Rába György
Füst Milán lírája, mint az Ezeregyéjszaka utóhangja

Füst csakugyan nem fejlődik fordulatok árán, mint Szabó Lőrinc, de még annyira sem, mint József Attila vagy akár Ady, Babits. Nem lineárisan az időben bontakozik ki, hanem úgy, mint pl. Flaubert, akiben a realista küzdött a romantikussal: Bovaryné után a Salammbót írta, Az érzelmek iskoláját követően a Szent Antal megkísértését. Füst lírájában kezdettől két stíluseszmény feleselt egymással, de igazi költészetét csak az egyikből vonatkoztatjuk el. Eleinte kisszámú, rímes és karcsúbb sortípusú verseiben külön is áldozott az elkésett hazai romantika, sőt almanach-líra ízlésének (A teli hold, Gyászdal). Két húron hangolt, de összhangjukat nemsokára megteremtette, bár rosszabbik alkotó Énje olykor később is megtévesztette (Madrigál, Motetta).

Tudjuk, több versét ismételten átdolgozta, s az átírás néha teljes motívumokat érintett, szemléletének módosulásáról tanúskodott. Az a Füst Milán, aki a Nyugatban közreadta első verseit, nem azonos a Változtatnod nem lehet (1914) költőjével. Első, valódi fejlődési mozzanata ekkor figyelhető meg. Füst annyira megtagadta pályakezdését, hogy több érdekes versét se gyűjtötte soha kötetbe, pl. a remekei közé illő Az elhagyott vadászt vagy a fűszeres Karnevált az 1923. évfolyamból.

Mindenesetre a színre lépő poétában nem ismerhető föl prófétikusan zengő, monumentális lírája. „Sötét felhők és sötétlő lombok. / Ligetekben járok, néma alkonyat van. / Vajon társtalanul mért bolyongok?” – siránkozik a Szétforgácsolt erőkben (1909. jan. 16.). A variánsok tanúsága szerint, ennek a világfájdalomnak a gubójából tudatosan tört ki. „Mi – én s a vén várrom itt maradunk s fáj vágyó szívünknek e játék. / Mi nem mehetünk: lekötve, igázva az életünk őrzik”: ezeket a Nyugat-beli dekadens sorokat látomássá nőtteti és mitikus távlatot sejtet: „Mi nem mehetünk: kőből van a lábunk s az életünk őrzik.” (Hajó megy el) Utóbb Messzi fény címen helyette ezt a vizionárius kinyilatkoztatást olvashattuk: „Elmúlt a nap. És minden dicsősége, mint a jeladás / A nyugodt láthatáron áll. És hirdeti, hogy nincs megújhodás”… A Notturno 1909-ben így végződött: „Nézd, így elhagyatottan a szívemet kitépem s a tenyeremre elédbe teszem… / Most, most, most meghalnék érted… / De jön a reggel, a gond s elhalványul a képed…” A szenvelgő és magamutogató szöveg én-központú szavalata ugyan szintén erőtlen nyelvű, de láttatóbb jelenetté keményedett: „S mire virrad, éji félelmeit feledé: nem gondol senki ezen, / S hogy mi történt az éjjel, kérdeni szeretőjét egy se meri. / Csak nézi bámészan, hogy az ablakokat most is ólmos eső veri.” Még a biedermeier hangulatú sorvégi összecsengés is (éned – képed) szerencsésen alakult ragrímmé, mert így a lelki és a természeti jelenség panteisztikus párhuzamát sugallja. Ezután Oh, nincs vigasz… címen a már talányos szimbolikájú látomány végleges szövege merőben más megfogalmazásban a végzet egyetemes, jelzőtlen bölcsességét közli: „És nincs vigasz, oh rég tudom. Mert mindennek, mi él, / A sorsa meg van írva, el kell múlnia. / Oh hol vagytok hát, kik szerettetek? / Mert elmennék, de nincs hova”… Nem Füst legjobb költői leleménye, de még elgondolkodtatóbb, hogy ez a változat már nem befejezés, minthogy a költő versét továbbírta. Első kötete után igyekszik elfeledtetni olvasóival az Egy úri hölgyhöz facsaró szívhangjait („Hölgy nem látsz te többé engemet”), akárcsak az egyébként kitűnő kezdetű óda, az Egy hegedűművészhez! szövegét árnyalatlan jajveszékelései miatt: „Mért is teremtettél engemet? / Uram, az én életem hiábavaló! Egy görcsös keserűség, / Egy fuldoklás az egész!” Füst még első igazi, személyfölöttien epikus fantasztikumú látomásainak füzérét, az Objektív kórust is (1910) érdesítette, expresszívebbé tette. A nő dicsérete először így kezdődött: „Ó játékos ujjaid, finom szíved: picinyke serleg, / Ó lágy ágyékod s langyos, édes, leglágyabb hasad, / Ó fénylő fogaid: lágy olvadó száj csiszolt édes műszere, / S finom ereid: kék felejthetetlen hímzés drága testeden.” Kirostálja a kellemkedő szókincset, az öncélúan szép, díszítő erotikát: „…Ó finom szíved képzeletem könnyű serlege, / Ó lágy ágyékod, álmatag vidék! és kies-ékes, leglágyabb hasad, / Ó fogaidnak fényes bujdosása lágy és olvadó száj rejtekén / És ereidnek kék futása tested habfehér terén!” A kék ereknek, mint hímzésnek a képét kár volt elejteni, de az új, szemléltető szándék világos: az erotikus motívum most már léthelyzet antropomorf kifejezésévé hatalmasodott. A Kívánság befejezésének átköltése kiváltképpen beszédes. „Sima, szép kabáton s bőrömön és lágy fehérneműben / Megfürdő síkos testemen nem lesz majd földi pornak / Semmi semmi csúf nyoma. S ó mért kell élnem így / S éreznem: az életem s minden napom hogy híg mocsár / S irtóznom tőle úgy, miként ha viszkető, hideg mocsárba esném?!” Ezt a dekadens dolorizmust gyökerestül kigyomlálta: „Mindétig vasárnap lesz már mindegyik napom?! / Bársonykalapba' lépdelek, tollam fülem mögött / S az ajkamon önhitt mosoly, – ez egyszer végre megnézem a tornyokat”… stb. Az új befejezés Füst Milánja kosztümös önmagát távlatok elé képzeli. A lényegbe vágó különbség mégis abban áll, hogy szecessziós önkínzását a teremtő képzelet rajzai váltják föl.

