Egy vers vágóasztala

„Ha a Giocondáról, vagy teszem azt,
Tizian Kesztyűs férfijéről
ránk maradhatott volna egy
skatulyára való amatőr fénykép,
vagy a hangjuk magnetofonszalagon, vagy
egyenesen néhány tekercsnyi
szines hangosfilm felvétel… bizonyára
volna némi érdekessége annak is,
hogy levetíthetünk egy-két ilyen
töredékes, a modellek valóságos
életéből vaktában megőrzött kockát.”
 

1.

Ha első mozi-élményemre gondolok,
több dolog jut az eszembe.
Az emlékezés sajátosságai
eluralkodnak az emlékezés
tárgya felett,
ráadásul még tökéletlenebb
kompozíciót is alkotnak, mintha teljes
hiányuk miatt kellene szomorkodnunk.
A fenti idézet véletlenül
bukkant elő; nem hiszem, hogy tudatosabban
befolyásolta volna bármiféle
„törekvésemet”, ha az „A. Rimbaud
a sivatagban forgat” esetében
ilyesmiről egyáltalán lehet szó.
Mégis: befolyásolhatta és ez így is
történt nyilván, megszámlálhatatlan
apró erő egyike lehetett.
De ha ez így igaz, könnyű belátni,
hogy – miként ezt oly sokszor olvashatjuk
könyveket bevezető írói instrukcióként –
mindez csak játék.
mindez csak játék. Nem is lehet más; Rimbaud:
valamennyiünk számára „képzelt alak”
csupán, köröttünk sürgő-forgó
embertársainknál, akiket mindenféle
tulajdonsággal ruházunk fel magunkban
(a dolognak csak
erről a vonatkozásáról
beszélnék mindvégig; az úgynevezett
„megcáfolhatatlanul valóságos”
tényekről itt kevés szó lesz), tehát
az élőknél A. Rimbaud bizonyos módon
kétségkívül kevésbé eleven.
Nem hiszem, hogy élő ember vers-címbe
helyezhető ilyenképp; az akadályfutást
is mindig kellékekkel rendezik, nem
egymáson ugrálnak át a részvevők.
Fájó, hogy valamelyest mégis ez
történik, még így is. Nem tartom szép dolognak
az ilyesféle cím-adást.
Kívül helyezünk vele valamit
önmagunkon. Hiszen: érdekelne-e
Rimbaud, ha nem az érdeken
lenne a hangsúly? ha nem tartanám
– önző módon – alkalmasnak arra,
hogy valamit kivetítsek reá,
a róla bennem élő képzet
síkjára? Rendkívül egyszerű lenne
kimondani: mit. Mégis: hiba lenne.
Hiszen akkor szavakba önteném
mindazt a kétkedést, melyhez nyilvánvalóan
jogom van, amennyiben hordozom,
de hirdetni nincs jogom, hiszen a dolgok
állásáról, saját személyemen kívül,
nem sok elképzelésem lehet,
nem tudom, kimondva mi, hol mit jelent.
A Rimbaud-képzet viszont éppen ez:
„ő nem szavakba öntötte…” Hanem?
De ha – dokumentumszerűen akár –
tudhatnánk is róla valamit,
az is kevés lenne, hisz valamennyi
pillanatáról információval
kellene rendelkeznünk, lévén hogy ő
sem mindig egyformán gondolta stb.
Azt hiszem, az ilyen bizonytalanság
– lassanként – legnagyobb bizonyosságunkká
válik. A nehézségek elhanyagolhatóvá
lesznek; s így már a továbbiakban
csak részlet-nehézségekkel bajlódunk, a
nehézségek nehézségeivel.
Ahogy azt bevezető Gioconda-
idézetem szerzője írja egyik
könyve élén: „az elbeszélés
nehézségeivel”. Így lesz az „élet” –
„műfaj”. Hiszen az elbeszélés:
már maga is valamiféle nehézség.
Talán az akadályfutás
ténye, lehetősége maga. S a „műfaj”
helyett – választhatjuk az „életet”.
Azt hiszem, igencsak romantikus
képzeteink közé tartozik Arthur Rimbaud.
 

2.

