Az Otthon

Teljes nevén Írók és Újságírók Otthon Köre.

Hivatalos jellegét véve, nem lehet állítani, hogy az Otthon-körben nem zajlottak le nagy horderejű és nagyon értékes társadalmi, irodalmi, politikai összejövetelek, valamint magas szintű műsoros ünnepélyek, ámde tény az, hogy az Otthon létfönntartó, mindennapos látogatottságát két nagy kártyaterme hozta össze.

Nemrégiben egy előmenetelben kiváló, de ember- és életismeretben annál alsóbbrendű fiatal írókartársunk vezércikkben írta le ezt a bárgyúságában bődületes mondatot: „Sosem kell számba venni az érem másik oldalát is, mert ez szükségtelen.”

Nos, vegyük alapul ennek a zöld ifjúnak utasítását, és kezdjük az éremnek azzal az oldalával, amit hát általában helyeslés fogad, amikor a hazárdjátékot megítéljük. Kárhozatos, veszélyes tragédiákat előidéző szenvedély ez, kicsoda mond ennek ellen?

Itt az Otthon bakkszobájában is követelt magának halálos áldozatot nem egyet. Alig élnek már azokból a közéleti nagyságokból és üzleti hatalmasságokból, akik az Otthon bakkasztalát ülték valaha körül.

Csak az irodalom jeleseiből sorolok föl neveket, itt: Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Somlyó Zoltán, Surányi Miklós, Kálmán Jenő, Kellér Andor, Krúdy Gyula…

Közöttük többen akadtak, akik szinte csak azért verejtékeztek alkotásaik fölött, hogy a tiszteletdíjakat bekapartassák a bakkasztal krupiéjával a bankosok kosarába… Átkos, eszelős, megvetendő, elítélendő folyamat… Mit szépíteni?

Ám nézzük meg csak mégis az érem másik oldalát is!

Az Otthon talán eltarthatta magát az adományokból és tagdíjakból. Ennél többre aztán nem futotta. Hogy az Otthon mégis aránylag óriási összegekkel jótékonykodott, esett tagjait segítve, ezt bizony a bakkasztalnak köszönhették. A minden nap és minden éjjel degeszre telt pinkának!

A támogatásra szoruló tagoknak tekintélyes köre nyüzsgött az Otthonban. Egymás közt éktelen harcot vívtak a segélynek hovaosztásáért. Egyetértésben csak akkor voltak, ha az Otthon vezetőségét meggyanúsították azzal, hogy: megvámolja a pinkát!

Az Otthon vezetősége mit tett, mit nem? Egyet mindenesetre teljhatalmúlag, sőt majdnem közkívánalomra megtehetett volna, hogy küszöbén kívülre utasítja a sok nyomorgóját. De nem tette!

Hát itt van az érem másik oldala, fiatal kartársam!

 

*

 

Mármost az Otthon tagjai annyi visszaemlékezéssel, annyi naplójegyzettel szállottak be az irodalomba, nem is véve magának az Otthonnak krónikáját arra érdemes eseményeiről, hogy merjük azt gondolni, a jól ellátott tagoknak rétege nem nyújt annyi érdekességet, mint ezen a rétegen aluli, másik réteg az irodalom számára.

Ha tarhások, lecsúszott kártyások meg egyéb lézengők dolgairól írunk, azt hisszük, inkább szolgálja az irodalom ügyét.

Talán kezdjük mindjárt egy kis esettel, ahol az Otthon két kiváló támogatottja küzdelménél tanúskodhatunk.

A „kiváló támogatottja” megjelölést meg kell magyaráznunk.

A világnak nem alakulhat meg olyan emberrétege, akár milliókról legyen szó, akár szerény társadalmi alakulásról, ahol rögtön, az alakuláson belül, ne alakulna ki kiváló és kevésbé kiváló és még alacsonyabb réteg.

Az Otthon segélyezettjei között a kiválókat azért lehetett annak nevezni, mert nem szállottak alá arra a szintre, ahol már tarhásoknak, vágónak, hívhatták őket. Nem kérencséltek a tagoktól, nem vendégeltették meg magukat. Csakis az Otthon segélyét fogadták el rendszeresen és aránylag elég gyakran.

Egyiküket Vili bácsinak hívták, a másik Béla bácsi névre hallgatott.

Vili bácsi volt a fiatalabb, de őt tartotta mindenki öregebbnek, mert hosszú, szürkülő szakállat viselt. Leginkább költeményeivel házalt a szerkesztőségekben és a kiadóknál. Sok gyereke volt. Ezek nevelésére tekintélyes összeget kellett havonta összekaparnia, hogy csak valahogy is ellássa családját.

Béla bácsinak már elhelyezkedett két fia, és férjhez adta lányát. Leginkább az Otthonban firkált, alkalmi cikkeket, és adta el sanyarú díjért kartársaknak, akik aztán kétannyiért továbbadták.

Egy időben Vili bácsi enyhe tüdőcsúcshurutot szerzett. Az írók orvosa azt állapította meg, hogy: mérsékelnie kell a zárt levegőben való munkát, a dohányzást éppenséggel, és főleg jól kell táplálkoznia!

Ezt a körülményt az Otthon vezetősége úgy méltányolta, hogy fölemelt és rendkívüli segélyt folyósított Vili bácsinak.

Amikor ezt Béla bácsi kinyomozta, rögtön jelentkezett ő is a segélyező bizottságnál némi különsegélyért. De hát a bizottság nem volt hajlandó teljesíteni kérését. Hogy pedig ez fölháborította Béla bácsit? Az nem szó! Fűnek-fának sopánkodott, hogy: egyesek számára minden hamis ürügy jó ürügy, hogy megfejjék az Otthont segélyekért! És így-úgy-amúgy!

Na! Vili bácsi fölvette a segélyt a pénztárból. Aztán kiült az előcsarnoknak egyik karosszékébe, és a pincértől tejeskávét rendelt, de ezúttal két tejszínhabot kért hozzá meg egy mazsolás kalácsot. Tartani akarta magát az orvosi rendelethez: jobban táplálkozni!

Átszellemülten élvezte az uzsonnát. Ennek fokozására rágás és nyelés közben az újságot olvasta el.

Az Otthon forgalma éppen hogy megkezdődött. Leghamarabb a szomszédos nagy kártyateremben alakultak meg kaszinózó, alsózó tagok.

Béla bácsi, ahogy feltötyög a lépcsőn, észreveszi Vili bácsit. Megy, és egyetlen szó nélkül, néhány lépésnyire megáll az asztala előtt. Figyeli Vili bácsit szemrehányó bólogatással.

De Vili bácsit nem érdekli a külvilág. Rág és nyel. Olvas közben. Legföllebb egy-egy inkább művészi, mint kényszerű köhintést hallat.

Ámde egyszer mégis fölpillant, és maga előtt versenytársa kaján képét látja.

A Vili bácsi művészi köhintése egyszeriben valódi fulladozó köhögésrohammá válik. Vörös az arca, sőt kékülni kezd. A cigányútra tévedt kávét nem bírja kiharákolni. Hátrahanyatlik karszékébe, és liheg, piheg… Újabb köhögési roham!… Újabb!…

Egyik tag rohan a kártyaterembe:

– Orvost! Orvost! Azonnal!

A teremben van ugyan egy orvos. De ez nőgyógyász. Igen jó híre mellett még hírhedett is arról, hogy remekbe csinál műtéteket hölgyeken. Amellett a kártyát is nagy ügyességgel forgatja. Az Otthon humora elkeresztelte őt: „hamishártyás”-nak.

Szalad oda Vili bácsihoz. Már többen állnak aggódva az öreg körül.

Béla bácsi rendületlen áll helyén. Ridegen figyeli az esetet.

Most egy újonérkezett tag érdeklődik tőle:

– Mi van ezzel a szerencsétlennel, Béla?

Béla bácsi a kérdezősködőnek csak ennyit mond:

– Én is köhögnék!

Ez elérti rögtön a helyzetet. Kacagni kezd, és továbbadja Béla bácsi bemondását. Be is lett sorozva az Otthon szállóigéi tárába az: „én is köhögnék”!…

Vili bácsit aztán az orvos háta ütögetésével meg a karja emelgetésével teljesen magához térítette, és csak azért is befejezte az uzsonnáját.

 

*

 

De most talán szálljunk alább egy segélyezett réteggel, és emeljük ki belőle a legjellegzetesebb alakot.

A keresztneve Barnabás volt, és ebből rövidült Barnára, majd Barnusra. Így ismerte őt mindenki.

A lába feje túl hosszú volt Barnusnak, és ez bizonyos fennköltséget kölcsönzött járásának. Mintha saját élő szobra lenne, talapzatostól.

Egyébiránt modorából is csupa dagályosság áradt. Szívesen használt afféle múlt századbeli kiszólásokat, címzéseket, jelzőket.

Másként közepesen jól írt cikket. Csak éppen valami olyan elhelyezkedést nem tudott kitaposni magának, ami anyagilag szerényen is biztosítja létét. Mindig támogatásra, támogatókra szorult.

Hát egy nyáron – még az első világháború előtt az Otthon kap egy spanyolországi huzamos tartózkodásra meghívást. Nem lelkesedtek érette. Nálunk is kibírhatatlan kánikula terpeszkedett. Hát még Spanyolország milyen hőségben nyűglődhet!

Barnus vállalkozott a kirándulásra. Kapott zsebpénzt, fölszerelést és vasúti meg hajójegyet.

A meghívás mögött Lorenzo d’Azertis spanyol drámaírót sejtették sokan, vagy úgy lehet, értesültek is erről. Orbók Lóránt magyar író vándorolt ki Hispániába, és vette föl az „Azértis” nevet, hogy valóban igazolja is aztán sikereivel.

