Ha jól számolom, huszonhat könyve – regények, elbeszéléskötetek, interjú-gyűjtemények, riportkönyvek, publicisztikai munkák – látott napvilágot. Szorgalmas író volt, az irodalmi folyóiratokban, a heti- és napilapokban is gyakran találkozhattunk írásaival, emellett mint szerkesztő, többnyire a prózai rovat szerkesztőjeként, részt vett az élő magyar irodalom gondozásában is: mint a pécsi Jelenkor, majd az Új Írás munkatársa. Élete végén a Nemzeti Kulturális Alap könyvkuratóriumának elnökeként próbált a nehéz megjelenési gondok között vergődő magyar irodalom segítségére lenni. Pedig igazából nem szeretett elmerülni a közéletben, nem tartozott azok közé, akik az értekezleteken, az irodalompolitikai küzdelmek között jól érzik magukat. Egyéniségének, írói munkásságának volt egy szinte „költői” tartománya is: a mindig pontosan, esetenként drámai tömörséggel fogalmazó elbeszélő álmodni, emlékezni, mélázni is szeretett. Gyakran idézte fel a múltat: a küzdelmes gyermekkor világát, az ifjúság kalandjait a Balaton körül. Leginkább maradandó írásai talán éppen azok, amelyekben a pontos epikai kép mellett vagy mögött felsejlenek ezek az elmosódó álmok és emlékek is. A realista ábrázolás igénye mellett a felidézett világ és a narráció romantikus és impresszionisztikus foltjai.

Mindezt jól jelzi pályakezdése: az 1962-ben megjelent Lányok napfényben és a két esztendővel később közreadott Harlekin és szerelmese című elbeszéléskötetek. Ezekben a könyveiben rendre megjelennek a magyar társadalom kritikailag értelmezett és bemutatott jelenségei is: a közelebbi és a távolabbi múlt emberi jellemeket és sorsokat megrontó tapasztalatai. Emberi drámák bontakoznak ki előttünk, a háttérben ott a háború vagy éppen a Rákosi Mátyás nevéhez fűződő korszak erőszakos és értelmetlen politikája. Pontosan kidolgozott jellemekkel találkozik az olvasó, az ötvenes-hatvanas évek köznapi világának aprólékosan realista ábrázolásával, sivár emberi sorsokkal, megalázó robottal, széteső családokkal. A pályakezdés máig fénylő írásai mindazonáltal azok, amelyekben az ifjúság és a balatoni nyár napja ragyog. Szabad és kalandos nyarak egy kis balatoni vitorláson, a társadalmi lét sivárságát feledtető szerelmek: „lányok napfényben” – az ifjúság tündérvilágának költészete, valamiképpen a Krúdy Gyulát és Gelléri Andor Endrét idéző hagyományok szellemében. Bertha Bulcsu azonban azt is jól tudta, hogy ez az ifjúság mennyire múlandó, törékeny és korlátozott. Az elbeszélésekből sugárzó életöröm mellett így az elégikus és nosztalgikus életérzés csendes szomorúságát is kifejezi.

Fiatalon írt még egy regényt is: a Füstkutyák mára már nem él igazán, legfeljebb kortörténeti, irodalomtörténeti adalék. Egy dunántúli termelőszövetkezet hétköznapi megpróbáltatásait beszéli el, a falusi élet köznapi gondjait és örömtelenségét mutatja be. Ebből a szürke és közönyös, sőt ellenséges világból emelkedik ki a főhős romantikus színekkel festett alakja: egy ember, aki meg akarja változtatni a falu életét, és közösséget akar szervezni ennek lakóiból. Ez a főhős valamiképpen az író alteregója, így lesz más, érdekesebb, vonzóbb és költőibb, mint a környezet, amelybe került.

Bertha Bulcsu gyorsan lett sikeres novellista: megkedvelte a közönség, irodalmi díjakat kapott, nevét szárnyára vette a hír. Foglalkozása a redakcióhoz kötötte, szerkesztőségekben végzett napi munkát. Márpedig, ha hihetünk neves íróink vallomásának, az igényes művészi alkotást igazán mindig a napi szerkesztőségi robot veszélyezteti: a lapszámok előállításának hajszolt ritmusa. Bertha Bulcsu is panaszkodott: önéletrajzi figurái, Lint és Illés gyakran töprengenek a hajszolt munka értelmén, a tárcaírás napi robotjából származó közönyön. „Érezte, hogy teljesen üres, közönyös, fáradt – olvassuk Illés szekerén című elbeszélésében. – Nézte az írógép betűit, és órákig gondolkodott, hogy mit is akar az emberekkel közölni, mire akarja felhívni a figyelmüket, mitől akarja óvni a város lakóit, de semmi sem jutott eszébe. Az embereknek már semmit sem tudott mondani. De írásból élt… Így aztán, amikor az olvasó-szerkesztő benyitott a szobájába, befűzte a papírt, és fél óra alatt megírta szokásos tárcáját. Másnap elolvasta a lapban, összehasonlította korábbi írásaival, és meglepetten látta, hogy nincs köztük különbség. Figyelte az emberek arcát, de azok mosolyogtak rá, és szorongatták a kezét. »Nem veszik észre« – mondogatta, s újabb próbákat tett, de az emberek csak mosolyogtak, és mentek dolguk után. Illés látta, hogy az emberek semmit sem vesznek észre, s a szavak színének és jelentésének nem tulajdonítanak sokat, megszokták egyformaságukat.” A lélek fáradtságának vallomása volt ez, a személyiség belső mozgását szinte elfojtó közönyé.

