Határ Győző
Kései sirató

S amilyen magától értetődő volt minden alattvalójának, hogy a költőfejedelem szerepébe nem bitorló s nem jobb-híján-király csöppent bele, hanem a démiurgosz fölkentje, olyan természetes szerénységgel, ízléssel és mértékkel nyújtotta ki hol ennek, hol annak jogarát, hogy jöjjön közelebb és hallgassa egy kényelmesebb párnáról, az egyetem egy még bájosabb medaillon-Madonnája társaságában, az ajkáról gyöngyöző szókratészi szót – mert amilyen igaz, hogy szókratészi módra sugalmazó démona volt, oly igaz, hogy életének keserédes bölcsességét nem tukmálta rá senkire, hanem az antik dialektika rávezető módszerével, a körülülő Glaukonok zsenge elméjének gyöngéden gondoskodó megvilágosításával. S ezenközben ő maga – helyesebben „maga ő” – mind e nagy hódoló nyüzsgés közepette igencsak egyedül volt, s magányosan botorkált a képzelet félelmes, hold-sütötte utcasivatagjain: „Mint aki csendes és veszélyes utcán járkál éjszaka / És abban minden lobogásban volna, – hatvan fáklya tüze ontaná vad lángjait / A semminek… mert nincs ott senki sem. A szellemek utcája ez!” A szellemek utcáján keresztül vezetett életútja, s a Semmi hatvan fáklyája lobogott körülötte vad lobogással; mert noha az értők, a kevesek, a mesterségbeliek, a pályatársak e kisebesedett szívet, nagy-nagy vérzékenységet körülpárnázták szeretetükkel, és Kosztolányitól Kassákig, Karinthytól Vas Istvánig mindenki tudta, ki jár közöttük rangrejtve, egyébként egy ország hideg közönye és kategorikus értetlensége fogadta. Talán a hideg közöny felengedett, de a kategorikus értetlenség hol népszerű félreértéssé, hol derekasan igyekvő melléfogássá enyhült csupán. S míg ma is élő és jó egészségnek örvendő rigmusfaragóknak, álmagyaros, pszeudó-népies klapanciák laureátusainak laposságait a tanulmányírók siserehada boncolja, meglepő, sőt elképesztő, hogy Füst Milán bibliográfiája egy-két kötet s alig néhány füzetnyi. Ő tudta, értette és megbocsátotta ezt; s az, aki a világ szerencsésebb tájain, Franciaországban vagy Skandináviában sokadmagával lett volna a sokak költője, méla rezignációval fogadta, hogy Magyarországon ő csupán a kevesek költője, no meg a költőké. Vigaszul szolgált, hogy Rákosi Mátyás uralma idején Füst Milán egyetemi fellegvára volt a szellem menedéke, az ellenállás meg-megvillanó zászlaja; a dobogó parányi szigetén az egyetemes Európa vagdalkozott a provincializmus ellen – az az egyetemes Európa, amely Londontól az Urálig, Shakespeare-től Tolsztojig, Dickenstől Ljeszkovig ér; s jó reménységgel tölthet el bennünket az a nemzedék, amely az egyetemesség ilyen szellemével töltekezett.

Az angol közmondás szerint, aki fiatalember korában nem „whig” – hanem konzervatív –, azzal valami baj van. Füst Milánnal nem volt semmi baj, forradalmár volt ő fiatalember korában annak rendje-módja szerint; de ezzel jobbra is, balra is csak újabb félreértésre, félrekönyvelésre adott okot: egy okkal több volt, hogy hontalan legyen e hazában, s neki magának egy okkal több, hogy véghetetlen gyanakvással fogadja, valahányszor ez vagy az a kurzus nagy harsányan keblére készült ölelni, hogy csatlakozását aprópénzre váltsa: ő nemcsak hogy nem csatlakozott, de a kevesek közé tartozott, aki Sztálin születésnapján néma maradt. Ő mással volt elfoglalva: Ezékiellel az angyalok szárnyazúgását hallotta, s azzal a komor hírrel tért meg a Régiókból, hogy „Az angyalok sötétek. Nem látod-e kezükben a kardot? / Amint megvillan a fényben, akkor repülik át a napot és fekete fényköreit / S a nap kinyílik előttük. Mert ők karddal a kezükbe’ repűlnek / S elfödvén szegény szemüket: – szent, szent, szent, – kiáltják odafenn a sugaraknak… / S mint a pulykák, kurrogva reppennek fel előttük a csillagok is / S menten szét is pattantja őket a rettenetes alázat”. A testén keresztül döfölő két fájdalom hosszú tűjén forgódott: az egyik az inzulin tűje volt már évtizedek óta, s hogy mit jelent így élni, megérti azt minden cukorbeteg; a másik Naplójának elvesztése, a veszteség a költő életidegén keresztülhatoló s ott rángatózó nyársa volt: önvallomása szerint tizenhét éves kora óta írta, napi két-három órán át, s aki tudja, hogy tehetségének fő erénye a kötetlen, a rögtönző filozofálás s az ezzel összefonódó dévaj pletykaság volt, az felmérheti e veszteséget. A magyar Jules Renard válhatott volna belőle; de a kéziratokkal teli bőrönd 1944 végén a háborúban elkallódott, s a költőnek ezt a fájdalmát csak az tudja igazán átérezni, aki maga is kéziratok légióját vesztette el a háború túlfűtött papírkosarában. De még így is újraírt Esztétikája a magyar filozófia olyan önálló alkotása, amely abban a költészetre oly fogékony, a bölcselet követésére oly renyhe világban ritka madár. Naplójának emlékanyagát pedig átmentette Hábi-Szádi küzdelmeinek könyvébe; s hogy az ösztönös rendszerezés, a tudatos és ihletett műalkotás javára vált-e vagy rontott rajta: hogy mi tán csak nyertünk rajta – azon, ami neki annyira fájt, hogy elveszett, ki tudja? Ő már ennek is tudója.

Ha arról panaszkodott folyvást, hogy életét is csak improvizálta, mint regényeit és minden írását, mi már tudjuk-látjuk, hogy életműve egységes, hatalmas architrávként nyugszik a magyar irodalom mesterfalainak kőpárnáin, s hogy meandereit az isteni terv igazította a képszéken egyenesbe, amely művében benne munkál. Miért is felednénk sírjánál, hogy – amint írta – „a látható horizontokat szüntelen fáradsággal véges-végig bejárta”? Nem költő volt, hanem kithareodosz, kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a magyar irodalom kényelmesen kocogó ekhós szekerét odahagyva, előrenyargaljon a prózavers oázisáig, s hogy a vers kötött vagy kötetlen, eszébe sem jutott: ő csak a diktandóra figyelt, ahogyan démona a fülébe súgta. Ezerszer előszobázott a halálnál, ezerszer tudakolódzott nála, ismerkedett vele, békült, berzenkedett, s amilyen hatványozottan érezte a megsemmisülés, az elpergés kínját a homokórán, s azt, hogy a halandóság bajára nincs orvosság, talán a közönséges halandónál egy kicsivel előbb tudta már, mert annyiszor ízlelgette, hogy milyen és micsodás. Vagy ahogyan ő maga írta. „S aztán hát elment persze, – csend lett végül is e vidéken. / De a szivében is csupa rend volt már akkor, el ne / feledjük s egy másik, még nagyobb figyelem… / S a feje körül tompa derengés.”