Töredék Hamletnek

 

 

 

 

Egy part kövei

 

 

 

 

Hommage

Ki szedi össze váltott lovait,
ha elhulltak, ki veszi a nyakába?
ki teszi meg mégegyszer az utat
értük, visszafelé, hiába?
Kardél-nyargalásod két oldalán
még kettészelve is ez állatok
hozzád lassult múlásukkal bevárják,
amig kidől utolsó hátasod:
most még, nem deszka-földes-álruhásan,
visszanézhetnél e hűlő vetésre –
hogy zokogás kockázzon koponyádban,
kopogjon tört szemük dióverése.

 

 

 

Minden hogy kitágult…

Minden hogy kitágult, mióta
elmozdulhatok nézésem mögül.
Nem fedi el többé képeivel
azt, aminek már nevet sem adok,
amibe már csak hanyattbukhatok.
Áthullok eszméletemen.
Állandóan következem.

 

 

 

Egyre…

Egyre kevesebbet tudok
magamról? vagy mintha napba kellene
néznem, bármerre fordulok – egyetlen
érzékkel vett körül valami
isten? és most már egyre többször
verődöm vissza ugyanúgy: amíg majd
mindenemet végképp egyféleként
kapom vissza? Megrémülök… mi készül…
ide-oda verődöm… el-
egyetlenedve. Van, ahogy már lennem se kell, és
akkor már, úgy, meg sem vagyok.

 

 

 

Ráomlasz…

Ráomlasz mindenedre. Űrnél
tágabb hiányod kiszakad
belőled és egyszerre felragyog,
most már benned ragyog fel az, ami
még az előbb láthatatlan te voltál.
Ráomlasz mindenedre: most már
akárhonnan körülvehet –

 

 

 

Csak elhomályosítom

Csak elhomályosítom, ami már
mögém oly élesen kirajzolódik:
tőlem csak egyre kihaltabb lehet,
egyre élőbb, egyre kihaltabb.
Ha majd mindenem lemarad
egy hirtelen rámnyílt határon,
befogad, hol nincs folytatásom,
mindenem a helyén marad.
Elvesztik elmúlásukat,
nincs mi következzen mire,
átváltozásuk már örök,
két fele nélkül összeér.

 

 

 

Egymás

Megkondítod magad, mint egy teret,
melyben eltávolodhatom.
Látatlanul hagyom,
hogy körülvégy, és az legyek, ahol
vagyok. Háttal megyek, csak az kerül
elém, amit már elhagyok.

 

 

 

Elenged…

Elenged, és érintései tűnt
nyomaiból mégegyszer megteremt:
úgy, ahogyan az ő számára megszűnsz.
Mintha egy gyümölcs húsa zsugorodna,
elhúzódva a héjtól, befelé.
Mije maradhatsz? annak, ami már
nem is a rajtad át való menekvést,
de a legbelső pontot keresi
ami belőled még elérhető,
hol sugározni kezdhet, mert egyetlen,
s csak önmagához ér, ami övé –:
Égbolt kerül közéd s közé. De ha
nem az ő égbolton túlija
maradsz még így is, mi vagy? – ahol a
nem-mulás szive hirtelen
kihagy? anyaghiba? – miben?

 

 

 

A tékozló

Hogy vissza ne térhess sosem,
el sem hagyhatod teljesen.
Őrzöl belőle valamit,
és továbbszökni kényszerít.

 

 

 

Edényekből…

Edényekből magányos fuvola.
Egyszál reggel.

 

 

 

Fürdés

Habok üres mederben
kapkodják csontjaid

 

 

 

Felülsz göröngy-sötétben…

Felülsz göröngy-sötétben,
iszol az olajmécsből –
mint ragacsos röhej
ömlik le torkodon
az ocsmány, téves íz.
Jóságosan tűröd
e túlvilági vaskos
packázást – ezt az elsőt,
amire nincs kín –
…Gulliverként halálod
Lilliputjában…

 

 

 

Átvérző…

Átvérző helyszineid már
felületeket ütnek
rajtad; magad elé
dobált nyomokba lépsz; már
tér-ette körvonalaid
torkodon átszakadnak.
És már-már-időnyi közök
háló-merülése lehetsz,
és belülről boríthatod
a sohajöttű suhanást,
az érkezésükbe-halókét.

 

 

 

K. B. grafikai műveiből

Hátraszegett fejetekhez kötözve,
Áttetszővé-Fűrészeltek, vonultok
– látványunk felhőcsíkjai –
sötét valónkon át.
Majd, ama fényesség előtt!
– elfednétek, ahogy
ágyékát e kezetlen.

 

 

 

P. J. névtáblájára

Elvéthetetlen üldözött –
elalszol és felébredsz.

 

 

 

Te már fuldoklasz…

Te már fuldoklasz bennem, aki még
tér voltam nélküled, tér, önmagányi.
Most már csak a tiéd: a te
fuldoklásod lélegzete.

 

 

 

Két oltár

Folyton tele van veled a
szám, nem tudok tőled beszélni,
mégis téged árullak el
annak, ki fuldoklásom érti.
Látlak megiszonyodni tőlem.
Mintha így menekítenél:
látlak – torkomon, mint hegyélen
futsz, velem futsz visszafelé.
Ki sebeimet megnyitod,
hogy rajtuk közeledre lássak,
és egymásra szabaditod
velem is egyetlen világod:
látom megnyíló sebeim
vakon, bezárva, sérthetetlen –
 
Kettőzve űzi önmagát az
egyetlen és elérhetetlen.

 

 

 

Egyre jobban belemosódsz…

Egyre jobban belemosódsz az át-
törhetetlenbe; reménytelenséged
itt visszhangzik bennem,
lüktetése szétzúz.

 

 

 

Két boltív

Körbekönyöklik az asztalt
Madonna-hajjal
arcod mint gyufaláng lobog
idegen füstben.
A dérzöld fűre
gondolok én is: hajnali
ablak a szívnek
minden rosszra.

 

 

 

Hogyne véreznél…

Hogyne véreznél. Minden
arcvonásod üvegként
töröd át, mig
látványoddá leroskadsz.

 

 

 

A mutatványok búcsúja

Most ott, hol a múlt ujdonságai partraverődnek,
aztán majd ez a hullámzás te magad leszel.
Valami van miért idegen.
Valami nincs.
E visszaáramló üresség:
túl hamar mindegy, mi helyett,
túl hamar nincs későn, hamar,
nincs mikor mindegy mi helyett.
Magadig érsz már. Semmi nem idéz föl
üresre tárt kezed cilinderéből.
Agyat-gyomrot növeszt szived,
éhenhal egy felismeréstől.
– – – – – – – – – – – – – –
Csak ők fordultak benned át, csak
egyszerre olyan tájba álltak,
mely körül elfogynak a tájak:
mindazt, ami lehetsz nekik,
tőled hirtelen elveszik.

 

 

 

Mind, mind a részletek

Múljak csak! Hadd legyek
tompább és teljesebb.
Rosszabb felére lel,
ami most jól se kell.
Mind, mind a részletek!
Hadd legyek csak övék.
Így lesz majd kevesebb,
mintsem hozzám elég.

 

 

 

Félreérted

Félreérted nélküledet:
legjobb esetben nélkülednek,
félreértesz egy nélkület,
miatta hiszed csak velednek.
Igy keletkezik egy személy,
még csak híjának a helyén se.
Valamint minden esemény
egy nincs-mi-hogy félreértése.

 

 

 

Egy sem

Aki elveszti egészét,
megleli részeit.
Őrzöd pár töredékét,
idegen egészeit.

 

 

 

Kert

 

 

 

 

Kert

Hogy felszökött a napsütésre
– tüzes vasak alatt – a kert.
Hogy izzott még e füvek éle.
Most mint a füst futkos a földön
a sötétségbe zárt világ.
Nincsen emlék. Lúgos sötét
marja a tárgyak felszinét;
mint a hámozott dió nedve,
beleevődik mindenedbe
ez az árkoló, keserű,
eredendő feketeség.
És futsz és rászakadsz a rácsra,
hogy megvetemedik a tested;
rozsdája arcod tetoválja,
fémes virágok és keresztek –
a pusztulást arcodba zárták:
rázod kerted fekete rácsát.