Valóban, Bertha Bulcsut megkísértették a könnyebb lehetőségek, voltak pillanatok, midőn a kisebb ellenállást jelentő úton haladt. Első könyveinek őszinte személyessége, felfedező izgalma után nem egyszer beérte a „sztorival”, az érdekes történettel, az anekdotával, regényben és elbeszélésben egyaránt. Nem mintha anekdotikus stílusban nem írt volna igazán érdekes és rokonszenves antológia-darabokat. Ilyen például A királynő rokona című történet a deklasszálódott arisztokrata fiúról, aki NB I-es labdarúgóként látja viszont egy nyugat-európai országban királyi rokonait. (A mulatságos történetnek valóságos alapja volt, annak idején a magyar sajtó is foglalkozott vele.) Ennek az elbeszélésnek a természetes humora és jellemző ereje valóban az anekdotikus tárcairodalom legjobb teljesítményei közé tartozik. Az író mégsem érte be velük: nem ügyes tárcákat akart írni, hanem jó novellákat, melyekben ember és világ küzdelme jelenik meg, és érzékelni lehet a politikai nyomás alatt élő társadalom valódi lelkiállapotát. „Lint – írta önmagáról Az egyház hajója című elbeszélésében – tárcákat firkált a színes hetilapoknak, és rég megtanulta, hogy az élvonalba nehéz betörni, s az élet általában egy fárasztó péntekhez hasonlít. De titokban azért hitt abban, hogy egyszer neki még minden sikerül.”

Következésképp a közöny diagnózisában, az emberi személyiségen eluralkodó viselkedési mechanizmusok elemző ábrázolásában találta meg feladatát. A Lint- és Illés-történetek hőse ebben a közönyben, ezeknek a mechanizmusoknak a szorításában él. Bertha Bulcsu nem egyszer önmagáról beszélt, és nem érzett kíméletet saját életrendje iránt sem. Fanyar iróniával mutatta be lelkiállapotát és helyzetét. Lint gyermekkora című írása világított rá ennek a lelkiállapotnak az eredetére: történelmi motivációjára is – a háborús élményekre, azoknak az abszurd tapasztalatokra, melyeket tízéves kamaszként kellett szereznie.

A Lint- és Illés-történetek az emberi közöny lelkiállapotát rajzolták meg, nem bonyolódtak tüzetesebb elemzésekbe (önelemzésekbe), inkább a viselkedés mechanizmusát, az emberi személyiség legkülső rétegét tükrözték. Igazából, úgymond „behaviourist” módon formált ábrázolást nyújtottak. Ez a módszer a közöny ábráinak rajzában feltétlenül helyes és jogosult volt. Bertha Bulcsu ezekben a novelláiban funkcionálisan használta a „behaviourista” ábrázolásmód: az amerika próza (pl. Hemingway) szokásos eljárásait. A hatvanas évek első felében sokan utánozták Hemingway szenvtelen stílusát, azt az írói módszert, amely nem kívánt behatolni az emberi személyiség mélyebb övezeteibe, hanem beérte az emberi viselkedésmód ábrázolásával, legfeljebb jelzésekben sejttette a lélek külső kérge alatt zajló intellektuális vagy érzelmi folyamatokat. Sokan még akkor is ezt a módszert és stílust követték, ha a téma másfajta ábrázolást kívánt. Bertha Bulcsu viszont úgy tanult a modern próza amerikai mesterétől, hogy a módszert a mondanivaló szolgálatába tudta állítani.

A közöny elől csak az idill kínált menedéket: a természet és szerelem. Bertha Bulcsu mindig különös erővel vonzódott a természet jelenségeihez, az évszakok ősi nyugalmához, a tájhoz, különösen a Dunántúl tájaihoz: a Balatonhoz, az alsó Duna-szakasz békéjéhez, a pannon életrend hagyományos értékeihez. Lint-történeteiben ez a természeti vonzalom és nosztalgia kap alakot. Az emberi életen eluralkodó köznapiság mechanizmusából Bertha Bulcsu rendre a Balatonra menekült. Nyaranta vitorlásra költözött, és a kikötők között vándorolva kereste a békét, a belső felszabadulást. „Az ünnepet – mondta – a nyár jelenti, amikor visszavedlek igazi magammá, hajóra szállok, s vitorlásommal nekivágok a Balatonon lehetséges messzeségeknek.” Csak aki ismeri a vitorlásélet örömeit s nyugalmát, az elemek közelében töltött napok felszabadító szépségét, a messzeségbe nyúló víz kínálta szabadságot és a Balaton partjain csillogó latin derűt, az érti meg igazán, hogy Bertha Bulcsu mit kapott a balatoni nyártól. Azoktól a nyaraktól, midőn hajójának fedélzetén – a kormánnyal és a kötelekkel bajlódva, a széllel küzdve és átkozva a szélcsöndes napokat – csavargott Fűzfő és Keszthely között.