Füst a századelő gyermeke. Indulásakor gyötrelmes és epekedő, szecessziós alanyisága háborog, de sorain hamar átüt a monumentális látomás szemlélete, mellyel költői egyéniségét ma elsősorban azonosítjuk. A variánsok bizonyítják, igazi stílusa a tízes évektől tudatosodott benne. Két pólus vonzásában írt, de nem bizonyos, hogy a kettő ellentétes irányban hatott. Az egyik pólus Osvát, a „halálos barát”. Osvát már 1899-ben Endrődi Sándor elé saját eszményeként a vívódó, tépelődő Ént állítja megvalósítandó például: a „költői küzdelmet a költői létért”. A naturalizmuson felnőtt és rajta túlnőtt kritikus Hauptmannt már szimbolikájáért és misztériumáért magasztalja, a „temperamentumot” a természet rovására. Az első verseit író húszéves Füst is hasonlóképp elmélkedik naplójában: „A misztérium mindig nagyobb tiszteletet is gerjeszt, mint a könnyen érzékelhető tény.” Ez a szecesszió ízlésformája, a személyesből formál ismeretlent. De miként a Nyugat legjobb alkotóit, Osvátot is igézi az összefoglaló szemléletforma eszménye. Mérlegén „a szemlélet- és erkölcshíjas” naturalizmus túl könnyű, elégtelen, és az „impressziók gazdagságban elmerülő” írók (Motívumok) torzók. Nincs bizonyíték arra, hogy ő vezette Füstöt „a kozmikus erők” (Karinthy), a groteszk fantázia és komplikált szerkezetű nyelv (Nagy Zoltán), az „objektív líra” (Kosztolányi) konkrét mintájának forrásához. Füst költői világképének szerves fantasztikuma és szózatos kinyilatkoztatásai mögött azonban föltétlenül megragadható modell rejlik.

Mindenesetre bizonyos, hogy költői szemléletének kimutatható lényegkeresése, magatartásának és dikciójának drámaisága nem rokontalan jelenség a Nyugat hőskorában. Az a végső fordulat, amit Babits sejtett meg a kései Ady lírájában, az életet már korábban drámának tekintő fölfogásában gyökerezik, mint ahogy az Én expresszív kivetítése a világra Babits fogarasi verseiben is megjelenik, staccato dikciója pedig (Haza a Telepre) az avantgárd olyan előzménye, melynek elhárításaiban rokona Füst lírája is. Azok a bizonyos képzetek mégis mindkettejüktől eltérően egyéni látásmódhoz vezetnek, és líráját verstárgyak rendszere helyett gazdagságában is homogén vízió képsorának mutatják.

Vallástalan középkori költő: Kosztolányi viszont ókori képeit és tájait emlegeti, s újabban Bányai Jánosban ébredt kétség, mondván: „Középkori költő aligha lehet vallástalan.”

Füst költészetének különösségében is egységes, azonos öntésű epikuma indíthat arra, hogy motívumai és képzetei, sőt színterei és figurái alapján kutassuk szemléletének kialakulását és valódi természetét. Első kötetének néhány valósásos földrajzi utalása arra int, hogy képzeteinek színterét a térképen pontosan megjelöljük. „Perzsiába megyek, avagy másüvé, messzi vidékre”: „ilyet álmodik” egy őszi éjjel (Nyilas hava), Mekka felé poroszkáló zarándokokat idéz meg egy ódája, Arméniáról, azaz Örményországról írt szimbolikus helyi színek benyomását keltő tájbeszédet, és azért jajong, mert „Indiában a városokra ráfekszik az éj s a pestis…” (Szüretelők dala) Ez a geográfia egyértelműen a Közel-Keletre, ill. Elő-Ázsiára utal. Két versben az Alpesek, valamint Afrika említése mintha ellentmondana ennek a tájolásnak. Az Alpesek és a keleti világ közt csakúgy nincs se térbeli, se néprajzi kapcsolat, de a Tanító vers Afrikájáról korántsem egyértelmű, hogy pontosan a fekete földrészt idézi föl, hiszen sisakos, barna (!) harcosai datolyát csemegéznek, s erre a mi agyunkban a mesés Bagdad tája jelenik meg.

