Mielőtt Pécsre érkezett, egyik dunántúli állomáshelyén, Zalaegerszegen egy alkalmi irodalmi vállalkozásban már megjelent néhány verse. Be-bejárt hát az éppen akkor önállósuló, nagykorúsodó pécsi írócsoport vitáira, az egyre rangosabb Dunántúl című folyóirat szerkesztőségébe. A zsebében írások lapultak.

„A pécsi Írócsoport az írók számára valóságos »iskolát« indított. Ezt a szót kell használnom, bármily mosolyognivaló is – emlékezik vissza erre a ma már irodalomtörténeti korszakra a szemtanú, Galsai Pongrác. – Az írók a pénteki vitaesteken, amelyek rendesen a Nádor kávéházban folytatódtak, bocsátották először nyilvánosság elé a műveiket. Még szinte a satujukban tartva őket. A fiatalok e baráti eszmecseréktől visszhangos műhelyben próbálták ellesni a fontosabb szakmai mozdulatokat…” Egybevágnak ezzel Bertha Bulcsu szavai: „A »hogyan kell novellát írni?« kérdésre a Dunántúl irodalmi és művészeti folyóirat szerkesztőségében igyekeztem választ kapni. Akkoriban ott állandóan szerkesztőbizottsági ülés volt… Mint minden érkezőt, engem is barátian fogadtak.” Írásainak közlésére azonban a folyóiratban már nem került sor. A Dunántúl-t 1956 őszén szerkesztőstül, java munkatársaival együtt elsodorta a válságba jutott történelem.

Bertha Bulcsu tehetségének „fölfedezése”, pontosabban: novelláinak rendszeres publikálása az 1958 őszén induló Jelenkor-ra maradt. Írásait rendre-sorra közli a lap; később a fémnyomó szakmát „irodalmibb” foglalkozásra cseréli, a Dunántúli Napló, majd az Esti Pécsi Napló munkatársa lesz, s bekapcsolódik a Jelenkor szerkesztésébe. Valóságos műhely veszi körül, barátok szemvillanása figyeli és ösztönzi munkára. 1962-ben napvilágot lát első novellás kötete, a Lányok napfényben, melyet két év múlva újabb követ, a Harlekin és szerelmese. Ugyane címmel filmforgatókönyvet ír. A „központi” folyóiratok közül először az Új Írás áll a fiatal novellista mellé: Az Őthey lány közlése után e lap hasábjain nyújtja kezét íróavató kézfogásra Illés Béla: „Bertha Bulcsu nagyon egyszerű történetet mond el, de kevés szóval sokat tud mondani. A ragyogó tájak, a lángoló napsütés és a víztükör csillogása nála nemcsak természeti képek fényei, hanem a már megtörtént nagy társadalmi átalakulás és a napról napra növekvő, erősödő új társadalom képe… Igen jelentős írás Bertha Bulcsu novellája.”

Csaknem tizenöt éve annak, hogy Bertha Bulcsu novelláival feltűnt a Jelenkor-ban. Eleven, üde írások voltak ezek; a hang és a szemlélet frissessége azonnal megkapta az olvasót. Kevés írói pálya indult az elmúlt másfél évtizedben olyan szerencsésen, mint az övé. Szinte legelső folyóiratközlésétől, a Jégnovella publikálásától figyel rá az olvasóközönség és az irodalmi „közvélemény”. A hatvanas évek elején honos különféle műfaji és tematikai áttekintésekbe (mai életünk, újabb novellák; a munkásábrázolás kérdései mai szépprózánkban) hamar bekerül a neve, s Baráth Lajossal, Kertész Ákossal, Szakonyi Károllyal, Várkonyi Mihállyal együtt emlegetik. Erre aligha ad elégséges magyarázatot a hozzájuk fűződő generációs kapcsolat; abban sem lelni elég okot, hogy e nemzedék jelentkezése valamiféle irodalmi vákuumkorszakra, az ötvenes évek végére, a hatvanas évek elejére esett; a tartós sikert önmagában az sem indokolná, amit egy időben a kritika szívesen tűzött elismerésként az írók mellére: „a mai munkásélet irodalmi tükrözésének új mozzanatai főleg a fiatalok novellisztikájában jelentkeznek.”

Bertha figyelemkeltő írói debütálásának összetevői ma már többé-kevésbé világosan felismerhetők. A siker több komponens eredője.

Ami hátrányának látszott: vidékről indulása, előnyére vált. Véleményért, megjelenésért nem kellett szerkesztőségek ajtait végigkilincselnie; egyetlen lap, egyetlen írói közösség állt melléje; de az mindenestül. A műhelymunkára, az írói kísérletezésre, a baráti vitára alkalmas fórumot talált Pécsett.

Első írásai akkor jelentek meg, amikor a hagyományosan építkező, a figyelmet a mesére összpontosító és realistának mondott novellatípus helyett irodalmunkban egyre inkább egy új, korszerűbb novellaeszmény került előtérbe. A külföldi példák fölfedezése és a különféle hazai hagyományok átértékelése keltette föl a figyelmet a lírai hangulatú, ún. atmoszférateremtő novella iránt. Bertha írásai is elsősorban érzelmi-hangulati erejükkel fogták meg az olvasót.