De akárhogyan történt Barnus kimenetele, tény az, hogy ki tudott jönni a spanyolokkal. Talán riportokat is küldött onnan magyar lapoknak? Elég az, hogy jóval hosszabb ideig bírta ki Spanyolhonban, mint amekkorára meghívása szólt.

Budapestet már jégpáncélos és csikorgó tél dideregtette, amikor Barnus visszatért. Öltözéke bizony nem felelt meg a hazai időjárásnak. Az Otthon belátta ezt, és téli öltönyt meg kabátot csináltatott Barnus számára. A kiegyenlítését nem bízták Barnusra. Az Otthon pénztára fizette ki a szabónak. Ennek oka?… Ugyan!…

Aztán Barnus naponta idegfáradtságba mesélte magát a spanyol viszonyokról. Csak ebből nem lehetett megélni. Barnus gondolt egyet! Kemény, fehér papírtáblát faragott ki, és rája akasztót csinált. Szöget talált az Otthon egyik termének ajtaján. Erre akasztotta ki a táblát, következő, szép, nyomtatott betűs szöveggel:

 

TANULJON ÖN SPANYOLUL!

A spanyol nyelvet nemcsak Európában beszélik.

Az Újvilágnak mintegy fele a spanyol nyelvet beszéli!

TANULJON ÖN SPANYOLUL!

Címem megtudható az Otthon Kör portásánál!

 

A tábla ott rikít egyik terem ajtóján. Mindenkit megkacagtat. Jön egyik tag és olvassa. Elkezd kacagni. Leakasztja a táblát, és megnézi a fonákját. Mocsoktalanul fehér. Hát tollat ragad, és egy asztalhoz ülve következő szöveget írja a táblára:

 

Tanuljon Ön oroszul!

Az orosz nyelvet Európában és Ázsiában egyformán használhatja.

Tanuljon Ön oroszul!

Jobb, mint a spanyol!

Cím az Otthon portásánál!

 

Jönnek a tagok egymás után és röhögnek. Jön Barnus és dühöng. Sőt panaszra megy az Otthon igazgatósági irodájába. Ott azonban a jogorvoslás helyett közlik vele, hogy: az Otthon helyiségeit csakis az igazgatóság használhatja hirdetésekre.

 

*

 

Egyik tekintélyes főszerkesztő az Otthonban napilapot is, folyóiratot is szerkesztett, amellett maga is dolgozott kiadóknak.

Barnust sokszor megbízta alkalmi munkával. Miután ebben meg volt vele elégedve, megkísérelte, hogy rendesebb életmódhoz szoktatja Barnust, mint az Otthonban-gunnyasztás és fürdőben-alvás. Kétszobás lakásának egyik szobájában adott Barnusnak szállást. Aztán a közeli, nagyon kitűnő budai vendéglőben hitelt nyittatott Barnus számára, vacsorára és a hozzájáró fröccsre, feketére. Ezzel szemben figyelmeztette őt:

– De vigyázz, Barnus! Ehetsz-ihatsz az asztalunknál korlátlan. De nekem oda senkit sem hozol. Engem vársz és esetleg a társaságomat! Nem ültetsz le senkit!… Mert akkor baj lesz!… Megértettél?… Kezet rá!…

Barnus megtartotta egy darabig adott szavát. Ámde egy éjjel jön vacsorázni a vendéglőbe a főszerkesztő, és elhűl azon, amit állandóan lefoglalt asztalánál lát.

Barnus egy hosszú hajú fiatalemberrel ül az asztalnál. Észlelhetőleg be vannak rúgva. Előttük az asztalon palackok állanak, talpas pohárral, és nem közönséges fröccsök.

A főszerkesztő két barátját hívta meg ide vacsorára. Kénytelen volt azt mondani nekik:

– Egy pillanat! Rendet teremtek!

Azzal a főszerkesztő odalép a lefoglalt asztalához, és:

– Barnus! – mondja: – Mire adtad a szavad?

Barnus erre szónoki tartásban azt feleli:

– Ha a barátom – mutat a kócos társára: – nem lenne a legnagyobb festőművész az egész Európában, akkor nem tettem volna kivételt! Megtisztelő bárkire az ő ismeretsége!

A főszerkesztő egyik barátja szól közbe:

– Kérlek! Nem akarunk a nyakadon lógni, és…

A főszerkesztő most már ingerülten rázza fejét:

– Ti nem zavart, hanem örömet okoztok nekem a társaságotokkal!

A nagy üstökű festő egyet-kettőt csuklik és föltápászkodik:

– Kérem szépen, én nem szoktam tolakodni! Én megyek! Jó estét kívánok! – biccent, és Barnusra utalva fejével, hozzáteszi: – Ő vállalt felelősséget érettem!

Ezzel a kijáratnak tart, szinte futólépésben. Barnus rögtön a nyomába lódul, és méltatlankodóan fordul a főszerkesztőre:

– Ezért pedig ő lesz felelős!

A szoba pár asztalos különszoba, de két kijárattal. Az egyik a vendéglő nagyobbik éttermébe visz, a másik a mellékhelyiségbe és a vendéglő söntésébe. Az étteremben cigányzene szól. A söntésből erős és hamis danolás hangzik. Ezen át jöttek be a főszerkesztőék.

Barnus és festője az étterem ajtójában tűnnek el.

A főszerkesztő két vendégével letelepedik a kisasztalhoz. A pincér már lehordta a Barnusék üvegeit, és fölveszi az új rendelést. Közben nem titkolja derültségét Barnus és társa fölött.

A főszerkesztő neki magyarázza:

– Valahonnan pénzt kaphatott ez a disznó. Olyankor függetleníti tőlem magát!

Ezzel egyelőre lezárult az eset. A főszerkesztő és két vendége a vendéglő zárásáig mulatott együtt.

Másnap, a kora délelőtti órában, a főszerkesztő erélyes csöngetésre riad álmából.

Nagy meghökkenésére az ajtója előtt egy huszárfőhadnagy áll zsinóros atillában és egy cilinderes, frakkos, fehér kesztyűs úriember. Őt keresik mint párbajsegédek.

Udvariasan, nagy bocsánatkéréssel, a rendetlen szoba, rendetlen öltözéke miatt, betessékeli lakásába őket a főszerkesztő.

Amikor megtudja tőlük, hogy: tegnap esti minősíthetetlen magaviseletét kéri számon kartársa, Barnus, a főszerkesztő kénytelen elröhinteni magát. Majd a két segéd fenyegetően elsötétülő arcára pillantva, így szól:

– Uraim! Fönntartva az önök személyével szemben való legmélyebb tiszteletemet, sőt éppen ezen indokból kifolyólag, nem hallgathatom el, hogy: megbízójuk sem erkölcsileg, sem jellemileg nem kifogásolhatatlan egyéniség! Kvalifikált, kitűnő újságíró, és talán egyéves önkéntességét is leszolgálta, de őt komolyan venni?… Azt nem lehet!

A két segéd egymásra néz. Egyik így szól:

– Ezt, kérem, a tárgyalásunk dönti el az ön két megbízottjával!

A másik segéd pedig ezt kérdi:

– Nem kegyeskednék nekünk fölvilágosítást adni megbízónk lakásáról, miután ezt elfeledte közölni velünk az étteremben?

– Ó, uraim! Szíves örömest! – mondja a főszerkesztő. Azzal kitárja a másik szobája ajtaját, és annak pamlagjára mutat: – Ottan hortyog a részeg disznaja, miután az én költségemre tegnap leszopta magát.

A két segédből erre már kifakad a hahota. Legyintenek. Kezet ráznak a főszerkesztővel és távoznak.

 

*

 

Még egy rövid Barnus-történet.

Az Otthonnak több Balassa nevű tagja volt. Mindnek mellékneve. Szép Balassa, Ló Balassa, Buta Balassa és Piszkos Balassa… Ez lelkileg értődött rá.

Egy szeles, őszi délután Piszkos Balassa ott ül féloldalvást a bársonylócán az Otthon előcsarnokában, és az újságjába mélyed. Jön Barnus, és a háta mellé ül. Így kezdi:

– Jó estvét, nagy jó uram! Zimankós időnk járja!…

– Nem adok! – ereszti le Piszkos Balassa újságját, anélkül, hogy megfordulna. És olvas aztán zavartalan, tovább.

 

*

 

De hát illő már, hogy dalunk a kártya sérültjeiről is zengjen.

Az Otthon egyik kedvence volt az ötletes, tehetséges szerkesztő és író: Titusz nevezetű.

Ha belépett a kártyaterembe, akkor az összes jelenlevők, a tavi békák kardalát utánozva, kezdték kiabálni:

– Titu-titu-titu-titu!

Titu első ízben hízelgőnek vette ezt. Szeretet, népszerűség jelének. De másod-harmadízben már unta, és bosszankodott rajta.

Választékosan vaskos becsmérléssel válaszolt a mókázásra. Sőt, aztán heverő újságokból papírgalacsinokat gyúrt, és azt vagdosta a kártyaasztalokra.

Egyébiránt nagyon jó családapának tudták Titut és pontos, rendes tollforgatónak a munkahelyein.

Csak a kártya, a kártya, ez a gyöngéje hozott rá, mint nem egyetlenre az Otthonban, sokszor keserves napokat.

De hát egy éjjel ennek épp az ellenkezője történt. Titu nyert mint bakkjátékos, sőt, odáig vitte a föloszlás előtt, hogy a bankár társul vette mutyiban maga mellé.

Titu hazagondolt; ugyan mivel örvendeztethetné meg szeretett hitvesét? Végre is kiegyezett magával abban, hogy: az egész családja kedvelt eledelét viszi haza! Törpeharcsát vesz a nagycsarnok halasaitól.

