Csorba Győző 1916. november 21-én született Pécsen, és 1995. szeptember 13-án hunyt el ugyanitt. Költő, fordító, szerkesztő és könyvtáros. Kossuth-díjas. A Nyugat harmadik nemzedékének – Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Weöres Sándor mellett – kiemelkedő költője, a század magyar irodalmának jelentős alakja. Ez a legrövidebb jellemzés róla.

Személyesen annyit tehetek hozzá: életem egyik nagy ajándékának mondhatom, hogy személyiségét és munkásságát megismertem. Amit a versről, a költészetről, az irodalomról tudok, azt jórészt neki köszönhetem.

1958-ban találkoztam vele először személyesen. Azóta haláláig – harminchét éven át – kapcsolatban – talán mondhatom: barátságban – éltünk. A Jelenkor szerkesztése idején munkatársam, segítőm volt. Van kötete, amelynek összeállításában közreműködtem, van verse (pl. a Séta és meditáció című), amelynek megírására ösztönöztem. Hetvenedik születésnapjára Tiszteletadás Csorba Győzőnek címmel antológiát szerkesztettem. A születése hetvenötödik évfordulójára kiadott Egy eltűnt pécsi utcára című versgyűjteményét gondoztam. Költészetéről többször írtam, vele több interjút készítettem. Munkásságáról 1979-ben bibliográfiát állítottam össze. Róla írt könyvem az Akadémiai Kiadó Kortársaink sorozatában 1981-ben látott napvilágot. A Baranya Megyei Könyvtárban (1978-tól) valamint a Pannónia Könyvek szerkesztése során (1984-től) évekig együtt dolgoztunk. Három lánya közül kettőnek a gimnáziumban tanára (egyiküknek osztályfőnöke is) voltam. A hosszú séták, a tartalmas beszélgetések, a közös emlékek száma fölsorolhatatlan. Az Unikornis Kiadó megbízásából A magyar költészet kincsestára sorozatban most állítom össze válogatott versgyűjteményét.

Amit az olvasó az itt következő oldalakon talál, valójában Csorba Győzőről írt, 1981-ben megjelent könyvem folytatása, kiegészítése, a pálya utolsó korszakának, a haláláig terjedő időnek a megrajzolása. Aki ismeri korábbi könyvemet, az itt olvasható írásokat tegye a könyv mellé; aki most találkozik először Csorba Győző költészetével, örülnék, ha kedv ébredne benne az „előzmények”, a teljes költői pálya megismerésére.

Ám a költőről és a költészetéről szóló mindennemű beszédnél fontosabb a művek, Csorba Győző költészete megismerése, olvasása.

A világ küszöbei-ben a költő új verseinek legteljesebb, leggazdagabb, legterjedelmesebb gyűjteményét adja az olvasó kezébe. Utoljára 1978-ban, az Összegyűjtött versek végén olvashattunk egy csokorra való új, 1975–1976-ból való költeményt, A világ küszöbei az elmúlt négy év (1977–1980) termését tartalmazza, szám szerint mintegy százhúsz verset.

A kötet hét ciklusa megszólaltatja Csorba költészetének minden fontosabb témáját, gondolatkörét. (Talán csak a költő feladatának kérdését érintő, a költői szó hivatását megfogalmazó ún. ars poetica-versek húzódtak háttérbe ezúttal.) A kötet a mulandóság, az öregedés hangjának megszólaltatásával kezdődik; ezt „a határtalan őszi váltás előtti” kert képének, ennek a régi Csorba-motívumnak a fölvillantása követi; az Érmek halott mestereket, barátokat idéző verseket tartalmaz; ezután a család-versek, az anya, a feleség, a gyerekek, az unokák ihlette költemények következnek; az újabb ciklus „a másik rejtély”, „a mímes maszkajáték”, „(Nő asszony lány szerelem szerelem!)” titkát faggatja; a Szél ellen ciklus néhány költeménye szatirizáló kedvének és közéleti érdeklődésének ad teret; végül a kötetet a nyitáskor már megzendített hang – ha lehet, egy tónussal még komorabbra, sötétebbre fogott – visszatérése, az arcát „a túli Nap felé” fordító költő vallomásos-önvizsgáló szava zárja.

Minden ciklusban megtalálható néhány kiemelkedően szép és nagy, ún. kulcsvers, ám ami a kötetet igazán fontossá, figyelemre méltóvá teszi, ami a költő „helyzetváltozását”, a „túli Nap felé” fordulását kifejezi, az a keretként elhelyezett két ciklus: terjedelme is ezeknek a leghangsúlyosabb, mintegy a kötet felét teszi ki.

Csorba Győző költészetének jelenleg legmélyebben átélt, legerőteljesebben megszólaltatott élménye az elmúlás, az öregedés, a halál közelsége. A költő az emberi létezés egyik legalapvetőbb kérdését, a mulandóság, a magány, a halál élményét éli át nagyon mélyen, intenzíven, egyénien és mindenkihez szólóan. Versek egész sorát, sorok tucatját idézhetnénk, amelyek mind ennek az érzésnek más-más változatát, „a folyamatos katharzis játékait”, a „légszomjam vészesen dagad” élményét, a „most hogy menni, vagyis készülni parancs kötelez már” szorongását fejezik ki. A kortárs magyar lírában aligha tudunk még egy költőt megnevezni, akinél az elmúlás élményének olyan intenzív lírai megélése van jelen, mint Csorbánál. Az érzés minden árnyalatát, modulációját megírja, „kifosztva” is újabb és újabb fölfedezéseket tesz. Lázad és legyint, türelmetlen és belenyugvó, ismeri a félelmet, a rettegést, az irigységet, az önigazolást, szava van a leszámolásra, az elégedettségre, az önfegyelemre, az öröm fölcsillanásaira, megfogalmazza az újrakezdés lehetőségét, a reményt és a reménytelenséget, „a valóban jogos önvédelem” parancsát…

Ismerjük a türelmetlen kézlegyintést, a szemellenzős közbeszólók közhelyigazságát: „Jó, jó, egyszer mindenki meghal… Minek erről annyit beszélni…” Igen ám, de más tudni a törvényt, és más önmagunk életében azt megélni, sorsunkban megvalósítani. Csorba Győző a legáltalánosabb emberi kérdést, az elmúlást egyes szám első személyben, önmaga legszemélyesebb kérdéseként fogalmazza meg, s a művészet, az igazi költészet átlényegítő hatása révén általánossá, mindenkihez szólóvá teszi.

A költőt két ok is arra késztetheti, hogy költészetének központi gondolatává „a közeli pusztulás sejtése”, a „választott magány”, az „exodus” váljék. Az egyik: a szubjektív. Az őszbe csavarodott hajú költő abba a korba lépett, amikor „két napra is boldogság visszanézni”, s okkal figyel föl a jelekre: „Ajtódöndülés / bekattanó zárak fogyó utak / körkörösen szűkülő enyheség / A jelenségek úgy megsűrűsödtek / hogy látnom kell a törvényt bennük és / el is fogadnom”. Csorbától mindig idegen volt a festett vérzés, ma sem ismeri a mímelt érzéseket. Arcvonásai véglegesültek, élete az „áttájolás” és „áttájolódás” korszakába fordult. Az idő lineáris mérését egy másfajta érzékelés, a „visszaszámlálás” váltja föl. Az élet őszén egy „másik nyelvet” hall már. Tudja, a halál közelségében megváltozik a dolgok dimenziója, és fontossá lesz mindaz, amit eddig észre sem vett: a vízparti kavics, a bútorokon körbesétáló nap. Így jellemzi létállapotát: „most kezdődik egyfajta rámolás, / kiszórása annak, mit veszni szánunk: / lelkünk-testünk egy-egy csonkolt darabja.”

A másik ok: az objektív, a történeti; annak a viszonynak a megváltozása, amely az embert a mulandósághoz fűzi. Nem kell sokat magyarázni, mire gondolunk. A régi századokban, a középkorban, de még ötven évvel ezelőtt is más volt a halál „jelentése” az ember életében, mint ma. A tömeges, erőszakos halál mindennapos ténye épp olyan sajátosan korunkbeli jelenség, mint az az igyekezet, hogy az elmúlás brutális tényét különféle fondorlatokkal elfödjük, érzéstelenítsük, személytelenítsük. Gondoljuk el: apáink még okkal reménykedtek, hogy abban az ágyban halnak meg, amelyben nagyanyánk szülte őket, s „majd a feleség, az unokák, a vő s a lány” veszi körül a halálos ágyat… Ma a „kórházi halál” a mindennapos. (Csorba a kötet egyik megindítóan szép versét éppen erről az újfajta, kórházi halálról írta.) A halál mindig az élet tagadása volt, a lét mindig a nemléttel feleselt, de az ember talán soha nem akarta akkora igyekezettel kiiktatni életéből a mulandóságot, mint manapság.

Csorba Győző „válasza” önismeretre, önvizsgálatra kényszerít: az élet a halál felől kap értelmet, az életet a halál „minősíti”; az öregséget, az elmúlást mindenkinek magának kell megharcolni, megkínlódni. A kötetből sorokat és teljes verseket éppúgy idézhetnénk a „hogy élni jó hogy élni kell” parancsára, mint a csak a háttér változó, „de a kereszt maradt / a kereszt mindig fekete maradt” élményére, a halálfélelemre éppúgy, mint a halhatatlanság-vágyra, a „nincs képességem megnyugodni” megvallására éppúgy, mint a fáradt beletörődésre, az adakozó élet szépségére éppúgy, mint a „választott magány” elfogadására. A költő válasza nem az egyes versekben, hanem a kötet és költészete egészében lelhető föl. Csak a kiragadott mondatokban lehet nála látszólagos ellentmondást – pontosabban: részigazságokat – fölfedezni. E líra drámáját, Csorba Győző költészetének belső feszültségét – s egyben emberi hitelét, érvényességét – éppen ezeknek az ellentmondásoknak az egysége adja meg. „S majd mire szétviszi lassan lassan a szél, / én se legyek, vigyen engem is onnan” – olvassuk az egyik vers végén. S rögtön a rákövetkezőt ezzel zárja: „Bárhogy rendeltessék felőlem: / leszek, leszek, leszek”. Vagy: „Másképp folyt volna a világ másképp folyt volna mérhetetlenül, ha nem ékelődöm bele, ha nem ékelődünk bele” – írja egy helyütt. Majd ezzel a sorral indít újabb verset: „Nélkülem is így lett volna –”. Arra, hogy az ellentmondásból hogyan épül teljesség, az egyik legszebb példa a Meddő hetek: „egy csöpp bogár / csodább csodát / kínál / a versek garmadáinál” – írja, ám ezt a fölismerését éppenséggel versben vallja meg.

Termékeny szomorúság – összegezhetjük Csorba Győző legújabb kötetének alaphangját. „Mindinkább nyugodt s derűs vagyok” – írja, de nem a látszólagos belenyugvás-e az igazán lázító, fölzaklató? Amikor meg kétségeit, félelmeit osztja meg velünk, nem éppen ezzel kelt bennünk reményt? Bár okkal érezheti, hogy számtalan kérdést nem sikerült megfejtenie – „bogoztam bár eszmélkedésem óta / s ím kővé váltak rajta a csomók / és mintha nem csináltam volna semmit / (Nő asszony lány szerelem szerelem!)” – s még hozzátehetjük: test és lélek, öregség, elmúlás, halál és halhatatlanság –, éppen bevallott és látszólagos kudarcai segítenek továbbélni, ösztönöznek másokat is e kérdések megfejtésére, létünk értelmének bogozására.

Csorba Győző költészetében a szerkezetnek, a kötet-struktúrának mindig fontos, meghatározó szerepe van. A szó ünnepe (1959) óta verseit ciklusokban rendezi el, a versek egymást értelmezik, magyarázzák, a szomszédság gondolati többletet ad a költeményeknek. Idővel egy-egy szólam fölerősödik, más elhalványul. Az e szempontból végzendő összehasonlító vizsgálat egész költészete területén sem volna tanulság nélküli, most azonban figyelmünket csupán új kötetére szegezzük.

A Simeon tűnődése igen gazdag, sok szólamú kötet, a hat ciklusban fölsorakozik költészetének minden fontosabb témája, költői világképének minden jelentős összetevője: az idő; az elmúlás; az eltávozottak előtti főhajtás; a természet; a test és a lélek vitája; az emberi közösség, a társadalom mai gondjai fölötti tűnődés… Ha azonban közelebb hajolunk a mintegy kilencven költeményhez, ebben az egyébként roppant homogén anyagból gyúrt lírában a módosulások, az eltérések, a hangsúlyeltolódások is világossá válnak. Ha csak két év választja is el az új könyvet az előző verseskötet, A világ küszöbei megjelenésétől, a vizsgáló tekintetnek a különbségeket, a másságokat is észre kell vennie: a kötetben újak a hangsúlyok, Csorba költészetébe új versmotívumok, alapmetaforák szűrődtek, és váltak uralkodóvá.

A kötet még személyesebb, még alanyibb, még „líraibb”, mint Csorba Győző korábbi könyvei. A költő elhivatottságát, célját és a költészet jövőjét, sorsát, Csorba lírájának egyik központi gondolatát megfogalmazó úgynevezett ars poetica-szerű vers csak egyetlen – de egy nagyon szép, az utódokhoz, a fiatal költőkhöz forduló vers – van a kötetben (Költők, fiatalok). Mintha a természet, a kert – Csorba lírájának egyik korai és azon mindmáig végighúzódó alapmetaforája – is ezúttal szerényebb helyre szorult volna: a Mediterráneum ciklus hat verse a kert-metafora lehetséges értelmezései közül csak az ősz, a termés, a hervadás, a kishalál motívumát hangsúlyozza. Talán a nyelv, a művészet sorsával, a közösség jövőjével vívódó költő szava is fukarabb lett, vagy ha fukarabb nem is, mindenképpen ironikusabb, keserűbb. A kötet legállandóbb, „leghagyományosabb” ciklusa a Főhajtások: néhány, mély azonosulással, nagy beleélő-beleérző képességgel megformált, kitűnő portré, stílusimitáció eltávozottakról (József Attiláról, Jékelyről, Bárdosi Németh Jánosról, Pilinszkyről) és élőkről (Takáts Gyuláról, Kálnokyról), ahol a tiszteletadást éppen a megjelenített, az „ábrázolt” személy hangjának pontos és hiteles fölidézése teszi mindig mássá.

Csorba Győző lírájának új alapmotívumai, visszatérő metaforái: a bibliai nevek, a fal képe, a test és a lélek fogalomkettőse, a Cyrano-szerep. Mint látni fogjuk, a költő csak keretnek, kiindulásnak használja föl ezeket; jelentésüket továbbfejleszti, átértelmezi, új költői tartalmak hordozóivá teszi őket.

Bibliai nevet, bibliai jelenetet idéz a Dávid tánca – itt még a mottó is Sámuel könyvéből választott –, a Jákob példája, a Simeon tűnődése. Csorba nem „megversel”, nem egyszerűen megjelenít, hanem átgyúr, átformál, példázattá, jelképpé emel, s a fölhasznált metafora segítségével új, egyéni gondolati fölismeréseket fejez ki. Hogyan teszi? Aligha lehet véletlen, hogy a másik két, bibliai motívumra épülő költeménnyel együtt a kötet első ciklusában kapott helyet – és adott egyben az egész kötetnek címet – a Simeon tűnődése. Az „alaptörténetet” Szent Lukács evangélista beszéli el. A templomban bemutatott Jézust az agg Simeon karjaiba veszi, és magasztalja az Istent. A találkozás megadta neki a teljességet. Fölismerte, hogy megkapta élete legboldogabb pillanatát. „Most bocsátod el, Uram, szolgádat a te igéd szerint békességben; mert látták szemeim a te megváltásodat, melyet készítettél minden népek színe előtt, világosságul a pogányok megvilágítására és dicsőségére népednek, Izraelnek.” Csorbánál csak az alaphelyzet azonos: a költő is vigasztalásra, megismerésre, megváltásra vár: „Én Simeon kin rajta volt a Lélek / s talán még rajta van / ki várta a vigasztalást / s ma is várja…” De a belőle fölszakadó kérdések már mások, ezek a kérdések csak az övéi. Egyrészt a jövőre vonatkoznak: „De mind gyanúsabb / a készülő kéz: megbírná-e még / a gyermeket? Gyanús a boldog / áldásra ünnepi szavakra rendelt / száj: képes lesz-e még kinyílni és / hazugság nélkül szépet mondani?” Másrészt a múltat faggatják: „Vagy hát az is lehet / hogy itt járt már a gyermek s nem volt rá szemem (…) itt járt s nem ismertem föl ostobán?” A költemény az alaphelyzetre, az azonosságra utaló és az eltérést, a különbséget összefoglaló sorokkal zárul: „Én Simeon előre s hátra nézek / és kétfelé tanácstalan vagyok…” Vagyis míg az agg Simeon fölismerte élete legboldogabb pillanatát, a költő tanácstalan: ha már megkapta, nem tudja, volt-e rá szeme meglátni… ha ezután éri, nem tudja, vajon lesz-e ereje átélni… Mert a „folyton nagyobbnak-várt miatt / könnyű a tévedés…” Az alapmetafora, a bibliai jelkép így válik a költő legszemélyesebb vallomása és – tegyük hozzá – egy általános emberi igazság kimondásának eszközévé.

A vers köré, mint mágnes köré a vasreszelék, rendeződnek el a kötet első s egyben az egyik legterjedelmesebb ciklusának darabjai. A ciklus A közelgő fal címet viseli. A versekben a leggyakrabban visszatérő fogalompár a test és a lélek. Ezek – a fal, a test és a lélek – Csorba mai lírájának éppen olyan új alapmetaforái, mint a bibliai motívumok. S a költői átértelmezés, a továbbfejlesztés ezekkel kapcsolatosan is megfigyelhető. Csorba számára a kontempláció, a lélek önismerete az élet megismerésének fő elve: „belsőm fölfedése végett / fürkészem ébren a sötétet”. Mai élethelyzete az elfogadó pozíció, pontosan ismeri élete „határait”, lehetőségeit: „a táj zsákutcákkal tele / nincs kedvem elindulni sem / hisz a kudarcot is viszem” (Idegen szél).

Csorba lét-képe – nevezzük röviden így: transzcendens lét-kép –, hogy az emberi életnek oka és célja van: „vagyok végképp beiktatott jelenség / ki valahogy s valamivégre lett”. Ez a hit azonban nem óvja meg attól, hogy az emberi létezés tragikumát, az elmúlás, az öregedés, a halál gondolatát ne élje át mélyen és hitelesen. A „közelgő fal” képével jellemzi jelenlegi élethelyzetét. Mielőtt a ciklusnak címet adó verssel lezárná a kötet első részét, már többször leírja és versbe illeszti a fal-metaforát: „Két magas fal között előre / Hol marad a kincses világ?” – kérdezi a Késő délután első soraiban; „falak falak hordozható ide is elhozott falak / alig hág néhány rajtuk át…” – panaszkodik a 45 éves érettségi találkozó-ra írt versben. Majd ezzel a strófával zárja a ciklust:

A költő az élet teljes drámáját éli át, s életérzése azért tragikus, mert a „közelgő fal” nemcsak az elmúlásra, hanem a „kincses világ”-ra is figyelmezteti, azokra az értékekre, amelyek eddig kívül rekedtek, vagy ma már végérvényesen kívül rekednek a számára. A „szűkmarkú jelen” helyett a „színültig tele”, a kicsordulásig gazdag napokat, órákat és perceket akarja, hívja és várja, s ha eszével tudja is, hogy „ekkora vénségben bizony nem illenék / félnótásan krajcáros zavarokba / bonyolódnom”, nem hárítja el, sőt keresi azokat. Ennek a kettősségnek az őszinte kimondása, vállalása adja meg költészete mély erkölcsi hitelét, etikai fedezetét és igazságát.

Amint a „közelgő fal” és a „kincses világ” képe mai költészetének egyik meghatározó eleme, azonképpen vált számára alapmetaforává a test és a lélek fogalompárja is. A két szó az első ciklus verseiben az egyik leggyakrabban leírt, legsűrűbben előforduló kifejezés. Csak a versek címét idézem, amelyekben fölbukkan és a vers meghatározó eleme a két szó: Csufság lenne, Folyamat, Ellentáborok, De, Csak az segít. A test és a lélek valósággal kulcs-szavai mai lírájának. De míg a köznyelv és a közfelfogás a fogalmakat elsősorban részként, egymás kiegészítőiként, két, egymást föltételező valóságként emlegeti, Csorba Győző a fogalompár tagjai közti ellentétet emeli ki, bontja és fejleszti tovább. A két valóságdarab közti ellentétet már a Biblia is ismeri: „A lélek ugyan kész, de a test erőtlen…” De ezt metaforikus értelemben általában a cselekvés, a jó ügy vállalásának elmaradására használjuk. Csorbánál az ellentét a „rokkanó test” és az „éber lélek” között feszül: eszével érzékeli a test kopását, az arcon a ráncokat, a haj deresedését, „a test minden hibáját”, de megszédíti a „holdkóros handabanda”; a „test elfárad önbuzogni”, de a lélek még ürügyet talál a „szemfényvesztő attrakciókra”, a széptevésre, az értelem, a szellem még fiatal, és tiltakozik a beletörődés ellen; regisztrálja a „test elnyomorodását”, de belül „ott bujkál a gyermek ifjú s a férfi”. Test és lélek ellentétét, mai szembekerülését egy helyütt expressis verbis is megfogalmazza: „a lélek és a test / idővel két ellentáborba áll át / s a lélek étke méreg lesz a testnek”.

Ennek az élethelyzetnek, világlátásnak, sorsérzékelésnek persze következményei is vannak, s az új gondolati fölismeréseket megfogalmazó vers-vallomások egész sora születik meg. Vagy inkább a lírai reflexiókat összefoglaló, summázó versek kerültek A közelgő fal ciklusba? Nem tudom. Mindenesetre A közelgő fal nyitó ciklusra a kötet másik legterjedelmesebb ciklusa, a Cyrano érdeke versei felelnek. A ciklusnak címet adó vers ismét egy átértelmezett, személyes tartalommal gazdagított Csorba-metaforára épül. Rostand nagyorrú és reménytelenül szerelmes Cyranója a giccses önzetlenség, a romantikus önfeláldozás hőse, szép szavait másnak kölcsönzi, aki aztán bőven ki is használja azokat: „Cyrano súg, és Christian hebeg…” Csorba színére fordítja a romantikus, szívdobogtató jelenetet, metaforaként használja föl, és új értelmet ad neki.

Nyilván, nincs itt az ideje, hogy a ciklus minden versének személyes indítékát, versfakasztó élményét föltárjuk, s az olvasó a versek egy részében okkal érez homályt, magyarázat nélkül hagyott szimbólumot, burkolt célzást, elrejtett utalást. Ezekről csak kellő tapintattal illik szólni, s talán nem is tartoznak a versek esztétikai értékéhez, költői tartalmához. A ciklus legtöbb darabja a test és a lélek ellentétét szövi tovább: konkretizálja és általánosítja. Mert lehet-e valami kézzelfoghatóbb egy naptári nappal regisztrált eseménynél, s lehet-e általánosabb egy határozatlan névelővel említett halántéknál?

A ciklus legszebb darabjai sikerrel oldják meg a csaknem lehetetlent: a személyes és a személytelen dialektikus egységét. Ezek a versek egyszerre végtelenül személyesek, konkrétak, intimek, hitelesek, életrajzi pontosságúak, s egyszerre roppant általánosak, jelképesek, szimbólum-értékűek. Az egyik vers-miniatűrben írja a költő:

A költői átlényegítés, a lírai transzfiguráció talán legmagasabb foka, ahol már a személyek, a nemek, az életkorok is eltűnnek, s a vers azt se közli (mert nem fontos), hogy ki az, aki az ablaknál áll (férfi, nő?) s ki az, akire a várakozó gondol.

A költő a személyesen mélyen átéltet elidegeníti, tárgyiasítja; s a legszemélyesebben átélt élményből „objektív” költői szöveget formál. Csorba Győző kezén ma a korszerű magyar vers, az érzelmi tartalmakat nem nélkülöző, de azt objektiváló líra, az úgynevezett tárgyias költészet legszebb darabjai születnek meg. (Leszek-e?, Régi lány, Romantika stb.)

A kötet a költői eszközök, a formanyelv, a versszerkesztés tekintetében is roppant egységes. A Csorba-vers sajátos elemei itt is megfigyelhetők. A vershatást mindenekelőtt alakzatokkal – költői kérdésekkel, gondolati párhuzamokkal, fölsorolásokkal, ellentétekkel, nyomatékosító ismétlésekkel – éri el. Kedveli az infinitivus-os szerkezetet, a főnévi igenévvel kifejezett tárgyat („Harcolni inkább ölre menni birkózni / öklelőzni az angyallal bilincsbe fogni…”), valamint a kihagyásos szerkezeteket, a megszakított mondatokat (Bárdosi Németh János után, Ténymegállapítás), a rendhagyó szórendet („pirítsak rá aztán magamra, / ha kedvem megkeresni volna?”). E versszervező nyelvi elemek megszaporodása – hozzávéve a gyakoribbá vált rímeket – mintha megnövelte volna költészetének zenei hatását. A zeneiség, amely akkor sem hiányzott nála, amikor nagyobb számban írt szabad verset és versprózát, manapság a Csorba-versek egyik fontos jellemzője.

Az elszemélytelenítő, objektiváló hatás egyik eszköze a nyers realizmus, a már-már naturalizmust súroló aprólékosság. Főként akkor él vele, amikor egy-egy kedves halott, közeli társ elvesztését gyászolja: a versben ezzel leplezi a halállal szembeni döbbenetét és megindultságát, s ezzel a látszólagos közönnyel, impassibilitével kelt valójában a döbbenetnél is mélyebb hatást (Jékely Zoltán meghalt, Agónia, Visszahívó).

Az elidegenítés, a tárgyiasítás másik eszköze az irónia és a gúny. Az iránta való vonzalom sosem hiányzott Csorba lírájából, az elmúlt években azonban annyira fölszaporodtak e kifejezési eszközt vállaló versei, hogy azokat a kötet utolsó részében Merőben más címmel külön ciklusba gyűjthette. Van, amikor csak egy szenvedő alakkal érzékelteti a távolságot személyes véleménye és a közlés tartalma között („mármint hogy ez a táj, ez itt / merő mediterráneum, / miként gyakran említtetik –”), van, ahol idézettel – az Iliász-ból választott sorokkal – készíti elő saját rémképét az emberiség jövőjéről, az erőszakos pusztításról, keserű megállapítását és kínzó kérdéseit: „Nem lesz már, ki az áldozatok számát lejegyezze. / És minek is tenné? ki tanulna belőle? s ugyan mit?” Az iróniával nem kíméli magát sem, az elmúlás miatti megrendülését gyakran rejti öniróniába (Maga ellen), és a személyes hiányérzetről is tud a groteszk eszközével szólni (Csak a hiány), de a gúny akkor szikrázik igazán verseiben, ha a társadalmi élet, az emberi együttélés, a közösségi eszmék fonákságairól szól, a „napóleonok hada” hódításáról beszél.

– mondja Csorba egyik groteszk „sóhajtásában” (Meglepő). Nos, Csorba nem lett pesszimista, de az kétségtelen, hogy megnőtt a világban az ok, ami keserűségét táplálja és fokozza. Látja az eszmék és a valóság közti ellentétet (Ünnep), a ködösítés és cifrázás alkalmait (Külön tüzek), a tömeges éhhalál pusztítását (Ténymegállapítás), és azt is, hogy eltűnik a gyilkosok nyoma, s fölmentést ad magának a kegyetlenség (Macska és madár). A megszületett költemények azonban éppen létezésükkel cáfolják a költő pesszimizmusát: a keserűség kimondásával, az ok megnevezésével perelnek egy tisztultabb, a „csöpp diktátorok”, a tömeges éhhalál és az önzés nélküli világ érdekében.

Csorba Győző új verseskönyve – a kötet kompozíciója, az uralkodó metaforák és a költői eszközök felől nézve egyaránt – lírájának gyarapodását, a már megszerzett javak megőrzését és új költői tartalmak birtokbavételét igazolja.