A puszta formai újszerűség azonban kevés lenne a tartós eredményhez. Berthát eredendő írói látása, gazdag élettapasztalata, egyéni nyelvi ízei, kifejezésbeli pontossága avatta íróvá. Nem hiányoztak írói „családfáján” a minták és az ősök, ugyanakkor legelső jelentkezéséből is látni lehetett, hogy eredeti és önálló tehetség lépett színre, akit az elődöktől és a nemzedéktársaktól karakterisztikus jegyek különböztetnek meg.

De hát milyenek is közelebbről ezek a korai novellák?

Bertha leggyakrabban a munkáról és a munkásokról ír. Nem a munkafolyamatok külső leírása érdekli, hanem a dolgozó ember. Hősei jobbára kétkezi emberek, napszámosok, fuvarosok, a vasútnál, építkezéseken, gyárban, vaskohóban dolgoznak. Vonzódása a munkásábrázoláshoz és a jelenvaló témákhoz nem valami hivatalos javaslatra tett engedmény, nem a külső kívánalmakhoz való alkalmazkodás. 1960 táján a fiatal novellisták közül kevesen írtak olyan hitelesen és meggyőzően az emberi munkáról, mint Bertha. Egy olyan témát rangosított, amit a sematikus irodalom eléggé lejáratott nálunk. Írásai mindenféle álmaiságtól mentesek, friss szemmel látott, magabiztos kézzel ábrázolt életdarabok. Hogy ezen a sok rossz írással kompromittált területen, ebben a „kényes” témában figyelemre méltót és eredetit tudott adni, annak gazdag élettapasztalata az oka. Minden írásának kitapintható valóságalapja van. A fizikai munka elhatároló élménye. „Legnagyobb élményt a munka jelentette életemben, az a fegyelmezett keménység, ahogy az emberek legyőzik az anyagot, figyelmet megosztó hangulataikat, megtanulják és megtartják a műhelyek és munkahelyek sajátos belső törvényeit” – vallja. A jelent, a mát, a hétköznapok életét írja meg, azt a világot, amit egykor maga is átélt, megtapasztalt.

A felületes szemlélőre úgy hatnak ezek az írások, mint valamely regény kiszakított részletei: hiányzik belőlük a műfajban megszokott poentírozott szerkesztés, a csattanós befejezés, a kerek mese. Berthát láthatóan nem az érdekes történetek, a szellemes sztorik fogják meg, és kényszerítik írásra. Figyelmének, vizsgálódásának középpontjában nem a történet áll, hanem az ember. Számára nem a külső történés, az események leírása a fontos, hanem az emberi lélek tájain játszódó dráma. „Végtelenül izgat – írja magáról –, hogy mi lesz az emberrel, miközben fegyverkezik, átalakítja a természetet, tudós gépeket gyárt, masinák hátán száguld a végtelenbe, átszervezi életkörülményeit, a társadalmat.” Bertha morális érdeklődésű író: az emberi viszonylatokat mint morális relációkat fogja föl, s e viszonylatok ábrázolása novelláinak fő tárgya. Hősei a bűn és a bűnhődés hálójában vergődő emberek, életükben a történések erkölcsi problémákká súlyosodnak, sorsukat társadalmi és erkölcsi erők együtt határozzák meg.

Hogyan emelkedik föl az osztálytársadalomban az elnyomott, embertársának farkasává lett ember, és hogyan válik szociális gondolkodású és érzületű, a közösségi felelősséget vállaló emberré – ennek a folyamatnak a fordulópontjait, drámai pillanatait vizsgálja-kutatja. Azt az átalakulást figyeli, amely a környezet megváltozásával megy végbe a dolgozó emberben: leveti az önzés, a durvaság páncélját, és az öröm, a megértés, a szeretet költözik szívébe.

Különös dialektikája, szerkezeti fölépítése van Bertha novelláinak. Ahogy írásait indítja, abban mindig van valami komor, sötét alapszín. Kemény, konok, ácsolatlan világ veszi körül alakjait. És kemény a belső világa is ezeknek az embereknek. Indulatosak, visszafojtott feszültség fűti őket, nehezen mozdulnak, nehezen oldódnak. Ugyanakkor szinte kivétel nélkül szeretnének kitörni megszokott életükből, le akarják bontani a körülvevő falakat, keresik a szépséget, a harmóniát. És Bertha mindig elviszi őket addig a pontig, ahol felismerik életük bezártságát, légürességét, s megmozdulnak, elindulnak valamilyen irányban – legtöbbször a nagyobb, a teljesebb, a tágabb emberség felé. (Egy ember megmozdul, Fuvarosok, Fekete-fehér villanás stb.)

Szinte minden írásának van egy fordulópontja, egy „de” kötőszóval kezdődő mondata, bekezdése, amely ezt a felismerést, ezt a változást bevezeti. A tehetetlenség és a mozgás, az állandóság és a változás dialektikája adja korai novelláinak feszültségét. Egy emberi magatartás megváltozása, ez áll írói érdeklődésének középpontjában. Külön öröm, hogy írásai a morális igazságot mindenféle hamis pátosz nélkül, komoly, felelősségteljes, érett hangon közlik. Kár, hogy nem mindig bízik eléggé olvasójában, az ábrázolás erejében, s írásainak mondandóját néha tételesen is megfogalmazza.

