Radnóti Zsuzsa
A Catullusról

Észrevételeimet megosztottam Petrányi Ilonával, a Füst-hagyaték gondozójával, aki rövidesen visszaigazolta feltevéseimet, mert rábukkant J. E. leveleire, amelyek több évtizedet ölelnek át, majd később (az irodalomtörténet különleges szerencséjére) megtalálta levelezésüket is. Ezeknek az adatoknak birtokában részleteiben is kibontakozott előttünk az eddig ismeretlen női portré. Diszharmonikus kapcsolatról van szó, s az emiatt fellépő életre szóló hiány és frusztrációs emlék mindegyre felbukkant az író műveiben, miközben ő maga újra meg újra felidézi és átéli a történteket. Az erről az élményéről szóló írások néhány helyzetet variálnak; mi lett volna például, ha elveszi feleségül a hölgyet, s hozzáköti magát egy életre? (Nevetők, a Catullus-drámában Metellus, A feleségem történetében Störr kapitány sorsa, akinek felesége, Lizzy, kicsi, törékeny alkatával, emlékezetes nevetésével szintén erre a nőalakra emlékeztet, nemcsak külsejében, hanem „égi szajha” jellegében is.) A másik életút-variáció, ha nem veszi feleségül, csak szeretőként él vele, illetve mellette (mint Catullus az azonos című drámában), a harmadik lehetőség, ha elszökik előle, nem meri vállalni a kapcsolatot (Amine emlékezete, Emléklapok Holdacskáról).

Ezt a valóságos asszonyt én is J. E.-nek nevezem, mert Füst Milán is így emlegette Naplójában; pontosabban a kezdetektől a húszas évekig csak E.-nek, de miután megnősült, és a felesége szintén Erzsébet volt, a továbbiakban már J. E.-nek nevezte.

A szerelem közöttük feltehetően az író kamaszkorában lobbant fel. Első bejegyzés a Naplóban, kb. 1908-ból: „Tegnap E.-nek azt írtam, hogy ez a jelentéktelen ostoba jelen gyönyörű múlttá, a fiatalság felejthetetlen emlékévé lesz valaha.” (Napló I. Bp. 1976. 81.)

A szórványos bejegyzések a tízes évek második felében sűrűsödni kezdenek, s egyre több bennük az indulatos, fájdalmas, újabb és újabb szakításokat, konfliktusokat regisztráló sor, majd a húszas évek első felében Füst Milán váratlanul megnősül, és J. E. is férjhez megy, csak jóval később, végül a harmincas évek első felében férjével Amerikába költözik. Ekkor sűrű levelezés indul meg közöttük, és ez a sok vihart megélt, különleges kapcsolat életük delelőjén és alkonyán mély és intenzív barátsággá változik, és Füst Milán haláláig tart. (A szenvedélyes és egész életükre kiható kapcsolat történetét Petrányi Ilona dolgozta fel a hagyatékban megtalált levelezés és naplórészletek alapján.)

Az indulatokban és konfliktusokban bővelkedő szerelemből soha nem lett tartós kapcsolat. Feltehetően két öntörvényű, alkalmazkodásra képtelen személyiség állt egymással szemben, s mindketten szuverenitásukat féltették. Erre mutat az a tény is, hogy – a Napló bejegyzései alapján – J. E. személye a legszélsőségesebb érzelmeket váltotta ki Füst Milánból; mélységesen és sorsszerűen vonzódott hozzá, de ugyanolyan erővel taszította is őt. Oly antagonisztikus ellentétekből formálódtak ezek az érzelmek, mint amilyen bonyolult emberi kapcsolatokat tükröznek a Füst Milán-írások is.