 

 

 

Alsóváros

Aki így tudná, mozdulatlan is,
követni egy félreeső, kopott
utca ívét, s csak egyét, bármikor
meg is halhatna már. Mint ez a mészkő-
fal, úgy hajolna, hogy az út ivét
saját megdőlésén érezze, s aztán
ablaktalan is nézhesse örökké.
Én még hiába járok itt, hiába
tudom, hogy itt a macskakövek is
az idő apró süllyesztői: mégis,
bennem még tarkább képek gomolyognak;
hiába ejt meg két különbözőn
magas szomszédos háztető aránya,
mint mérleg két tányérja, melyeket
az ég kéksége egyensúlyoz: bennem
inganak még a kisebb dolgok is.
Hanem azért már eljövök ide.
Bemegyek az idegen kapukon,
és alágerendázott folyosókról
nézem a kicsi belső tereket.
Olyan jó akkor felfedezni egy
falrepedésből kinövő ecetfát,
oly jó hinni, hogy a lélektelen
kő is rést enged magán, mintha a
mulandóságot irigyelné tőlünk.

 

 

 

A szobák

Akkor kitolták a butorokat,
s látszott, milyen göcsörtös volt a padló.
És látszottak a szöghelyek.
Látszott, hogy már üszkösödik
a vaskályha mögött a lyuk.
És végül egy szál meztelen
villanykörte égve maradt,
s most borotvaként kaparja a fény
a borostás falat.
Most, hogy az ég oly ferde lefutású,
mint ágytámlák mögött a faliszőnyeg
kettémetszett mintái, most, hogy a
hegy élén a fák, mint fűrészfogak,
az eget a földtől elharapják –
üres szobákat látok odabent:
mint a végső percek, egymásbanyílanak.
Zúgatja a szél a kéménylukat,
és a hang is kihül bennem s megáll.
Ahogy az inga akkor itt megállhatott,
és ahogy a kályha kihülhetett:
most értelmetlen vasveret.
És az ég megfeketedett.
És értelmetlen már a rács
keresztje az ablak előtt,
rajta a szétfeszitett karokkal
lengő növény indái csak
száraz, barnult, tépett inak.
A villanykörte egyre ég
a levetkőztetett szobában,
és fénye mindent szétfeszít,
a parkettkockák réseit,
mint vallatók a fogakat,
mint a szögek az inakat.
Elfordulok. Megyek a szél
párhuzamos falain át.
Kezemnél, mint nyitott csapok,
süvítenek a fák.

 

 

 

Kerítés

A vízparton a kerités
úgy lóg, iszapba taposva,
mint eltört végtagok.
Éjszaka. Rázza a szél. Megakad a lábam.
Egy csónak vergődik a nádban,
a víz mintha ólomhoz ütné.
Állok. S lassan önkívületté
válik bennem a kopogás,
ahogy a szél rugdossa fent
a hold behorpadt konzervdobozát,
pattogzik a hólyagos ég,
mint festék a csónak oldalán.
De legbelül csak némaság.
Hogy csoportba verődnek,
mint dermedt hangzatok,
körülállnak a fák,
némán fúrják a levegőt,
a rezzenetlen égi iszapot:
és már a szájon bugyborog
a gyűlölet, és kráterek a lábnyomok,
s egymásbasüllyeszti nehéz,
szétmálló tömbjeit a víz a földdel –
Rázza a szél a keritést.

 

 

 

Az elválók

Arccal a fénynek álltak, és csak ekkor,
egész későn láttuk meg végre őket;
két árnyékot dobtak maguk mögé,
mintha két pallón mentek volna végig.
Kiváltak és eltávolodva álltak
minden fénnyel szemközt. Ez volt az alkony,
de nekünk így is hunyorogni kellett,
oly végleges lett lényük, vakitó,
gyűrűztette körül a levegőt,
szinte mint rezgő antennák, de nem
volt többé rajtuk annyi ésszerű sem,
csak rozsda inkább, mint két földbe vágott
pengén. S nem is fém volt, hanem szövet
vagy föld fekete pajzsa, mit felénk
tartottak, háttal – nem, hogy a veszélyt,
a már elvállalt, szemközt támadót
hárítsák el maguktól, nem – de hogy
bennünket távoltartsanak, és inkább
parázs-kockákra hulltak volna szét
a fényben, semhogy megforduljanak.
Így láttuk lényük földnél feketébb,
de a földnél formálhatóbb, esendőbb,
a kérdezetlen izmoknak keserves
terhét, határozott formákba fogva;
s bár nem nyúlhattak semmihez, de két
távol fa törzse, lándzsaként leütve,
mintha kezükbe foghatnák, úgy állott,
mert nem volt már távolság, méretek.
Mert nem volt távolság, csak őközöttük.
S jött egy hullámnyi szél,
közvetlen a füvek színe felett,
mégegyszer összemosva őket, s bennük
a csendben alvó hangok úgy riadtak
fel, mint égő mezőn az állatok,
és bukdácsoltak, mint a fű a szélben.
Ahogyan ott az alkonyatban álltak,
két árnyékpalló végén szemben az
egyetlen napnyi fénnyel, és egyetlen
hullámnyi széltől máris távoli,
külön partokra vetve, ott a végső
órán azt hittük, végre látjuk őket –
mert nem láthattuk gödreit szemüknek,
melyeken át már ők régóta, mint a
homokórák, peregtek befelé.

 

 

 

Egy betegnek

Mikor hánykolódtál s bámultad a
meredt, üres mennyezetet, amig
kemény, kerek kis mag lett a szemed,
szinte kihullhatott álmatlan, éjfél-
utáni órák rögei közé,
hogy majd nézésed, mint kopár fa, mely
úgy nő, mint az évszak, mindjárt kopáran,
nézésed, mint kopár fa koronája
a téli eget, tapinthassa körbe
s egyszerre érintse egész szobád –
hogy körbe-támaszkodj a félelemben,
és tudhass önmagadról legalább egy
fa biztonságával, nem tudva nem válsz-
-e így magad is tárggyá, te, az élő,
vagy éltek valaha a tárgyak is,
csak testükböl kiszállt az irgalom,
s mint szél bolyong most földalatti rétek
óriás füveit borzolva folyton,
s ők hallják ezt a zúgást iszonyodva,
és megdermednek tőle, mint a fagytól:
és megdermedsz te is, közöttük élve –
Mért nem voltam soha melletted akkor,
mig hánykolódtál az üres szobában,
mért hagytam, hogy elöntsenek belül
nehéz rémekkel az álmatlan órák,
gondolataid megjelenjenek,
mint állócsillagok, végtelen űrt fújva reád –
Most, ha hinném neked, hogy „vége van”,
meg is nyugtathatnám magam.
Van ágyad, párnád, mely felfogja tested,
mindig lesz könyv, pohár, mely lezuhanva
zajt üt, s befutnak hozzád. Akkor ülsz már,
sápadtan és rendkívül vékonyan.
Végigsimítják arcod, nyugtató
szavakat kapsz majd, orvosságokat,
és lesz egy pillanat, mikor kifáradsz,
elalszol, s ők, kik ott lesznek helyettem,
lábujjhegyen szépen kimennek, és
kis roppanással rádcsukják az ajtót.