Szilárd építményű novellák Bertha írásai, egyetlen darabban szakadnak ki; bár ez inkább az írás eredményére, mint a megformálás folyamatára jellemző nála. Szigorú, fegyelmezett, tudatos író; belső viaskodás számára az írás. Hidegen lobogó indulatain is átsüt azonban emberszeretete, rejtőzködő érzelmessége. A visszafogottság, a fegyelmezettség, a szűkszavúság gyakran épp az írás érzelmi tartalmáról árulkodik. Lírai látása leginkább Gelléri Andor Endrét juttatja eszünkbe.

A novellák nyelvét ugyanaz a kettősség jellemzi, mint az írások érzelmi tartalmát. Egyrészt rengeteg cselekvést, történést kifejező igét, rövid, tört, kijelentő mondatokat használ, másrészt versbe illő költői képeket és hasonlatokat találunk nála. A sok dinamikus igétől szinte halljuk az író szapora lélegzetvételét; sajátos képalkotása viszont érzékletes líraiságot kölcsönöz a novelláknak. Íme, két jellemző részlet. Az első a mozgalmasságra példa: „– Lelépek – bökte oda félvállról, és lehuppant a földre. A kocsiderékból előráncigálta a fejszét, körülnézett, aztán bement a szálfásba. Nagy szakértelemmel megtapogatott néhány gyertyánt, körüljárta, fölpislantott a lombok közé, megpöködte a tenyerét, odasújtott. A nyurga gyertyán reccsenve zuhant a bokrok közé. Letisztogatta a lombot, meglépte a hosszát…” A másik részlet a festőiségre, a költői képalkotásra példa: „Hétfőn este megerősödött a szél. Lidércesen fújt, mintha sövénybe ejtett avítt kasza élén sebezné magát, vinnyogott, fölszaladt a toronydaru legtetejére, és belefütyült a prémekbe burkolt vaksi éjszakába.”

A korai novellák a fiatal írónak még egy mesterét eszünkbe juttatják, Hemingwayt. Bertha pár szóval is plasztikus, érdekes és érzékletes alakokat formál. Egy-egy motívum visszatérő, refrénszerű ismétlése, máshol a kihagyásos, az olvasó képzeletét megmozgató leírások valami „balladai homályt”, a körvonalakat feloldó derengést adnak a novelláknak. Közömbös, szürke, véletlenszerű, odavetett mondatainak is szerepük van: abban a környezetben, abban a helyzetben súlyt, jelentést kapnak. Főként a tömör, egymondatos párbeszédek szövésében figyelhető meg Hemingway jellegzetes írásmódja. A hatvanas évek elején a hemingwayizmus, melyet éppen abban az időben Illyés Gyula csipkedett meg remek stílusparódiában, csaknem minden fiatal novellistánkra hatott, és kisebb-nagyobb mértékben Berthát is segítette az önálló hang megtalálásában.

Első kötete vége felé van egy elbeszélés, amely terjedelmében is elüt a többi írástól, valamint mondanivalójával és a művészi megformálás újszerűsége révén is kiemelkedik a könyv anyagából. A halakat nem lehet kipusztítani az Új Írás-ban jelent meg először. Gyermekhőseinek és a külvilágnak összeütközésében a háború borzalmai és a háborús közérzet fölötti ítéletét, gyűlöletét, és egy újabb háborútól való félelmét fejezte ki. A novella egyik hőséről, Mátéról mondja: „Homályosan érezte, hogy van néhány olyan dolog a világon, amit külső kezeknek nem szabad megbolygatniuk.” De az író félelmét legyőzi a hit és az optimizmus: „Máté úgy érezte, hogy a világban mégis van valamilyen rend…”

Az elbeszélés újfajta szimbolikája, sajátos jelrendszere már akkor figyelmet keltett: a szerkesztőség szükségesnek látta, hogy Ungvári Tamás jegyzetét fűzze az íráshoz. A kritikus az irodalmi „szervátültetéstől”, a mesterek és a minták túlzott követésétől óvta Berthát, „aki kísérletező kedvében a hatás szokatlan és ismert elemeit próbálja használni, aki saját és idegen anyagból szinte egyszerre formálja ki művészi világát”. Hemingwayt és Faulknert emlegette – nem is egészen indokolatlanul. De az életmű későbbi darabjainak ismeretében ma már azt is láthatjuk, hogy a novella mégsem pusztán idegen hatások szervetlen ötvözete, több, mint egyszerűen „érdekes” írás, hogy Bertha nem a „divatos vitalizmus”, holmi „kozmikus optimizmus” hálójában vergődött, hanem a lélek mély rétegébe ásott, a gyerekkor elfelejtett félelmeit és örömeit tárta föl, s először fogalmazta meg azt a gondolatot, ami számos későbbi írásának egyik központi motívuma lesz.

