Rege a világ kiigazításáról

„A regény egy húszéves székely legényről szól, ki a román hatalom utolsó évében (…) hadat visel a románok ellen (…), s hadjáratának véghezvitelére az erdőbe vonul. Egyénisége és magatartása az ősi magyar kalandozások idejére emlékeztet. (…) ’Hadjáratának’ közepén vonulnak be Erdélybe a magyar honvédek” – vallotta készülő új művéről Tamási Áron 1941 márciusában, a Híd című „irodalmi, művészeti, tudományos és társadalmi képes hetilap” hasábjain. A regényt ugyancsak a Híd, Zilahy Lajos lapja (főmunkatársai ekkor: Kodolányi János, Móricz Zsigmond, Németh László és maga Tamási Áron) kezdte el közölni húsvéti számában, s a tíz rendszeres folytatásnak a nyár elején ért a végére. (Egy Molter Károlyhoz címzett levelének tanúsága szerint remélte is Tamási Áron, hogy a részletekben való közlés nem „éri utol” a megírás munkájának ütemét.) Ekkor (1941. június 4–6-án) zajlott az évenként megrendezett ünnepi „Magyar Könyvnap”, amikor a mű könyv formában is napvilágot látott – Babits Mihály, Márai Sándor, Illyés Gyula, Féja Géza, Karácsony Sándor és mások egy-egy új (vagy új kiadású) kötetének társaságában; s például Móricz Zsigmond Rózsa Sándor a lovát ugratja, Kodolányi János Baranyai utazás vagy Sinka István Denevérek honfoglalása című művével együtt.

Egyrészt tehát a népi írói mozgalom szellemi környezete az, amelybe a Magyari rózsafa megjelenése (mint ahogy Tamási korábbi életműve, munkássága is) beilleszkedik, másrészt pedig az a nemzeti-történelmi miliő, amelyben a felelős magyar gondolat és erkölcsi érzés a trianoni békediktátum következtében elszakított, kisebbségi helyzetbe taszított nemzetrészek sorsának új fejleményeire ebben az időben is élénken reflektál. Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés folytán Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, s ez általában a jogi és politikai méltányosságérvényesítés, a történelmi jóvátételszerzés, a morális igazságközelítés örömével és reményével töltötte el a magyarságot – még ha a visszacsatolás „felszabadulást igazán csak a közvetlen nyelvhasználat és a kultúra fejlődése terén hozott”, de így legalább „ismét magyar anyanyelvű állami elemi iskolák jöttek létre, kiszélesedett a magyar tannyelvű középiskolai hálózat”, „Kolozsvárt újra magyar egyetem működött” stb. (ahogyan az Erdély története kézikönyv fogalmaz). Az erdélyiek közhangulatát, a kisebbségi szorongattatás feloldásának érzelmi állapotát így fejezi ki Tamási Áron Piros betűk a hazatérés napján című írásában: „Ezerkilencszáznegyven, szeptember tizenegy. Szerda. Eljött hát végre a nap, amikor Kolozsvár hazatér! Mint a királyfi, kit gonosz hatalmak egyszer elraboltak és eladtak, ez a város is a mai napon úgy érkezik vissza az ő várakozó édesanyjához, Magyarországhoz (…) megszólal a harang (…) Isten zengte talán a város fölött. Vagy egyetlen torokkal a magyar ősök szólaltak meg. Mind együtt az ősök, akik ennek a városnak a temetőjében s ebben az erdélyi földben, mint a nemzeti hagyomány gyöngyszemei, ezeresztendős hosszú füzérben úgy pihennek.”

