Hommage
| Ki szedi össze váltott lovait, |
| ha elhulltak, ki veszi a nyakába? |
| ki teszi meg mégegyszer az utat |
| értük, visszafelé, hiába? |
|
| Kardél-nyargalásod két oldalán |
| még kettészelve is ez állatok |
| hozzád lassult múlásukkal bevárják, |
| amig kidől utolsó hátasod: |
|
| most még, nem deszka-földes-álruhásan, |
| visszanézhetnél e hűlő vetésre – |
| hogy zokogás kockázzon koponyádban, |
| kopogjon tört szemük dióverése. |
|
|
Minden hogy kitágult…
| Minden hogy kitágult, mióta |
| elmozdulhatok nézésem mögül. |
| Nem fedi el többé képeivel |
| azt, aminek már nevet sem adok, |
| amibe már csak hanyattbukhatok. |
|
Egyre…
| magamról? vagy mintha napba kellene |
| néznem, bármerre fordulok – egyetlen |
| érzékkel vett körül valami |
| isten? és most már egyre többször |
| verődöm vissza ugyanúgy: amíg majd |
| mindenemet végképp egyféleként |
| kapom vissza? Megrémülök… mi készül… |
| egyetlenedve. Van, ahogy már lennem se kell, és |
| akkor már, úgy, meg sem vagyok. |
|
Ráomlasz…
| Ráomlasz mindenedre. Űrnél |
| belőled és egyszerre felragyog, |
| most már benned ragyog fel az, ami |
| még az előbb láthatatlan te voltál. |
| Ráomlasz mindenedre: most már |
|
Csak elhomályosítom
| Csak elhomályosítom, ami már |
| mögém oly élesen kirajzolódik: |
| tőlem csak egyre kihaltabb lehet, |
| egyre élőbb, egyre kihaltabb. |
|
| egy hirtelen rámnyílt határon, |
| befogad, hol nincs folytatásom, |
|
| nincs mi következzen mire, |
|
|
Egymás
| Megkondítod magad, mint egy teret, |
| hogy körülvégy, és az legyek, ahol |
| vagyok. Háttal megyek, csak az kerül |
|
Elenged…
| Elenged, és érintései tűnt |
| nyomaiból mégegyszer megteremt: |
| úgy, ahogyan az ő számára megszűnsz. |
| Mintha egy gyümölcs húsa zsugorodna, |
| elhúzódva a héjtól, befelé. |
|
| Mije maradhatsz? annak, ami már |
| nem is a rajtad át való menekvést, |
| de a legbelső pontot keresi |
| ami belőled még elérhető, |
| hol sugározni kezdhet, mert egyetlen, |
| s csak önmagához ér, ami övé –: |
|
| Égbolt kerül közéd s közé. De ha |
| maradsz még így is, mi vagy? – ahol a |
| kihagy? anyaghiba? – miben? |
|
|
A tékozló
| Hogy vissza ne térhess sosem, |
| el sem hagyhatod teljesen. |
| és továbbszökni kényszerít. |
|
Edényekből…
| Edényekből magányos fuvola. |
|
Felülsz göröngy-sötétben…
| Felülsz göröngy-sötétben, |
| packázást – ezt az elsőt, |
|
Átvérző…
| dobált nyomokba lépsz; már |
|
|
K. B. grafikai műveiből
| Hátraszegett fejetekhez kötözve, |
| Áttetszővé-Fűrészeltek, vonultok |
| – látványunk felhőcsíkjai – |
| Majd, ama fényesség előtt! |
|
Te már fuldoklasz…
| Te már fuldoklasz bennem, aki még |
| tér voltam nélküled, tér, önmagányi. |
| Most már csak a tiéd: a te |
|
Két oltár
| szám, nem tudok tőled beszélni, |
| annak, ki fuldoklásom érti. |
|
| Látlak megiszonyodni tőlem. |
| látlak – torkomon, mint hegyélen |
| futsz, velem futsz visszafelé. |
|
| hogy rajtuk közeledre lássak, |
| velem is egyetlen világod: |
|
| vakon, bezárva, sérthetetlen – |
| egyetlen és elérhetetlen. |
|
|
Egyre jobban belemosódsz…
| Egyre jobban belemosódsz az át- |
| törhetetlenbe; reménytelenséged |
|
Két boltív
| Körbekönyöklik az asztalt |
| arcod mint gyufaláng lobog |
|
|
A mutatványok búcsúja
| Most ott, hol a múlt ujdonságai partraverődnek, |
| aztán majd ez a hullámzás te magad leszel. |
|
| túl hamar mindegy, mi helyett, |
| túl hamar nincs későn, hamar, |
| nincs mikor mindegy mi helyett. |
|
| Magadig érsz már. Semmi nem idéz föl |
| üresre tárt kezed cilinderéből. |
| Agyat-gyomrot növeszt szived, |
| éhenhal egy felismeréstől. |
| – – – – – – – – – – – – – – |
| Csak ők fordultak benned át, csak |
| egyszerre olyan tájba álltak, |
| mely körül elfogynak a tájak: |
|
| mindazt, ami lehetsz nekik, |
|
|
Félreérted
| legjobb esetben nélkülednek, |
| félreértesz egy nélkület, |
| miatta hiszed csak velednek. |
|
| Igy keletkezik egy személy, |
| még csak híjának a helyén se. |
| egy nincs-mi-hogy félreértése. |
|
|
Kert
| Hogy felszökött a napsütésre |
| – tüzes vasak alatt – a kert. |
| Hogy izzott még e füvek éle. |
| Most mint a füst futkos a földön |
|
| Nincsen emlék. Lúgos sötét |
| marja a tárgyak felszinét; |
| mint a hámozott dió nedve, |
|
| És futsz és rászakadsz a rácsra, |
| hogy megvetemedik a tested; |
| rozsdája arcod tetoválja, |
| fémes virágok és keresztek – |
|
| a pusztulást arcodba zárták: |
| rázod kerted fekete rácsát. |
|
|
Alsóváros
| Aki így tudná, mozdulatlan is, |
| követni egy félreeső, kopott |
| utca ívét, s csak egyét, bármikor |
| meg is halhatna már. Mint ez a mészkő- |
| fal, úgy hajolna, hogy az út ivét |
| saját megdőlésén érezze, s aztán |
| ablaktalan is nézhesse örökké. |
|
| Én még hiába járok itt, hiába |
| tudom, hogy itt a macskakövek is |
| az idő apró süllyesztői: mégis, |
| bennem még tarkább képek gomolyognak; |
| hiába ejt meg két különbözőn |
| magas szomszédos háztető aránya, |
| mint mérleg két tányérja, melyeket |
| az ég kéksége egyensúlyoz: bennem |
| inganak még a kisebb dolgok is. |
|
| Hanem azért már eljövök ide. |
| Bemegyek az idegen kapukon, |
| és alágerendázott folyosókról |
| nézem a kicsi belső tereket. |
|
| Olyan jó akkor felfedezni egy |
| falrepedésből kinövő ecetfát, |
| oly jó hinni, hogy a lélektelen |
| kő is rést enged magán, mintha a |
| mulandóságot irigyelné tőlünk. |
|
|
A szobák
| Akkor kitolták a butorokat, |
| s látszott, milyen göcsörtös volt a padló. |
| És látszottak a szöghelyek. |
| Látszott, hogy már üszkösödik |
| a vaskályha mögött a lyuk. |
| És végül egy szál meztelen |
| villanykörte égve maradt, |
| s most borotvaként kaparja a fény |
|
