In memoriam Antonio Vivaldi
Nem tudsz magadtól már megízesedni: egyiked se |
vagy már. Egy íz se. Semmi szökhető: |
de minden megszökőben. Túl gyors, |
túl mindenkori azonosulás, túl |
szapora rezgés ahhoz, hogy követhesd. |
|
Ki görget majd, kioltott tér a térben? |
Kinek káprázol, ön-meg-nem-tevés? |
A földön még belédbotolnak, és a |
változások benned mint kiszögellők, lépcsők |
pihenői, hirtelen ablakok az elhagyottra: vonzók. |
De már az önmagán keresztül-tártról ki tud? |
Nincs egy hely, ahol ne egész valója verné át. |
szemében mozdulatlan. És egy fát is, ki nézne végig? |
Holtigszülés: előre megfagynak tőle a fogalmak. |
|
Űr kavicsai, felhők, mily lazán |
görögtök medretekben, hogy helyet |
hagyjatok még nekünk is magatok |
alatt. Magatokon keresztül-tártak, |
elvéthetetlen senkinek-se-tájak, |
gyengédségtek mint kanalat |
meríti meg a szívet sajátmagában: mozdulatlan |
merülve az égben bőséged érezd, |
ahogy az izmok roppanásától erezve |
márványként fekszel – a napos fűben |
|
|
Prelúdium és ötsoros
Ahogy egy forrás felfakad |
a frissen tárt szem sugarára, |
s a megnyíló száj e patak |
egész medrét felszínre rántja |
csengve üti a szívetekhez, |
mint a kavicsot – állni egyre, |
gyönyörűséggel megkövezve… |
|
Oly végső most e pillanat |
Túlélte mégis meghazudtol |
|
|
A séták
Beomlott mozdulatok. Kiáll |
belőlük egy láb, egy testrész. Miért |
markolsz közéjük fű-gyökérnyit is már? |
|
Körüljárhatóságod tériszonyába |
léptél ki folyton; remegtél a |
csupasz megvilágítás üregében. |
|
Hogy itta a képekre szomjas |
tér a mozgást. Lépteid az |
ön-távolodás visszhangjába tapostak. |
|
Egy szót úgy ejtesz, egy megnevezés |
úgy hagy el, mint egy tenyered közé vett |
szív, fű-gyökérnyi markolás, |
ahogy magadba te folyton visszakapaszkodsz – |
|
|
Töredék Hamletnek
– ily egyetlenné el-nem-gondolás |
tehet csak. Minden megközelítés már |
önmagától tünékeny: mérték, |
változása teremt meg; oly síp, |
mely csak saját hangjára szól – |
|
Ó, te állhatatlan odaadás, |
te, kit már egy porszemnyi át-nem-szitált idő |
|
|
II. Töredék
Ó, ismétlődés: szívszorultod is |
mind csak való, mindig csak változat még. |
És készületlen bennünk, amiről |
hogy készen érhet minket – elhihetjük. |
Majd, ha magunkra nyitnak: kizuhanni, |
|
III. Töredék
…Szárnycsapásokként, így, a folyton |
másolva át visszájává: reménnyé: |
egyetlen teljes maszkunkat talán |
olyan közelre hozza, hogy már |
mozdulatlan színünk eléri… |
|
Már tudva rólad…
sebhelyed ez a tér: átváltozásodé |
belénk, – már tudva Rólad |
megmoccanhatunk-e? |
Áradás közelít: |
telnek meg; rajtunk pedig üres szél |
söpör végig, méreteinktől |
|
Megnyílások: folyton kiléptetek |
nekifutás lennétek igazibb |
összezárulásunkhoz. Itthagytatok |
egyre sűrűbb üregként. |
Már egyetlen |
elmozdulásunk mögül kicsapva |
halálra égethetjük egymást. |
|
|
Macabre a mesterekért
minden, amit elveszthetek. |
|
A fényesség, mely fölrepít, |
egyetlenegyszer mindörökre. |
|
minden, amit elveszthetek. |
|
Mély s felszín egymás kapuja, |
bújj-zöldág sehova sehonnan: |
|
minden, amit elveszthetek. |
|
Eltaszítva, mely a szigetre |
bajnokot vitt, pörgött a sajka – |
én ezt a partot rúgom el, |
mert nincs szükségem másik partra. |
|
|
Az üdvözlet
Csak az van, ami lehet. Lépj a |
benned futó medrekbe, próbáld: lapulj. |
A fény a víz nyugvásába alászáll, |
megbicsaklik jövője kavicsán a láb – |
|
megbicsaklik a fény: átjárná csak víz-ágyát, |
de már vele iramlik, tündöklőn ágait növesztve – |
– hát ez volt még, ez mind-mind benne volt |
a teljesekben. Ekkorák még. Csak |
|
Várj mindent. Még nem-követhetőd |
nyílik benned. Tudd: fény-erezetét e |
|
patak se járja, odakint mégis |
feldobja színét, s – hányadszor – megtér |
|
|
|