi utópia is, amely vissza is vonja az Utánunk reménykedését. Már az Egy talicska halálára (1971) történelemképe is komor, s még inkább áll ez a Katalánokra (1974), bár ez hangsúlyosan a múlt tragédiára utal. A Vád (1976) azonban – József Attila utóéletét idézve fel nyomatékosan, s önvádat is megfogalmazva, jelen idejű. A feltehetően utolsó befejezett 1977-es mű, a Pásztorok pedig – kétezer év emberiségtörténelmét összegezve, a múltból az azzal azonosnak tudott örök jelenbe lépve át fejez ki feloldhatatlanul tragikus történelem- és létszemléletet.
Kormostól idegen volt a pátosz, abban a tragikus formában is, amely a Pásztorokban megnyilvánul.347 S bár világképét határozott, mondhatni örök erkölcsi elvek determinálják, nem a mégis-morál embere. Nem lázad a világ ellen, hanem elviseli. Időszemlélete alapján idegen tőle az újrakezdés eszméje is. Az életet csak folytatni lehet, s bár nem fatalista, hisz a sorsszerűségben, már a Havas rétben is ez nyilvánul meg: „mezítláb visszamennék kölyökként kezdeni / keresni megtalálni s megint elveszteni”. Tanulságos e vers azért is, mert itt az ifjúság korát szeretné visszaperelni: megtalálni és megint elveszteni. Erre később, akár az életrajzra, akár a történelmi korszakra gondolva csak kivételesen kerül sor. Elgondolkoztató ez a hiány, ha tudjuk, hogy a fényes szellők korszaka jó néhány nemzedéktársnál meghatározó emlékké válik a későbbi művekben és visszatekintésekben. Nagy Lászlónál központi motívum az ezt jelölő májusé. Nemes Nagy Ágnes találóan a hároméves irodalom korszakáról beszélt. Kormos István ifjúságát az 1945-ös történelmi cezúrával két nagy szakaszra bonthatjuk. Az elsőről meglehetősen keveset tudunk. Kezdőpontjául célszerűen az elemi iskola nyolcadik osztályának elvégzését tekinthetjük 1938-ban. A céltalanságérzet és a nélkülözések esztendeit a Szijgyártó László-féle magánegyetemi órák és a publikálás módosították jelentősen 1943–1944-ben. A második szakasz ugyancsak nélkülözéssel és csönddel kezdődik (1945–1946), majd az 1947–1949 közötti újrajelentkezéssel és sikerekkel folytatódik, hogy aztán harmadik belső periódusként ismét a hallgatással folytatódjék és záruljon le (1949-től körülbelül 1956-ig). Az első szakaszról – a korai versektől eltekintve – nemigen esik szó a későbbi emlékidézésekben, bár fontos kivétel az Egy hajdanán elrepült ház. A második szakasz középső éveit idézi fel a Sárközi Márta emlékére írt komor hangvételű A fánk-ujju asszony. Az 1949 előtti és utáni esztendők közti lényeges különbséget fejezi ki, de az 1956 utáni évekre s a hatvanasokra is utalóan a Leltár és az Utánunk.
E versek inkább általános jellegű történelemszemléletet fejeznek ki s nem személyes ifjúság-élményt. Kormostól tehát előbb a nyomorúságos családi életkörülmények, később a Rákosi-kor vették el az ifjúkor varázslatosságát, de ő erről a kifosztottságról költőként érdemben nem kívánt megnyilatkozni. Ehelyett is a gyermekkort, annak is a Szigetközben megélt szakaszát, az első életéveket tette meg központi élményforrássá. Nyilvánvaló, hogy beleépített, visszavetítve külvárosi-városszéli pesterzsébeti emlékeket is e versekbe, amint erről egyes korai és annak idején publikált művek átírása tanúskodik (Őszi metszet három csavargóval, Búcsús metszet a mecséri Villonokról). A csavargók, a szegénylegények eredetileg szigetköziek, kispestiek, erzsébetiek is voltak, az átírások után azonban egységesen a szigetközi világhoz kötődnek.
A maga jelenidejében létező ember a Kormos-versekben a különböző idősíkokat mindig időszembesítéssel kapcsolja egymáshoz. Szemléletének kiegyenlítő polifóniája abban is megnyilvánul, hogy az időszembesítés nem értéktelítettség és értékhiány kiélező szembeállítása, illetve csak kivételesen az (főként szerelmes versekben), hanem – akár a jelent és a múltat, akár a jelent és a jövőt, akár a jelent és a halál utáni civilizációt, akár a jelent és az álmodozás-időt állítja egymás mellé, mindegyik idősík világában ott van az érték s annak korlátozottsága, hiánya is.348
Az egyén léte a térben ugyancsak behatárolt, nem csupán a Földhöz kötött, hanem annak is valamely szegletéhez. Kormos Istvánt életrajza a Szigetközhöz, Budapesthez, Franciaországban Párizshoz és Normandiához köti. E helyszínek közül a versekben Budapest csak epizódszereplő, a többi viszont szimbolikusan is fontos tájjá változik. Ugyanilyen fontos a tenger, az óceán. A képzelet persze bejárhatja az egész földkerekséget (Folyók, Testvérek), s fantáziatájakat is teremthet, illetve átértelmezhet (Nakonxipánban hull a hó). A tenger mellett fontos helyszín a folyópart, a mező, valamint a szoba, az otthon, a ház. Miként az idősíkok, gyakorta a terek is párhuzamba állítva, egymással szembesítve jelennek meg. Legismertebb a Párizs–Magyarország és a Normandia–Szigetköz kapcsolat, de jelentős szerepe van a Betlehem–Szigetköz, Magyarország, a Szigetköz–Atlantisz, a szoba–tenger párhuzamoknak is. A térszembesítés sajátossága, hogy általában nem jár együtt értékszembesítéssel. Ha mégis, akkor az a szerelem elérhetetlenségével kapcsolatos, illetve, legáltalánosabban az élet és a halál lényegi különbségét fejezi ki a földön létezés és a földalattiság valóban feloldhatatlan ellentétességével.
A terek, a verstájak a kisvilágot és a nagyot, az otthonosság- és az egyetemességképzetet egyaránt fontosnak érzékeltetik. A köztük, bennük való létezést – a szegénylegény, a bolyongó, a kereső ember, a clown szerepeknek is megfelelően a kapcsolatokat létrehozó út, úton levés és a repülés-lebegés-úszás dinamizmust, mozgást kifejező motívumkörei teszik természetessé. Az előbbit 327, az utóbbit 110 szóval, szókapcsolattal dokumentálhatjuk.349
E költői világkép egyenrangúnak tudja, hogy az ember természeti és társadalmi lény. Az előbbi azt is jelenti számára, hogy az ember része és nem ura a természetnek. Az utóbbi kapcsán pedig azt fejezi ki, hogy bár az ember nem uralja a történelmet sem, de részesévé válhat a civilizációnak. A természeti lényre a jelenközpontúság a jellemző. Érzékszerveink segítségével fogadjuk be a környező világot, tartjuk fenn önmagunkat. A figyelem a testre, az evésre-ivásra, a természeti jelenségekre, a növényekre, állatokra, általában a környezetre és a felfogható ingerekre irányul. Az ember természetbe ágyazottságát kifejező központi motívumkör a vízé.
A társadalmi lényt az értelem irányítja. Örökül kapja az elődök felhalmozott tapasztalatát s jövőtudata is van. A társadalomba ágyazottság központi motívumköre a civilizációé. Ennek négy fő tárgyköre: a humánkultúra öröksége, kiemelten az erkölcs; az ősi, a finnugor, a népi hagyományok; a Biblia, a kereszténység; a művészet, a mesterek. Másodszor a társadalom, a közösségek: az egyetemesség-emberiség, a szegények, a magyarság. Harmadszor a személyes kapcsolatok: a szülő-gyermek viszony, a szerelem, a barátok, művésztársak. Negyedszer pedig a szerepek: egymással rokoníthatóan is a clowné, a művészé – s ebben az összefüggésben szerep az árva, a szegénylegény, a játékos, bohém emberé is. Nem tekinthető viszont szerepnek a szerelmes ember és a gyerekember meghatározó motívuma, hiszen mindegyik létállapot teljes önfeledtséget, célra orientált egyoldalúságot kíván meg. Nem szerepek ezek, hanem a vágyott önazonosság ideális példái a személyiségét formáló, a létével rendszeresen számot vető ember számára.
Ez a személyiség a hetvenes évekre a versek tanúsága szerint „megérkezik”: családja s otthona van, versei születtek s így hírneve támadt. E boldog pillanatban elképzelte az idilli utópiát is (Egész évben Lucázás), ugyanakkor halaszthatatlanul szükségét érezte a létösszegzésnek. Nem azért, mert kiégett, mert befejezettnek vélte munkásságát, hanem talán azért, mert szervezete titkos utakon jelzést adott: a halállal kell szembenéznie. Az életművet illetően a versekben ott a kétely, de nincs semmi félelem: a személyiség természeti ember és civilizált, társadalmi ember énjeinek összhangja segít a tudomásulvételben. Ez az összhang nem ekkor teremtődik meg. Ott van már a Kereszttel hátuk szőrén, majd a Havas rét világában, s 1963-tól minden jelentős költeményben.
A költő által véglegesnek tekintett s az utolsó versekkel kiegészített életmű 113 verse – a címekkel együtt, de nem számítva ide a két elbeszélő költeményt – 11 312 szót, leszámítva a határozott névelőket 10 559 szót tartalmaz. Bár a szavak szintjén nem mindig lehet egyértelműen eldönteni, mi melyik motívumkörhöz kapcsolódik közvetlenül, s bár a polifónia a szólamok összetartozását is magában foglalja, tehát a természetbe és a társadalomba ágyazottság szimbiózisát-szintézisét, a természeti szféra szókincse elég egyértelműen elkülöníthető. Kiemelve a később részletesebben tárgyalandó víz motívumkörét, ehhez 640 említés kötődik. Más költőkkel való egybevetés nélkül is feltűnő az öt érzékszervvel kapcsolatos fogalmak gyakorisága. Eltekintve most attól, hogy ez a költészet is kifejezetten képszerű, erőteljesen vizualitásra törekvő, ennél elemibb szinten összesen 1219 szó kötődik közvetlenül az érzékeléshez, vagyis minden kilencedik szó a teljes versanyagban. A látás fogalomköre 41, a fényé, a színeké 353, az éjé, a homályé 25 említést kap. A hanghatásokat és hiányukat fejezi ki 501 szó, közülük 110 kifejezetten zenei jellegű. A tapintásra 76, a szagokra, illatokra 22 szó utal közvetlenül. Az ízlelésre ugyan csak 5, ám az evésre, ételekre 14, az ivásra, italokra 48. Az érzékelés elemi szinten részben a testre irányul: 447 testrésznévvel találkozhatunk (beleértve az állatokat is), részben a természetre utalva. A természet tájai, tárgyai 195, a természeti jelenségek 291, az állatok 290, a növények 201, összesen 977 megnevezéssel szerepelnek. A természetbe ágyazottság 3283 említéssel, 31,09%-os aránnyal képviselteti közvetlenül magát a szókincsben.
Ebből az összegző jellegű felsorolásból is érzékelhető, hogy a természetbe ágyazottság szókincséhez sorolódtak valójában nem oda illő fogalmak is; például vízi járművek, zenei hangok, ételek, italok. Némely esetben átfedések is vannak, hiszen a víz ital is, s vannak vízi növények, állatok, amelyek mindkét helyen szerepelnek, de ez a pontatlanság csak körülbelül egy százalékkal módosítja az összképet.
Nehezebben áttekinthető a társadalomba ágyazottság szókincse. Annyi bizton állítható, hogy hangsúlyos az elemi civilizációs szint jelenléte. Így a születés, az élet 45, a létige 137, a halál 175, a megnevezés-azonosítás 488 (személynevek, földrajzi nevek), a megszámlálás 151 (számok), a civilizációs tárgyak 646, a köznévi személymeghatározás 260 (foglalkozások, rokonsági állapot, életkorra, más jellemző tulajdonságra utaló megnevezés) szó tartalma. A helyváltoztatást, mozgást 408, az álmodozást, álmot 24, az ősi, a finnugor rétegeket 26, a biblikusságot 197, a pék, a kenyér szimbolikussá emelt fogalmait 63 szó fejezi ki. Kisebb szócsoportokat még lehetne ideiktatni, de a tendenciát ez a 2620 szó is jelzi a maga 24,81%-os arányával. A szókincsben szembeötlő a tájnyelvi, a régies szavak, szóképzések gyakorisága: 190 kifejezést soroltam közéjük. Végső soron ez is civilizációs jelenség. Ezzel az archaizálással lehet kapcsolatos az is, hogy viszont a szókincs modernnek nevezhető rétege igencsak szegényes: a nyelvünkben 1850 után meghonosodott szavak száma a tízet is alig haladja meg.350
Kormos István nem tartozott az elméleti emberek közé, költészettani tapasztalatait minden ismerőse által megcsodált, hatalmas versismerete alapján szerezte meg. 1969-ben, majd főleg 1976–1977-ben többször készítettek vele interjút, s ezekben, valamint néhány költőkkel, lírával foglalkozó cikkében olvashatók kijelentései önnön munkásságáról, líraeszményéről. Egyértelmű, hogy nem mérnöki tudatossággal alkot, csak az ihlet csihol belőle verset: „a véletlen kegyelmének tartom, ha bármit sikerül írnom”,351 ugyanakkor állandónak gondolja a készenléti állapotot: „Az író, ha lábát lógatja is, vagy a Duna-parton könyököl, vagy sakkozik, vagy macskák játékát nézi, mindig csinál valamit vagy készül valamire. (…) A vers, amire készül, esetleg csak öt év múlva bukkan föl emléke elemeiből. De a költészet jelenléte benne állandó, akkor is, amikor évente csak három verset ír.”352
Önmagát alanyi költőnek tekinti: „Az ilyenre, mint én, valaha azt mondták: alanyi költő. Mivelhogy csak magamról írok, velem megtörtént dolgokat vagy magamra vonatkozó ábrándjaimat. Talán ma már nem kell ilyen költő, de a bőrömből kibújni nem tudok. Ha valaki elfog egy hangot az enyémből, amit saját sorsára vagy saját életére vonatkoztat, már csináltam valamit.”353 Máskor még hozzátette ehhez a gondolathoz: „Úgy gondolom, olvassa valaki, aki árva, vagy szeret valakit, de nem tudja kifejezni. Szerencsém, hogy én meg tudom fogalmazni. Ha rögzítek egy nyavalyát, már nem olyan elviselhetetlen.”354 Úgy vélte, hogy tehetségét, fantáziálásra való hajlamát a nagymamától örökölte, az archaizáló kedvet pedig a régi magyar költészettől. A népi szürrealizmust nem tartja irányzatnak, s önmagát sem jellemezné e fogalommal. A szó tisztességét, az igazmondást kötelességnek tudja: „A mi költészetünkben csak igazat lehet mondani, még annak is, aki nem akar. Én egyébként szeretnék mindig igazat mondani.”355 Nemcsak nyelvileg kötődött a hagyományhoz: „A magyar költőktől – már szinte a Halotti Beszéd óta – a leghétköznapibb dolgokra várnak receptet. Az írónak ezért mindig »népben« kellett gondolkodnia. Legszemélyesebb dolgaimat is úgy írom hát, hogy elképzelem azt az utazót, aki – mondjuk a villamoson – a verseim fölé hajol.”356 Látszólag szigorúan, valójában csupán igényesen ítélte meg a kísérleti költészetet: „Mindent nem lehet versnek tekinteni, aminek látszólag versformája van. (…) Versben emberről, érzelemről kell hogy írjon a költő, s ember legyen a vers mögött, az érzelmei legyenek mögötte. Szeretném tudni, ha egy számomra ismeretlen költőtől verset olvasok, hogy milyen ember lehet ez a költő. S ha igazi költő versét olvassuk, bizonyosan olyan embert találunk mögötte, ha megismerjük, amilyennek a verséből elképzeltük. Tehát: a modernség nem azonos a hasbeszéléssel, ahogy ezt sokan tévedésből hiszik. A vers szavak kötéltánca nélkül is vers, sőt kötéltánc nélkül az. Persze, a legszabálytalanabb alakzatú versszövegnek is megvan, ha igazi vers, a legvadabb avantgarde formátlanságnak is megvan a maga különös belső formája.”357
A Szegény Yorick megjelenésétől kezdve Kormos elismerő kritikai fogadtatásban részesült, de az elemzők inkább leírták, mint néhány fogalommal meghatározták volna e líra alapvető sajátosságait. Talán ezért is futott be olyan nagy karriert Szabó Lőrinc 1974-ben megjelent 1945-ös naplójegyzetéből a népi szürrealizmus kategóriája: rendkívül tömör, s a hetvenes években telitalálatnak mutatkozott. Kenyeres Zoltán már ez időben pontosított, s a látomásos népdal és az elvont tárgyiasság társításaként értelmezte a Szegény Yorick kötetet.358 Kiss Ferenc többek közt az orfikus játékosságot hangsúlyozta,359 majd ismét Kenyeres Zoltán az evidenciaszerű népiséget, a kulturális élmények életélményként való megnyilvánulását.360 Lengyel Balázs modernül romantikus költőt látott Kormosban,361 Könczöl Csaba a poeta minor komoly értékeit taglalta.362 Baránszky-Jób László már elemzésének címébe kiemelte a polifonikus líra fogalmát.363 Lator László többször is foglalkozott barátjának munkásságával. Hangsúlyozta a valóság és a képzelet, az álmodozás és az anyagszerűség varázslatos egymásba játszódását.364 Egy más helyen felidézte Nemes Nagy Ágnes egykori kijelentését: „Érdekes egy költő ez a Kormos. Csak mondja, mondja a közhelyeket, és egyszer csak megszólal a hegedűszó.”365 Vasadi Péter a verscímmé emelt profán mágia fogalmát tartja talán a leginkább jellemzőnek a költőre.366 Papp Endre – az ezredvégi nemzedék értelmezőjeként – a reflektált vallomás kisajátíthatatlan játékaként minősíti az életművet.367
Kormos István költészete valóban kisajátíthatatlan valamely zártabb irányzat számára, s mint a példák mutatják, a tündéries költő kisiklik kezünk közül, hiába borítanánk rá fogalmaink hálóját, számára a bogok között is tágas a hely. Mondhatjuk rá, hogy alanyi, önéletrajzi, vallomásos költő. Mondhatjuk, hogy mítoszi, mágikus, mesei, látomásos, népi sajátosságok jellemzik. Mondhatjuk, hogy a tragikus, az elégikus, az idilli, a humoros, a játékos, az ironikus, a szatirikus, a groteszk hangnemek és esztétikai minőségek egyaránt megtalálhatók nála. Mondhatjuk, hogy a valósághoz tapadóan tárgyias, de azt is, hogy szabadon szárnyaltatja képzeletét, szürrealista. Mondhatjuk, hogy a dal az alapvető műfaja, de ismerjük elégiáit, rapszódiáit, ódáit, hosszúverseit, prózaversét, siratóit, portréverseit. Úgy gondolom, legtömörebben a tárgyias látomásosság fogalmával írható le a költői életmű, s ez feltétlenül kiegészítendő azzal, hogy emberszemléletét a természetbe és társadalomba ágyazottság szükségszerű kölcsönössége, költői világképét általában is a kiegyenlítő-összebékítő szemléleti-poétikai polifónia határozza meg.
Kormos István költészetének jellemzője, hogy a huszadik század második felében is tiszta lírát művel, nem keveri a műnemeket. Még a nemzedéktársainál oly divatos hosszúvers sem kísérti meg a maga epiko-lírikus jellegével, az ő két terjedelmes alkotása valóban verses epika: népmese és vogul epikus ének parafrázisa. A műnemi tisztaságon belül a műfaji kevertség azonban rá is jellemző: a klasszikus poétika fogalmai szerint legtöbb versét bajos lenne egyértelműen besorolni. Mert való igaz, hogy dalköltőként indult, bár az életkép sem volt idegen tőle, s az is tény, hogy az Óda a kukoricához valóban óda, a Citerázó asszonyok elégia, az Egy kihantolt sírra sirató, ám az 1962 után keletkezett művek nagy része műfaji szempontból jóval összetettebb, a 65 alkotás közül 8–10 tekinthető dalnak. A többiek műfaji értelemben is polifon jellegűek, még akkor is, ha van a sokszínűségben is determináns műfaji vonásuk.
A mindössze 6 soros, a címmel együtt 22 szóból álló Cinpohár például akár versötletnek, forgácsnak, töredéknek volna tekinthető, pedig teljes vers. A „Ne feledd!” ismétlése, keretet adó jellege dalszerűvé teszi, mégse dal. A tömörség az epigramma képzetét kelti. Ez a műfaj az ókori görög költészetben a varázsigéből alakult ki, s az ismétlés, a hatáskeltés vágya annak is jellemzője. Megfelel e vers a klasszicizmus korában keletkezett szerkezetre vonatkozó meghatározásoknak is (expozíció, klauzula, célképzet és a felé való haladás, valamely tény – tárgy – és a hozzá kapcsolódó szellemes megjegyzés). Sorképzése és ritmusa azonban nem idézi az epigrammát. Maga a ritmus egyenesen emelkedő, anapesztikus-jambikus jellegű. A vizuális és ritmikai elemek mássága miatt alig lehet olyan olvasó, aki epigrammának minősítené e művet. Pedig leginkább mégis az: a varázsige, a sírfelirat, a cinpohárra jelképesen rávésett emlékvers, emlékdal szintézise. Teljesen logikus a cinpohár és az édesanya, sőt az ivás mint életfeltétel és az édesanya mint életadó, forrás közötti metonimikus kapcsolat is. Íme, ismét a polifonikussághoz jutottunk el, amely, úgy látszik, e költészet számos rétegét áthatja. Ezt találtuk az esztétikai minőségeknél, a hangnemeknél, ahol elsősorban a tragikum és a komikum, az idill és az elégikusság, a derűsen játékos és a groteszk szerves egymáshoz illesztése figyelhető meg. Nem annyira Janus-arcú módon, tehát nem úgy, hogy hol ezt, hol azt a sajátosságát mutatja inkább a vers, hanem az egész bizonyul ilyennek is meg olyannak is.
Kormos életidejében a magyar lírában több olyan tendencia is megmutatkozott, amely fellazította a versszerkezetet (látomásosság, automatizmus, neoavantgarde). Rá mindvégig a megszerkesztettség a jellemző s ezzel együtt a művészi egyszerűség, átlátszóság. Keletkezett ugyan néhány lazábban szürrealisztikus verse, főként a Szegény Yorick kötet időszakában, de nem ezek a meghatározóak. Az N. N. bolyongásai kötetből az ilyesmi már kiiktatódik, s maga a kötet is szigorúan és következetesen megkomponált. A megszerkesztettség természetesen nemcsak egyes versekre vagy az említett kötetre érvényes, hanem az egész érett kori költői világra. A motívumok rendszerét is kifejező szókincsanyag már vázolt sajátosságai ezt különösen érzékletesen tanúsítják. Valóban saját költői világot fejeznek ki, olyat, amilyet senki más nem élt át, s így nem is örökíthetett meg.
A viszonylag kis számú mű szókincse feltűnően változatos, gazdag. Meghatározó az alapszókincs, egyéni jellemző a személynevek, a földrajzi nevek, a számnevek használata, az archaizálás, a ritka, a régies szavak kedvelése. Néhány egyéni szóösszetétele önmagában költői kép erejű: dombkötéltánc, mohahomály, denevérszavak, koromtenger, búzatested, szóbilincslánc, pisztránghasad stb. A magyar nyelv és a költői képalkotás sajátosságainak megfelelően azonban inkább mondatértékű szókapcsolatok révén alkotja meg legtömörebben kifejezett képeit: „amikor muzsikába kezdtem röptében a holló megállt”, „ötforintos pelyhekkel jön a hó”, „átdöfi a sárkány- / kemence lánghasát”, „Keresztem lángol térdeden”, „fázva csipognak rímeim”, „nem fájna, ha egy nagy csontkalapács / a halántékomra csördítene”, „míg fénybe nem fullad a tinta”, „harminc2 recéjű csontfűrész 4száz éve a fogsorod” stb.
Kormos nemcsak az életben, a költészetben is kedvelte a játékot, a nyelvit is. Már ifjan írt egy félig-meddig halandzsaverset (Úttalan út). Korai verseinek átírásában az eredetinél jóval több a nyelvi játékosság. A kései Hommage a kendertilolófának is félhalandzsa, azaz érthető szöveg. Részben nyelvi játék a Folyók leltára és jellemzése, képzeletbeli folyó-szeretők névadása, s gyakorta játékos a ritka szavak használata is, akárcsak az egyéni írásmód: császkál, hilintáz, szuszkáló, sánta-csámpa, csicsonkáznak, trüszkölvén tüsszögök, füttyög, kihoppáz, veres a zórod, lequáros, csiszonkodik, bukseggelő napon stb. A tiszta játékosság legsokoldalúbb megvalósulása a Weöres Sándort köszöntő Rajz a nap-köszörűsről.
Nyelvi játék is lehet az ismétlés, ám az ismétlődés sokkal általánosabb, többrétű, ugyanakkor meghatározó jelenség a Kormos-lírában is. Mivel viszonylag könnyen átlátható életműről van szó, talán még szembeötlőbbek formái. Gyakori a szövegelemek változatlan vagy variációs ismétlése. Ez – főként a terjedelmesebb alkotásokban – szövegszervező, szerkezetet meghatározó elv is (Óda a kukoricához, Egy kihantolt sírra, Folyók, Egy talicska halálára). A többszörös ismétlődés mellett a másik gyakori eljárás a versnek keretet adó jellegű (Testvérek, Utánunk, Tengermély, Metszet: felhőszakadás után, Cinpohár, Hanyatt a tengervízben, Kannibál szerenád, Egy rákvadászat emlékére). Az ismétlés sajátos esete a rájátszás, a megidézés. Kormos é1 az önidézéssel is: a kései Álomi metszet három csavargóval és a Zeppelinező vándorok a korai csavargó-versekre utal. (Igaz, elképzelhető, hogy e két vers is ősszövegek kései átírása, ám ez is önidézés, amiként maga az átírás is voltaképpen rájátszás egy korábbi – bár saját – szövegre.) A civilizációs motívumok közül több magától értetődően idézés, rájátszás. A legdöntőbb a biblikus motívumkör, illetve a művészek, a művészet világa, ezen belül a Rajz a nap-köszörűsről és a Divinyi Mehmed irigye károg.
Verstani szempontból már tapasztalhattuk, hogy a legkorábbi versek ütemhangsúlyos ritmusait 1947-től gyakran váltották fel jambikus sortípusok. A tiszta időmértékesség azonban ritkán jellemzi a verseket, inkább az a laza jambikusság a gyakori, amely az ütemhangsúlyossággal elegyedve szimultán ritmust eredményez, több-kevesebb költői szabadsággal. A másik gyakori verstípus a félszabadvers, amely ritmikai értelemben rapszodikus (Anne de Chartres, A fánk-ujju asszony, Folyók, Sárga eső, Samu király, Egy hajdanán elrepült ház). A rímelés sem kötődik szigorú szabályokhoz. Nagyon ritkán használ tiszta rímeket, ha igen, akkor az többnyire önrím vagy ragrím. Sok a nem rímelő sora, kedveli a félrímeket, a rejtettnek nevezhető, szabálytalanul megjelenő rímelést. Olykor alig lehet észrevenni, hogy egyes sorok rímelnek. Talán meglepő, de szabadversszerű, rímtelen munkái is feszesek, a megformáltság ezeket is jellemzi. A ritmus kevert, szimultán jellege is a költői világ összetettségét, polifóniáját erősíti.
Már idézett vallomása szerint alanyi költőnek nevezte önmagát. Mások az önéletrajziságot, a vallomásosságot hangsúlyozták, árnyalva ezt a reflexivitással. Kormos érett verseiben az élmény, a tapasztalat leírása, az átélésről szóló vallomás és a reflexió rétegződik egymásra. Korántsem egyoldalú, egyirányú folyamatról van szó. A személyiség az érzékszervei által felfogottakat átáramoltatja magán, rendezi, értelmezi azokat, majd megállapításait valamilyen formában közli másokkal, a világgal. Reflexióira másik személy(ek), a világ ugyancsak reflektál, s ez a folyamat az időben ismétlődhet. Ez a mozgalmasság épül be a versek sorába. Igencsak kommunikatív magatartás ez: nemcsak önkifejezés, hanem egyúttal a másikra, a másokra való folytonos odafigyelés is. Bizonyos, hogy ezt is kifejezik a verseiben megmutatkozó, nyelvtanilag is jelzett perszonális kapcsolatok. E vallomáslíra 113 alkotásából csak 29-ben áll egyedül az én a középpontban (egyes szám első személy önmegszólító te, sőt két alkalommal [ön]megszólító ő). 54 műben az én–te/ti és az én–ő/ők kapcsolat a nyomatékos, 7 pedig többes szám első személyben szólal meg. Mindössze 23 olyan alkotás van, amely „személytelen” egyes és többes szám harmadik személyű. A reflexivitásnak ez a hangsúlyozott interperszonalitása dinamikusabbá, nemegyszer drámaibbá teszi e lírát. Sok benne a döntési helyzet, oly módon is, hogy szinte megelőlegeződik a későbbi, várható döntés a maga kényszerű következményeivel, oly módon is, hogy most kell/kellene nekem/neked dönteni, s oly módon is, hogy egy korábbi döntés következményeként, az azok által korlátozott lehetőségek között kell dönteni. A nemleges, a kényszerű döntések rendre értékveszteséget okoznak, a kifosztottság képzetét erősítik, feltűnően sokszor fejeződik ki a hiány, gyakran a tagadás, közvetlenül a tagadószó által is. A 113 versben összesen 234 alkalommal fordul elő a tagadószó valamilyen alakja, s természeten számos más módja is van a tagadás, a hiány érzékeltetésének. Ugyanakkor érdemes azért arra is figyelni, hogy a tagadás a versekben nem feltétlenül a kifosztottsággal kapcsolatos. Kifejezhet pozitív tendenciákat, értékek melletti elkötelezettséget (ne feledd!, nem bánt senki, de semmi vész, nem hülyéskedek), s teheti ezt oly módon is, hogy a negatív lehetőség hiányát közli (nem északi partok vize, nem fúlhat bele álmom), illetve akként is, hogy két – értékeit tekintve semleges – lehetőség közül határolódik el az egyiktől (de ne csak lassút fütyülj, nem szárcsasiratás, szárcsahalál elégiája ez).
Az állandósult számvetéshelyzet spontán és tudatos módon is előhívja, működteti a reflexivitást, ennek összetettsége is polifón sajátosság. A fiatal költő inkább kifejezni akarta önmagát, az érett lírikus önmaga és a létezés megértésére törekszik. Eközben mindig képszerű: éles, tiszta, konkrét képekkel fejezi ki lét- és történetfilozófiáját. Számos versének szinte lerajzolható, megfesthető a lényeges elemeket tekintve az alapképe, oly mértékben rögzítik a helyszínt, a tárgyakat, az emberi helyzetet, ugyanakkor ezek a befogadóban megjelenő képek kifejezetten szimbolikusak is.
E líra önéletrajzi jellege és szürrealisztikus tendenciái békésen illeszkednek egymáshoz, még a huszadik század második felének olvasói előtt is elfedik azt a tényt, hogy a Kormos István nevű személy életrajza és a Kormos-lírában megjelenő életrajz korántsem azonos. Számos lírikus kapcsán lehet ugyanezt megállapítani, már a XIX. századiak közül is, arra azonban alig akad példa, hogy valaki a legalapvetőbb – s végső soron ellenőrizhető – életrajzi adatait is átköltse, a valóságosnak olykor éppen az ellenkezőjét állítsa következetesen. A Kormos-líra – és az interjúk, vallomások – életrajza fiktív, teremtett életrajz, amelyben ugyan vannak valóságos elemek is szép számban, de oly nagy mértékű benne a fiktivitás, az átalakítás, hogy a teremtettség a maga körébe vonja a valóságosat is. Szinte egy verses életrajzi regény fő vonalai és némely epizódjai bontakoznak ki, s bár egyes elemeket meg lehet cáfolni, másokat igazolni fellelt vagy fellelhető dokumentumokkal, a teremtettség a lényeg.
Kormos István azonban nemcsak saját életútjának lényegi elemeit formálta át, hanem költői pályája 1955 előtti szakaszát is. Az eredetiektől az átírt versek is radikálisan különböznek. Nemcsak a pályakezdő és az érett költő színvonalkülönbségében, hanem világképben, a poétikai eszközök jellegében is. A töltelékelemek kirostálása, a többszörösen tartalmas képek alkalmazása, a komplexitásra törekvés tudatos költői munka eredménye. Kiss Ferenc a Névtábla seholnincs ajtómra368 és a Három napja című verseket elemezte ebből a szempontból, s ezek valóban reprezentatív művek, az első éppen az életművet indító darabbá nemesül, de említhetnénk más szövegeket is. Mind arra lehet példa, hogy a mutáló – bár tehetségre valló – vershang éretté vált, mondhatnánk azt is: artisztikussá. S hozzátehetjük: nem oly módon, amiként a negyvenes évek végén a költő elképzelte s néhány versében meg is valósította az artisztikusságot. Az átdolgozásokat a Szegény Yorick költője végzi el.
Nyilvánvaló, hogy a hatvanas évek versszemléletéből sok minden kikerülhetetlenül jelen van az átírásokban. Mindjárt a Névtábla seholnincs ajtómra kimondja a domináns bevégzettségélményt, a haláltudatot:
Ajtóm fák közé nyílik,
nyitja-csukja tollam,
karcolászva bűbájolom:
K. I. aki voltam.
Ám e vers egésze és e zárlata is kettős jelentésű, mert nemcsak a haláltudat van jelen benne, hanem egy tündéries-játékos édeni szemlélet is, amely itt többek között finoman utal a régi versek átírásának, bűbájolásának tényére is. E kettősség az átírások legfőbb jegye. Komorabbá válnak az eredeti szövegek: a bevégzettség, a pusztulás, a halál sokkal többször szerepel bennük. Árulkodó a Dülöngélünk indításának módosítása: „Megyünk hát a tisztább jövő / felé sorban.” helyett „Megyünk fekete jövendőnk / felé sorban” lesz.369 Idézhetnénk a Karcos torokkal, az Aludnék, az Emlékezés Hadurunk korára, a Levegőt Harpagonnak!, a Kifosztott erdő, az Egy lusta költőre sorait és eredetijüket is. Csak a halál képeinek beépítéséből példázva: „szekerünk a Szent Mihály – / lova”, „bombatölcsér vize agyagsárga, / szemem veri bugyborékolása”, „Tölcsért temettem, ahol / bomba csattant”, „Tíz ujj kifosztott erdőmben, / csukom-szétnyitom, / varjat lincselő egekből / hull fehér szirom”, „Jön idő, koporsó-komor”.
Ezt az élményt keresztezi, oldja is fel sokban a tündériesség-játékosság-édeniség. Ez a vonás a Szegény Yorick-ciklusban nincs jelen, itt viszont lényegi lesz. Kormos az átírásokkal a költői „gyermekkort” idézte fel, s megpróbálta azt értékekben gazdagabbá varázsolni, felhőtlenebbé változtatni, ugyanakkor nem hallgathatta el, hogy az érett férfi haláltudatával varázsol. Mindeközben történetileg és életrajzilag is hiteles maradhatott, hiszen a háború előtti, alatti és utáni években a nélkülözés és a halálveszedelem volt az ő része is. Talán e költői gyerekkor rekonstrukciója is előkészítette – a szerelem motívuma mellett – azt, hogy a gyerek-motívum egyre meghatározóbbá váljék a pályán.
Az átdolgozás maga játék, jó mulatság is lehetett a költő számára – akinek ekkor már komoly műfordítói rutinja van –, nem „szent” szövegekhez nyúlt, hanem saját süvölvénylétét formálhatta át. Mindehhez közeli példa lehetett számára Nagy László hasonló jellegű, bár egy fokkal szelídebb mértékű tevékenysége.370 Kormos arra törekedett, hogy ifjúságának tisztaságát, derűjét, bájosságát is megőrizhesse. Összetettebb poétikai tudásával és világszemléletével azonban ezt csak a kulturális élményrétegek sokkal elevenebb beépítésével tudta elképzelni és elérni. Gyakoriak mítoszi és irodalmi stilizációi, ezek azonban nemcsak mítoszemlékként, irodalomként jelennek meg, hanem a személyesen átélt lét szerves részeként. A személyes és a szimbolikus nemcsak utal egymásra, hanem szinte azonossá is válik, ugyanannak a lényegnek kétféle megnyilvánulásává. Ez a fajta stilizáció a kereső ember egyik találata is: a bevégzettséggel hadakozva, ha nem is egy valódi, de egy stilizált édeniséget fel tud mutatni, a stilizációval is, az ellenpontozással is érzékeltetve az éden virtuális voltát. E líra orpheuszi jellegűvé minősítését nagymértékben ez a stilizáció alapozta meg – s természetesen az Orpheus panasza, az elérhetetlen szerelem motívuma. Abban az értelemben viszont, amiként Hamvas Béla beszélt Weöres Sándor kapcsán a homéroszi és az orpheuszi költészetről, mint két fő tendenciáról a világlírában,371 Kormost csak erős fenntartásokkal nevezhetjük orpheuszi, vagy akár Weöres Sándor nyomdokán haladó költőnek. Rá ez ügyben is a kétféle tendencia összebékítésére való törekvés jellemző.
Az édeniség képzetét is felidéző stilizáció képekben leggyakoribb eleme a kereszténység profanizált mítoszkincse, amelyben megjelenik az Úrjézus, Szent Péter, Gábriel főangyal, „Sándor, József, Benedek, / Pongrác, Szervác, Bonifác, / aprószentek, fagyosszentek”, Mikulás és Vízkereszt napja, a Kánaán és Betlehem. Ha például a Dülöngélünk eredeti anyagát egybevetjük a rekonstruált ciklussal, akkor 6 biblikus elemmel szemben 25 szerepel az utóbbiban. A biblikus elem jelen van a Szegény Yorick kötetben is, meghatározóvá, kikerülhetetlenné azonban a hetvenes évek verseiben válik.
A stilizálás másik szembeötlő sajátossága az egyetemes kultúra nagyjainak, irodalmi alakoknak, történelmi személyiségeknek a szerepeltetése. Erre általában nem tragikus, hanem játékos vagy ironikus módon kerül sor. A Dülöngélünk kötetben még csak Dózsa, Tündér Ilona és Batu kán említődött. Az átdolgozáskor csak a kán neve maradt meg, viszont megjelenik Titánia a lapulegyezővel, a csavargók „Walther von der Vogelweide / hárfa-hangján” dalolnak, Búcsús metszet a mecséri Villonokról készült. Megjelenik a térbeli tágasság is, itt a későbbi francia élményekkel dúsítva: „Pontoise, Mecsér vagy Párizs, / testvér szentek”, máshol a képzeletbeli utazásokat vetítve vissza: „Jáva felé úszó briggre / szálltam volna” (Dörmögő).
A tündériesség-édeniség legtisztábban olyan versekben van jelen, amelyek nem voltak benne a Dülöngélünkben, s bár megjelentek, nehezen voltak fellelhetők. A költői képzelet itt gátlásoktól mentesebben mozoghatott. Az Eső esik kisangyala és Szent Pétere egy reális életképben és egy legendában egyszerre van jelen, s cselekedeteik annyira emberiek és tiszták, amilyenek csak az édeniség állapotában lehetnek. A nyár gyermekei mesei gyerekvilágot idéz, olyan tájképet ad, amelyen idilli nyugalom árad szét. A tárgyak, jelenségek úgy személyesülnek meg, hogy emberiesülnek is: „Kölyök felhőcske szendereg”, „le-föl sétálgat a vödör”, „A rét zöld lábakon szalad, / fésülgeti hétujjú szél, / veremben répa aluszik, / kukoricához tök beszél.” Ebben az emberies tájban ideillő állatok élnek: „barázdában két nyúl kotyog / oroszul, németül, csehül. // Sárkány a szérűn, morrogó, / torka gyöngy rozsszemet fuvall.” S mindez azért, hogy a vers centrumában megjelenhessen az a gyermek is, aki a személytelen beszélő szerelme: „Mézes Annuska játszogat / kaviccsal, halpattantyúval.”
Ebben a stilizációban a tárgyiasság és a látomás is édestestvérek. A nincsből itt mégis van lesz, az öröm és a kín egyaránt dallá finomul. A legteljesebb példa erre a Szarvas szarván száll az idő. Kalevalai világot idéz ez a baranyai népmese nyomán eredetileg 1948-ban keletkezett mítosz. Az örök élet ábrándja, a tökéletes édeniség végül is mint természetellenes, nem emberhez mért világ jelenik meg. Ez a mítosz elbeszéli azt, amit lírai művek összessége a műnem sajátosságai szerint ugyancsak kifejez: a haláltudatos létet.
A költői beérkezéssel egy időben sokasodtak meg Kormos István prózai írásai. Igaz, ez csak évekkel halála után vált nyilvánvalóvá, amikor Nagy Gáspár összegyűjtötte, kötetbe rendezte ezeket A vasmozsár törője alatt címen.372 E kiadványban 40 szöveg kapott helyet, s ezek további 3-mal egészültek ki a Kormos István műveiben történő újraközléskor.373 Ez idáig 8 újabb, korábban publikált szöveget sikerült találnom és egy kiadatlant,374 s feltűnt az is, hogy a Kormos István képeskönyv is közzétett néhány máshol ma sem olvasható szövegtöredéket.375 Előkerült egy önéletrajz is.376
A prózakötet négyfelé csoportosította a szövegeket. Az elsőbe a személyes, életrajzi jellegű vallomások kerültek, a másodikba a kritikák, a harmadikba a portrék, emlékezések, bemutatások, a negyedikbe az interjúk. E műfajok nem különülnek el mereven egymástól. Életrajzi adatok találhatók az interjúkban is, a címadó A vasmozsár törője alatt pedig ars poetica és szinte prózavers is. Egészében legalább annyira legenda, mint valódi életrajz.
A posztumusz prózakötet kritikusai inkább méltatták a kiadványt, a szerzőre emlékeztek, a költőt dicsérték. Abban megegyeztek, hogy az írások többsége alkalmi jellegű, mégis maradandó, egészük gazdagabbá, még hitelesebbé teszi a költőről kialakult képet. Megállapíthatták az egységet is a lírai és a prózai művek, az interjúk között. A legmélyebben Kiss Ferenc foglalkozott a prózai írásokkal.377 Ő nemcsak a poétát, az embert is jól ismerte, s baráti kapcsolatuknak is köszönhető némely fontos felismerésének határozottsága és időtállósága. Szerinte a könyv alapvonása: „az emberi gesztus, hogy az érdemet fölmutassa, a méltatlan helyzetekért elégtételt szerezzen, örömöt okozzon, Kormos számára mindennél fontosabb belső szükség. Az alkalmi jelleg magasabb értelme is ez: a jó üzenet. Voltaképpen verseinek is ez az uralkodó szólama.”378 Kiemeli, hogy a költő prózájában is a mesék és a legendák szelleme irányítja az emlékezetet. Így válik a nagymama szinte mítoszi hőssé, így Sárközi Márta profán és szabadszájú tündérré, így felülmúlhatatlan atyai baráttá Szijgyártó László, Kulcsár Adorján és főként Vas István, nemzedéktársi fő szövetségessé Nagy László. S így gyűjti maga köré a „csibéket”: a hatvanas évek második felétől az induló költőket. S nem önmagát, hanem például Nagy Lászlót ajánlja mesterül, Nagy Gáspár kapcsán így: „nemcsak gazdag művét adja örökségül, hanem emberi tartását is: példát arra, hogyan kell s lehet emelt fővel nézni a világba, bármilyen szélben, átvágva egyenesen a földeken, ha megcsavarodnak az utak.”379
Ismét Kiss Ferencet idézve: „A visszaemlékezéseket helyenként önvád árnyalja, hogy hálátlan volt jótevői iránt, s mindig jelen van bennük a létezés érdekességének, a személyes lét értelmének ama tartalma, melyet a gazdag szegénység öntudatának nevezhetnénk. Ez a gazdag szegénység fogadja s viszonozza az élet ajándékait, természetéhez híven, nem rendjeleket osztogatva, hanem emlékezete fémébe vonva, élettörténete eseményévé avatva azt, amiért hálás.”380 A hálátlanság, a hűtlenség miatti önvád részben indokolt lehet ugyan, részben azonban a legendásítás, a megalkotott életrajz része ez is. Vajon okkal vádolhatja-e önmagát az ember azért, mert nem ajándékozta oda egyik kedves francia könyvét egy írótársának? Lélektanilag persze ez is indokolható, amiként az is, hogy a nagypapát csak a halálos ágyán csókolta meg. Nyilván a nagypapa és a gyermek férfias szemérmessége volt a gátló tényező, s nem valamiféle rosszaság. Az se biztos, hogy a gyermek gyónásai úgy történtek, ahogy azt élete végén elbeszélte, lehet, hogy nem a papnak hazudott bűntelenséget, hanem nekünk megátalkodottságot. Egy kései versében közvélekedésként rögzíti önmaga negatív képét: „Mondják, poklokra száll ez, / mert csak rosszon csiszonkodik” (Egy veszendő lélekért). Másrészt az is igaz, hogy Kormos István korántsem élt példaszerűen, az önbírálatnak van tehát létjogosultsága, mindezt azonban oly módon teszi, prózában is hol kópésan, hol tündériesen, hogy a szövegben ott van a sorok között a feloldozás. A vasmozsár törője alatt életút-számvetésének főszereplőjét aligha ítélné el bárki is, ennek hallatán Szent Péter ismét azt cselekedné, amit a versben tesz, ahol „hümmög atyásan s félre fordul”. A személyiség hibáit a művek oldozzák fel. A legszebb példa erre alighanem a Nakonxipánban hull a hó. Amikor ezt a hóhullást elővarázsolja a vers, hozzáteszi; „csibéim nem hülyéskedek”. Amikor később első feleségét idézi fel, tehát nem a képzelet játékát, hanem életrajzi tényt, másként minősít: „nem tudtam mennyi vagy nekem / bizonyítható hülye voltam”.
Kiss Ferenc a költőnek az irodalmi életben betöltött szerepét okkal nevezi kivételesnek: „Még ha tudjuk is, hogy voltak sorsszerű és voltak irodalmi kapcsolatai, az utóbbiaktól sem lehet elvitatni a sorsra kiható jelentőséget, hiszen kisemmizettségében lettek társai többen, akik világképétől távol álltak. S nem kétséges, hogy Kormos nyerni tudott ezeken a kapcsolatokon. S nyert rajta költészetünk is, talán a súlyos paraszti valóság legendába való átemeléséhez is így, »urbánussága« révén szerezhetett távlatot s bátorságot. Hű maradt a gyermekkori világhoz, de nem kellett lépésről lépésre együttmaradnia a történelmi kálváriát járó osztállyal.”381
Kormos István prózai írásai elsősorban valóban a lírai életmű összefüggésében nélkülözhetetlenek. Érett költészete a poeta doctus műve, prózájában azonban a poeta natus nyilatkozik meg; sokat tudó, de nem tudós. Vallomásos és nemegyszer poétikus, legendásító írásaiból feltárul véleménye a magyar líra múltjáról és jelenéről, a műfordításról, saját életéről, a helyes emberi magatartásról. Prózája az életmű szerves része. Hozzá kell tennem: jelenleg csak töredéke közismert ilyen munkáinak. Két és fél évtizedes kiadói munkája során nagyszámú lektori, szerkesztői jelentést kellett készítenie. Ezek mind ismeretlenek, s talán azok is maradnak.382 Egyedül az Elérhetetlen föld kiadásához készített ajánlását ismerjük. Leveleiben büszkén emlegette velős és nagyszerű – Párizsban írt – lektori jelentéseit. Remélhető, hogy ezek közül is előkerül még valahány. Én a prózájához sorolnám – újabb műfajcsoportként leveleit is. Ezek közül több megjelent: Fodor András, Domokos Mátyás, Lator László a címzettek. E könyvben többször idézhettem a Rab Zsuzsához írottakból. A már ismert – és az ismeretlen – levelek az életmű szerves részét képezik, s állítom, hogy ezek is műalkotások. Ha összehasonlítunk például egy Domokos Mátyáshoz és egy Fodor Andráshoz írott levelet, feltűnő, hogy mennyire más ezek felépítése, stílusa. Leveleiben is játszott, s nemcsak a tényekkel, hanem a stílussal, a nyelvvel is Kormos István.
vissza a tartalomhoz