Komlós a költő népét is számba veszi: a pártfogójához éneklő költőt, hegyes süvegű kalmárokat, éneklő kántort, de már a vargáról szóló dalról megjegyzi, „egy speciális középkori képzet sincs benne”. A pék, a kovács, a halász, a hajós, a korcsmáros, a szőlőműves, a mészáros, a pásztor, a koldus, a rabló, de még a lovag és várúr, sőt „két banya” is e néphez tartozik: mind a technikai civilizáció előtti kézműves világ és természeti életforma jellegzetes figurái. De színre lépnek szellemek és démonok is! A szellemek az epikus mozzanatok tevékeny részesei, s a legritkábban kísértetek és nemegyszer természetfölötti pártfogó személyek: „Jószívű szellem, / Idegen szellem közeleg s tengerzöld / Szöllőfürtöt tart bús arca elé.” (Nyilas hava) A földrajzi tájolás és a szereplő személyek egytől egyig az Ezeregyéjszaka költői értelemben vett „népére” világítanak, de Füst lírájának számos motívuma, képzete, de még szólamkincse és versmagatartása is a keleti mesegyűjtemény ihletére vall.

Füst maradandó olvasmányélményeiről szólva Shakespeare, Dickens és Tolsztoj mellett a híres orientális regegyűjteményről is áradozik: „Évtizedeken át minden éjjel az Ezeregyéjt olvastam. Ennél megdöbbentőbb könyvélményekről, sorsdöntőbb reszketésekről nem tudok beszámolni.” (Emlékezés az Ezeregyéj barátságos szellemeire) A mű magyar kiadásai közül legismertebb a németből készült fordítás, melyet Vörösmarty kezdett el, s utoljára Nádor Gyula 1884–1886-ban, négy kötetben adott ki. A teljes szöveget a francia Mardrus változatából Kállay Miklós ültette át 1926-ban. A jelek szerint Füstnek a Vörösmarty kezdeményezte kiadvány Heckenast utánnyomásában (1864) vagy a Nádor-változat volt meg: könyvtára katalógusát nem ismerjük.

Az Ezeregyéjszaka ó-ind, perzsa és arab históriákból elegyült századokon át képlékeny művé. Ha igaz, hogy első írásos alakját a VIII. sz.-ban kapta, akkor már egyik főszereplőjének, Harun al Rasidnak uralma alatt írták le, tehát az ókor és a középkor fordulóján született. Világképe csakugyan a középkor hajnalát tükrözi, de hőseinek tudata még mitologikus, s így két világ keveredik benne: a természetfölötti, mely újabb gondolkodóknak csodás, és a valóságos, mely a mitikus gondolkodásmód tükrében néha mulatságosan kisszerű. Füst költői világképét az Ezeregyéjszakának ez a kettős gyökerű szemlélete, benyomásai és képzetei táplálják.

„A festő ne kopizáljon híven másolván a kort, hanem lelket adjon… ahogyan megérezte a régi életet és az embert… És más-más művész a szíve szerint más-más kort adna nekünk. Egyik a görögöket – gondoljon Böcklinre –, másik az egyiptomiakat, harmadik a honfoglaló magyarokat” – írja Füst 1909-ben Gulácsyról, s hozzátehetjük: a negyedik az Ezeregyéjszaka „sorsdöntő reszketéseit”. Füst látása fantasztikus és érzékletesen vaskos, világa csodás, ő maga csupa elragadtatás, mint az Ezeregyéjszaka jelenetei és figurái. Elfelejtett remeke, Az elhagyott vadász mottója onnan való: „A szellem: erre repült a fiam, s te egy mogyoróhéjjal agyonütötted.” Rögtön az 1. éj szereplője, a vándorlásában kifáradt kalmár datolyát lakmározva a magokat jobbra-balra hajítja. Ott a szellem így kezdi fenyegetését: „Megölted fiamat; mert amint a magokat dobáltad, fiam épp ott ment el, s az egyik úgy szemen találta, hogy belehalt,” A mogyoróhéj reálisabb, s a szellemfiút ne találja szemen, mert a részlet elveszejt: vágja azonnal agyon – a kontraszt annál élesebb.

Füst utolsó leplezetlen alakmása, Hábi-Szádi nemcsak neve, hanem folyvást eszmélkedő gondolkodásmódja szerint is az Ezeregyéjszaka bölcseinek leszármazottja, A kis Tahtúr történetében pedig egy apokrif „éjszakát”, s Aladdin atyja sírjánál címen álarcos karcolatot írt.