 

 

 

Szobor

Már nemsokára betakarhatod
két tenyereddel arcát, oly sovány lett.
Érintheted minden csontját külön:
e húsalatti vallomásokat;
de ha nézed, szemed úgy fáj majd, mintha
szurós köveken lépkednél mezitláb.
Ne nézd hát: ujjaiddal inkább
boritsd körül, takard el. Inkább
a hideg decemberi levegőbe tördelt
dirib-darab világot nézd, hol akkor
egyszerre meglátsz valamit, és arról
magadra ismersz, s felkiáltasz: ezt,
hogy ezt akartad mondani neki –
Akkor légy majd fegyelmezett: a perc
vadságát villanyoztasd el magadba.
Emeld meg szépen állát egy kevéssé,
s okos, gyöngéd, áttetsző mozdulattal
fordítsd fejét arrafelé s ereszd el.
Többé akár látnod se kell. Csak épp
emlékezni tudj majd: merre nézett
és mit nézett a nem-mulás
hideg talapzatán egy arc,
mely aztán éppenoly hideg lett.

 

 

 

Az elrepült bokor

Te, aki annyi éven át
a változó víz fészke voltál,
partján kis szürke társaiddal
együtt nőttél, bujtál, hajoltál –
most, hogy visszavonult a folyó,
az apadt meder vonaláról
csak egy gyökér mered utánad,
csak egy gyökér, melyről hiányzol.
Nem láttam azt a pillanatot,
melyben lombod magasba lebbent,
mikor te, a szürke füzecske
csoda lettél, lehetetlen:
ó, hogy verdeshetett kibomló
ágaid sűrű köteléke,
mint egy képtelen ejtőernyőn,
mely lentről röppent fel a légbe.
Más fa elhullik levelenként,
vagy lentről korhad el, kiszárad,
de te épen mentél el, önként,
mint ki hazát választ magának.
Most tudtuk meg: tested madár volt,
csak sínylette fűz-sorsát eddig,
mely társai közt úgy elárvult,
hogy nem kellett, csak megtagadni.
És volt erőd, hogy megtagadd
– mert igy magától eleresztett –
fűz-életed s horgonyaid,
melyek földbe merevítettek;
mert minden kín oda húzódik
a gyökerekbe, ott gyűlik fel,
ott köti görcseit, csomóit
szövetségesével, a földdel.
Te most könnyű vagy odafent,
s önmagadért remegve: boldog,
mert nem tudod, hogy utoljára
bontod ki magad, ha kibontod;
az ismeretlenben lebegve,
úgy átitat, hogy nem is érzed,
mig lassan szétbont elemekre,
mert idegen vagy közegének.
Majd visszatér a viz, a parti
bokrok üres helyedre hajtják
ágaikat, az eleven
sarjak nyomaid betakarják:
kivet az ég, befed a part,
mégis az a görcsös gyökérzet
őriz ott lent, amig kitart –
sárba ütött, élő pecséted.

 

 

 

The heart of the matter

Engedd meg nekik, hogy elhagyjanak,
kiket nekem elhagynom nem szabad.
Követetlen kell, hogy kövesselek:
nem tehetek jelet, hát
ne hagyd, hogy eldobáljam
kis tárgyaim: tedd, hogy csak úgy
egyszerre ne legyenek nálam.
És még vigyázz:
ami marad, az – egyetlen legyen,
s így már kicsit Te légy. Egy rohanás, mely
annyira nem enyém, hogy megelőzhet,
bevár, felfog és megállit magába –
ék szorul így a fába.
Akkor majd minden, ami eddig
alkalmam volt – a föld – megüt.
De már annyira mindenütt, hogy
az már nem lesz a föld sem.

 

 

 

A visszaérkezett

Most átmégy a sötét szobán: vigyázol,
beléjük ne botolj; lépteidet
oly apró részekre osztják, hogy ez már
nem is te vagy, inkább a puszta mozgás.
Mikor elmentél tőlük, mintha egy
hullám gerincén hagytad volna őket,
egy hullámén, mely egy mozdulatodra
– hogy becsuktad magad mögött az ajtót –
utánad lendült, s kifutott alóluk.
Te nem tudod, hogy ők azóta is
mind nád- s fa-törmelékek, az üres
levegőbe feltorlódva is e
hullám ívét őrzik; ezért te csak
végtagokat láthatsz lent, és könyöklő
törzset-fejet egy kicsit magasabban.
Most már persze szögletesebbek is,
szárazabbak is; s mert azóta a
fény mindig ugyanazon az egy
ablakon át érte őket: nekik már
nem fény többé. Egy érkezés kellett nekik,
érkezésed, hogy fellobbanjanak,
mint egy óriás száj szívására a
parázs-végek: de te annyira másnak
képzelted el magadban tüzüket,
annyira csak magad akarnád tőlük
– azt, akiről te is tudod, hogy nem vagy –,
hogy neked ők sápadt, közönyös arcok.
Hát ők azok, akikhez visszajöttél?
nekik vagy ennyi csak? vagy ennyi vagy csak?
Aztán csak lépkedsz rajtuk át a padlón,
vigasztalanul illesztgeted a
lábak, törzsek és arcok sokszögét
kitölthetetlen köreidbe.

 

 

 

Ők hagynak el…

Ők hagynak el nyomtalanul: az édes
bizonytalanságok; szeretnék
szorongani valamiért a múltból,
de csak egy jövő nyári napsütés,
csak a jövőre átforrósodó
föld, ahova mégis kifekszem –
mindig előre, mindig megszületetlen.

 

 

 

Macabre a mesterekért

 

 

 

 

In memoriam Antonio Vivaldi

Nem tudsz magadtól már megízesedni: egyiked se
vagy már. Egy íz se. Semmi szökhető:
de minden megszökőben. Túl gyors,
túl mindenkori azonosulás, túl
szapora rezgés ahhoz, hogy követhesd.
Ki görget majd, kioltott tér a térben?
Kinek káprázol, ön-meg-nem-tevés?
A földön még belédbotolnak, és a
változások benned mint kiszögellők, lépcsők
pihenői, hirtelen ablakok az elhagyottra: vonzók.
De már az önmagán keresztül-tártról ki tud?
Nincs egy hely, ahol ne egész valója verné át.
 
Emberöltők
szemében mozdulatlan. És egy fát is, ki nézne végig?
Holtigszülés: előre megfagynak tőle a fogalmak.
Űr kavicsai, felhők, mily lazán
görögtök medretekben, hogy helyet
hagyjatok még nekünk is magatok
alatt. Magatokon keresztül-tártak,
elvéthetetlen senkinek-se-tájak,
gyengédségtek mint kanalat
meríti meg a szívet sajátmagában: mozdulatlan
merülve az égben bőséged érezd,
ahogy az izmok roppanásától erezve
márványként fekszel – a napos fűben
felülj, magadon elidőzz.

 

 

 

Prelúdium és ötsoros

Ahogy egy forrás felfakad
a frissen tárt szem sugarára,
s a megnyíló száj e patak
egész medrét felszínre rántja
egy sosemúló mosolyába,
s az idő buborékjait
csengve üti a szívetekhez,
mint a kavicsot – állni egyre,
gyönyörűséggel megkövezve…
Oly végső most e pillanat
Túlélte mégis meghazudtol
Mily kínra áltatod magad
Elmúlásod éle kicsorbul
Tépni fogja a húsodat

 

 

 

A séták

Beomlott mozdulatok. Kiáll
belőlük egy láb, egy testrész. Miért
markolsz közéjük fű-gyökérnyit is már?
Körüljárhatóságod tériszonyába
léptél ki folyton; remegtél a
csupasz megvilágítás üregében.
Hogy itta a képekre szomjas
tér a mozgást. Lépteid az
ön-távolodás visszhangjába tapostak.
Egy szót úgy ejtesz, egy megnevezés
úgy hagy el, mint egy tenyered közé vett
arc nem-moccanása.
 