A fellélegzés pillanatairól mások is – sokan – tesznek tanúságot; például az Erdélyi Helikon vagy a Pásztortűz ünnepi-tematikus számaiban többek között Kós Károly, Kemény János, Molter Károly, Reményik Sándor, Asztalos István, Bartók György, Tavaszy Sándor, Maksay Albert, a Kolozsváron közreadott költői antológia, a Szabédi László verscímét kiemelő Üdvözlégy szabadság szerzői (Jékely Zoltán, Horváth István, Horváth Imre, Kiss Jenő stb.), Jönnek! című regényében, dokumentumriportszerű, vallomásos beszámolójában Wass Albert: mind-mind a nemzeti elnyomatás, a nagyromán nacionalizmus-sovinizmus fojtogató terhének megszűntéről, a megkönnyebbülés élményéről vallanak. (S említhetjük a Kolozsvárról elszármazott Cs. Szabó László esszé-, útinapló-jegyezeteit, az Erdélybent is.) (Pontos képet ad Pomogáts Béla ezekről a folyamatokról összefoglaló tanulmányában: Négy esztendős szabadság, Erdély magyar irodalmi élete 1940 és 1944 között, in: In honorem Czine Mihály, szerk. Görömbei András és Kenyeres Zoltán, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 1999.)

Ugyanakkor azonban mindnyájuk megnyilatkozását áthatja egyfajta hiányérzet, s bizonyos aggodalom hangja. Az új határvonal (noha az etnikai arányokat elfogadhatóan veszi figyelembe) ugyanis földrajzilag kettészeli, megosztja az integer Erdélyt, s a kívülrekedt mintegy félmilliós dél-erdélyi magyarság újabb, fokozottabb kiszolgáltatottság és szenvedés elé nézhetett. S valóban: az ott maradottakkal szemben „egyre keményebb rendszabályokat léptettek életbe, erősen korlátozták az amúgy is csekély anyanyelvi oktatást és sajtót, betiltották a kulturális és politikai szervezeteket, akadályozták a Magyar Népközösség munkáját – mely mint egyetlen elismert érdekképviselet próbált működni –, bevezették a munkaszolgálatot és az internálás intézményét, napirenden voltak a kiutasítások” (Hetven év, A romániai magyarság története 1919–1989, szerk. Diószegi László, R. Süle Andrea, Bp. Magyarságkutató Intézet, 1990). (A kétségbeejtő dél-erdélyi viszonyokról tudósít hitelesen és felkavaró szuggesztivitással Kacsó Sándor regénye, a Lélekvesztőn [1941], illetve Méliusz József Sors és jelkép című nagyszabású epikai kompozíciója 1943-44-ből.) Ezeknek a körülményeknek az (elő)érzete fakasztotta már 1940-ben a vezető erdélyi írástudók panaszának számtalan változatát: az örömbe vegyülő keserűséget; a felemásságot, amelyre Nyirő József így utalt: „Az egyik szemünk az örömtől, a másik a fájdalomtól sír.” Veszélyként jelentkezett továbbá a nemzetegység művelődési-intézményi kereteinek örvendetesen eredményes helyreállítása mellett az a Magyarországról történő hivatali-ideológiai és politikai beáramlás, az a benyomuló emberi és társadalmi (középosztályi-értelmiségi) érzéketlenség, amely az erdélyi sajátosságok önálló arculatának bizonyos fokú elhalványításával fenyegetett. A jellegzetes érték- és hagyományóvó árnyalatos identitásvédelem szólalt meg, amidőn a helikoni-marosvécsi írócsoportosulás tagjai – közös deklarációikban is – a nemes tradíciók ápolásának szükségességéről beszéltek, majd a „múltbéli tapasztalatok”, az „ősi tájegységekben rejlő kipróbált erők”, a finomabb transzszilvániai karaktervonások és szempontok hasznosítására figyelmeztettek, sérelmezve a tájékozatlanul központosító bürokratizmus túlzó gyakorlatát, az erdélyiség speciális lelki jegyeinek, önértelmező törekvéseinek néminemű elsorvasztását. Az összetett, minőségelvű önazonosság- és helyzettudat, a körültekintő gondérzékelés, a szülőföld-hűség, a kisebbségi humánum éberen megőrzött eszményeivel, erkölcsiségével töltekező magasrendű értékeszme jut kifejezésre abban is, ahogyan a példateremtő erdélyi szellem kiemelkedő képviselői – Reményiktől Szabédiig – a kisnépi együttélés históriai meghatározottságainak és etikai normáinak-törvényeszerűségeinek, a másféle kultúrák elkötelezett megbecsülésének értelmében a bármifajta alacsony motivációjú elégtételnyerés, alantas indítékú románellenes erőszak, visszavágás vagy revansizmus, győzelmi indulatkitörés vagy bosszú eshetőségének még a gondolatát is mélyen elutasítják.