Az ember természeti lény: a víz motívumköre

Nakonxipánban hull a hó

A víz egyike az „őselemeknek”, az élet forrása, amelynek talán minden, a létezéssel foglalkozó mitológiában központi a szerepe. Hozzá kapcsolódik a keletkezés, a születés, nélkülözhetetlen az életben maradáshoz, jelképe az újjászületésnek, a megfiatalodásnak is. A víz azonban nemcsak az élet, hanem a halál vize is. Az elmerülés, az alvilági folyó, a vízbe temetkezés is ősi elem. A víz motívumköre így szinte magától értetődően kínálkozik az emberi lét természetbe ágyazottságának, ahhoz kötöttségének központi kifejezőjéül. Ellentmondásmentesen erősíti meg a gyökereiben naiv szemléletmódot a modern természettudomány, amely a vizet az élet keletkezéséhez és fenntartásához nélkülözhetetlennek tartja.
Kormos István művei között mindössze 11 található, amelyekben nem lelhető fel a motívumkör egyetlen eleme sem. Ez is érzékelteti kiemelt szerepét. Nem a közvetlenül mitologikus elemek vannak a középpontban, de határozottan jelen vannak ezek is. A Dülöngélünk nyitóverse, a végleges címén Névtábla seholnincs ajtómra, még határozottabbá téve az eredetmondát, így kezdődik:
Kivetett a víz alól
fröcskölődő hullám,
kavicsos parton szárítom
bú-buborék hullám.

Nyíranyám és nyárapám
ágaiból lettem,
sarkam alatt ég bizsereg,
föld forog felettem.
Az ág is élet-jelkép (életfa), s az ég és a föld, majd később a nap és a hold s az időtényező beiktatásával a világ teljessége mutatkozhatna meg, ez a világ azonban tótágast áll: se az ég, se a föld nincs a helyén. Már maga a születés is halál volt egyben; a hulla képzete, még ha játékossá téve is, de határozottan jelen van. Bár ez a kifejezés felfogható úgy is, hogy a születés előtti „buborék-lét” „halála” következik be a születéssel, a magzatvíz ölelte térből a levegőre kerül az emberke. Másfelől közelítve az is beleértendő e születés-mítoszba, hogy egy volt-költő, a hosszú hallgatás, azaz a költői nem-lét után ismét megszólal. A vers egésze – nagyrészt már az eredeti változatban is – következetesen groteszk jellegű, bár nem tragikus, hanem játékos modorban, „bűbájolva”. A vers zárósora – „K. I. aki voltam.” – ugyan a befejezettséget is a versbe építi, a halottság-képzetet mintegy igazolva, ám ha a játékosságra gondolunk, akkor ez a „karcolászás” azt is jelentheti, hogy íme, egykori önmagamat (verseimet) most tündériessé varázsolom.
A személyes teremtésmitológia egyik változata az Atlantisz. Ebben szerepel „a vizek teremtés előtti / örök szaga” kifejezés is, a gyerekkor pedig mint lezárult, „meghalt” világ idéződik fel. Egy másik számvetésvers, az Orpheus panasza azt vallja, hogy a költői muzsikára „a vizek hozzám kezesedtek”. A hiányt, a kifosztottságot hangsúlyozó Leltár egyik eleme: „fejem víz alá nyomták”. Az Áldozat közvetlenül rá is utal egy ősi, mitologikus képzetre:
Az első kortyot Földanyának,
ne szomjuhozhassa az ember
pogány reflexeiből egy
mozdulata még megmaradt.
Az szinte magától értetődő, hogy a két archaizáló elbeszélő költeményben, amelyek mitikus időkbe és viszonyok közé vezetnek el, a víz motívumköre is mítoszi szerepű. A Szarvas szarván száll az idő verstája egy hatalmas, bazalthegyekkel övezett tó partján szőlőskert és pince, borozni készülő férfival, majd a bort vedelő halállal. A Vogul menyegző (1968) az asszonyszerzés pozitív és negatív példáját adja elő, s a folyónak, a forrásnak, a belőle vett vödör vizeknek s azok tanácsának meghatározó a szerepe az emberi sorsokban. Ez a költemény végül is mítoszparafrázis, de nem egyetlen mű, hanem egy világkép és egy azt kifejező műfaj a mintája.383
A motívumkör szerepének életrajzi háttere is van. Kormos gyermekkorában a Szigetköz a jelenleginél sokkal inkább volt a vizek földje. A legszebb és legrészletesebb életrajzi vallomás, A vasmozsár törője alatt több vonatkozást is feltárt számunkra. A gyermeket fölnevelő nagymama a kisfiú kérdezősködésére egy mesét talált ki az apa hollétéről, sorsáról. A valóban költői fantázia teremtette történet feledhetetlen, bár lehetséges, hogy érdemi szerzője nem a nagymama, hanem az érett költő. Ám e történethez mindenképpen kellett a szigetközi élményvilág. E személyes halálmítoszt, vízbe temetődést a vallomásban egy másik követi: apró gyermekként játék közben majdnem belefulladt a Duna kiöntésében egy gödörbe, nénjei mentették ki. Ugyancsak gyermekkori emlékként idéződik fel az álom az Óceánról: „álmomban az Óceán nem nagy víz volt, hanem emberalak: egy hatalmas, sose látott méretű szobor, színaranyból, s egy keskeny folyón feküdt keresztben, mintha repülőgépről láttam volna az egészet, a folyó egy sárga sivatagon tekergett át, s föntről látszott csak keskenynek, az egyik partján megállva alig láttam a másikig. A szobron, azaz az Óceánon mehettem csak át a túlpartra, mivel híd sehol, s vacogva nekiindultam, s hasa közepén egy nagy fekete lyuk volt, borzongva kikerültem, a homlokán is lyuk, azt is.”384 Reggelre a gyerek arra ébredt, hogy megbénult a lába. A nagymama racionális magyarázata szerint azért, mert éjjel megevett egy nagy lábas mákos nudlit, s az meg a bűntudat megártott neki. Szerencsére csak fél napig tartott a betegség, mely azonban elfelejthetetlenné tette az álmot. „De visszagondolva: nem kínzó emlék az Óceán ilyesforma első látása, sőt összemosódik emlékeimben a valóságos Óceánnal, az Atlantival, amit ugyancsak éjszaka láttam meg először, Cécile normandiai házának ablakából; a ház két fekete szikla közt állt az Óceán partján, a ház alatt hullámtörő sziklák, tehát a házig ér a tenger; hold ragyogta be, s a partra odaképzeltem az álomi óceánt – reggel aztán megláttam a parton elnyúlva, egy irdatlan, félbehagyott szobrot.”385
Egy szempontunkból ugyancsak fontos gyermekkori képzet az inspirálója a Folyók (1971) című versnek:
Nemük s koruk van a folyóknak,
gondoltam nyolc évesen,
térdig állva
a Duna zöld kiöntésében: (…)
E mű 213 soros, a költő leghosszabb lírai alkotása, terjedelmességét a katalogizáló jelleg teszi természetessé. Összesen 44 folyónevet sorol elő, köztük 16-ot a történelmi Magyarországról, s mindegyiket jellemzi valamivel. „Manapig se tudok többet a folyókról” – állítja, vagyis a gyermeki tudást egy lehetséges teljességgel azonosítja, s ezt megerősíti azzal is, hogy a Loire esetében azt vallja, hogy „Aztán partján állottam, / s igazolódott / minden képzelgésem róla”. A vers csattanója, a személyes mitológiát teljessé tevő vallomás szerint palatáblájára két kitalált nevet is felírogatott:
ketten voltatok ábrándjaim
ledöncölt szénaboglyájában
titkos-féltett feleségeim,
akikről később, hulló
hajam nézve is álmodoztam (…)
Ám ha a többiek, a „nyavalyások” kérdezgették Csunga és Xatande felől, folyóknak mondta őket. Ez az egyéni mítosz férfinak, nőnek, gyereknek, öregnek tudja az egyes folyókat, az embertípusokat, az emberi történelem helyzeteit és a természetet rétegzi egymásra, s a világot azáltal teszi teljessé, hogy végül a „feleségeit” is megtalálja közöttük. Ha nem kizárólagos is, de hangsúlyos tehát a víz női princípiumként való értelmezése, s az egész verset átható animizmus egybekapcsolja az ősi mitologizmust az egyéni képzetekkel. Az is belátható e vers példájából, hogy az életrajzi és a mitológiai háttér már a gyermekkorban összefonódott, s ami ott és akkor spontán folyamat lehetett csak, az vált a felnőtt ember költői világában tudatos szemléleti és poétikai vonássá. Elsősorban és legáltalánosabban azonban nem világmagyarázó, történetmondó mítoszok keletkeznek, nem az válik hangsúlyossá, hogy minden ember lényeges gondjaira, kérdéseire születik meg a válasz, hanem a személyesség, az egyéni helyzet, az egyéni nézőpont a meghatározó.
A szigetközi eredet mellett az életrajzi háttér fontos eleme a franciaországi tartózkodás a hatvanas évek első felében. Ennek két fő színtere Párizs és a normandiai tengerpart, s az elképzelt tenger és a valóságos a versek egyik főszereplőjévé vált. A Vonszolnak piros delfinek – az első olvasat szuggesztiójával ellentétben – még a nem látott, csak elképzelt tenger-óceán-élményt ragadja meg. (A vers még a franciaországi utazás előtt, 1963 májusában megjelent.) Viszont a Ház Normandiában, a Tél Normandiában, az Anne de Chartres versvilágában már a valóságos élménynek is komoly szerepe van. A költő néhány eddig publikált levele, hézagosan ismert életrajzi adata alapján több minden azonosnak mutatkozik az életrajz és a versbeli világ között.
A lírai művekben a víz motívumkörének 640 szó szerinti előfordulását regisztrálhatjuk, ez a teljes szókincs 6,06%-a.
Melyek a fő elemek? Az adatok a következők:

folyónév

víz
tenger
eső
65
56
40
36
21,

továbbá jég – 14, folyó – 11, kút – 10, felhő – 8 stb. Ugyancsak tanulságos a vízzel, folyadékkal kapcsolatos képzetkörök gyakorisága:

ivás, szomjúság
italféleségek
sírás, könny
vér, vérzés
úszás
30 (állapot, cselekvés)
26 (a víz nélkül)
22 (állapot, cselekvés)
20
12 (cselekvés)

Meglepően nagy számúak a víz képzetéhez köthető, a víz jelenlétét feltételező tárgyak, lények:

vízi, vízparti állatok
víz-, folyadéktartó edény
hajó, vízi jármű
vízi jellegű növény
vízzel kapcsolatos foglalkozás
64
27
18
16
11

Gyakori a vizek földrajzi környezetét, elemeit, miniatűr megjelenési formáit jelölő kifejezés is: part – 14, hullám – 13, homok – 10, veríték képzetköre – 9, sár – 8, buborék – 7, pocsolya, tócsa – 7, sziget – 6, csepp – 4.
A költő talán legkedvesebb szava alakváltozataival a gyöngy. Összesen 37 előfordulásából 23 kötődik a víz motívumköréhez:

„foszlott harmatgyönggyé”,
„nevetésük gyöngyöt bugyborékolt”,
„gyöngykönnyet törülnek”,
„Hűsítő gyöngyeit”,
„izzad a menny kék gyöngyöket”,
„a tócsa gyöngye… ragyog”,
„fák, dérgyöngy-komiszban állnak”,
„homlokom gyöngyével”,
„vízgyöngyös liliomszál”,
„zuzmaragyöngyös ködülte réteken”,
„a víz gyöngye”,
„ikrás gyöngyöt sírt gyönyörében az elhagyatott fügefa”,
„dérgyöngyös moha retteg”,
„gyöngyöző tengeren”,
„kék Duna gyöngye Budapest”,
„gyöngyös verítékben”,
„pihés hónalja gyöngyei”,
„gyöngyöt tátognak / gyönyörbe révült halak”,
„a verejték gyöngyei”,
„verítékgyöngy hason, derékon”,
„gyöngyöző omrák vizekben”,
„a homlokomon sógyöngykoszorú”,
„sógyöngyöt ivó”.

