Tallózás az őszi–tavaszi táblázaton

Szeretem ezeket a hétköznapokat, mikor épp csak le kell
ugranom reggel – amikor épp csak
leugrom reggel a hídig, vagy egy megállót
átvillamosozunk, és
– no igen – egyedül
kell hazajönnöm, de
legalább hazajöhetek; néha
mindjárt a hídfőtől, esetleg gyalog, végig a parton,
rugdosva az évszaknak megfelelően ezt-azt,
és – szerda kivételével – mindig
sportujsággal. Legszivesebben a
(nehéz megmondani, miféle) cikkeket olvasom,
és emlékszem egy (két, több)
(nehéz megmondani, mire) – nyilván más is. De azt hiszem,
kevesen emlékeznek errefelé a Partizán-
Radnicski Nis mérkőzésre (1:0, Belgrádban
játszották tavaly ősszel), nem is valószínű, hogy
valaki egyáltalán emlékszik (nek feltünt).
Érdekes, hogy
náluk
most fejeződött be a bajnokság, és olvasom a sportban,
hogy a Partizán a második helyen végzett. Tavaly ősszel
ott voltunk épp aznap, mikor a Nis
még veretlenül érkezett Belgrádba; ha nem is
a bajnokság legelején tartottak, de úgy
jól az elején még, a hatodik-hetedik
fordulónál. Gyalog
mentünk föl a
– előveszem Belgrád-térképünket –
Trg bratstva i jedinstvától
(a vasútállomástól)
a Nemanjinán (a
n) a Trg Dimitrija Tucovičára,
(a Slavija szálló terére),
onnan tovább a Bulevár JNA-n,
(az ottani Néphadsereg útján). Szembe
kaptuk a tömeget, bár
eloszlottak a parkban kétfelől. Lámpa-
gyújtás órája lehetett, a kertvendéglők
forgalma megélénkült; katonák
mindenütt, persze, mondtam
kérdésedre, a helyi Honvéd
játszott. Egy tüzoltótól
(vámostól? milicistától?)
megkérdeztük az eredményt
a Nemanjina és a Balkanska
sarkán. Ez még odafelé
volt (szabadságunk elején; a városból
persze visszafelé a Kralja
Vladimirán lévő diákszállónkba); ekkor még a Nis
megtartotta vezető helyét, gólaránnyal,
a későbbi bajnok Crvena Zvezda
előtt; mire
visszajöttünk a tengerről, nem is egészen
két hét múlva, már leszorult a
(második? harmadik?) helyre; most pedig
a bajnokság végeredményét olvasva a sportban,
nem látom az ott feltüntetett
első hat közt (de a kiesők közt
sincs; s végtére egy újonccsapattól
– szép bármi). Az idén
nem megyünk le szeptemberben, kevés
az időnk; pénzből még
futná valahogy (május–június: Mark Twain,
közben egy
Handke, majd folytatom a félbehagyott
Janouch könyv, a Beszélgetések Kafkával
fordítását, s aztán:
Murphy, Beckett „jelbenszületett”-je,
akit
életre ítélt szerencsejóslatával a hatpennys álfakír,
s így munkát vállalt szerelmük érdekében), mondom, a pénz
nz szerezte tavasszal a legtöbb pontot, így hát
érthető második helyezése. És most már
valami meccsre is kimennénk, persze,
nemsokára kezdődik az új
tavaszi–őszi, bár még
csak az osztályozókat játsszák a feljutásért. Szeretem
ezeket a hétköz-
napokat; mire
hazaérek a Dunaparton, kiolvasom a sportot,
(főként a), otthon beágyazok,
előveszem a (Mercedes), az (Optima)
írógépet, fel (lendítem), fel (tornázom)
a Párizs-íróasztalra (típusjelölés), odaviszem a szótárt,
indigót rakok (három másolattal) tíz adagba
(ha kevés van éppen: hét adagba, de hét
adagba mindenképpen, különben
szaporátlan a gyors cserélgetés), és csinálom a Mark Twaint,
a Handkét,
a Janouchot, a Beckettet. Mikor hogy. Közben
a rég nem olvasott „Kedvenc könyveink”-polcról
előkotrom a Belgrád-térképet, megkeresem
a Trg stb.,
t, a Bulevár
t. Tőlem
– tizenegy nap kivételével – akár
ősz is lehetne; a Radnicski Nis
másodéves újonc lesz, a Partizán
– lefogadom – akármilyen tavaszi–őszi
pontelosztással
sem nyeri meg a bajnokságot idén sem,
s a szeptembert már Randall Jarrell-nek hívják,
(Beckett is már csak a tizenegy nap miatt
csúszik át augusztusra), s egyáltalán:
a szeptembert, októbert stb.
(hónapok neve) nálam is hivatalnak, mint
nálad a hét öt napját mindig,
annak tizenegy napnak a
kivételével, amit magunkra szánhatunk, egytagban, a háromszázhatvanötből,
és ha nem is a tengeren,
a „gyaloglós” déli parton
kedvünkre labdázgatunk, és majd
ezek a hétköznapok is végetérnek.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]