Hashártyaszakadási elégia

Kálnoky Lászlónak és Quentin Tarantinónak

 
Hashártyaszakadással fél nap félájulatban,
 
vergődve padlón,
hogy fél körmömmel a rongyszőnyeget kapartam,
 
éber-alattom
állapotaimat megváltó kiakadások,
összekavarva, ki volnék és kik a mások,
 
kiket – halál! jövel! –:
küldök kurva anyjukba el:
volt ez ezerkilencszáznyolcvanhétben, a mű-
 
tét, két év telt, mire
oda jutottam el, hogy járni egyszerű-
 
en nem bírtam, kive-
rt a veriték, ha a buszperonra kapaszkod-
ni próbáltam, reám csukták gyakran az ajtót,
 
csúsztam a flaszteron,
így határoztam el:
 
kell, ami kell –
magam megoperáltatom.
Ha már magam magam nem bírom operálni,
 
de még van ez, hogy élek,
és nem tudom tenét jobblétre kicsinálni,
 
az isten bassza meg
minden elképzeléstek,
ti égi rendek és földi szolgaszemélyzet
 
hivatott, érdek tagjai,
hogy a járóbeteg
 
normál állapotot nem lehet tartani.
A jó kurva anyátok kibaszott valagát,
 
hörögtem, vagy „Dömi…!”,
a Medveszekreter felé így, nyögve, át-
 
s-átkiabáltam,
nem tudtam elröhögni magam, hogy – fasz! – felálltam,
gyöngyfüggönyként lebezték a nyálam szálai
 
a falat, telefonka
asztalunkat, és Musiltól a Tonka
 
című beszélyt,
melyet leránték,
s égi ajándék
 
lett volna, ha az ördög
torkomig le-s-le tömköd
 
valami massza mocskot,
úgy önti gecijét, hogy belefulladok, seggemen lelket ontok.
Szerettem volna meg-
halni? csak beteg
 
valék?
Fülledt a lég
 
nem volt, szellőzteték,
össze se szartam
magam, csak a kályhacsempét kapartam,
a hornyokat, üregeket,
 
és nyomkodtam rohadt szemöregeimet,
folyna ki a belátás, a kilátás,
hogy e zilált Más
 
csak én vagyok,
rohadt volna el, aki baszott,
 
aki engem akart vagy nem akart,
akik;
 
nem szakadt úgy a part,
hogy fulladásig, kívülről tudott volna takarni;
ájulásig, nyolc-tíz felvonásnyi, a parti,
 
el-estig,
 
míg az injekciók hatása pöcshuszár
vágtatással faltól falig,
 
mint akik maguk céltalanul edzik,
húzott, nyúzott, csinált, nem csinált, és alig
 
tértem magamhoz, arra
vágytam, hogy a fogasra
húznának, spékelő
 
és gégeroncsoló
eszközökkel, és agyonlocsoló
csövekkel agyamat fújnák az alkonyat
felhős koszvörösébe,
 
soha többé elő
ne jöjjön az, hogy ember
e föle-taknya Földön élni
 
kénytelen, és hogy elbeszélni
kell bármit, értelemmel – – –
de működött a szív és a tüdő,
és nem kívánom
velük-megszottyanásom,
 
de az egészség
 
állapotára vágyva vágyom.
Hogy ezt írtam, luxus
 
csak, fluxus,
hagyjuk,
 
gyere vert velő.
Gyere, te légi zsákba varrt test kapaszkodása,
 
láb karmolása tízfalon,
vagy ölyv elől galambok jegenyekapkodása,
 
menekülés és borzalom,
ahogy a tollak apró vitorlái utána
a kertudvar porába
 
– áldáscsapat –
nem létező eget dicsérve hullanak.
A pusztulás ege létezik csak. Elégszer
gondoltam el, ahogy markomba langyos étel,
 
forró falat
hullt fogaim közül,
hogy fogyjanak, apadjanak
 
testem erői, satnya létezői,
ha csak egy ember is örül
 
ennek, ha én magam:
máris értelme van,
szevasz! szorítanám mákos nudliba bárki
baráti jobb kezét, moshassa, soha ne
 
akarjon látni, más mi
kapcsolatba idézni, felejteni akarjon,
ahogy én azt, a padlón,
azt a fetrengetést nem, nem felejthetem, nem,
 
úgy, úgy felejtsen,
ahogy a léti tartás anyagait nyomom
mutatója s hüvelykje közé a borzalom
hasi lotyatagát szakíthatatlanul, mocsokként adom ázva át,
és mert a pusztulás valóság, nem csak álom,
 
azt se kívánom,
hogy hasonítsa átlag elképzelhetéssé,
csak azt tudja: kevéssé
 
vágyom már jó szavát
az áldásnak, melyért jobbik énünk e földre
fogantatott, a poklok minden gyötrelme törje,
ha vágyom bárkire, ha így elgyengülök,
 
zuhanjon szélütött
oszlop reám, szakítsam a hídkorlát-rudat
menekülve, magasfeszültség-húrokat
 
érjek, mint pletykaújság
hírében a fiú,
ki lángoló
testtel zuhant sinek
közé, a robogó
vonat szélén kihu-
nyt a lobogás, a vállát
leszakította a
 
kerék forgataga,
de élt, az ég nagyobb dicséretére: tudják
meg annak rendjei,
hogy én ily irgalommal
 
sose lennék irántuk,
ragyogjanak! kigyújtanám ruhájuk,
apruljanak, középen és szanatt
vagdalnám sínen őket, nem csodára levőket
látnék bennük, de létem
okait, és szerényen – „Dögöljetek az égben!” –
azt mondanám, de minden ízem
 
ezt mondaná: pusztuljanak!
Vesszen a lélek s belé az anyag.
– – – – – – – – – – – – – –áááááááááá – – – – –
– – – S kértem mindenemnek
mindennyi részeit:
ha itt, ameddig itt:
ne; józanodjanak.
Emberisten, zabálj, könyörgök – tépd ezt! falat! –,
legyek fogad.
Bál, Kannibál, Magad.
 
1997. március 23.
 
Sorsomat nem kivánom
 
És nem kivánok élni
 
Csak nincs mire cserélni
– – – – – – – – – – – – – – –
PS =
Holtaimra utó, Rád még elő:
egyenlőségjeled, Istenem, két minusz.
Nekem szimplán elég: duplán kihúzz.
Kérlek, biztosra menj
most már legközelebb,
ne legyelek,
faladra, tízfaladra kenj,
így keljen fel a Nap,
ragyogjunk közös koszvadás alatt,
és ami ehető, ragadozók
emésszék, hírhozók
Semminkből, bierce-i, blake-i
vadak és madarak. Magam, magad.
Ha így lesz, bármi volt, megéri:
 
Isten, ha mersz, ölyvnek legyél egérnyi.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]