Magyari rózsafa

 

 

 

 

Magyari rózsafa

Első ének
Régi törvény
 

1

ABBAN AZ EMLÉKEZETES ESZTENDŐBEN, amikor Zsudu és Furunka utoljára uralkodtak a faluban, az időjárás sem tartotta bé a törvényt. A mogorva téli napok közé néha bétört a fényes enyhület, március végén pedig pótkarácsonyt lehetett volna ülni. Ilyenformán a keserűség, melyet Zsudu és Furunka mellett még az időjárás is duzzasztott, immár kezdett a medréből kiönteni. Olyan áradat fenyegetett, amely nem a hidakat, hanem az emberek eszét szokta elsodorni. Szerencsére azonban a két hatalom közül az egyik meggondolta magát.

Nem Zsudu és Furunka, hanem a természet.

A sárkányölés előtt két nappal történt ez a változás; azon az éjjel, amely szombat és vasárnap közé esett.

S micsoda merészséggel!

Szombaton még úgy nyugodott le a nap, hogy habozás nélkül a tél tette zsebébe. S bár a naptár szerint a hold teliségéből csak egyetlen éjszaka hiányzott még, olyan sötétség borult a falura, hogy a szellemek két rossz marhával nem is tudtak volna szántani benne. Úgy tetszett valósággal, hogy hideg és fekete penész borult hosszan a völgybe, amelyben feküdt a falu. S nem volt ember, aki el tudta volna gondolni, hogy ebből a hideg és fekete penészből miképpen lehetne kimenteni a házakat, s kihámozni a hegyeket és a fákat.

Mégis másképpen történt.

Mert éjfél után valami különös fuvalom fogamzott meg a sötétben, s az a fuvalom kezdett ide-oda lopakodni. Meleget árasztva furakodott a fekete sűrűben, és hízelegve verte magának az utakat a hegyeken és a völgyben. Ahogy annyira erősödött, megtámadta a hajlatokban a tél fehér őrseit, a vizek tetején a körmös jeget, a fákat nyomorító vén zúzmarát és a föld kérgében rejtőző telet. S fent a föld fölött s még fennebb a menny alatt, szintén emészteni kezdte a sűrű fekete borút.

Így küzdött elszántan a meleg fuvalom, hegyeket derengetett ki lassan, majd a földre fákat eresztett; s végig a völgy fölött felidézte a meleg tej emlékét lebegő színével együtt.

S mint a győzelem lobogója, lassanként áttörte a sűrűt a hold is! Párában gázolva gyúlt ki egyre jobban, s mire eljött a hajnal, már egyedül uralkodott és tündökölve.

A felkelő napnak már csak ámulat jutott.

De ámultak az emberek is, hogy milyen vasárnapra virradtak. Negyventől lefelé senki sem emlékezett arra, hogy télen feküdjék le s tündöklő tavasszal ébredjen fel. Valóban csodálatos volt a természet nagy fordulata, melyet ilyen hirtelen s olyan nagy sötétségben meg tudott tenni. Nagy örömében s tavaszi nagy fényében mértéket vesztett, ahogy a mámoros ember is elveszti egyenletességét. A házak mind sírtak örömükben, a fák gyöngyökkel rakódtak meg, a folyó táncolva és sebesebben futott, a hegyek gőzölögtek, a föld hájat eresztett, s a levegő megtelt ifjú dallamokkal.

Harsány tavasz lett hirtelen.

Kis csermelyek futkorásztak mindenütt, az ágakon vidám pattogások keletkeztek, a régi kerítések oldalán megzöldült a moha. Legyek támadtak az épületek körül, és sokan közülök megszínesedtek röpködés közben; a tyúkok nagy mohósággal tollászkodtak, a kakas leeresztett szárnyakkal sétált, a macska napra húzódva dorombolt, a kutyák meglódultak és csapatba verődtek; s mint színes golyókkal, úgy kezdett lövöldözni a madarakkal a tavasz.

Bolond világ lett egyszerre; levegőben, földön és föld felett. Az emberek elevensége százszoros volt a tegnapihoz képest, szavuk és szemük pattogott, értelmük ugrált, a lábuk cél nélkül és gyorsan vitte ide-oda őket. De a madarak, kikkel a tavasz összevissza lövöldözött, azok voltak a legbolondabbak. S ámulat, milyen sokan voltak! Mintha titokban mindenki madárköltéssel foglalkozott volna az éjjel. S ki-ki olyan színűt költött volna, amilyen lélekkel ült rajta. Egyik szürkét, másik zöldet, sárgát a harmadik, s feketét a legtöbb.

De volt egy olyan madár is, kinek mását és párját nem látta azelőtt a föld. A felragyogó nappal együtt jött a faluba, a rengeteg felől, mely tiszta és vad illatot árasztott. Nyugtalanul röpködött a falu felett, néha lassított, mintha keresett volna valamit. Kétszer fára is leszállt, de alig nézett körül, felröppent mind a két fáról ismét. Újból sokáig keringett, majd egyenes vonalban rászállott egy nagy diófára, mely az egyik falusi gazda csűre mellett állott, jobb bütüjében a csűrnek. Ahogy megmozdult alatta az ág, rikkantott egyet a madár, aztán körülnézett, majd felfújta a begyét, s halk szóval búgott.

S akkor a búgásra megnyílt a csűr kapuja, s egy legény kilépett rajta. Hunyorgó szemekkel állt meg a pazar tavaszi fényben, a nap áradó tüzének közepében. Kábulva tekintett széjjel, majd belenézett a napba, mely a hegy felett pirosan bugyogott. S amint belenézett, tágulni kezdett az orrcimpája, aztán megremegett; s egyszerre olyant tüsszentett a legény, hogy a feje mélyen megmerült a fényben.

– Appanciussát! – mondta. – Más világ van, mint tegnap…

Hajának a színe egy kicsit barnább volt, mint a búzakalász; s töredékekben néhány szénaszál zöldellt benne. A vállán is, a fehér ing buggyában; s a harisnyán is, a csizmaszár torkában: száraz fűszálak lebegtek. Nyilvánvaló volt, hogy szénában hált az éjjel. S nyilvánvaló volt az is, hogy út állt mögötte jócskán, mit esti sötétben kellett megtennie, mert lábfejig sáros volt rajta a csizma. Fehér gyolcsinge azonban gyűretlennek tetszett, mintha forgolódás nélkül aludta volna átal az éjszakát. Termete közepes volt, de tömöttnek és keménynek látszott. Nyaka egy kissé vastag, s a feje kerekded. Álla és homloka uralkodva vették közre az orrát, mely tág és szimatolásra nyílt orrcimpákkal vigyázkodott az arc közepén. Szeme is, mint két vidám és villogó őrszem, úgy figyelte a világot; kedv és merészség fénylett belőle, mint valami csepp tengerszemből, melynek kékbe játszó sötét színét is örökölte.

Úgy állt a földön, mint ahogy lovon ül a jó lovas.

S ahogy állt mozdulatlanul, arcát megterítette a tavasz, mint egy kicsi asztalt. Ereje mellé erőt, s vidámsága mellé vidámságot hordott, csak az arcának a színét nem tudta megbillenteni sem öröm, sem fény. Tompa fényű, barnássárga volt annak a színe, mint a régen heverő gyümölcsöknek.

Időre pedig húszesztendős ha lehetett a legény.

Úgy látszik, természetében volt a nyugalom, mert sokáig nem mozdult álltából semmit. Csak a fejét forgatta, s a szeme csillogott. Mint aki vad folyóban áll keményen, úgy áradott és folyt körülötte is a tavasz. S ő duzzadott a folyó közepén, s a gondolatai bolondul röpködtek. Etelkára gondolt, kinél az estét örök ártatlansággal töltötte a tegnap. Most ebben a féktelen tavaszban az Etelka szoknyáját fellebbentené a szél. Ha volna szél, de nincs! A fény a fülibe bújna, derekára tekerődznék a földszag, és az illatos meleg béfurakodnék az ajakán. Szellő játszadoznék a csipkéivel. Ha volna szellő, de szellő sincs!

– Tökéletlen az ilyen tavasz… – mondta hangosan.

Nevetett, majd a gondolatában ismét Etelka után indult, de csak a puszta helyét találta meg a lánynak. Ott keringett képzelete a puszta hely fölött, mint egy madár a kivágott fa törzsöke fölött.

„Még gondolatban sem tudom megfogni” – mondta magában.

Forró indulat suhant át rajta, s ahogy megmozdította fejét indulatában, szeme a kerti fák közé futott. Csillogó zöld pontokat vett észre az ágakon, duzzadó zöld rügyeket, melyek a tegnap ott voltak még az ágak méhében. Hiába, nagy dolog ez a tavasz! Harsány és erőszakos. Hajnalban nincsen semmi az ágakon, s reggel már kiverődnek a rügyek. Pattognak, mint a csók, s közben feszül örömében a fa. Az ég színe megszületik, s duzzad a föld. Csak úgy játékból bé kellett volna keményen kötni a fák ágait, s valami kemény burokkal szorosan letakarni végig a földet. Mi lenne akkor! Most feszülne javában a föld, s szoronganának az ágak. Aztán addig feszülne a föld s addig szoronganának az ágak, amíg robbanás lenne belőle. Mint a géppuska, úgy lövöldöznének az ágak; s mint az ágyú, úgy durrogna a föld. Felvetné a levegőbe a csűrt, a házat, az emberekkel együtt. Etelkát is a torony tetejéig repítené, s akkor meglebbenne a szoknyája igazán…

Kacagva húzódott el a legénynek a szája, s jól látszott, hogy a jobbik szemfoga hosszabb, mint a többi; s hegyesebb is a többinél.

Abban a percben a különös madár ismét rikoltott egyet a diófán.

A legény meglátta s mozdulatlan szemekkel nézte. Ilyen madarat nem látott még soha. A hasa és a háta közepe sárga volt, a két szárnya zöld, s a feje tetején a kicsi sapka ugyancsak zöld, s a farkában piros tollú volt három. Úgy kellett volna, hogy ismét rikkantson, de most nem szólott. Lehajolt a legény a földre, mintha követ vett volna fel, s üres kézzel hajításra mozdult. A madár azonban nem ijedt meg. Hol jobbra, hol balra döjtögette a fejét, hogy jobban lássa a legényt; egy kicsit úgy tetszett, hogy csúfolkodik is.

Mint Etelka, úgy ingerelte.

Ha lett volna puskája a legénynek, most habozás nélkül meglőtte volna a madarat: s este elvitte volna, hogy Etelkának az ölébe vesse.

– Gyeride! – mondta a madárnak.

Nem jött a tollas, hanem úgy búgott, mintha nevetne. Titokzatosságot és nyugtalanságot keltett. Jelentett valamit, ami nem volt még a legény életében soha. Szépet talán, aminek csillogása és szárnya van; de az is lehet, hogy társtalanságot, minek végtelen sűrűjében a rikkantásra nincs felelet, és a búgás magtalan. Vagy példázhatta egyenesen a sorsát, kereken az egészet: a színes és ritka sorsot, melyet szárnyakon küldött az Isten. S most itt ül a sors, kegyesen a diófán. Valósággal kínálkozik, hogy fogja meg a legény; s ha megfoghatná, a sorsát fogta volna meg!

Úgy aztán lehetne uralkodni rajta.

Természete volt a legénynek, hogy uralkodjék a sorsa felett; megindult hát a diófa irányába, hogy felhágjon a fára s valahogy hatalmába kerítse a madarat. S már ott állott a diófa tövében, amikor kiáltás hangzott:

– Balázs! Kelj fel!

Rosszkor jött a hang, mert szándékába vágott belé. Látszott is a fiú arcán a sárga inger, ahogy álltából megfordult és a ház felé tekintett. Onnét jött a hang, a ház felől. A tornácban állott is egy asszony, hátrakötött babos kendővel a fején. Szőke volt, s anyának fiatal ehhez a legényhez. De ahogy tartotta magát, mégsem lehetett más, csak az édesanyja.

– Hányszor keljek fel?! – felelt vissza Balázs.

Csak amikor szólt, akkor vette észre az asszony, hogy a fia béállott diófának. Engesztelésül rögtön lelépett a tornácból, s megindult a fiú felé. Valamit gondolt, az udvar közepén mégis megállott.

– Gyere, egyél! – mondta.

– Mit?

– Szalonnára tojást ütöttem.

Változatlanul vonzotta Balázst a madár, de azt is nagyon szerette, ha sült szalonnára tojást ütnek neki reggelire. Úgy óhajtotta volna hát, hogy a madár is megmaradjon, s a reggeli ebédet is megehesse. Lépett néhányat az anyja felé, de közben neki is intett, hogy közeledjék. Gondolta, csendesen szólani fog, hogy az ételt a kicsi leányka hozza ki a diófa alá. De amikor közel értek egymáshoz, nem tudta megállani a tarka titkot. Felmutatott a diófára, s kérkedve így szólt:

– Annak a tojását üsse szalonnára, né!

Hamar meglátta a madarat az asszony, de nem becsülte meg úgy, ahogy várni lehetett volna. Tiszta kék szemével nézte egy ideig, de ámulat helyett azután így szólt:

– Idegen madár.

– De ritka! – pártolta Balázs.

– Az egyik Zsudu, a másik Furunka – mondta az asszony. – S ez a harmadik. Mind ritka madarak.

Egyszerre olyan lett a szeme a legénynek, mint az izzó üszökvég, amit elhagy a láng. Kegyetlenül érte a szó, mely a ritka madarat Zsuduval és Furunkával tette egy kalap alá. Igaz, hogy Zsudu és Furunka is, kik esztendők óta itt csikorogtak a faluban, szintén idegenek voltak; de miképpen gondolhatta valaki, hogy ez a tarka madár úgyszintén fajtájuk legyen. Ámbár a rikkantása némileg hasonlatos amazok rikkantásaihoz; s a búgása is alattomos volt egy kicsit. Őket példázná talán, s nem valami szép jövendőt?

Ránézett az anyjára.

– Maga mond valamit – szólt csendesen.

Aztán egy követ keresett a földön, s úgy vágta fel a diófára, hogy pozdorjáztak az ágak. Látta a madár is, hogy nem tréfa, ami suhogva történik, mert a kő előtt megkucorodott az ágon, s azután elrepült.

Menekülve repült, nem fontoskodva.

– Miért űzéd el? – kérdezte az anyja.

– Menjen a hazájába – felelte Balázs. – Vigyen levelet oda, Furunkától.

Olyanok lettek egyszerre, mintha reményfaló és ingerlő nyomás alól szabadultak volna. Arcuk kiderült, szemük vidám lett s a vonzódásuk szerető. Az asszony a fia vállára tette a kezét, ölelő módon; s nézte az arcát.

– Etelkánál voltál a tegnap este? – kérdezte.

– Ott.

Azt a néhány szénaszálat kivette a legény hajából, s homlokán simítólag elcsúsztatta a tenyerét. Valamivel magasabb volt a fiánál, finomabb faragású is, kellemes és józan földi lény.

– Gyere! – mondta.

– Apám itthon van-e?

– Itthon.

– Mit csinál?

– Eszi a részedet.

Már mentek, fel azon a néhány lépcsőn a tornácba, s onnét beléptek a házba, minek az ajtaja nyitva volt, mintha betörte volna s már el is sodorta volna a tavaszi fényözön.

– Jó reggelt! – köszönt Balázs.

– Adjon Isten – fogadta az apja.

Egyszerű volt a köszönés és a fogadó szó egyaránt. Betöltötte az illemet és a szabályt, tisztán s indulat nélkül, mint ahogy a természet életében is megjön idejére a rezzenet, s akkor lehull a levél. Most is lehullt a reggeli találkozás első levele, s utána csend lett.

Balázs vizet töltött a mosdótálba, s vette a szappant. Így a vízi felszereléssel kiköltözött a tornácba, ott feltűrte két karján az inget, s a nyakán behajtotta; s mosdani kezdett. Mint a vadmadár, ki nem szereti a vizet s mégsem tud megélni nélküle, úgy verdesett. Fejét torlódva vette körül a zaj, majd a nyitott ajtón keresztül hullámosan a szobába folyt, bár a lépcsőkön az udvarra is lemehetett volna.

– Úgy mosdik Balázs, mint a kutya – mondta Borika.

Kuncogott melléje, annyira tetszett neki.

– Milyen kutya? – kérdezte az apja.

– Nagy kutya.

Sem okosság, sem észbeli játék nem volt ebben a néhány szóban, mit apa és lánya félig suttogva egymással cseréltek, mégis vidámság ölelte össze őket. Ezt kedvelte az apa, ezt a kék szemű hétesztendős leánykát; s a gyermek is idehúzott inkább, nem az édesanyjához. Most is úgy ültek együtt az asztal mellett, mint a cserfa a makkjával. Egy virágos cseréptányér feküdt előttük, s abból ettek mind a ketten, de már éppen a végire jártak.

– Adjak-e még? – kérdezte az asszony.

– Jóllaktunk – mondta a férfi. – Ugye, Borika?

– Jól – felelte a gyermek.

A gazda felállt és a kályha mellé ült egy székre, melynek a négy lába mellett a támlája is megvolt, csak éppen az egész szék kicsi volt. S miközben dohányt vett elé, hogy a reggeli élvezetre füstöt tegyen, Borika odaállott az ablakhoz, amelyen keresztül tisztán látszott a torony. Szemével kikötött a torony tetején, és keresztet vetett, hogy hálát adjon a tápláló javakért. Éppen akkor Balázs is belépett a szobába, a törülközőkendőt helyére akasztotta, s az ingét elrendezte a két karján s a nyakán. Ott állott a szoba közepén, s volt ideje arra, hogy mindenkire vessen egy pillantást.

Borika imádkozott, az apja éppen szivarra gyújtott, s az édesanyja ott állott a kályha mellett, hogy a kék zománcú nagy lábasból bármelyik percben adhassa fiának az ételt. Így a szemnek minden olyan volt, mint más vasárnapok reggelén lenni szokott: csendes, tiszta s egy kicsit komótos. De úgy érezte Balázs, hogy valami mégis rejtőzik a szobában; valami rejtőzik ezen a reggelen. A szem nem látja ugyan, s a fül nem hallja, de az érzés bokrában bizonyosan lapul valami.

Újból vetett egy-egy pillantást mindenkire.

– Mit ügyelsz? – kérdezte az anyja.

– Nem ügyelek semmit – mondta Balázs.

Borika hallotta volt a reggel, hogy az apja s az anyja a Balázs esti bolygásáról mit beszéltek; s egy kicsit kuncogva most elszólta magát:

– Etelkát keresi.

Mind a nyelves leánykára néztek, ki az apja oldalára húzódott rögtön.

– Húzd meg a fülit, Bálint! – mondta az urának az asszony, de a férfi inkább átölelte a Borika kicsi derekát, s így szólt neki:

– Bátyádat nem szabad buszuntani!

Egyszerre nevetni kezdett a gyermek.

– S most te mit nevetsz? – kérdezte az anyja.

– „Buszuntani” – ismételte a gyermek.

Bé kellett látni, hogy Borikának nemcsak a nevetésben volt igaza, hanem az egész Etelka-dologban győzött, mivel nem úgy szokták mondani, hogy „buszuntani”, hanem úgy szokták mondani, hogy boszontani. Maga Balázs is úgy vélte, hogy okos beszédnek itt már helye nincsen.

– Bújj a barlangba! – mondta tehát Borikának.

– Milyen barlangba? – kérdezte a gyermek.

– Amelyik elöl ugat.

Harsányan nevette, hogy ilyen sikeresen tudott fizetni a leánykának, ki az apja oltalma alól csipegetni merte a tekintélyét. Kicsi dolog volt, az igaz, de mégis jólesett neki. Vidáman ült utána az asztal mellé, hogy a kalandozás után, minek Etelka s az idegen ritka madár, s a kicsi Borika volt a csillaga, végre elkölthesse a vasárnapi reggelit. Szokása szerint néhány mozdulattal összefente két tenyerét, s enni kezdett.

Egy darabig csend volt.

– Ma bizonyosan eljön az a fosztogató – szólalt meg az asszony.

– Melyik a sok közül? – kérdezte a férfi.

– A végrehajtó.

– Totyolán?

– Az.

A gazda előredőlt a székén, két könyökét a két térdére fektette, s úgy mondta:

– Tán neki is van valamiféle istene, s vasárnap nem jár.

– A minap is vasárnap jött, egy ízben.

Erre nem lehetett felelni semmit, mert három héttel azelőtt csakugyan vasárnap jött el Totyolán, hogy béhajtson valami büntetést. S éppen ebben az idő tájban nyomorgatta meg őket. Most némán emlékeztek a küzdelemre, mely azzal végződött, hogy kölcsönt kellett kérni. De mit csinálnak most? Ezen gondolkozott az asszony, miközben félszemmel azt ügyelte, hogy a fia elegendőt egyék. S a férfi is ezen gondolkozott, ahogy terhes ábrázattal nézett a levegőbe, görnyedten a székről.

Vidám egyedül csak Borika volt, ki ott állott még mindig az apja mellett.

– Apám erősebb, mint Totyolán! – mondta komolyan a gyermek, miközben kicsi ujjait játszani eresztette az apja vállán.

Senki sem felelt Borikának, csak ültek némán tovább, mint hosszú esztendők óta számtalanszor. Úgy érezték, hogy felülről már fulladásba nyomja őket a gond, s a lábuk alatt kiszikkadt a föld. Annyira kiszikkadt, hogy növény és madár meg nem él már rajta, csupán egy kedves méhecske zümmög még hasadékai fölött.

Borika.

Mindig az asszony volt, akiből ki tudott törni ilyenkor a keserűség.

– Már huszonegy esztendeje ülnek a nyakunkon! – mondta.

– Majd lemennek – felelte a férfi.

– Ha hajtaná valaki.

– Az Isten lekergeti, ne félj.

Balázs csak evett és hallgatott idáig, de most az apjára nézett, s azt mondta:

– Az Isten nem törődik avval, hogy kinek ki ül a nyakán. Ha mi tűrjük, neki jó.

A férfi felemelte a fejét, s a fiára tekintett. Arca szenvedő volt és kemény; a szeme majdnem könnyezett, mert a sok visszafojtott indulat miatt az utolsó esztendők alatt erősen meggyengült. Hajából a fehér szálak kifeküdtek a fényre. Nemcsak keserűnek, hanem öregnek is látszott ebben a percben, pedig a negyvenhatodik esztendőt csak most töltötte.

– Hát ne tűrd! – mondta nyersen a fiának.

Balázs megcsavarta vastag nyakát.

– Én nem is tűröm.

– Hát mit csinálsz? – kérdezte az anyja.

– Egyet megölök. Mindenki öljön meg egyet!

Borika elnevette magát, hogy milyen nagy hős az ő Balázs bátyja.

– Ilyeneket ne beszélgess! – figyelmeztette az anyja.

– Mért ne beszélgessek?

– Azért, mert agyonlőnek. A puska az ő kezükben van!

– Ott – mondta az apja. – Hacsak az ilyen beszédektől ki nem esik onnét.

Balázs elvigyorodott, a szemöldöke összefutott, s a füle piros lett. A szemfoga hegyesen kiállott, s a pillantása nyugtalanul rebegett. Mégis nyugodtan kelt fel az asztal mellől, szinte lomhán.

– Ki eresztette őket erre a földre?! – mondta az apjának. – A maguk kezében volt akkor a puska, nem az enyimben!

– Én megtettem a magamét becsülettel – felelte egyszerűen a férfi. – Végigküzdöttem a négy esztendőt, kétszer megsebesültem. A többi az urak dolga volt, a romlás idején.

– Az uraké?

– Azoké.

– S most hol vannak az urak?

– Nem tudom.

– No lássa – folytatta Balázs. – Egy sincs itt az urak közül, csak mü vagyunk! Szembe kellett volna fordulni az urakkal, amikor ezt a mi földünket fenyegette a veszedelem, s meg kellett volna védelmezni azokkal a puskákkal!

– De vezető nem volt. Nem érted?!

– Mért nem vállalkozott maga?!

– Vezetőnek?

– Annak!

Abban a percben megcsattant a kapu, s gyors léptekkel valaki jött. A férfiak meg sem hallották volna, mert a fülükben megtorlódott a szenvedély, mint a sűrű meleg pára. Borikának azonban olyan hallása volt, mint a madárnak.

– Ha, jő! – mondta.

– Kicsoda? – pillantott rá az apja.

– Meglehet, Totyolán.

A nyitott ajtón már be is lépett a kicsi, fekete ember. A füle hegyes volt, a fekete szeme hegyes volt, az álla hegyes volt. Meg sem állott az ajtónál, hanem aprókat lépkedett a szobában, ameddig a falak s a bútorok eresztették. Végre megállt a gazda előtt, s így szólt:

– Van magának száz lej?

– Nincs – mondta a férfi.

– Muszáj.

– Akkor sincs.

Sorjában mindegyiket megnézte Totyolán, gyorsan és hegyesen. Akkor az üveges szekrényre mutatott, ahol a poharak s az edények állottak.

– Onnét kell vakarni száz lejt! – mondta az asszonynak.

– Kettő lej sincs, nemhogy száz.

A gazda ülve maradt, s egykedvűen a levegőt nézte, miközben Borika ölelte a vállát. Balázs, Totyolánnak háttal, az ablakon keresztül a tornyot méregette. Így hallgattak egy kicsi ideig, aztán a végrehajtó közelebb lépett a gazdához, s azt mondta neki:

– Húzza le a csizmáját!

– Mért húzzam le?

– Viszem el, hogy meglegyen belőle a száz lej.

Abban a percben Borika már látta az apját, ahogy mezítláb tapsikál a templom felé. Olyan furcsának találta, hogy nevetni kezdett.

– Nem kacagni kell a gyermeknek! – szólt rá Totyolán. – Hanem iskolába menni! Akkor büntetés nem lesz. Megértetted?

– Vótam iskolában – mondta Borika.

– Nem vótál!

– Vótam. Csak a tanító úr kikergetett s nem eresztett vissza.

– Akkor sem fizetnék, ha volna miből – mondta a gazda, s felállt a székről. – Nem fizetnék, mert törvénytelen a büntetés. A gyermek mindennap jár az iskolába, rendesen. Nem tehetünk róla, ha a tanító kikergeti s nem ereszti vissza. Ne kergesse ki, s akkor ott ül. Ha pedig kikergeti, akkor ne rójjon büntetést, mert ő a hibás, az isten pofozza meg!

Rögtön rácsapott Totyolán:

– Mit mondott maga?!

– Mérges vótam – felelte a férfi.

Már ott volt a furcsa élvezet a végrehajtó arcán; s a kezében is ott volt már egy fekete füzet, amit a zsebéből húzott elé.

– Ezt kell írni jegyzőkönyvbe belé – mondta nevetve, és kacsintott egymás után többször is. – Kell írni belé, hogy micsináljon tanítóval az Isten… Jaj, Bálint bácsi, Bálint bácsi… Maga agyonsértette tanító urat, ki román államnak a katonája…

Már kiterítette az asztalra a fekete füzetet, s elévette a ceruzát. Egy kicsit gondolkozott, aztán megnyálazta a ceruza hegyét, hogy írjon.

– Nem jól csinálja! – szólt belé akkor Balázs.

Totyolán felkapta hegyesen a fejét.

– Mit nem jól?

– Urasabban kéne – mondta Balázs. – Szolgával járni, nem így.

– Minek szolgával?

– Hogy ő nyálazza a ceruzát, s maga csak írjon.

Borika úgy kezdett nevetni, mintha csengőt ráztak volna meg; s Totyolán egyszerre felugrott, s ráütött az asztalra:

– Engem mered te tanítani?! – ordította.

– Megszárad a ceruza hegye! – figyelmeztette Balázs.

Az asszony odament, nehogy valami baj történjék; s csendesíteni kezdte Totyolánt. Még huszonöt lejt is ígért neki, csak éppen ne jegyezzen semmit. A végrehajtó azonban úgy megpulykásodott, hogy nem fogta fel a békítő szavakat, csak ordított tovább, nyújtogatta a karjait, s apró ugrásokkal kerülgette az asztalt. Közben a gazda is odalépett, Balázs előtt csóválgatni kezdte a fejét, s úgy mondta neki:

– Nagy bajt szereztél, Balázs.

– Mért szereztem volna?

– Azért, fiam, mert nézd meg Totyolán urat. Itt mindjárt megbolondul szegény, s akkor fizethessük a kórháznak a sok pénzt.

Egyéb sem kellett, a végrehajtó abban a pillanatban kettőbe törte a ceruzát, s a két darabot kétfelé elhajította. Aztán zsebébe vágta a fekete füzetet, hörcsögi módra megprüszkölte magát, s úgy kiburungozott a szobából, mint az ütődött puskagolyó.

– No, ez a futás leszen száz lej – mondta az asszony.

– Annyi legalább – erősítette a férfi.

– S még ceruza is! – tette hozzá Borika.

Ha valami, akkor az csakugyan biztos volt, megkettőzték a büntetést; s mégis úgy tetszett, hogy a szemük járása vidámabb lett s az arcuk tavaszibb. Különösen Bálint gazdának, ki elévette újból a dohányt, hogy erre az élvezetre is füstöt tegyen.

Az asszony elszedte az asztalról az edényeket, Balázs pedig a hátára kanyarította az ujjast.

– Hova lódulsz? – kérdezte az apja.

Tudta Balázs, hogy a Totyolán megfutamítását neki lehet köszönni, s ahhoz mérten felelt.

– Ma vasárnap van-e?

– Vasárnap.

– No, úgy tudom, hogy minden vasárnap reggel gyakorlatot kell tenni a katonai előképzősöknek. Gondoltam, elmegyek hát, hogy megtakarítsak egy újabb büntetést.

– Eredj, eredj!

Már a küszöböt átlépte, amikor az anyja utána szólt:

– Osztán ügyelj, mit beszélsz.

– Jó.

– Ne feleselj Furunkának, se Zsudunak.

Erre már nem válaszolt Balázs, hanem lehaladt a lépcsőn. Lassan, nyugalmasan ment; s ahogy kilépett a kapun, szokása szerint feltekintett az égre. Kicsit csodálkozva vette észre, hogy a ritka madár elűzése óta egy-egy sötét felhő kerekedett elé. S felhő is járt, aminek éle volt. Valahogy úgy érezte, mintha rejtekhelyeken támadás készülne a fény ellen. Abban a percben önkéntelenül a zsebébe nyúlt, hogy a bicskáját magával hozta-e. Ott lapult a szokott helyén a bicska: olyan pontosan és szabályosan, mintha a legény szervezetéhez tartozott volna.