Ugyanilyen problémaérzékenység vetül ki Tamási Áronnak mindezekkel az aggályokkal és megfontolásokkal összecsengő szavaiban, már a lelkesítő államhatalmi fordulat óráit megörökítő Piros betűk…-ben is, amikor a „beteljesülés” elmaradására, csonkaságára mutat rá, arra, hogy az új határ Erdélyt „a homlokán kettőbe vágta”, s „túl a határon testvérek sírnak s vesztenek vagyont, vért és életet; s mint kenyérből, az ősi földből is hiányzik még egy darab”; holott – így az Erdélyi szövetség című cikk –: a történelmi küzdelem fölött hirdetett „örök eszmély” szerint: „Erdély egy és oszthatatlan”. A Gondolatok hazatérés idején című esszé – ’40 őszén (október 13.) –, szintén a kettébe hasított Bethlen Gábor-i és erdélyi homlok képzetét festve (a fejedelem is „velünk együtt a teljes ünnepre készülődött” – sóhajtván), a mértéktartó magyar fegyelem és az őrködő-virrasztó lelkiismeret fényében a féltett, ám megfakulásnak indult erdélyi sajátságszerűségekhez való kiolthatatlan ragaszkodás okait világítja meg – éppen egy egyetemes patriotizmus elmélyíthetőségének kontextusában („létezik egy úgynevezett erdélyi magyar szellemiség, melynek utánzatai rendkívül népszerűek. Mi azonban magát a valódit inkább ajánljuk, mert abban az erkölcsformáló és célravezető erejét törvényszerűnek tartjuk”; „ez a hitünk nagy nemzeti erő lehet ma, amikor egy megújítandó Európában megújult magyarságot kell teremteni”; „erős tulajdonsága még ennek a szellemiségnek a szociális igazság teremtő ereje is; nemkülönben küzdelme a rendszerért, melyben egyfelől a világ s másfelől a nemzet egységében jelenik meg”). Később (Levél Erdélyből, 1940. november 29.) a különböző népek közötti teljes egyenrangúság elismerésének jegyében – és sajnálattal látva, hogy „ nagy idő és nagy változás” szükséges még a transzszilvánizmus gyakorlati életformává gyökeresedéséhez – állapítja meg az író: „Erdély fölött a magyar impérium azon múlik, hogy magunkkal törődünk s nem másokat szorongatunk. Nekünk kell minőségben odáig nőni és mennyiségben odáig szaporodni, hogy a történelmi pernek egyszer és örökre vége legyen.” Majd azon kesereg, hogy a „szív megkapta a sorstól a hazatérés legnagyobb ajándékát, de a szellem mostoha sorsra száműzetett” (Erdélyi jelentés, 1942. január 7.).

Mindeközben, természetesen, a derűsebb, reményteli bizakodás, az elfojtatlan öntudat is élénk marad; a meggyőződés, hogy „emberi művelődés és az ősök ezeréves véráldozata árán örök magyar föld Erdély”, hogy „idegen uralom alatt élni az ember meggyalázásának egyik neme” (A tűz világossága, 1941. Pünkösd), s hogy „a nemzeti eszme nem lehet más, mint a magyar haza történelmi határai között újrateremteni az életet” (Gond és reménység, 1942. Karácsony).