| Most, hogy az ég oly ferde lefutású, |
| mint ágytámlák mögött a faliszőnyeg |
| kettémetszett mintái, most, hogy a |
| hegy élén a fák, mint fűrészfogak, |
| az eget a földtől elharapják – |
|
| üres szobákat látok odabent: |
| mint a végső percek, egymásbanyílanak. |
| Zúgatja a szél a kéménylukat, |
| és a hang is kihül bennem s megáll. |
|
| Ahogy az inga akkor itt megállhatott, |
| és ahogy a kályha kihülhetett: |
| most értelmetlen vasveret. |
|
| És értelmetlen már a rács |
| keresztje az ablak előtt, |
| rajta a szétfeszitett karokkal |
| száraz, barnult, tépett inak. |
|
| a levetkőztetett szobában, |
| és fénye mindent szétfeszít, |
|
| Elfordulok. Megyek a szél |
| Kezemnél, mint nyitott csapok, |
|
|
Kerítés
| úgy lóg, iszapba taposva, |
| Éjszaka. Rázza a szél. Megakad a lábam. |
| Egy csónak vergődik a nádban, |
| a víz mintha ólomhoz ütné. |
|
| Állok. S lassan önkívületté |
| ahogy a szél rugdossa fent |
| a hold behorpadt konzervdobozát, |
| mint festék a csónak oldalán. |
|
| De legbelül csak némaság. |
| a rezzenetlen égi iszapot: |
|
| és már a szájon bugyborog |
| a gyűlölet, és kráterek a lábnyomok, |
| s egymásbasüllyeszti nehéz, |
| szétmálló tömbjeit a víz a földdel – |
|
|
Az elválók
| Arccal a fénynek álltak, és csak ekkor, |
| egész későn láttuk meg végre őket; |
| két árnyékot dobtak maguk mögé, |
| mintha két pallón mentek volna végig. |
| Kiváltak és eltávolodva álltak |
| minden fénnyel szemközt. Ez volt az alkony, |
| de nekünk így is hunyorogni kellett, |
| oly végleges lett lényük, vakitó, |
| gyűrűztette körül a levegőt, |
| szinte mint rezgő antennák, de nem |
| volt többé rajtuk annyi ésszerű sem, |
| csak rozsda inkább, mint két földbe vágott |
| pengén. S nem is fém volt, hanem szövet |
| vagy föld fekete pajzsa, mit felénk |
| tartottak, háttal – nem, hogy a veszélyt, |
| a már elvállalt, szemközt támadót |
| hárítsák el maguktól, nem – de hogy |
| bennünket távoltartsanak, és inkább |
| parázs-kockákra hulltak volna szét |
| a fényben, semhogy megforduljanak. |
|
| Így láttuk lényük földnél feketébb, |
| de a földnél formálhatóbb, esendőbb, |
| a kérdezetlen izmoknak keserves |
| terhét, határozott formákba fogva; |
| s bár nem nyúlhattak semmihez, de két |
| távol fa törzse, lándzsaként leütve, |
| mintha kezükbe foghatnák, úgy állott, |
| mert nem volt már távolság, méretek. |
|
| Mert nem volt távolság, csak őközöttük. |
|
| S jött egy hullámnyi szél, |
| közvetlen a füvek színe felett, |
| mégegyszer összemosva őket, s bennük |
| a csendben alvó hangok úgy riadtak |
| fel, mint égő mezőn az állatok, |
| és bukdácsoltak, mint a fű a szélben. |
|
| Ahogyan ott az alkonyatban álltak, |
| két árnyékpalló végén szemben az |
| egyetlen napnyi fénnyel, és egyetlen |
| hullámnyi széltől máris távoli, |
| külön partokra vetve, ott a végső |
| órán azt hittük, végre látjuk őket – |
| mert nem láthattuk gödreit szemüknek, |
| melyeken át már ők régóta, mint a |
| homokórák, peregtek befelé. |
|
|
Egy betegnek
| Mikor hánykolódtál s bámultad a |
| meredt, üres mennyezetet, amig |
| kemény, kerek kis mag lett a szemed, |
| szinte kihullhatott álmatlan, éjfél- |
| hogy majd nézésed, mint kopár fa, mely |
| úgy nő, mint az évszak, mindjárt kopáran, |
| nézésed, mint kopár fa koronája |
| a téli eget, tapinthassa körbe |
| s egyszerre érintse egész szobád – |
|
| hogy körbe-támaszkodj a félelemben, |
| és tudhass önmagadról legalább egy |
| fa biztonságával, nem tudva nem válsz- |
| -e így magad is tárggyá, te, az élő, |
| vagy éltek valaha a tárgyak is, |
| csak testükböl kiszállt az irgalom, |
| s mint szél bolyong most földalatti rétek |
| óriás füveit borzolva folyton, |
| s ők hallják ezt a zúgást iszonyodva, |
| és megdermednek tőle, mint a fagytól: |
|
| és megdermedsz te is, közöttük élve – |
|
| Mért nem voltam soha melletted akkor, |
| mig hánykolódtál az üres szobában, |
| mért hagytam, hogy elöntsenek belül |
| nehéz rémekkel az álmatlan órák, |
| gondolataid megjelenjenek, |
| mint állócsillagok, végtelen űrt fújva reád – |
|
| Most, ha hinném neked, hogy „vége van”, |
| meg is nyugtathatnám magam. |
| Van ágyad, párnád, mely felfogja tested, |
| mindig lesz könyv, pohár, mely lezuhanva |
| zajt üt, s befutnak hozzád. Akkor ülsz már, |
| sápadtan és rendkívül vékonyan. |
| Végigsimítják arcod, nyugtató |
| szavakat kapsz majd, orvosságokat, |
| és lesz egy pillanat, mikor kifáradsz, |
| elalszol, s ők, kik ott lesznek helyettem, |
| lábujjhegyen szépen kimennek, és |
| kis roppanással rádcsukják az ajtót. |
|
|
Szobor
| Már nemsokára betakarhatod |
| két tenyereddel arcát, oly sovány lett. |
| Érintheted minden csontját külön: |
| e húsalatti vallomásokat; |
| de ha nézed, szemed úgy fáj majd, mintha |
| szurós köveken lépkednél mezitláb. |
|
| Ne nézd hát: ujjaiddal inkább |
| boritsd körül, takard el. Inkább |
| a hideg decemberi levegőbe tördelt |
| dirib-darab világot nézd, hol akkor |
| egyszerre meglátsz valamit, és arról |
| magadra ismersz, s felkiáltasz: ezt, |
| hogy ezt akartad mondani neki – |
|
| Akkor légy majd fegyelmezett: a perc |
| vadságát villanyoztasd el magadba. |
| Emeld meg szépen állát egy kevéssé, |
| s okos, gyöngéd, áttetsző mozdulattal |
| fordítsd fejét arrafelé s ereszd el. |
|
| Többé akár látnod se kell. Csak épp |
| emlékezni tudj majd: merre nézett |
| és mit nézett a nem-mulás |
| hideg talapzatán egy arc, |
| mely aztán éppenoly hideg lett. |
|
|
Az elrepült bokor
| a változó víz fészke voltál, |
| partján kis szürke társaiddal |
| együtt nőttél, bujtál, hajoltál – |
| most, hogy visszavonult a folyó, |
| csak egy gyökér mered utánad, |