Elég nagy számú az igék között a víz, a folyadék mozgását és az abban való mozgást kifejező. Ezek közt különösen feltűnőek az értékpusztulásra utaló szétúszik, elúszik, elsüllyed, alámerül változatok, amelyekben a víz mélyén vagy a vízbeli járművön, szigeten való tartózkodás mint a magány és a kifosztottság vershelyzete jelenik meg.
Vannak versek, amelyekben csak mellékszólam a víz motívumköre, s vannak olyanok is, amelyekben különösen összetett a megnyilvánulása. Ez utóbbiak közé tartozik a Nakonxipánban hull a hó (1970) is. A vers címe Gulácsy Lajos egyik leghíresebb képére utal, Nakonxipán az ő fantáziavilága volt, amelyet képeken, rajzokon s írásokban is megörökített. E világ korábban Juhász Gyulát, majd Weöres Sándort is megigézte, ez utóbbi Medúza című kötetében, az ifjú Kormos egyik fontos olvasmányában szerepel a Dalok Naconxipánból négysorosainak ciklusa.
Kormos versének keletkezéséről két forrásból is tudunk. Ő maga 1977 tavaszán egy rádióműsorban nyilatkozott. Budapest ostromakor a mellettük lévő ház kiégett. Sok évvel később tudta meg, hogy ott negyven Gulácsy-kép is odaveszett. „Gulácsy saját álomvilágában élt, Nakonxipánban, és én úgy éreztem, hogy ott a falon Nakonxipánból sok minden megégett. Ezért a saját életembe loptam át nemcsak a Gulácsy-kép címét, egész Nakonxipánját is. Ez jelenik meg a szerelmeimre emlékező öregkori versemben. A verset egyébként Fodor András lakásában írtam. A családja Balatonon nyaralt, nyugodtan írhattam, egyedül voltam. Bandi hazajött éjjel, látta, hogy a szobában dolgozom, hogy verset írok. Ő a tanúja, hogy valóban fél négykor fejeztem be az írást.”386 Fodor Andrásnak két emlékezése is visszaigazolja a versírás tényét,387 megemlítve azt is, hogy mindez 1970. augusztus 3-ra virradóan történt. E dátumnak azért van tartalomra is utaló jelentősége, mert az addigi szerelmekre emlékező vers, mint ez az egyébként gyér életrajzi adatokból megtudható, nemcsak az „után”, hanem az „előtt” állapotában is keletkezett. Kormos István ugyanis éppen két hónappal később, 1970. október 3-án vette feleségül Péter Mártát, s ebben a harmadik, legboldogabb házasságban élt haláláig. Ezzel megteremtődött a lehetősége annak, hogy a bolyongások közben olyan versek is megszülethessenek, amelyek a harmonikusabb létezésről vallanak, mint a Kannibál szerenád, a Luca napra egy korty ital, az Egész évben Lucázás – vagy az áttételesebb megnyilatkozások közül a Kisborjak, a Szent György, a Jászol, az Áfonya, a Profán mágia, az Ágborisrét, a Divinyi Mehmed irigye károg.
A Nakonxipánban hull a hó egyértelműen számvetésvers. Alaphelyzete a sokszoros nincstelenség. Az anyagi javakra és az emberi kapcsolatokra is vonatkozik ez. A nyitószakaszban megjelenő személy otthontalan csavargónak mutatkozik, később pedig az élet során megismert asszonyok leltára folyamatosan a kudarcot hangsúlyozza. A vers hősének feltehetően ellentmondásos a megítélése, ezért az óvatos felszólítás: „idáig érve olvasásban / ne mondjátok ez jó alak”. A két záróstrófa bizonyos mértékig mégis mintha elfogadná ezt a minősítést: „aki nem ismer még jöhet / jelentkezzen az idióta.” Vagyis őt már mindenki kiismerte, rossz oldaláról, kiszámíthatatlanságáról is, s aki még nem, aki még szóba áll vele, az már csak „idióta” lehet, hiszen reménytelen esetről van szó, ezzel a „jó alakkal” nem érdemes komolyan foglalkozni. Figyelemre méltó, hogy mindez az asszonyok – korántsem teljes – leltára után hangzik el.
A számvetés pillanatnyi helyzetében egyedül van valahol a vershős, éjszaka. A sötétség alkalmas a leltárkészítésre is, a képzelet szabadabb mozgatására is. E versben előbb a varázslás történik meg, azt követi az életleltár. Kormos több fontos számvetésversében van jelen együtt ez a két sajátosság, s ezeknek általában is a jellemzőjük, amit itt is megfigyelhetünk: nem egyikük vagy másikuk válik meghatározóvá, hanem együttes jelenlétük, egymásra vonatkoztatásuk. A „világokat varázsolok / amikor akarom” önvigasztalás is, ugyanakkor az emberi öntudat kifejeződése is: ha máshol nem is, de a képzelet világában szabad lehet az ember, igényei szerint alakíthatja önmagát és környezetét. Ugyanakkor egy pillanatra sem válik kétségessé, hogy a képzelet az, ami: fikció, s így valóságossága még annyi ideig sem tart, amíg az ember a jó orgonaszappan buborékait elfuvintja. Mégis, ebben a fikcióban a legnincstelenebb ember is szinte istenien érezheti magát. A „szinte” itt nagyon fontos megkülönböztetés, a vers szövege finoman játszatja egymásba az isten és a vershős alakját, s közben nem teszi egyértelművé az azonosságot:
buborékaim szállanak
fényüket menny kékjébe issza
egy isten töpreng valahol
pitypang eső vagy hó legyen

mondhatnám legyen meteor
lábam elé letoccsanó
azt gondolom lehetne hó
s mire kimondom hull a hó
Az éjszakai világot idéző számvetésversekben rendre kulcsszerepe van a tengernek (Vonszolnak piros delfinek, Tengermély, Hanyatt a tengervízben). Nakonxipánt Gulácsy Lajos valahol Japán és a Hold között képzelte el, Kormos számára viszont gyöngyöző tengeren forgó és úszó sziget. Itt a versindító helyzet éjszakájából nagy fényességbe jutunk. A korábbi versekben egyetlen szerelem veszélyeztetettsége, a kapcsolat reménytelensége határozta meg az éjszakai és tengeri világot, itt viszont éppen a reménytelenségen is túli állapotban van a képzeletét működtető személy, nem egyetlen kapcsolatot tesz mérlegre, s az emberi kapcsolatok patthelyzetében megengedi magának a felelősségre vonást eleve nélkülöző játékot is. Nakonxipán ugyanis nemcsak a szabad képzelet, hanem egyúttal a szabad játéklehetőségek birodalma is. A játszani egyébként magánéletében is nagyon szerető ember azonban még a képzelet világában sem teheti abszolúttá a szabad játszadozást, s bár a „havas” játékok többféle változatát felsorolja, végül is „méltón komoly dolgokba vág”, azaz az úszó szigeten, az „igen magam vagyok” állapotában a képzelet buborékait hópelyhekből élete lányaivá változtatja át. Hat megnevezett vagy egyértelművé tett személy jelenik meg: Mézes Annus, Fekete Irénke, „gyermekem anyja”, Cécile, Marie-France, Kiki, majd a sokakat magába foglalóan is értelmezhető „kerestem nem találhatót” sor után szerepel még a felsorolásban az „egyik”, a „másik”, a „pisze” és NN. Végül az „aranysisakos” fej többértelmű mitikus figura: álruhás szörny, csábító démon is lehet, elérhetetlen lidérc, aki után futva, loholva „kiszámolós játékká” válik a szerelem is. Noha a vershős egyáltalán nem vágyakozik a Don Juan-szerepre, mégis, be sem fér egy 120 soros versbe minden asszony az életéből. (Feltűnő, hogy második feleségét nem is említi, ennek azonban összetett lélektani háttere van.)
A harminc négysoros szakaszból álló vers szerkezete a versindító léthelyzet, a varázslás és a számvetés rendje szerint alakul. Az 1–2. és a 29–30. szakaszok adják meg a keretet. A 3. szakasz nyitósora indítja el a fantáziálást, s a 3–13. szakaszok a kétszeres varázslást mutatják be. Az elsőben elénk „nyüzsög Nakonxipán”, a másodikban ez a tropikusként bemutatott világ hirtelen hóhullásba takaródzik. E fantáziavilág három alkalommal kötődik közvetlenebbül a megélt valósághoz. Az indító vershelyzetre utal a „mivel igen magam vagyok” sor, amely előkészíti a számvetést. A „poharamon jég harmata” sor az 5. szakaszban még teljesen a varázslatos világba illeszkedik, a 29. szakaszban viszont „poharamban a jég elolvadt / meleg megmondommi a szóda”, s itt már kiléptünk a varázsolt világból. Végül a 7. szakasz a gyermekkor világát s a nagymamát idézi meg. A gyermekkor is a szabad fantáziálás kora volt, az elképzelt és a valóságos között nem álltak merev korlátok, ugyanakkor Kormos emlékeztében a boldogság, a teljesség, az ünnepiesség fogalmaival jellemezte korántsem felhőtlen gyermekkorát. A buborékfúvás mint gyermeki foglalatosság, érzékeltetni tudja képileg is a valóság és a fantáziálás különbözőségét. A 14–28. szakaszban történik a lányok időrendbeli leltározása, s ez egyúttal folyamatos önértékelés, önminősítés is. Ez utóbbiak előrehaladva egyre hangsúlyosabbakká válnak, ugyanakkor az is kiderül, hogy nemcsak a számvetést végző ismerte félre a számára fontos nőket, de a nők sem jól ismerték őt, egyikük például „Vackorral azonosított / a mesebeli medveboccsal”, márpedig más az élet és a mese, a mű valósága. Más a funkciója is, hiszen „Vackor”:
…tengermélyből hangtalan
szóval halántékomra csattant
elhallgatta a mondhatót
kikotyogta a mondhatatlant
– vagyis azt tette a mese, a líra, ami a valódi dolga. A Nakonxipán-vers címe azt a hó-motívumot emeli ki, amelyik a 8–14. szakaszokban széleskörűen kibomlik. Ám ez a havazás is egy tengeri szigeten történik meg, tehát a hatvanas évek egyik legfontosabb motívuma, a tenger itt is központi szerepű. Sőt a tenger mellett a tengermély is megjelenik: onnan „jön” Vackor, s ezzel eléggé egyértelművé válik, hogy ez a helyszín a költői képzelet működésének színtere. Megtöbbszöröződnek így e versben a képzelgés helyszínei. Van egyrészt az életrajzilag valóságos színtér, a kölcsönkapott lakás. Ehelyett a versben a puszta földön fekszik a szereplő. Megteremti a tengeren úszó szigetet. Buborékai az égbe szállanak, ahonnan hópelyhekként térnek vissza, majd átváltoznak lányokká. Ugyanakkor van egy tengermélyi alakmása is a vallomástevőnek, aki legbelső lényegét fejezi ki, de mégsem egészen ő.
A vers szövegében 56 szó kapcsolódik a víz motívumköréhez. Ez azt jelenti, hogy szinte minden második sorra esik egy-egy. Közülük a hó a leggyakoribb – összesen tizenötször fordul elő. Ám ha az összes vers idetartozó motívumait egybevetjük e versével, akkor észrevehetjük, hogy igen nagy számban szerepelnek itt is, majdhogynem összegzi ezeket. Így van folyónév (Duna), hó, víz, tenger, eső, jég, kút, ital (szóda), vérzés, úszás, hajó, vízi állat, továbbá sziget, homok, korallsövény, híd, gyöngy, harmat, pohár, buborék. Úszó, gyöngyöző, letoccsanó, megmosdatott, elolvadt dolgok, személyek jelennek meg, vízbe lehet lenyúlni, onnan kiemelni, víz fölé könyökölni, halakat elrekeszteni. A víz képzete és motívumköre a vers lényegi magja. Itt különösen feltűnő a víz állapotváltoztató képességének költői kihasználása. A változékonyság, ugyanakkor a többféle alak összetartozása az ősi mítoszokkal is egybehangzóan a víznek a női princípiummal való rokonságát engedi megsejteni, s ezt csak erősíti, hogy a hópelyhek válnak lányokká, asszonyokká, akiknek aztán többször közük van a versben a víz valamilyen másfajta megjelenési formájához (kút, híd, víz, propeller, kék Duna, halak, tengermély).
A víz és a nő képzete is az élettel, e számvetésben a teljességet megtalálni próbáló élettel kapcsolatos, s végül egyik sem töltheti be a maga fő funkcióját. A nők mind eltűnnek, valaminő fátum gátolja az igazi egymásra találást. Jellemző, hogy a legnagyobb hibának azt tartja az emlékező, hogy gyermeke anyjával sem bizonyult tartósnak kapcsolata. Azzal tehát, aki szó szerint is életet adott valakinek: a gyereküknek. De fontos víz-motívummal, a kúttal, azaz szintén élet-forrással emelődik ki Cécile alakja, s ugyancsak figyelemre méltó a rejtélyes NN, aki a tengermélyi Vackorral azonosította az emlékező-széptevőt. (Lehetséges, hogy ez a személy azonos azzal, akit Fodor András említ mint az ő gyermekük pásztorát, akihez a Tengermély íródott.388 E verscím ideépítése és a leltár időrendisége is erre utal.) – A vízképzet pedig eltűnik a vers végére: se tenger, se hóhullás, se szappanbuborékok. Egyedül az ital maradt meg a pohárban, de fölmelegedve, tehát használhatatlanul: a „meleg megmondommi” nem töltheti be funkcióját, nem olthatja a szomjat. Marad hát a nincstelenség ismételt rögzítése, az elalvás reménye, az aluvó ember álmának kegyelme. A víz-motívumkör jelentőségét Kormos István lírájában növeli az is, hogy viszonylag gyakran kerül sor arra, hogy a vízzel és annak megjelenési formáival, tulajdonságaival szoros kapcsolatban nem álló jelenségek, dolgok, személyek válnak a versek szövegösszefüggésében vízszerűvé, akként viselkedővé. A Nakonxipán-versben a hó-látomás központi versszaka, a 13. a fő példa erre. Néhány továbbit is megemlítve, a legszebb megoldás talán a korai Fehér virág, amely a sziromzuhogás és a zápor képzeteit szétbogozhatatlanul rétegzi egymásra. A szárazföldi természeti jelenségek és a vízi – főként a tengeri – világ létezési formái máskor is könnyen utalnak egymásra: zöld hullámok, tengerfenékzöld, a tarló tű-tengere, a hasig fűtenger jelenik meg; máskor a „szobákban zöld mohahomály tengerfenék-csönddel tele”, az ágy úszó sziget, a szoba tárgyai elsüllyedtek, a „falon bezúgva / jönnek a tengerek”, a padló vízfenék, az ágy, az álom, a kiáltás úszik, a szeretett nő térdei villamos halak, amelyek szétúsznak, máshol „úszik pisztránghasad fölöttem” stb. Így a szilárd és a cseppfolyós – s bizonyos mértékig a légnemű – halmazállapotok és a hozzájuk tartozó mozgásformák egymásba játszanak át, különös, leginkább talán szinesztéziásnak nevezhető létérzékelést példázva. Ez a sajátosság, ez a költői játék a valósággal általában az emberi létezés mulandóságát és ugyanakkor szépségét fejezi ki. Konkrétabban pedig a versek vallomástevő főalakjának vibrálóan mozgalmas létformáit. Ezek azonban csak esztétikai értelemben mutatkoznak egyértelműen értékképző tényezőnek, hiszen a bemutatott életet az értékek korlátozottsága, az értékhiány, az értékvesztés jellemzi.
A víz motívumkörének elemei közt igen gyakoriak az ivás cselekvését, az italféleségeket és az ital-, víztartó edényeket jelölő fogalmak. E költői világban nem a lélegzetvétel, hanem az ivás a leginkább hangsúlyozott s nélkülözhetetlen életfunkció. Magának a szomj szónak az alakváltozatai is kilenc alkalommal fordulnak elő. A szomj életszomjat, társ utáni vágyakozást is jelent, s így kell érteni az ivást is. Gyengédség, sőt szakralitás, mitikusság is társul hozzá. A Kereszttel hátuk szőrén erősen átpoétizált világában a forrás „kínálja hűsítő gyöngyeit” a szamaraknak, de „ők Krisztus anyját vitték nem érzik szomjukat”. A Szegény Yorickban a beszélőnek halála után ötszázöt évvel partra vetett koponyája lesz majd.
fűrésszel elfelezve
egy jó öreg sírásó
pohárnak kinevez
széléről kortyint fecske
Gyerekkori emlék a Cinpohár, amelynek ugyancsak köze van – az édesanya révén – a halálhoz. Az egyik korai búcsúvers, az utolsó kötetet lezáró Rigó kiált fölöttem is fontos szerepet szán az italnak: „Villám ragyog teli pohár / vizet csukott szemembe tündököltet.”
Miként a vízhez általában, az iváshoz is egyaránt társul az élet és a halál képzete, s mindegyik kifejezheti az egyén mulandósága mellett az emberiség létének folyamatszerűségét. Ez a polifónia az, ami a víz motívumköre kapcsán különösen fontos lehetett a költő számára.
vissza a tartalomhoz

A társadalmi lény: a civilizáció motívumköre

Ágborisrét
Áfonya
Pásztorok

Az ember egyszerre természeti és társadalmi lény voltának, feloldhatatlan kettős meghatározottságának egyik legérzékletesebb, igézően szimbolikus kifejezője az Ágborisrét (1971). Az Ág Boris Sinka István egyik legszebb költeménye, a halál ellen lázadó balladás dal 1938-ból:
Ág Boris, neked nagy szemed van
s mellé, Isten is veled van –
Lásd meg hát: az esti tájban
úgy alszik minden rokonod,
mint árvíz alatt a szem homok.
…Hát nem mondom én… vagy én mondom…?
hogy a tájban itt magában
ezeréve örök halál van…
Az ifjú nőnek kellene elűznie a halált, a földet is meglocsoló teli boroskorsókkal. Kormos István verse egy erdélyi utazás élményei alapján keletkezett,389 s igen eredeti módon gondolja tovább Sinka versét: Ág Boris úgy űzi el a halált, hogy rétté változik, pontosabban annak születik, s így az is marad „világvégezetig”:
Háromszék, Csík fölött, szivárvány havasáról
egy álmos rét repül: gyöngytollú zöld madár,
fák ködkucsmái közt szárnyával telleget,
karéjosan bukik s az Olt mellé leszáll.