De te,
szív, fű-gyökérnyi markolás,
ahogy magadba te folyton visszakapaszkodsz –

 

 

 

Töredék Hamletnek

– ily egyetlenné el-nem-gondolás
tehet csak. Minden megközelítés már
önmagától tünékeny: mérték,
melyet mindig saját
változása teremt meg; oly síp,
mely csak saját hangjára szól –
Ó, te állhatatlan odaadás,
te, kit már egy porszemnyi át-nem-szitált idő
megül halálosan –

 

 

 

II. Töredék

Ó, ismétlődés: szívszorultod is
mind csak való, mindig csak változat még.
És készületlen bennünk, amiről
hogy készen érhet minket – elhihetjük.
Majd, ha magunkra nyitnak: kizuhanni,
s már nem magunkon át –

 

 

 

III. Töredék

…Szárnycsapásokként, így, a folyton
egyhelyben maradó teret
másolva át visszájává: reménnyé:
egyetlen teljes maszkunkat talán
– a már halál-utánit –
olyan közelre hozza, hogy már
mozdulatlan színünk eléri…

 

 

 

Már tudva rólad…

Már tudva Rólad, akinek
sebhelyed ez a tér: átváltozásodé
belénk, – már tudva Rólad
megmoccanhatunk-e?
megmoccanhatunk-e? Áradás közelít:
mások magaslatokkal
telnek meg; rajtunk pedig üres szél
söpör végig, méreteinktől
megfosztva hátrahagy.
Megnyílások: folyton kiléptetek
belőlünk, mintha csak
nekifutás lennétek igazibb
összezárulásunkhoz. Itthagytatok
egyre sűrűbb üregként.
egyre sűrűbb üregként. Már egyetlen
elmozdulásunk mögül kicsapva
halálra égethetjük egymást.

 

 

 

Macabre a mesterekért

Halottaimból elragad
minden, amit elveszthetek.
Úgyis marad, mi megmarad
s halottaimba elvezet.
A fényesség, mely fölrepít,
odavet zugom sötétjére.
Megkockáztat és elveszít
egyetlenegyszer mindörökre.
Halottaimból elragad
minden, amit elveszthetek.
Úgyis marad, mi megmarad
s halottaimba elvezet.
Mély s felszín egymás kapuja,
bújj-zöldág sehova sehonnan:
én csak lépek ide-oda,
amig örökkévalóm moccan.
Halottaimból elragad
minden, amit elveszthetek.
Úgyis marad, mi megmarad
s halottaimba elvezet.
Eltaszítva, mely a szigetre
bajnokot vitt, pörgött a sajka –
én ezt a partot rúgom el,
mert nincs szükségem másik partra.

 

 

 

Az üdvözlet

Csak az van, ami lehet. Lépj a
benned futó medrekbe, próbáld: lapulj.
A fény a víz nyugvásába alászáll,
megbicsaklik jövője kavicsán a láb –
megbicsaklik a fény: átjárná csak víz-ágyát,
de már vele iramlik, tündöklőn ágait növesztve –
– hát ez volt még, ez mind-mind benne volt
a teljesekben. Ekkorák még. Csak
az van, ami lehet.
Várj mindent. Még nem-követhetőd
nyílik benned. Tudd: fény-erezetét e
patak se járja, odakint mégis
feldobja színét, s – hányadszor – megtér
a ráhulló levél alá.

 

 

 

Vissza az égbe

 

 

 

 

Albert Langlois clochard emlékének

 

E szövegnek szereplője nincs; mintha képzeletünk teljesen sík, üres színpadának egyik sarkában ülve mondaná el mozdulatlanul, majd egyszerre felugorva és gyors léptekkel fel-le járva VALAKI.