Hazaútja az akkori Ferenc József hídon át vitt.

Sikerült egy gyönyörű, kövér, fiatal harcsát beszereznie. Ezt a hóna alá csapta újságpapírba göngyölve, és elindult.

Ám a csarnokkal szemben egy fura nevű, de főleg nyomdafestéket nem bíró nevű, viszont nagyon népszerű vendéglő működött.

Titu megszomjazott, és ideje volt egy fröccs elfogyasztására.

Bemegy a helyiségbe. A tulaj nagy tisztelettel fogadja az ismerős szerkesztő urat.

– Mondja? – szól Titu: – Ennek a cápámnak nem lehetne egy valami kis kádfélét szerezni, mert látja, milyen veszettül csapkod a farkával?

– Hogyne, kérem alázattal, szerkesztő úr! – felel a tulaj, és már adja is kifelé a rendelkezést: – A kis merőkádat töltsétek meg vízzel.

A pincérek szaladnak, és három perc alatt odaállítják a kádat Titu lába mellé, hogy beleereszthesse a halat.

– Na, és szerkesztő uramnak mivel szolgálhatunk?

– Hozzanak két házmestert!

– Minek kettőt? Méltóztatik várni valakit még?

– Dehogy várok. Itt a hal, beletöltik neki a vízébe a bort. Majd koccintok vele.

Tudjuk, hogy a vendéglátóiparnak kedélybeli kötelező állapota a vidámság. A vendéglős, a pincérek karban vígadtak a Titu ötletén. És hát ezzel, szintén a derű vonalán, fölhangolták Titut is. A harmadik házmesternél kapott észbe, hogy: baj lehet a harcsával való koccintgatásból!

– Kérem becsomagolni a barátomat! Megyek haza! – rendelkezett Titu.

A pincérek kiemelték a harcsát. Száraz konyharuhával leitatták róla a vizet. Visszacsomagolták az újságba, és Titu a hóna alá vette újra.

A lakása a Ferenc József hídnak budai főjénél lévén, szépen, gyalog indult neki a hazaútnak.

A híd közepén, a folyvást vergődő hal, egy akkora lendületet vett természetellenes helyzetében és a valóságos elemének érzetében, hogy sikerült kicsúsznia az újságpapírból. Cupp! Leesett a gyalogjáró kövére. Titu rémülten kapott utána rögtön. Ám a hal kicsúszott a markából, és újabb lendülettel átvetette magát a gyalogjárón, hogy a következő pillanatban már zuhanjon lefelé a Dunába.

– Hüjj, az anyád! – ordította utána Titu: – Ha oda mentél, ahová tartozol, a vízbe, ez rendben van! De hogy három házmestert megittál velem, és mégis a víz után vágyol?… Ez már disznóság!

 

*

 

Következő kis történetünk nem Nagy Árny története. Az illető most is él, mindnyájunk örömére. Fehér üstökével most is úgy lehet őt látni szokott eszpresszója asztalára hajolva, mint ötven évvel ezelőtt körmölt nap nap mellett.

Egy éjjel az Otthonban, nagyon természetesen, még a kapupénzre-valóját is elvesztve, ott alszik Jenő barátunk egy nagy fotelben. Két keze összerakva az ölében.

A bakktól kijön egy társaság. Köztük egyik közismerten dzsentriskedő fiatalember. Kis gyári hibája ugyan van, mert a mamája egy ószeres lánya. Ám őmaga kicsikét szertelenkedő, de kedélyes fiatalember.

Meglátja Jenő barátunkat a fotel mélyén. Azt mondja a társaságnak:

– Kitartás! Leülünk oda a sötétbe. Onnan megfigyeljük: mit csinál Jenő?

Ezzel kiszed egy tízest a zsebéből, és odarakja a Jenő ölébe. De úgy, hogy a Jenő kezét súrolja vele. És már ugrik is tova a társasághoz.

Jenő fölocsúdik. Szétnéz. A kezére néz. Gondolkodik: mi ez? Maradt még egy tízese?… Hallja a bakkszobából a zajt. Mit tépelődjék?

Fölkél, a tízessel a kezében. Megy a bakkasztalhoz. Ott az első osztásra odadobja a tízest.

Már el is vesztette. Fogja magát, visszatér a fotelébe, és egy pillanat múlva már alszik tovább. A társaság pukkadozása nem izgatja!

 

*

 

Milyen volt az Otthon levegője? Egy kis jellemző eset. Két tag összepofozkodik. Az alapszabályok értelmében az igazgatóságtól fölszólítást kapnak, hogy: jelentsék be kilépésüket az Otthon-körből! A két verekedő eleget tesz a fölszólításnak.

Egy-két hét múlva az Otthon vezetőségének egyik legidősebb tagja találkozik az utcán az egyik verekedővel, Pesta Frigyes: – Na mi az, öcsém, agyagos? Nem látlak soha odafönn!

– Hát, drága Frici bácsi, nem tudja, hogy pofozkodtunk, és maguktól fölszólítást kaptunk a kilépésre?

– Tudom, fiam! – biccent Frici bácsi: – Tudom! Az ember belép az Otthonba, kilép az Otthonból! De följár!… Gyere csak velem, ha ez a bajod!

 

*

 

1933 előtt egyik évben az Otthon kedves együttesei megtöltik a termeket.

Ha ráemlékezünk: azokban az években nem jelent meg napilap, folyóirat, főleg pedig élclap, hogy abban egy fej ne szerepelt volna. Vastag hajtincs, a bal homlokba fésülve, kicsi, komikus bajuszpamacs az orr alatt.

A jelzők is bőven gondoskodtak ilyen magyarázatról: „Buta mázoló”, „ha ilyen politikus is?” stb.

Ezzel szemben Berlinben sok magyar élt. Elhelyezkedtek, és nem írtak haza rosszat sorsukról.

Aznap Lovászy Károly érkezett vissza Berlinből. Ő nagyon hallgatag ember volt. Kitűnő író, újságíró, humorista létére képességei nem állottak arányban azzal, ahogyan boldogult. Megélhetése útján állandóan kátyúkba, sőt az útárokba is csúszott. Szerkesztett, és a lap bukfencet vetett vele. Kabaréja is volt. Egy ideig remekül ment. Aztán bezárta a részvétlenség. Még saját kis négy-öt oldalas újságja is működött egy darabig.

Most éppen ahhoz a hosszú asztalhoz telepedett le egykori munkatársával, ahol az ilyen kis lapok tulajdonosai, munkatársai ültek.

Azidőtt már szinte aggasztónak tetszett, ahogy ezek az apró sajtószervek szaporodnak és működnek. Sok társadalmi és üzleti disznóságot hoztak nyilvánosságra, az biztos! De az is, hogy még többet elhallgattak, illő sápért.

Szaklapok címén is megjelent egész sereg. Csak a kutyatenyésztőknek volt három közlönye. A vadászoknak három. A fodrászoknak talán öt is. És így tovább. Ezek is tartottak fönt rovatot az „irodalomnak…”

Lovászyt nagy hűhóval, élcelődéssel fogadták.

Szokása szerint nagyon szűkszavúan válaszolt. Legföllebb egy-két csípős megjegyzést eresztett meg azt illetőleg, hogy: ez az eget csapkodó kedélyeskedés Berlinről és az ottani magyarokról kicsikét elgondolkoztatja őt!

Az erélyes faggatás végül is kihozta Lovászyt a sodrából:

– Hát hiszen én azt lehetetlennek tartom, hogy ne értesültetek volna arról: a legutóbbi napokban mi folyik Berlinben! A Hitler uralma kiterjedt már az egész országra. Még a bajor katolikusok is beadták a derekukat neki!

– Ugyan kérem! Ezt már hallottuk nehányszor! – szólalt meg a testi arányokban is legtekintélyesebb laptulajdonos: – Ne jöjjön nekünk ilyen rémmesékkel!

Lovászy erre vállat vont. És valami olyasmit dörmögött:

– Ezúttal, a szentírással ellentétben, a hitetlenek kerülnek halálos veszedelembe!… Majd meglátjátok!

De hát a társaságból megint többen nekiestek:

– Mesélj csak el mindent, Károly! Nem ennek a dagadtnak beszélsz, hanem nekünk!

– Nos! A spartakusok készek! A Vorwärtset elkobozták. A nácik száma nőttön nő. Horogkeresztet látsz, amerre nézel. A földalatti állomások előtt a zsidók igazoltatóktól szorulnak. A rendőrség tehetetlen, vagy nem is akar ebbe avatkozni. A papírtalan zsidókat félrevonják, és ha letagadta a körülmetélést, akkor szörnyen elagyabugyálják. Ha nem hiszitek? Nem hiszitek! – fejezte be Lovászy.

– Na, ezt aztán föltétlen várni lehetett a Hitler nyilatkozatai után. És ha uralomra jutott valóban, akkor még sokkalta gyalázatosabb dolgok is következnek! – mondta egyik szerkesztő.

– Következnek? – legyintett Lovászy: – Mi az, hogy következnek? A zsidó vezetésű filmek remekül mentek. A nácik most egyszerűen megszállják őket sorban, és kárpótlás nélkül a legutolsó lámpát is birtokukba veszik. Ezt aztán én közvetlen tapasztalatból tudom!

– Nanne! – kacagott a dagadt laptulajdonos Lovászy szavába: – Tán csak nem szerepelt mint filmcsillag titokban?

