Tüskés Tibor: Csorba Győző

Csorba Győző lírája a kortárs magyar költészet értékekben gazdag, szuverén, egyéni és eredeti hangú teljesítménye, meg-megújuló és makacs törekvés a teljesség elérésére, a szintézis megvalósítására. Csorba teljes és koherens lírai világképet alkotott. Idegenkedik mindentől, ami lazaság, érzelgősség, hígság, de éppígy elfordul a puszta intellektus hűvös, éles vonalú, hideg fényű ragyogásától. Mély és hiteles érzelmi alap és az értelem fel-feltörő kontrollja: ez a kettősség adja költészetének sajátos ízét, egyéni karakterét, nyugtalanító feszültségét. Munkásságának célja nem a tanítás és nem a puszta önkifejezés. Éppoly idegen számára a profetikus költő szerepe, mint az élményköltészet. Olyan poézis megvalósítására törekszik, amelyet jobb szó híján egzisztenciális lírának nevezhetünk, ahol a vers éppúgy vers, mint ahogy a kő: kő és a virág: virág. Látja a világ változásait, de elsősorban befelé figyel. Nem mond le a költészet emberformáló, közösségi szerepéről, de azt akarja, hogy az általa létrehozott mű mindenekelőtt költészet legyen. Csorba Győzőből nem hiányzik a történelmi és a társadalmi problémák iránti érzékenység, az elmúlt évtizedek ilyen jellegű változásai mégis kevés nyomot hagytak lírájában, s a történelem nem húzott szigorú korszakhatárokat pályáján. E líra a költő személyes sorsától, az egyéni élettényektől nem választható el, ugyanakkor azt is látni kell, hogy életrajzának eseményei kevéssé befolyásolták költészetét. Ebből következik az a metodikai megoldás, hogy pálya és költészet együttes vizsgálata helyett külön mondjuk el életrajzának tényeit és külön rajzoljuk meg költői fejlődését.

Csorba Győző 1916. november 21-én született. Önéletrajzi költeménye, az Ocsúdó évek egyik szakaszában írja:

Apja, Csorba György MÁV betűíró, afféle iparos ezermester. Anyja, Borsódi Mária szolgáló, majd a népes családot neveli. „Csitíthatatlan kíváncsiságom, sokirányú érdeklődésem, könnyen lobbanó temperamentumom s kiszolgáltatottságom a veszedelmesen, szinte a ragadozók kíméletlenségével rám törő érzelmekre, sőt érzelmességekre bizonyára apai örökség. Viszont beteges érzékenységem, szellőérintésre is mozduló hangulatom, tarka fantáziám, változékony kedélyvilágom alighanem anyám hagyatéka” – jellemzi magát a költő.3 A népes család mozgalmas élete, a változó lakások, a halálesetek és esküvők, a külvárosi iskola dús társadalmi élményben részesítik. Gyermekéveit a város szélén, katonai gyakorlótér, öreg temető, bolgárkertek, rétek közelében tölti. A környezetében látott szegénység és a tapasztalt nélkülözés szociális érzékenységét fejleszti. Testi és lelki csapások érik. 1927-ben elveszti apját; ekkor kezd verseket írni. „Úgy látszik, a lélek csodálatos ökonómiája gondoskodott az önvédelem egy újabb módjáról: a versírásról.”4 Első olvasmányai a szabadságharc koráról szóló album és Petőfi versei. Mivel fizikai munkás nem lehetett, gimnáziumba iratkozik. Középiskolás éveiben a nyarakat Dunaszekcső-szigeten tölti rokonainál: a természet és a falusi élet első élményeit itt kapja. Megismerkedik Ady költészetével. Első versei tizenhat éves korában jelennek meg A mi utunk című református középiskolás folyóiratban. A református diák a jezsuita gimnáziumban eléggé idegenül érzi magát. Legfőképpen a középiskolában megszerzett – majd továbbfejlesztett – nyelvtudásának látja később hasznát.

1935-ben érettségi vizsgát tesz, és még ugyanazon év őszén a pécsi Erzsébet Tudományegyetem jog- és államtudományi fakultására iratkozik. Szíve a bölcsészkarhoz húzza, de úgy látja, tanárként nehéz az elhelyezkedés, s barátai nagy része is jogra megy. Mivel Csorba a jogi előadásokat látogatja, s tanulmányai is már a harmincas évek második felére esnek, kimarad abból az élénk és mozgalmas szellemi-irodalmi-baráti körből, mely a pécsi bölcsészkaron a harmincas évek közepén virágzott, amely Takáts Gyula A pécsi Flórián kocsmában című, 1937-ben írott versét ihlette, s amelyről Tatay Sándor Lődörgések kora című – általa regénynek mondott – emlékezésében rajzolt plasztikus képet. Így maradt ki például a közös folyóiratalapítási kísérletből; Tatay, Takáts Gyula és Weöres Sándor fölkeresték Várkonyi Nándort, s Öttorony címmel irodalmi lapot akartak indítani. Babits Mihálytól kértek beköszöntőt. Csorba főként az egyetemi könyvtárt látogatja, irodalmi tájékozottságát önműveléssel mélyíti el. A görög filozófia klasszikus alakjaival, Szókratésszel, Platónnal már a középiskolában megismerkedett, figyelme most az újkor gondolkodói felé fordul. A svéd teozófus, Swedenborg mellett kézbe veszi Kant műveit, bár ezeket nem tudta megkedvelni. A szemléletére formálóan ható könyvélmények főként Schopenhauernek a zenéről, a színek elméletéről, a nemek kapcsolatáról, a halálról szóló munkái. Nem hagyja hatástalanul Otto Weininger egykor nagy népszerűségnek örvendő könyve, a Nem és jellem. Szívesen forgatja Nietzsche könyveit,5 lélektani érdeklődését Freud művei elégítik ki, irodalomszemléletét Taine-nek az angol irodalom történetét tárgyaló munkája formálja, a 20. századi gondolkodók közül Ortega y Gasset maradandó élménye. Általában azok a gondolkodók fogják meg, akiknél a filozófiában is poézist talál. Érdeklődése az ókor és a középkor felé is kitágul: rendszeres olvasmányai a Tao Te king, a Biblia, Szent Ágoston Confessiója, Szent Ferenc Fiorettije.

A tartózkodó fiatalember a versírást, a költészetet magánügyének tekinti, személyes kapcsolatot íróval vagy írófélével nem ápol. Olvasmányairól, irodalomról, filozófiáról csak egy-egy barátjával vált szót. Első kis verseskötetét, a Mozdulatlanságot instruálásból megtakarított pénzén adja ki 1938 őszén, Pécsett. Tatay Sándor és Takáts Gyula ekkor már nem tartózkodnak a városban, Weöres Sándor is eltávozott az egyetemről, s az esztendő végén csak azért utazik Pécsre, mert itt jelenik meg harmadik kötete, A teremtés dicsérete. A két költő ekkor még személyesen nem ismeri egymást. A huszonkét éves Csorba Győző a Mozdulatlanságot Várkonyi Nándor írónak, a fiatal pécsi írók mentorának, a pécsi egyetem könyvtárosának, az akkor negyvenkét éves egyetemi magántanárnak küldi el, akit már 1931-ben beválasztottak a Lovász Pál megalakította pécsi Janus Pannonius Társaság tisztikarába.

Vannak újabb rendszerező és átfogó irodalomtörténeti munkák és részletkérdést tárgyaló kismonográfiák,6 amelyek Csorba Győzőt ahhoz a költőnemzedékhez sorolják, amelyet Babits Mihály 1934-ben írt cikke óta a Nyugat „harmadik költőnemzedéké”-nek szoktak nevezni. A magyar irodalom története hatodik kötete (Bp., 1966.) például Jékely Zoltán, Pásztor Béla, Képes Géza, Weöres Sándor, Rónay György, Vas István, Hajnal Anna és Kálnoky László után, a „polgári humanista költészet”, illetve a „harmadik nemzedék” tagjai cím alatt tárgyalja Csorba Győző munkásságát; Alföldy Jenő Kálnoky-monográfiája ugyancsak a Nyugat „harmadik nemzedéké”-ről adott fölsorolásban emlékezik meg róla, s a fenti névsort – Képes Géza elhagyásával – Devecseri Gábor, Jankovich Ferenc, Károlyi Amy, Radnóti Miklós, Takáts Gyula, Toldalagi Pál, Zelk Zoltán nevével toldja meg. Ugyanakkor Rónay Lászlónak a nemzedék történetét legrészletesebben elemző irodalomtörténeti munkája7 meg sem említi Csorba Győző költészetét. Csorba és a Nyugat „harmadik nemzedéké”-nek viszonya mindenképpen olyan kérdés, amely tüzetesebb vizsgálatot érdemel.

A Mozdulatlanság, Csorba első kötete a csaknem évtizeddel idősebb Hajnal Anna első kötetével és az évekkel fiatalabb Pilinszky János első írásaival azonos időben jelent meg. A „harmadik nemzedék” Csorbánál néhány évvel idősebb költői közül Zelk, Vas, Takáts, Weöres, Jékely, Toldalagi már mind kézben tarthatta ekkor első kötetét (Weöres már a harmadikat), sőt a nála fiatalabb Devecseri is 1936-ban már kötetet mondhatott magáénak. A Csorbánál idősebb költők közül csupán Kálnokynak és Rónaynak látott utóbb napvilágot első könyve.

A költő nyilvános bemutatkozása, a Mozdulatlanság nem vert országos visszhangot, tudomásunk szerint mindössze két kritika jelent meg róla, de az egyik éppen a Nyugatban. A kötetet Jankovich Ferenc kapta meg recenzióra néhány más könyvvel együtt. Jankovich, akit a Nyugat „harmadik költőnemzedéke” soraiban emlegettek ekkor, ezt a kritikának alig nevezhető jellemzést írta a Mozdulatlanságról: „Negyven vers – és nem mond semmit. Bárhol próbálgatjuk, csupa zavar árad felénk: nyelvzavarok, értelmi zavarok, képzavarok stb. Kritika, sajnos, nem illetheti ezt a kis füzetet.”8 A Nyugat tehát nem fogadta be Csorbát. Jankovich néhány sora – mielőtt a költő még közeledhetett volna a folyóirathoz – végérvényesen kiakolbólította a Nyugat lehetséges munkatársai közül. Csorbának soha nem jelent meg verse a Nyugatban.

Kívülállását növelte, hogy korán kialakult önálló és erős egyénisége. Idegenkedett mindenféle irodalmi „vezéregyéniségtől”, epigonizmustól, kölcsönzéstől, átvételtől. Fiatalon rádöbbent, hogy saját sorsa, saját szíve és agya van. Míg a „harmadik nemzedék” induló költői irodalomszemléletüket főként Babits Mihályhoz igazították, a fiatal Csorba Adyhoz nyúlt vissza és József Attilát vallotta mesterének. A Mozdulatlanság egyik szép versét (Egy halott költőhöz), alighanem az első búcsúztatót, ami a költőről kötetben megjelent, József Attila emlékének szentelte. Csorba líráját költészettanának néhány eleme ugyan fölismerhetően a Nyugat „harmadik nemzedéké”-hez kötötte, de legalább annyi el is választotta tőle. Példaképét sokkal inkább a közvetlen elődben, a bátyban, József Attilában látta, mint Babitsban, az apák nemzedékében.

Csorba kimaradt a közös vállalkozásokból s abból a kritikai harcból is, mely a „harmadik nemzedék” költőit kísérte. Verseit nem találjuk az 1934-ben megjelent Tizenkét költő című nemzedéki antológiában, s a Mozdulatlanság után sem szerepel a Magyar Irodalmi Almanach az 1941. évre című kötetben, ahol a költőket generációja tagjai közül többen képviselik. Amikor Kassák 1936-ban, Halász Gábor 1937-ben, majd egy évvel később Szerb Antal közreadja kritikai fenntartásait a nemzedékkel szemben,9 és a támadásokra válaszul Weöres megírja Harmadik nemzedék című versét, Csorba még nem lépett a nyilvánosság elé. A negyvenes években, az Ezüstkor című folyóirat körül ismét föllángol a vita. Halász Gábor, a „harmadik nemzedék” legfölkészültebb kritikusa 1943-ban és 1944-ben – három cikkben10 – újból megfogalmazza elmarasztaló véleményét, melyre a nemzedék nevében Rónay György válaszol. Ekkorra már megjelent Csorba második kötete, s Halász Gáborról igazán elmondható, hogy szemmel tartotta nemzedéktársait, de mivel Csorba nincs ott az Ezüstkor körül, Halász Gábor egyik írásában sem érinti Csorba költészetét. Amíg a közös föllépések, az antológiák és a hullámként megújuló kritikai támadások az érintettek összetartozási érzésének a kialakulását segítették, Csorba költői fejlődéséből mindvégig hiányzott ez az élmény, s nem alakult ki benne nemzedéki tudat.

A késői induláshoz, az első megszólalást ért lekicsinylő nyilatkozathoz, a költői példa különbözéséhez, a közös élmények hiányához vegyük még a költő vidéki létét, a folyóiratoktól, irodalmi centrumoktól való távolságát és visszahúzódó, tartózkodó alkatát. Nyilvánvaló, ha nemzedéktársakon – Németh László megfogalmazásában – a „közös irodalmi vállalkozás sodrában úszó szellemeket” értünk, akkor Csorba Győző pályája kezdetén a Nyugat „harmadik nemzedéké”-hez alig vagy nagyon lazán kapcsolódott, s e költői rajnak csak kortársa, generációs társa, de nem a „közös irodalmi vállalkozás sodrában úszó” nemzedéktársa volt.

Ha e kapcsolat további történetét szemléljük – és emiatt kissé előre kell ugrani az időben –, észrevehetjük, hogy a negyvenes évek első felében Csorba közeledik nemzedéktársaihoz, s a Nyugat „harmadik nemzedéké”-nek tagjai is fölfigyelnek rá, keresik vele a kapcsolatot. A Nyugat utóda, az Illyés Gyula szerkesztette Magyar Csillag 1942-ben és 1943-ban egy-egy versét közli. Ez a szereplés sokat jelentett számára. „Hiszen ez volt az első fővárosi és valóban országos jelentőségű, sőt mint a Nyugat folytatója, irodalomtörténetileg is a legelőkelőbb magyar folyóirat, mely először közölte verseimet” – emlékezik vissza.11 Amikor 1943-ban és 1947-ben megjelennek Csorba új kötetei, nemzedéktársai közül A híd panaszáról Rónay György, a Szabadulásról Takáts Gyula, Rónay és Weöres írnak elismeréssel. Ugyanebben az időben Csorbának is lehetősége nyílik, hogy a „harmadik nemzedék” költői közül több társának, például Zelk Zoltánnak, Képes Gézának, Weöres Sándornak új könyveit mérlegre tegye. Amikor Sőtér István 1948-ban, a Négy nemzedék című – ugyenezen évben megjelent – antológia portréi közül néhányat a Válaszban előzetesen publikál, a költő-arcképek sorában Devecseri, Jankovich, Jékely, Képes, Rónay, Takáts, Toldalagi, Vas, Weöres és Zelk bemutatásával együtt adja közre Csorba Győző jellemzését. A kölcsönös kapcsolatkeresésre azonban az idő már nem alkalmas. A „harmadik nemzedék” tagjai közül néhányan – Radnóti, Pásztor Béla, Forgács Antal – a háború és a fasizmus áldozatai lettek, többségük pedig saját költői útjára lelt (Jankovich például ekkor már a népi írók törekvéseivel rokonszenvezett). A negyvenes évek vége nem a nemzedék összekovácsolódásának, hanem széthullásának az időszaka. Az irodalompolitika szigorodásával a költők sorra elhallgatnak, az elkövetkező éveket többnyire fordítóként vészelik át. Útjuk most már csak ebben a negatívumban közös. Csorba Győző tehát éppen akkor csatlakozhatott volna nemzedékéhez, amikor az megszűnt „közös irodalmi vállalkozás” lenni.

Csorba Győzőt 1939-ben doktorrá avatták a pécsi egyetem jog- és államtudományi karán, de állást nem kapott. Két évig instruálásból tartotta fenn magát. Rendszeresen bejárt az egyetemi könyvtárba, sokat olvasott, nyelveket tanult. 1940-ben kiadta Hélinant ófrancia költő halál-verseinek fordítását.

Első kötete megjelenésének legfőbb „hozománya” Várkonyi Nándor személyes megismerése és barátságának megszerzése. Föloldódik helyi elszigeteltsége, rövidesen kapcsolatba kerül Weöres Sándorral is, akivel mély és emberközeli barátságban él ezekben az években. Amikor 1941-ben a Janus Pannonius Társaság fennállásának tízéves évfordulóját ünneplik, és a társaság új tagokkal bővül, már Weöres ajánlja Várkonyinak Csorba fölvételét. Csorbát a társaság újjáalakult tisztikarába is beválasztják pénztárosnak. 1941 mindenképp szerencsés év a számára. Júliusban Weöres Pécsre jön, hogy elfoglalja állását. Ugyanebben az évben Csorba is álláshoz jut a városi közigazgatásban.

1941-ben a társaság a könyvkiadás mellett folyóiratot indít, és a Sorsunk szerkesztésével Várkonyi Nándort bízzák meg. Várkonyi vidéken megjelenő, de országos igényű irodalmi lapot szerkeszt. A Sorsunkat mértéket szabó, írókat támogató, a szellemi életet szervező irodalmi vállalkozássá fejleszti. Pécs – Debrecen és Szeged mellett – vidéki irodalmi centrummá alakul. Várkonyi a szerkesztő munkába Csorbát és Weörest is bevonja. A pályakezdő Csorba a Sorsunkhoz tapad. Megismerkedik a Párizsból nemrég hazatért kitűnő festővel, Martyn Ferenccel, a folyóirat művészeti szerkesztőjével. Különösen szoros barátság fűzi Weöreshöz. Közvetlen és rendszeres érintkezésük egészen 1943 őszéig tart, Weöres ekkor hazament Csöngére, Csorbát pedig Weöres utódjaként városi könyvtárossá nevezik ki. Ugyanebben az évben megjelenik második kötete, A híd panasza a Janus Pannonius Társaság kiadásában, Martyn Ferenc címlaprajzával.

A Sorsunk munkájában részt vevő fiatal költőt ilyennek látta visszaemlékezésében Várkonyi Nándor: „…ha megszólalt, kitűnt hogy kész véleménye van mindenről, ítélete óhatatlanul telibe talált, kritikája pedig bölcs vala. Lehet, hogy belsőleg sokat vívódott, szellemileg azonban – máig tartom – a leghiggadtabb, kiegyensúlyozottabb volt közöttünk, jótékony ellentétben az én minduntalan elgaloppírozó természetemmel. […] Noha szellemi alkata és műveltsége klasszikus ízlésűvé tette, elfogulatlanul szemlélte az irányzatok csatáit, s egyenlő tárgyilagossággal értékelte a szépet-jót-igazat (hogy közhellyel éljek), bármily köntösben jelentkezett.”12

A Sorsunk 1941-ben indult és 1948 áprilisában szűnt meg. Fennállásának első korszakában a szerkesztőség Csorbát főként a folyóirat egyik vezető kritikusaként foglalkoztatta, s csak másodsorban költőként. Az első négy esztendőben a Sorsunkban huszonnégy kritikája és tizenhét verse jelent meg, s ebben az időben más lapokba is (pl. a Diáriumba) elég rendszeresen írt kritikákat. A publikálás aránya a versek javára csak 1945 után változott meg. A kritika, az esszé, a tanulmány nem vált jellegzetes műfajává, de annak idején segítette a pályakezdő költő irodalmi tájékozódását, kritikai elveinek megfogalmazását, ma pedig e bírálatok alapján rekonstruálhatjuk akkori poétikai nézeteit, költészettanának alapvonásait.

Főként lírikusokról írt, s közülük is elsősorban kortársairól Babitstól Zelk Zoltánig és Erdélyitől Tűz Tamásig. Fokozott figyelemmel kísérte a Sorsunk munkatársainak – például Kodolányinak, Weöresnek – új könyveit. A prózaírók munkáiról kevesebb érzékenységgel szólt, mint a verseskötetekről. Az eléje kerülő mű szerzőjét mindig pontosan, tömören, találóan jellemzi.13 „Megható hűséggel ragaszkodik szűkebb hazájához, a Dunántúlhoz” – írja Bárdosi Németh Jánosról. „Fő jellemvonásai: az izgékonyság és a dinamizmus” – olvassuk Jankovich Ferencről, akinek bizonyára nehezen feledte Nyugat-beli kritikáját, de akinek kötetéről elfogultság nélkül állapítja meg: „Tájképei kínlódó-vonagló vonalaikkal Van Goghra emlékeztetnek. Olykor az impresszionizmus könnyű pasztell-színeit is ecsetjére veszi.” Hogy e jellemzésekben mennyi kritika lappang, azt csak esztétikai nézeteinek tágabb összefüggésében érthetjük meg. Ha a kritikus rokon hangra talál, a másik költőbe néha belelátja elveinek megvalósulását, s ilyenkor a kisebb tehetségről adott kép is önjellemzésnek hat. Akár a Csorba Győző-i verseszmény megfogalmazása is lehetne ez a kritikarészlet: „Igazi férfi-líra a szó szoros értelmében. Fölmagasodó és lehulló, lázadó és megnyugvó szembenállás az élet problémáival. Sohasem érzelgős, siránkozó. […] Látásmódja tragikus, a derűig sohasem jut el, legfeljebb a legyintő beletörődésig. Nem játék neki a vers: szükséges megnyilatkozás, szorongást megoldó kiáltozás.”

A versekben az egyéniséget és az eredetiséget keresi. Ha reminiszcenciákat talál, elkedvetlenedik. Bírálja a rutint, az egyhangúságot, a modorosságot. De ugyanígy idegen tőle a mesterkéltség, a pózolás, a „hatásballaszt”. A „tájköltő”-t, az „idill”-t negatív tartalmú jelzőként használja. Nem kedveli a valóságot derűsen látó költőt, aki a „dunántúli táj díszeivel” aggatja tele a verset, és azt se, aki „dalol” s a gondtalan harmóniát énekli. Az a költészet vonzza, amely az örvényeket se kerüli el, s a tragikus mélységek és magasságok megéreztetője. Idegenkedik az ösztönös költőtől, aki árad, ömlik, akit ugyanaz az élmény többször versre ihlet. Bőbeszédűség helyett tömörséget, szigorú rostálást kíván, ismétlés helyett újszerűséget. Bírálja a költőt, aki harminc évesen önantológiát ad ki, viszont megdicséri, hogy öt esztendő terméséből mindössze harminc verset ítél megjelenésre méltónak: „…ez bizalmat gerjeszt iránta: önkritikája szigorúságra vall”. Megújulásra a kísérletezést ajánlja, s a kalandot, még ha kockázattal jár is.

Csorba számára az igazi költészet belső szükségszerűség, „egyetlen mentsvár”, s idegenkedik attól, akinek csupán a versírási szándék adja kezébe a tollat. Eszménye a tág érdeklődésű költő, igénye a teljesség megteremtése, a „teljes-emberség” állapotának megvalósítása. Ennek alapja mindenekelőtt a két nagy erő, a „szellem és a szerelem”, az intellektualitás és a szenzualitás összhangjának elérése. S mivel ebben az időben az élményköltészetnek, az érzelmi lírának volt nálunk nagyobb szerepe, Csorba szükségképpen az értelmi mozzanatok fontosságát hangsúlyozza, az intellektuális beállítottságú alkotót dicséri, aki az érzelmi megnyilatkozásoktól meglehetősen tartózkodik, s azt a költészetet kedveli, mely „olyan, mint a napsütötte téli táj”. Mindez azonban csak viszonylagos egyoldalúság. Mert ugyanígy szóvá teszi, ha az élményszerűség hiányát tapasztalja („a reflexió túltengése elsikkasztja az élmény melegségét” – írja Marconnayról), s a valósághoz tapadó, bensőséges, anyagszerű költészet értékeit hangsúlyozza, ha erre lát okot (pl. Berda lírájában).

Célja – Rába György terminológiájával élve – „egy filozófiai igényű szintézis-verstípus” kialakítása, mely intellektualitást és élményt egyesít magában. E verstípus legtehetségesebb képviselőjét Weöres Sándorban látja. Csorba esztétikai nézetei kialakításában, kritikai normáiban, világszemléletében jelen van Weöres költészetének hatása. Ő az, akiről fenntartás nélkül, a legnagyobb elismeréssel szól a Sorsunk hasábjain. „Weöres a harmadik nemzedék egyik legtehetségesebb költője – írja már 1941-ben. – Egészen egyéni és eredeti a hangja. Intellektuális beállítottságú, az érzésnek nem sok szerep jut költészetében, de minden hidegsége ellenére is elragad és lenyűgöz művészi ereje. […] Komolyan és igen éles szemmel néz, tárgyilagosan, pontos szabatossággal mondja el, amit lát, és a sok, látszólag hideg hang mégis áradó kórussá dagad: a teremtés dicséretévé.”

A kritikákban jelentős szerepet szentel a nyelvi és – költőkről szólva – a szorosabban vett formai, verstani elemzésnek. Babits nyelvének higgadt szemléletességét, nagy szókincsét és erős plaszticitását dicséri. Példának a nyelvet, kifejezőeszközeit ismerő írót állítja. Baj, ha a nyelv papíros ízű, észreveszi a képzavart, a kontármunkát, a patetikus, hamis, széles gesztusokat, a receptszerűséget, a „frázis-pocsolyát”. De nem akar mindent egy kalap alá gyömöszölni. Jól tudja, hogy ugyanazok az eszközök másféle költői anyag hordozójaként eltérő hatást keltenek, s ami az egyik helyen döcögősséget és durvaságot okoz, az más költő kezén a közvetlenséget szolgálhatja, és a költő előnyére válhat. Magas fokú formai fegyelmet kíván. Azonnal szóvá teszi a nem mindig hibátlan formát, a csekély formai változatosságot. Kényes a szótagszámra, a rímre, de szabad szótagszámú verset is csak az írjon, mondja, aki tud. Szívesen bírál verstani kérdésekkel foglalkozó szakkönyveket. Elve: „A vers élő, folyton változó, alakuló valóság, kész sablonokkal nem lehet megközelíteni.”

Az esztétikai szempontú kritika és irodalomszemlélet híve. Félti a kritikát attól, hogy gyakorlattá tegye a művön kívül álló szempontok érvényesítését. „Űrlap-kritikának” nevezi az ilyen bírálatot. Ugyanakkor tudja, hogy az esztétikai elemzés önmagában kevés, mert az irodalmi mű nem pusztán esztétikai hatást kelt. Nem vonja kétségbe, hogy a mű jelentősége, hatása is vizsgálható. Meglátja és értékeli a költőben (pl. Komjáthy Aladárban) a szociális problémák iránti érzékenységet, máskor (pl. Tűz Tamásban) ennek hiányát panaszolja. „A mű szuverenitását el kell ismerni – írja –, de egyúttal azt is, hogy súlyát nem csupán esztétikai mozzanatok döntik el.” Másutt is kiemeli: „az esztétikai norma egyeduralma puszta formakritikává szegényítené az irodalmi bírálat szabad és gazdag világát.”

Figyelmét nem kerüli el a korszak irodalmi életének egyik fő problémája, a népi–urbánus ellentét. Elítéli az irodalom polarizálását, szembefordul a népi–urbánus ellentét kiélezésével. Ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy ez az elv abban az időben és éppen a Sorsunkban, a Várkonyi elgondolása szerint a népi írók fórumává váló folyóiratban lényegében a népi írókkal szembeni elhatárolódást fejezte ki. Legélesebben Gombos Gyula Álom az országról című tanulmánykötetéről írt Csorba-kritikában fogalmazódott ez meg: „Lassan odajutunk, hogy kritikánkban egyetlen a priori szempont lesz a döntő: az író népi-közösségi vagy pedig polgári-individualista vonatkozásainak számbavétele. A legtöbbször előre tudjuk […]” Csorba elveti a könyv egyoldalúságát, az „a priori népi-közösségi alapokra helyezkedő” szemléletét, s élesen teszi szóvá például Dsida Jenő, Gulyás Pál kimaradását a kötetből, „pedig olyan álmuk az országról nekik is volt, mint például Sértő Kálmánnak”. Csak abban ért egyet Gombossal, hogy „Veres Péter szerepének súlya sokkal inkább történelmi lesz, mint irodalmi”, és Gombos „Sinka Istvánt helyesen félti a »betokosodástól«”. Véleményét így foglalja össze: „…vigyázzon [ti. Gombos], mert lápos talajon jár, s ha nem az örök csillagokat nézi, könnyen elmerülhet.” Ez a „féltő” hang szólal meg Csorbának a népi írók más képviselőjéről írott bírálatában is. Erdélyiről, Jankovichról elég sok fenntartással beszél, Németh László regényét, A másik mestert a „sietség, kuszaság” miatt marasztalja el („mintha Németh egy szuszra gépbe diktálta volna, s csak itt-ott javítgatott volna rajta néhány apróságot”), s bár Illyést, a „folyton népben, nemzetben gondolkodó” írót a „szemmellátható dolgok költői megnevezéséért” dicséri, a Szembenézve című kötetéről írt kritikát így zárja: „Illyés oeuvre-je meglehetős nagy értékbeli hullámzásokat mutat.”

Míg Várkonyi szerkesztői munkatervének súlypontját az ún. sorskérdésekre, a magyarságismeret, a társadalmi problémák, a közművelődés kérdéseire helyezte, s a Sorsunkat a népi irány felé kívánta fejleszteni, szerkesztőtársai, Csorba, Weöres Sándor és Makay Gusztáv inkább szépirodalmi és esztétikai igényeket hangoztattak. Aligha csodálhatjuk, hogy emiatt a szerkesztőségen belül ellentét támadt idővel. Csorba, Weöres és Makay nem fogadták el Várkonyi indokait a népiek mellé állásra, szembefordultak a népi írók törekvéseit támogató szerkesztői gyakorlattal, és 1942 nyarán kiléptek a szerkesztőségből. A Sorsunk szerkesztőségén belüli népi–urbánus vita nem tartott sokáig: Makay és Weöres hamarosan Pestre távoztak, kivonulásuk csak jelképesnek mondható, és rövidesen Csorba ismét vállalta a társszerkesztést. Az „összezökkenés” – ahogy Várkonyi később nevezte – nem tartott sokáig, csak a pohár vízben kavart vihar benyomását kelti, mégis jól tükrözi azt a különbséget, amely a „népi vonal” és Csorba irodalomszemlélete között megmutatkozott.

1944 novemberében – Pécs felszabadulása előtt néhány héttel – Csorba megnősült; házasságából három lánya született. Tevékenyen részt vett az átalakuló szellemi élet helyi mozgásában. 1945-ben Ív címmel szépirodalmi és művészeti folyóiratot adott ki, melynek a papírhiány miatt egyetlen száma jelent meg.14 Bekapcsolódott az újrainduló Sorsunk szerkesztésébe. Publikációs lehetőségeit a koalíciós idők más irányban is megnyitották: a Magyarok és a Válasz többször helyt adott verseinek. Munkásságát 1947-ben – Hajnal Anna, Pilinszky János és Kálnoky László jutalmazásával együtt – Baumgarten-díjban részesítették. A díj lehetővé tette, hogy ugyanebben az évben kiadja harmadik verseskötetét, a Szabadulást. Kardos Tibor, a római Magyar Akadémia igazgatója jóvoltából 1947 őszétől öt hónapot Rómában töltött. Ugyanekkor volt az akadémia vendége rövidebb-hosszabb ideig többek között Takáts Gyula, Weöres Sándor, Ferenczy Béni, Fülep Lajos, Kerényi Károly. A féléves olaszországi tanulmányút nagyot tágított világán, szemléletén. Költői elismerését szolgálta, hogy Sőtér István az 1948 őszén megjelent Négy nemzedék című antológiába három versét bevette, és nagy elismeréssel írt róla.

1949 őszén a Válasz még közölte versét, ám a koalíciós évek irodalmi folyóiratai sorra megszűntek, a Sorsunk már 1948-ban beszüntette működését. Az ötvenes évek dogmatikus irodalompolitikája visszavetette költői kibontakozását. Mivel könyvtárosként megélhetése mindig megvolt, még kenyérgondok sem kényszerítették megalkuvásra. Igaz, keveset írt, még kevesebbet publikált, viszont a sematikus irodalom elvárásai idején olyan vers sem került ki kezéből, amit később meg kellett volna tagadnia. 1949 és 1953 között teljesen kiszorult az irodalomból, megjelenésre csak a szűk helyi lehetőségek maradtak. Ezekben az években költői erejét főként idegen költők megszólaltatására összpontosította. 1954-től a Csillag egy-egy versét közölte, s a Hét évszázad magyar versei első, már 1954-es kiadásában két verssel szerepelt. Bekapcsolódott a Szántó Tibor szerkesztette Dunántúl munkájába, s szigorú figyelemmel kísérte számos fiatal tehetség – Kalász Márton, Galsai Pongrác, Bertha Bulcsu és mások – írói indulását. 1955-ben módja volt a Dunántúl–Magvető gondozásában kiadni Ocsúdó évek című, gyermekkorára visszatekintő önéletrajzi költeményét. 1957-ben József Attila-díjjal tüntették ki. A Szabadulás után több mint tíz évre, 1959-ben jelent meg a Magvetőnél új verseskötete, A szó ünnepe. Ugyanebben az évben láttak napvilágot önálló kötetben Goethe- és Brecht-fordításai.

A hatvanas évek megváltozott társadalmi és politikai viszonyai, az új alapokra helyezett művelődéspolitika kedvező feltételeket teremtett költői működéséhez és elismertetéséhez. 1959-től részt vállalt a Dunántúl örökébe lépő Jelenkor című folyóirat szerkesztői munkájában. Költészete a hatvanas évek második felében valósággal virágzásnak indult. 1965-ben Séta és meditáció, 1969-ben Lélek és ősz címmel jelent meg kötete. 1970-ben válogatott verseinek gyűjteményét adták ki. 1972-ben másodszor nyerte el a József Attila-díjat. A következőkben már csak puszta adatokat sorolunk; rendes körülmények között egy költőre vonatkozó adatok is pontosan tükrözik a kortárs irodalomban való jelenlétét, a figyelmet és a hatást, az izgalmat és az érdeklődést, amit kivált. Míg korábban nagy időközökben láttak napvilágot kötetei, 1965 óta könyveinek megjelenése rendszeressé vált, s bennük általában az elmúlt két-két év termését adta közre. A kritika figyelme is megélénkült irányában. Míg előző könyvei általában szerény kritikai fogadtatásban részesültek, a Séta és meditáció óta munkáiról rendszeresen írtak az irodalmi folyóiratok és lapok. Első öt könyvéről átlag öt-öt, a Séta és meditáció óta köteteiről tíz-tizenkét recenzió jelent meg. A portrészerű tanulmányok és cikkek száma is megszaporodott. 1967-ig alig érték el a hatot, az utóbbi évtizedben számuk tizenötre nőtt. Míg verseit korábban főként a pécsi folyóiratok (Sorsunk, Dunántúl, Jelenkor) közölték, a hatvanas évek közepe óta a legkülönbözőbb irodalmi folyóiratok és lapok adtak helyet rendszeresen írásainak. Vegyük még a fenti adatokhoz a Csorba-versek számának eloszlását a kötetekben föllelhető adatok alapján. A lélek évszakai a „válogatott versek” alcímet viseli, de lényegében a költő 1968-ig írt minden versét tartalmazza. Köteteiben addig mintegy kétszáznyolcvan verset publikált. 1968 óta három új verseskötete (Időjáték, 1972; Anabázis, 1974; Észrevételek, 1976) jelent meg. E kötetekben, valamint az Összegyűjtött versek utolsó ciklusában mintegy háromszáz új verse látott napvilágot. Az elmúlt évtizedben tehát kb. ugyanannyi verset publikált, mint az előző harminc évben. Versíró kedvének megnövekedéséhez munkakörülményeinek kedvező változása is hozzájárult. 1973 óta módjában áll, hogy idejének jó részét a költészetnek és a fordításnak szentelje. 1970 óta a nyarakat a Balaton mellett, révfülöpi nyaralójában tölti. Az elmúlt években többször járt külföldön. 1976-ban Kettőshangzat címmel válogatott versfordításainak gyűjteménye látott napvilágot. 1978-ban összegyűjtött verseit jelentette meg a Magvető Kiadó. 1979-ben a felszabadulás után írt verseinek válogatott gyűjteményét adták ki.

A kifejezés keresése

(Mozdulatlanság, 1938; A híd panasza, 1943; Szabadulás, 1947)

Szerény kiállításban, karton födéllel, gyönge papíron, egyszerű tipográfiával jelent meg 1938-ban első verseskötete, a Mozdulatlanság. A saját költségén, az instruálásból „egybenélkülözött” pénzből kiadott kisalakú füzet, melyet a fura nevű „Kultúra Könyvnyomdai Műintézet Mayer A. Géza és Társai Pécs” cég jegyzett, egy huszonkét éves, az irodalmi élet fórumaitól távol élő, írófélével személyes kapcsolatot nem ápoló, a költészetet magánügynek tekintő, önmagát kereső fiatalember verseit tartalmazza. Minden bizonnyal túlzás lenne a kötetben az obligát „oroszlánkörmöket” fölfedezni, a későbbi, érett költő vonásait visszavetíteni. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy Jankovich Ferenc Nyugat-beli, fent idézett véleménye legalábbis elhamarkodott és megalapozatlan volt. Anélkül, hogy Csorba régi verseit megváltoztatta és később kialakult verseszménye szerint átírta volna, a Mozdulatlanság anyagának egyharmadát ma is vállalja, s a negyvenegy versből tizennégyet az 1978-ban megjelent Összegyűjtött versek közé is fölvett.

A kötet első darabja (Két vér dalai) afféle prológus-vers, kissé adys beköszöntő, a Csorba-versek „előhangja”. Az ősöket, a két ág eltérő örökségét idézi, a hagyományt, a „sorsot”, mely benne folytatódik, és szólásra kényszeríti. A kígyózó „két patak”, a múlt, a „gyökerek” említése után önmagára mutat:

A kötet témavilága eléggé szűkös. A két költemény az egész kötet két fő motívumát, a pályakezdő költő két jellemző élménykörét fölvillantja: a személyiség keresését az önarcképszerű versekben és a külvilágra irányuló figyelést a „tárgyszerű” leírásokban, illetve portrékban. A kötet első felében oly következetesen érvényesül a két szál egymásba szövése, hogy a páratlan számú versek csaknem mindig a költő személyiségéről, lelkiállapotáról, érzelmi-hangulati világáról tudósítanak, a páros számúak viszont a megfigyelés eredményét, jeleneteket, arcképeket, tájképeket rögzítenek.

Melyek a kötet fiatal lírai hősének vonásai? Csorba merészen és makacs következetességgel keresi egyéniségét. Erős és érdekes személyiség, egyéni tulajdonságokkal, sajátos lelkialkattal rendelkezik. Költői természete a sötét színekre, a mély tónusok meglátására teszi érzékennyé. Valamiféle passzív lelkiállapot uralkodik rajta; nem lázadó, nem is beletörődő, egyszerűen rosszul érzi magát. Életérzését verscímei jellemzik legtömörebben: Kísértés, Félés ismeretségtől, Unalom, Önvigasztalás, Mozdulatlanság, Megbékülés, Sértődve, Szárazságban, Halálos csöndben. S néhány verssorát is ideírhatjuk: „Kigyógyultam és bölcsebb lettem”; „Szép út a csöndes út”; „megmorcosítom arcomat, szívem kővé változtatom”. Korai bölcsességgel és fölénnyel néz a világra; az emberek között idegennek érzi magát; társul a magány szegődött melléje. Nem tagadhatjuk, hogy a fiatal költő életérzésén olvasmányélmények nyomát, a nietzschei világkép hatását érezzük (egyik versét – ahogy a címben mondja – Nietzsche nyelvével írta), mint ahogy szomorúságában, halálvágyában is némi önsajnálatot, világfájdalmat sejtünk. Filozófiája még inkább átvett, mint küzdelemben megszerzett, inkább „rábeszélő”, „csakazértis”, mint átélt, mélyen megszenvedett. „Ma beláttam: örülni kell, hogy élünk” – szólja el magát egy helyütt. Mielőtt azonban túlzott és elhamarkodott következtetést vonnánk le a versekből, azt is látni kell, hogy Csorba sajátos életérzése, komolysága, borongós és sötét kedvre hajló hangja mögött megélt élmények, személyes élettények, családi küszködések és veszteségek húzódnak meg. Beletörődő szomorúsága, rossz kedve, halálvágya nem egyszerűen szenvelgés. Gyerekkorának nagy élményei, a közelében megtapasztalt tragédiák, apja, húga elvesztése teszik igazán fogékonnyá, hogy a világban hamarabb lássa meg az árnyékot, a ravatalt, a gázolást, az öngyilkosságot, az elmebetegséget, mint a fényt. A külső, tőle független tragédiáért is valamiféle rejtett, titkos felelősséget érez: a túlélő önvádját. Ennek az önmagára vonatkoztatott, a veszteséget saját sorsával szembesítő magatartásnak szép dokumentuma egy embléma-vers, melynek fő motívuma költészetében később is visszatér:

A kötet önarckép-verseinél hitelesebbnek látszanak, nagyobb esztétikai nyereséget mutatnak a portrék és a leírások, az állapotrajzok és a képek. E versek tárgyi világa a kézzelfogható, a szemmel érzékelhető valóság elemeiből épül; jellegzetes figurái a beteg antikvárius, a szótartó barát, az apja-anyja bűnétől megrontott, apró gyerekek között játszó félkegyelmű fiatalember, a kocsis, a peches horgász, a félős hangú, varrogató vénlányok; a versek színhelye, miliője a városi utca, a kocsma, a nyári Duna-part, a szántóföldek, a veteményeskertek. Gyermekkorában a költő a városi és a falusi szegénységet egyaránt megismerte, a külvárosi utca, a városszéli játszótér, a villamoszaj éppúgy élményévé vált, mint a falusi istálló, a szekér, a cséplés, a dunai fürdés, a zátony, a sziget; anélkül azonban, hogy ezek az élmények bármelyik irányban valamiféle határozott, osztálytartalmú elkötelezettséggé érlelődtek volna. Nemcsak arról van szó, hogy a pályakezdő költő mit sem tudott kora irodalmi életének megosztottságáról, de később sem hajlandó az alkotáson kívüli „szempontokhoz” szabni művészetét. Már most egyforma gyöngédséggel, mély humanizmussal és részvéttel hajol az élet szerencsétlenjei, a tragédiák áldozatai, az öngyilkosok, a fiatal halottak, a pártában maradt lányok, a kidagadt erű városi és falusi munkáskezek fölé. A költő jó megfigyelőnek mutatkozik, éles szemmel veszi észre a fény apró változásait, a tárgyak elmozdulását, az emberi viselkedés rugóit. Még önarcképei közül is azok a sikerültebbek, amelyekben a személyiség közvetve, áttételesen, a tárgyi világ rajzával, az évszakok változásával együtt, mintegy a természetbe vetítve jelenik meg, ahol saját sorsa magyarázatát az egyéni arcú táj bemutatásával kapcsolja össze (Mozdulatlanság, Strandolás a Duna mellett, Nyugtalan napok).

Meglepő a költő formai biztonsága. Nem feltűnőek, meghökkentőek, de nem is pongyolák, félresikerültek a Mozdulatlanság versei. A költő jól ismeri a kortárs magyar költészetet, a Nyugat költőit, s maga is tud technikailag jó verset írni. A kötött, nyugat-európai verstípust követi, a hagyományos jambikus-rímes formához nyúl vissza, a népies formát, a dalt csak díszítő elemként használja. Biztonságosan kezeli az egyik legszilárdabb, legfegyelmezettebb formát, a szonettet (szonettjei talán Babits és Kosztolányi szonettjeinél kissé keményebbek, ropogósabbak is, s már Szabó Lőrinc felé mutatnak), magabiztosan él az enjambement-nal, kedveli a változatos és szeszélyes rímképletet. Rímei inkább asszonáncok, mint tiszta rímek; nem tobzódik a zenei hatásokban: csak mintegy a sorok felét rímelteti. A versek nyelvi anyagában fölbukkan Csorba lírájának egy mindvégig jellemző sajátossága, az összetétellel létrehozott sajátos, eredeti szóképzés, metaforaalkotás. Már legkorábbi verseiben ilyen kifejezéseket találunk: „levél-tenyér”, „szellő-gyermek”, „öröm-leves”, „levegő-fogas”. Egyetlen, négystrófás versből jegyeztük ki: „mese-kút”, „szivárvány-víz”, „kín-sár”, „öröm-méz”. Ugyanakkor a költői nyelv legmeghatározóbb elemével, a hasonlattal eléggé bátortalanul bánik: „dalolt bennem az öröm, mint ezüsttorkú kántor” – írja, és a „kántor” pár lappal odébb ismét előjön: a légy „a fülembe döng, mint finci kántor”. „Megmeredt, mint a kocsonya” – olvassuk egy helyütt, és később megint: „mint a kocsonya, reszketek”. Más hasonlatai sem lepnek meg eredetiségükkel: „nő a szerelem, mint a gomba nő”; „kínlódik velük [ti. bánataival], mint a terhes asszony”; „a lelkem változik mély csöndeséggé, mint a nagy óceán”. A konvencionális megoldások mellett egy-egy képzavaron is megakad a szemünk, s éppen ott, ahol túlzott nyelvi eredetiségre törekszik: „Befogva két bússzemű tehén / ment komolyan előtte: / hozzávetvén egy diadalkocsit / olyan, mint aszúhoz a lőre.” Ha versbe épülő nyelvi eszközként még nem vált kezessé a költő számára a hasonlat, nagyon is érthető, hogy ahol egyetlen, nagy terjedelmű kép fogja át a verset, a kompozíció még jobban elbizonytalanodik, a költemény hatásfoka csökken (Száműzött mezők, Peches halász éneke). A költő megfigyelő ereje, impresszionisztikus látásmódja, tömörítő képessége leginkább az egyetlen mozzanatot megörökítő embléma-versekben remekel. Itt a vers maga az önállósult kép, a verskompozíciót egyetlen motívum alkotja. Ilyen a Négy arckép közül az Éva: „Január ablakán tél-keze-rajzolta, / szeszélyes jégvirág. / Tavaszi nap körme halottra karcolta.” Itt az összevonás, a hasonlat két felének egymásra vonatkoztatása már olyan sajátos és eredeti módon valósul meg, ahogy Csorba Győző későbbi költészetében megfigyelhetjük.

A költőről a hatvanas évek végén pályakép-vázlatot készítő Szabó Ede így ír Csorba első kötetéről: „…sutaságai ellenére – némelyik versében már ekkor is felbukkantak későbbi jellemzői: az élet terheinek erkölcsileg szilárd vállalása, a halálfélelem és életöröm, elborulás és vigasztalódás váltakozása, az apró valóságelemek pontos megfigyelése, a melankólia, a visszahúzódó félénkség, a kötetlen ritmus, egyszerűség.”15 Annak idején a Mozdulatlanságról Jankovich idézett véleményén kívül csak az egyik helyi, pécsi újságban jelent meg kritika. A zsurnaliszta és akkor már két verseskötettel rendelkező Zsikó Gyula lényegében tárgyilagosan és pontosan, találóan és helytálló módon jellemezte a kötetet: „Első könyv. Egyenetlenség és felemásság, de ugyanakkor finom ráhibázások és erős költői ösztönök együtt. […] S ahogy kétségtelen, hogy Csorba még nem ura mondanivalóinak, éppen olyan kétségtelen, hogy képességei adva vannak hozzá. Költői alkata szerint – ha ugyan a minőséget címkézni lehet – Csorba az a fajta ember, akinek a diszharmónia nemcsak költői, de emberi alaptulajdonsága is. Ebben van oka egyenetlenségének nem kész fiatalsága mellett. Viszont egynémely verse, amelyekben az ellentétet sikerült feloldania – s éppen a vers volt a szivárványhíd – igazolja, hogy fejlődőképes, hogy magamagán függ, mennyiben teljesedik ki. […] A tragikus ízek, amik soraiban érződnek, éles szeme méltóvá teszi, hogy várjuk vele a találkozást.”16

Csorba egy helyütt elmondja, hogy még jóval iskoláskora előtt Petőfi szerettette meg vele a verset. Aztán valamikor tizenöt éves kora táján kezébe került egy Ady-összes. Egy-egy adys szófűzés („félés-lázak gyúlnak fejemben”), néhány nagybetűs szimbólum („Holnap”, „a nagy Molnár”) a Mozdulatlanságban is emlékeztet még erre a találkozásra. Láthatóan Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád versei is megfordultak a kezén. De Csorbát nem vonzotta különösképpen sem a Nyugat esztétizáló törekvése, sem az akkor már első virágkorán túljutott hazai avantgarde. Magányosan, választott példák és mesterek nélkül alkotta meg a kötet verseit. A Mozdulatlanság költője nem követ mintát. Minden bizonnyal a kötetnek ez a sehová sem köthető, mással nehezen rokonítható jellege zavarta meg a Nyugat recenzensét is. Sőt a Mozdulatlanságban már egy sor olyan elem föllelhető, ami ahelyett, hogy rokonítaná, inkább elválasztja a kortárs magyar líra átlagától. Csorbának önmagára utalva, önmagának kellett tájékozódnia, s ösztöne, szerencsére, a legkitűnőbb irányba húzta.