 
– – – Nem volt itt, nem volt itt még az előbb!
Ez a harmadik kis kiemelkedés
az előbb még nem volt itt. És most
itt van alattam. Itt állok rajta
egymagasságban a másodikkal.
Egymagasságban! Képtelenség.
Hiszen a másodikat akkor
fedeztem fel, ahogy leléptem
róla. Ide, ahol most állok. Ahonnan
el sem mozdultam azóta. És most:
egymagasságban – – –
Magasabban! A második alig volt
öt-hat ujjnyi magas, és most már
legalább arasznyi magasságban állok.
S ahogy lelépek, nagyobbat zöttyenek, mint
mikor a másodikról leléptem. És itt
a negyedik. Pár ujjnyi alattam. Lehet akkora, mint az
első. Vagy a második. Nem. Ez a negyedik nem
volt itt. Nem lehetett.
A második kúpról még teljesen gyanútlanul léptem tovább.
De a harmadikról – igazán megnéztem,
hova teszem a lábam. Igyekeztem
egészen gyanútlanul, szórakozottan lelépni róla, hogy
jól érezzem a zöttyenést, hátha csak a szemem
káprázott – annyira mégis hittem a szememnek, hogy
jól megnézzem, hova –, éreztem a zöttyenést: nagyobb
volt, mint a másodikról lelépve,
de semmi nem volt itt, jól megnéztem: semmi nem volt
itt, ahol most a negyedik kúpon állok,
legalább másfél arasznyi magasságban.
Már magasabban, mint a harmadik kúp.
Nem – volt – itt – semmi!
– – – Nem, nem fülelek, nem hallgatózom: vajon
hallani-e a hirtelen beállt
csendben a növekedés zaját – – –
Sík volt a felszín, akárcsak ezen a két tenyérnyi helyen,
ahova most léptem, ahol már
zajtalanul emelkedem is az ötödikkel.
Egyhelyben állok és emelkedem.
Sík volt a felszín, sík, sík, mint mindenütt köröskörül:
sík, tágas és üres.
Mint most is mindenütt – ezt az öt,
ezt a – hat
vakondturást kivéve. Az első
még alig üt el a felszíntől. De a hatodik
itt alattam már most magasabb a harmadiknál.
Pedig ott milyen hosszan álltam!
– – – Mikor a futás abbamaradt
s először álltam meg,
talán nem néztem körül alaposan: nem vettem észre az elsőt.
Lehet, hogy ott volt már, megbotolhattam volna benne,
de csak fölléptem rá épp. Miért ne. Egy-két ujjnyi,
lapos kis kiemelkedés a köröskörül
teljesen sík felszínből. Megálltam. Lábfejek
szorosan egymás mellett.
Továbbléptem. Egyet. Megálltam. Lábfejek – – –
akkor álltam a másodikon. Ahogy visszanézek:
alig kúp-alakú még. Elsiklana felette a tekintet,
ha nem egy egész sor kanyarogna már.
Mert a többiek fokozatosan
kiemelkednek. Tucatnyi is talán. Némelyik
alacsonyabb, mint az előtte lévő, mert
hamarabb leléptem róla, és mihelyt lelépek,
nem növekszik tovább egyik sem. És ezen
a tizenvalahány kúpon kívül
nem növekszik semmi. Köröskörül semmi nincs.
Akkor se volt,
akkor se volt semmi más, mikor futottam, csak a sík,
sík felszín és az én futásom
a felszinen,
egyre lassulva. De erről
csak akkor győződhettem meg, mikor abbamaradt a futás
s megálltam. Nem tudom, hogyan. Azóta is ezt
próbálgatom. Próbálok megállni. Lábfejek – – – aztán tovább
egyet. Még egyet – – – Annak a
futásnak a végét próbálgatom,
szeretném tudni, milyen volt, de most már
az nincs. Valahányszor egy kúpról lelépek,
közönyösen győződöm meg róla:
semmi nincs ott, ahova lépek, de ez
semmit se jelent, mert ahogy megint odanézek,
ott a lábam alatt a következő kúp.
Ez most már térdmagasságú. Magasabb.
Pedig nem hiszem, hogy tovább időztem volna ezen,
mint akár a harmadikon, amelyik csak
arasznyi magas. Mintha
valaki követne odalent! És milyen gyorsan
megtalál; pedig azt sem tudhatja, merre lépek,
melyik irányba – – – S egyre gyorsul: újabb kiemelkedés,
nem is egy! Kettő! Itt fent legalábbis
különválik a két talp formája, mint
egy meghasított tuskó félpofái,
és a tetejük talp-alakú.
Talp-alakú! A talpam alakja! És ahogy visszanézek
a hosszú, kanyargó sorra, a legújabbak fent
mind hasítottak már. Páros
lábnyomok, csak épp nem besüppednek, hanem
kiemelkednek, lefelé szélesedve.
És most ez a legújabb: mindjárt a tövétől
kettéválik, ha csak hajszálrésnyit is.
Hát ezt hogy csinálod ott lent, vakond? Egyszerre kettőt?
Mikor a felszín – megtapintottam az előbb, ahogy elcsúsztam
– gyémántkemény.
Gyé-mánt-ke-mény. És egyre nagyobbakat csattog
meztelen talpam alatt, ahogy ugrálok le a kúpokról.
Egyre magasabbról ugrálok. Olyan gyorsan
kerülök most már térdmagasság fölé,
mintha kilőne a felszín, de ha kilőne,
éreznem kellene a lendületet,
de semmi ilyet nem érzek,
semmi lendületet:
minden teljesen nyugodt. A fény egyenletes.
Az előbb
jobbkezemmel egyenletes ütemben
elkezdtem ütögetni a hasam;
mérést hajtottam végre. Minden egyes
megálláskor elkezdtem egyenletes ütemben ütögetni,
s mindannyiszor ugyanannyit ütöttem rá, egyszer se többet –
vajon
gyorsabban emelkednek-e ki a felszínből a kúpok.
És a kúpok sorra magasabbak lettek ugyanakkora ütésszámra.
Gyorsabban emelkednek ki.
Az egyszerűség kedvéért egy kúpnak nevezek két félpárat.
Talp alakú – – – De nem csak!
Megcsúsztam az előbb, lelépés közben
– most, ha mindjárt leugrom is, has-magasságból kell –
majdnem elterültem a földön, de csak térdre estem,
és ha már térden voltam,
átöleltem a kúpot, melyről ilyen
csunyán jöttem le. Két térdeplő
lábszáram alatt ott nőtt máris az újabb kúp, felszínének
lábszárcsont alakja volt: két lábszáram alakja.
Mig erre figyeltem,
a kúp, melyet átölelve tartottam, és a
megkülönböztetés kedvéért keresztnek neveztem el,
elkezdett szép lassan
kicsúszni ölelésemből, vagy inkább
karjaim csúsztak egyre feljebb,
ahogy a zsámoly – így neveztem a két lábszárcsontot –
növekedett, s végül magasabbra került a keresztnél,
melyről lent voltam már, s így
növekedése megszünt.
Vissza akartam lépni rá, és
akkor estem el először.
Akkor zuhantam végig először a felszinen.
Felnéztem: köröskörül a kúpok,
mint egy sírkő – vagy kilométerkő-temető. – – –
Nem maradhatok egyhelyben sokáig,
fel kell tápászkodnom, valahányszor elvágódom,
pedig érdekes látvány innen lentről ez a rengeteg:
fekve, felkönyökölve; de fel kell
tápászkodnom: félek, túl magasból kellene ugranom.
S most már
ahova zuhanok, test-alakú felület képződik
mindig: kiterült testem körvonalai,
tőlem függetlenül, rajtam kivül,
ormótlan vastagságu kúp metszeteként:
– gyorsan felugrom,
bár egyre jobban
szeretnék ráhagyatkozni a helyszinekre.
Ezért gondolkodom talán
meglehetős sokat. Jó ürügy. Van mért
maradni. Van egy kis változatosság, egyhelyben.
Futás közben
ez nem volt; lehetett nézelődni,
azt hiszem, a futás is nagyon változatos volt
– mindig másutt –,
csak maradni nem lehetett, és nem volt
semmi új, minden egyenletes volt,
a lassulás is. Azaz hogy:
volt egyetlen változás.
Futás közben örökké ez járt bennem föl-le, föl-le:
„Örökké lefelé – örökké fel az égbe” – ez járt bennem;
nem tudom, mi volt ez,
de más nem volt.
Nem tudom, honnan,
ott volt bennem.
Talán a futás kezdő pillanatában, indításkor
került belém, mint egy irtózatos rajtszám.
„Örökké lefelé – örökké fel az égbe.” A változás
pedig ez volt:
egyszercsak rajtakaptam
magam, hogy „fel az égbe” helyett azt mondom:
„Örökké magasabbra”, csupán
„Örökké magasabbra”. Nem is mondtam, mert csend volt,
csend, mint most is köröskörül, csend, csend, cse-e-end! ha
meztelen talpam nem csattogna örökké a gyémántkemény felszinen.
„Ég” helyett – „magasabbra” –, ezzel
egyszerűsödött a dolog, ha nem is lett
világosabb. De hiszen világos volt köröskörül,
világos volt a felszin, kellemesen világos, mint most,
de az „ég” nem tetszett, mi az, hogy „ég”, egyetlen
sík felszin volt körülöttem, soha semmi más. Most
micsoda rengeteg kúp! Vajon hol
lehet az első? Egészen képtelen
gondolat, hogy van valahol: egy-két
ujjnyi – – – mikor itt már egyetlen pillanat alatt
embermagasságúak a kúpok. Nem nagyon
lehetne megkeresni; visszanézve
egy-egy kúpsor olyan, mint egy nyírt kert,
de most már nem tudom
megmondani, merre is járok, erre
csupa új
kúp van, csupa fejnél magasabb, és még ha
vigyázok is, felbukom, valahányszor
leugrom egyről. Néha elkábít az esés, de ahogy magamhoz-
térek, már ugorhatok is. Gondolataim is egészen új
ritmust kaptak az új magasságoktól. Folytatom.
Az első esés
akkor volt, mikor a zsámolyról vissza akartam lépni a
keresztre. Nem estem le rögtön a keresztről, csak olyan
érzés volt, hogy elhatároztam, inkább
leszédülök. Most
nincs szükség elhatározásra. Mióta ilyen
magasságokból ugrom. Aki ilyen magasságokból ugrik, azt hiszem,
sok minden nélkül megvan. Folytatom. Egyre vissza-
kivánkoztam a régi kúpokra, de tudtam,
milyen volt egyszer ujra visszatérni. Emlékszem, úgy intéztem mindig,
hogy mellélépjek. Most már akkor is, ha a felszínre ugrom,
felbukom, de csak egy a fontos: nem
szabad elszakadnom a felszíntől. Folytatni
kell, még akkor is, ha nincs is
igazi felszín, mert bárhol is vagyok, mindjárt
kiemelkedem egy
kúppal. És ez annyira
képtelen, hogy abba kell
maradnia. Nem tudom, milyen
magasságokból zuhanok, de még ezek
az én magasságaim. Abba kell
maradnia a zuhanásnak, míg az én
magasságaim tartanak, mielőtt
olyanok jönnek, melyek már nem az én
magasságaim többé. Nem emelhet olyan mélységek fölé
semmi. Nem törhet ellenem
a felszín. Ahogy a kúpok
túl magasak lettek s féltem leugrani,
rájöttem, hogy kell: letottyanok
előbb, s csak azután
ugrom lelógatott lábbal. Vagy mikor a
régi ütemben már csak egyet tudtam a
hasamra ütni, rájöttem: gyorsabban kell
ütögetnem, rövidíteni
kell az egységeket, hogy legyen
időm egy-két dologra a
zuhanások közt, amivel
helyzetemen javíthatok, különben
semmi értelme az igyekezetnek, ha nincs időm, hogy
saját tudtomra jusson. Néha még
ha épp hason érek felszínt,
nem háton, körülpillantok a rengeteg
kúpon, irdatlan tömeg, mint egy derékba
fűrészelt erdő, és a metszetek
mind az én formáimat viselik: kéz és láb alakú
felületek. Futás közben fogékony
lettem volna mindenre, akkor alig volt
valami. Itt nem
lehetne futni. Arccal buknék mindjárt előre. Már nem is
ülök soha. Ahogy lezuhanok, ugy maradok
a következő zuhanásig, nem tápászkodom
fel, akkora felület keletkezik
mindjárt alattam, amekkora
vagyok. Igy legalább marad
időm két zuhanás közt; időm,
amit semmivel nem kell eltöltenem. De ez
már időnek sem idő: ez már csak nekem
idő. Csak a karomra kell
vigyáznom: a következő
zuhanás felőli oldalon
nem szabad kinyujtanom,
kiszögellés keletkezik alatta, melyen
végig kell gördülnöm, mint egy kiugró
sziklán, és mindig össze-vissza billenek,
és akkor semmi értelme a
fekvemaradásnak, mert abban épp az a jó, hogy
csak egyet kell pördülni és már
lent is vagyok a következő
helyszinen. Most már ezt is egyre
gyorsabban kell csinálnom. Nem szabad
lemaradnom most, mikor
véget
ér majd az egész. Véget. A pörgés után
én már nem tudok
mást elképzelni, nem jöhet
újabb, mindig tudtam, mi jön.
Így is egybenyílnak szinte a
zuhanások, most már abba kell,
hogy maradjon, nem az enyém, nem, az
enyém nem maradhat abba, nem
szakadhatok el a felszíntől,
a felszínnek kell abbahagynia
körülöttem. Most már lassulnia kell,
nem törhet ellenem, mikor
mindent megtesz értem, itt van
folyton alattam, össze kell még
szednem minden erőmet, hogy szakadatlan
zuhanjak és közbe-közbe felszínt
érjek, mindig tovább, nehogy
egy magasság oly gyorsan álljon
be, hogy azt érezzem – – – nem! nem! abba
kell hagynom a
gondolkodást is, be kell
szüntetnem mindent – – – micsoda csend
lett bennem, csak a zuhanások
tompa zaja vissz-
hangzik; minden milyen
– – – késő!