Ez a (bár részleges) történelmi restitúció keltette erőteljesebb, bonyolultságában is harcos hit, a diadalmas (de szemernyit sem elvakult) mámor fűti fel leginkább a Magyari rózsafa atmoszféráját is: egyfajta józan, egyszersmind felemelő, méltóságteli eufória. (Hasonló fiatalos kedély, aktív akarat, cselekvő jószándék árad a szintén 1941-es humoros-anekdotikus történetből, a jelképes címében is sokat mondó novellából, az Igazítás a világonból.) A könyvről számos kisebb-nagyobb híradással – ismertetéssel vagy elemző recenzióval – számoltak be (legtöbb az 1941. év folyamán) a különböző lapok, folyóiratok (Magyar Album, Magyar Kultúra, Magyar Kultúrszemle, Magyar Protestánsok Lapja, Erdélyi Tudósító, Diárium, Kelet Népe, Pannonhalmi Szemle, Egyedül Vagyunk, Esti Magyarország, Magyar Élet, Vigília, Új Élet stb.). Ezek az írások általában és elsősorban a regény eszmeiségét méltatták; a román uralommal szembeni „lovagias” küzdelem, a „pogány” indulatban gyökerező lázadó harc és a „keresztény-építő” béke és munka apoteózisaként értékelték, tüzes romantikus, népi-mondai „hőskölteményként”, amelyben a furfangos székely legény az „égiektől” az üdvösség, a földi hatalomtól a haza ajándékát kapja meg, a tavaszi „vidám feltámadás”, egy örvendező „új honfoglalás” légkörében. Volt, aki az „erdélyi rabság” és „felszabadulás” irodalmi visszhangját általánosságban csekélynek találván, e művet – autentikus jelképi ábrázolásmódját dicsérve – ebben az értelemben is hiánypótlónak tekintette. Emellett kiemelték a játékos nyugalom eposzias-mesei jellegét, a „homéroszi idillekkel”, a vörösmartys kiseposzokkal összevethető költőiségét, s a legnevezetesebb Tamási-figurák, az Ábel, a Jégtörő Mátyás fortélyos humorával, tréfás kedvességgel rokon tulajdonságokat az új főhős, Magyari Balázs jellemében. Többen viszont – könnyedség és súlyosság lírai harmóniáját bár elismerve – túlságosan alkalminak és mesterkéltnek ítélték a történetet, „plakát-plasztikájúaknak” az alakokat, s a mókás-góbés cselekményvezetést: elsietettnek és siker-orientáltnak. Ha az egyik oldal véleményeiben az erkölcsi bátorság, a tiszta, üde igazságvágy és tetterő, a friss, ízes realizmus vagy éppen a romantizáló-eszményítő stilizálás, az egyszerre bensőséges és emelkedett lelkiség, az ártatlan derű és a szabadságharcos-hitvalló emberség szuggesztiójának, a szimbólumteremtő nyelviségnek az elvi-esztétikai erényei domborodtak ki, a másik felfogásban mindez sovány epikummá szimplifikálódik vagy erőszakolt, kellemetlen „vadnyugatiságba” fordul. Megoszlottak a jelentős kritikusok nézetei is. Gombos Gyula (Álom az országról, Bp., 1940–1941) az „álldogálás fásultságát”, az „ízek kezdődő áporodását” kifogásolta. Féja Géza (Híd, 1941/27.) is „vázlatosabb, szikárabb, egyszerűbb” alkotásnak vélte az új Tamási-regényt az előzőekhez képest, mégis a „regionalizmusból” kinövő olyan teljesítményként értelmezte (szembeállítva Nyirő József szintén 1941-es Halhatatlan életével), amely a „magyarság természetének két pólusát rajzolja meg”: a „lázadó Koppányt és a kormányzó, bölcs szent-istváni magyart”. Schöpflin Aladár (Nyugat, 1941/I.) viszont már csak pozitívumokat sorol: a dús képszerűséget, a mesei „naiv fantasztikumot”, a tündöklő természetességet és a természeti megszemélyesítések varázslatosságát, szépségét, a „naiv és ravasz, gyerekes és okos, haragos és szelíd, nyílt és titkolózó” lélektani tényezők, tendenciák egyidejűségének szemléletes megidézését méltatja, mint a mű poétikai karakterének lényegi összetevőit. „Betyár-história” ez szerinte, a „durván basáskodó románok” megcsúfolása, olyan komoly tréfa, amelyben „nincs, nem is akar lenni emberölés”, s amely alig elképzelhető, mégis hihető, minden részletében hitelesnek tetsző, noha „vágyálom”-szerű „népi epika”; „egyszerűsége nagyon bonyolult ideg-alakot leplez”: a „sokszázados harc, szenvedés, keserves munka” edzette-alakította székely pszichét. Tündéri valószerűtlenség és színes, kalandos fordulatosság; a csoda mágiája és eleven kedélyhullámzás; a villódzó játékosság sziporkázása: ezek a markáns hatáselemek ragadtatják Kádár Erzsébetet is (Nyugat, 1941/I.) a legelismerőbb szavakra: „szétfutó sugarak, merész disszonanciák, apró robbanásokban születő erő (…) A jelenségek megsokszorozódnak, egyszerre több alakban is élnek, s ez a többszólamúság a szigorúbb egység. Az érzés színt ölt, s a színek testet. A tavasz bolondul röpködő madarakkal lövöldözik, de az emberek lelkükből költötték ki őket, ki-ki olyan színűt, amilyen lélekkel várta a fordulást. Minden jelkép és valóság is. A gonoszság és jóság egymás mellett élnek; fában, bogárban, emberben, szélben átszólnak, átlátogatnak egymáshoz. A lélek új ruhaként viseli a testet. Azt érezzük: még az Isten is fiatal. Bartók zenéjére és még többször Egry legszebb tájaira kell gondolnunk: a körvonalak nem mosódnak el, de a fények és sugarak áthatolhatnak rajtuk (…) Tamási hősei ilyen sugarakkal átszelt emberek; homlokuk a felhővel beszélget, lábuk a földdel érez (…) Magyari Balázs olyan bűntelen Rózsa Sándor, aki talán arkangyal is lehetne (…) ez a mesébe hágó székely kaland furcsa, kedves társadalmi utópia is. Kilenc tolvaj román fát dönt az erdőben, egy bölcs székely jó étellel fizet nekik, s az igazság fegyverével féken tartja őket – ilyen egy boldog ország”. Várkonyi Nándor szerint a mű: „megsejtése a test és a lélek valódi viszonyának” (Az újabb magyar irodalom 1880–1940, Bp. 1942).