Új kötete, a Harlekin és szerelmese, az írónak az egyetemes problémák, az általános kérdések iránti érdeklődését, világának a lét, a filozófia kérdései felé való kitárulkozását mutatja. A háború élménye, amely korábban csak színező elemként volt jelen az írásokban, itt felerősödik, a háborús téma, mely az előző kötet egyetlen írásában jelentkezett csupán, az új kötetben központi helyet kap, önálló problématerületté tágul, az író félelmét és aggódását kifejező írások ciklussá állnak össze.

Ha a megjelölésnek – háborús téma, háborús novella – nálunk nem volt is soha olyan „szemrehányó, csaknem sértődött hangsúlya”, mint a nyugati irodalomban, ahol Heinrich Böll védekezett élesen a romirodalom megbélyegző jelzője ellen, azért a háború a kedvelt és a dédelgetett témák közé sem tartozott. A háborúról, a háborús félelemről írni – csaknem húsz évvel a második világháború befejezése után –, legalábbis szokatlannak hatott.

Bertha ekkori írásai persze nem is abban az értelemben háborús novellák, hogy bennük csupán egykori nyomasztó emlékeit írta volna meg. Ún. háborús novellái egy jellegzetesen jelenkori világpolitikai konstelláció szülöttei. A hatvanas évek elején kiéleződött világpolitikai helyzet, a Karib-tengeri válság néven ismertté vált események adnak tollat a kezébe, s teszik aggasztóan időszerűvé a témát. A gyerekfővel megélt borzalmak mint egy új, mai háborús közérzet kifejezői térnek vissza: a fegyverletétellel és a békekötésekkel csak a fegyverek némultak el, a lélek háború ütötte sebei tovább véreznek, s fennáll egy új világháború veszélye is. Az írások arra emlékeztetnek, hogy korunkban a háborús pusztítás totális méreteket ölthet; de az író félreérthetetlen magatartása az aggódás és a tiltakozás, a rémület legyőzésében való hit és bizakodás.

A megformálás új eszközeivel is leginkább ezekben a novellákban él. A mondanivaló gazdagodásával párhuzamosan a kifejezési forma is változik, gazdagodik. Nő az írások terjedelme, mondanivalójuk általánosabb szintre emelkedik, gyakran alkalmazza a tér és idősíkok váltakozását, a hangulati elemekből építkező szerkesztést, a valóság és az álom, a realitás és a képzelet mesteri egymásba olvasztását. Különös, elgondolkoztató szimbolikája van ezeknek az írásoknak. A látomásosság, az álomszerűség, a szürrealisztikus elemek szerepe megnő Bertha egyébként is színekben, fényekben, hangulatokban gazdag, az árnyalatokat, a bizonytalan, határozatlan vonalakat kedvelő stílusában. Ha ennek a közlési formának a kortárs magyar képzőművészet területéről kellene párját említeni, hamarjában Kondor Béla rajzaira mutathatnánk. Bertha említett novellái leginkább az ő látomást és realitást egyesítő, intellektuális és etikai ihletésű lapjaira, háborús rajzaira, csatacsendéleteire emlékezetnek, azokra a rajzokra, melyekben – Németh Lajos szavaival – az „önpusztító nihilt” és a „látványpiktúra talmi harmóniáját” egyaránt sikerült a művésznek elkerülnie.

A kötet egyik elbeszélésében egy lehetséges atomtámadás vízióját rajzolja meg Bertha, ahogy hőse, Simon fantáziájának a falára vetődnek a képek (Nyugtalan Európa). Egy másik elbeszélésben egyetlen történet lehetséges két változatát írja meg, ugyanazzal a befejezéssel, de két, merőben különböző (leegyszerűsítve: optimista és pesszimista) jelentéssel (Változatok egy témára). „A bombaóra a 4321-ik percben mégis felrobbant” – olvassuk az írás végén. Ha figyelmeztetésnek tekintjük az írást: komoly és elgondolkoztató intés. Ha írói „jóslatnak”: akkor – szerencsére – be nem vált jövendölés. A Lemák Lukácsoknak mégsem sikerült felrobbantani a világot…

Az első kötetek darabjai műfaji meggondolásból, az íróilag vállalt feladat súlyát tekintve két csoportba sorolhatók. A kötetek java részét „igazi” novellák töltik ki. Ezek a zárt, egyetlen mozzanatra épülő, a Maupassant műhelyében kikalapált novellatípushoz állnak közel. Másrészt helyet kapnak a kötetekben néhány oldalas tárcák, a napi újságírói gyakorlat termékei, de a korabeli publicisztika színvonalából kiemelkedő, a műfaj legjobb hagyományait folytató, sőt a tárcanovella megújíthatóságát, mai életképességét bizonyító írások. Ezek egy-egy hangulat, lelkiállapot rajzai, villanásnyi képek, ahogy egyik ilyen természetű írásának címében mondja: Fekete-fehér villanás-ok. E „miniatűrök” egy nagy múltú, de értékét vesztett műfajnak, a vonal alatti tárcának adják vissza a rangot és a becsületet.

Néhány hosszabb lélegzetű írás – szinte kisregényvázlat –, valamint több, egymással összefüggő, közös hősről szóló írás, novellafüzér – például a Harlekin-ciklus darabjai –, az írónak a tágabb, a nagyobb sodrású epika felé hajló érdeklődéséről adnak hírt.