Az író önmagáról mintázott hőse: Lint azt is tudta, hogy a vakáció túlságosan hamar véget ér, előbb-utóbb meg kell küzdenie vágyaiért, álmaiért. Lint arra vágyott, hogy teljes emberségével, öntudatával és szívével építse fel saját életét. „Valamikor – olvassuk – persze ő is amatőr volt, de aztán sokat olvasott, utazott, szenvedett, és megértette, hogy az életet nem lehet két részre osztani, mert az érzékeny ember beledöglik. Amikor ezt felismerte, kilépett a megszokott keretekből, s azokkal a lányokkal, akiket megszeretett, nem titokban találkozott, ahogy ezt a társadalom többnyire elvárja, hanem nyíltan. Nem félig szeretett, hanem egészen. Nem kapkodva, délután strandokra kacsingatva dolgozott, hanem nyugodtan, elmélyedve, teljes emberségével belefelejtkezve az anyagba. Soha többet nem ment el munka után bokszolni, mert a munkáját és a sportot egyaránt tisztelte, és tudta, hogy rossz bokszolónak vagy rossz munkásnak lenni egyaránt ócska dolog. Ettől kezdve csak azzal foglalkozott, amit szeretett, amit képes volt jól, elegánsan végigcsinálni.”

Ha egyszer végiggondolta sorsát és lehetőségeit, arra is ráébredt, hogy az ember csak önmagáért felelős. Hogy a közösségi érzés és a szolidaritás követelményeinek is meg kell felelnie, talán éppen azért, hogy teljes tudatossággal, biztos önbecsüléssel, értelmes emberhez méltón élhesse a saját életét. Így döbbent rá arra, hogy a személyes ember is egy nagyobb közösség része, hogy nem függetlenítheti magát a mások gondjaitól, hogy a Balaton végül is pihenést adhat csupán és újjászületést, erőt a köznapok küzdelmeihez, de semmiképp sem „életfilozófiát”. Hogy felelősséget kell vállalnia. „Kedvetlenül ülök az ablak előtt – olvasom Az ékszerteknős című novellában a felismerés pillanatairól. – A világ minden gondja a nyakunkba zúdul. Történik valami valahol, és mi percek múlva tudjuk. Mindenről tudunk. Párhuzamosan zajlanak az események. Lelkiismeretünk most már az egész világért remeg. Nehéz embernek lenni.” Egy önvallomás értékű nyilatkozatában is megfogalmazódik ez a felismerés. „Azt hiszem, ugyanazok a problémakörök nyugtalanítanak, mint legtöbb pályatársamat. Végtelenül izgat, hogy mi lesz az emberrel, miközben fegyverkezik, átalakítja a természetet, tudós gépeket gyárt, masinák hátán száguld a végtelenbe, átszervezi életkörülményeit, a társadalmakat, a szédületes ismeretanyagát csak tudós bizottságokkal tudja áttekinteni, új erkölcsi normákról beszél, és rendről, igazságról, tökéletes világról álmodik.” Ezekben a vallomásokban már a felelősség tudata és elfogadása ölt alakot.

A felelős emberség, Bertha Bulcsu ezt jól tudta, folyamatos küzdelmet követelt, azt, hogy az ember meg tudjon szabadulni az életén eluralkodó mechanizmusok béklyóitól. A hatvanas évek fiatal irodalma éppen ebben a küzdelemben kereste eszményeit és lehetőségeit. Az akkori fiatal nemzedéknek azt a lelkiállapotot, azt a közönyt kellett leküzdenie, amely a háborús bombázások rettenetében, a romok és halottak között jött létre. A küzdelemhez azonban erőforrások kellenek: etika és elkötelezettség, olyan erők, amelyek belülről, a lélek felől szervezik a helytállást, az előrejutást. Bertha Bulcsu is ezeket az etikai erőforrásokat kereste már a férfikor műveiben.