| csak egy gyökér, melyről hiányzol. |
|
| Nem láttam azt a pillanatot, |
| melyben lombod magasba lebbent, |
| mikor te, a szürke füzecske |
| csoda lettél, lehetetlen: |
| ó, hogy verdeshetett kibomló |
| mint egy képtelen ejtőernyőn, |
| mely lentről röppent fel a légbe. |
|
| Más fa elhullik levelenként, |
| vagy lentről korhad el, kiszárad, |
| de te épen mentél el, önként, |
| mint ki hazát választ magának. |
| Most tudtuk meg: tested madár volt, |
| csak sínylette fűz-sorsát eddig, |
| mely társai közt úgy elárvult, |
| hogy nem kellett, csak megtagadni. |
|
| És volt erőd, hogy megtagadd |
| – mert igy magától eleresztett – |
| melyek földbe merevítettek; |
| mert minden kín oda húzódik |
| a gyökerekbe, ott gyűlik fel, |
| ott köti görcseit, csomóit |
| szövetségesével, a földdel. |
|
| Te most könnyű vagy odafent, |
| s önmagadért remegve: boldog, |
| mert nem tudod, hogy utoljára |
| bontod ki magad, ha kibontod; |
| az ismeretlenben lebegve, |
| úgy átitat, hogy nem is érzed, |
| mig lassan szétbont elemekre, |
| mert idegen vagy közegének. |
|
| Majd visszatér a viz, a parti |
| bokrok üres helyedre hajtják |
| sarjak nyomaid betakarják: |
| kivet az ég, befed a part, |
| mégis az a görcsös gyökérzet |
| őriz ott lent, amig kitart – |
| sárba ütött, élő pecséted. |
|
|
The heart of the matter
| Engedd meg nekik, hogy elhagyjanak, |
| kiket nekem elhagynom nem szabad. |
| Követetlen kell, hogy kövesselek: |
| ne hagyd, hogy eldobáljam |
| kis tárgyaim: tedd, hogy csak úgy |
| egyszerre ne legyenek nálam. |
|
| ami marad, az – egyetlen legyen, |
| s így már kicsit Te légy. Egy rohanás, mely |
| annyira nem enyém, hogy megelőzhet, |
| bevár, felfog és megállit magába – |
|
| Akkor majd minden, ami eddig |
| alkalmam volt – a föld – megüt. |
| De már annyira mindenütt, hogy |
| az már nem lesz a föld sem. |
|
|
A visszaérkezett
| Most átmégy a sötét szobán: vigyázol, |
| beléjük ne botolj; lépteidet |
| oly apró részekre osztják, hogy ez már |
| nem is te vagy, inkább a puszta mozgás. |
| Mikor elmentél tőlük, mintha egy |
| hullám gerincén hagytad volna őket, |
| egy hullámén, mely egy mozdulatodra |
| – hogy becsuktad magad mögött az ajtót – |
| utánad lendült, s kifutott alóluk. |
| Te nem tudod, hogy ők azóta is |
| mind nád- s fa-törmelékek, az üres |
| levegőbe feltorlódva is e |
| hullám ívét őrzik; ezért te csak |
| végtagokat láthatsz lent, és könyöklő |
| törzset-fejet egy kicsit magasabban. |
| Most már persze szögletesebbek is, |
| szárazabbak is; s mert azóta a |
| fény mindig ugyanazon az egy |
| ablakon át érte őket: nekik már |
| nem fény többé. Egy érkezés kellett nekik, |
| érkezésed, hogy fellobbanjanak, |
| mint egy óriás száj szívására a |
| parázs-végek: de te annyira másnak |
| képzelted el magadban tüzüket, |
| annyira csak magad akarnád tőlük |
| – azt, akiről te is tudod, hogy nem vagy –, |
| hogy neked ők sápadt, közönyös arcok. |
| Hát ők azok, akikhez visszajöttél? |
| nekik vagy ennyi csak? vagy ennyi vagy csak? |
| Aztán csak lépkedsz rajtuk át a padlón, |
| vigasztalanul illesztgeted a |
| lábak, törzsek és arcok sokszögét |
|
Ők hagynak el…
| Ők hagynak el nyomtalanul: az édes |
| bizonytalanságok; szeretnék |
| szorongani valamiért a múltból, |
| de csak egy jövő nyári napsütés, |
| csak a jövőre átforrósodó |
| föld, ahova mégis kifekszem – |
| mindig előre, mindig megszületetlen. |
|
In memoriam Antonio Vivaldi
| Nem tudsz magadtól már megízesedni: egyiked se |
| vagy már. Egy íz se. Semmi szökhető: |
| de minden megszökőben. Túl gyors, |
| túl mindenkori azonosulás, túl |
| szapora rezgés ahhoz, hogy követhesd. |
|
| Ki görget majd, kioltott tér a térben? |
| Kinek káprázol, ön-meg-nem-tevés? |
| A földön még belédbotolnak, és a |
| változások benned mint kiszögellők, lépcsők |
| pihenői, hirtelen ablakok az elhagyottra: vonzók. |
| De már az önmagán keresztül-tártról ki tud? |
| Nincs egy hely, ahol ne egész valója verné át. |
| szemében mozdulatlan. És egy fát is, ki nézne végig? |
| Holtigszülés: előre megfagynak tőle a fogalmak. |
|
| Űr kavicsai, felhők, mily lazán |
| görögtök medretekben, hogy helyet |
| hagyjatok még nekünk is magatok |
| alatt. Magatokon keresztül-tártak, |
| elvéthetetlen senkinek-se-tájak, |
| gyengédségtek mint kanalat |
| meríti meg a szívet sajátmagában: mozdulatlan |
| merülve az égben bőséged érezd, |
| ahogy az izmok roppanásától erezve |
| márványként fekszel – a napos fűben |
|
|
Prelúdium és ötsoros
| Ahogy egy forrás felfakad |
| a frissen tárt szem sugarára, |
| s a megnyíló száj e patak |
| egész medrét felszínre rántja |
| csengve üti a szívetekhez, |
| mint a kavicsot – állni egyre, |
| gyönyörűséggel megkövezve… |
|
| Oly végső most e pillanat |
| Túlélte mégis meghazudtol |
|
|
A séták
| Beomlott mozdulatok. Kiáll |
| belőlük egy láb, egy testrész. Miért |
| markolsz közéjük fű-gyökérnyit is már? |
|
| Körüljárhatóságod tériszonyába |
| léptél ki folyton; remegtél a |
| csupasz megvilágítás üregében. |
|
| Hogy itta a képekre szomjas |
| tér a mozgást. Lépteid az |
| ön-távolodás visszhangjába tapostak. |
|
| Egy szót úgy ejtesz, egy megnevezés |
| úgy hagy el, mint egy tenyered közé vett |
| szív, fű-gyökérnyi markolás, |
| ahogy magadba te folyton visszakapaszkodsz – |
|
|
Töredék Hamletnek
| – ily egyetlenné el-nem-gondolás |
| tehet csak. Minden megközelítés már |
| önmagától tünékeny: mérték, |
| változása teremt meg; oly síp, |
| mely csak saját hangjára szól – |
|
| Ó, te állhatatlan odaadás, |
| te, kit már egy porszemnyi át-nem-szitált idő |
|
|
II. Töredék
| Ó, ismétlődés: szívszorultod is |