– Fogd be már a pofádat!… Nem a te hülyeségeidre vagyunk kíváncsiak!… Mesélj csak, Károly! – kiabáltak rá a dagadtra a Lovászy hallgatói. Így Lovászy folytatta:

– Engem mint közönséges statisztát szerződtetett egyik német-zsidó producer, harmadmagammal. Aztán mint magyarokat fölvilágosításért magához hívatott az öltözékek tárgyában. A film egy összecsapott, eléggé propagandát szolgáló, szocialista filmnek készült. Hát két társam talán a budapesti kávéházból Budapest határába sem mozdult ki. Nemhogy tudták volna, mi különbség a gulya meg a csorda között és a ménes meg a rideg ménes között. A producer csakis velem állhatott szóba… Többek között megmutatta nekem a budapesti Városligetben álló csikósunk fényképét is. Mire én megmagyaráztam neki, hogy: ez a szobor lehet egy művészi remek, a külalakja pontos, csak egy nagy gyakorlati hibája van. Lovas nemigen lehetett olyan potrohos, tokás puhány, mint az a csikós szobor, a pányvával. A csikós ösztövér, fürge, ügyes kell hogy legyen, mert: hogyan szökik föl a kengyeltelen csikó hátára? A pányvát pedig nem a földön állva vetik a csikó nyakába, hanem a csikós lova kergeti, utoléri, és úgy veti nyakába a pányvát. Azt is úgy, hogy a lovát a csikós közben csak a térdével kormányozza, mert a pányvát mindkét markával fognia kell… Ő meséltetett és buzdított más fölvilágosításra is. Végül azt mondta: „Önre még szükségem lesz a filmnél, a statisztadíját fölveszi társaival, de külön fáradságáért zárt borítékban megkapja a pénzét személyi titkárnőmnél.” Mit gondoltok, mennyi volt az összegben? Pont háromannyi, mint a statisztadíjam. Ott volnék most is, emellett a derék ember mellett, ha nem robognak rá a nácik – fejezte volna be Lovászy. De a hallgatóság most már követelte, hogy:

– Beszélj erről is!… Hogyan történt?

– Lényegében a statisztériát illetőleg, semmi. Nemhogy elbocsátottak volna belőlünk, de egy csomó újat is vettek föl. Legföllebb a borítékpénzre nem számíthattam többé. Másként a nácik dramaturgja 24 óra alatt átvizsgálta a forgatókönyvet, és jónak találta. Mindössze a befejezését oda módosították, hogy: a kihasznált magyar mezőgazdasági dolgozók és állattenyésztők ügyét németek veszik a kezükbe, és ezek rendet teremtenek!… Csakhogy egy nap, amint már csikósnak, gulyásnak öltözötten várjuk, hogy az operatőr elé sorakozzunk, hát előttünk három, termetes, nagy bajuszú csikós áll. Ezek egyike nyilván ránk, magyarokra céloz, amint így szól a másikhoz: „Diese unverschämte Ausländer!” (Ezek a pofátlan idegenek!) Na! – gondolom – innen jobb lesz tágítani! Fölvettem a díjamat, és másnap már vonaton ültem, hazafelé… Én mondom nektek, hogy: ezektől a szédületesen fölfegyverzett és hatalmi tébolyba kergült náciktól itt, Budapesten sem várhatunk semmi jót, sem magyarok, sem zsidók!…

 

*

 

E sorok írója jelen voltam Lovászy jóslatánál.

Sőt, Lovászy Károly főleg nekem mesélte el berlini kalandjait. Olyanabbakat is. Pl.: hogyan változott meg a hangulat az idegenekkel szemben Berlinben. Micsoda szemérmetlen cserebere indult meg szinte órák alatt vagyonok, értéktárgyak körül, amik menekülő zsidók és vörös-gyanús keresztényektől találtak más gazdára, természetesen potom pénzért.

– Te hogyan állsz itt? – érdeklődött Lovászy tőlem.

– Nézd! – feleltem – én azt hiszem, jelenleg egészen jól! – Baumgarten-ösztöndíjat kaptam másodszor is. Írtam egy regényt Finis Austriae címen a Monarchia összeomlásáról a piavei ütközetben és az általános okokról. Amellett szerveztem egy kabarét, Képeskönyv Kabaré címen, mert a díszlete egy óriási könyv, forgatható lapokkal. Még egy csomó elég mulatságos zenei tréfát is kieszeltem. Tehát féllábbal másik műfajban vagyok.

– Irtó okos vagy! – ítélkezett Lovászy: – Az írás vályúhoz köti az embert, mint a háziállatot. Pedig, hogy most mi lesz? Szerintem borzalmas dögvész készül Európára!… Mondjad: engem nem tudsz beszervezni a társulatodba?

– Egyelőre rakva a kocsi. Nagy Endre pártfogol és vezet elő bennünket. A Vígszínházba is ő vitt. Tehát…

– Szóval nix!

– De lehet, hogy most saját lábamra állok, és akkor jelentkezem.

Körülbelül ez az eszmecsere folyt le közöttünk.

Hát aztán valóban megindult, idegen nyomásra, az a szörnyű folyamat, aminek hullámai Magyarországra is átcsaptak végül.

Először jöttek a menekültek. Kezdetben csak zsidók és szocialisták. Majd ahogy Hitler horogkeresztesei benyomultak Cseszkóba és Ausztriába, közvetlen szomszédországunkba, tömegesen nyomult utánuk újabb menekültáradat hozzánk.

Az Otthonban ennek igazán alig volt külső nyoma. Az Otthon tagjainak nagyon csekély hányada szegődött a fasiszta hullám csatlósává. A tagok zöme, azt mondhatni: teljesen az Otthon hivatása körletébe számítható jelenségeknél tartott ki.

Így például, amikor egy másként dicséretes elvek mellett harcoló hírlapunk azt írta vezércikkében, hogy: a csehek Maginot-vonalában meg lehet bízni, hogy az legkevesebb hat évig fönntartja a német nácik rohamát… És aztán két nap múlva a horogkeresztesek már Prágában garázdálkodtak… Az Otthonban ez nem a megdöbbenés, szörnyülködés hangulatát idézte elő, hanem olyasmit, mint amikor a színpad sikerült derűs jelenete csiklandós, harsány kacajra fakasztja a közönséget.

A beözönlő menekültekkel rendőrségünk példamutatóan járt el. Nemcsak szállásról, hanem még a lehetőség szerint megélhetésről is gondoskodott számukra.

A sorozatos zsidótörvények okoztak csak némi kavarodást. De ahogyan Magyarországon végrehajtották őket, attól még lehetett élniök a jobb módú zsidóknak. Bevettek keresztényeket üzletbe, vállalatba, kiadókba, szerkesztőségekbe, tessék-lássék vagy egészen komoly alapon is. Máskülönben az Otthon legföllebb gúnyneveket szállított számunkra. Ejtőernyősöknek, Aladároknak keresztelték el ezeket az olykor nagyon is bevált cím-vállalókat.

 

*

 

Az Otthonban alakult meg az Írók Gazdasági Egyesülete, az Ige.

Lelke, mozgatója Kodolányi János volt. Az alakuló ülésen már Ugron Gábor őkegyelmessége elnökölt ugyan Kodolányi János és Németh Imre képviselő között a nagyterem emelvényén. Írók, újságírók szép számú tömegéből figyelt rájuk a közönség.

Magam rossz vagy jó szokásom szerint az utolsó sorban ültem le. Mert munkában örökké elnyűtt idegeimmel egyszerűen nem bírom a fejtegetést, mellébeszélést, kitérőket, ékesszólás-ragyogtatást… meg hát amivel ilyen értekezés jár… Én, ha lehet, észrevétlen ellógok.

Ez pedig ottan Ugronnak elég rövid bevezetője után már-már képtelen hosszúra nyúlt. De még mindig láthatólag akadt volna szónok. Ha a Kegyelmestől nem szégyellem, föltűnés ide, föltűnés oda, fölkelek és kereket oldok.

Végül is kínomban egy ötletem támadt. Ha beleszólok én is pár mondatot ebbe a csiricsáréba, akkor megindokolhatom, hogy dolgomra kell mennem a kiadómhoz, vagy mit tudom én!…

Fölnyújtom a kezem. Az emelvény egyetlen tagja sem hajlandó észrevenni. De Ugron Gábor szólal meg:

– Hallgassuk meg, uraim, Tersánszkyt! Miután ő itt talán az egyetlen, aki kizárólag az írásból él!… Tessék! – int nekem. Mire én, szintén egyenesen neki tartom a következő kis szónoklatot:

– Kegyelmes uram! Ne vegyék zokon, de én az eddigi beszédekből nem tudtam kivenni, hogy: voltaképp mire is alakulunk meg? Ha nem arra, hogy az írók nem eléggé méltányolt, tehetséges egyedei szövetkeznek, hogy műveik a kiadóinktól független kerüljenek nyilvánosságra? Akkor csak egyet tartok lehetségesnek: hogy mint a Nyugat, ha bajba került, a nagyvállalatok és bankok támogatását veszi igénybe. Magyarul tarhálunk!

Erre kitört a kacagás. Ugron is nevetett. Én pedig csodálkoztam ezen. De befejeztem mondanivalómat:

– Azok a szerencsés, néha tehetséges, néha fércmunkákból boldoguló kollégáink igazán nem igénylik a szövetkezést! De most a magam részéről ki merem jelenteni, hogy: bármiben állapodjék meg itt az Írók Gazdasági Szövetkezete, minden döntését kötelezőnek tartom magamra nézve! Viszont most próbára megyek, megbocsássanak, a kabarémba.

Ugron és az egész terem újra nevetett. Én pedig gyorsan kisuhantam a teremből.