A bajnok élete című regény azt a kérdést teszi fel, hogy az embernek milyen célokat kell választania, és ezeket miként valósíthatja meg. Hőse, az eleven színekkel festett, rokonszenves Káli Gyula sportoló, aki minden erejét, idejét és belső tartalékát a sportsikernek: a bajnokság elnyerésének áldozza. Tudja, hogy mit akar: az asztalitenisz-bajnokságot, s mindent ennek a célnak rendel alá. „A cél – olvassuk tűnődéseit – eltökéltség… A szükségszerűség felismerése. A cél tudása egyenlő a harccal. Kemény, álmokat zúzó élettel. A cél felismerése után törvények következnek. Megszeghetetlen, kegyetlen törvények. Törvények és az ember erőfeszítése nélkül a cél még nem cél, csak ábránd vagy óhaj… A cél követése magába foglal bizonyos erkölcsi konzekvenciákat is… A cél és az ábránd mennyire más… E kettőt életveszélyes összetéveszteni… Milyen nagy itt a különbség. Nemzedékeket meghatározhat ez a különbség. Arcélt adhat vagy elmoshat…”

Ebből a felismerésből kemény, szélsőséges önfegyelemre épülő etika következik. A bajnok elhagyja anyját, barátait, szerelmesét, elhagyja a várost, ahol született, felnövekedett és boldog volt, ahol különösebb küzdelem nélkül szerezhetett volna magának derűs és kiegyensúlyozott életet. Konok célratöréssel tépi el magát a múlttól, emlékeitől és nosztalgiáitól. „Ha egyszer maradnom kell – gondolja –, akkor az eszemet, szívemet nem oszthatom meg a reális jelen és a megfoghatatlan messzeség között. A hangulatok engem letörnek. Leromlik a kondícióm, nem tudok figyelni a kidolgozott taktikámra. A hangulatok letompítják a keménységemet.” Ezért szakítja ki újra és újra magát az emberi kapcsolatok közül, ezért menekül új szerelmeseitől, ezért kerül mintegy az emberi társadalom peremére. Groteszk hősnek, aki akkor is magányos edzését folytatja, akkor is a ping-pong terem falával játssza ismétlődő mérkőzéseit, midőn körülötte 1956 októberében felgyorsul a történelem menete, ropognak a fegyverek, halottak népesítik be az utakat, és egy nemzet tesz kísérletet arra, hogy visszaszerezze szabadságát.

Káli Gyula a következetes és konok etika hőse; fegyelmének makacs erejét, céltudatosságának eredményességét Bertha Bulcsu is elismeri. „A bajnok élete – mondja könyvéről – rólunk szól, a XX. század építeni, alkotni vágyó embereiről, akik a középszerűség kényelméről szívesen lemondanának egy eszméért vagy derengő, messzi célért. Azokról írok, akik felismerték, hogy napjainkban már amatőr módon, mellékesen nem lehet kiemelkedő eredményeket elérni sem a sportban, sem a tudományban, sem a művészetben. Azokról, akik valamelyik őszi éjszakán megérzik az ábránd és a cél közötti óriási különbséget, s megteszik az első tudatos lépést az alkotó életforma felé. Azokról, akik reálisan számolnak térrel és idővel, megsemmisítik hangulataikat, és minden tudatos energiájukkal az elérendő célra összpontosítanak.”

A bajnok mégsem egy követendő életeszmény képviselője. Bertha Bulcsu nagyon jól látja, hogy a sportoló célratörő, fegyelmezett akarata, ha el is éri a tervezett eredményeket, nem az emberi személyiség megvalósítását szolgálja. Sőt, ellenkezőleg, az elérni kívánt célnak rendeli alá az embert, az ember szabadságát és boldogságát. Vagyis megfordítja az értékek rangsorát: a győzelmet a boldogság elé helyezi. Ezért mondhatja róla írója: „Történetem hőse feljut a tökéletesség bizonyos magaslataira, de mint ember vesztésre áll.” A bajnok végül boldogtalan: egy átmulatott, részeg éjszaka után ráébred arra, hogy amit a győzelem érdekében feláldozott, az talán fontosabb lett volna, mint maga a győzelem. A múltat azonban már nem lehet visszavívni, az események sorát nem lehet visszafordítani, Káli Gyula végül kiábrándultan és elégikusan indul el, hogy felkeresse otthonát, elveszített boldogságának egykori színhelyét.

A sportoló útja – habár egyfajta etikát ő is képvisel – csak zsákutca lehet. Az írónak más irányban kellett az emberhez méltó küzdelem etikáját felkutatnia. Ezt az irányt jelzi egy másik regénye, az Át a Styx folyón. Ez a könyv „évfordulós” kiadványként – az 1919-es Tanácsköztársaság ötvenedik évfordulója alkalmából – látott napvilágot, mégsem követi az ideológiai előírásokat, nem használja fel az ünneplő regények kimódolt fogásait. Abban különbözik tőlük, hogy nemcsak a történelmi tárgynak egy elfogadható oldalát: az 1919-es honvédő háborút ábrázolja, amelynek során a Vörös Hadsereg katonáinak nagy része mégiscsak Magyarország területéért harcolt, hanem hangot ad az író önkeresésének is. Bertha Bulcsu ugyanis ebben a könyvben találta meg azt az emberi egyéniséget, aki a küzdelem etikájának igazi példaképe lehet, aki a bajnok „elidegenedett” célratörése helyett a történelmi kényszerűség ismeretében vállal cselekvést és valósítja meg céljait.

