Kálnoky Lászlónak és Quentin Tarantinónak
Hashártyaszakadással fél nap félájulatban, |
hogy fél körmömmel a rongyszőnyeget kapartam, |
állapotaimat megváltó kiakadások, |
összekavarva, ki volnék és kik a mások, |
küldök kurva anyjukba el: |
|
volt ez ezerkilencszáznyolcvanhétben, a mű- |
oda jutottam el, hogy járni egyszerű- |
rt a veriték, ha a buszperonra kapaszkod- |
ni próbáltam, reám csukták gyakran az ajtót, |
|
Ha már magam magam nem bírom operálni, |
|
de még van ez, hogy élek, |
és nem tudom tenét jobblétre kicsinálni, |
ti égi rendek és földi szolgaszemélyzet |
|
normál állapotot nem lehet tartani. |
|
A jó kurva anyátok kibaszott valagát, |
a Medveszekreter felé így, nyögve, át- |
nem tudtam elröhögni magam, hogy – fasz! – felálltam, |
gyöngyfüggönyként lebezték a nyálam szálai |
asztalunkat, és Musiltól a Tonka
|
úgy önti gecijét, hogy belefulladok, seggemen lelket ontok. |
|
magam, csak a kályhacsempét kapartam, |
|
és nyomkodtam rohadt szemöregeimet, |
folyna ki a belátás, a kilátás, |
|
rohadt volna el, aki baszott, |
|
aki engem akart vagy nem akart, |
hogy fulladásig, kívülről tudott volna takarni; |
ájulásig, nyolc-tíz felvonásnyi, a parti, |
|
míg az injekciók hatása pöcshuszár |
vágtatással faltól falig, |
|
mint akik maguk céltalanul edzik, |
húzott, nyúzott, csinált, nem csinált, és alig |
eszközökkel, és agyonlocsoló |
csövekkel agyamat fújnák az alkonyat |
e föle-taknya Földön élni |
|
kénytelen, és hogy elbeszélni |
kell bármit, értelemmel – – – |
de működött a szív és a tüdő, |
|
állapotára vágyva vágyom. |
|
Gyere, te légi zsákba varrt test kapaszkodása, |
vagy ölyv elől galambok jegenyekapkodása, |
ahogy a tollak apró vitorlái utána |
nem létező eget dicsérve hullanak. |
|
A pusztulás ege létezik csak. Elégszer |
gondoltam el, ahogy markomba langyos étel, |
hogy fogyjanak, apadjanak |
|
testem erői, satnya létezői, |
ha csak egy ember is örül |
szevasz! szorítanám mákos nudliba bárki |
baráti jobb kezét, moshassa, soha ne |
kapcsolatba idézni, felejteni akarjon, |
azt a fetrengetést nem, nem felejthetem, nem, |
ahogy a léti tartás anyagait nyomom |
mutatója s hüvelykje közé a borzalom |
hasi lotyatagát szakíthatatlanul, mocsokként adom ázva át, |
|
és mert a pusztulás valóság, nem csak álom, |
hogy hasonítsa átlag elképzelhetéssé, |
az áldásnak, melyért jobbik énünk e földre |
fogantatott, a poklok minden gyötrelme törje, |
ha vágyom bárkire, ha így elgyengülök, |
oszlop reám, szakítsam a hídkorlát-rudat |
menekülve, magasfeszültség-húrokat |
de élt, az ég nagyobb dicséretére: tudják |
ragyogjanak! kigyújtanám ruhájuk, |
apruljanak, középen és szanatt
|
vagdalnám sínen őket, nem csodára levőket |
okait, és szerényen – „Dögöljetek az égben!” – |
azt mondanám, de minden ízem |
|
ezt mondaná: pusztuljanak! |
|
Vesszen a lélek s belé az anyag. |
|
– – – – – – – – – – – – – –áááááááááá – – – – – |
|
– – – S kértem mindenemnek |
Emberisten, zabálj, könyörgök – tépd ezt! falat! –, |
|
– – – – – – – – – – – – – – – |
Holtaimra utó, Rád még elő: |
egyenlőségjeled, Istenem, két minusz. |
Nekem szimplán elég: duplán kihúzz. |
faladra, tízfaladra kenj, |
ragyogjunk közös koszvadás alatt, |
Semminkből, bierce-i, blake-i |
vadak és madarak. Magam, magad. |
Ha így lesz, bármi volt, megéri: |
|
Isten, ha mersz, ölyvnek legyél egérnyi. |
|
|