| mind csak való, mindig csak változat még. |
| És készületlen bennünk, amiről |
| hogy készen érhet minket – elhihetjük. |
| Majd, ha magunkra nyitnak: kizuhanni, |
|
III. Töredék
| …Szárnycsapásokként, így, a folyton |
| másolva át visszájává: reménnyé: |
| egyetlen teljes maszkunkat talán |
| olyan közelre hozza, hogy már |
| mozdulatlan színünk eléri… |
|
Már tudva rólad…
| sebhelyed ez a tér: átváltozásodé |
| belénk, – már tudva Rólad |
| megmoccanhatunk-e? |
Áradás közelít: |
| telnek meg; rajtunk pedig üres szél |
| söpör végig, méreteinktől |
|
| Megnyílások: folyton kiléptetek |
| nekifutás lennétek igazibb |
| összezárulásunkhoz. Itthagytatok |
| egyre sűrűbb üregként. |
Már egyetlen |
| elmozdulásunk mögül kicsapva |
| halálra égethetjük egymást. |
|
|
Macabre a mesterekért
| minden, amit elveszthetek. |
|
| A fényesség, mely fölrepít, |
| egyetlenegyszer mindörökre. |
|
| minden, amit elveszthetek. |
|
| Mély s felszín egymás kapuja, |
| bújj-zöldág sehova sehonnan: |
|
| minden, amit elveszthetek. |
|
| Eltaszítva, mely a szigetre |
| bajnokot vitt, pörgött a sajka – |
| én ezt a partot rúgom el, |
| mert nincs szükségem másik partra. |
|
|
Az üdvözlet
| Csak az van, ami lehet. Lépj a |
| benned futó medrekbe, próbáld: lapulj. |
| A fény a víz nyugvásába alászáll, |
| megbicsaklik jövője kavicsán a láb – |
|
| megbicsaklik a fény: átjárná csak víz-ágyát, |
| de már vele iramlik, tündöklőn ágait növesztve – |
| – hát ez volt még, ez mind-mind benne volt |
| a teljesekben. Ekkorák még. Csak |
|
| Várj mindent. Még nem-követhetőd |
| nyílik benned. Tudd: fény-erezetét e |
|
| patak se járja, odakint mégis |
| feldobja színét, s – hányadszor – megtér |
|
|
|
Albert Langlois clochard emlékének
E szövegnek szereplője nincs; mintha képzeletünk teljesen sík, üres színpadának egyik sarkában ülve mondaná el mozdulatlanul, majd egyszerre felugorva és gyors léptekkel fel-le járva VALAKI.
| – – – Nem volt itt, nem volt itt még az előbb! |
| Ez a harmadik kis kiemelkedés |
| az előbb még nem volt itt. És most |
| itt van alattam. Itt állok rajta |
| egymagasságban a másodikkal. |
| Egymagasságban! Képtelenség. |
| fedeztem fel, ahogy leléptem |
| róla. Ide, ahol most állok. Ahonnan |
| el sem mozdultam azóta. És most: |
| Magasabban! A második alig volt |
| öt-hat ujjnyi magas, és most már |
| legalább arasznyi magasságban állok. |
| S ahogy lelépek, nagyobbat zöttyenek, mint |
| mikor a másodikról leléptem. És itt |
| a negyedik. Pár ujjnyi alattam. Lehet akkora, mint az |
| első. Vagy a második. Nem. Ez a negyedik nem |
| A második kúpról még teljesen gyanútlanul léptem tovább. |
| De a harmadikról – igazán megnéztem, |
| hova teszem a lábam. Igyekeztem |
| egészen gyanútlanul, szórakozottan lelépni róla, hogy |
| jól érezzem a zöttyenést, hátha csak a szemem |
| káprázott – annyira mégis hittem a szememnek, hogy |
| jól megnézzem, hova –, éreztem a zöttyenést: nagyobb |
| volt, mint a másodikról lelépve, |
| de semmi nem volt itt, jól megnéztem: semmi nem volt |
| itt, ahol most a negyedik kúpon állok, |
| legalább másfél arasznyi magasságban. |
| Már magasabban, mint a harmadik kúp. |
| Nem – volt – itt – semmi! |
| – – – Nem, nem fülelek, nem hallgatózom: vajon |
| hallani-e a hirtelen beállt |
| csendben a növekedés zaját – – – |
| Sík volt a felszín, akárcsak ezen a két tenyérnyi helyen, |
| ahova most léptem, ahol már |
| zajtalanul emelkedem is az ötödikkel. |
| Egyhelyben állok és emelkedem. |
| Sík volt a felszín, sík, sík, mint mindenütt köröskörül: |
| Mint most is mindenütt – ezt az öt, |
| vakondturást kivéve. Az első |
| még alig üt el a felszíntől. De a hatodik |
| itt alattam már most magasabb a harmadiknál. |
| Pedig ott milyen hosszan álltam! |
| – – – Mikor a futás abbamaradt |
| talán nem néztem körül alaposan: nem vettem észre az elsőt. |
| Lehet, hogy ott volt már, megbotolhattam volna benne, |
| de csak fölléptem rá épp. Miért ne. Egy-két ujjnyi, |
| lapos kis kiemelkedés a köröskörül |
| teljesen sík felszínből. Megálltam. Lábfejek |
| Továbbléptem. Egyet. Megálltam. Lábfejek – – – |
| akkor álltam a másodikon. Ahogy visszanézek: |
| alig kúp-alakú még. Elsiklana felette a tekintet, |
| ha nem egy egész sor kanyarogna már. |
| Mert a többiek fokozatosan |
| kiemelkednek. Tucatnyi is talán. Némelyik |
| alacsonyabb, mint az előtte lévő, mert |
| hamarabb leléptem róla, és mihelyt lelépek, |
| nem növekszik tovább egyik sem. És ezen |
| a tizenvalahány kúpon kívül |
| nem növekszik semmi. Köröskörül semmi nincs. |
| akkor se volt semmi más, mikor futottam, csak a sík, |
| sík felszín és az én futásom |
| csak akkor győződhettem meg, mikor abbamaradt a futás |
| s megálltam. Nem tudom, hogyan. Azóta is ezt |
| próbálgatom. Próbálok megállni. Lábfejek – – – aztán tovább |
| egyet. Még egyet – – – Annak a |
| futásnak a végét próbálgatom, |
| szeretném tudni, milyen volt, de most már |
| az nincs. Valahányszor egy kúpról lelépek, |
| közönyösen győződöm meg róla: |
| semmi nincs ott, ahova lépek, de ez |
| semmit se jelent, mert ahogy megint odanézek, |
| ott a lábam alatt a következő kúp. |
| Ez most már térdmagasságú. Magasabb. |
| Pedig nem hiszem, hogy tovább időztem volna ezen, |
| mint akár a harmadikon, amelyik csak |
| valaki követne odalent! És milyen gyorsan |
| megtalál; pedig azt sem tudhatja, merre lépek, |
| melyik irányba – – – S egyre gyorsul: újabb kiemelkedés, |
| nem is egy! Kettő! Itt fent legalábbis |
| különválik a két talp formája, mint |
| egy meghasított tuskó félpofái, |
| Talp-alakú! A talpam alakja! És ahogy visszanézek |
| a hosszú, kanyargó sorra, a legújabbak fent |