Még évtizedekkel a szakítás után is mélyreható intenzitással foglalkoztatja J. E. személye. Néhány példa a Naplóból:

1932: „Elvenni feleségül, – nem, a világért sem! Szeretőnek? – eh, dehogy. Öreg és nem szép. Találkozni, barátkozni vele? – Ostoba lett, nem fejlődő, naivoskodó, – bizonyos dolgokban épp ott tart, ahol húsz év előtt… El is közönségesedett, durva lett, zsarnoki hajlamú, kemény, még konokabb, mint volt… mit akarsz tőle hát? Nem akarhatsz tőle semmit, – futni kell hagyni, tudod, – menjen útjára, boldoguljon, ahogy tud… s mégsem készülsz el vele sehogy. Nincs vége a vitának. – Mi végre tart még ma is? – Érthetetlen. – Egy irreális kép foglalkoztat: az, aki húsz év előtt volt, vagy akit képzeleted hagyott meg… azt vitatod, hogy milyennek kellett volna lennie… és nincs vége a világnak. Most is ugyanúgy fájlalsz mindent, mint akkor – s mi végre? Merőben irreális nosztalgia gyötör, olyan után, ami nincs, – s hogy mit szeretnél, sejtelmed se lehet róla. Fáj, vitázol, szereted, gyűlölöd.” – mondja a Napló-ban (II. Bp, 1976. 288.), s mintha Catullus, a költő világhírű epigrammáját idézné.

1938-ban olyan feljegyzés olvasható a Naplóban, hogy huszonegy év után (!) végre meg tudott felelni J. E. egyik levelére, s ezt el is küldte neki:

„S hogy fűt még ma is. Nem a szerelem, mert az nincs, nem is volt talán. De a sérelem.” J. E. válasza így hangzott: „Erzsike [az író felesége, R. Zs.], úgy látom, azt a levelemet is félretette, mint az előbbit: az előbbire virágot küldött, most gorombaságot, – ismétlem, ennyi bizalmat, ilyen bizalmas hangot én már nem érdemlek. Mégsem utasítom vissza, mert annak jeléül veszem, hogy szeret. S a szeretetért én mindenkor hálás vagyok. Ha nem is annyira, mint valamikor lettem volna.” „– Hibátlan válasz – folytatja Füst Milán a Naplóban –, pedig kettős nyakleves. – Megint órákon át foglalkoztat ez a dajna. Nem tudom, miért.” (MTA Kézirattár, a Napló gépiratos változata.)

Rendkívül érdekes, hogy ezek a mondatok szinte szó szerint újra megjelennek a rekonstruált, műalkotássá formált Naplóban, a Hábi-Szádi küzdelmeinek könyvében, Schöndorff úr szájából, aki egy berlini író barátjának szavait idézi. Ők mindketten Füst Milán alteregói:

„Hogy hallgassam meg például ezt az esetet. Ő csak egyszer volt szerelmes életében, bár még ez se biztos. Lehet, hogy sohase volt, csak azt hitte valamikor, mivelhogy az ember szeretne szerelmes lenni, a legtöbbje így van ezzel, tudvalevő. No de mindegy. Annyi tény, hogy egész életében foglalkozott elméjében ezzel a hölggyel. S ez a hölgy negyven év előtt írt neki egy rendkívül szellemes, de végtelenül szemtelen levelet, amely azonban olyan okos volt, olyannyira gúzsba kötötte, lefegyverezte őt, hogy akárhogy törte rajta a fejét, nem tudott rá semmit se felelni. S ő megvallja, hogy még most is, negyven év után is sokszor rajtakapja magát, hogy ezen a válaszon töri a fejét. De most végre sikerült két nagyszerű levelet írnia neki, előbb az egyiket s két hónap múlva a másikat. S ezt a másodikat ő most, a saját maga ellen való eszeveszett dühében, el akarta küldeni neki, negyven év előtti keltezéssel. Igen, képzeljem el, ezt akarta tenni, igaz, hogy csak egy pillanatra merült fel benne ez a gondolat, de micsoda erővel! Hogy legyen akármi, ő elküldi, s hogy én mit szólok ehhez a tébolyhoz?…” (Hábi-Szádi küzdelmeinek könyve, In: F. M. Ez mind én voltam egykor – Bp. 1977. 309.)