Bertha újabb alkotói korszakának jellegzetes műfajává a regény válik. A műfaji váltás – bizonyára nem véletlenül – egybeesik az író életkörülményeinek megváltozásával. „1964 táján átmenetileg éppen kezdtem jól szituált körülmények közé kerülni. Új lakásom volt…” – írja. Megválik az újságírói munkától, Pestre költözik, egy ideig kizárólag írásból él, majd az Új Írás szerkesztője lesz. 1965-ben jelenik meg első regénye, a Füstkutyák, majd követi A bajnok élete (1969), az Át a Styx folyón (1969) és a Tűzgömbök (1970).

A műfaji rokonságon túl kitapintható-e valamiféle közös vonás ezekben az írásokban, s ha igen, akkor az miben és hogyan jelentkezik?

„Most több, egymással összefüggő emberi sorsforduló ábrázolására vállalkoztam, így a színek helyére sokszor vonalak kerültek, a hangulatkeltő, festegető jelzőket pedig a történet szorította háttérbe” – mondja első regényéről. Bertha a valóságábrázolás eszközei közül a cselekményt állítja előtérbe; írásait főként a gazdagabb meseszövés irányába tágítja. Megnő írásaiban a cselekményesség, a fordulatok, az események, a „vonalak” szerepe. A műfaj „követelményeit” bizonyos tekintetben talán kissé szűkösen is értelmezi: a mese gyakran kalandosságba fordul, a regényszerűséget elsősorban az érdekes történetben látja.

Regényei aktuális eseményekhez, történeti évfordulókhoz, időszerű társadalmi problémákhoz tapadnak. Az írót közéleti érdeklődése, újságírói élményei is e kérdések felé vonzzák. A téeszek egyesítése idején egy Dráva menti községbe új üzemegység-vezető érkezik – így kezdődik a Füstkutyák. A falu kárára történt egyesítés elvette az emberek kedvét a munkától, a gazdaság romlik, a táblák műveletlenek, lopják a téesz vagyonát, a parasztok nem dolgoznak, az állatok hullanak. A történet végén a háromszorosára nőtt munkaegység reményében dolgozó parasztoktól, megtisztult, kiegyensúlyozott emberektől, egy rendezett, a felemelkedés útjára lépő gazdaságtól búcsúzik az olvasó. A bajnok élete a mai fiatalságban föllelhető negatív vonást, a középszerűség kényelmét célozza meg, s az eszmékért, célokért küzdő élet szépségét – és veszélyét – csillantja föl. A Tanácsköztársaság utolsó napjaiban játszódó Át a Styx folyón hőse egy tanárból lett vöröskatona; a kisregény a mai ember társadalmi, politikai és etikai kérdéseit feszegeti. A Tűzgömbök cselekménye 1944 nagycsütörtökén kezdődik, s egy, az elemi népiskola harmadik osztályába járó tanuló sorsában ábrázolja a nagy történelmi forduló jelentőségét. A regény első része szemléletes képet ad a légitámadásoknak, a nyilasok erőszakoskodásainak kiszolgáltatott és a ködös félelemben élő magyar faluról; második része a végóráit élő városi-polgári világról rajzol ironikus képet. (A regényből 1975-ben film készült.)

Ha a feladatszerűség, a pályázati indíték, a didaktikus írói megoldás néha át is üt az írások szövetén, Bertha mindig mértéktartóan és ízléssel alkalmazkodik a kitűzött célhoz. Túl tud lépni az illusztratív ábrázoláson, a közvetlen tanító célzaton. A legsematikusabbnak látszó ünnepi témát is egyéni ízzel tölti meg. Az író erőteljes személyes jelenléte, az írások szubjektivitása – ez a regények másik alapvonása.

„A lendületes, sokszínű életet szeretem, azokat az embereket, akik valamilyen formában a teljességre törekednek, a cselekvő hősöket, akik tengerre szállás előtt nem kötnek életbiztosítást” – vallja az író. Bertha „lírai szemléletére” már a novellákkal kapcsolatban rámutattunk: a novellák egy része sajátos, vallomásos énírás, első személyben elmondott történet, ami azonban sosem oldódik híg lírizálássá; nem az elbeszélő személye a fontos; az írás mindig megmarad igazi epikának; az elbeszélő személy csak részese, látója az eseményeknek, s szemének prizmáján törnek meg a fények. Anélkül, hogy leegyszerűsítenénk a kérdést, és az írót hőseivel azonosítanánk, regényeiben is megfigyelhető a vallomásos hang, a személyes írói jelenlét, a szubjektív megközelítés. Hősei sokat merítenek az író egyéniségéből, sőt életrajzi adataiból. Vagy meglevő önmagát ábrázolja bennük, vagy hiányait, vágyait vetíti beléjük. Hőseinek mindenképp saját maga a legfőbb modellje.