Ha rétnek születik az ember lánya, rét lesz,
Ágborisrét marad világvégezetig,
eső, szél sorsosa, gólyahír, kikerics
édes szülője, ki virágot vétkezik.
E versnek azonban nemcsak Sinka műve előzménye, hanem egy korábbi Kormos-dal, a Havas rét is. A műfaj, a terjedelem, a sorképzés azonossága-rokonsága mellett a motívumok között is jelentékeny az átfedés:
Havas rét
rét
havas
zuzmaragyöngyös
fák
ködülte
Istenfia
szélbemártott
kölyökként kezdeni
Ágborisrét
rét
havasáról
gyöngytollú
körtefa
ködkucsmái
az ember lánya
szél sorsosa
ha rétnek születik
A két dal szemléletében azonban – legalábbis látszólag – igen nagy fokú az ellentét. A korábbi dal az emberi lét esendőségéről és veszendőségéről szól, a későbbi a természetben fellelhető halhatatlanságról. Ez a természetkép határozottan antropomorfizáló, jelképesen az embert is halhatatlanná tevő. A Havas rét az ember magárahagyottságát, az Isten nélküli földi létet tételezi, az Ágborisrét szemlélete panteisztikus és egyértelműen boldogságképzetet sugalmazó.
Az Ágborisrét természetképén átsejlik a természetbe illő ember. Olyan – később tárgyalandó – költeményekben, mint a Szegény Yorick vagy az Áfonya, illetve olyan – már szóba hozottakban, mint a Folyók vagy a Nakonxipánban hull a hó különféle módokon s mértékben, de következetesen megnyilvánul az egymásra vonatkoztatás: a társadalomban élő ember természeti lény is – és viszont.390
A társadalmi lényt kifejező civilizáció motívumkörnek négy nagy ága, témaköre nyilvánvalóan egymással is folytonos kapcsolatban áll. Amiként gyakorlatilag csak feltételesen különíthető el az ember természeti és társadalmi lény volta, a civilizáció motívumkörének fő- és mellékágai is rendre összeolvadnak, hogy aztán átmenetileg ismét elkülönülhessenek.
Így van ez a humán kultúra örökségével, annak főbb elemeivel is. Az időrend és a logika itt az anyanyelvet, a hozzá való viszonyt ugratja az élre. A költői megszólaláskor még ösztönös nyelvhasználat gyorsan vált mind tudatosabbá: ezt a korai versátdolgozások egyértelművé teszik. Az érett költő versei és véglegessé formált átdolgozásai már igazi nyelvművészre vallanak. Az anyanyelvhez – és az azt beszélő közösséghez – kötöttséget fejezte ki az a már idézett vallomás is, amelyben Párizsból való végleges hazatérését magyar költő voltával indokolta. A magyar szót versben kétszer írta le, ám ezek a szakmával kapcsolatos közlések: „Valaha magyarul / éneklő nyelvemet”, illetve a magyarrá lett török versére utalva: „csak madzsar türki imádságod / úszik az elkurvult időben”.391 Külön tanulmányt igényelne Kormos nyelvhasználata az archaizálás, a tájnyelvhasználat és az egyéni szóalkotások szempontjából. Németh István Péter végzett már ilyen elemzést, középpontba a szigetközi tájnyelv elemeinek továbbélését állítva.392 De szót ejtett a hangutánzó és hangfestő szavak jellegzetes használatáról és a gyakorító igeképzők kedvelésének egyénítő sajátosságáról (császkál, keringet, leskel, nézdel stb.) is.
Másodikként az elsajátított etikai örökséget kell kiemelni. A vasmozsár törője alatt – más vallomások is – több olyan személyt bemutatnak, akik mintát adtak; a nagymama, a nagyapa, Szijgyártó László, Kulcsár Adorján, Vas István, Sárközi Márta állnak az élen. Látható: először egy íratlan népi morál és a keresztény erkölcs vonzáskörébe kerül, s valószínűsíthető, hogy kamaszéveiben sokszor lázadozik is ezek törvényei ellen.393 Majd – elsősorban Szijgyártó Lászlónak köszönve a módszeres és egyetemi szintű képzést, s alighanem József Attilának, pontosabban, lírájának a döntő hatást – elindul a több ezer éves európai kulturális, etikai örökség elsajátításának haláláig tartó útján. A magánember valószínűleg soha nem volt az, „akit a családfők kegyelnek” (József Attila), ám a költő – soha nem stilizálva makulátlan hőssé a versekben megjelenő önarcképet – olyan erkölcsi elveket vall, amelyek kikezdhetetlenek. A hűség, a tisztesség, a szolidaritás, az igazságszeretet, a helytállás, a munka, s az ilyen elvek alapján létező közösségek állnak az etikai világkép középpontjában, s az ezektől való eltérés növeszti fel a vádat és az önvádat. A hibáknak, a bűnöknek két típusa különül el. Igazságtalan az a társadalmi rend, amelyben nincstelenek, éhezők vannak, akik puszta életben maradásukért lopni kényszerülnek: itt a törvény meg nem tartása (lopni bűn) egy nagyobb törvény (az élet a legfőbb érték) jegyében semlegesül. Bár a személyiséget mindig formálja a társadalom is, vannak olyan belső tulajdonságai, amelyek nagymértékben függetleníthetők a külső körülményektől. Ilyen személyiségfüggő, s ezért valódi hiba, bűn például a hozzátartozóval, baráttal szembeni rosszaság. Ezért nincs önvád a szegénylegényversekben, s ezért van a szerelmes versek sorában vagy a Sárközi Mártát, barátokat megidézőkben. A személyiség jellege adhat némi felmentést: „gyerekkoromtól ez komisz szokásom: / szívem titokban hűségeskedik” (Harlekin búsul).394
Harmadikként a kereszténységet, a biblikusságot hangsúlyozhatjuk. Az 1945 előtti és az 1962 utáni versek között ebben sem csak esztétikai, hanem szemléleti különbség is van: a naiv-gyermekies – olykor gyermekded – vallásos képzeteket a vallását nem gyakorló költőnél az elsajátított és a személyiségből kiiktathatatlan vallási-erkölcsi-kulturális hagyománykincs szervessége váltja fel. A középpontban a nagy ősélmény áll: a karácsony, Jézus születése. Az az elem tehát, amely mai napig is az európai kulturális kör legegyetemesebb szimbólumaként él. A költőt katolikusnak keresztelték meg, s apró gyermekként a katolicizmus egyházi és népi hagyományaival, változataival egyaránt találkozott. A gyermek nem kapott különösebben vallásos nevelést odahaza, de a karácsonyi ünnepkör nagy élménye volt. S a nagymama azért a Bibliát is olvasta: „Ő nagyon sok történetet kitalált, mondott nekem a Bibliából is történeteket, de olyan bibliai történetekre is emlékszem, amelyeket soha a Bibliában – aztán később olvasni kezdtem a Bibliát – nem fedezhettem föl, tehát ő találta ki.”395 Máshol így nyilatkozott: „Gyerekkoromban nagymama nekem az egész évből karácsonyt csinált.”396 Dallásosságáról pedig: „a katolicizmus egész életemben csak mint emberi produktum érdekelt.”397 Ha így van, ez az emberi produktum e nemben számára egyike a legfontosabbaknak. Közvetlenül 197 kifejezés kapcsolódik a biblikussághoz. A leggyakoribb elemek: Jézus (Krisztus, istenfia) 25, szentek 22, Isten 11, pap 8, Mária 6, ördög, pokol 6, Betlehem 5, angyal 5, templom, katedrális 5. A bibliai motívumokra Kormosnál részben a szakralizálás, részben a profanizálás jellemző. Az előbbire tökéletes példa a Kereszttel hátuk szőrén vagy a hatvanas évekből a Tengermély Vízkereszt-motívuma, később a Jászol, az utóbbira a Profán mágia, a Jóslat, az Egy veszendő lélekért. E két tendencia is rokon egymással, hiszen a szakralizálás és a profanitás lényege nem más, mint egy mindennapos, átlagos eset kiemelése névtelenségéből azzal, hogy biblikus vonatkozások társulnak hozzá. A Profán mágiában például a kiskamaszt elcsábító lány Sövényházi Mártává lényegül át; az idővel, a magyar irodalmi hagyománnyal és a keresztény normarendszerrel való játék varázsolja a szokványos esetet mágikussá. A keresztény hagyomány felől nézve ugyanez – az apáca elcsábulása – az ördög műve lenne, ám valójában – szerencsére – e versben bájos játékról van csak szó. A Jászol egy cselédlány hajdani szülését eleveníti fel, s azt szakralizálja egyértelműen a címadással, Karácsony napjával, az istállóban való szüléssel, a feltehető apa, „a kimlei ács: Józsep úr” említésével és a „Fiúnk született” verszáró kijelentéssel.
Mind a mágikusságra, mind a keresztény vallásokra jellemző bizonyos tárgyak (növények, állatok) szimbolikussá emelése. Ezek közé tartozik jelesül a kenyér is. Kormos István verseiben a pékmesterség, valamint a kenyérféleségek gyakori motívumként jelennek meg. „Mindennapi kenyerünket” ha nem is minden versében, de harmincban említi valamilyen formában. Közülük egyben főmotívumként, s egyértelműen szakralizálva: a pék Szent György nagyságrendjének szintjére emelkedik:
Foszlott saruban Szent György, csúcsos süvegben, lisztes
kötényben, hosszú pózna kezében: péklapát,
sóhajtva földre térdel és átdöfi a sárkány-
kemence lánghasát.
A motívumbokorba tartozó fogalmak 66 említéséből 16 közvetlenül a kenyér, 8 a pék szó. A versekben 16 féle pékáru szerepel 26 említéssel. Közülük különös szerepű a gyerekkori ábrándok netovábbja: „Nyolc mézesperec kellene, ha volna” (Jóslat).
Negyedikként az ősi, a finnugor eredetű, a népmesei-népi hagyománykincs továbbélését említhetjük. Ebben a két mítoszi-mesei elbeszélő költemény a legteljesebb, ugyanakkor ezek különlegességükkel, e nemben való teljességükkel nem igazán jó példák. A világképbe és a motívumrendszerbe való beépültségre jellemzőbbek a részelemek. Bűbájolás, bűvige, elvarázsolt tündér, 77 varázsige, bálványkő, vízi bálvány, szélbanya, Belzebub, kilencfejű sárkány, boszorka szerepel a versekben.
A Névtábla seholnincs ajtómra születésmítosza, a Vonszolnak piros delfinek babonássága („rókanyüszítés-éjszaka szegről rézserpenyő lecsattan”), az Áldozat indítása („Az első kortyot Földanyának, / ne szomjuhoztassa az ember: / pogány reflexeiből egy / mozdulata még megmaradt.”) a legegyértelműbb megjelenések.
Végül ötödikként a művészeteket, az alkotást, a mestereket emelik ki a lírai művek a humán kultúra örökségéből. Az irodalom mellett a zenei motívumok hatása a legjelentősebb. Kettős értelemben is: egyrészt mint zene, ének, hangszer, zenélés, másrészt mint a versek tartalmi súlyú formai eleme; a nyelvi-ritmikai zeneiség. Az előbbit 110-szer említi. Ebből 34 az emberi hang különféle zenei jellegű megnyilvánulásait jelöli. Összesen 21 féle hangszer szerepel, leggyakrabban a harang (15), a citera (9), a duda (7), a csengő (6), a trombita (5). Egyértelmű, hogy az alapélmények nem komolyzenei hangversenytermekhez kötődnek, hanem a falvakhoz, a népi világhoz. A zeneiség minimuma akár ugyanannak a hangnak a ritmikus ismétlődése, ezért válhat zeneivé a szív harangjátéka, s ezért lehet természeti jelenségeknek is – elsősorban a szélnek zenéje. A nyelvi-ritmikai zeneiség részben a versek már vázolt verstani sajátosságaiban nyilvánul meg, s ebből a szempontból is jellemző az archaizálás, amely elsősorban a darabosabb, szabálytalanabb ritmusképletekben, továbbá a laza rímelésben jelentkezik. Ugyanakkor a jambikusság – s ez a ritmikatörténet szempontjából nem tekinthető archaizálásnak – kifejezetten klasszicizáló, a dallamívet szabályosabbá formáló törekvés. A jambikus ritmust ugyan helyenként megtörik ereszkedő verslábak is, máskor viszont ciklikus anapesztusok vagy – egyéni jellemzőként – choriambusok teszik zeneibbé. Lírai műnek s zenének ez a többszintű összekapcsolása ugyancsak archaizáló jellegű: az énekversre visszautaló. Kormos vallomása szerint gyermekkori zenei élményei nem igazi népdalokhoz, hanem azok gyenge utánzataihoz kötődtek,398 így bár a hangszerek, a természetzene a szigetközi élményeket örökítik tovább, a versek zeneisége tudatos önművelés eredménye.
A híres művészek, írók közül elsőként a vállalt mestereket kell megemlíteni. Sinka István és József Attila önálló vers-hommage-t is kap, s még az is összeköti őket, hogy a – versekben hétszer is emlegetett – József Attila előtti tisztelgés Sinka fontos kötetének a címét kapta, s e Vádban viszont nem íródik le a Kormos számára legnagyobb mester neve. Példakép Radnóti Miklós (Fehér virág), Weöres Sándor, a barátok közül Nagy László, Juhász Ferenc, a régmúltból az egyversű Divinyi Mehmed is. Orpheusz nem annyira példakép, mint inkább alakmás. Az alkotók mellett megjelennek kötetcímek, regényszereplők, más művészeti ágak képviselői, történeti figurák. Mindez gyakorta humorosan-játékosan nyilvánul meg. Egész verset meghatározó példa a Weöres előtt tisztelgő Rajz a nap-köszörűsről. Játékosan groteszk mű a Kondor Béla-hommage, a Samu király, már a baráti becenév címbe emelésével is. További emlékezetes verselemek; mecséri Villonok, „Petőfi II-tő, nem érsz haza”, „homéroszomra hányja ingét” (a legszebb lány), „Tivadar pemzlijéből kihoppáz árva cédrus”, „Cassius Clay és Pál, a pápabácsi”, „Celsius mester havaz-jegez / vagy az a kaporszakállas izél”, „Homér s Juhász közben aszongya Kuss!” Lényeges szempont, bár ez inkább csak az utolsó évek verseiben érvényesül, hogy maradandó-e s milyen mértékben az alkotás, azaz részévé válik-e a kulturális örökségnek a Kormos-líra, miként vált annyi mindenkié. Jellemzően egyéni elem, hogy nemcsak költőkkel, hanem térképészekkel is rokonságot-azonosságot vállal a költő. Rejtetten már a Folyók nagy – a gyerekkorba visszadatált – leltára egyfajta térképkészítés is. Az Áfonya térképírója szerelmes ember, a költő alakmása, a Fáklyások jönnek-mennek pedig Krúdy és Mándy hősei mellé iktatja a hajdani iskolai atlaszok szerzőjét: „És velük megy a harmadik, / nehogy belepje nevét a hó, / ő köztük az útrajzoló, / ő is költőnek mondható, / mert ő Kogutowicz Manó.”
A második nagy tárgykör a közösségek kapcsán – különválasztva most a kisközösségeket – életidejében legelőször és egy életre szóló tapasztalattal a szegények világával ismerkedhetett meg a szigetközi gyermek. Vallomásaiban említette a költő, hogy nem szívesen szól se versben, se élőszóban a társadalom, a magyarság mellett való elkötelezettségeiről, s ez valóban így igaz, ám a szegénység világa, az idetartozó emberek értékességének, ugyanakkor elveszettségének, kifosztottságának megjelenítése kezdettől fontos eleme lírájának. Már az 1945 előtti szegényemberversek erről tanúskodtak – akkor még a személyes érintettséget hangsúlyozva. Az életműben a nagymama-portré és két hosszabb vers, egy óda és egy sirató a legdöntőbbek ez ügyben. A felnevelő asszony a Nagymama háza (1973) és A vasmozsár törője alatt (1976) portréiban, az interjúk vallomásaiban válik gorkiji hőssé. Az emlékidézés és az alakformálás az utolsó évekből való, amikor szinte minden, ami a megélt gyermekkorhoz kacsolódott, értékesebbnek mutatkozott, mégis lényegében hitelesnek fogadhatjuk el „valahai Ujj Mária” halhatatlanná formált arcképét. Az Óda a kukoricához (1950, végleges változata megjelent 1970-ben) himnikus óda az életet megőrizni segítő növényhez. Sajnos ismeretlen az eredeti szöveg, de a lényegi versmagnak és a címnek az azonossága feltételezhető. Az 1950-es év szerkesztői nyilván nem találták ódai tárgynak a versbelit, azért nem fogadták el.399 Az Egy talicska halálára igazából kettős sirató; egymással párhuzamos a munkaeszköz és a vele dolgozó ember élettörténete, sőt két emberé: az apáé és a talicskát megöröklő fiáé. A vers tragikumot épít a ciklikus jellegű történelemszemléletbe: a legalul lévő dolgozó emberek sorsát az ismétlődés jellemzi, nincs lényegi változás a névtelen milliók körében. Az Óda a kukoricához a szegények társát úgy mutatta be, hogy a múltba helyezte az életképi elemeket, a jelenbe a keretet adó lírai himnuszt:
Életünk fölött lángolj,
útunkon messze világolj,
zölded verjen szemünkbe,
zölded csapdosson szívünkre.
Az Egy talicska halálára szintén keretes szerkezetű, de innen hiányzik a reményelv. A végső kép a kubikosról:
Neve ha volt: iksz-ipszilon,
lemossa január hava,
spongya lesz április esője,
itatós augusztusi nap.
A talicskáról és az utókorról:
Többé nem fordul a kerék,
élő nemzetségből kiáll
ímé egy kubikostalicska –
más kubikos jön, más kerék.400
A felnövekvő ember előbb-utóbb ismerkedik a társadalom tagoltságával, szembesül azzal, hogy nemcsak szegények vannak. Az „első s azóta is egyetlen, dicstelen lázadás”-ra Héderváron, a grófi kastély karácsonyi ajándékosztó ünnepségén ragadtatta magát a kisgyermek, aki utolsónak maradt, s dühében szétszórta ajándékait. A korai versek, bár tudatában vannak az osztályellentéteknek, inkább a szegénység állapotát verselik meg. A Dülöngélünk Dózsát idézése az egyetlen kemény hangú közlés. Aztán jön az „új jégkorszak”, jönnek a hallgatás évei. Az érett költő verseinek társadalomképe azonos az Egy talicska halálára strófáiban kifejtettekkel. A csak 1971 óta ismert szövegű Testvérek mellett a Leltár (1966), az Utánunk (1967), a Vád (1976) és a Pásztorok (1977) fejtik ki ezt a legegyértelműbben. A Leltár látszólag csak személyes életszámvetés a magánemberi kapcsolatokról, valójában ez is a társadalom egészére vonatkozik. Az Utánunk társadalom-, nemzedék- és önkritika, s az említett versek közt ez az egyetlen, amelynek távlatos a jövőképe:
Utánunk igazabbak jönnek.
(…)
Jöhetsz, aranykor, mi már nem leszünk.
Fényhomlokú fiúkkal s nevető-
kezű-lábú lányokkal elgyere!
Ők szavak első jelentését mondják,
és rendbe raknak mindent majd utánunk.401
A Vád elsősorban nem József Attila sorsát, hanem utókorát vádolja. Kilenc mondatából nyolc jelen idejű, csak az egykori halált felidéző lett kikerülhetetlenül múlt idejű, de abba is beépül a jelenben élők felelőssége: „A feje elgurult miattatok.” Akaratlanul is egy sorba kerülnek az igazi örökösök és a hamis kisajátítók: „Szégyellhetem, hogy törvényes rokon, / a vérén tiveletek osztozom.” A hatvanas-hetvenes évek magyar lírájának gyakori témája volt Petőfi Sándor és József Attila művének méltatlan kisajátítása. Mintegy párhuzamosan ezzel az irodalomtudomány is jelentős lépéseket tett elsősorban az igazi József Attila-kép kidolgozásáért. Kormos István legszemélyesebb ügyeként kapcsolódott ehhez a törekvéshez, s így telitalálat volt 1979-ben, verseinek első gyűjteményes kiadásakor a borítón közölni a Vád 1976. január 25-i dátumú kéziratát. Talán a legkomorabb az említett versek közül a Pásztorok, amelyre rövidesen visszatérek.
A magyarság közösségéhez való tartozás ügyében – látható volt már az anyanyelv kapcsán – Kormos rendkívül szemérmes. Ugyanakkor interjúban azt vallotta, hogy a magyar költészet legfontosabb verssora „Nyújts feléje védő kart”.402 Kiss Ferenctől tudjuk, hogy „Egyszer egy kérdésre az Egyetemi Színpadon is ezt válaszolta. Őrzöm a cédulát, melyen a kérdés áll, s elárulhatom: ő írta.”403 A legforróbb életrajzi vallomás természetesen az, hogy magyarországi magyar költő maradt. A versbeli pedig a
Katalánok

Alávaló? alávalóbb?
Ki? kinél? Ki döntheti el?
Muhi pusztáján az eltemetett
Mohács kőporondjába temetett
Don sárga iszapjába temetett
Döbling falába élve temetett
Szárszó Abda gödrébe temetett
a Seholsírba el nem temetett
senkinek nem felel
mert a csont hallgat nem felel.
Az említett költői szemérmesség miatt lett „Magyarok” helyett Katalánok e vers címe. Ez látszólag pusztán szellemes ötlet, valójában ennek eredményeként a magyarság korokon átívelően egyetemes sorsképlete a kis népek sorsképletévé válik, tehát általánosabbá, a történelmi igazságtalanság egyetemes jelképévé. E szöveg a nemzet egészét és egyedeit is megidézi a három legnagyobb nemzeti tragédiával, a legnagyobb magyarral s huszadi századi költészetünk két tragikus sorsú nagyságával, továbbá megemlékezve a sírtalan, a temetetlen halottakról is. E halálok közös jellemzője, hogy nem természetesek. Az indító öt kérdésre egyértelmű, kimondani se szükséges a válasz. A zárósorok mintha az ellenkezőjét sugallnák, ha azonban a tagadószavakat egybeolvassuk: sehol, nem, senki nem, nem, akkor voltaképpen ez is egy válaszsor, az egyenlőség és a testvériség eszméinek deklarálása.
A harmadik nagy tárgykör, a személyes kapcsolatok kisközösségekben való jelenlétet, annak minőségét fejezi ki. A gyerek először a családban, a rokonságban, közvetlen környezete felnőtt és gyermek lakosságának körében szocializálódik, s ennek megfelelően válik a hiányzó szülők helyett a két nagyszülő, néhány hozzájuk hasonló cseléd, néhány gyerek játszótárs versszereplővé. E tárgykört a gyermek-motívumkör kapcsán célszerű részletesebben elemezni.
Másodikként a szerelem motívumköre említendő. Kormos István némi túlzással azt állította, hogy „Jóformán mind szerelmes vers, amit írtam.”404 Valójában művei közül 49 lírai vers és a Vogul menyegző illeszkedik e motívumkörhöz. Közülük 21 nevezhető a szerelemélmény személyes, 4 (és a Vogul menyegző) tárgyias középpontba állításának. További 16 műben a személyes, 8-ban a tárgyias szerelemképzet egyik motívumként van jelen. Jelentőségük miatt a szerelem motívumköre is kiemelten tárgyalandó. Végül a baráti kapcsolatok tartoznak ide. A korai szegénylegényversekben a hasonló életsors kapcsolja egymáshoz a versbeli figurákat (Hideg téli reggel). A kulcsvers a már címével is idesorolandó Testvérek. Szövege csak a Szegény Yorick kötet összeállításakor vált véglegessé. Az 1951-es datálás ellen nemcsak e vers nyelvi-szemléleti elemei szólnak, hanem a megmutatkozó Nagy László- és Juhász Ferenc-portrék is, amelyek az ötvenes évek derekán kibontakozó lírai forradalom eredményei alapján készültek. A későbbi, művésztársakat bemutató versek inkább illenek az irodalmi-művészeti témakörhöz. Ide is tartozik viszont a Pásztorok, amely ugyancsak egy szakmai kisközösséget állít a középpontba, de inkább a foglalkozás szimbolikus jelentéskörével.
A civilizációs fő motívumkör negyedik nagy tárgyköre a személyiség vállalt, különösen kiemeltnek bemutatott szerepeit sorolja együvé. A gyermek- és kamaszkori életrajzi helyzet állandósította s formálta az életrajzi tényeken messze túlmutatóvá, azoktól olykor el is szakadóvá az árvaság motívumát. Egyébként alighanem az anyahiány is szerepet játszott abban – József Attilára is emlékeztető módon –, hogy Kormos István, a valóságos ember is és a lírai versek énje is oly nyughatatlanul és sokáig révbe nem találva kereste „az igazit”, a „nem találhatót” (Nakonxipánban hull a hó). Az érett versekben azonban nemigen jelenik meg szerepként az árvaság, az sokkal inkább életrajzinak mondott tény a múltból. A versek jelen idejében a magányérzet a meghatározó, s ez nem szerep, hanem a személyiség sajátossága, s részben a szerelmi kudarcokból, részben az irodalmi életben betöltött helyzetből (a versek nélküli költő), részben a társadalom állapotából következik. Még erősebben kötődik az ifjúkorhoz a szegénylegény-szerep, amelynek az árvaságénál sokkal nagyobb hagyománya van a magyar irodalomban, beleértve a népköltészetet is. Ez a szerep hangsúlyos marad az átírások után vállalt versekben is, ne feledjük azonban, hogy bizonyos mértékig tárgyiasítva: a személyes érintettséget gyakran kiiktatva. Ezt fejezi ki a kései Álomi metszet három csavargóval, amely szerint „Káinnak én neveztetek, / elhagyójuk, / Mecsér fölött nélkülem száll / szent hajójuk.”405
Szerepnek mutatkozik a részletesebben tárgyalandó clowné: szegény Yorické, ám valójában nem egyértelműen megválaszolható Yorick minden vonatkozásának szerep-jellege. Látható volt az életrajz alapján is, hogy Kormos István szenvedélyesen, olykor mániákusan játszani szerető ember volt, s ez nem kis mértékben bohémnak mutatta őt. A közfelfogás persze hajlamos a művészeket bohémeknek is tekinteni, ám ne feledjük, hogy elsősorban művésztársai körében érdemelte ki Kormos e minősítést. Helytelen volna a játékos, a bohém sajtosságokat az ő esetében elsősorban szerepnek minősíteni, hiszen itt nyilvánvalóan személyiségjellemzőkről van szó, amelyeknek formálódásába ugyanakkor beleszólhattak a társadalomtól érkező minősítések. Az elfogadott normarendszertől való eltérés markáns rögzülését ez is elősegíthette. Ha úgy fogjuk fel, hogy a játékosság, a bohémség a nehéz életsors, az elutasított társadalmi rend elviselésének lehetséges módja is, akkor sem egyértelmű a szerep-jelleg, Kormosé inkább az egyik lehetséges természetes emberi reakciótípus. Ezt igazolhatja az az ugyancsak szenvedélyes következetesség, amellyel a gyermekirodalom nagymesterévé formálja magát. A játékosságnak – úgy is, mint a szabadság birodalmának – a diktatúrákban is szinte kikezdhetetlen maradt a terepe.
Az Ágborisrét bizonyult a legszebb példának arra, hogy miként függ össze a természeti és a társadalmi meghatározottság e költői világképben. Azt se nehéz szemléltetni, hogy a civilizáció motívumkörének egyes ágai, motívumbokrai miként kapcsolódnak egymáshoz, miként válik a motívumépítkezés polifónná. Az Áfonya (1971) első szakaszának olvasója aligha számít arra, ami majd következik. E 12 sorban megjelenik ugyanis egy tárgyiasított személy: „a térképíró, / egy szalmahajú-hegyesorrú fickó / csálé cipőben, kockás flanelingben”, s legfeljebb jelképes módon térképészkedik, ugyanis „zölddel: fekete / áfonyaerdőt, végetseholérőt” rajzol jártában-keltében, vagyis varázslót játszik esetlenkedve. Egy kissé mintha a Varázsfuvola Papagenójára hasonlítana, aki – mint a folytatásból kiderül – megismerte álmai asszonyát, s most már szeretné meghódítani is, s ezért megteszi, amire képes: szakmai hozzáértését mutatja be. Talán egy kirándulás során fellelt áfonyabokor lehetett az indukáló élmény, talán csak annak megtudása, hogy a kedves szereti az áfonyát, s valahol vettek belőle. A lényeg a szerelmes férfi természetes reakciója: ő az, aki szereti, ha kedvese jól érzi magát, ha kedvére áfonyázhat az erdőben. Olyannyira, hogy a térképíró az egész világot áfonyaerdőssé alakítja, meg is növesztve méreteiben is az egyébként csak bokornyi növényt. A vers második része értelmezi, átminősíti tehát az elsőt: az Áfonya szerelmes vers. Különössége, hogy a vallomás – Kormosnál egészen kivételes módon – áttételes, egyes szám harmadik személyű. Ugyanakkor a szeretett lény te-ként jelenik meg, az ő így azonnal énné formálódik, tárgyiasság s személyesség egymásba fonódik. Ugyanez történik a természeti és a társadalmi meghatározottsággal is. A térképíró a természet megfigyelője és leírója-lerajzolója. A hegyek, vizek, áfonyaerdők, kölyökrókák, madárfüttyök a természet elemei. A térképíró és az áfonyát eszegető, maga is szinte áfonyává váló kedves a természet részeként nyilvánulnak meg, s a férfi álma az áfonyalánnyal való egyesülés.406 A gyümölcs általában termékenységszimbólum, s bár az áfonyát tudtommal nem szokás a magyar folklórban emlegetni, ez a vers finoman mind a megtermékenyítésre, mind a megtermékenyülésre ráutal:
csak veled akar élni, csak veled!
Hát szereti, ha homlokod hava
elcsattant áfonyától maszatos,
ha áfonyaemlékes nevetésed,
kisujjad körme, pötty a térdeden,
ha nap-szitán-dőlő lehelleted
mézes áfonyaillatot fuvint.
A megrajzolt földabrosz meg is van terítve: enni is lehet, szerelmeskedni is, a mézes áfonyaillat végzetesen odavonzza azt, aki „érted köröz igéivel anyátlan”.
A civilizáció fő motívumköréből végül is tehát a szerelem motívuma a meghatározó ebben a versben. De feltűnően jelen van benne az egyetemesség: a vers kerete a földrajzi tágasságot emeli ki, az egész földkerekség mintha a kedves kedvéért létezne. A vallomástevő nem a csillagokat hozná le az égről, hanem a földet – sőt a vizeket is – áfonyaerdővé varázsolná. Egy ilyen világban természetes az is, hogy minden élőlény áfonyaevővé változik, még a világ leghíresebb ökölvívó világbajnoka és a pápa is. A vers azért azt is érzékelteti, hogy a világnak ez a szépséges és egyöntetű volta nem mindenható, csak a szerelmes ember szemében változik ilyenné, aki „csak téged lát e vasmozsár-világban”.407 A térképíró, a rőzseszedő, a metrókalauz a szegény emberekre utal, a „pápabácsi”, a „Jézusra” fohásza-sóhaja, részben még a pékek említése is a biblikusságra, a térképírás, a varázslás-bűbájolás a művészi alakításra, a művészet olykor mágikus lehetőségű hatalmára. A térképíró bohém, bohókás-játékos fickóként jelenik meg, „varázslásának” van cirkuszi, clown-jellege is. A játékosság az egész verset áthatja, s az első versszakban egybefonódik a mesemondó jelleggel: „Jó darab földön”, „ment apostolok lován, hegyre föl- / völgybe le, hókuszpókuszt rajzolászva. / Ohó, mit rajzolt zölddel”. Játékos a férfi udvarlása és a kedves áfonyás megjelenítése. A „Hármat se alszol” és az egész világ áfonyássá változtatása ismét mesei elem.
Az Áfonya a személyes létben a lehetséges boldogság-varázst jeleníti meg. A Pásztorok408 viszont a vasmozsár-világot, a társadalom életének reményvesztett megítélését. S mivel ez a költő legutolsó, néhány héttel halála előtt megjelent verse, egy kissé végrendelet-jellege is van, bár nyilván nem ilyen szándékkal íródott. A társadalmiság itt elsősorban nem a természettel, hanem a történelmiséggel fonódik össze. A pásztorok mint beszélők személye ugyan nem változik a három versszakban, de ők nem annyira konkrét alakok, s elsősorban nem eredeti foglalkozásuk miatt vannak jelen. Sokkal döntőbb szimbolikusságuk, s ez az időhatárokat is elmossa. Az első szakasz befejezett múlt szemléletű, s Jézus születésére és Heródesre utal. A második és a harmadik jelen idejű, de nem azonos módon. Már az első szakasz utalása a kétezer évre előkészíti a következő különösségét. A szöveg a közvetlen jelent fejezi ki elsősorban, ugyanakkor utal a kétezer év folyamatosságára, a „Küld ellenünk új Heródeseket” ismétlődésére. A zárószakasz jelenbeli állóképnek mutatkozik, ez a jelen azonban befejezett: a szólás ellenére változtatásra semmi remény. A jövő tehát azért nem mutatkozik meg, mert nem is lesz, nem lehetséges.
E versben Heródes ellenében három alak jelenik meg; az Istenfia, atyja és gazdánk. Ez utóbbi értelmezése csak nyitottan lehetséges. Szó esik e szövegben a pásztorok bárányairól, a mesterség értelmében tehát juhászok ők, s akkor gazdájuk vagy a nyájajuhász vagy az a birtokos, akié a nyáj. Ha a nyáj egy nagy közösség embereit, egy ország, földrész lakosságát jelenti, akkor a gazda, a gazdák azok a politikusok, akiknek eredménnyel kellene harcolniuk a Heródesek ellen. Ám ez a harc kudarcok sorozata a történelmi időben. A pásztornak van egy vallásos-keresztény értelmezése is, s ebben a főpásztor, a gazda maga az Isten, a pásztorok az ő papjai, a nyáj az őket követők sokasága. Mindezeket egymásra vetítve: mind a pásztorok, mind a gazda fogalma összetett, a társadalmi hierarchiában felfelé és lefelé mozogva is meghatározható. Egyúttal az is figyelembe veendő, hogy a pásztorság mint foglalkozás a magyar népi hagyományban egészen a XIX. század végéig kiemelkedő rangú és fontosságú. Erre már csak azért is gondolnunk kell, mert Kormos költeménye az ajánlás szerint Korniss Dezső festményére készült, s ezt a tényt a zárósor is kiemeli: „kornissi pásztorok”. A festmény 1968-ban keletkezett, egy új alkotói korszak egyik fő művének bizonyult, a szűr- és zászlómotívumok sorozatának egyik nyitánya. Az egész képet betöltő piros-fehéres-zöld geometrikus statikus zászlómotívumra mintázódik rá a tulipános szűrmotívumokból formált két pásztor dinamikus figurája. A kép bal alsó részén helyezkednek el, jórészt a tágas fehéres mezőben, de ezt a tágasságot jelenlétükkel szinte betöltik: „a motívum ugyan nincs tényleges mozgásban, mégis a kép sarkából előbukkanó, növekvő szűrmotívumok ritmusa a népi díszítőművészet alaposan megfigyelt, kirobbanó erőt sugárzó csoportosító módszerére támaszkodik”, írja Keserű Katalin.409 Monográfiájában Hegyi Lóránd a szűrmotívum-sorozat egyik fő típusának az epikus jellegűt tartja, amelyben „a plasztikai jelek mozgásán, szemünk előtt kialakuló, dinamikus viszonyrendjén van a hangsúly – melyen keresztül egy sajátos »szürreális-epikus« jelentés bontakozik ki, főképp a népmesék, népdalok költői metaforáinak vizuális újrateremtésével”. Így „a sajátos belső mozgás – a Pásztorok esetében »vonulás« – szürreális mozzanatokkal gazdagítja, a képstruktúra architektúraszerű stabil rendjét. Szemünk előtt tárul fel egy költői világ, egy mesevilág, egy látomás…”410 Kormos verse ennek a képnek az ihletésére készült, de nem leírása annak, hanem asszociációs úton egy másik szuverén kép, egy nagy vers megalkotása az eredmény. A legfeltűnőbb különbség a Kormos számára oly ismerős szürreális elemek, továbbá a pásztorok dinamizmusának mellőzése. Korábbi véleményemmel ellentétben411 úgy látom, hogy e pásztorok nem bajaikból feltörekvő emberek, sokkal inkább a mélységből; a poklok reménytelenségéből felkiáltóak. A dinamizmus a történelem gonosz és kiirthatatlan erőinek tulajdonsága. Mégis van lényegi világképi rokonság a két művész között. Monográfusa így jellemzi a festőt: „A kornissi műalkotás mélyebb rétegében az objektív és a szubjektív szféra egyesítésére való törekvés metafizikai rétegeket tár fel: az Én és az Énen kívüli világ, a szubjektív lét és az egyetemes létezés, a véges és a végtelen, az anyag és a szellem, az érzékiség és az elvont szellemiség, a töredékes-meghatározott és a totális-szabad, a morális emelkedettség, a felelősség és a negativitás drámája – olykor mitikus küzdelmeként feltáruló dualizmusa – ez.”412 Mindegyikükre olyan huszadik századot kifejező polifónia jellemző, amely – Bartók szellemiségében – az ősi, a népi és a kortárs tendenciák művészi összhangjának megteremtésére törekszik. Egyúttal Kornisst is jellemzi a játékosság, igaz, Kormosnak éppen ez a verse nélkülözi ezt az alkotói sajátosságot. Ragaszkodik hozzá viszont Nagy László a pásztoRablók című, Korniss piktor úr képeire készített, képversnek is felfogható szövege, amely ezzel együtt is kifejezi e festői világ dualizmusát vagy polifóniáját s érintettségüket: „mi vígan megyünk tönkre”.413
Kormos értelmezése szerint „ebben a képben én kétezer évre visszamenőleg, tehát Jézus születéséig visszamenőleg látok minden pásztorokat, noha kevés pásztor van a képen. De úgy érzem, hogy Korniss olyan közösséget vállal kétezer év szegényeivel ebben a képben, amit én születésem óta nemcsak vállalok, hanem magam is élek.”414 Talán azt sem érdektelen ehhez hozzátenni, hogy a gyermek Kormos, aki kis termete miatt a betlehemezésekkor mindig Kisjézus lehetett csak, lázadozott, mikor válhat már pásztorrá. Nagyanyja így vigasztalta: „Majd lehetsz még pásztor, ha fölnőssz, szegény fiam.”415 Ezzel A vasmozsár törője alatt vallomásában felidézett emlékkel egybevetve a „különben nem lesz Kisdede király” sort, okkal gondolhatunk arra, hogy a pásztorok imádottja maga is pásztorrá vált kétezer év alatt, s arra is, hogy a gazda-képzet is rokonítható-azonosítható vele. Ez a kifosztatás tragikusabb, mint a kereszthalál, mert nem váltódik meg általa az emberiség.416 Olyan végítélet előtti állapot jelenik meg, amelyet nem fog az igazak és a gonoszok elkülönítése követni.
Beláthatjuk, hogy a Pásztorok igen összetetten épül be a humán kultúra örökségébe, főként a kereszténység, a népi hagyományok és az etika síkján. Meghatározó benne a közösségek szerepe: a társadalom állapota, az egyetemesség-emberiség eszmeköre, a szegénységgel való azonosulás. Kormostól szokatlan ez a többszörös utalás a hazára: e szó nála máshol elő sem fordul. A Pásztorok magyarság-vers is. A személyes kapcsolatok terét említve: e vers egy művésztárs képének ihletésére készült, s maguk a pásztorok is – egy nézőpontból – szakmai kisközösségnek tekinthetők. S a pásztorkodás a jelképek szintjén szerep is, méghozzá egyike a legősibbeknek. Benne az őrzés, a gyarapítás, a közösség érdekeinek szolgálata a meghatározó, s az igazi pásztor olyannyira azonossá válik e feladatokkal, hogy feloldódik a szerep-jelleg.
vissza a tartalomhoz

