Kert
Hogy felszökött a napsütésre |
– tüzes vasak alatt – a kert. |
Hogy izzott még e füvek éle. |
Most mint a füst futkos a földön |
|
Nincsen emlék. Lúgos sötét |
marja a tárgyak felszinét; |
mint a hámozott dió nedve, |
|
És futsz és rászakadsz a rácsra, |
hogy megvetemedik a tested; |
rozsdája arcod tetoválja, |
fémes virágok és keresztek – |
|
a pusztulást arcodba zárták: |
rázod kerted fekete rácsát. |
|
|
Alsóváros
Aki így tudná, mozdulatlan is, |
követni egy félreeső, kopott |
utca ívét, s csak egyét, bármikor |
meg is halhatna már. Mint ez a mészkő- |
fal, úgy hajolna, hogy az út ivét |
saját megdőlésén érezze, s aztán |
ablaktalan is nézhesse örökké. |
|
Én még hiába járok itt, hiába |
tudom, hogy itt a macskakövek is |
az idő apró süllyesztői: mégis, |
bennem még tarkább képek gomolyognak; |
hiába ejt meg két különbözőn |
magas szomszédos háztető aránya, |
mint mérleg két tányérja, melyeket |
az ég kéksége egyensúlyoz: bennem |
inganak még a kisebb dolgok is. |
|
Hanem azért már eljövök ide. |
Bemegyek az idegen kapukon, |
és alágerendázott folyosókról |
nézem a kicsi belső tereket. |
|
Olyan jó akkor felfedezni egy |
falrepedésből kinövő ecetfát, |
oly jó hinni, hogy a lélektelen |
kő is rést enged magán, mintha a |
mulandóságot irigyelné tőlünk. |
|
|
A szobák
Akkor kitolták a butorokat, |
s látszott, milyen göcsörtös volt a padló. |
És látszottak a szöghelyek. |
Látszott, hogy már üszkösödik |
a vaskályha mögött a lyuk. |
És végül egy szál meztelen |
villanykörte égve maradt, |
s most borotvaként kaparja a fény |
|
Most, hogy az ég oly ferde lefutású, |
mint ágytámlák mögött a faliszőnyeg |
kettémetszett mintái, most, hogy a |
hegy élén a fák, mint fűrészfogak, |
az eget a földtől elharapják – |
|
üres szobákat látok odabent: |
mint a végső percek, egymásbanyílanak. |
Zúgatja a szél a kéménylukat, |
és a hang is kihül bennem s megáll. |
|
Ahogy az inga akkor itt megállhatott, |
és ahogy a kályha kihülhetett: |
most értelmetlen vasveret. |
|
És értelmetlen már a rács |
keresztje az ablak előtt, |
rajta a szétfeszitett karokkal |
száraz, barnult, tépett inak. |
|
a levetkőztetett szobában, |
és fénye mindent szétfeszít, |
|
Elfordulok. Megyek a szél |
Kezemnél, mint nyitott csapok, |
|
|
Kerítés
úgy lóg, iszapba taposva, |
Éjszaka. Rázza a szél. Megakad a lábam. |
Egy csónak vergődik a nádban, |
a víz mintha ólomhoz ütné. |
|
Állok. S lassan önkívületté |
ahogy a szél rugdossa fent |
a hold behorpadt konzervdobozát, |
mint festék a csónak oldalán. |
|
De legbelül csak némaság. |
a rezzenetlen égi iszapot: |
|
és már a szájon bugyborog |
a gyűlölet, és kráterek a lábnyomok, |
s egymásbasüllyeszti nehéz, |
szétmálló tömbjeit a víz a földdel – |
|
|
Az elválók
Arccal a fénynek álltak, és csak ekkor, |
egész későn láttuk meg végre őket; |
két árnyékot dobtak maguk mögé, |
mintha két pallón mentek volna végig. |
Kiváltak és eltávolodva álltak |
minden fénnyel szemközt. Ez volt az alkony, |
de nekünk így is hunyorogni kellett, |
oly végleges lett lényük, vakitó, |
gyűrűztette körül a levegőt, |
szinte mint rezgő antennák, de nem |
volt többé rajtuk annyi ésszerű sem, |
csak rozsda inkább, mint két földbe vágott |
pengén. S nem is fém volt, hanem szövet |
vagy föld fekete pajzsa, mit felénk |
tartottak, háttal – nem, hogy a veszélyt, |
a már elvállalt, szemközt támadót |
hárítsák el maguktól, nem – de hogy |