Ilyen ember Krizek János, a magános, feleségehagyott, zátonyra futott, törődött, nyers férfi, a Füstkutyák hőse. Hajdani hite elfolyt életéből, a sokszor kapott sebek keménnyé tették világát. Megkeseredett. Rossz, bizonytalan érzései vannak. Ilyen fiatalember Káli Gyula, A bajnok élete asztaliteniszező hőse. Építeni, alkotni vágyó ember, tudatos célokért, magasabb teljesítményekért, a győzelemért küzd: „napjainkban már amatőr módon, mellékesen nem lehet eredményeket elérni sem a sportban, sem a tudományban, sem a művészetben.” Elek István, a Vörös Hadsereg századparancsnokának gondolataiban sem nehéz fölismerni az író vívódásait: a humanizmus különféle értelmezésének drámai küzdelmét (Át a Styx folyón). A Tűzgömbök gyerekhőse pedig éppen annyi idős, ahány éves Bertha Bulcsu volt a második világháború idején. A regény az eseményeket a gyerek tudatában tükrözi, ugyanakkor az író a múltat meghosszabbítja, továbbírja a jelen irányában, s a történet ábrázolásához – ha kissé betétszerűen is – hozzáadja mai ismereteit, történelmi tapasztalatait, tudását.

Alkotónak és hősnek ez az azonosulása más, mint amiről Katona József beszélt: „Én vagyok Bánk, én Felicián!” Berthánál nem arról van szó, hogy ugyanazon a hőfokon éli át különböző hőseinek a sorsát, hanem arról, hogy többnyire egyetlen alakjának, a főhősnek a helyzetébe képzeli magát. A főhős szubjektív megközelítésének, belülről történő ábrázolásának, a „lírai regénynek” viszont az a következménye, hogy a körülvevő valóságot bizonyos távolságban, kívülről ábrázolja az író.

A történet valóságsíkján túl, regényeinek többnyire van egy másik „fekvése” is. A vaskosan mai vagy történelmileg hiteles eseményeket megbillenti a fantasztikum, az irrealitás irányába: a nyers, valóságízű, néha naturalisztikus ábrázolásba különös, szürrealista elemeket kever. Krizek János titkokat sejt maga körül, lelkére zavaros, nyomasztó köd ül (Füstkutyák). Álmai, meghökkentő látomásai, hallucinációi (álmában és a részegség mámorában két lábon járó füstkutyákat lát) bizarr elemeket olvasztanak a zsúfolt cselekménybe, a feszültséget már-már kimérten adagoló előadásba, a szinte mesterkéltnek ható szerkezetbe. S a Thali Ambrussal történt események elbeszélésébe is (Tűzgömbök) beleszövi az író a hős fantáziájában megjelenő képeket: Ambrusnak gyakran meglódul a képzelete, emlékek kísértik meg, előbb lelencnek, majd „folyami tatárnak” képzeli magát, egy alkalommal pedig tűzgömböket lát.

A két motívum – cselekményesség és személyes jelenlét – egyensúlyát a regényekben nem mindig sikerül megteremtenie az írónak. Az események objektív ábrázolása és a személyes átélés, az író mai tudása és az eseményeknek a főhős tudatában történő tükrözése felesel egymással. A történet érdekessége mellett a figurák körüljárása, több oldalú bemutatása halványabb marad. A megélt élményanyag parancsolóbb erejű formálója még a műnek, mint az író teremtő-alkotó tevékenysége.

Úgy látszik, Bertha alkatához, tehetsége természetéhez közelebb áll a novella, mint a regény. A „testére szabott” műfaj ma is, korábban is a novella. Ebben érzi magát igazán otthon. A regények születése közben sem mondott búcsút a műfajnak. Új novelláit A nyár utolsó napjá-ban (1968) gyűjtötte össze, s novellákat tartalmaz az Át a Styx folyón című kötet nagyobb része is.

Van az előbbi könyvben egy poétikusan szép írás: az író rejtetten-álarcosan fogalmazott vallomása, A kis lilik kiáltása. Egy kisfiú minden reggel kopott vicinálison utazik a távoli város iskolája felé. Egy alkalommal a nyitott ablakon át a szél lerepíti fejéről a karácsonykor kapott új sapkát. A kisfiú a következő megállónál leugrik a vonatról, és a sapka után ered. Azt írja Bertha: „Aki jeleket vár a világtól, szálljon csak le az igyekvő vonatokról, és kövesse a vadászó állatok nyomát. Akkor valódi színeket lát, igazi kiáltásokat hall, és a lényeg megérinti a bőrét.” Ez a kisfiú maga az író, aki jeleket vár a világtól, aki valódi színeket akar látni, aki igazi kiáltásokat akar hallani. Bertha az az író, akit a „titkok” érdeklik, egy valódibb, igazabb világ titkai, aki leszáll az „igyekvő vonatokról”, hogy a vadászó állatok nyomát kövesse.

A régi környezetéből kiszakadt s magát a világváros életritmusához szoktató írótól egyszer megkérdeztem: – Mondd, az új környezetben lesz-e elég élményed, mondandód az íráshoz? – Azt válaszolta: – A Balaton és a gyerekkor adott nekem annyit, hogy még sokáig megélek belőlük. Még nagyon keveset mondtam el a vizekről és az emlékeimből…

A kötetek ciklusokba komponált novellái Bertha nagy „találkozásairól”, „leszállásairól” vallanak. Leginkább arról a két élményről, ami írásművészetét döntően meghatározza: a Balaton és a gyerekkor.