 

(Eddig mozdulatlanul ült; itt ugrik fel s kezd fel-alá járni kimért, gyors léptekkel, mereven; rövid, alig 3–4 lépésnyi távon.)

 

Zuhan körülöttem minden,
a teljes felszín, a kúpok, irtózatos sebességgel zuhan,
egyetlen hely kivételével, ahova
utoljára zuhantam. Fekszem! – igen, hanyatt
fekszem, húnyt szemmel. Irtózatos sebességgel zuhan
körülöttem minden, de az én zuhanásom
megállt, és most már örökké ez a kúp magasodik,
ez az egyetlen testnyi felület.
Olyan volt az utolsó zuhanás, mintha sose szakadna vége.
Mégis elértem a felszínt, de már ezzel
lekéstem a következőről.
Nem a mélységtől rettentem vissza, nem;
hozzászokhattam az örökös szakadékhoz
testem körül, örökké szakadék vett körül,
mint most ezt az egy testnyi helyszínt.
De az a mélység, mely utoljára megnyílt,
oly azonnali volt, hogy nem volt az enyém többé.
Örökkévalóságnak igérkezett: az örökkévalóság már
elviselhetőbb számomra egyetlen testnyi fogságként, mintsem
– – – mintsem véget nem érő – – – Egykor
úgy futottam, mintha el akarnám osztani magam,
örökkévalóságig futva egyenletesen:
sehova ne jusson belőlem; hogy így megmenthessem az egész felszínt:
ne emelkedjen ki egy pontja sem,
legfeljebb futásom vonala lüktessen benne,
mint az alkaron egy ér.
Pedig megtört már a sík, azzal, hogy én ott voltam, kiemelkedtem belőle.
Elárulva általam,
halálra ítélve általam,
a tágas, sík üres
felszín halála megkezdődött általam.
Legfeljebb a halálos itélet
túlzott bősége elől futottam,
de már kezdettől fogva lassult,
és végül abba is maradt a futás.
Ott álltam az első kis kiemelkedőn, alig egy-két ujjnyi magasban,
és aztán a harmadik és negyedik és tizedik és megannyiadik kúpon,
és nem kellett többé semmit rejtenem és megmentenem. Sőt:
ugrásaim közben büszke lettem arra,
hogy megtörtem a felszín egyhangúságát,
kúpokat hoztam létre, melyek formáimat viselik
– – – pedig valamennyi kúp
kísérlet volt csupán,
előkészülete csak annak, ami még
itt sem ért véget, ahol most vagyok!
Magukra kellett hagynom őket,
valamennyi kúpot, vissza kellett adnom őket a
felszínnek, egyetlen Helyszínt kellett kiemelnem a zuhanásból:
ezt, melyen most húnyt szemmel fekszem, hanyatt,
de már nem moccanatlanul. Nem.
Az előbb végigjártattam kezem e helyszín kerületén:
más, más ez a hely, más, mint a többi volt:
ez az egyetlen Helyszín, és – – –
mégegyszer körültapogatom a kezemmel, mielőtt
megbizonyosodnék róla, mielőtt a szemem is kinyitnám:
köralakú! – és most már látom is: köralakú!
és mégegyszer lehunyom a szemem, hogy mégegyszer meglássam azt,
amit ezentúl örökké látni fogok.
Köralakú! Az első tiszta forma! Micsoda sugárzása lehetett
annak az utolsó zuhanásnak, ahogy utoljára felszínt értem itt,
az Egyetlenen, micsoda
sugárzása, hogy itt a test-alak
köralakúra változott,
a sok kéz-láb-test-alak után
gyönyörű körré. Átmérője a testem
hossza. Ezért, ezért, ezért nem
maradhattam volna mindjárt az első helyszinen, ahol
futásom abbamaradt: ha ott mindjárt megállok,
most két talp meredne az égbe,
és én tele maradtam volna mozgással, felesleges,
kúpokká nem vált mozgással.
Felemelném a karom: és megindulna a süllyedés,
felemelném a lábam: és a süllyedés tovább gyorsulva folytatódna,
egyetlen testnyi felületről indulna el a rettenetes sorozat,
mert az emelkedne csak, ahol épp vagyok.
Nem jött volna létre a kör csodája, nem ért volna utol
futásom legtitkosabb értelme, mely bennem föl-le járt:
„Örökké lefelé – örökké fel az égbe.”
Az ég volt a cél! és az ég maradt a cél!
A kúpoknak csupán egy-egy metszésvonala voltam,
a kúpok: csonka kúpok maradtak, nem volt csúcsuk soha,
hiszen
sosem egyetlen pontként,
mindig kéz-láb-test-alakban hívtam létre őket.
Ha most ott lennék, lent, az iszonyatosan távolodó felszinen,
ott lennék e kúp tövében, felnéznék az engem milliószorosan,
végtelenül
meghaladó méretekre, úgy érezném, ez a kúp odafent
egyetlen pontban végződik:
és ez a pont – az ég.

 

(Körülbelül itt merevedik feszes vigyázz-forma állásba; nem is mozdul a következő szövegrész alatt, csupán egyetlen egyszer.)

 

Egy csonka kúp
eszmei csúcsa az ég!
Ezé a kúpé, melyet
én hívtam létre, általam csonka, de a metszet már köralakú,
és ezen a köralakú metszeten
létrejön az ég! Létre fog jönni az ég.
Eddig is minden ennek az érdekében történt.
Meg fogok moccanni. És a kúp felső metszete is megmozdul.
Fel fogok kelni fektemből. És a kúp felszíne is emelkedni kezd.
Emelkedni!
Ez még soha nem történt eddig.
Mindig csak az alsó kerület szélesedett, terebélyesedett,
ahogy szabadon hagyta a lefelé süllyedő felszín.
Most, a kör csodája után, a megváltozott tulajdonságú helyszín
abszolút és valóságos emelkedés színhelye lesz.
Az egyetlen abszolút és valóságos emelkedésé.
Kúp emelkedik, mely nem csúszik ki az ölelésből,
kúp emelkedik valóságosan,
– képletes, de megvalósuló csúcsa felé,
– az ég felé:
és nekem kell ezt a csúcsot létre-segítenem.

 

(Valahol itt emeli fel a kezét mellmagasságba, mintha azt jelezné két kifelé fordított tenyerével: semmi részem a dologban.)