Csúcs-e vagy mélypont, remeklés vagy visszaesés a pályán a Magyari rózsafa? A tehetség kiteljesedése vagy ellenkezőleg: elakadása, elapadása? Nyilván egyik véglet sem tartható. Mindenesetre: egy kor- és lelkiállapotot tükröző mű; amilyennek Szabó Zoltán nevezte (Magyar Nemzet, 1941. jún. 29.): maradandó. Az idegen zsarnoki hatalomtól (esetenként gyilkos rémuralomtól) elszenvedett sanyarú megaláztatásból, üldöztetésből kitörő, az embertelenség etnokratikus béklyóit lerázó közösség két „ének”-ből álló regéje, az erdélyi magyarság felszabadulásának, nemzeti visszatérésének némileg parabolisztikus látomása. A kegyetlenkedő, basáskodó idegen elöljárók fortélyos ötletekkel, haditervekkel és akciókkal való megleckéztetésének, a „kizökkent idő” valóságos helyrebillentésének példázata, a forradalmi hevület, a győzedelmeskedő szabadságharc egyéni és kollektív ösztöni-érzelmi szférákban összesűrített regényi víziója. A viruló, lelkesült, feszült, izgatott és forró hangulatok kavargásában azonban mintha csakugyan csökevényesebb lenne a személyiségrajz, a szubjektumfeltárás: valamiképpen nélkülözi – minden erkölcsi lényegszerűsége mellett is – a szellem, a filozofikus intelligencia olyan állandó transzcendentális távlatú csillogását, mint ahogyan az például az Ábel-trilógiában megfigyelhető. A gondolkodás, a világlátás dimenziói túlságosan a konkrét haditettek és programok (cselvetés, fogolygyűjtés, erdei különbirodalmi berendezkedés stb.) céljaihoz kötődnek, a megnyilatkozó szellemi fölény bölcseleti forrásai visszaszorulnak. Igaz ugyan, hogy a fölülkerekedést elősegítő cselekedetek megőriznek egyfajta különleges nemes méltóságot, hiszen az igazságosztás, az igazságtevés nem halálos bosszúvágyból táplálkozik, hanem valamiféle helyesnek tudott emberi és etikai létrend, világrend igézetét tartja szem előtt. Az igazságtalanságot megítélő ilyen tiszta, pontos vagy éles felismerésekből fakad például az illúziókergető történelmi magyar vezető rétegeket érintő kritika, az első világháború folyamára és végkimenetelére (a „romlás idejére”) vonatkozó nemzeti önbírálat megnyilvánulása („szembe kellett volna fordulni az urakkal, amikor ezt a mi földünket fenyegette a veszedelem, s meg kellett volna védelmezni”) a szabadságszeretet, emberségesség, becsületesség, hasznos munka, észszerű irányítás evidenciáihoz igazodó világkép, vagy a történelmi viszonyoknak a számos Petőfi-versben (Már minékünk ellenségünk…, A székelyekhez, Élet vagy halál! stb.) is eluralkodó szenvedélyes értelmezéséhez hasonló metsző, lapidáris tételesség („böcstelen az olyan szolga, amelyik leüti a gazdáját, amikor a gazda fáradtan elaluszik. Ők pedig így töttek velünk, s beléültek a gazdaságba, amit tönkretöttek”).