A novellák gyakran visszatérő színhelye a Balaton. De a táj, a víz, a hínarak, a tóparti nádas és nyárfasor nem díszlet, nem idegenforgalmi látványosság nála, a Balaton nem nyári üdülőtörténetek és nyaralási heccek színhelye. Bertha a tónak és a víznek olyan „jelentést” ad, ami – mutatis mutandis – Egry József ezüstösen csillogó, írizáló Balaton-képeit juttatja eszünkbe. (Épp ezt a „belső” Balaton-képet nem sikerült „lefordítani” a mozgókép nyelvére a rendezőnek, amikor Bertha forgatókönyvéből, a Harlekin-novellákból film készült.) A balatoni tájat – Váth János szerény kezdeményei után – Takáts Gyula emelte a modern magyar irodalomba: művészi eszközeivel „föltérképezte”, és birtokba vette az országnak ezt a zugát, és megteremtette a Balaton „mítoszát”. A különféle balatoni motívumok nála álltak össze először teljes és zárt világgá, hiteles költői jelképrendszerré. Bertha Balaton-képe leginkább Takáts Gyula „mítoszteremtéséhez” mérhető, de hozzá képest is új és más, eredeti és sajátos atmoszféra hordozója.

Bertha nem az ámuló idegen, nem az esőleső nyaraló szemével néz szét a vidéken. A nála „szereplő” Balatonnak minden évszakban „jelentése” van, ez a vidék az író gyerekkorát körülölelő táj, emberei pedig, a mólóőr, a halász, a kocsmáros, a kántor: ismerősei, barátai, rokonai. A Balatonnak törvényei vannak, ez a víz nem elfed és megnyugtat, hanem fölkavar, és az igazi emberséget teszi próbára. Itt a nyár nem üdülés, hanem az emberi kapcsolatok leleplezője. A Balaton a kockázat színhelye, a tó mélye veszélyeket rejt, s ha ezekben megmerül az ember, föltárul igazi jelleme. Novelláiban a leírás sosem „színező” elem – ahogy erre már Illés Béla rámutatott –; a tájat mint új emberi viszonylatok színhelyét mutatja be. Bertha úgy érzi, a Balaton az a hely, ahol érdemes „leszállnia”, mert mindig valami ismeretlent talál, a lényeg itt mindig megérinti a bőrét.

A Magyarország felfedezése sorozatban írt Balaton-könyve – melyben az önéletrajzi és a szociográfiai elemek sajátos egységét teremtette meg – Balaton-élményének kulcsát adja az olvasó kezébe.

Újabb novelláiban a legnagyobb bensőséggel a gyermekkor világát rajzolja. Az Át a Styx folyón élén egy kitűnő írás áll, az Elveszejtett bakák tánca. Írásművészetének mai értékeit a legkiforrottabban talán ebben az írásban találhatjuk meg. A novellát, aki egyszer olvasta, nem tudja elfelejteni. Együtt van benne mindaz, ami Bertha immár állandósult írói erénye: a feszült drámaiság, a hangulatteremtő erő, a vonzódás a helyükről kimozdított képekhez, a legendateremtő képesség, a líraiság. S mindamellett vallomás az író ihletének leggazdagabb forrásáról, a gyerekkorról.

A történet egy dunántúli kisvárosban játszódik, valamikor a háború utáni években, amikor a falakon Marx és Engels képe között, „valamivel magasabban, mint a másik kettő”, Rákosi Mátyás képe lógott. A háború idején kaszárnyának szolgált az épület, majd az egyik szárnyában a béke éveiben fiúkollégiumot rendeztek be. A tanulószoba ablakából az állami méntelepre látni. A kollégiumban él Harta Józsi. Nappal a rabságot nem tűrő lovak betörését figyeli, éjszaka az épület egykori lakóinak, a háborúban rég elpusztult katonáknak visszatérő szellemalakjával viaskodik holdkóros szomorúsággal. Az érzékeny diákot itt éri élete első nagy csalódása: szerelme, az alabástromarcú Müller Bea a szobafelelőssel, egy felsős diákkal „megcsalja”.

A világirodalomban már sokan megírták a kisfiút, aki beleütközik a környező világba, azt a pillanatot, amikor az eszmélő ember felnőtté érik, a fájdalmas és keserű csalódást, ami egy életre megkeményíti az embert. Bertha novellája a legigényesebb összehasonlítást elbírja. Ugyanakkor írása összetéveszthetetlenül egyszeri és egyedi, magyar és jelenkori, történelmileg és társadalmilag meghatározott alkotás. Az írás motívumai – Dunántúl, kisváros, Keszthely s 1950 – éppúgy hozzátartoznak Harta Józsi karakteréhez, mint az, hogy Cocteau Les Enfants Terribles-ének hőse párizsi s a Condorcet-líceum növendéke. Bertha novellájában a gyerekkori emlék, a népballadák komor pompája, a szürrealisztikus látás többértelműsége, a leírás költői szépsége, a jelképek elgondolkoztató ereje szerves egységgé ötvöződik, új minőséget teremt. Az emberi szabadságvágynak és a tisztaságnak, a megtört életnek és a gyerekkori szomorúságnak kevés olyan hiteles és megrendítő rajzát ismerjük az új magyar irodalomban, mint ez a novella.