Van a Mozdulatlanságban egy vers, amelyet az Összegyűjtött versekben a korai költeményeket tartalmazó ciklus, a Preludium végére illesztett, Egy halott költőhöz a címe. A vers József Attilát invokálja, s közvetlenül a gyászhír hatására, 1937 decemberében íródott.

Csorba Győzőt szociális érzékenysége, társadalmi élményei, művészi ösztöne, halálihlete vezették el József Attilához. Ne felejtsük, ez a találkozás akkor esett, amikor a költő nevét még kevesen ismerték, verseit alig olvasták-értették, s a fiatal, pályakezdő költők között fehér hollónak számított, aki hozzá szabta lépéseit.

József Attila költészetének megismerése fölszabadította, közvetlenebbé tette a szemérmes, zárkózott költőt. Fölfedezi a szólás, a megnevezés, a többértelműség örömét és „csodáját”, fejlődik költői látásmódja, hasonlatteremtő képessége. A Mozdulatlanság után öt évre, 1943-ban jelenik meg új kötete, A híd panasza a Janus Pannonius Társaság kiadásában. A kötet huszonkilenc verse és egy hosszabb, tizenhét versből álló ciklusa szinte új és más költőt állít elénk, mint amilyen első kötetéből reánk nézett. Nem törte le a Nyugat elmarasztaló kritikája, szívósan és következetesen törekszik költői világának tágítására, eszközeinek tökéletesítésére. A legjobb irányban tájékozódik. Az új kötetben lépten-nyomon József Attila szellemujjának nyomára ismerünk. Van, amikor csak egyetlen szó („Mindenség”), egy összevonás („dunna-felhők”), egy felszólító módú ige („ijessz rám”, „légy merész”) állít meg. Van, amikor egy hosszabb kifejezés, egy egész verssor mögött sejlik föl az előkép („falánkul anyját falta fel”, „Az Istent […] régen szívemben mindig megtaláltam”, „Százezerévek zúgó mélyein, / lám, úgy forgott a múlt miértünk”, „a hűvös semmi énekel”, „szívemhez koccant a halál”). A Mozdulatlanság metaforái jobbára konvencionális körben mozogtak. A költőelőd példája nyomán most merészebb – bár a példára visszamutató – hasonlatokat alkot: „Az idő megrekedt, úgy lóg benne a lelkem, / mint száradó ruhák…” Ugyanez a kép egy másik versben is visszatér: „mint száradó ruhát kötélen / az erre-arra szél, / lengeti az idő a lelkem”. Persze nemcsak egyszerűen költői eszközök átvételéről van szó, hanem a József Attila-i tartalmakra való rezonálásról is. Jól mutatja ezt, hogy a fent kiemelt kifejezések csaknem mindig jellegzetes József Attila-i tartalmakkal, az istenélménnyel, a szülő elvesztésével, a magánnyal, az apa hiányával, a szinte metafizikus szerelemvággyal kapcsolódnak össze. Mint az alábbi szép és nyugodt hullámzású, verszáró hasonlatpárhuzamban is:

A költő később sem akarta kisebbíteni azt az eszméltető, fölszabadító hatást, amelyet hajdan József Attila gyakorolt rá. Az Összegyűjtött versek közé három olyan verset is fölvett (Tájkép, Falusi reggel, vasárnap, Öregasszony), a tájkép- és portréfestő lírai realizmus e három remek példáját, amely egyszerre jelzi tájékozódásának említett irányát és önálló látásmódjának érlelődését, kibontakozását. Nyilatkozatban pedig így vallott: „Törekvéseimben egyébként József Attilát vallom igazi elődömnek, példaképemnek. Az ő szétbonthatatlanul pontos, szigorú szerkezeteiből tanultam meg tisztelni a szabályt, azonosítani a szavakat a jelenségek mögött megbújó törvényekkel.”17

A változás, a gazdagodás más tekintetben is megmutatkozik. Megnő a versek terjedelme, a nagyobb szerkezetekben is biztonságosan építkezik, új kompozíciós formákkal (pl. a keretes verssel) kísérletezik. A kötet tizenhét verse egyetlen ciklust alkot. Hangjához megtalálja a hozzá leginkább illő műfajt, az elégiát. Formavilága tágul, nehéz, bonyolult időmértékes metrumokat vesz birtokba. A legfontosabb, legértékesebb költői hozomány azonban a filozofikus elmélyedésben mutatkozik meg. A „mindenséggel mérd magad” József Attila-i igénye nem marad nála puszta szó, az emberi létezés legáltalánosabb, legalapvetőbb kérdései kerülnek költészete középpontjába. A költői én egyre nagyobb hangsúlyt kap, s ezzel párhuzamosan a közvetlenül, egyes szám első személyben szóló versek mellett megjelenik az első kötetből még teljesen hiányzó önmegszólító verstípus. Jankovich Ferenc elhamarkodott ítélkezése után négy évre a Magyar Csillagban A híd panaszáról szólva joggal kezdi és fejezi be kritikáját Rónay György ezzel a két mondattal: „Mély, komor, magvas költő. […] Komoly költő, igazi költő.”18

A kötet versei a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején keletkeztek. Csorba bekapcsolódik – egy vidéken megjelenő folyóirat kínálta keretek között – az országos irodalmi életbe, íróbarátokra talál, egy vidéki város mikrovilágában érzékeli a magyar társadalom és a háborúba sodródott világ problémáit. Ekkor köt barátságot Weöres Sándorral, aki később így emlékezett vissza találkozásuk éveire, és így jellemezte A híd panasza költőjét: „Az ő második verseskötete, A híd panasza akkor alakult, borús-felhősen gomolygott, gyülekezett; hatalmas élményem volt ezt a keletkező anyagot ősködállapotában szemlélni, ahogy szinte napról napra más és más lett, alaktalanságából bontakozott, szilárdult. Az 1940-es évek legelején voltunk; a magyar költészet égboltján a zeniten Babits Mihály, kialakulóban Szabó Lőrinc, Erdélyi József, Illyés Gyula. József Attila halott volt már, ám alig ismerték. Innen visszatekintve, csodálatos esztendők voltak. De benne élve: vidéki szürkeség, országos munkanélküliség, általános kilátástalanság, közelgő elnyomás és küszöbön fenyegető háború. Csorba Győzőben láttam a feltétlenül valódi költőt, a hazugságmentes, abszolút lírikust.”19 Illyés 1937-ben megírja A Kacsalábonforgó várat. 1938: a háborús fegyverkezés első esztendeje, az Anschluss éve. Ugyanebben az évben Babits asztalán elkészül a Jónás könyve. 1939. szeptember 1-én a hitleri Németország megtámadja és lerohanja Lengyelországot. Babits 1941 augusztusában meghal. A feudálkapitalizmust konzerváló Horthy-rendszer uralkodásának két évtizedes szakasza után a fasizálódó politika az országot a második világháborúba hajszolja. Csorba látja az ellenforradalmi korszak társadalmi problémáit, és személyes élménye, társadalmi tapasztalata, közéleti érdeklődése sem hiányzik. Ez azonban nem sarkallja aktív forradalmi hangra. Csorba nem menekül az öncélú szépség és a képzelet világába, nem lesz beletörődő, de alkatától a közvetlen, agitatív, politikai költészet is idegen. A Mozdulatlanságban még külön volt jelen az önarckép és a külvilág jelenségeinek az érzékelése. A kor A híd panasza verseiben a költőt egyre komorabb önvizsgálatra, kemény önszemléletre, a költői szubjektum és a külvilág azonosulására ösztönzi. „[…] a tárgyi világ sajátos meglátása és megvilágítása mellett lelki életének központi kérdéseit igyekszik feltárni […] nem a tárgyi világ apró helyzeteinek öncélú megrajzolása vagy hangulati megörökítése izgatja képzeletét, hanem a külvilágot a maga belső élete alakulásának veti alá” – írta a kötetről Kovács Endre.20

A versekből egyre határozottabban rajzolódik ki a költői személyiség. A kötet tele van pontos, rembrandti keménységű önarcképpel. A képek tónusa sötét, a költő alaphangja a szomorúság. „Szomorúságom szürke gömb, / bárhol próbálom bontani, / föltépni és szétrontani, lesiklik róla a kezem. –” (Szilveszter-este) Két sor egy másik versből: „álmos üresség bélel s fog körül”, „kietlen-szürke és kopár vagyok” (Karácsonyfa-díszítés). Nem kiábrándult, nem csalódott, csak rossz a közérzete. Értéke tudatában, a magányos ember dacával néz a világra, védekezik, és óvja különállását. Tanácsai is ezt szolgálják: „ölts álruhát”, „rejtőzz el” (Tanács). Átéli kicsinységét, de azt is tudja, hogy fontos és értékes szavak elmondása van rábízva: „Porszem vagyok, de élek fontos ügyben: / a mindig rejtély szépről szólni tisztem. / Békességes, de lázadó is egyben” (Sötét lesz). Létérzékelése valamiféle köztes-állapot: „itt nem maradhatok, és máshová se futhatok”, „aludni volna jó, s az álom elkerül”, „a régi hit nincs, új sincs még helyén, / meghalt a gyermek s nem nyughat szegény”. Önérzete, belső gazdagságának tudata és rossz közérzete, szomorúsága legplasztikusabban a kötet címadó versében fogalmazódik meg. A költemény ismétlésekkel nyomatékosított, az ölelkező rímek pántjai közé fogott egyetlen hatalmas költői kép, szimbólum.

Az elzárkózás, a befelé fordulás, a komolyság azonban csak az egyik alapvonása a kötet lírai hősének. A sötét és komor tónuson, a szürke borún minduntalan átütnek a kiegészülésvágy, a társkeresés lágyabb színei. Már idéztük fentebb a sort, melyben így jellemzi magát: „Békességes, de lázadó is egyben.” Önelemző versei nemcsak rossz közérzetét, magába zárkózó keménységét tükrözik, hanem hangot adnak a feloldás utáni sóvárgásnak, kitörni akarásnak is. Rádöbben a magány elviselhetetlenségére, a társtalan, önző élet torzságára, és a megértés, a viszonzás, a gyöngédség után vágyódik: „ó, nem elég, ha szeretnek, / hogy te szeress, az a fő”. Már e kötetben jelentkezik sajátos, dialektikus látásmódja, mely a tézis mellé az antitézist is azonnal odaállítja: „Mért juttatja eszembe, hogy / senkim sincs, egyedül járom az életet, / mért juttatja eszembe, hogy / nincs jól így, valamit kellene tenni már.” (December) Legmerészebbek azok a párhuzamai, ahol két ellentétes gondolatot úgy kapcsol össze, hogy a negatív fogalom akarásával tulajdonképpen a pozitív tartalmú fogalom akarását nyomatékosítja. Például a sárba esett világ szürkesége, a megrekedt idő dermedtsége, a „kásás megszokás” fullasztó súlya miatt perlő versét ezzel a sorral zárja: „élettelen halál, segíts hozzá, hogy éljek!” (Ijessz rám!)

Ennek a sajátos, ambivalens tulajdonságokat hordozó lírai énnek legadekvátabb kifejezési formája az elégia. A közhit az elégiát a szomorú, lemondó, bánatos érzés műfaji kifejezőjének mondja. Ám a modern elégia legalább ennyire magában rejti a fájdalom feloldódását, a szomorúság vigaszát, a bánat enyhülését is. Az elégia éppúgy a megnyugvás, a gyöngédség, a kiegészülésvágy műfaja, mint a keserűségé, a keménységé, a magányé. Az elégiának éppen e két motívum együttes jelenléte ad feszültséget. S az elégia nem is csak az érzések műfaja. Helye van benne a gondolati reflexiónak is. A költő az emlékezés szűrőjén engedi át élményeit, s tűnődésének, töprengésének eredményeit is megszólaltatja. Csorba költészete A híd panasza idején a szónak ebben az újkori, modern értelmében elégikus. Nem arról van szó, hogy minden egyes verse valamiféle merev műfaji képletet követ. A kötet egészére jellemző az elégikus hang. Kovács Endre bírálata e vonatkozásban is néhány találó mondatot tartalmaz: „Rebbenések, izgatott hangulatok, fojtott fájdalom indítja írásra, de sehol sem marad meg abban a kozmikus ködben, amely elindítja belőle a verset, hanem tisztultan, egy bizonyos lehiggadás állapotában fog hozzá az íráshoz. […] Ezekben a jobbára megmunkált versekben sok a visszatartott szenvedély, az intenzív érzelem, az egyéni csalódottság és a bánatra való hajlam. […] Sorai lassú szárnycsapásokkal lejtenek, az elégikus hang megfogja a szívét, de nem engedi sodortatni magát általa, fegyelme igen erős hozzá. […] Nincs benne semmi szónokiasság, semmilyen mesterkélt pátosz, néha tiszta patakként csörgedez mondanivalója, néha meg sötétes állóvíz képét tükrözi. […] A bánattal vert lélek riadtan menekülne az egyszerű élet nyugalmas színei felé.”

Csorba az ellentétek, a magány és a társkeresés, a szomorúság és a vigasz, a békesség és a lázadás feloldását, a „menekülést” nem a külső világ ábrázolásában, a tárgyak vonzásában, „az egyszerű élet nyugalmas színei” között, hanem a létkérdésekkel való szembenézésben, a „bőrön belül” keresi és találja meg. Visszavonul a kor és a társadalom sérelmei elől, a lét és az egyéni sors kérdéseivel vívódik. Rádöbben sorsának tragikumára, s több irányban is feloldást keres. Bővül a versek tematikája, az Isten, a halál és a szerelem az a három nagy élménykör, mely A híd panasza költőjét foglalkoztatja.

Az istenhit inkább filozófiai, mint teológiai probléma a számára, és sok tekintetben József Attila hitélményére emlékeztet. A kötet élén elhelyezett három vers (Szólalj meg bennem!, Istennek, Csöndes lázadás) hű kifejezője istenélményének. Hiányérzet és vágy ütközik össze bennük. Istene hallgató isten, inkább hiányát, mint jelenlétét érzékeli. Szorongva szólongatja, kiábrándultan és makacs elszántsággal perel a bizonyosságért: „törődj velem, Istenem! / mindegy: veréssel, vagy simogatással, / csak érezzem, hogy van hozzám közöd.” Érzi a kapcsolat lazulását, megbízható, erős kezekre vágyik. Máskor így fogalmaz: érzi az „örök törvény” erejét, de ismeri a „bársony semmi” kísértését is. Filozófiai értelemben mint végső okra és magyarázatra van szüksége; istenhitének humanisztikus tartalmát a megértés, a gyöngédség utáni sóvárgás adja.

A kapcsolatkeresés vágya motiválja halálélményét is. Míg korábban a családtagokat elsirató és a mások halálát gyászoló versek alaphangját a túlélő oktalan önvádja határozta meg, most kemény szavakkal viaskodik az elmúlással. Az élmény minőségi változáson megy át: a személyes ügytől, a három rokontól, akit sirat, már nemegyszer sikerül az egyetemeshez, a mulandóság közös emberi problémájához fölemelkednie. Az a Halál, akiről most ír, már nem olyan, akivel kacérkodni, akit szólongatni lehet, de letagadni is fölösleges, hiábavaló. A halál nem elválaszt, hanem összeköt, „felsőbb parancs”, hisz az emlékező is halandó, közös a sorsuk, legközösebb talán éppen ebben. Szemléletének kialakulására bizonyára nem maradt nyomtalan, hogy A híd panasza verseinek írása idején fordítja le Hélinant ófrancia költő halál-verseit. Ahogy a középkori költő testvérének nevezi a testi halált, Csorba is így szólítja meg: „Áldott halál, te szent, mégis: kérlelve kérlek: / ijessz rám, nyúlj felém: hibbanjon már a mérleg…”

A feloldódás harmadik lehetősége a szerelmi kapcsolat. Ahogy halálélménye mindig az élet relációjában jelenik meg, a szerelem is több számára, mint két ember intim kapcsolata: az önvizsgálatot teszi élesebbé, teljesebbé. „Szerelmében mindig van valami metafizikai íz: – írja róla Makay Gusztáv a Sorsunkban megjelent, Csorba korai költészetéről szóló hosszabb tanulmányában21 – a gyermekkor elmaradt boldogságát keresi, az anyaöl gyöngéd melegét vágyja vissza benne. Büszke önérzete ellenére is kétségbeesetten sóvárog az emberi feloldódásnak a legközvetlenebb lehetőségére, s bár a kiválasztott nővel szemben is védi egyéniségét, tudja, hogy csak általa, az ő elfogadó értékelésén keresztül tud kibékülni önmagával.” A szerelem „nagy ajándék” számára, a halál ellen oltalom, és nem idillikus érzés. Kudarcok, csalódások szaggatják, kétségekkel van tele: valami állandót, örököt, eleve elrendeltet keres benne. Nem a szerelem érzéki tartalmát, hanem töprengésre késztető, vívódó önemésztő izzását mutatja föl. A szerelem költészete számára a legnagyobb nyereséget azzal adta, hogy fölszabadította, áradóvá, bátorrá tette szavát, megnyitotta a szólás zsilipjét. A kötetet a Naplórészletek című ciklus zárja: tizenhét vers, egy szerelmi kapcsolat hullámzásai, lelki rezdülései, lírai története. A világlíra annyi nagy szerelmi versciklusa után is új és eredeti hang. „Ez a legforróbb tája lírájának – írja Makay –, de ez is inkább a szenvedély mélységeit mutatja, semmint lobogó magasságait, s azt is elárulja, hogy az ellágyulásból, a megváltó másba-kapaszkodásból mily gyorsan vissza tud hullani kétségeibe, bizalmatlanságaiba, gőgjébe, – önmaga szakadékaiba. A ciklus egészében is, másféltucatnyi részversében is Csorba legjava terméséből való.” Itt jelenik meg lírájában először a nagyobb, összefogott kompozíció, s a tartalmi-élményi egységet érdekesen ellenpontozza a ciklus darabjainak eltérő formai megoldása.

A híd panaszáról megjelent kritikák csaknem kivétel nélkül kiemelik a költő formai igényességét, nemes szándékát, „az elvont érzések eredeti, érzékletes kifejezni-tudását” (Makay Gusztáv), a legszigorúbb formák mesteri kezelését, „a formai megoldások sokoldalúságát és zökkenőtlen menetét” (Kovács Endre), fegyelmezettségét, szigorúságát (Rónay György). Csorba távol áll a kuszaságtól, az öncélú kísérletezéstől. „Líránk újabban – írta Rónay György 1943-ban – hajlamos a pongyolaságra, s a költők elé már-már esztétikaként szabják: legyenek szorgalmasak az ihletben és lusták a fegyelemben; a versek oly könnyedén és bőven patakzanak, hogy vizük egyszerre csak lapos tóvá reked s mindig egyforma képeket tükröz. Csorba Győzőben szerencsére semmi sincs ebből a divatos és népszerű lustaságból. A felszín helyett a mélybe tör; ihlete nem szökdécsel, medret váj magának.” Ez a magas formakultúra és nyelvi szigorúság a felületes szemlélő számára könnyen asszociálja a klasszikus irodalmat és a kortársak közül Babits nevét, s akadt is kritikus, aki A híd panaszával kapcsolatban a klasszikus irodalmi kultúra hatását és a babitsi örökséget emlegette.22 A költő formatisztelete azonban még aligha „hatás” és „neoklasszicizmus”, számára egyszerűen elemi igény, a szólás föltétele. Csorba nem témát versel meg, nem élményei párlatát adja. Képei érzékletesek, eredetiek, valóságosak. Néhány példa: „Itt nem maradhatok, és máshová sem futhatok, / felálló rajzszögek födnek minden helyet”; az őszi „bokrok, mint robbanás után / kővémeredt bombák”; „Hegyi szél hínárja akasztja / egyszerre lépő lábainkat”; a fák „zörgő csontvázként állanak / egy nagy-nagy anatómián”. Van, ahol zsúfoltabb, nehézkesebb, s egy rövid szakaszba két-három képet is belesző. Például: „Élek eztán mint a gép, s mogorva / közöny áradó / folyamain pálcaként forogva / csak hagyom magam.” Vagy: „Hogy a borotva éle is / eldőlhessen, s a híg / légben megálljak, mint aki / beásva áll hasig.” De ezekben a zsúfolt szakaszokban is van egy elem (az első idézetben a „pálcaként forogva”, a másodikban a „beásva hasig”), ami meglep valóságtartalmával, eredetiségével. Akadnak groteszk képei („kitörlődünk egymásból, mint / az étel-íz mosogatással”), erőltetett hasonlatai („úgy zöng felém szűz mai-lényem, / mint rádió, ha zsákba varrják”), ám ezek a kivételek. Sikerrel birkózik az egyik legnehezebb költői formával, amikor a vers magja egyetlen hasonlat, s a sorok ezt fejlesztik az egész költeményt átfogó jelképpé. Például a hegymászó képével értelmezi Istenhez fűződő kapcsolatát (Istennek); a folyó fölött átívelő híd képébe rejti önarcképét (A híd panasza); egy harmadik versben élete jelképévé a magános fát teszi (Magános fa).

Harmadik kötete, a Szabadulás 1947-ben jelenik meg. A Janus Pannonius Társaság örökébe lépő Batsányi Társaság adja ki szépirodalmi sorozata első darabjaként. A füzet harminc verset tartalmaz. A költői hang változása, szemléletének módosulása az első pillanatban szembeötlik. A versek egynegyede szonett, biztonságosan él a szabad vers „kötetlenségével”, egyik hosszabb költeményéhez fölhasználja a korábban fordított Hélinant halál-verseinek formáját, s itt jelennek meg először ironikus epigrammái. A költő új fejlődési szakaszba, pályája talán legmerészebb kísérletező korszakába lépett.23

1943, előző kötete megjelenése óta négy év telt el. A fasiszta Németország minden fronton elvesztette kezdeményező erejét. Sztálingrád fölszabadult, s keleten megindult a nagy ellentámadás. A 2. magyar hadsereg a Don partján fölmorzsolódik. A korábban hiszékenyek és tájékozatlanok előtt is nyilvánvaló a háború elvesztése. A front egyre hátrább szorul, a harcok átterjednek az ország területére. A bekövetkező összeomlást sem az ország német megszállása, sem a nyilas hatalomátvétel nem tudja megakadályozni. 1944 novemberében Pécs felszabadul. Megkezdődik az újjáépítés, a hároméves terv, elindul az ország demokratikus átalakulása. Koalíciós idők, többpártrendszer, s máris a fordulat évének küszöbén állunk. Ritka történelmi pillanat, amikor egy ország életében fél évtized alatt ennyi és ekkora változás zajlik le.

Ha e történelmi és társadalmi átalakulás jeleit keressük Csorba akár korábbi, akár újabb kötetében, kevés nyomra találunk. Arról, hogy A híd panasza versei háborús időkben születtek, legföljebb egy-egy hasonlat árulkodik: „hallgatsz, mint föl nem robbant bomba aluvó vizek mélyein” – olvassuk egy helyütt, és a bomba a kötet egy másik versében is metaforaalkotó elem: „A bokrok, mint robbanás után kővémeredt bombák”. Az iszonyatos ellentmondásoktól feszült korszak drámáját a Szabadulásban is csak két vers szólaltatja meg, s ezek is eléggé áttételes formában. A Hélinant szellemének ajánlott Új Halál-versek a kollektív halál élményét átélt ember félelmét fejezi ki. Félreérthetetlenül a mára, a „csúf jelenre” utal, s a költő félelmét és iszonyatát a többnyire plurális ragok nyomatékosítják. Nemcsak a személyes halálélmény és halálfélelem kap itt hangot, hanem a tömegpusztulástól való félelem is. E sorokat csak az a költő írhatta, aki megismerte már a szirénák hangját, az óvóhelyek nyirkosságát, a bombák pusztításának iszonyatát:

A másik vers, a Béke ellen (az Összegyűjtött versekben Hadak múltán a címe) már a háború, a „hatéves küszködés” után keletkezett. A költemény Csorba sajátos, a gondolatot visszájára fordító, paradox formában kifejező látásmódjának egyik korai, szép példája. „Már ásít, ásít minden porcikám” – kezdi a verset, mintha valóban a béke ellen protestálna. De minél tovább olvassuk az ötös és hatodfeles jambikus sorokat, egyre jobban rádöbbenünk, hogy itt éppen azoknak az éveknek az elítéléséről van szó, amelyek „rémület térképévé” tették a költő arcát. Ennek eszköze – ismétlem – a paradoxon: úgy csinál, mintha kívánna valamit, holott éppen ezzel a kívánsággal ítéli el, utasítja vissza azt. E költői látás egyetlen pontba sűrűsödő kifejezése a versvégi szóösszetétel. Az is súlyos ítélet lenne, ha a „hatéves küszködést” egyszerűen pokolnak nevezné, de mennyivel keményebb, drámaibb a verslezárás ebben a formában: „…koporsómig kívánt / tündér-idő tanúiként becézem, / dajkálgatom megfásuló szívem / fészkében sarkait sietve vesztő / emléketek pokol-szépségeit.”

Két, áttételes háborúellenes vers: a Szabadulás kortárs olvasója, aki mindössze ennyit látott, valóban könnyen hihette, hogy a költő „függetlenülni tudott” a korszak közösségi kérdéseitől, s „csak az unalom álarcát mutatja” (Makay Gusztáv). Aki azonban föllapozza az Összegyűjtött verseket, annak látnia kell, hogy míg Csorba a Mozdulatlanság anyagának csupán egyharmadát vette föl, s A híd panaszából is négy verset kihagyott, addig a Szabadulás időszakát tizenöt új verssel gazdagította. Olyan versekkel, amelyeket az 1947-es kötetben hiába keresnénk, mert csak 1978-ban kerültek nyilvánosságra. Többségük – szám szerint kilenc – közvetlenül a háború élményét visszhangozza. E – jobbára 1944-es keltezésű – versek hiánya megtévesztette a korabeli kritikát.

„A halál / bitang felhője száll az égen, / s mindenképpen ránktalál” – írja a Tanulságban. „A kicsi vad retteg a nagytól, a még nagyobbtól fél a nagy, / a rettegés a fő-fő törvény az erdő lombjai alatt” – kezdi az Erdőt félreérthetetlen utalással a jelenre. „Se házakat, se terveket ne építs: inog a föld, és inog az idő” – olvassuk az Ének 1944-ben című versben. Nem hagyta hát érintetlenül a kor, nem tudott függetlenülni a háborús éveknek megrendítő élményeitől. Az események nyomása harcos humanizmust váltott ki belőle. Látja, az embertelenség, az önzés, a dzsungel törvénye kerekedett felül: „Husángját a világ fölé emelte / az ősember keze.” A versek tele vannak árulkodó szavakkal, az alapigére visszautaló képzett szavakkal: „rettegés”, „szorongás”, „félelem”, „bizonytalanság”, „kesergés”, „jajgatás”, „hallgatás”. A nyers való kemény szavakat lök az ajkára: „átok”, „iszonyat”, „kushadj”. Látja az ártatlan emberek szenvedését, a háború borzalmait, a költőtársak kínlódását, az elszabadult ösztönök pusztítását. A kései Radnóti-versekre emlékeztető – de természetesen e versek ismerete nélkül írt – sorokban panaszkodik:

Bármennyire fontosnak látszanak is a mondandó szempontjából ezek a kötetből kimaradt versek, Csorba költői fejlődésének irányát alapvetően azok a versek jelzik, amelyek a Szabadulásban olvashatók. S talán hajdani kimaradásukat is az indokolta, hogy valóságközeli, nyers, szókimondó hangjuk jócskán elütött a kötet egészének tónusától. Mert mi jellemzi általánosságban pályájának azt a szakaszát, ahová A híd panasza után jutott?

A kötet első verse igényesen megformált szonett, afféle prológus-vers. Címe is ez: Előszó. „Aggódva válogatsz: nem méltó az sem, ez sem, / hogy versbe-fogd. Csodák villámlására vársz.” És két sorral később: „Bozótok, dzsungelek fordulnak útjaidra, / – ó, minden szürke perc bogos dzsungel, bozót, / s a jámbor dolgok is! figyelj álarcaikra! / és zúgva rajzanak szájad köré a szók.” Fordítsuk át a lapot a könyvben, és a következő vers, a Szomorúság mintha csak az előző versben megfogalmazott igény illusztrációja volna: egy „méltó tárgy”, egy lelkiállapot hiteles rajza. Képek sorjáznak a kötetlen szótagszámú sorokban, képek, amelyeket a lehunyt pillák mögött lát a szem. A „zúgva rajzó” metaforák a belső valóság megéreztetésére hivatottak, sorrendjüket nem valamiféle logikus rend szabja meg, a szabad asszociáció hívja elő: „Felhő-árnyék lebben a sűrű- / hajú mezőn, s a kócos / bogáncsok apró horgai / hiába kapnak utána; / üres folyosókon / haló léptek kopognak: / zománcos szappanbuborékok / rajától csillog e szünetlen / szűnő világ.”

A költő befelé figyel, a kinti valóságnál fontosabb számára a lélek félhomálya, az érzéki világnál a képzelet, az állandónál, a maradandónál a csak a maguk pillanatában hiteles és érvényes jelek. „Merülj magadba, ott keresd / őket, hiszen csak múló emberszívben él / tovább a kagyló-héjú pillanat.” (Május) Megnő a versekben a lelki féltudatosság állapotában előhívott elemek, a látomások és hallucinációk szerepe. Gyakori szava az „éj”, az „álom”, sűrűn hivatkozik a hang és a csönd, a fény és a sötét, a mozgás és a nyugalom ellentétére. Ha önarcképet rajzol, leginkább egy életérzés, egy lelkiállapot – magány, szorongás, szabadulás – vetül ki az asszociatív képek sorozatában. Ha természeti jelenséget, egy évszakot, egy tájat – május, tél, falu – idéz meg, akkor is a burjánzó, vizionárius képek sokasága borítja el a verset. A meginduló, működésbe lépő képzelet gyakran egyetlen látomássá növeszti a verset, s van, amikor rejtve marad az a „mag” is, amire a képek vonatkoznak. Újszerű látásmódjáról maga készíti a legpontosabb analízist:

A költői szemlélet változásának felszabadító hatását a nyelvi-formai anyagban is érzékeljük. A vers meg akar szabadulni a fölösleges súlyoktól: a képi építkezéshez, az elemek mozaikszerű egymásmellettiségéhez a kötött formánál jobban illik a klasszikus lejtésű szabad vers. A versek tele vannak eredeti hasonlatokkal; a képeknek metafora-tüzük van: „pókhálót köt rá a lassúdad idő / port fúj a szemébe, lisztet a hajába, / pilláira ólom-gyöngysort kötöget”. A költő, aki később majd az aforisztikus tömörítés eszközével él gyakran, itt a metaforikus hasonlatokban dúskál. A Szabadulás megjelenésével azonos időben írja egyik Sorsunk-beli kritikájában: „Hogyha a stílus: az ember, akkor a hasonlat meg: a költő.” A strófák egységes lendületét a versszakokat átfogó, hosszú, terjedelmes körmondatok fokozzák. A vers irizáló, bizonytalan fényének viszont gyakran az az oka, hogy az alany, amelyre a képek vonatkoznak, homályban marad. E kötetben jelentkezik nagyobb számban Csorba egyik formai újítása: a sorvégi, gyakran rímhelyzetben szereplő szavak elválasztása, mellyel a versek hangulatába valaminő ironikus ízt kever: „közé- / jük”, „kegyel- / mes”, „vilá- / got”. Gyanítható, hogy megváltozott költői szemléletével van kapcsolatban a mítoszok iránt felébredt vonzalma, az az igény, hogy újraélje az emberiség őskorát: A föld teremtése címmel egy mordvin hitregét költ át verses formában.

A Szabadulás megjelenésekor a kritika pontosan érzékelte Csorba költészetének mind sejtelmesebbé és egyre zártabbá, gazdagodásában is egyre elvontabbá válását. A kortárs magyar líra főbb tendenciáit áttekintő könyvében Lengyel Balázs így jellemzi az irányt, ahová Csorbát sorolja: „Az intellektus menekülő kedvének utat kínál […] a sötét alapszínű játékosság, melynek olyan […] szürrealista kísérletezője [ti. van], mint Csorba Győző.”24 A Szabadulásban bekövetkezett hangváltást Sőtér István is látja, s a kötetet egy új és nem remélt tehetség bemutatkozásának mondja. Nevezetes antológiája bevezető tanulmányában írja: „Csorba Győzőnek legsajátosabb és legőszintébb verseit úgy sikerült megalkotnia, hogy régi eszközeit feladva, egy mások kezdeményezte kép- és metaforahasználat eredményeit ragadta magához. […] Csorba Győző akkor találja meg magát, amikor valamifajta elvontság égtájai felé közeledik. Csorba csak veszíthetett volna, ha a konkrétumok köréhez ragaszkodik: bizonyára szegényes marad a világa, félig bebútorozott szobaként. Költői őszintesége pontosan és szerencsésen teljesítette feladatát, amikor felszabadította a konkrétumok közül, s olyan elvontságok felé irányozta röptét, melyeket hitellel és meggyőző erővel tudott telíteni.”25 A versek előtt külön is bemutatja a költőt: „Mintha alacsony, fekete felhőkkel borult volna el a szürke, délutáni táj: ebben a sötétségben új érvényt nyernek a színek, lidérces fények gyulnak ott, ahol eddig szelídségükben jelentéktelen lapályokat láttunk, a valóság értelme kifordul, s a monoton felület alatt meglátjuk a vad, tarka bélést: de mindezt is a leszakadni kész felhők fekete fátylába fojtottan.” Sőtér nemcsak regisztrálja a változást, hanem kibontakozásnak, gyarapodásnak, minőségi megújulásnak is mondja: „Fordulata valóban felszabadulás: egy félig néma, vagy legalábbis félhangon dünnyögő világ legmerészebb hangjai szabadultak föl új verseiben, meghökkentő képek, alig is megszokható párosodások – elvontan ugyan, de az elvontság irigylendően szabad szárnyalásával, a szabadulás ékesszóló biztonságával.” Az antológia Csorba három versét közli, a Szabadulás címadó versét, a Kit nyugtalan ágyad címűt és a kötet megjelenése óta írt Vers Rómábólt. Sőtér ugyan kijelenti, hogy téved, aki holmi szürrealista előretörést akarna látni Csorba új kötetében, az idézett jellemzés azonban ennek pontosan ellentmond.26

Aligha kétséges, hogy Csorba hangváltásában, befelé fordulásában, „szürrealizmusában” szerepet játszott a kor nyers realitása, a gyötrő jelen. A költő elfordul a rideg valóságtól, elzárkózik, határokat húz maga köré, s egy pszichológiailag igazabb realitás megragadására törekszik. A kor elbírhatatlan terhei elől a költészet újonnan fölfedezett tájaira menekül, amelyek eddig jobbára kívül rekedtek a líra érvényességi körén. Idegenül és gyötrődve él korában, s eddig figyelmen kívül hagyott képzettársítás-formákkal kísérletezik. A versek menekülésvágyról árulkodnak, védekezésről; komor, nyomasztó hangulatuk visszautal arra a történelmi helyzetre, amelyben keletkeztek.

Mindez azonban önmagában nem adna teljes magyarázatot a költő kísérleteire, a kifejezésmód megváltozására. Amikor egy vallomásgyűjtemény összeállításakor megkérdezték tőle, hogy a Magyar Csillag munkatársai közül ki gyakorolta rá a legnagyobb hatást, ezt válaszolta: „A lap írói közül rám a legnagyobb hatással Weöres Sándor volt; annál is inkább, mert ő szinte a Magyar Csillag egész létezése idején Pécsett élt, s nemcsak írásaival, hanem személyes hatásával is nagyon sokat adott nekem.”27 Csorba verseit Weöres juttatta el a Magyar Csillaghoz, s ez volt az első és valóban országos jelentőségű lap, mely közölte. Az Összegyűjtött versekhez fűzött vallomásában megerősíti korábbi kijelentését: „Óriási hatással voltak rám [ti. Weöres első verseskötetei], mint nemrég előtte József Attila versei. Ők ketten: József Attila és Weöres Sándor már akkor végképp Petőfi és Ady mellé költöztek bennem.”28 Másutt ezzel egészíti ki vallomását: „Nagy hatással volt rám Weöres Sándor költészete. Nem annyira tematikája, inkább a benne testesült, minden olcsóságot elutasító tartás, bámulatos fegyelem, szabatosság és igény.”29

S ez nem a költő mai véleményének visszavetítése, antedatálása. Csorba kortárs olvasóként meglátta már Weöres költészetének újszerűségét, máshoz nem hasonlítható eredetiségét. Megérezte, hogy befogadásához a szokásos esztétikai normák nem elegendők, ez a költészet új, másfajta líra, nem személyi, nem individuális, hanem egzisztenciális, nemcsak kifejezi önmagát, de művészetet teremtő, itt a vers nem hasonlít valami másra, nem pótol valami mást, önmagával azonos. S ez a líra fölszabadítja a szürreális tartalmakat… Weöres Elysium című kötetéről írta a Sorsunkban: „…emberi problémái is mélyebbre eresztik gyökereiket a személyiség világánál, le a létezés rétegeibe; s minthogy ezen keresztül a mindenséggel érintkezik, komolyabbak és végzetesebbek is.” Kritikában kissé szokatlan, de mivel Weöres költészetének jobb megértetése kedvéért teszi, érthető, hogy magának a költőnek egyik hozzá írt levelét is idézi: „A személyi líra versbe-foglal gondolatokat és érzéseket; az exisztenciális lírában vers-gondolatok és vers-érzelmek vannak. A gondolatok elvesztik konkrétságukat, s egy kozmikus vagy szeráfikus logika tartja össze őket – gravitáció, mint a naprendszereket. Az érzelmek többé nem vígak és szomorúak, hanem fény-árny-skálájuk van. […] Az individuális költőnél a vers a személyiségből fakad; az exisztenciális költőnél a vers a személyiség-alatti alapból fakad, de a személyiségen át öltözik szavakba, a személyiség színezi; a motiválás a személyi élmények törmelékéből alakul s válik az abszolút világ szimbolikus kifejezőjévé.” Csorba így fejezi be az Elysium jellemzését: „Weöres látja, amit csak a legnagyobbak vettek észre: az individualista líra alkonyát. Az egyéni élmények köre kimerült, a variációkat a múlt század költői felélték. Tovább kell ásni: a személyiség alatti rétegekbe, az egyéni esetlegességeken túl a létezés örök fundamentumáig kell hatolni, a kozmikus kitágulás lehetőségének a közegébe. Abba az alapba, mely közös embernél, állatnál, növénynél és égitestnél egyaránt. A mindenség tárgyai között sután botladozó ember-féreg a mindenség diadalmas hordozójává lesz.” – „Weöres látja…” – írta Csorba. De amit itt az Elysium költőjéről mondott, azt – mutatis mutandis – a Szabadulás költője a maga nevében, saját ekkori programjaként is elmondhatta volna.

A Szabadulás ellentétes véleményeket váltott ki a kortárs kritikában. Sőtér nemcsak nagy elismeréssel szól a költő eredményeiről, de szívesen látná továbbfejlődését is abban az irányban, amely felé a kötet mutat. Mások viszont féltik a költőt a „szürrealista stilizáltságtól”, kísérletének veszélyeire figyelmeztetik, az epigonizmus kockázatától óvják. Makay Gusztáv receptet, stilizált stílusszépségeket, formajátékot, stílusgyakorlatot emleget. Rónay György, aki annak idején örömmel köszöntötte Csorba második kötetét, s most is elismeri eredeti hangját, saját élményvilágát, még keményebben fogalmaz: „Maga a belső valóság még nem költészet, – a szürrealizmus döntő tévedése éppen az volt, hogy annak vette; – magában egy-egy újszerű szemlélet sem az, mint ahogyan nem az bizonyos filozofikus igazságok közlése sem. […] Nem mesterséges túlbonyolítás-e sokszor, amit ő csinál; nem indokolatlanul tekervényesebb utat jár-e az egyszerű, a világos és természetes helyett?”30 Túlcsigázásról, a félrealitásokkal és irrealitásokkal való játékról, halandzsa ízről, komplikált verbalizmusról, diszharmóniáról beszél. „Az olvasóban menthetetlenül az a gyanú támad, hogy a költőt megbolygatta valami hatás vagy elmélet; […] egy maga gyártotta mű-esztétika vagy költői filozófia erősen vitatható törvénye szerint ír.” Később nevén is nevezi, miféle hatásra gondol: Weöres Sándor inspirációjára. „Csorba Győzőnek ezek a kísérletei és becsvágyai – tévedések; a tulajdon tehetségét ismeri félre.”

A kritika annyira éles, a hang annyira kemény, hogy Weöres maga érzi szükségét, hogy Rónay bírálatára a Válaszban feleljen.31 Először Csorba vakmerőségét, kezdeményezőkészségét dicséri: „Csorba Győző a közé a három-négy mai magyar költő közé tartozik, akik rá merik bízni magukat az új líra többé-kevésbé kipróbálatlan lehetőségeire.” Weöres elismeri, hogy a költő válaszúthoz ért, látja a kötet kettősségét, de nem félti. „A művészetnek egyáltalán nem kritériuma a következetesség.” Megvédi az epigonizmus vádjától, s kimutatja, hogy a Csorbának tulajdonított meghökkentő formai újítások (pl. sorvégi szótörései, merész elválasztásai) a költészetben már régtől ismertek, csak szokatlanságuk bántó, s kár lenne őket mellőzni, mert nem egyszerű formai kísérletek, hiszen hangulati variálhatóságuk igen nagy. Weöres nem tagadja, hogy közös költői program fűzi össze őket, s azt is tudja, hogy költészetüket gyakran tekintik irreálisnak, felelőtlenül kalandosnak, a valóságtól elrugaszkodónak. A különféle külső, a költészettől idegen követelményekkel szemben közös szándékukat hangoztatja: „Mi sem fordultunk el a valóságtól: hanem a külső és belső valóságnak kevéssé-ismert, feltáratlan, homályos rétegei felé fordultunk; nem holmi különcködésből, »épater les bourgeois« kedvtelésből, hanem a mennél teljesebb emberség iránti igényből. A »gnóthi szeauton«, az önismeret sosem volt olyan sürgős, mint most, amikor az emberiséget saját elszabadult szenvedélyei egyre nagyobb csapásokkal sújtják; szükséges, hogy az ember a szenzuális rétegei, külső-énje alól felszínre hozza ismeretlen mélyvilágát, igazi önmagát.”

Idő múltával, a költői pálya egészének ismeretében és kellő távlatból tudjuk ma már megítélni a hajdani vitát. Egyrészt nyilvánvalóvá vált, hogy Csorba kísérletei, formai újításai, a szürrealista költészet eredményeinek a percipiálása valóban korántsem volt olyan merész kaland, mint amilyennek a negyvenes évek derekán látszott. A magyar líra történetében azóta sokkal mélyrehatóbb változások és meghökkentőbb újítások is lezajlottak, mint aminőkkel a Szabadulás költője jelentkezett. Csorba kísérletei csak egy hagyományhű, nemesen merev, normatív kritika számára tetszettek kockázatosaknak, a valóságtól elrugaszkodóknak, értelemellenesnek. Másrészt azt is látni kell, hogy Csorba költői pályája végül is nem abban az irányban folytatódott, mint amire a Szabadulás alapján következtetni lehetett. Új kötetében, A szó ünnepében majd egy új és más költő áll előttünk, nem az, akit a Szabadulás verseiből megismertünk. Ebben föltehetően része volt a kritikának, része volt a Szabadulást követő évek sajátos magyar irodalmi éghajlatának, annak a több mint évtizedes hallgatásnak, ami a Szabadulást Csorba új verseskötetének megjelenésétől elválasztotta, de mindenekelőtt része volt a költő belső fejlődésének, annak az útnak, mely végül is a hatások alól fölszabadította, s önálló hangja megtalálásához segítette.

Hatásról, rokonságról beszéltünk, jól tudva, hogy ezzel csak a pálya nyomvonalát jelezhettük. „A tehetség és alkotásai úgysem magyarázhatók meg a legfantáziátlanabb vagy – ha úgy tetszik – a legdúsabb fantáziájú filológiával sem. De jók az ilyen rokonítások, mert olyanok, mint a szélességi és hosszúsági fokok, amelyek meghatározzák az alkotó művész helyét a szellem óceánján” – hívja föl a figyelmet maga a költő egyik Sorsunk-beli kritikájában.32 Mert rokonság, hatás is többféle lehet. Van, amelyik saját képére és hasonlatosságára formálja az átvevőt. S van, amelyik fölszabadítja és saját hangjának megtalálásához segíti. Csorba sosem tagadta költői pályája alakulásában a vonzó példák, a döntő találkozások fontosságát. De erős egyénisége, eredendő tehetsége, egyéni ihlete úgy tudta ezeket a hatásokat földolgozni, hogy végül is saját hangja, egy senki mással össze nem téveszthető költői személyiség kialakulásához segítették. Csorba pályáján 1947–1948 táján egy korszak zárult le. Az útkeresés, a kísérletezés korszaka.

Számvetés és gazdagodás

(Ocsúdó évek, 1955; A szó ünnepe, 1959)

Csorba Győző munkásságából az igazi epika, az elbeszélés, a „fiction”, a külső történés ábrázolása – néhány, gyerekeknek szóló mesét és bábjátékot leszámítva – mindvégig hiányzik. Az ötvenes évek közepén mégsem fordult egészen előzménytelenül az önéletrajzi jellegű költemény műfajához. Pályája korábbi szakaszában lépten-nyomon rábukkanunk olyan elemekre, amelyek a későbbi vállalkozás csírájának, előképének tekinthetők. Az ősök idézése már a Mozdulatlanság prológusában megszólalt. A portrékészítés remeklései voltak a halott rokonokról, az apáról (Az ágyam, Késő kérés apámhoz), Aranka nevű unokahúgáról (Aranka) szóló versek. A három halott: apja, Aranka húga és bátyja alakját már A híd panasza egyik terjedelmes, csaknem kétszáz soros költeményében (Sötét lesz) együttesen is megrajzolta. Azok közül, akikkel ifjúkorában találkozott, furcsa, borzongató vonzalmat érzett a maguk külön világában élő szellemi nyomorultakhoz, az álmodozó félkegyelműekhez. Mindhárom korábbi kötetében találunk egy-egy róluk írt verset (Hülye, Carmen lugubre, Egy hülyéhez, gyermekkori barátomhoz). A múlt, a gyermekévek színhelyének fölidézése, az ifjúságtól való búcsúzás is helyet kapott már költészetében. Dunaszekcsőt és a gyerekkori nyaralások emlékét elevenítette föl epikus-elégikus hangon a Szabadulás egyik szép, hosszú, tizenöt strófás verse, A Dunánál. Most mindezek az epikus elemek, a család tagjai, a hajdani barátok, a gyerekkor színterei epikus egységgé szerveződnek, és egyetlen nagy terjedelmű, retrospektív elbeszélő költemény részeivé válnak. Vegyük mindehhez Csorba költészetének egyik nyelvi-formai sajátosságát, az előrevetett alanyi alárendelői mondattípust, a bölcselkedés, a gondolati általánosítás remek nyelvi kifejezőjét (például a Sötét lesz című versben: „Aki apátlan nőtt, aggódva fél most”, vagy A Dunánál című versben: „Ki valahonnan messze ment, […] ne akarja a más jelent a múltra szabni”). Ez a nyelvi formula különösen nagy szerepet kaphat – és kapott is – egy olyan jellegű műben, ahol a költő a hajdani események fölidézését állandóan jelen idejű reflexióival kíséri, kommentálja.