bennünket távoltartsanak, és inkább |
parázs-kockákra hulltak volna szét |
a fényben, semhogy megforduljanak. |
|
Így láttuk lényük földnél feketébb, |
de a földnél formálhatóbb, esendőbb, |
a kérdezetlen izmoknak keserves |
terhét, határozott formákba fogva; |
s bár nem nyúlhattak semmihez, de két |
távol fa törzse, lándzsaként leütve, |
mintha kezükbe foghatnák, úgy állott, |
mert nem volt már távolság, méretek. |
|
Mert nem volt távolság, csak őközöttük. |
|
S jött egy hullámnyi szél, |
közvetlen a füvek színe felett, |
mégegyszer összemosva őket, s bennük |
a csendben alvó hangok úgy riadtak |
fel, mint égő mezőn az állatok, |
és bukdácsoltak, mint a fű a szélben. |
|
Ahogyan ott az alkonyatban álltak, |
két árnyékpalló végén szemben az |
egyetlen napnyi fénnyel, és egyetlen |
hullámnyi széltől máris távoli, |
külön partokra vetve, ott a végső |
órán azt hittük, végre látjuk őket – |
mert nem láthattuk gödreit szemüknek, |
melyeken át már ők régóta, mint a |
homokórák, peregtek befelé. |
|
|
Egy betegnek
Mikor hánykolódtál s bámultad a |
meredt, üres mennyezetet, amig |
kemény, kerek kis mag lett a szemed, |
szinte kihullhatott álmatlan, éjfél- |
hogy majd nézésed, mint kopár fa, mely |
úgy nő, mint az évszak, mindjárt kopáran, |
nézésed, mint kopár fa koronája |
a téli eget, tapinthassa körbe |
s egyszerre érintse egész szobád – |
|
hogy körbe-támaszkodj a félelemben, |
és tudhass önmagadról legalább egy |
fa biztonságával, nem tudva nem válsz- |
-e így magad is tárggyá, te, az élő, |
vagy éltek valaha a tárgyak is, |
csak testükböl kiszállt az irgalom, |
s mint szél bolyong most földalatti rétek |
óriás füveit borzolva folyton, |
s ők hallják ezt a zúgást iszonyodva, |
és megdermednek tőle, mint a fagytól: |
|
és megdermedsz te is, közöttük élve – |
|
Mért nem voltam soha melletted akkor, |
mig hánykolódtál az üres szobában, |
mért hagytam, hogy elöntsenek belül |
nehéz rémekkel az álmatlan órák, |
gondolataid megjelenjenek, |
mint állócsillagok, végtelen űrt fújva reád – |
|
Most, ha hinném neked, hogy „vége van”, |
meg is nyugtathatnám magam. |
Van ágyad, párnád, mely felfogja tested, |
mindig lesz könyv, pohár, mely lezuhanva |
zajt üt, s befutnak hozzád. Akkor ülsz már, |
sápadtan és rendkívül vékonyan. |
Végigsimítják arcod, nyugtató |
szavakat kapsz majd, orvosságokat, |
és lesz egy pillanat, mikor kifáradsz, |
elalszol, s ők, kik ott lesznek helyettem, |
lábujjhegyen szépen kimennek, és |
kis roppanással rádcsukják az ajtót. |
|
|
Szobor
Már nemsokára betakarhatod |
két tenyereddel arcát, oly sovány lett. |
Érintheted minden csontját külön: |
e húsalatti vallomásokat; |
de ha nézed, szemed úgy fáj majd, mintha |
szurós köveken lépkednél mezitláb. |
|
Ne nézd hát: ujjaiddal inkább |
boritsd körül, takard el. Inkább |
a hideg decemberi levegőbe tördelt |
dirib-darab világot nézd, hol akkor |
egyszerre meglátsz valamit, és arról |
magadra ismersz, s felkiáltasz: ezt, |
hogy ezt akartad mondani neki – |
|
Akkor légy majd fegyelmezett: a perc |
vadságát villanyoztasd el magadba. |
Emeld meg szépen állát egy kevéssé, |
s okos, gyöngéd, áttetsző mozdulattal |
fordítsd fejét arrafelé s ereszd el. |
|
Többé akár látnod se kell. Csak épp |
emlékezni tudj majd: merre nézett |
és mit nézett a nem-mulás |
hideg talapzatán egy arc, |
mely aztán éppenoly hideg lett. |
|
|
Az elrepült bokor