 

*

 

Na és hát mi következett? Csak az, amit kiröhögött néhány mondatommal vázoltam. Az Ige, Ugron Gábor jóvoltából, olyan alakulat lett, amely nagyon-nagyon sok, bankoktól, vállalatoktól összetarhált pénzzel támogatta íróit és a magyar irodalmat. Németh Imre, az MTI munkatársa utalt, Vidor Marcell, a költő vitte szét a pénzt, néha valóban élet- és munkamentő segélyekkel.

Kodolányi János ennél magasabbra tört. Pakots Józseffel, a képviselővel szövetkezve, megszervezett egy Ige-körutat a Balaton körül.

Ebbe a körútba engem a Képeskönyv Kabarémmal vettek be. Minthogy már előzőleg is a Rónai Mária vezette minisztériumi osztály többször szervezett be irodalmi együttesbe Závodszky Zoltán, Supka Géza, Pápay Klára, Mécs László társaságába engem is mint előadóművészt, gitárral is, anélkül is, többek között Balaton körüli körutakra is.

Most örömmel vállaltam a megbízást, társulatommal együtt. Hallottam beszélni, hogy: maga a vallás- és közoktatásügyi miniszter is Otthon-tag, és már szinte túlzásba viszi, ahogy fölkarolja az írók, újságírók minden ügyét. De hát én azt sem tudtam, ki a kultuszminiszterünk. Csúnya szokás ekkora nemtörődömség, belátom, de így volt.

Ha emlékezetem nem csal, legelőször Veszprém városának és az érsekének vagy püspökének vendégei voltunk. A Képeskönyv Kabaré is a püspöki palotának valamilyen óriási, belső oszlopos termében lépett föl. Sikere akkora volt, mint addig is, mindenütt. Csak az riasztott meg, hogy a szünetben megsúgták nekem: Kosztolányi Dezső többek hallatára:

– Bárgyúság! Bárgyúság! – mondta bevezetőnkre. De aztán volt neki szíve odajönni hozzám, és bocsánatkéréssel együtt agyondicsérni együttesemet.

Másnap a nagyteremben megbeszélést hirdettek. Pakots József elnökletével. Én, mint rendesen, nem kívántam megjelenni rajta. Mivel nyár heve terjengett, lenge magyarban behúzódtunk az árnyékos tornácra, és vertük a kártyát.

Egyszerre nagy lihegve szalad hozzánk Lóránt László. Ez csoda ügyes, élelmes fickó volt. A Nyugat kiadóját igazgatta akkor vagy előbb, most Pakots körül tette nélkülözhetetlenné magát:

– Azonnal öltözz, és gyere az értekezletre, Pakots maga küld érted!

Hát erre föl kellett ugrani és fölkapkodni valami öltözéket.

Rohanok a nagyterembe. A megbeszélés a szárnyas ajtótól vagy tíz lépésre zajlott. De veszem észre, hogy Pakots abbahagyja beszédét. Ellenben a közvetlen közeléből egy hatalmas alaknak nyitnak utat. Ez nagy léptekkel közelít hozzám. Aztán majdnem úgy, mint valaha a szakaszomból egyik bakám jelentkezett, a termetes egyén összecsapja bokáját, és barátságos kézfeltartással így kezdi:

– Mi jól ismerjük egymást, kérlek szépen! Csak üdvözölni akartalak! – nyújtja lapátnyi kezét nekem. Majd fejezi be: – És gratulálni akartam a színházadhoz! Ilyen sokoldalú egy ember!… De most ne tartsuk föl a beszédben Jóskát. Álljunk a körbe.

Ezzel az óriás engem maga előtt tolva a Pakots körüli társasághoz tágul velem. Neki rögtön szétválik a kör. Én meg örülök, hogy szerényen elhúzódhatok a szélére.

Onnan aztán az oszlopok oltalmában kiszívódom a teremből.

Közben kegyetlen tépődöm: honnan ismerem én ezt a nagy embert? Valami rémlik: hogy már találkoztunk! De hol? És mi okból? Vagy véletlen?

Mindenesetre visszatérek a társulatomhoz. Ott, amikor beszámolok a történtekről, minden felől rám esnek:

– De hiszen ez a kultuszminiszter volt. Karafiáth… Ebben a pillanatban rájövök. Dr. Karafiáth Jenő!

Nagyon keresett ügyvédi irodával bírt. Birkózó vagy bokszbajnok volt. Azonkívül egészen tűrhető költeményekkel házalt szerkesztőségekben. Aztán lett miniszter.

A Pesti Hírlapnál futólag bemutatkoztunk egymásnak valamelyik szerkesztőnél. De egy másik esetnél következő történt:

A Pesti Hírlapot akkoriban Marczinfalvi Benda Jenő főszerkesztette. Őt körülbelül Európa legjobb riporterének lehetett tartani. Tökéletesen beszélt négy európai nyelvet. Megjelenése leszerelt, százkilencven centi magassága, tökéletes férfitermete igazán képesítette arra, hogy császárok, köztársasági elnökök, maharadzsák szócsöve legyen.

De mindemellett Benda szerény, majdnem alázatos és kedélyes gyerek volt baráti körben. Mi családilag is tartottuk a barátságot. Évekig jártunk össze. A P. H. segédszerkesztője, Bónyi Adorján, akit Isten most is éltet még, feleségével együtt állandó tagja volt társaságunknak. Valamint más csoportosulásban a P. H. képes mellékletének szerkesztője is, Szegő Pál és neje, a grafikus is, Markos Erzsébet.

Egyszóval érthető, hogy én nemigen tartottam be a szabályos utat, ha kéziratot vittem a Pesti Hírlapnak. Bekopogtam vele egyenest.

A szerkesztőségi előszoba jobb oldalából ajtó nyílt tégla alakú, olajozott fakanapéval bútorozott helyiségbe. A kanapékat úgy nevezték el: a vádlottak padja! Ez a várószoba néha szertelen összetételű társaságot tartalmazott, amely a szerkesztők elé kívánt jutni.

Nos, egyszer Bónyi már átolvasta kéziratomat, és ki is utalta a tiszteletdíjat. Nem kapott izomlázat az ember, míg a pénztártól fölvette. Csak hát még kifizetés sem volt naponta. Az előszoba másik oldalán nyílt a hadirokkant Csonkakezű János, szerkesztőségi mindenesnek a szobája.

János az utalványt átvette és kifizette, pár pengő levonással. Ez neki jól jövő mellékese volt. Elődje kis házat építtetett ezekből a pengőkből.

Jánosnál most négy utalvány kifizetésére várt négy író meg újságíró.

Én beültem a vádlottak padjára inkább, mint az előszobában téregessek ki a jövők-menők elől.

Egyszerre az ajtóban megjelenik Karafiáth Jenő doktor. Arca komor. Csak akkor mosolyodik el, amikor meglát engem:

– Várakoztatnak! Pedig két olyan tárgyalásom van, hogy…

– Várj csak! – állok föl: – Hátha segíthetek! Gyere csak velem!

János mindenkit megállított a szerkesztőségi folyosóra mentében. Engem szó nélkül hagyott, és akire intettem.

Bekopogok Bónyihoz:

– Dórikám! Ne haragudj, hogy zavarlak, de más ügyében teszem. Itt van Karafiáth doktor. Tárgyalásra kell sietnie. Intézzed el az ügyét. A kedvemért!…

Bónyi bólintott:

– Jöjjön!

Én megvártam az ajtónyílásban, amíg Karafiáthot Bónyi leültette. Azzal búcsúztam.

Sok magyar mese tárgya: jótét helyébe jót várj! Íme a vallás- és közoktatásügy kegyelmes ura nem felejtette el, hogy kiemeltem a vádlottak padja közönségéből.

Nem kétséges, hogy a Képeskönyv Kabarém a Karafiáth közbejöttével került az Igébe és aztán Albrecht főherceg elé is Keszthelyen vagy talán Siófokon is.

 

*

 

Egyébiránt az Otthonban szervezkedett Ige Keszthelyen vendégül látta Paulini Bélát és a Gyöngyösbokréta néhány vezetőjét is.

Paulini rá akart beszélni, hogy: én is tisztséget vállaljak a Bokrétában: de kereken elutasítottam. Meg is indokoltam neki: miért?

– Nézzed! Amikor én az első Gyöngyösbokrétát láttam, elragadott. Aztán a hivatalos támogatás és szervezés zúdult rád, aki először egyénileg állítottad össze a Bokrétát. Minden hivatalos szervezés azzal jár, hogy ha a minőséget élni hagyja is, de nála főleg a mennyiség döntő. Új és új vidékeknek néha nevetségesen gyatra együttesei a közönséget eluntatták, és a kitűnő együtteseket rontották. Ilyenben én nem vagyok benne! Már a kettőnk színházát is ez rontotta meg a Vasúti és Hajózási Klubban! Emlékezhetsz!

A keszthelyi megbeszélésen Albrecht főherceg is ott volt, meg egy Tersánszky Géza nevű rokonom. Birtokos volt, és valamely nagyobb vármegyei tisztségben is ült. A lakásán láthattam családunk történetét. Mégpedig csupa fölnagyított latin oklevélmásolatban. Elbizakodhattam, ha akartam, hogy hová nyúlik vissza családom eredete. Őseimet Nigernek hívták. Tersánszky mint előnév jóval későbbi, és a gorál-lengyel vidékről származik a címerrel együtt, amit II. Endre jeruzsálemi királyunk adott a családnak, amikor egyik tagja békekövetje volt.

Na! Az elbizakodás mellőzésével inkább azon nevettünk Gézával, hogy az egyik egészen zsenge korú írótársam úgy tájékoztatta felőlem őt:

– Tersánszky? Az már kiesett közülünk, írók közül. Most csak mint komédiás működik az Igében.

Ellenben a megbeszélésen jelen voltam. Nem kényszerültem rá, túlságosan kíváncsi sem voltam: mi történik főhercegünk ottléte alatt. Egészen más vitt oda.