Lírájának épp különös, magyarázhatatlannak vélt motívumait ihlették a keleti regék. Egy nagy csarnok felét, ciprusokat, temetési menetet s olyan lelkeket jelenít meg az Epilógus…-ban, akik „mérgesen ugatnak / féltik a zsákmányt, akit elragadtak, s rám vicsorítanak csúnya kutyafejeikkel”. S hozzáfűzi: „Ámde a halott is halkan sírt”. Palotacsarnokok, ciprusok tucatjával fordulnak elő az Ezeregyéjszakában, de az eleven holtat mint zsákmányt erőszakosan eltemető kutyafejűek Karizme történetének számszárjai a 16–17. éjszakából, akiknek országában az elhunyt hitvest élettársának élve kell sírjába követnie. Ezért „sír” még Füst életben levő kiszenvedettje, amit Kosztolányi „térben és időben messze eső, egymást kizáró” eszmetársításnak fogott föl. Szindbád szintén élve eltemettetést él át negyedik útján (84–86. éj).

Az Öröklét allegorikus gnómák bölcselkedésének hangzik: Ember, bűnös, bús, kalandor… Kígyó vagy te, majd madár. De a madárrá változó tündér-kígyó motívuma a Nádor-kiadás 70. éjében meglelhető. Ugyanitt, de másutt is (17. éj) megvan a következő, de már 1932-ből való fantasztikus látomás regés mintája: Egy szegény koldus érkezik a légen át. (A névtelen iszik) A regék jó szellemei szállítják így a szerencsétlenül jártakat.

Arménia című versét anyjának öngyilkossági kísérlete váltotta ki a költőből, de képzeteit, úgymond, egyik barátja, mint egy Petrosz nevű örmény festő tájemlékét közvetítette neki: „S az égő forrásoknak tüze sárgul… Ki állandóan figyelt egy csillagot, / Egy háztetőn zord érckatona áll.” – „Mikor megérkezik az ember éjjel, már messziről a lángoló petróleumforrások fénye int feléje… kolostorok vannak, ahol kolduló szerzetesek élnek s a kolostorok kapuzata felett egy-egy ércbe öltözött márványkatona áll őrt.” (Napló) A többszörös közvetítésből mi Füst és mi az örmény festő tudattartalma? „Mi igaz abból, amit leírtam? Talán csak ez a sor: A bántott lélek menekül.” (Napló) Bár az „igaz” itt a tapasztalatot jelenti, Örményországban a templomok (s nem kolostorok) falán vagy fülkéiben, mint másutt, angyalok állnak: Füst motívuma az 57–58. éj hajótörési regéjéből való. A hajó az átkos, fekete mágneshegynek ütközik, ám a dóm csúcsán álló, vészt hozó, azaz zord érclovagot, aki „eljövendő bajokat sejtet, állván komoran, / és őrködik a táj felett, mert ő a változások őre”, egy nyíllövés a tengerbe buktatja, s a rontást megtöri.

Nagy Zoltán szól Füst „egyenes idézés”-eiről. Ezek nemegyszer valóban „intő szózatok, elmélkedések, imádságok”, de legkiélezettebb, meghökkentő változatai halottak monológjai. „Hegyes sipkám volt egykoron s kalmár valék, / De vastag lábaim mártottam hajdanába' hóba, / S meghűltem részegen Szilveszter éjjelén… / Rég megdögölt, ki látta szégyenem” – íme A részeg kalmár hangzó sírirata. Egy bánatos kísértet panasza szó szerint: „Mihály volt a nevem s a várfal alatt korcsmából jöttem épp, / S útban valék éjfél után s ők elgázoltak engem”… – Ungvári Tamás E. L. Masterst „expresszív sodrású, kötött ritmusú szabad versei” alapján Füst „távoli rokoná”-nak látta, holott rendkívül közel áll hozzá. A Spoon River-i holtak (1915) ilyen naturálisan groteszk, önarcképfestő síriratok gyűjteménye. De ő jellemrajzokat telített társadalomkritikával, és Füst halotti monológjainak valódi mintáját pl. az Ezeregyéjszaka holt városában, az „érc-város”-nak (340. éj, Mardrus–Kállay-változat) a vándorokat fogadó sírfeliratokban mutathatjuk ki: „Eltűnt hatalmam mámora, akár a lázak részegsége… Hány várost dúltam halomra, mint számum pusztító szele?… Tanulj példámból és ne hagyd, hogy ábrándképek elvakítsanak…” Füst Egy egyiptomi sírkövönjének egész versmagatartása azonos: Élek és kiáltok, hogy halld… Füst holtjainak „egyenes idézései” az érc-város sírfeliratainak travesztiája benyomását keltik, de néha csak kommentárját: „Élő isten, mért haltam meg ártatlanul”… (Meghaltam, én szegény) Másutt mintha inkább elvarázsolt lélek nevében szólna: „Nagy voltam és elmúlt: elfeledtem” (Szőlőhegyen.) Előzménye a 17. éjben: „Én Sina királya voltam egykor…” Ugyanaz a szereplő, aki Vörösmarty A romjának modelljét kölcsönözte. „A lelkük vízfenéken alszik, mint a hal” (A részeg kalmár): ez a képzet a halként vízfenékre bűvölt népek történetéből ered. (23–31. éj.) „A köd fölött lassan haladt egy szép szekér”: ezt a jelenetet a repülő ágy (Mardrus–Kállay, 250–270. éj) s más szárnyaló tárgyak ihlették. A sűrűn emlegetett hangszerek: lant, hárfa, fuvola, mind az Ezeregyéjszaka jellegzetes hangszerei, mint ahogy hasonló több versében az udvari költő szerepjátszása is. Az Óda a fejedelemhez! befejezése pedig, ez az egyszerre kegyetlen és bohókás könyörgés „S a rémeket, kik hátam megett sugdosódnak, / S kik hátamat már régen csiklandozzák sugdosásaikkal: / Légy igazságos, nagy király! / S ítéld halálra őket!” nem született volna meg pl. Harun al Rasid Kalifa gyilkos indulatból játékosságba átcsapó szeszélyeinek történetei nélkül (Pl. 379. éj).