Mindezek azonban legföljebb a készülődés jelei. A költő a belső érés eredményeként és nem kis részben a külső, társadalmi és irodalompolitikai körülmények hatására az ötvenes évek közepén jutott el oda, hogy hosszabb terjedelmű, önelemző, visszatekintő önéletrajzi költemény írásába fogjon. Az Ocsúdó éveket 1953–1954-ben írta, a megjelenés reménye nélkül. Amikor aztán a politikai „olvadás” és az irodalmi decentralizáció eredményeként a pécsi Dunántúl című folyóirat könyvkiadásra is vállalkozhatott, a Dunántúli Magvető által kibocsátott könyvsorozat egyik első darabjaként 1955-ben megjelent a mű, de kis példányszámban s eléggé visszhangtalanul, mindenképpen értékéhez mérten szerény kritikai fogadtatással.

Az önéletírásnak, a személyes hangú visszapillantásnak gazdag és értékes hagyománya van a magyar irodalomban, s az irodalmilag értékes memoár megalkotása nem is pusztán szépírói kiváltság nálunk.33 Az emlékezést, a mérlegkészítést általában az öregkor műfajának, az alkotói pálya epilógusának mondják, s az újabb magyar irodalom néhány remek alkotása – hogy csak a közelmúltból válasszunk példákat: Déry Tibor, Gyergyai Albert, Vas István emlékezései, Bernáth Aurél, Borsos Miklós önéletrajzi könyvei – igazolni is látszik a vélekedést. De a memoár nemcsak az öregek műfaja, akik – a gúnyos francia mondás szerint – akkor kezdenek emlékiratot írni, amikor már elromlott az emlékezőtehetségük, az önéletrajz legalább ennyire a fiataloknak – vagy legalábbis a férfikorba érőknek – is a műfaja. Kassák és Kodolányi negyvenéves korában kezdett elsüllyedt emlékei nyomozásába, Szabó Lőrinc érett férfiként írta a Tücsökzenét, s Rippl-Rónai is innen volt még az ötvenen, amikor emlékezései lejegyzésébe fogott. Nem lehet tehát egyszerűen az öregedéssel azonosítani azt az időt, amikor az alkotóra rátörnek emlékei. Csorba Győző „harmincnyolc esztendős férfi-fejjel” hívja és szólongatja gyermekkori énjét.

A költő határkőhöz, „az emberélet útjának feléhez” ért, a „jelek sokasodnak”, mérleget készít, hátra és előre tekint. Egyrészt „az eltűnt idő nyomait” keresi, másrészt – éppen a tudatosított, a föltárt, a megidézett múlt birtokában – a jövő titkait fürkészi, költői hitvallását fogalmazza meg. „Szél fúj, makacs szél, egyre makacsabb” – intonálja a költeményt, majd a sort a második szakasz elején megismétli, aztán az ezerkétszázharminc soros vallomást lezáró részt is ezzel a mondattal vezeti be. A „makacs szél” képzete (és mindaz, amivel a képet gazdagítja: „nehéz zúgás komor felhője”, „dühös vihar”, „haragos”, „szürke port” kavaró, „forgató szélvész”) indítja meg és fejezi be az emlékezéssorozatot éppen úgy, ahogy Szabó Lőrinc képzeletét és lírai rajzait a fű közül fölhangzó tücsökzene mozgatja meg és fogja keretbe. Csorba meg is magyarázza, hogy ez a szél „más, mint az ismerős légáradat”, ez a szél az emlékeket előhívó erő szimbóluma, „haragját a hús mélyére ereszti”. (A szél-metafora, mint az idő-élmény, a változás, az elmúlás, a szeszély, a kiszámíthatatlanság jelképe már a Szabadulás több versében – Alázat, A magányról, Fogyó világ – fölbukkant.) A „makacs szél” hatására, akár egy hívószóra életre kelnek a rég feledettnek hitt emlékek, megelevenedik a múlt. Mielőtt azonban a fölidézett képek rajzába fogna a költő, az éposz hagyományaira emlékeztető módon megfogalmazza célját és a mű tárgyát. Célja kettős: egyfelől az önismeret próbáját megállni, magyarázatot adni sorsára, egyéniségére („hová jutottam? ó, mi lesz velem?”); másfelől tanulságként fölmutatni életét, másoknak használni, a közösséget szolgálni („hogy aki látja sorsom, bátorítást / hirdessen annak, okos szomorítást”). Témáját is megjelöli: „Megállok, s visszanézek. […] / Erős szó kell, igazi szándék, / ha sírokat kívánok törni”. A homályból árnyak lépnek eléje, s arcok, szemek, hangok hajdani tüzét kívánja fölidézni.

Az époszi propozícióként ható első öt szakasz után tér át az események elbeszélésére. Szépítés és nosztalgia nélkül néz szembe életének „sűrű-kusza” korszakával, első tíz évével. Az Ocsúdó évek „megrázó és igaz alkotás” (Fodor András), a gyermeki öntudat kibontakozásának pontosan megformált, művészi dokumentuma. Az olvasó itt kap magyarázatot, milyen nyomasztó emlékek és megrendítő élmények nevelték emberré, honnét ered sajátos látásmódja, komor életérzése, mi tette költészetét egyénivé. A költő gyerekkori énjének fölidézése, az élmények pszichológiailag pontos rajza ugyanazt igazolja, amiről Móricz Zsigmond beszél az Életem regényében: „Tízéves koromig több történt velem, mint azóta ötven év alatt. Írhatnám még világ végéig, az életem végéig. Minek. Ennél többet nem mondhatok magamról.”34 Az Ocsúdó évek hitelesíti költészetének igazát, föltárja szociális élményeit, származásának társadalmi adottságait, meghatározó emberi kapcsolatait. Az idő legmohóbban ezeket az éveket kezdi ki, mégis mindennél erőteljesebben a gyerekkor formálja emberi és költői karakterét. „Ebben a négy évben – írja az Ocsúdó évek egyik élményi forrásáról, életének hattól tízéves korig terjedő szakaszáról – az élet minden fontos dolgával találkoztam. Nem túlzás, legfeljebb azt teszem hozzá, hogy »koromhoz mérten«. A barátsággal, a boldogsággal, a megaláztatás különféle formáival, a halállal, a lányokkal, sőt még a szexualitással is.”35

Először a család általános rajzát készíti el, s ebbe illeszti a szülők összekerülésének elbeszélését, a lassan nyolcvanéves anya és a hosszú huszonhét éve halott apa – arányos, hat-hat szakaszra terjedő – jellemzését. Művészi alapélménye az emlékezés. Megelevenednek a tűnt évek pillanatai, színei, alakjai. Ahogy közeledik a múltból a jelen felé, úgy lesz az előadás szükségképpen egyre részletezőbb. Életének első hat évére, a költő születésétől a család költözéséig terjedő időre mintegy a költemény első harmada jut, a mű nagyobb részét a további négy esztendő eseményeinek az elbeszélése tölti ki.

Az első rész főbb mozzanatai a szülői ház bemutatása, a születése óta hordott testi veszteség megvallása, a gyerekkori játékok, az esti vacsora, egy szökési kísérlet fölvillantása, valamint két arcnak, apja öreg barátjának, Vince bácsinak („aki az ingét, kabátját egy-gombra-járóvá tette”) és Aranka húgának a megrajzolása. Az utóbbi öt képet, az egymást követő öt szakaszt ugyanazzal a nyomatékosító igével és raggal („Tudok […]-ról”) kezdi. Legrészletesebben, öt szakaszban (itt kezdéskor a „tudok”-ot kétszer ismétli) Arankáról beszél, kit egyik lány-nénje szült, s akit a család igen korán elveszített. Más irodalmi forrásokból is ismerjük, hogy a gyerekkorban történt találkozás a halállal, az első halálélmény milyen súlyos és elhatározó jelentőségű az ember életében: a gyermeket a létezés kérdéseire döbbenti, a születés és az elmúlás tényével szembesíti. Kodolányi János elbeszéli önéletrajzában, hogy pécsváradi iskolás éveiben véletlenül bevetődött egy házba, ahol halott feküdt a ravatalon. „Ebben az időben makacsul visszatérő kép a halottak merev, viaszfehér, kemény arca, a homlokukat övező mirtuszkoszorú s a fehér, csipkés szemfedő. Ezekkel a képekkel együtt tér újra meg újra vissza az a sok kínzó, áttekinthetetlen, megfoghatatlan gondolat, ami a halottas házban rohant meg, s azóta egyre bonyolultabbá és szövevényesebbé vált. Miképpen lettem, mi voltam, mielőtt megszülettem volna, hogyan születtem, s mit jelent a »születés«?”36 Hogy Csorba számára milyen megrendítő, s már az első benyomás idején milyen végérvényes lenyomatot hagyó élmény volt kis húga halála, jól mutatja, hogy csaknem húsz év különbséggel jóformán változatlanul fogalmazza meg az élményt. A Mozdulatlanság egyik versében írta:

A család másik városrészbe, új lakótelepre költözik. A ház félig egy rétre, félig egy temetőre néz. „Alig húsz-huszonöt méterre tőlünk kezdődött. Már nem temettek bele, de még élt. Hozzátartozók még látogatták a sírokat. Különben bozótossá, dzsungellé vált már, jobbára besüppedt, gazlepte sírdombokkal, dülöngélő keresztekkel, mohos kriptákkal” – írja emlékezésében.37 Ez a külvárosi, elhagyott temető a gyerekkor játszótere, a nagy iskola, mely – most már a költeményt idézzük – „emberré lenni készített elő”. Itt lépett életébe a másik nem, a nő, egy nálánál néhány évvel idősebb kislány, a szőke-copfos Marcsa képében: „Nem csábítóra, okos tanítóra / gondolok, hogyha rája gondolok”. És itt találkozott gyerekkora fura társával, Pistával, aki „hülyének született szegény”. A családi szegénység „zsarnok-kényét”, a két világháború közti nyers valóságot hatásosan ellenpontozza a gyerekkor költői gazdagságú világa. Ilyen „boldog csoda” volt a régi-régi temető, apja öccse, Béla bácsi, aki rakott táskával szokott beállítani a családhoz, s legfőképpen Dunaszekcső, a Sziget, a nővérénél, a falusi tanítócsaládnál töltött nyarak, az utazások, a természet megismerése, a Duna, az istálló, a pajtások, a parasztkölykökkel való barátkozás. Hatéves korában iskolába íratják, külvárosi „proletár-iskolába”. Már előbb megtanult olvasni és számolni. Első tanítója a bánatos szemű, szomorú, „rebbeteg-beteg” Rózsa Ilona, ki minden hintózörgésre az ablakon felejti tekintetét. Negyedikben új tanítót kapnak, férfit, aki viszont a borba temeti tört álmait, s az iskolában vívja tovább „a maga külön világháborúját”. Az elbeszélő költemény drámai csúcspontja, a mű legmegrázóbb s egyben legterjedelmesebb epizódja az apa halála. Pestre akart utazni fiával, de még a vonatindulás előtt rosszul lett. Később kórházba vitték, ott halt meg. A gyerek másodszor és most még közelebbről, még személyesebben találkozik az elmúlással. A befejezés még egyszer megismétli az emlékeket fölkavaró szél képét („Szél fúj, makacs szél, egyre makacsabb”), s az utolsó két versszakban, ebben az egyénien értelmezett perorációban, utóhangban költői feladatának megfogalmazásával, de az „exegi monumentum”, az emlékműjelleg tagadásával, valamint a mű tárgyára való újbóli hivatkozással zárul a költemény:

Az Ocsúdó évek az emlékezés nagy verse. Fő erénye az ábrázolás érzékenysége, plasztikussága. A mű sajátos légköre két forrásból táplálkozik: egyrészt a lelki rétegeződések egymásravetített rajzából, az emlékezés hívószavára meginduló asszociációs képek és gondolatok sorából, másrészt az élettények, az alakok és tájak hihetetlenül pontos megörökítéséből, az epikai hitelességet alátámasztó realizmusból. Csányi László kritikájában a lehetséges világirodalmi párhuzamok közül találóan hivatkozik Rilke regényére, a Malte Laurids Brigge feljegyzései-re, erre a különleges emlékiratra, „mely az egymásra ülepedett élményeket keresztmetszetben ábrázolja, s ez determinálja egyben szerkezeti szabálytalanságát is”, valamint Arany töredékben maradt műve, a Botond Istók második énekének „realista elbeszélő hangjára”, emlékeket megörökítő részletező pontosságára. „Mindegyik út más irányba halad s más eredményt is ad. Arany utolérhetetlen plaszticitással ábrázolja hőseit, akikről jóformán mindent tudunk, amit tudnunk érdemes. Rilke a lelki rétegeződéseket rajzolja, számára nem a tények, hanem az ezeket követő asszociációk a fontosak. Csorba Győző egyszerre járja a két utat, s ha ez teremt is bizonyos aránytalanságokat költeményében, de egyben sajátos, hasonlíthatatlan légkört is ad.”38

A két szál közül a részletek hiteles leírása, a realista ábrázolás, a pontos és aprólékos részletrajz az erősebb, de ezt nem „aránytalanság”-nak, ellenkezőleg, a mű egyik fő értékének mondanánk. Ugyanis, amikor a mű realizmusát dicsérjük, nem a házszám utcajegyzékben föllelhető hitelességére és a személynevek anyakönyvi pontosságára gondolunk, hanem a konkrétum mögött meghúzódó általánosításra, a lakáscím mögött a ház rajzára, a személynév mögött az alak jellemzésére, a művészi típusalkotásra. Az érzékletes tömörség, a lényegre szorítkozó leírás, az egzakt ábrázolás számtalan példáját idézhetnénk a műből. Íme, a fagerendás istálló rajzától, a látványtól és a nyers szagoktól hogyan jut el a varázslatig, „a kísérteties erővel csábító fészek” képzetéig:

Gyerekkori énjének tudatos keresése, „csata az elmúlással”, vagy a költő egy másik képével szólva: alagútban, lámpasor közti vándorlás, „belső kalandozás” – ez az Ocsúdó évek. A költő rendet akar teremteni múltjában, s ebben kétségtelenül leginkább az időrend segíti. Ám a mű kompozíciójában nem az időbeli egymásutániság az egyetlen rendező elv; az intuíció vezette ihletettség is helyet követel magának. Mesteri a részek aránya, egymáshoz való viszonya. A drámai intenzitású tagolás a fokozatosságra épül, s ezzel kelt feszültséget. Az apa alakja például már a mű elején megjelenik, egy-egy villanásra közben is fölbukkan, de teljes nyomatékot majd halálának leírása kap, mellyel egyben zárul a költemény. A kisebb egységek is szervesen kapcsolódnak egymáshoz. A CIV. szakaszban például gyermekkori olvasmányairól beszél, a vendég előtti versmondó szereplésekről. Apjának „Ilyenkor arcát jó mosoly jegyezte, / s a fejemet megsimogatta végül, / s kicsordult egy-egy könnycsepp a szemébül.” Ez az apja szeméből kicsordult könnycsepp vezet át saját lehetséges könnyeihez, a következő szakaszban megidézett jelenhez, „amidőn ölembe / bújnak parányi lányaim, s erőtlen / karjukkal nyakam átfonják.” És a lehetséges jövőhöz: „Siratnám, / siratnám őket én is, ha felőlem / rendelés lenne, ha magukra hagynám, / ha árván hagynám őket, jóllehet / eddig megóvtam mindenekfelett.”

Az Ocsúdó évek időszerkezetében mindhárom idősík szerepet kap, s ezáltal a lírai emlékezésnek egy egészen sajátos, modern formája valósul meg. Csorba nemcsak azt mondja el, ami gyerekkorában megtörtént, ami akkor érvényes volt, hanem azt is, hogyan látja a múltat ma, hogyan hatnak az egykori események a jelenben. A hajdan látott képet mai ismereteivel szembesíti. Emlékeit a gyermek és a férfi szemével látja egyszerre. Alakjainak jellemzéséhez mai látásmódját is hozzáadja. A férfi tudatossága a legváratlanabb helyzetekben rántja vissza az emlékezőt. Apjáról írja: „Egyszer már-már Amerikába csalták, / (ha elmegy – furcsa gond – lennék-e én ma?)” Van, ahol így, zárójellel hívja föl a figyelmet az időbeli váltásra. Van, ahol ugyanazon mondaton belül tér át más idősíkra. Gyakran használt és a versmondatot mellérendelő viszonyra tagoló, párhuzamos időhatározói: „akkor – most”, „akkor – aztán”, „akkor – később”, „akkor – ma is”, „akkor – azóta”. A költemény időszerkezetét egyszer-egyszer a jövő felé is kitágítja, s holnapi önmagát idézi meg az emlékező. Múlt, jelen és jövő művészi egybemontírozása teszi drámaian súlyossá például az apa halálának a leírását:

A mű jelenidejűségét az elbeszélő részekhez, a külső eseményekhez fűzött gondolatok és érzések mélyítik el. Az emlékeket kísérő lírai reflexiók mindig a jelenre utalnak, a költő mai nézőpontjából fogalmazódnak meg. Ugyanakkor e gondolati elemek a történés elbeszélésébe, az epikába a gondolati líra elemeit szövik. Csorba azt a filozófiát szereti, mondja, amiben költészetet talál, saját líráját viszont gondolati-filozófiai elemekkel gazdagítja. Az Ocsúdó években gyakran vált hangot, az elbeszélés fonalát, az emlékezést elmélkedéssel szakítja meg, s az epikus leírásba gondolati általánosításokat, magyarázatokat kever. Logikai asszociációi egy gondolkodásra, önelemzésre mindig kész elme bizonyítékai. A lírai reflexió, a gondolati készség, melynek jelenlétére már korai verseiben fölfigyeltünk, az Ocsúdó években igen fontos szerepet kap. Van, ahol a valóság tényeihez fűzött általánosításként jelenik meg („Nem csupán éhezés, ruhátalanság / a szegénység, – örök békételenség…”), van, ahol a jelenség magyarázatát tartalmazza („Mert sokan éltek még nyomortanyákon…”). A lírai reflexió az egyik helyen a premissza, a szakasz élére helyezett kiindulás, amely a konkrét élmény leírását bevezeti („Játszani igazán csak a szegény gyerek tud…”), a legtöbb esetben azonban a valóságdarabból leszűrt bölcsességként, a strófa utolsó két sorában fogalmazódik meg („Boldog, ki másra tudja bízni sorsát, / de áldott, akit másért fűt gonoszság.”) A szakaszoknak erre a kádenciaszerű zárására a versforma, a strófák rímképlete is csábít: a kétszer négysoros, keresztrímű sorokat két, párosan rímelő sor fejezi be. A versszakok egyharmadában az utolsó két sor új gondolati egység, új mondat, és igen gyakran egyúttal valamiféle gondolati reflexió megfogalmazása. Az elmélkedő részek néhol oly terjedelmesre duzzadnak, hogy versszakokat töltenek meg. Ezekben főként a költő műhelygondjai kapnak szót: érzi vállalkozása reménytelenségét; tudja, hogy torzít a szó és felejt az emlékező, mégis meg kell formálni emlékeit; a valóság és a költészet ellentétén tűnődik; azt vizsgálja, mi kényszeríti szólásra; ars poeticát fogalmaz.39 Nem hallgathatjuk el azt sem – amire egyébként a korabeli kritikák is rámutattak –, hogy ezek az általánosító, elmélkedő, önelemző részletek nem mindig illeszkednek elég szervesen a mű egészébe. Vagy túlzottan leegyszerűsített, lecsupaszított, már-már jelentés nélküli igazságok (például: „hasznos megállni olykor”, vagy – ugyanabban a szakaszban! – minden ember meghal, illetve alig másképpen: „Aki elhagyja szülője ölét, a halál fia”, vagy „minden ember lelke mélyén gyermek”); vagy tanító ízük miatt ütnek ki a vers szövetéből (például ahol maga magyarázza a költeményt – többször is – magában a versben).

Az Ocsúdó évek legfőbb művészi problémája a különböző idősíkok jelenléte, valamint az elbeszélő, a lírai és a gondolati elemek egymásmellettisége. Csorba az alakítás legváltozatosabb eszközeivel oldja meg a három idősík egybefogását, a múlt, jelen és jövő állandó szembesítését, egymásba játszását, valamint az önálló részek finom, belső összekapcsolását. A művészi koncentráció, a drámai tömörítés legfontosabb eszközévé az ismétlést teszi. Ismétlés, az írói cél és a téma kétszeri fölmutatása fogja keretbe az egész művet. Több helyütt refrénszerű, strófakezdő vagy strófán belüli, esetleg több szakaszra kiterjedő ismétlés kapcsolja össze az egymás után következő szakaszokat. Ezek az ismétlések erősítik a mű részeinek szerkezeti összetartozását, s átvezetnek egyik részből a másikba. Ismétlés fűzi össze az alábbi strófákat: I – II., IV – V. (itt belső sorismétlés is nyomatékosítja a kapcsolatot), XIV – XV., XXIV – XXV – XXVI – XXVII – XXVIII., XCIX – C., CXIX – CXX – CXXI. Az ismétlés sajátos és szép példája, amikor a strófakezdő sorok négy szakaszt ölelkező formában (ABBA) fognak át: CV – CVI – CVII – CVIII. Az ismétlés érzelmi töltését fokozza, ha kérdő tartalmú mondattal kezdi az egymást követő szakaszokat: XXXIII – XXXIV., LXI – LXII – LXIII – LXIV – LXV.

Csorba kerüli a harsányságot, a felszólítást, a parancsot (felkiáltójel igen ritkán fordul elő a műben), viszont annál sűrűbben él a számonkérő hangsúlyú kérdéssel. Versmondatai nyugodt ritmusúak, tagoltak, áttekinthetők. A tízsoros szakaszok gondolatilag és nyelvileg zárt egységek, s a rímképlet a mondattagolást, a gondolatmenetet is többnyire megszabja: a keresztrímű négy-négy sor csaknem a strófák felében (pontosan 44,7%-ában) mondattanilag is elválik egymástól, s az ötödik sor új mondatként kezdődik. A mondatok legfontosabb építőeleme a nominális és verbális fölsorolás. Egyformán szívesen él az egész részeinek megnevezésével („idegeim, agyam, csontom, húsom, vérem”), a mellérendelő fogalmakkal („színek, hangok, illatok”, „vízimalom, füzes, töltés, kubik, állatok”), az ellentétes jelentésű igékkel („bízott, csalódott, gyűlölt, szeretett”, „hall … nem hallhatja”, „kérdez … nem kérdeztem”, „ásítoz … tölt meg”, „szédít, szorongat, állni torpaszt, kerget”). Csorba mestere a nyelvnek, a költői eszközöknek. De a tömörségre való túlzott törekvés néha zsúfoltságot („Pedig, hogy voltam légyen is, szeretném”), a szavakkal való játék pedig homályt okoz („A gyűlt ködnek gyűlemlő fényességek / segítettek fénnyé oszolnia”).

A hagyományos stanzát két sorral megtoldva tízsoros versszakká bővíti. Az általában 10 és 11 szótagos, jambikus lejtésű, lassan hömpölygő sorok hosszúsága, a tompán csendülő, egy-két szótagra terjedő rímek a gondolathoz alkalmazkodnak: a sorok hol megnyúlnak, hol megrövidülnek, a sorfelezést ritkán alkalmazza, az ütemezés egyenletessége elhalványul, gyakran változik. A szakaszok önállósága nem olyan nagy, mint Szabó Lőrinc művében, a Tücsökzenében, de sokkal nagyobb, mint a hagyományos elbeszélő költeményekben: mindig zárják a gondolatot, és a strófák önállóságát a költő a római számozással is hangsúlyozza.

Az elbeszélő költemény gazdag műfaji hagyományokkal rendelkezik a magyar és a világirodalomban. Különösen a XIX. században vált népszerűvé az angoloknál Byron, az oroszoknál Puskin, nálunk főként Arany nyomán. Ezenkívül a verses epikának, az életrajzi költeménynek volt egy huszadik századi virágzása az orosz és a szovjet irodalomban Majakovszkij és Tvardovszkij kezén, s ennek hatására az ötvenes években nálunk is divatja támadt – az orosz és a szovjet irodalomban használt kifejezéssel – poémának nevezett, a líra és az epika határán álló műfajnak. Az Ocsúdó évek azonban nem kapcsolódik közvetlenül sem az elbeszélő költemény XIX. századi, sem a poéma XX. századi hagyományaihoz. Csorba nem elbeszélő, nem életrajzi, hanem önéletrajzi költeményt, gyötrődő emberi vallomást írt. Mindenképp merészebb, modernebb, szubjektívebb alkotást, mint aminők a műfaj klasszikus példái. Időbeli előzményét, közvetlen rokonát leginkább Szabó Lőrinc 1947-ben megjelent Tücsökzenéjében láthatjuk, s ez az a mű, amelyhez költői kvalitásai okán is mérhetjük. Csorba önállóan, biztos kézzel, bármiféle mintára való utalás nélkül oldotta meg a műfaji problémákat. Az Ocsúdó évek szerkezete éppoly távolról emlékeztet az époszok némely formai kellékére, mint amennyire a zárt, strófikus kompozícióban csak távolról ismerhetjük föl a Tücsökzenével való rokonságot. Csorba az elbeszélő költeményt az önéletrajzi számvetés műfajává fejlesztette. Műve nem puszta epika, s nem is önálló lírai költemények sorozata. Mindenképp „epikusabb”, összefogottabb, mint a Tücsökzene. Az események elbeszélését érzelmi telítettségű részek, gondolati reflexiók szövik át. Vallomás és elbeszélés, líra és elmélkedés ötvöződik benne. Az elbeszélő költeményben – mint egyik kritikusa mondta – „a szubjektív élményvilág epizálódik”, s az epikus elemek feloldódnak a líra belső élményidejében. Az Ocsúdó évek irodalmunknak egy olyan korszakában, amikor az elbeszélő költemény ugyan divatos, ám jórészt kiüresült, hiteltelen művek életre hívója volt, a műfajt új értékkel gazdagította.40

Amikor az Ocsúdó évek megjelent, irodalomkritikánk még nem lábalt ki az előítéletek, a prekoncepciók, a sommázó általánosítások csapdájából. Egy évvel korábban zajlott az ún. pesszimista versek vitája. Illyés Gyula polémiát kavaró írásában homályt oszlatóan, világosan és egyértelműen kimondta: „Aki panaszkodik, az vigaszt vár. Minél megrázóbban érzékelteti állapotát, annál szenvedélyesebben tagadja azt.” Az irodalomkritika egy része azonban ekkor még a „hurrá optimizmust” hirdette, és „elítélt mindenfajta borús hangulatú lírai megnyilvánulást”. Illyésnek tehát napnál világosabb tényekkel kellett érvelnie: „Mert megoldatlan kérdéseink ma is vannak, s egy-kettő bizony örökre elkíséri az emberi fajt. Halál, emberi tragédia mindig lesz. Tagadjuk le, vagy nézzünk eleve szembe velük?” A gondok kimondásában, a gyógyításban éppen a költészetnek lehet szerepe. „Mert a költészetnek – akár a görög vagy az újkori tragédiáknak – megvan az a különös ereje, hogy a megoldatlannak tetsző bajok puszta ábrázolásával vagy kimondásával szinte túl is segít bennünket a bajon. […] Ha megnevezem a bajt, azzal már az egészséget szolgálom.”41

Csorba szépítgetés nélkül, komor színekkel rajzolta meg élete első tíz évét, a szegénységgel, a társadalmi kirekesztettséggel, a nagy emberi drámával, a halállal való korai találkozást. A gyászt gyásznak, a veszteséget veszteségnek, s a sötét felhőn átütő rést csodának mutatta. Néhány „szövegmagyarázó” azonban nem hagyta szó nélkül a mű ezen „gyengéit”, és borúlátásról, aránytévesztésről, kompozíciós bizonytalanságról, pesszimizmusról beszélt. Reményi Béla például így írt: „Hiányzik egy szín: a megbékélésé, a feloldódásé. Ez kérdésessé teszi, hogy a gyermekkor szakasza minden emóciójával lezáródott-e már a költőben. Csorba versének sok helyén nem képes még gyermekélményeit férfilélekkel átélni, emlékei visszarántják a múltba.”42 A költő most nézhetett először szembe a pesszimizmus vádjával. De mint ahogy később is mindig lesznek, akiket költészetének alaphangja nem téveszt meg, s borús zengésű költeményeiből, a bajok megnevezéséből életigenlést, a rontó erők elleni harc vállalását olvassák ki, most is támadt kritikusa, Fodor András, aki Illyés szellemében megvédte az Ocsúdó éveket: „Az uralkodó tónus, a háttér mindig sötét, az eseményeket idéző hang szinte mindig komor. Komor és nem pesszimista! A pesszimista ábrázolás a valóság szemléletének egyfajta lehetőségét jelenti csak. A pesszimistát jogosan figyelmeztetjük: írhatta volna másképp is. De a társadalom vastörvényei közt életté, egyéniséggé vált komorságtól nem kívánhatjuk azt, hogy mosolyogjon. S az ilyen költői magatartás nem ellenkezik az emberiség iránti felelősséggel. Csorba ennek tudatában írta költeményét, mely ezért lett több fájdalmak, sérelmek önmagáért való hánytorgatásánál.”43

Csorba Győző költészetét a kortárs kritika már 1947–1948-ban a magyar líra egyik legsajátosabb, legígéretesebb teljesítményeként értékelte. Lengyel Balázs, Rónay György, Weöres Sándor egyaránt a tehetségnek kijáró tisztelettel szólt a költőről. „A Szabadulás valamennyiünk számára meglepetés volt” – így összegezte Sőtér István a kortársak véleményét. Mégis, előző kötete után több mint egy évtizedig kellett várnia, amíg versei ismét önálló kötetben jelenhettek meg. A szó ünnepe 1959-ben látott napvilágot. E tizenkét évben – leszámítva a Csillag néhány szórványos közlését – jobbára csak a pécsi folyóiratokban publikált. Ha figyelembe vesszük is, hogy a kötet válogatás eredményeként állt össze, tehát nem tartalmazza a Szabadulás óta írt minden versét, s az ötvenes években írt több költeményét majd csak az Összegyűjtött versekbe veszi föl, akkor is meglep az anyag kvantitatív szűkössége. A szólás ritkasága még hangsúlyosabb, ha a versek alatt található évszámokat olvassuk: a kötet ötvenhárom versének csaknem egyharmada két esztendő, 1947 és 1948 termése; az ez utáni időből a költő évente átlagosan mindössze három-négy verset vett föl a kötetbe.

A költő „visszavonulása”, ritka megszólalása részben emberi-munkahelyi körülményeinek, részben a kialakult irodalmi és politikai viszonyoknak következménye. Gyermekkorának szociális élményei alapvetően meghatározták, hogy a világot a szegények, az elnyomottak, a kiszolgáltatottak szemével nézze. A társadalmi érdeklődés sosem hiányzott belőle. Láttuk, a háború embertelensége ellen is fölemelte szavát. De ugyanilyen erős benne a tiltakozás minden ellen, ami divatos, ami konjunkturális. Hogy szava a fordulat éve után elapad, hogy költészetébe nem szűrődnek olyan hangok, amelyeket később röstellnie kellene, mindenekelőtt annak következménye, hogy nem akar divatot szolgálni, könnyen elérhető sikerekhez jutni, hogy irtózik mindattól, ami másodlagos, költészeten kívüli „szempontok” alapján juttatná előnyhöz. Látszólag becsukódik előtte a világ, a ritkán szóló, a vidéken élő költő sorsát vállalja. Ugyanakkor a látszólagos elzárkózás nagy feszültségeket halmoz föl benne, s a kinti világban való jelenlét hiánya belső utazásra, önmagába nézésre, mélybe szállásra kényszeríti. Ezekben az években a vidéki lét legalább annyira a megmaradás, a menedék, a mentsvár lehetőségét adta a költőnek, mint amennyire átmeneti kirekesztettséget okozott. Az eredeti költői termés viszonylagos kis mennyiségét tovább motiválja, hogy ezekben az években bontakozik ki Csorba fordítói munkássága: ettől a ritka szólástól ragyognak föl költői műhelyében Goethe, Brecht, Janus Pannonius és mások lefordított művei.

Csorba pályáján – bár előző köteteit is tudatosan szerkesztette – A szó ünnepében találkozunk először a versek ciklikus csoportosításával. A kötetszerkesztés itt formaképző szempont: egyszerre mutatja költészetének tartalmi-tematikai gazdagodását és a kötet összegező, lezáró, határkő szerepét. A könyv remek megkomponáltsága, a mintegy félszáz vers hat ciklusba történt elosztása egy több tételes nagyzenekari mű, szimfónia vagy szvit szerkezetére emlékeztet, s például Bartók Concertójának klasszikus zártságát juttatja eszünkbe. Akár a zeneműben a tételek, itt a ciklusok az érzelmek és a hangulatok, az eszmék és a gondolatok széles területét ölelik föl. A szó ünnepe megszólaltatja a költő csaknem minden régebbi témáját, de magasabb szintű kidolgozásban, s több új motívumot is fölmutat.

A kötetet – akár egy előjáték – a biblikus hangú, a karácsonyi jóhírt parafáló Béke című vers vezeti be. A prológusban megfogalmazott gondolat, a cselekvő humanizmust hirdető költői szó („Békességet akarsz? / Küzdj hát magad is érte!”) mintegy az egész kötet alapgondolatát foglalja össze. Az első ciklus, A táj énekei a ráhangolás tétele: egy sor „tájképet”, természetleíró verset foglal magába. A természetközelség korábbi verseinek is jellemző motívuma. De míg ott az élmény forrása a Dunaszekcső-szigeten, a „vadkertben” töltött gyermekkori nyarakra vezethető vissza, most egy szűkebb világ, a saját kert képe színezi át a verseket. Míg a korábbi versekbe a falusi és a vízi élet motívumai, az istálló, a szekér, a cséplés, a fürdés, a zátony, a sziget szűrődtek be, most a városi kert gyümölcsfái, a megfagyott körtefa-csemete, a csavart derekú mandula, a szálas fű, a gyümölcsöt érlelő barack, a telt fürtű szőlő válnak verselemmé. S míg korai természetlírája alig mutatott túl önmagán: szépségét a képformálás, a megragadás, a megírás öröme s valamiféle tér- és időnélküliség, a „megmeredt” mozdulatlanság adta, most a honi, a dunántúli, a mediterrán képek mögött és ürügyén egyre fölismerhetőbben vall a költő önmagáról. Ez a személyes hang van jelen a következő ciklus, az Olasz hangulatok verseiben is. Az apró realitásokra, megfigyelésekre, konkrétumokra (pl. „Négy emelet mélységben alattad az utca…”) nagy terjedelmű hasonlatok, eredeti képzettársítások, meglepő látomások épülnek („egyre vadabb tájakra barangol a gondolatod”). A költő nem az idegenforgalmi látnivalókat, hanem lelkiállapotokat, főként a magány érzését írja meg. Ha fent említett példánk, a Concerto egyik tételét kellene a ciklus fölé írni, akkor Bartók művének arra a tételére gondolhatunk, amelynek Elégia a címe. A következő ciklus – Barátságtalan versek – amolyan szellemes zenei közjáték, scherzo: néhány, kardsuhintásként ható, csípős epigramma visszataszító emberi tulajdonságokról, közéleti szereplőkről, az irodalmi élet fattyúhajtásairól. Már a korábbi kötetekben megfigyelhettük Csorba készségét a humorra, a gúnyra, az iróniára. Most remek karikírozó kedvvel, az értelem, a logika, az emberség szellemében leplezi le az egyén és a társadalom hibáit, az önzést, a költséges reprezentálást, a nagyképűséget, a vidékre „leereszkedő” fővárosi írót, az irodalmi mindenesfiút, az írói „lakkozást”. Ugyanakkor ez a szatirizáló kedv önvédelmül, önbecsülésének megőrzésére is szolgál, saját függetlenségét, gondolkodásbeli önállóságát oltalmazza vele. A negyedik ciklusban (Monologue interieur) bomlik ki önálló tétellé az a dallamvonal, amely a kötet korábbi ciklusaiban ugyan búvópatak módján már föl-föltünedezett, de itt szól a nagyzenekar összes hangszerén. „Bőrömön belül világ a világ” – írja a férfikorba ért költő, s a ciklus verseiben a létezés legáltalánosabb és legmélyebb kérdéseivel, az élet és a halál nagy antinómiájával, a magány és a nyugtalanság érzésével, az út, a rend, a törvény fogalmának filozófiai tartalmával néz szembe. A terjedelemben is leggazdagabb és a legsúlyosabb verseket tartalmazó ciklus után két rövidebb tétel következik. Az Apák anyák istenek komor őszinteségű versei A híd panasza néhány költeményére rímelnek, és a költő istenélményét fogalmazzák újra: ellentétes érzés, kiszolgáltatottság és ráhagyatkozás, tusakodás és hála keveredik bennük. Az utolsó ciklus, az Ajándék versei a „kettős vágyból […] maga-eggyé” olvadt szerelem csöndes izzású vallomásai: „Ez már nem szerelem: sors ez” – sommázza az ihlető élményt.

A szó ünnepe a férfikor lírája. „Az álom és az izzás nincs sehol már” – írja egyik versében, és egy másikban: „Lefelé tart a férfi-út velem”. Önmagáról, költői hivatásának értelmezéséről, s egyben a korról, az ötvenes évek közepének hangulatáról a legtöbbet és a legművészibb megfogalmazásban a kötet egyik nagy ívű versében, a Márciusban mond el. A verset 1954-ben írta. A költeményt A táj énekei ciklusban helyezte el – olyan jellemző, az életműben jelentős és már címükkel árulkodó versek szomszédságában, mint az Egy megfagyott körtefacsemetére, Tavasz, Kert júliusban, Nyár, Szeptember, Az ürögi erdőben –, de tévedés volna akár ennek alapján is valamiféle „tájleíró” költeményt gyanítani benne. Itt a táj, a környezet túlmutat önmagán, csupán a vallomás lírai keretéül szolgál. Az életrajzi adat, a látvány csak elindítja a verset, s utána azonnal vissza is húzódik, hogy átadja a helyet a költő életről és halálról, hallgatásról és szólásról, a személyes emberi kapcsolatokról és a költői hivatásról valló legszemélyesebb mondanivalójának.

A nyolcszakaszos költeményt a vershelyzet pontos meghatározásával, a tér és az idő koordinátáinak fölvázolásával kezdi:

A tekintet lassan köröz a táj fölött. A második strófában elénk lép a költő:

Előbb a környezetet, a kertet, a várfalba épített szobát láthattuk, s csak aztán a szoba lakóját, a költőt. A környezet, a múlt, a történeti valóság, az őrtoronyból átalakított lakószoba látványa analógiás gondolatsort indít el a költőben: a szoba őrtorony helyén áll – mai lakója is őr. (Az olvasónak viszont a vers eszébe juttatja Arany János ugyancsak párhuzamra épülő költeményét, az Írószobámat.) Az őrség társakat sejtet, az őrnek fegyvere van, az őr dolga a vigyázás, veszély esetén a kiáltás… De a költő a hasonlatnak nem ezt az oldalát bontja ki, hanem azt a másikat, amellyel jelenlegi sorsát azonosíthatja. Csönd, béke, magány, hallgatás, haszontalan a beszéd – ezekkel a szavakkal jellemzi őr-mivoltát. Az önarcképbe itt szűrődnek be a költői program elemei: a belső világot fürkésző, a törvényt kereső, meditatív költészet programja, amely éppúgy rokonságot mutat az ősi keleti filozófiával, Lao-ce gondolataival, a Tao Te king eszméivel, mint ahogy kiváltója lehet a költő, a művész szavára alig figyelő modern világ élménye.

„A szótól lassan elszokom, s a szó tőlem szökik” – a költő ezzel a sorral zárja, és mintegy összefoglalja a vers első részét. A tizenkilenc soron át a rejtett analógiás hasonlaton kívül egyetlen díszes hasonlat, szokatlan kép, meghökkentő metafora, újszerű szókapcsolat, csillogó jelző nem fordul elő. Helyette csupa ellentétet („omló” – „fölgyújtotta”, „kövér” – „meghízni”, „tél” – „tavasz”, „hosszú volt” – „vége lett”, „régi” – „ma is”, „magamba” – „messzire”, „olykor” – „mindig”, „magam” – „nem-magam”, „vonzódás” – „idegenség”), ismétlést („hosszú volt” – „hosszú volt”, lett” – „lett”, „őrtorony” – „őrtorony”, „csönd” – „csönd”, „olykor” – „olykor”) találunk, és itt, a tizenkilencedik sorban az ismert szólásmondás (vagy megszoksz, vagy megszöksz) játékos szópárhuzamát használja föl és alakítja át egyéni módon.

Pontosvessző, gondolatjel és egy „de” kötőszóval kezdődő mondat: itt van a vers első nagy gondolati fordulópontja. A nyelvi eszközök egészen leegyszerűsödnek, a gondolatról minden dísz lefoszlik, a mondat csontra csupaszodik. A negyedik versszakban előforduló 27 szónak – a névelőket és a kötőszókat nem számítva – csaknem a fele (13 szó) ismétlés. Az „élet” ötször, a „szó” és az „ütközik” háromszor-háromszor, a „most” kétszer fordul elő. A sorokból szinte kikiált a hallgatást és a szótlanságot cáfoló „élet ütközik” kifejezés.

Ahogy a vers lakásbejelentővel igazolható tárgyi világát (a vers írásakor a költő valóban dolgozószobaként egy, a pécsi várfal patkó alakú kitüremkedéséből átalakított helyiséget használt) Csorba Győző a költői ars poetica elemévé fejlesztette, azonképpen a születési anyakönyvvel hitelesíthető adatot (a vers írásának évében, 1954 tavaszán született harmadik, legkisebb lánya) tágabb kapcsolatba helyezi, jelképpé emeli. A személyes emberi boldogság, az új élet születése, a kislány, aki most érkezett, a költői programot új elemmel gazdagítja. A költő, aki előzőleg a csönd és a magány, a hallgatás és a béke szépségéről beszélt, s azt vallotta, hogy a szó által teljesedik ki az élet, most azt mondja, hogy minden szónál, beszédnél, írásnál fontosabb maga a valóság: „több az élet mint a szó”. (A gondolatot a kötet egy másik versében, a Népdal-variációban csaknem azonos szavakkal megismétli: „Több az élet mint az ének.”) Az élettől, a lényének minden színét megőrző utódtól még a műnél, a költészetnél is biztosabb folytatást remél:

A vers feszültsége fokról fokra emelkedik. Az életrajzi mozzanatról, a személyes lírai vallomásról a költő tekintete ismét a világra, a külső valóságra fordul. Két strófán át gomolyognak a megújuló élet, a lázas, forradalmas tavasz, a legyőzött télen diadalmaskodó kert képei: „rügyek”, „fényeső”, „tető”, „füst-pántlikák”, „kémények”, „galambraj”, „hangyaboly”, „gyík”, „bogár”, „füvek”… Két versszakon át csupa nominális fölsorolás, puszta névszók, sehol egyetlen ige, mégis mennyi mozgalmasság, cselekvés! Íme, egyetlen képbe mennyi érzékletesség, plaszticitás fér: „játszó füst-pántlikák a víg kéményeken!” És a főnevek melletti jelzők! A vers eddig inkább puritán, mint díszes nyelve most kiszínesedik, fölragyog, mozgalmas, cselekvő igékből képzett díszítő jelzőkbe, melléknévi igenevekbe öltözik: „duzzadó”, „szikrázó”, „viharzó”, „játszó”, „forgó”, „kavargó”, „elvillanó”, „zengő”. A sorok megtelnek hangutánzó szavakkal: a „forgó galambraj” kemény mássalhangzó torlódásaiból – rg, br – szinte kihallatszik a galambok burukkoló hangja.

A költemény elérte nyelvi-gondolati csúcsát, s ez egyben érzelmi-ritmikai tetőpontja is. Ennek egyik jele a kétszer megismételt indulatszó („Ó”) és az interpunkció: a költemény utolsó három versszakában öt felkiáltójelet találunk. A versritmus belső hullámzása, változása még árulkodóbb.

A Március hagyományos lejtésű vers. A költő vállalja a strófikus versépítést, a kötött ritmus törvényeit, a rím ékét, bár mind a sorok szótagszámával, tördelésével, mind a rímek elhelyezésével egy egészen sajátos és újszerű strófaszerkezetet alkot. A rímképlet a tercinára emlékeztet, de eltér annak dantei szabályától, a tercina itt minden versszak végén zárul, s inkább a keresztrímnek egy láncszerűen haladó, sajátos változata valósul meg: az első és a harmadik, a második és az ötödik, a negyedik és a hatodik sorok rímelnek egymással. A sorok hol hosszabbak, hol rövidebbek, hol kényelmesen elnyújtóznak, hol fázósan összehúzódnak; szótagszámuk változó (14, 14, 8, 6, 6, 12). Minden versszak két hosszú sorral indul, erre három rövid sor következik, majd egy újabb, nyugodt méltóságú sor zárja a strófát. A hosszú sorok tág ívű közlései és a közbeékelődő rövid, tömör mondatok között versszakonkint fölszikrázik a feszültség. A két első és az utolsó sort helyenkint éles ütemhatár felezi. A vers uralkodó ritmusát a jambikus verslábak adják.

Ezt a kis verstani kitérőt azért kellett megtenni, hogy világosan érzékeltessük előbbi állításunkat: a vers gondolati tartalmának változásával, a költő indulati-érzelmi állapotának hullámzásával együtt nemcsak a kifejezés, a nyelvi anyag alakul át, hanem a hangzás, a ritmika is. Ott, ahol a költő a tavasz viharzó győzelméről beszél, ahol az ellentéteket és a szóismétléseket a fölsorolás és a mozgalmas jelzők váltják föl, a ritmus is megiramodik, a hangzás is egyre magasabbra lendül. Amíg az első versszakban a tiszta jambus száma alig haladja meg a tízet, s a további versszakokban is csak 18–19 körül mozog (s nem egy alkalommal trocheus zökkenti meg a sort), addig a hetedik versszakban 20 tiszta jambikus verslábat számlálhatunk össze. Itt nem fordul elő egyetlen trocheus, sőt a hosszú sorokat sormetszet sem szakítja meg, ellenkezőleg: ezeken a helyeken a kötőjeles szóösszetétel („porlatag-kavargó”, „mit-tudom-miféle”) még szorosabbra fűzi a sort, még simábbá teszi a verslábak futását.

A költő seregszemlét tartott: végigtekintett a természeten, a tájon, a tavaszi kertet díszítő „zengő színeken”. „Ó, élni együtt induló csodálatos sereg!” – foglalja össze a fölsorolást. A vers gondolatmenete az utolsó fordulóponthoz ért. A költő, aki elszámlálta a kinti föltámadás tényeit, ismét magára mutat: „Az őrtorony lakója, én…” A vers hangulata mélyre zuhan: a hosszú télnél is komorabb emlékek jutnak eszébe, körülveszik a halál sóhajtásai: „kinél régóta már / a halál vendégeskedett…” A halál említése nem „hatásos” szóválasztás, a legvégső fordulat előtt kitartott mély értelmű „szünet”. Gondoljunk csak Csorba korábbi halál-verseire, vagy lapozzuk föl A szó ünnepe számos darabját, a Márciussal nagyjában azonos időben keletkezett verseket, s látni fogjuk, hogy a gyász, a veszteség, a szülők, a rokonok, az ismerősök elvesztése mennyire meghatározó élménye a költőnek. (A Március idézett helye fölismerhetően egybecsendül például a Lefelé kezdősorával: „Mostanában folyton a halál körül őgyelgek”.) A költemény befejező sorai, végső fordulata tehát nem hatásos, hanem hiteles. S éppen azért olyan meggyőző, mert a legmélyebb mélységből, „de profundis” kiált a költő.