A kötet nem kínál a kritikusnak látványos, fölfedező szerepet. Csorba Győző pályáját nem kísérik meghökkentő fordulatok, műfaji váltások, gondolati-poétikai forradalmak. A Görbül az idő egy szervesen épülő, fokozatosan gazdagodó, elmélyülő költői pálya újabb állomása, két év verstermésének összefoglalása. A szó ünnepe, Csorba 1959-ben megjelent verseskönyve óta köteteit tematikus rendbe szervezi, verseit öt-hat-hét ciklusba rendezi, s költészetének főbb tartalmai, témái, alapmetaforái a különböző időben megjelent kötetein végigvonulnak. Lírájának legfontosabb csomópontjai: küzdelem az idő múlásával, az ember és a természet kapcsolata (a kert példázata), az elődök, a mesterek, a társak, a barátok előtti főhajtás, a „csapat”-élmény, a családhoz fűző kötelékek, a külvilág jelenségeire, a hétköznapi valóság jelzéseire történő reagálás. Az új kötet nemcsak külső kiállításában emlékeztet a korábbira, a Simeon tűnődésé-re, hanem fölépítésében, belső szerkezetében, a versek elrendezésében is. Amit ott A közelgő fal metafora (és ciklus) jelentett, azt itt a Görbülő idő metafora és a Bohóc-mozdulatok cím alá foglalt versek hordozzák; az ottani Főhajtások-nak itt a Hűség versei felelnek meg; a kert példázatait ott a Mediterráneum, itt a Vers lett darabjai foglalják magukba; a korábbi családverseket most a Fordítva inkább ciklus versei folytatják; s az emberi kapcsolatok titkait, a külvilág üzenetét vallató korábbi költeményeknek is megvannak az új megfelelői, a Valami nem darabjai. A lélek persze, ha karcolásnyit is, de változik, megújul, az idő „görbül”, a kert csupaszodik, tavaszból télbe fordul, az hommage alkalmai sűrűsödnek, a család fogy (Bátyám ravatalánál) és gyarapszik (Unoka-rigmusok), a gondolati tartalom keményebb, a kifejezés szikárabb, dísztelenebb, az érzelmi tartalom szorongatóbb lesz.

E líra sajátos természete talán fölmenti a kritikust – aki nem is először szól Csorba Győző költészetéről –, hogy ne „minden oldalról” vegye szemügyre a költő új verseskötetét: egyetlen motívum kiemelésével talán közelebb jutunk a kötet lényegéhez, e poézis természetéhez. Ez az elem pedig a költő iróniára (és öniróniára) hajló kedélye, a Csorba Győző költészetében kitapintható „rejtett gúny”. Természetesen ez sem olyan mozzanat, amelyet eddig nélkülözött e líra, legföljebb a kritika jobbára figyelmen kívül hagyott, illetve költészetének ez a lappangó, eddig búvópatak módján élő ere most buzgóbban, a korábbinál gazdagabban tör felszínre. Talán úgy is mondhatjuk: Csorba költészetének megszokott témái új módon, sajátos felhangok kíséretében, más, ironikus „hangszerelésben” térnek vissza. Ha van módosulás, változás, elmozdulás e lírában, akkor azt az ironikus hang fölerősödésében sejtjük.

Könnyebb a kifejezőeszközöket számba venni.

Csorba Győző formakultúrája, igényessége köztudottan igen magas színvonalú. A hangsúlyos és időmértékes formák éppúgy kezéhez simulnak, mint a szabad vers, a verspróza. Új kötetében a rímes forma szemmel láthatóan előtérbe került, és sorvégi rímei igen sok esetben nemcsak zenei egybecsengést hordoznak, gondolati lezárást nyomatékosítanak, hanem valamiféle ironikus érzelmi-hangulati többletet is kifejeznek. Ilyenféle hatást keltenek sorvégi szóelválasztásai („de cső- / látása… dicső / gyanútlanságban…”). Ilyen hatást ér el, amikor azonos alakú és eltérő jelentésű szavakat (pl. a „ki” vonatkozó névmást és a „ki” igekötőt) rímelteti. Köztudott, hogy a rím nemcsak zenei egybecsengést, egybehangzást, hanem valamiféle gondolati viszonyt is teremt a rímhelyzetben lévő szavak között. Csorba a rímnek ezt a tulajdonságát azzal tetézi, hogy a lehető legváratlanabb, legmeghökkentőbb szavakat illeszti sorvégi rímhelyzetbe. Például a magyar szóval egy idegen szót rímeltet: „halál – patetizál”, „rafinált – halált”, „tündéri lomok – azilumok”. Ez utóbbi arra is példa, hogy a költő az ún. kancsal rímet se veti meg, sőt igen tudatosan alkalmazza.

Csorba Győző a nyelv roppant igényes művésze. Nemcsak egyetlen fölösleges, henye szót nem ír le, de amit leír, azt is mindig tudatosan választja meg. Van, ahol a biblikus nyelv fordulatával kelt hatást („mígnem minden mímet levetve / leszek külső sötétre vetve”), van, ahol a régies igealak („rosszul betámasztván”) használatával állít meg. Kedveli azokat a nyelvi fordulatokat, szószerkezeteket, amikor az általában komoly, megható, „fennkölt” fogalmakat (például a halált) más nyelvi rétegből, a köznapi nyelvből választott kifejezéssel kapcsolja össze: „átverni a halált”, „a halál kisorsol”, „karám-falai a halálnak”, „ha rám fájna már a foga” (ti. a halálnak). Hasonló szószerkezetek: „szuvenír-gyártó” (emlékező önmagáról mondja), „testi tatárdúlások” (az öregedés jelei), és két teljes verssor: „s mi rég az agy futó vendége volt / ma már a szív bejelentett lakója”.

A szókincs is az irónia eszköze. A magyar nyelvű versszövegből az idegen nyelvi elem mindig kiütközik, szemet szúr, figyelmet kelt. Csorba Győző verseiben a meglepően nagy számú idegen szó, főként latin és görög eredetű nyelvi anyag aligha a kényelmesség jele, sokkal inkább az érzelmi hatáskeltés tudatosan megválasztott eszköze. Ezek a szavak egyfelől a távolságtartás, az „elidegenítés” elemei, az érzelmi ellágyulást, az ünnepi hangulatot semlegesítik, másfelől a tárgyat a jelenhez kötik, az örök témát beágyazzák a mai köznapi világba. Aligha véletlen ilyen sűrű előfordulásuk a versekben. Íme, egy szó-sor a kötet különféle helyeiről: paralizálva, szimpla, szimbiózis, sterilizált, pleonazmus, tirannus-üzelmek, bagatellizált, konstatál, spektrum, hibernál… És hat idegen szó a kötet egyetlen versében: nosztalgia, paraméter, horizont, anatómia, demonstráció, kaleidoszkóp, s ugyanebbe a versbe beépül még az Afrika-utazó és fölfedező Livingstone neve, valamint egy terjedelmes latin nyelvű idézet.

A költői eszközök viszonylag könnyen leírhatók, számba vehetők. Bonyolultabb dolog következtetést levonni, a mögöttes tartalmakat vizsgálni. Hiszen minden bizonnyal nemcsak a költő magas formakultúrájáról, „a tőle megszokott igényességről, a gazdag alkotói tapasztalatról” van szó, hanem arról is (és elsősorban arról), hogy az irónia életszemléletet, magatartást, világlátást, létértelmezést fejez ki. Az irónia: distancia, távolságtartás, rejtett ítélkezés, véleménymondás, bírálat. A „megható” és „áhítatos” dolgokról, az idő múlásáról, az öregségről, a halálról, a barátságról, a családról stb.-ről meghatódva és áhítatosan szólni: konvencionális, érdektelen, hatástalan. Az örök témákat, a nagy ügyeket, a súlyos gondolatokat lecsupaszítani, visszájára fordítani, civilruhába öltöztetni, az irónia fénytörésébe állítani: hatást kelt, költői többletet ad, figyelmet ébreszt, s a létező ellentmondások feloldását segíti, a gond elviselését könnyíti. Az egyik lírai előkép a haláltánc-ének, az elmúlást és a bál vigalmát, a halál és a tánc motívumát összekapcsoló költői műforma. Csorba Győző is megírja a maga döbbenetes Danse macabre-ját:

A másik, az időben közelebbi lírai forrás a József Attila-i attitűd: a fönséges témához, az Istenhez gyermekként közelítő magatartás. Ez az antropomorfizáló költői pozíció teszi olyan megrendítő szépségű vallomássá Csorba Győző új kötetének egyik „nagy” versét, az Istenről, öregedőben-t:

Még nehezebb arra válaszolni, hogy ennek a jelenségeket, a világot, önmagát ironikus fénytörésben látó és láttató lírai szemléletnek, létértelmezésnek mi az oka, az eredője? Milyen motívumok erősítik föl ezt a hangot Csorba Győző költészetében? Az egyszerű, a kézenfekvő válasz: a költő az idő múlása, a halál tőrvetései ellen védekezik az ironikus távolságtartással, a teátrális helyzeteket lecsupaszító gesztussal, a „hideglelős bakkecske-hoppszaszákkal”, a fönségest a közönségessel elegyítő hanggal. E költészettől azonban sosem volt idegen a külvilág jelenségeire, a hétköznapok valóságára figyelő tekintet. Aligha járunk messze a valóságtól, ha Csorba Győző költészetében az ironikus hang fölerősödése mögött a világ dolgaira figyelő költő válaszát is ott sejtjük. Ez az irónia az egyre kiismerhetetlenebb, egyre pusztítóbb erőknek kitett ember védekezése. A költő az „álcázott gúny”, az irónia és az önirónia „nyelvén” mondja el szorongását: a világban sokasodnak azok az erők, amelyek az ember tehetetlenség-érzését növelik. Csorba Győző költészetében az irónia nemcsak a személyes sorsra válasz, hanem a világban érzékelt kiúttalanságnak, a dolgokon való változtatni nem tudásnak, ennek az annyira korunkbeli és általános létérzékelésnek a kifejezője is. Kifejezője, és éppen kimondása által: annak legyőzője.

Milyen „növéstervet” követ a költő? Hol a merész kritikus, aki a korai versek ismeretében meg tudja rajzolni a költő pályáját? Milyen belső erők, személyes indítékok és külső körülmények, adottságok befolyásolják valamely líra alakulását és befogadását? Szerepe van-e az életkörülményeknek, a munkalehetőségnek, az irodalmi élet alakulásának, akár a kortárs költők jelenlétének vagy halálának abban, hogy a kortárs olvasó milyennek lát, hogyan érzékel, milyennek minősít egy életművet?

Ezek a kérdések vetődnek fel az olvasóban, amikor Csorba Győző válogatott verseit kezébe veszi. A hetvenedik életév magasáról tekint szét a költő: „előre s hátra nézek”. Nem az első gyűjteményes kötete: 1978-ban jelentette meg összegyűjtött verseit, majd a következő évben, 1979-ben a 30 év sorozatban napvilágot látott az 1945 és 1975 között írt verseiből a válogatás. Az új kötet mind anyagában, mind a válogatás szempontjaiban eltér az előzőektől. Alighanem most volt a költőnek először alkalma, hogy megrajzolja saját „növéstervét”, azt a képet, amelyet válogatott verseivel a csaknem félszázados költői pálya mai pontján olvasóiban ki akar alakítani. Az új gyűjtemény nem egyszerűen mennyiségi rostálás eredménye, hanem új kompozíció. A költő szigorú volt önmagához: mintegy harmadfélszáz verset vett föl a kötetbe. Pályáját így tagolja: 1938–1964, 1965–1976, 1977–1984. A legnagyobb meglepetést – bizonyára még azokban is, akik költészetét régtől ismerik és becsülik – az első korszak versei okozzák. A gyűjteményben nem zsengékkel, ifjúkori kísérletekkel, hanem érett darabokkal találkozik az olvasó. A huszonhat év, az első öt kötet anyagából mindössze félszáz verset mentett meg a költő. Ez a kötetkezdés azonnal a legjobb versek világába, a költészet hegyi levegőjébe emel: már ebben az első ciklusban Csorba érett és kész költőként áll előttünk. Vagyis az idővel nem Csorba költészete változott lényegesen, nem „az elmúlt másfél évtized során érett nagy lírikussá”, ez a költészet már indulásakor jelentős darabokat hozott létre, legföljebb a kortársi kritika maradt el tőle, legföljebb ez a kortársi kritika volt az, amely „az elmúlt másfél évtizedben érett” a nagy lírikus befogadójává, értőjévé és közvetítőjévé. Csorba kíméletesebb a későbbi, bővebben termő korszakokhoz: a kötet harmadik fejezete az utolsó hét év anyagából az első korszak kétszeresét, mintegy száz verset tartalmaz. Minden bizonnyal okkal döntött így: költői szemléletében nem következett be gyökeres fordulat, „az út lényegesen nem változik”, csak bővebb, gazdagabb lett a termés.

Említettük: a kötet új építmény, az ismert versek olyan elrendezése, amely új gondolatokat hordoz. A versek egymásutánisága nem követ szoros időrendet, s a költő a korábbi kötetek beosztását sem őrizte meg. A korszakokon belül új gondolati egységeket alkot, a verseket új ciklusokba sorolja, s ezek homlokára egy-egy versének címét írja. A válogatott kötetnek ez az átgondolt, tudatos szerkezete, a verseket új kontextusba állító kompozíciója alkalmas arra, hogy kiemelje Csorba Győző költészetének minden fontosabb gondolatát, főbb témáit, alapvető emberi tartalmait. – Melyek költészetének nagy élménykörei, lírájának főbb ihletői? – A költőt már pályája kezdetén a belső világ, a személyes sors, az emberi létezés alapvető kérdései foglalkoztatják: „magamba s messzire egyformán nézhetek…” Versei meditációk: a szerelem, a család élményköre is, a külvilág dolgai is a személyes érdekeltség szűrőjén át hatolnak be lírájába. Alig tölti be ötvenedik évét, már az idő, az elmúlás, a múlt és a jelen egymásra vetített képei határozzák meg érzésvilágát. Megfogalmazza ars poeticáját, amelynek lényege máig sem változott: „Kimondani kimondani – – / Ismerni kell a rejtezőket / A köddel együtt eltűnnek a rémek (…) Fekete szavak szárnyán kél a nap”; és sorra fejet hajt a valódi mesterek, a példa-emberek, a „jó munka” elvégzői, Csokonai és Petőfi, Milton és Kafka, József Attila és Bartók emléke előtt. Az idő múlásával a versek teste szikárabb, a költő hangja koncentráltabb lesz, s a groteszk és ironikus elem, mely költészetéből korábban sem hiányzott, egyre több teret kap. A természet, a kert, a fák, a virágok, az évszakok jelképes tartalommal töltekezve, a születés és az elmúlás drámájának színtereként, az élet szimbólumaként vannak jelen költészetében. A család nő, gyarapszik: a lányok férjhez mennek, az unokák a nagycsalád élményével gazdagítják a költőt. A válogatott versek utolsó darabjaiban egy érett, nagy élettapasztalatú, végtelenül bölcs, az Isten és a halál, az elmúlás és az öröklét végső kérdéseivel szembenéző költő áll előttünk: szava hiteles, sallangok, cifraság, öncsalás nélkül szól.

Csorba Győző annak a költői generációnak egyik legkiválóbb, legfigyelemreméltóbb tagja, amelyet a Nyugat harmadik nemzedékeként emleget az irodalomtörténet és a kritika. Babits és József Attila „ikercsillagának” vonzásában született meg költészete, s ami hajdan egymást kizáró, taszító elemnek látszott – a személyes erkölcsi komolyság és a közösségi felelősség, az intellektuális fegyelem és a metaforikus látásmód –, találkozott és egyesült ebben a lírában. Csorba beépítette költészetébe a formabontás, a szabad vers eredményeit (például a merész, szóelválasztó enjambement-okat), anélkül, hogy maga avantgarde költővé vált volna; a lírai folytonosság, a hagyományok, az értékek megbecsülésének a híve, anélkül, hogy költészete megnevezhető mintákhoz és merev példákhoz tapadna. Tárgyiasság és személyesség, világos gondolati mondandó és érzelmi fűtöttség, „séta és meditáció”, élmény és intellektualitás egységét valósítja meg magas művészi fokon. Sohasem kereste az olcsó sikert, a talmi aktualitást, ezért marad holnap is érvényes és időszerű. Nem zárkózott el a változás, az elmozdulás, a módosulás elől, ezért hiteles a maradandó értékekre mutató mozdulata. Ma már a méltó elismerés is körülveszi költészetét. Verseinek válogatott gyűjteménye e líra megismerésének autentikus forrása.

A szavak bolyhai – szép, kifejező, érzékletes, tapintható, metaforikus cím. A szó-t Csorba Győző egyszer már kötetcímbe írta, az első valódi Csorba-kötet homlokára, így: A szó ünnepe. Számára ott is, itt is: a költészet, a vers, a szépség, a művészet szinonimája. Az, „ami mi vagyunk”, ami belőlünk megmarad, létünk leglényege, „a szó igen a szó ez a legfontosabb / a nemcsak a mi hanem a hogyan is”. Új kötetében egy egész ciklusnyi versben, a kötet záró tételében, a Valakit valamikor valahogyan darabjaiban beszél a költészet hivatásáról, a vers értelméről, a művészet hasznáról és céljáról. Érzékeli a „másfajta nótát”, hallja a „más dallamra kornyikálók” énekét, látja a szavak devalválódását, olvassa a „dühös eredetiség indulatával összezavart” verseket; ő annál következetesebben ragaszkodik kialakított ars poeticájához, ahhoz, hogy „pipiskedés” és „grimaszok” nélkül, tisztán és pontosan, érvényesen és egyénien szóljon, úgy, ahogy tette „több, mint ötven éve… csak kedvem szerint”. – És a bolyh? A szavak bolyhai? Olvasom az értelmező szótárban a magyarázatot: „valamiből kiálló, sűrű, puha, finom tapintású (göndör) szálak tömege”. Alighanem a meghatározásból itt a jelzők az igazán fontosak: sűrű, puha, finom tapintású… Vagyis a szavak ma Csorba Győző számára elsősorban ezt jelentik: a fészek-meleg, a fészek-puha védelmet („Bújnék a szavak bolyhai közé”), a könnyűség, a súlytalanság, a boldogság érzését („mintha felhők közé-között repülnék”).

Védelmet? Mi ellen? Boldogságot? Miféle szomorúság és fájdalom ellen?

Csorba Győző lírájának a legkezdetektől egyik központi problémája a halál, az elmúlás, a „többé ne lehessen”. Fiatalon lefordítja az ófrancia költő, Hélinant A Halál versei-t, és Új Halál-versek-et ír. Most, túl a hetvenedik életéven, a „búcsú-évad” idején, kórházi és klinikai tapasztalatokkal súlyosan, minden korábbinál drámaibb helyzetben néz szembe a gondolattal. A kötet nagyobb részét megtöltő versek: életérzés-versek, létállapotot kifejező költemények. „Megszürkült a világ”, „bonyolódik a mese”, „a szomszédban meghalt egy öregasszony” – sorok három egymást követő versből. „A kevésbé fontosak” válnak fontosakká; gyászhírek, halálesetek, veszteségek veszik körül; családtagoktól, barátoktól kell búcsúznia. Mások elvesztése saját mulandóságára figyelmezteti. Van feloldás a feloldhatatlanra? Van válasz a megválaszolhatatlanra? Van vigasztalás a vigasztalhatatlanságra? Csorba költészete feszültségekkel teli líra. Nem lezár, hanem kérdez, nem megnyugtat, hanem fölkavar, nem megtalál, hanem keres, nem válaszol, hanem kételkedik. Jól tudja: „iszonyú hullámzások történnek az idill leple alatt”. Verseiben néha a közmondások lecsupaszított igazságáig, a közhelyekben megfogalmazott fölismerésekig jut el: „Ki mint vetett, majd úgy arat”, „viseld el amit nem tudsz elkerülni”, „ahogy lesz úgyis úgy lesz”, „ma nékem, holnap néked”, „az ördögöt nem jó a falra festeni”… De ami e sorokat körülveszi, amíg a vers eljut idáig, vagy ami ezt követi, az megemeli, átfényesíti, új tartalmakkal gazdagítja az ezerszer hallott gondolatot, s a legáltalánosabb, a legabszurdabb közhely (pl. mindenkinek meg kell halni) a legelfogadhatatlanabb, a legabszurdabb fölismeréssé válik.

Pesszimista költészet? A legkevésbé. A leghumanistább, a legemberszabásúbb. A létezés olyan kérdését érinti, amelyet senki emberfia nem kerülhet meg. S azzal, hogy a költő megfogalmazza a maga gyötrő gondolatait, segít minden élőnek megvívnia a maga harcát leggyötrőbb kétségeivel. Magán-költészet? Én-líra? A költő legszemélyesebb panasza itt a legközhasznúbb tapasztalatcserévé válik. Amint egyik verslezárásában írja: „tapasztalatcserével / segíthetnénk is egymást / ki hogy készüljön útra”. Igen, talán ez Csorba Győző halál-verseinek végső – Seneca és Marcus Aurelius gondolataival egybecsengő – „tanítása”: emberként kell viselni a halált, alázatosnak kell lenni előtte, s készülni kell rá: „hogy nem is lesz már túl nehéz / ha a parancs megérkezik / a legfőbb ködbe lépnie”. A legmegrendítőbben és a legfelemelőbben talán az Álság-ban fogalmazza meg fölismerését, a költészet feloldó erejét, az idő hatását, amely átalakítja a szavak jelentését: a versek, amelyek ma panasszal, kesergéssel vannak tele, „tele lesznek harmóniával / még talán boldogsággal is mikor nem lesz okom már / mikor nem lesz okom mikor a panaszok mögött / ott áll a nyomorúság fekete serege…” Csorba Győző öregkori lírája Arany János, Babits, Kosztolányi, Illyés halál-verseinek, elmúlás-költészetének magasába emelkedett.

Aki sokat beszél a halálról, aki fél az elmúlástól, az nagyon szereti az életet. „Költő? szelíd megnyugvó? ó dehogy! / Belül még mint a vulkán háborog” – írja magáról. Halálról és életről, elmúlásról és szerelemről, veszteségekről és továbbélő költészetről van szó ezekben a versekben. E költészet feszültségét épp az adja, hogy a kiűzetés fájdalma és a visszavágyódás szépsége egyszerre van meg benne. Most látni, ebben a „búcsú-évadban”, hogy mennyire fürkésző, kifelé forduló, kíváncsian figyelő, regisztráló és rögzítő ez a líra. Szemmel tartja a természet változásait, a másik embert, a világ jövőjét, a költészet sorsát, érzékeny az élet szépségére, a szerelem gyönyörűségére és szenvedésére. E kötetben legkivált ez utóbbi kettőre: „a férfi-lét koreográfiájára” és a költészet – s saját költészete – jövőjére.

Öregedve idézi a múltat, őrzi emlékeit, a hajdani szerelmek gazdagságát, és ma is megérinti, fölkavarja a szenvedély. Védené is magát az érzés ellen, de keresi is a kísértést; fél is, de vágyik is az újrakezdésre; ismeri a „ha egy valaki” élményét s azt is, ha „kerül a zűr szemközt a renddel”, de átéli az érzés reménytelenségét is. Önvád és önfelmentés keveredik a versekben. Anti-Orpheuszként éli meg az élményt, „ezt a visszás viszonyt”: nem őt vezetik, hanem ő vezeti a maga Eurüdikéjét: vagyis „Orpheusz többször is visszanézhet”, s Eurüdikét is „ő, Orpheusz bocsátja el”.

Anti-Orpheusz, anti-halálélmény (vagyis életre szavazó, életet igenlő költészet), s „anti” az is, ahogy Csorba Győző a költészet hivatásáról és jövőjéről beszél. „Se rím, se ritmus, se külön nyelv, / se hang, se tűz, se szárnyalás: / csak egy-egy szó, amit különben / vagy úgy nem mondott még ki más” – írja. A tótágast álló képek, a fondorlatos nyelvi handabandák, a modernnek mondott műanyag-versek, az öncélú kísérletek idején csaknem kihívóan a tiszta és világos beszédre, a természetes megszólalásra, az érzések vállalására, az értékek megőrzésére és továbbadására hivatkozik: „ha megtartani akarunk és megtartatni – tán vissza kellene lépni valamit / vátesz lenni érzelmes pózos patétikus legalább egy kicsit”. És az önmegvalósítók, a kérkedő kivagyiak, az egyéniség-habzsolók ellenében a költészet közösségi érvényét, „társas-ünnep-igényű” szépségét mutatja föl. Nem a kor, a nép, a név a fontos, hanem maga az egyetemes költészet, „a szép és találó szavak”. És: „Most fontosabb a vers, mint bármikor.” Fontosabb a költő számára is, az olvasó számára is.

Ez a költészet igazi színeváltozása! A vetkezve öltözés. Hiába próbál meggyőzni a költő, hogy „a szókat megutálja csöndesen”,– ezt szavakkal mondja ki. Hiába panaszkodik: nincs kedve „se beszélni se írni” – ezt írásban teszi. És hiába hitetlenkedik a vers elején: „Miről tudnék beszélni még?” A vers végén arra derül fény: „És én mégis megszólalok / mint akibe villám csapott / s az égig visszavág jaja”. Csak még sokáig panaszkodjon a költő. Csak még sokáig vigasztaljon a kimondás szépségével és gyötrelmével.

Csorba Győzőnek a korábbiaknál karcsúbb, egyneműbb, komorabb kötete. Négy ciklusban félszáznál alig valamivel több vers, s a négy ciklus, a hatvanegy költemény valójában egyetlen dallam variációja. Itt nem nyílik ablak sem a kertre, a természetre, az évszakok feloldó, reményt adó váltakozására, sem az eleven emberi-baráti kapcsolatokra, főhajtásokra, nincs helye a groteszknek, az iróniának és az öniróniának, nincsenek úti élményeket visszhangzó versek, hiányzik a női szemek hatalma. A barátok: meggyászolt, elvesztett barátok, Illyés, Rónay György, Vészi Endre, Weöres, Galsai Pongrác, akiknek halálhíre ér el hozzá; a család – anya, feleség, nővérek, a hét unoka – s „a drága drága nők” nem tudják már megóvni: „meleg karok között didergek egymagam”. A kinti világ jelei, a kora téli napfény, a varjak „öreg-fakapu-nyikorgása”, a nyárdélutáni zajok: nyugtalanságát, keserűségét, riadtságát növelik. Az első, a legterjedelmesebb ciklus alaphangja kisugárzik az egész kötetre: a költő betöltötte hetvenedik évét, a betegség kórházba kényszerítette, napról napra tapasztalja a test törődöttségét, romlékonyságát.

Csorba Győző költészete – megőrizve a kifejezés minden korábbi eredményét, színességét és gazdagságát, pontosságát és tömörségét – egyre dísztelenebb, homogénebb és sűrűbb lett. Talán egyik kötete sem kínálta ennyire mondandó és eszközök, gondolat és kifejezésmód együttes, összekapcsolt vizsgálatát. Költészete néhány kérdésre és motívumra egyszerűsödött, sűrűsödött. Egyik korai vallomásos versét, a Március-t (1954) így fejezte be: „Az őrtorony lakója, én, kinél régóta már / a halál vendégeskedett, / ajtóm és ablakom / kitárom: a halál / helyett ti osszátok meg ágyam, asztalom!” A tavaszra szavazó, a születést, az élet megújulását himnikusan üdvözlő versben a záró szavak – „a halál helyett” – az élet két legfőbb összetevőjét jelképezik. Ugyanez a metafora az új kötet több versében visszatér, de most mint a végső megnyugvás, a hazatalálás, a megbocsátás és a gondviselés jelképe kerül a versekbe: „mindenek királya… / asztalt meg ágyat készít / csöndet teremt szívemben” (Káromodás után); illetve: „Hogy a hazátlant elkíséri készít neki asztalt meg ágyat” (Megtévedt Nárcisszus).

Valamiféle lecsupaszodást, besűrűsödést jelez, hogy a metaforák gazdagságát néhány, többször megismételt elvont fogalom váltotta föl. Ilyen, valósággal kulcsfogalomnak számít a kötetben az „értelem”, a „hit” és – a kötet talán leggyakrabban leírt szava – a „belül”. A látszat és a való mást mutat: „befelé hull a vérem csöndben hull kint semmi nyoma” (Állapot-rajz); az öregség csak látszólag eseménytelen életkor: „soha még / nem zúdult mint most oly özönnel / rám a különb-különb / inger-tömeg / csak hát ennek kívülről nincs nyoma / De bent naponta / lesz sűrűbb és lesz támadóbb” (Ingerszegénység); a férfi-keménység és a férfi-érzékenység vitáznak benne: „elhallgatok hát s görbén hallgatok / Belül viszont ömölnek / áradnak könnyeim” (Ahogyan most van); az eseményeket rögzítő, kinti időt egy másik idő váltotta föl nála: „Csupán az számít ami benn / csöndben munkál” (Kétféle idő); az emberekkel is egyedül van, ő mást érzékel belül, mint amit a „világ” észrevesz (Nyárdélutáni dörmögés); s talán a legszemléletesebben, valósággal versalkotó elemként jelenik meg a fogalom abban a költeményben, amelyből címként is kiemeli: minden valódi tűznél égetőbb „az a másik… / aminek lángja sincs / parazsa sincs / aminek forrósága van csak / ezer fokon / ami csak belül perzsel / belül ég / már-már alighogy elviselhetően” (Belül ég).