 

2

MENTIBEN AZ ÚTON KETTEN IS mondták Balázsnak, hogy szedje hamarább a lábát, mert későn talál érkezni a gyakorlatra. Mind a kétszer azt felelte, hogy ami jó, abból jut neki is; ha pedig rosszról lemarad, az nem a legnagyobb baj. S ahogy mondta, úgy mendegélt a községháza felé, ahol a gyülekezés történni szokott ilyenkor. Egyenesen kínálkozott is a községháza, hogy a gyakorlatozók tábora legyen, mert egyrészt a falu közepiben feküdt a folyó mellett, másrészt pedig előtte terjengett a nagy piactér, melyen a gyakorlatok folytak.

Nem volt a térségen még senki, amikor odaért Balázs; de a községházán nyitva állott a nagyobbik ajtó, mely a terembe vezetett. S a kisebbik ajtó fölött a kémény is füstölt, amiből tudni lehetett, hogy meleget duvasztott Márton bácsi, aki hivatalból korcsmáros volt itt, de lábbelit is tudott készíteni. A tüzet figyelemből tette, hátha Zsudu és Furunka még ma is melegedni akarnának, a csalóka tavaszi napon.

Külön lépcső vezetett a nagyajtóhoz s külön a kicsihez is.

Balázs a nagynak tartott.

Fölment a tornácba, s onnét belépett a terembe. Rögtön észrevette, hogy balról, a kárvalló kicsi ablaknál, ott áll Zsudu és Furunka.

Zsudunak Mátej volt a másik neve, s nemcsak itt a faluban vert nagy hírt magának, hanem az egész környéken. Híres tanító volt, ami kitűnik abból is, hogy a hivatalos románok példakép gyanánt mindig őt lobogtatták; s belőle csinálták a parancsnokot is. Hatalom és tekintély dolgában Furunka őrmester is vetekedett véle, sőt valamivel fel is múlta Zsudut, vagyis termetre nagyobb volt.

Amikor Balázs megpillantotta őket, a karját nem emelte fel, sem „egészséget” nem kiáltott. Pedig Zsudu és Furunka úgy rendelkeztek volt, hogy az ő látásukra a jobb karját mindenki lendítse fel s kiáltson egészséget. Háttal állottak azonban, amikor Balázs belépett a terembe; s azonkívül pálinkáspoharat tartottak a kezükben, s egy üveg is állt a kártévő ablak párkányán, mely félhold alakban a terembe nyúlt. Észre sem vették volna őt, bizonyosan nem, ha Márton bácsi nem rotyog vala. De az öreg meglátta mindjárt a kicsi ablakon keresztül, s örömében odakiáltott Balázsnak:

– Hogy-mint, keresztfiam?

Balázs intett neki, hogy hallgasson, de már késő volt, mert Zsudu és Furunka rögtön feléje fordultak.

Furunka barna volt, Zsudu fekete.

– Gyere te ide! – kiáltotta Zsudu.

Balázs odament, s megállott a két ember előtt, akik így együtt az egész hatalmat jelentették.

– Hol maradt el a köszönés? – kérdezte Zsudu.

– Háttal állottak – felelte Balázs.

Márton bácsi kidugta a kicsi ablakon a fejét, hogy nagy buzgalommal segítsen Balázsnak.

– Láttam, hogy köszönt – mondta az öreg.

Zsudu a fekete szemét Márton bácsira villantotta, s ahogy oldalra fordult egy kissé a feje, bő fekete haja kereken mindenütt kidagadt a sapka alól, mely olyan volt, mint a vasutasok sapkája, csak éppen kék volt s az ellenzője piros. Furunka sem törődött az öreggel, hanem a szemét Balázson tartotta folyvást. Nagy teher volt s egy kicsit irtóztató is, állani ezt a két szemet, mely a puffadt ábrázat kicsi homloka alatt a helyéből félig kidagadva forgott, s aminek a színe az olcsó és erős dohány színéhez hasonlított.

De azért állotta Balázs.

Zsudu még mindig az öreget nézte. Jól tudta, hogy hazudik az öreg, s kegyetlen fekete szemével meg akarta törni. Márton bácsi is állotta egy darabig a nézést, de aztán lassan visszahúzta az ablakon a fejét, s azt mondta megrepedve:

– Én olyanformán vettem észre.

Erre Zsudu ismét megkérdezte Balázstól:

– Hol maradt a köszönés?

– Háttal állottak – felelte újból a legény.

– Kik háttal?

– A tanító úr, s az őrmester úr.

– Akkor is nem kell köszönni?

– Nem.

– Miért nem?

– Azért, mert én senki hátának nem köszönök.

Zsudu ránézett Furunkára, kinek az alsó ajka előrebiggyedve tartotta a felsőt, s a füle is kajlán előredőlt. Már csak néhány pillanat, úgy tetszett, s akkor egész őrmesteri testével rázúdul Balázsra, s megborítja! De nem így történt, mert a szemét lassan a tanító felé fordította, s így szólt neki:

– Adj még egy pohárral!

Zsudu megütődött, hogy éppen a törvénykezés közepén iváson jár Furunkának az esze, de a következő pillantásban már okos dolognak tartotta. „Sok pálinka: nagy büntetés!” Ezt gondolta magában, s buzgón töltötte teli mind a két poharat. Furunka azonban nem várta meg, hogy összenézve együtt ihassanak, hanem a magáét nagyra tátott szájába hamar béöntötte.

– Menj a többi tolvaj közé! – mondta Balázsnak.

Balázs megfordult rögtön, s lassú léptekkel a terem másik végébe indult, ahol a többi legényecskék és legények várakoztak. Mint a parázs, fülében maradt, hogy ezek a „többi tolvajok”; s különös módon a szemében is ottmaradt az őrmester letámasztott puskája, s a tenyérnyi széles román nemzeti szalag, mely a nyakába vetve, egész derekát átfogta Zsudunak.

– Mi baj? – fogadták a fiúk.

– Mikor béjöttem, nem köszöntem.

Az egyik nevetve jegyezte meg:

– Miért nem mondtad, hogy mikor kimennek, akkor köszönünk!

Mind kacagtak, egyedül Balázs nem.

– Ügyelni kell, mert illogattak – figyelmeztette a többit.

Éppen akkor Zsudu odakiáltott:

– Hányan tolvajok vagytok ottan?

– Tolvaj egy sincs! – kiáltotta vissza Balázs.

– Hát mi?

– Székely fiúk.

– Mennyi?

Balázs megszámolta.

– Tizenhét – jelentette.

– Mennyi kell legyen?

– Huszonkilenc.

– Nem jött olyan sok?

– Nem.

A mutatóujjával feljebb taszította Zsudu a sapkáját, közben káromkodott egyet, s utána hosszú nyakkal köpött is. Visszafordult az őrmesterhez, s valamit mondott neki, az őrmester a puskája után nyúlt, mely a falhoz támasztva várta ezt a pillanatot. Ugyanakkor Zsudu is odahajolt a kárlátó ablakhoz, s azon bészólt:

– Márton bácsi!

– Poroncsol fizetni? – kérdezte az öreg.

– Nem kell nekünk pénzzel bajlódni – mondta Zsudu. – Ide a térképet!

Ez a parancsnoki térkép is szabályos foglalatban állott, mint szakasztott a katonáké, csak éppen zöld ráma helyett piros-sárga-kék szalag vette körül a négyszögű foglalatot. Hízelgésből kérte volt el Márton bácsi, hogy Nagy-Románia iránt érdeklődést tanúsítson, de ki sem bontotta, úgy csúsztatta vissza most az ablakon keresztül.

– Kész van, menjünk! – mondta Zsudu.

Furunka a vállára lódította a fegyvert, majd együttesen megindultak a legények felé. Amikor olyan közel érkeztek hozzájuk, hogy egymástól csak három lépésre voltak, akkor nagy hatalmat mutatva megálltak. Zsudu jobb kéz felől feketített, a díszes szalaggal a deréktestén, s a fityegő térképpel a csípője alatt; Furunka pedig balról őrmesterkedett.

– Mostan úgy lesz – kezdte Zsudu a szót –, hogy mi kimegyünk elöl az ajtón.

– Az jó lesz! – lelkesedett egy hang a legények közül.

– Azért kimegyünk mi ketten – folytatta Zsudu –, hogy ti szokjátok jól megcsinálni a köszönést. Így:

A magosba lendítette a jobb karját, s melléje ezt a szót mondta románul és tömötten:

– „Egészséget!”

Kétszer-háromszor megcsináltatta a legényekkel, s azután így folytatta:

– Amikor mi az elsők kimegyünk, akkor a piachatáron, innétfelől, őrmester úr megáll, mint hadsereg. Én csak tovább megyek, s a nagy fánál megállok. Ti akkor jőni fogtok, de egy elöl s a másik azután lehet öt lépés. Így osztán mindenki, amikor megéri az őrmester urat, neki jól megcsinálja a köszönést, de nem megáll, hanem megy, megy… Mikor pedig megérkezik a nagy fánál hozzám, ott lesz megállás. Bokát mindenki megüti, köszönést jól megcsinálja, s akkor lehet mondani: „Parancsnok úrnak jelentem alázatosan, itt vagyok”. Megértette társaság?!

– Meg – mondták a fiúk.

S ezzel elkezdődött a gyakorlat.

Zsudu és Furunka irányt vettek az ajtó felé, s ahogy Zsudu megjövendölte, azonmódúlag kivonultak a teremből. Amikor lehaladhattak a lépcsőkön, s már a sapkájuk sem látszott, s fiúk közül megszólalt az egyik:

– Mi itt hátul sirüljünk el hazafelé.

Már a gondolat is sokat megért, úgy kacagtak rajta.

– Vajon ők ketten meddig álldogálnának odaki? – kérdezte egy másik.

– Délig igen – kacagott a harmadik.

Tréfának indult, de a tizenhét közül tízen is voltak, akik megcsinálták volna. S az elmenők pártja egyik pillanatról a másikra szaporodott. Balázs azonban elévette az eszét, s még idejében szólt:

– Ha mi elmennénk, mások szenvednék meg.

– Kik mások?

– Apánk s anyánk!

Erre a békétlenkedők sorából az egyik azt mondta:

– Jól van, hát maradjunk. De akkor erről a helyről senki meg ne mozduljon; lám, mi lesz!

Ezt elfogadta Balázs is.

Az egyik odament az ablakhoz, s kilesett rajta.

– Mind a ketten úgy állnak, mint a karó! – jelentette.

– Néznek-e errefelé?

– Az őrmester nem néz.

– Hát Zsudu?

– Az igen.

Kuncogtak s dörzsölődtek össze a nagy élvezetben.

– Szél van-e? – kérdezte megint valaki.

– Van.

– Akkor hadd álljanak.

Kuncogtak és nagy izgalomban vártak jó sokáig. Egyszer azonban azt jelentette a megfigyelő:

– Az őrmester is nézni kezdett.

– Hát Zsudu?

– Zsudu jő!

Hamar a többi közé visszafutott a megfigyelő, s azt mondta, hogy most már indulni kéne, de gyorsan.

Egy kicsit meg is zavarodtak.

– Senki ne mozduljon! – határozott Balázs.

Abban a pillantásban Zsudu beugrott a küszöbön, de ott a küszöbnél hirtelen meg is állott. Olyan volt, mint egy ragadozó nagy madár, amely röptéből a küszöb mellé lecsapott, hogy előbb a szemével falja fel a zsákmányt. Villogott is a szeme, ahogy kell; az arca rángatózott, s kattogott a szája. Csak egy idő múlva szólalt meg, de akkor elég vészesen:

– Mit parancsoltam?!

– Azt, hogy várjunk – mondta Balázs.

– Mennyi időt?!

– Azt nem mondta.

– Mondtam!

– Nem hallottuk.

Erre féket vesztett egészen Zsudu, s nekifutott a fiúknak. Karjait az orruk előtt suhogtatni kezdte, a lábaival dobogtatott, s közben ezt ordította:

– Fületekbe mondtam, mit kell nektek csinálni! Most hazudtok, hogy nem mondtam nektek! Azért hazudtok, hogy csúf legyen nekünk s kacagás! De én üsmerem titeket! Tolvaj magyarok!

– Elég! – vágott belé Balázs.

Mint a szakadék, olyan csend lett hirtelen.

– Mi elég? – kérdezte Zsudu.

– A becsmérlés.

– Ki érti aztot?

– Nem vagyunk tolvajok – mondta Balázs. – Ezt érti?

– Aha! Nem tetszik, hogy tolvajok! Mi?!

Balázs keményebben ismételte meg:

– Nem vagyunk!

Egy pillanatig gondolkozott Zsudu, s az arca megváltozott. Már nem kavargott külsején a düh, ami megtermette a lármát, s jelentett mulatságot is, sokat. Inkább kegyetlen volt és tervező.

– Várjál csak – mondta –, mindjárt megtudja társaság, mi vagytok ti.

Megindult az ajtó felé, s a tornácból kikiáltott:

– Furunka, gyere ide!

Addig várt ott, míg az őrmester feljött hozzá. Néhány szót váltottak ketten, aztán bejöttek a terembe. Ahogy odaállottak a fiúk elé, Zsudu célba vette Balázst a szemével, s megkérdezte tőle:

– Vagytok-e tolvajok?

– Nem.

– Hámi?

– Becsületes magyarok.

Összeszorított fogakkal elvigyorodott Zsudu, s úgy kérdezte tovább:

– Az a becsület, hogy nekünk csináljatok csúfat? Őrmester úrnak s nekem tanítónak?! Mi? Mondjad!

Mielőtt Balázs felelhetett volna, egy hang kiugrott a csoportból:

– Senki sem csúfolt senkit.

Zsudunak hosszúra pattant a nyaka, mint a rugó.

– Ki mondta aztot?

Egy tizenhat éves vékony legényecske állott elé, tiszta kék szeme volt, s szinte piros a haja.

– Én – mondta.

– Ki kérdezte téged?

– Az igazat kérdés nélkül is meg lehet mondani.

Abban a pillanatban arcul vágta Zsudu a fiút, de mielőtt a másodikat is üthette volna, kettejük közé eresztette nagy karját az őrmester.

– Legyen elég! – mondta.

Zsudut hátra nyomta, a legények morajlása pedig a medrébe visszaloccsant. Csend állott bé, melynek a szomorúsága azt mutatta, hogy esztelenség történt. Egyszerre felhők vonultak a nap elé, s a fiúk arcáról is eltűnt a tavasz, amely oly harsány és pajkos volt azelőtt. Kínjában Zsudu is ide-oda forgott egy ideig, majd utolsót háborogva, még így szólt:

– Egész falu megtanulja, hogy rend legyen.

Furunka még jobban megduzzasztotta ajakát, kedvetlenül morgott egy kicsit, aztán lassan odament a kárlátó ablakhoz.

– Márton bácsi, szomjuhos vagyok! – mondta.

Most nem pohárból ivott, mint az előbb, hanem egy kicsi üvegből. Két versben hajtotta ki az italt. Amikor szünetet tartott a két bugyogtatás között, nedves nagy szemével a legényeket nézte; amikor pedig üresen letette az üveget, hatalmas hasán megigazította a szolgálat szíjat. Akkor jó hangosan és magyarul, hogy a legények is értsék, odakiáltott Zsudunak:

– Most elmegyek hazafelé, mert nekem gyermek születik.

Utána nyögött egyet, miben a nagy teste s az élvezete egyaránt benne volt, s akkor irdatlan, de elég bizonytalan lépésekkel elment.

Zsudu egyedül maradt.

Nyugtalankodva kezdett járkálni a terem közepén, közben fintorgott az arca. Néha kinézett az ajtón, mintha a csendet követte volna, mely Furunkának a bokáját verdesve s nagy hullámokban távozott ugyancsak; néha pedig a legények felé lopott egy-egy félpillantást. A jelek szerint azon tusakodott, hogy most a villámlás után vajon mit csináljon: zivatarkodják-e tovább, vagy elúsztassa a felhőket! Mindennel számot vetett gyorsan, s egymás után az ujjain mutatta, ahogy sorolta fel önmagának:

– Az őrmester elment.

– A legények izzanak az ütés után.

– S én egyedül vagyok!

Elhatározta, hogy okos lesz és csalafinta. Odalépett hát a legényekhez, és így szólt:

– Ki kapott valamit, az neki maradjon. Avval legyünk hazának jó katonák, kiknek tanulni kell, hogy ellenségnek nem adunk barázdát, egyet sem! Eztet pedig úgy tudjuk tanulni, hogy megyünk félórát a piacra, gyakorlatot csinálni békeségben. Gyertek!

Maga meg is indult rögtön, de mivel a háta mögött nem hallott semmi mozgást, néhány lépés után gyanakodva visszafordult:

– Mondtam, gyertek! Mért nem gyertek?

Balázs a jeleket megadta volt már a többinek.

– Előbb kérdezni akarunk valamit – felelte.

Úgy benne volt Zsudu a báránybőrben, hogy édes barátsággal így folytatta a szót:

– Lehet kérdeni mindent.

– Mi csak kicsiséget akarunk.

– Bátran lehet.

Összehúzta Balázs a szemöldökét, s nagy gonddal illesztette kellő helyére a töviset.

– Tizenheten vagyunk – mondta.

– Aztot én tudom.

– Huszonkilenc köteles van.

– Aztot is tudom.

– Tizenkettő hiányzik.

– Azoknak lesz büntetés!

– No, legyen nekünk is – nyomta meg a töviset Balázs.

Zsudu azonban nem értette meg a nagy fordulatot, mely azt jelentette, hogy hamarosan egyedül marad.

– Nektek nem lesz büntetés – folytatta tehát.

– De csak legyen!

– Miért legyen?

– Azért, mert ebből a helyből mi is indulunk haza.

Ilyen még nem történt a Zsudu életében, azt ő jól érezte abban a percben. Határoztak a fiúk, s mennek haza, engedély nélkül. Inkább a büntetést vállalják, de nem maradnak. Feltörik a fegyelmet, és szégyenszemre bélyeget ütnek a parancsnok homlokára.

Zsudu közelebb lépett Balázshoz.

– Hát aztot szabad? Menni haza?! – kérdezte.

– Ha ütni szabad, menni is szabad – felelte Balázs.

Kidagadt Zsudunak a homlokán az ér. Tudta, hogy sok minden eldől, ebben a percben. Legjobb volna leverni a lázadást rögtön, de az őrmester elment, s fegyver nincsen. Mit csináljon? Reszket a belső része a haragtól, de mit lehet tenni? Ennek a vastag nyakúnak ököllel az arcába lehetne ütni, de a többi!

Gyűlölet lett volna benne elég, de bátorsága nem volt.

S csak tanakodott.

Balázs várta egy darabig az egyetértést, de amikor látta, hogy Zsudu nem tud kinyilatkoztatást tenni, azt mondta neki:

– Ha osztán kigondol valamit, izenje meg.

Azzal intett a többieknek, és a teremből kivonultak.

Zsudu ott maradt szégyenszemre egyedül, mint a feldíszített fekete tuskó, mit a tavaszi hullám a partra vetett. Sötét szótlanságban nézett egy ideig a fiúk után, aztán elindult egyenesen a csendőrség felé.

A kicsi sereg is szétszakadozott künn az úton, s ki-ki a szülői házba igyekezett.

Mindenik ment valahova.

Mentek a legények vidám arccal, de nyugtalanul; s ment Zsudu olyan elszántan, hogy rettenet. Mentek a szelek is a föld felett, gyapjasan és bégetve, mint valami véghetetlen riadó juhnyáj; s fent az égen mentek a szaggatott felhők is suhanva.

Különös volt, hogy az ég és a föld egyszerre így meginduljon.

– Ilyen még nem volt… – mondta Balázs, ahogy hazafelé mentiben a kapu felé tartott.

Vad érzelmek dúlták, az egyik pillanatban hidegen s a másikban forrón. S nem tudta okát adni ezeknek az érzelmeknek, pedig addigelé minden dologban érezte erejének bizonyosságát és eszének ítéletét. Most bozontos rejtelmekkel s hevítő sejtelmekkel küzdött; gyanakodva nézett az emberekre, s fel az égre is, melyen egymást kergették a kövér felhőbokrok.

Valahogy úgy érezte, mintha az Isten is belékeveredett volna az ügybe.

Odaért a kapuig, s kinyitotta.

– Tedd bé hamar! – hangzott egy kiáltás.

– Bé szoktam – mondta Balázs.

Csak akkor vette észre, hogy ott ül az apja az udvaron, egy fahasogató csutak tetején. S előtte ott táncolt egy kormos szemű bikaborjú, alig több egy esztendősnél, de már a bika döngését csalta ki a földből, s az emberből a kemény ámulatot.

– Kieresztette? – kérdezte Balázs.

– Ki.

– Már bika.

– Ma este vizitába is elmegyen.

Elmosolyodott Bálint gazda, mert ahogy kiejtette a szót, rögtön úgy érezte, hogy a bika dicséretéből kikandikált Balázsnak az intelem. De ugyanakkor eszébe jutott az is, hogy tavasz van: örül az állat és a föld, s az ember se bánkódjék ebben a nagy megújulásban.

– Ilyen hamar végeztetek a gyakorlattal? – kérdezte.

– Igen. Kettőbe törtük – felelte Balázs.

– Csak kettőbe?

– Eddig.

Nem folytatta a gazda, s Balázs is csendben állott. A bikaborjú félbehagyta a táncot, s fekete bársony szemével úgy bámulta őket. Néhány perc is elmúlt ebben a csendben, akkor azonban Balázs elszánta magát, s az apja közeliben leült egy száraz tőkére.

– Lehet, hogy bajt csináltunk – mondta.

– Kinek csináltatok bajt?

– Úgy lehet, mindenkinek.

Szünet állott bé ismét, mert a gazda nem tett újabb kérdést, Balázs pedig meg akarta gondolni jól a szót. Tett-vett magában, aztán elhatározta, hogy kiönti a vékát, úgy, ahogy van. Végtére is itt van az ideje, hogy a természetének hegyei közül fényesen és bátran kibukkanjon. A föld is dagad erejében és a nap tüzében, mint a kenyér, a fák is bomladozva elindultak az illatos dicsőség felé, s itt ez a borjú is hirdeti bikaságát.

Keményen és nyílt tekintettel az apjára nézett.

– Úgy határoztam, hogy nem hagyom magam – mondta.

– Kivel szemben?

– Bárki legyen.

Legbelül tetszett a gazdának, hogy így beszél a fia; s most már ő is rászánta magát, hogy egymáshoz közelebb olvadjanak.

– S elkezded?

– El.

– A rományokkal-e?

– Azokkal.

A bikaborjú ismét táncolni kezdett. Megbűzölte az erjedő földet, s az orrán harmonikázni kezdett a pityókás fekete bőr, s alóla fehér koszorúban látszottak erős fogai. Csípőjére vágta a farkát, s feltarajlott egész teste, s úgy hullámzott.

– Az este még tél vót – mondta Balázs. – S amikor felébredtem a reggel, egyszerre már tavasz! Úgy tetszett, hogy minden megbolondult, ami van, pedig csak életét követelte. Hát egyedül mi legyünk, akik nem követeljük a mi életünket?! Ezt gondoltam én magamban, s úgy határoztam, hogy nem a lefojtott emberekkel tartok, hanem a világgal. Nézze meg az eget: olyan, mint egy kivirult kaszáló, minek a bokrai kivirágzottak! A föld is meg akarja teremni, ami benne van, hogy nekünk példát mutasson. A levegő megforrósodott, de bezzeg itt az emberekben most is olyan a lélek, mint a hideg penész a pincében. A szél is fiatalon nyargal, jó tüdővel, s az inai pattognak. Takarodnak az avult levelek, s a fagyöngyöket leköpik az ágak a földre. Csak mi maradjunk úgy, ahogy a télen voltunk?!

– Igaz – mondta a férfi.

– Nohát, ha igaz!

– Csakhogy mi nem tudunk megújulni, amíg a rományok itt vannak.

Balázs felállt.

– Nem tudunk?

– Nem.

– S hát akkor én hogy tudtam?!

Bálint gazda jelentősen tekintett a fiára, s kutató szemmel kérdezte tőle:

– Tán nem csináltál valamit?

– Biza csináltam.

– Mi a fenét?

– Megtagadtam az engedelmességet a többivel együtt. Zsudu megütötte Jakab Gáspárt közülünk, s mi ott hagytuk Zsudut a nagy szalaggal a derekán. Menjen a hazájába, s verekedjék ott; mi inkább büntetést fizetünk, de nem veressük magunkat. Tavasszal minden fellázad a nyomás ellen, az egész természet. Mi is benne vagyunk a természetben, s fellázadunk. Ha tavasz, legyen tavasz!

– S ki fizet? – kérdezte az apja.

– Én.

– Miből?

– Dolgozom, s abból.

Erre felállt a férfi is, hunyorgott a bikaborjú felé, amelyik nagy szuszogással megcsendesedett éppen akkor. S ahogy nézte, egy idő múlva megtűrődött keserűen az ajka, s azt mondta:

– Nem okos dolog.

– Miért?

– Korán van még, jöhet fagy.

Összébb húzta Balázs a szemöldökét, s szigorúan nézett a messzeségbe. Aztán egyszerre kinyílt mind a két szeme, mint a rügy.

– Ahogy a természetnek jól van, úgy nekem is jól van.

Megindult az apja a bikaborjú felé, s amikor lépett már néhányat, csak akkor felelt a fiúnak.

– Eredj – mondta –, s fogadtasd örökbe magadot.

Megveregette a borjú erős nyakát, s ahogy a pajta felé hajtotta, még hozzátette csendesen:

– S légy a természet fia.

Most nagy dolog történt, úgy érezte Balázs. Bár nem tudta volna egyszerű szóval kimondani, hogy micsoda. Mert ész dolga a szó, s az ész most vad érzelmek sűrűjében törtetett, hogy kivergődhessék valahogy a világosságra. Annyit azonban bizonyosan tudott, hogy igaz lelkét borította ki az apja előtt, kivel eddigelé csak szavakat váltott. Most elébe öntötte az egész terhet, mit hosszú esztendők alatt felgyűjtöttek benne a románok, ezek a Zsuduk, Furunkák és Totyolánok. S mint egy lámpással, úgy adta meg szívével a jelt, hogy a hosszú tél után ebben a dologban is eljött a tavasz. A szót és a jelt egyformán megértette az apja, s mégis azt felelte neki, hogy „nem okos dolog”. Hát okos dolog, hogy este tél legyen s reggel tavasz? Okos dolog, hogy habosan vágtassanak a felhők? Okos dolog, hogy táncoljon a bikaborjú, s utána alig győzzön szuszogni? Vagy okos dolog élni, dolgozni és meghalni?

Megkeseredve állott.

– Még itt vagy? – lépett ki a pajtából az apja.

– Itt – felelte Balázs. – Gondolkozom.

– Tudsz-e?

Csúfondárosan hangzott a kérdés, s úgy futott keresztül a Balázs testén, mint a fájdalom. Élesen az apjára nézett, s azt mondta:

– Megtanultam az előbb.

– No látod!

– De nem magától.

– Hát?

– A bikabornyútól.

Nyílt és egyenes sértés volt, nem takarta semmi, se fülit, se farkát. Valóságos tavaszi sértés. Jól látszott, hogy megrándult hallatára az apja, de a hatalom már megszoktatta volt, hogy tűrjön, s meggondoljon minden kimondott szót. Nem hirtelenkedte el most sem a beszédet, csak annyit mondott:

– Látszik.

Úgy állottak, mint két fa, melyeken ül egy-egy huhogó; s azok a huhogók éppen ezt a dermedt percet várták, hogy egyik fáról a másiknak odvába szállhassanak. Egymás odvába, a torkon keresztül, melyet összehúzott a keserűség, hogy csak karmolva lehetett átjutni rajta.

Pedig szerették egymást, s gyűlölték az idegen hatalmat egyaránt.

De hát megrekesztette őket a sors.

Arra pillantottak fel, hogy az asszony kilépett a szobából, s odalépett a tornác fájához. Kezében egy virágrajzos cseréptálat tartott, melyben murkot és cellert mosott a déli leveshez. A tálból az udvarra öntötte a vizet, s odaszólt a férfiaknak:

– Készüljetek a templomba.

Jókor mondta éppen, mert megkondult a harang, de még csak a második szóra. Elérkezett, aki templomba akart menni. Nem is mozdult a helyéről egyik sem. Úgy álltak még mindig, mint a fa, melynek odván keresztül most vergődik fészkébe a huhogó keserűség, harangszó mellett. Keményen és minden rezdületével a fülükbe kongott, olyan párás volt a levegő. Mintha Isten fogta volna a fülüket, s úgy mondta volna közelről és keményen, hogy itt van Ő is, a megszámlált hatalom mellé örök hatalomnak.

Úgy látszik, most is folyt a számlálás, mert ahogy zengeni kezdett a harang, megnyílt mindjárt a kapu, s szuronyos puskával egy csendőr belépett rajta.

– Van itt Balázs? – kiáltotta gorombán.

Pedig jól látta, hogy van.

– Engem hínak úgy – mondta a legény.

Erre közelebb lépett a csendőr, a puskája szíját elengedte, s azzal a kezével aprókat integetet szavai mellé.

– Te szöktél ide haza, de most menni kell gyakorlatot csinálni. Ilyen a parancs. Gyere előttem!

– Az őrmester úr mondta? – kérdezte Balázs.

– Őrmester úr most gyermekáldásba benne van – felelte a csendőr. – Parancsnok úrnak adta az egész hatalmat.

– Zsudunak?

– Neki minden.

Balázs az édesanyjára tekintett, aki ijedt ábrázattal állott a tornácban, s nem mert egyet sem szólani, nehogy rontson azon, ami rossz. Utána egy rövid pillantást az apjára is vetett, de inkább azért, hogy ebben a percben lássa az arcát.

– Jobb, ha mész – szólalt meg csendesen a gazda.

– Megyek, de nem azért – felelte Balázs.

Meg is indult a kapu felé, s mellette a csendőr. Előtte és utána a harangszó, melyben felemelt fővel és nemes tartással gázolt, mint a harmatban a fiatal szarvasbika.

 

3

KÜLÖNÖS VÁLTOZÁSON ESETT keresztül Balázs, mialatt a piactér felé közeledett a katonával. Mint a víz, mely zuhog az egyik percben, s a másikban már csodamódon megfagy, úgy fagyott meg benne is a lázadás, mely kevéssel azelőtt még zuhogott. Mélyre húzódva, a természet titkos és megtartó barlangjában, ott elültek az indulatai. Arcát komoly derű szállotta meg, értelme világosan ítélkezett, s a lelke szorongás helyett erővel lett teli.

Úgy érezte, hogy eszét és lelkét feltarisznyázta a sors.

Nehéz útra is, hosszú útra is.

Elhatározta, hogy mindent meg fog csinálni, amit a hatalom oktalan kínzásukra kitalált. Csak egyet nem: azt az egyet nem, ami a magyar becsületet mocsokba keveri. S tűrni is fog mindent, csak egyet nem, a megaláztatásnak olyan fajzását, amely bélyeg gyanánt örökké rajta maradhat s utódain.