Súlyos érv az Ezeregyéjszaka forrásnak tekintése mellett a kötetcím, Változtatnod nem lehet. A megváltoztathatatlan sorsra, a maktúbra utal ez a fordulat, mellyel a mohamedán Allah akaratára bízza életét, amit az Ezeregyéjszaka szereplői is sűrűn hangoztatnak. De még a női test szépségeit is éppúgy a természeti vagy éppenséggel a drágakövek okozta gyönyörök analógiáival írja le!

Minden hatás azonban találkozás, a befogadó válogató és átformáló tevékenységének tükre. A motívumok és képzetek metamorfózisán ott az alkotó keze nyoma, és új együttesük a különbség mértékével rajzolja ki a teremtő személyiséget.

Osvátnak megvallotta, olyan verseket szeretne írni, melyektől az oszlopok dörögnek. Ez a kép lírájának két lényeges jegyére is fényt vet. A „dörgő oszlopok” szózatok zengő versbeszédét jelentik, másrészt a tárgyak megszólaltatása ősi, animisztikus világképet föltételez. Naplójában már húszévesen „robusztusabb indulatok”-ért és a „finom kis döngicsélések”, valamint „az önmegfigyelés impresszionizmusa” és „megszűnt lelki szenzációi” ellen kardoskodik. Aki ennyire gyanakszik az érzelmekre és a tudatra, annak a képzelet meg az akarat marad költői szerszámul.

„A művészet nem intellektuális… A vízió a fontos” – vési naplójába. De a képzelet is többféle: reproduktív, asszociatív, önkéntelen és álomszerű. Füsté leginkább az utóbbi, az éberálom fantáziálása. Éjjel dolgozott, és az éjszaka költője lett. Verseinek nemcsak időszaka az éj, hanem a tapasztalat lehetőségeit a határtalanba meghosszabbító létföltétele. De a kötetlen képzelgés formátlan, széteső: ezért vonzza „az idegen miliő”, egy másik világ „ismeretlen légköre”, amelynek iránya, világképi egysége van. Ezért is szorítja háttérbe biográfiai vallomásait a modellt jelentő Ezeregyéjszaka különös alakjainak, mozzanatainak és képzeteinek ihlete javára. „Objektív”, mert költői Énje látományainak dramaturgiájában, képsorainak plaszticitásában közvetve jelenik meg. Ifjúkori szellemi forrongásának el kellett ülnie, tárja föl Madách-esszéjében, „hogy a világrendnek valamelyes egységes látomása tisztuljon ki belőle, még nem létező tapasztalatok és adatok üres terein elképzelt tapasztalatok… hogy ezek az egyszerű nagy kérdések átérthetők legyenek”. Költői világrendjét így képezi le az Ezeregyéjszaka mozgalmas csodáiból indulataival telített látomásokká. „Mi a nyugati kultúrák meggyőződéstelen világa” – kérdezi – „a mély szellemi egységhez képest, mely a keletet összefogja?” Persze a félig ókori Keletre gondol. Két tanulmánya hivatkozik az Ezeregyéjszaka konkrét epizódjaira, de tömörítő módosításán ott az alkotó művészet egyéni fölfogásának pecsétje. A „barátságos szellemek”-ről szólva említi a kis, púpos szabót, „akinek halszálka akadt a torkán, és akit mint tetszhalottat aztán háztetőkön keresztül csempésztek ide-oda a holdfényen”. A kis púpos teste a 127–132. éjen kel tragikomikus vándorútjára, de Füst csak második „kalandját” nagyítja ki. „Csak az lehet életképes, aminek a részletei egységet alkotnak” – vallja, s ez szerkezetet, sőt úgymond, már szervezetet jelent. Füst lírájában is a természetfölötti plaszticitás homogén epikuma sugall központi jelentést. A szép Aminére, „akinek forradással van teli gyönyörű keble, teste, minthogy valamikor nagyon kikapott, mert kikapós volt”, a 71–73. éj regéiben a férj szadizmusa és félreértése szab korbácsütéseket. A ledér alkat fikciója olyan világrend sejtetését teszi lehetővé, melynek egy-egy megnyilvánulása szimbolikával ér föl: Füst így „sűrít”, ahogy Kosztolányi mondja. Eszébe jutnak az elvarázsolt halak, melyek a serpenyőn beszélni kezdenek. Egy véres regefüzérből, melynek egyik motívuma Az élő szobort (Vörösmarty) ihlette, ezt az egyszerre rémületes és szórakoztató epizódot ragadja ki. Az alakváltozás antropomorfizmusának belső ellentéte tetszik neki. Az élettelenben is „mutatkozik az élet sokféle jelensége”, és Füst akkor érzi „teltnek” hangját, ha mondanivalójában „ellentétes princípiumok egyesülése” foglaltatik (Napló). A misztikus írónak azt javallja, „jól teszi, ha a világ, melyet leír, nem misztikus, hanem reális”. (Uo.) A palackba zárt szellem kiszabadításának ismétlődő történetéből ezért idézi a jelenetet, melyben a csodalény füstté válva álnokul átkozza szabadítóját: itt a 9–10. éjre emlékszik (Emlékezés egy ifjú költőre, aki voltam).