Ez a belülről megélt öregség a kötet alapmotívuma.

Nem ismeretlen élmény irodalmunkban. Arany, Babits, Illyés, Keresztury Dezső lírájában markánsan megfogalmazott, több versben visszatérő „téma”. Csorba Győző hozzájuk képest is újat és egyénit ad, s a magyar irodalom megrendítő, nagy „testamentum-verseit” a kendőzetlen szembenézés, az őszinte vallomástétel, a kérdéseket és kétségeket is megfogalmazó aggodalom kimondásával gazdagítja. A versek alaphangja az a komorság, amely nem hagy rést sem a csak-azért-is reménynek, sem a bizonytalanságnak, a kételkedésnek, sem a fájdalom, a panasz feloldásának. A „végső birkózás” ideje jött el, messze került a szülőágytól, „lassan konyul feje” a végső ölbe; sürgető parancsot érez, „így már-már innét indulóban”; a csábítás és a csábulás helyett „az őszinteség kora jő el”. Szavakat, kifejezéseket idéztünk különféle versekből, erős, kemény, egyértelmű szavakat. Egy egész szakaszt is ideírunk. Aki rátekintene most, ezt tapasztalná: „Befagyott öbölben zátonyra futott / félig-süllyedt hajóroncsot látna az ott / jegeces kanalat bögrét vázát meg talán / virágokat is egy kidőlt váza falán…” S még csak a kötet első néhány darabját vettük a kezünkbe. Az öregedés élményét más-más oldalról közelítik meg a kötet többi versei is, köztük néhány kiemelkedően szép lírai alkotás: Kulcsra zárva, Visszanézés, Most lejár, Tiszta tollal, Nyárdélutáni dörmögés, Terjeszkedik a sivatag.

Aligha kétséges, hogy a születés és a halál az emberi létezés két alapvető „titka”, kérdése. Akaratunk nélkül lettünk, s mégis itt kell hagynunk ezt a csodálatosan gazdag, színes világot. A halál tényét és a vele kapcsolatban fölvetődő kérdéseket – elsősorban a halál utáni létet – a különféle korok különféle emberei másképp és másképp élték, értelmezték és válaszolták meg. A tibetiek halottas könyvétől az ókori eposzokon, Sokrates, Platon, Marcus Aurelius gondolatain, a középkori haláltánc-énekeken keresztül Hamvas Béla „meghalás-tanításáig” s a különféle lélekgyógyító és lélekkuruzsló módszerekig hatalmas irodalma van a halállal való foglalkozásnak s a halál legyőzése filozófiájának. Csorba Győző költő, és nem teológus, nem filozófus. Nem tanokat hirdet, nem isten-bizonyítékokat sorjáz, nem az istentagadás mellett érvel. Az egyik legalapvetőbb létkérdést lírikusként éli meg. Az Abszolútumot, a Teremtőt még csak névvel sem illeti: „Szemközt vele” – mondja, de nyitva hagyja, hogy kivel; másutt csak az egyes szám harmadik személyű névmással utal rá: „ő”.

Kész, előregyártott, különféle filozófiai és teológiai iskolák által hirdetett válaszok elismétlése helyett az ő dolga a keresés, a fürkészés: „de hogy minek és hogy mi haszna: / kutatjuk se vége se hossza”. Nem ráolvasással él: amire nem gondolunk, az nincs; le kell szokni a halál- és elmúlásgondolatokról. Ő azt mondja: föl kell készülni a halálra. Kérdéseit és kétségeit fogalmazza meg; a két ellentétes lehetőséget: „az igen és nem” (Egy-üresség); „»Van!« vagy »Nincs!«” (Miserabilis); „Ha nincs ő… Ha meg van…” (Káromkodás után). Ennek a kérdező, kételkedő magatartásnak, az alternatív lehetőségeket mérlegelő poétikai látásmódnak pontos kifejezői a versekben a különféle páros kötőszavak (ha-ha, vagy-vagy), a korábbi állítás cáfolatát bevezető ellentétes kötőszavak (de, ám), az ellentétes jelentésű igék („Eltűnnek-e… Marad-e…”). A páros kötőszó a kötet csaknem tíz költeményében gondolatszervező, a vers kompozícióját is meghatározó-tükröző nyelvi elem.

Amikor persze a költő két lehetőséget mérlegel, nem két, számára azonos értéket állít egymással szembe. Gondoljunk a köznapi szólásra: „Vagy megszoksz, vagy megszöksz.” Amikor a szülő ezt mondja gyermekének, nem egyformán kínálja a jót és a rosszat, a törvény elfogadását és az elüldözést. Igényesebb példákkal, költők megfogalmazásában: „Még jőni kell… Vagy jőni fog…”; „Rabok legyünk vagy szabadok…”; „Vagy lesz új értelme… Vagy marad régiben…” A mérleg egyik serpenyőjében szereplő lehetőség, a rossz bekövetkezése valójában a másik állításban kifejeződő érték, a jó akarását nyomatékosítja. Amikor Csorba Győző megfogalmazza kérdéseit és kétségeit, amikor nem zárja ki a „nincs” lehetőségét, valójában a „van” bizonyosságát óhajtja, s általában terjedelemben is ezt fejti ki bővebben. S mivel e gondolati eredmény mellett végig ott van a kételkedés, éppen ezért olyan meggyőző és drámaian megrendítő.

Hogy a két lehetőség közül melyiket érlelte meg benne az öregség, mással is elárulja. Csorba Győző, aki mindig hitt a gondolat és a bölcsesség erejében, s költészetében értelem és érzelem összhangjára, ráció és szenzualitás egyensúlyára törekedett, egyre gyakrabban érhető tetten, hogy az értelem mellett a hit erejében bízik („Nem látok – Ám hinni szeretnék”), s a bölcselők, „A nagyon-nagyon okosok” logikája és vigasza helyett a Hegyi Beszéd egyszerűségéhez fordul: „Akkor már inkább nénikéktől / rózsafüzéres vén kezük / bütykeitől tanuljak élni / és tanuljak meghalni is” (Hitvita).

Az a költészet, amelyben ennyire központi helyet kap az öregedés, az elmúlás, a halál-közelség gondolata, valójában mélyen optimista, a cselekvés értelmét hirdető, életszeretettől áthatott. Csak aki fél az elmúlástól, az tudja igazán a létezés értékét fölmérni. Itt a halálfélelem – életszeretetet, élniakarást rejt: védekezés az elmúlás ellen. Amikor Csorba Győző a feledés lehetőségét latolgatja, valójában az emlékezésért perel. A kérdés, a két lehetőség ezekben a versekben a „másik” akarását erősíti. Amikor az foglalkoztatja, hogy mi lesz utána és nélküle, amikor a feledés kockázatát mérlegeli, valójában az élet nagyszerűségét, a létezés szépségét, a cselekvés értelmét és erejét hirdeti: „hoz-e rám az emlékezés / akár csak enyhe enyhülést / vagy már most bölcsebben teszem / ha ellopózom csöndesen” – kérdezi egyik versének végén (Bírok-e még?). Másutt a kijelentés hívja elő saját cáfolatát: „Majd másik ötven év a nevem / elsüllyed végképp jeltelen / s elő csak az kaparja már / ki szükségből kíváncsi rám” (Ötven és másik ötven).

Nem vigaszul, hanem immár bizonyosságként elmondhatjuk: arra a költészetre, amely ilyen igénnyel és őszinteséggel, ekkora erővel és szépséggel néz szembe az emberi létezés kérdéseivel, mindenkor – nemcsak ötven vagy száz évig – szükségünk lesz.

Csorba Győző a közé a kevés számú költő közé tartozik, aki életművével igazolta, hogy vidéken, a fővárostól távol is lehet maradandó, jelentős, érvényes lírai életművet létrehozni. A hetvenöt éves költő ma is szülőháza közelében – csak néhány házzal odébb – él. Hosszú élete során néhány hónapnál tovább sosem volt távol szülővárosától, Pécstől. A város persze nemcsak keretet, életteret, megélhetést adott a költőnek, hanem elemei – házai, utcái, emberei, lakóházának kertje, ismerősei, barátai, emberi kapcsolatai, családjának tagjai, felesége, három lánya – költői motívumként is beépültek költészetébe. Motívumként! Mert versei nem tájról, utcákról, terekről, emberekről szólnak, nem látványt festegetnek, nem leíró jellegű költemények. Csorba számára a valóság mindig fontos, de az emberi létezés kérdései, születés, szerelem, istenhit, elmúlás, halál – az utóbbi egyre gyakrabban! – az igazi ihletői. Komor, megrendítő, férfias líra ez, érzékletes és érzékfölötti, tapintható és intellektuális, emberi élményekben és metafizikai tartalmakban gazdag.

Csorba Győző hosszú éveken át volt a Baranya Megyei Könyvtár helyettes igazgatója. A jeles jubileum alkalmából a könyvtár gondozásában megjelenő Pannónia Könyvek ebben az exkluzív kötetben válogatott verseit adta ki. A könyvben a költőnek azok a versei találhatók, amelyek motívumviláguk alapján szorosabban kapcsolódnak szülővárosához, Pécshez. A válogatás azonban ezt a tartalmi szempontot is tágan értelmezi: a kötetben egyaránt helyet kaptak a város, a Mecsek, a kert, a természet, a család, a barátság élményét kifejező versek. Idővel a táj, a város átalakul, a kert lecsupaszodik, a látvány megváltozik, az emberek elmennek, megöregszenek – de a kötet olvasói Pécset elronthatatlanul mindig olyannak fogják majd látni, ahogy a költő a maradandóság fényébe emelte.

Amióta testi valójában nem láthatom, nem találkozhatom a költővel, elevenebben él bennem. Az első személyes találkozás emléke, az utolsó látogatásé és beszélgetésé, s a közben eltelt időé. Csorba Győző is ismerte ezt a – talán minden emberre érvényes, a pszichológia által is igazolt – érzést. Egyik közeli hozzátartozójának halálára írja: „te mentél el kedves rokon / akire most sűrűbben gondolok / s legföljebb kissé élénkebben él bennem / mint amikor még testben élt”. Mindezt nem dicsekvésből mondom, csupán annak érzékeltetésére: milyen veszteséget érzek akkor, amikor tudom, hogy a költő utolsó verseskötetét tartom a kezemben, s csupán annak jelzésére: ma sokkal többször gondolok Csorba Győzőre, mint akkor, amikor élt, s ma „élénkebben él bennem / mint amikor még testben élt”.

Csorba Győző nem tartozik azok közé, akik keveset írtak, vagy terjedelmes versanyag maradt haláluk után kiadatlan. Viszonylag magas életkort élt és sokat írt. Verseskötetei (ha jól számolom: tizenhat kötet) rendre-sorra megjelentek, életében négy versválogatása látott napvilágot (A lélek évszakai, 1970; Válogatott versek, 1979; Vissza Ithakába, 1986; Kétféle idő, 1995), s kiadták 1978-ban Összegyűjtött versei-t is. Ha hozzávesszük különféle elismeréseit, díjait, az élete utolsó éveiben vele készített könyvnyi interjút (A város oldalában, 1991), valamint az 1993-ban megjelent pontos és részletes életmű-bibliográfiát, elmondhatjuk, hogy egy áttekinthető és már életében megbecsült, méltatott életművet hagyott maga után. Jövője, sorsa, irodalomtörténeti értékelése, az olvasók szívében és emlékezetében elfoglalt helye ma még kiszámíthatatlan. Ha analógiás emlékeimre gondolok, akkor úgy érzem: valamely költő megismertetéséért és megszerettetéséért az utókor sokkal többet tehet egy szerencsés versválogatás közreadásával, mint az „összes verseket” magában foglaló kötet kiadásával. Annak idején Babits Mihályt is egy válogatott kötetből ismertem és szerettem meg, s csak ezt követte az életmű egészének föltérképezése és bebarangolása. Bár ma még nem ez a fő gondunk, alighanem azt az ügyet is, hogy Csorba Győző költészete beépüljön az irodalmi és az olvasói köztudatba, majd egy gondosan megszerkesztett versválogatás szolgálhatja igazán.

Most még a fájdalom, a veszteség érzése az erősebb. Az a tudat, hogy a költőtől új verseket többé nem olvashatunk. Korábbi kötete, a Szemközt vele 1991-ben látott napvilágot. Elméletileg tehát az új kötet az utolsó négy-öt év verstermését tartalmazza. Ugyanakkor a versek egy részéről nyilvánvaló, hogy korábbi években keletkezett (pl. az Eztán is), de azokat valami – gyanítható: néha esztétikai vagy etikai – okból korábbi köteteiből a költő kihagyta. Bár Csorba Győző verseit soha nem keltezte, az időrendet (és az időt, a kort!) mindig tisztelte, s válogatott és összegyűjtött versesköteteinek összeállításakor a laza időrendet követte. A Csikorgó korábban keletkezett verseinek a helye egy jövendő összegyűjtött kötetben tehát másutt lesz. Viszont van a kötetben vers (Gyöngéd vizit), amely alatt az évszám (1950) semmiképpen sem a vers megírásának idejét jelzi, hanem a versben fölidézett esemény időpontjára utal. Sőt olyan is akad, a Tapasztalat, amely korábbi kötetében (A szavak bolyhai-ban) már megjelent.

A kötet egységét a kompozíció, a versek ciklikus beosztása teremti meg. Csorba Győző mindig kedvelte a versesköteteknek ezt a tételszerű beosztását, a verseknek a hangulati-tematikai rokonság alapján történő egymás mellé sorolását, elrendezését. A Csikorgó fölépítése is ezt az elvet követi: a csaknem száznegyven vers öt, nagyjában azonos terjedelmű ciklusra oszlik. Talán az utolsó, legterjedelmesebb ciklusból kerülhettek volna át a nyilvánvalóan gyász- és búcsúversek a téma rokonsága okán az elsőbe, akár annak árán is, hogy a kötet komor tónusa ezáltal még jobban fölerősödik.

A kötet alaphangját az első versciklus határozza meg. A ciklus és a kötet ezzel a rövid verssel kezdődik (egyúttal ez a vers adott címet az egész kötetnek): „fáklya fordítva lefelé / üres szobában egerek / kés-él fűrésze kőlapon / fagytól didergő hátgerinc / álmatlan éjek árkai…” (Csikorgó) Pilinszky Négysoros-ára emlékeztető öt sor, öt hiányos mondat, öt eredeti kép, öt, egyre személyesebb tartalmú metafora: a költő élethelyzetének, létállapotának diagnosztikai pontosságú rajza. Mint a Sors-szimfónia első hangjai: tökéletes megérzékeltetése annak, ami következik. Csorba Győző költészetéből korábban sem hiányzott az emberi lét végességének tudata, az elmúlás fájdalma, a halál döbbenete. Már korai verseiben jelen van a gyász hangja, s valami jelképeset láthatunk abban, hogy első jelentős versfordítása Hélinant ófrancia költő A Halál versei-nek interpretálása. „Az emberélet útjának felétől / sőt előbb jócskán az ocsúdás kezdetétől (…) a sötétség folyton kövéredett” – olvassuk a kötet egyik versében (Nem bírnak el). S ez a sötétség most már egészen elborítja egét. „Mostanában” – ez valósággal kulcsszava e verseknek – az idő a legkegyetlenebb jelekkel, a betegség, a testi fájdalom növekedésével figyelmezteti az elmúlás, a halál közelségére. A test – ez a másik leggyakrabban leírt szava – egyre gorombább hangon üzen: „parancsaim (…) nem mozgathatják már kedvem szerint / a bunkó testet”. „A bunkó test süket”, „a test hatalmas / kórusában a nyelv / válik főképpen dadógóvá”, „Csaló a test: görbén vezet, zavart a hierarchiája” – három különböző versből idéztük a sorokat. S ami különösképpen megrendítővé és döbbenetessé teszi ezeket a verseket: a költő hihetetlenül pontos, szikár szavakkal, látszólag rezzenéstelen arccal regisztrálja a betegség, a testi fájdalom jeleit. Íme, példaként négy sor: „Ha reggelente partra lök / a súlyos ébredés / mind súlyosabb tájról jövök / de poggyászom kevés”. A szokatlan az volna, ha ebben a létállapotban a költő csak a fájdalmat regisztrálná, s nem gondolna az emberi létezés alapvető kérdésére: mi lesz a halál után? Mi történik vele egzisztenciálisan, s mi történik nevével, munkásságával, költészetével? „Ám hol leszek ha ott leszek? / Élőimhez közel? / Náluk míg nem felejtenek / akad számomra hely?” A kérdésre adott válaszai paradoxonokban megfogalmazottak, ellentétes tartalmúak (s ennek megfelelően nyelvileg a „de” és a „vagy” kötőszóra épülők): úgy volna jó élni, hogy nem gondolunk a halálra, de nem lehet úgy élni, hogy ne gondoljunk a halálra; vagyis a haláltudat az emberlét szükségszerű velejárója, az embert éppen a haláltudat emeli ki a természetből, a haláltudat teszi emberré. Máskor a kérdésre újabb kérdéssel válaszol: a versekben – főként verszáró helyzetben – gyakran használ kérdőmondatot (pl. „Ha így ha úgy: mit ér mit ér? – / Ó irgalmas nagy ég!”), vagy két lehetőséget mérlegel: „a forró élet / s a fagyos halál”, „így egyszerűbb bár nem igaz”, „Zene lesz ez a hang / vagy nyikorgás…”. A versek csaknem minden motívuma: a kulcsszó („mostanában”), az ellentétes fogalmak („élet” – „halál”), az ellentétes kötőszó („pedig”), az ellentétes tartalmú vagy kérdő mondat együtt van jelen ebben a rövid versben: „Mostanában / az élet értelmét én mostanában / mindegyre inkább a halálban / keresgetem / Pedig ha nem / találtam eddig másban semmiben / miért hiszem / (szegény szegény hitem!) / hogy épp a förtelemben meglelem?” (Mostanában) Ha „szegény” is ez a hit, de hit, ha kétségekkel teli is ez a remény, de remény. Csorba Győző végső válasza a végső kérdésre bizakodó és reménykedő: transzcendens megoldást kínáló, dualista világképet, halálon túli létet tételező. A végső kifosztottságot regisztráló versét így fejezi be: „Hogy űr utánam ne maradjon / űrt utánam senki se lásson / legföljebb csak az az egyetlenegy / aki amint beszélik / hajszálaim számát is ismeri”. (Űr utánam) „Karácsonyi” versében pedig ezt írja: „Eljött a Kisded / biztatni újra: / bízhatni benne (…) hiszem hogy volt is / hogy van nagyon van / hiszem hogy lesz is –”. (Kisdednyi vállad)

Az első ciklus (és az egész kötet) alaphangját a második ciklus ellenpontozza. A fekete a fehér mellett a legfeketébb. A csend határtalanságát a tücsökciripelés hangja teszi érzékelhetőbbé. Itt a testi szenvedés döbbenetét a természet, a táj, a látvány szépségét idéző versek fokozzák. A Föld víz levegő ciklus darabjai Csorba Győző egyik kedvelt alapmetaforája, a kert képzetét idézik. Ez a kert nála mindig „nehéz és könnyű tanulságot” kínált, s a kert jelentésének ez a kettőssége a versekben most is tettenérhető. A rózsaág üzenetében benne van a remény: „Hogy aki látja hallja: higgye / e negatív nagy számadásban / megtépázott reményeinkre valami biztos biztatás van”. (Biztos biztatás) De az erőteljesebb, a hangsúlyosabb üzenet, amit kiolvas az évszakok változásából, az őszi kert pusztulásából: az elmúlás visszafordíthatatlan, elvész minden: „Lám tréfát űz a kert velem. / Mindig tudta, hogy mit akart: / sirathatom, köszönthetem. (…) Két pusztító, két pusztuló, / két hóhér és két áldozat, / két zsákmány, két zsákmányoló, / két világ egy égbolt alatt.” (Saját utak) Meghallja a hajnali nyári harangszót, de úgy érzi: ágya körül „egyre több a sárga köd”. (Nem képzelet) Az év utolsó napján számadást készít, de a tervezgetésnek már nincs helye: „elvesztek a virágok / a fű se zöld / valahol kinyitottak egy kaput”. (Kinyílt) Az úgynevezett természetlírába ezek a Csorba-versek egy egészen új és kivételes színt hoztak: bennük van a látvány érzéki megjelenítése is, de ami ennél fontosabb: a látványon túli életérzés kifejezése, a természetben fölfedezett emberi tartalmak, a filozófiai és morális kérdések megfogalmazása. Ha ez első ciklus verseiben az ragadott meg, hogy ez a szemérmesnek, tartózkodónak mondott költő hogyan jut el utolsó verseiben legbelső álmainak, vágyainak, félelmeinek leplezetlenül őszinte kimondásáig („a fagyos halál” közelében „a forró élet” megvallásáig), akkor ezekben a „látképek”-ben, látványt idéző versekben a létköltészetnek egy egészen sajátos és egyéni megnyilatkozását figyelhetjük meg.

A kötet tartogat még meglepetést. Az élet határhelyzete, az utolsó kapu kinyílása az emberi kapcsolatokat is átrendezi, átértelmezi, átértékeli. A legszemélyesebb emberi kapcsolat, a szerelem, a férfi és a nő, a férj és a feleség, az öregség és a fiatalság viszonya most új megvilágításba került. Jellegzetesen kétpólusú versek ezek, „szereplői” a „te” és az „én”, az „ő” és az „én”. A versek jórészt „egyetlen fül számára termett” versek: régi szerelmeket, hajdani kapcsolatokat, beteljesületlen vágyakat idéznek. Vád és önvád (több vád, kevesebb önvád) szólal meg bennük: a „te” és az „én” különbségét, ellentétét, divergenciáját fejezik ki. Ezeket a verseket mintegy keretbe fogja a cikluson belül a férj tiszteletadása az egyetlen nő, az egyetlen feleség előtt. Még a két vers szóhasználatában is van valamiféle rokonság: „érintetlen érzékeidre / akárhány évem mocskát döntögettem (…) tagadva csóváltad fejed / idétlen bölcsességeimre” – írja a Hiába című versben. „Így jó! – Mert kit nem űzött el tőlem a förtelem / s átmentett tisztán minden szennyeken // ő egy cseppet se változott és nem is fog soha / van nála immár támaszom van elbújnom hova” – olvassuk a Van nála négy, páros rímű sorában. Ez a nyugodt, megbékélt hang azonban ritka. Az emberi kapcsolatokat alapvetően az egzisztencialista filozófia nézőpontjából értelmezi: az „én” és a „te” között nincs feloldódás, nincs valódi megértés, az egymásrautaltságnál erősebb a végletes bezártság. Magunk vagyunk… Magunkra vagyunk hagyatva… Létünk falai körülzárnak bennünket. „Hiszen vele se volna más / e csúf lótás-futás (…) Csak magunkkal megy töltekezni” – olvassuk az egyik helyen. (Csak magunkkal) S a szó megismétlődik s a címbe is belekerül a másik versben: „Minek mímelni egybetartozásunk? / Magánzárkás az itt-tartózkodásunk / Egymást akár fuldoklásig szorítva / vagyunk holtig magunkra nyomorítva”. (Magunkba)

Aki saját halála közelében él, az mások távozására is érzékenyebb. Csorba Győző költészetében – s ebben a kötetben is – önálló csoportot alkotnak a gyászversek: a mások halálát elsirató versek, „a családi haláleseteket” kísérő, a barátok (É. T., K. E.), az író- és művésztársak (Weöres Sándor, Martyn Ferenc, Csanádi Imre, Thinsz Géza) halálát reflektáló költemények, a halott értékek (Petőfi, Ady, Kölcsey, Illyés, Nagy László, Áprily) időszerűségét kutató vallomások. Közös bennük a költő erkölcsi komolysága, annak kimondása, hogy minden ember felelős a másik emberért. Az egyéni elmúlás közelsége részvétet ébreszt mások iránt; mások halála viszont saját elmúlására teszi fogékonyabbá az embert. A költő ambivalens életlátása, dialektikus világszemlélete ezekben a versekben is kifejezésre jut: egyfelől az üresség, a hiábavalóság érzése („Üres az ég és üres a világ”) tölti el, taszítja ez a kor („Jobb volt jobb volt lent a csendbe!” – mondaná Csokonai, Petőfi, Ady, József Attila, ha még élne); másfelől az új halottak, a veszteségek és vereségek ellenére is megnyugvást, új kedvet, „Értelmes célt tehát utat” keres, az Atyához fordul: „Igyekszem hinni…”

Az utolsó ciklus címe – Szekrényfiók – azt sejteti, hogy ez amolyan „talált tárgyak osztálya”, itt töredékeket, kísérleteket, tollpróbákat, korábbi kötetekből ilyen vagy olyan okból kihagyott-kimaradt verseket találunk. Kétségtelen, vannak itt ilyen darabok is: nyilvánvaló, hogy az Ars poetica vagy a Szocrealizmus megírásuk idején nem jelenhettek meg, vagy a Sűrűbb megállók már 1980-ban készen volt, de – valószínű, hogy esztétikai meggondolásból – eddig egyetlen korábbi kötetébe se vette föl a költő. Ahogy a kötet előző négy ciklusában vannak olyan súlytalanabb versek, amelyeknek inkább itt, a Szekrényfiók-ban lenne a helye, úgy ebben az utolsó ciklusban is szép számmal találunk olyan költeményeket, amelyek a kötet esztétikai csúcsaival, illetve más ciklusok gondolati anyagával – főként az első ciklus komor alaphangjával – mutatnak rokonságot. Például a Mértékkel ismeri magát, a Címjegyzék, a Magányosodás, a Legújabb fotómra vagy a Tömörülnek olyan teljes, tökéletes, a költő utolsó éveinek életérzését, létállapotát kifejező búcsúzó versek, amelyek a magyar gondolati líra legjobb teljesítményével mérhetők.

Tudván, hogy a költői pálya utolsó éveiben keletkezett verseket tartunk a kezünkben, verseket, amelyek jórészt a bénító betegséggel folytatott küzdelemben születtek, könnyen támad a gyanakvás: ezek a versek talán Csorba Győző lírájának kiérleletlenebb darabjai. A gyanú alaptalan. Igaz, Csorba Győző nem állt újmódi irodalmi divatok szolgálatába, nem váltott át se a nyelvi játékokban tobzódó hangra, se a versírást csak szövegalkotásnak tekintők gyakorlatára. Ez a kötet is folytatás, folytatva megőrzés, növekedés, az elért eredményeket megtartó elmozdulás. Ezekben a versekben is végtelenül pontosan fogalmaz, tisztán építkezik, áttekinthető versszerkezeteket alkot. Mondatai – akár a párhuzamos mellérendelések, akár a boltozatos körmondatok, akár a tört, hiányos mondatok – mindig gondosan megformáltak, követhető gondolati periódusok. Dialektikus világlátásának adekvát nyelvi megfelelője a paradoxon, az ellentétes, a választó vagy a kérdő mondat. Formavilága éppoly változatos, mint korábban: rímei választékosak, a sorvégek hol tisztán csengenek, hol tompán záródnak egymásra. De a szabad vers, az interpunkció nélküli verspróza is kezéhez simul. Ez a költészet – a kötet címével ellentétben – utolsó megszólalásában sem „csikorgó”.

Csorba Győző sosem tartozott irodalmi irányzatokhoz, csoportokhoz. Idegen volt tőle az ízlésdiktatúra, a kirekesztés. Elfogadott az övétől eltérő kifejezési formákat, ha bennük a tehetség jelét látta. De nem volt hajlandó mutatványokra, „riszálásra”, divatok követésére. Ha azt nézzük, hogy kikkel érez rokonságot, s kiket szólít meg a magyar irodalmi múltból (Petőfit, Kölcseyt, Adyt, Illyést, Nagy Lászlót, Sütő Andrást), akár tradicionalistának, hagyománytisztelőnek is mondhatnánk. Most látni, a pálya végén, hogy életszemlélete, világképe, líra-fölfogása, ars poeticája az idők folyamán nagyon keveset változott, legföljebb módosult: hangja letisztult, életérzése borúsabb lett. Amit 1953-as (most közölt) Ars poeticá-jában megfogalmazott, azt öreg korában tökéletesen megvalósította: a líra minél személyesebb, annál közérdekűbb, minél egyénibb, annál nagyobb az intenzitása, a mindenkit (az egyes embert) megszólító ereje. Csorba Győző eljutott a legegzisztenciálisabb kérdésekkel történő szembenézésig. S Csorba Győző lírája épp ezáltal vált a legjobb értelemben minden emberhez szólóvá, közérdekűvé.