Orpheusz – a szerelem motívumköre

Orpheus panasza
Vonszolnak piros delfinek
Ház Normandiában
Tengermély

A részben már visszaigazolt önvallomás ellenére, mely szerint a költőnek csaknem minden műve szerelmes vers, a pálya első két évtizedében – 1962-ig – voltaképpen az ellenkezője igaz: egyáltalán nem központi téma, motívum a szerelem, nem tekinthető lényegi, megszólalásra késztető élménykörnek. Ebből az időszakból mindössze öt idesorolandó verset vállalt az érett költő, közülük hármat átírt változatban, kettőt nem ismert eredeti szövegükhöz képest nyilván ugyancsak átdolgozva, s egyelőre egyetlen megjelent, de elhagyott művet sorolhatunk ide még (Nehéz szívvel). A Három napja, a Klári, nyár, csönd és a Zöld lány eredeti változatai azt tanúsítják, hogy nehéz dolog igazán jó szerelmes verset írni még remekművek környezetében is. Ugyanezt példázza a Nehéz szívvel. Az 1954-re dátumozott Vallomás régholt költő hangján bizonyosan átdolgozott szöveg: a stílusimitáció nemcsak a virágénekekhez vezet vissza, hanem a hatvanas évek Kormos Istvánjához is – előre. Az igazán jelentős vers a Citerázó asszonyok. Ez az 1953-as évszámot kapta, viszont csak 1970-ben jelent meg. Az élmény, az ősszöveg nyilván 1953 tájékához kapcsolható. Formai és stiláris jegyek alapján az is gyanítható, hogy több menetben készült a szöveg, s tényleg csak a csiszolgatás maradt a közlés előtti hónapokra. E szöveg ugyanis sokkal közelebb állónak mutatkozik az ötvenes évek ismert Kormos-verseihez, mint a hallgatás utáni hatvanas évekbeliekhez. Míg az Atlantisz, a Testvérek, a Megmérettél határozottan a hatvanas évekre vall, a Citerázó asszonyok sokat megőriz az 1956 előtti költőből. Ugyanakkor – s ezért is nagyon érdekes lehetne az ősszövegek felbukkanása –, talán éppen ez a vers mutatja legközvetlenebbül, hogy Kormostól nem voltak idegenek ez időben sem olyanfajta költői törekvések, amilyenek „testvéreinek”, tehát Nagy Lászlónak és Juhász Ferencnek a költészetében éppen 1953 táján kezdtek kibontakozni.417
A Citerázó asszonyoknak van egy szemléleti újdonsága is: a „szerelmes vagyok” állapotát hirdető, az udvarló versek után ez az első, amelyik az elhagyottságot állítja a középpontba. Az első házasság kudarcának okairól nem esik szó, viszont a férfi–nő kapcsolatok konfliktusossága nem egyedi esetként, hanem az emberi lét kiiktathatatlan törvényeként mutatkozik meg, ami az utódokra is áthagyományozódik:
Ki gyereket szültél nekem, valahol messze vagy,
lehelleted a homlokom gyöngyével be nem futja többé,
szemed kútjából soha többé, hangodba nem botlok már többé,
erről a sötét hegyoldalról nem mozdulok el soha többé.

Testedből szakadt tükörképed majd valakinek neveled,
holt anyám nevét viseli, elhagyja majd valakiért,
miatta is ül valaki a sötétben, mint én miattad,
s megtudja, mi a hallgatás, a csend gömbjének túl-fala.
A vers kerete a nyáresti idilli Balaton-part. A citeraszó bánatot s örömöt egyaránt felidézhet, a címben említett két citerázó asszony viszont nem csupán a hangszerek megszólaltatójaként, hanem a női nem képviselőjeként is jelen van a szövegben, ugyan inkább csak utalásként, de sejtetően.
Az elhagyottságnak többféle oka lehet. 1962–1963-ban Kormos menekülni is próbál egy számára konszolidáltsága miatt elviselhetetlenné váló kapcsolatból, s ezzel egy időben belemenekülne egy másikba, amely részben a két világrendszer szembenállása mint külső körülmény, részben a nő talán már ekkor megsejtett pszichikai állapota mint belső ok miatt már kezdetben jövőnélkülinek mutatkozott. A szakítás verse az Orpheus panasza,418 a reménytelenségben is reménykedni próbáló szerelem két reprezentatív alkotása a Ház Normandiában és a Vonszolnak piros delfinek. A költő 1965-re, 1962-re és 1963-ra dátumozta őket. Ugyanakkor az Orpheus panaszára leveleiben mint még Párizs előtt írt opuszra hivatkozik. A Ház Normandiában először 1970-ben jelent meg, a másik vers viszont még 1963 májusában. Ez volt tehát bizonyosan kész akkorra. Fogantatásukat tekintve lehetséges, hogy korábbi a másik két mű, de kihordási idejük lényegesen hosszabb volt. Semmi nem indokolja, hogy a hatvanas években már publikálgató költő visszatartsa 1970-ig a Ház Normandiában szövegét, ha az már kész.
Az Orpheusz-mítoszhoz való kapcsolódás azért is ragyogó elképzelés, mert az 1962 utáni évtizedben a szerelem motívumköre valóban e líra meghatározója, s azért is, mert a Kormos-verseknek ezen túlmenően is van orpheuszi jellege. Igaz, e fogalom soha nem volt pontosan meghatározható, hiszen hiteles szövegek sincsenek, sőt a személy létezése is kérdéses. Ez a legendásság is jól jött a valóságos kései utód számára, aki nemcsak saját életének tényeit vélte – egyébként joggal – szabadon alakíthatónak a költészetben, hanem még az olyan közismert mítoszt is, mint ez. A mítoszban ugyanis Orpheusz hibát követ el: nem tart meg egy szabályt, s így nem hozhatja vissza az alvilágból feleségét. Kormos hőse viszont vétlen: „nem fordultam meg! nem igaz! szétrúgott muzsikámra mondom!” A kudarcot itt a dühös istenek hamissága okozza: egyszerűen becsapják a csodálatos varázserővel daloló férfit. A kapcsolat kudarca tehát nem valamelyik vagy mindkét fél felelőssége, hanem a körülményeké, a sorsuk alakításában hatalommal rendelkezőké. A költő csak e nagy példába fogódzkodva háríthatta el mind a férfi, mind a nő felelősségét. Ezzel idealizálta is a kapcsolatot, ugyanakkor egyidejűen fejezhette ki a költői szó hatalmának nagyszerűségét, ám korlátozottságát is. Ez a jóságos hatalom a természeti világban érvényesülhet, a civilizációban viszont nem feltétlenül, sőt a muzsika „szétrúgására” is sor kerülhet. Ez tárgyszerűen akár a lant összetörését is jelentheti; ami lehet az istenek műve, de lehet a kedvesét vissza nem kapó Orpheuszé is. A „szétrúgott muzsika” ugyanakkor utal Kormos István kétszeri hosszú hallgatására is. Az 1949 utánit a dühös isteneknek, az általuk keltett jégkorszaknak köszönhette, az 1956 utánit nekik is, s e versen kívüli önértelmezése szerint bizony Eurüdikéjének is.
Az utolsó sorig központozás nélküli s mindössze 9 soros költemény tartalmilag-hangulatilag két élesen elkülöníthető szerkezeti egységre tagolódik. Az első négy sor a költészet varázslatos hatalmát, a természetben létezés édeniségét fejezi ki. A második rész a mítosz szerint az alvilágban játszódik, e versben viszont erről nincs szó, a „valahol dühös istenek” többféle értelmezést tesz lehetővé, így az alvilágjárás irracionalitása helyett akár földi színtér is elképzelhető, s akkor nem feltétlenül a haláltól kell visszaperelni Eurüdikét, hanem valamiféle fogságból kiváltani. Az erőfeszítés látszólag sikeres, a mégis bekövetkező kudarcot a vers újabb időbeli ugrással a kilencedik sorban közli. A szövegből nem világlik ki, miért dühösek az istenek, miért nem tartják meg ígéretüket, miért nem szabad megfordulni. A teljesebb megértéshez ismerni kell Orpheusz és Eurüdiké mítoszát, másrészt el is kell távolodni tőle, ami azért lehet nehéz, mert a szerteágazó, Orpheuszhoz kötött mitologikus jelentések közül ez az egyetlen, ami az európai civilizáció általános műveltségelemévé vált.419 A második szerkezeti egység úgy is tagolható, hogy a cselekménybeli vágást a hatodik és a hetedik sor közé gondoljuk. Orpheusz megrendültsége ugyanis szólhat Eurüdiké helyzetének („ lábuknál Eurüdiké lökdösték röhögve utánam”), de az isteni ígéret be nem tartásának is. Lökdösték, de nem engedték el fogságukból a nőt, ezért következik máris a tragikus kudarcot kifejező testi-lelki állapot rajza. Az indulattal teli verszáró felkiáltások a kettős veszteségre utalnak: se szeretett lény, se muzsika, szétfoszlott a varázserő.
Az 1963 májusában megjelent Vonszolnak piros delfinek420 néhány hónappal íródhatott csak korábban. A verset a közvélemény a franciaországiak közé sorolta be, s ezt kötetbeli elhelyezése is erősíthette, hiszen a Ház Normandiában még egyértelműbben – bár feltehetően félrevezető módon – franciaországi keletkezést sejtet. Tekinthetjük mellékesnek is a keletkezés helyszínét, mégis döbbenetes, hogy egy költő éppen a nagy földrajzi távolság, a szigorú politikai határok leküzdése előtt, de már a sikerben reménykedve, tehát voltaképpen a kedveséhez utaztában írja meg a reménytelen szerelem tökéletes mementóját. Mintha Orpheusz tudná, hogy Eurüdikéjét Normandiában sem nyerheti soha el.
E vers indító alaphelyzete a meditáció. Tárgyias körülményei: éjszaka, magány egy cellaszobában. Gyakori lesz a továbbiakban ez a verset indukáló helyzet: a Tengermély, a Nakonxipánban hull a hó, a Hanyatt a tengervízben is hasonló, s ez a külső vershelyzet, a magányában elaludni nem képes ember vergődése szinte önkéntelenül indukálja a belső vershelyzet – a reménytelen szerelem – feltárását is. Kijelöli az ehhez vezető utat is a meditáció látomásba való átfordításával, egymásra rétegzésével. A látomás lezárása többféle lehet, itt a tragikus elem kap nyomatékot.
Az éjszaka, a képzelet szabad mozgása alkalmas lehetne a földrajzi távolság leküzdésére, valami mégsem engedi a boldog megoldásnak még a felvillantását sem: a képzeletet is köti az ellentmondásos életrajzi helyzet. Akár arra is gondolhatunk, hogy a lány már közölte a férfival, hogy bárhol élne, csak éppen Magyarországon nem, a költő pedig tudja, hogy ő pedig csak itt élhet tartósan, annyira köti szakmájához az anyanyelv. Nem a férfi idegen tehát a lány számára, hanem az életkörülményei mutatkoznak vállalhatatlannak. A tragikus dilemma: szerelem vagy költészet nem éleződik ki e műben, pedig a háttérben ott munkál, mert ez ügyben nincs mit meditálni, a döntés kezdettől fogva egyértelmű. Viszont ennek következménye, hogy e szerelem nem teljesülhet be. Mindez azonban stilizáltan kerül a versbe: a kapcsolat beteljesülni nem tudásának nem politikai-hivatásbeli okai vannak, hanem a távolságból is következő idegenségérzet, az egzisztenciális magány és a megsemmisülés „mondhatatlan” képzete lesz az akadály. A 10–12. sorok semmi képzete egyszerre jelöli egy szerelem halálát és az emberi lét bevégzettségét, s e kettőt egymásra is vetíti: a szerelem halála a lété is. E komor közlendőnek nemcsak a 13–15. sorok cella-szobája a verstája, hanem a tengerpart is: Normandia, a kis falu, Ertot, ahol a lány é1. A képzelet, a szerelem és a valóság tengere hullámoztatja a verset, s élteti a reménytelenségben az irracionális reményt, a vers zárása pedig ennek végső feladása: „alámerül Atlantiszom”. Az első, terjedelmesebb rész, az első 12 sor a közeledési kísérletet és annak kudarcát rajzolja meg, előbb a part, a ház, a kapu, az ablak személyessé tett, majd a kéz, a hang, a homlok, a szem eleve a szeretett lényt megidéző fogalmaival. Szembeötlő a birtokos személyjelek hullámzása: az első, a második személy és a jelöletlenség. A személytelen part „szívem leomlott partfalá”-nak minősül, majd egy pillanatra megszületik a képzelt egység: „álmaim-rakta-házadig”, hogy aztán rögtön rácsapjon a te előbb személyes, majd személytelen elutasítása, ami ismét személyessé vált át, amikor az életben való egyesülés lehetetlenségét párhuzamosítja és ellenpontozza azzal, „ami mondhatatlan / hogy nem leszel hogy nem leszek”. Ez az ellenpont az ontológiai nézőpont érvényesítése is egyúttal. A költői hagyomány éppen ezzel szokta „megadásra” rábeszélni a tartózkodó hölgyet: úgyis csak egyszer élünk. Kormos megoldása sokkal tragikusabb, József Attilára emlékeztető: ebben az egyetlen életben sem lehetséges a boldogság, a teljesség. Mindkét lény tudja a végső bizonyosságot, mégsem másíthatja meg helyzetét. A jövő ezért „halvaszületett”, s ezért kerül múlt időbe a kijelentés: „ki voltam istenek fia”. Az egymásra találás lehetetlenségének egyetlen „racionális” magyarázata található a szövegben: „gyerekkorodba nem hagyod magadat visszarántani”. A végső megszövegezésében feltehetően e versnél későbbi Atlantisz szerint: „Gyerekkorom Atlantisza, / elsüllyedt mesebeli tájam! / Fölötted hullámlik a tenger”. A gyerekkor tehát az az elsüllyedt Atlantisz, az az édeni táj és világ, amelyben az ember teljes életet élhet. Így értendő e versben is a gyerekkor és Atlantisz. Miután a Tíz évesek leszünk (1962) központi témája ugyancsak a gyerekkor, feltételezhető, hogy van valami Cécile életrajzával összefüggő háttere is e motívumnak.421
A vers első szerkezeti egysége, az első 12 sor hármas tagolást mutat: az 1–3. sor a látomás áramán a kedves megközelítése, a 4–9. a kedves elutasító gesztusainak költői leltára, a 9–12. sor a léthelyzetből az ontológiai következtetés levonása a kapcsolatra s az emberi létre vonatkozóan is. A második, a záró szerkezeti egység, a 13–16. sor indítása kiemel a látomásból, de vissza is utal rá. Eddig fények, színek, a testbeszéd jelei, a „hangtalan hang” írta le a helyzetet, most „egy árva kutyaugatás” visszaránt a valóságba: nem a kedves szólalt meg. Egy disszonáns hanggal ugyan találkozhattunk már a 10. sorban („kerékbetört nevetés csattan”) s az személytelen volt, akár a kutyaugatás. Mindkét hang „kibeszél” a látomásból; az ugatás tényszerűen, a nevetés a mondhatatlan üzenet külső – vagy nagyon is belső – kommentárjaként. A látomás hangtalan, de fényes, bár nem igazán színes, hiszen éjszaka, feketeség van. Bár itt a szelídebbnek mutatkozó korom kifejezés szerepel a tenger jelzőjeként, ez is utal a bevégzettségre, hiszen korma annak van, ami elégett. De utal ez a jelző a költő nevére, s akkor a koromtenger éjszaka a belső látomások ideje és színtere.422 A piros szín lehet a látomás fényességében káprázó behunyt szemé, a tenger feletti felhőkben még visszatükröződő napfényé, de lehet a szív, a vér jelképe is. Sőt kifejezheti az örömöt is. A delfinek kapcsán – főként az Orpheus panasza szomszédságában gondolhatunk egy másik ókori legendára: Arionéra.423 Hiszen ő is költő volt, s egy delfin mentette meg – gyönyörű énekéért –, amikor vagyonára áhítozó hajósok a tengerbe dobták. A delfinek így az élet megőrzését segítik, e versben: a cél közelébe visznek. Ugyanakkor kétarcú lények, hiszen a kudarcot látva „felfalják” e két ember lehetséges közös jövőjét. Nemcsak életadóak, hanem halált osztóak is. A piros és a fekete a pokol színe is, a piros a tűzé, a korom az állandó tűz következménye, s a versben leírt léthelyzet pokoljárásként is értelmezhető, amelyből nincs visszaút. Nem egyértelműsíthető jelkép sem a piros delfin, sem a koromtenger: önmagukban is összetettek, együttesük még tágabbra nyitja az értelmezési tartományt.
A zárósorok nemcsak a verset kiváltó léthelyzetre utalnak, hanem az első rész látomásának végkövetkeztetését a realitások síkján is megerősítik, de oly módon, hogy nem beszélnek ki a versből, hanem annak képi világában maradnak. Az „álmaim-rakta házad” és a „cella-magány” között nem jött létre a kapcsolat, amelynek jelképe lehetett volna Atlantisz, hiányáé pedig annak alámerülése. Jelen és jövő e hiányban válik azonossá, s a remény végérvényesen a befejezett múlt része lesz: a gyerekkoré-Atlantiszé.
A vers alkotó elemei többnyire ezt a bevégzettséget, reménytelenséget érzékeltetik. Az igék, a jelzők negatív vagy elutasító jellege, a birtokos személyjelek már említett hullámzása, a nyomatékos fosztóképző s körülötte a kattogó nem-ek, a szóismétlések, párhuzamok, a kapcsolódást erősítő alliterációk mind ezt szolgálják. S a ritmus is. A kedveshez, a reménykedő szerelemhez a dal illenék, s bár e 16 sor az éles sorközepi metszeteknek köszönhetően könnyűszerrel tagolható volna kétszer annyi kétütemű nyolcasra, az nem lenne adekvát formája. A meditációs látomás inkább kívánja a négyütemű tizenhatosokat, melyeket páros rímek fűznek össze, s jambikus jelleg tesz dallamosabbá, szimultán ritmusúvá.424 Ez a rendkívül arányos műalkotás végül is szimmetriák és azokat módosító aszimmetriák egysége, ezzel is kifejezve a képzelet reménykedő mozgalmasságát s a valóságba visszahulló tudat felismerését a sorsképlet statikusságáról.
A Ház Normandiában425 az előbbi mű párverse. A táj mindkét esetben tengerparti, ott áIl a ház, benne a kedves, s nem lehet a házba bejutni. Míg a delfines versben egyértelmű, hogy ennek a lány elutasító magatartása az oka, itt a „tejködhabban” sejtelmesebb a helyzet. „A szerelmes szív” ugyan „kaptányban vergődik”, de a réttel együtt mintha ő is megtorpanna a kapunál, hogy „bemenjen-e”. S polifon módon értelmezhető a zárósor is: „kert fölött denevérszavak igen soha igen soha”. A denevérek éjszaka repülnek, s ultrahang kibocsátásával, a visszaverődést érzékelve tájékozódnak. Az emberi fül számára tehát nem érzékelhetőek a denevérszavak, a tudat mégis felfogja őket. A négy szó azonban lehet egy képzeletbeli párbeszéd: a férfi igenjeire a nő nemje a válasz; s lehet a nő közlése is: igent soha nem képes mondani – a másik versre utalva „vergődnek csak homlokodon kérlelő szavam szárnyai”. Ha párbeszédnek fogjuk fel e négy szót, akkor még lehet némi remény: a „soha” talán mégsem végleges, a kapu még kinyílhat. Ha viszont a szobából kiáradó közlés, akkor aligha lehet reménykedni. A vers egésze inkább az előbbi változat mellett szól, s ez is indokolhatja, hogy a Szegény Yorick ciklus élére a Ház Normandiában került.
Fontos különbség az is a két tengerparti vers között, hogy ez előbb nappaliként mutatja be a tájat, így több mindent megláthat a szem, színeket is. A szamár, akinek ráadásul hangsúlyozottan emberneve van, a sirályok, a biciklis pék a sok kenyérrel426 barátságossá teszik a versindító életképet, bár baljós előjelek fokozatosan megjelennek. A sziklakönyék „fekete” jelzője még akár túlzó természetleírás is lehet, a „próbálnak ártani”, a „falán szilánkra törnek”, a „kifröccsenő vére” azonban fokozatosan vezet a mégiscsak hirtelen váltáshoz. A 14 soros – és szerkezetében a szonettre is emlékeztető – mű két nagyobb szerkezeti egységre tagolható. Az 1–8. sorok nappali világát a 9–16. sorokban éjszakai követi. Az első rész tárgyiasságra törekvő tájkép, amelyben csak a továbbiak tükrében mutatkozik meg a feszítő drámaiság. Ennek az első résznek is van egy felező belső cezúrája. Az 1–4. sorokban megjelenő tájkép festményszerű állókép is egyúttal, s ennek megfelelően hangsúlyos a színesség. Már Fodor András felfigyelt arra, hogy a negyedik sor után változik a vers formája: a sorok hosszabbá és páros rímelésűvé lesznek, a sorközépen határozott cezúrával. Ilyen mértékű ritmusváltás ritka Kormos kötöttebb verseinél, így elképzelhető az is, hogy egy hosszabb versírási szünet következménye. Így is szerves a folytatás, ám az 5–8. sorokban az állóképet filmszerű dinamizmus váltja fel: minden mozgásban van: a szél, a tenger, a sirályok, az ember. Szinte teljessé válik a színkép: a Gauguin-sárga, a kék, a fekete után megjelenik a fehér, a pirosra utalás a vér, a barnára a domb és a kenyér, a zöldre ugyancsak a domb és a tenger fogalmaival.
A második részben minden átmenet nélkül éjszaka lesz, bár nem koromfekete a tejködhab szürkéje a mohahomály zöldje alapján. A baljós képzeteket babonásság erősíti fel: „rókanyüszítés-éjszaka szegről rézserpenyő lecsattan”. A denevérhez ugyancsak babonás képzetek sokasága kapcsolódik. Semmi jó nem várható, félni kell. A szív sem csak a kedves rabja, hanem „kaptányban vergődik”, miként egy nyüszítő róka. A nappali táj hangjai szélzúgás, sirálykiáltás, tengermoraj. Az éjszakaié: rókanyüszítés, csattanás, denevérszavak. Ez utóbbiak jórészt meghallhatatlanok, tehát a tengerfenék-csöndhöz tartozóak, s így a szamár verset indító hallgatása s a vers végén a valakié mintegy keretet is ad a műnek. A festmény és a filmjelenet után ez a második rész látomásos-mitikus jellegű. Fodor András határozott kapcsolatot vél felfedezni Wagner Tristan és Izolda című zenedrámája és e vers között. Okfejtése meggyőző, gondolnunk kell azonban a két alaphelyzet lényeges különbségére is: e versben a férfi és a nő kapcsolatát nem egy harmadik személy léte gátolja.
A Cécile-szerelem e két nagy verse mellett idetartozik a Tíz évesek leszünk, a Harang és a Tél Normandiában. Emlékként szerepel a Nakonxipánban hull a hó leltárában, s mintegy szétfoszló emlékként a Sárga esőben: „a lyukas álmon / kirepül Éva, kirepül Cécile”.
A következő – beteljesedni ugyancsak nem tudó – szerelem nagy verse a Tengermély427 (1967). Sokan ezt tekintik Kormos szerelmi lírájában a legtökéletesebbnek. Mintegy két évvel a hazatérés után keletkezett, s bár döntő tartalmi és poétikai elemei alapján akár a Cécile-szerelem kései darabja is lehetne, nem róla van szó, hanem a később „aranyfejű”-nek nevezett nőről. Az életrajzi háttér a maga konkrétumaival azonban lényegtelen, a már ismert léthelyzet a meghatározó: a magányba taszítottság és ennek el nem fogadása, a társ utáni vágyakozás. Akár még azon is meditálhatnánk, e mű egy reménytelen szerelem megörökítése-e, vagy pedig egy szerelmi kapcsolatban az átmeneti távollét kínjainak ad hangot. E két eset lényege szerint egy a költő szemléletében, hiszen az érzelmi és a fizikai távolságot egyaránt lehetetlen áthidalni, s a versek mítoszi hátterében másként halad még a másodpercmutató, a láthatatlan is, s szinte minden a kifosztottságra utal.
A Tengermélyt – annyi más Kormos-vershez hasonlóan – a képzelet intenzív működtetése határozza meg. Jellemző vershelyzet a „szemem húnyom” (Atlantisz, Nakonxipánban hull a hó), ennek itt az „arc tenyérben” felel meg. Ismétlődnek e vers más kulcsmotívumai is: az Atlantisz, az úszó sziget, a szoba, a tengermély. Ideillik a Hanyatt a tengervízben közlése: „akire én gondolok / egy sóhajjal elérem”. E versek rendre a valóság és a képzelet világát szembesítik egymással valamilyen módon, sorsképlet-modelleket rétegeznek egymásra, akár sorsképlet-szembesítő költeményeknek is nevezhetnénk őket azzal a megszorítással, hogy a pozitív sorsképlet rendre nem vezethet el a szabad lehetőségek világába; csupán a képzelet játéka lehet az, ami az élet igazi rangját megadhatná. Weöres Sándor Az éjszaka csodáit írta meg (1940), Kormos a hasonló csodák képzeletjátékával mindig szembeállítja a valóságos léthelyzetet.
A vers címszava sorsmetafora tehát, de ilyenként is kétféle képzetkört indíthat el, ugyanis a lenti világ a fentihez hasonló: a létnek itt is vannak pozitív és negatív pólusai. A Tengermély elsősorban a kitaszítottság, az elsüllyedtség, a lét-alatti-lét képzeteit hívhatja elő, ám kiiktathatatlanul hozzátartozik az is, hogy olykor egy boldog világ süllyed el.
Az első sor a sorsmetaforát értelmezi, a szakasz további része viszont látszólag tárgyias leírása egy életrajzi helyzetnek, s csak a második szakaszban válik egyértelművé, hogy az élet- és a léthelyzet szorosan egymásra vonatkozik, s feloldást csak az álom hozhatna. A szenvedés testi helyzete, az arc tenyérben az álom helyett az álmodozást indítja el, s felidéződik az éji órán nyilván valahol alvó kedves rokonítható testhelyzetben (lehúnyt szempillád). A kijelentő közlések és a parancsoló jellegű felszólítás után most a vágyott feltételesség következik: mi az, amit szeretne a szenvedő személy, mi váltaná meg a szenvedéstől. A fikció lehetne-helyzete a harmadikból átível a leghosszabb, a negyedik versszakba is, de ott átváltozik a feltételes mód kijelentővé: megjelennek az álmodozó ágyánál előbb a Három Királyok, majd a vágyott személy is. A boldogság képzetében ringatódzás az álmodozás helyszínét is átvarázsolná, ám a környezet megismételt leírása egyúttal vissza is ránt a valóságba. Bár a negyedik – leghosszabb – szakasz határozott feltételességgel indul, később kijelentővé válik, s ez látszik érvényesnek a zárósorra is: „egy intésedre földerengenek” – a sötétségbe borult tárgyak. Az ötödik szakasz indítása – „De most csak ez a mélytengeri csönd” – visszaránt a magányos éji valóságba, a tengermély állapota leküzdhetetlen marad.
Minden ember élete boldogság és boldogtalanság pólusai között hullámzik, s a kiélezett szerelmi bánat is általános emberi tapasztalat. Itt ez élet-halál kérdésévé válik, a kín mértéke már magát az életet teszi kérdésessé, a boldogság viszont csodálatos színes ünneppé varázsolódik. Az ünnep képzetét egyrészt a kedves elgondolt érkezése, közelléte idézi fel, másrészt van tárgyias alapja is, méghozzá az ugyancsak elsüllyedt gyerekkori világból a Szent István-napi ünnep és a karácsony. E kettőt össze is köti István neve, hiszen december 26. is István-nap, ez a keresztény egyház első vértanújának emléknapja, s a költőnek is neve napja. Mivel a karácsony Kormos számára a legnagyobb ünnep, érthető, hogy a Háromkirályok több versében is előjönnek. Ha karácsony a legnagyobb ünnep, talán ez, talán csak ez hozhatja el a kedvest is hozzá, aki szenved, megváltásra vár. A Jézus-képzet is áthatja az egész verset. Finoman beleszövődik a két legszimbolikusabb pont: a kezdet és a vég, a születés és a keresztrefeszítés. Mint Jézushoz Betlehemben, járulnak a fikcióban az ágy elé a Háromkirályok, s ez az ágy ugyanaz, amely előbb, majd – a fikció széthulltával – ismét a kínok keresztjére feszítettség helyzetét jelképezi. Mert nemcsak a bezártság, hanem egy mintha-halál helyzete is a versbeli: a földreomolt fehér ing, a felszögezett papírlap, amely József Attila Reménytelenül című, nagyon is ideillő versének eredeti kézirata, az éjszakai vad, vérengző, bennünket meglopó menyét képzete, a korallok kése, a homok, amely a vércseppeket felissza kivégzéskor, a kín falai, a sós veriték, vállcsontok ropogása mind-mind a halálra utal, s legáltalánosabban a végzetes sötétség is, amely szintén rokon a Jézus kínhalálakor bekövetkező sötétséggel.
Ezt a sötétséget, a csöndet, a helyhez kötöttséget oldja fel az ünnep képzetéhez kötődően a színesség-fényesség, a hanghatások sora és a mozgás-mozgalmasság. Széthullik a hideg-rideg mélytengeri világ: előbb a kiscsikó – széna – jászol, majd a meleg – tűz – harangjáték hármasa révén. A vers kezdetén egyedül a gyöngybetűi kifejezés utalt a szépségre, a kedves megjelenésével szinte minden, legnyomatékosabban a gyöngyre is visszautaló ezüst nevetés és a zöldvessző-derekú, amelyek a kecsesség képzetkörét hívják elő. (József Attilának is kedves szava volt az ezüst, szerepel a megidézett versben is.) Ám ennél fontosabb a semmi ágán léthelyzete, amely Kormos István versében annyiban módosul, hogy a Tengermély szenvedője reméli a feltámadást, az újjászületést. S ebben különbözik a nemzedéktárs Pilinszky Jánostól is, akinek Négysorosa rokon életrajzi helyzetből kiindulva válik tömör és a Krisztus-motívumot szintén előhívó művé a szegek, a homok és a kínhalál motívumaival, s természetesen az éjszakáéval és a magányéval is.
De profundis tör fel a vallomás, s ez a helyzet kevesebb kötöttséget tűr meg, ezért szabadabb ritmusú a versbeszéd, ezért véletlenszerűek, s akkor is ön- és ragrímek a sorvégi egybecsengések. A vers lejtése mindazonáltal alapvetően jambikus, amikor a tengermélyi helyzetet, tagoló jellegűen ütemhangsúlyos, amikor a boldogság-fikciót jeleníti meg. Talán ebben is föllelhetjük a mélyből fölfelé törekvést, illetve a karácsonyi kántálások ritmusát.
Cécile után a hatvanas években a Tengermélyhez hasonlítható szerelmes vers nem keletkezik, viszont megjelenik e motívumnak egy olyan változata, mely nem egy konkrét, egyedi kapcsolatot állít a középpontba, hanem elemezni vagy legalábbis felvillantani kívánja a lírai hős szerelmi kapcsolatainak sajátosságait és történetét. A legegyértelműbb példa erre a Nakonxipánban hull a hó (1970), de ezt fejezi ki korábban a Szélház, nincs fala két lányarca, a Téli rege summázása: „ördögöké lesz a szerelem” is. Ez a tendencia a hetvenes években, a Márta-szerelem időszakában is folytatódik, látszólag meglepő és disszonáns módon. Valójában az egyre konkrétabbá váló haláltudattal végzett életszámvetés természetes következménye ez: a költő nem tudja, de nem is kívánja még a boldog szerelem éveiben sem kiiktatni a múlt ide nem illő, de a személyiséget meghatározó vonatkozásait. Ugyanakkor ennek az életútnak a korábbi kudarcait felidézve érthető az aggodalom, sőt a félelem is: nem fogja-e valami ismét fatálisan szétrombolni a megszerzett biztonságot. Sokkal gyakoribb a lányok, a férfi–nő kapcsolatok emlegetése ebben az évtizedben, mint a megelőzőben, s ezek egy részét a jövő kétségessége hatja át:
Majd tél jön, hó boronálja szerelmem,
beharapott szám hangtalan telel,
mert rühes róka lett a beceszó,
annyi lányfülbe mormolásztam el;
közli a Majd tél jön (1973). A Legenda (1972) pedig azzal fejeződik be, hogy „kéz-láb dereng, úszik pisztránghasad fölöttem, / s elnyel szemem elől Meotisz mezeje.” Az N. N. bolyongásai meditációja szerint: „Ölük kútjából ihatok, / s más ilyen hülyeséget hittem – / Mért volt e veszett szomjúság, / uram Isten!” Hasonló elem van a Luca napra egy korty ital és az Október számvetéseiben is. Visszaemlékezések szerint Kormos baráti körben szívesen célozgatott hódításainak sokaságára, nyilvánvalóan túlozva, de a játékba belemenők elismerő-irigykedő reflexióit boldogan nyugtázta. Ez a hódító férfi szerepének eljátszása, valójában mégsem modern Don Juan ő. A Nakonxipánban hull a hó leporelló-leltára egyszámjegyű, s még ha tudjuk is, hogy hiányos a lista, aligha tartana sokáig a kiegészítése az 1970 előtti és utáni nevekkel. Fontos az is, hogy e versbeli leltárban csak ketten válnak kiemeltté: „gyermekem anyja” és a „tengermély” hölgye. A kereső élet két megtalált, majd elveszített kincse.
Ilyen kincs a hetvenes évek társa, Márta is, akinek a neve viszont egyetlen versben sem szerepel. E hiány főként Cécile és Mézes Annuska nevének többszöri említése mellett szembeötlő. Racionális magyarázata lehet részben a szeretett lény szemérmes tiltakozása a túlzottnak vélt konkretizálás ellen, részben az, hogy a Márta-versek fogalmát az irodalomtörténet addigra már határozottan József Attilához kötötte. Voltaképpen csak három mű tartozik ide, közülük az Áfonyáról már esett szó. A Hanyatt a tengervízben s a Kannibál szerenád egyaránt 1974-re dátumozott költemény.
Kormos Istvánra a pontosságra törekvő, s nem a különös címadás a jellemző. Talán csak a delfinek pirosságán ütközünk meg egy pillanatra. A Kannibál szerenád mint cím azonban feltűnően szokatlan, hiszen a kannibálokhoz aligha társítja bárki a kedvességet, a líraiságot; a kannibalizmus fogalma csak pejoratív értelemben használatos. Elhihetjük persze, hogy a kannibál is lehet szerelmes, ő is udvarolhat. A szerenád műfaji fogalmának ugyan csak jelzője a kannibál, mégsem vonatkoztathatunk el eredeti jelentésétől. Miként a vers fogalmaz: „Mert olyan sokat voltam éhes, / lettem európai kannibál”. Ez már némi finomítás, nyilván civilizáltabb formákra utal: mivel a szerenád udvarló szerelmi dal, célja a hódítás. Ezt drasztikusabban birtokbavételnek is nevezhetjük, s az európai polgári házasság hagyományaitól e fogalom nem is áll olyan távol. Gondoljunk a Kormos által mesterként tisztelt Szabó Lőrinc híres-hírhedt Semmiért egészen című alkotására, amely ebben az értelemben az európai kannibalizmus-felfogás klasszikus példája. Kormostól távol áll mesterének nőszemlélete; e vers egy sokkal szelídebb „kannibalizmusra” példa. Lényegében nem jelent mást, mint szerelmi kedveskedést: „fölfallak, megeszlek”, vagyis szeretkezni akarok veled. Ezt fejezi ki a szomjúság és az éhség motívuma:
Szomjúságomat oltani
tejfehér álmod föliszom,
tested is derengő fehér,
fogam közt morzsálló kenyér.
A kenyér szakralitásra is utaló motívum Kormos lírájában, s ez a vonatkozása itt is megvan: az éjszakai szeretkezés a mindennapi kenyérrel rokonítható lényegként jelenik meg. Az evés, az étel tágabban is jelen van e versben, hiszen a pillanatkép kerete az egész életút szerelemélménye. Az első két versszak a házasságra utaló karám, a szerelmi kalandokra utaló füves legelő képeinek segítségével – talán a kalandvágy miatt is – kudarcosnak tekinti a múltat. Minden fölégett, elpusztult, majdnem ő maga is. Ugyanakkor a zárószakasz tanúsága szerint e mostani boldog állapotban is tudatában van annak, hogy továbbra is vannak „hersegő füves legelők”, hogy ismét karámban él, de ezt nem annak tekinti, hiszen minden eddigi keresésének célját, a szerenád címzettjét találhatta meg. Ez a legforróbb vallomás. A férfi kalandos és kudarcos múltja miatti esetleges aggodalmakat is célszerű elhárítani, s az eddigi kalandokra utalás után a „minek hersegő füves legelők? / nem vagyok mézbe keringő darázs” sorpár a megingathatatlan hűséget fejezi ki, a mézzel is visszautalva képileg a múlt versindító bemutatására, másrészt pedig elhárítva a „virágról virágra röpködő férfi” minősítését. Ennek indokolatlansága leginkább a tényekkel igazolható, ezért is érdemes a harmadik szakasz változatával zárni a szerenádot:
de élek: nem-tudod-reggel veled,
a lelenc-nappalban veled,
éjszaka kormában veled.
A címhez is kötődően még egy különlegessége van e versnek: a szerelmi együttlét drámaisága. A „De mégis mióta veled!” közlése után legfeljebb az álmából fölébresztett nő („tejfehér álmod föliszom”) kábultsága-riadtsága indokolhatja a „dörmögést”: „ne félj”. Ő érezheti ekkor úgy, hogy egy „európai kannibál” fogságába került. De ez sem magyarázhatja a szerelmi együttlét folytatásának tragikus hangú kommentárját: „nem segít semmi ima rajtad, / nem segít semmi ima rajtam”, ugyanis ez a közös elveszettséget fejezi ki: a kannibálét és áldozatáét. Korántsem egyértelmű azonban ez a kategorikusnak látszó közlés sem. Lehetséges, hogy elsősorban azt jelenti ki: össze vagyunk láncolva, együtt élünk, mindhalálig. A zárószakasz ezt az értelmezést erősíti meg. A kereszt fogalma ugyanakkor a feláldozódásra is utal, a kereszt és a keresztrefeszített kölcsönösségére is, s ennek kapcsán gondolhatunk a petit mort megsemmisülés-élményére. Az Áfonya uralkodó harmóniaképzete kivételesnek bizonyul: a Kannibál szerenád olyan félelemérzetet társít mellé, amely már-már mitikus, s ezért aligha hárítható el szavakkal.
Ami e versben csak utalás volt a többi nőre, a kalandok lehetőségére, az sokkal nagyobb szerepet kap a Hanyatt a tengervízben strófáiban. E vers kiindulópontja is az éjszaka szobájában fekvő és képzelődő férfi helyzete, s mint a cím is jelzi, most is a tengermély motívuma kapcsolódik hozzá. Egészen más azonban ennek a férfinak a helyzete. Bár most éppen egyedül van, de nem magányos ember: „megvásálta / valaki már a lelkem”, ezért hiábavaló a szirénként csábító lányok káprázatos varázslata: „bármilyen isten figyel: / hűségben csíphet fülön.” Megismételt kulcsfogalommá válik a hűség a szerelemben, igaz, közben kissé meg is fricskázza önmagát a költő; „öregszik Orpheusz, / nem fogja semmilyen rontás”. (Ezzel persze ismét átértelmezi az Orpheusz-mítoszt, abban ugyanis szó sincs semmiféle hűtlenkedésről.) E versben álomképként jelenik meg a szeretkezés, de nem elérhetetlenként. A vers zárása viszont tárgyias félelmet tükröz:
Ömlik a víz fehéren,
hullám hullámra fröccsen,
valaki nevem kiáltja,
de elforog velem földem.
Ez aligha lehet a kapcsolat szétfoszlására való utalás, sokkal inkább a halálérzet finom jelzése.
A hetvenes években az Áfonya mellett még egy tisztán idilli szerelmes vers keletkezett: a Profán mágia. Tartalmilag egy gyermekkori emléket elevenít fel: a kisiskolás elcsábítását egy nagylány által. Az életrajzi hátteret az ezzel foglalkozók hajlamosak „első szerelmem Mézes Annus” alakjában fellelni. Ugyanakkor e vers a lányt Sövényházi Mártának nevezi, aki az irodalomtörténetből jól ismert XVI. századi kódexmásoló és -díszítő. A névötlet nyilvánvalóan Gellért Sándor Gajd428 című verséből való, Kormos voltaképpen azt gondolja tovább, amiről Gellért csak álmodozott: ha ma élne az a hölgy, ő bizony elcsábítaná. A profanizálás az első szerelmeskedés – vagy már szeretkezés – emlékét szakralizálja, s ezzel teszi különösen feledhetetlenné. Arra tudtommal még senki nem figyelt fel, hogy ez az 1973-ban keletkezett mű az N. N. bolyongásai című kötetben nem az anyag első harmadát kitevő, a gyerekkort megidéző versek között kapott helyet, hanem a Márta-versek közé ékelve, közvetlenül az Áfonya után. S bizony a Márta név is elgondolkoztathat bennünket. A Profán mágia valójában stilizált Márta-vers. E stilizációval egyúttal első szerelemmé változik a jelenbeli; elsővé és legszebbé, s ezzel a férfi újjászülethet, múltja többé nem számít. Ez az igazi mágia.
A szerelem motívuma kapcsán nem hagyható említetlenül az utolsó versek közé tartozó Divinyi Mehmed irigye károg (1976). Az ugyancsak XVI. századi szerző egyetlen művével halhatatlanná lett. Az udvarló szerelmes versből nem tudhatjuk meg, hogy sikeres volt-e az udvarlás, a kései utód mindenesetre reméli, ám számára nem ez bizonyul lényegesnek, hanem a megszerzett halhatatlanság:
Ezért az irigy varjúkárogás
üköm üke divinybeli gyerek
engem fekete félszbe rántasz
hogy nevemre kórságos csönd pereg.
vissza a tartalomhoz