A régebbi és az újabb kötetek közti összehasonlítás kimutathatja, hogy a párás fényben úszó Balaton kisebb területre szorult a novellák témaválasztásában, s a tovatűnt gyerekkor sem ad már annyi anyagot az íráshoz, mint korábban. Ugyanakkor Bertha novellisztikája a korábbihoz képest több irányban is gazdagodott. Nem nehéz észrevenni, hogy a nosztalgikusan megidézett emlékek és tájak helyére a városi élet színei, a mai ifjúság viselkedési problémái kerültek, s a ma is tanulságokat kínáló történelem nyomult. Egyrészt beépülnek az író érdeklődésébe új környezetének, a bérházaknak, a világvárosi utcáknak és tereknek jellegzetes figurái, másrészt a történeti eseményekhez vonzódik. Míg az előbbi témához kapcsolódó írások alig emelkednek a gyors vázlat, a szemléltető célzat fölé (leggyakrabban használt ábrázolási eszköze itt a párhuzam és az ellentét), addig a történelmi múlt megidézésében jobbára túllép az illusztratív ábrázolásán. Történelmi tárgyú novellák? Ezeket az írásokat is az emberi sorsokban való gondolkodás és személyes látás jellemzi. Az egyikben a második világháború emléke tér vissza, ahogy a gyermeki tudat megőrizte (A béka halála). A másikban a „személyi kultusznak” mondott évek gyanakvást szító, lelket és személyiséget nyomorító levegője árad (A vezér holnap érkezik). A harmadikban a mai „forradalmár” és „hivatalnok” szemlélet ütközik össze (Pasztellszínű falak). A negyedikben a fehérterror embertelenségét, az orgoványi véres napokat idézi (A csütörtökre virradó hajnal). De nem a történelemről szólnak ezek az írások, hanem a történelemben élő emberről. (Mint ahogy munkás témájú novelláiban sem munkafolyamatokról, hanem emberekről írt.) Ha Bertha figyelme a múltba kalandoz, akkor is az ember és ember közti, az ember és a történelem közti kapcsolat érdekli: a történelmet mint emberi viszonylatok színterét fogja föl, s az emberi életnek egy adott történelmi pillanatban megmutatkozó feltételeit ábrázolja.

Az elmúlt években még egy élménnyel: az idő, a betegség, az idegenség szorongató élményével találkozott az író. Ez a téma is emberi sorsokban, újfajta emberi viszonylatok ábrázolásában jut kifejezésre. Egy közérzet változásairól és történetéről vallanak ezek a novellák. Új köteteinek talán ezek a legszemélyesebb s egyben legtisztább, legfegyelmezettebb darabjai. Már az Álmok a víz felett ciklus darabjaiban, a Lint-novellák hősében fölfedezhettük az író szócsövét és alteregóját, de a vallomás csupasz őszintesége igazán az Illés szekerén ciklus darabjaiban kap meg. Itt a legkisebbre zsugorodott a távolság az író és alakjai között.

Míg Bertha korábbi novellahőseit főként határozottság, magabiztosság, erő jellemezte, s írásaiban a kemény rendről, szigorú törvényekről, új erkölcsi normákról esett szó, új novelláiban mintha több volna a rezignáltság, a szomorúság, a nosztalgia. Már a novellák címe erre utal: Ilyen az egész életed…, Múlnak az évek, A nyár utolsó napja. Az író ma – nyilván – sokkal többet tud az emberről, a világról, mint korábban. Jó volna hinni, hogy ennek az új árnyalatnak nem a csalódottság a forrása, hanem az időben gazdagodó, természetes bölcsesség, mely úgy nő, mint a fa: minden újabb réteg az előbbit védi, őrzi és gyarapítja.

„Azt hiszem, elfelejtettem önöknek mondani, hogy egyik régi hősömből író lett… Most már kezdi megtanulni, milyen az író igazi élete…” – így kezdi legutóbbi kötetének egyik elbeszélését. Az írás – álruhásan – Bertha életének és írói pályájának legújabb fordulatáról tudósít. Ha nem is észrevétlenül, de nagyobb viták és írói hangoskodás nélkül az elmúlt években kiteljesedett Bertha Bulcsu művészete. Írásai számontartott értékei a mai magyar prózának. Az eddig megtett út, a három regény és a több kötet novella mindenképp elegendő bizonyíték, hogy ne mondhassák róla „ellenségei”: „csak futtatják”, hogy ne csak barátai higgyék róla: író lett.

Maga is érzi, hogy valami véget ért, és lezárult életében. Egyik szép, önvallomásos írása, az Utazás napkeletre – akárcsak a már idézett A kis lilik kiáltása – utazásról szól. A novella hőse, „az utas” lélekszakadva éri el az állomásról induló vonat utolsó kocsiját. „A nyitott ajtón át kibámul az éjbe. Hirtelen úgy érzi, hogy az éjszakai vonat a múltjában robog, és az egészre csak emlékezik…”

A múltjától búcsúzó és emlékeitől nehezen elszakadó író felé új utak és új állomások, új titkok és találkozások intenek.