Ahogy ő a kötetet, mi a róla szóló meditációt és tanúságtételt sem fejezhetjük be kétségbeeséssel, reményvesztetten, belefásultan, legyintő kézmozdulattal. A kötet a remény szavával ér véget, azzal a gondolattal, hogy a halálnak az élet ad értelmet. Ő ezt persze költő módján, metaforikusan, lírai képben fejezi ki. „A fű alól is a virág / még a sírárkok közül is” – kezdi a verset, mely ezekkel a sorokkal zárul: „Betemet / lehet hogy mindent betemet / a fű de mégse győz a fű / mert valahonnét mag röpül / s a fű közül virág bomol / s a fű a fű akármilyen / hatalmasnak látszik csak a / virág ad értelmet neki”. (A fű)

Csorba Győző nem írt „önarckép” címmel verset. Nincs „én”, „magamról”, „életem” című verse sem. Csorba Győző nem volt „személytelen” költő, de az alanyiság nem állt lírájának középpontjában. Ha valamelyik versében leírja a „magam” szót, jelentését azonnal szűkíti, korlátozza vagy polarizálja, egy másik szóval ellentétes viszonyba állítja: „magamba s messzire egyformán nézhetek”, „Hallgatni s látni érdemes (…) magam és nem-magam” (Március), „Magamat én már nem akarom” (Groteszk). Önmagáról leginkább a költészet szerepéről szóló, ars poetica-szerű költeményeiben és áttételesen, az ún. portréversekben vallott legtöbbet. Mindenekelőtt az olyan versek jutnak eszünkbe egyfelől, mint az Ars poetica, Verseim sorsa, Költők, fiatalok, A költészetről, másfelől, mint a Cyrano érdeke, Az öreg Milton, Simeon tűnődése. Gondolhatnánk még interjúira, különféle nyilatkozataira, melyeket a hatvanas évektől már nagy számban adott (bibliográfiájában több, mint száz tételt tesznek ki), de ezekben sok az átfedés, és forrásértéküket maga sem tartotta sokra: amikor egy alkalommal együttes kiadásukat javasoltam, elhárította a lehetőséget. Továbbá itt van (mintegy az interjúkötetet és a megíratlan önéletrajzot pótló) A város oldalában című beszélgetésgyűjtemény (a kérdező: Csuhai István, 1991), amelynek gazdag az információs tartalma, de a világról, környezetéről, emberi kapcsolatairól többet árul el, mint személyiségéről.

És van még egy – közvetett – forrása személyisége megismerésének, a feltárulkozásnak, az öndefiníciónak. Válogatott verseskötetei.

Csorba Győző az 1947 és 1955 közötti „zord időt” leszámítva pályája indulásától folyamatosan publikált, eleinte ritkábban (négy-ötévenként), később sűrűbben (mintegy kétévenként) jelentek meg önálló kötetei, összesen – ha jól számolom – tizenhat. Kiadatlan vers, legalábbis jelentős vers, melyet nem vett föl köteteibe, hagyatékában nem maradhatott. Legutolsó kötete, a posztumusz Csikorgó, melyben az egyik ciklusnak ezt a címet adta: Szekrényfiók, ilyen értelemben nem keltett meglepetést, ellentétben az olyan költőkkel, mint pl. Reviczky Gyula, akinél csaknem az életmű fele halála után vált hozzáférhetővé.

Pályája során négyszer volt alkalma válogatott kötetet összeállítani. (Az Összegyűjtött versek 1978-ban látott napvilágot. Továbbá megjelent három kisebb, füzetszerű – jobbára születési évfordulóra kiadott – alkalmi gyűjteménye. Ezek: Március, 1975; Ritmus, rend, zene, 1981; Egy eltűnt pécsi utcára, 1991. S megemlítjük még a Hungaroton Kiadónál megjelent Ritmus, rend, zene című hanglemezét, amelyen maga mondja el verseit.) Ezek a válogatott kötetek – furcsa módon – megjelenésük idején kevés figyelmet keltettek, recepciójuk szegényesebb egy-egy új, önálló kötete kritikai visszhangjánál. Ugyanakkor összehasonlításuk, egymásra vetítésük, a bennük föllelhető azonosságok és különbségek megfigyelése – éppen a költői önértelmezés szempontjából – fontos következtetés leszűrésére teszi őket alkalmassá. Ezek a kötetek eltérő időben és eltérő céllal jelentek meg (már ez is számos különbséget hordoz), ugyanakkor műfaji azonosságuk okán (válogatott versek) a rokonság szemmel látható jegyeit is hordozzák.

Irodalomtörténeti tapasztalat: ritkaság, hogy egy költő jól válogassa magát. Csorba Győző e tekintetben mindenképpen kivétel, s azok közé a ritka költők közé tartozik, akik jól ismerik lehetőségeiket és határaikat, távlataikat és korlátaikat, ismerik ihletük forrását, természetét és tulajdonságait. Mindegyik kötete sajátos célt szolgál, és tudatosan megkomponált műegész.

A lélek évszakai (1970) valamiféle mulasztást pótolt. Csorba első önálló kötetei (Mozdulatlanság, 1938; A híd panasza, 1943; Szabadulás, 1947; Ocsúdó évek, 1955; A szó ünnepe, 1959; Séta és meditáció, 1965; Lélek és ősz, 1968) eléggé távoli időben és alacsony példányszámban jelentek meg. A hatvanas években, főképpen az utóbbi három kötetével megszerezte költői rangját, a kritika fokozott figyelemmel fordult lírája felé, biztosította helyét nemzedéktársai, a Nyugat harmadik költőnemzedéke tagjai között: a válogatott kötet – ahogy mondani szokták – hiányt pótolt, lehetővé tette az előzmények, a költői indulás megismerését. Ezért Csorba bőven válogatott a korai kötetek, az első három könyv anyagából, újraközli az Ocsúdó évek-et, és a válogatás magában foglalta a három utóbbi kötet csaknem teljes anyagát.

A Magvető és a Szépirodalmi Könyvkiadó közös vállalkozása volt a 30 év sorozat az 1945 utáni magyar irodalom értékeinek a bemutatására. A sorozatban viszonylag kevés költő kapott helyet, s kiválasztásukban, sorozatba illesztésükben protokolláris, irodalompolitikai és esztétikai értékszempontok egyaránt érvényesültek. Például 1977-ben és 1978-ban Garai Gábor, Benjámin László, Fodor József mellett Áprily Lajos, Pilinszky János és Weöres Sándor szerepelt. Csorba Győző 1979-ben megjelent Válogatott versek (1945–1975) című kötete nyilvánvalóan a költő esztétikai értékei miatt került a sorozatba. A könyv a sorozat jellegének megfelelően az 1945 után keletkezett versanyagból, a Szabadulás kötet óta megjelent hét önálló kötetből közöl bő válogatást, s tartalmazza a teljes Ocsúdó évek című önéletrajzi költeményt.

Csorba Győző legterjedelmesebb, leggazdagabb, reprezentatív versválogatása a Vissza Ithakába (1986). A kiadói ajánlás jól jellemzi a csaknem ötödfélszáz oldalas kötetet: „A Kossuth-díjas Csorba Győző, a Pécsett élő kitűnő költő hetvenéves születésnapjára készült ez a válogatott kötet… A válogatás színvonalas, mértéktartó, ugyanakkor tematikailag változatos, s külön öröm, hogy az utolsó kötetek anyagából jóval bővebben merít, mint a korábbiakból… Úgy véljük, ez az összeállítás hű keresztmetszetét adja költői világának, hű képét költői fejlődésének, változásának és elmélyülésének.”

Pályája kiteljesedő korszakában, élete végén még egyszer alkalma volt válogatott kötetet összeállítani. A Kétféle idő a költő halála évében, 1995-ben jelent meg az Örökségünk sorozatban. A kiadó szándéka szerint „az Örökségünk könyvsorozat élő irodalmunk legjavát a szerzők kézjegyével hitelesítve őrzi meg az időnek. Idősebb íróink összeálló gazdag életművükből személyesen válogatják ki legkedvesebb, általuk legtöbbre értékelt, legsikerültebbnek tartott s – mintegy szellemi hagyatékként – az utókornak leginkább ajánlott írásaikat.” 1995-ig a sorozatban Csoóri Sándor, Keresztury Dezső, Simonyi Imre és Takáts Gyula versgyűjteménye látott napvilágot. A válogatást Csorba Győző még személyesen elvégezte, de a Kétféle idő valóban szellemi hagyaték, az utókorhoz szóló lírai végrendelet lett. A kötet a szabott terjedelmi keretek között a költő viszonylag kevés – másfélszáz – versét tartalmazza három nagyobb egységbe s – ezen belül – húsz ciklusba elrendezve; van ciklus, amelyben egyetlen vers olvasható.

Miféle „tanulság” szűrhető le a kötetek összehasonlításából? Milyen következtetést vonhatunk le a négy válogatásból a költő „önarcképére”, önértelmezésére vonatkozóan?

Csorba Győző roppant tudatos, fegyelmezett és következetes költő. Idegen tőle a rögtönzés, az alkalomszerűség, az improvizálás. Jól ismeri lehetőségeit, határait, fölméri a feladat súlyát; arra vállalkozik, amit meg tud oldani. Mindegyik válogatott kötete egyszerre szolgálja az alkalmi célt és költészetének időálló értékeit. Mindez érintkezik személyiségének egy másik tulajdonságával: morális alkatával, az erkölcsi kérdések, az emberi létezés alapvető kérdései iránti érzékenységével. Nem kellett megtagadnia egyetlen versét, nem kellett utólag kozmetikáznia pályája kitérőit, alkalmi költői botlásait, mert nincsenek ilyenek.

Csorba Győző nem „fejlődő” költő, pályáján nincsenek nagy változások, kalandok, pálfordulások, metamorfózisok. A négy válogatott kötet anyaga jórészt azonos: legalábbis több az olyan vers, amelyet kötetről kötetre vállal, mint amelyet elhagy illetve új anyagként bevesz. Mindegyik válogatott kötetében a versanyag elrendezésében az időrendet követi. A korai József Attila-hatást és a szürrealizmus iránti vonzódást leszámítva, A szó ünnepe (1959) óta hangja tiszta, egységes, homogén. Innét érthető, hogy saját pályakezdésével, a korai kötetek anyagával egyre szigorúbb: A lélek évszakai-ban még hat verset átvesz első kötetéből, a Vissza Ithakába című kötetben már egyetlen vers sem szerepel a Mozdulatlanság-ból. Ez az önkritikus számvetés azonban nem azonos például Ady szigorúságával, aki két első kötetét később a függelékbe sorolta, vagy Kassák merevségével, aki mindent, amit 1920, a Világanyám előtt írt, megtagadott. Csorba az Összegyűjtött versek első, Preludium ciklusában bőven merít első kötetéből.

Az alkati és szemléleti azonosság nem zárja ki a módosulásokat, az elmozdulásokat, a növekedést, az elmélyülést. Pályáját maga tagolja. Válogatott köteteinek anyagát évszámokkal határolja el. A pályakezdés útkeresése után a saját hang megtalálásának idejét az 1947–1948 utáni időre teszi, s az első nagyobb korszakhatárt mind a négy válogatott kötetben 1964-ben jelöli meg. Addigra kialakulnak fő témái, alapvető metaforái: a természet, a kert, az emberi létezés alapkérdései, születés és elmúlás, találkozás az idővel. Csorba meditatív költő: a jelenség mögötti mélyebb valóságot, a rejtett összefüggéseket keresi, a lélek évszakait éli. Mintegy tíz év, az 1965-től 1976-ig terjedő évtized az az idő, amikor tovább érleli előző korszakánák eredményeit: a régi témák újból és újból visszatérnek, ezt kötetcímei is hangsúlyozzák: Séta és meditáció, Lélek és ősz, Időjáték, Anabázis. 1976-ban nyugdíjba megy, megváltoznak életkörülményei, többet ír és fordít, a költői megbecsülés és elismerés jelei is beérnek. A következő korszakhatárt 1984–1985-ben jelöli meg. Ekkor kezdődik pályájának utolsó periódusa. Alighanem Csorba költészetére is érvényes a Pilinszkytől kölcsönzött kifejezés: „tragikus derű”. Ám, ha korábban a derű, a remény, a megkapaszkodás, a természetben megfigyelt újrakezdés, az élet sarjadása volt a hangsúlyosabb, akkor most, az utolsó éveket a tragikus árnyalat fölerősödése, a komorabb tónusok felé történő elmozdulás, a „tűnődő” szemlélet dominanciája jellemzi. A költőt sorozatos veszteségek érik, társak, barátok hullnak el mellette, a hajdani „csapat” egyre fogy. Van-e célja a versnek? Van-e értelme az életnek? Mi történik a halál után? A költőnél, aki sosem vesztette el kapcsolatát a metafizikai valósággal, most, pályája utolsó éveiben a költői indulást meghatározó transzcendens kérdések térnek vissza hangsúlyosan: a sötétségbe vagyunk-e vetve megváltatlanul, avagy a jó halál kegyelme visszaköt bennünket a Teremtőhöz?

A válogatott kötetek anyagát, akár az új versesköteteket, ciklusokban rendezi el a költő. Csorba ebben is – akárcsak a kronológia, az időrend elfogadásában – hagyományos, klasszikus költő: a kötetek fölépítésében, a versek egymás mellé helyezésében a tematikai-hangulati rokonságot követi. Tudja, a verseskötet éppen azáltal több, mint a folyóiratközlés, hogy itt egymás szomszédságától többletjelentést, gyakran tartalmi értelmezést kapnak a versek. Van, amikor a válogatott kötetekben szó szerint megőrzi az egyedi kötetek cikluscímeit (A lélek évszakai-ban), van, amikor cikluscímet nem, csak kötetcímet használ a tagolásra (az 1979-es Válogatott versek-ben), van, amikor új cikluscímeket alkalmaz (a két utolsó válogatásban), de a kötetkompozíciót, a versek egymásmellettiségét minden esetben a versek tartalmi-érzelmi közelsége határozza meg.

A négy válogatott kötet vizsgálatának van még egy tanulsága. Ha a kötetek anyagát egymásra vetítjük, azt tapasztaljuk, hogy a versanyag jelentős része mind a négy kötetben azonos. Olyan a négy kötet, mint négy, egymást metsző kör, ahol elég nagy az a terület, amelyet mind a négy kör lefed, illetve magában foglal. Csorba Győző abban is tudatos költő, hogy jól érzékeli költészetének csomópontjait, kulcsverseit, alaptémáit, verseinek esztétikai értékét. Lírájának néhány – már a költő életében antológiadarabbá vált – alapversét mindegyik válogatásban megtaláljuk (pl. Március, Ars poetica, Séta és meditáció, Ritmus, rend, zene, Verseim sorsa stb.).

Azzal kezdtük: Csorba Győzőnek nincs „önarckép”, „én”, „magamról” című verse. Verse valóban nincs, de Csorba az Összegyűjtött versek végén elhelyezett egy, Magamról, verseimről című, 1977 májusában kelt prózai vallomást. Idegenkedését a túlzott személyességtől, a szubjektivizmustól, a lírizálástól, az önvallomástól már első mondata jelzi: „Soha életemben nem jutott volna eszembe az őskutatás…” Maga az írás pedig, ahogy címe jelzi, nem is önarckép. Illetve Csorba az önarcképet, a „magamról” szóló vallomástételt azonnal összekapcsolja a költészetről vallott gondolataival. „Végzetesen lírai alkat vagyok” – írja, majd így folytatja: „És mi célból írok?… Töredelmesen meg kell vallanom, hogy a cél bennem sohasem volt olyan erejű indíték, mint az ok.” És még egy mondat az írásból: „Mégsem tartom egyéni ügyemnek a versírást… Meggyőződésem, hogy más helyett is beszélek…” S ezzel tulajdonképpen eljutottunk a lényeghez: önéletrajz és költészet azonosságához, egymást fedő fogalmához. Csorba Győző az a költő, aki minden versében „önéletrajzát” írja. Aki Csorba Győző önarcképét akarja megismerni, verseit olvassa.

– Mi jut eszedbe erről a szóról: idő?

– Nem tudom, ez a kérdés-e az, amire egy napilap olvasói kíváncsiak, de megpróbálok rá válaszolni… Több síkja van. Van egy köznapi jelentése. Ez tartalmazza a különféle történelmi dátumokat, eseményeket, a nagyobb korszakokat. És van egy közvetlenebb, személyesebb idő, ami az emberi élet, a család keretén belül létezik, a születések, a házasságok, a különféle iskolai végzettségek megszerzésének az ideje, az az idő, amelyben az egyén élete mozog előre… De nekem van egy harmadik időm is, ami az előbbieknél sokkal tágabb, ami szinte tragikus valóság, egy filozófiai értelmű idő, ha az időt be lehet sorolni a filozófiai problémák közé. Mert én azt se igen tudom, hogy fizikai vagy filozófiai probléma-e, sőt egyáltalán van-e…

A kérdezőnek is lehetnek néha szubjektív érzései. Csorba Győzővel ugyanazok között a falak között beszélgetek, ahol csaknem huszonöt évvel ezelőtt interjú céljából fölkerestem. Ez volt életem első nyomtatásban megjelent beszélgetése. Csorba Győzővel azóta nem készítettem interjút. Sőt, nemcsak az épület, a Baranya Megyei Könyvtár azonos, hanem a szoba is ugyanaz, ahol negyedszázada ültünk. Akkor Csorba a könyvtár igazgatóhelyettese volt, ma már csak a hét egyetlen napján jár be. Akkor én egy középiskolában tanítottam, ma a könyvtárban dolgozom, és az ő hajdani szobája a munkahelyem. Néhány éve könyvet írtam költői pályájáról… 1959-ben jelent meg Csorba Győző A szó ünnepe című verseskötete. Ez volt a költő első könyve, amely fővárosi kiadónál látott napvilágot. (Korábbi könyvei, a Mozdulatlanság, Hélinant: A Halál versei, A híd panasza, Szabadulás, Ocsúdó évek Pécsett jelentek meg.) Egy aggályos szerkesztő kezembe adta A szó ünnepe agyonpreparált, aláhúzásokkal, kérdőjelekkel, felkiáltásokkal, no-no-kkal tarkított példányát, de én kritika írása helyett csak arra vállalkoztam, hogy interjút készítek a költővel. Innen-onnan negyedszázada jelent meg az írás. Erre a régi beszélgetésre és az eltelt huszonöt évre emlékeztetem a költőt.

– Negyedszázad a magyar irodalom múltjában iszonyú nagy idő. Például a Zalán futása és a Toldi estéje megírása közti idő… Vagy az első igazi Ady-kötet és Weöres Sándor első versei megjelenése közti idő… Ha viszont 1959-re gondolok, úgy érzem, mintha csak tegnap lett volna. Te hogyan érzékeled ezt a negyedszázadot?

– Ami már lezárt, ami már történelem, a maga megbecsülésével, a kiválasztással, az idő szűrőmunkájával mindig szilárdabbnak, határozottabbnak, biztosabbnak látszik, mint az, amiben benne vagyunk, amit átéltünk, aminek alakításában részt vettünk. Talán még arra sem vagyunk jogosultak, hogy véleményt mondjunk róla, de ha mondunk is, a véleményünk mögött mindig bizonytalanság rejtőzik, ha az agyunk hetyke akar is lenni, érzéseinket kétely kíséri, elbizonytalanodunk. Abban, amit megélünk, a szubjektivitásunk mindig benne van, de a kollektív értékítélet még hiányzik. Ha azt mondom, József Attila nagy költő, akkor abban benne van a kollektív ítélet is. De ha Babitsot vagy Kosztolányit vesszük elő, akik ugyan nagyjában József Attila kortársai voltak, de akiknek az értékelése az elmúlt huszonöt évben sokat változott, akkor azt látjuk, hogy a lezárt korok ítéletében is benne rejlik a szubjektív mozzanat, a vonzalmak és ellenszenvek, ha kisebb mértékben is, mint a még le nem zárt, a nem történelmi korszakok esetében… Itt van például Szabó Lőrinc esete… Igaz, ő 57-ben már meghalt… Vagy itt van Veres Péter, Nagy László, Szabó Pál… Gondolj azokra a szomorú névsorokra, amelyeket az eltávozottakról ötévenként, egy-egy írószövetségi közgyűlés kezdetén felolvasnak. Az ember szíve elszomorodik. Hányan mentek el ez alatt a huszonöt év alatt! Simon Istvántól Pilinszkyig. Végh Györgytől Gáll Pistáig. Ezekről a nevekről nem is mer teljes határozottsággal véleményt mondani az ember, mert nem segíti még a kollektív ítélet. Például Gáll Istvánról is, vannak, akik azt mondják, száraz, unalmas, holott én igen jó prózaírónak tartom.

– Milyennek látod ezt a huszonöt évet a magyar irodalom szempontjából? Értéket teremtő korszaknak?

– Föltétlen… Ha csak szubjektív véleményt mondhatok is, szerintem ebben az időben óriási dolgok történtek nálunk. Ez egészen különös jelenség: valaki elkezdi az írói pályát, mi vele együtt élünk, tudomásul vesszük jelenlétét, de nem hatódunk meg tőle különösképpen. Aztán eljut a negyvenedik és ötvenedik éve közé, amikor egy nagy válogatással vagy gyűjteményes kötettel lehetőséget ad arra, hogy megmérjük és szembenézzünk vele, és akkor egyszerre meghökkenünk. Akit mi még talán mindig kezdőnek érzünk, egyszerre előttünk áll éretten, készen, gazdagon. Ha valaki az ösztönös idegenkedésen felül tud emelkedni, és összegező szemmel próbálja kortársait vizsgálni, akkor meg kell látnia, hogy ebben a huszonöt évben nagy pályák születtek és néhány esetben, sajnos, le is zárultak. Csak néhány nevet mondok: Nagy László, Pilinszky, Kormos István… 1958-ban, amikor Pilinszkyből jóformán még semmi sem látszott, csak a Trapéz és korlát című vékony kötete jelent meg, még senki sem tudta volna megmondani, még csak nem is sejthette, hogy hamarosan milyen nagy életművet alkot… Vagy Kormos István… Huszonöt éve volt egy kis füzete, a Dülöngélünk, meg néhány meséskönyve, és amikor hosszú-hosszú hallgatás után sorra megjelentek a könyvei, a Szegény Yorick, az N. N. bolyongásai, válogatott műfordításkötete, a Fehér mágia, akkor döbbent meg az ember, hogy megint itt van egy kiváló költő… És itt vannak azok, akik szerencsénkre ma is alkotnak, akiknek még nem lezárt a pályája: Nemes Nagy Ágnes, Mándy Iván, Kálnoky László, Juhász Ferenc… Ők is ebben a huszonöt évben bontakoztak ki… Persze, minden ilyen felsorolás példa jellegű, a nevek csak jelzések. A gondolatot magát akarom hangsúlyozni. Csak naiv ember kérdezheti: most miért nincsenek olyan nagy költők, mint a Nyugat első nemzedékében? Ki tudja, hogy mi alakul ki, milyen értékek születnek egy idő múlva…

– A negyedszázad a magyar vers nyelvében, a kifejezésben, a formai megoldásokban is érzékelhető?

– Egy kissé messzebbre kell néznünk. A Nyugat első nemzedékének az utókorra átmenő hangja inkább Babits hangja volt, mint Adyé. Adyt nem lehetett folytatni. A fiatal Illyés például hangban és ha nem a népi problematikáját nézem, sokkal inkább Babits tanítványa, mint Adyé. Az Ősz és tavasz között lehetne akár egy Illyés-vers is. Vagy az érett József Attila számos verse, ismétlem, hangban és nem magatartásban, forradalmiságban, közelebb áll Babitshoz, mint Adyhoz. Noha ezek a költők, amikor megszólaltak, már egyéni hangon szóltak… Ez a hang sokáig megmaradt a magyar költészetben. Rónay, Jankovich, Takáts Gyula, Kálnoky, Nemes Nagy lírájában ez a hang volt a közös alap… De aztán történt valami a magyar költészetben. Két okot látok kirajzolódni. Az egyik a Weöres Sándor vonala, amely a szürrealizmust és a formai kísérletezést fogadtatta el. A másik a titokban ható és nagyon ritkán felszínre jutó Kassák-hagyomány. Ez a két „vonal” a hatvanas években nyíltan a felszínre tört. Ekkor jelentkezett az a törekvés, ami bátorítást adott aztán a fiataloknak is. Ez kapcsolatban van az irodalompolitikai változásokkal is, és nagy ellenhatás volt a sematikus lírára. Felszabadított egy olyan általános mozgási ingert, hogy aki akkor indult, minden tekintetben igyekezett „korszerű”, „modern”, „avantgarde” hangot megütni. 1960 táján az egész magyar költészetben megindult egy bátrabb hangvétel, ami költői nyelvünket megváltoztatta, újjáteremtette. A folyamatot nem lehet mindenkire általánosítani, a változás kisebb-nagyobb mértékben érintette meg költőinket. Mintha lépcsőzetesen fejlődött volna költészetünk, egészen odáig, hogy ha valaki a most harmincévesek verseit nézi, bizony sokszor eléggé tanácstalan.

– Huszonöt év alatt megjelent több mint tíz versesköteted, közte egy gyűjteményes kötet és két válogatás. Rengeteget fordítottál. Napvilágot látott válogatott fordításaid gyűjteménye is. Ezek a munka, az idő számokban mérhető jelei. Költészeted belső terein is érzékeled a változást?

– Lehet, hogy hangban én nem változtam olyan látványosan, mint ahogyan a következő generáció. Valahol azt olvastam, hogy az új magyar költészet megteremtésében az én költészetemnek is szerepe volt. Nem tudom. Igyekeztem ajtókat, ablakokat nyitogatni másoknak, talán olyanokat is, amelyeken én nem mindig mentem vagy néztem ki. Régi törekvésem az úgynevezett funkcionális versbeszéd megvalósítása. Ez azt jelenti, hogy igyekszem elkerülni a fölösleges vagy félig-fölösleges jelzőket, metaforákat, cifraságokat, szépelgéseket, mindazt, amit sokan, szerintem tévesen, a költészet lényegének tartanak. Én egyre kevésbé szeretem ezeket. Ha van a lírámban változás, akkor az ilyen. Valami módon ez is a kifejezés megváltozása. A képzőművészetben is azt látom: egyre kevesebb szerepe van a romantikának, az „irodalomnak”, ott is a funkcionalitás érvényesül. Gondolj Egry, Gadányi vagy Martyn festményeire. Még figurális műveikben is hajlanak a törvények kifejezése felé. Ha ebből a törekvésemből sikerült valamit megvalósítani, akkor talán én is oda sorolható vagyok azok közé, akiknek a hangja más lett az elmúlt huszonöt évben.

– És mit hozott a negyedszázad a személyes életben?

– Itt az időt megint be kell kapcsolni, mint filozófiai jelenséget. Egyfelől nagyon sok minden történt velem ebben az időben, másfelől ez a huszonöt év hihetetlen sebességgel elmúlt. Lányaim akkor még általános iskolások voltak vagy azok se, ma van három felnőtt asszonylányom, öt és fél unokám. „Fél”, mert júniusra várjuk a születését… Ugyanakkor mindezt nem hiszem el, ott vannak előttem a régi fényképek, úgy érzem, mintha most is ott szaladgálnának a kertben, a fák alatt. Mindez olyan, mint egy rossz álom. Legutóbb is arra ébredtem, hogy egy szűk csőbe kell bebújnom, és végig kell rajta mennem, holott nem tudok benne fölállni. Így vagyok az idővel is…

– Mit várhatnak tőled olvasóid a legközelebbi jövőben?

– Készül új kötetem a Magvetőnél, a címe Simeon tűnődése. Ha valaki boncolgatná a címet, talán megint az idő problémája jönne elő. A címadó versben ugyanis arra keresem a választ, mint ama Biblia-beli „agg Simeon”, vajon találkoztam-e már az én Krisztusommal, vagyis volt-e életemnek olyan pillanata, ünnepnapja, aminél nagyobb már nem lehet, vagy ezután jön el? És ha volt, ez miben nyilatkozott meg: egy versben, egy könyvben, egy nőben vagy valami másban? Vajon fölismertem-e? És ha ezután következik el, fölismerem-e majd?

Csorba Győző Kossuth-díjas költő, műfordító és szerkesztő, a Baranya Megyei Könyvtár nyugalmazott igazgatóhelyettese 1916. november 21-én született Pécsett. Érettségi után, 1935 őszén beiratkozik a pécsi Erzsébet Tudományegyetem jog- és államtudományi karára. 1938-ban megjelenik első verseskötete, a Mozdulatlanság saját kiadásában. A következő évben államtudományi doktorátust szerez. Két évig állástalan diplomás, ekkor instruálásból tartja fenn magát. 1940-ben megjelenik Hélinant: A Halál versei című fordításkötete. 1941-ben a Janus Pannonius Irodalmi Társaság tagjai közé választja, és bekapcsolódik az ekkor induló Sorsunk folyóirat szerkesztői munkájába. Ugyanettől az időtől Pécs városának közigazgatási tisztviselőjeként dolgozik. Azzal az ígérettel veszik fel, hogy kulturális területre osztják be, s ez az ígéret oly módon valósul meg, hogy egy ideig a város jogászának a beosztottja, később pedig a gazdasági osztályon tevékenykedik, különleges „kulturális” feladatokkal, például Pécs mezőgazdasági termelésének statisztikájával, a pécsi köztemető, a gyepmestertelep ügyeivel kell foglalkoznia. 1943-ban megjelenik A híd panasza című verseskötete.