Ez a regényhős Elek István, a honvédő hadsereg tanárból lett századparancsnoka. Elek a szolnoki csatában harcol a román intervenciós hadsereg ellen, katonáival összeforrottan próbálja megállítani az ellenség rohamát. A regény változatos eseményei híven fejezik ki 1919 nyarának tragikus légkörét, az ország védelmezőinek bátorságát és hazaszeretetét, amely a kommunista diktatúra ellenére is érvényesült. De talán még a fordulatos eseményeknél is fontosabbak a beszélgetések, a viták, amelyekben a különféle emberi típusok és eszmei irányzatok jelennek meg. Így igen fontos az a vita, amelyet Elek István „jobbra” és „balra” folytat: egyfelől Wodl Ferenccel, a foglyul ejtett „fehér” tiszttel, másfelől Fóti Jenővel, az egység „vörös” politikai biztosával.

Elek ezekben a vitákban egy józan és humanista ember álláspontját képviseli, aki a történelmi fordulat idején a szegények felemelésének ügyét akarja képviselni, egyszersmind hazáját is védeni szeretné. „Én – fejti ki a vitában nézeteit – valójában a közös vonást keresem, azt az erőt, ami összetarthat egy embercsoportot. Úgy gondolom, elsősorban ilyen az anyanyelv, és ilyen az ország, amiben élünk… Ha így nézzük, akkor egyszerű. Népünk, országunk javára kell cselekednünk, dolgoznunk, összefognunk. Az egész ország, az egész nép felemelkedése és fejlődése a cél. Ebben mindenkinek részt kellene venni. Azoknak is, akik gazdagok voltak, és azoknak is, akik szegények. Károlyi Mihály nagy példa! Sokan követhetik…” Még a bukás pillanatában is arról álmodik, hogy a nemzeti egység, az országos összefogás révén miként lehetne megállítani a végzetet, megfordítani a háború menetét: „Most jöhetne a teljes nemzeti összefogás. Ha mindenki összefogna, munkások, parasztok, földesurak, tisztek, bérlők és tanárok, akkor segíthetnénk az országon. Most, hogy összeomlott a Monarchia, okosan kellene gondolkodnunk… Ezekben az években történelem készül. Ahogy most kialakul az országok határvidéke, úgy is marad. Talán mindörökre. Ahol többségében románok laknak, becsülettel oda kell adni a románnak. A szlovák és a szerb is kapja meg, ami illeti, de ne a mi rovásunkra. Okos rendezés kellene most. Ahol többségében magyar lakik, azt ne csatolgassa Vyx alezredes se északra, se délre… A Monarchia összeomlása négy-öt nép sorsfordulója. Most kellenének az okos, nyugodt tettek. Tanult úr és lelkes munkás összefogása mindent megmenthetne még.”

Elek István ilyen módon a korszerű – a különböző történelmi érdekeket összefogó – forradalmár típusát jeleníti meg. Eszméi vonzóak, magatartása hősies, sorsa mégis tragikus. Noha a csatából, ha sebesülten is, megmenekül, néhány napos boldogságát eltiporja a történelem: szerelmesét megölik, ő megmenekülhetne, mégis inkább feláldozza magát. Áldozata személyes választásából következik; a helytállásban és a vértanúságban személyiségének legigazabb, legnagyszerűbb lehetőségeit valósítja meg. Vagyis útja és sorsa éppen ellenképe annak, amit a bajnok képviselt: Káli Gyula megszerezte a bajnokságot, de elveszítette önmagát; Elek István nem tudta megvalósítani terveit, nem győzhetett a mostoha történelmi körülmények felett, de mindvégig azonos maradt önmagával, nem vált célratörő emberi gépezetté, nem idegenedett el az emberi természet humanisztikus törvényeitől. Ennyiben jelenti megoldását annak a dilemmának, amibe Bertha Bulcsu – és nemzedékének jórésze – került. Az emberi szuverenitást és az elkötelezettséget, a forradalmi elkötelezettséget és a patrióta emberséget egyesítő etika nyer alakjában kifejezést. Egy olyan etika, amely az emberi szolidaritás eszméjétől áthatva biztatja küzdelemre, önismeretre és a személyiség szabad megvalósítására a regény hősét.