| mind hasítottak már. Páros |
| lábnyomok, csak épp nem besüppednek, hanem |
| kiemelkednek, lefelé szélesedve. |
| És most ez a legújabb: mindjárt a tövétől |
| kettéválik, ha csak hajszálrésnyit is. |
| Hát ezt hogy csinálod ott lent, vakond? Egyszerre kettőt? |
| Mikor a felszín – megtapintottam az előbb, ahogy elcsúsztam |
| Gyé-mánt-ke-mény. És egyre nagyobbakat csattog |
| meztelen talpam alatt, ahogy ugrálok le a kúpokról. |
| Egyre magasabbról ugrálok. Olyan gyorsan |
| kerülök most már térdmagasság fölé, |
| mintha kilőne a felszín, de ha kilőne, |
| éreznem kellene a lendületet, |
| de semmi ilyet nem érzek, |
| minden teljesen nyugodt. A fény egyenletes. |
| jobbkezemmel egyenletes ütemben |
| elkezdtem ütögetni a hasam; |
| mérést hajtottam végre. Minden egyes |
| megálláskor elkezdtem egyenletes ütemben ütögetni, |
| s mindannyiszor ugyanannyit ütöttem rá, egyszer se többet – |
| gyorsabban emelkednek-e ki a felszínből a kúpok. |
| És a kúpok sorra magasabbak lettek ugyanakkora ütésszámra. |
| Gyorsabban emelkednek ki. |
| Az egyszerűség kedvéért egy kúpnak nevezek két félpárat. |
| Talp alakú – – – De nem csak! |
| Megcsúsztam az előbb, lelépés közben |
| – most, ha mindjárt leugrom is, has-magasságból kell – |
| majdnem elterültem a földön, de csak térdre estem, |
| átöleltem a kúpot, melyről ilyen |
| csunyán jöttem le. Két térdeplő |
| lábszáram alatt ott nőtt máris az újabb kúp, felszínének |
| lábszárcsont alakja volt: két lábszáram alakja. |
| a kúp, melyet átölelve tartottam, és a |
| megkülönböztetés kedvéért keresztnek neveztem el, |
| kicsúszni ölelésemből, vagy inkább |
| karjaim csúsztak egyre feljebb, |
| ahogy a zsámoly – így neveztem a két lábszárcsontot – |
| növekedett, s végül magasabbra került a keresztnél, |
| melyről lent voltam már, s így |
| Vissza akartam lépni rá, és |
| Akkor zuhantam végig először a felszinen. |
| Felnéztem: köröskörül a kúpok, |
| mint egy sírkő – vagy kilométerkő-temető. – – – |
| Nem maradhatok egyhelyben sokáig, |
| fel kell tápászkodnom, valahányszor elvágódom, |
| pedig érdekes látvány innen lentről ez a rengeteg: |
| fekve, felkönyökölve; de fel kell |
| tápászkodnom: félek, túl magasból kellene ugranom. |
| ahova zuhanok, test-alakú felület képződik |
| mindig: kiterült testem körvonalai, |
| tőlem függetlenül, rajtam kivül, |
| ormótlan vastagságu kúp metszeteként: |
| szeretnék ráhagyatkozni a helyszinekre. |
| meglehetős sokat. Jó ürügy. Van mért |
| maradni. Van egy kis változatosság, egyhelyben. |
| ez nem volt; lehetett nézelődni, |
| azt hiszem, a futás is nagyon változatos volt |
| csak maradni nem lehetett, és nem volt |
| semmi új, minden egyenletes volt, |
| a lassulás is. Azaz hogy: |
| Futás közben örökké ez járt bennem föl-le, föl-le: |
| „Örökké lefelé – örökké fel az égbe” – ez járt bennem; |
| Talán a futás kezdő pillanatában, indításkor |
| került belém, mint egy irtózatos rajtszám. |
| „Örökké lefelé – örökké fel az égbe.” A változás |
| magam, hogy „fel az égbe” helyett azt mondom: |
| „Örökké magasabbra”, csupán |
| „Örökké magasabbra”. Nem is mondtam, mert csend volt, |
| csend, mint most is köröskörül, csend, csend, cse-e-end! ha |
| meztelen talpam nem csattogna örökké a gyémántkemény felszinen. |
| „Ég” helyett – „magasabbra” –, ezzel |
| egyszerűsödött a dolog, ha nem is lett |
| világosabb. De hiszen világos volt köröskörül, |
| világos volt a felszin, kellemesen világos, mint most, |
| de az „ég” nem tetszett, mi az, hogy „ég”, egyetlen |
| sík felszin volt körülöttem, soha semmi más. Most |
| micsoda rengeteg kúp! Vajon hol |
| lehet az első? Egészen képtelen |
| gondolat, hogy van valahol: egy-két |
| ujjnyi – – – mikor itt már egyetlen pillanat alatt |
| embermagasságúak a kúpok. Nem nagyon |
| lehetne megkeresni; visszanézve |
| egy-egy kúpsor olyan, mint egy nyírt kert, |
| megmondani, merre is járok, erre |
| kúp van, csupa fejnél magasabb, és még ha |
| vigyázok is, felbukom, valahányszor |
| leugrom egyről. Néha elkábít az esés, de ahogy magamhoz- |
| térek, már ugorhatok is. Gondolataim is egészen új |
| ritmust kaptak az új magasságoktól. Folytatom. |
| akkor volt, mikor a zsámolyról vissza akartam lépni a |
| keresztre. Nem estem le rögtön a keresztről, csak olyan |
| érzés volt, hogy elhatároztam, inkább |
| nincs szükség elhatározásra. Mióta ilyen |
| magasságokból ugrom. Aki ilyen magasságokból ugrik, azt hiszem, |
| sok minden nélkül megvan. Folytatom. Egyre vissza- |
| kivánkoztam a régi kúpokra, de tudtam, |
| milyen volt egyszer ujra visszatérni. Emlékszem, úgy intéztem mindig, |
| hogy mellélépjek. Most már akkor is, ha a felszínre ugrom, |
| felbukom, de csak egy a fontos: nem |
| szabad elszakadnom a felszíntől. Folytatni |
| kell, még akkor is, ha nincs is |
| igazi felszín, mert bárhol is vagyok, mindjárt |
| maradnia. Nem tudom, milyen |
| magasságokból zuhanok, de még ezek |
| az én magasságaim. Abba kell |
| maradnia a zuhanásnak, míg az én |
| magasságaim tartanak, mielőtt |
| olyanok jönnek, melyek már nem az én |
| magasságaim többé. Nem emelhet olyan mélységek fölé |
| semmi. Nem törhet ellenem |
| túl magasak lettek s féltem leugrani, |
| rájöttem, hogy kell: letottyanok |
| ugrom lelógatott lábbal. Vagy mikor a |
| régi ütemben már csak egyet tudtam a |
| hasamra ütni, rájöttem: gyorsabban kell |
| kell az egységeket, hogy legyen |
| helyzetemen javíthatok, különben |
| semmi értelme az igyekezetnek, ha nincs időm, hogy |
| saját tudtomra jusson. Néha még |
| ha épp hason érek felszínt, |
| nem háton, körülpillantok a rengeteg |
| kúpon, irdatlan tömeg, mint egy derékba |