Első mozi-élményem kétségtelenül
nem az volt, hogy túlságosan
„hátra” vettek nekem jegyet, s így
– nem látván jól a feliratokat –
másfél órán át nem tudtam mit látok.
De bármikor történt is ez
ugynevezett alapvető
élmény lehetett. Mármost kétségkívül
ennél is régebben esett az,
hogy – ha utólag visszagondolok –
egy másik előadáson pedig
féltem a moziban. Eléggé furcsa,
ahogy ezt ma rekonstruálhatom.
Az, hogy féltem, úgy „bizonyítható”,
hogy most már nem tudnám felidézni,
hol is volt az a mozi, ahova
elvittek. Ez azonban – érzem –
teljességgel egybeesik
azzal az állapottal, hogy akkor
nem tudtam, hol vagyok.
Vagyis hogy olyasféleképpen
ültem abban a moziban, mint ahogy
a légópincében érezhettem magam,
mikor nálam négy évvel idősebb
barátom (hat- és tízévesek voltunk)
felkapott s elkezdett velem
össze-vissza rohangálni
az egyébként jólismert folyosókon
a fáskamrák deszka- és betonfalai
között. De mármost azt, hogy
leoltotta-e a villanyt és azért
volt minden vaksötétben,
vagy a szememet kötötte be:
nem tudnám megmondani.
Hajlandó vagyok azt hinni, hogy egyiket sem
tette, de mivel én most nem tudom
akkori valómban kinyitni a szemem,
joggal gondolhatom,
hogy szemem zárva volt.
Folytatom; sokkal későbbi film-élményem
egy „Ilyen hosszú távollét” című film.
Emlékezete-vesztett
clochardja, Albert Langlois nyilvánvalóan
mindent megtett volna azért az
asszonyért, aki felismerni vélte benne
húsz éve elveszített férjét.
Csak éppen emlékezni nem tudott
mindarra, amiről az asszony
beszélt neki, hogy emlékezetét
felébressze; arra tehát, ami
valaha összekötötte őket. És
ilymódon csak az egyetemes részvét,
az esetlegesen fellobbanó
szeretet vezethette, ugyanaz
az ösztön, mely ollót fogó kezét
a folyóiratokból való
képkivágások során.
(A képesujságokat a szeméttelepen
találta és külön
zsákba gyűjtötte. A kivágásokat pedig
– legdrágább, komolyan vett kincseit:
államfők, autómárkák, szinészek,
bútorok stb. fotóit – külön ládában. A háza
is ládákból volt. Ugyanabban a
ruhában aludt; amelyben
napközben járt. A hulladékszedéshez
azonban kesztyűt húzott.)
azonban kesztyűt húzott.) Nem hiszem,
hogy mindez egyenes összefüggésben
lenne – nemhogy az A. Rimbaud…-val –,
de más egyébbel sem, amit
– pontatlan szavakkal egy ember
„gondolkodásmódjának”, „beállítottságának” stb.
szokás nevezni. Egy biztos: eszembe
jutott, elmondhatom. Valamiféle
szeméttelepen gyűjtjük-e kincseinket?
Hogyan áll a dolog
emlékezetünkkel? Igényelhet-e bármi,
ami a kezünk alól kikerül,
olyasféle teljességet,
amiben nekünk magunknak
(méghozzá: önmagunkként)
sincs részünk? Vagy éppen ezért?
S nemcsak igényelhet, hanem
mindez egyenesen kötelező?
Valami módon, kétségkívül: igen.
Valami módon az a konkrét fel nem
ébreszthető emlékezés, amelyre
a másiknak szüksége van belőlünk,
több, mint az Egyetemes Bármi.
De – egymássá alakulhat a kettő.
Műfajjá az „élet” és életté a „műfaj”.
Ha A. Rimbaudnak (a róla olvasott
képeskönyveknek, a róla alkotott
fogalmaimnak stb.) tartoznék hűséggel csupán,
ha a filmnek lennék adósa, hogy
ürügyül kölcsönvehettem, nos, az imént
elmondottakkal mindent elintézhettem
volna, méghozzá: gyanítom, hogy majdnem
feleslegesen. Mindez azonban nincs így.
 

3.