Bertha Bulcsu 1970-ben közreadott regénye, a Tűzgömbök fájdalmas emlékeket idézett fel: a háborút, a bombázásokat, a történelem hálójában vergődő gyerekek szenvedéseit. Egy nemzedék világképének és mentalitásának kialakulásáról olvasunk. Azokról a magatartást formáló tapasztalatokról, melyek igen korán meghatározták e nemzedék útját, szorongásait és küzdelmeit. Tízéves gyerekek kerültek a történelem frontvonalai közé; néhány hét leforgása alatt kellett megismerniük az erőszakot, a pusztítást, az üldöztetést, a szenvedést. Thali Ambrus, a regény kamasz-hőse, így döbben rá sorsának, létezésének alapvető problémáira: „Valójában a kérdés az volt, hogy élve marad-e? És ha élve marad, hogyan tudja magában elrendezni a dolgokat? Hogyan tud számot vetni a halottakkal, a millió és millió halottal, az édeskés hullaszaggal, a félelemmel, ami soha nem szűnik többé, a bizonytalansággal, gyanakvással, mely örökre elkíséri. A kérdés még ennél is egyszerűbb volt: ha élve marad, és eltemetik a halottakat, marad-e ereje élni?”

Bertha Bulcsu nemzedékének önmagára ébredése, tudatos létének kezdete egybeesett kezdődő félelmeivel, szorongásaival. Alighogy kinyílott öntudata, máris veszendőnek és magányosnak érezte magát. „Alig örvendezett még a fénynek – olvassuk az életveszélyből szabadult kisfiú töprengéseit –, máris belemart valami a szívébe. A veszteség… Megértette, hogy egyedül maradt. Sokat veszített. Mindenkit, akit lélekben megtalált… Saját magát is elvesztette… Nyomasztotta a sok halál, a földszínű arcok, a kín… Nehezen tudta elrendezni magában a halálokat… A felnőttek a béke első óráiban megérezték, hogy vagyonhoz jutottak. Hatalmas vagyonhoz, az életükhöz. A felnőttek azonnal tudták, hogy az élet óriási lehetőség… Szívük sajgott közben, hiszen a háború mindannyiukat megrabolta. De dolgoztak, és kiálltak a fénybe magasodni. Ambrus nem értette, hogy mit jelent a béke, az élet, a napfény. Befelé figyelt, kínzó sajgásaira. Nem tudta, hogyan kell élni, fáradni a közösségért. Nem félt már, de nyomában járt a sok halott, s hamuszín arcuk eltakarta az ég kékjét.”

Így indult útjára egy generáció. A háborút követő évek művészete hiteles alakzatokban mutatta be a gyermekségükből kifosztottak sorsát, helyzetét. Balázs Béla és Radványi Géza emlékezetes filmjére – Valahol Európában – vagy Déry Tibor gyermektörténeteire – A portugál hercegnő – gondolok. „Az elmúlt háború – írta Déry – rombadőlt füstölgő városokat és bűzlő hullahegyeket hagyott maga után, de ennél is nagyobb sérelmet ejtett az ember méltóságán azzal, hogy utókorát megalázta, reménységét megmérgezte, gyermekeit megrontotta.” Kifosztott és megcsalt generáció lépett az élet színterére, különösen a demokratikus „közjáték” (1945–1947) idején. Cselekedni: földet osztani, pártot szervezni, folyóiratokat szerkeszteni és gyárakat építeni küldte őket a történelem, nem is értek rá arra, hogy az átélt szörnyűségekkel kínlódjanak. A fiatalabbak pedig nem ismerték meg a háború valóságos természetét, legfeljebb a következményeit. A „tízévesek” jártak a legrosszabbul: a legfogékonyabb pillanatokban kapták a háborús tapasztalatokat. Azóta sem feledték el, hogy az erőszak általános, az élet esendő, és hogy a világ szerkezete korántsem tökéletes.

Aztán persze elcsitult a félelem, kisebb lett a szorongás, lassan begyógyultak a lélek korán szerzett sebei. Azok a sebek, amikről Bertha Bulcsu kamasz hőse is panaszkodott. A hegek azonban megmaradtak, s a régi szorongás kiújul a történelem neuralgikus pillanataiban. Bertha Bulcsu generációja később sem feledte el öntudatra ébredésének kínzó emlékeit. (Kiváltképp, mert a történelem: a zsarnoki rendszer, az 1956-os vereség és megtorlás maga gondoskodott arról, hogy kellő edzésben tartsa az emlékezetet.) E nemzedéki emlékezet tárnái nyíltak fel Bertha Bulcsu háborús regényében: a kollektív élmények kaptak formát, az önvizsgálat, az önkeresés öltött bennük alakot.

Az interjú a kor népszerű műfajai közé tartozik: a párbeszédes forma elevenséget, gyakran izgalmat lop a szövegbe; az író kedvére nyilatkozhat eszméiről, gondjairól, terveiről és vágyairól. Az olvasó szívesebben forgatja a kérdésekre és feleletekre tagolt beszélgetést, mint az elvontabb fogalmazású esszét, a nehézkesebb tanulmányt; úgy érzi, személyesebb, közvetlenebb viszonyba kerülhet íróival. A műfajok metamorfózisának tanúi vagyunk: az interjút az újságírás találta fel, de az irodalom nemesítette meg, emelte az esszé és a kritika mellé.