Mégis: a mesei megütközéssorozat részint egyszerűsíti, egyneműsíti, sematizálja is a viszonyokat, karaktereket, illetve az általuk átszűrt mitikus princípiumokat, bináris oppozíciókat, mítosztöredékeket. A jó és a rossz elve, pontosabban viaskodásuk talán túl földies, naturalisztikus, karikaturisztikus árnyalatokban tárulkozik föl. A jó oldalon viszont már finomabb összefüggések, distinkciók is jelentkeznek, kötődve a mítoszi dualizmus Tamásinál oly gyakori és lényegi alakzataihoz, és kevésbé dialektikusan, inkább szimbolikus-metaforikus sejtelmek, sugallatok, jelentéslehetőségek révén. A főhős szövetkezik egy szultán benyomását keltő idősebb székellyel, aki a legfőbb tervek olykor titokzatosnak látszó értelmi szerzője. Ez a motívum voltaképpen a kettős magyar vezérség (királyság, fejedelemség), a némileg Buda–Attila vagy „kende”–„gyula” típusú kettősség ősi jellegzetességét őrzi mint jelentést, az intellektuális, szakrális, illetve a gyakorlati, katonai népvezérség egymást feltételező, egymást kiegészítő vonásait, komplementaritását. Kovács György így fogalmazta ezt meg (Újság, 1941. aug. 17.): „Tágabb értelmet nyer ennél a pontnál az írói mondanivaló, mert a hadban álló két székely egyénisége, gondolkodása egy egész népet szimbolizál: Tamási ezáltal a magyarság egyéniségképét örökítette meg költői erővel. Nem elég egy nép küzdelmeinek eredményes megvívásához a vállalkozó erő, a hősiesség, a szalmaláng vagy ügybuzgalom, amit az író a pogánysággal példáz megkereszteletlen főhőse, Magyari Balázs személye által. Hanem kell hozzá a szervező, józan, tapasztalt és mindent megfontoló bölcsesség: az Ignác szultáné, aki tulajdonképpeni szervezője a kis erdei birodalomnak. A két egyéniség mutatja meg azt a szerencsés keveredést, ami párosulván egy személyben, vagy egy egész nemzetben, meg tudja tartani élőnek, teremtőnek és egyre műveltebbnek a magyarságot is ezer esztendőn át a sokat háborgó földrajzi Európa közepén, az európai műveltség legkeletibb szélén s a barbár és a nagyszerű Ázsia legnyugatibb vonalán.”