Egyebet mindent.

Átment a hídon, a folyó fölött, s ott rögtön jobbra fordult, mert látta, hogy a nagy fa alatt van most a gyülekezés, nem pedig a községházán. Messziről úgy tetszett, hogy a fa tájékán már sokan álldogálnak. De ahogy közelebb s közelebb ért, egyre több lett a csendőr s kevesebb a legény. Látta, hogy mindenki mozdulatlan, csak Zsudu járkál egyedül a gyülekezet előtt: a lábait s a fordulatokat gyorsan váltogatta, s a mozdulatai sűrűn pattogtak hozzá.

De Balázs jöttére megállt s véle szembefordult. Vigyorogva várt, s a szeme olyan volt, mint két mérges fekete bogyó, amikor a héjából kiles.

Nyugalommal közeledett a legény, tiszta és józan tekintettel, mely a mindennapinál egy kicsit sűrűbb volt. A kellő pillanatban magasra lendítette a jobb karját, s a tanítás szerint románul mondta:

– Egészséget!

Gonosz élvezettel Zsudu elkacagta magát.

– Most van köszönés, ahogy kell! He?!

Balázs csak akkor válaszolt, amikor odaért a többihez, s ott álltából a parancsnok felé fordult.

– Van.

– Nem hátamat láttad mostan, mi?

– Nem.

– S vagy olyan, mint a nyuszi, he?!

– Nem.

Megint élvezettel kacagott Zsudu, s nem tett újabb kérdést. Valamit böffedezett ugyan kacagás közben, de azt inkább magának böffedezte. Amikor ezen a módon jól kimulatta magát, szigorú parancsot adott, hogy álljanak fel a fiúk nagyság szerint sorba. Heten voltak csupán, s Balázs a negyedik lett a sorban. Ott állott éppen középen, mint a mérlegnek a nyelve, amely arra rendeltetett, hogy mutassa az igazságot és eligazítson. Fejet-lábat katonásan kellett vonalba húzni, s mialatt ez a vonal egyenesbe feszült, Balázs egyenkint is számba vette, hogy a bajtársak közül kik vannak itt. Négyen húszévesek voltak, s a másik három tizenkilenc esztendős. Erőre és bátorságra mind a java annak a tizenhétnek, akik egyöntetűen hazavonultak. Különösnek tetszett, hogy éppen ezt a hetet tudták a csendőrök összefogni. A hetet hét csendőr, akik úgyszintén mind ott állottak a fa mellett.

– A többi hol van? – kérdezte Balázs csendesen a bal szomszédjától.

– Elbúttak – mondta az.

– Mi nem búttunk el.

– Mü nem.

Zsudu meghallotta, hogy suttognak, s fenyegetve mordult rájuk:

– Szátokba lábam belédugom!

Nem lehet tudni, hogy a suttogás miatt-e, vagy általános fenyegetésből, de akkor a csendőröket vette elé, s minden legénynek a háta mögé odaállított egyet. A hét csendőrt a hét legény háta mögé, úgy három lépésre tőlük. S mikor mind ott állottak már helyükön, megkérdezte a csendőröktől:

– Van golyó benne a puskában?

Magyarul kérdezte, hogy a legények is értsék, de a csendőrök közül kettő románul válaszolta:

– Van.

Öten egyet sem mukkantak, s nagy buzgóság a két felelőnek a hangjából sem áradott. Nyilvánvaló volt, hogy nem szívesen poroszlóskodnak ezen a mutatós helyen, s éppen vasárnap délelőtt, amikor az emberek minden irányból ereszkedni kezdenek a templom felé. De hát álltak, s nézték a legények hátát, mintha tükörbe meredeztek volna.

S mialatt ők tizennégyen egyet sem mozdultak, Zsudu olyan szaporán kezdett sétálni előttük, mintha a legények és a csendőrök mozgása is mind belőle akart volna kijönni. Ment egy darabig, akkor megfordult, s ugyanazon a vonalon gyorsan visszajött, hogy ismét nekiinduljon még szaporábban. Közben szeme az utat leste, bal kezével a széles szalagot húzogatta a deréktesten, s jobbjával a bőrtáska fedelét pecegtette, melyben fegyvert hozott erre az alkalomra.

A felhők csomósan úsztak a szélben, s mindegyre eltakarták a napot. Nem messze kövéren csobogott a folyóban a víz, mit a mezei hó a reggeli napfényben megduzzasztott.

Fondorlatos idő volt.

S nagy várakozás.

Aztán két csendőr átjött a hídon s a tábor felé baktatott a tócsák között. Mind a kettő jelentette Zsudunak, hogy nem találta meg, akit keresett. Zsudu mondott pattogva nekik valamit, aztán a kettőt a csoport két oldalára állította. Akkor odalépett a legények elé, a bőrtáskából kivette a revolvert, s így szólt:

– Többi tolvaj egérlyukba ment, hét tolvajnak nyakát megcsíptük. Most csinálunk hét tolvajnak gyakorlatot, milyent világ nem látott. Itt van puska, ott is van puska csendőröknek mind. Egyik elöl puska, másik hátul puska. S hét tolvaj van közötte. Úgy kell ügyelni, csak aztot mondom, hogy puska szólani fog, mikor szükség. Értette banda?!

– Igen – mondta Balázs.

A többiek is utána mondták, amiből látszott, hogy jól igazodnak.

– Először lesz köszönés, hogy mindörökké tudjátok – folytatta Zsudu. – Én nektek egyet, kettőt, hármat mondok. Mikor egyet mondok, jobb kéz repül felfelé. Mikor kettőt mondok, szátok járjon! S mikor lesz három, kezetekkel zsupsz lefelé. Megértette társaság?!

– Meg – felelte Balázs.

– Meeeg – mondták a többiek.

Akkor sorjába vette a legényeket, s rámutatott arra, amelyik legelöl állott. Számolt neki hármat, egymásután ötször. Tetszett neki, hogy a legénynek miképpen suhog le s fel a karja, mert az ötödik próba után így szólt:

– Tudja, tolvaj.

Rögtön a másodikra ugrott s onnét a harmadikra. Szünet nélkül és gyorsan következett egyik a másik után; s amikor a hetedik is levizsgázott ebből a feladatból, akkor azt mondta Zsudu, hogy most együtt és egyszerre kell a köszönést megcsinálni, mégpedig egymás után százszor. Ő az egyet-kettőt-hármat fogja mondani, míg a csendőr, az ott, a jobb oldalon, a köszönéseket fogja számlálni, nehogy bémaradjon valami a százból.

Felemelte a revolvert, hogy mindenki vigyázzon, mert kezdődik.

– Egy! Kettő! Három!

Jól indult, s haladni is hiba nélkül haladt a dolog. A csendőr pontosan számolta, ahogy gyűltek egymásra a köszönések; Zsudu pedig harsányan pattogott, s hozzá még a levegőt is gyalulta a fegyverrel, de úgy negyven felé lankadni kezdett a karja, s a hangja is vakarta már a torkát. Néhányat köhintett, s az ütemet elvesztette. Volt azonban annyi esze, hogy ne erőltesse a dolgot, hanem zsákba tegye a macskát. S nem is erőltette, mert amikor negyvennyolcat számolt a csendőr, egyszerre leeresztette a karját, a legényeknek hátat fordított, s rekedten ezt kiáltotta:

– Másik felit hátamnak!

Ha nem is ötven, de negyvennyolc köszönést csakugyan kapott a háta, ami nagy gyönyörűség volt Zsudunak, mert Balázs járt folyton az eszében, ki a reggel még azt mondta volt, hogy senki hátának nem köszön. Nem is titkolta nagy élvezetét, mert amikor megfordult a századik köszönés után, rákacagott Balázsra, s csúfolkodva kérdezte meg tőle:

– Jó vót köszönni hátulsó részemnek?

– Oda nem kézzel köszönnek – mondta Balázs.

A többiek is osztották ezt a feleletet, látszott jól az arcukon.

– Hámivel? – lépett közelebb Zsudu. – Csókkal?

– Avval, lábcsókkal.

Egyszerre különös csend lett. Zsudunak gyanakodva rebegett a szeme, mintha nem tudta volna megfogni az értelmét a szónak; a legények pedig megvastagodott nyakkal álltak, s arcukat pirosra duzzasztotta a visszafojtott kacagás.

– Micsoda dolog, lábcsók? – kérdezte Zsudu.

– Gyógyfű – mondta Balázs.

– Miféle?

– Recés.

– Minek van?

– Fürdővízbe beléfőzik – mondta Balázs. – S aki beléül abba a fürdővízbe, változást lát.

– Miféle változást?

– Világváltozást.

Zsudunak kicsire húzódott a szeme, s a pillantását, mint egy horgot, úgy akasztotta Balázsba belé.

– Román világ változik magyar világba, mi?!

– Azt nem mondtam.

– Hámit?

– Fekete fehérre, s fehér feketére.

Egy-két pillanatig gondolkozott Zsudu, majd úgy döntött magában, hogy nem folytatja a szót, mert azt Balázs mindig elcsavarja előle. Hanem visszaáll inkább a gyakorlatozás mellé, ahol úgy uralkodhatik éppen, ahogy akar. Ki is adta mindjárt a parancsot, mondván:

– Mostan olyan változás lesz, hogy egyik lábára álljon mindenki!

Így fél lábon huszonötig szöktette őket, egy helyben. Utána megkerültette velük a fát, ugyancsak fél lábon szökdécselve. Heten hétféle módon ugráltak, s közben egyik-másik nagyokat kanyarított két karjával a levegőben, mintha úszni akart volna. Maguk a legények is mulattak a dolgon, de legjobban a csendőrök; s a csendőröknél még jobban azok a gyermekek, akik a falu minden tájáról csodálkozni jöttek.

Amikor sorba állhattak ismét, megkérdezte Zsudu:

– Van hideg?

Azt lehetett gondolni, hogy ha hideg van, félbemarad a gyakorlat.

– Van! – mondta hamar az egyik.

Csakugyan volt, mert a szél annyit váltakozott reggel óta, hogy most keletről fújt, amikor egy-egy futamban fújt.

– Akkor lesz futás! – kacagott Zsudu.

Futni is a fa körül kellet, kanyargó sorban, nagy karikában. A csendőrök bambán röhögtek, mintha nem láttak volna futást még soha; Zsudu pedig egész testével forgott lassan a kör közepén, úgy kísérte őket a fegyverrel és a szemével. Néha odakiáltott egy-egy szót, mint a versenyző lovaknak; s ahogy szaporodtak a körök, neki is egyre több s több foga látszott, úgy élvezte a hatalmát.

A csodálkozó gyermekek mellé már felnőttek is kezdtek gyülekezni, de egyelőre nem mertek a látványossághoz közel ereszkedni. De ott, illő távolságban, egyre szaporodott a nép, s lassankint nagy kör verődött a kicsi kör mellé.

S a legények még mindig futottak.

Megjelent a verejték is a homlokukon.

Úgy magukban s futás közben már lázadozni kezdtek. Aki ott futott a Balázs háta mögött, előreszólt rekedten:

– Hagyjuk abba!

– Várj.

– Meddig?

– Ügyeljetek rám!

Egyik a másiknak mondta a fülébe, hogy ügyelni kell Balázsra, mert ő fogja megadni a jelt.

S akkor megkondultak a harangok. Mind a három szólott egyszerre. Így jelentették, hogy a mise hamarosan megkezdődik. A nép megindult, s mindenki a nagyobbik körbe húzódott, mely nemcsak sűrűsödött, hanem kezdett szorulni is a kisebbik mögött.

– Megállás! – kiáltotta Zsudu.

A legények abbahagyták a futást, mind a homlokukat törölgették s kiforrósodott piros arcukat.

– Vissza sorba! – mondta Zsudu.

A helyükre álltak újból, s alig győzték venni a levegőt.

– Van meleg? – kérdezte Zsudu.

Nem felelt senki.

Ráfogta a revolvert Balázsra, s úgy kérdezte megint:

– Van meleg?

– Van – mondta Balázs.

– Nagy van?

– Pokolban nagyobb van.

– Kutyának is nagyobb van?

– Annak csak lesz.

Kacagott Zsudu, s mint egy győzelmes hódító, úgy forgatta a fejét, hadd lássa mindenki őt. Néhányszor elsétált a sor előtt is, aztán hirtelen megállt, s azt mondta:

– Most kicsit mentek víz felé, hol lesz nektek jó hűvös.

Elmagyarázta, hogy a víz túlsó partján van az ellenség, akitől azonban nem kell félni. Hanem éppen ellenkezőleg: meg kell indulni feléje, s olyan bátran kell menni, hogy elfusson.

Azzal odaállt a legények háta mögé, s előreindította őket. A csendőrök ott maradtak a fánál, de a csapat nagy bátorsággal és lassan közeledett az ellenség felé. Elöl a legények, s a hátuk mögött Zsudu, ki minden négy-öt lépésre, s igazi harci fülledtséggel csak annyit mondott, hogy előre!

A parton azonban megálltak a legények, s idegenkedve tekintettek a megáradt vízre, amely sárgán futott, s néhol habot vert, s jó darab jégtáblákat is billegtetett a hátán.

– Előre! – kiáltotta, Zsudu.

Tapodtak egy helyben a legények, de nem mentek előre.

Zsudu a hátukba ugrott, s ismét ordított egyet:

– Eleere!

Mivel arra sem akart senki belémenni a vízbe, Zsudu rettenet céljából belélőtt maga mellett a földbe.

De arra, mint a villanás, úgy fordult meg a hét legény, s már közre is vették. Balázsnak csak hármat pattant a szeme: a csendőrök messze voltak, a víz közel volt, Zsudu pedig éppen a keze ügyében. S már intett:

– Belé!

Mire a szót is kimondta, Zsudu már elhagyta a földet, s feketén szállott a víz felé.

Éppen a hasára esett, megszegett fejjel. Egy jégtábla keresztülbüllent a nyaka fölött, s a két lábával kettőt-hármat integetett. Aztán újra kibukkant, s a két kezével fogdosta a levegőt. Laposan vergődött a jeges tavaszi vízben, mely elnyelte a revolvert s a sapkáját vitte.

A gyermekek rivalgottak, az asszonyok sikoltoztak.

S a csendőrök futottak.

Balázs felemelte a jobb kezét, mint ahogy tanulta, s úgy fogadta a csendőröket.

– Mi lett itten?! – kérdezte egy káplár.

– Beléugrott a parancsnok úr – mondta Balázs.

– Maga szántából?

– Úgy.

Egy asszony s egy öregember már kínlódott Zsuduval, hogy egészen a partra húzzák valahogy. Nem tudták azonban talpra állítani, csak a mászásban segíthettek neki. Csorgott a víz belőle mindenütt, s nagyokat öklendezett, s öklendezés közben mindig megkunkorodott a háta.

– Gyertek, segíjjetek! – kiáltotta az öregember.

Rágyűltek sokan, felvették s vitték.

– Szegény… – mondta Balázs.

– Nektek is lesz, ki fogja mondani, szegény! – szólt a káplár.

– Nekünk, miért?

Nem lehet tudni, mi okból, de a káplár egyszerre rettentő haragra gyúlt. Forogtak a szemei, s a nyakán kidagadtak az erek. A puskatussal ütni kezdte a földet, s egyre-másra ordított, de mindenfélit a világon. Haragja úgy elragadta a többit is, hogy a csendőrök már mind markolászták a puskát. Néhány perc alatt egyetlen csomóba sűrítették a legényeket, s nekik szegezett szuronyos fegyverrel közrevették őket, hogy kísérjék egyenesen az őrsre. De amikor éppen megindultak volna, az őrmester megérkezett. A sapkája könnyedén lebegett a feje tetején, két nagy szeme ragyogott, s a derekán még szíjju sem volt, nemhogy fegyver a vállán.

A káplár jelentette neki, hogy mi történt.

Furunka húsosra tömörítette a száját, s egy kicsit gondolkozott. Aztán Balázsra nézett, de a szemében most is ott volt az öröm.

– Ti csináltátok a parancsnok úrnak a fürdőt? – kérdezte.

– Nem, őrmester úr – felelte Balázs.

– Hát?

– Beléugrott.

Bólogatott Furunka, majd így folytatta:

– S mostan hol van parancsnok úr?

– Bévitték egy házba, s ápolják.

– S hát a revolver, ami tőlem neki volt?

– Az a víz fenékiben.

– Oda tette?

– Oda.

Tekergette a fejét Furunka, majd intett a csendőröknek, hogy szedjék vállra a fegyverüket. Azután újból intett nekik, hogy induljanak s menjenek. S amikor magukra maradtak, közelébb húzódott Furunka a legényekhez, s csendesen, megilletődve mondta:

– Isten megadta nekem, hogy most félórája kicsi fiú megszületett. Kicsi Furunka! Így aztot gondolom, hogy mái napon mindenkinek legyen jó, ha fiú lett nekem is. Adok hát kegyelmet nektek, lehet hazamenni.

A legények köszöntek Furunkának, s azután eloszlottak.

A fény és a ború váltakozva borogatta a falut; s mint az esemény, mely a legényekkel, Zsuduval és az őrmesterrel történt, olyan fordulatos volt minden.

Működött mindenütt a tavasz.

Még a templomban is jelen volt, mise alatt. A fénysugarakból, amelyek béjöttek a templomablakon, kecskelábakat rakott a falra; s a pap gondolatait úgy ugráltatta a prédikációban, mint a bárányokat.

Az idő is váltakozó hullámokban telt, mert néha egy félóra rövidebb volt, mint máskor öt perc.

Egyedül Balázs mutatkozott szilárdnak.

– Totyolánt a kútba eresztjük belé, nem a folyóba! – mondta az ebéd végén, amikor az asztal mellől felállt.

– S a bajt hova? – kérdezte az apja.

Balázs nem felelt erre semmit, mert azt gondolta, hogy céltalan az apjával a szó. Beszéd nélkül inkább egyetértenek, legalábbis magyar és emberi gondolataik egy úton haladnak, de a szóból mindig akadékoskodás keletkezik. Nem felelt hát neki, csak derűsen rápillantott, aztán kiment a házból.

A gazdaságban elvégezte a szükséges dolgokat, s elékészítette az ekét is a holnapi szántáshoz. Amikor eljött az ideje, megitatta a két lovat s a bikaborjút; majd a faluban megjárta magát, hogy valahol nem dagasztottak-e helytelen híreket. Mindenki örömben volt, hogy Zsudu nyilvánosan fürdött; s Balázsnak sokan lapogatták elismerőleg a hátát, hogy ezt az esetet az emlékezet megörökíti.

Szívesen tekintették hősnek.

Ilyenformán nemcsak a szív, hanem maga az illedelem is megkívánta, hogy vacsora után elmenjen Etelkához. Már ősztől fogva járogatott ehhez a lányhoz, de most úgy érezte, hogy eddigelé még csak cincogatták egymást, mint a citerát.

De ez a mai találkozás igazi lesz, ha az Isten is úgy akarja, s valamit közbe nem fú a szél!…

Vagy az is lehet, hogy ez sem lesz igazi.

Így rebegett útközben; majd azon kezdett gondolkozni, hogy tulajdonképpen micsoda dolog is ez az ő dolga Etelkával. Ha magát tekintette, nem merte volna kimondani, hogy szerelemmel szereti a leányt, aki két esztendővel fiatalabb volt, mint ő. De azt sem lehet tudni, hogy mi a szerelem! Néha vágyakozik utána, különösen akkor, ha szép idő van, s dolga nincsen. Ha látja, jólesik nézni, főképpen a szemit, a derekát s a járását. Ha megfoghatná, valahogy olyanformán, hogy bévihesse egy barlangba s ott duruzsoljon neki, vagy hengergesse a földön, akkor talán tüzesen megszeretné. De csak így: beszélgetni véle mások előtt, s nézegetni a szemit s a derekát bent a védett házban, az csak idővesztegetés…

S hát Etelka?!

Egyszer ilyen s máskor olyan. Buvákol benne is az érzelem, mint a gyenge hold a csipkés felhők között, amikor a tücsök szól, s a víz magával beszélget. Nem süt a szeme, csak derűben csillog; szava sem lobban fel a torkában soha, mielőtt kimondaná; s a derekát sem csavarja az ölelés alá, hogy legalább szikrát vethetnének, ha már lánggal nem éghetnek.

Huncutságból teszi, az is lehet.

Kopogtatott az ajtón, s belépett a házba.

– Jó estét! – mondta.

Egyszerre négyen fogadták a köszöntést, pedig máskor csak a gazda fogadta igazán, az asszony s Etelka csupán halovány színt fújtak a gazda szavára. Most egyszerre s jó hangosan mondták mind a hárman, hogy jó estét; s velük együtt Gyula is, aki már a leány sugarába beléhúzódva ült.

Először a gazdához lépett Balázs, s véle kezet fogott; utána az asszonnyal s majd Etelkával.

– Te is itt vagy, Gyula? – kérdezte azután.

– Mé nem! – mondta Gyula, s úgy kacagott, mintha ennél jobbat ember még földön nem mondott volna. Igaz, hogy Balázstól is csak módoskodás volt, hogy ittléte felől Gyulát megkérdezte, mert olyan látogatásra nem emlékezett, hogy ez a huszonöt esztendős legény itt ne lett volna. Első volt mindig, aki jött; s utolsó, aki elment. S érkezése és távozása között csak ült rendes helyén, nézte laposan Etelkát, s olyan ritkán szólott, hogy két szava között egy háborút le lehetett volna folytatni.

– Ülj le, vitéz! – mondta Balázsnak a gazda.

– Köszönöm – felelte Balázs.

Még egyszer megnézte a helyzetet: a gazda ott ült a ágy mellett egy régi támlás széken a felesége mellette egy másik támlás széken; Etelka az ablaknál a karos padon, s Gyula a pad végiben, mint egy nagy tapasztalatú kandúr.

– Akkor hát vegyük közre Etelkát! – mondta Balázs, és lehúzódott a pad másik végibe.

Gyula kacagással kísérte, amíg leült.

– Most már ketten is megfogjuk, ha el akar futni – mondta.

– Az egyik osztán elereszti – felelte Balázs.

– Azt Etelka mondja meg, hogy melyik eressze el – folytatta Gyula.

Most már mind kacagtak, csak éppen az asszony nem. Mert ő a hatalmát érezte sértésbe keverve, mivel egyedül akart dönteni arról, hogy ki eressze el Etelkát, s ki ne.

– Hát belévetétek, Balázs! – szólalt meg jelentősen a gazda.

– Zsudut-e?

– Őt.

– Azt az egyet belé.

Etelka úgy nézett Balázsra, hogy a két kék szemét valósággal kitűzte neki, mint a kitüntetést.

– Igen, de kijött! – kisebbítette Gyula az érdemet.

– Amit te vetsz belé, az nem jő ki – mondta Balázs.

– Nem is.

– Akkor vesd belé a reményedet!

Ez arra ment, hogy Gyula ne Etelkába vesse a reményit, hanem a vízbe. Meg is értette jól a legény, mert megduzzadva helyezkedett ültében, s közben az eszét kutatta szorgosan, hogy mivel vágjon vissza. De mielőtt szólhatott volna, kopogtattak az ajtón.

Nagy Lőrinc lépett bé.

Magos, sovány, fekete legény volt, már a harminc felé. Az egyik lábára biccentett egy kicsit, hunyorgó kedves szeme volt és gyér szálú bajusza. Kétszer is megnézte mindenki, hogy csakugyan Lőrinc lépett-e be, mert eddigelé nem járt ehhez a leányos házhoz. Úgy tetszett, az arcán is bujdosik valami rejtelem, de nem a vidám világból való.

– Jestét! – mondta Lőrinc, és körülnézett hunyorogva.

Szemével Balázson állapodott meg.

– Ülj le nálunk, Lőrinc! – szíveskedett a gazda.

Nem mondta Lőrinc, hogy köszönöm, pedig olyan pontos és módos viseletű ember volt, mintha király mellett inaskodott volna. Így akarta bizonyosan tudtul adni, hogy biztatás nélkül is leülne most, mivel nem kicsi dologban jött. Nagy komótosan megindult Balázs irányába, s melléje a padra leült. Tenyerét rátette Balázs térdére, s puha áthatolással nézte annak az arcát.

Olyanok voltak így ketten, mint egy keleti bölcs az ő méltó tanítványával.

– Nem jót láttam, Balázs… – mondta a csendben.

Balázs mosolyogni kezdett, hogy az Etelka számára szőjenek egy kis derűt.

– Álmában-e? – kérdezte.

– Biza valóságosan.

– Meghót valaki?

– Meg.

Nem volt tréfa dolog, amit Lőrinc kimondott. Mindenkinek egyszeriben megnyúlt a nyaka, s a feje kifenődött, mintha a röptét leste volna a szónak, mit a gyérbajuszú a csendbe belélőtt. Abban a pillanatban biztos csak az volt, hogy aki jelen van a szobában, az nincs a halottak között. Más mindenki lehetett. Nevet azonban nem mondott senki, mert meghalással vádolni valakit, olyant nem teszen az ember. Gyula ellenben, ki már két esztendeje járt Etelkához, mester volt a lassú megközelítésben.

– Kicsi-e, vagy nagy? – kérdezte.

– Kicsi – felelte Lőrinc.

– S leány?

– Fiú.

Erre az egyik abroncs mindenkinek lehullt a szívéről, mivel kicsi fiú a jelenlévők családjában nem volt. A másik abroncs azonban tovább szorított, mert jeles gyermek lehetett mégis, akinek halálhírét baljóslattal hordozza Lőrinc.

Gondolkoztak.

Egy kis idő múlva Balázs ránézett Gyulára, s nógatva intett neki a fejével:

– No, Gyula!

– Hát ammi? – méltatlankodott Gyula.

– Találd ki a holtat.

– Nem vagyok én papagáj, aki cédolát húzzon!

Mindenki nevetett, hogy Lőrinc borulatából a papagájhoz érkeztek; s különösen Etelka, mert ő látta is már Gyulát, amint ül egy ágasfán, s a csőrével húzza a cédulát.

– Nem mondtam, hogy papagáj vagy – felelt vissza Balázs. – Csak azt gondoltam, hogy jó cimborája vagy a halálnak.

Csend lett.

S akkor kívülről megkopogtatta valaki az ablakot. Etelkának rögtön hátrapattant a feje, mivel ott ült éppen az ablak mellett. De abban a pillanatban el is sikoltotta magát, s megrettent ábrázattal felugrott a padról. Hamar odaverődtek mind az ablak elé, s meghűlve látták, hogy a holdfényben egy emberi ábrázat meredezik odakünn, közel bújva az ablakhoz, mozdulatlanul. Kissé rejtelmesen látszott, meszes fátyolon keresztül. Fején nagy lapos sapka volt, szerencsétlenül megbillenve, mint valami vihardúlt épület fölött a mohos tető. Két szeme kidülledve, fény helyett ködben, és a köd mögött zimankó. A fakó arcon durva barázdák; s a szája megtűrődve, mint rengés után a föld.

A tatárjárás után lehetett ilyen az ország.

– Az őrmester! … – mondta Balázs, megfülledt hangon.

S Lőrinc hozzátette:

– Akinek meghót a gyermeke!

A gazda kinyitotta az ablakot.

– Kit keres, őrmester úr? – kérdezte.

Az őrmester nem felelt, hanem bédugta dúlt fejét az ablakon, lassan ráfordította mindenkire, majd Balázson rajta hagyta. Tompa tekintettel nézte egy darabig, aztán csak ennyit mondott neki:

– Gyere velem!

S azzal visszahúzódott az ablakból, és a fal mellett eltűnt, mint a kísértet.

Etelka remegve nézett Balázsra, s a többiek kérdő tekintettel. Balázs pedig összehúzta a szemöldökét, s látszott, hogy a szeme acélos fényű alatta, az álla és a homloka is kiütközött a gondból.

– Elbúcsúzom – mondta.

Sorjában kezet fogott mindenkivel; majd mélyen elgondolkozva, de nyugalmas léptekkel kiment a lámpafényből.

 

4

FIGYELŐ ÉS GONDOLKOZÓ ARCCAL közeledett az őrmester felé, aki ott állott a ház sarkánál, nem messze a kaputól. A hatalmas holdvilágon tisztán lehetett látni, hogy fegyvert nem viselt Furunka, sem szolgálati szíjat a derekán. Még arra sem fordított gondot, hogy begombolja a köpenyét, mert úgy lógott elereszkedve rajta a köpönyeg, mint valami nagy penészes madáron a törött szárny.

Példa volt arra, hogy milyen lehet egy boglya, amikor magosra csavarja a forgószél.

Balázs megemelte a kalapját, és jó estét köszönt neki. Kérdezhette volna még azt is, hogy mit akar ilyen esti időben az őrmester úr, de nem kérdezte. A szomorú hír miatt nem is tekintette most katonának, hanem gyászos apának. S jól is tette, hogy nem mondott a köszönés mellé semmit, mert Furunka még a köszönésre sem tudott válaszolni, úgy eldugta volt a torkát a sors. Beszéd helyett csupán egy terelő mozdulatot tett fáradt jobb karjával, mintha ma estére Balázst be akarta volna takarítani magának.

Megindultak.

A Furunka lépései supogtak, a Balázsé kopogtak; s a kettőből olyanforma zajverés támadt, mintha két nagy bottal s két eszes kisebbikkel makkot törtek volna.

Egyik sem szólott semmit.

Néha szembejött valaki, de az is félrehúzódott előlük, mint a gyászkocsi elől. Ilyenkor mindig azt találgatta Balázs, hogy vajon ki mit gondolhat róla. Mit gondolhat egyik felől az őrmester, s mit gondolhatnak másfelől az emberek. S közben eszébe se jutott, hogy ő vajon mit gondol az őrmesterről, pedig azt gondolta róla, hogy most valami eseménybe beléviszi őt. Valami olyan eseménybe, mint amilyen a mély és zavaros víz, melyben ott veszhet könnyen, aki nem tud úszni.

– Zsudu nemigen tudott… – monda magában.

S mentek.

Egy ideig csak a szeme sarkából figyelte az őrmestert, de aztán rászánta magát, s a fejét is egészen feléje fordította, úgy nézett reá. Azt lehetett volna gondolni, hogy erre a kérdő tekintetre Furunka is nyilatkozik valamit.

De csak nyögött egyet.

Ez a nyögés azonban igen különös volt. Sóhajtással kezdődött, és hördülés lett belőle. Hallatára furcsa és ismeretlen állatot látott a képzelet. Seszínű lengő feje volt annak az ismeretlen állatnak, de a lengő fej után csúnya fekete test türemlett elé.

Borzongató volt.

Hamar elfordította Balázs a fejét.

