Kert

 

 

 

 

Kert

Hogy felszökött a napsütésre
– tüzes vasak alatt – a kert.
Hogy izzott még e füvek éle.
Most mint a füst futkos a földön
a sötétségbe zárt világ.
Nincsen emlék. Lúgos sötét
marja a tárgyak felszinét;
mint a hámozott dió nedve,
beleevődik mindenedbe
ez az árkoló, keserű,
eredendő feketeség.
És futsz és rászakadsz a rácsra,
hogy megvetemedik a tested;
rozsdája arcod tetoválja,
fémes virágok és keresztek –
a pusztulást arcodba zárták:
rázod kerted fekete rácsát.

 

 

 

Alsóváros

Aki így tudná, mozdulatlan is,
követni egy félreeső, kopott
utca ívét, s csak egyét, bármikor
meg is halhatna már. Mint ez a mészkő-
fal, úgy hajolna, hogy az út ivét
saját megdőlésén érezze, s aztán
ablaktalan is nézhesse örökké.
Én még hiába járok itt, hiába
tudom, hogy itt a macskakövek is
az idő apró süllyesztői: mégis,
bennem még tarkább képek gomolyognak;
hiába ejt meg két különbözőn
magas szomszédos háztető aránya,
mint mérleg két tányérja, melyeket
az ég kéksége egyensúlyoz: bennem
inganak még a kisebb dolgok is.
Hanem azért már eljövök ide.
Bemegyek az idegen kapukon,
és alágerendázott folyosókról
nézem a kicsi belső tereket.
Olyan jó akkor felfedezni egy
falrepedésből kinövő ecetfát,
oly jó hinni, hogy a lélektelen
kő is rést enged magán, mintha a
mulandóságot irigyelné tőlünk.

 

 

 

A szobák

Akkor kitolták a butorokat,
s látszott, milyen göcsörtös volt a padló.
És látszottak a szöghelyek.
Látszott, hogy már üszkösödik
a vaskályha mögött a lyuk.
És végül egy szál meztelen
villanykörte égve maradt,
s most borotvaként kaparja a fény
a borostás falat.
Most, hogy az ég oly ferde lefutású,
mint ágytámlák mögött a faliszőnyeg
kettémetszett mintái, most, hogy a
hegy élén a fák, mint fűrészfogak,
az eget a földtől elharapják –
üres szobákat látok odabent:
mint a végső percek, egymásbanyílanak.
Zúgatja a szél a kéménylukat,
és a hang is kihül bennem s megáll.
Ahogy az inga akkor itt megállhatott,
és ahogy a kályha kihülhetett:
most értelmetlen vasveret.
És az ég megfeketedett.
És értelmetlen már a rács
keresztje az ablak előtt,
rajta a szétfeszitett karokkal
lengő növény indái csak
száraz, barnult, tépett inak.
A villanykörte egyre ég
a levetkőztetett szobában,
és fénye mindent szétfeszít,
a parkettkockák réseit,
mint vallatók a fogakat,
mint a szögek az inakat.
Elfordulok. Megyek a szél
párhuzamos falain át.
Kezemnél, mint nyitott csapok,
süvítenek a fák.

 

 

 

Kerítés

A vízparton a kerités
úgy lóg, iszapba taposva,
mint eltört végtagok.
Éjszaka. Rázza a szél. Megakad a lábam.
Egy csónak vergődik a nádban,
a víz mintha ólomhoz ütné.
Állok. S lassan önkívületté
válik bennem a kopogás,
ahogy a szél rugdossa fent
a hold behorpadt konzervdobozát,
pattogzik a hólyagos ég,
mint festék a csónak oldalán.
De legbelül csak némaság.
Hogy csoportba verődnek,
mint dermedt hangzatok,
körülállnak a fák,
némán fúrják a levegőt,
a rezzenetlen égi iszapot:
és már a szájon bugyborog
a gyűlölet, és kráterek a lábnyomok,
s egymásbasüllyeszti nehéz,
szétmálló tömbjeit a víz a földdel –
Rázza a szél a keritést.