Figyeljük meg, hogy itt már negyven évet ír, tizenkilenccel többet, mint a Naplóban, mert a Hábi-Szádi-történetek pontosan tizenkilenc évvel később, 1957-ben születtek, mint az a bizonyos naplóbeírás 1938-ból. Ez a különös azonosság mondatja velünk, hogy talán más helyeken is megközelítő pontossággal fedi a mű a valóságot. Így például elképzelhető, azért nem teljesedett be kapcsolatuk, mert Füst Milán édesanyja talán élesen ellenezte a J. E.-vel való kapcsolatát, esetleg a házasságot, s neki nem volt ereje szembeszállni az anyai ellenkezéssel úgy, ahogy a Hábi-Szádiban, Menász király egy hetérával kötendő házasságát is ellenzi Arzioné, az anya. (Ez mind én voltam egykor, Bp. 1977. 218–222.)

De az is lehet, hogy a kapcsolat elején J. E. nem vette komolyan a fiatalember közeledését, s csak később fordult a szereposztás, és egy idő után már az asszony próbált közeledni, akkor azonban már késő volt. Ez utóbbi feltevés jogosultságát is nagyon sok naplóbejegyzés igazolja.

Minderről azért kellett ilyen részletesen szólni, mert a következőkben főszerep jut J. E.-nek. Ez az időszak a Catullus megírásának gyötrelmes korszaka, miközben Füst Milán a J. E.-kapcsolat rabja. Miután hosszú ideig nem tud megnyugtató döntésre jutni önmagával, hirtelen huszárvágással kilép a játszmából, és 1923-ban megnősül. De lelki egyensúlyát még nagyon sokáig nem találja meg, s a J. E.-ügyet sem tudja megnyugtatóan lezárni.

Első bejegyzés 1920-ban, a Naplóban, a Catullusról:

„Alig két-három versét hallottam Catullusnak, s drámát terveztem ki róla. – Legyen Clodia a nő neve egyelőre. Elmondom a tervet Eislernek: – Nem Clodia, hanem Lesbia – mondja. Jó. A téma ez volt: Lesbia rá akarja beszélni Catullust, hogy ölje meg a férjét stb. Még egy alak kellene, gondoltam. S Révész Lacira gondoltam, aki annyira szereti a nővérét, s az ő alakját túlozva, egy fivér alakját komponáltam bele, aki Lesbián élősködik s belé szerelmes. Tovább, hogy Lesbia idősebb, mint Catullus, mert E. is idősebb volt, mint én…” (I. Bp. 1976. 296.)

Catullus költeményei az „odi et amo” – a gyűlölve szeretés első tanúbizonyságai voltak a világlírában, így nem véletlen, hogy az ugyanezzel az érzéssel viaskodó Füst Milánt szíven ütötték ezek a versek.

Naplójegyzetek J. E.-ről az 1920-as évekből: „…mert mi volna, ha valóban összekerülnénk. Valóban, talán a legmelegebb érzés köt hozzá, amit ember iránt valaha éreztem. S megint: minden pillanatban eszembe jut – s féltem! Másoktól és magamtól. – Mi volna, ha ezt a kietlenséget, ezt a végleges szomorúságot megismerné? Be tudná-e tölteni ezt a sok hiányt – át tudná-e melegíteni ezt a nagy fagyot, megbocsátaná-e a sok hibát? Hiszen mégsem vagyok alkalmas rá, hogy valakivel éljek…” (Napló I. 275.)