S mentek szótalanul tovább.

Végre elérkeztek egy falusi ház elé, melynek a kapuja félig nyitva volt, s úgy állott, mint egy beteg szárny. Az utcai bütüben nagy diófa borult a házra; s most a diófa törzsét, ahol már ágazott-bogozott, a lámpavilág a két ablakon keresztül tejjel itatta.

Itt lakott Furunka.

S ide mentek.

A kaputól a tornácig megsoványodott Balázs, úgy dolgozott benne a sajnálat és a méreg. Mert sajnálta ezt az embert, kinek az öröméből olyan hirtelen kivette Isten a gyermeket; s ette a méreg is, hogy már nem elég az élő románokat szolgálni, hanem a holtat is kell.

De ment.

A tornác feljáratánál négy cserefa lépcső billegett a lábuk alatt, de mégis felvergődtek az ajtóig szerencsésen. Ott egy pillanatra megállott Furunka, s úgy tetszett, hogy erősen dagad, majd visszahorpad a melle. De aztán megnyitotta az ajtót, s egy suta lépéssel a ház deszkapadlójára lépett, amely fél arasszal alább volt, mint a küszöb.

Utána Balázs is belélépett a lámpavilágba, bétette maga után az ajtót, kettőt lépett előre, de ott megállt.

A lángnyelv laposan hajlongott a lámpaüveg alatt, mintha köszöngetett volna. A rozoga ablakból s a repedezett gerendázatból a levegő csapta is, hogy köszöngessen. De az is lehet, hogy csak bölcsen bólogatott a román szomorúság fölött, amely hazátlan volt ezen a földön, mint ahogy hazátlan volt az örömük. Mert azt mutatta a szoba; s minden, ami ebben a szobában volt. S főleg Furunka felesége, aki vértelen arccal és mozdulatlanul feküdt egy tábori ágyon. A szeme tompán fénylett és nedvesen, s még akkor sem pillantott véle, amikor a férfiak beléptek a szobába. Mereven tartotta, és mozdulatlanul, mintha két harmatos üszökvég lett volna, amely nem előrenéz, hanem hátrafelé folytatódik. Különben szürke pokrócokkal jól bé volt takarva, fel egészen az álláig: s hárászból kötött, sárga sapka feszült a fején, hálóvá nyújtózva csapzott fekete haján. A ágya mellett kurta-kövér asszonyság üldögélt, keze fején olvasóval, s a szája petyegett. Kicsi fonott széken ült, minek a fonatai búsan fityegtek az ülőke alatt, mint a szomorúfűz ágai ősszel. Bába s imádkozó lehetett egy személyben, s vidéki valamerről, mert Balázs nem ismerte.

Csak a halott gyermek nem ütközött elé, hogy látni lehessen.

Az ágyban nem volt, a pokrócon kívül; s alája bizonyosan nem tették. S más kifektető alkalmas helyeken is hiába kutatta a szem.

– Elszállították bizonyosan… – gondolta Balázs.

S abban a pillanatban az őrmester megint olyan nyögést hallatott, mint amilyennel megriasztotta volt a képzeletet künn az úton.

Nagy ütődött láda mellett állott Furunka, hamuszín arccal, térdben és vállban megroggyanva. Percek óta ott állott már, de Balázs csak most vette észre, hogy milyen különösen meredezik a nagy láda felé, amelyen két megbomlott lakat állott elöl, s a tetején valami csomag. S ahogy nézte az őrmestert a ládája mellett, egyszerre hát ereszkedni kezdett Furunka lefelé, a ládája mellé. Térdére rogyott valósággal, s ugyanakkor a csomag felé nyújtotta a karját, mind a kettőt; majd a rossz köpönyeget, amibe belé volt valami bugyolálva, lassan széjjelhajtogatta. Vigyázattal és aprózva fejtegette, mint a burkot: s hát mindenütt piros-sárga-kék vászon tűnt elé a köpönyeg alól.

Balázst olyan izgalom ragadta meg, hogy elindult lassan a láda felé. Mire odaérkezett, Furunka már egészen lefejtette a köpönyeget. S ott volt a halott gyermek, a nemzetiszínű vászonba belécsavargatva, kicsi lábától az álláig szorosan, csak éppen a feje látszott ki belőle. Alig volt még szeme, orra és szája a ráncos bőrön; s életében-e már, vagy csak halálában, de úgy megaszalódott a feje szegénynek, hogy a hullott vadvackorra emlékeztetett, amit már bimbó korában elvet a fa.

Nézték.

Szomorú s egyben különös látvány volt, így a piros-sárga-kék pólyában. De milyen különös! Csak ámult minden erejéből Balázs, hogy ez az öltöztetés miképpen járhatta meg valakinek az eszét! Mert ő úgy tudta, hogy a zászló más nemzetnél is, mint a magyarnál, gondolatot hordoz, dicsőn és örökre, s nem száll a sírba egy kicsi gyermekkel! Eddig is érezte folytonosan, hogy milyen más a magyar s a román, de most már azt is tudta, hogy egészen más.

Az egyik holtat temet; s a másik magát temeti.

Hátralépett a láda mellől, mint egy beteg és idegen világból. S valahogy a részvét lesüllyedt a lelke fenekére, s ott, mint a sűrű olaj, úgy kezdett gyűlni fölötte az érzés, hogy nemcsak múló szenvedés ez a hatalom, hanem szégyen, amit le kell mosni minden magyarnak a homlokáról! Már éppen azon volt, hogy megfordul és szó nélkül elmegy a gondolatával, de akkor karjára vette Furunka a halott gyermeket, és odatartotta eléje.

– Csókoljad meg! – mondta.

Balázsnak megrándult az arca, de hamar lehajtotta a fejét, s lesütötte a szemét is, mert nem akarta gyászában bántani Furunkát.

– Nem?! – kérdezte az őrmester.

A legény nem emelte fel a fejét, mert abból baj lehetett volna; de ahogy a pillanatok múltak, egyre jobban úgy érezte, hogy mindjárt a fejéhez csapja Furunka a gyermeket. Szerencsére mégsem történt ilyen borzalom, mert az őrmester meggondolta magát, s mintha példát akart volna mutatni, arcához szorította ismét a gyermeket, s ő maga kezdte csókolgatni. Közben rettenetesre torzult az arca, s nyögött és hörgött, mint egy betegen megkötözött állat.

Pokolbeli dolog volt.

Balázs egyre hátrább húzódott, de szinte mozdulat nélkül, nehogy észrevegye az őrmester, s utána találjon húzódni. Volt is már három lépés távolságra tőle, amikor abbahagyta Furunka a gyermeket, s kínban eltorzult arccal feltekintett. Így állott egy darabig, gyorsan fúvódott és horpadott a melle, a szeme kidagadt és csepegett, s a szája szabálytalan csavarulatokban vonaglott.

Percekig így állt.

Aztán, mint valami görcs, egyszerre elmúlt az arcáról a rángás. A szája is a maga vonalába húzódott; s kezdett emberi formája lenni. S az esze is megvirradott lassan, mert nem kínálta többet csókra a halott gyermeket, hanem visszatette szépen a lakatos láda tetejére, s ráhajtogatta megint a rossz köpönyeget. Akkor bégombolta azt is, ami rajta volt; feltette derekára a szíjat, s a fegyvert a vállára kapta.

Egyszerre józannak és elszántnak látszott.

– Gyere mostan velem! – mondta.

Nem is várt semmi választ, a két asszonynak sem köszönt, hanem határozott lépésekkel kifelé indult. S Balázs a nyomában utána. Ahogy bétevődött mögöttük az ajtó, egyszerre kirekedtek a lámpavilágból, s mivel a szemük nem tudott még jól működni a holdas éjjelen, az őrmester nekidőlt a karfának a lépcsőn.

– Ügyeljen! – figyelmeztette Balázs.

– Isten vadászik engem… – dörmögte Furunka, aztán helyre tapogatózott, s baj nélkül lement a lépcsőn.

Amikor kiértek a rozoga kapun az útra, egyet jobbra s egyet balra tekintett. Látszott, hogy irányt keres a céljához, amelyről semmit sem lehetett még tudni. Úgy imbolygott álló helyében, mintha egyszerre kétfelé szeretett volna menni. Balázs szó nélkül nézte a habozást, s azt gondolta, hogy akinek baja van, majd megmondja. S egy kis idő múlva meg is szólalt Furunka:

– Te itt jöttél a világra?

– Nem éppen itt az úton – felelte Balázs.

– Tudom, nem az úton! – folytatta Furunka. – De ebben a faluban, aztot kérdem.

– Ebben, ebben.

– S mindig vótál is itthon a faluban, mióta élsz?

– Mindig.

Erre közelebb bújt az őrmester Balázshoz; s a holdvilágon is látszott, hogy az arcát rejtelem nyomorgatja, s amellett szenvedély és nagy türelmetlenség.

– Halál útját akarom én tudni! – mondta.

– A halál útját? – kérdezte Balázs.

– Aztot.

– Amerre elvitte a gyermeket?

– Úgy éppen!

Erre Balázs felnyomta a homlokáról a kalapot, s a halántékát vakarni kezdte. Úgy tetszett, hogy a halál útját derengeti, pedig egyében járt az esze. Mit tudjon most csinálni, azon gondolkozott; s közben figyelte a Furunka ábrázatát is, hogy vajon meghibbant-e ez az ember, vagy csakugyan hiszi, amit beszél.

Hibbanás és hit egyformán uralkodott az őrmester arcán, s ilyenformán nem lett volna tanácsos magára hagyni, vagy ellenkezni véle.

S egy kicsit Balázsnak is tetszett a dolog.

– Űzőbe vesszük? – kérdezte.

– Mit űzőbe?

– A halált.

– Úgy éppen! – lobbant egyet a szeme Furunkának. – Megvadásszuk őtet! És ahol elérjük, úgy lőjük őtet, mint a kutyát!

Olyan természetesen és vadászó szenvedéllyel beszélt, mintha vaddisznóra indulnának, amelyik kárt tett a törökbúzában.

– Akkor erre menjünk, né! – mutatott Balázs a templom felé.

Ahogy megindultak, szinte boldog volt Furunka, még a menésin is látszott. Bizonyosan hitte, hogy Balázs tudja a halál útját; tudja, hogy merre hordja a holtakat; s talán még azt is tudja, hogy mint a borz, hol tanyázik. S gondolta Balázs is, hogy csak menjenek, mert ezzel rosszat nem csinálnak. Csak menjenek, hadd történjék meg legalább egyszer, hogy emberséges célkitűzésben fárad a hatalom! Mert élőket nyomorgatni, ha kell, ha nem: azt az ördög teszi, s az elfajzott hatalom; ellenben űzni s elejteni a halált, hogy ne tudja sírba hordani a székelyeket: abban legyen honos az őrmester s a többi zaklató!

– Mindig ezt kellett volna csinálni… – mondta Balázs.

Furunka bólogatva felelte:

– Csak gyermek tudja ilyenre tanítani bánatos szülejét.

Ha már tűz mellé ültek, gondolta Balázs, gondosan szítani kell.

– Van-e golyó elegendő? – kérdezte.

– Van puskában öt darab, s benne a zsebemben tíz.

– Annyival kiirtjuk az egész családot.

– Kinek a családját?

– A halál családját.

Nevetett Furunka, hogy eszerint nemcsak az öreg halálnak vehetik vérét, hanem a kicsikéknek is, akik az öreg körül ügyeskedve tanulják a ragadozást, mint a vaddisznó mellett a sovány malacok. Örömében még arra is kitanította Balázst, hogy minden falunak külön halála van, akár bírája; s az mindig ott tanyázik valahol a közelben. Ha valaki megtalálja s bátran megöli, akkor a faluban úgy elszaporodnak az emberek, hogy a faluból város lesz.

Éppen a templom elé érkeztek az úton.

– Erre menjünk, ha várost akarunk alapítani! – mondta Balázs.

– Toronyba? – kérdezte az őrmester.

Az sem lett volna rossz, a toronyba menni; s ott a toronyban Farunkával megkerestetni a halált. Balázs azonban csak az egyenes dolgot szerette, s azért megmondta úgy, ahogy volt.

– Nem a toronyba, hanem a temetőbe.

Bokrok között kellett a templomot megközelíteni, s amikor odáig értek, s a templom oldala mellett tovább mentek a temető felé, ott már fák is voltak bőven.

– Kezdjen járni a szeme! – gürüzdölte titokzatosan Balázs.

– Itten is lehet találni őket?

– Hát hogyne!

– Akkor jár, hogy kiesik.

Mindjárt le is vette Furunka a válláról a fegyvert, s két marokra fogva előretartotta, hogy mindenre készen úgy nyomuljanak. Balázs is figyelésre görbítette a hátát, mint egy bakmacska, s a fejét előrefúrta. A torkában megsűrűsödött az élvezet, de erősen szorította a száját, nehogy a kacagás kitörjön belőle.

Elérkeztek a kicsi kapuhoz, s azon átbújtak a temetőbe. De ott a kapunál egyszerre és önkéntelenül megálltak mind a ketten, mert a világ, ami a szemükbe terült, olyan csodálatos volt s vidáman titokzatos! Úgy álltak a holdvilágon a keresztek, mintha diadalt vívott sereg állt volna ott; s a tetejükön, mint a győzelmi ezüstkoszorú, úgy csillogott a bádog. S tovább a földek, messze a tetőig, mind ünneplőben táboroztak; és a kékesfehér felhők selyemből való menték voltak mind, melyeket a hold hajigált szerte az égen, próba után.

– Ilyen van a maguk országában? – kérdezte Balázs.

– Nincs éppen efféle – mondta Furunka.

Egyik sem vette észre, hogy a szépség nyűge alatt egy kérdéssel s egy felelettel visszaállították a régi határokat.

– Igen szép tanya ez halálnak… – jegyezte meg Furunka.

– A holtaknak szép tanya kell! – magyarázta Balázs. – Isten így jutalmazza őket a szenvedésért, mit a másik tanyában a hatalom miatt viseltek. S a halálnak is Isten parancsol, őrmester úr! Ő rendeli el neki, hogy ilyen szép tanyába hordja a halottakat; s mivel a jó pásztornak a legelő juhok mellett van a helye, azért gondolom én, hogy a halálnak itt kell rejtőznie.

Eszes és világos magyarázat volt.

– Akkor bújjunk arrafelé – mondta Furunka.

Balázs azt felelte erre, hogy csakugyan húzódjanak a keresztek közé, ha meg akarják csípni a halált. De mielőtt elindulnának, hogy egy lépést is tegyenek előre, meg kell vizsgálni a fegyvert, nehogy a halál felbukkanása percében mondjon csütörtököt. Furunka megfogadta a szót, s miközben vizsgálta a puskát, hát remegett a keze. Gondolta hát, magyarázkodni kezd, hogy a szavak takarják el az ujjak táncát: s nagy kérkedéssel végigmutogatta, hogy miképpen kell használni a fegyvert.

De nem adta a másik kezibe.

– No, most vessünk keresztet! – ijesztette Balázs.

Maga vetett is egyet, Furunka azonban gondolkozott.

– Ha golyót a halálba belésikerül, nagyot vetek én is – közölte.

Elindultak a keresztek felé, s egyik sírhompról leselkedve a másikra mentek. Mindenütt nagy csendesség volt, a halál nem motoszkált. Furunkának lógott a szeme, s a szájában egyre gyűlt a nyál, mintha nem meglőni, hanem megenni akarta volna a kaszást.

Legalább félóráig vadászták ezen a módon.

– Mostan kicsit üljünk le! – mondta akkor Furunka.

Balázs egy frissen ásott sírhoz vezette.

– Itt üljünk le, ennél a kelepcénél – ajánlotta.

Furunka körüljárta a sírt, s néhányszor belétekintett. Közben az a szó zakatolt folyton a fejében, hogy „kelepce”. Nem tetszett neki. S a vízben is, mely meggyűlt a sír fenekén, látta a csillagokat. Úgy rémlett egyszerre, mintha felborult volna a világban a rend. Mintha az ég és csillagok közrevették volna őt, s jönnének felülről s jönnének alulról, hogy békerítsék. Megzavarodott, félt és indulatos lett.

– Kelepcébe tett apádot! – mondta.

Izgalommal és gyűlölettel volt teli a hangja, de Balázs mégis szelíden válaszolt:

– Akkor menjünk oda, hova maga akarja.

Ahogy néhány lépést tettek tovafelé, hirtelen Furunka megállt. Látszott az arcán, hogy olyan dolog jutott eszébe, amiben nagy öröme telik.

– Fekszik itt neked valaki, ebben a temetőben? – kérdezte.

– Minden nemzetségem itt fekszik – felelte Balázs.

– Nagyapád fekszik?

– Igen.

Odavezette Balázs, a nagyapja sírjához. Furunka körüljárta vigyori arccal a sírt, majd így szólt:

– Eztet szeretem én, nagyapádra ülni!

– Mert oda ne üljön! – intette Balázs.

Ezt várta az őrmester, az ellenkezést. Egész nap háborgás rontotta, a félelem és a hibbanás völgyeiben járt, s közben mérget izzadott folyton, mint a varangy. Most zsákmányfaló, gonosz élvezettel vigyorgott Balázs felé a holdvilágon, s így szólt:

– Nem tetszik neked, hogy fenekemmel ülök a nagyapádra?!

– Nem ajánlom! – mondta Balázs újból.

– Micsoda vagy te nekem, felettes hatóság?

– Itt az vagyok, ennél a sírnál.

– Hát sírt nem foglalta magának román katonaság? Győzelemmel, s vérfolyással?

– Az orruk folyt, nem a vérük – mondta Balázs.

Az őrmester közelebb lépett egyet, de most nem vigyorgott. Dülledt szeme mozdulatlan volt, mint a mérges gomba; s az arca merev. Feltette a fegyverre a szuronyt, s akkor azt mondta:

– Te mersz valamit is szólani?!

– Jogom van.

– Kinek nincs hazája, nincs neki jog!

– Ezer esztendeje laknak itt a magyarok.

– Letőt ezer év, meg kell halni!

– Nem magától kérdezzük.

Félrefordult Balázs, mert rossz volt nézni a szuronyt, amely úgy csillogott a holdvilágon, mint ahogy a tigris előtt vöröslik a hús. De az őrmester ettől sem csillapodott, sőt azt a kicsi mértéket is elvesztette, amit eddig tartott.

– Nektek csak halál maradt! – mondta acsarogva. – Az van nektek egyedül! Kivel csináltatok megegyezést, hogy az én gyermekemet elvigye! Gondolod, én aztot nem tudom?! De most kell fizetni gyermekemért! Nagyapádnak előbb, s utána neked!

Azzal a sír felé fordult, s ahol a hant domborult, oda nagy puffanással beléeresztett egy golyót. De abban a pillantásban, mintha villanva jelt adtak volna az ősök, megpattanva és suhanva ráugrott Balázs az őrmesterre. Roppanva döntötte ki, mint egy reves csutakot; s mire földet ért alatta Furunka, már érezte, hogy jobb keze szorítja a fegyvert. Baljával kapcsot tett ugyanakkor az őrmester nyakára, s amikor hármat szorított rajta, már kihúzhatta a nagy test alól a puskát.

Felállt, és nagyot lélegzett.

A fegyver két gyors mozdulattal csattanva vetette ki az elhasznált hüvelyt; s már lövésre készen állt Furunka felé, ki meg sem moccant a földön, csak feküdt laposan odabújva, mint valami torha nagy állat, amelyik olyan hiedelmet akar kelteni, hogy ő nem él.

– Le a ruhát! – adta ki a parancsot Balázs.

Furunka meg se moccant.

– Le a ruhát, vagy lövök! – kiáltotta.

Erre már felült lassan az őrmester, fakó rémülettel az arcán; s most az egyszer a szeme is pillogott, mintha előlegben a halál megolajozta volna.

– Le a ruhát, sorjában! – parancsolta Balázs. – A köpönyeget, a sapkát, a csizmát; s mindent! Dobálja ide a lábam elé!

Furunka engedelmeskedett, s a levetett ruhadarabokat dobálni kezdte a legény lába elé.

– Az ing s az alsó maradhat – mondta Balázs.

Felemelte az odadobott köpönyeget, hogy a töltényeket kivegye belőle, s hát egy nagy kulcs is ott fekszik a töltények mellett.

– Ez mi? – kérdezte.

– Kulcs pincébe – mondta Furunka.

– A fogdába?

– Odavaló.

A többi ruhát is a vállára szedte s a két csizmát a hóna alá, s akkor rövid magyarázatot tartott.

– Magát azért vetkőztettem le – mondta –, mert huszonegy esztendővel ezelőtt így jöttek volt ide, ruha nélkül. S azért is, mert ez alatt a huszonegy esztendő alatt maguk is levetkőztettek minket, magyarokat. S most még csak annyit akarok mondani, hogy reggelig innét ne mozduljon, mert az életével játszik! Értette?! S aki apámhoz, anyámhoz s a kicsi leányka testvéremhez hozzá mer nyúlni, azt a pokolban is megkeresem s agyonlövöm! Értette?! S reggel osztán mondja meg az összes románoknak, hogy Magyari Balázs hadat üzent, s aki fegyverrel fog reátámadni, az megkapja a fegyvert! Megértette?!

– Meg – mondta az őrmester.

– Akar egy golyót emlékül, itt a nagyapám sírja mellett?

A meredezésiből látszott, hogy nem akar.

– No, egészséget! – búcsúzott Balázs.

Azzal elindult gyorsan, kétszer-háromszor visszanézett, de Furunka nem követte. A templom mellett felvette a köpönyeget, s a fejébe nyomta a sapkát. Egyebet mindent keresztülhajigált a kerítésen. Szemébe húzta az őrmesteri sapkát, s gyors léptekkel megindult az őrs felé egyenesen. Csak egy emberrel s egy asszonnyal találkozott az utcán, de nem ismerték meg, hanem félrehúzódva valami köszönésfélét motyogtak. Felment a lépcsőn az őrsház tornácára, megkilincselte az ajtót, s hát nincsen bezárva.

– Ezek itthon vannak! – gondolta magában.

Lekapta válláról a fegyverét, és a sarkáig kinyitotta az ajtót. Két csendőr aludt az ágyon, zubbony nélkül, de nadrágban és lábbelivel.

– Béjöttek a magyarok! Le a pincébe! – kiáltotta Balázs.

Úgy riadtak fel, mintha tűzhányón aludtak volna. Az egyik felemelte mind a két kezét, s a másik koppanva ereszkedett térdre.

– Le a pincébe! – mondta Balázs.

Engedelmesen vakarodtak, úgy, ahogy voltak; s Balázs utánuk a szuronyos puskával. A pinceajtónál odavetette nekik a kulcsot, az egyik kinyitotta az ajtót, s hamar bébújt mind a kettő a sötétbe. De ahogy éppen béléptek volna, valaki mérgesen felijedt odabent.

– Ki van ott? Jöjjön ki!

Egy legényecske settenkedett ki az ajtón, borzas ábrázattal és szepegve.

– Te ki vagy? – kérdezte Balázs.

– Fogoly vagyok.

– Micsoda fogoly?

– Hibátlan.

– Hogy hínak?

– Buzgó Isván.

Mosolyogva biztatta Balázs, hogy ne féljen semmit, hanem zárja bé az ajtót, s a kulcsot tegye a zsebébe. A legényecske nagy örömmel fordította rá a két csendőrre a kulcsot; s ahogy ezzel szerencsésen megvoltak, gyorsan felmentek ketten az őrszobába.

– Végy egy puskát! – mondta Balázs.

Isván vett egyet.

– Most keressünk töltényeket!

Egy kicsi ládában találtak is, csak kevés hiányzott belőle. Telirakták az egyik csendőrtarisznyát, s a legényecske a nyakába akasztotta az egészet. Akkor a többi fegyvereket beléeregették az udvaron a kútba, s ráöntötték a töltényeket is, amik még megmaradtak.

– Most gyere! – mondta Balázs.

A kertek fölött mentek, hogy emberekkel ne találkozhassanak; s egyenesen az apai házhoz. Ott a diófa mellett, amelyiken rikkantott volt a bíboros madár, elébújtak az udvarra. Itt megállott egy pillanatra Balázs, és körülnézett.

Csend volt.

– Lovon ülni tudsz-e? – kérdezte a fiútól.

– Tudok.

– Hát hadba menni akarsz-e a románok ellen?

Erre nem felelt Isván, csak furcsán nézett, bizonytalankodva. Gondolta Balázs, a köpönyeg és a sapka lehet a baj. Gyorsan levetette mind a kettőt, s a maga kalapját tette vissza.

– Akarsz-e? – kérdezte ismét.

A fiú csillogó szemmel nézett reá.

– Eredj, s a két lovat ereszd ki a pajtából! – folytatta Balázs. – Tégy kötőféket mind a kettőre; s itt álljanak az udvaron, amikor visszajövök a házból.

Azzal bément a szobába, s elékereste a zöld csíkos átalvetőt, hogy eleséget, ruhafélét s más szükséges dolgokat csomagoljon a hadviselő útra. Lábujjhegyen járt, és csendesen motoszkált, de az édesanyja mégis felébredt.

– Te mit teszel-veszel, Balázs? – kérdezte halkan.

Balázs odament, és az anyjához közel bújva mondta:

– Egy barátom a korondi hegyből megyen katonának, s eleséget teszek neki.

– Hazulról nem tudott hozni?

– Hozott, de elvesztette.

– Akkor tégy neki.

Amikor elfordult az édesanyjától, teli lett könnyel a szeme. Fájdalom és keserűség hasogatta a szívét, de már elindult az úton, s azon végig akart menni. Ha könny áztatja, ha tűz égeti. Hideg és forróság fojtotta egyszerre, s amikor kilépett a küszöbön, úgy érezte, hogy most már néma marad örökre. Megveregette a lovak nyakát, s az egyiknek a hátán elhelyezte az átalvetőt.

Intett a fiúnak, hogy üljön fel.

Maga kinyitotta a kaput, hogy Isván kivihesse mind a két lovat az útra. Aztán gondosan bétette, ahogy volt; s maga is lóra szállt.

Egymás mellett haladtak, nyakukban a fegyverrel; a Balázs lován az őrmester köpönyege, s annak a zsebében a sapka; s azon a lovon volt az átalvető is. Maga alá csípte a köpönyeget, az átalvetőt a két térdével megszorította, s előrebújva nézte az utat. Akkor a ló köhintett egyet, s a házak maradozni kezdtek. Néhány perc múlva már künn voltak a faluból, s ott egy mezei útra fordította Balázs a lovat. Hegyre vitt a mezei út, s hegyen túl erdők felé, bé Gyergyóig, kétnapos út még lóháton is.

Fel a hágón lépésre vette a lovat, hogy Isván béérhesse.

– Hova való vagy? – kérdezte.

– Hidegaszóban lakunk – felelte Isván.

– Az erdő szíviben?

– Ott.

– S micsináltál, hogy elfogtak?

– Én az égvilágon semmit – mondta a fiú. – Apám valami pénzt adott ide, hogy vigyem bé a városba, s a közjegyzőt elégítsem ki véle. Reggel elindultam, s estére értem ide a faluba. Gondoltam, meghálok valahol, s röggel osztán tovább megyek. S ahogy tekingetni kezdtem, hogy melyik házhoz bátorkodjam bé, éppen jött egy csendőr. Abbahejbe mögfogott, s bétett a fogdába.

– Nem mondta, hogy miért?

– Azt mondta, csavargó vagyok.

– S hallgattak-e ki?

– Ingöm ennél inkább nem.

– S vertek-e meg?

– Mikor bétöttek, akkor igen.

Egy darab utat szótlanul tettek meg.

– S ez mikor történt?

– Ezelőtt két nappal, estig számítva.

– S ettél-e?

– Attólfogvást nem.

– No várj, mert a tetőn adok.

Amikor kiérkeztek a hegyre, Balázs megállította a lovat, s az átalvetőből kenyeret vett elé s szalonnát, hogy Isván egyék. S mialatt falatozott a fiú, ő egyenes derékkal nézte a hazát, mely a holdfényben habosan fürdött. A szeme tiszta és acélszínű, s az arcán az igazság nyugalma virított. Lovával együtt szoborra emlékeztetett, melynek titkát és törvényét még Keletről hozták az ősei.

Második ének
Kivirulnak a lobogók
 

1

AZ ÉJFÉLBŐL HAJNALBA MENTEK, s a hajnalból virradásba. Balázs elöl a lovon, dugott utakon; s Isván utána. Ritka szóval és örökös vigyázkodással így haladtak a rengeteg szíve felé, melyet a havasi emberek Hidegaszó néven emlegettek, mint ahogy kicsi Buzgó is úgy emlegette kiszabadulása idején. Észak és kelet között kanyarogtak, néha érintették a folyót, melynek a vizében Zsudu oly hirtelen megfürdött; s néha a medrétől oly messze kitértek, hogy csobogás helyett csupán ezüst szúnyogok rezegtek valahol messze.

Mint az unokáknak a nagyanya, úgy megmutatott nekik mindent a hold.

Aztán a nagyapjuk bukkant fel dicsőséggel a rügyező fák között.

De láttak is jól mindent, mialatt hullámosan poroszkáltak; s főleg látták, hogy milyen változatos a föld, amelyen haladnak; s a kölyök természet ugyancsak!

Az éjféli szántóföldek után szelíd kaszálók következtek, rügyező bokrokkal és a dombok hajlataiban piros virágokkal, amelyek aznap virítottak ki. Aztán a bokrok nőni kezdtek, s később már vendéget is fogadtak: ilyen vagy amolyan fát. Az egyik mezőben sudár barkafa vendégeskedett, s rajta a virágoknak csapzottan hullott a haja. A másik mezőben nyárfa szállásolta bé magát a bokorcsaládhoz, s éppen várta a levelek érkezésit, hogy azok rezegni megtanítsák őt. Neveletlen cserefák is mutatkoztak már, s mogorva tölgyek. Majd tovább a vízparton, nagy kaszáló széliben s egyedül, ott egy varga-cseresznyefa fontoskodott félig kinyílva, s olyan volt a sokfajta s mind feketén várakozó fák között, mint valami hoppmester. S valóban az ajtó előtt is áll a varga-cseresznye, mert a kaszálók itt véget értek.

Komor és titokzatos világ következett.