A műfaj általános sikernek örvend, az újságok papiros-temetőjéből a kézikönyvtárak polcaira került. Olyan „klasszikus” teljesítményei vannak, mint Lillian Rose Hemingway-interjúi, Dominique Arban Aragonnal, Madeleine Chapsal Sartre-ral és Simone de Beauvoirral, Horst Bienek Dürrenmattal, Jean Stein Faulknerrel folytatott beszélgetései. Magyarul is számos sikerkönyvet termett, közöttük Bertha Bulcsu egymást követő három népszerű interjúkötetét: a Meztelen a király, az Írók műhelyében és a Délutáni beszélgetések című köteteket.

Az interjú-írásnak megvannak a maga törvényei. Először is a készítő vonzalmairól árulkodik: nyilván nem véletlen dolga, hogy egy interjú-sorozatnak kik lesznek a hősei. Bertha Bulcsut például elsősorban nemzedéktársaihoz, az egykori pécsi újságíró-szerkesztő kollégákhoz, majd a magyar irodalom valóban kitűnő alkotó egyéniségeihez fűzték vonzalmai. Így jelenik meg sorra Lázár Ervin, Kalász Márton, Pákolitz István, Galambosi László, Tüskés Tibor, Kiss Dénes, Szakonyi Károly, Gyurkovics Tibor, Kertész Ákos, és Galambos Lajos, majd a későbbi kötetekben Cseres Tibor, Déry Tibor, Fodor András, Illyés Gyula, Juhász Ferenc, Kolozsvári Grandpierre Emil, Mándy Iván, Nagy László, Tatay Sándor, Vas István, Zelk Zoltán, Benjámin László, Csoóri Sándor, Galgóczi Erzsébet, Hubay Miklós, Karinthy Ferenc, Kormos István és Örkény István portréja a könyvek lapjain.

Az első kötet arcképsorozata mindenképpen egy nemzedék eszmélkedéséről, önismeretéről és terveiről rajzol pillanatképeket. Valamennyien az ötvenes évek közepén-végén kerültek az irodalmi életbe, miután átélték a háború vad, borzongató élményeit, 1945 történelmi újrakezdésének lendületét, majd a Rákosi-korszak nyomasztó tapasztalatait, végül az 1956-os forradalom reménykeltő napjait és kiábrándító vereségét. Valamennyien a hatvanas évek végén kényszerültek számot vetni addigi pályájukkal, szembenézni eredményeikkel, megtervezni a további tájékozódás irányait. Vagyis éppen az interjúk elkészülésének idején. Ezek a nyilatkozatok így egy nemzedék, egy írói kör (ahogy a szociológusok mondanák: egy „mintasokaság”) önértékeléséről, számvetéséről, közérzetéről és tájékozódásáról tudósítanak.

Nem lehet véletlen, hogy mindegyik beszélgetésben felvetődik az élet és az irodalom értelmének ügye. Hangsúlyosabban, mint ahogy az átlagos irodalmi interjúkban szokás, hiszen a beszélgetés szálait a közös érdeklődés és a bizalom szövi. A válaszokból a generáció világképére, erkölcsi nézeteire következtethetünk. Életfilozófiájuk tengelyében – a beszélgetések kivétel nélkül erre utalnak – a hasznos munka áll. „Értelmet az ad – mondja például Kalász Márton –, ha csinál az ember valamit. Az a furcsa, hogy a munka elsőrendűvé válik. Függetlenül az ember elhivatottságától. A munka mindent levezet. Nincs más fogódzó. Választhat az ember a munka és a kétségbeesés között…” Ennek a munkára épülő etikának természetes következménye, hogy az írói alkotás középpontjába az értelmi megismerés kerül. Ahogy Kalász mondja: „A mai világ egyik legnagyobb vívmánya a pontosság, anélkül nem lehet gépet beállítani és használni. Ezek a dolgok átvitt értelemben is hatnak. Az ember ma pontossági rendszerben éli le az életét, így a művészetben sem fogadja el a linkséget.” És ezért nyilatkozhat így Kiss Dénes: „A versírás önismeret, önelemzés és a világ igazságainak magamon való kipróbálása.” Pontos és tervszerű munka, értelmes rend, józan önismeret: íme ezek a megfaggatott írói generáció eszményei.

A munkát és józanságot hirdető etika nem lehet közömbös a közélet, az író szociális elkötelezettsége és társadalmi feladatai iránt. A Bertha Bulcsu interjúsorozatában felvonuló írók is sorra nyilvánítják ki közéleti érdekeltségüket és érdeklődésüket. Ez az érdeklődés természetesen már kiegészült a korábban megszerzett tapasztalatokkal, hiszen a megkérdezettek olyan történelmi élmények birtokában mérlegelhettek és ítélkezhettek, mint az ötvenes évek terrorisztikus zsarnoksága, 1956 forradalmi napjai, a hatvanas évek újrakezdései és küzdelmei. Véleményeik ezért nem nélkülözik a megfontolás, a kételkedő mérlegelés motívumait sem. Magatartásuk ennek ellenére vagy talán éppen ezért erős elkötelezettségről árulkodik. Ritka az olyan politikai naivitás, amiről Galambos Lajos nyilatkozata tanúskodik, midőn a „Magyar Kommunista Munkáspárt” és a „Magyar Kommunista Parasztpárt” versengésére épülő kétpártrendszerre tesz javaslatot.