És a befejezés: Az őr szerepét vállaló, a szólás értelmét tagadó, majd az új élet támadásától meggyőzetett, a természet megújulását ünneplő, de a halál tényét feledni nem tudó ember végül az élet tényeihez fordul: „ajtóm és ablakom / kitárom: a halál / helyett ti osszátok meg ágyam, asztalom!” A szimmetrikusan elhelyezkedő és alliteráló szavak – „ajtóm és ablakom”, „ágyam, asztalom” – szinte a teljes élet keretét, legfontosabb összetevőit jelölik meg: a költő egész életével magába fogadja a megújulás törvényét.

Addig, amíg a költemény első részében a múlt idejű igealakok uralkodtak, s a középső versszakokra a jelen idő, illetve az igék hiánya volt a jellemző, a vers leghangsúlyosabb gondolatát most egyetlen felszólító módú igealak fejezi ki: „ti osszátok meg!”

A tavaszról, a megújuló természetről már sokan írtak verset a magyar irodalomban, nem is a legkisebb költők, s nem is akármilyen eredménnyel. Csorba Győző versét a költői eszközök tökéletes használatán túl a kifejezett gondolat teszi kivételes alkotássá. A Március nemcsak a gondolatmenet és a szerkezet, a nyelv és a forma egységének remeke, hanem Csorba Győző költészetének egyik „kulcsverse” is. Képet ad költői világáról, összefoglalja lírájának fő motívumait, személyes emberi kapcsolatairól, ars poeticájáról, életszemléletéről egyaránt vall, s ezáltal a vers a költői pálya egyik jelentős dokumentumává magasodik.

A költő a természetben nem puszta látványt, szemet gyönyörködtető képet talál, hanem példázatot, erkölcsi parancsok jelképét, magyarázatot az emberi magatartásra és viselkedésre. Az évszakok változása, a természetben zajló folyamatok, a táj képei, a kert zugai itt az emberi élet drámájának a színhelyei. Omló városfalat, sütkérező dongót lát, galambok búgását hallgatja, de a jelenség mögött a lényeget, a rend, a törvény szavát keresi. A Március csak látszólag tájleírás; valójában a létezés titkait kutató vers.

Csorba költészete a számvetés és a gazdagodás korszakába lépett. A személyiség problémáira koncentráló költői szemléletmód azonban 1959 táján még nem kapott teljes és egyértelmű elismerést. Az effajta költészettel kapcsolatban könnyű kézzel – és indokolatlanul – használta a műkritika a „polgári” jelzőt. A szó ünnepe is eléggé ellentmondásos visszhangot váltott ki. Láttam szerkesztőségi asztalon a kötetnek olyan példányát, amelyben elrettentésül voltak aláhúzva az ilyen sorok: „a test és lélek félelmeivel meg / álmaival bajlódtam, bíbelődtem”, „A szótól lassan elszokom: nem őrök dolga ez”, „Az álom és az izzás nincs sehol már. / Kötelesség a dal, muszáj a termés”, „azok között érzem magam otthon kiknek a siratójuk is / hallgat már”.

A kötet formai és gondolati igényességét a kritika készséggel elismerte. Csorba Győző „olyan poéta, akire, ha nagy ritkán megszólal, fel kell figyelni, érzelmi-gondolati igényessége miatt csakúgy, mint formai tisztasága okán” – írta Nagy Péter.44 Megdicséri azért is, mert „ez a törekvés fűti minden versében: az élményt, a gondolatot felemelni a nagy általánosságba, anélkül, hogy elveszítené lírai konkrétságát”. Hiányolja viszont a kötetből a történelem, a kor, a jelen valóság kézzelfogható jelenlétét: „Rosszul járna a történész, ha Csorba versei alapján próbálná rekonstruálni a kort, amelyben születtek: időtlen világba téved itt, melyben a természet és az ember kortól független kérdései – elsősorban elmúlás és magány – izgatják dalra a költőt.” Megvédi ugyan az elithez szóló, a hermetikus költő vádjától, de furcsa módon mégis csak amiatt bírálja, ami költészetének egyik fő érdeme: költői mondanivalója „pusztán” az élet-halál örök emberi problémája, „még a szerelem is csak ebben az összefüggésben izgatja, mint ahogy megkapóan szép tájverseiben is a lét-nemlét, tavasz és tél örök-tragikus antinómiái adják a sorok feszültségét”. A társadalmi közeg, a történelmi kor hiánya mellett a kötet másik fő problémája – mutat rá Nagy Péter – a magány: „…mert elsősorban a lét kérdése izgatja, s azt a nemléttel szembesítve, mint misztériumot fogja fel; mert a költő egyéni létének tudata a nemlét, a természet s az univerzum hármas végtelenségével kerül szembe lírájában – ezért lesz másik leggyötrőbb problémája a magány, melyből kitörni nem tud, hát már-már megbékél vele.” A jellemzés pontos és találó, de elmarasztaló bírálatba fordul: „Súlyos baj lenne – jegyzi meg a kritikus –, ha e költői attitűd követőkre találna, iskolát csinálna…”

Míg Nagy Péter alapjában helytálló és érzékeny megfigyeléseit csupán a kor hiányának és a magányos költő magatartásának fölpanaszolásával kapcsolta össze, a Kortárs kritikusa már alig talál a kötetben elismerésre méltót: „bizonyos elégedetlenséggel” teszi le a könyvet, s a régi vádat, a pesszimizmus megbélyegző jelzőjét melegíti föl: „Kötetét egészében ellentétesség, vívódásra valló kettősség, válságosság jellemzi. […] Csorba e kötetének versei is mintegy válaszfal mögött, az ember-környezet szigorú kirekesztésével készülnek s hangzanak el.” A kritikus megállapításai ma már elavultnak hatnak, meghökkentenek, de jól jellemzik a kort és irodalmi légkört, amelyben A szó ünnepe megjelent. A költő – írja Németh Tibor György – „pusztán önmaga számára fogalmaz meg bizonyos életszabályokat […] a versek mögé képzelhető helyzet mindig a magános sétálóé, magános heverőé, magános töprengőé […] a költő megmarad választékos általánosságok, történelem, emberi viszonyok nélküli sztratoszférikus magasságban”. Bírálja a költőt az „időtlen témák”, az „élethalál elvont kérdései”, az „általánosságok” miatt. Hibáztatja a költői módszert, a „keresett magánosságot”, a költői figyelem szűkösségét, az „individualista terhelést”. Hiányolja a versekből a „megoldást”, az emberi közösséget, a világ színes, kavargó jelenségeit. Meglepő (vagy nagyon is érthető?), hogy egy avult esztétikai szempontrendszer alapján hogyan értelmezi félre a kötet legtisztább, legsúlyosabb, legegyértelműbb verseit is. Az örök-emberi keresést, az állandó úton-levést, a folytonos vándorlást ünneplő vers, A nyugtalanság dicsérete a kritikus szerint: „az otthon mennyezete, mint alacsony égbolt nehezedik építőjére, a megvalósulás szokás-kötöttség, az ember csak szabad lehetőségeivel (valójában sohasem) boldog”. Az érzelmes emlékek helyett a meditáció hasznát, a legmesszebbre vezető „keskeny út” értékét hirdető Október Németh Tibor György értelmezésében: „Élet és szemlélődés kettősségének feloldása az aktivitás teljes elutasítása, az érzelmi rezzenéseket is lefojtó, múmiaszerű állapot.” A halálélmény döbbenetét, az elmúlást „ordító” évszakok körforgását megidéző Szeptember a kritikus számára azt jelenti, hogy „a halálfélelem szorongatása elől nincs más menekvés, mint az önkéntes tetszhalál, visszahúzódás a természet tünékeny, tarka változatossága elől az elsötétített szoba cella-magányába”. A fájdalmon és a betegségen felülemelkedő testi-lelki összetartozás drámáját megidéző nagy vers, a Testi háború ebben a szövegmagyarázatban „minden emberi tett, segítőszándék lehangoló esendőségét hirdető tanítás”-sá szegényül. S a Népdal-variáció, ez a nyilvánvalóan életre szavazó ars poetica („Több az élet mint az ének”) Németh Tibor Györgyre „egy költői út járhatatlanságának beismeréseként hat”.45 Csodálkozásunkat nemcsak az váltja ki, hogy ma már elmondhatjuk: az idő Csorba Győzőt igazolta, s ezek a költemények a hetvenes évek végén, az Összegyűjtött versekről szóló kritikákban megkapták méltó elismerésüket,46 a kritika mindenekelőtt azért meghökkentő, mert Csorba költészetét éppen akkor bírálták a „befeléfordulás”, az „emberi közösségtől való visszahúzódás” miatt, amikor ez a líra – az egykori, szürrealisztikus kísérletezés és kitérő után – az értelemhez szóló, racionalista, valósághű költészet felé fordult, s a konkrétumok irányában lépett előre. A kritika elfogultságaira csak egy korábbi korszak továbbélő irodalmi normái, a realizmus korlátolt, szűkös, kizáró értelmezése ad magyarázatot.

Nem lenne azonban teljes és hiteles A szó ünnepe fogadtatásáról rajzolt kép, ha nem szólnánk azokról a bírálatokról, amelyek a kötetet osztatlanul a költői pálya jelentős eredményeként köszöntötték. Szalay Károly először azt a – fentebb láttuk: nem képzeletbeli, hanem valóságos – vádat összegezi, amely ellen, úgy érzi, a költőt meg kell védenie: „Csorba Győző provinciális, szerencsésebb pályatársak iránt nehezteléssel terhes költő, megkeseredett, önnön köreiből kilépni nem tudó, költészetére rá lehet sütni a pesszimizmus bélyegét.” Szalay tagadja ezeket a jelzőket. „Mert Csorba verseiben nem az öregedés félelme az alapélmény – ezt hihetné a felületes olvasó –, hanem az öregedés érzésével párosuló nagy számvetés kívánalma. Az érett férfikorba jutott költő nem az ifjúságot siratja vissza, csak az utolsónak hitt lehetőséggel kíván élni: ha eddig elvétett valamit, még nem késő kijavítani. Nem a természet változhatatlan rendjével perlekedik, hanem önmaga téves, vagy tévesnek hitt életelveivel.” Szalay érzékenyen veszi észre, hogy a kérdésben (vajon érdemes volt-e „jeltelenül s jelentéktelenül, / hideg aggyal tudván a semmiségem” azon fáradni, hogy „valami nyomom maradjon”) már benne rejlik az individualizmus hajtásainak a megtagadása is. A töprengések, a vívódások egyre mardosóbb magányérzetből fakadnak, s a költő úgy idézi meg egyedüllétét, hogy egyben ítélkezik is felette. „A befelé forduló, de eredményeivel mindig elégedetlen költő igyekszik általános érvényűvé desztillálni érzéseit, gondolatait […]” Szalay Károly pontosan és – a teljes költői pálya ismeretében is – hitelesen regisztrálja A szó ünnepe helyét és értékét: a kötet jelentős, mozgalmas, a kiteljesedés felé mutató korszakot zár Csorba Győző költészetében.47

A kötetről megjelent mintegy tucatnyi műbírálat – melyből a három legjellemzőbbet idéztük – jól tükrözi A szó ünnepe megjelenése idejének irodalomkritikai viszonyait, a kötet kortársi visszhangját, ugyanakkor az írások céljából és alkalmi jellegéből következik, hogy csak pillanatnyi megfigyelést tehettek, s homályban hagyták Csorba Győző költői útját, a kötetnek az életmű és a pálya egészében elfoglalt helyét. Ma már világosan látható, hogy a kötet nemcsak egyszerűen egy hosszú időszak, mintegy tizenkét év termését foglalja magába, de A szó ünnepe összegezés, szintézis is, a költő eddigi pályájának betetőzése. Megérett Csorba Győző ars poeticája, kialakult az a sajátos költői magatartás és látásmód, az az egyéni hang, amely kisebb-nagyobb módosulásokkal érvényes és uralkodó lesz további költészetében is.

A költő a líra két nagy változata, a szürrealista és a realista költészet közül végérvényesen az utóbbi mellett döntött. Bár a kötet néhány versében, főként az 1947-ben és 1948-ban keletkezett darabokban még jelen van a Szabadulás hangja, A szó ünnepe nem folytatása annak a formabontó, lazább versépítésre, túlzott elvontságra s a szabad asszociáción alapuló versalkotásra hajló törekvésnek, amely az előző kötet verseit jellemezte. Pontosabban: azok a „hatások”, amelyek előző köteteiben még föllelhetők voltak, immár szerves egésszé épültek lírájában. Főként a szürrealizmus eredményei szívódtak föl költészetében; József Attila és Weöres Sándor fölszabadították és tudatosították a költő igazi hangját. A Szabadulás bonyolult, elvontabb és „mívesebb” világához, melyet az egykori kritika „meglepetésként”, „fordulatként” üdvözölt, nem maradt hű, az akkor újszerűnek ható „lidérces és fojtott” hang nem vált uralkodóvá költészetében. A szó ünnepe a korszerűen értelmezett, mindenfajta beszűkítő törekvést tagadó realista líra irányában mutat előre. E realizmus nagy ereje, hogy a lélek és a tárgyak, a belső és a külső világ hangulati és gondolati megragadása, lírai érzékeltetése egyaránt megfér benne. Úgy beszél a világról, hogy a látványnál mindig többet mond, a természet nem önmagáért, hanem az emberi élményekkel való vonatkozásában jelenik meg. S legegyénibb, legszemélyesebb gondjait úgy osztja meg, hogy az emberi közösségről, a világ, a humánum vonatkozásairól sosem feledkezik meg.

Csorba költészetéről szólva a kritika gyakran írja le a „klasszikus” jelzőt. A szónak többféle értelmezése lehetséges. Csorba költészetében a „klasszikus” mindenekelőtt az aszketikus belső fegyelem és egyensúly megteremtését jelenti. Boltozatot épít a líra két örök, egymást vonzó-taszító pillére, az értelem és az érzelem fölé. A ráció és a szenzualitás feszültsége fűti költészetét, a szív és az értelem harmóniáját, a gondolatiság és az indulat szintézisét valósítja meg. „Hideg aggyal tudván a semmiségem, / mégis magam-emésztő szomjúsággal” – így jellemzi magát. Úgynevezett „érzelmes” versein is áttör egy-egy epigrammatikus bölcsesség, filozofáló mondat („– Érzelmes emlék készülődik, / sietve vágj a szavába”), ugyanakkor elvont, „gondolati” költeményeiben is gyakran felröppen egy lágy sóhaj, egy érzelmes „ó”, egy érzékletes színekben ragyogó kép. S mivel költészetét egy időben a kritika szívesen nevezte „intellektuális költészet”-nek, éppen ezt az utóbbit érdemes és kell ma hangsúlyozni. Vagyis azt, hogy az intellektuális jelző csak féligazságot fejez ki. Igaz, hogy problémái jellegzetesen intellektuálisak, a gondolkodó ember kérdései, de válaszait mindig költői eszközökkel, drámai hőfokon, érzelmi vetületben fogalmazza meg. Nem a matematika, a 2 × 2 = 4 hűvös – és költészetről lévén szó: száraz – igazsága jellemző rá, hanem a mélyen és intenzíven megélt valóság, a lélek belső drámájának, vízióinak kimondása. Kevés költő írja le annyiszor és akkora szeretettel ezeket a szavakat, mint Csorba: „fény”, „eső”, „ősz”, „fa”, „kenyér”, „virág”, „élet”… Versei a valóságra igent mondó, az életet vállaló, de a látvány mögött a lényeget kutató költő őszinte és meggyőző vallomásai. A szó ünnepe megjelenése idején adott interjúban a kérdésre – „intellektuális költő?” – maga is ezt emeli ki: „Ez velem kapcsolatban pontosan így nem igaz. Afféle reklámszövegnek is hamis. Mert ha a szó szoros értelmében intellektuális költészetnek a pusztán gondolati költészetet fogjuk föl, azt, ami racionális jellegű, például természeti törvények megverselése, az szerintem csináltság, mesterkéltség és nem költészet. Ha viszont azt értjük alatta, ami a modern költészetben valóban megfigyelhető, hogy az író érzelmi élményeit az intellektus szűrőjén át ereszti, akkor alighanem igaz a megállapítás rám nézve is. Verseim alapja mindig valamilyen érzés, a kifejezésben azonban már az értelemnek is szerepe van. Költészetemben éppen e kettő, érzelem és intellektus szintézisének megvalósítására törekszem.”48

A szó ünnepe verseinek írása idején, az 1947 utáni években elmélyül a költő önismerete, tudatosítja magában sajátos lírai alkatát. Számtalan költeményben ad önarcképet magáról. Hivatásának a költői „én” alkati adottságainak kimunkálását tekinti. Költészete inkább tudatos, mint ösztönös. A kontempláció, az elmélkedés elengedhetetlen része. Az életnek nem a külső villanásai érdeklik. „Bőrömön belül világ a világ” – írja. Szándéka: megragadni a megfoghatatlant, kimondani azt, aminek neve sincs. A belülről szóló hangokra figyel, magába néz, a „csend s jó magány” a társai. „Félelmed, mely eddig kifelé leselgett, / már befele fordul: / ordasaid szíved vadonából kelnek.” (Férfikor) „Tájképei” legalább annyi joggal nevezhetők gondolati költeményeknek, mint természetleírásnak. A római ciklus verseiben sem a természetet, a városokat, az idegen embereket festi, hanem az „olasz hangulatokat”, és az idegenség, a magány, a kiszakítottság érzését adja vissza. Nem azt, amit lát, hanem ahogy a látottak hatnak rá. A képek, az új benyomások beleivódnak húsába-vérébe, s a vers nem ábrázol és leír, hanem kifejez és vall: „Majd elmegyek innét, ismét hazatérek, / de bőröm alatt viszlek haza, Róma…” (Vers Rómából) Jellemző, hogy idegenben is mi fogja meg: a „Jó halál”-templom kriptája és Michelangelo szobra, a firenzei Akadémián látható Pietŕ. Az olasz ciklus kilenc verse közül kettőben legszemélyesebb élményéről, a halálról beszél. Kinőtte gyerekkorát, de az akkor szerzett élmények formálták ki egyéniségét, sajátos életérzését. A „régi kísértő”, a gyerekkor rémei bukkannak föl, és árnyékolják be A szó ünnepe számos versét:

Csorba introspektív alkatú költő. Legtöbb verse mögött alig megfogható a kiváltó élmény. A „csúcsok” izgatják, a „legfőbb titkot” keresi, az emberi lélek legmélyebb tájait akarja birtokba venni, a létezés nagy és örök kérdései indítják versre. A halál, a mulandóság, a magány – ezek a visszatérő témái. Az évek múlásában, az évszakok változásában, környezetének eseményeiben mindig ezt látja meg. „Mostanában régi könyveket bújok szaguk is kriptaszag” – írja a versben, melyben a mindenkit egyként elnyelő „mélységes mély álmot” idézi (Lefelé). Másikban a „Circumdederunt me” igazával pörlekedik (Threnos). A harmadiknak már a címe is ez: Egy fiatalasszonyra, aki belehalt a szülésbe.

Mégsem fekete drapériával bevont ez a költői világ. Csorba Győző nem pesszimista költő. Szemléletének középpontjában az ember áll: „Ó, szépség! Szép az elfutó világ, szép / a maradandó ég, legszebb az ember” (Nő a vonaton). Komor, nagy témáinak mind megvan az ellentétpárja: a halállal szemben az élet, a mulandósággal a szerelem, a hittel a konok kételkedés, a magánnyal az emberi közösség utáni vágy. A létezés dialektikus szemlélete árad a versekből: „magába és messzire” egyformán néz a költő. Tavasz című versében a „rendbontó évszakot” köszönti, számvetést végez, majd a verset így fejezi be:

Az életet egységben látó, dialektikus, harmonikus bölcsesség a Csorba Győzőé. Mint a Március című verssel kapcsolatban rámutattunk, sokban a keleti filozófusokra emlékeztet. Csorba is olyan ősi jelentésben használja az „út” fogalmát, ezt a nehezen meghatározható, homályos értelmű szót, mint Lao-ce. Illesszük egymás mellé a Tao Te king egyik darabját (Weöres Sándor fordításában) és Csorba versének egyik részletét!

Csorba költői szemléletében kétségkívül van valamiféle „időfelettiség”, Lao-ce, Konfucius, a tibeti és a hindu bölcsek írásaira emlékeztető tanítás. Az is igaz, hogy az egyén és a közösség relációjában az egyén kap nála nagyobb szerepet. Ám ezzel még korántsem válik költészete „pesszimistává”, „kortalanná”. A szó ünnepének értéke éppen abban van, hogy az emberi személyiség kérdéseit veti föl. Ebben a személyiségben a „történelmi ember” is benne van. Csorba az emberi minőséget félti, és az érték tiszteletét hangsúlyozza. A közösségi döntésekben is a gondolkodó, etikus embert érzi meghatározónak. Törekvése már 1950 táján egybeesett azzal a fölismeréssel, amely szerint a szocializmus ügye ma elsősorban az egyéni-emberi helytálláson, az emberi minőségen múlik. Ezzel korunk ama tendenciájának válik egyik jelentős lírai kifejezőjévé, amely az egyes ember lelki nemesedésével, az emberek egyéni problémáinak megoldásával kívánja a humánum értékeit szolgálni. Ez az út éppen annyira ősi, mint a keleti bölcsesség. És minden bizonnyal éppen úgy a jövőt szolgálja, mint minden olyan erőfeszítés, amely az embert élni segíti. Az imént idézett interjúban mondta Csorba Győző: „Mindig a humánumot, az embert és az emberit kerestem a költészetben. Az emberi lélek legmélyebb tájait akarom birtokba venni. Amit a kútásó tíz méter mélyről hoz napfényre, ugyanolyan valóság, mint amit a földet forgató szőlőmunkás talál. Az élet állandó, ha szabad így mondani: örök, időhöz nem kötött problémái érdekelnek leginkább. Ezért esik annyi szó ebben a kötetben is életről és halálról, mulandóságról és szerelemről. S hogy engem főleg ezek a kérdések izgatnak, az azt hiszem, elsősorban alkat kérdése. Római verseim se egyszerűen tájleíró költemények, ott is és akkor is az élet érdekelt, s ahogy az rám hatott… Nem hiszem, hogy egyhangú lenne költészetem. S a mai embernek is van mondanivalóm. A lélek nemesedésére, az emberek egyéni problémáinak megoldására bizonyára ez a költészet is hat. S szeretném hinni, hogy ha százötven év múlva újra olvasó kezébe kerül a kötet, ez a könyv is e korról mondott vallomás lesz neki.”

A költői szemlélet kiteljesedése

(Séta és meditáció, 1965; Lélek és ősz, 1968)

A költő bizonyos mértékig a szükségből, a gyakorlatból kovácsolt elvet. Abban az időben, amikor megjelenésre jóformán csak a helyi folyóirat adott módot, amikor tizenkét évnyi „hallgatás” után léphetett csak önálló verseskötettel a nyilvánosság elé, ars poeticájának egyik fontos eleme volt a ritka megszólalás „parancsa”. Ritka pillanat – ahogy a kötet címében hangsúlyozta: – a „szó ünnepe” a vers, nem a szürke és gyalogos hétköznapok alkalmi kitárulkozása, nem gombnyomásra működő rímgyakorlat. És kín és küzdelem és terhes kötelesség. „Inkább cipőt tudnék csinálni, / mint verseket!” – mondta egyik epigrammájában. S a kötet megjelenése alkalmával adott interjúban is ezt hangsúlyozta: „Számomra a költészet nem rímgyakorlat: egy-egy futó hangulat versbeli rögzítése. Hogy a költő az embereknek mondjon, adjon valamit, olyat, amit nem mond el mindenki és más nem ad nekik, ahhoz nagy belső, lelki küzdelemre van szükség. Megmondom őszintén, én félek a verstől, és nem »szeretek« verset írni. Több napi kínlódással, küszködéssel, töprengéssel születik meg egy-egy költeményem. Nem sokat, de jót akarok írni.”50 A kontempláció, az elmélkedés nem engedélyezi a sűrű szólást, tusakszik a vers ellen, a lemondás szükségét fogalmazta meg A szó ünnepében: „Az álom és az izzás nincs sehol már. / Kötelesség a dal, muszáj a termés.” (Kert júliusban) Még az 1968-ban megjelent verseskötetéről, a Lélek és őszről is azt mondja: „Ez a kötet hetedik verseskönyvem. Túl az ötvenen, mindez nem látszik soknak. Legyen mentségem, hogy halálosan komolyan veszem a versírást: borzadva rajongok érte. Az ilyesfajta alkat viszont ritkán szokott bőven termő lenni.”51

A lemondás, a kevés vers, a ritka szólás azonban gyaníthatóan nem Csorba Győző személyiségéből, alkati adottságaiból következett. Ezt sejtette már a fenti versidézet folytatása, a költemény befejező két sora: „– Pedig de boldog kézzel tékozolnám, / ha szolgájává nem tesz a teremtés!” Majd a hatvanas és – főként – a hetvenes évek gazdag verstermése a gyakorlatban is igazolja, hogy a költőben elevenen él a szólás kényszere. Már a korábbi években is sokkal több verset írt, mint amennyit egy-egy kötetbe fölvett, de személyes körülményeinek, munkaviszonyának, valamint az általános szellemi-irodalmi helyzetnek a megváltozása most teszi lehetővé, hogy „utolérje” önmagát: a körülmények nyomása fölenged, rendszeresen publikál az irodalmi folyóiratokban, az kerül a kötetekbe, amit a megelőző két-három évben írt, s a hatvanas évektől az Összegyűjtött versek is pontosan azt tartalmazza, amit a korábbi kötetekbe külön-külön fölvett. Vagyis maguk a versek cáfolják a kritikai gyakorlatban is többször leírt hiedelmet, hogy Csorba nem tartozik a termékeny alkotók sorába. Úgy látszik, az, hogy mennyit ír, nála mégsem csak alkat dolga.

A líra minősége sosem mérhető a versek számával, mégsem közömbös, hogy a költő mennyit ír. Ahhoz, hogy Csorba költészetének korábbi, mérsékeltebb hatékonysága feloldódjék, a versek számának a gyarapodása is hozzájárult. Bár Csorba költészetének értékei, egyéni színei már a korábbi kötetekben is megmutatkoznak, s A szó ünnepében a kialakult, kész költő áll előttünk, a kritika a hatvanas évektől méltányolja súlyának megfelelően. Míg előző könyveiről néhány recenzió jelent meg, a Séta és meditációról, a Lélek és őszről tíz-tíz – köztük néhány igényes – elemző írás látott napvilágot. A kritika alaphangja az egyöntetű elismerés. A Séta és meditációról írja Ilia Mihály: „A könyvnapi könyvek közül az egyik legszebb ajándék volt Csorba Győző verseskötete.”52 Tasnádi Attila „rangos teljesítmény”-nek minősíti a kötetet.53 Rónay György amiatt sajnálkozik, hogy Csorba nem eléggé ismert, pedig „mindig komoly, értékes és maradandó. […] jó költő”.54 A Lélek és ősz egyik recenzense ugyan szóvá teszi a költő humanizmusának mindent és mindenkit magába foglaló, kevéssé konkrét, az „általános emberi” szférájában maradó jellegét, valamint e költészetnek a külvilághoz való viszonyát („mások a világ mozgását és az ember lehetőségeit, teendőit keményebb, egyértelműbb aktivitással fogalmazzák meg”), de ez a kritika is elismeri, hogy költészete „a lírai lényeg pontos szavú kifejezése”.55 Sőt a kritikák többsége premisszának azt tekinti, hogy a korábban megfogalmazott elmarasztalást, a pesszimizmus vádját cáfolja. „Pesszimizmus? – kérdezi Vass József. – Inkább csak az élet súlyának ismerete és sötétebb hangoltság.”56 Pálmai Kálmán szerint sem áll helyt a vélemény, hogy ez a költészet sötét és pesszimista: „Iskolás és könnyelmű ítélet ez, pillanatnyi s ezért csak fecskeröptű benyomásokra épülő. Csorba nem pesszimista lírikus, hanem kritikus költő.”57 A legérzékenyebben talán Várkonyi Nagy Béla fogalmazza meg a „felmentő ítéletet”. Abból indul ki, hogy a kötet jó alkalom a helyesbítésre. „Gondolok itt elsősorban az olyan korábban megfogalmazott véleményekre, amelyek Csorba költészetét a verseiben gyakran visszatérő haláltémák, alkat adta szorongások, sorsszerűen felhalmozódott félelmek miatt komornak, túlságosan befelé fordulónak, vagy egyenesen pesszimistának minősítették. Nos, a sötéten látás vádja azonnal talaját veszti, ha olvasás közben elébe megyünk a költőnek, ha a szubjektív fájdalmak kulisszái mögött meglátjuk a védekezésre felemelt kar mozdulatait, a magányérzet látszólagos útvesztőjében a töprengő embert, aki minden idegszálával az egyetemes humánum kitérőit keresi.”58

A sűrűbb megjelenés nemcsak költészetének hatékonyságát és elismerését segítette elő, de a rendszeres publikálásnak, a költői érték elismerésének a költőre gyakorolt hatása sem mellőzhető. Látni kell, hogy a folyamatos megjelenés, a kritikai hang megváltozása magára a költőre is visszahatott. Lírája már A szó ünnepében kiforrott, de nem zárult le. Költészete igazi elmélyülését és kiteljesedését a hatvanas évek hozzák meg.

Lírájában állandóságnak és változásnak, ismétlésnek és módosulásnak sajátos dialektikája valósul meg. Mindkét, egymásnak látszólag ellentmondó vonás költészetének lényegéből fakad.

A létezés filozófiai drámáját éli át, az emberi létezés alapvető kérdéseit fogalmazza meg, s ez nem teszi lehetővé, hogy folytonosan témát váltson. A költőnek, akinek számára nincsenek elintézett és lezárt kérdések, minden versben el kell jutnia a katarzisig, újra és újra meg kell küzdenie a fölismerésért, újból és újból meg kell fogalmaznia kérdéseit. Innét van, hogy költészetének témái újból és újból visszatérnek, innét származnak gondolati ismétlései, párhuzamai, ez kelti azt a látszatot, hogy költészete nem változik az idővel.

Ugyanakkor azt is látni kell, hogy még ugyanazokra a kérdésekre sem lehet mindig ugyanazokat válaszolni. A létezés kérdéseivel viaskodó költő nem érheti be az egyszer már fölismert igazság puszta megismétlésével. Helyesen állapítja meg Pomogáts Béla: „Egy filozófiai drámának a katarzisa […] csak eszmeileg lehet abszolút érvényű, az átélő számára mindig viszonylagos.”59 Innét van, hogy Csorba költészete nem ismeri a belenyugvást, a befejezettséget, a régi kérdéseket is mindig újként éli át, s az idővel együtt módosul.

„A lélek kő márvány a lélek szigorú és kemény / legföljebb néhány karcolásnyit változik” – írja a Lélek és ősz című versben. A Késő dalokban átéli a belenyugvás, az ismétlés, az állandóság, az unalom kísértését, a legyintés „rossz tanácsát”, majd a verset így zárja:

A sorok értelmezését az szabja meg, hogy mit emelünk ki. A „legföljebb”-re, a „kő”-re, a „márvány”-ra, a „kemény”-re, tehát az állandóra, a szóismétléssel is nyomatékosított belefáradásra („Zuhanva a semmibe vész, / amit tűzből hoztam ki újra, újra”) tesszük-e a hangsúlyt, vagy pedig a „néhány karcolásnyi változás”-ra, a rossz tanácsra nem hallgató elszánásra, az újrakezdés hitére. Alighanem a föloldást és a Csorba költészetében kifejeződő teljes igazságot nem a vagy-vagy, nem a szélsőségek kiemelése hordozza, hanem a lehetőségek együttes szemlélése. Csorba lírájában az állandóság, a témák visszatérése éppúgy megfigyelhető, mint a változás, a régi témák újként való megélése. Állandó lelkiállapota a belső nyugtalanság. A változások visszatérése adja költészetének állandóságát.

Költészetének alaphangja a hatvanas években látszólag nem változott, nem módosult. Költői alkatának alapvető vonásait nem vesztette el. Dallamvezetésében a csöndes gyász, a szomorúság az uralkodó. Témaköre nem bővült: a természet, a halál, a panasz, a magány tér benne vissza. Ugyanakkor félrevezető és felületes eredményre jutnánk, ha nem látnánk meg azokat a módosulásokat, amelyek nemcsak egyszerűen látókörének tágulását, hanem lírájának gazdagodását is jelzik. Művészetében új tónusok jelennek meg, a komor gyásszal mind gyakrabban perel a béke, a derű, az öröm, a bizakodás hangja. Költészete nem lett más, de megújult, elmélyült.

A költőben mély és erős természetélmény munkál. A kert, a gyümölcsfák, az évszakok át- meg átszövik líráját. Talán ez az a hang, amely az új kötetekben leginkább kapcsolódik A szó ünnepe ciklusához, A táj énekeihez. Sorozatban idézhetjük a költeményeket (az 1968-as kötetből a Lélek és ősz ciklus jóformán minden darabját), amelyek a természetélmény költői megragadását tükrözik. Még azt is elmondhatjuk, hogy Csorba természetköltészetén egyetlen, jól körülhatárolható vidék, a dunántúli–pécsi mediterrán táj hangulata uralkodik. Csorba mégsem tájköltő, ez a líra nem tájleíró költészet. Itt a természet, a kert, a fa nemcsak látvány és pompa, hanem a létezés titkára döbbentő példázat, hasonlat is. (Hogy csak a Séta és meditáció néhány darabjára hivatkozzunk: Nyárelő, Nyáréjszaka, Esti ablak mögött.) A tájleírásban természet és ember mindig együtt áll az olvasó előtt; a természeti jelenségeket a költő mindig önmagára vonatkoztatja. Ha a költemény látszólag a nyáréjszaka puszta leírásának indul is, a vers közepén megváltozik a költő optikája, és figyelme önmagára fordul („Az éjszaka az éjszakáé. […] De én, […] de én…”). Az esti város ragyogásának festése se tart sokáig, a harmadik versszakban elénk áll a költő („Tüzeket nyíló fekete rét esti város a völgyben […] Hát én e ragyogásban itt?”). A verseknek mindig két pólusa van: „én és a bokrok” (Falu szélén); „Ez a fa tudja, tudja még […] Ugyanaz a véső véste ki, / ugyanaz a véső, mely homlokom –” (Atlantisz); „Gyöngécske hajnali fagyok / edzik a lágy növényeket, / […] / A szürkeség társat keres, / belém igyekszik ömleni.” (November) Ez az önmagára vonatkoztatott természetlátás a legszebben talán a Január első strófájában szólal meg:

A Csorba-versek táj- és növényvilágáról írja Ilia Mihály: „Nem menekülésének színtere ez, hanem létezésének világa, nem nosztalgia, nem holmi visszavágyódás egy rousseau-i vidékre, hanem a legtermészetesebb együttélés érzésének kifejezése. Számára nem elsüllyedt Atlantisz a természet, hanem nagyon is súlyosan jelen levő, igazolója világlátásának. Öröme is ez: önfeledten áll az arcát mosó esők zuhataga alá; meditálva szemléli a fakéreg ráncait, melyekről homloka barázdáira asszociál; az ősz nála az öreg szerelmesek példázó életének korszaka; a november a szép komolysággal fogadott halál hónapja; a télben a valóság melegét óhajtja tűznek.”60

Csorba természetélményébe egyre gyakrabban lép be az összehasonlítás, a múlt és a jelen, az „akkor” és a „most” egymásra vetítése. Ebből az élményből fakad az 1965-ös kötet talán legszebb két verse, A férfi visszatér (melyben a hajdani dunaszekcsői nyarak emlékét idézi föl) és a címadó Séta és meditáció (mely a gyerekkor meghatározó város-élményét fogalmazza meg). E versekben már csak intonáció az évszak képe, az őszi nap, vagy a kidőlt eperfa, a fürge baromfihad; a költeményekben a hozzáfűzött reflexió, a gondolat dominál. A Séta és meditációban írja:

Csorba költészetének – a természet mellett – másik meghatározó élménye a halál, az elmúlás. Halottainak sorát új veszteségek szaporítják. Fölidézi a régiek, az apa, a báty emlékét, s megrendülten áll a temető friss földhányása előtt: anyját gyászolja, testvéreitől búcsúzik, barátok elvesztését siratja. A halálban a létezés legfontosabb kérdését, ember voltunk legnagyobb bizonyítékát látja: halála csak annak van, akinek tudata van; a halál az, amiben mindannyian egyek vagyunk és egyedül vagyunk. De Csorba el tud jutni a katarzishoz is: a halálból élni tanul; az élet, a küzdelem nem reménytelen; a halál nem elválaszt, hanem összeköt; a halál kihívás a küzdelemre; az ember éppen tudatával, a halál „kimondásával” győz felette (Talán elkésett üzenet).

A halál-versek nagy intenzitását több tényező eredményezi. Az egyik a látszólag profán, vádló hang, amellyel halottait megszólítja, s hozzájuk élőként beszél. Halott bátyjáról írja: „Hallod-e? Inkább engedsz a halálnak? / Mivé lettél? Kiféle vagy? / Hát ez a hűség?” (Idéző) A másik az a nyers, aprólékos realizmus, amellyel a testi szenvedést, a bőr romlását, a pusztulás látványát, a kín rútságát, az elesettséget lefesti. Egy mesterien megformált szonett kezdősorai ezek: „A hátracsukló fej megadja már / magát. A győztest várja, mintha kéjben. / Agyondúlt táj az arc: egy-borzadály. / Kettéhasadt a száj, nincs, mit reméljen.” (Anyám halottas ágyon) Az emberi test működésének és lassú romlásának csodáit kevesen írták meg olyan intenzitással, mint Csorba Győző. Ez a nyers, testi realizmus: már-már az anyagot átlelkesítő, más minőségbe emelő spiritualizmus (A test csodái, Ellenpontok, Küszöb). A halál-versek érzelmi hatását fokozó harmadik elem: az elmúlást a költő most már önmagára is vonatkoztatja. Az új kötetekben megszaporodtak azok a versek, amelyekben a halál egyre inkább mint saját halálának, az elmúlás mint saját elmúlásának lehetősége jelenik meg (Kifelé, Jobb ha előbb, Gyermeki bölcsességem, Két metamorfózis, Higgadt perceimben, Egy távoli rokon temetésén meglátogatom bátyám sírját). Ez a motívum a régi élménykört új elemmel gyarapítja. S ezek azok a versek, amelyekben az elmúlás gondolata a leghitelesebben ötvöződik az elfogadással, a feloldással, a katarzis felemelő hatásával. A költő itt nemcsak meditál, sír és ellenszegül, hanem élni is segít. Várkonyi Nagy Béla írja: „Egyetemes érvényre azáltal emelkednek az új halál-versek, hogy a költő veszteséglistáján, ismerősök és ismeretlenek között mindenkor magát az embert érzékeljük.”61

Csorba lírája a hatvanas években nemcsak a korábbi rétegek továbbéléséről tanúskodik, hanem a gazdagodás, a kiteljesedés mozzanatait is tükrözi. Már a természet-élményt kifejező költeményekben és az ún. halál-versekben megfigyelhettük, hogy új motívumként jelentkezett a személyes „én” előtérbe kerülése: a természeti látványt önmagára vonatkoztatta, a halál döbbenetét a saját elmúlás lehetőségének gondolatával kötötte össze. De nemcsak erről van szó. A szubjektív elem egész lírájában előnyomul. Szaporodnak az önarcképszerű versek, a felnőtt férfi elmélyült és pontos, kemény és kegyetlen önelemzései (Mint kezdetben, Bíztató, Köszönöm stb.). Ebből az önarcképből bontakozik ki a férfikorba érkezett költő igénye, hogy költői hitvallását is megfogalmazza (Ars poetica). Fölnagyítja személyiségét, mindent a szubjektív „én”-re vonatkoztat, azon szűr át. Bálint György megfigyelése Babits Mihályról Csorba Győzőre is érvényes: a magánügy a költészetben nem akkor válik lírává, ha „mindenki magára ismer”, hanem akkor, ha feszültség, az analízis, az elmélyedés igénye hatja át a verset, ha benne a „kozmikus nosztalgia”, „az ember fausti lelke” szólal meg. Csorba költészetében a fölnagyított „én” szava katartikus erejű: a művészi megformálással az olvasót önmaga létére döbbenti. „De mert igazán és átélten és mind mélyebbre hatolva mondja [ti. a „lényeget”, költészetének személyes közlendőit]: e kötetek sokkal jobban, közvetlenebbül szólnak immár mindannyiunkhoz is, mint az előzőek. Csorba Győző túlnőtt személyes fájdalmain, kőbe véste őket, fekete márványba” – állapítja meg Szabó Ede.62 A kritikus megfigyelését alátámasztják a költő szavai:

A gazdagodás, a kiteljesedés másik iránya a világ, a közösség, az egyetemes gondok fölvállalása felé mutat. Pályája olyan pontjára ért, ahonnét egyaránt megidézhető a múlt és a jövő, ahonnét magába és messzire tekinthet. Rádöbben, hogy eddig sem magányosan járta az utat, társak álltak és állnak mellette. A közösséghez fűző kötéseket keresi, szíve a közös nyelvet tanulja vissza, az emberi fészek akol-meleg, oldó ölébe akar visszatalálni. Sorra idézhetjük a verseket, amelyekben az oldódás, a használni akarás, a közösségi szolgálat gondolatát fogalmazza meg axiómaszerű tömörséggel. „Ha másokkal fölétetem, / akkor lesz élő életem” – kezdi a Villanásokat. „Csonkulni másokért az az igazi épség” – fejezi be a Lámpást. „doromboló szívem a tiszta / közös nyelvet tanulja vissza” – olvassuk egy harmadik vers, a Négy napja-éje végén. Költészetét is élni segítő, közösséget tápláló erőnek szánja: „Ne maradjon belőlem semmi több, / csak amit élő érdeke szerint / táplálékként őriz meg az utókor.” (Verseim sorsa)

Lírája a hatvanas években megtelik a világ dolgai miatti aggódással. Szóvá teszi az emberiség egy részét fenyegető éhséget (Kenyér), a tömegpusztítás őrületét (Két hang), s a katekizmus tömörségével – de nem állító, hanem három, kérdőjellel lezárt, ellentétes tartalmú mondatban – kísérli meg a választ napjaink összetett, bonyolult kérdésére, az emberi élet céljára:

Költészete oly erővel telt meg a „gyógyulás”, a „tiszta közös nyelv” igéivel, oly hangsúlyosan szólalt meg verseiben a világ mai gondja, hogy akadt kritika, amelyet ez a gazdagodás már-már megtévesztett.63 Vagyis nem érte be a pesszimizmus vádjának cáfolatával, de olyan jelzőkkel ruházta föl Csorba líráját, amelyeket alighanem maga a költő sem igényelt. Mert Csorba valóságtiszteletének, kapcsolatkereső szándékának ismeretében is minden bizonnyal túlzás azt mondani, hogy „intellektuális költészete a világ materialista szemléletének jegyében fogant”, s azt sem fogadhatjuk el fönntartás nélkül, hogy költészete „közéleti líra”, mivelhogy a költő „kezét folyvást az élet, a mi életünk ütőerén tartja”. Gyanítható, hogy amikor költészetének gyarapodásáról, tágulásáról, a nyugalom, a derű s az élet eleven örömeinek beáramlásáról beszélünk, nincs másról szó, mint arról a fölismerésről, amelyet Rilke így fogalmazott meg: „Semmi okunk sincs rá, hogy világunkkal szemben bizalmatlanok legyünk, mert nem ellenünk irányul. Ha borzadályai vannak, azok a mi borzadályaink, ha szakadékai, azok is hozzánk tartoznak, s ha vannak veszélyei is, meg kell próbálnunk szeretni őket. És ha életünket a szerint az elv szerint rendezzük be, amely azt tanácsolja, hogy mindig a nehézre igyekezzünk, akkor legmeghittebb és leghűbb barátunk lesz, ami most talán még nagyon idegennek látszik.”64

Csorba mélyen etikus indítású költő. Az emberi létezés kérdéseire nem filozófiai, hanem etikus szintű válaszokat ad, benyomásait erkölcsi fokon éli át. A magány ellenében a világ szépségét mutatja föl, a pusztulás ellen az élet humanisztikus értékeinek védelmével tiltakozik. A teljes ember példaképét teremti meg, az etikát akarja helyreállítani, erkölcsi törvényekből ad leckét. Az egész köteten – írja Rónay a Séta és meditációról – „elejétől végig mind fokozódóbb hangsúllyal, az élet iránt való mély erkölcsi felelősségtudat vonul végig: az élet legnagyobb tényeivel való szembenézés megrendültsége. Szólamok és pózok nélkül, kendőzetlen őszinteséggel, aminek éppen egyszerűsége, hitelessége ad ragyogást és távlatot”.65 Az élet folyamatára, a pusztulva megőrzés igazságára a faültető példájával int (Faültető); s a verset, mely a jó és szép értékére tanít (E rózsa e rózsa) az emberekhez fordulva fejezi be: „Okuljatok!”

Erőteljes tanító hajlam él benne. Szűkszavú kérdéseit és szentenciózussá érlelt válaszait végleges igazságként, apodiktikus hangon hirdeti meg. De számára a költészet szuverén világ, nem a pedagógiát helyettesíti. Erőteljes magyarázó hajlama a versekben rejtetten van jelen. A tanítás, ami meghúzódik költészetében, nem kioktatás, hanem heurisztikus módszer: az olvasót, a befogadót alkalmassá teszi arra, hogy úgyszólván önmagától találjon rá a kívánt igazságra.

A versek a kontemplációból születnek, és az egyénhez szólnak. Ez nem jelenti azt, hogy ha kell, ne álljon ki az emberiség egészét érintő, közösségi eszmékért, ne foglaljon állást egyetemes ügyekben, de számára a költészet primátusa a közélettel szemben nem kétséges. Etikája nem elvont, nem lefegyverez, de az egyénhez szól. Erkölcse konkrét, cselekvő, de mindenekelőtt személyes felelősséget kíván. Alkalmankint a harc, a „korbács” szükségét sem tagadja, de legfőbb gondja annak megfogalmazása, hogyan tud az egyén emberül megállni. Szelídséget és alázatot sürget, a „dísztelen cseléd-szolgálat”, a jó szégyenkezés nélküli vállalására szólít föl. Azt kutatja – mutat rá Tasnádi Attila jó érzékkel Csorba költészetének etikai tartalmára –, „hogyan, miképpen kell élnünk, hogy egyéniségünket megtartva a közösség alkotó tagjai is lehessünk, hogy életünk során rátaláljunk azokra az erkölcsi értékekre, amelyek birtokában szembenézhetünk az elmúlással, el tudjuk fogadni a halált is”.66

A két új kötet egyik leggyakrabban leírt szava, mondhatnánk férfikori lírájának kulcsszava a „rend”, a „törvény”. A Séta és meditáció címválasztásával kapcsolatban mondja a kötet „fülszövegén”: „Körüljárni a dolgokat, jelenségeket, fürkészni, megfigyelni őket, s az értelem mérlegére tenni, hogy a törvény síkjára emelkedhessenek: »világéletemben szerettem«.” A Lélek és ősz „fülszövegén” olvassuk: „A rend pedig az élet egyik legfőbb oltalmazója.” József Attila óta sok költő és sokszor leírta nálunk a rend, a törvény szavakat, de talán senki sem használta olyan következetesen, mint Csorba. Persze nem a puszta fogalom, a nyelvi elem átvételéről van szó, s nem is pontosan azzal a jelentéssel bukkan föl lírájában, mint a nagy költőelődnél. József Attilánál a „rend”, a „törvény” közösségi-társadalmi tartalma hangsúlyos, Csorbánál a „rend” (és szinonimái: a „törvény”, a „dallam”, a „ritmus”, a „hűség”, a „világosság” stb.) inkább az ember egyéni létében érvényesülő igény, elsősorban „belső rendet” jelent, s a szónak etikai-pszichikai tartalma hangsúlyos.67 Itt a rend: a létezés módja, a jelenség mögött érvényesülő lényeg, harmonikus bizonyosság, törvény és szerkezet. „Így szabálytalanul szabályos. / A kis káosz nagy geometria” – olvassuk a Lélek és ősz kötetnyitó versében. És ugyanott tovább: Ami ködgomolynak és zűrzavarnak látszik, „mind együtt: ritmus, rend, zene”. A rend boltoz ívet tér és idő fölé, ez húz tengelyt születés és halál között, ez tartja össze a változót és a változatlant. Jelenléte a „keret kemény fegyelmét” adja a dolgoknak, hiánya, vagy ha a rend „megbicsaklik”, „szétzilálódik”, ha „kizökken az idő”, nagy baj, a zűrzavar örvénye nyílik (Ritmus, rend, zene).