Hatalmas öreg bükkfák birodalma, amelyek még a holdfényt is morogva törték darabokra. Bokrot vagy gyenge fát nem tűrtek egyet sem maguk között. Mindenütt moha folyta el a földet, s tette süppedővé; s moha takarta bé a nagy öles törzsek alját és a tekerődző óriási gyökereket, amelyek a föld alatt és a föld fölött karmaikba vették az egész birodalmat. Idő teltével egy-egy hatalmas kő domborodott elé, s a holdfényben kiállva hirdette, hogy kezdenek ritkulni a zsarnoki fák. A kövek oldalában néhol kökénybokor is üldögélt, mint valami óriás sündisznó ösztövér váza. Aztán a kövek egyre szaporodtak, de egyre kisebbek is lettek. Gondolni lehetett, hogy nemsokára a bölcsőjük következik, s egy kihalt vad patak medrének a képében el is érkezett a kövek bölcsője. Itt egyszerre megtört az erdei út, s meredeken fölfelé vezetett, hegyi legelők felé. Elmúltak a hatalmas öreg fák is, mert a meredek utat már fiatal erdő vette körül. Balról fiatal bükkös és jobbról fiatal sűrű fenyves. Sok víz moshatta már ezt az utat, látszott a kövein; és sok vad is járhatta, érzett a szagán.

S a meredek út tetején, ameddig ellátott a szem és a búcsúzó hold, olyan végtelenségben terült el a havasi fennsík.

Átvonuló nyájakat várt és szabad embereket.

Harmatosan csillogott a reggeli fényben, mint a tenger.

Nagyon magosan két sas repült át fölötte.

Néhol egy-egy pásztorház kuporgott; s messze-messze feketén derengett ismét az erdő.

Már délfelé járt az idő, amikor Balázs és Isván elérték ezt az erdőt. Úgy bújtak belé, mint vadgalamb az odúba. Éles volt a levegő, s ropogós a fény, mely zuhatagban fürösztötte a szagos fákat, és megtorlódott a tisztásokon. Az utat nyomtalan avar borította, a fákon rongyos volt a kéreg, néha ágropogtatva szállt fel a helyéről valami nagy madár, máshol vadgalambok búgtak.

Csend és vadszag erjedett a fényben.

Igazi rengeteg volt.

– Mit mond a derekad, Isván? – kérdezte Balázs.

– A köldököm éri a hátamot – felelte a fiú.

Balázs nevetett, de nem állította meg a lovat. Már uzsonnaidő lehetett, amikor újból megszólalt:

– Messze laktok-e még?

– Hát oda megyünk?!

– Csak kérdem.

– Másfél óra, de egy kicsit jobbra.

Kicsi idő múlva forrás buggyant elé egy tisztás széliben. Olyan hangja volt neki, mint a muzsikának; s fodrosan csillámlott a vize, ahogy lóhátról nézte Balázs. Megkívánta, s az idő is itt volt.

– No, szállj le! – mondta.

– Le, ha le tudok – nyögött Isván.

– Akkor várj, én leveszlek! – kedveskedett Balázs.

S azzal leugrott hamar a lováról, de bizony megfintorodott arccal és bogosan állott ő is a földön, mert a hosszú út után meredezve fájt a dereka s a két lába töve. Néhány nyújtózkodó mozdulattal úgy helyreropogtatta magát, hogy a lovat hibátlan léptekkel vezette oda egy fához. Az alsó ágon bogra vetette a kötőféket, aztán odament a fiúhoz és az ölében levette. Amikor a földre eresztette, Isván megkucorodott, és sűrűn pislogva nevetgélt, hogy ő mennyire elnyomorodott.

– Legjobban a töltények rokkantottak meg – mondta.

– Tova a csutak mellé ereszd le! – tanította Balázs, majd ezt a lovat is a másik mellé kötötte; s akkor az ősmester köpönyegével jó keményen dürüszölni kezdte a verejtékes állatokat. Tűnődve gondolta, hogy milyen a sors: ez a köpönyeg sem álmodta még a tegnap, hogy a rengeteg közepén magyar kezek magyar lovakat fognak csutakolni véle. Ha lett volna hűség a köpönyegben, most bőgni kezdett volna a gazdája után, aki meghámozva maradt a temetőben.

– Tégy tüzet, Isván! – szólt oda Balázs.

Mire végzett a lovakkal, már égett a tűz, egy korhadó fatörzs oldalában. Elévették az eleséget, kenyeret s szalonnát, s jó ropogós vereshagymát. A szalonnát megsütötték, s úgy falatoztak. Valahol a közelben vadgalamb búgott, kettő is; majd a tisztás túlsó szélin kibukkant a fák közül egy róka. Rongyos volt szegény, és olyan sovány, mint egy elhasznált sárga csizma. Hátul csomókban hullott a szőre, s elöl a földet szagolta folyton. Mint az idétlen tréfát, Balázs és Isván úgy nézték a rókát; s meglátták a lovak is a kitelelt komát, mert irányába kihegyezték a fülüket.

– Esse milliomos… – mondta Isván.

Balázs tiszta szemekkel és nyugalmas arccal nézte; s közben azon gondolkozott, hogy még egy állatnak is nehéz a lét, nemcsak a becsületes embernek. Isván megfogta a puskát, hogy mulatságból a rókára szegezze, de akkor az állat szimatot vehetett, mert megállott, s hegyesen nézett feléjük. A délutáni nap éppen szembe sütötte, hirtelen megrázta a fejét, s jót tüsszentett. Aztán szedte gyorsan a rongyos irháját, s eltűnt a fák között. Balázs megtörölte a bicskáját, s a zsebébe csúsztatta. Közben a szeme találkozott a lovak tekintetével, amiben kérelem volt és hűség. Éhesek voltak szegények. Az egyik a fa kérgébe sávosan árkokat is harapott, mintha kérelmet írt volna a gazdájához. De a tisztáson csak most serkedt a fű, itt-ott még hófolt patyolatoskodott; s a bokrokon is csakhogy bomladoztak még a rügyek.

Zab helyett két szeletet kanyarított Balázs a kenyérből.

Örömükben röhögtek annak is a lovak.

– Nálunk van széna elég – mondta Isván.

Úgy hangzott a szó, mintha a fiú jobban vágyódnék haza, mint a vitézi életre. Eddig is sok tartózkodás volt benne, ki tudja, micsoda okból. Keveset beszélt, nem kérdezősködött, gyűjtötte és rendezgette a gondolatait. Csak éppen nem mondott semmit. Pedig eszes fiú volt, az látszott; s bátor fiú is, azt jól mutatta csillogó barna szeme és nemes ábrázata, mely valami szép és ritka madárra emlékeztetett.

– Apád milyen ember? – kérdezte Balázs.

– Uralkodik, s tervez – mondta Isván.

– Uralkodik? S ki felett?

– Én vagyok, s anyám; s van egy néném is, de ő Medgyesen szolgál.

– S tervez is?

– Igen, mert azt akarja, hogy gazdagodjunk, de hamar.

– S eddig mennyire gazdagodtatok?

– Elég szépön – mondta Isván. – Mert vagyon erdőnk harminckét hold, s legelő is tizenöt, de a legelőből apám sokat főszántott. Mind egy helyre kerítötte apám a birtokot. Ami Atyhában vót, azt mind eladta, mert a románokra megharagudt. Azért telepedtünk ide a havasra.

Mint az erre való hegyi emberek, egy kicsit darabosan és sok „ö” betűvel ejtette a fiú a szavakat; de rátarti módon is, hogy tekintélye legyen.

– S mért haragudt meg a románokra? – folytatta Balázs.

– Ha én tudnám.

Mégis látszott, hogy tudja, csak nem akarta mondani.

– Mikor én születtem, még azelőtt megharagudt azokra – kanyarodott egy nagyot.

Balázs elhallgatott, s miközben a rokkanó tüzet nézte, azon gondolkozott, hogy vajon mi rejtőzhetik az Isvánék hegyi élete mögött. Mert annyi bizonyos, hogy rejtőzik valami! S nem is kicsi dolog, mert ezekből az ősi falukból könnyen nem húzódik ki senki a havasi magányosságba.

Látni akarta azt a férfiembert.

– Induljunk! – mondta, s felállt.

Egy jégtalpas kicsi hóbuckát tettek a tűzre, nehogy a szélben, ami könnyen kerekedhetik, beléharapjon az erdőbe. Aztán elrendeztek magukon is mindent, s lóra kaptak újból.

– Indulj elöl, Isván; s vezess! – mondta Balázs.

– Hazafelé-e?

– Arra.

– Akkor jó.

Mint kinevezett vezérfiú, úgy tekintett körül Isván. Aztán egyenesre feszítette a derekát, s a nyomtalan erdei úton előre léptetett.

Mindenütt tavalyi levél födte az utat. Az egyik félig rothadtan feküdt, s a másik sötétbarnára kunkorodva. De már közülük sokat megbillentett alulról a tavaszi sarjadék, ami szaporán kandikált elé a kedvező világba. Semmi szél nem volt, sem fuvalom; s a fény mégis rezgett a fák között, s a rügyeken még csillogott is, mintha meggyúltak volna a rügyek. A bokrok fehérben és rózsaszínben zengedeztek, mint első áldozáskor a gyermekek; s minden csapáson illat osont valahova.

Isván is fütyörészni kezdett.

– Megjött a kedved, bezzeg! – szólt előre Balázs.

– Lakodalomban vagyunk! – felelte a fiú.

– S ki házasodik?

– Most a nap.

– Mondjad neki, hogy siessen, mert hamarosan le kell neki búni.

– Tudja ő, hogy micsinál – magyarázta komolyan Isván. – Mert azért házasodik éppen nyugta előtt, hogy akit elveszen, azt mindjárt magával vihesse éjszakára.

– S mit művel véle, te?

– Mögcsinálja a hajnalt.

Úgy beszélt a nap házasságáról, vidáman és büszkén, mint egy örvendetes családi eseményről. Igazán látszott, hogy itt született, ebben az örök bölcsőben, mit Isten ringat viharban és derűben; s hogy itt nőtt fel, ebben a népes és változatos családi környezetben.

– Hány esztendős vagy? – kérdezte Balázs.

– Én tizenöt – felelte Isván.

– Férfiú vagy immár!

– Ilyen tavaszi csak.

Más kigondolja s azután kimondja a szavakat, de ez a fiú termette inkább. Színben virágokat idéztek ezek a szavak, s ízben bogyókat és vad gyümölcsöket. Azon tűnődött Balázs, hogy valami titkos rendelés szerint a szónak s mindenkinek külön törvénye van, amit bé kell töltenie. Senki sem születhetik a másik helyett, és senki más meg nem halhat mühelyettünk. Van, aki a születés és a halál között az egyenes utat választja, mert neki az a természete; s vannak kacskaringós emberek.

S ahogy ezt elgondolta, egyszerre eszébe jutott az apja. Ebben a percben érezte meg és tudta meg, hogy kettőjük között valójában mi a baj.

Neki egyenes utat szabott a titkos rendelés, az apjának pedig megkerülő természete volt.

Egyszerre keserű lett.

Kalapját a szemébe húzta, s nem szólt többet egy szót sem.

Ösvényeken kanyarogtak már, jórészt tenyeres helyeken, amelyeket mind elhízott öreg erdő borított, magában élve, és magában rothadva. Néha azonban egy-egy meredek oldal rontott az ég felé, vagy elvadult patakmeder sebezte meg mélyen és feketén a földet. A nehéz erdei járatokon ügyesen vezetett Isván, miközben Balázs a környező világot vette szemre. Érzett, hogy sokat ritkult már a levegő, mit a rengeteg tisztára szűrt; de a csend sűrű és ülepedett volt erősen, mintha idő óta nem háborította volna meg senki. Madarat vagy vadat sem láttak sokáig. Csak nagy későre és messziről kezdett valami suhogás a fülükbe szűrődni. Sas küzdött lihegve, úgy hallatszott; vagy talán gőzt eresztenek ki valahol egy kazánból.

Egyre jobban hallotta Balázs.

– Mi zúg, Isván? – kérdezte.

– Mindjárt mögmutatom – felelte a fiú.

Nemsokára egy zord, köves oldalhoz értek, melynek a homlokterében óriási szikla feküdt. Néhol moha borította a sziklát, vastagon, és a szélein lógva, mint valami meghízott zöld köpönyeg. Máshol színt játszottak a csipkés kövek, melyek a színekben pillogva és párásan egy nyílást vettek körül; s azon a nyíláson, mint az ember dereka, olyan vastagon zuhogott elé a víz. Fehér és zöld tajtékot vert az éles köveken, s aztán a medrében táncolva csobogott tova.

Balázsnak a bikaborjú jutott eszébe, amelyik tavaszi táncot járt volt az udvaron; s ahogy azt hosszasan elnézte akkor, megtűrt vastag nyakkal, úgy nézte ezt a táncoló zuhatagot is, mely a vizek fölött úgyszintén bikaborjú volt.

– Így születik a folyó! – mondta Isván.

Csak hallotta Balázs, hogy valahol itt ered, de még nem látta soha.

– Ez a forrása? – kérdezte.

– Ez!

Abban a percben Zsudu tűnt fel, mint jelenés: pisztollyal a kezében, s széles román szalaggal a deréktestén, feketén lebbenve a két görbe csápkarjával, hogy guzsorodva szálljon a megáradt folyóba, amely íme, itt születik!

A fiú nem tudott erről, s mégis ide vezette Balázst.

Különös dolog volt ez is.

Szótlanul nézték a folyó születését.

– Ide bába nem köll… – mondta egy idő múlva Isván.

S mintha gyorsan mégis hozni akart volna egyet Balázs, hirtelen leugrott a ló hátáról. Odament a vad forráshoz, tenyerét belémerítette a zuhanó vízbe, s meghajtott homlokát megmosta a vízzel. Aztán újból megmerítette a tenyerét s egy kortyocskát ivott belőle. Határozott módon és mégis természetesen csinálta mindezt; s olyan arccal jött visszafelé, ahogy mások a templomból jőnek, szertartás után.

Felült a lóra ismét, s akkor így szólt:

– Egyenesen apádhoz megyünk!

Innét kezdve keleti irányba vezetett Isván: az első időben még hullámzó s néha mérges erdei vonulatokon keresztül, de aztán új fennsíkra értek, mely harsányan zöldbe virult már, s amelyet nagy fenyőfák és öreg bükkök szegtek körül. S miközben vonultak átal ezen a síkon, Balázsnak olyan érzése támadt, hogy valaminek a legtetején járnak a lovak.

Mintha megduzzadt óriáskenyér lett volna a föld, s ők a kenyér tetején vonulnának éppen.

A nap tüzes udvarát alol már kezdte eltakarni a föld.

Aztán a fennsík túlsó széliben, egyre épülve és egyre nagyobbra nőve, egy ház bontakozott elé, s mellette egy csűr. Magosan volt a tornáca a háznak, s a zsindelyes teteje is meredeken húzódott az ég felé, mintha a fákkal egyazon természete lett volna neki. A csűr azonban makacs volt: zömök és erősen talpas. Úgy tetszettek ők ketten az érkező előtt, mintha egy hatalmas szarvasbika s egy öreg vaddisznó tört volna elé a rengetegből. Az egyik büszkén, s a másik mogorván bukkant elé, de ott a szélen torpanva megállott mind a kettő.

S most éppen azt figyelték, hogy mi történik az égen és a földön.

– Ha nem ügyelünk, most mindjárt megérkezünk – mondta Isván.

Balázs előrefigyelt, s nem szólt.

Már azt is ki tudta venni a szeme, hogy egy ember ül a ház előtt, a mezőben. Nemcsak egyedül ült, hanem valahogy rettentő magányosan. Lassanként azt is tisztán lehetett látni, hogy faragott barna széken ült, alacsony lábú széken, aminek azonban magos támlája volt. S piros párnán ült a férfi, körülötte pedig faragó szerszámok voltak, gereblyének és villának való fák.

Mozdulatlanul nézte, hogy két furcsa lovas fegyveresen közeledik.

– Apád? – kérdezte halkan Balázs.

– Őkigyelme – felelte Isván.

Úgy megközelítették, hogy csak öt lépésre lehettek már tőle. Akkor Balázs megállította a lovát, s meg Isván is a magáét.

Köszöntek.

A gazda azonban nem köszönt vissza, hanem lassan felállt, s közelebb lépett a fiához. Egész figyelmével a legényecskét nézte, aki puskával a hátán félve szorongott a ló tetején. Fényes és nyugtalan barna szeme volt a férfiúnak, csillogó golyóra emlékeztetett, mely szünet nélkül kutat a cél után. Különben sovány, csontos ember volt, hullámos szürkülő hajjal, s szép hátrahajló homlokkal, vékonyra metszett finom orra neki s gyér szálú boruló bajusza. Meg sem mozdultak a vonások az arcán, csak a szeme rebegett fényesen és nyugtalanul.

– Tám Buszniából jöttél? – kérdezte végre a fiától.

Isván úgy meghúzódott, hogy felelni se mert.

– Köszöntem magának! – mondta Balázs.

– Hallottam – nézett rá a férfi.

– S maga nem fogadta!

– Honnét tudod?

– Nem hallottam.

– Hibáztasd a füledet.

Ennyi szóból is látta Balázs, hogy nehéz természete van az embernek. De az arca s az egész mivolta olyan különös volt, hogy nem lehetett úgy osztozni véle, mint más emberekkel. Régen, még az ántivilágban élhettek ilyen emberek, gondolta Balázs; s ahogy ezt gondolta, s nézte a szemit s az ábrázatát, hirtelen egy kép jutott eszibe: valami török szultánnak a képe, mit az iskolás történelemkönyvben látott volt.

Világra, mintha azt a szultánt látta volna most elevenen.

Abban a percben leszökött a lóról.

– Adjon Isten! – mondta ismét.

– Adjon Isten neked is! – fogadta az ember.

S kezet szorítottak.

Balázs elmondta, hogy hova való, s hogy kinek a fia, mire az ember azt felelte, hogy ismeri az apját, mert együtt jártak volt sorozásra, s későbben egy vásáron is találkoztak. S mialatt így szót váltottak egymással, Isván is leereszkedett a ló hátáról, s szép csendesen melléjük húzódott.

– Fogságból szabadított ki! – szólalt meg váratlanul.

– Fogságból? – nézett rá az apja.

– Abból, román fogságból.

– S oda miképpen kerültél?

– Mögállítottak a csendőrök, s azután a pincébe zártak. Azt mondták, hogy csavargó kell lögyek.

Ezt is rezdületlen arccal hallgatta a férfi, csak a szeme járt fényesen. Főleg a fegyvert nézte, majd a tarisnyába is belétekintett. Kivett onnét egy fürt golyót, s forgatva szemlélte, aztán visszaeresztette a tarisnyába, s Balázsra fordította a tekintetét. Szemében megsűrűsödött egyszerre a fény, és élesre fenődött ugyanakkor. De az arcán változatlanul ült most is a nyugalom.

– Ellenük? – kérdezte Balázstól.

– Igen – felelte a legény.

– Értem.

– Háborút üzentem nekik. Egyedül, éjfélkor. Akkor szabadítottam ki Isvánt, s attól fogvást örökösen jövünk. A lovak éhesek.

– Értem – mondta a férfi.

Aztán a fennsík viruló zöldje fölött a messzeségbe tekintett, s egy ideig úgy gondolkozott. S ahogy állt azzal az éles finom arcával, s ahogy villanó szemével a távolba nézett: olyan volt, mint egy öreg sólyom.

– Hálj meg itt a házamnál – mondta határozottan.

Valami erős szándék is volt szavai mögött, valami mély és erős gondolat. De Balázs nem ásott kérdésekkel a mély és erős gondolat után, hanem a két lovat szó nélkül bévezette az istállóba. Ott a jászol mellett helyet csinált nekik, mert a gazdának is volt két lova, s egy békötött tehene. A Furunka köpönyegével megtörölgette ismét a szolgáló állatokat, aztán szénát vetett nekik, s bément a házba. Vitte az átalvetőt is, csak bent a szobában tette le, a pad véginél a sarokba.

– Hol vannak a golyók? – kérdezte.

– Az ágy alá tettem – mondta Isván.

A férfi az asztal mellett ült, állát a két karjára támasztotta, s a levegőbe nézve gondolkozott.

– A felesége nincs itthon? – kérdezte Balázs.

Csak a szóra merült fel a gazda.

– Az enyim-e?

– Az.

– Veteményez a csűr mellett.

Isván egyszeribe kiment a házból; s ahogy lódult vidáman kifelé, szinte látszott alatta a vágy, amely a hátán vitte az anyja után.

– Ülj le, öcsém! – mondta a férfi.

Odaült Balázs is az asztal mellé, megfogta tekintetével a gazdát, s úgy mondta neki:

– Kigyelmed is rejteget a lelkiben valamit.

– El van ásva, mélyen – felelte a férfi.

– Ne ássuk ki?

– Majd. Esötleg.

– Hátha most ideje volna.

– Möggondolom.

Béjött az asszony is, Isvánnal együtt. Mezítláb volt, csípőre akasztott szoknyavéggel, s a két karján feltűrve az inge. Fekete szemű asszony volt, erős és talpas, s az arcán kiállott a két pofacsont. Ahogy belépett, Balázs felállott, s neki is megmondta; hogy hova való, s hogy mi a neve. Az asszony nem csodálkozott semmin, se nem kérdezősködött, hanem a legény szavaira csak így szólt:

– Tödd le a puskát.

Balázs kiakasztotta a nyakából a fegyvert, s az átalvető mellé falnak támasztotta.

– Már úgy megszoktam, mint az anyajegyet – mondta.

Azzal visszaült az asztal mellé.

Éppen kezdett alkonyodni.

A fegyverek örömére-e, vagy valami más okból, de bárányt öletett vacsorára a gazda. S közben, amíg várakoztak, a lámpát is meg kellett gyújtani, mert az ablakok kicsi szeme csak keveset eresztett bé a holdvilág bőségéből. De sem a lámpafény, sem a jó meleg vacsora nem tette beszédessé őket. Elgondolkozva fogyasztották a bárányt, s néha kutatva nézték egymást. Aztán a gazda letette az evőszerszámot, s a keze fejével egyet erre s egyet arra törült a bajuszán.

– Bor van-e, Teréz? – kérdezte.

– Nincs – felelte az asszony.

Erre a férfi jobban megnézte a feleségét, s ismét így szólt:

– Dugott bor sincs, Teréz?

– Dugott van.

– Hány éveggel?

– Kettővel.

– No, azt a kettőt hozd fel, hogy maradjon a jövőre is.

Teréz asszony magával szólította Isvánt, s ketten lementek a pincébe. Egy kicsi idő múlva a két kezében két hosszú üveget hozott az asszony. Letette az ura elé mind a kettőt, s azt mondta:

– Itt van, Ignác.

– Hány éveggel maradt még?

– Kettővel.

Azt a kettőt, ott maga előtt, elégedetten nézte a férfi, aztán hátraereszkedett a széken, s csendesen így szólt:

– A dugaját is húzd ki!

Nem mutatta Balázs, de kövér élvezettel nézte, hogy a házi trónján miképpen szultánkodik a gazda. Szerette az ilyen férfiakat, mert neki is efféle természete volt. Az is helyes, gondolta magában, keveset szólani s leigázni mindenkit, hogy hordják a sok jót az ember elé, s lessék a szájáról a ritka szót, mint az aranyat.

– Tisztellek, öcsém! – emelte fel a poharat Ignác szultán.

Csak ketten ittak.

– Nehogy a csendőrök meglepjenek minket! – mondta Balázs, amikor letette a poharat; s arra a gazdának ismét fényesen kezdett ugrálni a szeme.

– Őrségre, Isván! – adta ki a parancsot.

Amikor a fiú kiállt fegyveresen a ház elé, odafordult a feleségéhez.

– Te lefekhetsz – mondta neki.

Mint egy tagbaszakadt páncélos katona, Teréz asszony bévonult a szomszédos szobába. A gazda vizsgálódva nézte a vendéget, majd átható tekintettel; Balázs pedig attól kezdett tartani, hogy hátha a szultán le akarja igázni őt is! Nagy szerencsétlenség lenne abból, mert ő nem adná meg magát, ellenben itt hagyná fegyveres titkát, s mehetne egyedül, ki tudja hova. Ez egyszer azonban nem találta el a valót, mert hosszú hallgatás után így szólt a férfi:

– Én veled szövetségre lépök, öcsém.

– Milyen szövetségre? – kérdezte Balázs.

– Harci szövetségre.

– Jő velem fegyveresen?

– Nem.

– Hát?

– Majd möglátod.

Nagy szót mondott a szultán, mert annyi már bizonyos volt, hogy új küzdő társat hozott a sors, nagyot és igazit. Úgy érezte Balázs, hogy a kehelybe, melyet nemzetének becsületéért emelt fel jobb kezével, most aranyat dobott az igazságos Isten. Elfogadta az ajándékot, s nem bolygatta kérdéssel, hogy miképpen is fogják hát együtt vinni a hadat, hanem inkább a lelkével ereszkedett közelebb ehhez a férfiúhoz.

– Van mit törleszteni magának is, tudom – mondta meleg hangon.

Váratlan volt a szó, látszott a gazdán.

– Honnét tudod? – kérdezte.

– Csak tudom.

Éles fejét mozdulatlanul tartotta egy darabig a férfi, s akkor helybenhagyólag mondta:

– Van.

– Nekem elmondhatná.

Meggondolta jól a szultán, majd rászánta magát, s így szólt:

– Apámot a házfődjire feszítötték, a deckapadlóra… Úgy hótt meg!… Tizenkilencben…

– A románok?

– Azok.

A szeme mintha forró olajban forgott volna, de az arca most is olyan volt, mint a szobornak az arca. Balázs nem tudta nézni, csak egy kicsi ideig; akkor felállt az asztal mellől, mert úgy érezte, hogy nem kap elég levegőt. Odament az ablakhoz, s kinyitotta. A mély csendben hangosan és egyenletes hullámokban szuszogott valaki. Kihajolt egészen derékig az ablakon, s hát Isván a fegyverre borulva megadta magát.

– Az őrség elaludt, Ignác bátyám! – mondta visszafordulva.

A gazda erre nem válaszolt, hanem lassan felállt, s megindult a másik szoba ajtaja felé. Ott az ajtót hátranyitotta, de nem lépett beljebb, csak a küszöbről adta ki a parancsot:

– Őrségváltás, Teréz!

Az asszony zúgolódás nélkül engedelmeskedett, fölkelt és felöltözött. Akkor Ignác szultán kivezette a ház elé, ott az Isván helyére ültette, s a kezébe adta a puskát; s ami legszükségesebb volt, néhány szóban Balázs arra is kioktatta. Azután otthagyták az őrhelyén, s megindultak a csűr irányába, hogy a lovakat is megtekintsék.

– Mindönre alkalmas… – mondta a gazda.

Jól értette Balázs, hogy a feleségét dicséri a szultán.

– Úgy is kell… – dicsérte ő is a gazdát.

A lovakat megitatták, s azután ismét teligyúrták szénával a jászolt. Csendesen indultak hazafelé, a mező karéján keresztül. S ahogy jöttek szótlanul, egyszerre rájuk dördült egy hang:

– Állj, ki vagy?!

A gazda megismerte, hogy a felesége teljesíti a kötelességét.

– Mü vagyunk, Teréz! – felelte.

Kitértek útjából, s ismét a ház felé indultak.

– Jó katona – jegyezte meg Balázs.

– Jobb a némötnél is – mondta a szultán.

Bent a házban visszaültek a helyükre mind a ketten. Hallgattak egy ideig, majd a gazda a legényre emelte a szemét, ami nedvesen fénylett. S akkor mint a búvó patak, melyet régóta sziklák rejtenek, úgy szakadt ki belőle a szó:

– Apámot megölték, s én ideköltöztem a högybe. Attól kezdve örökké csak vártam.

– Mit várt? – kérdezte Balázs.

– Azt, hogy valaki fölemelje a becsület lobogóját.

– Nem várt hiába.

– Nem.

Ebben a percben tökéletesen megértették egymást. A kicsi ablakon keresztül kinéztek a holdvilágos fennsíkra, s úgy érezték, mintha egy új csillagzaton volnának ketten.

– Még igyuk meg ezt a maradék bort! – mondta a férfi.

– Igyuk – felelte a legény.

Nemcsak a maradék bort itták meg, hanem azt is megmutatták, hogy nagy bizodalmuk van az őrségben. Mert nemsokára lefeküdtek, s hajnalig aludtak.

 

2

GYÖNYÖRŰ TAVASZI NAP KÉSZÜLT, azt már hajnalban lehetett látni. S ahogy a nap, az élet is úgy készült az Ignác szultán házában. Mire kivirradott volna, már elköltötték a bőséges reggelit, mit az őrségről leváltott asszonynak s a tegnapi báránynak köszönhettek. Ilyenformán friss ésszel és gondozott erővel láthattak hozzá, hogy a terveket, legalább nagyjából, megcsinálják. Csak most mutatkozott meg igazán, hogy valóban szultán, aki annak tetszett, mert a terveket illetőleg a hajdani török szultánok sem beszélhettek okosabban. Elsőbben is maga elé idézte a feleségét, s neki azt mondta:

– Te Balázst nem üsmered. Értetted-e?

– Igen – felelte az asszony.

Akkor eleresztette, hogy végezze a házi teendőket, s veteményezzen. Amikor pedig az asszony kilépett a házból, odafordult Balázshoz, s ott Isván előtt megkérdezte tőle:

– S neked mi a haditerved?

– Én fegyverrel csak fegyver ellen megyek – mondta Balázs. – De fegyverrel szembe ott veszem fel a harcot, ahol találom. S az egyiknek győzni kell ilyenkor.

– Az egyik mü leszünk! – szólt belé Isván.

Az apja olyan hirtelen tekintett a fiúra, mintha meg akarta volna tiltani neki a hadba szállást, de aztán nem szólott semmit, hanem visszafordult Balázsra, s neki titokzatosan csak annyit mondott:

– Halott nem kell, csak fogoly.

– Ha megadják magukat – felelte Balázs.

– Mög kell ijeszteni őket.

– S ha a megijesztés nem elég?

– Elég lösz…

Ezt az utolsót, hogy „elég lösz”, derűs megvetéssel mondta Ignác szultán, de a szó mögött s a szeme mögött titokzatosság is rejtőzködött. Balázs legalább úgy érezte, hogy rejtőzködik. Gondolta hát, odailleszt még egy kérdést, hogy azzal feszítsen egyet.

– Emberségből mondja a foglyot?

– Nem emberségből.

– Hát?

– Uralkodásból. Mert úgy vélöm én, hogy a holtak fölött nem lehet uralkodni. Márpedig én kévánnék egy kicsi uralmat fölöttük…

Azt hitte Balázs, most már érti.

– Úgy gondolja maga, hogy a foglyokat adjam a maga kezire?

– Olyasformán, öcsém – mondta a férfi.