A beszélgetések egy másik rétege, területe az a három interjú, melyet Bertha Bulcsu néhány idősebb mestertől, a dunántúli irodalom mindenkori költő-mestereitől: Csorba Győzőtől, Takáts Gyulától és Weöres Sándortól kapott. Ezekben a beszélgetésekben már nem a generáció közös gondjairól folyik a szó: a riporter éppen ezért háttérbe vonul. A többiben azonban a riporter a megkérdezettekkel egyenrangú fél, akinek munkája nyomán nem is annyira interjú születik, mint inkább beszélgetés. Beszélgetés, amelyben a kérdéseknek és a válaszoknak egyforma a szerepük: Bertha Bulcsu kérdéseit feltehetné akár Kalász, akár Szakonyi, és az ő válaszaik lehetnének Bertha Bulcsu válaszai is. Valóban egy generáció, egy írói kör beszélgetésének, közös töprengésének, közös eszmefuttatásának tanúi vagyunk. A kérdések ezért nem is a szokásos interjú-kérdések tárházából valók, hanem Bertha Bulcsu legszemélyesebb kérdései. A Meztelen a király szerzője szerint az interjú: „intézményesített indiszkréció”. Kérdéseit a szokványos gondolkodás indiszkréteknek tekintheti: vannak-e álmai? beteljesületlen vágyai? mi a véleménye a nőkről? a pénzről? – hangzanak ezek a kérdések. Nyilván nem először, s nem csak az interjúk kedvéért, hiszen egy baráti körben éppen az indiszkrét kérdéseknek van értelme, közös töprengéseket, vitákat előre lendítő ereje.

Bertha Bulcsu beszélgetései ugyanis ennek az előrejutásnak a lehetőségét keresik. Nem csak a nemzedéki közösség, az írói szövetségesek számára, elsősorban önmagának: miként legtöbb hőse, beszélgető partnere, ő is a hogyan tovább? kérdésével viaskodik. Írói pályájának fontos állomására érkezett, midőn nem csak a nagyvárosban, új tapasztalatok, új ismerősök között kell berendezkednie, hanem az élet és az írói munka új, eddig ismeretlen terepén is. Neki magának is számot kellett vetnie, önvizsgálatot kellett tartania, meg kellett keresnie új csillagait. Írói sorsa ekkor már fordulóhoz érkezett. E fordulóról vallott az az érzelmes nosztalgia is, amellyel a „boldogult úrfikorra”, a pécsi évekre tekintett. Pécs „aranyfüst ragyogására”, „ami akkor a házak homlokzatán mindig felderengett, ha odapillantottunk”. A pécsi szerkesztőségekre, a Nádor kávéház márványasztalaira, régi borozások a Pákolitzcal, Arató Karcsival. Ez az idő már visszahozhatatlanul a múltba tűnt: „Senki sem érti, nevetnek rajtunk. Még néhány józan, praktikus év, és mi sem értjük”. Ez a nosztalgia kevert személyes lírát a novellisztikus eszközökkel kidolgozott beszélgetésekbe. És maga a nosztalgia arra is utalt, hogy lezárult az írói pálya első korszaka.

Bertha Bulcsu 1980-ban adta közre Ilyen az egész életed című válogatott elbeszéléskötetét: ebben adott képet írói pályájának első nagyobb szakaszáról, két évtized munkájáról, és ezzel mintegy le is zárta ezt a pályaszakaszt. A válogatott elbeszélés-gyűjtemény némiképp átszínezte azt a képet, amelyet írói munkásságáról korábbi könyvei (az elbeszélés válogatásig tizennégy kötetnyi regény, elbeszélés, interjú, szociográfiai és riportkönyv) kialakítottak. A balatoni fények mintha elszürkültek volna két évtized alatt: a fiatalos romantika és a vallomásos önkeresés figyelmesebb társadalmi és történelmi érdeklődésnek, kritikai emberábrázolásnak, szigorúbb írói elemzéseknek adta át helyét. Bertha Bulcsu „beérkezett” író lett, szavára sokan figyeltek, mindinkább szerepet vállalt a közéletben is, leginkább azzal, hogy „Jelenségek” című – az Élet és Irodalom hasábjain rendszeresen közreadott – cikksorozatában mindig erős kritikával, általában vitriolos gúnnyal vetett számot a késői Kádár-korszak visszásságaival: gazdasági, politikai, kulturális hazugságaival, ostobaságaival és visszaéléseivel. Ez azonban már egy másik történet: az írói pálya és az életmű második – szigorúbban realista és kritikus hangvételű, egyszersmind személyes fájdalmakról, csalódásokról is tanúskodó – korszakának története.