Félelmetes és groteszk: az Ezeregyéjszaka archaikus világképében együtt élő, két ellentétes esztétikai minőség élteti répát hámozó és alfelüket mutogató démonait (A részeg kalmár), ezért kérleli urát, hogy cipője sarkával kenje be költői Énje homlokát (Óda párfogómhoz), majd bogárrá megrontott lénynek mutatja önmagát isten szeme előtt (Egy hegedűművészhez!), ahogy kutyává, szamárrá, hüllővé csökkenhetnek az emberek a keleti regékben. Íme a lélek és a sors szélsőséges helyzetei kifejtés helyett szokatlanságukkal ékesszólóan szemléltetve. Ennek a délibábos megjelenítő előadásnak az „idegen miliő”, az Ezeregyéjszaka végső soron már csak vonatkoztatási pontja.

Füstnek a költészet világteremtés, éber álma laikus legendákat ötöl ki. A botcsinálta realista, az álarcos romantikus Stendhal ugyanebből az ihletforrásból merít meglepő hasonlóan indíttatást: „Örömmel hordanék álarcot, gyönyörűséggel változtatnék nevet. Fejemnek több mint negyede az Ezeregyéjszakával van tele, melyért rajongok.” (Az önzés emlékiratai) De Füst magatartására nem találna pontosan a szerepjátszás fogalma. Verskompozíciója is kykloptikusan raggatott, mint az ősi építmények. Csodálattal beszéli el a képzeletében átmintázott regés eseményeket, a tapasztalatfölötti képek jelentésük izgatott leolvasására késztetik, ámulata pedig himnikusan tör ki belőle. A költői teremtésnek ez a három vetülete együtt van jelen az Arméniában, és lépcsőzetesen bontakozik ki. „Tájjal és atmoszférával érzékeltetett lelkiállapot”, mondhatjuk Németh Andorral „imaginárius” világának első képsoráról, majd a másodiknak jelzett rész előbb tudatosítja a párhuzamot, végül szabad utat enged az indulatoknak.

Fölvetődik a kérdés, az objektív líra megjelenítő szemléletén kívül fölismerhetők-e hasonló jellemző jegyek a költő magatartásában és nyelvében?

A szigorú kötetszerkezet mindig a kompozíciónak a versek fölötti értelméről tanúskodik. A Változtatnod nem lehet ódák, epodoszok, kardalok és elégiák ciklusaiból áll; a könyvet „sorstragédia” rekeszti be. A műfaji elhatárolás maga a háromkompozíciós magatartásforma különálló, bár nem szükségszerűen vegyíthetetlen megvalósítására is lehetőséget ad. Ódáit Füst ünneplő felköszöntésnek fogja föl, és beszédhelyzetét mintegy ítélő ellenpólusához intézett szólamokkal hangsúlyozza: „Magas Fejedelem! Fennkölt személyed / Nem tudja tán, mily rosszul megy sorom!” (Óda a fejedelemhez!) Egy-egy fordulata szakrális himnuszok tükörkifejezése (calqueja): „Téged fennhangon nevezünk, téged elképzelünk.” (Osvát Ernőhöz!): „Te leonem legimus” (Sz. Hilárius Hajnali éneke). Epodoszon nem ritmikai, hanem szerkezeti jelentést ért, olyan háromrészes görög kórust, melyben a strófák és antistrófák „mesterdal”-ban békülnek össze: nem véletlen a háromfokozatú Arménia helye a ciklusban. Az elégiát sem újkori értelmében, mélabús emlékezésnek tekinti, hanem antik siratóéneknek, mint ahogy a ciklus 13 verse közül hét nyílt, a többi lappangó gyászvers. A kötetszerkezetre Bori figyelt föl, de a műfajok nem alanyi magatartásformákat („önarcképfestő igényt”, „alakoskodást” vagy „gúnydalt”) képviselnek, mint írja, hanem – idevágó legtalálóbb szavával – közvetett közvetlenséget. Füst egész lírájára érvényes beszédhelyzet valósul meg a „Kardalok” ciklusában, sőt minden verse többé-kevésbé „kardal”. Az Objektív kórus mottója: „E kórus alatt a drámai vers egy fajtáját értem, melyet az elképzelt kar vezetője társai zenekísérete mellett elszavalna nagy tömeg nevében, tehát objektíven szólván.” Nem „klasszicizál” (Bori), mert nem kívülről pillant világára, hanem rácsodálkozik, elragadtatottan azonosul vele: így kell értenünk animizmusát, antropomorfizmusát. Németh Andor „igazi misztagóg”-nak tiszteli, azaz titkok megvilágítójának. „Hős, ki a láthatár peremén a sötétbe zuhantál, / Mint csúcsokról a mélybe köd-görgeteg gomolyog” (Naenia egy hős halálára): az emberi sorsot átható erők panteisztikus dalnoka szól így. Lírájának „objektivitása” rokon szellemű, látomásos tanítások kinyilatkoztató frazeológiájából is következik. Füstre is áll Spinozának az a nézete, hogy amennyit a természetből átélünk, annyira válunk magunk is természetté. „Teljessége” (Vajda Endre) nem csupán esztétikai ellentétek szintézise, hanem kozmikus érvényű törvények kinyilatkoztatása, mely stílusát elsődlegesen jellemzi. De az Ezeregyéjszaka is eget-földet mozgató mitikus képtelenségek tarkán természetes spektruma.