Csorba számára a rend nem felhőtlen, hanem kiküzdött biztonság. Nem az, ami már jól bevált, ami kapaszkodókat kínál, ami elkényelmesít, életben tart, s mérsékelt igényeink szerint ráhagyatkozhatunk. Az igazi rend nem ilyen. Nem a máig megtapasztalthoz hasonlít, nem a biztonsággal azonos, nem az, ami áttekinthető, nem a megszokás. Az igazi rend akkor is érvényesül, ha nem látjuk, ha csak a részletet fogjuk föl, mert a részlet is az egészre mutat, a részletből is az egészre következtethetünk (Hűs rend felé, Ars amatoria).

Ez a rend nem vak törvény, nem személytelen. Amennyire Pomogáts Béla helyesen látja e líra katartikus erejét, alighanem épp annyira téved, amikor eltúlozza bölcseleti jellegét, és Csorba költészetében egy „személytelen rend” filozófiai érvényességéről beszél: „Egy olyan öntörvényű harmónia belső dialektikájáról van szó tehát – írja –, amely végső soron önmagában hordja értelmét, célját, s az ember amúgy sem küzdhet ellene, legfeljebb titkait fürkészheti.”68 Inkább Rónay Györgynek kell igazat adnunk, aki arra mutat rá, hogy Csorbánál a rend mindig perspektíva kérdése; a különféle, sokszoros „ellenpontok” egységéből alakul ki; vagyis nem passzív szemlélődésről van szó, hanem az ellentétek aktív vállalásáról; s ezért mindig csupa feszültség is; „olyan mosoly, amelynél a száj szögletében és a homlokon ott csillog a mosoly árának verejtéke”.69

A költő eredendően etikus látásmódja sok tekintetben meghatározza a Csorba-versek karakterét. A gondolat gyakran képletbe konvergál, eredeti gondolati fölismeréseit szívesen fogalmazza meg aforisztikus formában. Például: „Az ünnep a szív legfőbb gazdagsága.” (Téli ünnep) Ezek a költőileg telitalálatos, többnyire versvégi megállapítások azonban sosem hideg és rideg erkölcsi tételek. Minden morális axióma a költő személyes ügye, minden tétel mögött egyéni erőfeszítést, szenvedélyt, feszültséget érzünk. „Kísértetek a szívben, de a szájon / szép rend, világosság” – kezdi egyik versét (Ideje lenne) és egy másikat: „Rágják a szavak szám, felhős a világ, / köd fekszi be szívem”. A törvényeket, amelyeket fölfedez és megfogalmaz, maga éli át, a harmóniavágy mindig sajátja. Nem elfogadott, hanem kiküzdött igazságokat hirdet; a „bölcs vigasz” nem elégíti ki; csak a szavak személyes kimondása segít. „Dzsungel-ösvényen értem eddig: / eleven örömök, bajok / fújtak rám fagyot, meleget: / kardok kísértek és ölek, / szövetségek és árulások, / kibuggyanó vér s kacagás” – írja Ritmus, rend, zene című versében.

Az etikus látásmód táplálja példázatos verseit. Itt a gondolat nem tételesen megfogalmazva, hanem képszerűen kibontva jelenik meg. Így válik paradigmává a gerle és a macska harca (Két metamorfózis), az éj sötétjét oszlató fény (Lámpás), az ablaküvegen nyugtalanul mászkáló légy (Példa). Van, amikor a kép értelmét a költő maga kimondja, „megfejti”. Van, amikor a párhuzam egyik fele – a kép, a jelenet – alkotja a verset, és a párhuzam másik felét, a következtetést az olvasónak kell levonnia (Nő kutyával, Philémon és Baukisz, Hazafelé). A költő által óhajtott erkölcsi magatartásnak egyik legszebb képszerű, szimbolikus kifejezése a Liliom című vers:

A Csorba Győző-féle rend tartalma: ellentétes erők egysége, ellentétek harcából születik, ellentétek szintéziséből valósul meg. A Bertha Bulcsunak adott interjúban mondja: „A világot úgy szeretem venni, ahogy van. Az angyalokat nem tudom elképzelni ördögök nélkül, világosságot a sötétség nélkül, föld felettit a föld alatti nélkül. Csak az egészet… […] A barokk azért szól üresen, mert eltűnt belőle a pokol. A román és a gót a legjobban tetszik, mert a gonosznak és az ördögnek a jelenléte állandó. Ahogy kimarad a művészetből a démoni, úgy válik üressé. Ez fáraszt a barokk diadalénekben, mert nem hallom belebrummogni az ördögöt. A ragyogás csak akkor igazi, ha fekete.”70 Tehát a rend nem végső eredmény, nem állapot, a harmónia mindig viszonylagos. A rend maga a harc, a folytonos küzdelem, az állandó feszültség a rend megvalósítására. Nem a készen kapott elfogadása, nem hit eredménye. Hasonlít a boldogsághoz: nem betetőzés, hanem törekvés; nem elérhető állapot, hanem út: boldoggá éppen a boldogság megszerzéséért vívott folytonos küzdelem tesz. A fogalom tartalma tehát dialektikus: a rend „ellenpontokból” épül, ellentéteket egyesít és old föl.

A dialektikus látásmód, a szintézisbe torkolló „megoldás” Csorba lírájának alapvonása. A dialektika törvényét olvassa ki a természetből, az évszakok változásából; a virágzó ággal a letört ág felesel; az emberben kín és szépség feszül egymásnak; „a test csodája”, hogy egyszerre „egyetlen bőriszák szűk éjjelébe gyűrve […]; S kölykök karácsonyi szíve is.” Az élet a legfőbb jó és a legrosszabb rossz: „korom- / s hó-csíkok közt roskadva s könnyedén / botolnak és táncolnak lépteink” – írja a dialektikus látás egyik példázatos-versében (Ellenpontok). Dialektikusan egészíti ki egymást születés és halál, fény és árnyék, látszat és való, test és szellem, magány és közösség, férfi és nő. A morális törvények, az etikai igazságok is „ellenpontokra” épülnek: „Ha másokkal fölétetem, / akkor lesz élő életem.” (Villanások), „és mégsincs jobb jó, mint az élet, / s mégsincs rosszabb rossz, mint hogy elszalad.” (Igénytelen Faust)

A dialektikus látásmód az erőtlenebb költőt könnyen elgyöngíti. Az hiszi, talált egy metódust, amelybe minden belefér, kézbe kapott egy receptet, amellyel mindent megmagyarázhat. Csorbánál a dialektika nem megnyugtat, nem elaltat. Nem örök kör, amely végérvényesen bekerít, ahonnét nincs kiút. Ellenkezőleg: fölzaklat, cselekvésre késztet, kérdések és kétségek záporával nyugtalanít. Ennek oka, hogy nála már maga a dialektikus látásmód sem valamiféle készen kapott filozófiai tétel, hanem töprengések árán, folyamatos belső küzdelem során megvalósuló fölismerés, általa kifejlesztett érzékelő képesség. A költő indulatokat győz le, és indulatokat szít föl, állandó belső küzdelmet folytat magával, kérdőjelek kereszttüzében él, rendszeres lelkiismeretvizsgálatot tart.

A jelenségek mögött a relatívot, a viszonylagosat, sőt az abszurdot is megérzi. A dialektikus látással rokon – mondhatnánk: annak egyik formája –, hogy az ellentéteket szívesen tágítja a látszólagos ellentmondásig, a látszólagos feloldatlanságig, a paradoxonig. Például: „Csonkulni másokért az az igazi épség.” (Lámpás) Az ellentétek végtelenbe feszítése, a dialektikus látás ad abszurdum vitele a groteszk forrása. A tartalmi relativitás a versekben gyakran párosul a groteszk hanggal: a költő érzéseit, lázadását, meghatódottságát, a szükségszerű és a véletlen ellentmondását bizarr, a valószínűtlenségig torzított képek mögé rejti. Csorba etikus alkatából következik az iróniára való érzékenység. Ezt a hangot is a maga szolgálatába állítja, mint újabb eszközt az élet megragadására. Az irónia, a fintor eszközével morális igényt fejez ki, leginkább a negatív emberi tulajdonságok fölött ítélkezik (Egy szerkesztőre, Bogácsné és a púp, Vázlatok portrékhoz).

A hatvanas években kialakul a Csorba-vers típusa. Őszinte, pátosz nélküli, puritán. Olyan, mint a festetlen szobor: anyaga és színe egy. A végső dolgok keresése a kifejezésben, a gondolat megformálásában is nyomon követhető. A költő magatartása és sajátos látásmódja meghatározza műhelyének törvényeit, eszközvilágának karakterét, a mesterség gyakorlatának eljárásait. Legfőbb stílusbeli vívmánya a tömörség. Gyakrabban szólal meg, többet ír, többet publikál, mint korábban, de a versek sűrű szövése nem változik. Sőt, költészete még tömörebb lesz. Igénye: „Semmi fölösleg, semmi dísz.” Az Összegyűjtött versekben A szó ünnepe korszaka (1947–1958) 94 könyvlapon fér el; a Séta és meditáció, valamint a Lélek és ősz korszaka (1959–1967) 108 lapot tölt meg. A 94 lapon mindössze 78 vers, az alig valamivel nagyobb terjedelmen, a 108 lapon viszont 135 vers osztozik. Tehát a hatvanas években megrövidülnek a versek. A terjedelem azonban csak külső, másodlagos jele a tömörségnek. Jól tudjuk, nem minden hosszú vers „nagy” vers, s a rövidség sem jelent mindig erényt; vannak tömör, sűrű szövésű époszok, és születnek bőbeszédű epigrammák. Csorbánál nemcsak egyszerűen a versterjedelem megváltozásáról, a megszólalás periódusainak megrövidüléséről van szó (arról is!), hanem maga a kifejezés, a szólás vált esszenciálisabbá.

A „költés” és a belőle származó „költészet” szónak a magyar nyelvben félrevivő jelentése van: mintha a vers valaminek a kibontását, a szó szaporítását, az alkotás a „semmi” felnövesztését jelentené. Csorba versalkotó módszerének megértéséhez és a fogalom igazi tartalmához a szó német nyelvi megfelelője, a „Dichtung” visz közelebb, mely költészetet és sűrítést egyaránt jelent. Csorba számára a költészet ugyanis nem „költés”, nem az epigrammányi gondolat fölvizezése, hanem „Dichtung”, azaz sűrítés, tömörítés. Igényét így fogalmazza meg versben: „Dolgaim nehezednek bonyolódnak: / szeretnék méltó lenni dolgaimhoz / A felnőtt nem vágyik gügyögni.” (Jobb ha előbb) Annyit kell csak a vallomáshoz hozzátennünk, hogy a kifejezés tömörsége nemcsak vágy és igény, hanem megvalósuló eredmény is költészetében.

Az igazán lényegest, a másképpen elmondhatatlant fogalmazza meg. A küzdelem hőfoka, a kifejezés tévedés nélküli pontossága, a sűrítés útján nyert potenciális feszültség adja a versek erejét és „modernségét”. Csorba az a költő, aki a kis méretekben is – akár a görög szobrászat a kisplasztikában – monumentális arányokat éreztet meg, szuggesztív hatást ér el. Illik rá Tóth Árpád kifejezése: „szavak szobrásza”. Az olvasót verseiben megfogja költészetének fegyelme, belső egysége, a versek zárt logikájú, kristályos rendje. „Szigorú és kemény”, nem ismeri a töltelékanyagot, mentes a nyelvi bravúroktól, a sziporkázó, könnyen ellobbanó ötletektől. Lírája sűrített, intenzív, hivalkodás nélküli, öntörvényű és szuggesztív. Igénye a végső és hiánytalan fogalmazás: a „velejéig változatlant / dallamában másíthatatlant” akarja kifejezni.

Költészetének e vonását már a kortársi kritika is meglátta és nagyra értékelte. „Semmi hajlam a sekélyességre, semmi vonzódás az olcsóbb megoldásokhoz. Nemcsak invenciótlan, könnyű kézzel és felelőtlenül odavetett sorai nincsenek, de olyan verse is kevés van, amelyben nem lelhetnénk rá valami értékre, legyen az merész kép, találó jelző vagy hasonlat. Keményen megmunkált versek ezek, műfordítások százain iskolázott makacs műgond, a mondanivaló árnyalt visszaadására törekvő igény hordozói” – állapítja meg Tasnádi Attila.71 Az elismerés annál értékesebb, mert a kritika azt is látja, hogy a költő egyre többet ír és egyre többet publikál. Szabó Ede, aki a Lélek és ősz megjelenése alkalmával az első vázlatos pályaképet rajzolja meg a költőről, a kötetek egymáshoz való viszonyát is érzékeli, s az egyre nagyobb elmélyülést így regisztrálja: „Fogynak a fölösleges szavak, a megmaradók pontos helyükre kerülve helyzeti energiájukkal hatnak, cicomák nélkül: tömörödik, dísztelenedik, s mégis egyre fénylőbb lesz a vers; és akitől hajdan nem volt idegen olykor a szavak bő áradása sem, most egyre inkább csak a lényeget mondja. A számára lényegeset.”72 Különösen azoknak az elismerése a figyelemre méltó, akik – maguk is költők lévén – belülről, a mesterség, a költői gyakorlat oldaláról szemlélik Csorba líráját. Várkonyi Nagy Béla valósággal ámulattal írja: „Csorba lírájában alig, vagy csak elvétve találunk úgynevezett fölösleges verset. Alkotó módszerének s az abból kiinduló költői gyakorlatnak egyik szembetűnő jellegzetessége a teljességre törekvő művészi igényesség. Felfokozott, már-már aszkézisba hajló önfegyelemmel bánik a szavakkal.”73 Demény Ottó a „formák tökéletességére” figyel föl: „…sehol egy elcsúszott ritmus, egy szemernyi pontatlanság […] kevés költőnk van, aki ilyen fegyelmezetten annyi indulatot tud verseibe vinni, mint ő.”74 Rónay György tömör megállapítása: A Séta és meditáció „minden sorában éber igényességről tanúskodó kötet”, a Lélek és őszről pedig ezt írja: „Engedményeket ez a líra semmiféle könnyűségnek nem tesz, sem érzelemben, sem kifejezésben”.75

A kritika egyöntetű elismerése mellett azonban azt is látni kell, hogy az eredmény, a tömörség, a szuggesztivitás összetevőinek részletezése, az elemek és az eszközök vizsgálata jobbára elmaradt. A bíráló hangsúlyozza, hogy „külön kellene Csorba Győző nyelvéről írni”,76 a feladatra azonban nem vállalkozik. S annak az óvatosságnak sincs sok alapja, amely szerint „a költői mesterség dolgában Csorba már annyi elismerést váltott ki, hogy roppant nehéz erről szólni az ismétléstől való félelem nélkül”,77 hiszen – a valóban elismerő és általános megjegyzéseken kívül – a költői mesterség dolgában nem lett volna mit ismételni.

A Csorba-vers fölépítését nyelvi-logikai törvények határozzák meg. Szerkesztésmódja puritán és logikus, a versszerkezet áttetszően kristályos és tiszta. Korábban beszéltünk már arról, hogy etikus látásmódjából következik a gondolat – többnyire versvégi – aforisztikus megfogalmazása, tételes elhelyezése vagy példázatba öntése. Arra is rámutattunk, hogy dialektikus szemlélete meghatározza a vers fölépítését, kiegyensúlyozott lírai szemléletének megvan a versépítési megfelelője: az elemeket „ellenpontozza”, a vers gyakran két, illetve három „tézisre” épül (Kiűzetés, Nő kutyával, Ellenpontok, Hazafelé, Két metamorfózis, Szeretet, Téli ünnep stb.). Elfogadja például a szonettnek azt a hagyományát is, hogy a két négysoros versszak után vált a gondolat, és így a költemény tartalmilag két ellentétes részre oszlik (pl. A test csodái). A hosszabb, számozással elkülönített, háromrészes költemények pedig szinte a tézis–antitézis–szintézis útját járják be (Triptichon amoris, Áprilisi változatok).

Most két újabb, ugyancsak logikai törvényeket követő, kedvelt versépítési sajátosságára hívjuk föl a figyelmet. Az egyik a keretes szerkesztésmód (Esti ablak mögött, Időtlen, Nehéz április stb.). Akár változatlanul, akár némi változtatással ismétli meg a költemény végén az indító képet, a verskezdő szavakat, azok jelentése már sohasem ugyanaz. Az ilyen versnek íve van, a repriz egy magasabb szintre emeli a gondolatot. „Megy az őszi ég megy keletnek / Köd is fakítja már zöldjét a leveleknek” – kezdi a Látványt. Majd az évszakok részletező leírása következik, s a kályha begyújtásához készülődő kedves fölidézésén át jut vissza a kezdő képhez. De mennyire más a jelentése már annak a versvégi, visszatérő őszi égnek, amelybe a kedves alakját is belekomponálta, „ki az őszt is csak látvánnyá teszed / ahogy viszi a bodros-kék eget”. – A másik sajátos Csorba Győző-i versépítési mód az indítást továbbfejlesztő, továbbnövelő, újabb és újabb bővítményekkel dúsító, kiegészítő kompozíció. A motívumok továbbszövése, kibontása, majd újabb és újabb elemek fölbukkanása, az elemek egymásba fonódása sajátos hangulatot, az azonosság és a különbség, az ismétlés és a variálás, a konszonancia és a disszonancia érzését kelti. Ennek a nekilendülő, újrakezdő, bővítményekkel gazdagodó építkezésnek számos példáját találjuk az új kötetekben (Kenyér, Faültető, Falu szélén, Atlantisz, Bolygó). A továbbfejlesztő indítás például a Téli éjszakákban így érvényesül:

Csorba lírájából nem hiányzik a metaforikus kifejezés szépsége és ereje. Képalkotó képessége főként a természetábrázoló versekben figyelhető meg. „Tüzeket nyíló fekete rét esti város a völgyben / Félénk és izgatott mint aki jót vár de gyanakszik” – kezdi Esti ablak mögött című versét, s rögtön a költemény intonációjába két képet sző. De a metafora nem a díszítés eszköze, jelentéshordozó szerepe van nála: a látványtól mindig eljut a gondolatig, illetve a képet a gondolathoz köti. Még akkor is a gondolat a hangsúlyos, ha a vers látszólag nem más, mint egyetlen nagy terjedelmű kép:

Számolatlanul idézhetjük eredeti metaforikus megoldásait: „A kenyér szelid nap az égen / Kísérteties hold az éhség” (rámutatva persze mindjárt egyben a két sorban a párhuzamosság és ellentét jelenlétére is); „Fordított kígyó ki a bőrét / vedlés helyett növeszti hétrét”; „Ruhaszárító padlás a világ”; „Spirális füttyszót ír a gerle-szárny” – mégis azt kell mondanunk, hogy Csorba verstípusa nem a metaforikus, hanem a gondolati vers, legfontosabb kifejezőeszközei nem a képek, hanem az alakzatok.

Az etikus-heurisztikus szándékhoz igazodik a szintaxis. Az arányosan épített versmondatok terjedelmét és szerkezetét a kristályosan szervezett gondolatok rendje határozza meg. A kétszavas tőmondatnak ugyanúgy helye van, mint az öt-hat soron át indázó körmondatnak. A vers (Nyáréjszaka), amely tömör leütéssel, szóismétléses tőmondattal kezdődik („Az éjszaka az éjszakáé.”), hetedik sorában már így folytatódik:

A leggyakrabban használt kifejezőeszközök a párhuzam, a fölsorolás, az ellentét, a választás, a kihagyás, az inverzió s a tartalmilag eltérő mondatfajok. A párhuzamot szívesen használja kiindulásként (mint fentebb, a Kenyér című versben láttuk), vagy egy-egy hosszabb versperiódus lezárásaként (például a Gyászdal-töredékben: „Ó a föld a virág alól / ó a víz a virág alól / kihullt kifolyt a föld a víz”). A mondatbővítés legáltalánosabb módja a szinonimák használata, az azonos mondatrészek fölsorolása. A paralelizmus kiterjedhet a tárgyra („nem old görcsöt szorongást átkot torkon-szakadt sikolyt fene gubancot”), a határozói igenévre („titkolva, ködösítve, mellébeszélve, mosakodva […] félve”), a helyhatározóra („városon erdőn réten”), a részeshatározóra („napnak fénynek levegőnek és állatnak és növénynek az egész békésen zümmögő harmóniának”), az alanyra („madárszó virágzó gyümölcsfák nyírkos fűszag tavasz most április van”). Mindez azt mutatja, hogy stílusa inkább nominális, mint verbális, ami persze nem jelenti azt, hogy kellő helyen ne élne az igék mozgósító erejével. A Zöld és fény 24 rövid sorában 19 igét ír le, ilyen kombinációban: „Forr, tajtékzik, szédülök”, „lépek, állok, eldülök”, „Nézem, érzem, bámulok”. Jegyezzük meg azt is, hogy itt a fölsorolás nem az egyetlen, pontos kifejezés hiányát vagy keresését leplezi, nem azért kerülnek egymás mellé az azonos mondatrészek, mert a költő nem találja a szükséges szót, itt a fölsorolás minden tagjának jelentéshordozó szerepe, funkciója van.

Az ellentétek meglátására érzékeny költő dialektikus látásmódja nemcsak a verskompozíció egészében, a nagyobb egységek között, hanem a mondaton belül, a kisebb periódusok, a mondatrészek között is érvényesül. A versekben gyakran kerül egymás mellé a „fény” és a „homály”, a „ragyogás” és a „sötétség”, a „gonoszság” és a „jóság”, az „öröm” és a „baj”, a „fagy” és a „meleg”. A Kenyér elején exponált ellentét a vers legapróbb elemeire is kiterjed: „kenyér” – „éhség”, „nap” – „hold”, „szelid” – „kísérteties”, „alant suhog” – „fent áll”, „boszorka” – „galamb”, „riaszt” – „támaszt”, „lidérc” – „fülemüle”, „ordas” – „hű eb”, „hiába” – „nem hiába”, „epe” – „méz”, „hidegség” – „melegség” stb. A Ritmus, rend, zene mikroorganizmusát is az ellentétek láncolata alkotja: „henyélés” – „munka”, „hunyászkodó” – „erőszakos”, „földön fekvő” – „ágaskodó”, „csecsemősírás” – „halálüvöltés”, „macskaszem” – kutyaorr”, „örömök” – „bajok”, „fagy” – „meleg”, „vér” – „kacagás” stb. A Séta és meditáció is a sokarcú városélményt az ellentétek sorozatával érzékelteti:

A tömörítés egyik leghatásosabb eszköze itt a kihagyás. Talán ez az a kifejezőeszköz, amely Csorba nyelvét leginkább egyénivé, másoktól megkülönböztethetővé s verseit a név letakarása esetén is fölismerhetővé teszi. A kihagyás gyakran párosul az ellentéttel és a fölsorolással, vagy egyszerre mind a kettővel. Például: „Girlandok, fátylak és pihék. – / – Most meztelen, cifrátalan keménység.” (Szomját meg éhét) A fölsorolás látszólag itt is befejezetlenül ér véget: „A bőröm vágyó kézhez érni / a számra szomjas szájhoz érni / a szómra szomjas fülbe szólni / a vágyam vágyó ölbe hullni –” (Hozzád mindenkiért), illetve a főnévi igenevek valami efféle pótlását indukálják a két gondolatjel helyére: „de jó volna”; ámde éppen ennek kimondásával lenne kevesebb és hatástalan a vers. Van, amikor az állítmány hiányát érzékeljük, például a Fordított kígyó indításában: „Amit én nyögve keseregve / te azt félkézzel és nevetve” [ti. teszel], vagy az Időtlen exponálásakor: „Nem az hogy én s te… Ez kit érdekel? / Hanem a régi és mai / s majdani szeretők –”; van, amikor az alany, a cselekvő személy megnevezése hiányzik, például a Philémon és Baukisz című versből:

Ahogy a kihagyás, a töredezettség nem hiány, hanem a vers esztétikai minőségének összetevője, azonképpen Csorba expresszív kifejezései sem a gondolat üresjáratát helyettesítik, hanem a vers érzelmi hatását fokozzák. Van, ahol a szokásostól eltérő szórenddel, a hátravetett, csaknem elrejtett állítmánnyal („Erőm nyilván újat emelni / sem omlásuk nincs elviselni”), van, ahol a sűrűn záporozó kérdésekkel, mint például a Fábián István irodalomtörténész halálára írt Felhőben: „Számodra ennyi volt hát. – / (Számomra mennyi lesz?) / Zavartan gondolok rád: / mi ez? mi ez? / / Békét terít a kertre / a tücsökhangú est. – / Ily könnyen vége lenne? / Mi ez? mi ez? mi ez?”, leggyakrabban az indulatszóval bevezetett fölkiáltással kelt intenzív érzelmi hatást.

Csorba szótára látszólag éppoly kopár és dísztelen, mint a kortárs költők közül Pilinszkyé. S abban is rá emlékeztet, hogy egy viszonylag szűk szókinccsel ér el mély gondolati és érzelmi hatást. Van néhány kedvelt szava, melyet gyakran és szívesen ír le. Ilyen az ars poetica értékű „rend” és „törvény”, a jelzők közül a „bűvölő”, illetve a vele ellentétes tartalmú, pejoratív jelentésű „suta” és „idétlen”, az igék közül a „bajmolódik”. A versek szókészletét tovább szűkítik a gondolati nyomatékot szolgáló, az értelmi hatásnak alárendelt ismétlések. A Séta és meditáció kötet három, egymáshoz közel álló verséből jegyeztük ki az alábbi sorokat, ahol egy-egy rövid versrészletben négyszer ismétli meg ugyanazt a szót: „Szavakat keresek szavakat szavakat / húsleves-illatú ég-színű szavakat” (Vasárnap délelőtt); „E rózsa e rózsa / ez is csak egy / S még mennyi rózsa rózsa / szebb vagy igénytelenebb” (E rózsa e rózsa); „A tűz, a tűz, – igen: / tűz még a tűz valóban” (Mint kezdetben). Kedveli a módosított ismétléssel, a variációval, a szójátékkal elért hatást is:

Míg a kedvelt szavak használata és a szóismétlés szűkíti a szókincset, addig a különféle nyelvi rétegekből átvett elemek a szókészlet gazdagodását szolgálják. Kisebb részben népnyelvi motívumok, nagyobb részben archaikus elemek szívódtak föl költészetébe: „égbül”, „veszékel”, „veszkölődik”, „élők legszánandóbbika”, „a menekülés fegyvere is elvétetett”, „magam fészkévé tevél”. Gyanítható, hogy ezeket a zord szépségű, középkori ízű, sötét színű kifejezéseket Károlyi Gáspár bibliafordításából merítette. A régies kifejezés, a zsoltáros és bibliás hang jobbára csak színező szerepet kap a versekben. Ritka az olyan megoldás, amikor egy más stílusrekvizitum teljes átvételével építi föl a verset (ahogy például Kecskeméti Vég Mihály zsoltárfordításának tónusában szól a Kodály-versben). Említettük már egyik szívesen használt nyelvi leleményét, a kötőjeles szóösszetételt. Ezek a metaforikus szókapcsolatok egyaránt gazdagítják a vers képszerűségét, vizualitását és nyelvi állományát, szókészletét. Néhány jellemző, eredeti szóösszetétel: „hajszál-ösvény”, „paizs-levél”, „fém-szirom”, „dér-gyöngy-lepte fák”, „tűz-őre pásztor”, „egy-borzadály”. Ha eleinte erőltetettnek érezte is a kritika ezeket a összevonásokat, a módszer következetes használatával Csorba a szóalkotásnak ezt a formáját később mint egyik sajátos, egyéni stíluseszközét fogadtatta el.

Csorba Győző a formai elemek tudatos kezelője. Pályája során többször foglalkozott a verstan elméleti kérdéseivel, a vers technikai eszközeivel, külső formájával. Kritikát írt Gábor Ignác, Horváth János, Vargyas Lajos verstani könyveiről, s Vargyassal a nemzeti ritmika kérdésében polémiába is keveredett. Kritikusként más költőnek is a versforma ösztönös használata helyett a tudatosságot ajánlja: „költőink jórésze alig-alig él azzal a tömérdek lehetőséggel, amelyet gazdag formakincsünk szinte tolla alá kínál”. Néhány mondattal később: „A tudatosság nemcsak az intellektus jogaihoz juttatását jelenti a költészetben, hanem a formai elemek tudatos kezelését is.”78

Nemcsak látja és ajánlja a magyar versidomok és a jövevény formák tömérdek lehetőségét, dús színességét, hanem ki is használja ezt a gazdagságot költői gyakorlatában. Verseiben polifón zeneiség érvényesül. Ahány vers, annyiféle zenei megszólalás. Egy-egy kötetébe ötven-hatvan verset vesz föl, s közöttük nincs két költemény, amely azonos formát követ. Formai változatossága az első pillanatban szembeötlik: a legkülönfélébb formákat és hangváltozatokat biztos kézzel kezeli. Költészetének egyik fontos hatótényezője a különböző poétikai sajátosságok ötvözése, az ellentétes elemek ütköztetése. A Csorba-vers különféle formai elemeket szív magába. A magyaros ritmusok, a népdalforma, a tiszta és telt rímek, a toldalékos rímpárok éppúgy helyt kapnak, mint az időmértékes metrumok, a daktilus dübörgő léptei vagy a bonyolult alkaioszi versforma. A magyar nyelv lelkületéhez igazodó szabad, laza jambikus ritmust anyanyelvként használja. Tökéletes szonettet formál. Fölfedezi az archaikus verstani formákban rejlő lehetőségeket: ragrímeket, bokorrímeket ír egymás alá.

Hiányzik verseiből a weöresi zeneiség, könnyedség, légiesség, de megőrzi a ritmus, a rím modernül kezelt, meg nem tagadott szépséghatásait. Ha rímeket használ, azok mindig választékosak, rímképletei változatosak. Ha lemond a rímről, a sorokat akkor is szívesen szabja kötött szótagszámhoz. Érdes disszonancia származik abból, ha a súlyos létkérdéseket gazdag zeneiségű sorokban, dallamos, magyaros formába foglalja (Megtartani, Hó-hivogató). Péczely László helyesen mutat rá: „…ez a zeneiség nála sohasem öncélú, nem nő a mondanivaló fölé, nem hivalkodóan vonja magára a figyelmet, hanem a közvetlenül is érzékelhető felületektől haladva mind mélyebbre hatol, egészen a vers magjáig. Más szóval: szervesen és harmonikusan illeszkedik bele a versegész világába.”79

A változás iránya a primér zeneiség csökkenése, a szabad vers, sőt a verspróza irányába mutat. Nem a zene, hanem a gondolat felől indul neki a versnek. Nem a zenei formákat fogadja el kötelezőeknek, hanem a szöveg ritmusát, a beszéd szólamait, – László Zsigmond kifejezésével élve – „a nyelv eufóniájának parancsát” juttatja érvényre. A hagyományos, ritmikus formákat nem adja föl egészen, de a versek zenéjét a metrikai hangszerelés helyett egyre inkább a gondolatok ritmuszenéjéhez szabja, a szavak zenéjét a gondolat ritmusa váltja föl. Az ily módon csökkenő zeneiséget egy másfajta ritmusélménnyel, az interpunkciónélküliséggel pótolja. A központozás hiánya eddig csak elvétve bukkant föl költészetében, most egyre sűrűbben találkozunk vele, s a Csorba Győző-i versmondat egyik fontos elemévé lesz. Az írásjelek elhagyásával a vers nem adja föl az értelmet, de nagyobb sodrást teremt, s a szöveg grammatikai, illetve vizuális tagolása helyett új, az olvasó által fölfedezésre váró ritmusélményt kelt.

A versritmus és a gondolat elválasztása, illetve egymást keresztező hatása sajátos zenei élményt, a disszonancia érzését keveri a versbe. Már rámutattunk, hogy Csorba kedveli az enjambement-nak azt a meghökkentő formáját, amikor sorvégi helyzetben szavakat választ el: „Ilyen csodák közt mit keres- / ne, mire lenne jó a vers?” (Vers nélkül). A kritika sem erről nem tudta lebeszélni, sem az áthajlásnak arról a szerényebb formájáról, amikor a gondolat túlfut a soron, illetve a mondat nem fejeződik be a strófával. A grammatikailag összetartozó részek, például a jelzős szerkezetek sorvégi elválasztása új izgalmat és sajátos zeneiséget ad a versnek. A versforma (a kötött szótagszám, a jambikus mérték), valamint a nyelvi tagolás (a jelzős szerkezetekből álló felsorolás) ellentétéből fakadó feszültség érdekes felszikrázásait figyelhetjük meg ebben a miniatűrben:

A költői szemlélet és az eszközök egysége maradandó szépségű, átlagon felüli versekben valósul meg. Lássunk néhány teljes versterjedelmű példát a hatvanas évek terméséből!

Csorba viszonylag későn – más költőkhöz képest legalábbis érettebb korban – fogalmazza meg költői hitvallását, a verset, amelynek már a címébe odaírja: Ars poetica.

A költészet feladatának rilkei programját vallja: a líra a belső feszültség feloldása, a kimondás művészete. „Kimondani kimondani” – írja Csorba, ismétléssel nyomatékosítva a szót, s a két gondolatjellel utalva az elhallgatott, de hiányában talán annál jelenvalóbb tárgyra. Szavai Rilke vallomására emlékeztetnek. „Mindent ki kell hordoznunk, mielőtt megszüljük – írja Rilke. – Hagynunk kell minden benyomást, egy érzés minden csíráját egészen önmagában, a homályban, a kimondhatatlanban, az öntudatlanban, a saját értelmünk számára elérhetetlenben beteljesedni, s mély alázattal és türelemmel kell várnunk egy új világosság életrehozásának óráját: egyedül ez nevezhető művészi életnek, a dolgok megértésében és az alkotásban.”80 Másfelől a versben ugyanarról van szó, amiről a Reményi Bélának írt Talán elkésett üzenet végén, ahol a nagybeteg költőtársat azzal vigasztalta: „áruld el a / halált, áruld el, mondd ki, s győzz felette!” De míg ott egyetlen személyhez szóló vigasztalás a kimondott szó szükségessége és ereje, itt az infinitivuszos megfogalmazásban általános igazsággá emelkedik. A költemény rejtett forrásánál talán ott volt Illyés 1955-ben írt nagy verse is, a Bartók. A két költemény összevetése jól mutatja ugyanannak a költői fölismerésnek eltérő módszerű kifejezését. Az eredmény rokon, s egy helyen még a fogalmazás, a szókincs is csaknem azonos. Csorba „kimondás”-t, „rémek eltűnésé”-t, „szörnyek”-et, „poklot” emleget, Illyés viszont azt írja: „ki szépen kimondja / a rettenetet, azzal föl is oldja. / Íme, a nagy lélek válasza a létre / s a művészé, hogy megérte / poklot szenvednie.” De míg Illyés a bartóki példa fölmutatásával, Bartók korának és zenéjének megidézésével, hatásának és emberi arcának megrajzolásával jut el az általános igazság megfogalmazásához, Csorba mintegy ott folytatja, ahol Illyés abbahagyta a verset: csak a konklúziót osztja meg az olvasóval. Így válik a vers a sűrítés példájává. Eszközei is a tömörséget szolgálják. Az ismétlés („Kimondani kimondani”, „szörnyeimnek” – „szörnyeikre”, „Újra újra”), az ellentét („örülnek” – „botránkoznak”, „alászáll” – „kél”), az egyszerű kijelentő, kérdő – sőt hiányos – mondatok. Minden sor egyetlen gondolati periódus, csak a hetedik sor nem ér véget a mondattal, s ezáltal kap a sor végére került ismétlés nagyobb nyomatékot. A kilenc sor arányos (3 + 3 + 2 + 1) csoportosítása a vers gondolati ívét követi: a két hiányos mondat indítása után kijelentések, kérdések, majd újabb kijelentések következnek. A leválasztott, formailag kiemelt utolsó sor a versben a legmozgalmasabb, legerőteljesebb képet hordozza. A versvégi fölkelő „nap” nemcsak a vele ellentétes „fekete szavak”-kal kerül egyensúlyba, hanem a versben korábban szereplő és a szókincs által hordozott komor, biblikusan zord színeket is („köd”, „rémek”, „szörny”, „botránkoznak”, „pokol”) semlegesíti. A két részre tagolható, rímtelen sorok zenéjét nemcsak a jambusok adják, Csorba a közeli és a távoli alliteráció zeneiséget fakasztó hatásával is él. Főként a szókezdő kemény mássalhangzók (k, r, m, sz) gyakorisága szembetűnő („korhoz kötött”, „szavak szárnyán” stb.). Az egész versben jól érzékelni a jambus hullámzását (ezért használja például az ódonabb hangzású „rejtezők”-et a rejtőzők helyett), amitől csak az utolsó sorban tér el. Itt a megváltozott verszene, a négy rövid, majd a három hosszú szótag (ide viszont a kel helyett a régies ízű és hosszú időtartamú „kél” kerül) a hangzással is kiemeli a gondolati és képi nyomatékot hordozó sort. A „pokol” és az „alá kell szállni” kifejezés mögött a katolikus Credo formulája dereng föl: „száll alá poklokra”. De az allúzió éppen nem az azonosságot, hanem a gondolati különbséget evokálja. Csorbánál a megváltás-motívum megváltozott, profán tartalmat kap. Egyrészt a költő „megváltottsága” nem egyszeri és befejezett: „Újra újra / alá kell szállni”; másrészt a rossz nem túlvilági lehetőségként jelenik meg: „A pokol korhoz kötött”. Pokoljárás a költészet, írja Csorba, de nem tetszelgés a pokolban és szörnyeiben. Nem azért ismeri meg a „rejtezőket”, a „rémeket”, hogy barátkozzék velük, nem azért száll pokolra, mert ott jól érzi magát, hanem azért, hogy megismerve, megtanulva legyőzze a rosszat. E tekintetben Csorba költő-eszménye József Attila pokoljáró dudásának a társa, ő is a költészet közösségi értékét, a líra közhasznú hivatását vallja. A vers derekán a „mások”, a „többiek”, valamint a többes számú fogalmazás is erre intenek. Vagyis a költészet nemcsak a költő kivívott erkölcsi győzelme önmagán, az anyagon, a „szörnyeken”, hanem másoknak is élni segít. Az Ars poetica a líra eszközeivel ugyanazt a gondolatot fogalmazza meg, mint amelyről prózában így vall: „Én a költészetet mindig valamiféle élni-segítő erőnek tartottam és tartom. Segít nekem, mert kimondja, s így feloldja feszültségeimet, és segít másoknak, mert nevet ad, s ezzel helyre tesz, építi a rendet.”81

Csorba éles megfigyelő, különösen fiatal korában sokat tanult az impresszionistáktól, de a kép nála sosem reked meg a jelenség síkján, a megfigyelt valóságelemek a látványon túli gondolat kifejezésére szerveződnek verssé.

A hagyományos rímelésű, három szótagra kiterjedő páros rímű, gazdagon zenélő, központozással ellátott, négysoros vers három egyszerű képet helyez egymás mellé. Az első kép hangélményt, a második szemmel érzékelhető benyomást rögzít. A jégpályáról szóló zene hangja, a pilléző hó látványa kellemes élményt kelt. Nem lehetne egyszerűbben, tömörebben összefoglalni a benyomásokat: „szép este volt.” A három szóból álló, látszólag teljesen fölösleges információt hordozó prózai megállapítás a vers kontextusában költői jelentést, pontosan a szavak szótári alakjával ellentétes tartalmat kap. Attól, ami utána következik: a két, csaknem idilli képpel merészen feleselő, a vers felét, a teljes harmadik és negyedik sort betöltő harmadik képtől. Ebben is fölfedezhető az előző képekre visszautaló elem (ti. a halott két jelzője, a „fehér” és a „csöndes”), csak éppen megváltozott tartalommal és fordított sorrendben. A hó színének itt a „lepedő-fehér” jelző felel meg (ami nemcsak a halott színét, hanem a tárgyat, a lepedőt is asszociálja, amivel a halottat beburkolták), a jégpályáról hallatszó zenével pedig a halott csöndje, örök némasága vitatkozik.

A költő személyes jelenlétét a vers címe fejezi ki: Hazafelé. Vagyis a látványt a költő hazafelé menet érzékeli. De azzal, hogy benyomásait megfogalmazza, kimondja, valamiféle többletet ad a látványnak. Talán azt, hogy saját mulandóságát is belelátja a képbe. Furcsa módon ezt éppen azzal éri el, hogy nem konkrét házról és nem konkrét halottról beszél. Figyeljük meg, mennyivel kevesebb lenne a vers, ha helyrajzi pontosságú házról és személynévvel jelölt halottról szólna. S ez a határozatlan névelőkkel elért bizonytalanság, a kép feloldódása, látszólagos konkréttalansága formálja át a verset úgy, hogy az olvasó önmagát is, saját sorsát is belelátja, beleképzeli. Vagyis a személytelen a személyesbe, a személyes pedig az általánosba csap át. Az impresszionista tollrajznak induló sorok létköltészetté rendeződnek.

Hogyan épülnek egységgé, szerkezetté a verselemek, hogyan teremt a költő az elemekből lírai minőséget? – ezt figyelhetjük meg az Újjárendezésben.

A költemény hangzásvilágában disszonáns zenei hatások érvényesülnek. A vers 8 és 9 szótagos, két részre tagolódó, jambikus sorokból áll. Csak a 8 szótagos sorokban (mintegy a sorok egyharmadában) esik egybe a versláb határa a magyaros tagolás határával: a sorok többségében a kétféle ritmus keresztezi egymást. A gondolati és a ritmikai tagolás határai néhány sorvégi helyzetben is eltérnek. A sorok rímtelenek. A szöveg zenei hatását néhány távoli alliteráció (az 1. sorban: „többé” – „tovább”, a 4-ben: „tél” – „tetszhalál”, a 12-ben: „most” –„minden”, a 13-ban: „szélesre” – „szívet”), valamint néhány sorvégi rag és kötőszó azonossága erősíti. Az utolsó sorban, pontosan az utolsó három szóban – mintegy a vers zenei lezárásaként, kódaként – a tükörszerűen elhelyezkedő mássalhangzótorlódás következtében lép fel újszerű, érdes zenei hatás: r – ms – m – sm – r („rám sem ismer”). A verszenét főként a szöveg gondolati tagolása, az ismétlések, az ellentétek, valamint a mondatszerkesztés adja. A 17 soros költeményben 8 szóismétlést találunk. A verselemek csaknem kivétel nélkül párban vagy hármas csoportosításban következnek, és közöttük vagy párhuzam („Fák virágok tavasz”), vagy ellentét („bizonyíték” – „cáfolat”, „veszteni” – „nyerni”) fedezhető föl. Ennek megfelelően a verset meghatározó mondattípus a kapcsolatos és az ellentétes mellérendelő mondat.

A versszerkezet, a verselemek elrendezése oly kristályosan tiszta, hogy szinte matematikai képletbe foglalható. A vers a három idősíkra (volt – van – lesz) vonatkozó megállapításokkal kezdődik, ezt három névszóból álló fölsorolás követi, majd a szakaszt két kérdés zárja le. A második versszak a két évszakot, a telet és a nyarat állítja szembe, s mindegyiket hátravetett értelmezőkkel egészíti ki. A következő szakaszt három kapcsolatos mondat, három múlt idejű közlés alkotja. A negyedik strófa két ellentétes tartalmú megállapítást, illetve egy, belőlük levonható következtetésfélét tartalmaz. A következő strófa viszont egy olyan tétel-mondattal indul, amelyet két további magyarázat (egy-egy feltételes alárendelői mondat) támaszt alá. A költemény utolsó két sora az egész vers legterjedelmesebb szintagmája: egyetlen alanyi alárendelő mondat, ahol a versvégi helyzetben a hátravetett főmondat (az előbb említett érdes zenei hatással erősítve) külön nyomatékot kap. Ha az elemeket számokkal jelöljük, akkor a versszerkezet az alábbi képlettel ábrázolható: 3 3 2 / 2 / 3 / 2 1 / 1 2 / 1.

A vers az általánosságban mozgó megállapításokkal és kérdésekkel kezdődik, majd a második szakasz ellentéte a lírai „én” megjelenésére ad alkalmat („Tél volt […] / de a nyár bennem folytatódott”). Ezt még személyesebb, egyes szám első személyű közlések, jelképes erejű képek követik („haraptam”, „tépkedtem”, „heveredtem”). Ezután a következtető és magyarázó mondatok ismét általános érvényű megállapításokat, illetve fölszólításokat szőnek a versbe. Érvényességük („most kerül minden a helyére / Szélesre kell a szívet tárni”) azáltal nő meg, hogy a vers vége ismét visszamutat a költőre: a költemény a legszemélyesebb közléssel, a költői „én” kitárulkozásával („belém”, „rám”) ér véget.

A vers disszonáns hangzásvilágból és a gondolati-nyelvi elemek matematikai pontosságú rendjéből épül föl. Amint a kritika is rámutatott: Csorbánál az anyag megformálásában az elemek tárgyias-intellektuális megragadásának van fontos szerepe. Ez koncentrált, szigorúan zárt kompozíciót eredményez. Mégsem uralkodnak el a formai elemek a kifejezés rovására. Sikerrel megvalósított igénye a gondolat és érzés megfelelése, egysége. A költő az általános érvényű megfigyelésektől eljut a személyes „én” megmutatásáig. A költemény így válik egy új lelkiállapot, az újjászületés, az újjárendezés, a disszonanciát legyőző rend kifejezőjévé.

Mondottuk: Csorba költészetének valóságos kulcsszava a rend. Gyakran beszél róla kimondva is, kimondatlanul is. Hogyan idézi kimondatlanul, arra példa az alábbi vers.

A cím, a francia eredetű és a festészetben műfaji megjelölésként használt „táj”, „tájkép” jelentésű szó arra utal, hogy a természet közvetlen megfigyeléséből született a vers. A költemény azonban nem reked meg a megfigyelés síkján, a költő a látványtól a filozófiáig jut el, majd a rövid költemény vége a figyelmet ismét „visszacsatolja” a látványhoz. Csorba igazi gondolkodó módján nem kijelent és közöl, hanem kérdez, s éppen kérdésével gondolkodtat el és eszméltet: aminek iránya van, nem biztos, hogy célja is van, mert irány és cél különböző dolgok, az irány „vak” földrajzi fogalom, a cél (a rend) tudatosságot tételez. A vers úgy írja körül a költő rend-fogalmát, hogy magát a szót ki sem mondja.

A költemény szuggesztivitását a versen végigvonuló párhuzamosság és ellentét fokozza. A mindössze hétsoros költeményben öt ellentétes fogalompár fordul elő: „madarak” – „ég”, „látóhatárnyi” – „szemernyi”, „pusztaság” – „élet”, „iránya” – „célja”, „átlátszó” – „homály”. Az ellentétes szópárok a konkrét képtől, a nagyságot érzékelő mérettől az elvont fogalmon át ismét az érzékelhető látványig vezetik el a figyelmet.

A tartalmi tagolódást, a gondolati lépéseket a vers indulatmenete is követi. A 3 + 2 + 2 sorra tagolható vers első két periódusában elől áll a hosszabb, a 11 szótagú sor, s ezt követi a rövidebb, 5 szótagos sor. Csak a befejező, harmadik részben cserélődik föl a sorrend: itt a periódust – s egyben az egész verset – a hosszabb, 9 szótagú sor zárja. A költemény első részének ritmusát a jambikus verslábak határozzák meg. Az első négy sorban tizenkét jambust számolhatunk meg. De a vers tartalmi fordulatát a ritmus megváltozása, az előző soroktól eltérő zeneiség is jelzi. Az emelkedő lüktetésű negyedik sor után („I-rá nya-lám van-a ma-dár csa-pat nak”) a ritmus egyszerre átalakul, ereszkedővé válik, s egy újabb tiszta jambus majd csak a vers végén – mintegy verszáró zenei pontként – az utolsó szótagokban tér vissza.