 

 

 

Az elválók

Arccal a fénynek álltak, és csak ekkor,
egész későn láttuk meg végre őket;
két árnyékot dobtak maguk mögé,
mintha két pallón mentek volna végig.
Kiváltak és eltávolodva álltak
minden fénnyel szemközt. Ez volt az alkony,
de nekünk így is hunyorogni kellett,
oly végleges lett lényük, vakitó,
gyűrűztette körül a levegőt,
szinte mint rezgő antennák, de nem
volt többé rajtuk annyi ésszerű sem,
csak rozsda inkább, mint két földbe vágott
pengén. S nem is fém volt, hanem szövet
vagy föld fekete pajzsa, mit felénk
tartottak, háttal – nem, hogy a veszélyt,
a már elvállalt, szemközt támadót
hárítsák el maguktól, nem – de hogy
bennünket távoltartsanak, és inkább
parázs-kockákra hulltak volna szét
a fényben, semhogy megforduljanak.
Így láttuk lényük földnél feketébb,
de a földnél formálhatóbb, esendőbb,
a kérdezetlen izmoknak keserves
terhét, határozott formákba fogva;
s bár nem nyúlhattak semmihez, de két
távol fa törzse, lándzsaként leütve,
mintha kezükbe foghatnák, úgy állott,
mert nem volt már távolság, méretek.
Mert nem volt távolság, csak őközöttük.
S jött egy hullámnyi szél,
közvetlen a füvek színe felett,
mégegyszer összemosva őket, s bennük
a csendben alvó hangok úgy riadtak
fel, mint égő mezőn az állatok,
és bukdácsoltak, mint a fű a szélben.
Ahogyan ott az alkonyatban álltak,
két árnyékpalló végén szemben az
egyetlen napnyi fénnyel, és egyetlen
hullámnyi széltől máris távoli,
külön partokra vetve, ott a végső
órán azt hittük, végre látjuk őket –
mert nem láthattuk gödreit szemüknek,
melyeken át már ők régóta, mint a
homokórák, peregtek befelé.

 

 

 

Egy betegnek

Mikor hánykolódtál s bámultad a
meredt, üres mennyezetet, amig
kemény, kerek kis mag lett a szemed,
szinte kihullhatott álmatlan, éjfél-
utáni órák rögei közé,
hogy majd nézésed, mint kopár fa, mely
úgy nő, mint az évszak, mindjárt kopáran,
nézésed, mint kopár fa koronája
a téli eget, tapinthassa körbe
s egyszerre érintse egész szobád –
hogy körbe-támaszkodj a félelemben,
és tudhass önmagadról legalább egy
fa biztonságával, nem tudva nem válsz-
-e így magad is tárggyá, te, az élő,
vagy éltek valaha a tárgyak is,
csak testükböl kiszállt az irgalom,
s mint szél bolyong most földalatti rétek
óriás füveit borzolva folyton,
s ők hallják ezt a zúgást iszonyodva,
és megdermednek tőle, mint a fagytól:
és megdermedsz te is, közöttük élve –
Mért nem voltam soha melletted akkor,
mig hánykolódtál az üres szobában,
mért hagytam, hogy elöntsenek belül
nehéz rémekkel az álmatlan órák,
gondolataid megjelenjenek,
mint állócsillagok, végtelen űrt fújva reád –
Most, ha hinném neked, hogy „vége van”,
meg is nyugtathatnám magam.
Van ágyad, párnád, mely felfogja tested,
mindig lesz könyv, pohár, mely lezuhanva
zajt üt, s befutnak hozzád. Akkor ülsz már,
sápadtan és rendkívül vékonyan.
Végigsimítják arcod, nyugtató
szavakat kapsz majd, orvosságokat,
és lesz egy pillanat, mikor kifáradsz,
elalszol, s ők, kik ott lesznek helyettem,
lábujjhegyen szépen kimennek, és
kis roppanással rádcsukják az ajtót.

 

 

 

Szobor

Már nemsokára betakarhatod
két tenyereddel arcát, oly sovány lett.
Érintheted minden csontját külön:
e húsalatti vallomásokat;
de ha nézed, szemed úgy fáj majd, mintha
szurós köveken lépkednél mezitláb.
Ne nézd hát: ujjaiddal inkább
boritsd körül, takard el. Inkább
a hideg decemberi levegőbe tördelt
dirib-darab világot nézd, hol akkor
egyszerre meglátsz valamit, és arról
magadra ismersz, s felkiáltasz: ezt,
hogy ezt akartad mondani neki –
Akkor légy majd fegyelmezett: a perc
vadságát villanyoztasd el magadba.
Emeld meg szépen állát egy kevéssé,
s okos, gyöngéd, áttetsző mozdulattal
fordítsd fejét arrafelé s ereszd el.
Többé akár látnod se kell. Csak épp
emlékezni tudj majd: merre nézett
és mit nézett a nem-mulás
hideg talapzatán egy arc,
mely aztán éppenoly hideg lett.