És itt egy másik szálat is a történetbe kell szőni…

Pécs városában az 1902-ben alapított Majorossy Imre Múzeum keretei között működött több-kevesebb aktivitással nyilvános könyvtár. A negyvenes évek elején Pécs akkori, tevékeny, reformer gondolkodású polgármestere, dr. Esztergár Lajos kezdeményezésére önálló városi könyvtár létesítését határozzák el: a múzeum kebeléből kiemelve az ott már úgysem működő könyvtárt önálló városi könyvtárrá kívánják fejleszteni. A szervező munkával 1941 nyarán Weöres Sándort, a pécsi bölcsészkar volt hallgatóját bízzák meg, aki ezért Budapestről ismét a városba jön. Az önálló pécsi könyvtárt 1943. október 1-jén nyitják meg, de néhány hét múlva Weöres Sándor ismét elhagyja Pécset, és ekkor a pécsi városi könyvtár vezetését Csorba Győzőre bízzák. Csorba Győző azóta könyvtáros…

– Számos könyvtári munkaterületen dolgoztál: voltál a városi könyvtár vezetője, foglalkoztál kölcsönzéssel, beszerzéssel, voltál csoportvezető, a megyei könyvtár helyettes vezetője… E munkák közül melyiket szeretted a legjobban?

– Azzal kezdem, hogy 1943. november 1-től vagyok könyvtáros. Először az újonnan megnyílt Pécsi Városi Könyvtár vezetőjeként dolgoztam, miután Weöres Sándor, aki a könyvtárat 1941-től szervezte, lemondott, és hazaköltözött Csöngére. Utódjaként engem ajánlott. Rajtam kívül még egy, időnként kettő könyvtáros munkatárs és egy hivatalsegéd, akkoriban úgy mondtuk: altiszt működött. De hát ez többnyire elmélet volt. Naponta ugyanis néhány órát töltöttem a Pécsi Egyetemi Könyvtárban gyakorlat végett, s csak a munkaidőm többi részét fordíthattam könyvtári munkára. Aztán jöttek a háborús bajok. Sorozatosan hívtak vissza a városi közigazgatásba hosszabb-rövidebb időre. Amikor tehát végre elméletileg sikerült könyvtárossá lennem, gyakorlatilag többnyire mégsem voltam az. Hol a város szociális ügyosztályán dolgoztam, hol a hadiasszonyok ügyeit intéztem, később Baranya és Pécs első kommunista főispánjának lettem titkára, legvégül pedig jó néhány hónapig a kulturális osztály volt a munkahelyem. Csak 1948 júniusától, ha jól emlékszem, sikerült végleg a könyvtárba jutnom valóságosan is. Ezt főként Keresztury Dezsőnek, az akkori kultuszminiszternek köszönhetem, aki egy pécsi szereplésén, melyen az akkori polgármester is megjelent, szemrehányást tett neki, miért nem enged vissza a könyvtárba. Azóta folyamatosan 1976-ig, nyugdíjazásomig, sőt még ma is részmunkaidőben könyvtároskodom.

Hogy milyen könyvtári munkaterületeken dolgoztam? Azt hiszem, valamennyin. Az első hónapokban, még 1943 végén, olyan kevesen voltunk, hogy semmiképpen nem lehetett szó a munkaterületek felosztásáról. Ez annyit jelentett a gyakorlatban, hogy a könyvvásárlástól és a gazdasági ügyektől kezdve a leltározáson, címleíráson, katalógus-szerkesztésen át valamennyi munkafajtán rajta kellett tartanom a szememet. Nyilván nem mindegyiket szerettem egyformán. Ha azonban mégis választanom lehetett volna, elsősorban a beszerzés, az állománygyarapítás volt a kedvenc területem. Ebben láttam mindig a legizgalmasabb és gyakorlatilag a kölcsönzés mellett a leghasznosabb munkát. Az első években még semmi nem korlátozott. Időnként megkaptam a költségvetés egy-egy részét készpénzben, elszámolásra. Akkor én az antikváriumoktól kezdve a trafikokig, Budapesten a Teleki tértől a különféle alkalmi utcai könyvárusokig, magánszemélyekig s persze a könyvkereskedőkig mindenhonnan vásároltam. Budapesten például sokáig Tatay Sándortól, akinek még a negyvenes évek elején könyvkereskedése volt… Azt hiszem, ekkor sikerült megteremtenünk az állománynak azt az alapját, amelyik később a Baranya Megyei Könyvtárt a többi megyei és városi könyvtár között az egyik első helyre emelte.

Fárasztó volt ugyan, de évekig kölcsönöztem is. Ez közel hozott az emberekhez, és alkalmat adott a legkülönfélébb emberek megismerésére. Mint helyettes megyei könyvtárvezető a szerzeményezési, illetve részben a szakozási munkát mindvégig megtartottam, de később már nem kölcsönöztem.

Csorba Győző 1944-ben a Sorsunk főmunkatársa Bárdosi Németh Jánossal. Ugyanebben az évben megnősül, házasságából három leánygyermek születik. 1945-ben szerkeszti az Iv című szépirodalmi és művészeti folyóiratot, amelynek egyetlen száma jelenik meg. 1946-tól 1948-ig, a folyóirat megszüntetéséig a Sorsunk társszerkesztője Bárdosi Németh Jánossal. 1947-ben Baumgarten-díjban részesül, és ugyanebben az évben megjelenik Szabadulás című verseskötete. 1947 és 1948 fordulóján fél évet Olaszországban tölt, a Római Magyar Akadémia ösztöndíjas lakója. 1949-ben részt vesz a Katkó István szerkesztette Dunántúl című folyóirat szerkesztésében. Az ötvenes évek elején irodalomelméletet tanít a Pécsi Pedagógiai Főiskolán meghívott előadóként.

1949-ben megkezdődött a falusi könyvtárügy szervezése Baranyában is. Körzeti könyvtárak alakultak, és ezeknek központja Pécsett volt. A körzeti és a városi könyvtárak összeolvadásából jöttek létre a megyei könyvtárak. A Baranya Megyei Könyvtár 1952. augusztus 20-án nyílt meg. Csorba Győző, a korábbi városi könyvtár vezetője automatikusan az új megyei könyvtár helyettes vezetője lesz.

– Milyen volt a könyvtáros munkája az ötvenes években, a Rákosi-időkben?

– Hát ezek cifra idők voltak a könyvtárak számára is! A személyi kultusz virágjában volt. Itt Baranyában hozzájárult még a Tito-ügy is. A könyvtár feladatai közé tartozott a politika e két nagy területének ordítóan hazug szolgálata. A szerzeményezés ekkoriban szinte teljességgel központi, budapesti irányítású volt, a könyvkiadás száz százalékban a napi politikát követte, a nyugati újabb irodalomból szinte semmit nem fordítottak le, illetve adtak ki. Ennek az eredménye hamarosan az lett, hogy az olvasók egy része, elég tekintélyes része gyanakvóvá vált, s eljutottunk odáig, hogy új kiadású könyveket sokan nem voltak hajlandók elfogadni, s még az is megtörtént, hogy az olvasószolgálati könyvtárosnak esküjét kívánták, amikor egy-egy újnak látszó, mert esetleg újonnan kötött Jókai-könyvet ajánlott, hogy nem hamisított-e a szöveg.

Akkortájt, 1952 körül részt vettem egy minisztériumi vizsgálaton Zala megyében a bizottság tagjaként. Többnyire Sallai Istvánnal, illetve Sebestyén Gézával, akik szintén a bizottság tagjai voltak, jártuk a megye városait és községeit. Tapasztalataink megdöbbentőek voltak. Egy alkalommal például megálltunk a falusi szövetkezeti bolt előtt, s feltűnt, hogy a boltból távozók mindegyikénél a kosár tetején egy-egy könyv vagy brosúra lapult. Szelíden megszólítottuk a vásárlók egyikét-másikát, s örömünket fejeztük ki, hogy könyvet is vesznek. Feleleteik semmiképpen nem igazolták az akkori hivatalos politika fő szólamát, mármint azt, hogy „olvasó nép” lettünk. Mert ilyesféle válaszokat kaptunk: „Nem tudom én, mi ez a könyv. Meg kellett vennem, mert különben nem adtak volna pargetot. Van már otthon a konyhaszekrényben néhány.” „A fene olvassa őket.” Aztán bementünk a boltba, s megkérdeztük a vezetőt: Keresik-e a könyveket? A boltvezető szinte euforiásan mondta, hogy nem tud eleget rendelni, akkora az igény.

Egy másik faluban arra voltunk kíváncsiak, mi történt a könyvnapon. A feleletekből néhány: „Megvetették velünk a könyveket, ha akartuk, ha nem.” „Még annak is száradjon le a keze, aki idehozta őket.” A határszéli községekben arról érdeklődtünk, olvasták-e a Tito-ellenes kiadványokat. A könyvtáros kereken kijelentette, hogy nem. Mikor az oka felől tudakozódtunk, akkor az volt a válasza, hogy félnek, mert nagyon közel vannak a határhoz, s nem tudják, hogy miként alakul a helyzet, s nekik esetleg abból bajuk lehet.

Kiskanizsán az egész bizottsággal, Kardos Ferenc, akkori minisztériumi osztályvezető és a bizottság vezetője társaságában jelen voltunk egy kulturális rendezvényen. Pécsről vártak oda valamilyen amatőr csoportot. Jó órával később érkeztek a meghirdetett időnél. A műsort mégis elkezdték egy kanizsai tanár előadásával. Mi körülbelül a tizedik sor táján ültünk, s az egész előadásból legfeljebb egy-egy szót hallottunk és értettünk meg. A terem tele volt iskolás gyerekekkel, hat éves kortól fölfelé, s csak néhány felnőtt. A felnőttek az előadás közben is egymással trafikáltak, a gyerekek pedig, mintha a réten lettek volna, futkostak körbe-körbe, kiabáltak egymásnak, birkóztak, labdáztak és így tovább. A műsor végén szegény Kardos Ferenc teljesen kedvét vesztve, halálsápadtan kijelentette: „Hát ez az igazság? Mi a minisztériumban nem így tudtuk.”

Nagykanizsán megkérdeztünk egy járási vagy megyei orosz szakfelügyelőt, hogy mit lát Jugoszláviában, hiszen ő gyakran jár a határon. Belekezdett a hivatalos szövegbe: „Láttam, amint az embereket bottal hajtják munkára, a földek fölszántatlanok, bevetetlenek, elhanyagoltak. Az emberek soványak, elgyötörtek, rosszkedvűek…” Kardos Ferenc nem bírta tovább, ingerülten beleszólt: „Ne azt mondd, amit a Szabad Nép-ben olvastál, hanem azt, amit te láttál.” A szakfelügyelőnek erre nem volt több mondanivalója.

A Rákosi-időben tanfolyamon kellett részt vennünk különféle dekorációk készítésére. Tanítottak valamennyiünket betűk rajzolására, kiállítások összeállítására, jelszavak írására… Pécsett egy ízben Rákosi valamelyik születésnapján az egyetemi könyvtárral közösen kellett rendeznünk egy reprezentatív kiállítást a volt pécsi Nemzeti Kaszinó, akkor már Munkás Kaszinó nagytermében. Az egyetemi könyvtár helyettes igazgatójával ketten voltunk felelősek a kiállításért. Még ma is futkos a hátamon a hideg, amikor eszembe jut, hogy milyen keserves kínokkal készítettük el a nagy felírást: „Éljen Rákosi elvtárs, a magyar dolgozók vezére.” De akadt más is. Valamelyik választáson a könyvtár olvasótermének egyik sarkában fel kellett raknunk egy úgynevezett „vörös sarkot” brosúrákkal, képekkel, feliratokkal, s reménykednünk abban, hogy az olvasóterem látogatói tolongani fognak körülötte. Hát nem így történt. Alig ment közelébe valaki. Inkább messziről és nem titkolt riadalommal pislogtak felé az olvasóterem látogatói.

Történt azután, hogy minisztériumi rendelettel kivezényeltek a város közepén egy úgynevezett gombába, amelyben azelőtt tejet árultak, s ott kellett olvasókat toboroznunk. Összesen egy államvédelmi tisztet sikerült beszerveznünk. Aztán – szintén központi utasításra – ki kellett mennünk egy tűző nyári vasárnapon a pécsi mezőgazdasági vásárra, s ott csinálni propagandát, közös sátorban a Tudományos Ismeretterjesztő Társulattal. Mi könyveket raktunk ki, a TIT valamilyen mikroszkópot és egy koponyát. A könyvek persze a könyvtár leltározott anyagából valók voltak, s így fő teendőnk abból állott, hogy a vásárolni akarókat lebeszéltük szándékukról, s elmagyaráztuk nekik, hogyan iratkozhatnak be a könyvtárba.

– A megyei könyvtár helyettes vezetőjeként számos dolgod akadhatott a könyvtári központtal Budapesten. Milyen jelentős könyvtáros személyiségekkel találkoztál az országos irányításban, a felső vezetésben?

– A legkülönfélébb módon találkoztam budapesti vagy más megyebeli könyvtárosokkal, s ismertem meg köztük sok, egészen kiváló embert és könyvtárost. Köztük az egyik első Sebestyén Géza volt, akivel még városi könyvtáros koromban együtt kerestem hivatali helyiségeket a létesítendő körzeti könyvtárnak. Sebestyén Gézával később is jó viszonyban maradtam. Együtt vettünk részt – említettem már – a Zala megyei vizsgálatban 1952 őszén. Sebestyén Géza fáradhatatlan, roppant kitartó és szókimondó ember volt. Szívéből gondolta és akarta a magyar nép kultúrájának emelését, és irtózott mindenféle ámítástól és önámítástól.

A másik kiváló könyvtáros Sallai István volt, akihez talán még közelebb kerültem emberileg. Ragyogó elme, tele állandóan termékeny gondolatokkal. Azt hiszem, a falusi könyvtárhálózat kiépülésében és megerősödésében neki volt a legnagyobb szerepe. Mindenütt ott volt, ahol segíteni kellett. Előadások sorát tartotta. Sebestyén Gézával együtt tankönyvet írt a könyvtárosok számára. Országos értekezleteken szinte mindig előadott. A könyvtárak országos konstrukciójában egészen modern kezdeményezései voltak, igen sokat tudott a világ könyvtárügyéről. Úgy kezdte, mint falusi tanító. Nem tudom megállni, hogy ne meséljem el egy roppant jellemző történetét, amit példabeszédként terjesztett. Ő úgy hívta, hogy alapvicc. Röviden arról van benne szó, hogy amikor még kisgyerek volt, édesanyjának – ha jól emlékszem: Baján – volt egy kis üzlete. Nem abban a házban, ahol laktak. Ő több ízben elment édesanyjával az üzletbe. Egy alkalommal hasmenés jött rá, és becsinált. Édesanyja kétségbeesetten kiszaladt az utcára, és egy arra járó fiákerest megkért, hogy vigye haza a fiát. A gyerek beült a kocsiba, s megindultak hazafelé. Amikor pajtásai látták, hogy hintóban ül, körülfogták, szaladtak mellette, és irigyelték. S a történetet Sallai István rendszerint úgy fejezte be: „Hintón mentem, fönt ültem magasan, irigyeltek érte, és nem tudták, hogy szarban ülök.” És még hozzátette: „Hát sokan vannak manapság így.”

Voltak aztán kiváló megyei könyvtáros-kollégákis. Hogy csak egyet említsek, a békéscsabai Lipták Pál. Ő kapott először megyei könyvtárigazgatóként Kossuth-díjat. Amikor kezdte, a könyvtár elhelyezése még nem volt kifogástalan. De lassan a mostoha elhelyezésből is nagyszerű könyvtárt tudott teremteni. S az egész megyében is kitűnően megszervezte a könyvtárak életét. Hogy róla is elmondjak valamit: az egyik kora őszben, amikor már kezdődött volna a fűtési szezon, még nem volt tüzelője. Körbeküldte hát az embereit a városon, és a tavaszi metszés helyett már ősszel megnyesette a nyilvános parkok, utcák fáit, és így szerzett tüzelőt. Persze nem dicsérték meg érte.

Csorba Győző 1952-től részt vesz a Szántó Tibor szerkesztette Dunántúl című folyóirat szerkesztői munkájában. 1955-ben megjelenik Ocsúdó évek című önéletrajzi elbeszélő költeménye. 1957-ben József Attila-díjjal tüntetik ki. 1959-ben napvilágot lát A szó ünnepe című verseskötete. 1952-től, leszámítva egy rövid időt, 1957 néhány hónapját, amikor megbízást kap a megyei könyvtár vezetésére, nyugdíjba vonulásáig, 1976-ig mindvégig a megyei könyvtár helyettes vezetője. A csaknem negyedszázad alatt a könyvtár igazgatói cserélődtek, a helyettes ugyanaz maradt.

– Kik voltak a közvetlen feletteseid?

– Az igazgatók? Nem szívesen beszélek róluk. Talán elég, ha azt mondom, hogy a mostani kivételével egyetlen egy sem volt igazán odavaló. Akadt olyan is, akit én a könyvtár közelébe sem engedtem volna. De… Nomina sunt odiosa.

– Negyedszázad alatt a könyvtár dolgozóinak összetétele is sokat változhatott, talán többször kicserélődött…

– A könyvtár dolgozóinak a száma kezdettől fogva sokat nőtt. Először, amikor a megyei könyvtár megalakult, az úgynevezett helyi és vidéki részlegben együttesen nem voltunk még tízen sem. Hozzá kell tennem, hogy akkor még gyermekkönyvtárunk is működött. A szerzeményezést, a feldolgozást és az olvasószolgálatot öt-hat ember látta el. Én a helyi részleg csoportvezetője voltam. Intéztem tehát a szerzeményezés és az olvasók kiszolgálásának a feladatait. Persze nem egyedül, de nem is csupán irányítással, hanem tevékeny részvétellel. Vagyis könyvet vásároltam, leltároztam, katalógust raktam, kölcsönöztem stb. Ha jól emlékszem, négy-öt munkatársammal együtt. Közülük csupán nekem volt könyvtárosi tapasztalatom. A többieknek alig valami. S az olvasók száma már 1952-ben, tehát a megyei könyvtár megnyitása évében ezerről több, mint háromezerre növekedett. Fokozta a nehézségeket, hogy a körzeti könyvtár anyaga Cutter-rendszerrel volt feldolgozva, a régi városi könyvtáré pedig numerus currens raktározással. Jó ideig a raktárban csak ketten-hárman ismertük ki magunkat.

– Könyvtárosi pályádon bizonyára számos érdekes könyvtárossal, különc, szokatlan, furcsa figurával találkoztál.

– Mint minden munkahelyen, természetesen a könyvtárban is előfordultak a legkülönfélébb emberek. Főként az első években. Képzett könyvtáros alig volt. De könyvtárosi munkára alkalmas is meglehetősen kevés. Ahogy akkoriban szinte mindenütt. A dolgozók megválasztásában a rátermettség és a szakértelem alig szerepelt a szempontok között. Dolgozott nálunk volt rendőrtiszt, cipészsegéd, villanytelepi kistisztviselő, földhivatali alkalmazott, háztartásbeli és még sok egyéb előéletű személy. Csak könyvtáros képzettségű vagy könyvtári tapasztalatokkal rendelkező alig. De azért ment a munka. A hozzáértés hiánya szerencsére hamarosan kialakított egy láthatatlan tekintélyi hierarchiát, s a dolgozók ehhez többnyire ösztönösen igazodtak.

Különcök? Ilyenek is akadtak. Egy másik könyvtárból idekerült dolgozónk például ifjonti lelkesedésében, amikor a fiatal lányokat kiszolgálta, olyan bizalmas kérdéseket tett föl nekik, hogy áldozatai utóbb már belestek az ajtón, szolgálatban van-e, s ha ott látták, inkább sarkon fordultak, s elmentek. Nem mindennapi körülmények között szabadultunk meg tőle. Beiratkozott az Eötvös Loránd Tudományegyetem könyvtáros szakára, rendszeresen elutazott a konzultációkra, vizsgázott, és így tovább, aztán a második évben folytatta. Néhány hónap múlva azonban kiderült, hogy csak úgy tett, mintha folytatná, s kénytelen volt azonnali hatállyal felmondani.

Aztán volt olyan könyvtárosunk, aki nagyon szerette a jó könyveket, s nem bizonyíthatóan ugyan, de erősen gyanús, hogy sokat elvitt belőlük, mikor elköltözött Pécsről.

Egyik könyvtárosnőnknek az abszolút lompos öltözködés volt a jellegzetessége, s az a hír járta, hogy ruháit egy nagy ládában összegyűrve tartja, s amikor vált, belenyúl a ládába, és ami a kezébe akad, azt húzza ki és veszi föl.

Egyik idegileg gyenge könyvtárosunk, aki az olvasószolgálatban működött, nagy forgalom esetén bement a raktárba, s perceken át csúnya szavakkal gyalázta az olvasókat, káromkodott, s csak miután kiadta mérgét, jött vissza.

Egy másik olvasószolgálati könyvtárosunk mérhetetlen undorral kezelte azokat, akik kevésbé értékes irodalmat kértek tőle, „kolompárnak” nevezte őket. Viszont akik jó irodalmat olvastak, azokért mindent megtett, még a saját könyvtárából is hozott nekik könyveket.

– Persze a könyvtárosi pályán nemcsak különc, furcsa emberek dolgoztak és dolgoznak. Bizonyára számos értékes, kiváló kollégát is megismertél. Az elhunyt könyvtáros munkatársaid közül kire emlékezel szívesen?

– Az a most már több, mint harminc év, amióta a Baranya Megyei Könyvtár működik, hozott sajnos halottakat is. Két éve sincs, hogy volt és már nyugdíjas olvasószolgálati csoportvezetőnket, a nagyszerű embert és könyvtárost, Kozma Jenőt búcsúztattuk. Noha félig autodidakta volt, s a pedagógiai főiskolát négy polgárival végezte el, hatalmas könyvismerete, rajongó könyvszeretete és a könyvtárosi munkát a szó szoros értelmében kulturális szolgálatnak tekintő magatartása kiemelte kollégái közül… Nemrégiben temettük egyik igen derék nyugdíjas könyvtárosnőnket, dr. Palásthy Lászlónét, a címfelvétel mindentudóját… Ugyancsak el kellett veszítenünk a könyvtár egy mindenki által szeretett és sokféle munkakörben tevékenykedő dolgozóját, dr. Hetey Ottónét… Ha igaz, hogy halottaik egybetartják a közösségeket, akkor a Baranya Megyei Könyvtárnak már ez is megadatott.

– Többen vannak, akik idők folyamán a megyei könyvtárt valamely más könyvtárral vagy valamely nem is könyvtárosi munkahellyel fölcserélték, esetleg úgy mentek el, hogy magasabb könyvtárosi beosztásba kerültek…

– A megyei könyvtár megalakulásától kezdve folyamatosan már csak egyetlen kollégám működik főfoglalkozásban, mégpedig Nikolai László gazdasági igazgató. De már ő is a nyugdíjazás küszöbén. A volt dolgozók közül sokan nyugdíjba mentek már, néhányan meghaltak, mások jószántukból vagy kényszerűen eltávoztak tőlünk, s olyanok is akadtak, akik magasabb könyvtári beosztásba kerültek. Mint például Szente Ferenc, aki jelenleg az Országos Széchényi Könyvtár egyik főigazgató-helyettese, s aki 1954-ben – ha emlékezetem nem csal – a minisztérium rendelkezéséből az idegen nyelvek főiskolájáról került hozzánk, s oly rövid idő alatt lett igazán jó könyvtáros, hogy 1960-ban Sallai István máris elkérte tőlünk, s a Könyvtártudományi és Módszertani Központban alkalmazta.

– A könyvtár olyan munkahely, ahol nemcsak szakképzett könyvtárosok dolgoznak, hanem rövidebb-hosszabb ideig írók, költők is megfordulnak. Amíg a megyei könyvtár helyettes vezetője voltál, rendszeresen megjelentek versesköteteid, műfordításaid (Séta és meditáció, 1965; Lélek és ősz, 1968; A lélek évszakai, 1970; Időjáték, 1972; Anabázis, 1974). 1972-ben ismét József Attila-díjban részesültél… Írónak való munkahely-e a könyvtár?

– Igen is, meg nem is. Jómagam ugyan kezdettől fogva könyvtárba kívánkoztam, s hogy ma is szerződéses viszonyban állok a megyei könyvtárral, nosztalgiám létezését igazolja. Nekem, és azt hiszem, minden írónak, roppant nagy ajándék az a határtalanul gazdag szellemi háttér, amit egy nagyobb könyvtár könyv- és folyóiratállománya nyújt. Persze még kezdetben, amikor nem volt szabadszombat, és nem kaptam alkotónapot, a napi nyolc óra súlyosan nehezedett rám, és sok minden írói munkámat elvetéltette.

De azért nálunk is dolgoztak hosszabb-rövidebb ideig írók, és nem okvetlenül érezték magukat rosszul. Bertha Bulcsu könyvtárosi pályája, azt hiszem, a legrövidebb volt, mert alkalmazása után alig egy-két héttel már kikérte a Dunántúli Napló, s újságíró lett. Dolgozott nálunk egy ideig Arató Károly. Róla nem mondhatom, hogy örömmel tette, mert később is meglehetősen keserű hangon nyilatkozott könyvtári hónapjairól, amikor „cédulákat rakattak vele”. Kiss Dénes ugyancsak működött egy ideig könyvtárunkban, mielőtt Budapestre távozott. Aztán Kemenes Inez, a sajnos kevéssé ismert, de tehetséges, nagyon művelt műfordító és költő. Hosszú ideig, nyugdíjazásáig a megyei könyvtár egyik osztályvezetője volt, sőt utána részmunkaidőben ma is bejár Pál József költő. Átmenetileg könyvtároskodott nálunk Parti Nagy Lajos költő, s nem azért ment el, mert a könyvtárosi munkát megunta, hanem mert a Jelenkor olvasószerkesztője lett. Most is a könyvtár dolgozója Aranyi László fiatal költő, továbbá Mendöl Zsuzsa művészettörténeti író s Huber Kálmánné könyvtári szakíró. És itt vagy te is… Bár nem a megyei könyvtárban, de a Pécsi Városi Könyvtárban, előtte pedig a tanárképző főiskola könyvtárában működött és működik ma is a József Attila-díjas Bertók László költő… Úgy látszik tehát, hogy az írók könyvtár-nosztalgiája nem szűnt meg.

– Már 1941-ben bekapcsolódtál a Sorsunk szerkesztői munkájába. 1949-ben részt vettél a Katkó István szerkesztette, 1952-től pedig a Szántó Tibor szerkesztette Dunántúl című folyóirat szerkesztésében. 1959-től 1965-ig, majd 1977-től máig a Jelenkor szerkesztőbizottságának a tagja vagy, újabban a lap főmunkatársa. Ezért munkahelyed, a könyvtár mindig kicsit „szerkesztőség” is volt. Az írók közül kik, és miért kerestek föl itt a Sorsunk, a Dunántúl és a Jelenkor idejében?

– Már a Sorsunk idejében a könyvtár épületében székelt a folyóirat szerkesztősége. Itt dolgozott részmunkaidőben egy adminisztrátornő, szebben nevezve: titkárnő. Így aztán természetes kapcsolat alakult ki a könyvtár és a folyóirat szerkesztősége között. Akik a szerkesztőségbe látogattak, magától értetődően a könyvtárba is benéztek. Engem vagy itt találtak, vagy nem, mert – mint már mondtam – igen sokszor máshova rendeltek dolgozni.

Később, főként a Dunántúl idejében, amikor már rendszeresen a könyvtárban tartózkodtam, szinte minden nap volt egy-egy író vendégem. Galsai Pongrác, Szántó Tibor többnyire valamilyen szerkesztési problémával vagy saját írásukról véleményt kérve keresett meg, Gáll István új verseit hozta, Kalász Márton, Kopányi György, Hunyady József, Örsi Ferenc, később Bertha Bulcsu, Lázár Ervin, Thiery Árpád, te és még sokan mások szintén kéziratokkal vagy egy-egy beszélgetésre jöttek.