A kabarémnak egyik tagja alacsony, de jóvágású fiatalember, kitűnően játszotta a komikus-öreg szerepeket. Ismeretségünk az 1918 őszéről kelt, amikor együtt kerültünk olasz fogságba, az összeomláskor. Ott, a San Damiano D’Asti városka tiszti fogolytáborában láttam, milyen remekül járja ez a kis ember a kazacskát, a világ egyik legnehezebb táncát.

Amikor tervbe vettem, hogy a balatoni körútra a Képeskönyv Kabaré teljes műsorát állítom össze, és így még két szereplőre van szükségem, véletlen találkoztam egykori fogolytársammal. Azt mondta, hogy: a Postánál van alkalmazásban, de korlátlan szabad idővel rendelkezik! A Kabaré említésénél rögtön, unszolólag ajánlkozott: ha van neki való szerep, boldogan eljátszaná! Csináltunk egy próbát. Kifogástalanul bevált.

Továbbiakban is viselkedése maga volt a megbízhatóság, pontosság! A társulat szeretetét mindvégig kiérdemelte. Egyikünknek sem volt sejtelme sem valódi hivatásáról!

De ne vágjak az események elébe. Fogolytársam, amikor a megbeszélésre hívtak Keszthelyen, és én, mint rendesen, el akartam maradni róla, rám esett, hogy: ez egyszer a főherceg miatt jelenjek meg az összejövetelen! És amikor vonakodtam, furcsán, mintegy elszólásszerűleg azt mondja:

– Én szeretnék ezen az értekezleten jelen lenni. Más ilyen esetben bemehettem akármelyikre. De most a főhercegre való tekintettel ajtónállók vannak. Csak te tudsz magaddal vinni.

Vállat vontam:

– Legyen neked, ha annyira kíváncsi vagy.

Bementünk kettesben. Én ásítozva, unatkozva, szórakozottan hallgattam a beszédeket. Egyetlenegy mozzanatra figyeltem föl, eléggé kelletlen.

József Attila, szinte érthetetlen, fölszólalásában, nagyon pökhendien, nemcsak a főherceget sértette meg, hanem a minisztert, Pakots Józsefet, sőt magát az Igét is.

Mindenki megütközött, elhűlt ezen. Én pedig fogolytársamhoz fordulva súgtam neki:

– Na lásd! Ezért nem szeretek én kedélyháborgást szerezni magamnak ilyen értekezleteken, amikhez lényegében semmi közöm sincs!

Amikor aztán már napirendre tértünk az egész eset fölött, fogolytársam még egyszer visszatért rá egymás közt. És megint csak valami sajátságos, mondhatnám, hivatalos komolyságot és biztosságot éreztetett velem:

– Tudod! Ezért a kölyökért kár. Ez nagyon tehetséges! De hogy ezt hamarosan kikészítik, arra nyakam tenném. Nem is készítik ki! Ő készíti ki saját magát! Mert nézzed! Nyugodtan elfogadja a főherceg, a minisztérium, a Pakots, az Ige egészen különleges vendégszeretetét és támogatását. Aztán azzal fizet, hogy lemarházza, lebecsüli szemtől szembe a jóakaróit!

 

*

 

Nem akarom itt a rémregények módszerével ajzani a kíváncsiságot. Átugrom éveket. Ott tartunk, hogy amerikai nehéz bombavetők raja látogatja Budapestet.

Általában az éttermek, kocsmák nagyon kevés száma tud már rendes ételt-italt fölszolgálni vendégeinek. Ahová benyitok, ott még aránylag van tartalék.

Kit pillantok meg egy szögletasztalnál? Egykori fogolytársamat. Egy szálas, vállas, jellegzetesen nemes arcvonású fiatalemberrel ül együtt. Ezt én jól ismerem. De már búcsúzik is kabarétáncosomtól.

Majd visszatérek még a végén személyiségére.

Táncosom kitörő örömmel üdvözöl. Hozzá telepszem. A pincérek nagy előzékenységet tanúsítanak, nyilván barátom miatt. Mindent elénk tesznek, amit csak a vendéglő konyhája és italraktára nyújthat.

Hát falatozunk és nyakalunk. Főleg nyakaljuk a kitűnő Szt. János sört. Rá még a jó csopaki bort is… Mert hát valóban: micsoda ínséget hozhat ránk még az év?… Mentsük, ami menthető, mielőtt keserű lenne a pohár!

Fogolytársam szeme csillogott, villogott, és a kapatosságnak vigyorgásával így kezdte nekem:

– Most már, úgy hiszem, elmondhatok neked valamit. Én a Sombor-Schweinitzer nyomozója vagyok. Azaz voltam akkor, mikor neked játszottam. Egy a szerencsém, hogy a társadalmi mozgalmak földerítéséből csakis egyet vállaltam: a zöldekét. A nyilasokét! A vörös alakulatokat semmi nyomásra sem vállaltam.

– Ezt nagyon helyesen tetted!

– Nekem mondod? Schweinitzer maga is azt mondta nekem: Hitlerék, azt hiszem, máris készek!… És akkor mi jön?… Hán?

– Elvörösödünk! De szerintem egyszer s mindenkorra – mondtam.

– Biztos! – biccentett rá táncosom: – És ez a marha, akivel ültem itten? Beszállott a vörösök ellen! Most szeretne egy egérlyukat találni, amiben elbújik. Csak ez nehezen fog menni neki. Mert a jelentéseire… Képzelheted, hányat intéztek el a nyilasok.

 

*

 

Amikor ezeket a sorokat írom, 1963 augusztusában vagyunk. Közben veszem hírét, hogy: Kellér Andor író és újságíró barátom 61. életévében meghalt!

Gyarapodnak árnyaim! Szinte úgy érezhetem magam, mint a sírásó vagy temetési vállalkozó.

Kellér Andornak több köze volt, mint nekem, ehhez a besúgóhoz. Ugyancsak ezzel kapcsolatban az Otthon is emlékezetesebb élményekkel szolgált neki.

Pontosan már nem is emlékszem, hogyan is botlottam össze ezzel a besúgóval. Nem is fontos! Jó föllépésű, behízelgő modorú fiatalember volt. Eredetileg vidéki színpadokon játszott mint hősszínész. Aztán a 914-es világháborúban főhadnagyi rangra vitte. Egyik tiszttársammal többek között a Britannia szállónak hírhedett osztagjában is teljesített szolgálatot. Bár kereken tagadta, hogy ott valamiféle zsarolási, kínzási vagy éppen gyilkolási és fosztogatási ügyekbe is keveredett volna szerencsétlen és ártatlan zsidó polgárok ellen… De hát ennek a tények ellentmondtak. Később a Horthy-hadsereg tisztikarából is kidobták mint nem kívánatos elemet.

Azt sem jegyeztem meg pontosan: mindjárt az első esetnél vagy később történt az, hogy mint írót környékezett meg egy ajánlattal? Szeretné, ha közösen írnánk egy detektívregényt. Ő bevallja, hogy évekig betört mint kasszafúró. De azért nem bukott le, mert csak egyedül dolgozott, és csakis készpénzt lopott. Utazgatott külföldön is. Monte-Carlo és más játékkaszinóban játszott. Végül is egy magyar lányba bódult bele. Ez árulta el. A letartóztatásánál kiverték félsor fogát, és a rendőrség arra szorította, hogy: különböző börtönökben rabtársairól jelentsen! Csúnya egy foglalkozás!

Válaszom ajánlatára az volt, hogy: a tervét jónak tartom! Ám én más műfajban működöm, semhogy detektívregénnyel is kísérletezzem! Ellenben itt van fiatal írótársam, Kellér Andor. Egyre-másra jelennek meg nagysikerű, izgalmas, elmés, folytatásos művei az Esti Kurírban, a Mai Napban, majd összehozom vele!

Budapesti tájnyelven szólva: a pakli sikerrel járt. Kellér Andor remekelt a besúgótól kapott anyaggal. Két fölhígításban is megírta. Pénzt is sokat keresett, vagy kerestek vele. Ám Kellér Andor áldatlan játékszenvedélye folytán az Otthon bakkasztalán hagyta túlnyomólag minden jövedelmét. Ha időközben netán nyert is, nem bírta abbahagyni a játékot, míg megkopasztva nem kelt föl. Még a lóversenyen inkább voltak sikerei. Csak hát a dal vége ezzel is az lett, hogy a bakkon úsztatta el pénzét. Szinte csak a játékért, nem a nyerésért játszott.

Most, hogy úgy értesültem: a lóversenyen rátört szívroham vitte el, mi másra tudnánk következtetni!? Velejében most sirathatjuk meg őt, mert utóbbat munkássága, már sok éve, teljes értékű irodalmat jelentett.

 

*

 

Az egyéni szabadság az Otthonban szentségnek tartatott. A politikát legföllebb kis társaságban, összedugott fejjel tárgyalták meg, akiket érdekelt. De különben alig zavart meg egyéni összeköttetéseket.

Mesélhetek valamit saját élményemről?

Megalakul egy folyóirat. Mindenki tudja, hogy: a náci propaganda egyik szerve! A főnök gazdag ember és köztudatban rendes ember.

Egyik napon leül mellém, és azt mondja:

– Te Józsi! Húzódjunk félre egy kicsit. Akarok mondani neked valamit.

Na, gyerünk! Félreülünk:

– Parancsolj? – indítok én.

– Csak egy regénycímet írj le erre a papírra. Akármit! Itt az asztalon számolok neked le ötszáz pengő előleget rá. Na?

– Nézd! – felelek: – Te tudod, hogy két helyen is le vagyok kötve, és egyik sem venné jó néven, hogy náci lapban megjelenek!