Karvezetőnek nevezte magát. Versmondata közöl, kijelent: „Ez érdes világon simán és szabály szerint / Nem engedelmes emberkéznek titkos őserő”… (Szüretelők dala.) A természeti költő magatartása azonban Füst idejében a művészi illúziót teremtő akaraton is múlik, ezért kijelentéseinek tanításain átüt a meditáció.

Versei gyülekezeti énekek, a „mi” szózatai, nem vallomások. Az antikizáló, „görögös” költő pozíciója így egyeztethető össze az Ezeregyéjszaka félig hitregei világképével, s ezért nincs, vagy alig van szüksége később a különös miliőre, hogy mesés környezetbe vetítse ki a lélek csodáit: a léttörvényeket Kanada vagy a Mississippi víziójából is kiolvashatja. Alkata szerint „régen elmúlt világ irrealitás”-ának szemléletformájából tudott csak kiindulni, de utóbb, akár Shakespeare, „elképzelt világ”-ként kottázta le megfigyeléseit (Napló). Az Ezeregyéjszaka, görögök: teljesebb dimenziók, melyeken képzelete „tökéletlen élményeit kijavítja” (Látomás és indulat a művészetben). Ekkor már alapvető emberi szituációk igazságait mintegy néven nevezhette. Naplójában görögebb léleknek tudja magát Babitsnál, mert nem él név szerinti mitológiával. Mondjuk inkább így, archaikusabb tudat, aki víziókban gondolkodik, vagy másképp: „ősibb… fejletlenebb pszichikai korszak” kifejezője (Napló).

Karvezetői stílusának jellemző eljárásai szenvedélyesen kimondott gnómái és maximái: akárcsak a görög „korifeus”, általuk mintegy döbbenetét érzékeltetve kiszól az események menetéből: „Ó hogyan megyünk mi s hová, mint az őrült gomolyag”… (A hold); „Ó boldog az, ki nyomorára gondol s válik az ajka komollyá / S komoly sóhajjal alszik el s a bús halál maszkját felölté!” (Álmatlanok kara). Versei struktúrájának a látomás utáni másodlagos gesztusa a két tükör elvét hivatott kiküszöbölni, melyről naplójában ír: a végtelent tükrözhetik ugyan, de nem teszik érthetőbbé. Bár ezt az elméletét a keleti gondolkodással állítja szembe, épp az Ezeregyéjszaka hasonlóan ihletett, gyakori versbetétei gnómák is. „Az emberi élet két napból áll, melynek egyike bátorságot ajánl, másika vigyázatot kíván, s ugyanaz huzamának két fele van, melynek egyike derült, másika borult… A szerencse gondatlanná tett s megtévesztett; de gyakorta éjjel, hirtelen támad legdühösebb zivatar.” (l. éj. Vörösmarty fordítása.) Ilyen versbetétek egy természetbölcselő ősköltő tudatával fogalmazott tanítások, és csak az „objektivitás” hevesebb megnyilatkozásai. „A belső szemlélő a világ tapasztalati szemléletében sokszor naiv… filozofikusan azonban mindennel tisztában van, s gyakran ad reflexiót, lírát.” (Gondolatok vázlata a külső és belső szemléletről) Naiv, azaz természeti költő, aki belső realitásként éli át a külvilágot. Ilyen a görög tragédiaíró, de az Ezeregyéjszakának is ez a szemléleti ritmusa: csodák élménye, majd ihletett reflexiójuk. Görög életlátás vagy a keleti regéké: mindegy, közös bennük az Énen túli törvények rendje, melyet az ihletett költő megjelenít és értelmez. Füst és az avantgárd, főként az expresszionizmus párhuzamáról is annyira jogos beszélni, amennyire egyaránt közösség nevében szólnak. Oszlopok dörgése mindkettő.