A Catullusban, a drámában, Catullus így felel Clodiának, mikor az megkérdezi: „Mehettem hozzád?” (t. i. feleségül.) A darabban a kérdés megválaszolatlan marad, és itt, mintha a Napló sorai felelnének rá. 1920 körüli naplóbejegyzés: „Az E.-ügyet mégiscsak ki kell tépni! Elég volt. Semmi közöm hozzá – nem foglalkozom tehát vele többé. S minek alakoskodni? Legfeljebb düh – ezt érzem még iránta: s még ez is pazarlás! Gyáva vagyok, úgy látszik. – Becstelenek voltak: menyasszony volt, s mégis nyilatkozatra szólítottak fel – elküldték szegény embert hozzám. Ezt tudjuk. S én gyáva vagyok, hogy örökre megvessem őket – félek sokuktól, hogy legyőznek, hogy szerencséje lesz a sok embernek, s én alul maradok. De mért versenyezzem? – Ők már mélyen alul voltak egyszer, – s énbennem semmi szeretet nincs irántuk.” (Napló I. 300.)

1922: „… Valami érthetetlen naivitás van benne: képes volt vőlegényét, szegény Bergert elküldeni hozzám, hogy hozzon vissza engem. (Ez csak a Canossa! – egy riválisnak könyörögni, hogy térjen vissza!) S mikor most megkérdeztem tőle, hogy hogyan volt képes ilyesmire, csodálkozó természetességgel felelte, hogy hát: »– olyan szomorú voltam, hát elküldtem magához!…« S mily érdekes, hogy a legfontosabb dolgokat elfeledte. Fogalma se volt róla, hogy anyja nyilatkozattételre szólított fel – hogy aztán ő kiment a vasúthoz Berger elé stb. –, s mit sem akart tudni ezekről. (Ez különben természetes is.) … – 1922. február 21. Együtt voltunk a Beck-kiállításon, s úgy szerettem, olyan gyengéden, boldogan, hiúság nélkül, mint soha azelőtt! S hogy tetszett nékem! Nékem ő a legszebb most is. – Kiderült, hogy nem a rosszat, a visszautasítást szeretem – szó sincs róla –, kiderült. Másnap az Opera páholyában már több volt – s kevésbé szép! (A több nem mindig szebb!) Rám könyökölt, hozzám hajolt, arcát érintette arcomhoz… Kellemetlen volt inkább.” (Lásd a PIM-ben található kéziratos Naplót.)

1923. október 1.: „Két férfi egy lányért bolond, s megszeretik végül egymást, – (Szegény J. E. – megérteném, ha egy nap halálosan belefáradna saját hangos, csengő nevetésébe.)” (MTA Kézirattár, a Napló gépiratos változata.)

Egy korábbi bejegyzés: „Nem furcsa-e véglegesen megállapítanom: – hogy nem találtam szépnek – nem kívántam őt érzékileg – nem találtam jónak: sőt kicsinyesnek, számítónak, nyárspolgárnak – az intelligenciája nem volt számomra kellemes, sem kielégítő – affektációi ellenszenvesek voltak – nem értette írói törekvéseimet, gondolataimban, szenvedéseimben nem tudott részt venni: szóval ellenszenves volt nékem – s én mégis bolondja voltam nyolc évig. Antipatikus nőt szerettem – aki nékem is az volt!” (Napló, I. Bp. 1976. 319.)

1922: „Ha tudtam volna, hogy öngyilkos leszek, sokkal bátrabban élhettem volna. J. E.-t elvehettem volna – és elküldhettem volna, akit el kell!” (Lásd a PIM-ben található kéziratos Naplót.)

1922–23: „J. E.: jobb nélküle, mint vele – de ehhez az érzéshez az is kell, hogy ő – legyen.” (MTA Kézirattár, a Napló gépiratos változata.)