Megtörtént egyszer, hogy az igazgatói irodában csoportvezetői értekezletet tartottunk, amikor Lázár Ervin beüzent, hogy igen fontos ügyben, okvetlenül és azonnal találkozni szeretne velem. Az üzenetet közvetítő munkatársam aggódó arcán azt láttam, hogy valami roppant fontos dologról lehet szó, ami nem tűr halasztást, s a többiek elnézését kérve kimentem. Lázár Ervint az olvasóterem előtt találtam, behívott az olvasóterembe, előszedte Brehm valamelyik kötetét, s megmutatta, hogy igenis létezik a csonkaszárnyú bodobács nevű bogár, amit nekem már egyszer említett, de nem hittem el neki. Amikor látta, hogy meggyőzött, nyugodtan elbocsátott, és visszamehettem az értekezletre.

De voltak egyéb kapcsolatok is a könyvtár és a pécsi írók között. Több ízben előfordult, hogy a könyvtár olvasótermét használtuk találkozókra, amikor egy-egy tekintélyesebb vendégünk érkezett külföldről vagy Budapestről. Tudni kell ugyanis, hogy a pécsi írócsoportnak hosszú ideig nem volt állandó helyisége, s hol itt, hol ott jöttünk össze péntekenként. Állandó ezekben az összejövetelekben csak a hivatalos program utáni Nádor kávéházi „lazítás” volt. Ilyenkor a csoport tagjai többnyire előételeket és köreteket fogyasztottak, lévén szinte valamennyien igen kis pénzűek.

Talán ez a szoros kapcsolat a megyei könyvtár és az írók között még a Sorsunk első éveinek a hagyományába nyúlik vissza. Bár akkor nem a megyei könyvtárba és nem hozzám, hanem az egyetemi könyvtárba és Várkonyi Nándorhoz jártunk szerkeszteni.

– A könyvtárban az olvasók milyen típusait, rétegeit lehet megkülönböztetni? Nyugdíjasok, idős hölgyek, diákok… Buzgó olvasók, érdekes, különc alakok, rendhagyó figurák… Számodra melyik a legrokonszenvesebb könyvtárlátogató típus?

– Említettem, hogy hosszú ideig részt vettem az olvasók kiszolgálásában. Már városi könyvtáros korom óta szerettem az olvasókkal foglalkozni. Főként a jóindulatú, de tanácstalan emberekkel. Azt hiszem, hogy pedagógiai hajlamaimat éltem ki, s ez főként a kisebb műveltségű, de tanulni akaró olvasóknál érvényesült igazán. Voltak bányászolvasóink, nyomdászok, gyári dolgozók, középiskolás és egyetemi, illetve főiskolai hallgatók, akiket rendszeresen én szolgáltam ki. De előfordult az is, hogy egy háztartásbeli anya szívbetegség miatt mozgásképtelen lányának rendszeresen vitt könyvet, és a választását mindig rám bízta. Ez a lány később meggyógyult, a megyei tanács dolgozója lett, és mindig boldogan emlegette, hogy milyen jó könyveket küldtem neki.

De általában a kölcsönzői munka igen sok ismerőst, barátot szerzett. Minthogy egész nemzedék nőtt fel időközben, gyakran köszöntek rám volt diákolvasóim, akik közben felnőttek, megházasodtak, különféle munkahelyekre kerültek. Nagyon megmelegítette a szívemet például, amikor egy orvosnő valamelyik könyvnapon, miközben dedikációt kért tőlem, közölte, hogy az irodalmat én szerettettem meg vele, s amit a világirodalomból ismer, nekem köszönheti.

Voltak persze, mint bizonyára minden könyvtárban, olyanok is, akiknek mindegy volt, hogy mit olvasnak, csak szerelmes könyv legyen. Mások a krimiket keresték. Akadtak a történelmi regények kedvelői, többeket a humoros könyvek vonzották. De találkoztam különc figurákkal is. Emlékszem például egy vécés-néni olvasóra, aki Kaffka Margit tanítványa volt annak idején. Egyedül élt, és éjjel-nappal olvasott. És mindig a legjobb könyveket. Ennél is különösebb figura volt egy idősebb férfi, aki a város szélén egy barlangban lakott, emlékezetem szerint nyugdíjas elmeklinikai ápoló, de teljesen magára maradt. Elhanyagolta külsejét, cipő helyett rongyba csavarta lábát, a tisztálkodás hiánya miatt meglehetős bűzt árasztott, látogatása után mindig hosszan szellőztetni kellett. De olvasmányaiban, tájékozottságában és viselkedésében arisztokratikus és igényes volt, azt lehet mondani, magas értelmiségi fokon állt. Nemcsak általában az irodalmat ismerte kitűnően, hanem a korabeli magyar irodalmat is, s a Pécsett élő írókról is mindent tudott. Amikor egy-egy többkötetes könyvet visszahozott, ápolatlan arcán finom mosollyal megjegyezte: „Ez a könyv három gyertyámba került.” Mert a barlangban azzal világított.

Nem szerettem a tudálékos, agresszív olvasókat. Azt például, aki határozott hangon kérte tőlem Flaubert Vörös és feketé-jét, s amikor halkan megjegyeztem, hogy az Stendhal műve, kikérte magának az oktatást. Ilyenkor mást nem tehettem, mint elmentem a raktárba, ott egy ideig várakoztam, utána visszatértem azzal, hogy sajnos, a kért könyv nincs bent.

Általános tapasztalatként azt szűrtem le, hogy amikor már büszkén hirdettük, hogy „olvasó nép” lettünk, akkor még szó sem volt erről, viszont ugyanakkor a könyvtárügy országos és a falvakra is kiterjedő megszervezése lassan, de biztosan előrevitte az emberek olvasási kultúráját.

– Habent sua fata libelli… De nemcsak a könyveknek, a könyvtáraknak is megvan a maguk sorsa… Talán vannak a könyvtári könyvekkel kapcsolatos jellemző történeteid is: elveszett, megkerült, soha nem olvasott könyvekről.

– A könyvtári állományt évtizedekig én, illetve az én irányításommal gyarapítottuk. Minden alkalmat megragadtam, hogy a magyar és a világirodalom egyetlen jelentős könyve se hiányozzék. Sikerült elérnünk, hogy könyvanyagunk a megyei könyvtárak között az első helyek egyikén áll. Nem egy ízben előfordult, hogy a központból jött látogatóink csak egyetlen könyvre voltak kíváncsiak, s megelégedéssel tapasztalták, hogy nálunk megtalálják.

Persze a ritka és értékes könyveket különös gonddal kellett őriznünk is, ami – sajnos – nem mindig sikerült. Egy-egy furfangos olvasó túljárt az eszünkön. Előfordult például, hogy a könyvtestet kioperálták, meghagyván a címlapot, s a művet magát valamilyen hasonló nagyságú és vastagságú másik könyv beragasztásával pótolták. Egy fotó-szakkönyvből pedig lassacskán annyi receptet vágtak ki, hogy végül is a gerinc és a könyvtest közötti különbség hívta föl az akcióra a figyelmünket. A szexuális kérdéseket tárgyaló könyveink egy része a forgalomba kerülésük után egy-két hónap múlva sorozatosan kezdett „elveszni”. „A sétatéri padon felejtettem.” „A vonaton hagytam.” „Az iskolában ismeretlen valaki kivette a táskámból.” És így tovább. Ilyenkor esetleg segített, ha az eredeti ár többszörösét kértük helyette, s a könyv hamar meglett. Megesett azonban egy alkalommal, hogy Sartre első, magyarul megjelent könyvét, amelyet húsz forint körüli áron vásároltunk, valaki érezhetően tudatosan „elvesztette”, s amikor térítésként háromszáz forintot kértünk, szemrebbenés nélkül megfizette.

Hogy voltak-e és vannak-e soha nem olvasott könyvek a könyvtárban? Alighanem. De ha egy könyv a gyűjtőkörbe tartozik, és elméletileg elképzelhető, hogy valakinek egyszer szüksége lehet rá, akkor meg kell szerezni, és őrizni kell, ha látszólag fölöslegesen foglalja is a helyet.

– A könyvtári munka elméletével is foglalkoztál? Könyvtári tárgyú cikkeket írtál?

– A megyei könyvtárnak mai arculata az alatt a harmincnégy év alatt alakult ki, ami 1952 óta eltelt. Sok termékeny gondolat, de vele együtt sok buktató is teremtette meg a mai állapotot. Mint gyakorló könyvtáros, sőt olyan gyakorló könyvtáros, aki 1952-ben már csaknem kilenc évet könyvtároskodtam, persze, hogy kezdettől fogva helyeseltem, esetleg bíráltam mindazt, amit a körzeti vagy később a megyei könyvtárak irányításában és munkájában tapasztaltam. Ténykedésem azonban többnyire inkább értekezleti vitákban, tapasztalatcserékben, saját könyvtárunk napi munkájának megszervezésében, mint szakcikkek írásában nyilvánult meg. Az például, hogy részt vehettem a Zala megyei minisztériumi bizottsági felülvizsgálatban, vagy az, hogy harmadmagammal, Sallai Istvánnal és Kellner Bélával állítottuk össze a falusi könyvtárak első törzsanyagjegyzékét, nyilván munkám elismerése volt. Vagy abban, hogy könyvtárunk állománygyarapító tevékenysége országosan az elsők között volt, s hogy általában a Baranya Megyei Könyvtárt – kivéve egy hosszabb időszakot a vezető szakmai és emberi alkalmatlansága miatt – mindig a megyei könyvtárak legjobbjai közé sorolták, talán nekem is részem volt. Könyvtári szakcikkeket azonban nem írtam; egyéb irányú irodalmi tevékenységem erre nem hagyott energiát.

– Mi okozott bosszúságot, mi szerzett örömet a könyvtárosi pályán?

– Hát erre nagyon nehéz válaszolni. A legnagyobb bosszúságot, sőt ennél többet: már-már kiábrándulást a könyvtáros hivatásból az okozta, hogy a Baranya Megyei Könyvtár vezetése majd több, mint másfél évtizedig nem megfelelő kezekben volt. Akadtak persze egyéb kisebb kellemetlenségek is. Főként az első években, amikor a központi irányítás bizonytalansága miatt gyakorta kellett átszervezéseket végrehajtani. S ami a minisztériumnak vagy a könyvtári központnak esetleg csak néhány sorába került, az nekünk egy-egy szervezeti helyzet vagy munkaterület teljes újrakezdését jelentette. Említhetném itt a falusi könyvtárakkal történt különféle „játszadozásokat”: csak letéti anyag, az állomány átadása a községek tulajdonába, könyvtári körzetek kialakítása, a letéti rendszer újbóli bevezetése, a megyei könyvtár helyi és letéti állományának külön kezelése, majd egybeolvasztása, a helyismereti gyűjtés sorsa stb.

De persze örömeink is akadtak. Például a szigetvári és a mohácsi járási könyvtárak építése, a megyei könyvtár új szárnya, a fonotékák megszületése, a könyvtár kötészetének létesítése és megerősödése, a pécsi városi fiókkönyvtár-hálózat megszervezése, melyből később a Pécsi Városi Könyvtár megszületett, a reference-szolgálat szakosodása vagy legújabban a könyvtár kiadói tevékenysége és a többi. Ezek néhánya ugyan akkor született, amikor a könyvtárral már csak szerződéses kapcsolatban voltam, de könyvtáros szívemet mégis megmelegítették.

S ha úgy általában végignézek azon a több, mint negyven esztendőn, melyet úgy-ahogy könyvtárosként végigéltem, azt hiszem, több volt az örömöm, mint a bosszúságom. Hiszen Baranyában egy olyan könyvtári szervezet létrejöttének lehettem részese, illetve tanúja, amely az olvasás lehetőségét falun és városban egyaránt mindenki számára tudatosította és megteremtette. Ha tehát teljes nyugalommal még most sem mondhatjuk el, hogy „olvasó néppé” váltunk, azt mindenképpen kijelenthetjük, hogy ennek feltételeit létrehoztuk. És ez valóban nagy öröm.

– Könyvtári, munkahelyi élményedből született-e vers?

– Igen, de nem sok és egyáltalában nem lelkes. Epigrammáim, szatirikus verseim néhányát könyvtárunk viszonyai szülték. Egyik nem régi versem pedig annak az érzésnek a terméke, amelyben – megöregedvén – a valóságos életet, bármilyen megnyilatkozásában, egyre többnek és fontosabbnak kezdem érezni, mint a papírra nyomtatott szövegeket. Ennek a versemnek azt a címet adtam, hogy Könyveim, s mottójául egy Babits-idézetet választottam, melyben Babits arról beszél, hogy számára „a könyvek varázsa oda van ma”.

– Amióta nyugdíjba vonultál, ha lehet, még termékenyebb költői és fordítói munkát folytatsz. Ezt jelzik a rendszeresen megjelenő újabb verses- és fordítás kötetek (Észrevételek, 1976; Kettőshangzat, 1976; Összegyűjtött versek, 1978; A világ küszöbei, 1981; Simeon tűnődése, 1983; Görbül az idő, 1985), valamint az 1985-ben kapott Kossuth-díj. De Csorba Győző ma is „könyvtári dolgozó”, ma is munkaviszonyban vagy a megyei könyvtárral. Most miben áll az itt végzett munkád?

– Valóban még ma is „könyvtári dolgozó” vagyok, tehát munkaviszonyom van a megyei könyvtárral, mégpedig heti egy napra. Fő munkaköröm meglehetősen perifériális. Az a feladatom, hogy a cikk-kivágatokat, melyek a helyismereti anyag részét alkotják, megválogassam és szakozzam. Ez meglehetősen érdekes, de kicsit fárasztó munka. Viszont megvan az a haszna, hogy a megye életéről minden vonatkozásban tájékoztatást kapok… Ezen túl szívesen állok rendelkezésére mindenkinek, aki segítségért fordul hozzám könyvtári ügyekben. Nyelvi ismereteimmel és egyáltalában könyvtári tapasztalataimmal – de mindig csak kérésre – hozzászólok egy-egy konkrét problémához… Végül a könyvtár kiadói tevékenységében, a Pannónia Könyvek kiadói tanácsában is részt veszek, esetenként lektorálok, a tervekről véleményt mondok.

– Köszönöm a beszélgetést. Hetvenedik születésnapod alkalmából munkatársaid és a magyar könyvtárostársadalom nevében jó egészséget és termékeny, alkotó éveket kívánok.

Csorba Győzőt 1985. április 4-én költői, műfordítói és irodalomszervezői munkássága elismeréseként Kossuth-díjjal tüntették ki.

– Tudtommal ez volt az első alkalom, hogy vidéken élő magyar író ebben a magas kitüntetésben részesült. Születésed óta Pécsett élsz. Költői pályád itt bontakozott ki. Milyen lényeges különbséget érzékelsz a régi, a két háború közti idők vidéki irodalmi élete és a mai között?

– Igen, én is úgy tudom, hogy vidéken élő magyar író eddig még nem kapott Kossuth-díjat. S azt hiszem, hogy ez is rávilágít némileg a két háború közötti vagy a még régebbi idő és a mai napok vidéki irodalmi élete közötti különbségre. Ha egyszerűen akarnék fogalmazni, azt mondhatnám: a magyar vidék irodalmi élete „felnőtté” vált. Nagykorúvá, jórészt önállóvá. Természetesen helytelen lenne úgy felfogni a vidéki irodalmi életet – mint ahogy a vidék életét általában is –, hogy függetlenné válhat a budapestitől. Ez képtelenség lenne. Viszont arról igenis szó van, hogy ma már vidéken is élnek szép számmal olyan írók, akik egyetemes értékeket teremtenek. Ha csak a statisztikát nézzük is, a Magyar Írók Szövetségének kereken száz tagja vidéki lakos.

– Szükség van ma a szellemi-kulturális decentralizációra, vagy az érték szempontjából teljesen mindegy, hogy hol jön létre?

– Azt a kérdést fölvetni, hogy szükség van-e ma szellemi, kulturális decentralizációra, meglehetősen időszerűtlen. Az általános fejlődés is ebben az irányban halad. Ez már magában is bizonyíték. És nemcsak akkora városra vonatkoztatva, mint Pécs, hanem kisebbekre is, sőt községekre is. Az örvendetesen gyarapodó, apró helytörténeti s egyéb gyűjtemények, múzeumok egy-egy faluban igenis valamiképpen kulturális értékek. Talán mozgósítóbb, termékenyítőbb és maradandóbb is a hatásuk egy-egy kisebb közösségre, mint a máshonnan kapott szellemi termékeké. De ha a pécsi Csontváry vagy Vasarely Múzeumot nézem – hogy helyi példákat említsek –, ezek sem csak esztétikai értékek, hanem kulturális értékteremtő és nemes lokálpatrióta érzelmeket támasztó-tápláló intézmények is.

– Volt-e kísértés, lehetőség életedben, hogy elmenj a városból? Mi kötött meg Pécsett, mi tart meg ma is a városban? A ragaszkodás a helyhez, a vidékhez nem gyöngeség?

– Kísértés is, lehetőség is volt már az évek során, hogy elmenjek Pécsről. Hála Istennek mindig közbejött valami, s az amúgy sem nagy lánggal lobogó szándékaimat könnyen eloltotta. Azért mondom, hogy hála Istennek, mert végül is úgy érzem, helyesen tettem, hogy itt maradtam. Ragaszkodás és gyöngeség egyaránt volt bennem. Régebben inkább a gyöngeség: irtózás a változástól, az adminisztráció bonyolultsága, családi dolgok stb., később a némileg dacból is született „csakazértis” hűség, hogy valakinek itt is kell maradnia. Ezt főként íróbarátaim szinte csoportos Budapestre költözése okozta. A csoportos szót itt persze nem a tömeg értelmében veszem, de ha írókra gondolok, akkor már az a három-négy, aki nagyjából tíz évenként itthagyta Pécset, bizony csoportnak mondható.

– Akik elmentek, megrovod őket azért, mert „hűtlenek” lettek a városhoz?

– Nevetséges lenne hűtlenséggel vádolni őket. Voltak közöttük olyanok, akiket tulajdonképpen semmi sem kötött Pécshez. Idekerültek valahonnét, aztán pályájuk úgy alakult, hogy tovább mentek. Másokat a „történelem” sodort el. Megint mások a nagyobb lehetőségek kísértéseinek engedtek. Örömmel és megelégedéssel mondhatom viszont, hogy egyetlen, úgynevezett „elszármazott” pécsi író sem lett hűtlen hozzánk, s írásaival, látogatásaival folyamatosan dokumentálja hozzánk tartozását.

– Új kötetedben, a Görbül az idő-ben van egy vers, Ars poeticák a XX. századból a címe, amelyben arról írsz, hogy ha az ember ezeket a huszadik századi ars poeticákat olvassa, „kezd megzavarodni / mert halmozódnak a hideg-meleg / fekete-fehér ellentétek”, vagyis az azonos időben élő, igen kiváló költők egymástól nagyon eltérő ars poeticákat fogalmaznak meg. Lehetségesnek tartod, hogy egyetlen költőnek is változzék idővel ars poeticája, a költészetről vallott fölfogása?

– Itt hasznos visszamenni egy kicsit az alapokhoz. Kezdjük a „Poeta non fit, sed nascitur” igazságával. Ha aztán valaki valóban költőnek születik, akkor miért ír? A „miért” ok- és célhatározó kérdőszó. Azt gondolom, egzisztenciálisan fontosabb az okot nézni. Ír, mert nem bírja ki, hogy ne írjon. Ha aztán ehhez valamilyen cél is kapcsolódik, akkor az ok és cél szerencsésen találkozik. Az ars poeticák az előbbieknek megfelelően meglehetősen bizonytalan születésűek. Ha elsődlegesen az ok teremt művet, akkor a költő vagy bármilyen művész jobbára a saját gyakorlatából vonja le az ars poeticát; ha viszont a cél, akkor az ars poetica esetleg ebbe az irányba igyekszik terelni a gyakorlatot – nem mindig sikerrel. Hogy az ars poetica változhat-e? Okvetlenül. Ahogyan az ember és az emberben a művész is változhat és változik is. Maga az élet, a tapasztalatok, körülmények, örömök, bánatok, röviden és egyszerűen: a sors viszi az embert magával. Persze leglényegében minden művész ugyanaz marad, még akkor is, ha a megfogalmazott ars poetica mást mutat. Legfeljebb egy-egy törekvés, kísérlet, a művészi oldal egy-egy sajátos vonásának hangsúlyozottabb kiemelése történik ilyenkor.

– Régebben keveset írtál, kevesebbet publikáltál. A szó ünnepé-t (1959) a Szabadulás-tól (1947) tizenkét év választja el. Akkor azt mondtad, hogy a szó ünnep, a költő ritkán szóljon, a tömörséget tetted normává. Ma, amikor sűrűn publikálsz, kétévente jelennek meg új köteteid, más igényt támasztasz a költészettel szemben?

– Azt én soha nem mondtam, hogy a költő ritkán szólaljon meg. Az „ünnep” jelleget nem okvetlenül az alkalom ritkasága adja. Persze ma is azt vallom, hogy a költészetnek valamiféle „ünnep”-nek kell lennie. Akkor, amikor egyik kötetemnek ezt a címet adtam, hogy A szó ünnepe, a „szó”-t nemcsak, sőt nem is elsősorban nyelvi fogalomnak szántam, hanem a szellemnek és a léleknek az élet, a létezés magasabb szféráival történő találkozásait akarta jelezni. Hogy régebben kevesebbet írtam? Ennek elsősorban nagyon prózai okai vannak. Volt egy polgári foglalkozásom. Naponta nyolc órai munkával. Itt-ott egyéb civil munkát is kellett vállalnom. Mióta több az időm, több jut az írásra is. Említetted a tömörséget. Nagyon szégyellném, ha ezzel a régi és mindig fontosnak tartott elvemmel ellentétbe kerülne, hogy az utóbbi időben többet írok. Lehet keveset írva is bőbeszédű egy költő és fordítva: többet írva is tömör. Szeretném hinni, hogy nagyobb termékenységem nem lett tömörségem kárára.

– Új köteteidben külön ciklusba gyűlnek az „érmek”, a „főhajtások”, a „hűség” versei. Ezekből a barátok, az eszmények, a „csillagok” igen széles köre rajzolható meg. Ugyanakkor gyakran beszélsz a versekben magányról, bezártságról, falakról, szigetről. Hogyan oldható föl ez a két, ellentétesnek látszó érzés?

– Mindig mérhetetlenül tiszteltem a szellemi nagyságot. Nemcsak az irodalomban, minden más területen is. Őszinte alázattal közeledtem hozzá. Hozzám nyilván elsősorban az írók, költők álltak közel. Ennek a közelségnek nem kell okvetlenül a fizikai közelséget is jelentenie. Köznapi életemben valóban elég magányos vagyok. Alig járok társaságba, s alig járnak hozzám is barátok. Ugyanakkor boldogan élveztem és élvezem ma is azt a mozgási szabadságot, melyet a könyvek a szellem birodalmában lehetővé tesznek. Ezért is szerettem mindig a könyvtárosságot. Az hommage-versek egy-egy találkozás hála-megnyilvánulásai. Van köztük néhány olyan is, amit egy-egy évforduló íratott meg. De ezek mögött is ott volt már a szellemi találkozás valamikori élménye.

– Hogy a hetvenéves Weöres Sándort születésnapján verssel köszöntöd, természetes: régi barátság fűz össze benneteket. De a nyolcvanéves, illetve halott Illyés Gyulát is három verssel, három „főhajtással” köszöntöd. Ugyanakkor 1947-ben Illyés költészetéről eléggé kritikusan írtál. Azt jelenti ez, hogy a költő kész ítéletét módosítani, megváltoztatni? Milyen okok késztetik erre?

– 1947-ben Illyésről, pontosabban: költészetéről valóban kissé tartózkodóan írtam. Fiatal voltam, kevésbé megértő, harcosabb alapállású, de Illyés sem volt még az, amivé később lett. Meg kell mondanom: Illyés prózáját talán mindig kicsit jobban is szerettem, mint líráját. Egyébként később Illyés írónál jóval többé nőtt: valamiféle „pásztor”-ává a magyar népnek. Így köszöntöttem nyolcvanadik születésnapján, és így is búcsúztattam halálakor.

– Nézzünk szembe az obligát kérdéssel: az elődök, illetve a kortársak közül ki volt az a három alkotóművész, akiknek – ma úgy gondolod – a legnagyobb hatása, alakító-formáló szerepe volt költészetedre, személyiségedre?

– Azt kéred, hogy három alkotóművészt nevezzek meg, aki nagy hatással volt rám. Nehéz feladat, s téged is nyilván a szokványos mitikus-misztikus hármas szám késztet a kérdés ilyen föltevésére. Mégis mondok három nevet, de azzal, hogy nyugodtan bővíthetném a névsort. Tehát: József Attila, Weöres Sándor és a képzőművész Martyn Ferenc. Hogy melyikük mivel hatott rám, azt nehéz volna röviden elmondani. A két utóbbival közvetlen baráti kapcsolatba kerültem. József Attilát meg serdülő koromtól fogva az emberi és költői nagyság csodájának tartom.

– Költészetedben az utóbbi időben fölerősödött az ironikus hang. A poétikai eszközök között – a rímekben, a szókincsben – számos jele van ennek. Az irónia nálad pusztán a hatáskeltés eszköze, kifejezésmód csupán, vagy életszemlélet, magatartás, a világról, a létezésről való „véleménymondás”?

– Régen rossz, ha egy költőnél az eszközök elválnak az életszemlélettől s a közölnivalótól, ha csupán hatást akarnak kelteni. Persze a hatás reklám értelmében. Amikor én előbb a tömörségről beszéltem, abba beleértettem azt is, hogy az élmény – ami nélkül nem tudok írni, s amit végül is az életszemlélet minősít – és a kifejezés között mindig a lehető legrövidebb utat keresem. Igyekszem tehát arra, hogy az élmény megjelenítésének minden eleme közvetlenül funkcionális legyen. De mindig a megjelenítés érdekében. Szerintem nem lehet jó semmiféle művészi termék, ha nem valamiféle – ahogyan te fogalmaztál – véleménymondás. Olyan, ami persze az életszemléletben, kifejezhetném úgy is, hogy a művész filozófiájában gyökerezik. Az irónia verseimben mindig jelen volt. Epigrammákat már korai köteteimben is jócskán találni. Az irónia viszont könnyen csúszik át szatírába, s úgy vélem, nálam inkább arról van szó, hogy a különféle nem kedvelt tények, tapasztalatok megváltoztatási lehetőségének a hite egyre inkább kialszik. A szatíra indulatában még ott bujkál a reménység, hogy használ valamit a megfogalmazás, az „odamondogatás”. Az iróniában a „kézlegyintés” válik uralkodóvá. A szem látja a valóságos vagy annak vélt abszurdumokat, a nyelv meg is fogalmazza, de a szív már nem hisz, vagy enyhébben szólva: kételkedik a változás lehetőségében.

– Ha valóban úgy van, hogy az „álcázott gúny”, az irónia és az önirónia megnőtt költészetedben, akkor ezt a fölerősödést mi váltja ki? Személyes oka van ennek („görbül az idő”?), vagy a világban nőnek meg azok az erők, amelyek a költőben a tehetetlenség érzését megnövesztik? Az irónia költészetedben inkább a személyes sorsra válasz, vagy a világban érzékelt kiúttalanságnak, a dolgokon való változtatni nem tudásnak a kifejezője?

– Nem hinném, hogy a világ változásai szülték bennem ezt a folyamatot. Inkább én változtam meg. Amikor az ember már sokszor megy a falnak, óvatosabbá, gyanakvóbbá válik. S az öniróniában végül is saját régebbi hiszékenységén mosolyog. Hogy mindez személyes sorsom kivetítése-e vagy az objektív világ tudomásul vételének következménye-e? Lírikus vagyok, tehát alanyi költő. Ami nem érint, vagyis ami – akármilyen távolról – nem válik sorsommá, arról nincs mondanivalóm. Nyilvánvaló, hogy a világ és az élet csak ezzel a közvetítéssel jut szóhoz. Hogy visszautaljak az előbb már említettre: az iróniát és az öniróniát is változó filozófiám adja.

– Költészeted egyik alapmetaforája a kert. Nyilván nem egy néhány négyzetméternyi földterületről van szó a versekben. Mégsem lehet közömbös azt tudni, hogy milyen személyes forrásokból, élettényekből fakad ez a kert-élmény. Mikor és hogyan találkoztál életedben a kerttel? És ha a kert valóban többet jelent lírádban, akkor ez a kert-metafora milyen költői tartalmakat, jelentéstöbbletet bír el? Kert és természet azonosítható fogalmak?