A gyermeklét motívumköre

Az 1963-as újramegszólalás előtt annyira ritka a gyerek-motívum, hogy szinte észre sem vehető. Az 1945 előtti szövegek között két életkép található: az Emlék…429 elfelejtődött, míg a másik vers kiérdemelte az átdolgozást, Eső esik címen ismerjük a kisangyal csintalankodását. Van egy korai vers, amelyben megköszöni a nagymama felnevelő gondoskodását (Kérvény a Naphoz),430 a Kását fújok tenyeremben pedig holt öccsét említi. Ez a testvérke szerepel a Dülöngélünk eredeti változatában is: „Holt öcsém alulról indul, / szemén két zöld / fillér fénylik – és szájából / fű hull és föld”, a végleges szövegből azonban kimaradt. Felvillan egy gyerek a Katlan (Realizmus) életképében, s ott van a motívum az Egy lélek tájairól431 kedveskedő-kicsinyítő képeiben és szemléletében, igazából azonban csak e vers végső változata: A nyár gyerekei illeszkedik tökéletesen a személyessé és egzisztenciálissá tett gyermek-motívumhoz, s nem csupán azzal, hogy a versbe épül Mézes Annuska portréja, hanem a József Attila-követés levetkezésével is. Néhány életrajzi elem, néhány életkép – ez minden. Látszólag. Nem szabad ugyanis elfelednünk, hogy Kormos István egy verses-mese-kötettel kezdte a pályáját, s éppen az ötvenes „hallgató” években majdnem minden költői képességét a gyermekirodalom művelésére fordította. Ami tehát még hiányzik a „felnőtt” lírából, az ott van epikus jellegű gyermekirodalmi alkotásaiban. Nyilvánvaló, hogy ez az odafordulás gyümölcsöző volt az érett költő számára is. Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy Kormos egyúttal a gyermekirodalom szerkesztője, „mecénása”, „múzsája” is volt, továbbá hogy nemcsak az írók és a nők körében tudta megkedveltetni magát, hanem a különböző korosztályú gyerekek között is, feltételezhető, hogy ez a sokszoros érintettség előbb-utóbb lírájában is megmutatkozik.
Sőt, mindjárt az újramegszólalás első alkotásaiban. A Cécile-szerelem kapcsán szó volt már arról, hogy több versben is döntő a szerelem és a gyermekség kapcsolata. Ebben mindenképpen szerepet játszik a „gyermekké tettél” József Attila által megfogalmazott helyzet-jellemzése, de lehet más oka is, s ezt az is valószínűsítheti, hogy a későbbi szerelmes versekben nincs meghatározó szerepe a gyermek-motívumnak – eltekintve a Profán mágia utánozhatatlan példájától. A gyerek-állapot ugyanis általában is menedéket kínálhat: a felnőttek védenek és szeretnek, sokkal kisebb a személyes felelősség. A gyermekséghez továbbá a tisztaság, az ártatlanság képzete is kötődik. A gyermeknek több joga van nem kiismernie magát a rejtélyes világban. Szabadabban tartózkodhat a képzelet birodalmában, s ő nem „felelőtlen”, ha végigjátssza a napjait.
A gyerekirodalom alkotója folytonosan közel érezhette magához a kicsinyeket, róluk felnőttverset mégis csak a franciaországi években kezdett írni. A nyolc éves Don Quijote, az Anne de Chartres és a Farkasvadászat trilógiája mindenképpen figyelmet érdemel. Mindegyikre jellemző, hogy a gyermekeket felnőttek környezetében mutatja he, s mindegyik versben van egy olyan gyerek, aki más, mint a többi, akinek már van időtudata, vannak komoly tervei, álmai. A nyolc éves Don Quijote persze egy ma élő kisfiú, bár a versben szinte teljes az időben való visszatérés, a regényhős idejéhez való illeszkedés, egyetlen szó árulkodik: „Sancho is fogócskázik S nem tud szélmalomról / csak nagynénjére és egy biciklire gondol”. A központozás nélküli versnek ez a „legravaszabb” sorpárosa. A rímelés is összeköti őket, a természetesnek vélt mondatkapcsolás is, pedig a második sorban már nem Sanchóról, hanem ismét Don Quijoteról van szó. Ő az, aki „ül az iskolapadban”, míg a többiek fogócskáznak, tud a szélmalomról – a bicikli talán annak modern megfelelője –, s ő gondol nagynénjére: a következő sor franciául meg is nevezi Cécile-t, aki be is teljesítheti a vágyat. Fontos szerepe lesz ugyanennek a női névnek az Anne de Chartres világában is: a kislány az ablakban könyököl, és gondolkozik. A nyaralása jár a fejében, majd a várható rokon: „Hajó jön a tengeren, hajón Cécile!”, s efölötti örömében alszik el. A Farkasvadászat kisfiúja talán azonos a nyolcévessel, ő viszont a versíró vendéggel foglalkozik, ővele szeretne jót tenni. Ez a gyerek éppen lázas beteg („anyád kezét eltoltad homlokodtól”), így fantázia, lázálom és igazi álom kapcsolódik egybe. Fantáziatevékenysége kifejezetten férfias, a nyolcévesé is elhivatottság-tudatos, míg a kislányé rapszodikusan csapongó. A lány s a beteg gyerek is elalszik a vers végén, a nyolcéves is „szemét behúnyja”, amikor megzavarja a körülötte zajló gyereksereg, azaz a kinti világ. Az álmos kislány gondolatai logikusan csapongóak, gyerekhez illőek. Életkori sajátosság a fiú néhány sorban érzékeltetett beszédmódja is: „korán kelt hideg dézsa köd reggeli ima / apja keze lenyelt könny rajz matematika”, illetve: „közébük fegyvereddel! három is felkalimpál! / fröccsen a hóra vérük! hó-vér maszatot innál!” Az első sorpár 13 szava voltaképpen nyolc mondatértékű történés sűrítménye. Nyilván nem a már rég feledett álmosság késztet ilyen tömörségre, hanem a reggel leltározó számbavétele, valamint az eseményeknek a lényeghez képest jelentéktelen volta. Amire gondol, ahhoz képest csak zavaró tényező mindaz, ami vele, körülötte történik. A Farkasvadászat ugyan idézve adta elő a lázas gyerek beszédét, de pontosan érzékeltetve a mondottak felfokozott, átélt, ugyanakkor zaklatott eredeti előadásmódját.
E három vers gyerekhőse személyes kapcsolatba kerül a versek megmutatkozó vagy objektivizált alkotói énjével, az évekkel későbbi Téli rege (1968) már nem keres személyes kapcsolatot. „Beatrix csizmás csöpp ükunokája” egy szürrealistává váló pillanatképben jelenik meg, s bár erre semmi utalás nincsen, sokkal inkább lány, mint fiú. Lehet, hogy ő, lehet, hogy más a kisujj tulajdonosa (ha ő, akkor mégis csak ismerőse lehet a költőnek, de legalábbis – versei révén – ismeri a nevét), a végkövetkeztetés a téli idill után a szerelem kétarcúságára utal:
Holnapra hó jön, frissen zuhogó,
ötforintos pelyhekkel jön a hó,
kisujj rajzolja hóba a nevem,
de ördögöké lesz a szerelem.
E versekben a gyereknek mindig van valami artisztikussága, többnyire már a megjelenésében is; a nyolcéves fiú csak üldögél az iskolapadban a szélmalom-szimbólumra gondolva, Anna „katedrálisablakról szökött”, méghozzá Chartres-ban, a lázas fiú még betegen is jó cselekedetre készül, majd rajzol, a Téli rege gyereke Mátyás király szobra mellett álldogál, így lehet Beatrix ükunokája, s megjelenik Szent Ferenc is. Ott van persze Sancho is, aki fogócskázik, Anna bátyja, aki indiánosdit játszik, s persze a farkasvadászat is vad cselekedet, de ugyanúgy van benne eszmeiség, mint a szélmalom-szimbólumban. E művekhez képest egészen más az Egy talicska halálára gyerek-képlete. Itt egy egész életpályát követhetünk végig: a 100 sorból csak 14 foglalkozik a gyerekkorral, amely egy kubikos-apa majdan kubikossá váló fiáé; az esküvő ideje mellett az egyetlen boldogságot hordozó, bár csak „Isten nagyritka napjain” válhat teljessé az öröm:
Vásárba vivő szekere,
csengős-szárnyas-négylovas hintó;
költözéskor batyuk fölött
lebegett, álmos csöpp Nizsinszkij.
Tárgyias a gyerekkép a Nagy László feje három szólamából a középsőben is. Ez a vers az ötvenéves mestert köszöntötte (1975), s olyan a három rész, mint egy szárnyasoltár: 70 éves parasztasszony hangja, 9 éves árvagyerek hangja, 17 éves lány hangja. Ha meggondoljuk; az idős parasztasszony személyessé formálva lehetne akár a nagymama is, az árvagyerek önportré, a lány pedig az örök nő, a szerető, a férfiálom. S így a tárgyiasságon átsugárzik a személyesség: nemcsak Nagy László, hanem a megszólalók iránt is a felfokozott, a teljes körű szeretet.432
A gyereklét motívumkörét leggazdagabban a saját gyerekkor megidézése bontja ki. Ez a szál a korai versekben mellékes, az 1971-re rekonstruált és megújult pályaszakaszban (Szegény Yorick kötet) már erőteljessé válik, még nem a gyakoriságával, hanem fontos versekben való megjelenésével. Korai versek jelentékenyebbé tett változatának kell tekintenünk a Védenek a nyárfák és a Megmérettél korábban nem ismert (1948-ra és 1952-re datált) szövegeit. Az előbbin nem sok lehetett a változtatás, az utóbbi erősen Párizs utáninak mutatkozik.
Fontos elem a címadó versben is a gyerekkor, s a Dülöngélünk után a nagymama alakja a Szegény Yorickban jelenik meg először. A téma nagyszabású bemutatása azonban az Atlantisz. Ezt 1949-re datálta a költő, de csak 1970 végén jelent meg, s szinte teljes egészében a Szegény Yorick és a Tengermély közeli szövegtársának bizonyul.433 A címet a zárószakasz értelmezi: „Gyerekkorom Atlantisza, / elsüllyedt mesebeli tájam!” – s a vers bemutatja ezt az összegzően mesebelinek nevezett tájat és időszakot. A költői kijelentés ugyan csak a tájat nevezi mesebelinek, s ezt jeleníti meg a legrészletesebben a legterjedelmesebb első szakaszban: a szigetközi vadvízország a gyermek felnevelő természeti környezete, amelyben még érződik „a vizek teremtés előtti / örök szaga”. Ez a kisgyermek valóban mintha a vizekből született volna. A második szakasz a természet után a civilizáció közegébe vezet: a faluban vagy a majorságban egy talán nem is működő ébresztőórával a nyakában szaladgál nem is a fiú, hanem „Kisjézus, fehér ingben botladoztam”, s mivel tél van, a betlehemezés idéződik fel. A harmadik szakasz leltár: szegényes gyerekjátékokat sorol, mindössze négyet, majd jön ötödikként a gyerekkornak jelképesen véget vető: a szerelmeskedés megismerése. Végül a negyedik szakasz az emlékek sorát, az egész gyerekkort szemléli befejezett múltként. Az emlékek ugyan megmaradtak, hiszen „ma hallom / időm kútjából dohogásukat”, ugyanakkor „csapkod az idő szárnya törten”: ami mesebeli, az egyszer volt, hol nem volt, azaz visszahozhatatlan.
A gyerek és a természet kapcsolatának bemutatása nemcsak a születésre utal, hanem szinte az eggyéolvadtságot is kifejezi: ez a gyerek egy a természettel, érzékeli és átáramoltatja azt magán. Konkrétan megfogalmazódik a tapintás, a szaglás, a hallás, az ízlelés, s mindent egybefoglalva a látás (a kép maga) mint érzékelési forma. A strófa zárása, mindezt már a jelenhez, az idő- és az Isten-képzethez viszonyítja, s ezzel is kötődik a második szakaszhoz: az időjelző órához és a Kisjézus-jelmezhez. E helyen a színesség a feltűnő: sárgaréz kupola, fehér ing, kék lábak, zöld órás, s ez az eljárás a Tengermély gyermekkor- és karácsony-képzetét is jellemezte. A harmadik szakaszban a tárgyak leltára mellett a fontos személyek listájára is érdemes figyelni: nagymama, Feri bátyám, Terus néném, Mézes Annus. A mesebeli tájnak ők is szereplői, sőt a táj részben általuk ilyen szépséges. Ez az egyetlen életidőszak, amelyről Orpheusz kései utóda valóban elmondhatta: „a vizek hozzám kezesedtek”, sőt a rétek és lakóik is.
Kikerülhetetlen motívummá s emellett ciklusnyi verset is meghatározóvá, az N. N. bolyongásai verseinek első harmadával vált a gyermeklét. Idetartozik a Kisborjak, az Áldozat, a Medve, a Jóslat, a Szent György, a Jászol, a Metszet: felhőszakadás után, a Nagymama háza, a Cinpohár, a Mozsár, a Folyók, az Emlék nádkorodból – ezek a versek mind 1971-ben keletkeztek – és a Profán mágia (1973). E versek nem cáfolják meg az Atlantisz mesebeliségre vonatkozó, summázó minősítését, de összetettebben értelmezik. Bár lehet, hogy csak a jámbor olvasó hajlamos arra, hogy azt a mesebeliséget az édeniséggel azonosítsa.
Ezek az 1971-es versek éppen azt teszik nyilvánvalóvá, hogy a mesében jó és rossz egyaránt előfordul, s bár van idill, van tragikum is. A sorozatot – és kötetet – nyitó Kisborjak az előbbit hangsúlyozza, a Medve viszont kijózanít:
Ha netán idillt szimatolsz
te janicsár! kölökmezőmön,
hol kiscsizmában furulyáltam
két lábon métázó nyulak közt,
nézd nemesi levelem: rokkant
nagyapám fotografiáját.
Érdemes tovább sorolni a félelem, a tragikum, a kijózanodottság példáit: „egyik nem látja a messzi-vágóhidat, / másik nem látja a még-messzibb-férfikort” (Kisborjak), „Ne búsulj, lesz valami EZUTÁN is” (Jóslat), „ÉN NEM ILYEN LOVAT AKARTAM” (Metszet: felhőszakadás után), „Hol van nagymama háza?” (Nagymama háza), „egy száj emléke: csontszobor anyádé” (Cinpohár), „szétzúzódott az a világ, / széttördelődött az a világ” (Mozsár), „kín hieroglifáit / az sütötte szívedre” (Emlék nádkorodból). S ezek még csak a legszembeötlőbb, fogalmilag könnyen megragadható sorok. A Kisborjak mégis domináns idillje után az Áldozat, a Medve inkább a negativitás, a halálközelség képeit sorolja. A Jóslat a szegények karácsonya, de ez is csak egy villanásra válhat idillivé a második szakaszban, amely aztán így zárul:
aj, boldog percek, ti fölségesek,
utolszor volt ez a világ kerek,
bűzlött bolhás királyi ingetek.
Károlymajor sem az idill helyszíne a Metszet: felhőszakadás után leírásában: a birkanyáj csapzott és keserű szagú, a szamár rémült, a körte lopott, az imára kulcsolt kéz képmutató. A Folyók nagy leltárából sem hagyhatók ki a történelem tragédiái.
A gyerekkor leggyakrabban megidézett emléke a karácsonyi ünnepkör: Jézus születése, a betlehemezés, a Háromkirályok eljövetele. A Kisjézus-szerep miatt oly könnyű a versekben is az azonosulás, ezért tud a gyerek a mezőn „jézusos fejlehajtva” kocogni a kisborjúval. Számára Jézus elsősorban a gyermek, ezért képes minden gyermekben meglátni a jézusi jegyeket, amiként a fenyőfában is a karácsonyfát (Folyók), a szamárban is a szent történet állatát.
A gyerekkor fő színterei: a vízpart, a rét, a majorság a Szigetközben, a ház Erzsébeten. Növények, állatok népesítik be, olykor legendásan-csodásan a réteket. Szinte csak jó emberek veszik körül a gyereket: a nagymama, a keresztanya, paraszt öregasszony, Józsep úr, Zöld Erzsi fejőslány, a pék mint Szent György, napszámosok mint Háromkirályok, summáslányok, cigánykölykök, lánypajtások, köztük Mézes Annus, legendásítva Ráskay Lea, Sövényházi Márta.
A gyereklét motívumkörének legkésőbb megszólaló tárgyköre a saját utódoké. Összekapcsolódik ez az életút-összegző számvetésekkel. Közülük az Egész évben Lucázás összegzése inkább a következő fejezetbe való. A Luca napra egy korty ital (1973) második lányának megszületése alkalmából keletkezett. Inkább farsangias, mint húsvéti vagy Luca-napi alkotás, játékosan-ironikusan a clown szólal meg:
Csináltam Anna gyereket,
ne mondják, hogy fajom kihal,
Luca napra is gőzölög
orrom előtt egy korty ital.
Hasig tengerbe gázolok,
vagy más vizekbe lazacért,
értem keresztet hányjatok,
ha kópélelkem hazatért.
E vers első szakasza ráérthetően a saját gyerekkort is felidézi a maga szegénységével, a folytatás is egy nehézségekkel sújtott, mégis helytálló életet mutat fel: nélkülözést, bántalmazást, otthontalanságot – és mégis megtalált rímeket, hazát, megszületett utódokat.
vissza a tartalomhoz