E néhány kiragadott naplórészlet drámai eseményekről és szélsőséges érzelmi hullámzásokról tudósít (évtizedekre kiható érvényű). S a Catullusban felvázolt szerelmi háromszög bizonyos helyzeteiben kísértetiesen hasonlít ezekre a Napló által rögzített és az életben lejátszódott történésekre. Catullus és Metellus nagyjelenete, mikor halálos ellenségekből barátokká válnak: alaphelyzetében erősen hasonlít vagy emlékeztet arra a különös eseményre, mikor J. E. elküldte Füst Milánhoz Berger nevű vőlegényét, s ebből a találkozásból a Napló tanúsága szerint barátság lett, ugyanúgy, mint a Catullusban. (Lásd előbb, 1923. október 1-jei feljegyzés.) Berger, a valóságos vőlegény, ezek szerint Metellusként, a férjként lépett elő a darabban, az író pedig Catullusként, a szeretőként. De a művészi metamorfózis még ennél is sokkal bonyolultabb. Nemcsak az életbeli Bergert és önmagát bújtatta e két álarc mögé, hanem önmagát is megkettőzte a két férfi-hősben. Már Nánay István észrevette a Catullus bemutatója után, 1987-ben, a Színház című lap hasábjain, a két szereplő lelki rokonságát, egyenrangú és egymást tükröző voltát, és bizonyos önéletrajzi elemeket. Catullus az író művész-énje, Metellus pedig, ami a polgár benne. Mindkettő sorsa pedig valamiféle rémálomszerű megjelenése egy esetleges élethelyzetnek, amelynek Füst részese lehetne a jövőben. Ha nem tudna például elszakadni az asszonytól, s – mondjuk – J. E.-t elvenné feleségül, helyzete esetleg azonossá válna az örökös szégyenben élő Metelluséval. Naplóbejegyzés 1939-ből:

„De legtöbb viszonylat megoldhatatlan. J. E.-t elvenni – Isten őrizz! S hogy nem vettem el, meddig voltam betege!” (Napló, II. Bp.1976. 399.)

Ha pedig nem venné el, de nem tudna tőle hosszú távon elszakadni, mint Catullus, akkor a szégyenteljes, másodhegedűsi státuszban, szeretőként rontaná el az életét. A megtörtént és a megtörténhetett volna szétválaszthatatlanul fonódik össze a különleges izzású Catullus-drámában, amelyben benne rejtőzik (rejtőzhet) az író személyes döntésének igazolása is; jelesül az, hogy helyesen tette, mikor J. E.-vel szakított, és mást vett feleségül, mert különben a drámában felvázolt két méltatlan alternatíva várt volna rá.

Essen szó még a mellékszereplőről is: az örökké vidám, folyton verseket idéző Tertulliáról, Clodia barátnőjéről és bizalmasáról, akit Catullus sokáig annyi figyelemre se méltatott, hogy néha még köszönni is elfelejtett neki, pedig Tertullia, ha játékos formában is, de többször közölte vele: szereti, és a tragédia kifejlete, Metellus halála és Clodia elutazása után kéretlenül ott marad az összetört Catullus mellett.

„Tertullia: (odaül mellé) Pedig én rád szeretném varrni magam – tudod-é?

Catullus: Akkor elsikkasztottál engem.

Tertullia: Nem foglak én zavarni…

Catullus: (indulatosan) Mondd, mért ragaszkodtok valamihez ilyen pokoli erővel? (…)

Tertullia: (szelíden) Valaki nekem egyszer azt mondta: Mindenkinek adnak az istenek alkalmat, hogy jó legyen…” (Füst Milán drámái, Bp. 1966. 354.)

Ezekkel a mondatokkal üzen Tertullia: ha Catullus eltűri maga mellett, ő mindenre hajlandó érte. Rezignált, szomorúsággal terhes, illúziók nélküli szövetség körvonalai sejlenek itt fel, azzal a halvány reménnyel, hogy van talán kilábolás ebből az érzelmi katasztrófából. Ez a csendes, alázatos, de szívós felkínálkozás, az „angyali” megjelenése a „démonival” szemben, újabb valóságos személyt kapcsol be a történetbe, Helfer Erzsébetet, akit J. E. iránti szerelme ellenében asszonyául választott a költő 1923-ban, és aki a szó legősibb és vallásos értelmében a szolgálólánya lett, mert teljes életét neki szentelte önfeláldozó alázattal és mélységes szerelemmel. Megteremtette számára és körülötte azt az egyetlen lehetséges életformát, amelyben Füst Milán élni és alkotni tudott.