Ahogy hamarjában még egyszer végiggondolta Balázs a dolgot, úgy tetszett neki, hogy nemcsak bölcsen beszél a szultán, hanem az ő harci könnyebbségére is. Célszerűbbet senki nem tudott volna kitalálni, mert ilyenformán ő mindjárt megszabadul a foglyoktól, s meg az etetés és az őrzés gondjaitól, s űzheti tovább a harcot, teher nélkül és szabadon. Örömmel ígérte meg tehát, hogy a hadi elgondolás értelmében fog cselekedni; csak azt az egyet kötötte ki, hogy fegyvert és ruhát nem ad a foglyokkal, mivel azokat zsákmánynak tekinti. Erre azt felelte Ignác szultán, hogy ő a puszta emberrel megelégszik; majd azt a tanácsot adta, hogy a hadiszekereknek s a zsákmány számára keressenek egy megfelelő helyet, mely rejtett legyen és titkos, senki reá ne bukkanhasson, s hármukon kívül ember ne tudjon róla. Nevezzék azt a helyet egymás között „Kincstár”-nak; s a kincstáron kívül legyen egy káder, minek ő azt a nevet adná, hogy „Lobogó Szállás”.

– Az legyen nálunk! – lelkesedett Isván.

Az apja megint hirtelen tekintett a fiúra, majd azt mondta:

– Ögyebütt nem is lehet.

– S a Kincstár? – kérdezte Balázs a gazdától. – Olyan helyet nem tud?

– Gondolom, hol legyen – mondta a gazda.

– Messze van-e?

– Innét egy óra; hol a Küküllő belékönyököl a högybe.

Ott sem járt még Balázs, annál a könyöknél. De azt tudta, hogy onnét gyalog és komótosan már csak félnapi járás a gyergyói határ, hol a Hargita testéből kibuggyan a Küküllő; s hallotta azt is, hogy a könyöknél a legvadabb a föld.

– Akkor indulhatunk is! – mondta és felállt.

Ignác szultán még ültéből nézett rá, s a tekintetében valami olyanféle volt, hogy „ejnye, ejnye, hát mindenre nekem kell gondolni?”

– S a lovakkal mi lösz? – kérdezte.

– Igaza van! – mondta hirtelen Balázs. – Itt huszárkodni nem lehet, úgy gondolom.

Hegyek között kellett bujkálni, sziklákon kapaszkodni esetleg; s legfőképpen a rengetegből csapni ki az utakra, s az utakról abba veszni belé, sűrűben járni lombok omlása idején.

Itt nem lehetett huszárkodni csakugyan.

– S apámnak is kéne a két ló, a tavaszi munkához – tette hozzá Balázs. – Egyszóval haza kéne keríteni őket.

– Majd én hazakerítem – mondta a gazda.

– De valahogy ügyesen kéne.

Ignác szultánnak az arcán ismét lenéző derű tükröződött.

– Ajánlott levélbe teszem, s a korondi postán föladom – jelentette ki.

Ezen jót nevetett Isván, de Balázs arra figyelmeztette nevetés közben, hogy a golyók az ágy alatt vannak a tarisnyában, s a fegyverek hálót szőttek eddig a sarokban, mint a pók. A fiú megértette a beszédet, s hamar a nyakába akasztotta a golyós tarisnyát, s oda akarta akasztani a fegyvert is, de az apja elvette tőle, s a saját vállára penderítette. Még az átalvetőt is neki osztotta ki, sajnálkozás nélkül.

– Hát én csak szamár lögyek?… – pusmogott Isván, mire az apja azzal nyugtatta meg, hogy a trénnél is szolgálni kell valakinek.

Ketten elöl fegyveresen, s utánuk Isván az utánpótlással kimentek a házból. Arrafelé kanyarították az utat, ahol az asszony veteményezett a harmatos földön. Ott a szultán megállt egy percre, s odakiáltott a feleségének:

– Teréz, én délebédre hazatérek!

– Jó – felelte az asszony.

– S osztán csinálj magyar lobogót!

– Hát azt miből, nem mondaná meg?

– Lessed az eget – mondta a szultán. – S amikor meglátsz egy szivárványt, abból kanyaríts le egy darabot.

– Az ollóval! – tette hozzá jókedvében Isván.

Az asszony csak megnézte bölcsen őket, de egyébként válaszra sem méltatta, hanem a dolga után látott újból. Nehéz is lett volna tovább bogozni a szivárványt, annyira tisztán állott a parancs. Megindultak hát a férfiak is, hogy a kitűzött helyen megalapítsák a kincstárt. Éppen akkor kelt fel a nap, s végig a fennsík bő harmatban pihegett. Amíg itt haladtak keresztül a borókás mezőn, addig Ignác szultán és Balázs egymás mellett mentek, illendőség szerint; majd azután, a kanyargós erdei ösvényeken, a gazda elöl került, s Balázs az ő háta mögé.

Isván itt is, a mezőn, egyedül és hátul vontatta a trént.

Abban azonban mind a hárman egyeztek, hogy a lábukon kívül csak a szemük járt. Mégpedig egyre mohóbban, mert a természet meglepő mutatványai mellett folyton ügyelni kellett a vad erdei járatokat is, amelyeken néha ereszkedtek s néha kapaszkodtak, akár a bolha a ráncok között. Aztán egy idő múlva, mintha jutalommal kecsegtették volna őket, már a víz zúgását is hallani kezdték: először csak el-elvesző hullámokban és rejtelmesen, de végül olyan erős és tömör lett a zúgás, mint a kötél. Csak meg kellett fogni, mint az igazi kötelet, s kapaszkodva úgy mehettek előre. Meg is fogták, s mentek; s ahogy a hegyi szultán megjövendölte, egy óra múlva a Küküllő vizénél kibukkantak a rengetegből. Ha lehetett volna, abban a percben kétszer álltak volna meg. Egyszer a meredek miatt, amely a víz medre fölött végighúzódott a magosban; s másodszor a látvány miatt, amely vadul s mégis ékesen a szemükbe torpant.

– No, itt vagyunk a parton! – mondta Ignác gazda.

Amilyen különös volt az ő élete, olyan különösnek kellett tartani azt is, hogy ezt a sasoknak való peremet partnak nevezte. Ámbár annyiban csakugyan part volt, hogy lent a mélyben suhogva és zúgva iramlott az ifjú folyó, friss erejében sebesen és tajtékosan a nagy kövek között. Így, ahogy álltak, kelet felé arccal, bal kézről törtetett elé a víz; s odalent jobb kéz felé, egy hajításnyi távolságra, ott csinálta meg a könyököt, mely a beszédben már előfordult. S amilyen buzgó volt az ő iramlásában a folyó, a védelem és a szeretet dolgában olyan buzgó volt a természet is hozzá. Óriási medret nyitott neki a föld, akár egy szilaj csecsemőnek, ki ház nagyságú bölcsőben viháncol. S miközben nézték, amit ámulva nézni lehetett, úgy tetszett nekik, hogy egyenesen szelíd az a part, amelynek peremén ők állottak. A túlsóval egybevetve valóban szelíd is volt, mert menedékesen csapott a mélybe, s fákat is tűrt az oldalán, csökött fenyőket és bogos gyertyánt; míg ellenben a túlsó part meredeken futott a magosból a mélybe, s csupa szikla volt mind, egyetlen fa nélkül, borongó vad ezüstben. Északi irányba hosszan elhúzódott ez a szikla, délen pedig hirtelen lecsapta egy patak, mely kelet felől párát verve szökött a folyóba. S ott a patak és a folyó között hátrahúzódva meredezett a szikla, melynek az oldalában nyílás tátongott feketén, s a nyílás előtt hatalmas kerek kő, mintha oroszlán helyett valamit őrzött volna. Talán a kicsi mezőt őrizte, mely a szikla, a patak és a folyó között szabályos háromszögben terült el: olyan simán, mint a szőnyeg; és olyan zöldbe borulva, hogy dalolva virított ki a vad környezetből.

Csupán egy kecses kicsi fa látszott a mező közepén.

– No, körülnéztél-e? – kérdezte Ignác gazda.

Már rég álltak itt a peremen.

– Körül – mondta Balázs.

Erre nem szólt a férfi többet, hanem ereszkedni kezdett a menedékes oldalon lefelé. Egyik fától a másikhoz ügyeskedett, s Balázs utána. Nekik könnyű volt azzal az egyetlen nyakba akasztott fegyverrel, de Isvánt a töltényes tarisnya s az átalvető kegyetlenül vonzotta a folyó felé. Mégsem szólott semmit, inkább leült, s tudós csuszamlásokkal úgy követte az elöljárókat. De amikor lent voltak már a folyónál, az apja mégis hátranézett, s azt mondta:

– No, te is mögérköztél?

– Elindultam volt – felelte Isván.

Szótlanul s egymás mellett állottak hárman; nézték a futó vizet, mely nagyon mélynek tetszett, s négy-öt méter a szélessége is volt; s a sziklát is nézték, mely túlfelől a magosba meredezett. Aztán jobbra indította őket a gazda, s azon a kicsi szűk helyen, amit a víz martján találtak, nagy vigyázattal addig mentek, amíg a háromszögű kisded mezővel egyvonalba érkeztek.

– Oda átal kell nekünk mönni! – mondta a gazda.

Balázs elnevette magát.

– Szárnyat nem hozánk! – szólott.

Erre Isvánból is bugyogni kezdett a hang, majd megkérdezte, hogy itt a víz vajon milyen mély lehet. Az apja azt válaszolta neki, hogy aki kíváncsi, szökjék belé, s mérje meg.

– Vedd elé a baltát! – mondá azután.

Isván az átalvetőből elévette a kicsi baltát, a odaadta az apjának. Kicsi idő múlva már egy karvastagságú hosszú rúd volt az Ignác gazda kezében, a baltát pedig visszaeresztette az átalvetőbe. Akkor megvizsgálta jól a helyzetet, s ahol a legkeskenyebb volt a folyó, ott a sodrásba belétámasztotta a rudat. A szemét s a nyakát összehúzta, és a markát erősen a rúdon tartva, egymás után háromszor úgy tett, mintha rúgó lett volna benne.

S már repült a rúd tetején!

Amikor földet érhetett túlfelől a kicsi mezőben, visszadobta a rudat, s azt mondta:

– Itt a repülőjegy.

Néhány perc múlva már mind a hárman túl voltak a vízen. A rudat elfektették a sarjadó fűben, s mosolygó arccal tekintettek össze, mint a játszó gyermekek. Csak most látszott igazán, hogy milyen alkalmas hely s milyen gyönyörű! Mintha egy hatalmas kép lett volna ez a háromszögű virító mező, s ők hárman ráfestve a képre; s két oldalon színjátszó vízből a ráma, míg a harmadikon meredek szikla. Talán a tisztaság okozta vagy az örvendeztető zöld szín, de a bibliai paradicsom-kert jutott eszébe az embernek.

Annak is ilyenforma lehetett a lelke.

Annyira valóságosan érezte ezt Balázs, hogy önkéntelenül keresni kezdte az almafát, melynek a gyümölcséből szakított volt Éva, hogy megossza Ádámmal azt is. S mintha valóban csoda történt volna, egyszerre meglobbant szemében az öröm, mert a mező közepében csakugyan észrevette a fát. Így messziről csemetének látta a képzelete, s így bizonyosra vette, hogy az nem lehet más, csak a paradicsomi almafa, oltvány korában.

S akkor újra kezdődik a világ!

Odament a kicsi fához, és vizsgálódva nézte. A töve nem volt vastagabb, mint az őzláb; s a magossága csak akkora, hogy Balázsnak a homlokáig ért. Lent barna volt a héja, finom vonalakkal megírva kereken; s feljebb egyre inkább zöldbe futott a kicsi törzsön a héj, míg a legtetején zsenge zöld színben idéni hajtás lengett. Középig bőségben voltak rajta az ágak, de azon felül csak néhány vitézkedett nyurgán. Levelei már kövéren kibomolva terengtek, s mint a hosszúra nyújtózott zöld szív, olyan volt valahány. Így az egészet gyöngédnek és dúsnak lehetett volna nevezni, ha nem lettek volna tövisek rajta. De tövissel vadul teli volt, tetőtől talpig. S micsoda tövisekkel! A vadmacskát irigység megölhette volna, s meg a bárányragadó sast is.

Nagy elismeréssel bólogatott előtte Balázs.

Ignác szultán is odajött, s így szólt:

– Vitéz rózsafa!

– Csak árva… – mondta Isván.

A rózsafa dolgában mindenkinek igaza volt, s így tovább nem töltötték véle az időt, hanem az Ignác gazda vezetésével megindultak a szikla szája felé. Megkerülték a nagy kerek követ, s egymás után eltűntek a nyíláson. Nagy barlangot találtak odabent, a földje fövenyes volt, s az oldala is tiszta és száraz mindenütt. Egy kicsit meghajolva, de különben komótosan lehetett mozogni benne.

– Hát én ezt gondoltam – mondta a gazda.

– Jó lesz – ismerte el Balázs.

Mivel nem volt semmi ellenvetés, egyöntetűen kimondották, hogy ebben a barlangban megalapítják a „Kincstár”-t; s hogy előtte a mezőt, a rózsafával együtt, maguknak foglalják. Az élelmet és a ruhaneműt, nemkülönben egyebet is, amit magukkal hoztak, szépen elhelyezték a kincstárban, csupán ötven golyót vettek magukhoz, és annyi élelmet, ami szűkön négy napra elegendőnek látszott. Akkor átkeltek ismét a folyón, a rudat eldugták a jövőre gondosan, majd visszavergődtek az oldalon, s egy tisztásig együtt haladtak. Itt az erdei ösvény kétfelé vezetett, s az egyikre rámutatott Ignác gazda.

– Ti ezen menjetök immár! – mondta.

Kezet fogtak egymással, de mielőtt hárman kétfelé indultak volna, a gazda így folytatta:

– Szombaton röggel osztán legyetök Farkastorkánál!

– S ott mért? – kérdezte Balázs.

– Ott lösz a harc.

Ennél többet nem mondott, hanem maga az ösvényen eltűnt. Balázs ránézett Isvánra, de mivel annak az ábrázata sem ígért bővebb tudományt, elindultak ők is a maguk útján. Mind a ketten arra gondoltak, hogy szombaton reggelig még négy nap vagyon. Kellett is ez a négy nap, mert a rengeteg erdőséget, a nagy hegyi legelőket s az utakat mind bé kellett járni, hogy megismerjék a harcteret. A titkos erdei járatokon kívül három nevesebb út volt, amelyen szekérrel is lehetett járni, mind a három a Hargitán keresztül vezetett: az egyik Csíkszeredába, a másik felső Csíkba s a harmadik Gyergyóba. Az a Farkastorka, amit Ignác gazda olyan hirtelen s olyan rejtelmesen említett, valahol ott lehetett a felső Csíkba vezető úton, fenyvesek között.

– Voltál-e már azon a helyen? – kérdezte Balázs.

– Melyik helyön?

– Amit apád említett.

– Kétszer – mondta Isván.

A víz zúgását most is hallották, s a hangból úgy lehetett megítélni, hogy a folyás irányában haladnak, mindig egyforma távolságra attól. A fiú ment elöl, habozás vagy kérdés nélkül vette és tartotta az irányt; s egy szót sem szólott, hogy micsoda cél felé halad. Balázs elgondolkozva ment utána, már majdnem töprenkedve. Ritkán esett meg véle, hogy nyugtalanságot érezzen, de most azt érzett valahogy. Bántotta, hogy Isván jobban ismeri errefelé a helyet, mint ő, ámbár szerencse volt abban. De ami legjobban gondolkodóba ejtette, az a szultán különös személye volt. Ismét úgy érezte, hogy nem tud elmenni rajta. Mintha ez az ember, úgy testi, mint lelki mivoltában, ködbe veszne előtte néha, s máskor pedig élesen jelennék meg. S a beszédje is olyan, mint a személye: villanó és titokzatos. Egy darabig csak ül, mint a szobor; aztán ugrik a rúdon! Egyszer öldöklő bosszú süt a szeméből, s máskor csak foglyokat akar. Lobogót vágat a szivárványból, és megmondja előre a harc idejét és helyét!

Különös ember.

– Te érted apádot, Isván? – kérdezte a fiútól.

– Én igen – felelte Isván.

– Mért mondta nekünk, hogy Farkastorkánál lesz a harc, szombaton reggel?

– Azért, mert ott lesz.

– S te azt honnét tudod?

– Onnét, hogy apám azt mondta.

– S hát apád honnét tudja?

– Az már az ő baja.

Ez is olyanforma volt kicsiben, mint Teréz asszony nagyban: amit mondtak neki, azt hitte; amit megfoghatott, azt megfogta; s amit a képzelete kitalált, az mind csak drága csipke volt a ruhán, melybe az életet öltöztette.

Ennél tovább Balázs nem is okoskodott.

– Te most hova vezetsz? – kérdezte.

– Én Farkastorkához.

– Hát csak szombaton reggel lesz ott a harc!

– Igen, de esküvő előtt a leányt is mögnözik! – mondta Isván.

Nemcsak vidáman, hanem helyesen gondolkozott a fiú, hiszen Balázs is éppen azt akarta, hogy mindenekelőtt szemlét tartsanak a csata helyén. S most, amikor találtatás nélkül így összevágott a szándékuk, egyszerre derűvé változott a nyugtalanság. Úgy érezték mind a ketten, hogy piros madár minden gondolatuk, s hogy az Isten és a természet egyaránt győzelmet ígér. Gyönyörű tavaszi reggel volt, fényes és dús. Valósággal a fülük hallatára és a szemük láttára bomlottak a fák, s verődött zöldbe a föld. Tervekről beszéltek és bátor győzelmekről, miközben egyre jobban haladtak a folyóval egy irányba. Később aztán, úgy két óra múlva, a víznek fordultak egészen. S éppen jó helyen, mert hamarosan megtalálták azt a hatalmas két fenyőszálat, amelyet a hegyi lakók még a magyar világban keresztülfektettek volt a folyón. Ezen átkeltek, s innét kezdve már egyenesen keleti irányba vették az utat, neki a Hargitának, éppen a közepe táján. Olyan ügyesen vezetett Isván, hogy a délebéd ideje alig múlhatott el, már kibukkantak az útra, amelyet Ignác szultán megnevezett. Ahova kiértek, éppen ott egy tetőn kanyarodott átal az út, elég kopár rokonság között. De ahogy leszállt a tetőről, a Hargita felé, két hegy között mélyen és egyenes vonalban futott tovább, legalább egy kilométert. Mint a hegyi vizek, úgy futott: mélyen a medrében és meredek partok között, melyeket fenyő borított.

– Ez a Farkastorka! – mondta Isván.

Jól eltalálták a nevét, mert ezen az úton is, akár a farkas torkában, csak előre és hátra lehetett mozogni, de jobbra és balra nem. Lassan végigmentek rajta, majd visszajöttek; s mind a két ízben éles szemmel vizsgálódtak, hogy mindent megismerjenek, púpot és hajlatot, s még a fák közül is a derekasabb fákat.

– Alkalmas hely – mondta Balázs a végén.

– Tudja apám, mit beszél – mondta rá Isván.

Egymásra néztek, s mosolygott mind a kettő. Balázs megsimogatta a tarisnyát, amiben az eleség volt; aztán ahol jöttek volt, ott útba állottak ismét. Nem mentek azonban messze, mert a legközelebbi tisztáson megtelepedtek, hogy egyenek. Felváltva még aludtak is egy kicsit, majd estére visszamentek a Küküllőhöz, s a két fenyőszálon átkeltek ismét. Egy dombos legelő volt a közelben, honnét a környéket jól lehetett látni.

Úgy határoztak, hogy ott töltik az éjszakát.

Másnap jóformán nem is csináltak egyebet, csak a fegyverrel ismerkedtek. Apróra vették, mert minden fortélyát tudni akarták; s csak akkor hagytak békét neki, amikor béhunyt szemmel is jól tudtak bánni véle. Aztán célba lőttek a következő napokon; s pénteken délben Balázs röptében vett le egy sast, amelyik nagy bátorsággal mélyre ereszkedett, s körbe repült lassan a fejük fölött.

Szegényt éppen a szárnya alatt találta a golyó. Megterülve feküdt a földön, a szája kinyílt a halálban, s a karmai megenyhültek.

– Hiába kínlódta átal a telet – mondta Balázs.

– Így volt elrendölve neki – állapította meg Isván.

Otthagyták a sast, hadd süsse a nap, vagy verje az eső. S a jó példán buzogva, mit a fegyverrel szereztek, lassankint Farkastorka felé húzódtak. Napnyugtakor már az úthoz közel ütöttek tábort, hogy korán reggel megjelenhessenek a csatamezőn. Jól vacsoráztak, de az éjszakát nyugtalankodva töltötték. Minden neszre a puska után nyúltak, amit nem is lehet csodálni. Egyik gondolat a másikat kergette; s mint a konkoly a búzában, ezek között a gondolatok között is mindegyre felütötte magát a kétség, hogy hátha nem is jön ellenség!

Amikor virradott, a maradék eleséget még mind megették, aztán az útra húzódtak. Lassan és vigyázva ismét végigmentek a torokszakaszon, lövésre fogva a fegyvert, nehogy késsenek, ha szükség lenne a golyóra. Illatos csend volt mindenfelé, s az erdők úgyszólva lombosok már. Nem járt senki az úton, sem a meredek partjain nem tartózkodott senki. Ez az egy bizonyos volt. Ezzel a bizonyossággal fordultak meg a torok túlsó szájában, ahonnét végig lehetett látni az egyenes utat. Egyik az út egyik szélén, s a másik a másik szélén, visszajöttek egészen a torok közepéig. Itt egy kicsi híd futott átal az úton, de csak akkora, hogy a nyílásába még a gyermek is nehezen bújhatott volna belé. Mélyen volt az a híd az út kérge alatt, s elég szükségtelennek tetszett, mert nem járt benne víz; s ha járt volna, csak a fejét törhette volna akkor is, hogy merre folyjon. De annyiból nem volt mégsem szükségtelen, hogy a két széle bütyköt mutatott. Akkorát, hogy az ember fejét eltakarta; s ha jól meglapult mellette valaki, talán az egész testének védelmet nyújtott a fegyveres ellenséggel szemben.

– Itt veszünk hadállást! – mondta Balázs.

Mind a ketten azon a véleményen voltak, hogy Csík irányából nem jöhetnek a csendőrök, csupán Udvarhely felől. Úgy kell venni hát az állást is, arccal arrafelé, ahonnét várni lehet az ellenséget. De amikor elhelyezkedtek emígy, Balázs mégis úgy találta, hogy a csíki szakaszt is figyelni kéne, nehogy mégis a hátukba ereszkedjék valaki. Isvánt arrafelé fordította tehát, ő pedig maradt, ahogy volt. Ilyenformán fejjel szembe kerültek egymással: Balázs a hidacska egyik bütüjénél, s Isván a másik véginél. Ha sarokra vették a szemüket, jól látták egymásnak az arcát s tovább az egész lapuló testet. Úgy tetszett Balázsnak, hogy igen nyíltan feküsznek, s főleg a fehér harisnya látszhatik messze. Jó lett volna hozni egy kicsi lapátot, vagy baltát legalább, hogy árkot vágjanak maguknak. De afféle szerszám nincsen, s az út kemény és köves! Elég baj, hogy a természet nem vágott árkot, de ha már ágyásban nem fekhetnek, legalább valami takarás megkívántatnék!

– Tördöss zöld ágakat, Isván! – mondta Balázs.

– A kecskéknek-e? – kérdezte a fiú.

– S takard bé a testemet!

– Zöld ágakkal?

– Azokkal. S magodat is takard bé!

Egy kicsivel később már a fejük is alig látszott ki a zöld ágak alól.

– Brekögjek-e? – kérdezte Isván.

– Inkább hegyezd a szemedet! – mondta Balázs. – Mert ha csakugyan igaz lesz, amit apád béígért nekünk, akkor vagy győzünk, vagy halva maradunk ezen a helyen.

– Azt én is mondom.

– A fegyvered rendben van-e?

– Rendbe.

– No, rajta tartsd a kezedet! – folytatta Balázs. – S amikor feltűnnek az úton, mozdulni sem szabad! Csak annyit mondunk csendesen egymásnak, hogy hányan vannak, s hozzávetőleg milyen távolságra. Ha lehet, olyan közel kell ereszteni őket, hogy száz méterre se legyenek. Akkor egy golyót a lábuk elé lövünk az útra. Ez lesz a jel, mint a villámlás. Akkor felugrunk, s elkiáltjuk: „Fel a kezekkel!” Ha tüstént nem vetik el a fegyvert, vagy a kezüket fel nem emelik, visszapattanunk a fedezékbe, s egy-egy golyóval leszedjük őket. Amelyik a te oldaladon szembekerül veled, az a tiéd; s ugyanúgy a másik az enyém. Mint a villámlás, olyan gyorsan kell csinálni az egészet; s közben csak a magyar lobogó becsületire gondolunk, semmi egyébre! Megértetted-e?!

– Mög én mind – mondta Isván.

Múlni kezdett az idő. Eltelt egy félóra, s el egy egész. Éppen felbukkant a nap is, s kezdte tűznyilait dugdosni átal a fenyveseken. S akkor a réteges fényben, messze a torok szájánál, három barnás folt kezdett rezegni. Mozgott a három folt és élesedett, s egyet-kettőt villant is valami a foltok fölött.

Biztos szemekkel figyelte Balázs, de még várt.

Kettő az út két szélén jött, s egy a közepén. Mint a fény, a pillanatok is úgy rezzentek egymásra. Már bizonyos volt, hogy emberi alak mind a három; majd az is bizonyossá vált, hogy szurony villog a fejük fölött.

– Három csendőr! – mondta akkor fojtottan Balázs.

Azt hitte Isván, mindjárt szétpattan a szíve; s egyedül csak megfordulni szeretett volna, hogy lássa ő is.

– Legalább ötszáz méterre vannak – tette hozzá Balázs.

– Ne forduljak meg? – kérdezte a fiú.

– Figyeld a magad útját!

– Itt nem jő senki.

– Ahogy mondtam, mindent úgy!

Mint az acélszilánkok, olyan kicsi darabokra foszlottak a percek. S jól látta Balázs, hogy az élet értelme egyik szilánkról a másikra ugrik. Mindent élesen látott, és mindent biztonsággal tudott megítélni.

Már sokat közeledtek a csendőrök.

A szokott menetben jöttek, nem gyorsan s nem is lassan. A fegyvert a vállukon hozták; a két szélső oldalra figyelt, s a középső előre.

Úgy jöttek.

Balázs biztos kezekkel fogta a puskát.

Hadd jöjjenek minél közelebb, gondolta magában, mert annál gyorsabb és könnyebb lesz a harc. Jöjjenek száz méterre, vagy jöjjenek annál is közelebb!

S már úgy lehettek, száz méterre.

A középső mereven figyelt előre, s egyszerre lassítani kezdett a léptekkel, miközben gyanúsan nézte a két zöld lombos buckát. Látszott a mozdulatán, hogy meg akar állni, de abban a pillanatban a lába elé süvített egy golyó, s a golyóval együtt a kiáltás:

– Fel a kézzel!

Kettő a földre vetette magát, s a középső kinyújtózott a levegőben.

– Az orruk elé egyet! – mondta Balázs.

Ketten a kettőnek, kik fegyveresen bújtak a földre, azoknak az orra elé eresztettek egy golyót. Erre vinnyogva hengeredtek el a puskától mind a ketten, s térdre kunkorodva nyújtogatták a kezüket.

Balázs megindult feléjük; s ahogy lépett egyet, rákiáltott a középsőre:

– Ereszd a földre a puskádat, te görény!

Csakugyan olyan volt, kicsi fekete és vizsla.

– Motozd meg őket! – mondta Balázs a fiúnak.

Sorjában az orruk elé tartotta Isván a tarisnyát, s megparancsolta, hogy rakjanak belé mindent, amijük csak van. Azután megkutatta a zsebüket, s a derekukról levétette a szíjat. Az elhajigált fegyverekből is kivette mind a golyókat, s le róluk a szuronyt, s akkor a kicsi feketének a nyakába akasztotta mind a hármat.

– Miért adtad oda? – kérdezte Balázs.

– Nehéz. Vigye ő.

– S miért éppen annak?

– Ez a főbbik.

Csakugyan az volt az őrmester, az a fekete vizsla. A másik kettő egyformán nagy darab jámbor embernek látszott, bár az egyik barnának született, s a másik vörösnek. Erősen meg voltak szeppenve szegények, még pillantani sem igen mertek a győztesekre, hanem folyton félrenéztek, egyedül az őrmester lógatta az útra a szemét.

– Hajtsad előre! – mondta Balázs.

Isván gyorsan riasztotta őket, nehogy itt az úton rájuk jöjjön valaki, s abból bonyodalom keletkezzék. Ahonnét jöttek, arrafelé távoztak; s úgy értek a béfödöző erdőségbe, hogy nem látta őket a világon senki. Itt egy alkalmas helyen azt ajánlotta Isván, hogy nyugodjanak meg.

– Erre az ijedtségre-e? – kérdezte Balázs.

– Erre.

A három csendőrt egy csomóba ültették, s ők ketten egy kicsit távolabb ereszkedtek a földre.

Igazi jó kedve volt Isvánnak.

– Az urak melyik csendőrségről valók? – kérdezte a foglyokat.

A vörös volt a legbátrabbik ember közöttük, mert az mondta meg, hogy melyik őrsről valók. Miközben szólott, folyton tapogatta az orrát, s utána nézte az ujját. Akkor vette észre Isván, hogy vér szivárog a vörösnek az orrából.

– Mi találta? – kérdezte tőle.

– Szilánkok – mondta a csendőr.

– Miféle szilánkok?

– A lövés alkalmával, a földön.

Bizonyosan valami követ találhatott a golyó, s úgy pozdorjázott az orrára a szilánk. Azzal vigasztalta Isván, hogy a jó havasi levegőn hamar gyógyul a seb; s többet aztán, ha köves helyen lennének, akkor nem lőnek az orra elé. Egy-egy ilyenforma atyai mondást a másik kettőnek is ajándékozott, nehogy azt gondolhassa valaki, hogy azokra haragszik. S címben is egyformán megadta nekik, amit lehetett, mert fogoly uraknak szólította őket.