A versek címei – úgy tapasztaltam –
fontosakká is válhatnak. Sok mindent
lehet velük csinálni.
Szerkezeti egységbe kerülhetnek
az anyaggal. De mi itt az anyag?
Folyamat, amelynek eljutunk
a papíron leírt első betű
által határolt kezdetétől
a papíron látható utolsó
– hiányzó –
írásjellel jelzett
– nem jelzett – végpontjáig.
Közben történik mindenféle. Hogy miért?
s hogy miért éppen így? Egyébről se
beszéltem eddig.
Legfeljebb összeszámolhatnám
a versbeli „akadályokat”; ezeken
mindenki átugrál majd vagy éppenséggel
megbotlik egyik-másikukban –
– már aki végigmegy a pályán.
Végigmehetek én is, újra.
A Kép-ben embereket „állít be” A. Rimbaud;
s vajon a „helyett”: nem maga a tűző
nap káprázata-e, vajon nem sugallja,
hogy az egyik alak, egyik alakzat
helyett lehetne akár egy másik is,
sőt: az egész beállítás helyett
történhetne akármi más is;
tovább megyek: hogy Rimbaud
forgathatott volna is csakugyan, vagy –
még korántsem végül – babrálhatna helyette
ezekkel a háttérből kétségkívül
kirajzolódó alakokkal más is?
De ha ezt „jelenti” mindez: miért nem
lehet így elmondani? Nem tudom;
jó lenne bizonyára, ha így
el lehetne; tisztázni kellene azonban
előbb az így és a másképp fogalmát.
Nehogy az egyik a másik helyett
kerüljön a képbe (ami csak egy
bizonyos határig nem baj). De akkor
már azonosultam is a leírt szavakkal
melyek – forma szerint – nem mondanak mást,
mint hogy: „helyett”. Ez a feladatuk
ama kirajzolódó alakoknak
is: helyett; ezt kell tenniök,
egy módosítószót kell tenniök.
Ez – kutyakötelességük. Dehát
nem nevetséges-e minden eféle
kutyakötelesség? S főként – a sivatagban?
(Megint egy romantikus képzetünk!)
Nem nevetséges-e
ez az ugráló rendező?
Viszont: „ugrál”-e csakugyan?
Kérdések, megválaszolhatatlanul.
Nem is fontos, mi a válasz. Elég az,
ha éreztünk már legalább
néha olyasvalamit, mint „a világ”
túlkompenzáló jósága; ahogy
a panaszfal túltesz töredékes
dadogásukon, ahogy mindegy neki,
mit mondunk, egyetlen dolog számít:
hogy emberi nyelven dadogunk. És hogy
el ne szomorodjunk, mint szegény Rimbaud
a nyilván keservesen haladó
felvételek közepette, melyek
egykor majd, persze
értékes dokumentumnak, nagyszerű
teljesítménynek, tökéletes
hiábavalóságnak, málló anyagnak és
vakító szellemnek, meg ki tudja
még minek nem számítanak; nehogy
annyira elszomorodjunk tehát,
hogy következő szomorúságunkat
esetleg ne legyen kedvünk bevárni,
a világ inkább túldadog
minket és ebben igazán nincs
szégyellnivaló. Ezt úgy
nagyjából felismergetjük. Poénjeink
el sem puffanhatnak, mire
(statisztáinkkal) megszólaltatnánk őket,
rekviemmé lesznek, talán –- miértünk.
A szavak meg hol
rövidnek, kevéskének bizonyulnak,
hol naphosszat elhallgatnánk őket, hol meg
elég, ha csak a felét-harmadát
írjuk le a leírhatónak.
Hiszen a foghíjas reklámfeliratoknak
nincs-e ugyanannyira „igazuk”, mint
hibátlanul villogó párjuknak? Egy mondás
jut az eszembe, valakié,
ilyesféleképpen: ha egy
vers többet érhetne, mint mondjuk
egy hajnali káposztaföld, vagy a
falu bolondjának összes dolgai,
(vagy egy clochard; filmbéli, ráadásul,
egy szeméttelep vagy egy sivatag;
egy elefántcsontért való
sivatagbavonulás hallomásból
ismert ténye stb.) – ha ez így
lenne tehát, a vers maga
nagyon-nagyon keveset érne. És most
eszembe jut még valami. Forgattam én is
filmet. Vagy legalábbis majdnem én.
 

4.

1960-valahányban történt. Barátom
A. szerzett valahonnan egy kamerát.
Azt hiszem, elég régi és rossz
masinát, s – nem értek hozzá, úgy
mondom, ahogy ő – „kazettás” filmet.
Az anyagot áron alul
kapta, a filmfelvevőgépet
két hétre – (hat hétre? négy hétre?) –
kölcsön. Budán és Balatonakarattyán
forgattunk. A. tudta, mit akar. Legalábbis
„valahogy” tudta.
Egyetlen szót le nem írtunk a dologból,
egyetlen szót hozzá nem tettem ahhoz,
amit A. elmondott nekem a filmről.
Játszanom kellett a filmben. Nem tudom, kit.
Lépcsőkön kellett fel- és lerohannom.
Vizivárosi utcákon támaszkodtam
ma már nem létező falakhoz. Rácsokon
néztem be, kapualjakban tüntem el.
És nem tudtam, és mégis pontosan
tudtam, miért. Soha ennél pontosabban
nem tudtak semmit. Vagy talán – mégis?
Talán csak én nem akartam volna
pontosabban tudni valamit? Talán ott,
a mozi leghátsó sorában is
vezeklésül ezért kellett hiába
meresztgetnem a szemem? Már akkor régen?
Talán a clochard is ezért…? Csak
én – nála „civilizáltabban”? Fürdőkáddal,
„szellemi élettel”? (Noha
ezekben a dolgokban, azt hiszem,
nem kell különösebben
elkapatottnak éreznem magam; de baj azért nincs.)
 

5.

Mintha most születne meg az A. Rimbaud,
most, hogy ezeket a sorokat írom.
Mit számít, akár sose
lássam! s csakugyan: talán sose
olvasom el ujra. Már nem kell. De eddig –
még kellett. „Mindaz a kétkedés, amelyhez
nyilvánvalóan jogom van, amennyiben
hordozom, de hirdetni nincs jogom,
hiszen a dolgok állásáról saját
személyemen kívül nem sok elképzelésem
lehet, nem tudom, kimondva mi, hol, mit jelent –”
– Később, igen.
Később többnyire megkapjuk a választ.
Arra például: mit is írtunk.
Legalábbis nagyon gyakran történik így.
Addig: nos, addig terjed a kutyakötelesség,
melyet majd – minek a határát
átlépve? –: semmire cserélhetünk.
Valami már nem-őriznivalóra;
valamire, ami több mint a „vers”,
de – néha – csak a „vers” után több annál.
Még ennyit sem szabadna így kimondanunk.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]