| fűrészelt erdő, és a metszetek |
| mind az én formáimat viselik: kéz és láb alakú |
| felületek. Futás közben fogékony |
| lettem volna mindenre, akkor alig volt |
| lehetne futni. Arccal buknék mindjárt előre. Már nem is |
| ülök soha. Ahogy lezuhanok, ugy maradok |
| a következő zuhanásig, nem tápászkodom |
| fel, akkora felület keletkezik |
| mindjárt alattam, amekkora |
| vagyok. Igy legalább marad |
| időm két zuhanás közt; időm, |
| amit semmivel nem kell eltöltenem. De ez |
| már időnek sem idő: ez már csak nekem |
| kiszögellés keletkezik alatta, melyen |
| végig kell gördülnöm, mint egy kiugró |
| sziklán, és mindig össze-vissza billenek, |
| fekvemaradásnak, mert abban épp az a jó, hogy |
| csak egyet kell pördülni és már |
| lent is vagyok a következő |
| helyszinen. Most már ezt is egyre |
| gyorsabban kell csinálnom. Nem szabad |
| ér majd az egész. Véget. A pörgés után |
| mást elképzelni, nem jöhet |
| újabb, mindig tudtam, mi jön. |
| Így is egybenyílnak szinte a |
| zuhanások, most már abba kell, |
| hogy maradjon, nem az enyém, nem, az |
| enyém nem maradhat abba, nem |
| szakadhatok el a felszíntől, |
| a felszínnek kell abbahagynia |
| körülöttem. Most már lassulnia kell, |
| nem törhet ellenem, mikor |
| mindent megtesz értem, itt van |
| folyton alattam, össze kell még |
| szednem minden erőmet, hogy szakadatlan |
| zuhanjak és közbe-közbe felszínt |
| érjek, mindig tovább, nehogy |
| egy magasság oly gyorsan álljon |
| be, hogy azt érezzem – – – nem! nem! abba |
| szüntetnem mindent – – – micsoda csend |
| lett bennem, csak a zuhanások |
|
(Eddig mozdulatlanul ült; itt ugrik fel s kezd fel-alá járni kimért, gyors léptekkel,
mereven; rövid, alig 3–4 lépésnyi távon.)
| a teljes felszín, a kúpok, irtózatos sebességgel zuhan, |
| egyetlen hely kivételével, ahova |
| utoljára zuhantam. Fekszem! – igen, hanyatt |
| fekszem, húnyt szemmel. Irtózatos sebességgel zuhan |
| körülöttem minden, de az én zuhanásom |
| megállt, és most már örökké ez a kúp magasodik, |
| ez az egyetlen testnyi felület. |
| Olyan volt az utolsó zuhanás, mintha sose szakadna vége. |
| Mégis elértem a felszínt, de már ezzel |
| Nem a mélységtől rettentem vissza, nem; |
| hozzászokhattam az örökös szakadékhoz |
| testem körül, örökké szakadék vett körül, |
| mint most ezt az egy testnyi helyszínt. |
| De az a mélység, mely utoljára megnyílt, |
| oly azonnali volt, hogy nem volt az enyém többé. |
| Örökkévalóságnak igérkezett: az örökkévalóság már |
| elviselhetőbb számomra egyetlen testnyi fogságként, mintsem |
| – – – mintsem véget nem érő – – – Egykor |
| úgy futottam, mintha el akarnám osztani magam, |
| örökkévalóságig futva egyenletesen: |
| sehova ne jusson belőlem; hogy így megmenthessem az egész felszínt: |
| ne emelkedjen ki egy pontja sem, |
| legfeljebb futásom vonala lüktessen benne, |
| Pedig megtört már a sík, azzal, hogy én ott voltam, kiemelkedtem belőle. |
| felszín halála megkezdődött általam. |
| Legfeljebb a halálos itélet |
| túlzott bősége elől futottam, |
| de már kezdettől fogva lassult, |
| és végül abba is maradt a futás. |
| Ott álltam az első kis kiemelkedőn, alig egy-két ujjnyi magasban, |
| és aztán a harmadik és negyedik és tizedik és megannyiadik kúpon, |
| és nem kellett többé semmit rejtenem és megmentenem. Sőt: |
| ugrásaim közben büszke lettem arra, |
| hogy megtörtem a felszín egyhangúságát, |
| kúpokat hoztam létre, melyek formáimat viselik |
| – – – pedig valamennyi kúp |
| előkészülete csak annak, ami még |
| itt sem ért véget, ahol most vagyok! |
| Magukra kellett hagynom őket, |
| valamennyi kúpot, vissza kellett adnom őket a |
| felszínnek, egyetlen Helyszínt kellett kiemelnem a zuhanásból: |
| ezt, melyen most húnyt szemmel fekszem, hanyatt, |
| de már nem moccanatlanul. Nem. |
| Az előbb végigjártattam kezem e helyszín kerületén: |
| más, más ez a hely, más, mint a többi volt: |
| ez az egyetlen Helyszín, és – – – |
| mégegyszer körültapogatom a kezemmel, mielőtt |
| megbizonyosodnék róla, mielőtt a szemem is kinyitnám: |
| köralakú! – és most már látom is: köralakú! |
| és mégegyszer lehunyom a szemem, hogy mégegyszer meglássam azt, |
| amit ezentúl örökké látni fogok. |
| Köralakú! Az első tiszta forma! Micsoda sugárzása lehetett |
| annak az utolsó zuhanásnak, ahogy utoljára felszínt értem itt, |
| sugárzása, hogy itt a test-alak |
| a sok kéz-láb-test-alak után |
| gyönyörű körré. Átmérője a testem |
| hossza. Ezért, ezért, ezért nem |
| maradhattam volna mindjárt az első helyszinen, ahol |
| futásom abbamaradt: ha ott mindjárt megállok, |
| most két talp meredne az égbe, |
| és én tele maradtam volna mozgással, felesleges, |
| kúpokká nem vált mozgással. |
| Felemelném a karom: és megindulna a süllyedés, |
| felemelném a lábam: és a süllyedés tovább gyorsulva folytatódna, |
| egyetlen testnyi felületről indulna el a rettenetes sorozat, |
| mert az emelkedne csak, ahol épp vagyok. |
| Nem jött volna létre a kör csodája, nem ért volna utol |
| futásom legtitkosabb értelme, mely bennem föl-le járt: |
| „Örökké lefelé – örökké fel az égbe.” |
| Az ég volt a cél! és az ég maradt a cél! |
| A kúpoknak csupán egy-egy metszésvonala voltam, |
| a kúpok: csonka kúpok maradtak, nem volt csúcsuk soha, |
| mindig kéz-láb-test-alakban hívtam létre őket. |
| Ha most ott lennék, lent, az iszonyatosan távolodó felszinen, |
| ott lennék e kúp tövében, felnéznék az engem milliószorosan, |
| meghaladó méretekre, úgy érezném, ez a kúp odafent |
| egyetlen pontban végződik: |
|
(Körülbelül itt merevedik feszes vigyázz-forma állásba; nem is mozdul a következő
szövegrész alatt, csupán egyetlen egyszer.)