– Majd észre térnek – legyintett barátom.

– Nem kérlek, a nácik fognak észre térni! Az iramuk már megtört. Velem kár vitatkoznod. Öt évig hordtam egyenruhát, és a harctér dönt. Itt már döntött. Hamarosan meggyőződünk felőle!

Barátom erre úgy ingatta jobbra-balra fejét, mint aki egy véleményen van velem. De rögtön mellbe lökött:

– De hát akkor meg éppenséggel vedd föl ezt a pénzt! Mert én is keresek rajta valamit. Az írásodra oly soká kerül sor, hogy szerinted is fölfordul ez a kocsi akkorig. Tehát semmi sem fenyeget!

Fejemet ráztam: – Beszéljünk valami másról.

– Ahogy gondolod – vont vállat. Aztán a legszívélyesebben váltunk el egymástól.

 

*

 

Időben nem tudom, hova helyezzem ezt a jelenetet. Mindenesetre dicséretére legyen mondva, az Otthon levegőjében minden megeshetett, csak az acsarkodás nem, a tagok között.

A kinti Magyarországban már a csapszékek is átalakultak világnézet, sőt pártállás szerint, bicskanyitásig.

Csaknem naponta vitt el utam a Ganz falában nyíló, két kis korcsma mellett. Egyik szocialista, másik Szálasi párti volt. Kísérletképpen benyitottam egyikbe, mégpedig a szocdem csapszékbe.

Teljesen közönyösen szolgáltak ki. Erre másnap is bementem. Akkor a csaplár már vizsga szemmel fogadott, és néhány kérdést intézett hozzám kilétem felől és arról, hogy kiket éltetek?

A harmadik látogatástól már elállottam. Megtudtam, amit akartam. A csapszékek törzsközönsége egy követ fúj a politikában. Vörös érzelműt nem tűr a zöldeké és fordítva sem. Idegen bevágódhat véletlen. De ha megismétli látogatását, akkor színt kell vallania, és le is nyomozzák: mifajta érzelmiségű?

Az ellentétek mindjobban kiélesedtek. De ez majdnem egészen a tömegeinknek alacsonyabb rétegeire szorítkozott. A többi rétegek legföllebb lanyha vitákban foglalkoztak a politikai fordulatokkal, ha csak érdekelve nem voltak bennük. De úgy általában a magyarok azt gondolták: mi lenne, ha már nem köllene számon tartanunk a hatalmaknak piszkos harcát, és magunknak élhetnénk?

Az élcek néha mindennél jobban mutatnak rá a politikai válságok lényegére.

Amikor Kállay Miklós lett a miniszterelnök, az Otthon egy hétig mulatott a következő viccen:

A skandináv nagykövet érdeklődik Kállaytól. Azt mondja:

– Miután mi semleges alakulat vagyunk, szeretném, ha tájékoztatna kegyelmességed arról, hogy: a magyar kormány tulajdonképpen milyen pártállású, német vagy angolszász?

– Hát kérem, kegyelmes uram! – feleli Kállay. – Én és Reményi-Schneller, a miniszterem, németpártiak vagyunk! De… Én és Keresztes-Fischer, a másik miniszterem, az angolokkal tartunk!

Ideiktathatok egy saját élményt afelől, hogy a vészes náci miniszter, Reményi-Schneller hogyan viselkedett velem szemben, illetve zsidó feleségemmel szemben.

Boldogult feleségemet tizenkét évig a dicső orvostudomány szívbajjal kényszerítette ágyba, és az utolsó kivizsgálása kiderítette, hogy hormonelégtelensége van, tehát mozognia kellett volna… Ha feleségem megijedt valamitől, nyomban elájult. Ez történt vele, amikor a havas úton a Városmajor mellett, amint át akart szaladni rajta, megsiklott, és ájultan terült el az út közepén.

Sebes hajtását fékezve állott meg közvetlen előtte egy autó. Házaspár ült benne, Reményi-Schneller, a miniszter és a felesége. Az ájultságából ocsúdó feleségemet rögtön kocsijukba emelték be magukhoz és hazahozták. No hát, mondjuk, ez emberiességi cselekedet volt részükről.

Útközben persze megtudták Sáritól: kinek a hitvese. Hát én kegyeltje egyáltalán nem voltam sem a német, sem a magyar túlzó nácizmusnak, zsidó feleségemről nem is beszélve.

Most, amikor ezt a kötetet összeállítom, és régi irataim között turkálok adatok miatt, egy levelet találok. Reményi-Schnellerné érdeklődik benne utólag feleségem hogyléte után. A levélnek hangja: „Drágám! Aggódunk miattad” stb… „És szívből üdvözöljük férjedet…” stb.

 

*

 

Az Otthon az Esterházy utcai helyiségéből még 1937–38 körül átköltözött a New Yorkba. Onnan nem sok idő múlva a Royal szálló adott végleges és utolsó helyet az Otthonnak.

Míg a németek rá nem vonultak az országra, sőt különösen Kállay miniszterelnöksége alatt, Európa minden népéből tömegesen fogadtunk be menekülteket. Véletlen alkalmam nyílt valahol Kőbánya területén egy óriási, de szellőztethető sziklabarlangban szemügyre venni a menekültjeinket. Franciák énekeltek, németek kártyáztak, olaszok kiabáltak csoportosan letelepedve. Lengyelek éppenséggel a barlang legtágasabb zugát szállották meg.

Ugyanezt a helyet a német megszállás után is megközelítettem. Érdeklődésemre arról értesültem, hogy: még mindig tartózkodnak menekültek a barlangban, és magyar, sőt a sváb lakosság is valósággal utolsó falatjukon táplálja őket. Mert Basch úr, a vad náci megbízott, nemigen merte az orrát Budapest keletibb körleteire tolni.

 

*

 

Az Otthon-körnek tagjaiból akadt a változásnak néhány vértanúja. Ezek nem is annyira az SS-ek áldozatai voltak, mint a magyar náciké, köznéven nyilasoké.

Abban a nehány heti időközben, ami a német bevonulás és a sárga csillag gyalázata közt folyt le, megjelent az Otthonban két német tiszt. Fekete kabátot öltöttek, és tökéletes udvariassággal kérték, hogy: kötelességünk a magyar írók és újságírók klubját megvizsgálni.

Amikor az Otthon valamelyik vezetője végigvitte őket minden szobán, kezdve az olvasó- és dolgozótermeken, majd a kártyatermeken, ahol a Múzsa gyermekei csapkodják a lapot, és kacagnak vagy veszekednek… hát az egyik német összenéz a másikkal és elvigyorodik, a másik hangosat nevet… Majd legyintenek, és megköszönik a vezetőnek, hogy megmutatta az egyesületet meglepetésszerű látogatásuknál. Azzal egy pohár konyakot vagy feketét el nem fogadva, távoztak.

Ennek köszönhette az Otthon, hogy valameddig még szabadon működhetett.

Sajnos ilyenfajta látogatás ellenkező eredménnyel is járt.

 

*

 

Benda Jenő, a Pesti Hírlap főszerkesztője és néhány sikerre vitt regény írója, az Otthon vezetői köréhez tartozott. De a hivatalos ténykedésen kívül alig mutatkozott az Otthonban. Jobb szeretett a megszokott kis társaságával házi összejöveteleken szórakozni. Vagy Buda környéki kirándulásokon részt venni.

Egyszer is, a német megszállás tavaszának utolján, rendes kis társaságával a Hűvösvölgybe rándult ki.

Bónyi Adorján, a segédszerkesztő, ott volt feleségével, én magam is feleségemmel, egy szobrászművésznő a férjével, és… már nem emlékszem pontosan, kik voltak velünk.

Arra emlékszem, hogy Benda Jenő mi okból, mi okból nem, szokatlan, szertelen jókedvében volt. Már Budapesten, a villamoshoz menet megnevettette társaságunkat.

A szobrásznő kedves, elmés hölgy volt, de elakadhatatlanul bőbeszédű és kissé kotnyeles is. Ráesett Bendára, hogy a Pesti Hírlap föladja nemes hagyományait, noha nincs rá szüksége.

Benda hátrább lépett, a művésznő utána. Benda előbbre sietett, a művésznő a sarkában.

Minthogy a művésznő férje jóval fiatalabb volt, mint neje, Benda egyszerre azt mondja:

– Mária! Ha nem hagysz fel azzal, hogy engem politikailag vizsgáztassál, akkor odamegyek István papához, és elárulom neki, hány éve ismerlek, tehát a korod csakis…

Falrengető vigadalom lett a jelenetből, ahogy a művésznő könyörögni kezdett Bendának.

Na! Megérkeztünk a hűvösvölgyi végállomáshoz. Ahogy egy villamos megérkezett, és utasai leszálltak, a várakozók máris kapaszkodhattak rá, mert azonnal indult.

Mi férjek a villamos peronján csoportosultunk, és előbb szálltunk le, mint hölgyeink, akiknek ülőhelyeket szereztünk.

Ahogy ottan állunk, és várjuk a nőket, egyikük éles sikoltást hallat:

– Megcsípett hátulról egyik piszkos gazember!

Férje rohan, hogy elégtételt vegyen a merénylőn.

De eközben a másik hölgy is sikolt, hogy:

– Engem is megcsípett.

A harmadik hölgy is sikolt. Ezután lép le Bendáné a villamosról. Kérdi tőle Benda:

– Hát téged nem csíptek meg, angyalkám!?

– Engem nem! – rázza a fejét felesége.

Mire Benda Jenő ütésre emelte görcsös hegymászó botját, szalad az induló villamos után, és ezt kiabálja: – Mi az? Az én feleségem nem tetszett neked, te gazember, hogy nem csípkedted meg?