A Catullus öt főszereplőjében tehát önmagát, legszorosabb hozzátartozóit, azok iránt érzett indulatait, érzelmeit rejtette el, így a mű saját, akkori érzéseinek, élményeinek, lázálmainak legszemélyesebb, leggyötrőbb, legszemérmetlenebb megvallása lett, természetesen álarcban és természetesen művészi metamorfózisban. Ez a viaskodás az alapvető életélmények és élettények művészetté formálásával, az élet szellemének ezeregyéjszakai palackba zárásával, hosszú évekig tartott, hiszen a Naplóban az első bejegyzés Catullusról 1920-ban található, az elkészüléséről szóló híradás pedig 1927 szeptemberében.

A pillanatnyi megkönnyebbülés és öröm a munka befejezése után nem tartott sokáig. Szinte azonnal kétségek rohanják meg, vagyis akkor, amikor az elkészült dráma kéziratát elküldi Osvátnak. A rettegés ugyanis Osvát Ernő véleményétől már-már paranoiás méreteket ölt nála, s abban nyilvánul meg például, hogy pánikszerűen és azonnal visszavonja önmagában is a Catullus minden értékét. Ezt a lelkiállapotot az Osvátnak írt, de el nem küldött levelekből tudjuk rekonstruálni, amelyek az önmegvetés, az önbecsmérlés mazochista paroxizmusában vannak megírva, több változatban. Egyik változatból Somlyó György idéz könyvében, a másikból pedig – amelyik Réz Pál tulajdonában van – álljon itt néhány jellemző részlet:

„Olyan vagyok most, mint a szélütött. Megmerevült lélekkel, egy vágyam van csak: bújni, hogy senki se lásson. – Két nap óta nem ettem, nem tudok. – Valószínűleg ki fogom tudni tartani ezt is – mert közönyösebb vagyok már, hogysem valami végképp elkeseríthessen. Ha csak valamely nagyon megátkozott percben túlságosan üresnek nem fogom találni az életemet s érdemtelennek arra, hogy még nélkülözéseket vállaljak ezért a semmiért… Azt hiszem – egy dolog vigasztalhatna meg, ha rosszkedvűen és megátkozva eddigi életemet – letenném a tollat végképpen, s egy kedvetlen és keserű, ambiciótlan, tessék-lássék életet, látszat életet élnék tovább, amíg muszáj. – Más, azt hiszem, itt nem marad hátra.” (Füst Milán levélfogalmazványa Osvát Ernőhöz, a Catullus megírása után, Réz Pál tulajdona.)

Talán „ördögűzésként” írta ezeket a szörnyű sorokat, talán abban bízott, ha a rosszat kimondja, ha nevén nevezi, egyúttal meg is semmisíti azt. De nem ez történt. A rettegés valósággá vált, mert Osvát Ernő elutasította a művet. Néhány karakteres mondat Osvát véleményéből:

„Kísérleti drámának tekintendő: oly kísérletnek, mely még nem elragadó […] Végzettragédiának nem elég végzetszerű, s jellemtragédiának nem eléggé kidomborodók a jellemek […] Nem dráma. Micsoda dráma az, amelynek az első és utolsó felvonása érdekel legjobban […] Ok az elkeseredésre nincs – mert mégse kár a fáradságért… A terv nem volt drámára alkalmas. Olyan drámát írni, melyben nincs akarat, legalábbis problematikus vállalkozás…” (Napló, II. Bp. 1976. 127–129.)

Ez után a lekezelő vélemény után már hiába rajongott a Catullusért néhány közeli jó barát, Kosztolányi, Lengyel Menyhért, Füst Milán egy életre megtagadta ezt a művét. Számára Osvát véleménye volt a non plus ultra, s így nem túlzás azt állítani, hogy ez az ítélet a szó szoros értelmében földresújtotta, és az elkövetkező időkben élete egyik legsötétebb, legreménytelenebb korszakába taszította.