 

 

 

Az elrepült bokor

Te, aki annyi éven át
a változó víz fészke voltál,
partján kis szürke társaiddal
együtt nőttél, bujtál, hajoltál –
most, hogy visszavonult a folyó,
az apadt meder vonaláról
csak egy gyökér mered utánad,
csak egy gyökér, melyről hiányzol.
Nem láttam azt a pillanatot,
melyben lombod magasba lebbent,
mikor te, a szürke füzecske
csoda lettél, lehetetlen:
ó, hogy verdeshetett kibomló
ágaid sűrű köteléke,
mint egy képtelen ejtőernyőn,
mely lentről röppent fel a légbe.
Más fa elhullik levelenként,
vagy lentről korhad el, kiszárad,
de te épen mentél el, önként,
mint ki hazát választ magának.
Most tudtuk meg: tested madár volt,
csak sínylette fűz-sorsát eddig,
mely társai közt úgy elárvult,
hogy nem kellett, csak megtagadni.
És volt erőd, hogy megtagadd
– mert igy magától eleresztett –
fűz-életed s horgonyaid,
melyek földbe merevítettek;
mert minden kín oda húzódik
a gyökerekbe, ott gyűlik fel,
ott köti görcseit, csomóit
szövetségesével, a földdel.
Te most könnyű vagy odafent,
s önmagadért remegve: boldog,
mert nem tudod, hogy utoljára
bontod ki magad, ha kibontod;
az ismeretlenben lebegve,
úgy átitat, hogy nem is érzed,
mig lassan szétbont elemekre,
mert idegen vagy közegének.
Majd visszatér a viz, a parti
bokrok üres helyedre hajtják
ágaikat, az eleven
sarjak nyomaid betakarják:
kivet az ég, befed a part,
mégis az a görcsös gyökérzet
őriz ott lent, amig kitart –
sárba ütött, élő pecséted.

 

 

 

The heart of the matter

Engedd meg nekik, hogy elhagyjanak,
kiket nekem elhagynom nem szabad.
Követetlen kell, hogy kövesselek:
nem tehetek jelet, hát
ne hagyd, hogy eldobáljam
kis tárgyaim: tedd, hogy csak úgy
egyszerre ne legyenek nálam.
És még vigyázz:
ami marad, az – egyetlen legyen,
s így már kicsit Te légy. Egy rohanás, mely
annyira nem enyém, hogy megelőzhet,
bevár, felfog és megállit magába –
ék szorul így a fába.
Akkor majd minden, ami eddig
alkalmam volt – a föld – megüt.
De már annyira mindenütt, hogy
az már nem lesz a föld sem.

 

 

 

A visszaérkezett

Most átmégy a sötét szobán: vigyázol,
beléjük ne botolj; lépteidet
oly apró részekre osztják, hogy ez már
nem is te vagy, inkább a puszta mozgás.
Mikor elmentél tőlük, mintha egy
hullám gerincén hagytad volna őket,
egy hullámén, mely egy mozdulatodra
– hogy becsuktad magad mögött az ajtót –
utánad lendült, s kifutott alóluk.
Te nem tudod, hogy ők azóta is
mind nád- s fa-törmelékek, az üres
levegőbe feltorlódva is e
hullám ívét őrzik; ezért te csak
végtagokat láthatsz lent, és könyöklő
törzset-fejet egy kicsit magasabban.
Most már persze szögletesebbek is,
szárazabbak is; s mert azóta a
fény mindig ugyanazon az egy
ablakon át érte őket: nekik már
nem fény többé. Egy érkezés kellett nekik,
érkezésed, hogy fellobbanjanak,
mint egy óriás száj szívására a
parázs-végek: de te annyira másnak
képzelted el magadban tüzüket,
annyira csak magad akarnád tőlük
– azt, akiről te is tudod, hogy nem vagy –,
hogy neked ők sápadt, közönyös arcok.
Hát ők azok, akikhez visszajöttél?
nekik vagy ennyi csak? vagy ennyi vagy csak?
Aztán csak lépkedsz rajtuk át a padlón,
vigasztalanul illesztgeted a
lábak, törzsek és arcok sokszögét
kitölthetetlen köreidbe.

 

 

 

Ők hagynak el…

Ők hagynak el nyomtalanul: az édes
bizonytalanságok; szeretnék
szorongani valamiért a múltból,
de csak egy jövő nyári napsütés,
csak a jövőre átforrósodó
föld, ahova mégis kifekszem –
mindig előre, mindig megszületetlen.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]