Balázs egy darabig derűsen hallgatta, hogy miképpen társalog a fiú, de aztán felállt, és kiadta a parancsot, hogy induljanak, és menjenek megállás nélkül Lobogó Szállásra. Úgy rendelkezett, hogy a három fegyvert, miből a magot kivették volt, most is a fekete vizsla vigye; a zsákmányt és a többi portékát pedig, a töltények kivételével, az a nagy darab barna csendőr. A vöröset azonban nem terhelték meg semmivel, hogy a sebesült orrát menet közben is ápolni tudhassa. Kezdetben úgy mentek, hogy a „fogoly urakat” maguk előtt hajtották, de amikor látta Balázs, hogy azok mindegyre tétováznak a bujdosó ösvényeken, akkor Isvánt vezetőnek előre küldte. Így már simán és sokkal gyorsabban haladtak; s nem kicsi volt az örömük, amikor elérték Lobogó Szállás előtt a fennsíkot. Kora délután lehetett még az idő, s a megforduló nap fényében egészen úgy tetszett, hogy a ház lábujjhegyre állott csodálatában, s a csűr borzolja fedelét. A mező is változott, amióta nem látták, mert a zöldje meggazdagodott erősen, s a kövér fű közé rengeteg sárga virágot bugyborékolt a föld. Ahogy közeledtek a kövér fűben s a sárga bugyborékok között az épületek felé, hát a gazda megint ott ül az alacsony támlásszéken, a ház előtt a mezőben. Ott ült a piros párnán, és mozdulatlanul figyelte, hogy hányan s miképpen érkeznek. Már nem sok hiányzott, hogy mint a bételjesülés, elejébe érkezzenek a foglyok, de akkor Isván nem tudta már tovább tartani örömét, s előre kiáltott az apjának:

– Hozzuk a vásárfiát!

A szultán nem szólott vissza semmit a fiának, hanem megvárta, hogy a foglyok eléje lépjenek s ott megálljanak. Akkor azonban nagy ünnepélyességgel felállt a piros párnáról, odament Balázshoz, s véle kezet szorított.

– Mögijedtek? – kérdezte.

– Meg – felelte Balázs.

Azzal odalépett a fiához, s véle is kezet szorított.

– Hát te, Isván? – mondta.

– Ezt a hármat mögfogtuk! – ragyogott a fiú.

Először történt meg életében, hogy az apja kezet fogott véle. Ettől az arca egészen megforrósodott, s a boldogság úgy megdagasztotta mindjárt az erejét, hogy még három csendőrt abban a helyben elfogott volna, ha lehetett volna.

– Mönjünk a házba! – szólott a szultán.

Ők ketten elöl mentek, s Isván a három foglyot kormányozta utánuk. A ház előtt hátraszólt neki Balázs, hogy a foglyokat tartsa az ajtó előtt készenlétben, s amikor majd azt kiáltja, akkor vezesse bé a szobába őket. S ahogy bétehették maguk mögött az ajtót, odafordult a gazdához:

– Apámmal beszélt-e? – kérdezte.

– Igen – felelte a gazda.

– Mit csinálnak?

– Élnek.

– Baj nincs?

– Baj mindig van.

Elhallgattak, ámbár a szó olyan volt, hogy erősen nagy baj nem lehet.

– A foglyok dolgát intézzük el előbb – mondta a férfi. – S azután mindent elmondok.

– A foglyok dolgát?

– Azt.

– Hát én magának a kezire adom őket, úgy egyeztünk volt. Csináljon vélük, amit tud s amit akar. Csak szabadságot nem adhat nekik, halálbüntetést nem róhat rájok; s főbenjáró dolgokban én ítélkezem felettök.

– S azok mik, a főbenjáró dolgok?

– Szökés, árulás, támadás – mondta Balázs.

Ignác szultán rövid ideig gondolkozott, majd azt válaszolta, hogy rendben van az egyezség, mert minden úgy igazságos, ahogy Balázs mondta. Erre kikiáltott Isvánnak a legény, hogy vezesse elé a foglyokat. A fiú bévezette őket, s úgy fegyveresen és terheikkel együtt odaállította az asztal elé: a fekete vizslát elsőnek, utána a nagy barnát s harmadiknak a vöröset. Balázs a főhelyen ült az asztal mellett, térde közé eresztett puskával, komolyan és vizsgálódva nézte a három foglyot, miközben a gazda elékeresett a pad alól egy hatalmas könyvet, amit odatett az asztalra. Újnak látszott a könyv, s a kemény tábláján, ott a középre ragasztott fehér papiroson, ez a felírás állott rajta: „Foglyok törzskönyve”.

– Pontos ember maga! – mondta mosolyogva a Balázs.

– Magyar ember, pontos ember – felelte a gazda.

Isván az apját nézte virágos büszkeséggel, a foglyok pedig a nagy könyvet félelemmel. S miközben egyre nőtt a nagy csendben a szigorúság, a szultán kinyitotta lassan a törzskönyvet, s kecsesen a pennát néhányszor a tintába mártotta. Az arca mozdulatlan volt most is, de a szeme pajkosan táncolt a foglyokon. Így uralkodott egy ideig, majd a fekete vizslától hivatalos hangon a nevét kérdezte. Úgy írta bé a nevit, mintha örök időkre odavéste volna, s azután még feltett legalább tizenöt kérdést. Béjegyezte a termetét, nemkülönben a képmását is, majd váratlanul azt a különös kérdést tette fel, hogy a fogoly milyen természetű.

Ezt nem értette fekete vizsla.

– Békés? Haragos? Vagy miféle?! – szorította a szultán.

– Román – felelte az őrmester.

– Román természete van?

– Az van.

Mind összenéztek, hogy a fekete vizslának román természete van.

– Nem is kell azt röstelleni… – jegyezte meg Isván.

Bé is írta a szultán azonmódúlag, ahogy neki mondták; s azután egy-egy külön lapon a másik kettőt is megörökítette. S amikor pedig elkészülhetett ezzel a munkával, felszólította Isvánt, hogy a foglyokat könnyítse meg. A három fegyvert a ház sarkába rakatta a fiú s a többi terhet a pad fedelére.

– Fokozd is le! – mondta akkor a szultán.

Isván a rangjelzést mind levagdosta a vállukról, s megnyeste a sapkájukat is. Maga a cselekedet elég zord ítélet volt, de a fiú sokat enyhített rajta, mert közben atyáskodva mindegyikhez szólt valamit. Legfőképpen arra törekedett, hogy megutáltassa vélük a szabad életet, ahol rangok miatt mardossák egymást az emberek; s kívántassa a kivívott fogságot, ahol egyenlőség honol, nem úgy, mint máshol.

– Készen van-e? – kérdezte a szultán.

– Készen – jelentette Isván.

Akkor azt parancsolta, hogy jöjjön bé az asszony. Elékerítette Isván, s béhozta a szobába.

– Mögvan-e az olló? – kérdezte a nagy könyv mellől a szultán.

– Melyik olló? – felelte az asszony.

– Amelyikkel lobogót metszöttél a szivárványból.

– Mögvan.

– Vedd elé!

A karos pad fenekiben volt az olló, selyempapírosba belégöngyölgetve. Onnét kivette Teréz asszony, s a keziben csillogtatta. Senki sem nézett egyebet, csak az ollót, amelyről nem tudták, hogy mi célra rendeltetett. De nem sokáig maradtak kétségben, mivel a szultán megparancsolta a feleségének, hogy vegye sorjába a foglyokat, s mindegyiknek vágja le a nadrágját, a jobb térd alatt kereken.

– Bontsák meg előbb! – mondta az asszony.

Isván mezítlábra parancsolta mind a három foglyot, majd a nadrágszár kereken vágásában is segített az anyjának. Mint az elaltatott beteg, úgy tűrték a foglyok is a működő szerszámot, s nemsokára három födött lábszárral s három csóréval állottak az asztal előtt. Azt mondta Isván, hogy ha a lábukra néz az ember, akkor a nagyböjtöt és a farsangot együtt lehet szemlélni, de a szultán még ezen sem nevetett. Komoly arccal állott fel, hogy a pad hasából elévegyen egy ládát. Ügyes ládikó volt, de ahogy kiemelte s majd a pad fedelére rátette, látszott a mozdulatán, hogy nehéz a ládikó.

Isván még egy percet sem tudott várni, olyan türelmetlen volt.

– Abban mi van? – kérdezte.

– Ebben karikagyűrű.

Nem hazudott a szultán, mert amikor a ládikó fedelét felnyitotta, csakugyan egy vasgyűrűt vett ki belőle. Olyan széles lehetett, mint az ember három ujja együtt, de vastagságban is elérte a három ujj közül akármelyiket. Mint a szájat, ki lehetett nyitani a gyűrűt s ahol kinyílott, ott az egyik végén kicsi kampója volt, s másfelől a kampó számára fészek.

Látszatra is nyomott egy fél kilót legalább.

– Hány darab van? – kérdezte Isván.

– Tizenkettő.

– Akkor kilenc még marad.

– Elfogy… – mondta a szultán.

Aztán intett a fekete vizslának, hogy menjen oda a padhoz; s amikor odalépett, azt mondta neki, hogy azt a lábát, amelyik meztelen száron van, tegye fel a padra. Engedelmesen feltette az ember, s fel a szultán is neki a vasgyűrűt, a bokája fölött. A horgot a fészkibe kapcsolta, s egy lapos fogóval istenesen egymásba szorította.

– A járást nem akadályozza – jelentette ki. – S futni szükségtelen.

Megmagyarázta azt is, hogy abban az esetben, ha a bokát mégis bántani találná, feljebb lehet húzni a vasgyűrűt, egészen a lábszár domborulatára, ahol kitelik és megáll. Még a járást is kibírja itt a dombon, futásnál azonban mindjárt lehull a bokára, mivel a vas általában súlyos, és ennélfogva lefelé törekszik.

– De hiszen szükségtelen futni… – mondta ismét.

Balázs szótlanul nézte, hogy Ignác szultán miképpen avatja fogollyá a három csendőrt, de amikor a vöröset is elkészítette, mosolyogva tette fel a kérdést:

– Maga ezt hol tanulta?

– Rügyet vetni sem könnyebb – felelte a gazda.

Ebben is igaza volt, mert rügyet vetni sem lehet könnyebb, mint vaskarikát tenni a fogoly lábára. De hosszú a tél, s van ideje bőven, fának és embernek egyaránt, hogy apróra elgondolja: mit s hogyan kell majd cselekedni, ha egyszer eljön a tavasz!

– Ideje volt, hogy mi is rügyet vessünk – mondta Balázs.

Erre a szultán körülhordozta a szemét a házban, mintha azt nézte volna, hogy rendben van-e minden. Úgy látszik, nem talált semmiben hiányosságot, mert elégedett arccal azt parancsolta Isvánnak, hogy a foglyokat kísérje ki a szobából, és a ház előtt állítsa fel őket. A feleségéhez pedig ünnepélyesen így szólt:

– Teréz! Huszonegy esztendeig mi is fogságban voltunk itt a völgyben. Mivel pedig ennek a fogságnak az ideje alatt te hűségben és munkában kitartottál mellettem, azért a dicsőség legszebbik része lögyen a tiéd. Eridj hát, és a ház homloka fölött ereszd ki a magyar lobogót!

Az asszony elindult, hogy kövesse a magasztos parancsot; s ők is kimentek a ház elé. Balázs és Isván közrevették a három foglyot: az egyik jobbról, s a másik balról állott, de egy fél lépéssel a foglyok előtt, fegyverrel a vállukon. A szultán pedig előttük állott a középen, pontosan az ék hegyében.

Házra röpített szemekkel, némán vártak.

S amikor, mint a rügy, kibújt a lobogó a ház tetején és szétbomlott az illatos tavaszi szélben, a két harcos tisztelgett a fegyverével. A szultán pedig levette a kalapját, s kinek mindig olyan volt az arca, mint a szoboré, most az egyszer megvonaglott.

Így álltak hosszú percekig.

Akkor a szultán megfordult, s csak ennyit mondott:

– Ezt a helyet, ameddig tart a birtokom, ezönnel visszakapcsoljuk Magyarországhoz.

 

3

VOLT A SZULTÁNNAK HUSZONÖT darab juha is, melyeket télen által egy hatalmas pajtában tartott. Most üresen állott a pajta, mert Szent György napján a fejősöket a major s a többieket a meddüpásztor a nyájába vette, s elhajtotta. Teréz asszony két napig szellőztette s takarította a pajtát, hogy a foglyok ne szólhassanak a szállásra semmi rosszat. De nem is szólhattak, mert a padló tisztára súrolva várta őket, a pókhálókat is eltüntette az asszony a falak sarkaiból, s az alacsony jászolt mind friss szénával gyúrta teli, hogy abból ágyat vessenek maguknak. Két ablakocska is volt a pajta falán, egy az erdő felé s egy a ház felé nézett. Ezekből kiszedte a szalmát, amivel bé volt télen keresztül dugva; s most a fény és a friss levegő, mint egy nagy medencébe, úgy ömlött bé azokon.

Azt akarta a szultán, hogy jó helyen szolgáljanak.

Ámultak is a foglyok, különösen a fekete vizsla, amikor a vasgyűrű után jó tejfölös salátalevest és sült szalonnát kaptak vacsorára. Az Isván emlékezetére közös nagy tálból ették a levest, bizonyságául annak, hogy a fogságban csakugyan megvan még az egyenlőség; a szalonnát pedig kenyér tetején, hogy ne felejtsék el soha: ami felül van, az általában veszedelembe dönti az alsó réteget is.

– Mindent mögettek! – jelentette a vacsora végén az asszony.

– Gyere, Balázs, rekesszük bé őket! – mondta a szultán.

Valóságos ünnepély volt, ahogy mindnyájuk jelenlétében bévonultak a foglyok a hálóterembe. Ignác szultán még avató beszédet is mondott, mert amikor mindent megmutogatott a foglyoknak, s a házirendet is ismertette vélük, komoly arccal így szólt hozzájuk:

– Aki nyílás nélkül el tud innét szökni, annak sömmi bántódása nem lösz. De aki likat rongál valahol, én azt a likat a bőrivel fódom meg!

Nem kérdezte, hogy véle egyformán gondolkoznak-e, hanem rájuk húzta az ajtót, s arra a két lakatot feltette.

– Ezt is mögértük… – mondta elgondolkozva.

Aztán visszamentek a házba, s a vacsora mellé ültek ők is.

Igazában győzelmi vacsora volt, amit ettek, csak éppen nem úgy ették. Mert valahogy azt várta volna az ember, hogy most, amikor a magyar lobogó alatt végre együtt lehetnek, a kedély felhői záporban eredjenek meg. De zápor helyett csak a derű permetezett, s hangosan ömlő beszéd helyett csupán egy-egy szó szállott átal az asztal fölött. Gát nélkül egyedül az Isván jókedve iramlott, mert ő kérdés nélkül és büszkén beszélte el, hogy miképpen ejtették fogságba a három vitézt. S mialatt egyre-másra virítottak a szavai, Balázs kutatva nézte a szultánt, mert ismét úgy érezte, hogy nem tud eligazodni rajta. Miképpen lehetséges, gondolta magában, hogy meg tudta mondani a csata helyét és idejét! S a foglyokkal is titokzatos a dolog. Kívánta őket, hogy uralkodhassék felettök – hogy a padlóra feszített apja fájdalmait törlessze rajtuk. De lám, most amikor csakugyan itt vannak a foglyok, még egy ujjal sem nyúl hozzájok, ellenben sült szalonnát ad nekik vacsorára!

Titokzatosnak tetszett az egész.

S neki is, mint annak idején Furunkának, a „kelepce” szó kezdett integetni. De a következő pillanatban már önmaga előtt is elszégyelte magát, s nyílt tekintettel nézett a szultánra.

– Nem bánnám, ha ketten egy kicsit beszélgetnénk – mondta neki.

– Nem lönne szükségtelen – felelte a gazda.

S mivel éppen béfejezték a vacsorát, felszólította a fiát, hogy vegye a puskát, s kerülgesse meg a foglyokat. Amikor kilépett Isván a szobából, Balázsra nézett, s azt mondta:

– Mögvan az alkalom.

– A lovakat miképpen kerítette haza? – kérdezte Balázs.

– A faluvégin elcsaptam, hogy mönjenek.

– S apámmal hol beszélt?

– Mögüzentem neki, hogy jöjjön bé utánam a városba. Ő béjött, s ott beszélgettünk.

– S mit mondott?

– Azt mondta, hogy a lovak hazamöntek, s hogy te ne mönj haza. Nem akar többet fiának üsmerni, mivel föllázadtál, s elmöntél rablónak.

Balázs egyszerre megpattant egész testében. A szeme zöld szikrák között fénylett, s a keze ökölben izzott az asztal fölött.

– Rablónak?! – ismételte.

– Azt mondta, mérgiben.

A legénynek hátrafeszült a dereka, s hegyes szemekkel messzire nézett, átfúrva a falakat.

– Mérgiben mondta – folytatta a szultán. – S azt is csak mérgiben jelöntötte ki, hogy nem üsmer többet fiának, mert amikor kitagadó írást kért tőle a jegyző, akkor egy fejszét ragadott, s le akarta vágni.

– Megvallatták miattam?

– Mög.

– S bántották-e?

– Nem merték.

Balázs felállott az asztal mellől, úgy dolgozott benne az indulat. Elment lassan az ajtóig, s amikor onnét visszajött, az édesanyját kérdezte s kicsi Borikát. Amikor hallotta, hogy azoknak nincsen semmi bajuk, egy cseppet megereszkedett benne a nagy feszültség.

– Hát Furunka? – kérdezte.

– Az őrmestert értsem-e?

– Azt.

– Szöbönbe vitték – mondta a szultán. – Úgy mögbomlott az esze, hogy éjnek idején ingben s gatyában jelönt meg a jegyző lakásán. Mikor így möglátta őt a jegyző, kötéllel mögkötözte, s még azon az éjjel elvitték Szöbönbe, a bolondok házába.

Balázs ámulva nézte a sorsot, majd néhány szóval elmondta, hogy mi történt volt a temetőben. A szultán is csodálkozva hallotta a történetet, aztán olyan lett egyszerre a szeme, mint aki hirtelen látja meg valaminek az értelmét.

– Haragban voltak? – mondta.

– Kik?

– A jegyző s az őrmester.

Mint az életnek némely fordulatán, most ezen is el lehetett gondolkozni. Visszaült hát Balázs az asztal mellé, a tenyerébe hajtotta a homlokát, s úgy gondolkozott egy darabig. Majd anélkül, hogy felemelte volna a fejét, azt kérdezte a szultántól, hogy Zsuduról tud-e valamit. Annyit tudott arról is a szultán, hogy napokig az ágyban rázta a hideg, de már fölépült, s készíti a hadjáratot.

– Miféle hadjáratot? – kérdezte Balázs.

– Ellened.

– Hány darab vasgyűrűje van még? – tudakolta hirtelen Balázs.

– Kilenc.

– Abból egy az övé lesz, a Zsudué.

Lelkesen szavazták meg Zsudunak a finom vaskarikát, de mint az egyetlen hűsítő csepp a kiszikkadt földre, ez is csak annyit enyhített most a Balázs meghasogatott lelkén. Mert az apja nagyot hasított az ő lelkén, egyszerre kettőt is. Egyet azzal, hogy megtagadta, mint gyermekét; de még nagyobbat azzal, hogy rablónak nevezte.

Úgy túrt az agyában ez a szó, mint a vakond.

S a szívében úgy gőzölgött, mint a forró ecet.

Azt hitte, hogy mindjárt összeforrad a keserűségtől a torka; s mivel nem akarta, hogy szenvedő arcát lássa a szultán, odament az ablakhoz, és kihajolt azon a csendes estébe, mintha figyelne valamit, vagy őrködnék. De nem látott semmit, mert nem fogott a szeme, s a füle is bédugulva kongott. Ilyent nem érzett még, amióta volt. S ezt az érzést az apja szerezte neki, pedig amit becsülettel magára vett, az apjáért is vette, sőt jobban az apjáért, mint bárki másért a világon! Becsület dolga volt, hogy így cselekedjék. S ha valakinek, akkor az apjának szerzett megbecsülést, s az atya Magyari nevinek, amit cigánymódra köpdöstek már a románok, s rágták, mint a patkány!…

Azt várta volna, hogy ne becsmérlést üzenjen neki az apja, hanem büszke érzetet árasszon feléje. S ne megvetést küldjön a nyomába, hanem biztató lobogást, minek a fényénél ragyogni látja a maga nehéz útját…

De hát most már így van.

Nyelt egyet, és az ablakból visszafordult.

– Reggel indulni akarok ismét! – mondta.

– S hova? – kérdezte a szultán.

– Harcra.

– Várj egy kicsit.

– Mért?

– Én idejében mögmondok neköd mindent.

No lám, ismét elébújt a titokzatosság! A bökkenőknél mindig megjelenik, mint valami köd, amely rácsavarodik a messze néző tekintetre.

Odament az asztalhoz, rátette két tenyerét az asztal lapjára, előrehajolt a szultán felé, s mélyen a szemébe nézve azt mondta neki:

– Valamit tudni szeretnék.

– Nincs akadály.

– Ha nincs akadály – folytatta Balázs –, akkor mondja meg nekem, hogy maga mit művel az én tudtom nélkül.

– Kormányzok, öcsém.

– Kormányoz?

– Igen.

– S mit?

Mint egy bölcs, kit a gyermek kereken ültet kérdésekkel, úgy mosolyodott el a szultán. Azután intett Balázsnak, hogy üljön le az asztal mellé. Amikor pedig leült, akkor ő is előrehajolt egy kicsit, s azt mondta:

– A fegyver nem azért van, hogy megöljük az embereket. Hanem azért van, hogy böcsületre és hasznos életre kényszerítsük őket. Ezt pedig csak úgy lehet mögcselekedni, ha az egyik tartja a puskát, s a másik kormányoz.

– Értem – nézte Balázs a szultánt. – Én tartom a fegyvert, s maga kormányoz. Ezt értem, s helyeslem is. De azt már semmiképpen nem értem, hogy a csata helyét és idejét honnan tudta meg.

– Nem kérdeztöm sönkitől.

– Hát?

– Tőlem származik.

Úgy érezte Balázs, hogy lépett legalább hármat, s mégis csak ott van, ahol azelőtt. Az arca is bizonyosan mutatta ezt, mert a szultán újból elmosolyodott, s így szólt:

– Úgy számítottam magamban, hogy az a Farkastorka alkalmas hely a harcra, mert ott nem lehet mögfutni a fegyver elől. A szombat röggelt is mögfelelőnek gondoltam, idő tekintetiben. No most, ezt mögmondtam két embörnek. Egyik embör te voltál, s a másik a brigadér.

– A brigadér igazította oda a csendőröket?

– Ő.

– Egyik román a másikot?

– Nem ingyön tötte.

– Hát?

– Minden tizedik ölfa az övé lesz.

– Milyen tizedik ölfa?

– Amit a foglyokkal vágatok.

Abban a percben nemcsak a szeme nyílt ki Balázsnak, hanem az álla is leesett. Most már megértett mindent, de ámult is mindenen. Olyan izgalom fogta el, hogy ismét felállott az asztal mellől, s egyet-egyet lépett a szobában, s minden lépésre elröhintette magát. Furcsa hang volt, ami ilyenkor kibugyogott a torkán; félig a búgásra emlékeztetett, melyet a bíboros madár hallatott volt a diófán; s félig a vadkan röffenése volt, amikor túrás közben megroppant egy erős gyökeret. Kavargó és egymásba rohanó indulatokat jelzett ez a hang. Hirtelen ámulatot egyrészt, hogy lám, a lobogó tűzön, amelyet ő gyújtott meg, nemcsak elégni lehet, hanem főzni is rajta! Csodálatot másrészt, hogy micsoda kormányzati esze van annak, aki nemcsak fegyver elé küldeti egyik románt a másikkal, hanem ugyanakkor a foglyokkal felvágatja az erdejét! De jelzett veszedelmet is, mert aki áruló brigadér a maga vérivel szemben, az olyan ember őket is veszélybe döntheti egy váratlan pillanatban!

– Igazi szultán maga, Ignác bátyám! – mondta Balázs.

– Csak egy feleségöm van – felelte a gazda.

Ismét nevetni kellett, úgy a közepibe talált az éles eszivel.

– Nem arra mondom én a szultánságot – folytatta Balázs –, hanem az esze járására s a kormányzati tudományára. Mert úgy írják a könyvekben, hogy a szultánok mindig csak ültek, s nem csináltak semmit. Egyedül a szemüket forgatták, s az eszük járt, s ilyen módon ölették egymással a népeket s igázták le a nemzeteket.

– Egyenlőséget akartak ők is.

– Úgy gondolja, hogy egyenlőképpen le legyen igázva mindenki?

– Úgy.

A méltóság fényében valósággal ragyogott a szultán. Lassan hátradőlt a támlás széken, s így folytatta:

– Azt mondtam neköd: a fegyver nem azért van, hogy megöljük véle az embereket; hanem azért van, hogy böcsületre és hasznos életre kényeszerítsük őket. Ezek a románok elejitől fogva szolgák voltak a magyar nemzetben, s megkapták örökké rendösen a bért. De böcstelen az olyan szolga, amelyik leüti a gazdáját, amikor a gazda fáradtan elaluszik. Ők pedig így töttek velünk, s beléültek a gazdaságba, amit tönkretöttek. De most fegyvert szöröztünk, s böcsületre kényszerítjük őket. Mert aki nem tud uralkodni, s a lopott jószágot is sömmivé teszi, az csak szolga lehet böcsület szerint. Egyik uralkodik, kiben ész van s embörség; s a másik szolgál, ki csak arra tud jó lönni: ez a hasznos élet.

– Egyformán gondolkozunk – mondta Balázs.

– A fenyőfák egyformán, s a burján is egyformán.

Balázs hallgatott egy kicsit, mert a veszedelem jutott eszibe, amit az árulás szerezhet nekik. Azon gondolkozott, hogy miképpen tüzelhetné nagy vigyázatra a szultánt.

– A brigadér is burján!… – jegyezte meg.

– Szömmel tartjuk – mondta a szultán. – S amikor szükség van, kigyomláljuk.

– Mikor beszél vele?

– Holnap hajnalban.

– Idejő?

– Nem.

– Hát?

– Mögvan a helyünk.

Jól van, gondolta Balázs, ha nem akarja megmondani a helyet, hát akkor tartsa titokban.

– Isten segítse! – mondta egy kicsit szúrósan.

De ahogy kimondta, abban a percben észrevette, hogy a szultánnak megrebben a szeme. Hirtelen arra gondolt, hogy talán megbántotta. Talán kavicsot dobott a vizébe, mely az egyetértés szélcsendjében nyugalmasan itta eddig a fényt. Rosszul gondolta azonban, amit gondolt, mert a szultán nem töviset érzett, hanem egyszerre eszébe jutott valami.

– Te az Istent emlögetöd, s nem tudod, hogy mit mondanak rólad – szólt jelentősen a gazda.

– Rólam?

– Igen.

– Mit?

– Azt mondják, hogy nem vagy mögkeresztelve.

Balázs is meglepetten kezdett pillogatni.

– Nem vagyok megkeresztelve?!

– Nem vagy, azt állítja keresztapád. S ennek okát úgy adta elé, hogy apád nem volt otthon, amikor a zavaros időben mögszülettél; s anyádot is kórházba kellett vinni a gyermekágyból. Téged keresztapádra s keresztanyádra bíztak, s ők addig halogatták a keresztelést, amíg osztán kezdték röstelleni a dolgot, s inkább egy szót sem szóltak, hanem engedték az időt, ami aprádonként béfödte a titkot. Csak most állottak elé, amikor te fegyvert ragadtál, s bévallottak mindent. Még a vétket is magukra vették, mert mindenkinek azt mondogassák; hogy az ő hibájokból származott az egész szerencsétlenség.

– Micsoda szerencsétlenség?

– Ami veled mögesött.

– S velem mi esett meg?

– Úgy magyarázzák, hogy körösztény ember nem cseleködött volna így. De mivel te pogánynak maradtál, ez a pogány természeted vitt arra, hogy leigázzad a csendőröket, elvegyed a fegyverüket, s rabló módjára erdőbe vonulj.

– Így magyarázzák?

– Így.

Elsötétült szemekkel nézte Balázs a szultánt. A két arcán, a füle alatt, mozogni kezdett a csont, s a csont alatt a mirigyek keserű nedvet eresztettek. Aztán elfordult, és imbolyogva, mintha elszédült volna hirtelen, odament ismét az ablakhoz. Percekig nem tudott gondolkozni, csak sajogva szenvedett testében és lelkében egyaránt, majd a Sinai-hegy rémlett fel előtte, amint tűzben állott és viharban.

Nagy későre visszafordult és azt mondta:

– Megzavarodtam, Ignác bátyám.

– Mit jelöntsön az? – kérdezte a szultán.

– Nem tudom bizonyosan, hogy ki az ellenség: az idegen hatalom-e, mely gyötör és rabol minket már huszonegy esztendeje, vagy a hazai szégyen, mely az ember lába nyomán pocsolyába gyűl mindenütt.

– Ki nagyot akar, nagyot kell annak szönvedni – mondta a szultán.

Balázs gondolkozott egy kicsit, aztán gyors mozdulattal felvette a fegyverét, és a nyakába akasztotta.

– Hová mész? – kérdezte a gazda.

– Én a Kincstárhoz. Ott töltöm az éjszakát, egyedül.

– Tusakodni akarsz?

– Igen. Számot vetek mindennel. S holnap visszajövök.

Nem marasztotta a szultán, hanem kikísérte a házból, s elengedte. Egy helyben állva, mozdulatlanul nézte, hogy Balázs a fennsíkon keresztül egyre távolodik. Fülledt, csendes este volt; meggörbülve lebegett a hold, felén túl a fogyásban, de ahhoz mérten adott fényt eleget. Szereti ilyenkor a hold, ha bíznak benne és simogató szemekkel nézik, de Balázs most nem kereste meg a szemével. Befelé nézett inkább, s úgy ment elgondolkozva az úton, amelyen csak egyszer járt még. Néha, amikor rejtelmesen lombok alá kanyarodott az ösvény, vagy ahol bélepte járatát a fű, ott tanakodva tekintett körül. Bár sokat volt erdőn, s ismerte győzhetetlen természetét, az ámulat mégis egyre gazdagodott benne. Csak rügyeztek még a fák, amikor itt járt a minap, s a kibomlott bokrok környékén is csak zsendült a fű. S lám, a tisztásokon már magosra szőtte magát mindenütt a föld, s teliomlott a levegő kövér levelekkel. A földtől fel a magosságig a kövér levelek dúsan egymáson pihegnek a fülledt éjszakában, napi járóföldekre győzedelmesen elfoglalnak mindent, elrejtik a csillagok elől a földet, és csámcsogva isszák a fénnyel cukrozott harmatot.

Bizodalommal töltik meg az embert és az állatot.

Lassanként párologni kezdett a Balázs lelkéből is a keserűség; s mire odaért, hogy a menedékes oldalon leszálljon a vízhez, már az enyhület fészkelődött az arcán. Úgy ugrott átal a folyón, hogy nevetett maga is; aztán néhány gyufaszál fényénél megtekintette belül a barlangot. Úgy volt pontosan minden, ahogy hagyták volt a megszállás alkalmával. Alkalmas hely, gondolta most is, majd kijött a barlangból, és körüljárta a paradicsomi mezőt. Selymes fű borította, amely odáig nőtt már, hogy jóval a bokán felül is súgni tudott a lábnak. Vágyakozva hagyta a rózsafát utoljára, s már mentiben, hogy megnézegesse, már akkor arcára repült a szelíd mosoly. Nemcsak a szemével, hanem a kezével is megsimogatta minden ágát. Bimbókat is talált, melyek a csücskükben pirosra hasadtak már.