Csorba Győző költészete a hatvanas években mondanivalóban és a kifejezés tisztaságában egyaránt kiteljesedett. Verseivel örömöt, fölismerést, hitet keltett. Lírájában nagy élménytartalmak, szuggesztív erők halmozódtak föl. Soraiból a szellem és a gondolkodás magas izgalmi állapotát érezték meg olvasói. Küzdelemről vallott a költő, de tiszta fényű, nyugodt hangú versekben, „rendezett képekben” beszélt. Kín, félelem, szorongás, halál gyötrő megélése ez a líra, a költő válaszai azonban megnyugtatóak, tiszták. E poézis feszültségének tartalma: ugyanazt mondja sokféleképpen, a bonyolultat, a nehezen fölfoghatót fejezi ki egyszerűen és tömören. Tulajdonává vált mindaz, ami egy költészetet jelentőssé emelhet.

Lázadás az „idő-infláció” ellen

(Időjáték, 1972; Anabázis, 1974)

A hetvenes évek első felének lírai termését a közel egymásután napvilágot látott két kötet, az Időjáték és az Anabázis tartalmazza. A kortársi kritika jó része az új köteteket az előzőek szerves folytatásának látja, s jellemzésül azokat a vonásokat ismétli meg, amelyeket már jól ismerünk: Csorba a lélek belső rezdüléseinek szűkszavú költője, hangja a filozófiai töltésű dráma hangja, a létezés alapvető problémáiról – élet, halál, szerelem, természet, család, művészet – inkább kérdései, mint megoldást kínáló válaszai vannak, versei tömörek, kopárak, dísztelenek. A nagyobb változást és módosulást nélkülöző, szerves folytatást hangsúlyozza Csűrös Miklós kritikája: „Pályája zenitjén ereje teljében mutatja az Időjáték Csorba Győzőt. Életműve a betakarítás és érlelés évszakában tart; meghódított világát nem széltében igyekszik terjeszteni, hanem a mélység-magasság dimenziójában.”82 Az 1972-es esztendő magyar lírai terméséről metszetet készítő Fülöp László ugyanerre a következtetésre jut: „Nem megújításra törő, birodalmát új területek hódításával tágító lírikust mutat az Időjáték, inkább olyant, aki újra és újra áttekinti, fölméri dimenzióit, mélyítő, mind többet tudó szemlélettel.”83 Hasonló véleményt hangoztat az Anabázis recenzensei közül például Laczkó András és Simon Zoltán.84 Ugyanakkor akad kritikus, aki a szerves folytatás, az érlelés és elmélyülés helyett változást, elkomorodást érzékel Csorba új verseiben, mégpedig olyan módosulást, amely megtorpanást, illetve visszakanyarodást jelent a költő egy már meghaladott korszakához. Iszlai Zoltán szerint a korábbi kötet, a Séta és meditáció „biztonságát és belső békéjét […] újra a szorongás, öngyötrő lelkiállapot váltotta fel”, s az Időjáték „az utolsó évtized kötetei közül a legszomorúbb”. Véleménye szerint, ami enyhülés és biztatás akad a versekben, az is inkább megszokás, mint meggyőződés, „töltelék”-versekről beszél, s a kötet jellemzésére ezeket a szavakat ismétli meg: „lemondó”, „reménytelen”.85

A két, egymásnak ellentmondó vélekedés gyaníthatóan ugyanarról a tőről fakad. Csorba költészetének késői fölfedezői és újonnan jelentkező kritikusai jobbára csak egyetlen kötetet szemlélnek, s azt legföljebb egy előző kötethez, rosszabb esetben egy „magánúton” kialakított líra-eszményhez viszonyítják. Ez lehet az oka a kötetekről leírt elég sok redundáns információnak, a jóformán közhellyé kopott megállapítások ismétlésének, s ezzel magyarázható a kritikákban az értetlenség és félremagyarázás alkalmankénti fölbukkanása is.

A költői pálya folyamatában és mai távlatában szemlélve Csorba lírája a hetvenes évek első felében egyszerre mutatja a „szerves továbbfejlődés” és a változás, a megőrzés és a gazdagodás, a mélyülés és a kiteljesedés jeleit. Pályája nem a látványos fordulatok, kanyarok és metamorfózisok „története”; új kötetei sem különösségükkel, meghökkentő formamutatványokkal keltenek figyelmet. Korallként épül az életmű: rétegek rakódnak egymásra, összeforrnak és szerves egészet alkotnak. Tagadások, látványos szembefordulások, a költői program változása nélkül is nő, továbbépül költészete. A művészi megformálás még igényesebb, költői eszközei még tökéletesebbek, még tudatosabban megválasztottak, s a versek tárgyköre is tágul. Tovább érleli korábbi értékeit, s meghódított világát új tartományokkal gazdagítja. Lírája alakul, változik, de nem a szorongás, a lemondás, a reménytelenség; ellenkezőleg: az oldódás, a megnyugvás, a kiengesztelődés irányában. Költészete nemcsak mélységben, hanem széltében is gyarapszik. Alapvető vonása a belső nyugtalanság, a dinamikus lét- és lélekállapot kifejezése.

Kialakul a Csorba-vers modellje, a szintetikus költemény, a plasztikus vers. Egyetlen szóval sokat jelöl, egyetlen mondattal bonyolult összefüggéseket és vonatkozásokat fejez ki. A vers nem akar „szép”, a költő nem akar „költői” lenni. Ez a költészet – Apollinaire találó kifejezésével – nem „parfümözött rózsa”: mentes minden póztól, keresettségtől, dagályosságtól. A költőt „a világ hiába csábítja mutatós mutatványokra”. Megrendülésre, nem elérzékenyülésre pályázik. A vers nem lepkegyűjtemény: öncélúan szép képek gombostűre tűzése. Csorba nyugtalan és nyugtalanító költő. Modernsége fölfedező hajlamában, kísérletező kedvében, leleplező erejében van. Versei gondolati meglepetések. Nem éri be közhelyekkel, patentra járó igazságokkal, „ájtatos mesékkel”. A gondolati sablonok mögé néz, a dolgokat visszájára fordítja. Nem elégszik meg az ismert válaszok, a paneligazságok ismétlésével. Kemény, józan számvetés ez a költészet. Lekerekített igazságok helyett szívesebben mond tört, befejezetlen, csonka, torzó mondatokat, amelyek az olvasótól kiegészítést, folytatást, befejezést kívánnak.

Lírájának megújulása és kiteljesedő gazdagodása egybeesik azokkal a változásokkal, amelyek Magyarországon a társadalmi és politikai életben – s ezen belül az irodalmi életben is – végbementek. „A hatvanas évek végétől Magyarországon a szocialista fejlődés új szakaszába lépett, az érett szocializmus szakaszába. Gazdaságilag ez az intenzív útra való rátérésben, politikailag a közéleti és politikai demokrácia kiszélesítésében és elmélyítésében, szélesebb kulturális értelemben pedig a személyiség teljesebb kifejlődésében, már-már kisebbfajta civilizációs »ugrásban« fejeződött ki. A társadalomfejlődés új szakasza feloldotta a korábbi szakasz jó néhány – egyre nyomasztóbban jelentkező – ellentmondását, de új problémákat, új ellentmondásokat is szült” – állapítja meg az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottsága megbízásából 1978-ban készített s vitára bocsátott résztanulmány.86 A korábbi megkötések oldódása, a személyiség differenciálódása, az egyén problémáinak előtérbe kerülése, a személyi önmegvalósítás alapjában véve szükségszerű és pozitív folyamata legkevésbé azt az irodalmi műfajt hagyta érintetlenül, amely a művészi gyakorlatban a személyiség szféráinak mindig is kitüntető helyet biztosított. A magyar líra közelmúlt történetén belül pedig külön is figyelem illeti a harmincas években indult költők munkásságát. Az elmúlt tíz év hozta meg Hajnal Anna, Jékely Zoltán, Pilinszky János, Takáts Gyula, Vas István, Weöres Sándor, Zelk Zoltán költészetének megújulását. Az új periódus kedvezett a szervességnek, az öntörvényű kibontakozásnak, s ez az a „nemzedék”, amely egyre határozottabban van jelen a magyar líra folyamatában: tagjainak nemcsak rendre-sorra most jelennek meg gyűjteményes kötetei, hanem ők azok is, akiknek költészete a lírai személyiség megújulásának és kiteljesedésének – természetesen egymástól eltérő, más és más – színeit mutatja. „Az utolsó tíz év történelmi, politikai, de még életrajzi okok miatt is kedvezett az »összefoglalásnak«, »betakarításnak«, életmű-építésnek, »beérésnek« a lírában” – állapítja meg a fent idézett tanulmány. Majd később: „Egyes nagy életműveket a feloldás, a megszenvedett harmónia érzülete határozott meg.” Csorba Győző újabb lírája ennek a folyamatnak a része.

A hetvenes évek első felében lírája meghatározó élménye az idő. A kinti, a valóságos, a történelmi, és a benti, az egyéni, a személyes sorsban megélt. Költészetét eddig a közvetettség jellemezte, „elméleti” volt, a pillanatot tágította térré, lírája most közvetlenné válik, az idő sodrára bízza magát. Eddig az embert, mint állapotot kutatta, az időbeliséget csak ismétlődése szerint érzékelte, most – jelzi finoman a változást Bata Imre – „mintha azt akarná sugalmazni, ideje az egyetlen élet súlyáról és jelentőségéről szólni”.87 Egyre erőteljesebben érzékeli az idő múlását, a versekben megszaporodnak a múltra, a jelenre és a jövőre vonatkozó kérdések. Van, ahol rafinált egyszerűséggel, monoton ragrímekkel, tökéletesen összecsengő bokorrímekkel szólongatja a „kongó időt” (utoljára talán Ady használta ilyen merészen ezt az ősi formát a világháború idején írt „krónikás éneké”-ben): „– Majd a napok megrövidülnek / egymáshoz közelebb kerülnek / számlálhatóvá kevesülnek / mint mélybe súlyos kő repülnek –” (A jelen örömei). Van, ahol a merész sorvégi elválasztásokkal (a 24 soros versben 9 helyen!), az önironikus hatás fokozásával beszél arról, hogy az idő dimenziója megváltoztatja a dolgok arányát, fontosságát: „Oly engedelmesen sorakoznak a kellé- / kek (»Az elmúló világ csak puszta jelkép«) / Nagy színház rendezője a raktárban szuve- / rén hatalommal De hát mire mire / mire futja?” (Okkal inkább)

Időélménye nem elvont, metafizikai idő: új versei nagyon is meghatározott életérzés hordozói. Egy interjúban mondja erről: „Sajnos, az úgynevezett időprobléma igen súlyos terhe életemnek. A mulandóság érzésének és tudatának állandó jelenlétét okozza bennem és írásaimban. Ez viszont míg egyik oldalon távlatot ad élményeimnek, a másik oldalon be is árnyékolja a látás örömét, beállítva a mulandóságba, az időfolyamatba.”88 Időfogalma nem személytelen, nem filozófiai fogalom, „még az időt sem elvontságnak, hanem konkrétumnak értelmezi” – mutat rá Grezsa Ferenc.89 Az időről, az elmúlásról, a halálról nem általánosságban beszél, hanem mint a saját idejéről, a saját elmúlásáról, a saját haláláról. A modern fizika időfogalmával, az einsteini téridővel csak annyiban érintkezik, amennyiben nem nélkülözi a relativizmus elemét, ami azonban azzal az ősi és általános tapasztalati tartalommal szövődik költészetébe, ahogyan már Berzsenyi is emlegette: „Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül, / S minden míve tűnő szárnya körül lebeg! / Minden csak jelenés: minden az ég alatt, / Mint a kis nefelejcs, enyész.” (A közelítő tél)

Mindkét kötet címadó verse telitalálat. Az Időjáték groteszk játékot villant föl. A költő megfigyelése: Egy néni szokott kinézni azon az ablakon, ahol most egy kislány rongybabával játszik. A látványhoz fűzött lírai reflexió: „Hetven év vissza: az a néni / az játszik itt a rongybabával / hetven előre: ez a kislány / ez néz a nyitott ablakon ki.” Efféle időjáték folyik ebben az egész lírában: a költő képzelete hol a gyermekkor tájain időz, hol haláláig fut előre, hol a történelmi, sőt a történelem előtti múltat, a dinoszauruszok korát eleveníti föl, hol a beláthatatlan jövőbe kalandoz. – A Xenophóntól kölcsönzött Anabázis is kifejező cím, sokatmondó vers. Az „anabázis”, azaz a „seregnek viszontagságos körülmények között való vonulása” időben megvalósuló folyamat. Az „anabázis” is „időjáték”, előre-hátra mutatja az időt, csak még személyesebb, még egzisztenciálisabb „játék”, mint az előbbi megfigyelés. Az „anabázis” a költői életút jelképe. Évek sűrűsödnek percekbe, pillanatokba. A költő végigtekint életén, a napok „vonulására”, lányainak sorsára gondol. „A ki- és bejárat kapuja nem növekedett” – állapítja meg tárgyilagosan. Majd néhány sorral alább: „Három csöppség néz felém mosolyogva / fényképek börtönszigeteiről / Igyekeztem az utat karbantartani.”

Az idővel, az elmúlással való találkozás mindkét kötet központi gondolata. „Ahány vers, annyiféle változat, annyi megközelítése az élet múlása-elmúlása törvényének” – írja Csűrös Miklós az Időjáték verseirő1.90 Az Anabázis kritikusa, Lengyel Balázs is arra a következtetésre jut: „Ez a verseskötet egységes szerkezetű, egyetlen témát kerít körül, mégpedig mindenkit érintő, szinte katartikus hatással”, tudniillik az életből való kivonulás „történetét” és tényeit.91 Szabó Ede még részletesebben fogalmazza meg Csorba lírájának új, meghatározó élményét: „Ez a hat ciklusra osztott kötet szinte minden sorában az egyre széthullóbb, omlóbb, az évek múltával egyre gyorsabban tovatűnő életet, a tiszta törvényű s megmásíthatatlan mulandóságot igyekszik szét nem málló, le nem omló fallal venni körül; kemény, kristályos csengésű, bonthatatlan, maradandóan érvényes szavak falával; a földhöz, az emberhez, emberséghez kötődő hűség, hála és szeretet szilárd vasbeton falával; a rend, a nagy és csodálatos, de végül is érthetetlen Kozmikus rend meg nem másítható axióma-falaival.”92

Az idő-motívum kettős tartalommal szerepel Csorba lírájában. Kisebb – de nem elhanyagolható – mértékben a kor-időt, a történelmi időt, nagyobbrészt a saját életében megélt időélményt jelenti.

Korábban sem hiányzott lírájából a történelem, az egyetemes emberi sors iránti érdeklődés és részvét, de most még határozottabban szólal meg a közösségi aggodalom és féltés. A történeti változások, a kor borzalmai, az űrkorszak küszöbére lépő világ az ember számára új üzeneteket, új parancsokat közvetítenek. Minden korábbi kornál nagyobb veszély a magány pusztítása. Minden korábbi kornál mérgezőbbek a cukrozott igazságok. Minden korábbi kornál erősebb a belső csend szólítása. „Szoros szálak fűzik egyéni egzisztenciális drámáját és nyugtalan, diszharmonikus, szenvedélyes világképét a 20. századra jellemző történelmi-politikai szituációhoz, az egész emberi nem helyzetének kétségessé válásához” – mutat rá Csűrös Miklós idézett kritikájában.

A kérdésre, „Mi a véleménye a 20. század emberéről, az emberi élet mai viszonylatairól?”, a történelem időszerű gondjaival szembenéző költő így válaszolt: „Ellentmondásos jelenségeket tapasztalunk. Úgy látszik, mintha a technika fejlődésével a mélyebb kultúra iránti igény kiveszne az emberekből. Úgy tűnik, hogy a kényelem, a komfort, a tömegkommunikációs eszközök az emberi gondolkodást, érzelmi életet elsekélyesítik. Éppen ezért sokan úgy vélik, hogy ez a folyamat csak erősödhet, és ez pesszimizmusra ad okot. Én alapvetően optimista vagyok. Szilárd meggyőződésem, hogy az emberiség még nem tudja teljes egészében magába építeni a technikai vívmányokat, egyelőre részben szolgálja ezeket, részben gyermekes örömmel körültáncolja.” Valamivel később: „Nem lehet tudni, hogy a világot terhelő közös nagy problémák, az elmaradott népeknél tapasztalható országos éhezések, a háború veszélye, a politikai feszültség nem járul-e hozzá az emberek egy részében felébredő özönvíz előtti hangulathoz. A figyelem elterelése, felületesség, a szórakozási láz talán összefügg ilyen jelenségekkel is. Akik nem találnak valamilyen fogódzót a világban, mákonnyal élnek. Az idegbajos táncok, a krimik és veszélyes sportok nem helyettesíthetik az igazi kultúrát.” Csorba nemcsak leírja, diagnosztizálja a bajokat, a tennivalókról is beszél: „A költő egyéni felelőssége és kötelessége, hogy minden erejével igyekezzen ezt a nyomasztó atmoszférát eloszlatni, valamint hogy a meglevő és születő értékeket megőrizze és a lehetőség szerint terjessze.”93

Természetesen költő módján, a maga eszközeivel és tehetsége szerint… S talán az is gyanítható, hogy mindez a lírában a nyilatkozat hangjánál bizonyára áttételesebben jut kifejezésre… Ami meglep, hogy számos Csorba-versben az áttétel, az élmény és a kifejezés közötti távolság mégsem olyan nagy, mint várnók. A „homo politicus” versei éppoly nevén nevezik a kor, a történelmi idő gondjait, mint ahogyan a nyilatkozó költő beszélt. Az öreg Milton álarcában a világ összezsugorodása miatt panaszkodik; másutt az „elidegenülő korunk”-at emlegeti, „a gomba-forma felhő” lehetőségét idézi. Egyik versének – s az Időjáték egyik ciklusának is – szinte kihívó utalással a történelmi jelent idéző címet ad: 1970. Az idő súlyosbodását a lamentáló-litániázó hang, a versszakonkint hétszer megismételt rím húzza alá:

A ciklus versei ennek a „manapság”-nak, a „hic et nunc”-nak a gondjait és lehetőségeit taglalják, boncolgatják. Verseiben – mutat rá Alföldy Jenő – „nemcsak életbölcseletről van szó, hanem a korszak féltéséről is. Csorba Győző félti az emberi közösséget a Magány rémuralmától, az elidegenedéstől. Összefüggést sejt századunk bűnei, Auschwitz, Oradour – s a Magány között”.94 Az elmagányosodás mellett a másik fő bajt a Németh Lászlótól „élvezet-vallás”-nak mondott magatartásban látja: „Elveszett elveszett az ember / Csak gyomrának csak nemzőszervének maradt / kifele csápja” – írja az Antonioni filmjétől inspirált Nagyítás című versben. S a következő oldalon olvasható Adventben is a hamis értékek, az „idétlen idill” mellé a „tömött bendő”-t állítja.

Az aggódás, a féltés hangja erőteljesebb, mint az értékek megnevezése. Amit a kor diszharmóniája, a század nagy botrányai, az elidegenedés veszélye ellen értékként fölmutat, általánosabb, képszerűbb megfogalmazásban jelenik meg. Az űrkorszak küszöbén álló embernek, aki azt latolgatja, hogy vannak-e a Földön kívül élőlények, a tudós riasztásával szemben a költő válasza: az űrből érkező utast és az először eléje kerülő embert is a szenvedés közös nyelve köti majd össze szótlanul és tolmácstalanul (Az űr küszöbén). A nagyon kézzelfoghatóan jelentkező élvezet-vallás ellen a versben hétszer megismételt „szív” tud csak „lázongani” és „üvölteni”. A világ növő lármája és nyüzsgése ellen pedig – az ugyancsak ismétléssel nyomatékosított – „csönd” értékére hivatkozik.

A történelmi időnél, az „itt és most” gondjainál mélyebben, drámaibban éli meg a személyes elmúlás élményét. A két kötet verseinek nagyobb hányada egyetlen gyötrődő-vívódó monológ részének, a személyes időben élő, a mulandóság sejtelmével terhes, az öregedés tapasztalatait gyűjtő ember vallomásának tekinthető. A hatvanadik évéhez közeledő, az öregedés küszöbén álló költő hihetetlen pontossággal, realisztikus, tárgyilagos hangon veszi számba az idő múlásának testi és lelki rezdüléseit. Ugyanazt az élményt közelíti meg más és más oldalról, ugyanazt az állapotot rögzíti más és más szavakkal. „Zsúfolódnak az alkonyok / a reggelek a percek perce / lesz lassan minden perc” – kezdi egyik versét; s ugyanerről a súlyosodó személyes időről beszél a másikban is: „furfangos ítéletvégrehajtók / köröznek szűkülő körben köröttünk”. Az idő értékének kisebbedését érzi, „idő-infláció”-ról beszél, a „sompolygó öregség” jeleit fedezi föl, a „növő csonkaság / növő fakóság” képét látja. A versek szinte egymást folytatják. Nemcsak a hang, néha a megfogalmazás, a szókészlet is rokon. Az egyik versben azt írja: „Pedig kezdeni kéne már”; s az utána következő költemény első sora is így hangzik: „Lassan készülnöm kellene”. A fölismerés, hogy a személyes lét befejezése elkerülhetetlen, színezi át hangját akkor is, ha szüleire gondol, akkor is, ha a révfülöpi ősz látványán borong a Fülöp-hegyen, akkor is, ha a törött tükör darabjaiként illeszti egymáshoz a szavakat:

Ez az életérzés sokban Illyés kései lírájával és a Kháron ladikja írójának meditációival mutat kapcsolatot, de a hang, a megfogalmazás teljesen egyéni. Van, ahol látszólagos szenvtelenséggel, az ünnepélyesség szándékos kerülésével (Hétköznap), van, ahol állapotszerű képekkel (Most készül), van, ahol az ige nélküli, nominális stílussal, a fölsorolás bőségével (Alkonyódó) kelt érzelmeket. Egy-egy pontos, telitalálat értékű metafora, szóösszetétel mélyen megragad az olvasó emlékezetében: „A hús szövetei módján a lélek / szövetei is meglazulnak: / papucs-érzelmek papucs-hevülések / klaffognak ráncosulnak;” „Seb még sehol de már lehet / a gyógyításra készülődni” – kezdi a verset, melyet így fejez be: „Izzik már a jövő alattam.” A következő költeményben ugyancsak a biológia köréből merített képpel definiálja léthelyzetét: „Szaporodnak a laikus anatómia-órák / betegség-professzorok fájás-tanársegédek / tanítanak test-ismeretre.”

Szembetűnő egyfelől, hogy a versek nyelvi anyagában megnőtt azoknak a szavaknak a száma, amelyek a halál, az elmúlás, a vég képzetét keltik. Egész szókincsét meghatározzák ezek a főnevek: „fal”, „ajtó”, „kapu”, „kerítés”, „híd”, „rács”. Íme, egy összefüggő versrészlet, ahol a szövegkontextus ekképpen tárja föl a „fal” szó jelentéstartalmát:

Az idő filozofikusabbá tette kérdéseit s bizonytalanabbá válaszait. A költőt nem nyugtatják meg, kétségeit nem oszlatják el sem „az ájtatos mesék”, sem „a gyalogos mesék”, sem a túlvilág könnyű, naiv, vigasztaló hite, sem a nyomtalan megsemmisülés, az „egyszer volt” vulgáris magyarázata. Valami „kézzelfogható”, racionális választ keres, de csak kérdései szaporodnak: „A test nem él: nyilvánvaló / s a lélek? az nem tudható”. A vitát nem tudja lezárni, tisztességes költő módján kétségeit osztja meg tehát olvasóival. „Nem kész véleményt mond az élet sötét oldaláról, hanem mint minden művészet annyi pokoljárója, szembeszáll vele, s a változó sikerű, teljesen nyílt küzdelem egy-egy jelentős fordulatáról tudósít verseiben” – írja Csűrös Miklós.95

Az idő értékének devalválódása, a halál, az elmúlás, a test esendősége ellen lázadó lélek több irányban keres menedéket. A léthelyzetét mélyen átélő költő különféleképpen próbálja tágítani, kijátszani az idő egyre szorosabbra záruló ostromgyűrűjét. Ezek a lehetőségek: a múlt, a gyerekkor, az emlékek megidézése; a család, az otthon értékének fölmutatása; a holt és élő, szellemi és valóságos társak példája; a hazai és külföldi utak, a tér dimenziójának tágítása; a természet tanítása, a „gyümölcs”, az élet, a tett értéke. A költő válaszai versek sorában fogalmazódnak meg: az időélmény elhatalmasodása Csorba költészetét új élménytartalmakkal, néhány új ihletforrással gazdagította. A költemények elrendezésével, a kötetek megkomponálásával is jelentést közöl: a ciklusok a „lázadás” egy-egy újabb lehetőségét, kísérletét villantják föl, s a ciklusról ciklusra haladó olvasó az idő hálójából való kitörés „furfangjaival”, a léthelyzet tágításának újabb és újabb formájával ismerkedik meg.

Az elmúlás, a szorongató feszültség feloldását keresi emlékeiben. A férfikor delén túljutott költő számára az egyik fő ihletforrás a gyerek- és ifjúkor világa. Az ifjúság, a régi nyarak, a diákkori vakációk emléke nem a nosztalgiára, az érzelgősségre, hanem a szembenézésre alkalom. Emlékeit öntisztelet és öncsalás nélkül idézi, s ezzel a tárgyilagossággal mélyebbre ás, mintha a szívét tenné ki. Végigtekint életén, az eltűnt időt nyomozza, a Proust módszerére emlékeztető technikával fölidézett gyerekkor tájain bolyong. A múlt nagyon távolinak látszik, de nagyon elevenen van jelen. Bejárja a rég látott grundot, a gyerekkor játszóterét, „s most kutatja mit talál még / mi maradt meg a kölyökből”. Fölfigyel a vadgalamb búgására, s a hang visszavezeti a gyerekkor tiszta világába: „Vadgalamb-hang-híd régi nyarakba / mikor még szinte senkit meg nem öltek”. Gyerekzsivajt hall a szomszéd telekről, a szülőházra gondol, s eltűnődik: „Honnan való? Nem innen szállt-e föl /innen a szomszédból a Vilmos utca / tájáról több mint negyven éve?” Eljut hozzá egy falusi állatorvos halálhíre, régen nem látta, de most – írja – „megszólal bennem a Duna / a fűzfák fénye-árnya csorduló / gyerekkorunk ifjúságunk a parti / hatalmas játékok”. Máskor elég, hogy egy folyóiratcím jusson eszébe, a vakáció hírét hallja meg, a víz különös szagát érezze, s az emlékezet oldata azonnal előhívja a régi társak, a hajdani nyári üdülések, a sűrű, bő nedvű gyerekkori tájak képét.

Minden korábbinál hangsúlyosabban szólal meg költészetében az emlékezés. De nem egyszerűen a múlt fölidézéséről, emlékeinek számbavételéről van szó. Az emlékezésnek része az összevetés, a hajdani szándék és az eredmény társítása. Az emlékek mindig a belső forma „időjátékában” jelennek meg, a múlt képei a jelen relációjában emelkednek ki, emlékeire ráfényképeződik a ma és a holnap. Aki együtt él a múlttal, az az elmúlással is barátkozik. Aki a múltat idézi, nem kerülheti el a szándék és az eredmény egybevetését, a jövőbe nézést sem. Ilyen belülről összekapcsolódó, korrelatív viszonyban áll egymással múlt, jelen és jövő Csorba lírájában. S ettől válik ez az emlékezés olyan torokszorítóan fájdalmassá. Oltalmat, menedéket keres emlékeiben, az emlékek idézésével tiltakozik és védekezik a múlás ellen, de az „idő-sztriptíz” által fölidézett, lemeztelenített képek szorongását növelik. Az efféle köznyelvi fordulatok is, mint az „idő-sztriptíz”, vagy a „bizony nincs mese”, meg a látszólag szenvtelen előadás, nem elfödik, inkább föltárják megindultságát. Gyermekéveinek színhelyére visszatérve írja:

Csorba Győző mélyen családtisztelő, családhívő költő. Hajdan a sokgyerekes család tagjaként gazdag családélményt kapott, s szülőként, apaként is részese lett ennek a közösségi élménynek. Összegyűjtött verseit, életművének foglalatát feleségének és lányainak ajánlja. Önvallomásában írja: „Három lányom született, s lassan rájöttem, hogy lelkem legmélyén család-központú vagyok.”96 Bertha Bulcsu kérdésére – „Mi a véleményed a családi életről és a család szerepéről a társadalomban?” – a következőket válaszolja: „A család egészen modern intézmény. A teljes emberség – mondjam úgy, hogy az ideális személyiség? – aligha születhetik meg nélküle. A szülőélmény például csodálatos élmény. Családi keret nélkül nem lehet igazi.”97

Már ifjúkorának szerelmi lírája – például A szó ünnepe kötet Ajándék, vagy a Séta és meditáció kötet Virág virág virág ciklusának versei – több volt, mint a szenvedély tiszta fényű ragyogása: a vágy fehér izzása mindig az élet iránt való mély erkölcsi felelősségtudattal, az élet nagy tényeivel való szembenézés megrendültségével kapcsolódott össze. A Már nem odázhatom című versről mondja Rónay György, aki okkal sorolja a költeményt a magyar szerelmi líra legszebb darabjai közé: „Ez a nagyon mélyről fakadó vallomás valóban a szépség teljességével ragyog; a költői szép és az erkölcsi szép iker sugárzásával.”98

Az évek múltával – ha lehet – ez a hang csak komolyodott, a társas kapcsolat szépségét, az otthon, a család megtartó erejét egyre makacsabb következetességgel mutatja föl. Nem emelkedett, hivalkodó hangú vallomásokban, hanem a hétköznapok „szürke semmiségeiben”, az élet egyszerű mozzanataiban, melyeket erkölcsi fokon él át. A múló idő szerelmi líráját új színfoltokkal gyarapította. A társas kapcsolat, mely korábban sem puszta érzés vagy szövetség volt számára, egyre inkább a romlás, az elmúlás ellen viselt küzdelem erőforrása lesz. Rilke megfigyelése igazolódik Csorba lírájában: „Szeretni is jó: mert a szeretet nehéz. Ember és ember közti szeretet: ez talán a legnehezebb feladatunk, a végső, legnagyobb próbatétel, vizsgálat, munka, amelyre minden más munka csak előkészület. Ezért nem képesek a fiatalok, akik mindenben kezdők, a szerelemre sem: meg kell tanulniuk. Tanulniuk kell egész lényükből, teljes erejükből, magányos, szorongó, torkukban dobogó szívükre figyelve.”99

Csorba nem nélkülözte életében e „tanulás” alkalmait. A nemzedékek egymást váltó folyamata – szülői sírok a temetőben, gyermekbölcsők az otthonban – tanítja. A romló test üzenetei figyelmeztetik. Lányai növekedése, férjhez menése, unokák születése állítja meg.

A nő, a szerelem egyre inkább az otthon képével azonosul. A szerelem híd két ember között, s a kapcsolat tartalmát, a jó folytonosságát a napi dolgok, a pillanatnyi örömök adják. A világban való kitárulkozás vágya a menedékkeresés, az otthonkeresés ösztönével kapcsolódik egybe. Asszony-verseit a szép emberség közös gondja és aggódása, a társ, a feleség dicsérete hatja át. A szerelmi és családi boldogság élményét idéző verseibe új hang szűrődik: a visszafojtott hangú vallomás mintha a kései József Attila magányt panaszló, szerelmet esengő, megértést kereső hangjával csendülne össze.

Amikor lányai megszülettek, ülni, járni, beszélni tanultak, a világba lépő parányi gyermek lépteit terelgette, szemeit nyitogatta. Lányainak bábjátékot, mesét, gyerekverseket írt. Kislányomnak című versében bizakodással mondta: „Kezd övé lenni a világ, lassan mi is övé leszünk, / és ami körülötte van. Ha öltözünk s öltöztetünk, / sokat segítünk rajta majd”. A növő évek új élménnyel gazdagították: „viszonyunk mindenképp megváltozott”. A családi versek közé az eladósorba kerülő lányokért, „az én hármam” sorsáért aggódó apa legbensőbb hangú vallomásai szűrődnek. A köszönet és a büszkeség szavai az elszakadástól való félelem és aggódás szavaival feleselnek. „Ó ha jönne, csak ne jönne, / csak ne jönne, ó ha jönne, / jönne értük három derék legény: / megköszönném, / nem köszönném meg én” – fogalmazza meg ambivalens érzéseit a Családi följegyzésekben. Ugyanennek a versnek befejező részében írja:

A feleségdicsérő versek, a lányaihoz írt költemények egyaránt a „kicsi nyáj” gondolatába, a család-fenomén magasztalásába torkollnak. Az idő ostroma ellen meleg, védő közösséget az otthonban talál. Az otthon-képzetet csupa pozitív tartalmú fogalommal írja körül. A család: „fészek-meleg”, „búvóhely mentség béke béke”, „fészek-vár-nyugalom”, „táruló tenyér”, és vigyázó, őrző védőgyűrű és nyáj-meleg és egymásra találás és összebújás.

De Csorba látja, hogy a család nemcsak megtart és megőriz, hanem az elválás, az elszakadás lehetőségét is magában rejti. Egy korábbi, a kihagyásokkal, befejezetlenséggel, töredezettséggel drámai hangúvá fokozott versében írta:

Egyik szép, feleségdicsérő versében írja: „legyünk hívők szilárdak béketűrők / hogy példa is lehessünk másokért.” A költő a példaadás szigorúságával és fegyelmével vállalja az emberi nemhez tartozás törvényét. De nemcsak maga akar másokat segítő példa lenni, mások példájából is erőt akar meríteni a növekvő „alkony”, a „tél hava”, a „világraszóló szürkeség”, az „idő-infláció” ellen. Csorba lírájában a hetvenes évek elején önálló ciklusokba rendeződnek a holt és élő művésztársakhoz intézett „szólítások” és a tőlük kapott „válaszok”: a portréversek, hommage-ok. Portré-versei nem kényelmes ünnepi köszöntők, az elődökben és a kortársakban nyugtalanító, izgató példákat lát, s e versekben is az idő devalválódása ellen keres fogódzót. Szorosan a család-versekhez kapcsolódnak ezek a költemények: a szellemi és valóságos társakhoz, barátokhoz, a példa-emberekhez, a „nagy-családhoz”, az irodalomhoz, a képzőművészethez való viszonyát tisztázza bennük. A költő érzékeli az idő múlását, egyre fontosabbá válnak számára az élő és eltávozott társakhoz fűződő kapcsolatok, egyre tágabb körben, a példaképek és barátok szellemi közösségében épít oltalmat az idő pusztítása ellen.

Köztudott, a portré nemcsak tárgyáról vall, hanem készítőjéről is. A portrénál, az arcképcsarnoknál Csorba lírájában is fontosabbnak látszik az alkotó. A költő elrejti érzékenységét, „szerepeket gyakorol, mintha színész volna a lét s a lélek színpadán” (Alföldy Jenő), de a jelmezen minduntalan átütnek személyiségének vonásai. Van, amikor harmadik személyű írói közléssel, van, amikor a szereplő közvetlen megszólaltatásával, egyes szám első személyű egyenes beszéddel, van, amikor az átképzeléses előadásmóddal (ahol az író is, a szereplő is jelen van) idézi meg alakjait. A forma a tekintetben is változik, hogy a portré párbeszéd, monológ vagy belső monológ formájában készül. Ám válasszon a költő bármilyen formát, valami azonosságot mindig fölfedezhetünk a portré és a vers mögött álló költő személyisége között.

A portré Csorba poézisében a válasz egyik fajtája kétségeire. A versekben személyes világának központi fogalmairól olvashatunk. Azaz nemcsak a forma, a megközelítési mód változik versenként, hanem a modell sorsából kihüvelyezhető gondolat is. A portrékon az élet és a halál, a szerelem és a magány, az alkotás és a közösség, az ember és a természet nagy kérdései, alapélményei mind áthullámzanak.

Mórát olvasva nem az ezüstös hajú nagyapót, a lágyszavú mesélőt idézi, hanem a nép nyomorultjait, az „urak állatait”. Szavai kemények, hangjában keserű önvád zihál: „miért nem mihelyt szólni bírtam / miért nem kezdtem zúgni értük / sírni értük lázadni értük”. Amikor a Bánk bán-beli Biberach szemével „néz”, akkor azt az emberi magatartást idézi teljes elutasítással, amely a környezetét kívülről szemléli, és a világot csak önző eszközének, „cifra színpadnak” tekinti: „Komédia! Mű-vágy-kedv-bú-harag! / Erény? Illem? Játszom, míg tartja kedvem, / aztán odább lézengek s folytatom.” 1968-ban Tours-ban jár, megfordul a francia reneszánsz nagy költője, Ronsard utolsó otthonában, s a látogatást megörökítő szonettben élet és halál, múlt és jelen kérdésén tűnődik. A jelen csöndjével, a gazdátlan tárgyak némaságával, „a tág szobát bezúgó árvaság”-gal keményen felesel az életigenlő lovag példája: „A fő-fő hűség – bölcsen tudta – élni, / s a fő-fő hűtlenség az lesz, ha már / a halál dől rá, e sötét Loire.”

Az arckép és az önarckép lehetőségei között imbolygó portrékban fokozott izgalommal kutatja az alkotás, a művészi elhivatottság, élet és költészet, kor és utóélet kérdését. E versek jórészt „alkalmi” versek, évfordulóra, halálesetre íródtak, valójában burkolt ars poeticák. A törvényalkotó, a világra a fölfedezés erejével tekinteni tudó, „Ádám-rangú” embereket keresi. Már előző kötetében, a Lélek és őszben találkoztunk ilyen versekkel. A Rousseau, a vámos címűben írta:

A Kodály-versbe némileg áttételesebben fogalmazza bele ars poeticáját:

Kodályt jellemezve Csorba nyilván önmagáról is szól, a portré egyúttal önarckép. S bizonyára ugyanez érvényes Az öreg Miltonra, a megcsúfolt, meggyalázott művészsors fájdalmas jelképére: „Vak vagyok: bírhatlan-sok volt a fény. / De jobb így, új mocskot nem láthatok, / s a régit meg kimossa tán belőlem / a belső tündöklés.” A megidézett alkotó szellemével talán a Janus-versben (Janus Medvevárban) a legerőteljesebb az azonosulás. A múló időben, a feltételessé váló világban a költészet, a vers látszik az egyetlen igazi bizonyosságnak. Az élet elröpül, „a köd a nyirok és homály” mindent beborít, de Janus megtette a legtöbbet: „mesélni akart / hírt adni hasznosat / nem nézte a lélek érdekeit sem.” Janus tudja, hogy versei őrzik meg, amit maga abbahagyni kényszerült. Amikor a koncentrikus, és fokozatosan szűkülő körökből építkező, előbb a környezetet, majd az arcot idéző vers harmadik részében a haldokló Janus expressis verbis megszólal, ajkáról ezek a „szó-parazsak hullanak botladozva”: „A kócot megfésülni igyekeztem / a bogot megoldani igyekeztem / az iszapot kiszűrni igyekeztem / az érdest lecsiszolni igyekeztem / […] a verseim a verseim / élve maradnak folytatják a dolgom / tehetős áldott sarjaim.” A költő rejtett ars poeticájának ugyancsak szép megfogalmazása a Bartókról írt vers (Töredék Bartókról), a Csontváry nagy pillanatát, a művész elhívását megörökítő Igló, 1880. október 13., vagy a Dózsa szellemét súlyos léptű szavakkal, szélesen áradó, emelkedett hangú sorokkal idéző Csörtess immár: „engedd magad szükség szerint olyanná tennünk, ami épp kell: / táplálékká számunkra is: hol véres hússá, hol kenyérré.”

A portrék között külön figyelmet érdemel a Petőfiről szóló két vers (Két szem, 1973. január). Mindkét költemény Csorba költészetének központi gondolatára, a család-motívumra épül. Okkal emeli ki Petőfi költészetének ezt a vonását: a „százötven éves félig-kamasz” lírájának valóban sarkköve a család-élmény. Csorba nem átallja a múltból rászegeződő, „lézersugarú, röntgen-erejű” két szem üzenetét a vers végén ebben a direkt formában megfogalmazni: „csak a család mellett tartsunk ki híven”. A másik költeményben a család országos szélességűvé, az otthon pátriává tágul. A költő szemérmes tartózkodással mondja ki vallomását, azt tudniillik, hogy a fészek-meleg közösségekből nő ki a haza: „Lobogó melegnél / megbújó család most az ország meleg van / meleg és család a falakon belül s a / falakon kívül”.

A nagycsaládba az élő költőtársak és a közelmúltban eltávozott barátok is beletartoznak. Életükből, példájukból élni segítő üzenetet, vigasztalást olvas ki: a távozás akkor elviselhető, ha nem nyomtalan. A népművelő Lemle Géza szellemének ajánlott versben mondja: „Ám te az anyák nagyszerű, / szelid-konok bizalmával szívedben / csak ültetted a gyönyörű / magvakat rendületlen, / s kihajtottak, megnyúltak, bokrosodnak, / teremnek, vagy termő-virágosodnak” (Inkább a válasz). Mások sorsát a maga életével szembesíti. A Devecseri Gábor betegségéről érkező „nemszeretem” hírek közös indulásukra emlékeztetik, s Devecseri sorsába önmagát látja bele. Amikor meghal Gáborjáni Szabó Klára, a nagy költő, Szabó Lőrinc leánya, az élő költő-apa azzal indokolja síratóját, „hogy majd helyettem is legyen / hogy így majd lesz talán helyettem is”. Ha élőkről ír verset, akkor is a magvakat hintő, példaemberekhez fordul. A hasznos élet, a más költőket szolgáló műfordító-sors nagyszerű és vigasztaló példáját mutatja föl a magyar líra finn tolmácsáról, az Anna-Maija Raittiláról szóló versben: „Ez a parányi asszony egész földet áttelepített / a fenyők közé akácok keveredtek a rétekre gémeskutak / ez a parányi asszony hazai nyelven szól hozzájuk az idegenben.” A Martyn Ferencnek írt versben az alkotás törvényéről elmélkedik. A „gazdag szemű gazdag életű” embert, a teremtő művészt ábrázolja, aki győz az „Iszonyún”, de megmutatja a „Harmóniát” is, akinek jelenlététől „boldogan remegnek a dolgok, mint asszonyok, kik várják az ölelést, vagy túl rajta, visszaidézik”. A hatvanéves Weöres Sándort köszöntő, tíz részes, formai ötletekben, játékosságban, stílusutánzatban gazdag Csokor ugyancsak azt a művészt ünnepli, aki nevet ad és fénybe hozza a tárgyakat:

A visszavonhatatlan és kérlelhetetlen idő, a volt-van-lesz háromságának bezártsága ellen a költő az idő és a tér fogalmának összekapcsolásával, az időnek a tér irányában való kitágításával lázad. Költészetében az idő a térbe nyílik, az időélményt a tér élményével gazdagítja, az elmúlást, a bekerítettség érzését a térbeli változással ellensúlyozza. Időélménye ezzel dinamikusabbá válik, a modern fizika egységet alkotó téridő fogalmával rokonul.

A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején Csorba több, rövidebb-hosszabb külföldi utazást tesz. A helyváltozás élménye, a „más egek”, városok, tájak szemlélete új élménytartalmakkal gazdagítja líráját. Szeretett Itáliájába húsz év múlva ismét visszatér, újra látja a várost, melytől 1947-ben emelkedett hangú, megrázó költeménnyel búcsúzott (Vers Rómából). Híven megőrizte akkori emlékeit, megtartotta ígéretét („Majd elmegyek innét, ismét hazatérek, / de bőröm alatt viszlek haza, Róma”), s amikor most újból a „halk, szőke” Tiberis partján jár, a friss benyomások előhívják a régi képeket. Megszületik az említett költemény nagy párverse, a Római jegyzetek, de míg abban elégikus borongás lengte be a szavakat, a mostani vers élesen metszett képekből, a költői publicisztika eszközeivel ábrázolt, lazán kapcsolódó megfigyelésekből épül föl. Az első találkozás alkalmával Róma inkább nyomasztólag és szomorúan hatott, talán a közeli háború, vagy az előbányászott élettelen műemlékek mérhetetlen bősége tette; most a mediterrán élet elevensége, ezer színe fogja meg. A tereken és az utcákon az évezredeket összekötő idő nagy áramlását érzi (az antik Rómától máig ér a nagy folyam), a szobrokban, a múzeumok műkincseiben a valóság életszerű ábrázolásán tűnődik (nem az emberfeletti, hanem az életszerű az igazán szép), s D. Z. olasz költővel a költészet értelmén vitatkozik (nem mond ellent az irodalom cselekvő-ható-útmutató értelmének, de azok számára is írni kell, „akik a csöndet szeretnék meghallani / a levegőt látni a játék / komolyságát megtanulni”).

Csorba az idő szorításából a tér dimenziójához fordul, ám a nagyvilág tájait járva, idegen múzeumok szobrait szemlélve minduntalan az idő csapdájába esik. A Museo Capitolino rendezését dicséri, mert az örökifjú Capitoliumi Vénusz szobrával szemben „egy sírszobor roskatag öregasszony / megtörten ül”. S a Louvre szobrai közül is mi fogja meg? Az ellentét, a szépség kétféle ábrázata: a dúlt szépség, a csapzott, vaskos árkokkal barázdált költőfej és a Milói Vénusz, „az a meztelen-szikrázó nőalak odébb / az a varázs melyet / csak a maga belső törvénye nevelt”; a feloldhatatlan ellentmondás Nut istennő hajdan forró-eleven szépsége és a koporsó-belső „halottan tompán mereven” föltáruló valósága között.

A nyarakat a költő rendszeresen a Balaton mellett, a Fülöp-hegyen tölti. A gyerekkor vízélményét a Duna adta. A folyó állandóan változó képe a gyerekkor szépségével, sűrű élményvilágával kapcsolódott össze. A Dunához újból és újból visszatérő költőt a gyermek- és ifjúkori önmagával való találkozás vonzotta és gazdagította. Néhány alkalmi balatoni nyaralás után most végképp a tóval kell beérnie, és kiköt a révfülöpi parton. De a Balaton más víz, mint a Duna. A Dunát elvesztette, de nem kapott helyette másikat. A Balatonnak Csorba számára csak jelenidejűsége van. S bár eleinte a csönd szigetének, a menekülés enyhének reményével vonzotta, most egyre jobban rá kell döbbennie, hogy itt bennszülött soha nem lehet, a tájat nem tudja „belakni”, s az „idetolakvó világ” százféle zaja utoléri. A víz, a halak, a fák, az állatok, a természeti táj értékét, a gazdagság, a telítettség, az igazi harmónia érzetét változatlanul Dunaszekcső-sziget adja. A Balaton nem nyugtat, nem az emlékekkel való találkozás, hanem a „bágyadt örömök” forrása, a természet itt nem dús vegetáció, hanem pusztulásra ítélt. A révfülöpi őszi tájban az idő múlását, a bomló vegetációt, a negatív sarjadást érzékeli: „De én tudom ha kicsit kora is még / záróráról beszélni új csírát csak / a pusztulás hajt.” A balatoni versekben az ilyen filozofikus hang a ritkább. A vízpart itt nem az elmélkedés, hanem a veszteség érzés színtere. Az új vízélmény, a tágabb térrel való találkozás tudatosan keresett alkalma nem adta meg az idő vasmarkát érző költőnek a feloldozást. Csak néhány pillanatképpel, fanyar bökverssel, a parti kártyázót, a harsogó beat-zenekart, a magamutogatást, a piszkot, a „nyüzsgő élet” fonákságait tollhegyre tűző epigrammával gazdagította költészetét: „Üdül a polgár noha nyögve / de akkor is: Mindent bele! / Sör kártya makacs röhögések / külön komfort a test külön / fortélyos igényeinek.” (Üdülőtelep)

Az idő cselvetései nem meghódolásra, fegyverletételre, tétlenségre késztetik. Ellenkezőleg: ahogy súlyosodik az elmúlás, úgy lesz egyre hevesebb, „fondorlatosabb” a tiltakozás ellene. Nem hívja; késlelteti a véget. A nagyobb nyomás, az erősebb szorítás nem beletörődővé, megadóvá teszi, hanem ellenállását, életszeretetét növeli. Az életről kevesen írtak olyan szépen, és az élet szépségéről kevesen szóltak olyan meggyőző erővel, mint Csorba Győző az új kötetekben. Az élet több az irodalomnál, a valóság több a költészetnél (Beszélgetés a költészetről). Az idő szorítására az egyetlen lehetséges válasz: az „egyre bőkezűbb osztogatás”,

Szintézist most sem az egyes versekben, hanem a kötetek teljességében teremt. Ám ha van változás, módosulás Csorba Győző lírájában, akkor a változás éppen az, hogy az Időjáték és az Anabázis versei minden korábbi köteténél harmonikusabb, derűsebb, oldottabb költői világról vallanak. A versekben több a fény, és kevesebb az árnyék, több a részvét, mint a szorongás, több az élet, az öröm, mint az elmúlás, a halál. Görcsök oldódnak a költőben, madárhang töri át a „gyilkos magány” burkát. A szív rejtelmeire figyelmeztet. Eszménye az alkotó, dolgos élet, a magát megosztó, a „szenvedés közös nyelvét” értő és beszélő ember. Mindennél nagyobb kincs számára a hasznos élet: a történelem kalandjait, a múlt-jelen-jövő pillanatait, emlékeit, személyes gondjait, az újságok híreit mind ehhez méri. Innét tekintve az „anabázis” kifejezés Csorba számára nem egyszerűen „seregnek viszontagságos körülmények között való vonulását” jelenti – mint ahogy a kiadói kísérőszövegben olvassuk –, inkább a készülődéssel azonos, olyan vonulással, amely a sereg megőrzését és hazavezetését célozza, s győzelmes kiáltással is végződhet. Mert a költészetben – és az életben is – a vereségből is születhet diadal, s az ember túlemelkedhetik biológiai végzetén. „Az ember nem azért járja meg a poklot, hogy ott időzve szokja meg, ami vár reá. Azért néz magával szembe, hogy a vég közeli tudatával is az élethez tudjon hajolni” – sommázza Bata Imre az Anabázis fő gondolatát.102 Ezzel a válasszal Csorba lírája nemzedéktársai legjobbjainak poézise közelébe emelkedik, közülük is talán leginkább Vas István öregkori lírájának mondanivalójával kerül rokonságba. Csorba is – folytatja Bata – „ott keresi nyugalmát, ahol fut az út föl vagy éppen előre, a beláthatatlan jövő iránt. Csak ami van, csak ami az idő tűntén fölhalmozódott, csak abban van vigasztalása”.