Szegény Yorick – a clown motívumköre

Szegény Yorick

Nálunk először Szabolcsi Miklós monográfiája434 tudatosította, hogy a modern művészetben gyakori motívum a clowné, s főként a művész önarcképeként jelenik meg. Illeszkedik e hagyományhoz Kormos István is, de célszerű távolabbról, általában a játékosság, a játszó ember felől indulnunk el. Tudható, hogy a játék a természetben is megfigyelhető emlősöknél, némely madaraknál, s összefügg az állatfaj létfenntartásához szükséges készségek elsajátításával. Mivel Kormos lírájában a természetközelség meghatározó mind az ember természeti lény voltának, mind az élő és az élettelen természet antropomorfizálásának szintjén, magától értetődő, hogy a természet lényei, jelenségei is játszanak, olykor éppen az embergyerekekkel édes egyetértésben (A nyár gyerekei, Kisborjak). Mégis külön szintként kell számon tartani a gyermekjátékokat, amelyeknek ugyancsak fontos a szerepük, a készségelsajátító funkciójuk. De játszik a felnőtt is, s ezt hagyományosan a szórakozás fogalomkörével szokás jelölni. Ez részben igaz, részben azonban a felnőtt játéka is tanulás: új felismerésekhez való eljutás, már megszerzett készségek gyakorlása vagy felfrissítése, olykor csupán a begyöpösödés ellenszere. A játék a gyermeki princípium lehetséges megőrzését is kifejezi. A játszani nem tudó ember deformálódott személyiség, ezért mondhatta József Attila, hogy fél az ilyenektől. A játék ugyanakkor szenvedéllyé is válhat, akár olyan mértékben is, hogy az – időben, anyagi terhelésben – veszélyezteti rabjának normális életvitelét. Így ez is deformálódás. Életrajzi értelemben ilyennek kell tekintenünk Kormos Istvánt. Helyzete azonban egészében bonyolultabb. A játéknak ugyanis vannak aktív és passzív, részt vevő és szemlélő formái.
Kormoshoz közeli példát említve: lehet a grundon vagy az írók csapatában futballozni, és lehet meccsre járni nézőként. Gondolom belátható, hogy bár sportolóként a néző passzív, a játéknak nemcsak nézője, hanem – legalábbis részlegesen – együtt mozgó résztvevője, vagyis egyszerre aktív és passzív, egyszerre tud többet a játék lehetőségeiről, mert nagyobb az áttekintése, és egyszerre tud kevesebbet, mert nincs ott a mezőn, nem tud a játékos szemével nézni, fejével gondolkodni.
A néző szórakozik, a játékosok ugyanakkor az ő szórakoztatói, mondhatjuk azt is: clownjai. A játékszerető, játékos hajlamú Kormosra ez a fajta kettősség: az egyszerre aktív és passzív részvétel jellemző. Egyszerre szórakozik és szórakoztat, mind a mindennapi élet, az irodalmi élet játékaiban, mind munkájában: a költői tevékenységben. Egészen pontosan fejezi ezt ki a Szegény Yorick című költemény.
Személyiségjegyként fogadva el a játékszeretetet azért indokolt lehet a kérdés: nincsenek-e az életpályán fellelhető erősítő tényezők is? Úgy gondolom, hogy a játékosság erősödése – már az ifjúkori költészetben is – menekvés a nincstelenségből, az otthontalanságból, sikertelenségből. A játék szabaddá, gazdaggá, győztessé tehet. Segíthet más területek életkudarcainak elviselésében, átértelmezésében. Széppé varázsolhatja a rideg valóságot. Ezzel függhet össze az ötvenes évek félreszorított íróinak játékkedvelése, s Kormos István ebben vállalt mókamesteri szerepet. Gyanítható, hogy éppen e korszak tragikuma formálta véglegessé személyiségének Yorick-vonásait.
Ha az ember játszó lény, a művész kétszeresen az. A költőkről létezik is egy olyan féligazság-közhely, hogy ők az örök gyerekek, nekik megbocsátható számos különcség. Kormos játékos személyisége igen nagy mértekben átíródott költészetébe, de azzal a lényeges különbséggel, hogy ami az emberben nemegyszer deformálódáshoz vezetett, az a versekben megismételhetetlenül egyéni varázslatként jelenik meg: a magyar lírában a játékosság ennyire gazdag – bár eltérő – színképét korábban csak Weöres Sándor mutatta fel. A művész-szerep játékossá, clownszerűvé formálódása a huszadik századi magyar lírában hozzájárult ahhoz, hogy e szerep értelmezési tartománya polifonabbá válhassék. Ne feledjük azonban azt sem, hogy a sokszínű játékosság az érett Kormos sajátossága, s olyan történelmi időszakban készülődött-formálódott – 1948 után mintegy két évtizeden keresztül –, amelyben a hivatalos irodalompolitika jó szívvel csak a vátesz-forradalmár költő típusát fogadta el. Voltaképpen a közvélemény nagy része is így vélekedett, csak éppen mást és mást tekintett forradalmiságnak. Az 1948 utáni években – s nagyon hasonlóan az 1956 utániakban is – a társadalom a szép elvek és a silány gyakorlat ellentétességével szembesülhetett. A szó és a tett nem felelt meg egymásnak, s ez a szó művészeit is kikerülhetetlenül érintette. A játékosság így egyfajta kitérő, de elfogadhatónak gondolt válaszlehetőség az átpolitizáltság légkörében. Ezen belül a clown-szerep vállalása már kritika is, hiszen Kormos Istvánt nyilvánvalóan nem a polgári, hanem a szocialista társadalom válsága barátkoztatta meg ezzel a szerepfelfogással. E szerepvállalásban ugyanakkor önkritika is van. A bohóc, a bűvész, a clown a semmit is valaminek tudja mutatni, jókedvében még saját csalását is leleplezi. A hosszú ideig tartó versek-nélküli költői létállapottal talán még inkább megfeleltethető a clown, mint a verseket publikálóéval. A költő egész életében szeretett készülő – vagy már késznek mondott, de senkinek meg nem mutatott – alkotásairól akár részletekbe menően is beszámolni435 (hány soros lesz, milyen a ritmusa stb.) Mivel gyakorta fejben készültek versei, némelyikük feltehetően éveken át formálódott, e beszámolóknak van igazságtartalma, mégis sokan csodálkoztak, amikor a Szegény Yorick kötet megjelent, hogy ezek a versek valóban elkészültek, ha nem is pontosan akkor és úgy, amiként szó esett róluk. A clown tehát egyszerre alakmása a játszó embernek, a társadalmi és magánéleti konfliktusokba keveredettnek, a művésznek. Így bár joggal mondhatjuk, hogy a clown a művész önarcképe, ehhez hozzá kell tennünk azt, hogy az emberé is. A Kormos-versekben ugyanis elsősorban nem egy művész, hanem egy ember önarcképe jelenik meg.
A játékosságnak három fő típusa különíthető el az életműben. Az elsőbe az életszerep-játékok sorolandók, s ezekben a játékos elem olykor inkább csak szimbolikusan értendő. Ám van játékosság-vonzata még az árvaság szerepének-motívumának is, s még több a szegénylegény-csavargó szerepkörnek. Természetesebben illeszthető ide is a gyerek motívuma és a clowné, amelyikbe a művész-szerep is átsugárzik.
A másik fő típus az alkotás mint játék. Idesorolandók a fantázia működtetésének játékos lehetőségeit kiemelő alkotások (Nakonxipánban hull a hó, Áfonya, Hanyatt a tengervízben), az átírások. Játéknak tekinthető az életmű megszerkesztése, a fiktív dátumozás. Világkép- és stílusjátékok, az intertextualitás ragyogó példái a mítoszi költemények (Szarvas szarván száll az idő, Vogul menyegző). A sokszor polifóniára is törekvő stílusjáték a lírai művek általános sajátossága. Főbb formái az archaizálás, a hangnemek keverése, idézése, az hommage (Vallomás régholt költő hangján, Szegény Yorick, Rajz a nap-köszörűsről stb.). S általános a nyelvi játék is.
Végül harmadikként mint legáltalánosabbat, de ritkán és későn megfogalmazódót az élet mint játék elvét kell említeni. Bár háttérként, sejtelemként ott van ez már a hatvanas évek verseiben, igazából az Egész évben Lucázás (1975) bontja ki. Rokon ez azzal a felfogással, amely a clownt az ember önarcképének tekinti. Ezt tágítva jelenthető ki: a játékosság (is) az ember önarcképe. Azért is, mert a vers vágyként fogalmazza meg a tudottan megvalósíthatatlant, az ideált.
A kötetnek is címet adó Szegény Yorick jelentősége nagyobb az ebben a funkcióban megszokottnál. Szinte az életmű emblémaversévé vált. A halála után bemutatott portéfilmben maga a költő mondta el, nyilván tudatosan választva és helyezve el a művet.436 Hamlet alakja a világirodalomban egyike a legismertebbeknek, s bár a drámának szinte minden jelenete emlékezetes, a legfontosabbak közé tartozik az V. felvonást indító sírásószín. Itt kerül elő Yorick koponyája, azé a 23 éve meghalt férfié, aki a király – a jó király – udvari bolondja volt, s akit kisgyermekként még Hamlet is ismert. Hamlet alakjára irodalmi alkotások sora reflektál, Yorické csak újabban keltett figyelmet, ebben Kormosé az úttörő szerep.437
A portréfilmben a költő a vers fogantatásáról is szólt: „Az ember rájön, hogy az élethez a halál is hozzátartozik. Nagyon szeretem a Hamletet, sokszor olvastam, sokszor láttam. Gábor Miklóst tízszer is láttam Hamletnek. A szegény Yorick szerepe a Hamletben számomra fontosabb, mint néhány valóságos élő szereplőé. Úgy éreztem, hogy az életben sokszor láttak engem Yoricknak. Sokféle becenevem volt kisgyerekkoromtól kezdve, később Sarkadi Imrétől kaptam, nőktől kaptam különféle beceneveket. Ezt a Yorickot átvettem Shakespeare-től, magamra számítva ezt a nevet. Gyönyörű a darabban, Arany János szövegében valahogy úgy van, hogy »e koponyának valaha nyelve volt, szépen tudott dalolni«. Nem biztos, hogy így van, csak az emlékezetemben van így. Amikor a saját halálomra gondoltam, arra, hogy meg fogok halni, nagyon sajnáltam magamat. Akkor írtam ezt a verset.”438
A halálfélelem, a halál tudata szinte magától értetődően hív elő létösszegző szándékot, indokol leltárkészítést. Létösszegző vers volna hát ez is? Igen, de nem csak a megszokott módon. Olyan szemléleti újdonság van benne, amely támaszkodik akár Shakespeare-re is, egy általános költői szokásra is (még élek, most kellene, hogy törődjetek velem), mégis önálló lelemény. A Hamletben a túlélők szemlélik, mit művelt az idő a föld alatt azzal az emberrel, akit ők még ismertek. Kormos versében nem a túlélő kortársak utókora, hanem egy olyan kései időszak jelenik meg viszonyítási pontként, amely beláthatatlanul távoli, s amelyben ezért már senki sem élhet, aki akár a koponyát felismerné, akár gazdájáról tudna valamit. Addigra semmi sem marad meg a személyiségből. Az időtávlat „mondjuk ötszázöt év”, s a kijelentésben rejlő esetlegesség nemcsak arra utal, hogy szinte tetszés szerinti lehetne a szám maga, hanem még inkább arra, hogy ebből az időtávlatból az egykor éltek legfontosabb gondjai is esetlegessé válnak. Hamlet még sajnálta Yorickot, szeretettel emlékezett meg róla, ugyanakkor elborzadt az emlékképet s a koponyát egybevetve. 505 év múltán erre már senki nem lesz képes, a koponya csupán leletté válik, tárggyá, amelynek talán lehet még használati értéke, pohárként. Két jeles magyar példa is említhető. Madách Imre Az ember tragédiája egyiptomi színében beszélteti Ádámot a mindent porrá őrlő időről. Márai Sándor Halotti beszéd című költeményében (1950) is szerepel az elporlás, a felismerhetetlenné vált csontkoponya képzete.
Ez az 505 év a halálon túli idő végtelenségéhez képest kicsi csupán, de az emberi emlékezetnek rengeteg: a személy emléke is elporlad, semmivé válik. Ez az egyetlen, ami bizonyosan elképzelhető a távoli jövőről. A létezés szerkezetére vonatkozó felismerés kapcsán nem zavaró, hanem természetes számunkra, hogy a jó öreg sírásó alakja nem egy ötszáz év múlva létező alak sémája, még csak nem is egy maié, hanem leginkább a Hamlet-belinek az alteregója. Az időjáték tehát nemcsak a távoli jövőbe, hanem a múltba is elvezet, s ezt stilárisan a szöveg szelíd, de felismerhető archaizálása is mutatja (valék, hajha, miccenés, sillabizálva).
A költemény az emberiség létidejében helyezi el az egyetlen személyt, akinek létösszegzéséhez ez az igazi viszonyítási pont. Elsősorban nem azért, mert költő (magyarul éneklő), hanem mert ember, mint bárki. Az összegzésnek leltárjellege van, s kiindulópontja ennek is a távoli, elképzelt jövő; megtalálják majd egy ismeretlen ős koponyáját s néhány csontját, de semmi más nem marad belőle, minden más elrohad – még a név is. E halottság-látomást követi csak az életúté; előbb a gyermek-, majd a felnőttkoré, míg a zárószakaszban a teljes életút összegződik a nevek leltárával. A gyerekkort idéző szakaszban a múlt képzetei továbbra is előhívják a távoli jövőt, a működő testből csak a csontok maradnak meg: „mezítláb átszaladtam / lábam csont dobverő lett”, illetve már előbb: „mert nyelvem elrohad / szívem is elrohad / mivelhogy aki élt / rohad egy miccenésre”.
A sírból kikerülő csontokkal nem csak a Hamlet-élmény kapcsán szembesült a költő. Emlékezzünk csak az Egy kihantolt sírra látomására: az emlékképekben sem megőrzött édesanya sírjának nem látott, de elképzelt feltárására. Érdemes megjegyezni, hogy e vers végleges szövege 1965-ben vagy még később készült el, tehát már a Hamlet-élmény után, nagyjából a Szegény Yorickkal egy időben. Így az is feltűnhet, hogy az átdolgozott szövegben határozottabb lesz a csontmotívum, s bekerül egy olyan összegző szakasz is, amely ugyancsak rokon szemléletű a Yorick-verssel: „Nem lesz többé neved se / emléked se jeled se / kevesebb vagy mi voltál / egyetlen marék csontnál”. A szemléleti különbség a két Kormos-vers között azonos a Hamlet és a Yorick-vers közöttivel; az anyasirató az emlék örök voltát állítja, az önsirató a feledés láncreakcióját.
A hatvanas években a költő állandó élményköre a magányé, a kifosztottságé, a szerelmi kudarcé. E vers szövegkörnyezetében is sorra születtek a szomorú és a tragikus szerelem költeményei, így feltűnő, hogy ebben az életszámvetésben erről egy villanásnyira esik csak szó.439 A hallgatást az élet ekkor legfájdalmasabbnak tudott vonásáról a teljesnek látszó reménytelenség is motiválhatta, de talán az is, hogy említése zavarhatta volna a Yorick-képlet tisztább érvényesülését. A szerelmes, főként a reménytelenül szerelmes bohóc ugyanis nevetséges vagy groteszk, ritkán tragikus alak, Kormos azonban észrevehetően egyiket sem akarta e számvetés uralkodó szólamává tenni, mindegyik elemből beépített egy keveset, de az elégikusságot tette meghatározóvá. A rendkívülinek mondható időtávlat is ehhez kell: aki mondjuk ötszázöt éve halt meg, azt nehéz lenne már elsiratni.
Yorick a király bohóca, aki „végtelen tréfás, szikrázó elmésségű fiú volt”, ahogy Hamlet emlékezik rá, s való igaz, sokan látták hasonlóképp Kormos Istvánt is. A „szikrázó elmésség” megengedi az iróniát is, az elégikussággal vegyítve annak szelídebb formáit. A „végtelen tréfás” ember belátja, hogy a végtelen idővel szemben ez a clown autentikus magatartása. Az irónia szól a nyavalyás, mert ellenállni képtelen testnek (a Hamlet sírásója legfeljebb 8-9 évre taksálja a szétbomlás idejét), szól a lényeget észre nem vevő barátoknak, mindenkinek, aki szólította, önmagának és az utókornak is. Csak a nagymama és a sírásó marad ki ebből a szemléletből: a nagymama, aki fölnevelte emberré, s a majdani sírásó, aki koponyájának még valami hasznát is veszi, bár ezzel végleg befejeződik a személyiség utóélete is, hiszen már – akár jelöletlen – sírja sincs. A pohár motívuma máskor is kötődik az élet-halál elvéhez: a későbbi Cinpohár azt a gyermekkori tárgyat idézi meg, amelyen ott „egy száj emléke: csontszobor anyádé”.
A vers időszerkezete a kései végeredményt helyezi az élre, s a hatás egyik titka ez. Az életút felidézett eseményei, jellemző vonásai sem az időrendet követik. Először a költő jelenik meg, majd a gyermek, azután pedig az a felnőtt, aki játékos clownként, magánélete elrontójaként és világutazóként mutatja be önmagát, s az utóbbival a nyaktilóból való szabadulást is kifejezi, vagyis a kudarc után a sikert. Végül az utolsó szakasz a nevek leltára. A valódi, a hivatalos nevek után a becézőek következnek: a gyermekkoriak, majd az irodalmi életbeliek, végül a legfontosabb, az önmaga által választott. Az „anyámtól örököltem” a törvénytelengyerek-fikciót szentesíti, ugyanakkor igazat is mond, hiszen választott családneve valóban az anyai. A vértanúság ezt az indíttatást az egész életre vonatkoztatja. A sok név, főleg a lóra történő utalással nem annyira az otthonosság, mint inkább az árvaság képzetét hívja elő.440 Azért is lehet valakinek túl sok beceneve, mert mindenki másnak ismeri, vagyis senki sem ismeri igazán. S ezért is egyszerű egy összefoglaló jellegű önelnevezést választani. Van persze öncélú játékosság is a nevekben. A női névnek látszó Cicelle magyar tájszó,441 s bár az igazi családnév franciásra torzított változata követi, a magyar nyelv szabályai szerint kell kiejteni. Az ember neve, megnevezése, névtelensége, monogramja visszatérő eleme Kormos verseinek, s ha ezt egybevetjük azzal, hogy az azonosítást szolgáló tulajdonneveknek általában is nagy nála a szerepe, akkor ezt családnevének megváltoztatása mellett, s annál sokkal inkább ősi, mágikus vonások továbbéléseként is értelmezhetjük.
A létet és nem-létet egyaránt összegző vers leltárában a siralom, a gyónás-vallomás és a testálás elemei egyaránt fellelhetők. Sirató és tárgyiasságra törekvő önsirató egyúttal. Mintái között bizonnyal ott található az Ómagyar Mária-siralom, elsősorban a verseléssel: a kevesebb szabadossággal tagoló jellegű kétütemű sortípussal, amelybe a jambikusság is belejátszik. A számvetésben az élet legfőbb értékeként a magyarul éneklő nyelv, a dunnyogtam nagymamának szeretetteljessége és a „csak elértem gyalog / Atlanti partokat” sejtelmes, de eredményességre utaló kijelentése mutatkozik meg, s mindezt egyneműsíti az életet és a halált s az utókort is minősítő, embléma érvényű megnevezés: Yorick voltam, s lesz majd koponyám partra vetve, azaz teljesen a természet részévé válok. Ez a teljes ismeretlenségbe hullás a hetvenes években azonban már nem tölti el elégikus megnyugvással a költőt (Október, Divinyi Mehmed irigye károg).
vissza a tartalomhoz