a változó víz fészke voltál, |
partján kis szürke társaiddal |
együtt nőttél, bujtál, hajoltál – |
most, hogy visszavonult a folyó, |
csak egy gyökér mered utánad, |
csak egy gyökér, melyről hiányzol. |
|
Nem láttam azt a pillanatot, |
melyben lombod magasba lebbent, |
mikor te, a szürke füzecske |
csoda lettél, lehetetlen: |
ó, hogy verdeshetett kibomló |
mint egy képtelen ejtőernyőn, |
mely lentről röppent fel a légbe. |
|
Más fa elhullik levelenként, |
vagy lentről korhad el, kiszárad, |
de te épen mentél el, önként, |
mint ki hazát választ magának. |
Most tudtuk meg: tested madár volt, |
csak sínylette fűz-sorsát eddig, |
mely társai közt úgy elárvult, |
hogy nem kellett, csak megtagadni. |
|
És volt erőd, hogy megtagadd |
– mert igy magától eleresztett – |
melyek földbe merevítettek; |
mert minden kín oda húzódik |
a gyökerekbe, ott gyűlik fel, |
ott köti görcseit, csomóit |
szövetségesével, a földdel. |
|
Te most könnyű vagy odafent, |
s önmagadért remegve: boldog, |
mert nem tudod, hogy utoljára |
bontod ki magad, ha kibontod; |
az ismeretlenben lebegve, |
úgy átitat, hogy nem is érzed, |
mig lassan szétbont elemekre, |
mert idegen vagy közegének. |
|
Majd visszatér a viz, a parti |
bokrok üres helyedre hajtják |
sarjak nyomaid betakarják: |
kivet az ég, befed a part, |
mégis az a görcsös gyökérzet |
őriz ott lent, amig kitart – |
sárba ütött, élő pecséted. |
|
|
The heart of the matter
Engedd meg nekik, hogy elhagyjanak, |
kiket nekem elhagynom nem szabad. |
Követetlen kell, hogy kövesselek: |
ne hagyd, hogy eldobáljam |
kis tárgyaim: tedd, hogy csak úgy |
egyszerre ne legyenek nálam. |
|
ami marad, az – egyetlen legyen, |
s így már kicsit Te légy. Egy rohanás, mely |
annyira nem enyém, hogy megelőzhet, |
bevár, felfog és megállit magába – |
|
Akkor majd minden, ami eddig |
alkalmam volt – a föld – megüt. |
De már annyira mindenütt, hogy |
az már nem lesz a föld sem. |
|
|
A visszaérkezett
Most átmégy a sötét szobán: vigyázol, |
beléjük ne botolj; lépteidet |
oly apró részekre osztják, hogy ez már |
nem is te vagy, inkább a puszta mozgás. |
Mikor elmentél tőlük, mintha egy |
hullám gerincén hagytad volna őket, |
egy hullámén, mely egy mozdulatodra |
– hogy becsuktad magad mögött az ajtót – |
utánad lendült, s kifutott alóluk. |
Te nem tudod, hogy ők azóta is |
mind nád- s fa-törmelékek, az üres |
levegőbe feltorlódva is e |
hullám ívét őrzik; ezért te csak |
végtagokat láthatsz lent, és könyöklő |
törzset-fejet egy kicsit magasabban. |
Most már persze szögletesebbek is, |
szárazabbak is; s mert azóta a |
fény mindig ugyanazon az egy |
ablakon át érte őket: nekik már |
nem fény többé. Egy érkezés kellett nekik, |
érkezésed, hogy fellobbanjanak, |
mint egy óriás száj szívására a |
parázs-végek: de te annyira másnak |
képzelted el magadban tüzüket, |
annyira csak magad akarnád tőlük |
– azt, akiről te is tudod, hogy nem vagy –, |
hogy neked ők sápadt, közönyös arcok. |
Hát ők azok, akikhez visszajöttél? |
nekik vagy ennyi csak? vagy ennyi vagy csak? |
Aztán csak lépkedsz rajtuk át a padlón, |
vigasztalanul illesztgeted a |
lábak, törzsek és arcok sokszögét |
|
Ők hagynak el…
Ők hagynak el nyomtalanul: az édes |
bizonytalanságok; szeretnék |
szorongani valamiért a múltból, |
de csak egy jövő nyári napsütés, |
csak a jövőre átforrósodó |
föld, ahova mégis kifekszem – |
mindig előre, mindig megszületetlen. |
|
|