Csorbát a természet is optimizmusra, örömre tanítja: „örök parancs a termés”. A költő az évszakok változásában, a tavasz–nyár–ősz–tél egymásutánjában, a földben, a kertben, a gyümölcsfában gazdag példázatot lát, az évszakok, a fák, a virágok szavában az emberi életre érvényes törvényeket keres. A körtefa például éppoly részletesen kidolgozott jelképpé magasodik Csorba Győzőnél, mint Janus Pannonius versében az árvíz vagy a terméstől roskadozó gyümölcsfa. A természet változása, az ősz, a föld most is az idő múlására figyelmezteti, de az elmúlás gondolatával egyre erőteljesebben perel a hasznos élet, a termés, a tett értéke és szépsége. Jellemző, hogy az Időjáték kötetnek abban a ciklusában, amelyben leginkább az e problémakörhöz kapcsolódó vallomásokat találjuk (Kör), a versek – a bennük ábrázolt évszakok sorrendjét tekintve – az ősz–tél–tavasz–nyár időrendjét követik, azaz a „kert” egyetlen esztendejének időíve a lecsupaszulástól a termésig vezet.

Pályája kezdetén a költő anarchikus lázadással fordult a legyőzhetetlen halál ellen. Most a tett, a cselekvés vállalása, a hasznos élet vágya fogalmazódik meg az elégikus felhangokkal átszőtt versekben. Vagyis kérdéseire és kétségei között végső kapaszkodót a küzdelem, a cselekvés, a munka vállalásában talál. Ez az, ami túléli az elmúlást, ez ad értelmet az arasznyi létnek, ez az, ami legyőzi a pusztulást. Önmagának is megfogalmazza a választ, s az alkotásban, a szóban, a költészetben, az írás vállalásában látja azt az értéket, ami túléli. S aki nem költő, nem művész, aki maradandó művet nem mondhat magáénak? A halál – tetszik vagy nem tetszik – mindenki számára tény. Nem közömbösen, nem szentimentálisan, de tragikusan kimondva, vállalva, megélve és elfogadva: ez az emberi. A „megoldás”: a tett, a cselekvés, a munka. A „megoldás” maga a létezés folyamata, a továbbélés, a változás, az a másik tény, hogy az elmúlást, a halált mindig az élet, a sarjadás követi. Tudni, hogy minden hiúság, s mégis hinni az életben – valahogy így fogalmazható meg prózába oldva A prédikátor könyve szép igazsága:

Ha tehát valaki azt rója föl, hogy sötét, szomorú, leverő a Csorba-versek alapszíne, nem mondhatunk rá mást, mint hogy kevés olyan új verseskötetet vehettünk kezünkbe a hetvenes évek közepén, amelyben annyira a derű, a harmónia, a létezés öröme uralkodott, mint az Időjátékban és az Anabázisban. A versek szinte ugyanazt a témát variálják: nem a nyugalom, a pihenés, a belenyugvás, az elmúlás a cél, hanem a „mag”-sors, a létezés. A versek leggyakrabban leírt, leghangsúlyosabb szava: „élet”. Ez a halál nagy ellenfele, ez perel a romlással, ez cáfolja az elmúlást, ebben tud megkapaszkodni a pusztulást látó ember. Mert meghalni – jól meghalni – annyi, mint élelemmé válni. S az elmúlást az élet szépsége teszi elviselhetővé:

Arra a már korábban is érintett kérdésre tehát, hogy pesszimista-e Csorba Győző költészete, újabb versei ismeretében még nyomatékosabban válaszolhatjuk: nem. Legalábbis nem az, ha pesszimizmuson fegyverletételt, megadást, tétlenséget értünk. Csorba költészetének központi kérdése ugyanis – s ez idővel egyre nyilvánvalóbbá vált – nem a halál, hanem az élet. Az elmúlást is az élet, a pusztulást is a megújulás felől nézi: „Az öregség héja magja szára is a gyümölcsé / az alkony is a nappalé.” Ugyanakkor az is igaz, hogy nem „recept”, nem kész és alkalmazható „megoldás” ez a líra. Amiben példaszerű: csak a kiküzdött, a megszenvedett válaszok az igaziak, csak a szép szavak nélküli, illúziótlan szembenézés ad megnyugvást. Minden élet mögött ott ólálkodik az elmúlás, s minden értelmes halál – életet táplál. Csorba lírájának pesszimizmusa cselekvésre, tettre, az élet vállalására sarkalló – jobb szó híján – „pozitív pesszimizmus”. Forduló című versében írja:

Elmozdulások

(Észrevételek, 1976; Legújabb versek)

Csorba Győző poézise a hetvenes évek derekán a lírai kifejezés, a költői számvetés magaslatára érkezett. Nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak nemzedékének egyik jeles lírikusa, a kritika azt is megállapította, hogy mai költőink legkiválóbbjainak egyike. Az elismerés jele, hogy kiadják összegyűjtött verseit, majd 1945 és 1975 között írt verseinek válogatott gyűjteménye is megjelenik. E kötetek élénk és méltányló kritikai visszhangja103 azokat igazolta, akik a versek és a kötetek első megjelenése idején már – természetesen nem baráti és lokális elfogultságból – a költő mellé álltak. Csorba legtermékenyebb évtizedét éli, versei megszaporodnak. Az Anabázis után két évre megjelenik új kötete, az Észrevételek. Újabb verseit – mintegy ötvenet – az Összegyűjtött versek végén találjuk, illetve a még csak folyóiratokban publikált költemények – további mintegy másfélszáz vers – ugyancsak terjedelmes könyvet töltenének meg. Érvényét vesztette tehát végérvényesen a korábbi kritikai vélekedés, a költő neve mellé gyakran illesztett jelző: szófukar, ritkán és keveset szól. Az utóbbi tíz évben csaknem annyi költeményt publikált, ahány verse a megelőző harminc-harmincöt esztendő köteteiben megjelent. Bebizonyosodott, hogy Csorbánál nem természetéből fakadó a szűkszavúság, sokkal inkább visszavezethető a körülményekre, a személyesekre, magánemberiekre, és a külső okokra, az irodalmiakra, sőt irodalompolitikaiakra. Lírai alkotókedvét serkentette, hogy az elmúlt években munkalehetősége kedvezőbbre fordult, s az is előnyösen hatott, hogy az ő és nemzedéktársai – Jékely Zoltán, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Weöres Sándor – költészetével szemben az irodalompolitika korábbi merev és indokolatlan tartózkodása föloldódott, visszakerültek az érdeklődés terébe, és megillető helyüket foglalhatják el mai irodalmunkban.

Nyitva maradt azonban a másik – fontosabb – kérdés, mely az előzőkből következik: az elmúlt évek csupán mennyiségi változást hoztak-e, vagy tartalmiakról is szó van? A versek számának földúsulása együtt járt-e módosulással Csorba lírájában; az azonos, továbbélő témákon belül történt-e valamiféle változás, elmozdulás; feltűntek-e az életművet gazdagító, gyarapító újabb motívumok? A kritikai vélekedés költői világát csaknem jelentkezése óta jobbára az állandósággal, a változás hiányával, az azonos szemlélet továbbélésével szokta jellemezni. A kérdés mégsem indokolatlan, hisz ennek a távolról és elnagyoltan oly egységesnek látszó lírának eddigi történetében is megfigyelhettünk már változásokat, módosulásokat, például azt az 1947 táján bekövetkezett s a Szabadulás kötet verseiben nyomon követhető „fordulatot”, Csorba „szürrealista” korszakát, amikor a költő a látomásos költészet, a rejtelmes, meghökkentő metaforarendszerek, a merészebb asszociációk, a „lidérces fények”, a „szent borzongások” irányában kereste az indulás utáni kibontakozást. Az Észrevételek kritikusai között van, aki a változásra, a módosulásra helyezi a hangsúlyt. Koczkás Sándor az Anabázis és az Észrevételek egybevetéséből arra a következtetésre jut, hogy „a két kötet között nem a téma és tárgy, nem a vershelyzetek vonulata, nem is a költői pozíció változott. Talán a lírai hangvétel csupán […] Az új verseskönyvben mintha a tárgyilagosság lenne már az elsősorban domináns”.104 Csűrös Miklós is, aki az Összegyűjtött versek megjelenése alkalmával portrét rajzol a költőről, abból indul ki: „A költői pálya négy évtizede során Csorba Győző lírájának filozófiai, közérzeti, hangulati tartalma a szorongástól az oldódás, a nyugtalanságtól a béke, a lázadozástól a higgadás felé látszik elmozdulni.”105 Mások viszont hangban, hangulatban, témában a szerves folytatást, a váltások hiányát hangsúlyozzák: Csorba az a költő, akitől „távol áll egyre tágabb területek költői meghódításának törekvése”;106 vagy: „»A lélek ősze« állandósult állapot, termékeny határhelyzet Csorba Győzőnél, ahonnét élet és halál, maradandóság és múlandóság egységében és teljességében megragadható”;107 vagy: „Csorba Győző negyvenesztendős költői pályáján nincsenek éles fordulatok, váltások; belső mozgását inkább alakulásnak nevezhetnénk, mint átalakulásnak.”108

Mint láttuk, a negyvenesztendős költői pályán igenis előfordult „éles fordulat” és „váltás”, ugyanakkor azt is érzékelni kellett, hogy az elmúlt években a verstermő kedv föltámadásával párhuzamosan ilyen „fordulat” nem zajlott le Csorba költészetében. Ám tagadhatatlan – s a továbbiakban ezt szeretnők bizonyítani –, hogy a hetvenes évek közepe óta a költői szemlélet és kifejezés, a lírai hangvétel és a költői mondanivaló tekintetében igenis módosulásoknak, változásoknak, elmozdulásoknak lehetünk a tanúi. Újabb versei részben összefoglalják, továbbírják, szintézisre emelik korábbi fő szólamait, részben költészetének újabb ihletforrásait nyitják. Lírájában nemcsak a változatlanul vagy módosulással visszatérő motívumokat figyelhetjük meg, hanem a másságot, az új törekvéseket is. Megmaradt számos nagy témája és tárgya, változatlan meditációra hajló alkata, továbbél a kifejezés műgondja. Viszont módosult ars poeticája, némely témái visszahúzódtak, mások előnyomultak, újak jelentkeztek, természet-szimbolikája új motívummal gazdagodott, az elmúlástól való szorongás a megnyugvás, az enyhület irányában fejlődött, s formavilága, a megszólalás mikéntje is változott. A költő maga is az elmozdulás tényét emeli ki: „Egyre több a feliratos irányjelző utamban / egyre több nyíl mutatja / az állomást –” (Állomás). Másutt: „reális lehetőséggé vált minden életbefejezés” (Ébredés). Egy harmadik helyen: „Bogos hurkot kötöttünk a nyílegyenes útra: / váratlan tájak nyíltak, forogtak körülöttünk” (Bolond cifrázgatás).

Pályáját végigkísérik a költészetre vonatkozó, különböző időben írt megnyilatkozások, a költői hivatásról valló ars poeticaszerű versek. A költészet céljával, rendeltetésével kapcsolatos kijelentéseit nem rontják romantikus elképzelések, a versírás nem valami koturnusos állapot a számára. Versszemléletét, költészetfelfogását korábban a legtömörebben az őr képével fejezte ki (Március). Az „őr”, az „őrség”, az „őrizni” két dolgot jelent nála. Egyrészt a belső csend keresését, az elrejtőzést, a hallgatást, a befelé fordulást, az érlelődést. Másrészt a figyelmet, a nézést, a világ dolgainak az érzékelését, a befogadást. Fölfogása – nem a költő, a világ írja a verset – Babits gondolatával vág egybe („Nem az énekes szüli a dalt / a dal szüli énekesét”): „Írjon verset a körtefa / a szőlőlevelek / a pirosló csipkebogyó / a ködös reggelek / egyszóval a lángeszű ősz.” Másutt így beszél: „Költemény? – amit a világ ír / nyelem be testem csatornáin / Nem én terelek rendbe szókat… / – én csak kószálni látom őket.” Míg a belső csend keresése, az elrejtőzés, a befelé fordulás biztosítja költészetében az állandóságot, a stabilitást, a látványos fordulatok elmaradását, az életmű szerves egységét, addig a nézésben, a figyelésben, a befogadásban rejlik e líra módosulásának a lehetősége. Hiszen ha változik az idő, ha változik a világ, ha változnak az „őr” látóterében elvonuló jelenségek, módosulhat (szükségképpen módosul) a róluk érkező üzenet is. Költészetfelfogásában egyre inkább a költői hivatásnak ez az utóbbi – megfigyelő, üzenetközvetítő – vonása kap nyomatékot.

Újabb versei között – a korábbiakhoz képest – egyrészt megfogyatkoztak a közvetlen ars poeticaszerű vallomások, másrészt új elemmel gazdagodtak. Míg korábban a költészet hasznát és maradandóságát a „használatban”, a szolgálatban látta, amit a „táplálékká válás” metaforával fejezett ki, most a verset keserűségében olyan „Noé-bárkának” mondja, amely ugyan magába zárja a megmenekülés üzenetét, csak éppen nem ér szárazföldet, nem tudja legyőzni a „mulandóság özönvízét”:

Tévedés volna azonban e sorokból a költő reménytelenségét kiolvasni. A költemény után ugyanis ott áll egy másik vers, amely már címében hangsúlyozza: Hírhozó is kell

Vagyis az „őr” képe mellett megjelenik a költő számára egy másik vállalt-azonosított szerep, a hírhozóé. (Feladatát a négy, egymás után következő igenévvel emeli ki, és a közbeiktatott, megismételt kötőszóval „húzza szét”: tagolja, nyomatékosítja.) A hírhozó szerep egyértelműen a költő üzenetközvetítő, továbbadó, a közösség, a világ felé forduló, nyitott, kitárulkozó szerepét hangsúlyozza. Sőt, nemcsak „megfordulni és visszajönni / és elmesélni és tovább-csinálni” kell, hanem „csatázni” is, sőt a lobogás is kell, a mennydörgés is, ha ebből másnak valami jó születik. A verset (De hogyha), melynek tizenkét sorában hat nyugtalanító kérdéssel sürgeti a választ, így zárja: „Jobb volna vállrándítva hagynom: / múljék el szótlan ami jön? / De hát ha ebből kell fakadjon / másoknak is nyugvás öröm!” Költői hitében („hírhozó is kell”) megerősíti a természet, a körtefa példája, kinek „nagyobb öröm lesz / tudhatni majd / hogy ajándékot / nem sarcot adsz” (Egy elhanyagolt körtefára); megerősítik a Régi költők, kik „Mostanában szobámban forgolódnak: / leckét adnak a kései utódnak”, s közülük is elsősorban Vörösmarty fájdalmas kételye ver visszhangot benne: „Ment-e előbbre a világ?…”; s biztatást kap a társművészetektől is, például Martyn Ferenc tusrajzától, a Paprikáktól, mely „Három rajz a Paprika Anatómiá-ból”, s a rajzon a művészi metamorfózis és átlényegítés példájaként „az egyik paprika pártalan gubbad szomorú / a másik két paprika csonkoltan fölhasítva is / nagy kedvében szilajkodik szédülve harapdálja egymást / két szerelmes párzik dühödten”. Nézni (ma ez az egyik legkedvesebb igéje) és elmondani, érzékelni és élni, tapasztalni és kimondani – ez a költő dolga, vallja Csorba.

A fokozott világra-irányultsággal, a hangsúlyátvetéssel, mely az „őrizni” helyett a „nézni”-t emeli ki, a múlthoz képest természetesen nem változott meg gyökeresen költészetfelfogása, költői eszménye és szerepértelmezése. Viszont tágult és gazdagodott azzal, hogy hivatását a korábbinál hangsúlyosabban egybekapcsolja a magyar költőkével, a nagy költő-elődökével. Itt is két, látszólag ambivalens költeményre kell hivatkoznunk. A kétrészes Jobb a költő nyelvfilozófiai látomását fogalmazza meg. A vers első részében záporozó kérdésekkel faggatja a „közös nyelv” mibenlétét, lényegét: „Szókincs? Grammatika? / Zörejből lassan nyíló muzsika? / Történelemben, sorsban fölnevelt / külön virágokkal telt, ősi kert?” A második rész a feleletet fogalmazza meg: „Ez is, ez is,” de mindnél inkább valami grammatikán, történelmen, nemzeti sorson, emberi kommunikáción, a beszélt nyelven túli érintkezés. Mert a „közös nyelv” nem a népi-nemzeti közösséghez kapcsolódó használatban valósul meg, hanem akkor, ha megszüntetve önmagát a közös cselekvésben, az együttes létezésben, az emberi összetartozásban, a nyelven túli érzékelésben olvad föl: „De jobb, ha támadó / kártékonyságra együtt ránduló / védekezés, ha buktatók felett / szinkron szülemlő egy-test lendület.”

De ott van a gondolat ellenpólusa is. Csorba, aki eddigelé alig szólt irodalom és magyarság kapcsolatáról, a nyelv nemzeti szerepéről, most a magyar költő közösségi feladatáról fogalmazza meg vallomását. A Csokonai szellemének ajánlott vers („A századokat számlálja…”) remek ötlettel, „rémítő és vidító” játékkal („időjátékkal”!) kezdődik: a magyar költők vezeték- és keresztnevét összekeveri, és így párosítja: „Csokonai – Attila, József – Endre, / Petőfi – Mihály, Vörösmarty – Sándor” stb. A játékból levont következtetés: „egy-sok, sok-egy / személy ez mind”. Egy újabb rövid közlés után egyetlen, huszonkilenc soron végighaladó körmondat következik. A lendületes, szóismétlésben, ellentétekben, szóhalmozásban, közbevetésekben, cselekvő verbumokban gazdag mondat érzelmileg és gondolatilag is nagy utat jár be. Először a magyar irodalom folyamatosságát emeli ki („csak-eggyel nem lehet / dolgunk […] itt van: egyetlen, hatalmas / magyar költő”), majd a magyar költő mindenkori feladatáról beszél: „megnézi, amit éppen nézni kell, / elmondja, amit éppen mondani, / villámlik, szenved, üt, töri magát / olykor beléhal”, végül visszakanyarodik a vers ajánlásához, s a Janustól József Attiláig ívelő sorból Csokonai sorsát emeli ki példaként. A vers természetesen nemcsak irodalomtörténeti sommázat, az elődökre érvényes tanulság összefoglalása, hanem olyan igazság kimondása is, amelyet a vers írója is elfogad, a sorba implicite önmagát is belefoglalja, s a „megnézni”, a „hűségesen beszélni” parancsát, sőt a „villámlik, szenved, üt, töri magát” kényszerét is vállalja.

Önéletrajzi visszaemlékezésében beszámol arról a reveláló hatásról, amely diákkorában az Ady költészetével való találkozás alkalmával érte. „Valamikor ötödik gimnázium táján, nyáron, nővéreméknél kezembe került egy Ady-összes […] Ady – nem nagy szavak – egészen kicserélt. Egyelőre Ady-epigonná. Nézni, látni, érezni, megszólalni, akár egy sort is leírni csak adyul tudtam. Illetve: ahogy én Adyt elképzeltem.”109 A közvetlen Ady-hatás régen lekopott a költőről, érett versein nem is volt soha érezhető. Viszont a költő-előd születésének századik évfordulója előhívja, felszínre hozza magát a példát, a nemzeti közösségnek elkötelezett költő-modellt. 1977-ben két verset szentel Ady emlékének. A Győztes marad – melynek ajánlásában külön hangsúlyozza, hogy az „élő” Adyt idézi – interpunkció nélküli, litániázó felsorolással, csupa súlyos, kemény főnévvel és melléknévi igenévvel kelti életre a költő alakját. A fölsorolás elemei egyetlen célba tartanak: a harminc sorból álló első részt a vonatkoztatott nevének fölfedése, a következtetés kimondása zárja:

Lírájának kezdettől fogva legállandóbb, konstans eleme a természet; költői világának leghagyományosabb, legkevésbé változó területe: természetszemlélete. A növények, a virágok, a fák, az évszakok képe egész költészetén végigvonul, a természeti képek A szó ünnepétől az Anabázis költeményein át egészen a legújabb versekig többnyire azonos tartalommal visszatérnek. A szónál több a tett; az írásnál fontosabb az élet; az emberi mű mulandó, a természet örök – olyan gondolatok, amelyeket versbe szőve, egy-egy természeti képbe, hasonlatba öltöztetve sokszor megismétel. Mély igény él benne a természettel, a látvánnyal, a világ jelenségeivel való azonosulásra:

– írja Megélni című versében. S ugyanezt az élményt tapasztalja, éli át a vásárban kószálva-sodródva: „Ó a vásár a vásár / ő bennem benne én”. Ez a természet- és valóságszeretet, ez az azonosulni akarás és tudás azonban nem valamiféle atavisztikus, panteista hit újrafogalmazása; Csorba tájversei az emberi csönd pillanatai, a létezéssel való szembenézés alkalmai. A természet jelenségeit mindig az emberi életre vonatkoztatja: amit a természetben lát, töprengővé teszi; ugyanakkor a természetben talál választ, feleletet, megnyugvást gondjaira. Látásmódja a természetet és az emberi életet egybeölelő látásmód. A természet benne van az emberben, és az emberi elem fölismerhető a természetben. A természet nemcsak egyszerűen kerete, színtere az emberi életnek, hanem példája, azonosa is: az embernek vigasztalást, eligazítást ad, példát mutat az eltökéltségre, a bizalomra, a megértésre. A természet „jelentése”, nagysága és szépsége ebben van, és nem önmagában. Az ember dolga a természettől megtanulni a törvényt: ahogy a természet teszi, úgy kell az embernek a törvényt betöltenie. Az ember dolga elfogadni és a tudatosság szintjén megélni ugyanazt, amit a természet magától „tud”, önként elvégez.

Innét van, hogy Csorba „tájversei” nem „igazi”, leíró jellegű tájversek, mindig túlmutatnak önmagukon, jelképek, szimbólumok. Így kezdi például egyik, a modern elidegenedés élményének hangot adó versét (Talán éppen): „A vastag novemberi köd / leszállt leszállt minden közé / jelképnek kínálja magát:”, majd így folytatja: „hogy így vagyunk hogy csak botorgunk / hogy sem az utat sem a célt / hogy atomokra ésatöbbi”. De nemcsak az őszi köd és a vásári kavargás, hanem az állomás és a feléje utat mutató, irányjelző táblák (Állomás), a fák, a növények, a virágok, az elszáradt rózsatő, a fölmagzott petrezselyem zöldje, az évszakok is szimbólumokká, példát kínáló, önmagára és az emberi létre vonatkoztatható jelképekké szerveződnek verseiben. Nem tart attól, hogy a szimbólum valamiképpen idejétmúlt, avas, a gondolatot leegyszerűsítő, a problémát elsekélyesítő elem a versben. Szimbólumai többértelmű, az egyszerű behelyettesítést nem tűrő jelképek, s a puszta látvány, az élet jelenségei mögött meghúzódó tartalmat, „üzenetet” hordoznak. Csak egy költészetellenes irodalomfölfogás szerint lejárt, ósdi kifejezési forma a szimbólum. Csorba vallja, kellenek a jelképek, melyek a valóság mélyebb, teljesebb, költői megragadásának az eszközei.

Költészetének egyik leggyakrabban előforduló motívuma, „színtere”, természeti jelképe a kert; megújuló vegetációja állandó tapasztalatok, tanulságok tárháza, az elmúlás és az újjászületés kimeríthetetlen példatára, tulajdonképpen maga az egész élet, a világ. A motívum évtizedek óta jelen van költészetében, de most a korábbinál hangsúlyosabb szerepet kap, több versét besugározza, s új elemekkel is gazdagodik. A kertmotívum egyszerre szűkíti és tágítja költészetének fókuszát: visszahúzódással és új területek birtokbavételével jár együtt. Széles Klára a motívum előtérbe kerülésében az egyre határozottabban puszta lényegére csupaszodó őszi kert képét érzékeli: „Mintha fokozatosan szűkülne a kör. Az élményeket, tájakat, arcokat, önéletrajzot visszaadó versvilág helyébe egy bizonyos vallomásfajta lép. Az, amely eddig is ott állt az élmények, tájak, arcok, élet mélyén – de most előtérbe kerül. Felnagyítódik az a mozzanat csupán, amely a felismerés, az »egyetlen drága mentség«-ként feltámadó szó szülője, lehetősége.”110 Zirkuli Péter viszont azokat a mozzanatokat hangsúlyozza, amelyek a kert-motívum előtérbe kerülésével gazdagították Csorba költészetét: „Jellegzetes természeti közege a kert, mely bármily kicsiny és rendezett is, számára »bejárhatatlannak« és »fölfedezhetetlennek« tűnik, mikrovilágában viszont mégis érzékelhetők a határain túlra is utaló mozzanatok: a fák megtanulandó példái (A fák példája), a változás és múlandóság és újrakezdés hasonlatai […] Fényt vetít a kertre, tágabb értelemben: a humanizált, közvetlen környezetre, a homály élei közé zárt képre. Mindaz, ami a képen látszik, mégsem metafora csupán, rész az egész helyett, hanem valamiféle kényszerű teljesség.”111

Csorba Győző kertje nem a Biblia, nem a kiűzetés, és nem Candide, a visszavonulás, a menekülés kertje. A bokor, a fa, a virág, a szél, az árnyék meditációinak színterévé, belső tájává lettek, példákat őriznek, szavukból intést és biztatást olvas ki. S a kert-motívum jelentésköre az elmúlt évtizedben még új elemekkel is gyarapodott. Az egyik mozzanat, ami a kertmotívumból kisarjadt, a gazda képe. Első jelentkezését, tömör megfogalmazását még az Időjáték című kötetben találjuk:

A gazda-motívum megjelenésével lehet kapcsolatban, hogy a kert-metafora jelentése is módosult némileg. A kert a maga sokféle izgalmával és meglepetésével, flórájával és faunájával ma is leggyakrabban a mulandósággal viaskodó ember és a természet viszonyának problémakörét hordozza. De míg korábban a kert a költő számára jobbára a keserű fölismerések, fájdalmas rádöbbenések, a „lobogás, láz és remegés” színtere volt, az újabb versekben a természeti képek egyre sűrűbben a türelem, a derű, a bőség, az egyensúly érzetének kifejezésével kapcsolódnak össze. A fák példája – ez egyik legszebb versének címe – biztat és türelemre int, vigasztalást és menedéket kínál. Azt juttatja eszébe, amire leginkább vágyik: a belső csend értékét.112 Az egyetlen versszakban négyszer megismételt szó („magukban”) pontosan jelzi a cselekvés, a keresés egyetlen lehetséges irányát:

Újabb verseinek zöme élethelyzetet, létállapotot tükröző költemény. Az efféle versek korábban sem hiányoztak poéziséből, hiszen lírájának kezdetektől egyik nagy témája az elmúlás és a halál. Új verseiben azonban a problémakör átértékelődik, s magasabb szinten, módosult jelentéssel, új minőségben fogalmazódik meg és él tovább. Költészetének talán ez az az ága, ahol leginkább megfigyelhető nemcsak a szerves folytatás, a hasonlóság, hanem a gondolatkörön belül megnyilatkozó szemléleti változás is.

A költőt a hetedik évtized küszöbén, majd azt elhagyva, utoléri a történelembe forduló idő. De míg korábbi köteteiben lírájának egyik „tragikus” vonulatát adták a szokatlan, fekete fényű, komor tónusú halálversek, most mintha föltisztulna a versek hangja, s az Arany János Epilogusára emlékeztető lehiggadás és megbékélés (ritkábban a beletörődő legyintés és a keserű vállrándítás) uralkodik el rajtuk. A költő pályáján végigtekintő kritikus szerint: „Az idegenség szólamát fokozatosan az otthonosságé váltotta fel. […] A tragikus látomások mellé sorra felzárkóztak a megnyugvás derűsebb képei.”113 Az Észrevételek recenzense pedig így érzékeli az elmozdulást: „A fájdalom is lehiggad, megszelídül a bánat, és fegyelemmé sűrűsödik a szorongás Csorba Győző újabb verseiben. Az elmúlással birkózó nem jajong, nem panaszkodik. Figyelme, minden idegszála az ellenfelére összpontosul. Szinte már tárgyként szemléli és kezeli. Mert igazi szellemi torna, különös furfangosságot igénylő harc ez a küzdelem. Tudás kell hozzá és teljes illúziótlanság. Csorba éppen ilyen végső konzekvenciák birtokában szembesül az elkerülhetetlennel.”114

Ha nem félnénk a szótól, azt mondanánk, hogy bölcsebb, tudósabb lett a költő. Ám itt nem valamiféle értelmi belátásról, spekulatív úton megszerzett gondolati zsákmányról van szó. Csorba változatlanul átéli és megfogalmazza az elmúlás drámáját, lírája állandó lemerülés az emberi lét legmélyebb szintjéig, új költeményei megélt, megkínlódott, megszenvedett híradások az emberi élet egzisztenciális kérdéseiről. Csak éppen a küzdelemben most nem a harcra, a dacos szembeszegülésre, az önmarcangoló lázadásra kerül a hangsúly, hanem a nyugalomra, a megpihenésre, a békére: „Vágyam lassan csakis annyi: / tudjam békén idehagyni, / ami kölcsönképpen enyém lett / s gyereket, testvért, feleséget” (Az 57-ik előtt). Másutt: „lassan minden rendeződik / […] nyilván lehet is látni rajtam / szemem fényében a nyugalmat / az elfordult kíváncsiságot” (Egyirányú).

Sorok tucatját idézhetnénk, amelyekben mai léthelyzetét alapvetően a várakozás, a megbékélés, az elfogadás állapota határozza meg. És sorokat arra is, milyen fenséges nyugalommal tud az elmúlásra, az elkövetkező időre nézni. Új halálversei Assisi Szent Ferenc Naphimnuszának soraival csengenek egybe. „Ó halhatatlanok, ó létezők, / nyilván csak a sosem-élt múlhatatlan” – írja Csorba (Tágabb távlatokban). A középkori himnuszköltőnél olvassuk: „Áldjon, Uram, testvérünk, a testi halál, / Akitől élő ember el nem futhat.” Az elmúlást Csorba is beleköti a természet rendjébe: az élet mulandósága törvény, csak a folyamat, a változás az állandó, az örök. De azt is megérezteti, hogy a tudattal rendelkező ember – épp tudata által – sosem tud megbékélni a halállal. Mit tehetünk hát akkor? A közhellyel, a lapos életbölcsességgel szemben – hogy ti. a váratlan, a gyors halál a jó, a szerencsés – Senecával együtt azt mondja, hogy készülni kell a halálra: „s ne meglepetve, dúltan / ott és akkor tanuljam, / mikor az ég leomlott, / őrizni az emberi rangot” (Nem küszködnék). Egy másik, tercinákból építkező versének befejező soraiban hasonló gondolatot fogalmaz meg: „S higgadtan készülj (nem vagy első) / a tarthatatlanul közelgő, / végérvényes hideglelésre” (Vedd azt is észre).

Talán nem tévedünk mélypszichológiai magyarázatokba, ha úgy találjuk, hogy az idő súlyosbodása az, ami Csorba költészetében az életigenlés, az életvágy szavát fölerősíti. Nagyobbak a költő veszteségei: nagyobb erőfeszítéseket kell tennie a rend, a törvény, a nyugalom, a harmónia megteremtése érdekében. És közelebb az elmúláshoz, a mások és saját halálához nemcsak a megbékélés, a vállalás lesz mélyebb, hitelesebben megküzdött Csorba költészetében, hanem az életvágy is magasabb, hevesebb, lobogóbb lánggal csap ki lírájából: „a fénylő élet két pajzsa között csattanjon / széjjel a hólyaghomály”; vagy: „egyetlen rögdarabról se mondhatok le még / élek: birtokolnom kell az egész világot”. „Ős-létű” evidenciákat fogalmaz meg: Az élet pótolhatatlan – írja. Még veszteségeivel, vereségeivel együtt is több az élet, mint a halál, a nemlét – hirdeti. Az emberi létezés éppen olyan nagy csoda, mint az elmúlás – olvassuk ki egy harmadik verséből. Ahogy bezárul a világ, úgy erősödik az ember eleven kötődése az élethez: az elmúlás kérlelhetetlen, de a létezés, a tett, a cselekvés az értékesebb, az egyén felelőssége a fontosabb – üzeni egy negyedik vers.

A mulandóság-élmény és a növekvő életigenlés vezeti el emlékeihez. A holnapra, saját jövőjére gondoló költő az elmúlás árnyaival, a jövő „barlang-torkával” viaskodik. Ha magába néz, a múlt, az emlékek egymásra torlódó hullámai borítják el. Hívja, sürgeti, követeli, védekezésül idézi a „gyermek-nyarak” emlékét:

Emlékeit Csipkerózsika-álmukból nem nosztalgiával, nem önsajnálattal, hanem a tények tudomásulvételével idézi. Nem érzeleg, nem mereng, a múltat nem a képzelődés színező üvegén át nézi. A valóság nagyon mély átélése és a hiteles életismeret az alapja ennek az emlékidézésnek. A gyerekkor mozzanatai, a múlt emlékei utána jönnek, fájnak, nehéz őket elviselni. Az emlékezést többnyire a jelen látványa hívja elő: egy véletlen ajtónyitás a régi házban, a padláson talált limlomok, a lebontott ház látványa, a visszatérés a gyerekkor tájaira. Ezekben a versekben az Ocsúdó évekből már jobbára ismert életrajzi tények szerveződnek lírává. Megidézi halott rokonai, barátai emlékét, gyerekkorát, a dunaszekcsői nyarakat, s végtelenül pontos képekben rajzolja meg a múltat. A már megírt, megidézett, kibeszélt emlékek térnek vissza, de a változó, múló idő miatt új dimenzióba kerülnek. Csorba változó, formálódó önmagát figyeli, beleírja a versekbe, s mai magáról pontos helyzetjelentést ad. Talán a verseknek ez az a csoportja, ahol leginkább kamatozódik hajdani „szürrealista” korszakának eredménye: a jelen látványából induló vers a képzeletben fölidézett képek sorából épül teljessé. De a képek sosem víziók, látomások, káprázatok, hanem a látvány képei; nem válnak bizonytalan, ködszerű képzetekké; mindig az érzékelhető valóság szintjén maradnak.

Új, nagy élménye az „idővonal” (eredeti szóalkotás, a légvonal analógiájára): a múltat és a jelent összekötő (és egyben tragikusan szétválasztó) erő. A szülőház a költő mai lakásától légvonalban alig kétszáz méterre fekszik. De „idővonalban”? Az emlékezés mikroszkópja nagy pontossággal nagyít föl egy-egy részletet, de a merengő képzelet nem takarhatja el a felnőtt költő tudatos fölismerését:

Költészetének talán leginkább előzménytelen ága azoknak az – igaz, nem nagy számú – verseknek a köre, amelyekben a jelenre, a világra nyíló tekintet méri föl lehetőségeit, határait. Már a jelent emlékeivel szembesítő versekben is a múlt képeivel az érzékelhető világért perelt (nemcsak az emlék, hanem amit kint lát, az is szép), s a gödör komorságát megidéző költeményekben is az elmúlással a való világ fényeit állítja szembe. Emellett van a verseknek egy egészen külön családja, amelyben közvetlenül a jelenhez fordul.

A mához tapadó „észrevételek” ezek a versek, élettapasztalatok, a világ jelenségeiből leszűrt igazságok kimondói. Megerősödtek a költőben a „közösség kötései”: az emberi kapcsolatok fontosságát, a nyitottságot, az önzetlenséget, a viszonzást nem váró tett értékét, az élet, a változtatás, a cselekedet fölényét hangsúlyozza; falak helyett hidakat épít. A közösség dolgai foglalkoztatják, a világrésznyi éhség, az emberi magány. Leleplezi a negatív magatartásformákat, a kis és nagy hazugságokat, s a világ dolgairól gyakran a groteszk, az irónia eszközével szól. Portréi túlmutatnak önmagukon: általános igazságok, emberhez szóló üzenetek hordozói. A világra nyíló figyelmet az emberi találkozások élményei fokozzák benne; az emberi kapcsolatok, a „makacs közeledés” fontosságát vallja. Kell a társ, kell a másik ember, a megosztható-összefüggő kapocs – mondja. A saját életéből, tapasztalataiból leszűrt és eddig jobbára „magánhasználatra” szánt erkölcsi fölismeréseket, igazságokat, most társadalmi méretekben kiterjeszti, „észrevételeinek” társadalmi hasznosságát hirdeti.

Az Észrevételek hangsúlyos helyén, a kötet legutolsó versében az emberi kapcsolatok két legfontosabbikának a szeretetet és a szerelmet mondja: ezek azok a legnagyobb titkok, „melyek révén egy élet emberinek nevezhető”. Szabadon áradó, hömpölygő sorokban, a bibliai példabeszédek tónusára emlékeztető hangon fogalmazza meg „tanítását”:

A jelenlegi léthelyzetéhez kapcsolódó verseknek van egy csoportja, amelynek tematikus előzményei ugyan nyomokban már jelentkeztek, de számuk és szerepük most megnőtt: ezekben a versekben az egész magyar lírából egy eddigelé hiányzó élményt emelt a költészet fényébe. Itt sem az életrajzi háttér – a felnövő három lány, férjhez menésük, a gyarapodó család, az unokák – a fontos, hanem az új életmozzanatokból fölépülő poézis, az a mód, ahogy az önéletrajzi elemek költészetté lényegülnek. Életének ezeket az új élményeit szervesen beépíti lírájába, elfogadja, „földolgozza” őket. A jelent és a múltat egybekapcsolja („volt újszülött s most újszülő”), a veszteségérzést, a kifosztottságélményt a gyarapodással, a születéssel szembesíti. Gyermekének gyermeke születik: két ikerláncszem kapcsolódott egybe – írja. Az elmúlás véglegessé kövült formáit az új élet sarjadása tagadja.

A „visszaszámlálás” szót egyszer már leírta fogyó idejének érzékeltetésére. Most verscímbe emeli, s a helyzet fontosságát a naptárszerű keltezésekkel külön is kiemelve azt a lelkiállapotot rögzíti, amelyet legkisebb lányának férjhez menése után érez. A veszteséget súlyosbítja, hogy a kislány (akinek születése annak idején a Március című vers egyik ihlető motívuma volt) külföldre ment férjhez. A költő makacs ragaszkodását, önzését se titkolva (legföljebb a kimondással azt apai fájdalommá szublimálva), a változó versformával, kérdéseivel, túlzásaival a hullámzó, rapszodikus idegállapotot érzékeltetve panaszkodik és tiltakozik az idő kérlelhetetlensége ellen. Csorba egyszer már átélte és megfogalmazta (azaz megértette) a bujtogató, démonikus pillanatot, ami Fellini filméjének hősét, az Édes élet Steinerét a cselekvésig ragadta: „úgy szerette / két gyermekét hogy egyszer / szépen megölte őket / szépen megölte őket / hogy semmi baj ne érje / megvédje minden ellen / halálig el ne hagyják –” (Steiner). Kevés olyan megrendítő pillanata van a poézisnek, mint amilyent a Visszaszámlálás 79. II. 14-ről keltezett részlete megörökít:

Mi ez? Önzés? Félelem a kudarctól, saját mulandóságunktól? Görcsös ragaszkodás az általunk teremtett világhoz? A holnap reménytelen késleltetése? Igen, ez is. De az önzés és a félelem hangos és kemény kimondásával, megvallásával („aljasodom”, „elzülleszt”, „elfeketedik a világ”, „Mert hát ki bírhat az idővel? / Ilyen isten van-e?”) tulajdonképpen a költészet átlényegítő csodájának, a mélyben munkáló démonikus erők megfegyelmezésének lehetünk a tanúi. Megvalósul a „csoda”, a lírai transzfiguráció: Minden látszólagos negatívum visszamutat a nagyobb értékre; a vers végső kicsengése a ragaszkodó szeretet.

Csorba nagy formakultúrával rendelkező, roppant műgonddal dolgozó, a pontos megnevezésre törekvő, tudatos művész – a kritika számtalanszor elismételte. Azt is, hogy verseinek „fényudvara” van: a szavak többet mondanak szótári jelentésüknél, a mondattá szerveződő közlés mindig mögöttes lírai tartalmakat hordoz… Kérdés azonban: líraszemlélete, versformáló metódusa változott-e idővel; a mondandó elmozdulásával módosult-e a kifejezés; költői eszközei hogyan szerveződnek verssé; lírai megszólalásának ma melyek a jellemzői?

Halál, elmúlás, a belső csönd keresése – romantikus, érzelmes témák, mondja, aki a közhelyek igazával beéri. Csorba – mint erre korábban rámutattunk – az értelmi és az érzelmi, a szenzuális és az intellektuális tényezők nagyszerű összhangját teremti meg költészetében. Új verseinek hatását azzal emeli meg, hogy az élet mély érzelmet kavaró tényeiről látszólag szenvtelenül, hűvösen, ellágyulás nélkül, az elmúlásról, veszteségeiről, az ujjai közül kipergő időről csaknem közönyös kézlegyintéssel beszél. Nem hangulatait, érzelmeit „dalolja ki”, hanem kiküzdött igazságait, filozófiai fölismeréseit osztja meg az olvasóval. Találóan mutat e képességére Alföldy Jenő: „Pusztán szívvel érezni, s ésszel gondolkodni nem elég ahhoz, hogy a vers – vers legyen. Van költő, aki a szívével gondolkodik, van, aki az agy homloklebenyével érez. Csorba az utóbbi típusból való – a legkiválóbbak egyike.”115 Érzelmet, feszültséget azzal vált ki, hogy érzelmes dolgokról tárgyias keménységgel, súlyos dolgokról cifrázás és kegyes csalás nélkül, hűvös tárgyilagossággal ír. Nem akar minden áron meghatni, s éppen ezzel hat meg. Van, ahol a látszólagos prózaisággal, a hang lefokozásával emeli ki mondanivalóját. Van – újabb verseiben egyre nagyobb számban –, ahol az élet nagy pillanatairól játékos-rímes formában, zenei elemekkel feldúsított versekben szól.

Egyensúlyt, az ellentmondások feloldását kereső világlátásának s ebből következő versépítő módszerének ma is alapvető vonása a dialektikus látásmód, a tagadva állítás. A jelen élettények sosem önmagukban, hanem a jelenségen túlmutató tartalmukkal együtt érdeklik. A világ gondjait önmagával szembesíti. Az emberi magányosságot a kozmikus világra vetíti. Ha a szorongás elhatalmasodását érzi, akkor a derűben, a harmónia keresésében oldódik föl a vers. Ha az élet dús vegetációját, eleven színeit érzékeli, akkor a költemény végén fordít egyet a gondolaton, s az utolsó sorokban az elmúlás lebbenti meg szárnyát, s a vers panaszos kicsengést kap. A jelenségekből leszűrt, epigrammatikus igazságai poláris gondolatokat fogalmaznak meg. A közhelyek igazságát visszájára fordítja, s ezzel mélyebb, hitelesebb tartalmakat emel ki. Beidegződésekkel, hamis előítéletekkel polemizál. Kedveli a parabolisztikus megoldást.

A dialektikus szemlélet érvényesülését csak a versek egész terjedelmének idézésével bizonyíthatjuk. S azt is, hogy Csorba dialektikája mindig mennyire az életre és a költészetre irányul, hogy filozófiája nem elvont okoskodás, „rendszer”, elmélet, hanem életszerű igény, gyakorlati szemlélet, életet formáló „hasznos akarat”. Minden kiemelés, kivonatolás egyszerűsítés lenne, s éppen költőiségüktől fosztaná meg a verseket. Illetve: Csorba a dialektika elemi törvényeit mindig a poézis fényébe emelve fogalmazza meg. Íme, a mennyiségi-minőségi változás elemi törvénye költészetté lényegítve az Észrevételek egyik szentenciózus darabjában:

Az olvasóban, aki az utóbbi időben a Csorba-versek megszaporodását, a költemények megjelenésének növekvő számát látja, óhatatlanul fölvetődik a kérdés: a költő nem ismétli-e önmagát, a verstermés bővülése nem hatott-e a figyelem lazulására, a mennyiségi változás nem eredményezte-e a versformálás szigorúságának oldódását? Bár a versek némelyike nem kerülheti el az alkalomhoz való túlzott kötődés látszatát, s a tüzetes figyelem a költészetté érlelés fokát itt-ott talán kevesli, Csorba Győző új versei között nemcsak minden motívumkörben megtalálható az a néhány kiemelkedően szép, sebezhetetlen „nagy” vers, ami köré elrendeződik a ciklus többi darabja (pl. Körbe-körbe, „A századokat számlálja…”, A fák példája, A városrész költözködései, Tudni kell, Gyász, Két Ady-érem, Visszaszámlálás stb.), hanem a versek figyelmes vizsgálata azt is elárulja, hogy a költő a művészi erő és igényesség dolgában másutt sem tett engedményt. Az aggodalom tehát fölösleges. Csorbánál a verstermés gazdagodása nem okozott hígulást. Másról van szó. Nevezetesen arról, hogy a versíró gyakorlat Csorba Győzőben kialakított egy olyan „versmodellt”, amelynek birtokában és fölhasználásával igen magas színvonalon „bármikor” jó és hibátlan verset tud írni. És arról, hogy ez a „versmodell” és versbeszéd sok tekintetben eltér korábbi „hanghordozásától”, új elemek szövik át, s gyakran a formai kísérletezés jellemzi. 1977-ben kelt önvallomásában írja: „A kifejező eszköz akkor a legjobb, ha a legtalálóbb. Eszményem: a tömör, szigorúan funkcionális fogalmazás és versszerkesztés. Amikor minden szóra bízunk valamit abból, amit el akarunk mondani. Iszonyodom a hígságtól, a szöveg üresjárataitól, a pongyolaságtól.”116 Koczkás Sándor úgy látja, hogy a lírai hangvétel változása, elmozdulása a tárgyilagosság irányában történt: az új versek többsége „inkább tárgyias pontosságával határolja körül a költői törekvést”. Koczkás dicsérettel üdvözli a „megelevenítés tárgyiasságát”, a „kifejezés közvetlenségét”.117 A költő más kritikusa viszont elmarasztalja újabb formatörekvéseit, illetve némi eufémizmusba oldva hangoztatja fönntartását.118

Alighanem korai lenne még eldönteni, hogy ez az új, tárgyszerű tónus, a tömörebbé vált, pontos és szabatos – a költő szerint: „szigorúan funkcionális fogalmazás”, kritikusai szerint: „túlcsupaszodás” –, a prózavers irányában tett formai kísérletezés gazdagította-e költészetét, vagy beszűkítette, korlátozta impulzív hatását. Véleményünk azok nézetéhez közelít, akik a hanghordozás módosulását rokonszenvvel kísérik, s a versek tárgyiasabbá válásában, „kopárságában” új lehetőségek birtokbavételét látják. Kétségtelen tény, hogy Csorbától korábban sem volt idegen a formai kísérletezés, a „hangpróba”, s ma sem ismétli önmagát. Legújabb verseinek ismeretében is csak azt mondhatjuk, hogy lírája állandó megújulásra képes.