– Jól látod, illetve jól gyanakszol: a kert és a természet nálam lényegileg egyet jelent. Odáig, hogy a „megművelt”, „hasznot hozó”, „tulajdonjogilag hozzám kapcsolódó”, „bekerített” földterület nekem nem mond többet, mint egy darab erdő vagy rét akárhol, ha intimebb kapcsolatba kerülhetek vele. Bár Pécsett születtem, itt is töltöttem egész életemet, szerencsémre körülményeim úgy alakultak, hogy valamiképpen mindig közvetlen érintkezésben lehettem a természettel. Ehhez jelentősen hozzájárult az, hogy nagyjából tíz éves koromtól fogva húszegynéhány éves koromig minden nyaramat egy kis Duna menti községben, a mai Dunafalván tölthettem nővéreméknél. Most saját kertem van. Ez a kapcsolat bensőségességét és mélységét a természettel csak segíti. A Világ körüli utazás című versemben megpróbáltam elmondani – de persze sok egyéb versemben is más-más oldalról –, hogy egzisztenciálisan mit látok én kertemben, vagyis a természetben. Röviden: a totális életet és a totális világot. Reálisan és szimbolikusan egyszerre. Magamra és az emberi közösségre egyaránt vonatkoztatva.

– Az emberi közösséget említed… Ez juttatja eszembe a másoktól hallott „vádat”: budapesti szerkesztőségekbe nem jársz, az irodalmi élet vitáiban nem veszel részt, publicisztikát nem írsz. Mi a véleményed az író közéleti szerepéről? A költőnek mindent versben kell elmondania? Árt a költőnek, ha közügyekben fárad, közdolgokban nyilatkozik meg?

– Meglehetősen nehéz és mindmáig tisztázatlan kérdés. Mindenki azt hiszi, hogy tudja, mi a közélet és mi a közéletiség. Szajkózzák a szavakat már-már gépiesen, de alig próbálnak mélyükre nézni. Azt gondolom, magyarul és egyszerűen: közéleti minden olyan emberi tevékenység, amelyik nem marad a szoros értelemben vett egyéni, illetve családi határokon belül. Tehát akármilyen mértékben, de más, illetve több ember érdekeit szolgálja. Ebből a fogalmazásból már az is következik, hogy a közéletiségnek különféle fokozatai vannak. Talán furcsa, de azt hiszem, nagyon kínálkozik itt a legutóbbi képviselőválasztások konstrukciójának példája. Tudnivaló, hogy létezett egy úgynevezett országos lista. Az ezen a listán jelölt és megválasztott képviselők nem kapcsolódtak és kapcsolódnak egyetlen konkrét választókerülethez sem. Az itteni jelöltek választási beszédeikben ezért nem is arról nyilatkoztak, hogy ebben vagy abban a megyében, városban ilyen vagy olyan problémát igyekeznek megoldani, hogy segítik az útépítést, az öregek otthonának létesítését, valamilyen üzem fejlődését, ami kerületükben működik stb. A kerületek képviselői szemüket már kisebb körre függesztik. Aztán, ha tovább megyek, a tanácstagok mozgása még szűkebb. Ám egyaránt fontos valamennyi. De nemcsak fokozatai, hanem változatai is vannak a közéleti munkának. Aszerint, ki milyen területen végzi, s milyenek az eszközei.

– Publicisztikát nem írsz, az irodalmi közélet vitáiban nem szólalsz föl, ugyanakkor szívesen mutatsz be fiatal költőt, írsz könyvekhez előszót, sőt alighanem olyan verseket is írtál, amelyeket valamiféle tág értelemben politikai verseknek lehet nevezni. Vállalod ezekre a versekre ezt a jelzőt? Melyek ezek a versek?

– Nos, én verseket írok, műfordítok, költészettel, irodalommal foglalkozom. Tagja vagyok a Magyar Írók Szövetségének, sőt a szövetség választmányának is. Részt veszek a Dél-dunántúli Írócsoport folyamatos életében, továbbá főmunkatársa vagyok a Jelenkor című folyóiratnak. Író-olvasó találkozóra járok, rendhagyó irodalomórákra, olvasom teljesen ismeretlen költők hozzám küldött kéziratait, vállalok velük személyes találkozásokat, beszélgetéseket, jóval túl a főmunkatársi kötelességemen, véleményt mondok fiatal vagy kevésbé fiatal költőbarátaim írásairól, segítek esetenként köteteik összeállításában. Felkérésre vállalok évfordulós, illetve továbbképző előadásokat, és sorolhatnám még. Vajon, közéleti cselekvés-e mindez? Azt mondod – és ezt már más is hasonló módon fölvetette –, hogy nem járok különféle szerkesztőségekbe. Valóban – ezt én teszem hozzá: – életemben legfeljebb két-három alkalommal voltam akár folyóirat-, akár könyvkiadói szerkesztőségben. De ha mindezt tenném, hogy az közéleti cselekvés lenne, abban erősen kételkedem. Bizony én az ilyesmit hajlamos vagyok inkább önadminisztrációnak nevezni. Amire persze mértékkel szükség is van… Él bennem egy olyan sejtelem, hogy ha mindenki az országban minőségileg a legjobban végezné a munkamegosztásban neki jutott feladatot, akkor lenne igazán „közéleti” ember, és akkor lenne a legjobb közéletünk. Hogy a közös problémák megoldásában közvetve vagy közvetlenül mindenkinek részt kell vennie, az természetes. De a részvétel megítélésében óvatosabbnak kell lenni. Az a véleményem, hogy verseimmel ugyancsak közéleti tevékenységet folytatok. Már több ízben megfogalmaztam ars poeticámat. Lényege: költészetemmel szeretnék másokat élni segíteni. Meggyőződésem – erről is beszéltem már máshol –, hogy embertársaim között jócskán akadnak, akik hozzám hasonló gondokkal, problémákkal küszködnek, az enyéimhez hasonló terheket hordoznak, örömöknek örülnek. Ha tehát én a magam dolgairól igyekszem jelentést tenni, ezzel mindazoknak, akiket említettem, segítek problémáikat tisztázni. Ám vannak nekem közvetlen politikai verseim is. A Simeon tűnődése című kötetemben például a Mai La Fontaine című vers, amit századunk diktátorainak ajánlottam. Legújabb, Görbül az idő című könyvemben például az Illyés Gyuláról szóló két vers. De régebbi köteteimben is epigrammák, rövid versek sorát tudnám említeni. Például Bogácsné és a púp, Vázlatok portrékhoz, Karakán, Borsszemek stb.

– Mit tartasz ma a legfontosabbnak a magyar költészet jövőjét illetően? Ahhoz, hogy a huszonegyedik században is legyen érvényes költői válasz az akkor élő ember számára… Mit üzensz azoknak, akik a hét évszázad magyar lírai hagyományát vállalják, és azt akarják folytatni? És mit azoknak, akik egy gyökeresen más hangra, új lírai forradalomra, sőt a korábbitól merőben eltérő nyelvfelfogásra esküsznek?

– Talán a kérdés megkerülésének látszik, de aligha lehet másképp válaszolni rá: a líra jövője a jövő generációk ügye. Hogy a huszonegyedik században is kapjanak költői válaszokat az akkor élő emberek, azt a majd akkor élő költőkre kell bízni. Nagyképűség lenne, ha tanácsokat próbálnék adni nekik. Ha a huszonegyedik században is lesznek magyar költők – márpedig lesznek, mert kell, hogy legyenek –, meg fogják érezni koruk igényeit, szükségleteit, közérzetét, gondjait, szorongásait, egyáltalában mindazt, ami valamennyi kor emberét körülveszi, s foglalkoztatja, és felelni fognak a föltett vagy csak lappangó kérdésekre. Eddig még minden kor megteremtette a maga művészetét, megszülte a maga művészeit, köztük költőit is. Ami most már a hagyományőrzők és az újítók kérdését illeti, arra nézve megint csak egy meglehetősen általános választ adhatok. Hagyományőrzők és újítók mindig voltak. Kellettek is, hiszen hagyományőrzők nélkül a nagy tömegek nem tudták volna megkapni költői táplálékukat a saját korukat illetően. Újítók nélkül viszont nem teremtődött volna meg az a lépcső, amelyre a következő generációnak szükségszerűen lépnie kellett. Jómagam az igaz költőket szeretem, akik áltatás és önáltatás nélkül merik nézni magukat és korukat, és amit látnak, azt ködösítés nélkül el is merik mondani. S ha már mindenképp üzenet kell, akkor ez az üzenet nem lehet más, mint felhívás erre a költői magatartásra.

– És mit tartasz legfontosabb költői tartalomnak, közlendőnek a saját költészeted szempontjából? Mi az, amiről a huszonegyedik századi ember számára beszélni akarsz? Mit üzensz neki?

– Hogy én mit tudok majd még mondani a huszonegyedik század emberének? A történelem nem epikus folyamat, hanem drámai. Hatalmas feszültségek sorozatos szembenállásán, időleges megoldódásán, majd újratermelődésén át megy előre. De valami mindig állandó benne, s ez: a humánum. Itt-ott üldözve, megszégyenítve, sőt félig eltiporva szívósan él, s minden keserű tapasztalat ellenére, úgy érzem, hogy erősödik is. Ha ebből a humánumból valamit sikerül verseimben megmutatnom, s ha ennek a humánumnak a gazdagodásához valami kevéssel hozzá tudtam járulni, akkor ez – hiszem – megmarad belőlem a huszonegyedik század és talán még a későbbi századok emberei számára is. S ezeknek az embereknek egyúttal azt üzenem: maradjanak meg embernek, s ha ebben verseim egy parányit is segíteni tudják őket, örülök neki.

Amióta a múlt század elején Pest a politikai és a szellemi élet tűzhelyévé vált, nem sok példát találunk arra, hogy jelentős költői életmű kiteljesedett volna vidéken. Berzsenyi, Csokonai, Kazinczy még vidéken éltek, de Kisfaludy Károly, Vörösmarty, Petőfi már az izmosodó Duna-parti városba húzódott. Itt működtek a könyvkiadók, a nyomdák, itt jelentek meg a folyóiratok, itt nyíltak meg az újkori szellemi élet fórumai, a kávéházak.

A vidék legföljebb megszülte és fölnevelte a tehetséget, de megtartani már nem tudta.

Ha századunk magyar irodalmából kellene szabályt erősítő kivételt említeni, legföljebb Juhász Gyula szegedi magányára és Gulyás Pál Debrecen-hűségére gondolhatunk. És a kortárs magyar lírából – Takáts Gyula „somogyisága” mellett – Csorba Győző élete és költészete fénylő példájára. Mert aligha nevezhetnénk meg még egy mai, vidéken élő magyar költőt, aki élete hetedik évtizede derekán elmondhatja: „Fél évnél hosszabb időt nem töltöttem szülővárosom falain kívül.”

„Pécsett, Vilmos-utca 23-ban / születtem, kilenc közül nyolcadiknak. / Apám Nagykállóról, a Tiszán-onnan / való volt, anyám Vecséről, a »kis lak« / falujából…” – írja önéletrajzi költeménye, az Ocsúdó évek egyik szakaszában. Innét tudjuk azt is, hogy elemi iskolába az akkor „külvárosi proletár-iskolának” számító Makás-iskolába (ma a tanárképző gyakorló iskolája) járt: „Ma is őrzöm elsőosztályos képem: / halomnyi csöppség, szájszélük tejes még…” Tízéves korában kezdi meg középiskolai tanulmányait: a református diák nyolc évet a jezsuiták szigorú gimnáziumába jár: leginkább az idegen nyelvek, a latin, a francia, a német eredményes megtanulása miatt gondol szívesen tanáraira a későbbi fordító. Tanulmányait végig kitűnő eredménnyel végzi.

Érettségi után az Erzsébet Tudományegyetem jog- és államtudományi karára iratkozik, itt szerez diplomát. Még egyetemista, amikor az instruálásból egybenélkülözött pénzén, a „Kultúra Könyvnyomdai Műintézet Mayer A. Géza és Társai, Pécs” jelzéssel megjelenik első versesfüzete, a Mozdulatlanság. Két évig állástalan diplomás, majd a városi közigazgatásban tisztviselőként dolgozik. Első fordításkötete, Hélinant ófrancia költő A Halál versei című gyűjtemény, valamint két önálló verseskötete (A híd panasza, Szabadulás) ugyancsak Pécsett látnak napvilágot. Az előbbit a Janus Pannonius Irodalmi Társaság, az utóbbit az örökébe lépő Batsányi Társaság jelenteti meg. Ezekben az években – mint a kiadók neve is jelzi – már bekapcsolódik a város eleven irodalmi életébe, tagja az 1931-ben alakult Janus Pannonius Társaságnak, majd részt vesz az 1941-ben indított Sorsunk folyóirat szerkesztésében.

Csorba Győző újabb, 1955-ben megjelenő könyve, az Ocsúdó évek még mindig Pécsett lát napvilágot. Csak A szó ünnepé-től, 1959-től adja ki könyveit a budapesti Magvető: szám szerint mintegy tíz kötetet, közte két versválogatást. Megélhetése, munkahelye (előbb a városi, majd a megyei könyvtárban dolgozik), irodalomszervező tevékenysége (előbb a Dunántúl, majd a Jelenkor szerkesztésébe kapcsolódik) változatlanul a városhoz köti. Ha utazik (olaszországi ösztöndíj a Római Magyar Akadémián, újabb nyugat-európai utak Rómába, Párizsba, Belgiumba, Nyugat-Németországba), fél évnél tovább nincs távol a várostól. Ha költözik (legutóbb például a várfal tövéből, a Kulich Gyula utcából a Damjanich utcába, a klinika mellé, ugyancsak kertes, földszintes családi házba), lakásbejelentőjében a város neve nem változik.

Mi táplálja ezt a ragaszkodást egyetlen városhoz? És ez a ragaszkodás hogyan van jelen költészetében?

Csorba Győzőt az emlékek sokasága, halott szülők, testvérek sírja, élő család, hűséges feleség, lányok, eleven unokák kötik a városhoz. Ismeri Pécs utcáit, házait, embereit. Érzékeli a város arcának változását. Tudja még az utca nevét, amely az „előkelő újdon lakótelep” helyén állt. Ha kinéz ablakán, látja, az „olajosan-simán” mozgó óriásdaru és a földből kinövő házak hogyan veszik el tőle „a fél eget”. Pécs az urbs, a város élményét adta a költőnek. Pécs talán még nem olyan hatalmas, hogy elvesznének az otthonosság, az emberközelség, a bensőség jegyei, de ahhoz már elég nagy, hogy megadja a mozgalmasság, a friss benyomások, a világra nyitottság élményét. „Ó bűvölő város, sokarcú, / ha kérdeznék, nem tudnám, hogy milyen vagy… / Nekem: A VÁROS mindörökre” – írja talán legszebb város-dicsérő versében, a Séta és meditáció-ban.

Pécs másik ajándéka: a kert élménye. Említettük, Csorba Győző mindig olyan házban lakott, amelyet növények, fák, virágok vették körül. A kert nem csak egyszerűen a természetközelséget, a „kikapcsolódást” adta számára. A kert költészetének egyik központi jelképe: élet-metafora. A csavart derekú mandulákon, a „megfagyott körtefa-csemetén”, a földre lapuló epren, a „szálas füvön” tapasztalja az évszakok változását, az idő múlását, a pusztulás és a megújulás drámai harcát. És versek sorában, „a táj énekeiben” mondja el megfigyeléseinek eredményét. Ezek a versek csak látszólag szólnak a természetről, egy meghatározott pécsi kertről. Valójában létversek, az emberi sors legalapvetőbb kérdésein, az élet és a halál gondján tűnődők.

A költő, akinek élete és munkája beépült Pécs e századi történetébe, s akinek költészetében múlhatatlan nyomot hagyott a város élménye, a közelmúltban, hatvanötödik születésnapján a várostól kapott ajándékot. A pécsi Szikra Nyomda dolgozói „a költő iránti szeretettel és megbecsüléssel” társadalmi munkában Ritmus, rend, zene címmel, háromszáz számozott példányban kis, exkluzív verseskötetet készítettek. A füzetet a másik jeles „pécsi” művész, Martyn Ferenc rajzai díszítik. Csorba Győző az országos irodalmi és állami kitüntetései mellett már korábban is részesült szülővárosa művészeti díjaiban. A figyelmesség e jele, ez a könyvárusi forgalomba nem kerülő, művészi kiállítású kis füzet talán a kitüntetéseknél és a díjaknál is bensőségesebb tiszteletadás…

Ki tudja megmondani, mikor születik a vers? Amikor a költőt az élmény megérinti, vagy amikor először megfogalmazza magában gondolatait, vagy amikor véglegesnek formálja meg a sorokat a papíron? És mikor születik a költő? Amikor gyermeki ámulattal kézbe veszi első olvasmányait? Amikor fölfedezi két szó zenei egybecsengését? Amikor először találkozik nyomtatásban verse alatt a nevével? Amikor megjelenik első önálló verseskötete? Csorba Győző pályája viszonylag későn indult, ha költői elismerését, kritikai befogadását, a nemzedéktársak figyelmét tekintjük. Ugyanakkor Csorba Győzőben nagyon korán megszületett a költő, ha a valódi költészettel való találkozására, a vers, az ének, a „gyönyörű világ, világ világa” fölfedezésére, a megszólalás kínjának és szépségének, az írás gyötrelmének és gyönyörűségének a megismerésére gondolunk. Nagy önéletrajzi költeményben, az Ocsúdó évek-ben maga vall első versélményeiről, a Petőfi költészetével való találkozásáról, amikor – még iskolás kora előtt – már hibátlan szavalta verseit, de ha azt mondta: „Füstbe ment terv, írta Petőfi Sándor”, a vers első sorának gondolta. Tízéves korában már verset ír. Aztán kamaszfejjel beleszeret Adyba, és hosszú ideig az ő igézetében születnek versei. Az eszméltető élményt József Attilának köszönheti: a huszonegy éves fiatalember az ő halála miatt érzett fájdalomban írja egyik első, sajátjának vallott versét. Ez a vers már megtalálható a következő évben, Pécsen megjelent első verseskötetében, a Mozdulatlanság-ban. Aligha képzelni verseskötetnek szerencsétlenebb fogadtatást: a költő saját költségén megjelent, instruálásból összenélkülözött kis, negyvennyolc oldalas füzetről a nagytekintélyű Nyugat-ban az idősebb pályatárs, Jankovich Ferenc ír kritikát. Három sorban lesöpri a kötetet. Csak a helyi újságíró – érdemes nevét megjegyezni: Zsikó Gyula – látja meg a pályára lépő fiatal költő tehetségét: a „finom ráhibázásokat”, az „erős költői ösztönöket”, a „tragikus ízeket”, az „éles szemet”. Ennek az első kötetnek talán nem is önmagában, hanem következményeiben van meg az értéke, a jelentősége. Megjelenésének köszönhette ugyanis a költő, hogy megismerkedett az akkor ugyancsak Pécsen élő Weöres Sándorral és a város irodalmi életének vezető egyéniségével, a Sorsunk későbbi szerkesztőjével, Várkonyi Nándorral. A magyar költészet égboltján Babits akkor a legfényesebb csillag, s kialakulóban van Szabó Lőrinc, Illyés, Erdélyi József, Sinka István költészete. És egy magyar vidéki városban közös eszmeszikráztatásban, a józan munka csöndes örömében él, versekről beszélget, elmélyülten kísérletezik, nyelveket tanul, könyvekről vitatkozik két költő, Csorba Győző és Weöres Sándor. Ki tudná megmondani, hogy hátrányára vagy előnyére szolgáltak-e a költőnek ezek a vidéki körülmények? Tény, hogy 1940-ben megjelenik Csorba Győző fordításában Hélinant: A Halál versei című kötet (a fordítást a költő most készíti elő új kiadásra a Helikon Kiadó számára!), és megjelenik 1943-ban, a Janus Pannonius Társaság kiadásában verseinek újabb gyűjteménye, A híd panasza, az első valódi Csorba-kötet. Rónay György írta a kötetről szóló bírálatában: „Mély, komor, magvas költő… Komoly költő, igazi költő.” Csorba Győző ekkor huszonhét éves. Elindult költői pályája? Csorba Győző ekkor már huszonhét éve költő.

Csorba Győző költő, műfordító és szerkesztő ezekben a napokban tölti be életének hetvenedik évét. „Pécsett, Vilmos-utca 23-ban / születtem, kilenc közül nyolcadiknak” – írja Ocsúdó évek című önéletrajzi költeményében. Ma a szülőháztól alig néhány utcával lakik arrább. Ha járt is többször külföldön, egész élete, írói pályája, munkássága szülővárosához köti. Ezt nevezi „a város”-nak, ez adta meg számára az urbs, a közösség, a csapat élményét. „Ó bűvölő város, sokarcú / ha kérdeznék, nem tudnám, hogy milyen vagy” – olvassuk lírai vallomásában, a Séta és meditáció-ban.

Hogy egy magyar város távolról milyennek látszik, milyen a híre, a „legendája”, abban sok minden szerepet játszik. Múltja, ipara, közlekedése, lélekszáma… De a pécsi gépgyár termékének – elvileg – ugyanolyan jónak kell lenni, mint a – mondjuk – diósgyőrinek. A cipőgyártás alapelvei Szombathelyen ugyanazok, mint – például – Martfűn. Valamely település milyenségét, jellegét, karakterét mindenekelőtt szellemi élete határozza meg.

Ha ma van Pécsnek valamiféle „jelentése”, „fénye”, „vonzása” a magyar városok között, akkor abban minden bizonnyal Csorba Győző „szép hűsége” is szerepet játszik. Tántoríthatatlan ragaszkodása környezetéhez, a dajkáló és fölnevelő tájhoz, a „bűvölő”, „sokarcú” városhoz annak bizonyítéka, hogy a fővároson kívül, az irodalmi élet központi intézményeitől távol is lehet – nem éppen nyilvánvaló hátrányok és akadályok legyőzése nélkül! – jelentős, teljes értékű, öntörvényű, maradandó és egyéni életművet létrehozni.

Csorba Győző példája, személyiségének kisugárzása, gazdag élete és nyugtalanító művészete mindenekelőtt közvetlen környezetére hat. A vidéki városok szellemi élete az állandó újrakezdések és ellankadások, a nekigyürkőzések és vérveszteségek története. Amióta Csorba Győző első versei nyomtatásban megjelentek, Pécsett legalább három írónemzedék nőtt fel, legalább háromszor lendült magasra és sápadt el a kezdeményező kedv, az önálló szellemi tűzhely melege. Csorba Győző soha nem rótta meg azokat, akik személyes vagy történeti okok miatt lakóhelyet változtattak. S akik elköltöztek a városból, azok új környezetükbe is magukkal vitték és megőrizték a tőle kapott értékeket.

A költő hetvenedik születésnapjára Tiszteletadás Csorba Győzőnek címmel analógia jelent meg a költőről szóló, neki ajánlott írásokból. A gyűjteményben félszáz író, három nemzedék képviselői vallanak költészetének értékeiről, személyiségének vonzásáról. Értékeinek legelső fölismerői nemzedéktársai: Weöres Sándor, Rónay György, Sőtér István. Velük – és másokkal: Várkonyi Nándorral, Takáts Gyulával, Kopányi Györggyel, Makay Gusztávval, Bárdosi Németh Jánossal – együtt írta és szerkesztette a Sorsunk-at. A Dunántúl körül szerveződő szellemi megújulás idején egy újabb nemzedék lett a munkatársa: Szántó Tibor, Galsai Pongrác, Kalász Márton és mások. Az elmúlt húsz-huszonöt évben is felnőtt és kirajzott egy nemzedék: Bertha Bulcsu, Lázár Ervin, Kiss Dénes, Thiery Árpád nemzedéke. És vegyük hozzájuk azokat, akik más tájakról, más indítással, de Csorba Győzőre függesztik tekintetüket, figyelik és értékelik költészetét: Alföldy Jenőtől Koczkás Sándorig, Kormos Istvánig, Lengyel Balázstól Takács Imréig, Tandori Dezsőig.

Ha vallomásaikban van valami közös, akkor az a „szép hűségnek”, a hivalkodás nélküli értéknek kijáró tisztelet. Csorba Győző költészete a gondolati igényesség, a formai fegyelem, a művészi komolyság példája. Környezetében kiütközik a lazaság, a felszínesség, elárulja magát a divatos hányavetiség, az akarnokság. Aki közelébe kerül, az a felelősséget, tömörséget, önvizsgáló szigorúságot – Weöres Sándor szavaival – „komolyságot, nyugalmat, a higgadt és józan munka csöndes örömét” tanulhatja meg tőle. Csorba Győző vállalja a folytonosságot – köteteiben külön ciklust alkotnak az elődök szólítására adott „válaszok”, az őrző értékek felmutatása –, s maga is folytatókat, tanítványokat, utódokat nevelt. A hajdani tanítvány mesterré érett.

Ha Csorba Győző nem is vesz részt az irodalmi élet hangos vitáiban, ha költészetét viszonylag kevesen ismerik, ha a Pécsett élő költő távolról talán magányosnak látszik, ez már semmit sem ronthat le megszerzett értékeiből, semmit sem vehet el szavának komolyságából, tiszta fényű ragyogásából. Ez az élet és költészet talán dísztelen, elkerüli a népszerűség, mentes a csillogástól. De ahogy induláskor a maradandó értékekre, az állócsillagokra függesztette szemét, ma, kiteljesedésének idején is hű választott eszméihez, a rend, a törvény szavához, a kert, a termés, az évszakok tanításához, költészetének alapmetaforáihoz.

Csorba Győző egyik korai, 1940-ben megjelent munkája Hélinant ófrancia költő A Halál versei-nek fordítása. Válogatott költeményeinek most megjelent gyűjteményében, a Vissza Ithakába című kötetben az utolsó darab ezt a címet viseli: Öröklét. Ha van ennek a költészetnek központi témája, akkor az az idő, az elmúlás, a minden emberi élet legalapvetőbb és leggyötrelmesebb gondja. A költő magára veszi az anyagi világ törvényeit („csak ki ne vonjam belőle magam… vagyok végképp beiktatott jelenség”), de a mulandóság legyőzéséért, az öröklétért perel. A költő magára ölti a mindnyájunkat kínzó gondot, s annak kimondásával, költői megfogalmazásával élni segít. Ez a gazdag-életű ember példája. Ez a maradandó költészet tanítása.

Csaknem harminc éve, 1959 tavaszán készítettem vele az első interjút. Akkor megjelent kötete, A szó ünnepe egyik agyonpreparált példányát adta kezembe a szerkesztő, hogy elmarasztaló bírálatot írjak róla. Ilyen sorok voltak a kötetben rosszallóan aláhúzva: „A szótól lassan elszokom: nem őrök dolga ez”, „Kihűlt a láz: a fák már / nem hisznek semmiben”, „Csak hallgatok szívembe, s nincs semmi jóhíre”… Az óhajtott kritikát hárítottam el a beszélgetés közreadásával. A szó ünnepe már a költő ötödik verseskötete volt. Olyan „nagy” versek találhatók benne, amelyeket most megjelenő Vissza Ithakába című válogatott kötetében is vállal: Lefelé, A nyugtalanság dicsérete, Március, Följegyzés…

Azóta sok víz lefolyt a Dunán. A ma hetvenéves költőt méltó elismerés övezi, költői, műfordítói, szerkesztői munkásságát Kossuth-díjjal ismerték el, új versei és fordításai kötetekben jelennek meg, munkásságát monográfia és tanulmányok méltatják és elemzik, verseinek válogatott gyűjteménye születésnapjára készült el.

De nem ő változott meg. A kritika lett méltányosabb, az olvasók nőttek fel hozzá.

Persze költészete is tágult és mélyült, tisztult és bölcsebbé lett, gazdagodott és érettebbé vált. De a szó, a vers, a költészet ma is ünnep a számára.

Külső köreiben, adottságaiban, feltételeiben sem változott élete. A három lány persze megnőtt, a család gyarapszik, „görbül az idő”, a test romlik, a hiányérzet nő, a hagyatkozás fájdalmasabb. De a költő ma is abban a városban él, Pécsett, ahol megszületett, azokon az utcákon jár, amelyeket gyerekkorától ismer.

Az idén, október végén egy másik magyar városban a tájegységek kultúrája és az irodalom viszonyáról tanácskoztak. Csorba Győző soha nem vett részt az efféle vitákban. Nem mintha nem lenne véleménye, nem azért, mert lenézi az irodalom, a szellem sorsáról a szenvedélyes gondolatcserét. De a hozzászólásokat, a nyilatkozatokat, a hangos polémiákat átengedi másoknak. Ő azt végzi el, ami rábízatott. A „tájegység kultúrája” mellett verseivel tüntet, költészetének minőségével agitál, tiszta fényű szavaival perel.

Ha pályáján a külső elismerés megkésve érte is, ha a vidéki élet hátrányainak megtapasztalását nem kerülhette is el, költészete a legmeggyőzőbb érv és bizonyság amellett, hogy egyedül a dolgát tevő költőre érdemes figyelni.