| én hívtam létre, általam csonka, de a metszet már köralakú, |
| és ezen a köralakú metszeten |
| létrejön az ég! Létre fog jönni az ég. |
| Eddig is minden ennek az érdekében történt. |
| Meg fogok moccanni. És a kúp felső metszete is megmozdul. |
| Fel fogok kelni fektemből. És a kúp felszíne is emelkedni kezd. |
| Ez még soha nem történt eddig. |
| Mindig csak az alsó kerület szélesedett, terebélyesedett, |
| ahogy szabadon hagyta a lefelé süllyedő felszín. |
| Most, a kör csodája után, a megváltozott tulajdonságú helyszín |
| abszolút és valóságos emelkedés színhelye lesz. |
| Az egyetlen abszolút és valóságos emelkedésé. |
| Kúp emelkedik, mely nem csúszik ki az ölelésből, |
| kúp emelkedik valóságosan, |
| – képletes, de megvalósuló csúcsa felé, |
| és nekem kell ezt a csúcsot létre-segítenem. |
|
(Valahol itt emeli fel a kezét mellmagasságba, mintha azt jelezné két kifelé
fordított tenyerével: semmi részem a dologban.)
| jelképesen és valóságosan, |
| és szabad helyet hagyok a növekedésnek. |
| A szabadon hagyott felületnek meg kell moccannia. |
| Nem süllyednie kell, hanem emelkednie. |
| És – emelkedik! Emelkedik a szabadon hagyott helyszín! |
| Nem én emelkedem! Tiszta kör- |
| felület emelkedett ki, egyelőre csak |
| ujjnyit a szabadon hagyott |
| oldalon. Tovább emelkedik: két |
| ujjnyi. És most átlépek rá: létre kell |
| jönnie a másik kiemelkedő |
| területén. Itt van! Emelkedik! |
| Ez már két-három-négy ujjnyi! Két |
| ujjnyival magasabb, mint amelyiken állok. |
| visszaugrom rá, hadd növekedjék az |
| első. Mindkettő kör-alaprajzú. Sugaruk |
| épp a nagy kör sugarának fele. Belülről |
| érintik mindketten a nagy kört, és középen, a |
| nagy kör középpontjában: igen, ott már |
| elhajlanak egymástól – kúp-alakúak |
| lesznek! Kúp-alakú mindkettő. Egyre |
| keskenyedve el fogják érni csúcsukat. Nem is egy |
| ég lesz! Két ég, két csúcs. Két |
| valóságos növekedés. Az alapkör, íme, csodálatosan |
| jelképes maradt: és nem ott emelkedik, ahol szószerinti |
| értelemben vagyok, hanem ott, ahonnan kivonultam |
| jelképesen és valóságosan. Így lépek jobbra-balra, |
| egyikről a másikra, és ahonnan lelépek, mindjárt |
| növekedésnek indul, utoléri és el is hagyja |
| a másikat; aztán visszalépek rá, és a szabadon hagyott |
| kúp növekszik megint – egyre szélesebben. Most már |
| szempillantás alatt több, mint arasznyit. Hohó! Csak |
| semmi sietség. Csak szép egyenletesen. Megvan a mozgás, |
| a növekedés, valóságos és |
| abszolút, és ez a fő. Semmiféle |
| gyorsulás nem kell. Most ezt |
| kell csinálni, és lehet is |
| csinálni egy darabig. Semmi |
| kell, pedig nem akármilyen |
| magasságban vagyunk már, nem bizony, és |
| köztetek is van már egy kis |
| hasadék; egész helyes kis szakadékocska |
| van már köztetek, és nekem |
| nemcsak, hogy egyre magasabbra |
| kell lépnem jobbra-balra, hogy |
| növekedjetek, nekem valamennyiszer át is |
| szélesedik. Nem szabad ugyanakkor |
| Nehéz lenne megmérni mennyire, de egyre |
| gyorsabban kell rakni a lábam, nehogy |
| lépnem a végén. Persze ez még |
| egész jól kibírható, kell egy kicsit |
| kapaszkodni, ha nem lépek elég |
| gyorsan, de még nem veszélyes, csak nem szabad, hogy |
| gyorsuljon a növekedés üteme. Valószínűleg |
| ez az egész növekedés meg fog állni egy bizonyos |
| darabig felfelé, aztán megfelelő magasságban |
| megállunk. Ezt a magasságot |
| nem jelzi persze semmi, köröskörül |
| üresség vesz körül, kitöltetlenül, de |
| belső bizonyosság szól majd: eddig! |
| és nem tovább. Most léptem |
| a legnagyobbat: szinte ugranom |
| kellett. Abba kell maradnia |
| megjelenik bennem a belső bizonyosság: eddig! hiszen |
| ez a két kúp is akkor kezdett |
| növekedni, mikor bizonyosságot éreztem magamban, hogy |
| nőni fognak. Egyelőre nem lehet |
| más célunk, mint elérni egy bizonyos |
| szintet. Azt a magasságot, ahol a futás |
| egykor abbamaradt. Ahol az |
| keletkezett alattam. Nem tudom, nem |
| vagyunk-e máris nagyon közel. Nem merem még |
| határozottan érezni, mert semmi jele, hogy |
| megállna a növekedés, sőt, tovább |
| megpróbáltam abbahagyni az ugrást, hiszen |
| növekedne, nincs rám szükség, igazán |
| nincs szükség rám, nyugodtan ottmaradhatok |
| az egyiken vagy a másikon, nincs |
| különben sem kell nekem magamnak felérnem |
| az egyetlen pontba, a kúpok |
| valamelyikének kell összezárulnia, de ahogy |
| a helyszín; zsugorodott! szűkülni |
| kezdett a kör kerülete, ha megálltam, igen, mihelyt |
| megpróbálom abbahagyni az ugrást, |
| balra, vagy balról jobbra, ugy érzem, |
| szűkülni kezd a kerület, és rémülten ugrom |
| alig tudtam átkapaszkodni, függtem a mélység |
| szűkülhet a kerülete, nem törhet |
| vagyok, mért nem állhatok meg az egyiken |
| hogy legyek valahol, annyi |
| hely mindig kellett, és volt |
| is; én indítottam el ezt az egész |
| emelkedést; és így is egyre szűkebb a kerület, |
| magamnak egy ponttá válnom a végén! Legfeljebb |
| hármat vagy négyet ugorhatok, ha így |
| tudok megfordulni se többé, háttal |
| oldali kúpra, egyszer még el |
| fogom véteni, ott kell már |
| ég a cél, lassulni fog majd |
| bírnom addig; most már úgy |
| szökken elém, mint egy fal a másik |
| kell, együtt kell ugranom |
| felkapaszkodni, lassulni fog, még |
|
(Karját leengedi, s a következő szövegrészt már a sík térségből előre távozóban mondja.)