Létösszegző versek

Október
Egész évben Lucázás
Rigó kiált fölöttem

Létösszegző verseket nemcsak az életút végén – vagy feltételezett végéhez közeledve – lehet írni, hanem közbeeső határpontokon is. Különösnek tetszik, pedig természetes, hogy nem annyira a sikerek, a csúcspontok késztetnek ilyenfajta összegzésre, hanem inkább az ellenkező helyzetek: a mélységből kiáltva hitelesebb lírai elemzések születnek. Ezek nem csupán önportrék lehetnek; léteznek tárgyias létösszegzések is. Kormos István sem csupán ötvenedik életéve után kezdett létösszegző verseket írni. A Szegény Yorick kötet összeállítása maga is létösszegzés, a címadó költemény pedig e verstípus egyik kiemelkedő példája. A létösszegzésnek nem kell feltétlenül az életsors több lényeginek tartott elemét megragadnia, összpontosíthat egyetlen sorsfordulatra, jelenetre, pillanatra, emlékképre vagy emléktárgyra. Ezt is figyelembe véve, Kormosnak már 1973 előtt is van több létösszegző verse. Ha meggondoljuk, voltaképpen már az 1955-ös Havas rét is közéjük tartozik. Aztán a Vonszolnak piros delfinek, az Orpheus panasza, az Utánunk, a Cinpohár, a Mozsár, az N. N. bolyongásai. A tárgyias típusúak közül a Kereszttel hátuk szőrén, az Ágborisrét, az Egy talicska halálára, a Katalánok. Az első kettő ez utóbbiak közül egy eszmeiség, egy panteisztikus etikai tartás, a harmadik a szegénység, a negyedik a nemzethez, csoporthoz kötöttség sorsképletét állítja a létösszegzés középpontjába.
Az N. N. bolyongásai című kötet vége felé haladva a Luca napra egy korty ital, majd az utolsó vershármas: a Harlekin búsul, az Október és a Rigó kiált fölöttem már egyértelműen a személyes életutat felvázoló, annak tapasztalatait kifejtő létösszegző költemények. Legelőször – valószínűsíthetően – a Luca napra egy korty ital keletkezett – a lánygyermek születésének örömére – 1973 elején. Az Október az ötvenedik születésnapot említi – ugyanennek az évnek az őszén volt. Látható: korántsem komor, hanem ünnepi, emelkedettségre okot adó életrajzi események indították el a számvetésversek sorát, s valószínű, hogy az N. N. bolyongásai kötet összeállítása már ennek az állandósult számvetésigénynek a szellemében történt. A mű egy bibliofil könyvsorozatban jelent meg, s éppen 33 verset tartalmaz. Emlékezhetünk rá: a kötet első harmada a gyermeklét motívumkörét állítja a középpontba jelképesen a Folyókkal zárva le a rejtett ciklust. A következő verseket a szerelem motívumköre kapcsolja együvé (bár az Emlék nádkorodból inkább az előző ciklusba illenék), s ez is 11 vers a Sárga esőtől a Luca napra egy korty italig. A harmadik ciklus szétszórtabbnak látszik, változatosabb tematikájúnak, pedig ahogy a Folyók zárlata előkészítette a szerelem motívumkörét, itt nagyon határozottan intonálja a Luca napra egy korty ital a létösszegző számvetést mint uralkodó jegyet. (Csupán a Samu király esetében érezhetjük kissé erőltetettnek az idesorolást.)442
Mellőzve bármiféle számmisztikát, e kötetszerkezet mellett további hármasságokat is találhatunk, ugyanis a ciklusokon belül logikusan kapcsolódik szorosabban egymáshoz három-három vers. A Kisborjak, az Áldozat és a Medve a kölökmező-jelképpel válik minitrilógiává, a Jóslat, a Szent György, a Jászol a biblikus képzetekkel, a Nagymama háza, a Cinpohár, a Mozsár a házzal és szimbolikus tárgyaival. A kötet középső ciklusában a Sárga eső, a Majd tél jön és a Legenda az elveszített szerelem tárgykörében mozog. (Igazság szerint ideillene a Félálom is.) Majd egybe is kapcsolható két hármas következik: Áfonya, Profán mágia, Hanyatt a tengervízben, illetve a Kannibál szerenád, N. N. bolyongásai, Luca napra egy korty ital. A harmadik kötetciklus hármasai: az Ágborisrét, az Egy talicska halálára és a Katalánok a természeti, a szegénysori és a nemzeti lét összegzései, a Samu király, Rajz a nap-köszörűsről és a Fáklyások jönnek-mennek a művészlétre változatok, végül a Harlekin búsul, az Október és a Rigó kiált fölöttem személyes életszámvetések.
Újabb kötetet kiadni, sőt kötetnyi verset alkotni sem volt ideje már a költőnek. Mindössze tizenkét vers maradt utána, közülük is töredék az egyik. Ám a halála előtti hónapokban többször mesélte, hogy életrajzi hátterű ciklust tervez, sőt ír, s az tíz, egyenként 120 soros versből fog állni. Ebből leírva semmi nem maradt fenn. Ám az elkészült versek is egyértelművé teszik, hogy a létösszegzés állandósult költői magatartása már ekkor. S ha ezeket az utolsó verseket megpróbáljuk elrendezni, tematikusan és motivikusan szinte az egész életpályát felmutatják. Az Álomi metszet három csavargóval és a Zeppelinező vándorok a Dülöngélünk korszakát, s azon belül a szegénylegényeket és a szigetközi világot idézi meg, az Egy hajdanán elrepült ház a nagymamát s Pesterzsébetet, az Egy rákvadászat emlékére a franciaországi éveket. A legnagyobb mester, József Attila előtt tiszteleg a Vád, a mester-barát előtt a Nagy László feje. A Divinyi Mehmed irigye károg az archaikum és a szerelem iránti hódolat, a Pásztorok a magyarság-emberiség sorsképlete. Az Egész évben Lucázás, az Hommage a kendertilolófának, az Egy veszendő lélekért és a töredékes Egy keresztlevél hátára pedig a fogalom szűkebb értelmében is létösszegző költemények.
E verstípus jeles példái közül azt a hármat emelem most ki, amelyek az életműkiadásokban egymás után következnek. Az Október, majd a Rigó kiált fölöttem lezárja az utolsó kötetet, az Egész évben Lucázás megnyitja az utolsó verseket.
Az Októberről alapos elemzést készített Lator László443 és Nagy Gáspár,444 aki arra is felhívta a figyelmet, hogy e mű a folyóiratközlés után egészen 1995-ig445 hibás tagolással jelent meg, nem véve figyelembe, hogy a 24. sor után új versszak következik. S ez nem csupán formális elem: a mű valóban így tagolódik két szerkezeti egységre. A cím a mi égövünkben a visszavonhatatlanul és megállíthatatlanul bekövetkezett őszre utal mindenki számára, s így az elmúlásra is, Kormos Istvánnak azonban ez születése hónapja is. 1977 óta tudjuk, hogy a haláláé is. Bármennyire véletlenszerű is, ki melyik hónapban születik és melyikben hal meg, az utókor olvasói számára lehet fátumszerűen borzongató hatása annak, hogy a versbeli hipotézis: „nem fájna, ha egy nagy csontkalapács / a halántékomra csördítene” néhány évvel később éppen októberben következett be.446
A vers első szerkezeti egysége az elégikus szépségeszmény, a második az elégikus józanság igézetét sugározza. Az intenzív természeti képpel induló mű mindjárt a második sorba beékeli a személyes érintettséget az ötven életév, később a közvélekedés hangsúlyozásával: „nem tél ez”, magyarán: van még idő, emlékezzünk és gyönyörködjünk:
Gyors madár-Niagara zúdul
ötven évemre fröcskölődve, csurdig
a vérző-füvü-rét zöld füttyögéssel
rigók, csízek hullámlanak, pirók
csirreg egy galagonya-kottaágon,
havat futtatnak északi egekre
a barázdabillegető bakák,
szelet szurkál szarvára hajahéjjal
két Ázsiát-vonszoló kisökör;
nem tél ez, mondják, év októbere,
valamint életem októbere;
Mindkét elemzés kiemeli a madár-Niagara kép különlegességét. Lator szerint olyan, „mint egy derűsre igazított Hitchcock-látomás”.447 Valóban, ha mocoroghatna is az első másfél sor után valamiféle félelemérzet bennünk, ezt elfojtják a továbbiak: láthatóan nem madár-apokalipszis rajza készülődik, a megnevezett madarak nem félelmetesek, hanem énekesek, s fröcskölődve füttyögéssel hullámlanak, egyikük csirreg. Gyors zúdulásuk nyilván készülődés a vándorútra, s ezt jelzi az északi egek hófelhőire való utalás.448 A madarak készülődése – vagy érkezése – őszt, közelgő telet jelez, a Niagara-képzet pedig a hatalmas méretek mellett a vízre is utal, s ezt erősíti a zúdul, a fröcskölődve, a hullámlanak megfogalmazás, később a hó, a hömpölygetett, a déli tenger, a szoknyák úszkálnak. Korábbi versekben a tenger a föld színét foglalta el, atlantiszivá téve a létet, itt mintha a nagyobb magasságok is vízi világgá változnának, s ehhez nem a komorság, a bezártság képzetei tapadnak, hanem egy hullámló, mozgékony, színes, éneklő világ jelenik meg, ahol a vérzésre való utalás még csak tájleírásnak mutatkozik, a piros színnel, a zölddel, hamarosan a hó fehérjével pedig talán a nemzeti színekre is rájátszik. A mesebeli két kisökör mintha a telet próbálná szarvaival visszatartani. Mindent egybevetve: annyira lenyűgöz bennünket – s alighanem a vallomástevőt is – a természet érzékletes szépsége, hogy nem akarjuk észrevenni a letagadhatatlan jeleket: a vérzést, a havat, a szelet, a vonszolást, és a vitatható értékű általánosan elterjedt önbiztatást: nem tél ez, fogadjuk el inkább.
A terjedelmes versmondatot pontosvesszők tagolják négy belső szerkezeti egységre: a 9 soros tájrajzot követte a kétsoros reflexió, amelyben az előző sorok átpoétizáltsága után részben prózaian, részben ironikusan hat a „mondják” és a „valamint”. A következő egység (12–19. sor) a korábbi versekből már jól ismert, mégis újszerűen bemutatott két fő életrajzi tájat kapcsolja össze: a Szigetközit és Párizst. Nem is összekapcsolás, hanem azonosító egymásra rétegzés ez a tér és az időszemléletben is. A királydinnyés homok, a szekérutak, Mecsér, Miklós, Lébény, valamint a Szent Lajos-sziget öreg fala, Miasszonyunk katedrálisa s a déli tenger eggyémosódik. Az „időm” nemcsak az életidőre, hanem a képzeletére is vonatkozik, s így belefér akár az a középkor is, amelyben a párizsi katedrálishoz még szekérutak vezettek, sőt az a földtörténeti múlt is, amelyben a Kárpát-medence tenger volt. Amiként a madarak hullámlanak, hömpölygetett időm térben és időben egymásra emlékeket. S így egy kissé az idő is vízszerűvé válik, azaz az állandóságot és a változékonyságot egyszerre kifejezővé. A jelen látványával indító vers e múltbeli képek után a negyedik részben ismét jelen idejűvé válik, bár múlt idejű cselekedetekről szól a szerelmes ember életrajza kapcsán. Ez már az emlékidézés ege: szoknyák, pendelyek keringenek, alant cipőerdő suttog, a tejszag és a lánybokák utal a ruhadarabok viselőire, a képsor egésze a sikeres kalandok sokaságára.
Ennyi volna az életpálya lényege? Az emlékidő tejszagát egyszerre elfújja az égő fűé. A tehát már nem is vérző: máglyára került, tűzhalált hal. Az élet után a halál szaga, igen, ez október, ismétlődik meg a hónap kettős jelentésére vonatkozó kijelentés. Ezzel indul a vers második nagy szerkezeti egysége (25–40. sor), s logikus a következtetés: a saját halál képzete:
Nem fájna, ha egy nagy csontkalapács
a halántékomra csördítene,
de utánam, uraim, mi marad?
mert tenyerem csak semmivel tele,
árkok szikráznak benne karcosan,
és kihűlt szerelmek lehellete;
látsz régóta, szegények Istene,
pecsétednek szívemen a helye,
tudtam s tudom, milyen lámpa ragyog
utamra, bár a nap is fekete,
serceg és pattog kanócélete;
már nem birizgál semmilyen titok,
én kezdettől magamra számitok.
Ez a második egység ugyancsak négy belső részre tagolódik a pontosvesszőkkel elválasztva. A már említett elsőnek három sora mintha a tájrajz- és az életrajz folytatását ígérné, a második rész a halálra hivatkozással azonban kizárólagossá teszi azt a fajta életszámvetést, amely nem zárja még le az életutat, tehát van – ha a korlátok kényszerű-kötelező felismerésével is – jövőtudata: az októberi emberé. A madár-Niagara kulcsszerepű indítókép, s hasonló a funkciója a második szerkezeti egységben előbb a csontkalapács, majd a kanócélet ugyancsak egyetlen szóösszetétellel kifejezett komplex képeinek. A nem tél ez közlése már jelezte, hogy nem csupán múlt és jelen szemléletű a vers, de az emberre vonatkoztatva a téllel egyenértékűvé tett haláltudat most fogalmazódik meg, ezt eddig mintha elhessegetni próbálta volna a szemlélődő-emlékező magatartás. A feltételezett halál közlése elégikusan és eufemisztikusan esztétizáló a csontkalapács képével, ugyanakkor a megítélés szempontjából semlegességre törekszik (nem fájna), mintha a közlő személy túl volna már minden jón és rosszon.
Az eddigiek nem éppen ezt fejezték ki: a természet szépsége, az „ahová visszamenni volna jó” sóhaja, a lányok emlegetése az életút értékeit sorolta. Most ennek a visszája következik a tenyér képével, semmijével. Ezt a semmit növeli az árkok említése – ez egyébként a szekérutak képét mintegy folytatja –, majd a kihűlt szerelmekre utalás a korábbi szerelemkép ellenpontjaként. A harmadik rész mégis másfajta zárást készít elő. Bár a tenyér üres, a személyiséget határozott erkölcsi értékek irányították s irányítják régóta: a szegények Istenének pecsétje a szíven – ez az első pillanatra talán szentimentálisnak mutatkozó kép – a legpontosabb megfogalmazás arról, hogy milyen irányultságú Kormos István lírájának biblikussága.449 Megpecsételtség világítja meg az utat a kanócélet számára. E fogalomnak-képnek ugyanis hármas jelentésköre van. Elsődlegesen arra a lámpára vonatkozik, amelyik a bibliai időkbe is visszavezet: a mécsesre. Aztán ráértjük akaratlanul is a napra, amely fekete, hiszen jön a tél, alig fog látszani. Gondolhatunk a 24 órás napra is, de az égitestre is, amelynek ugyan az emberi időmérték szerint beláthatatlan távlatban, de ugyancsak kilobban majd az élete. S mindez ráutal az emberre, a halandóra, akinek az életét szokás a gyertya fogyatkozásával, majd kilobbanásával jelképezni. Mindezek után a záró sorpár a mindennel számot vető, öntudatos, önmagában bízó ember hitvallása, aki megpecsételt szívvel is megváltoztatja – József Attila szellemében450 – a XC. zsoltár lényegét, s a „Tebenned bíztunk eleitől fogva” helyett a személyességet a névmással is kiemelve így fogalmaz: „én kezdettől magamra számítok”. A titok sokféle lehet: a halál maga, a halálutániság, a vallásos hit, s legalább ugyanennyire az élet egyéb titkai: a születés, a szerelem, az alkotás, az erkölcsi értékek és a valóságos emberi magatartás. A birizgál – a szentimentális jelleget végleg eltávolítva – a kíváncsiságra utalhat, s e versben stilárisan a lánybokákkal lehet összefüggésben, elsősorban azonban a tudtam s tudom végérvényesítő helyzetének következménye: a lényegi tudás birtokában esetlegessé, nélkülözhetővé válik, ami mellékes. A lényegi tudás magja csakis a halálfélelem leküzdése lehet, a természet rendjébe való beilleszkedést minden szinten elfogadva.
A vers első szakaszát jelentősen formálta a víz motívumköre. A másodikban hasonló a szerepe a tűznek, a fénynek. A vízhez e versben az életelemek kapcsolódnak, a tűz, a fény élet és halál kettősségét fejezi ki. A fű égő, az árkok szikráznak, a lámpa ragyog, de serceg és pattog, a nap is fekete, a szerelmek kihűltek: az év vége az élet vége is lesz. Újjászületésről itt szó sincs, csak a halálig tartó helytállás parancsáról. De addig van út. Igaz, a szekérutakra nem lehet visszatérni, de a déli tengerhez sem (a déli itt nyárra, delelésre is utal, nemcsak a földrajzi helyzetre), s csak mécses mutatja az utat, de van út és van ragyogás. Az első szerkezeti egység csupa mozgás volt, egyedül a mondják különült el a mozgást jelentő igéktől. A vallomástevő-szemlélő a „támasztva vállam Szent Lajos-sziget / öreg falának” helyzetében jelenik meg, s egy ilyenfajta állapotban van végig a második részben: meditál, felmér, összegez: az igék a tudatállapotot közvetítik.
A létösszegzés magába olvaszt más véleményeket, nézőpontokat. A mondják közhelyszerű vigaszt közöl egyénítve, a cipőerdő suttogása inkább játékosan megfogalmazott életadalék. A második részben a vallomástevő szólít másokat. A „de utánam, uraim, mi marad?” az idősödő Kormos legfontosabb, állandó kérdése, s ezt fölvetve máskor is megszólítja képzelt környezetét (Szegény Yorick, Nakonxipánban hull a hó, Egész évben Lucázás). Kivételes a „látsz régóta, szegények Istene” imajellegű szólítása, ez az „uraim” kissé színpadias, clownos jellegétől távolodva a szellemi-etikai szintet jobban hangsúlyozza.
A szellemi-civilizációs szintet gazdagítják a rájátszások is. A Két bors ökröcske népmeséje Kormos átdolgozásában is megjelent. Nyíltan Petőfire utal „a királydinnyés homok kéksárga lepedője,451 alighanem Weöres Sándorra a „pirók / csirreg egy galagonya-kottaágon”. A biblikusságról, a zsoltárról, József Attiláról már esett szó. Sok civilizációs képzetet kelthet a Szent Lajos-sziget és a Miasszonyunk Katedrálisa is. A vers ritmusáról is szóltak már az elemzések, egybevágóan korábbi általános megállapításaimmal; a lazított, de jambikus jellegét megőrző időmértékes és az ütemhangsúlyos ritmusok egymásba játszása itt is a jellemző, a Kormostól megszokottnál talán több szabálytalansággal az első részben, de mindig tisztán jambikus sorzárlattal. A második részt elég nehéz lenne jambikusan ritmizálni, bár a hangsúlyviszonyok adnak ilyen jelleget is, mégis az ütemhangsúlyosság dominál. Viszont megjelenik egy sajátos rímelés, a 16 sor rímképlete a következő: x a a x a x a x a a a b a a b b, vagyis egyszerre monoton és változatos.
Az Október az érett költő szemléletének és poétikai sajátosságainak egyik legteljesebb összegzése. Egymásba futtatja az ember természeti és társadalmi lény voltát, ezzel összefüggően a tér- és időszemléletet, a tárgyiasságot s a látomásosságot. Sűrítetten példázza a motívumhasználat, a képalkotás, a nyelvi stílus, a ritmuskezelés sajátosságait. Rejtett ars poetica is. A létösszegzés látszólag a legfontosabbról nem beszél: a költői alkotásról. A kérdésre azonban, hogy „utánam, uraim, mi marad?” megszületett a válasz: az Október című költemény – és társai.
Az Egész évben Lucázás az Október zárósorának öntudatával szemléli a világot, de mintha az ottani előző sort elfeledné s ismét „birizgálná” valami titok, mégpedig az, hogy lehetséges-e csupa-játék, örömteljes létezés. A két vers természethez kötődő időszemlélete között alig több mint két „hónap” telik el, ám közbeesik a téli napforduló, s hozzá a megújulás képzete kapcsolódik. Ezt jelzi a Luca-nap, a karácsony, az újév: a reménykedés, az öröm, a tervezés, a jókívánságok időszaka, a békéé, amely sajnos átmeneti, pedig „Időtlen béke, az kellene még”. A költő kislánya Luca, életrajzilag erre utal az „egész évem át-Lucázom”. A lucázás a jeles ünnepeken való kántálás népszokása, elsősorban a karácsonyhoz-újévhez kötődve. Ugyanakkor gyerekjáték is, a kétféle jelentés könnyedén összekapcsolódik a négyszakaszos vers második felében.
Az első strófa a saját gyerekkort idézi fel: eszerint nem a játék, hanem a könyvolvasás volt a kedves időtöltés. A következtetés a várhatóval ellentétes: „Mondhatom: olyan lettem, amilyen, / ebből a kosztból, éppen elegem.” S ez már a jelenre vonatkozik, ez a koszt a foglalkozást és hivatást adó irodalom. A második strófa a vershelyzetet rögzíti: fekete karácsony volt, köd van, újév reggele. Közben groteszkül az elhárított irodalmiság is helyet kap: „csókafodros Üllői-uti fák / siratják Kosztolányi lombjait”. A harmadik strófa himnikus, varázsolni vágyó jókívánság mindenki, az emberiség számára:
Az egész év majd játékkal telik,
mert nem megy le a nap, szétfröcskölő
hullámai cirmolják a szemünket,
hogy zöld örömcsákósan éljenek
a fényéből hörpentő emberek,
ikrázzon aranyhalakat az ég,
szülessen csíz, rigó, kisnyúl elég,
lány, fiú, egy se ágyutöltelék.
Időtlen béke, az kellene még.
Végül a negyedik strófa ezt az éden-álmot személyessé teszi, józanul azért feltételesen: „Ha igazat mond ez a mai reggel”, akkor következhet be a „csak játszok, egész évem át-Lucázom” életterve. Az újévi reggel alkalmat kínál arra, hogy a gyermeklét motívumkörének több fontos eleme összetalálkozzék: a saját gyerekkor, a Kisded, a tárgyias gyerekkép, a saját gyerek, sőt az élő természet kicsinyei és a természet újjászületésének kezdete újévkor. Mindebből következik, hogy kimondatlanul is jelen van a szerelem motívumköre: a harmadik strófa szerelemhimnusz is. A játék motívumait mindvégig színezi a clownosság. Elutasítóan a kezdetre emlékezve („se bakugrándra, se cigánykerékre, / s e kazalbukfencre nem uszított”), össznépi bohóckodásként szilveszter rongytrombitáira utalva, jóságos varázslóként boldog újévet kívánva, végül egy boldog bohócjáték részeseként: „ha pedig magam elhorkantanám, / orron pöccint egy csöpp, butuska lány.” Olyan ember műve ez, akire pontosan illik az 1976-os önjellemzés: „Szeretek gyalogolni. Ma is elég erős lábaim vannak, felfelé is gyalogolok. Képletesen mondom, de úgy érzem, hogy felfelé gyalogolok egyelőre.”452
A Rigó kiált fölöttem először a Tiszatáj 1973. szeptemberi számában jelent meg, ott még Epitáfium címmel. Bár érezzük a sírfelirat-jelleget így is, az eredeti cím jobban ráirányítja a figyelmet arra, hogy az elégikus dal, főleg a második szakaszban epigrammaszerű, bár nem a megszokott ritmusú. Ugyan nincs arra előírás, hogy a sírfeliratnak disztichonokban illik készülnie, lehetnek azok ütemhangsúlyos, vagy mint itt, szimultán módon ilyen és – anapesztusokkal, pirrichiusokkal, choriambusokkal változatosabbá tett jambikus ritmusúak.
E vers – az Októberhez hasonlóan, de ahhoz képest személyesebben – széppé varázsolt természetképpel indul, majd hirtelen vágással most is az elképzelt halálutániság látomása következik. A második szakaszban ennek az után-nak az ideje zajlik, s közben felidéződik az életút summázata, mindaz, ami el fog felejtődni:
Villám ragyog teli pohár
vizet csukott szemembe tündököltet
szélhömpölygés arcon cirókál
de tudom elföd majd a sár
ha magamra húzom a földet
rigó kiált fölöttem VOLTÁL!

Ködmosta messzi majorok
Pest Lutetia kövei felednek
végsőt bukfencezvén a hinta
vérem lányokba zsiborog
megőriznek valamely versek
míg fénybe nem fullad a tinta
Az Októbert okkal nevezhettem az életmű egyfajta összegzésének, s még inkább érvényes ez a sokkal tömörebb, a jelzésszerű lehetőségekből is erényt formáló sírversre. S a költő itt is szolgál valami különösséggel. A Szegény Yorickban az 505 év időtávlata, az Októberben a „nem fájna”, itt a „ha magamra húzom a földet” groteszk-abszurd közlése ilyen.
Mintha a clown játszana – játszhatna – még a halál után is. Ugyanakkor, tudjuk, Kormos emberi személyiségéhez illett ez a morbid játék, olyannyira, hogy a temetésen voltak, akik azt várták: egy bokor mögül egyszerre csak előugrik a most is játszó, dehogyis meghaló clownos alak. Azt is tudjuk a Szegény Yorick óta, hogy Kormos képzelete foglalkozott a test sírbeli sorsával, s erre való tekintettel e sor – a megelőzővel – azt is kifejezheti, hogy a koporsó és a test korhadásával együtt a megmaradó csontváz egyre inkább magára húzza a földet, egyre inkább elfedi a sár. Nem lesz szem, nem lesz arc. A csukott szem a képzelet intenzívebb működését segíti elő, ugyanakkor mintegy jelzése a halálközelségnek. A villám ugyan ragyog, de fénye a halál „fényalagútja” is lehet, csapása pedig maga a halál. A teli pohár víz nyilván „tiszta víz”, s a közmondást felidézve arra utal, hogy most őszinte beszéd fog következni. Gondolhatunk az élet vizére is; ha fenékig ittuk a poharat, az életnek is vége szakad. S ha villámütésként ér a halál s esetleg eldőlve felborítjuk a poharat, a víz a földet sárrá teszi, ami elföd majd. A villám fény is, tűz is, a szélhömpölygés levegőmozgás, s a víz, a föld említésével az úgynevezett őselemeket sorolják. A rigó csakis egy fáról – vagy bokorról – kiálthat: mintha életfa lenne ez, hiszen, fa és a rigó is van – szemben a „voltál” befejezettségével. Ez a rigó nem énekel, nem füttyög, hanem kiált, s csak egyetlen, tömör közlendője van, ami nem kíván semmi cifrázást.
A második szakasz a harmadik sorban közli – megint más módon – a meghalást, így az előtte lévő két sor életrajzi közlésével kapcsolatban a felednek vonatkozhat az életben és az élet után bekövetkező feledésre is.453 Ez a két sor az életút három fontos helyszínét nevesíti. A rájuk következő harmadik pedig közlésformájával a clown-jelleget idézi ide ismét. A negyedik sor a szerelem és a gyermekeim, az ötödik a költői alkotások tárgykörét vési a sírfeliratra, ám a zárósor mindezt bevonja a mulandóságba a végtelen időfolyam nézőpontjából. Az utolsó sorban olyan költői képet bont ki, mely a civilizáció jelen állapotában egyáltalán nem fenyegető veszély, hiszen a verseket nem tintával írott kézirat őrzi egyetlen példányban, mint a középkorban, hanem könyvek sokasága, mégis, ez a kép archaizáló realitástartalmával hitelesen szól akár jeles művek sokaságának feledéséről. S teszi ezt olyan költői képpel, amely a semmivé válást a lehető legfinomabban, artisztikusan fejezi ki. Hiszen a fény, az emberi mértékkel örök Nap az, ami a papíron kifehéríti a tintát, az olvashatatlansággal eltörölve a művet.
Ez a fény ugyanakkor visszautal a villámra is, azzal mintegy keretet ad a versnek. A betűk fulladása pedig az emberére emlékeztet. A szépségbe belefeledkezni nem tudó ember most-ja szembesül a halál percének majd-jával és még nyomatékosabban e majd után-jával. A fénybe fulladás alliterációja is erősíti e kép hatását. A rímelés e sorhoz köti a hintát, az f-ek visszautalnak az első versszak halálképére: elföd, húzom a földet, fölöttem. Ez a költői eljárás az egyik mester, Radnóti Miklós utolsó versének, a negyedik Razglednicának a megidézése: az f és h hangok már ott a halálra utaltak. Ezzel a rejtett tisztelgéssel Kormos István visszavezet a maga ifjúságához, vissza akár a Halotti beszédhez, valamiképpen érzékeltetve azt is, hogy amíg vannak utódok, addig megőrződnek a versek.
vissza a tartalomhoz

Jegyzetek

vissza a tartalomhoz
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]