Milyen ez a költészet? Mi adja verseinek belső feszültségét?

A tények hitele, az életrajzi adatok, a környezet rajza sohasem hiányzott lírájából, de a külvilág bemutatása, a természet festegetése helyett jobban vonzzák a lélek tájai, a belső világ, az emberi létviszonyok. Személyes sorsát az általános szférába emeli, az emberi élet legáltalánosabb kérdései – születés, szerelem, elmúlás – egyéni módon megélt és megszenvedett problémaként vannak jelen lírájában. Költői világa fekete drapériával bevont: a magány, az elmúlás, a „jó halál” nagy nyomatékkal van benne jelen, a természet, a kert képei is többnyire erre figyelmeztetik. De köz- és magángondokkal fenyegetett világunkban ki merné ma mondani, hogy bezárkózó, individualista, pesszimisztikus költészet az ilyen? Jól tudja, ars poeticaként vallja Csorba, hogy „fekete szavak szárnyán kél a nap”, hogy éppen a kimondással, a megfogalmazással győzhetjük le szörnyeinket.

Megformálásban, hangban, stílusban is ellentéteket ütköztet ez a költészet. Régies fordulatok, biblikus hang, ótestamentumi, zsoltározó ódonság és a mai köznyelv divatos kiszólásai, idegen eredetű szavak keverednek nyelvében. A groteszk, az irónia éppúgy közel áll hozzá, mint a ráeszmélő csodálkozás, az emelkedettség. A megindultságot tárgyszerű közléssel, az önelemző részletezést bensőséges lírával ellenpontozza. Sajátos hatást ér el azzal, hogy kinagyítja a kisvilág apró tényeit, s az élet súlyos és megrendítő élményeiről látszólag szenvtelenül beszél. A látomásos, metaforikus költészet éppúgy mesterének vallhatja, mint az a lírai törekvés, amely a fogalmi megközelítésben, a tárgyszerű, objektív közlésben keresi ösztönző példáit.

Csorba Győzőt az irodalomkritika a Nyugat harmadik költőnemzedékének tagjaként szokta emlegetni. Születési ideje, évjárata okán talán odatartozik. De nem rajban, nem velük együtt indult. A nemzedék mára jócskán megfogyatkozott, s élő tagjai rég önálló útra leltek. Csorba Győző, a magányos sorsú költő lírája is teljes világképet adó, nemzedéktársaitól jól megkülönböztethető, öntörvényű költészetté érett. Amit versének hőse, ama Biblia-beli agg Simeon kérdésként fogalmazott meg, állításként fordíthatjuk vissza: megvalósította költőként a legtöbbet, sikerült neki „hazugság nélkül szépet mondani”.

Egy kis, karton fedelű, 12-szer 15 centiméter nagyságú, tűzőgéppel összefűzött, 48 oldalas versesfüzet van előttem. Több mint ötven éve jelent meg Pécsett, a Kultúra Könyvnyomdai Műintézet Mayer A. Géza és Társai gondozásában. Ez volt Csorba Győző első önálló verseskötete. Az egyik verset olvasom benne. Egy halott költőhöz a címe, ajánlása: „József Attila emlékének.” 1937 decemberében írta a költő. A vers első sorai: „Eddig nem szólhattam veled, / mert nem találkoztunk soha, / s nem láttam, csak fényképedet, / s csak verseid hűs sora / esőzött rá szívemre.” A vers antológia-darabbá, a József Attila emlékének szentelt vallomások egyik kiemelkedő, korai darabjává vált, s bekerült Csorba Győző verseinek válogatott gyűjteményeibe is. Csorba első verseskötete, a Mozdulatlanság óta több mint félszázad telt el. Verseskötetei és műfordításai azóta sűrű sorokba gyűltek, csaknem polcnyi helyet foglalnak el. Közben természetesen sokat változott, gazdagodott a költő hangja, szemlélete, versvilága, de annyit nem, hogy hűtlenné vált volna a korai vallomáshoz: a hajdan szívére esőző József Attila-i indítás, költői elhivatottság és ars poetica élteti költészetét ma is. Egyik kései, a mai fiatal költőkhöz szóló versében írja: „persze a költészet szent mást nem vallok ma se még / de úgy ahogyan szent az ember a föld meg az ég”. Csorba Győző – nemzedéktársaival, Kálnokyval, Takáts Gyulával, Vas Istvánnal, Weöres Sándorral és másokkal együtt – azok közé a költők közé tartozik, akik számára valóban szent, embert és közösséget szolgáló tevékenység a költészet, a lélek gyümölcse és a lélek tápláléka, „a szó ünnepe” a vers. Nem szöveg, nem puszta önmegvalósulás, nem nyelvi játék, nem handabanda és halandzsa: „sokat tanultam idáig s lám ennyit tudok ha tudok / öcséim drága öcséim költők fiatalok”.

Jelentős, de talán még ma is – értékéhez mérten – kevéssé ismert költészet a Csorba Győzőé. Kevéssé ismert, mert a költő nem ír szépprózát és emlékiratot, nem fest, nem vesz részt irodalmi vitákban, nem szól hozzá közéleti kérdésekhez, nem hangoskodik, s ráadásul ma is vidéken, szülővárosában, Pécsett él. De jelentős, mert hű maradt fiatalon vállalt eszméihez, erkölcsi ítéleteihez, mert a tanulás és a tudás csak fokozta műgondját, mert az emberi létezés legalapvetőbb kérdései foglalkoztatják. Ma, e gazdag líra ismeretében elmondhatjuk, aligha volt véletlen, hogy egyik ifjúkori fordítói vállalkozásaként a 12. századi trubadúr, majd szerzetes francia költő, Hélinand de Froidmont versciklusát, A Halál versei-t ültette át magyarra. (Az ötven, 12-szer 8 szótagos strófából álló versciklus az idén Csorba Győző átigazított fordításában egyébként újból megjelent.) E költészet egyik központi élménye ma is az elmúlás, az időélmény, a halál, a veszteség, a gyász, a „danse macabre”. De amíg ifjan a lehetőség átélése adta meg e líra sajátos színezetét, ma az elmúlás, a kivonulás nyers és brutális valósága, kérlelhetetlensége vonja be komor, fekete bársony drapériával a költő verseit. Költészet és valóság, poézis és életsors most került szinkronba egymással. Az elmúlás tényére adható sokféle – filozófiai, vallási, erkölcsi, lírai stb. – válasz között is figyelemre méltó Csorba Győzőé. Az elfogadhatatlant paradoxonban oldja föl: „öltözve kell vetkőzni”, azaz készülni kell a halálra: „vetkezvén bőrig meztelenre / a nagy, utolsó küzdelemre, / magam talpig fölvértezem”. S mi is csak paradoxonban fogalmazhatjuk meg végső ítéletünket e líráról: az az ember, aki sokat beszél az elmúlásról, nagyon szereti az életet; Csorba Győző az élet legdrámaibb helyzeteiben is az élet értékére és szépségére figyelmeztet.

„Gyanús a boldog / áldásra ünnepi szavakra rendelt / száj: képes lesz-e még kinyílni és / hazugság nélkül szépet mondani?” – tűnődik az evangélium agg Simeonja Csorba Győző versében. Szeretnék boldog áldást, ünnepi szavakat, „szépet mondani” – de hazugság, gyanú, álság és széptevés nélkül. Tudom, a költő legszívesebben legyintene és elosonna: hagyjuk a fennköltséget, a cifraságot, az emelkedettséget; kint is, bent is hideg szél fúj. Mégis keresem a szavakat, mert erre az ünnepre és az ünneplésre nem a költőnek van szüksége, aki „a versenypályát megfutotta, a nemes harcot megharcolta”, hanem nekünk, akik versei által gazdagodni akarunk. Örülünk és ünnepelünk, nála idősebbek és fiatalabbak, mert valamilyen módon, tágabb értelemben kortársai lehetünk; örülünk és ünnepelünk, mert részesei és ismerői lehetünk költészetének; örülünk és ünnepelünk, mert jelen lehetünk ezen a jubileumi születésnapon. Ha pedig balgaságot mondunk, tekintse bölcs megértéssel, mértékletes és megbocsátó iróniával.

Akik itt vagyunk, mi mindnyájan nagyon sokat köszönhetünk neki. Személy szerint is hálás vagyok azért a harminchárom évért, amely 1958-tól, egy irodalmi est előtti első kézfogásától máig eltelt, s alighanem mások nevében is elmondhatom, Csorba Győző személye és költészete nélkül más lenne életünk, más lenne viszonyunk a világgal, az élettel, az emberekkel, az irodalommal.

Victor Pannonius – ama másik pannóniai költőelődhöz hasonlóan – a szűk térből is kinövő, általános érvényű költészetet teremtett. Ez a költészet egyszerre dunántúli és európai, egyszerre magyar és egyetemes. A kezdetben mesternek tekintett Weöres Sándor és a nemzedéktársak, a Nyugat harmadik költőnemzedéke tagjai közül az alighanem legtöbbre becsült Pilinszky János mellett is autonóm és szuverén líra ez. Csorba Győző kivételes költő, költészete immáron klasszikus lírai értékek hordozója. Tömören csak dialektikus ellentétpárokkal jellemezhető: racionális és érzelemgazdag, játékos és komoly, hívő és kételkedő, axiomatikus és kérdező, formahű és kísérletező, fegyelmezett és változatos, egyensúlyra törekvő és nyugtalanságot keltő, vágyaink korlátlanságára és hiábavalóságára figyelmeztető. Metafizikai érzékenységű költő, eredendően és alapvetően egzisztenciális kérdések izgatják, a lét alapproblémái foglalkoztatják: a születés és a halál, a szerelem és az elmúlás, az idő viszonylagossága és a tér körülhatároltsága. Nem a külvilág dolgairól, hanem a szubjektumról, a belső tájról ad hírt, hoz üzenetet; itt „a történetek / a bőrön belülre szorulnak”, itt nem a látvány, hanem a belső, a személyes a fontos. „Csupán az számít ami benn / csöndben munkál”, „ami csak belül perzsel / belül ég”.

Csorba Győző költészetének gondolati-érzelmi tartalmait személyisége, magatartása hitelesíti. Lírája nemcsak poétikai értelemben egységes, homogén, tiszta költészet, hanem etikai tartalmát tekintve is az. Aki meg akarja ismerni e líra mögött a költő magatartását – valóban: emberi tartását –, következetességét, eszményeihez való hűségét, az olvassa el azt a szép és hiteles, könyvnyi terjedelmű interjút, amely most jelent meg A város oldalában címmel. Talán megsejt valamit abból, hogyan tudott különféle politikai kreatúrák közepette tisztának megmaradni, miért nem kell nyomtatásban megjelent egyetlen verssorát megtagadnia, hogyan tudott a művészi szabadság lehetőségével (akár a hallgatással) a legzordabb időkben is élni. Heroikus és győzelmes magatartás ez: minden csalódás, kudarc, veszteség és vereség ellenére a „menni mégis” igazát példázza.

Magatartásának egyik vonását szeretném külön is kiemelni. Csorba Győző a kordivattól mindig független tudott maradni. Ha igaz az, hogy a „mai ízlés: tegnapi stílus, s a ma művészete a holnap stílusa” (Baránszky-Jób László), akkor Csorba Győző soha nem ízlést és divatot követett, hanem költészetével és magatartásával művészetet és stílust teremtett. Amikor nálunk az ún. „lírai realizmus” volt a kívánt költői program, akkor ő „modern”, látomásos, szürrealisztikus költő volt; manapság, a posztmodern kísérletek bozótjában, a pattogatott kukorica-féle, ízetlen-szagtalan „szövegek” idején a kifejezés pontosságához, a gondolat tisztaságához, a megformálás klasszicizálódásához ragaszkodik. S nem mond le arról a „tradicionális” művészi igényről, hogy költészetének olvasója legyen, hogy félelmeinek, kétségbeesésének kimondásával a vers élni segítsen. Ars poeticája: „Fekete szavak szárnyán kél a nap”.

Hogy költészetének olvasója legyen? Hogy egyáltalán a lírának befogadói, igénylői legyenek? Az összkép tagadhatatlanul borús. Ki olvas-hallgat ma verset? Hány példányban jelenik meg és fogy el egy verseskötet? Hogy a Csorba Győző-versnek van jövője, hogy sorsa reménykeltő, azt az mutatja, hogy az utána jövőkre is hat, hogy a pályára lépők, a legfiatalabbak, a másféle ars poeticák követői is a költőt mesterüknek tekintik, tanáruknak vallják. Persze ő úgy mester, hogy nem hasonulást akar, hanem önismeretet, viszonyítást, önértékelést; nem elbizonytalanít, hanem teremtésre, munkára ösztönöz.

Kell ez a költészet, ha ma úgy látszik is, hogy szigetre szorul a költő. Nekünk van rá szükségünk. Mi leszünk / lehetünk gazdagabbak általa. Ha nem születtek volna meg, hiányoznának ezek a versek. S hogy megszülettek, több lett a világ általuk. Dicsértessék a költő, aki helyettünk és értünk szól, szenved és reménykedik, száll poklokra és száll egekbe.

Laudátorként köszöntöm Csorba Győzőt hosszabb időre soha el nem hagyott szülővárosa, Pécs, hű olvasói, tisztelői, barátai, férfiak és „a drága drága nők”, idősebbek és öcséi, a fiatalok, az írótársak, a szerkesztőtársak, a hivatali munkatársak, a „csapat” nevében – verseinek hőseit, a versmotívumokká vált rózsafüzéres kezű nénikéket, kertjének gyümölcsfáit és virágait s ama Biblia-beli Dávidot, Jákobot és Simeont sem kihagyva –: adjon ez az emlékezés a költőnek reményt, nekünk pedig tiszta örömet. Éljen vigyázva, Isten éltesse egészségben sokáig. Kívánom, amit ő mondott versben költőtársa, Takáts Gyula születésnapján: „sugározd egyre s fogyhatatlan / fénnyel a Rend geometriáját”.

Költő, aki mindig a belső hangra figyelt. Aki nem volt érzéketlen a külvilág benyomásaira, a természet szépségére, az évszakok változására, a kert örömére, de a jelenségek mögött mindig a lényeget kereste. Nem vett részt zajos irodalmi vitákban, nemzedéki csatározásokban, pályáját nem kísérték látványos igenlések és tagadások. Termékeny csöndben nőtt, érett, meditált, befelé gazdagodott, maradandó értékeket hozott létre.

Talán szokatlan, hogy most, amikor elérkezett életének hetvenötödik évéhez, nem legújabb, legfrissebb verseskötetére fordítjuk a figyelmet, hanem legelső, pályakezdő verseskötetét vesszük a kezünkbe. Mozdulatlanság volt a címe, és 1938-ban látott napvilágot egy vidéki város – szülővárosa, Pécs – egyik „könyvnyomdai műintézetében”. Ami a pálya mai magasáról visszatekintve érdekessé, fontossá, vonzóvá teszi ezt a kisalakú, szerény, papírtáblás füzetet, az az a kérdés: honnét indult és hová jutott el a költő, a régi versek miképpen előlegezik a maiakat, mit ígért és mit valósított meg Csorba Győző?

A hang, a tónus természetesen változott. Az emberi és a művészi tapasztalat az idő múlásával gazdagodott. A versformálás, a kifejezésmód egyszerűsödött, dísztelenebbé, szikárabbá vált. De az, ami valamely költészet leglényegét, meghatározó elemét, a költői magatartás alapvonását, a költő ars poeticáját – mai kifejezéssel: a lírikus világképét – illeti: Csorba Győző költészetében állandó és maradandó. Ez röviden a létkérdésekre való figyelésben, a belső egyensúlyra való törekvésben, a morális érzékenységben ragadható meg. Születés és halál, szerelem és elmúlás, szépség és romlás, változás és mozdulatlanság, bizonyosság és kételkedés, az idő viszonylagossága és a tér határai, a megnevezés öröme és a kimondhatatlan szorongása – ezek azok a kérdések („témák”), amelyek a költőt pályája kezdete óta mindmáig foglalkoztatják.

Hogyan él, miképpen valósul meg ez a belső egység Csorba Győző költészetében?

Az 1938-as kötet egyik szép darabja az Ének Szent Ferenchez. Ennek utolsó soraiban írja: „Szegényke Szent, madarak édes bátyja, / egy református, kinek nincsen szentje, / járatlan hangon jóságodat áldja.” Csorba Győző legutóbbi, az idén megjelent Szemközt vele című kötetének egyik versében (címe Hitvita) olvassuk: „A nagyon-nagyon okosoknak / bújom utolsó napjait / de egyik sem teremt vigaszt… / Akkor már inkább nénikéktől / rózsafüzéres vén kezük / bütykeitől tanuljak élni / és tanuljak meghalni is / hisz a Hegyi Beszéd szerint: / »Boldogok a lelki szegények.«”

Több mint félszáz év alatt sokat változott, módosult, egyszerűsödött Csorba Győző költészete. Változott körülötte az irodalom is, a világ is, országhatárok tolódtak el, társadalmi rendszerek omlottak össze és formálódtak újjá. De költészete a vállalt eszmék, erkölcsi értékek és emberi tartalmak iránti hűség példája. Akár jelképesnek is tekinthetjük: ahogy a költő ma is abban a városban él, ahol hetvenöt éve, 1916. november 21-én született, úgy költészetében is a vállalt értékek szépségét és szolgálatát találja meg az olvasó.

Mindvégig vidéken élve, nemzedéktársai között is magánosan alkotva, egyéni úton járva – messzire ért, maradandó műveket teremtett, a fiataloknak vonzó példát adott Csorba Győző költészete. Kívánjuk, bírja továbbra is egészséggel, erővel, hittel, reménnyel, alkotókedvvel – végig a keskeny úton, mely a legmesszebbig ér.

Csorba Győző kertje… Nem Csokonai nárciszokkal végigültetett debreceni füvészkertje, nem Berzsenyi díszeit hullató, hervadó niklai ligete, nem Petőfi szeptember végi, koltói, még virágokkal ékes kertje… Csorba Győző kertjei mások. Néhányat ismertem közülük, jártam bennük. Ismerem a mecseki „szöllős-gyömölcsös, enyhe lanka-oldalon” álló szülőház, a pécsi Vilmos utca 23-as számú földszintes ház kertjét: „egy udvara alul, / s egy fönt, bozótok sűrűjébe bújva. / Az alsó udvar közepén temérdek / ágaival egy vén fa terebélylett.” (Ocsúdó évek) Ismerem az omló városfalhoz tapadó, Kulich Gyula utcai ház – a már családos költő lakásának – kertjét, ahol „egy régi őrtorony helyén épült az én szobám”, s ahol a tavasz kétszeres: „Tavasz kívül, tavasz belül: / kislányom, duzzadó rügyek, szikrázó fény-eső, / feltámadás köröskörül, / viharzó győzelem, / tenger piros tető, / játszó füstpántlikák a víg kéményeken!” (Március) Jártam a Balatoni néhánysorosok, az ironikus epigrammák színhelyén: a révfülöpi parton fölépített, enyhet ígérő, de jobbára csak bosszúságot adó villa emberi zajtól fölvert kertjében: „A kertbe a kertbe / a legvégébe a kertnek / becsukni fület / becsukni szemet / s aludni aludni aludni / hosszút mélyet kanyargót.” (Egy öreg villára) És ismerem a költő mai lakásának, a pécsi Damjanich utcai családi háznak zsúfolt bérházak közé szorult, bekerített kertjét, ahol „a piros, a legnagyobb dolgok színe bújik elő a körtefa hullni-készülő levelein” (Körtefa), ahol a tavasszal éles vassal megritkított szamócatő a „nem értjük nem értjük nem értjük” példázatát mondja (Egy szamócatő tavasszal), s ahol az út „egyik fától másikig / egyik gyomtól másikig / egyik rögtől másikig…”: Világ körüli utazás.

Csorba Győző kertjei bár a térképen is tetten érhetők, valójában sokértelmű költői metaforák. Csorba Győző „tájversei” nem igazi, leíró jellegű költemények, mindig túlmutatnak önmagukon, jelképek, szimbólumok. Sokértelmű metaforák – mondtuk, mert azonos időben is, az idő egymásutánjában is jelentésváltozataik vannak. A modern elidegenedés élményének éppúgy kifejezői, példázatai lehetnek, mint az újjászületésnek, a változásnak, az újrakezdésnek. A költő a kert fái, virágai, bokrai között a termékeny meditációra éppúgy teret talál, mint a mulandósággal viaskodó ember keserűségére, bezárkózására. Korábban talán a „lobogás, láz és remegés”, a biztatás és a vigasztalás volt több ezekben a versekben, ma a belső csendre való vágy, a legvégső dolgokkal való szembenézés, a búcsúzás szorongása és keserűsége szólal meg bennük erőteljesebben.

Csorba Győző költészetének csak egyik – és nem egyetlen – alapmetaforája a kert. Ennek a korán érő és gazdagon kiteljesedő költészetnek számtalan színe, hangulata, változata és „témája” van. Helye van benne a gyermekkori emlékeknek, a játszótérnek használt város széli temetőnek, a Duna-parti nyaralásoknak, a titokzatos, eszelős játszótársnak. Helye van az „ars amatóriának”, a bőrön átsütő „fénylőbb izgalomnak”, a másik nem iránti vonzalomnak, a szerelemnek és a hűségnek, a kilenc gyermekes családnak, amelyben felnőtt, korán elveszített apjának és anyjának, testvéreinek, valamint saját családjának, három lányának, unokáinak és két ember kötésének, a hitvesnek, akinek „szeretném elmondani végre egyszer, mi vagy nekem”, s akinek A szó ünnepe című kötetét ajánlotta. „Mostanában folyton a halál körül őgyelgek” – írta már egyik korai versében (Lefelé), s már 1940-ben lefordítja Hélinant A Halál versei-t. Talán az idő, az elmúlás, a halál, a létezés alapvető és megkerülhetetlen kérdése Csorba Győző költészetének legközpontibb gondolata. Ma is Szemközt vele (ez legutóbbi, 1991-ben megjelent kötetének a címe): „a végső birkózás előtt” ez teszi nyugtalanná. S még nem beszéltünk Csorba idegen tájakat, külhoni városokat (főként szeretett Rómáját) megidéző verseiről… S minden bizonnyal költészetének jellemzésekor szólni kellene a „csapat” tagjait, a mestereket és barátokat, festőket és írótársakat megidéző kettős portrékról, amelyek éppúgy jellemzik a költőt, mint tárgyukat.

Csorba Győző valójában magányos költő. Indulása is az volt, később sem kapcsolódott nemzedéktársakhoz. Szándékosan távol tartotta magát az irodalmi mozgalmaktól, vitáktól, a politikai csatáktól. Van, aki a Nyugat harmadik nemzedékének tagjaival, Weöressel, Vassal, Kálnokyval, Rónayval említi együtt a nevét, van, aki a negyedik nemzedék költőivel, Pilinszkyvel, Nemes Nagy Ágnessel, Rába Györggyel rokonítja. Születése óta vidéken, sőt ugyanabban a városban él. Viseli, hordozza a magányos sors minden hátrányát és előnyét. Az olvasók minden bizonnyal költői értékeinél, rangjánál kevésbé ismerik verseit. A kevesek, az írók, a barátok költője maradt. Ugyanakkor mindvégig megőrizte morális függetlenségét, erkölcsi tisztaságát, sebezhetetlenségét. Kevesen mondhatják el egy sok évtizedes költői pálya magasán: nincs egyetlen sora, amelyet ne vállalhatna ma is.

Azok nevében szólhatok (és szólok), akik maguk nem költők, nem írnak verset, de életük tartozéka, elengedhetetlen velejárója, mindennapi tápláléka a költészet, a vers. Nem tudom, többen vagyunk-e, mint a költők (talán), de minden bizonnyal kevesebben azoknál, akiknek (még) nem vált létélménnyé, nem szervesült életükbe a poézis. Nem érzünk ezért fölényt vagy büszkeséget, csak megrendülést és örömet: a költészet tartalmasabbá, gazdagabbá, humánusabbá teszi az életet.

Csorba Győző nevével (és költészetével) zord időben, légritka környezetben, 1952-ben, az egyetemről frissen kikerült tanárként, egy dunántúli kisváros (Dombóvár) gimnáziumában találkoztam. Itt adta kezembe, az év késő őszén, az iskola tanári szobájában kollégám, Péczely László egy hangverseny, a pécsi Kodály-ünnepség meghívóját. Ezen a lapon olvastam az első Csorba-verset, a költőnek Kecskeméti Vég Mihály zsoltárfordításának stílusában írt, a hetvenéves zeneszerzőt köszöntő költeményét. „Mikoron már a sírásók jártak – s a gyávák rendre halálra váltak, (…) a háborgónak, némán nyögőnek – fülébe vágott mentőn az ének…”

Azóta olvasom, ismerem Csorba Győző költészetét.

Azóta mondhatom (és mondom) életem ajándékának e költészet (és a költő) ismeretét. Amit a versről és a költészetről tudok, azt nagyrészt neki köszönhetem. Verseinek és a sok-sok tartalmas és emlékezetes beszélgetésnek. Interjúkat készítettem vele, melyek nyomtatásban is megjelentek, A szó ünnepe (1959) óta minden kötetéről írtam, versét elemeztem, pályáját könyvben méltattam.

S még ennél is többet köszönhetek neki.

Költészete élni segített. „Fekete szavak szárnyán kél a nap” – írta Ars poeticá-jában.

Alighanem a század magyar lírájában nincs még egy költő, aki pályája kezdetétől oly mértékben élte meg és állította költészete tengelyébe az elmúlás, a halál (a jó halál!) gondolatát, az emberi létezés talán legegzisztenciálisabb problémáját, mint Csorba Győző. Miért meggyőzőek és megrendítőek, hitelesek és érvényesek (holnap is) perlő és megbékélő (és megbékítő) szavai? Mert ugyancsak kevés költőt ismerhetünk, aki annyira szerette (és ismerte) az életet, a természetet, a kert növényeit és virágait, az emberi lét, a humánum örömét, mint ő.

A vesztesége miatti fájdalmat azok nevében fogalmazom, akik ismerték és szerették a költőt, s „csak” olvasták verseit. És talán azok nevében is, akik most, a gyász órájában ismerik és tanulják meg nevét, és holnap már „csak” verseit olvashatják, de ez a költészet életük részévé, létezésük alkotóelemévé, lelkük táplálékává lesz. Mert a költő meghal, de a költészet, a jó vers továbbél.

Ama régi, Kodályt köszöntő vers záró sorai ma már a költőre, Csorba Győzőre is vonatkoznak: „úgy mentél el, hogy megállapodtál – a múlhatatlan fényű csillagoknál.”

„nem pusztulás: teljesség gyönyörű” (A világ küszöbei) – Dunántúli Napló, 1981. július 26. 9.

„előre s hátra nézek” (Simeon tűnődése) – Jelenkor, 1984. 1. 36–40.

Költő a határsávban (Görbül az idő) – Tiszatáj, 1986. 1. 89–91.

Odüsszeusz visszatér (Vissza Ithakába) – Könyvvilág, 1986. november 8.

Búcsú évad (A szavak bolyhai) – Somogy, 1988. 5. 94–96.

„Befelé hull a vérem” (Szemközt vele) – Jelenkor, 1991. 11. 922–924.

A város motívumai (Egy eltűnt pécsi utcára) – Könyvvilág, 1991. december

Az utolsó verseskötet (Csikorgó) – Kortárs, 1996. 4. 102–105.

A költő önarcképe – Jelenkor, 1996. 11. 988–991.

A költő és az idő – Dunántúli Napló, 1983. március 12. 9.

A könyvtáros emlékei – Könyvtáros,1986. 11. 679–687.

„Szeretnék másokat élni segíteni” – Kritika, 1985. 11. 21–22.

A költő és városa – Képes Újság, 1982. szeptember 11. 12–13.

Csorba Győző indulása – Rádió- és Televízióújság, 1988. 2. 7.

A gazdag-életű – Népszava, 1986. november 22. 8.

„Hazugság nélkül szépet mondani” – Rádió- és Televízióújság, 1986. november, 10–16., 3.

„Vetkezvén magam fölvértezem” – Rádió- és Televízióújság, 1989. 44. 3.

Főhajtás – Új Magyarország, 1991. december 3. 11.

Visszanézés – Új Ember, 1991. december 1. 6.

Csorba Győző kertje – Lyukasóra, 1994. november. Melléklet.

A költő meghal – a költészet él – Új Dunántúli Napló, 1995. szeptember 23. 7.

A különböző időben és eltérő céllal született írásokba szükségképpen néha azonos idézetek, rokon megfogalmazások kerültek. A kötet összeállításakor ezeket igyekeztem kiszűrni, bár néhány átfedés (bocsássa meg az olvasó) így is maradhatott az írásokban.