Életrajzi töredék

„1946-ban
(1947-ben? legalább 1947-ben, de még
semmiesetre sem 1945-ben)
ismerkedtem meg a gombozással. Két, nagyjából hasonló
életkorú – nálam 4, illetőleg 5 évvel
idősebb barátomtól is tanulhattam,
nem tudom, melyikükkel játszottam először,
a negyedik emeleten, felettünk lakóval,
vagy az óbudaival, mindenesetre
ők voltak első ellenfeleim: mérkőzéseink
többnyire az ő győzelmükkel végződtek.
Nekem akkoriban még – ha a későbbiekkel vetem össze
a helyzetet – jóformán nem volt csapatom sem. Őrzök
néhány játékost; igen kezdetlegesek; de tulajdonképpen
megdöbbentő arra gondolni, hogy
a reszelés igen egyszerű (és mint – nem itt –
látni fogjuk: igen bonyolult) műveletét
valakinek először kellett
elvégeznie gombjaimon, és ez – egészen biztos –
óbudai barátom volt. „Egyenesre” reszelt nekem,
ami nem volt tisztességtelen eljárás,
hiszen az ő gombjai is egyenesre voltak reszelve;
s bár később tökéletesítettem a reszelésen,
és főként (?) körbereszelt játékosokkal
értem el majdhogynem átütő sikereimet
(ez már 1962-ben volt, s előtte:
1961-ben), amikor a Rádió-klubban
meglepetésre döntőbe jutottam
egy 1 Ft-os alapon játszott villámtornán,
és (hát-ez-a-srác-meg-honnan-jött létemre)
azon nyomban kellemes, baráti feltűnést keltettem,
és hamarosan a RÖLTEX csapatához igazoltak.
De erről majd később. Egyelőre még csak ott tartunk,
hogy – néha – vasárnaponként szüleimmel
átjártunk óbudai barátomékhoz,
ahol – többnyire – vereséget szenvedtem; párszor
a negyedik emeleten lakó barátom gombjait is
kölcsönkértem, ami nem sokat változtatott a helyzeten;
a negyedik emeleti barátommal meg
általában hétköznap délutánonként játszottunk,
és az általa kiírt „kupákban”
(eleve kisebb kapussal és játéktudással, kezdetlegesebb
gombokkal, és négy évvel fiatalabban)
mindig az ő csapatai mögött
végeztek csapataim, így a legjobbjuk számára barátom
külön „dícsérő oklevelet” adományozott, ami
többnyire a 4., vagy ha csak két-két csapattal indultunk,
a 3. helyet jelentette nekem a tornán. Még csak
itt tartunk: 1946-ban vagy 47-ben; innen kell folytatni
– bármilyen vonzó lenne is most rögtön
arról írni, hogyan kellett kétszer is abbahagynom
(másodszor: végleg) a klubszerű játékot 1962 májusa, illetve
1962 novembere táján; az első alkalommal közvetlenül
a Budapest-bajnokság nyolcas döntője előtt,
ahova – ha jól emlékszem – bejutottam,
de P. stílusjegyeiről („képeiről!”) irandó
egyetemi szakdolgozatomra kellett szánnom
azt a napot és éjszakát (meg is írtam a dolgozatot
azon a napon és éjszakán; nehogy magyar nyelvtanból
vizsgáznom kelljen – hogy magyar nyelvtanból
vizsgáznom ne kelljen –, azért választottam ezt a
stilisztikai témát, afféle mondvacsinált nyelvtani izét;
s nekem lett egyedül négyes szakdolgozatom, a többiek mind
ötöst – jelest – kaptak a csoportban); másodszor pedig
– miután újra visszatértem, és hamarosan főszerepet játszottam
a Dél-Pesti Vendéglátóipar
csapatának legyőzésében (négyes csapatmérkőzés volt,
körbe, mindenki mindenkivel; a kezdő
négyesbe nem állítottak be,
valaki azonban igen gyengén kezdett, beugrottam a helyére,
és egymás után két győzelmet arattam. Szünet következett,
az utolsó mérkőzés volt csak az enyém megint; egy Baross-utcai
KISZ-klubban játszottunk, fűrészporral volt
felszórva a padló. Kölcsönkértem a fiúktól egy tízest,
kiballagtam a Körút és a Baross utca
kereszteződéséhez, s a koraesti fényben úszó
tükrös nagybüfében
virslit ettem, és már nem is emlékszem, mit
ittam rá; visszaballagtam, és küzdelmes mérkőzésen,
ahol az 1:1-es – vagy bármilyen –
döntetlen is elég lett volna hajdan közepes,
de dél-pesti vendéglátóipari korszakában
igencsak megerősödött ellenfelemmel szemben,
némi szerencsével, igaz, mégis:
győztem, megnyertem a harmadik mérkőzést is); e csapatgyőzelem
volt utolsó klubszerű szereplésem,
mert másnap elhelyezkedtem egy I. úti
iparitanulóintézetben, ésatöbbi –
Mondom, jó lenne már itt tartani, s főként:
ilyen veszélytelenül
szólhatni mindenről, dehát egyelőre még csak ott
folytathatom, hogy …”
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]