A másik bipoláris, de mégis harmóniába fejlődő tulajdonság pogányságnak és kereszténységnek a kettőssége, birkózása és összeolvadása. Vadság, őskeleti-rebellis elszántság, igazságtevő hajthatatlanság és keresztény kiengesztelődés, békés jövőorientáció, tövises nyereség és sugárzó szépség, elementáris-energikus életbizalom és áhítatos üdvözülés hatja át egymást a főhősben, mint ahogy a jellemfestés jelképi övezeteit tágító vadrózsafa-képzetben is összegeződnek ezek a természet és lelki alkat összefüggéseit reveláló minőségnek („az egészet gyöngédnek és dúsnak lehetett volna nevezni, ha nem lettek volna tövisek rajta”; vagy ahogyan Ignác szultán jellemzi Balázst: „Magyari vagy minden tekintetben, jó magyari ember. S rózsafa is vagy, mert szív után vágott leveleid minden fuvalomra megrezdülnek, a virágaid kényesek és virítnak, de a töviseid nagyok és seböznek”). S még egy konfliktus súlyosbítja az amúgy inkább dekoratívvá stilizáló (olykor könnyed és elnagyoló) lélektani ábrázolást: a főhőst – tetteiért – az apja (másokkal együtt) pogány rablónak minősíti. Katartikus a döbbenet, a megsajduló keserűség ettől Magyari Balázs lelkében, s különös meglátásra készteti: „Nem tudom bizonyosan, hogy ki az ellenség: az idegen hatalom-e, mely gyötör és rabol minket már huszonegy esztendeje, vagy a hazai szégyen, mely az ember lábanyomán pocsolyába gyűl mindenütt.” Ezt a fájdalmat is elmossa azonban a végkifejlet: a késői, ám annál magasztosabb megkeresztelkedés – a szülőhaza visszacsatolásának ünnepi pillanataiban.

A regény egyik fő értéke, hogy megmutat Tamási pályáján egy színt, egy szakaszt, amely sem nem ismétlődhet, sem nem vállalható kritikátlanul, de nem is iktatódhat ki az író világszemléletéből. A körültekintő, árnyalt gondolkodású író itt egyféleképpen, indulati ösztönzésektől sem mentesen ragadja meg a területi revízió emocionális élményét, lelki hátterét, kivetíti a mélytapasztalat: a sorstudat és a feltámadásigény megsemmisíthetetlen érzületrétegeit, a szenvedést felülmúlni akaró lázadó szándék, a törhetetlenség pszichikai impulzusait. Az igazságérzetnek, a szabadságvágynak, az erkölcsi intranzigenciának vannak az adott történelmi pillanatra vonatkozóan feltétlenül érvényes értékdimenziói, s ha ezt az időszakot majd túlhaladja is az író, megörökítő alkotásmódja letagadhatatlanul érdekes és elemzésre méltó színekkel járul hozzá az életmű egészéhez. A pátoszt, a diadalt sajátosan egyéni hangjával modulálja, s ha buktatókon keresztül is, de eljut egy meggondolkodtatóan lélekerősítő képzetforma felvázolásához. (Mint az 1940-es színmű – alcíme szerint: „komoly játék” –, a Vitéz lélek is, amelynek eszmei jelentéstartományába ugyancsak beletartozik az országegyesítés képzete, az „ország-TEST és a nemzet-LÉLEK” egymásratalálása – amint azt Ablonczy László részletes elemzése kimutatja [Sors és rítus, Novella és dráma – Tamási-változatok, Hitel, 2000/2.]) S a Magyari rózsafa a szabadságeszmény általános szféráit tekintve sem szervetlenül kapcsolódik be Tamási gondolkodásának több évtizedes eszmei ívébe. Abba a folyamatba, amely a kezdeti messianisztikus-samanisztikus, morális-spirituális és társadalmi értelemben véve teokratikus (főként a Szűzmáriás királyfira jellemző) szabadságfelfogástól a népi radikalizmus, a keresztény, kisebbségi és nemzeti perfekcionizmus, öntökéletesítés, az erkölcsi idealizmus törekvésein keresztül az 1937-es Vásárhelyi Találkozón vagy aztán, az 1956-os Gond és Hitvallásban manifesztálódó modern, tartalmas és perspektivikus demokráciaelvekig, a szuverén összmagyar szempontokig húzódik; a transzszilvánizmus autonómia-gondolatát és az egységes nemzet önállóságának, önrendelkezésének, függetlenségének az ideáját szintetizáló nézetrendszerig.