Milyen a költő mai „versmodellje”? Puritán, de nem eszköztelen; hideg fényű, de a lírai stilizáció nem hiányzik belőle. A Fodor Andrásnak adott interjúban mondta: „Mind közelebb kerül élmény és kifejezés, mindinkább tapad a bőr a csonthoz. Ma már nem engedek a stiláris kényszer csábításának, a szavak, képek funkcionális szerepét keresem, hogy minden részlet rábízott feladatát hordozza, hogy három próbálkozás helyett egy célzás találja el a tízes karikát.”119 Csorba fölszívta a modern költészet, az avantgarde eredményeit; Eluard, Kassák és a szabad vers vívmányai nélkül nem az lenne, ami. De az újmódi modernségtől, a szövegköltészettől ment maradt, a retrográd avantgarde, a mindenáron való újítás, a hermetikus költészet csapdáját elkerülte. Úgy modern, hogy lírájában az avantgarde leszűrt, letisztult, klasszicizálódott eredményei (az idős Kassák!) és a nagyfokú művészi igényesség együtt van jelen. Pontos, anélkül, hogy költőietlen lenne. Korszerű, anélkül, hogy kritikai érzékét elvesztené. Kísérletező, aki a líra gazdag hagyományaira épít. Kipróbált esztétikai elveket vall, de meg tud újulni saját leleményéből. Teremtőerő és alakító-formáló igényesség, az új költői formák iránti nyitottság és a hagyományokra tekintő figyelem egyaránt megvan benne.

Kívül zárt, belül nyitott a mai Csorba-vers. Nem lineáris, hanem körkörös mozgás érvényesül benne. A költő körbejárja, és nem elbeszéli, mindig egy új, más, magasabb szinten, „csavarmenetben” megismétli, és nem egyenes vonalban haladva leírja a versfakasztó élményt. Csányi László szerint: „A vers nem tükörképe az önmagán átszűrt világnak, hanem újrateremtése, nem ábrázol, hanem alkot, nem elmond, hanem teremt.”120 Versindításai roppant különbözőek, és mindig ötletesek. Van, ahol hiányos, elharapott végű mondatokból indul ki. Van, ahol a közvetlen látvány, a természeti kép adja a versküszöböt, s ezzel hozza párhuzamba az emberi reflexiót. Sokszor a múlt és a jelen, a jelen és a jövő egymásra vetítéséből épül föl a versszerkezet. Sokszor látszólag ugyanoda tér vissza, ahonnét a vers elején kiindult. A legegyszerűbb, legáltalánosabb, legköznapibbnak tűnő megfigyelésből is eredeti gondolatsort bontakoztat ki. Máskor a meghökkentő, egyedi észrevételt fordítja általánosításba. Kedveli a „retorikus”, az ellentétes elemekből építkező kompozíciót. Verseinek szerkezete architektonikus, „építészeti”, a verselemek rendje szinte lerajzolható, matematikai képletbe foglalható.

A legfontosabb versszervező elem itt nem a kép, a metafora, a ritmus, a zeneiség, hanem a mondat. A fragmentált szabad vers, a soralkotó, periódusértékű szólamok költészete is ezt a kifejezési formát részesíti előnyben. A versben nem az ornamentika, a szóképek, a jelzők, a hasonlatok, a díszítőelemek uralkodnak, hanem a gondolati ellentét, az ismétlés, a fölsorolás, a kérdés, a körmondat, az inverzió. Versmondatai igen változatosak: az egyszavas, főként a költemény elején elhelyezett hiányos, kiegészítésre, folytatásra ösztönző mondatoktól a többszörösen összetett, bonyolult körmondatokig számtalan mondatformát kipróbál és alkalmaz. Van, amikor egyetlen sort több gondolati periódusra bont, máskor több soron hullámzik át egyetlen mondat. A csönd kitartásait érzékeltető, a zenei szünetjellel rokon sorkihagyásnak és gondolatjelnek, valamint a szavakat összekapcsoló és mintegy új nyelvi minőségbe emelő, metaforateremtő kötőjelnek, a nyelvi elemek közti határt eltüntető interpunkció-nélküliségnek egyaránt funkcionális szerepet szán. A dialektikus látásmódból következik az ok- és célhatározói, a következtető és következményes viszonyt kifejező logikai segédletnek, a kettőspontnak sűrű előfordulása. Újabban a versvégi záródíszt, a pontot is gyakran elhagyja. Korábban gyakran élt a szavak sorvégi elválasztásával; most azzal újít, hogy azonos szótő variált megismétlése esetén csak a ragot írja le (pl. „amikhez s-től”).

Egyéni szóalkotásra („Időzavar szívzavar lélekzavar”) éppúgy szívesen vállalkozik, mint ahogy nem idegenkedik állandósult, konvencionális szókapcsolatok használatától, ha azok eredeti módú fölhasználásával (pl. a szólásmondás befejezetlen hagyásával) új jelentést tud adni, vagyis nem ismétli, hanem rombolja a közhelyeket. A dialektikus látásmódnak mintegy nyelvi kivetülése a fölsorolásban a hármas tagolás kedvelése, s ebből következik az is, hogy a mondatfűzésben leggyakrabban az ellentétes kötőszavakat használja. Mondatformái a szókincset is befolyásolják: a versből gyakran hiányzik az igei állítmány; ugyanakkor a sok főnévi igenév lebegővé, elgondolkodóvá teszi a stílust. Szívesen szövi versbe a köznapi beszéd fordulatait („két pofára megzabálni”, „brancs”, „báj-duma”, „nyanya”, „valami nem stimmel”, „rázós ügy”), s elég nagy számban használ ún. műveltség-szavakat („affinitás”, „klausztrofóbia”, „kozmikus”, „metafizika”, „dilúvium”), és kelt velük meghökkentő nyelvi hatást.

A fiatal költő rádöbben magában a szólás, a megnevezés, a kimondás képességére, Ádám gesztusával, boldog mozdulatával rácsodálkozik a világra, nevet ad a dolgoknak. Ha a megnőtt személyiségtudat általános érvénnyel, emberi-szellemi felelősséggel és művészi fokon tudja átélni és megfogalmazni élményeit, azt mondjuk: jelentős költő született.

Csorba Győző négy évtizedes költői pályája a növekvő személyiségtudat és a felelős emberi közösségvállalás küzdelmében alakult, formálódott. Joggal mondhatja ma már:

Weöres Sándor írja: „Bizonyos, hogy a mostani magyar költészet átláthatatlan betűtengeréből a túlnyomó rész el fog süllyedni. Sok mutatós, csillogó látszateredmény az idő folyamán egyre inkább megfakul. De éppen Csorba versei, amelyek megjelenésükkor olykor fakónak, igénytelennek látszanak, az idő sodrában mindinkább érlelődnek, kiteljesednek. Ez a látszólagos igénytelenség tele van a maradandóság feszítő erejével. Ahogy korunk lármáját fölváltja majd más korszak másfajta lármája, úgy vonulnak el ennek az időszaknak betűhullámai, és emelkedik ki belőle mind tisztábban a magányos pécsi költő, Csorba Győző arca.”121

Csorba Győző klasszikus örökséget és a költészet modern vívmányait ötvöző, gazdag és eredeti költészete a kortárs magyar líra egyik legjobb lehetősége, legnemesebb változata. Hűsége a megszerzett és kiküzdött eredményekhez éppúgy szemmel látható, lemérhető és érzékelhető, mint a belső növekedést kísérő változásai és elmozdulásai. A magaslat, ahová költői pályáján elért, szintézis értékű. De az út, amit eddig megtett, még tovább járható, folytatható.

„Kettőshangzat”

(A fordító műhelye)

A század magyar irodalmában magától értetődő természetességgel egészülnek ki a költői életművek a fordító oeuvre-jével. A szabályt erősítő kivétel, ha a jelentős költői teljesítményeket nem kíséri a versfordító állandó, rendszeres és magas színvonalú munkája (pl. Ady vagy Erdélyi József esetében). Rendszeresen fordít a Nyugat nagy költőnemzedéke (Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád), fordítanak a második generáció tagjai (Szabó Lőrinc, Illyés Gyula), s a világköltészet birtokbavételére indít meg-megújuló ostromot az újabb nemzedék (Devecseri Gábor, Jékely Zoltán, Kálnoky László, Nemes Nagy Ágnes, Radnóti Miklós, Rónay György, Vas István és mások). Az ő munkájuknak szerves folytatása és kiegészítése Csorba versátültető tevékenysége. A modern magyar műfordítás-kultúra megteremtőinek és művelőinek nyomában haladva a világlíra számos kiemelkedő képviselőjét ismertette meg a honi olvasókkal; mintegy harmincezer verssort fordított magyarra. Műfordítói vonásai a költő arcképét árnyalják, egészítik ki és teszik pontosabbá.

Még nincs huszonöt éves, amikor a 12. századbeli francia cisztercita költő, Hélinant de Froidmont A Halál versei című ciklusának magyar tolmácsolására vállalkozik. (A fordítás elé Birkás Géza írt tájékoztató bevezetőt.) A jeles ófrancia költőnek ez volt az első hazai bemutatása. A kétnyelvű kötet, a „kitűnő formaérzékről tanúskodó” átültetés – ahogy egyik kortárs kritikusa jellemezte122 – 1940-ben jelent meg. Hélinant-t ő maga vállalta, s ebben a tájékozódásban bizonyára éppen úgy szerepet játszott a francia irodalom iránti vonzalom, a német orientációval szembeni kiállás, vállalás és demonstráció, mint a maga legszemélyesebb indítéka. „Beszédes műfordítói »névjegy« volt, de most látszik igazán – írja Rába György 1976-ban, Csorba fordítói pályáján végigtekintve –, stílusának, poétikai szemléletének igencsak megfelelő alkalmat szemelt ki előszörre! A veretes képekbe fogott, haláltánc erejű indulat már látásnak és expressziónak, látomásnak és gondolati szerkezetességnek olyan művészi kapcsolata, mely most egész műfordítói pályájára végig jellemzőnek bizonyul.”123 Emellett a választásban egy még közvetlenebb indíték is hatott: ritkán szemlélhetjük tolmácsolt és tolmácsoló költőnek oly korrelatív találkozását, mint amilyen a középkori halálhimnuszok költője és az átültető Csorba között létrejött. Csorba az idegen költő világában a maga személyiségének és mondanivalójának visszatükrözését találta meg.

Nagyarányú fordítói munkássága az ötvenes évek elején bontakozott ki. Ekkor azonban már nem annyira ő, a fordító választ, inkább őt választják a versek. Mint nemzedéktársai közül számosan – Jékely, Kálnoky, Rónay, Vas, Weöres –, eredeti műveivel kiszorul az irodalomból, és idegen költőket éltet. A tehetség vérátömlesztése volt ez. „1948-ban – mint sok más körül is –, megfagyott körülöttem a világ – emlékezik vissza. – A Sorsunk megszűnt, a többi folyóirat, a rádió, a napilapok, a könyvkiadók bezárták kapuikat előttem. Írtam az íróasztalfióknak, s rávetettem magam a fordításra. A Faust II. magyarításába is ekkor fogtam bele.”124

Eleinte a fordítás valóban a megélhetés, a puszta kenyérkereset része, a költői jelenlét egyetlen lehetősége, mentőöv a nehéz években; és abban, hogy mit fordít, inkább a feladat, a megbízás játszik szerepet, mint az egyéni hajlam. De ahogy egyre többet fordít, úgy válik szívügyévé a munka. A jó szemű kiadói szerkesztők érdeme, mindenekelőtt Kardos Tibort és Hajnal Gábort dicséri, hogy egyéniségéhez illő szövegeket küldenek, és olyan munkákhoz juttatják, amelyekben a maga akkori legsajátosabb gondolatai, életszeretete, békevágya és humanizmusa, etikai eszményei és gondolati igénye visszhangra találnak, s a fordított költők ihlető forrásaivá válnak lírájának is. Ekkor készülnek Carmina Burana-, Dante- és Goethe-fordításai, ekkor vállalkozik Brecht és Becher magyar nyelvű tolmácsolására. A versfordításban szigetet talál és menedéket: az idegen költők szavával a maga legszemélyesebb üzenetét mondhatja ki.

A nehéz évek, a „hét szűk esztendő” elmúltával is rendszeresen fordít. Főként az Európa Kiadónál megjelenő gyűjteményes kötetek, antológiák adnak alkalmat, hogy egy-egy századunkbeli idegen költő társává szegődjön. Így születtek Jachimowicz- és (Búcsú a hótól címmel önálló kötetben megjelent) Mezsirov-fordításai, mai finn, norvég és svéd költőket bemutató tolmácsolásai. A Pécsi Nemzeti Színház számára Eugen Eschner König Jörg és Robert Régnier Dieux, belles et bętes című darabját ültette át magyarra. Vagyis a fordítás Csorba számára nemcsak kényszerűség, megbízás, feladat, hanem vállalás, költői munkásságát kiegészítő természetes igény is. Abból a fölismerésből fakad, amely irodalmunkat századok óta végigkíséri: a fordítás az egyetemes emberi kultúra szolgálata, látókör-növekedés, felszabadítás, kinyúlás a világba egy kis nyelv határai közül: a fordító egy más nép sajátos nemzeti művelődését közvetíti, kincseket hoz távoli partokról, táplálékot szállít a művelődés vérkeringéséhez. Ezt az igényét már 1947-ben, a Sorsunk magyar–szovjet száma elé írt beköszöntőben megfogalmazta: „Ma már mindenki előtt világos, hogy az egyetemes emberi kultúrát az a nép szolgálja leghívebben, mely sajátos nemzeti művelődést teremt. Egy-egy értékes nemzeti kultúra a tényleges értéktartalmon kívül okvetlenül ösztönző erő is. Megismerése tehát nemcsak látókörnövekedést, hanem felszabadítást is jelent. Minél több idegen kultúra kapcsolódik össze egy nemzeti kultúrával, annál színesebb, mélyebb és sokrétűbb lesz emez. A beltenyésztés a kultúrában is előbb-utóbb dekadenciához vezet.”125

Régtől és szívesen foglalkozik a fordítás elméleti és gyakorlati kérdéseivel, a magyar műfordítás-irodalom történetével. Műfordítói elveinek kialakulását cikkeiben, bírálataiban kísérhetjük nyomon. Már a negyvenes évek elején kritikát ír Berczeli A. Károly Janus Pannonius- és új olasz költőket bemutató fordításáról, recenzeálja Holler (Bajcsa) András Verhaeren- és Szedő Dénes Ramón Lull-tolmácsolását. Elejtett szavakból, félmondatokból következtethetünk fordítói igényeire. Holler „a született fordító alázatával közeledik a költőhöz, nem akar jobb verseket írni Verhaerennál, Verhaerent akarja bemutatni”.126 Azt a fordítót becsüli, aki változatos formakultúrával rendelkezik, „virtuózan versel”, a tónus- és hangszín-különbségeket jól érzékelteti, s nem kedveli, ha a fordítás „bágyadt”. A több költőt fölvonultató fordításkötet összeállítójától azt kívánja (az elvet majd csak évtizedek múlva, Kettőshangzat című fordításkötetének megszerkesztésekor érvényesítheti), hogy költőket és ne költészetet mutasson be, tehát inkább egy költőtől több verset közöljön, mint sok költőtől egyet-egyet, vagyis a válogatás, a bemutatás minél teljesebb, a versválasztás pedig a költőre minél jellemzőbb legyen.

A műfordítás ügyét az irodalmi köztudat formálása, az esztétikai nevelés, a pedagógia szempontjából is nagyra értékeli. Ezért ír szívesen kritikát, és hívja föl a figyelmet a hatvanas évek végén két jelentős, hézagpótló, „tanulságos” kézikönyvre, Szabó Ede monográfiájára (A műfordítás) és Rába György tanulmánykötetére (A szép hűtlenek).127 Szabó Ede „tankönyvéről” szólva olyan kritikai észrevételeket is megfogalmaz, amelyek jól tükrözik saját fordítói elveit. Rilke Áldozat című versének Radnóti-féle fordításáról például – Szabó Edével ellentétben – az a véleménye, hogy „halványabb az eredetinél. A »mert te vársz ma rám« mennyivel lazább, töredezettebb és szürkébb értelmű az »und du wartest nur«-nál, a második strófa végén a »steht« jelenideje mennyivel távlatosabb a »bújdokolt«-nál, s az utolsó sorokban a félrefogást súroló: »will ich nach dir nennen am Altare« »rólad kap nevet, az oltár épül«”. Nem osztja Szabó Ede véleményét – most ellenkező előjellel – Szabó Lőrinc Jammes-fordításairól sem. „Szerintem Szabó Lőrinc alighanem a legjobb Jammes-fordítónk. A francia költő rafináltan művészi sutaságát, bűbájos kölyökkutya-esetlenségét, nagyon tudatos rímelési pongyolaságait Szabó Lőrinc nagyszerűen tolmácsolja.”

Csorba legfontosabb műfordító elve a hűség. Véleménye szerint Pázmány műfordítói ars poeticájának sarkalatos tétele, mely szerint a fordítás „olyan kedvesen folyjék, mintha először magyar embertül, magyarul íratott volna” – elavult. „Éreznie kell az olvasónak – írja –, hogy a verset először nem magyarul írták. Valamilyen fokon el kell idegenítenie a fordítónak a magyar szöveget. Amúgy is képtelenség az idegen nyelv grammatikai rendszerét, egész világát csak úgy egyszerűen átültetni egy másik nyelvbe. Ez az elidegenítés nem a nyersfordítás sutaságát jelenti. Az okosan átültetett növény (hadd használjam ezt a hasonlatot, melyre a szókép felhatalmaz) idegen éghajlat alatt és idegen talajban úgy lesz más, hogy azért önmaga marad. Talán nem nő akkorára, tompul virága színe, kevesebb, gyatrább termést hoz, de lényegében változatlan.”128 Nem követi a Nyugat-nemzedék műfordítóit sem. Megismerte ugyan a Nyugat nagy fordítóinak, Babitsnak, Kosztolányinak, Tóth Árpádnak a munkáit, megcsodálta formai gazdagságukat, nyelvi színességüket, de nem fogadta el fordítói nézeteiket és gyakorlatukat. A Nyugat-nemzedék szubjektivizmusánál fejlettebb, racionálisabb elveket alakított ki. Fordításeszménye a közvetlenül előtte járó nemzedék, mindenekelőtt Szabó Lőrinc vívmányához, a gondolati hűség követelményéhez kapcsolódott. „Tóth Árpád és Babits gyakorlatából az a tapasztalat maradt Csorbára, hogy magyar költőnek a formahű fordítás mindig a nyelvi leképezés és interferencia megvalósítását jelenti. Szabó Lőrinc viszont arra tanította, a fordítói alázat mindenekelőtt gondolati hűséget követel, s ellenállást a magánvaló költői mutatványnak s a díszítő nyelvi ajándékoknak” – mutat rá Rába György.129 Csorba persze tudja, hogy a mégoly tökéletes, hűséges fordítás is: ferdítés, bármily nemes értelemben. A fordító, bármennyire igyekezzék is hű maradni mind a szöveghez, mind a mű szelleméhez, hangulatához, a fordított műre akarva-akaratlan rányomja saját személyes stílusának jegyeit. Ugyanakkor nem fogadja el a sok mindenkinek tulajdonított mondást (a fordítás, akár a nő: ha hű, akkor nem szép, ha meg szép, akkor nem hű), véleménye szerint a fordításban a szépség és a hűség nem egymást szükségképpen kizáró jelenségek.

Hűségigényéből következik, hogy a fordító nemcsak költői feladatot lát el, hanem szövegmagyarázóit is. Magyar-ít, azaz magyar-áz. Gyakran még a szöveggondozói, filológusi munkát is magára kell vállalnia. „Az arány és a választás persze a fordító felelőssége” – hangsúlyozza. A Janus-fordítások problémái között például elmondja, hogy a Janus szövegét átszövő mitológia visszaadása milyen feladat elé állítja a fordítót. „Én magam igyekeztem elmenni, ameddig csak lehetett. Többnyire teljes feloldással; tehát például Mars helyett a háború, Vénusz helyett a szerelem közfőnevet használva. Előfordult a közelítésnek egy enyhébb formája is a következő modell szerint: az egyik epigrammában Janus a zsarnok-dicsérő költőkről azt mondja: »quorum sola fuit Calliopea fames«. Én ezt így fordítottam: »korgó gyomrukból súgta a Múzsa nekik«. Jékely Zoltán viszont így: »kiknek az éhség volt ihlete, semmi egyéb«. Jékely tehát a teljes feloldást alkalmazta, én csak a mérsékeltet.”

Hűségigényének másik sarkalatos pontja, hogy a fordítás mindig a mának készül. A műfordító persze nemcsak mai, hanem régi költőket is fordít. Milyen legyen az ő visszaadásuk? Mi történjék az eltelt idő érzékeltetésével? Archaizálni csak mértékkel és tapintatosan szabad – írta már 1944-ben. S ma ugyanezt vallja: „…a mai fordító csak mai nyelven szólaltathatja meg Horatiust is, Dantét is, Puskint is, Baudelaire-t is, Rilkét is, Ungarettit is. Archaizálni legfeljebb csak jelzésszerűen, utalásokkal szabad.”

Hűségigényének harmadik posztulátuma, hogy a költő lehetőség szerint eredeti szövegből fordítson. Eszménye a közvetlen fordítás, a nyersfordítást és a közvetítő nyelvet kiküszöbölő munka. Nyersfordítást csak szükségből fogad el. „A fordító számára még mindig az első és legfontosabb »forrásmű« a pontos, megbízható és lehetőleg végleges eredeti szöveg” – írja a Janus-fordítások problémáival kapcsolatban. Latint, németet, olaszt, franciát eredetiből fordít, északi nyelveket és oroszt nyersfordítás fölhasználásával. „Klasszikus és középkori latin műveket kapásból fordítok magyarra. Németül értek, olaszul és franciául szintén… Az ógörögöt négy évig tanultam, abból keveset tudok… De beszélni, folyékonyan, simán, úgyhogy arra büszke lehetnék, egyetlen nyelvet sem… Tudni egy nyelvet, különben is komplex probléma. Passzív tudás vagy aktív? Nálam olvasásra szolgál a nyelv. Latin, francia, német, olasz… Nem nyersből fordítok. Én képtelen vagyok úgy fordítani, hogy ne ismerjem a nyelvet. Tudnom kell, honnan és mennyire rugaszkodom el. […]”130

Külön fejezet Csorba műfordítói munkásságában a Faust második részének átültetése. Kozma Andor 1924-ben megjelent teljes, de költői szempontból elégtelen Faust-fordítása után a második részből csak részleteket tolmácsoltak 20. századi költőink (pl. Szabó Lőrinc). A Faust második részének új, teljes fordítása, Kálnoky László munkája 1956-ban jelent meg, s ezt követte – meghökkentően hamar, mindössze három évi időközzel – az újabb fordítás, Csorba Győző munkája.

A Faust második részét Goethe nyolcvankét éves korában fejezte be. Látszólagos kuszáltságával együtt a költemény összegezése és betetőzése mindannak a sokféle hangnak, színnek és eszmének, amit hosszú pályáján megszólaltatott. A második rész az igazi tragédia: Goethe a „nagyvilág” tájaira vezeti el Faustot, s itt válaszol a mű első részében fölvetett gondolatokra: Találhat-e az állandóan kereső ember megnyugvást és boldogságot az életben? Mi az értelme az olthatatlan szomjnak, az ember életét végigkísérő küzdelemnek? Az első résznél filozofikusabb, gondolatokkal, célzásokkal sűrűbben átszőtt, formailag gazdagabb a második rész. Goethe maga mondta, hogy a műben alig lelhető föl személyes elem; tágabb, szenvtelenebb világ tárul föl benne, s aki nem forgott eleget a világban, nincsenek tapasztalatai, nem tudja majd, hogy mihez kezdjen vele. Babits Mihály „enciklopédikus mű”-nek mondja, melyben Goethe az életmű számtalan irányzatát foglalta össze: „Túlságosan gazdag, s egy kissé szét is hull, önnön terhe alatt. Goethe nem olyan hatalmas egységesítő és komponáló, mint Dante. A Faust, kiegészült formájában mégis csak az Isteni Színjátékhoz hasonlítható. Nem csupán hatalmas belső mérete miatt, ahogy egy kor egész tudását, színskáláját s lelki küzdelmeit eggyé fogja. Hanem úgy is mint nehéz, sőt egy kicsit ezoterikus költemény, kevesek számára való. Goethe, saját szava szerint, sok mindent »titkolt bele«.”131

A tartalmi gazdagság, a töprengő fogalmazás, a részletek árnyaltsága, a változatos forma alaposan próbára teszi a fordító türelmét és képességét. Csorba fordítói „természete”, ihletének karaktere akkor mutatkozik meg legjobban, ha munkáját a három évvel korábban megjelent fordítással hasonlítjuk össze. A mű elején Ariel arról a megújulásról beszél, amelyet a hajnal hoz el a természetnek.

Csorba Faust-fordítását annakidején Fábián István elemezte gondosan. A két tolmácsolás közti tartalmi eltérésekre, a mozgalmasság, a költőiség tekintetében megnyilvánuló hangzás-interferenciára egyaránt rámutatott. Több részlet egybevetése után megállapításait így foglalja össze: „Kálnokyra jobban ránehezedik a filológiai felelősség, nem meri, vagy nem tudja szabadjára ereszteni mondatalkotó képzeletét. Csorba pontosan ragaszkodik az eredeti értelméhez, de a szavak megválogatásában költői leleményességét követi.”132

A Janus Pannonius-fordítás ügye évtizedekig végigkísérte Csorbát pályáján. Szepesi Attila tréfás hangú versében nem minden ok nélkül nevezi Csorba Győzőt „Victor Pannonius”-nak.133 Már Berczeli A. Károly 1941-ben megjelent fordításkötetéről szólva az epigrammaíró Janust érzi korszerűnek. Kardos Tibor 1947-es „toborzása”, amikor több magyar költőnek hosszabb római ösztöndíjat biztosított, hogy ezzel is Janus fordítására ösztönözze őket, annakidején látszatra nem hozott eredményt. Néhányan azonban – Takáts Gyula is, Weöres Sándor is – fordítóként később visszatértek a humanista költőhöz, s legkivált Csorba munkásságában kapott központi helyet Janus Pannonius honi megszólaltatása. Különösképpen a nagy humanista költő halálának ötszázadik évfordulója adott lendületet a Janus-fordítások ügyének. Ekkor, 1972-ben jelent meg az a részben bilingvis kötet, mely Janus Pannonius műveinek eddigelé legteljesebb gyűjteményét tartalmazza, s amelyben a harminchárom fordító közül a legimpozánsabb teljesítmény (Kerényi Gráciáé mellett) Csorba Győzőé.

A Janus-évforduló, illetve a kötet megjelenése alkalmával Csorba Győző külön tanulmányban elemezte a Janus-fordítások műhelyproblémáit, és fejtette ki azokat az elveket, amelyeket a fordítói gyakorlatban követett.134 Csorba abból a tételből indul ki, hogy Janus Pannonius „magyar volt, a magyar nemzeti közösség tagja”, s mint ilyen költőt nem lehet egyszerűen, éppen úgy lefordítani magyarra, mint más nemzeti irodalmak valamelyik költőjét: „A Janus-fordítások alapproblémája tehát, hogy latin nyelvből magyar nyelvbe kell áttenni olyan verseket, amelyeket magyar ember írt. A nyelvi idegenséget úgy kell tehát érzékeltetni, hogy az »ihlet közössége« is kiderüljön, s hogy a verset »először« magyar ember írta.” Vagyis a fordító érzékeltesse az időt, ami a versek írása óta eltelt, s ezért Csorba az „ötszázéves magyar költő” mai megszólaltatásában az archaizálásnak a megszokottnál nagyobb jelentőséget tulajdonít („Hajlok afelé, hogy […] ebben a különleges esetben helyénvaló a nagyobb engedékenység”), s az se baj, ha a fordító a latin eredetinél erőteljesebb, rusztikusabb, „magyar” színeket kever nyelvébe (egy fordítási példa elemzésekor kiemeli, hogy „a sor többi részének nyersebb, realisztikusabb megfogalmazásával utalni próbáltam Janus magyarságára”). Az archaizálásban s a realisztikus színekben bizonyára igaza van Csorbának, de a tétel azon része, hogy Janus Pannonius „magyar volt”, verseit „magyar ember írta”, alighanem vitatható. Kétségtelen, Janust a magyar világ, a magyar történeti és társadalmi valóság, a honi környezet és táj tette jelentős költővé. Ám azt is látni kell, hogy Janus korában és Janus számára, akit a humanizmus népek és nemzetek feletti egyetemesség-gondolata töltött el, mást jelentett magyarnak lenni, mint – mondjuk – József Attila számára (őt idézi ugyanis Csorba: „a nemzet eszerint: közös ihlet!”), vagy manapság.

A Janus-fordítás gyakorlati kérdéseiben Csorbának igen figyelemreméltó megállapításai vannak. Mindenekelőtt szóvá teszi a filológiai munka hiányát. Mivel nem áll rendelkezésre a latin szöveg kritikai kiadása, itt a filológus munkáját is gyakran a fordítónak kell elvégeznie, mikrofilológiai problémákat kell megoldania. Elmondja például, hogy csak véletlenül (Sabbadini olasz professzor jóvoltából) értesült arról, hogy Janus idejében a „lustrum” szó a klasszikus latin nyelvhasználattól eltérően nem öt, hanem csak négy esztendei időtartamot jelentett. („De az értesülésig jócskán meg kellett szenvednem a Guarino életkoráról szóló sorok fordítását, éppen a »lustrum« tisztázatlansága miatt.”) Ugyancsak helyénvalóak azok a megjegyzései, amelyekben a fordító szövegmagyarázó szerepéről (pl. a mitológiai nevek magyarításáról) beszél, illetve amelyekben verstani kérdéseket (pl. a hexameter és a pentameter cezúrájának megoldását) teszi szóvá.

A kétnyelvű gyűjteményes kötetben a legterjedelmesebb anyaggal Csorba Győző szerepel. Hangja a költő világán belül is eltérő, az apró finomságokra és változatokra érzékeny. Kitűnően oldja meg a hosszú Guarino-panegyricus tolmácsolását, bensőséges, lágy hangon szólaltatja meg Janus talán legszebb magyarországi elégiáját, a Siratóéneket, van hangja a csata harsány, hangfestő leírására („kürtök, durva dobok hangja rivallt, dübögött”), s különösképpen remekel az epigrammák csipkelődő, csúfolódó, pajzán színeinek visszaadásában. Pedig a tömörség, a célzások, a szójátékok, a stilisztikai jelentésű szórend miatt talán éppen az epigrammák fordítása a legnehezebb. (A ritmusban még arra is ügyel, hogy az „egy” és a „lesz” szavakban a szóvégi mássalhangzó ejtése hosszú!) A kötetről írt kritikájában Rajnai László külön kiemeli Csorba néhány finom és értő megoldását. „Postquam desiderat superbus ales, / Pictam sideribus levare caudam”: „aztán, hogy – gyönyörű madár – megírott / hímű szárnyain égbe nem suhant már” (A költő Martialishoz); „[…] foedere iniquo / Contentum […] Antiochum”: „súlyos békéjét tűrte nagy Antiochus”135 (Mikor kezdték Rómában tisztelni a Múzsákat?).

Válogatott versfordításainak foglalata, a Kettőshangzat – nemzedéktársai hasonló gyűjteményeinél jóval később – 1976-ban jelent meg. A kötet részleteket közöl a nagyobb terjedelmű művekből, a Faust II.-ből, Brecht hangjátékaiból, s mutatványt azoktól a költőktől, például Petrarcától, Janus Pannoniustól, Mezsirovtól, akiktől az itt közölteknél sokkalta többet, önálló kötetnyit fordított. A fordító jelenléte leginkább a választásban, a válogatásban, a kötet összeállításában nyilvánul meg; Csorba úgy nyújtja át válogatott versfordításainak gyűjteményét, akár saját kötetét: mindenekelőtt olvasmányt, és nem valamiféle teljességre törekvő, világirodalmi antológiát kíván adni. A Kettőshangzat azért több, mint egyszerű fordításgyűjtemény, mert ez a személyes költői választás az egész kötetben jelen van, kitapintható és érzékelhető.

Ezt hangsúlyozza a gyűjtemény összeállítása. A Kettőshangzat az antikvitástól napjainkig időrendben, az alkotók életkora szerint, a művek keletkezési sorrendjében tartalmazza Csorba versfordításainak legjavát. A súlypont a reneszánsz kor és a 20. század költőin van. Az ókori anyagból csak latin költőket közöl, és elenyésző számban szerepelnek a 17–19. század alkotói (a háromszáz évből mindössze hat költő); nagyobb fejezet mutatja be viszont a 14–15. század költőit, és a gyűjtemény legterjedelmesebb fejezetét, csaknem a kötet felét a századunkbeli költők művei töltik meg (a sorrendet itt a nyelvi különbözőség szabja meg).

Bár fölismerhető, hogy a verseket ugyanaz a költő fordította – a kötet egészére a meditatív hang jellemző –, a Kettőshangzat különféle hangnemeket szólaltat meg: mindegyik költő a saját nyelvén beszél. Csorba természetszeretete táplálja az ókori latin költőket, s például Ovidius Tomiból írt episztolájában nem nehéz fölismerni az irodalmi élet zajlásától és nyüzsgő fórumaitól távol, a „helyi formák közt” élő mai költő tűnődését: „Munkával kötöm le magam, zsongítom a fájást, / szót keresek folyton mondani gondjaimat. / […] / Versekben keresek nyomorúságomra felejtést, / s hogyha elérem e célt: az nekem éppen elég.” (Tomi és az ottani élet) Kritikai szenvedélye, ironikus hangja főként a középkor antiklerikális lírájában, a szociális elégedetlenséget megszólaltató versekben, a szimónia ellen perlő kifakadásokban figyelhető meg. Van hangja a reneszánsz kori égi, éteri (Dante) és földi, testi (Petrarca) szerelem megszólaltatására. Janus Pannoniusban ízig-vérig modern költőt láttat, saját költészetének is, meg általánosságban is a korszerű költői magatartás példáját, aki meg tudta valósítani magyarság és európaiság összhangját. Otthon van Goethe fegyelmezett, hűvös klasszicizmusában, de felizzik, sőt aprólékos és részletező a romantikus hang (pl. Theodor Kramer) visszaadásában. Kiemelkednek értő Rilke-fordításai: a német költő intellektualitásában a leginkább hozzá illő költőtársat találta meg. Ungaretti lírájában csakúgy, mint Csorbánál központi téma az elmúlás, a halál. Brecht harcos békevágya a fordító személyes vallomásától izzik föl. A kortárs európai lírából is a Kettőshangzat fordítójához azok állnak a legközelebb (a francia Jacques Prévert, a lengyel Marian Jachimowicz, a finn Anna-Maija Raittila), akik sűrítetten, áttételesen, az intellektuális líra eszközeivel fogalmazzák meg gondolataikat. Ilyen fordítói telitalálat például Jachimowicz Apámnak című versében ez a záró kép: „Bennem / énekeskönyve szádnak.”

A Kettőshangzat versfordításaiban a hangbeli változatosság nagyfokú formai érzékenységgel párosul. Csorba a fordításban sem ismer megoldhatatlan problémát. Nála a kemény szabályokhoz kötött metrumok, a latin hexameter, a szonett, a középkori rímbokrok is természetes, szabadon áradó, hajlékony formává kezesülnek, s a szabad vers látszólagos kötetlenségében is megőrzi a költészet törvényeit, a kifejezés pontosságát és szükségszerűségét.

A kötetről megjelent kritikák (Fodor András, Rába György, Rónay György írásai) a jelentős művet megillető elismeréssel szóltak a fordító teljesítményéről: Csorba „kitűnő versfordító”, „formai akadályokat nem nagyon ismer, mestere nemcsak a verselésnek, hanem annak is, ami nélkül ez a »mesterség« nem sokat ér: az átélésnek, a fordítandó vers »ihletébe« való beleélésnek” (Rónay György), a Kettőshangzat „a meglatolt, tiszta szavak művészének ünnepi előadása” (Rába György). Mindenekelőtt a fordító szemléletét emelték ki, s azt az eredményt, hogy a kötet körképében a klasszikus belső és külső forma megteremtésének eszménye valósul meg. Rába György írta: „A Kettőshangzat panorámájának klasszikus jellegét teljessé úgy teszi szemlélete, hogy a legtágabb értelemben vett vagy akár finomszerkezeti formateremtő elveket a szellem nyugtalansága vagy a szenvedély, de legalább a külső forma nyaktörő érdekessége ellenpontozza.”136

Amit Janus Pannonius az értékes költői mű legfontosabb vonásának mond, a Kettőshangzat fordításaira is érvényes: „S látszik a versen, hogy merre, hol is született.” (A narni Galeottóhoz) A megállapítás igazolására alkalmat ad Petrarca egyik verse, a Se la mia vita da l'aspro tormento… kezdetű szonett Sárközi György- és Csorba Győző-féle fordításának az összevetése.

Sárközi Petrarcája csupa lebegés, könnyedség, finomság, puhaság; Csorba a burkolt szerelmi vallomást reálisabbá, valóságosabbá, hitelesebbé, konkrétabbá színezi, és nemcsak a férfi szerelmi lángolását, hanem szenvedélyét, sőt fájdalmát, szenvedését is megérezteti. Míg Sárközinél „minden fény elomlik”, Csorbánál „hamvad már a végső tűz”; ott az elmúlt idő „a kínszenvedésé volt”, itt „gyötrelemben múlt”. Amiről Sárközi azt mondja: „vágyam csúfolója”, arról Csorba azt írja: „rosszallja szeretnem”. Csorba nyelve nemcsak súlyosabb, keményebb, hanem választékosabb is. Sárközi köznapi kifejezése – „szép szemeidben” – Csorbánál „szemed csodás egében”-re változik; Sárközi jelzős szerkezetét – „fakó orcád” – Csorba „igéző arcod”-ként adja vissza; s amíg ott a fájdalom szinte lebegve fut – „halk sóhaj lett jajomból” – itt telten, erőteljesen hangzik: „megfélénkit emésztő búm elzokognom”. Sárközi gyöngéd, ellágyul, finomít. Csorba Petrarcája egy leheletnyivel talán az eredetinél is keményebb, férfiasabb, rámutatóbb. Ez a különbség a szonett záró soraiban odáig tágul, hogy az eredetinek valójában két eltérő tartalmú értelmezését kapjuk. Sárközinél: „…fájdalmam mégis enyhül egy kevéssé, / ha késő sóhaj kel késői szóra.” Csorbánál: „…adassék úgy, hogy némiképp kövess meg / elkésett sóhajtásaiddal engem.” Sárközi fordítása – igaz, korábban, a negyvenes évek elején is keletkezett – Kosztolányi interpretációihoz és fordítói elveihez áll közelebb; viszont Csorba megoldása és fordításeszménye – mutatis mutandis – Szabó Lőrinc versfordító magatartásához kapcsolódik: mindenképp korszerűbb elveket követ, s ezáltal válik maga is mértékadó példává.

Ha Csorba versfordító tevékenységét jobbára a feladat hívta is életre, elfogadta a fordítás lehetőségét pályáján, s a fordítói munka életműve szerves részévé vált. Egyrészt a fordítások „hozamát” beépítette saját költői világába, másrészt az idegen verseket áthatotta a maga lírai szubjektumával.

A kortárs európai líra megismerése bizonyára nem egy költői sejtését igazolta. Csorba költészetét a legkezdetibb időtől nagy formai érettség, biztonság és kulturáltság jellemezte. Részben ez tette alkalmassá a versfordításra. Ugyanakkor a műfordítói gyakorlat saját formakultúrájára is jótékonyan visszahatott, formavilágát, nyelvét gazdagította. A fordítás kitágította írói stíluskészletét, termékenyítette képhasználatát, fokozta mesterségbeli tudatosságát, műgondját. A jelentős tisztulást és érlelődést, melyet pályája derekán tapasztalhatunk – állapította meg Szabó Ede –, „bizonyára a műfordítás fegyelmező hatásának is köszönheti”. A világirodalmi tájékozódás és a műfordítói tevékenység hatásának nemcsak az olyan közvetlen és nyilvánvaló jeleire gondolunk, mint az ún. hommage-versek (Ronsard utolsó otthonában, Az öreg Milton, Janus Medvevárban, Anna-Maija Raittila stb.), hanem ennél áttételesebb rokonságra is. Például a Hélinant-párhuzamra, valamint arra az egyberímelésre, ami A szó ünnepe egyik versét, az Októbert és Lao-cet összefűzi, és amelyre már korábban rámutattunk. Van, amikor a fordítói gyakorlatból csak egy képet, egy hangulatot ment meg, hogy saját képére formálva új, teljes értékű, eredeti verset teremtsen. Így születhetett például a mindössze ötsoros kis műremek, a Változat egy Li Taj-po-versre. Van, amikor a fordított művel való barátkozás áthatóbb, mélyebb sugallatot ád. A Faust második részével való több évi foglalkozás bizonyára egész költői nyelvének drámaibb hangszerelést adott, s például Körbe-körbe című versének evokatív hangjában lehetetlen föl nem ismerni a Faust húsvéti harangszavát:

A költő nyer a fordítástól, s a fordító saját lírai teljesítményével élteti az idegen költőt. Csorba a fordított költőket egy kissé magához hasonította: úgy adja vissza az eredetit, hogy a magáét is hozzáadja, saját hangja, stílusa fordításait is áthatja, a rá jellemző nyelvi-stiláris jegyeket az idegen költőkre is átruházza. A fordításokban jellegzetes „csorbagyőző-izmusokra”, Csorba nyelvére jellemző szavakra, kifejezésekre, fordulatokra bukkanunk. Ilyen szavak például az „egyébkor”, az „azonmód”. Fölismerhetően a költőre utaló kifejezések: „túlcsorduló fölösleg”, „tűnt szókat idézem”, „forgó galambraj”. A régi korok költőinek nyelvébe szívesen lop egy-egy mai szót. Juvenalist megajándékozza például a „gavallér”-ral, Hélinant-t a „ficsúr”-ral, középkori költők művébe szövi a „móres”-t, a „ken” (megveszteget) igét, vagy a latin pentameterbe építi a magyar közmondást: „Addig verd a vasat, míg meleg.” De ahogy a túlzott archaizálást nem kedveli, azonképpen Csorba mindig mértékkel modernizál. Ha az eredeti bőbeszédű (például a Carmina Buraná-ban az Angyalok vagy emberek kezdetű vers), akkor azt szóismétléssel adja vissza: „megtanított régen a bölcsesség, a régi”, „öntsd ki bánatos szíved, öntsd ki nékem”. Csorba a fordításokba is átveszi két kedvelt, sűrűn használt nyelvi-formai „újítását”, az enjambement-t és a kötőjellel összekapcsolt, szokatlan, többnyire metafora értékű szófűzést. A fordító ott is sorvégi törést alkalmaz, elválasztja az egyszerű és az összetett szavakat, szétválasztja a névelőt és a névszót, a jelzőt és a jelzett szót, ahol az eredetiben hiányzik. És szívesen kapcsol össze kötőjellel két, sőt három és négy tagú, metaforikus kifejezéseket: „szarv-koronájú”, „mély-feketés”, „tetemes-nagy”, „eső-csapottan”, „kettős-pata-lábanyomát”, „szél-birodalma-berek”, „holló-szárnya-verten”. Janus Pannonius váradi búcsúversében, mely halála ötszázadik évfordulóján poétai verseny tárgyává lett, s melyre Csorba is elkészítette a maga változatát, az első szakasz négy sorába nem kevesebb, mint négy kötőjeles szóösszetételt illeszt:

Kettőshangzat – szép cím, kifejező cím. Utalhat egyszerűen arra, hogy minden fordításban két hang szól: a fordított műé és a fordítóé. Hisz „végső soron minden versfordítás »kettős hangzat«, mert a lehető legteljesebb idomulás esetében is menthetetlenül két hang szól, vagy egy hang menthetetlenül »kettősen«: az eredetié meg a fordítóé, és majdnem lehetetlen, hogy egyrészt a fordító saját hangja, másrészt a más nyelv más zengése valami felhangot ne adjon még a legoptimálisabb fokon átmentett eredetinek is” – írja Rónay György.137 Vagy a cím utalhat ennél többre is? Utalhat arra az örök-egy küzdelemre, amit a mai fordító folytat, hogy a kettőnek, a fordított műnek és a fordításnak nemcsak értelme, hanem benső, legmélyebb zenéje is úgyszólván födje egymást? Csorba Győző fordítói eszménye a hűség, a lelkiismeretes és pontosságra törekvő fordítás, az idegen verssel és az idegen költővel való minél teljesebb azonosulás. Legsikerültebb fordításaiban megvalósul az eszményi cél: az eredeti mű és a fordítás fedi egymást. Ezért nála a „kettős hangzat” elsősorban azt jelenti, „hogy a magyarral együtt tudja szólaltatni az eredetit, azzal a legmélyebb fordítói megértéssel, amely az eredeti szövegben megérzi, és magyar változatában vissza is adja a puszta értelmen túli legmélyebb »tartalmat«, amit a költő már csak versmondatai indázására, s a vers bonyolult (de nem annak szánt) texturájában a bújkáló muzikalitásra tud rábízni”. A fordító Csorba Győző csaknem személytelenné válik, elbújik a megszólaltatott költő mögött, azonosul vele, hogy annak szava hangozzék. Különös paradoxon: fordító munkája épp ezáltal válik költői munkássága személyes és maradandó részévé.

Tüskés Tibor
Csorba Győző1

A pálya íve

(Csorba Győző és a Nyugat „harmadik nemzedéke”; kritikai elvei)

A kifejezés keresése

(Mozdulatlanság, 1938; A híd panasza, 1943; Szabadulás, 1947)

Ágyam

Számvetés és gazdagodás

(Ocsúdó évek, 1955; A szó ünnepe, 1959)

A költői szemlélet kiteljesedése

(Séta és meditáció, 1965; Lélek és ősz, 1968)

Paysage

Lázadás az „idő-infláció” ellen

(Időjáték, 1972; Anabázis, 1974)

Elmozdulások

(Észrevételek, 1976; Legújabb versek)

„Kettőshangzat”

(A fordító műhelye)

Jegyzetek

Tüskés TiborCsorba Győző1

A pálya íve

(Csorba Győző és a Nyugat „harmadik nemzedéke”; kritikai elvei)

A kifejezés keresése

(Mozdulatlanság, 1938; A híd panasza, 1943; Szabadulás, 1947)

Ágyam

Számvetés és gazdagodás

(Ocsúdó évek, 1955; A szó ünnepe, 1959)

A költői szemlélet kiteljesedése

(Séta és meditáció, 1965; Lélek és ősz, 1968)

Paysage

Lázadás az „idő-infláció” ellen

(Időjáték, 1972; Anabázis, 1974)

Elmozdulások

(Észrevételek, 1976; Legújabb versek)

„Kettőshangzat”

(A fordító műhelye)

Jegyzetek

Tüskés Tibor
Csorba Győző1