 

Kivonulok
a kúp egyik feléről
jelképesen és valóságosan,
és szabad helyet hagyok a növekedésnek.
A szabadon hagyott felületnek meg kell moccannia.
Nem süllyednie kell, hanem emelkednie.
És – emelkedik! Emelkedik a szabadon hagyott helyszín!
Nem én emelkedem! Tiszta kör-
felület emelkedett ki, egyelőre csak
ujjnyit a szabadon hagyott
oldalon. Tovább emelkedik: két
ujjnyi. És most átlépek rá: létre kell
jönnie a másik kiemelkedő
körfelületnek a nagy kör
területén. Itt van! Emelkedik!
Ez már két-három-négy ujjnyi! Két
ujjnyival magasabb, mint amelyiken állok.
Növekszik tovább. Most
visszaugrom rá, hadd növekedjék az
első. Mindkettő kör-alaprajzú. Sugaruk
épp a nagy kör sugarának fele. Belülről
érintik mindketten a nagy kört, és középen, a
nagy kör középpontjában: igen, ott már
elhajlanak egymástól – kúp-alakúak
lesznek! Kúp-alakú mindkettő. Egyre
keskenyedve el fogják érni csúcsukat. Nem is egy
ég lesz! Két ég, két csúcs. Két
valóságos növekedés. Az alapkör, íme, csodálatosan
jelképes maradt: és nem ott emelkedik, ahol szószerinti
értelemben vagyok, hanem ott, ahonnan kivonultam
jelképesen és valóságosan. Így lépek jobbra-balra,
egyikről a másikra, és ahonnan lelépek, mindjárt
növekedésnek indul, utoléri és el is hagyja
a másikat; aztán visszalépek rá, és a szabadon hagyott
kúp növekszik megint – egyre szélesebben. Most már
szempillantás alatt több, mint arasznyit. Hohó! Csak
semmi sietség. Csak szép egyenletesen. Megvan a mozgás,
a növekedés, valóságos és
abszolút, és ez a fő. Semmiféle
gyorsulás nem kell. Most ezt
kell csinálni, és lehet is
csinálni egy darabig. Semmi
gyorsulás, hiszen akkor
nekem is ugrálnom
kell, pedig nem akármilyen
magasságban vagyunk már, nem bizony, és
köztetek is van már egy kis
hasadék; egész helyes kis szakadékocska
van már köztetek, és nekem
nemcsak, hogy egyre magasabbra
kell lépnem jobbra-balra, hogy
növekedjetek, nekem valamennyiszer át is
kell lépnem ezt a
szakadékot. És egyre
szélesedik. Nem szabad ugyanakkor
gyorsulnia is. Gyorsul.
Nehéz lenne megmérni mennyire, de egyre
gyorsabban kell rakni a lábam, nehogy
túl magasra kelljen
lépnem a végén. Persze ez még
egész jól kibírható, kell egy kicsit
kapaszkodni, ha nem lépek elég
gyorsan, de még nem veszélyes, csak nem szabad, hogy
gyorsuljon a növekedés üteme. Valószínűleg
ez az egész növekedés meg fog állni egy bizonyos
ponton. Haladunk egy
darabig felfelé, aztán megfelelő magasságban
megállunk. Ezt a magasságot
nem jelzi persze semmi, köröskörül
üresség vesz körül, kitöltetlenül, de
belső bizonyosság szól majd: eddig!
és nem tovább. Most léptem
a legnagyobbat: szinte ugranom
kellett. Abba kell maradnia
a növekedésnek, mihelyt
megjelenik bennem a belső bizonyosság: eddig! hiszen
ez a két kúp is akkor kezdett
növekedni, mikor bizonyosságot éreztem magamban, hogy
nőni fognak. Egyelőre nem lehet
más célunk, mint elérni egy bizonyos
szintet. Azt a magasságot, ahol a futás
egykor abbamaradt. Ahol az
első kis kiemelkedő
keletkezett alattam. Nem tudom, nem
vagyunk-e máris nagyon közel. Nem merem még
határozottan érezni, mert semmi jele, hogy
megállna a növekedés, sőt, tovább
gyorsul. Az előbb
megpróbáltam abbahagyni az ugrást, hiszen
egy kúp nélkülem is
növekedne, nincs rám szükség, igazán
nincs szükség rám, nyugodtan ottmaradhatok
az egyiken vagy a másikon, nincs
szükség két égre, két ég
képtelenség, két
egyetlen pont – – – és
különben sem kell nekem magamnak felérnem
az egyetlen pontba, a kúpok
valamelyikének kell összezárulnia, de ahogy
tétováztam egyszerre úgy
éreztem, zsugorodni kezd
a helyszín; zsugorodott! szűkülni
kezdett a kör kerülete, ha megálltam, igen, mihelyt
megpróbálom abbahagyni az ugrást,
nem lépek jobbról-
balra, vagy balról jobbra, ugy érzem,
szűkülni kezd a kerület, és rémülten ugrom
tovább; de az előbb már
alig tudtam átkapaszkodni, függtem a mélység
fölött, karommal kellett
felrántanom magam; nem
szűkülhet a kerülete, nem törhet
ellenem; felesleges
vagyok, mért nem állhatok meg az egyiken
vagy a másikon; kell,
hogy legyek valahol, annyi
hely mindig kellett, és volt
is; én indítottam el ezt az egész
emelkedést; és így is egyre szűkebb a kerület,
képtelenség, nekem
magamnak egy ponttá válnom a végén! Legfeljebb
hármat vagy négyet ugorhatok, ha így
gyorsul a növekedés, nem
tudok megfordulni se többé, háttal
kell visszaugranom,
most a bal-
oldali kúpra, egyszer még el
fogom véteni, ott kell már
lennünk a kellő
magasságban, nem
lehet mindjárt az
ég a cél, lassulni fog majd
előbb, hiszen a futás is
lassult, ki kell
bírnom addig; most már úgy
szökken elém, mint egy fal a másik
kúp, ahova ugranom
kell, együtt kell ugranom
vele, nem birok
felkapaszkodni, lassulni fog, még
ezt az egyet bírom, de
hátra már nem – fal
szökken mögöttem a
magasba – nem,
nem, nem, nem – – –

 

(Karját leengedi, s a következő szövegrészt már a sík térségből előre távozóban mondja.)

 

Lassul-e majd? Nem tudom.
Magasan járhat. Ez a kúp itt alattam
megállt. Nem nézek hátra.
Ezt a metszetet nézem egyre,
ahol állok. Nem szűkül-e a kerülete.
Folyton nézem.
Ezért vagyok itt? – – –
Nem is kell néznem. Épp lábfejnyi átmérőjű kör.
Elég, ha lábfejemmel kitapintom.
Körbe foroghatok rajta.
Ha a talpam egy arasznyi helyen sem kerül a  mélység fölé:
nem szükül a kör.
Egyelőre nem szűkül.
De ha – – –– – – – –
– – – – – – Nem szűkülhet!
Nem szűkülhet alattam.
Hiszen most is milyen
csodálatosan jelképes
ahol állok:
milyen gyönyörű kör-alakú.

 

(Ekkor már nincs jelen.)

 

 

 

Koan bel canto

 

 

 

 

Koan I.

Tőled távolabb-e?
Hozzád közelebb-e?
Tőled se, hozzád se.
Távol se, közel se.

 

 

 

Megritkulsz…

Megritkulsz. Távolságaid
elszédülnek, s nem nyernek vissza többé.
Létezésed szélcsendje voltál.
Belenged tűntödet.

 

 

 

Már…

Már mocsarasodom. Ami külön-
válik belőlem: süpped. Csak egészben
nem férek át önmagamon.

 

 

 

Chanson spirituelle

Rések, miket a nyár ütött,
hullnak ágaikról az ürbe.
Színhelye vagy csak egy változásnak.
Ha jelenléte vagy – megölne.

 

 

 

Egy teraszon

Szórakozottan pörgeted
valamikori poharad.
Halál-utáni napsütés
fonja rá az ujjaidat.

 

 

 

T. S. Eliot-érme

Nem hallom vissza már,
tükörzajából egy
hangom se tér meg:
most már csak néz beszédem.