Ezzel az aranyos kedéllyel nem egy kínos, zűrös ügyet szerelt le Benda Jenő.

A vendéglőben valami bicskanyitó csigert szolgáltak föl asztali bor néven. Maga a tulaj is méltányolta kifogásainkat. De rögtön kifogástalan kisüsti szilvát ajánlott nekünk.

Benda Jenőt nem láttam még tömény szeszt inni. Legföllebb egy kupica konyakot. Most nagy tétel kisüstit rendelt. Valóban jó ital volt. Benda ivott velünk. Aztán a bepityizett társasággal együtt, egy harmonikás kíséretével, szívből, harsányan énekelt.

Valami nemszeretem sugallat kergetődött át egyre agyamon. Ennyi szöveggel: vesztét érzi, vesztét érzi!… Sőt, ilyesfélének visszfényét figyeltem meg olykor a társaságunk egyike-másika arcán is.

 

*

 

A Pesti Hírlap tárcát fogadott el tőlem a Krisztinavárosi vagy más néven Kéményseprő templomról, ahol a csodatevő Mária kép lóg a falon. Fekete Máriának is hívták, mert valóban, mint a festők mondják, „beütött”. Azaz színét hagyta.

Még egy másik tárcát is akartam elsütni.

A Pesti Hírlap akkor már tömve volt, kevésbé inkább, mint többé használható ejtőernyőssel.

A tárcám egy ilyen alakról szólt, aki a titkárával üzemi látogatásra indul. Egyiknél hallja, hogy: a szolga hihetetlen gyakorlati és elméleti tudással rendelkezik. Elbízottságában az ejtőernyős főnök úgy rendelkezik, hogy: inkognitóban jelenik meg a szolga üzemében. A következmény az, hogy a szolga szemtől szembe lemarházza őt, hogy: ilyen rendelkezéseket, mint az új főnökéi, a kutya sem bír megemészteni!

Bónyi Adorján már el is fogadta új tárcámat. De hát minden barátság mellett be kellett tartania a megállapodásunkat, hogy havonta egy, csak kivételes esetben hozhat tőlem két tárcát.

Nyilván ez az utóbbi tárca tárgyalása ültetett a Bónyi szobájába. És hát mert Balla Antal, a történettudós és publicista is benn volt, a várható gyönyörű események mérlegelését is megejtettük.

Ha bármi látogatás szerencséltetett, már a kopogásnál az időjárás szellemes bírálatába kezdtünk.

Ámde Csonka János, a szerkesztőség mindenese üt rajtunk, és tudósítja Bónyit, hogy:

– Egy német tisztet kellett bevezetnem a főszerkesztő úrhoz!

– Baj van! – halványodtunk el erre.

Nem sokat várhattunk találgatásban. A gép- és gyorsíró hölgy nyitott ránk. Neki mondottak gépbe valami rendelkezést a tiszt óhajára és Benda fordításában.

A Benda és a tiszt tárgyalása a legudvariasabb modorban zajlott le. De a tárgyalás befejezésének ecsetelésénél a hölgy majdnem reszkető aggodalommal közölte:

– A főszerkesztő úr mosolygott, de fejét rázta a tisztnek. „Megbocsásson, uram! De itt, a szerkesztőségben, teljes felelősséggel egyedül én rendelkezem, éppen úgy, mint ön a csapatánál.” Félek, nagyon félek! A tiszt bosszúsan harákolt, amikor fölállt, és meghajtotta magát Benda úr előtt, kéznyújtás nélkül. Úgy távozott el.

– Őrült! Őrült! Őrült ez a Jánoska! – egyeztünk meg a Benda Jenő viselkedésének elbírálásában. És én megjegyeztem:

– De miben bízik Jánoska? Ezek ellen a szörnyetegek ellen ki védi meg őt?

– Az a világszövetség, aminek tagja! – mondták társaim.

– Na! Kíváncsi vagyok! A malterosok engem is szervezetükbe akartak vonni. De bár tudom, hogy teméntelen jótett dicséri őket, én kitértem az ajánlkozásuk elől! – mondtam én.

Kétszer huszonnégy óra elteltével Légrády Ottó könnyezve mentette föl Benda Jenőt, főszerkesztőjét, állása gyakorlásától. Ellátta bőven pénzzel. És ezzel azt lehetett hinni, az ügye lezárult.

Két hétig mi sem történt valóban. Bendáéknál vidám társaság mulatott nemegyszer. Játszottunk Dzsakóval, a beszélő papagájjal, még táncoltunk is.

Egy délelőtt két polgári ruhás német tiszt kereste Bendát. Udvarias fölszólításukra Benda dolgozószobájába zárkózott velük. Onnan halálsápadtan jött ki, és azt kérte feleségétől, hogy: kézi-bőröndjébe csomagoljon pizsamát, fogkefét stb., stb. Mert mintegy két napra el kell utaznia.

Felesége sohasem látta őt viszont.

Sopronkőhidán börtönözték be előbb. Onnan Győri nevű újságírótársával Dachauba került. Dachauban kiütéses tifusz fertőzetben, szörnyű kínok közt, egyszerre pusztultak el.

 

*

 

A Pesti Hírlap utolsó tárcája az enyém volt: A Fekete Mária. A második tárcám a főaladárról már nem jelent meg. Mert a Pesti Hírlapot nyomdástól bezárták.

Az Otthon-kör működött még valameddig. Még akkor is, amikor már sárga csillag virított a zsidókon.

Egy nap Dienes Rudival, a festővel, az Otthonba villamosozunk. A járdán megpillantjuk Oláh Györgyöt, a zsidófaló Egyedül Vagyunk folyóirat főszerkesztőjét.

– Oláh Gyurka! Kiáltsak neki? Vagy már ő is beállt a vadak közé, és nem áll szóba veled? – bököm meg Rudit.

– Áhh! – legyint Rudi: – Itass meg vele egy liter bort, úgy fogja szidni neked a nyilasokat, ahogy akarod! Ő is odamegy, ahová mink, az Otthonba. Mindjárt kaszinózunk!

 

*

 

Még egy másik Otthont járó festőművészről, Baja Bence Ady-illusztrátorról.

Még 1920 és 1930 között ismerkedtünk meg. Felesége táncosnő és táncpedagógus volt. Egy szerzői estemen mutatkozott be az együttesével a Zeneakadémián.

Titokzatos egyéniség volt, az biztos. Két korsó sör között elmesélte élete történetét. A Képzőművészeti Főiskoláról sorozták be a K. u. K. hadseregbe. Orosz fogságba esett. Onnan megszökött, mégpedig Perzsia és aztán India felé. Angolul gagyogott valamit, és amikor fölszólították, hogy: lépjen be a gyarmati hadseregbe, kötélnek állt. Leszolgálta a szerződéses öt évét, megtanult tökéletesen angolul, és… állítólag, az angolok segítették haza még 1921-ben.

Eddig a történet az érdekes események sorozata. De most következik a hihetetlen, az elképesztő Bence barátommal kapcsolatban.

Még jóval 1930 előtt, egy éjjel, az Otthonból jövet, meleg nyári éj lévén, leülünk kettesben az akkori Simplon kávéház teraszára egy kávé és konyak mellé.

Beszélgetünk-beszélgetünk. Egyszerre Bence belenyúl kabátzsebébe, és elővesz egy plakettet. Aztán kérdi tőlem:

– Tudod, ki ez?

– Nem ismerem ezt az arcot!

– Hát majd megismered nemsokára. Ez lesz Magyarországnak korlátlan ura. Szálasi a neve. Tedd el ezt a plakettet, még hasznát veszed. Adok hozzá Szálasi-bélyegeket is. Ezeket is őrizd meg!

Nem tagadom, hogy ámuldoztam kissé, de úgy, egészében, mint más politikai jelenség is, nem ajzotta föl kedélyemet az eset. A plakettet és bélyegeket, hogy meg ne sértődjék Bence, tárcámba dugtam. Aztán onnan hova tűnt el, sejtelmem sincsen. Kiraktam? Kiszedték? Törődött vele a fene.

Ismeretségünk Bencével nem szakadt meg. Ő a társulatával összevissza cikázta Európát. Még akkor is, amikor már kitört a hitleri háború, a Bence társulata nem ismert semleges vagy ellenséges határokat.

Közben egy gépkocsi-szerencsétlenség alkalmával elvesztette a fél szemét. De ez további működésében nem gátolta.

Így következett el a nácik bevonulása Magyarországba.

Melyik szakaszában tartottunk? Nem is tudom! A Lánchídon át sétálok, mai lakásomból, Pestre. A híd reszket a megterheltetéstől. Gépkocsi gépkocsi után fut a hídon.

Ebben a tolongásban egy föltűnően óriási, ragyogó gépkocsiban megpillantom Bence barátomat. Abban a pillanatban fékez. Nem törődik azzal, hogy mekkora torlódást idéz elő ezzel az őt követő gépkocsik között.

Mint egy kényúr, ordítja felém:

– Na! Józsikám! Akarsz valamit?… Amit akarsz!

– Jó! Akarok! – üvöltöm vissza neki.

– Mit? Már megvan! Mit? – sürget.

– Egy útlevelet! – ordítom.

– Megvan! Hová?

– Lisszabonba! – üvöltöm vissza.

Erre dühösen legyint, és már indítja is a gyönyörű kocsit.

– Nem lehet veled okosan beszélni! – ordítja rám.

 

*

 

Nos igen! Okosan csak akkor lehet velem beszélni, ha én is okosolom azt, amiről velem beszélni akarnak. Ez így volt egész életem folyamán, és most már, 75. évemben lévén, nem valószínű, hogy megváltozzék ez.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]