| Lassul-e majd? Nem tudom. |
| Magasan járhat. Ez a kúp itt alattam |
| megállt. Nem nézek hátra. |
| Ezt a metszetet nézem egyre, |
| ahol állok. Nem szűkül-e a kerülete. |
| Nem is kell néznem. Épp lábfejnyi átmérőjű kör. |
| Elég, ha lábfejemmel kitapintom. |
| Ha a talpam egy arasznyi helyen sem kerül a mélység fölé: |
| – – – – – – Nem szűkülhet! |
| milyen gyönyörű kör-alakú. |
|
(Ekkor már nincs jelen.)
|
Megritkulsz…
| elszédülnek, s nem nyernek vissza többé. |
| Létezésed szélcsendje voltál. |
|
Már…
| Már mocsarasodom. Ami külön- |
| válik belőlem: süpped. Csak egészben |
|
Chanson spirituelle
| Rések, miket a nyár ütött, |
| hullnak ágaikról az ürbe. |
| Színhelye vagy csak egy változásnak. |
| Ha jelenléte vagy – megölne. |
|
T. S. Eliot-érme
| most már csak néz beszédem. |
|
Eredendő
| Eggyé-lette halálos, akinek |
| minden rajta-kívüliség: halála. |
|
| Ily élességből felbukót már |
|
| Ti szakadékban folytatódók: |
|
|
Kioltod…
| Mióta nincs hol hagyd magad. |
|
| Nincsen hová légy: már jelenlét |
| nélkül ott állsz minden lehetséges nyomodban. |
|
|
Ezt hordtad…
| Ezt hordtad hát magadban, ez nem |
| lettél soha élve: most, részeidre |
|
| Nincs-hol, nincs-hogy-vonal: |
| széttörve, összeforrhatatlan |
|
| vártál – ezt az ütést is! |
| Nem tudtad: néptelenül már |
|
|
Reincarnatus
| Holtan emelnek mozdulataid |
|
Koan II.
| Most már egyhelyben távolabb |
| Már csak egy nyom mind élesebbje |
| Egy arc egy kéz csontjaiba temetve. |
|
Önarckép 1965-ből
| mint akinek rongyos a feje |
| madárijesztője se semminek |
| jársz-kelsz szíve-hagyott kegyelemben |
|
Koan bel canto
| Ne legyen több pillanatom, |
|
| S én – mint aki félrehajol |
| egy teljes térnyi szélből – |
|
|
Nyers
| Valóban boldogok a praktikus együgyűek, |
| mert szólni csak egy elmúlt állapotban lehet. |
|
| Igy csak olyan, mintha tréfálkoznék: |
| „Mindent, de nem bármit.” |
| nem kellett semmiféle megszorítás. |
|
| Anélkül, hogy engednék valamiből, |
|
egyikről vagy másikról lenne szó. |
| Hogy valamelyiket választanám. |
|
| SZÁMOS, DE NEM KÖVETKEZIK. |
|
| A bolond kibukfencezik. Nem érdem, |
| ha valaki nem ilyen-olyan csörgősipka. |
|
| aki vasalt nadrágot és libamájat…” |
| Próbáljuk befejezni. Eszik? hord? |
| A Vár-lépcsőre nyilt az ablaka, |
| mindig egy tükör fedte el az arcát, |
| rács-sötét volt a szobájában, |
| ő kiabált fel így a negyedikre, |
| a szalámigyáros család meg |
| ürüléket dobált le válaszul |
| Aztán mindkettő elköltözött. |
|
| mintha zseblámpa reflektorozna |
| s kérdését visszhangoznám: |
|
| Teve púpja. Még csak azt sem |
| mondhatni ezentúl: nem hordja senki. |
| Talán mindennek ez az oka. |
|
| egy ismeretlen morfinista – |
| (nincs meg küldeményem „Ajánlott”-cédulája, |
| mellyel barátságot ajánlottam neki, |
| hogy odanyujtanám, rég nem az orra alá, |
| de már nem is tőle tanult arccal, |
| engem mond majd. Akkor egy pillanatra |
| mérleg két serpenyője voltunk. |
| De csak az egyik,) s nem elég |
| a halott tüskehajú szobrász, |
| itt járt el a Ház előtt a KÖZÉRT-be, a Lánchíd-kertbe, |
| hátrakulcsolt kézzel, kicsit előredőlve, |
| először volt a Lukácsban, |
| izületi mészlerakódásra megpróbálta. |
| Lement, hagytuk, megvártuk fönt a napozón, |
| csontrákjára a zöld mohából. |
|
| kérdezhessem: ha ő, meg ő, meg ő igen s nem – |
| – mért akkor én? vagy én is mért ne? |
| Tudnom kell, megbizhatatlan |
| szélrohamok ezek, valahányszor |
| azt hisszük. Az volt igaz, hogy kifelé
|
| neoncső alatt valaki kötött meg fogok halni a bordótónusú szobában, |
| ott éreztem először egyetlenszer. Aztán |
| ültem köztük, mig haza nem mentünk. |
|
| Napján, egyedül voltam este |
| a bekerítetlen temetőben, |
| gaz-dombok közt, márvány közt égtek a mécsek. |
| s utána. Egyedül voltam a lakásban, |
| hasaltam a nagyszoba szőnyegén, |
| szétterpesztettem a lábam és te is, |
| majdnem egész sötét volt a szobában, |
| csak még a szemed is behunytad, |
| feküdtél ágyadon a telefonnal, |
|
| találkozhatott, akár minden nap, |
| mint a faluból kifelé menet a cigánnyal, |
| megkérdezhette, hova mész, cigány – |
|
| ezeknek a dolgoknak vége. |
|
|
Személy
| egy személyt; hogy ne mondjuk: |
| itt vagyok, szóljatok egymásról, mondjátok el |
| bátran; ne mondjuk: fülelésünk |
| likacsos kő, ott kotyog a hang |
|
| s az alagút tulsó feléről is |
| ugyanaz: csak a másik fele. |
|
| pillanatok, csak épp ezeket nem |
| kiméljük aztán. De a tenger – |
| kivert fogai a fűtribün dombján. |
|
| szembe jöttek a hullámok, de végig a part mellett |
| úszva már gyalog történt. |
| S ott is maradhatott volna a parton, |
| de csak fagylaltozott. „A hidegkonyha tálján |
| a kocsonyában nem lehet ruhástól –” |
|
| S LEGALÁBB RÓLAD AZT KELL |
|
| örülünk meg egy hasonlatosságnak, |
|
akkor; mindegy, hogy aztán – |
| később sem elevenedett meg. |
|
| eleven elzárkózásunkat megéri |
|
|
H. királyfi, mostohaapja előtt
| …Elgondolásaim nem oly titokzatosak, |
| sokkal nyilvánvalóbban félrekezelnek. |
| Például nyugtalanítóbb, hogy közben kezdődik majd, |
|
Egy még túl, jobb már két, de |
| Jobb lesz itt is ugyanolyan kevés. |
|
|