Füst költői világának fontos alkotó elve ritmusa. Szabad verset írt vagy sem? A válasz ma már világos, noha korántsem egysíkú. Írt egy-két lábbal megpótolt hexametert is (Tanító vers), és tipikus verssorának Gáldi „a trimeter iambicust, az antik tragédia jellegzetes metrumát” tartja: „Az életem javát sötétben töltöm el, / A mélyen elrejtőző, néma férfikort.” (Szellemek utcája) De ugyanő figyelt föl szinte mindig meglelhető sormetszeteire, ami érthető, hiszen a hosszú soroknak pihenőre volt szükségük. Így azonban „trimeter iambicus”-ai is megnyúltak: „Ki égeti vaj' a havas utak sárga tüzét?” (Egy bánatos kísértet panasza) De ritmuseszménye a következő: „Olyan ritmust, formát keresel tehát, melynek szimmetriájában az aszimmetrikus benne zeng” (Napló). Csakugyan: az igazi Füst Milán-i sor, ami csak rá jellemző, egy szigorúan kötött s egy kötetlen, valóban „szabad” dikció ritmusegyüttese. „Az óriási hold – mint egy nyugtalan paripa gőzt lehelve”… (A hold.) A harmadik jambus sormetszete után kötetlen élőbeszéd következik. „De jaj, rendületlenül áll a sötét látomás, mint fekete angyal, ki zajtól sem riad”… (Arménia) Itt fordított a sorrend: kötetlen beszédet zár három tiszta jambus. Szimmetria és aszimmetria ellenpontozását az egész versre is kiterjeszti, pl. épp az Arméniában: „Látja a hajnalt, ki nem tud elaludni.” Egy adoniszi metrumegyüttest cezúra után három trocheus vált föl. „Ami ott fejlődik a szemünk előtt, az a születésnek, a valamivé válásnak e remegésénél… fogva erősebben hat ránk, mint amit habozás nélkül, mintegy a végső forma szándékával, tehát nyilván keményen is modellálva állítottak elénk,” (Napló) Az indulatok születését átvevő, szabályos és szabálytalan részeken át pulzáló hosszú sorok versbeszéde tulajdonképpen a rácsodálkozó, „naiv” természetköltészet verstani vetülete. Füst széles sodrú dikciója az élő szervezet alkotás közbeni bioritmusát közvetíti, s ez a lendület „a kompozíció csíráját hordja magában”. Eszmélkedéssel és ujjongással kísért jelenéseinek indukáló elve ez a bőbeszéd. Nem véletlen, hogy kedves költője, Berzsenyi költői világképének részben ritmikája a fölszabadító ihlete, ahogy erre még Horváth János rávilágított.

Amikor Coleridge-től a Rege a vén tengerészről morálját kérték számon, az Ezeregyéjszakára hivatkozott: a kalmárt a szellemnek meg kell ölnie, mert kiütötte fia szemét. Tőle függetlenül választatta ugyanezt az epizódot mottójául Füst, de indítékuk azonos; tárgyszerű előadással sugallják természetfölötti összefüggések kauzális világrendjét. Füst esetében a hármas fokozatú struktúra és a ritmus a „képzelet kijavításá”-nak több teret ad. Az Ezeregyéjszaka Friedrich Schlegeltől a dán Oehlenschlager Aladdin-drámájáig foglalkoztatta a romantikusokat. Gyulai óta tudjuk, Vörösmarty ihlető olvasmánya volt. Mészöly Miklós barátom a Jelenkor ez évi 4. számában A rom vándorának négy kérésében mai filozófiai érzékenységgel a mitikus rendet megtörő pesszimizmust lát. Csakhogy A rom forrása az Ezeregyéjszaka Sina királyának története, s a négy kérés a négy égtájra nyíló ablak, melyeken át a 14. éjen, amit még Vörösmarty fordított, a varázsló sejk az élet percről percre változó esendőségét és nagyságát tárta elő. Abrams Coleridge-re összpontosított romantikaelméleti könyvében (The Mirror and the Lamp) a klasszicizmus metaforája a tükör, a változatlan képmás – a romantikáé a lámpa, a tárgyak vetített metamorfózisa. Füst kettős tükörstádium-elmélete, mely az alakváltoztató ábrázolással egyértelmű, Abrams tételéhez közel áll. A szertelen, ősi panteizmus egy családot jelent Coleridge-nek, Vörösmartynak és Füstnek. Szerencsés párhuzamot von Somlyó, amikor az elemek monumentális álcáját öltött belső epika poétáját, Saint-John Perse-t tartja költőnk mai rokonának.

Füst azt panaszolja, a külső és belső szemléletről szóló tanulmányával megelőzte Jungot, ám ezt nem méltányolják. De nem Jung neve kívánkozik ide, hanem azé, akit egyetlen esztétikai mesterének elismert: Theodor Lipps. Az ő beleérzés-elméletében a tárgyi világgal azonosulás, a kontrasztok sokrétű egysége, valamint antropomorfizmus, szimmetria és aszimmetria dialektikája egyaránt föllelhető. Az „idegen miliő”-be való poétikai beleélésre Füstöt általában, az Ezeregyéjszaka animizmusának konkrét fölhasználására közvetve Lipps esztétikája bátorította.

A beleérzés-elmélet, bár Fechner útján, Babitsot is megérintette, A Sunt lacrimae rerumban a költő személyes, pillanatnyi sorsát festő szobabelső a kivetítés elvének köszönheti a környezet poetizálásának ezt az úttörő, „objektív” lírai remekét. De Babits saját problémáihoz kereste a bölcselet válaszait, és verseit állandóan fejlődve filozófiai kriticizmussal hatotta át, Füst viszont Lipps ösztönzésére egyetlen ősi, hieratikus világképben közvetve szemléltette a lélek földrengéseit. Mindenesetre objektív költészetéhez legközelebb álló magyar vállalkozásnak Babits lírája 1914-ig tartó, első szakaszát kell tekintenünk.