 

 

 

Eredendő

Eggyé-lette halálos, akinek
minden rajta-kívüliség: halála.
Ily élességből felbukót már
elvét a felszín.
Ti szakadékban folytatódók:
folyton a megmenekülés
mélyébe kell zuhannotok.

 

 

 

Kioltod…

Kioltod bárhova kerülsz.
Mióta nincs hol hagyd magad.
Nincsen hová légy: már jelenlét
nélkül ott állsz minden lehetséges nyomodban.

 

 

 

Tévedhetetlenek

Tévedhetetlenek velünk.

 

 

 

Ezt hordtad…

Ezt hordtad hát magadban, ez nem
lettél soha élve: most, részeidre
hullva megannyi
tört felszín felmutat.
Nincs-hol, nincs-hogy-vonal:
széttörve, összeforrhatatlan
itt van, megvan.
Hamis kapuidon
vártál – ezt az ütést is!
vártad, mit hoz!
Nem tudtad: néptelenül már
oly rég elevenen-holtan
– visznek.
Alkonyati egeken
felhő hasonlított rád?
Ezt nem láttad soha:
ezt az ég-peremét.

 

 

 

Reincarnatus

Holtan emelnek mozdulataid
viaszába; ó,
kövületeddé elevenedő…

 

 

 

Koan II.

Most már egyhelyben távolabb
Már csak egy nyom mind élesebbje
Tükrökben jár a szél
Egy arc egy kéz csontjaiba temetve.

 

 

 

Önarckép 1965-ből

Bocsánatkérő mosollyal
mint akinek rongyos a feje
madárijesztője se semminek
jársz-kelsz szíve-hagyott kegyelemben

 

 

 

Koan bel canto

Már csak azt a jövő időt
kivánom, ami elmúlt.
Ne legyen több pillanatom,
ami előtte nem volt.
Feledhessen, ami leszek.
Az legyen, aki nélkül.
S én – mint aki félrehajol
egy teljes térnyi szélből –

 

 

 

Koan III.

Némaság a hang helyett.
De a némaság mi helyett?

 

 

 

Nyers

 

 

 

 

Nyers

Felengedek
egy élő résnyit.
Valóban boldogok a praktikus együgyűek,
mert szólni csak egy elmúlt állapotban lehet.
Igy csak olyan, mintha tréfálkoznék:
„Mindent, de nem bármit.”
Eddig
nem kellett semmiféle megszorítás.
Igaz: semmihez.
Anélkül, hogy engednék valamiből,
anélkül, hogy
egyikről vagy másikról lenne szó.
Hogy valamelyiket választanám.
SZÁMOS, DE NEM KÖVETKEZIK.
NEM KÉRLELHETI KÖZTEDIK.
IGY EGYETLEN.
A bolond kibukfencezik. Nem érdem,
ha valaki nem ilyen-olyan csörgősipka.
„De
könnyű annak,
aki vasalt nadrágot és libamájat…”
Próbáljuk befejezni. Eszik? hord?
Lakott egy…
éppugy befejezhetetlen.
A Vár-lépcsőre nyilt az ablaka,
alacsonyan,
a házunk mellett,
mindig egy tükör fedte el az arcát,
rács-sötét volt a szobájában,
ő kiabált fel így a negyedikre,
a szalámigyáros család meg
ürüléket dobált le válaszul
az ablaka alá,
ujságpapírba csomagolva.
Aztán mindkettő elköltözött.
Lábfejnyire
ajtóm és küszöböm közé
behatolnak az események,
mintha zseblámpa reflektorozna
üres kockámba,
s kérdését visszhangoznám:
Van itt valaki?
Teve púpja. Még csak azt sem
mondhatni ezentúl: nem hordja senki.
De hogy nem biztosan én
mondhatom: ez hiányzik.
Talán mindennek ez az oka.
Dehát nem elég igazolás
egy ismeretlen morfinista –
(nincs meg küldeményem „Ajánlott”-cédulája,
mellyel barátságot ajánlottam neki,
hogy odanyujtanám, rég nem az orra alá,
de már nem is tőle tanult arccal,
ha egyszer
engem mond majd. Akkor egy pillanatra
mérleg két serpenyője voltunk.
De csak az egyik,) s nem elég
a halott tüskehajú szobrász,
tíz éven át legalább
itt járt el a Ház előtt a KÖZÉRT-be, a Lánchíd-kertbe,
hátrakulcsolt kézzel, kicsit előredőlve,
kedves kutyaarcú manó;
először volt a Lukácsban,
izületi mészlerakódásra megpróbálta.
Lement, hagytuk, megvártuk fönt a napozón,
zuhogott a fehér vizesés
csontrákjára a zöld mohából.
Feladom azt a jogomat,
hogy becsületesen
kérdezhessem: ha ő, meg ő, meg ő igen s nem –
– mért akkor én? vagy én is mért ne?
Tudnom kell, megbizhatatlan
szélrohamok ezek, valahányszor
azt hisszük. Az volt igaz, hogy kifelé
nincs ajtó. Vonalzónyi
neoncső alatt valaki kötött meg fogok halni a bordótónusú szobában,
ott éreztem először egyetlenszer. Aztán
ültem köztük, mig haza nem mentünk.
Nem ütöttek le Halottak
Napján, egyedül voltam este
a bekerítetlen temetőben,
gaz-dombok közt, márvány közt égtek a mécsek.
Felhívtalak előtte
s utána. Egyedül voltam a lakásban,
hasaltam a nagyszoba szőnyegén,
szétterpesztettem a lábam és te is,
majdnem egész sötét volt a szobában,
csak még a szemed is behunytad,
feküdtél ágyadon a telefonnal,
akkor utoljára egyedül.
Volt egy idő, mikor
velem is bárki
találkozhatott, akár minden nap,
mint a faluból kifelé menet a cigánnyal,
megkérdezhette, hova mész, cigány –
Most már tudom,
ezeknek a dolgoknak vége.

 

 

 

Személy

Megér ennyit egy élő:
egy személyt; hogy ne mondjuk:
itt vagyok, szóljatok egymásról, mondjátok el
bátran; ne mondjuk: fülelésünk
likacsos kő, ott kotyog a hang
korsójában; megéri.
Ahogy már a kórók közül
látszott a tüzijáték,
s az alagút tulsó feléről is
ugyanaz: csak a másik fele.
De mind kint álltak.
Kivételes
pillanatok, csak épp ezeket nem
kiméljük aztán. De a tenger –
Sós lett
a gyerekkori huzat,
sós a kékje, a rajzok.
S a kőülések
kivert fogai a fűtribün dombján.
Mind, mind sorra.
Visszafelé
szembe jöttek a hullámok, de végig a part mellett
úszva már gyalog történt.
S ott is maradhatott volna a parton,
de csak fagylaltozott. „A hidegkonyha tálján
a kocsonyában nem lehet ruhástól –”
Tudom; téged is hívtak.
S ha már:
hogy be ne fejezzük
soha senkinek a nevét
miatta.
EL KELL FELEJTENEM
HOGY NEM VAGYUNK SEHOL
S LEGALÁBB RÓLAD AZT KELL
HINNEM HOGY ITT VAGY
és önbizalom nélkül
örülünk meg egy hasonlatosságnak,
akkor; mindegy, hogy aztán
mindennek, ami bátorit,
ott mondták –
később sem elevenedett meg.
Szeretném tudni ha már
szeretném tudni
ha már
szeretném tudni
MINTHA MAGAM HELYETT
TÉGED HAGYNÁLAK EL
AZTÁN MEGBÁNVA MÉGIS
HELYETTED MAGAMAT
eleven elzárkózásunkat megéri

 

 

 

H. királyfi, mostohaapja előtt

…Elgondolásaim nem oly titokzatosak,
sokkal nyilvánvalóbban félrekezelnek.
Például nyugtalanítóbb, hogy közben kezdődik majd,
s egybemosódik a kettő.
Egy még túl, jobb már két, de
visszakeresnek onnan is.
Jobb lesz itt is ugyanolyan kevés.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]