 

* * *

 

A könyv tehát a budapesti Révai Kiadóvállalat és nyomda, valamint az Erdélyi Szépmíves Céh között fennálló megállapodás értelmében Kolozsváron, az ESZC XII. sorozatának 20–21-es sorszámú darabjaként (összesítésben a 143. kiadványként), illetve (mintegy másik vagy második kiadásként) Budapesten a Révai Kiadó gondozásában jelent meg 1941-ben. Harmadik kiadásnak tekinthető a szintén a Révai nyomda által készített, a SZEFHE – Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete – égisze alatt megjelent 1943-as kötet, s negyediknek, amikor a Révai 1944-ben újranyomtatta a művet. Azóta azonban a könyv nem ölthetett új formát; a második világháború után, Erdély újra-elvesztésének korában és a kommunista diktatúra időszakában a kötelező felejtés áldozata lett. Fél évszázados kultúrhistóriai, könyv- és irodalomtörténeti mulasztást pótol így a Kairosz Kiadó adósságtörlesztő munkája, amikor most ismét hozzáférhetővé teszi a művet (amely a legújabb – a Szépirodalmi Könyvkiadónál előrehaladt – életmű-sorozatban sem kaphatott még helyet). Az elfogulatlan, előítélet nélküli olvasó tehát (újra) felfedezheti a Magyari rózsafát, amelyről az elmúlt érában szó is alig esett. A Tamási-monográfiák szerzői közül Féja Géza, Taxner-Tóth Ernő, Z. Szalai Sándor nem is említhette, s Izsák József is csak úgy, mint „vitatható értékű”, „elhibázott” alkotást. 1993-ban azonban már jelentősebb figyelmet szentelt neki az ELTE Magyar irodalomtörténeti Intézetének és az MTA Irodalomtudományi Intézetének tudományos konferenciája (ld. Feltáratlan értékek a magyar irodalomban, szerk. Szabó B. István, Bp., 1994). S most újra megjelenik, mert természetes, hogy egy klasszikus író minden műve – amit ő maga annak szánt –: közkincs; kiváltképpen, ha az egyikben szellem- és kortörténeti érték (esztétikailag vagy fogadtatásában akármennyire is ellentmondásos). S mert – ki is terjesztve annak érvényét, amit Ablonczy Lászlótól idézünk –: „’Az igazságot is meg lehet szokni’ – mondta Tamási Áron Cs. Szabó László mikrofonja előtt, amikor 1940. szeptember 11-én, a bevonulás napján író barátja a Magyar Rádió munkatársaként a nyilvánosság előtt is megszólította a kolozsvári New York kávéház teraszán.”

 

Bertha Zoltán