Egészen derűs lett az arca.

Érezte, hogy nagyon szereti ezt a rózsafát.

Lefeküdt a tövéhez, és maga mellé tette a fegyvert. Két kezét a feje alá húzta, és egészen megnyugodva nézte a szikla fölött az eget, amelyen sok csillag lüktetett. De aprók voltak most a csillagok, mintha az ég is csak a rózsafával egy időben bimbózott volna ki. S ahogy nézte őket, hirtelen Etelka jutott eszébe. Amióta megüzente a háborút, jóformán nem is gondolt Etelkára. S most egyszerre, olyan elevenen, hogy még a nagy kék szemit is látta s még a mozdulatát is, olyan buzgón jelent meg neki. A jobb karja önkéntelenül kihúzódott a feje alól, megkereste véle a rózsafát, és levélről levélre simogatta.

Odahajlott minden levele, az ujja alá.

Úgy tetszett, hogy súgva szólt is a rózsafa valamit, miközben finom sugarat szalasztott magából az éjszakába. Csillogó szemek rezegtek a sugarán, s játszadozva futottak egymás után, majd eltűntek, amerre eltűnt a víz csobogása.

Aztán fogyni kezdtek a rezgő szemek.

Lassan apadtak.

Csendesen odalettek.

Balázs elaludt.

Üdén ébredt fel reggel, s a folyóban megfürdött. Vizet és földet, bimbót és virágot, s minden egyebet játékos figyelemmel nézegetett. Evett is az eleségből, ami a barlangban várakozott, majd átkelt ismét a folyón, hogy ígérete szerint Lobogó Szállásra visszamenjen. A kalapja és a fegyvere csöve az ágak harmatjában vizesre verődött, mialatt a lombok között bujkálva igyekezett a fennsíkra kijutni. Egy gyöngyös őzet is látott az erdő szélén, de ahogy megpillantotta fürkésző fejét és kecses lábait, nem a fegyver jutott eszébe, hanem Etelka.

– Gyeride, te! – mondta neki önkéntelenül.

Hullámosan tűnt el az őz, mint a leány is sokszor, amikor hívják. Balázs mosolyogva nézte a füvet, melynek az ezüstjét itt-ott leverte a négy kecses láb. Közben arra gondolt, hogy a természet mennyivel okosabb, mint az emberi ész! Mert lám, igazán szólítá az előbb az őzet, s ugyan mit csinált volna véle, ha csakugyan hallgat a szavára, s odajő, mint egy iskolás gyermek! Gondot szerzett volna neki, elrághatta volna esetleg a fegyvere szíját is, vagy csupa szeretetből lebeszélte volna a hadviselésről. Mennyire szebb így, hogy csupán megvillantotta magát, mint a hullám a víz tetején; s mennyivel maradandóbb is, hogy önmaga helyett a természet okosságát tanította neki, s hogy kecses jelenléte helyett Etelkát marasztotta nála!

El kellett ismerni, hogy elég jól van a világ megteremtve.

– S hátha még meg is volnék keresztelve! – mondta magának Balázs.

Vidáman mondta: olyan lélekkel, amely gazdagon kirügyezett az éjjel, és bimbókat hajtott. De a levelek alatt és a bimbók tövében, mihelyt a gondolat szele lebbedezett, mindjárt tövisek látszottak. Szerencsére azonban a ház is látszani kezdett, mire a gondolat szele hamar rejtekébe bújt; s már csupán a foglyokra gondolt Balázs, a szultánra és a brigadérra, s a hadjárat szerencsés folytatására.

Egyenesen a házba ment, s hát a szultán ott ül az asztal mellett, a „Foglyok törzskönyve” fölött. Akkor nézett fel a könyvből, amikor Balázs belépett az ajtón; s rögtön így szólott:

– No, körösztény lettél-e?

– Pogány maradtam – mondta Balázs.

Letette a fegyvert, s odaült a szultán mellé.

– Könyvet vezet? – kérdezte.

– Írom a természetrajzukat – felelte a szultán.

Balázs belétekintett a könyvbe, s hallhatóan olvasta, lassan: „Nagy ügyeletöt kíván”. Megnézte, hogy melyik fogoly kíván nagy ügyeletet, s hát a Fekete Vizsla. Mosolyogva fordított a következő lapra, melyen a nagy darab barnát örökítette meg a szultán, s hát oda az volt írva: „Tám medvétől születött”. Utána megnézte a vöröset is, kinek a természetrajza ennyiből állott: „A puliszka barátja”.

Balázs a szultán vállára tette a kezét, s kövéren nevetett.

– Reám mit írna maga? – kérdezte.

– Reád?

– Igen.

Egy pillanatig messze nézett a szultán, át a falakon, s azután azt mondta:

– Reád azt írnám, hogy „Magyari rózsafa”.

Egyszerre pírba borult Balázsnak az arca.

– Azt írnám – folytatta a szultán. – Mert te Magyari vagy minden tekintetben, jó magyari ember. S rózsafa is vagy, mert szív után vágott leveleid minden fuvalomra megrezdülnek, a virágaid kényesek és virítnak, de a töviseid nagyok és seböznek.

Nem gondolta volna az ember, hogy a szultán így is tudjon beszélni, ilyen „szív után vágott” szavakkal. De most, ahogy hallgatta Balázs, és elérzékenyedve nézte őt, egészen úgy tetszett, mintha egy ritka és zord fa virágzott volna ki. Csemetében Isván is ilyen volt, amikor arról beszélt, hogy a nap házasodik. Csak az ő apja nem tudott kivirágzani soha, pedig minden másképpen lehetett volna, ha fekete ágai legalább egyszer tavaszt hirdettek volna a feje fölött…

– A kincstári mezőben is van egy rózsafa… – mondta elgondolkozva.

– Láttam – felelte a szultán.

– Az is egyedül van, árva.

– Mért nem született burjánnak! Akkor nem volna árva.

Bizony a burján csakugyan nincs egyedül, gondolta Balázs, s hirtelen a brigadér jutott eszébe, akiről azt mondta volt, hogy a burjánok közé tartozik.

– Beszélt-e a brigadérral?? – kérdezte.

– Igen.

– Mit mondott?

– Pénteken lesz a csata, napnyugta idején.

– S hol?

– Síkaszó patakánál. Ahol a patak éri az utat.

Még azt is elmondta a szultán, hogy pénteken négy csendőr fog megjelenni, nem pedig három. Már napnyugta előtt ott lesznek, s azon a helyen, ahol két nagy fenyőfát kivágott valami tolvaj, szépen megbúnak mind a négyen. Aztán csak várnak elkészített szándékkal, hogy az ellenség az úton megjelenjék.

– Ez a terv! – tette hozzá.

– S a brigadér ezt miképpen rendezi meg? – kérdezte Balázs.

– Neki kell azt tudni.

– S ha megcsalnak egyszer?!

– Miképpen értsem azt?

– Úgy értse, hogy teszem fel, a brigadér nem négy csendőrt, hanem tizennégyet fog odaküldeni; s nem napnyugtára, hanem már déli időre. Mi pedig megyünk a terv szerint, s lesből agyonlőnek. Például. De el lehet gondolni egyéb változatot is.

Mosolygott a szultán, mint a gyermeki buzgólkodáson, s így szólt:

– A cél nem háborús.

– Hát?

– Haszonra mögy. S az oktatás is ennek mögfelelő. Én azt mondom neköd, amit mondtam; s a brigadér azt mondja a csendőröknek, hogy pénteken napnyugtakor mönjenek el a Síkaszó patakához az útra, s azon a helyön, ahol a két fenyőfa ki vagyon vágva, szépön lögyenek foglyok. S akkor foglyok lösznek. Szombaton három, pénteken négy. Szaporodnak. Az ölfák is szaporodnak. A haszon is szaporodik.

– Játék ez, Ignác bátyám! – mondta Balázs.

– Töszünk véle rosszat? – kérdezte a szultán.

– Nem.

– Nohát akkor!

– Nem egészen úgy van! – folytatta Balázs. – Mert ilyenformán megcsaljuk magunkat, s meg a világot.

– Mögcsaljuk?! Mivel?

– Én háborút hirdettem.

– Hát nem azt folytatunk, háborút?! – mondta csodálkozva a szultán. – Van fegyverünk, mögütközünk az ellenséggel, s elfogjuk őket. Ha ezt nem háborúnak híják, akkor sömmit nem hínak úgy. Akkor szólhatnál csak valamit, ha a brigadér házhoz köldené a csendőröket, s amikor bélépnének a szobába, mi az ágyból felütnők a fejünket, s azt mondanók a csendőröknek: no, tögyétek le a fegyvert, vögyétek fel a vaskarikát, s menjetek hamar fát vágni. De nem ezt csináljuk, hanem mögdolgozunk az eredményért böcsülettel. Csak éppen a halált nem kívánjuk, se magunknak, se nekik. Ögyebet mindent mögteszünk, amit egy háborúban mög kell tenni, de hiszen te sem halált hirdettél, hanem csak háborút. Igaz-e?

– Igaz.

– Nohát akkor!

Balázs felállt az asztal mellől, s odament az ablakhoz. Amíg nézte az árnyalatos mezőt, hamarjában végiggondolta még egyszer az egészet. Így magában sem tudott semmit a szultán ellen szólni, ha az eszét kérdezte meg. De a vére másképpen buzgott, hiába…

Hirtelen megfordult, és azt mondta:

– Csatát szeretnék, legalább egyet!

– Mögkapod… – felelte a szultán.

– Úgy hiszi?

– Ki felhőkkel játszik, a markába fészket rak a vihar.

A szultán is felállt, s a törzskönyvet összetette. Nyugalmas volt az arca, mert úgy érezte, hogy az eszének udvarában Balázs végképpen szállást ütött. A legény is derűs volt, mert ezen a szálláson jól érezte magát. Mind a ketten arra gondoltak, hogy most együtt és szép lassan elmendegélnek az erdőbe, s ott megnézik a favágó foglyokat. El is indultak, s ahogy szótlanul mentek az erdő között, ebben a nagy békességben ismét az jutott eszébe Balázsnak, hogy ő nincsen megkeresztelve. Mint egy különös tréfát, amit véle űztek, úgy vette a dolgot, de a tréfa mögött furcsa hiedelmek settenkedtek, gomolyogva és nyugtalanságot dagasztva.

Nem szerette, hogy így van.

Bár amíg nem tudott róla, olyan jelt soha nem adott benne a lélek, hogy ő csakugyan pogány volna. Templomba járt, mint más; imádkozott, mint más; s ha gondolatai Istenhez vitték, véle az Isten sem tett semmi olyant, mintha mostoha gyermeke volna. S a természete, az csakugyan pogány volna? Nem tudta tűrni, az igaz, ha igazságtalanságot látott; szerette a szabadságot, és a becsületet első dolognak tartotta.

Hirtelen megállt, s megkérdezte a szultánt:

– Ignác bátyám, milyen egy pogány ember?

– Nincsen tükröm – nevetett a szultán.

– S mi hátránya van annak, ha valaki pogány?

– Nem szabad neki kepét fizetni.

– Igen, de lelkileg?

– A túlvilágon más századba kerül.

Nem akart rendesen felelgetni a szultán, amiből arra lehetett gondolni, hogy ebben a dologban jártassága nincsen. Annál nagyobb mester volt azonban a világi kormányzat ügyeiben és a haszonhajtásban, mert a három fogoly a tervek szerint már javában dolgozott. A vörös és a barna, egymással szemben, egy hatalmas szálfa tövinél térdepelt, s olyan igazságosan húzta a harcsafűrészt, hogy a homlok is gyöngyözött belé.

– Hányadikot vágják? – kérdezte a szultán.

– A tizenharmadikot – felelte Isván, aki ott ült az egyik ledöntött szálfán, térde között a puskával.

– Te nem dolgozol? – mondta neki Balázs.

– A fegyver nem tűr más kézbelit – felelte a fiú.

Megszemlélték Fekete Vizslát is, ki a ledöntött fákról az ágakat rótta le. Aprózott lendületekkel, de gyorsan mérte a csapásokat. Minden mozdulatáról látszott, hogy a favágásban semmi rangja nincs; s Balázs meg is kérdezte a szultántól, hogy a lajstrom szerint civilben milyen foglalkozása volt Fekete Vizslának.

– Szabó volt egy román faluban – mondta a gazda.

Balázs elgondolkozott a sorsról és a szerszámokról, amelyek tekintetében olyan nagyot ugrott ez a fekete ember. Azután pedig, mintha megkívánta volna maga is a munkát, hivatásához látott ő is. Számbavette a zsákmányt, hogy elvigye a Kincstárba, s ott a jövő számára elrendezze. Mivel három fegyverrel szaporodtak, a Kincstár számára csak kettő jutott, mert egyet a szultánnak ajándékozott. Ezt a kettőt s a fölöslegesnek tetsző töltényeket, nemkülönben az iratokat és a zsebekből származó apróságokat ő is mind lajstromba vette; s oda a pénzt is, ami nem volt ugyan sok, de ahhoz éppen elegendő, hogy a Kincstár nevét törvényesítse.

A paradicsomi sziget barlangjában ezeket mind elrendezte; s aztán napról napra s egyre jobban csak azt várta, hogy jöjjön a péntek, amikor gyarapítani lehet a Kincstárt.

Már pénteken reggel hadba mentek Isvánnal ketten.

A szultán nem is vetkőzött le azon az éjjel, csak úgy szundított egy-egy kurtát a nyitott ablak mellett. A foglyokat is többször meg kellett nézni, nehogy a kormányzatban valami hiba essék, mert az uralkodásnak olyan természete van, hogy abban a legkisebb baj is könnyen nagyra harapódzik. Békességben és szerencsésen múlt el az éjszaka, de ami ott forgott a fejében, az a kicsi aggodalom a hajnali órákban mégis békövetkezett. Mert éppen akkor történt, hasadó hajnal idején, hogy Balázs és Isván három új fogollyal megérkezett.

A negyediknek csak a puskáját hozták.

– Meghót? – kérdezte a szultán.

– Megszökött – felelte Balázs.

Nem kérdezett a szultán egyebet semmit, de mint az égen nyári nagy forróság után, az ő arcáján is megjelent a borulat. S azalatt is, amíg a törzskönyvbe bevezette a foglyokat, s a vaskarikával eljegyezte őket, borongósan hallgatott. Amikor azonban mindent elrendezett, s Isvánnak átaladta a szaporulatot, megkérdezte Balázstól:

– Miképpen történhetött??

– Jöttek négyen – beszélte Balázs –, s amikor annyira voltak tőlünk, mi egy lövéssel nekik a jelt megadtuk. Abban a helyben mind a négyen elhajították a fegyvert, de amelyik az út szélin állott, az a csendőr az ijedtségtől béhengeredett az oldalon. S mire a másik hármat lefegyvereztük, már nem találtuk a lombok között sehol.

Elgondolkozva bólogatott a szultán, majd így szólt:

– Szikra esött a tervek közi.

Ha abban a percben nem is, de hamarosan igazat kellett adni neki. Mert hétfőn reggel, amikor beszélhetett azon a titkos helyen a brigadérral, még borúsabb ábrázattal érkezett vissza a házhoz.

– Baj van! – mondta.

Balázs úgy nézett rá, hogy még a bajuszának a szálait is meg tudta volna olvasni.

– Megrótt minket a brigadér – folytatta a szultán. – Azt mondta, hogy egy foglyot elügyetlenködtünk, s az most könnyen zavart csinálhat az árulkodásával. S mivel nem lehet tudni, hogy ilyenformán hova kanyarodik a dolog, neki az ölfákot előre mög kell adni.

– Mennyit?

– Huszonötöt.

– S maga mit felelt?

– Azt feleltem, hogy mögadom.

– S osztán egyebet fog kérni. Örökké többet!

– Immár így van – mondta a szultán. – Mögadtam, mert ha nem adom mög, akkor reánk vezeti mind a csendőröket.

– Hát vezesse ránk!

– Mög is fogja tönni.

– Hát akkor!?

Eddig is nyugodt volt a szultán arca, de mint a szép barnapiros márványkő, most olyan lett. Csak a szeme forgott pattogva és nagy forróságban, ahogy mondta:

– A zötelaki zsidónál éjjeli őr vót ez a brigadér, a fatelepön. Mint a mocskot, innét árasztotta őt a hatalom ennek az egész vidéknek a nyakába. Most azt gondolja, hogy nemcsak lophat és kegyetlenködhetik, hanem esze is több van, mint másnak. Hát én mög akarom mutatni, hogy a késnek az élibe, amit ő vött elé, nem mi futunk belé. Mert én mögfordítom a kést, Balázs! Csakhogy neköm idő kell erre. S hogy lögyön idő, azért adtam mög neki a fát.

– S a csatát vállaljuk! – mondta Balázs.

– Nem csak vállaljuk – szólalt a szultán –, hanem úgy rendezzük mög, hogy mindenkinek jusson belőle valami, érdöm szerént. Nekik a halál, s nekünk a győzelem.

Annyira egyek voltak, hogy már több szóra szükség nem volt, csak némán és keményen kezet szorítottak.

 

4

ISMÉT KITETTE A TÁMLÁS BARNA széket a mezőbe a szultán, s ott a piros párnán sokat üldögélt. Nézte a nyughatatlan nyárjelentő felhőket, amelyek ugyancsak viharba szerettek volna gyülekezni; s a szeleket szimatolta, amelyek pajkosan lovagoltatták a gondolatait.

Másnap azt mondta Isvánnak, hogy a hat fogoly közül Fekete Vizslának sokat kedvezzen, munkában és ételben egyaránt. S amikor ez így ment néhány napig, akkor magához kérette Fekete Vizslát, bé a szobába.

Ketten fogadták.

A szultán, mint ennek a zászlós kicsi birodalomnak az uralkodója; s Balázs, mint a rengeteg erdő fegyveres feje.

Kíséret nélkül lépett be Fekete Vizsla, s egy kicsit bizonytalankodva nézett körül, mert nem tudta, hogy mit akarhatnak véle. A szultán egy székre mutatott, amely a fénnyel szembe már elő volt készítve a fekete embernek.

– Üljön le! – mondta.

Fekete Vizsla leült, s nagy várakozásban tartotta magát.

– Ismeri-e a brigadért? – kérdezte a szultán.

– Igen – felelte az ember.

– Jó ember, ugye?

Fekete Vizsla elnézett a földre, s nem felelt.

– Nem jó ember?

– Nem.

– Mit követett el maga ellen?

Erre sem felelt mindjárt, de aztán mégis rászánta magát, s lassanként elmondott mindent. S a végire egy történet kerekedett ki, melynek a közepében leány állott itt is, mint a mezőben a rózsafa. Ő s a brigadér, mind a ketten ezt e leányt szerették, aki postás kisasszony volt; s meg is mondta, hogy melyik faluban. Sokáig váltakozva versengtek a postás kisasszonyért, de aztán a brigadér prémeket kezdett hordani neki, s ezen a módon legyőzte egészen Fekete Vizslát.

– Milyen prémeket? – kérdezte a szultán.

– Mindenféliket – mondta a fogoly. – Neki kellett vigyázni, hogy sehol ilyen nagy erdőben senki ne lőjön vadállatot. De ő mind meglőtte, minek bundája értékes volt, azokat megnyúzta, s bundájukat lánynak vitte. Abból megcsinálták még a kezire kestyűt is a lánynak, s rólam mindenütt csúf beszédet kezdtek mondani.

– Mit lehetne csinálni véle? – kérdezte a szultán.

– A lánnyal mit?

– Nem a lánnyal, hanem a brigadérral.

– Akartam kezembe keríteni – mondta szomorúan Vizsla.

– S mért nem kerítette?

– Fogság békövetkezett.

Úgy vélte a szultán, hogy a szavak erdejében is elérkeztek már odáig, hogy a szándékát megmondhassa. Erős figyelemmel, de barátságosan ránézett hát Fekete Vizslára, s azt mondta neki:

– Én a maga kezibe adom a brigadért. Melléje tíz holdat is kap, ebből az én birtokomból. S a tetejibe a postás kisasszonyt is elhozatom magának. Itt élhetnek az erdőben ketten. Magának csak azt kell vállalnia, hogy a brigadért szömmel tartja, s minden szándékáról idejiben hírt ad neköm. Ha ezt mögfogadja nekünk, akkor elkövetkezik az óra, amikor maga elmönyön innét, mint szökevény. Szömit járatni fogja, fülit högyözni fogja, s neköm mindönt mögjelent. Ha mögcsalna, golyóval mögkeressük; ha rendesen szolgál, bérit mögkapja tisztességgel. Ennyi az egész, s várom a feleletöt.

– Nem kell írásba tenni? – kérdezte Fekete Vizsla.

– Az írás oda kerülhet, ahova nem kéne – mondta a szultán. – A szó közöttünk marad, s magyarnak és böcsületes embernek felér az írással.

– Jó – mondta a fogoly.

Azzal intett a szultán, hogy a tárgyalásnak vége, mire Fekete Vizsla felállt a székről.

– Mönjön a többihez, az erdőbe! – mondta neki a gazda.

Amíg folyt a beszéd, már az alatt is gondolta Balázs, hogy újból más ember a szultán, mint ahogy hinni lehetett. De nem úgy mutatkozott másnak, hogy egyszer is ellenkezésbe került volna önmagával, hanem folyton nagyobb ember lett, mintha egy láthatatlan lajtorján három fokot is lépett volna minden alkalommal. A várakozásban bölcs volt, az uralkodásban okos és emberséges; s most egyszerre úgy magasodott a bátorság felhői közé, hogy mindenki alatta maradt.

– Igazi szultán maga, Ignác bátyám! – mondta neki ismét.

– Mögmondtam volt – felelte a szultán –, hogy a burjánt kigyomláljuk, amikor elérközik az ideje annak.

– De biztos abban, hogy tüzet hoz reánk a brigadér?

– Gondolom.

– S miből?

– Nincsen mértéke neki – mondta a szultán. – Kicsi szolgából gazdag embör lett, ész nélkül. Most azt gondolja, hogy neki minden lehetségös. Úgy számít magában, hogy sorjában minden ölet kifacsar belőlem, mivel a keziben tartja az életömet. Én odaadom neki, s mind külön rakatom, ami az övé. Tegyen jegyöt reá. S a foglyok dolgozzanak tovább. De osztán amikor mind az övé lesz, amit akar, s azt mondja neköm, hogy holnap jőnek a szállító szekerek: akkor én azt felelöm, hogy ide ne! Erre mind a fejibe mönyön a vér, s egy század csendőrt fog a nyakunkba vezetni. Mert szolgából lett gazdag embör, ész nélkül. Mint a többi. Mind ilyenek a rományok, ezt jegyözd meg magadnak! S mivel ez így van, olyan az ország, mint a brigadér…

Elhallgatott.

Balázs úgy érezte, hogy ilyen nagyot még nem mondott soha a szultán.

Különös volt.

– Csak egyet kell tönni, sömmi egyebet – fűzte hozzá a szultán.

– Egyet?

– Egyet.

– Mit?

– Nyújtani az időt.

– Lesz valami?

– Lösz.

– S mit gondol, mi?

– Recseg az ország – mondta a szultán. – Mindenki mög van ijedve. Mindenkitől elveszik a marhát, a szekeret, a gabonát. Mindenkit elvisznek. Összevissza cseleködnek. Nyújtani kell az időt, mert ami recseg, az hamar omlik.

Egyszerre megértette Balázs, hogy mire épít olyan nagy elszántsággal a szultán. Forróság öntötte el egész testét, mert abban a percben úgy érezte, hogy most már nemcsak a magyar becsületért harcol, hanem az összes magyarokért, új magyar világért. S abban a forróságban Istenre gondolt, aki neki adott jelt legelőször, hogy fölkeljen a megaláztatásból. Neki adott jelt, aki nincsen megkeresztelve, hogy fegyvert ragadjon, és a nagy napra tisztára mossa magyar homlokát…

Ott az asztal mellett lebújt a két karjára, a szultán pedig megsimogatta a fejét, s azt mondta neki:

– Nemsokára kivirágzik a rózsafa.

Ebben a percben sok mindent jelentett a rózsafa, amely a tiszta mezőben árván várta a virágzást. Mert azzal a rózsafával együtt időztek most a vágyban és reményben, s csak későre és lassan tudtak a valóságos világ szintjére visszajönni. De akkor is együtt, és egyszerre jelezték a kedvüket, hogy menjenek el és látogassák meg a rózsafát. Összeszedték hát a pénteki zsákmányt, s a négy fegyvert is magukhoz vették, hogy induljanak. A foglyok felé kanyarodtak, hogy lám, dogoznak-e rendesen, de Isvánnál jobb gondozó nem kellett. Csak keveset időztek a csattogás között, s onnét egyenesen a Kincstár felé vették útjukat. Balázs mindegyre elmosolyodott menet közben, s néha a fejét is megbillentette valamiféle gondolatnak.

– Minek integetsz? – kérdezte a szultán.

– A maga eszinek – felelte Balázs.

– S annak mért?

– Nem gondoltam, hogy Fekete Vizsla visszamegyen fát vágni.

Csakugyan nagy bátorság volt, amit a szultán Vizslával tett, hogy a házból kíséret nélkül eresztette vissza a társaihoz. De hát látni akarta, hogy az egyezségről komolyan gondolkozik-e.

– Szereti azt a postás kisasszonyt – mondta a szultán.

– S maga miképpen szerzi meg?

– A kisasszonyt-e?

– Azt.

Nevetett a szultán, s azt felelte:

– Akiket egymásnak rendölt az Isten, azok összekerülnek.

A paradicsomi mezőben is játékosan felelgetett mindenre a szultán. Még azt is megtette, hogy Balázzsal együtt megfürödjék a havasi vízben. S jövet is olyan volt, s este a feleségével. Mindenki reményben élt és kedvességben, még a foglyok is megkedvelték ezt a kicsi birodalmat, ahol munka és emberség honolt a magyar zászló alatt. S mint a tavaszi víz a hazai földben, úgy szivárgott egyik rögről a másikra ennek a világnak is az éltető ereje. Mert csak így történhetett, hogy az egyik napon hat legény jelentkezett Lobogó Szálláson.

– Magyari Balázst keressük – mondta az egyik.

– Éppen háborúban van – felelte a szultán.

Nem akarták megmondani, hogy milyen ügyben keresik Balázst, de mivel a jó szándék kövéren látszott rajtuk, a gazda ott marasztotta éjszakára őket. Reggel azután álmuldozhattak azon, hogy Balázs és Isván miképpen érkeztek haza, négy fogollyal. Teli voltak virágokkal, még a foglyok sapkája mellé is nyomtak egyet-egyet, de nem a szebbekből. Megölelgették Balázst a legények, s azután arra kérték, hogy vegye parancsnoksága alá őket is.

– Esküt tesztek-e?

– Igen.

Felmutatott Balázs a lobogóra, s arra esküt tettek a legények.

Fegyvert kapott mindegyik, s oktatást.

A foglyok egyre szaporodtak.

S az ölfák is.

A rózsafa kinyílt, de nem úgy virágzott, mint a többi fák. Egymást váltogatták a virágok rajta, mintha sorjában akartak volna örvendeni a napoknak. Az ágai a heteket osztották bé maguk között, csak a tövisek virrasztottak egyenlő módon minden éjjel, és figyeltek minden irányba nappal a levelek alól.

Valósággal a békesség és a munka földje lett nyáron keresztül Lobogó Szállás, de a szultán parazsa szünet nélkül izzott, legbelül. Három fészke volt az ő örökös tüzének, s azt a három fészket a gondjából soha ki nem ejtette. Mert egy percre sem felejtette az apját, aki padlóra szegezve szenvedett ki; nem felejtette a lobogót, amelyet a rabságban elsőnek ő bontott ki a nap és a hold alatt; s nem felejtette a beszédet, hogy mindenkinek legyen meg a maga érdeme szerint.

A három tűzfészek egyszerre melegítette, amikor egy vasárnap este Balázshoz így szólt:

– Úgy gondolom, elérközött az idő.

– Kapott zabot, eleget – mondta Balázs.

– Röggel találkozom a brigadérral.

– S megmondja neki?

– Mögmondom, s fegyverösön mönyök.

Amikor visszajött másnap reggel, rögtön maga elé rendelte Fekete Vizslát. S ott Balázs előtt azt mondta neki:

– Eljött az óra. Tíz hold a birtokomból, möglesz a postás kisasszony; s möglesz a brigadér, élve vagy halva.

Levette a vaskarikát a lábáról.

– Möhet! – mondta.

Ez volt Fekete Vizslához az utolsó szava.

Csak ketten maradtak a szobában, s egy ideig hallgattak. Aztán a szultán odalépett Balázshoz, a vállára tette a kezét, s így szólt:

– Harcban tiéd a hatalom, öcsém.

– Élünk véle – mondta Balázs.

A szeme kicsire húzódott Balázsnak s nagyon éles lett. Komoly arcán fegyelemben álltak a vonások; s az álla és a homloka ismét kiütközött a gondból, mint azon a tavaszi estén, amikor tatárjárásos arccal Furunka megjelent volt az Etelkáék ablakában, s ott azt mondta neki, hogy „gyere velem”. Valamikor akkor, most is olyan tisztán látszott, hogy egyetlen gondolatot sem akar elhibázni. Odament lassan a nyitott ablakhoz, és sokáig nézte a mezőt, amelyen már a sarjú is nagyocskára nőtt. Amikor visszafordult később, még akkor is a gondolatai közül kérdezte meg:

– Ma milyen nap van?

– Hetfü – mondta a szultán.

– S milyen hold?

– Utolsó negyed.

– Úgy számítom magamban – folytatta Balázs –, hogy belételik egy hét is, mire meglesz a csata. Mert nagy erővel fognak jőni. Addig szimatolnak, terveket csinálnak s felgyülekeznek. Erre kell nekik egy hét. S egy hét múlva újhold lesz éppen, ami hajnali időben kél. Olyan sötét lesz egész éjjel, mint a korom. S ilyen nagy sötétségben nem fognak támadni. De felhúzódnak a környéken, hogy mihelyt világodik, rajtunk üssenek mindjárt. Akkor kell legjobban vigyázni, pirkadás idején, különösen újhold alkalmával.

– Úgy ítélöm mög én is – mondta a szultán.

– De addig is őrszemeket állítunk – folytatta Balázs. – Még a mai napon. Mind a négy égtáj felé egyet. S mindenki készenlétben lesz, éjjel-nappal. S egyébként is elkészítünk mindent a védekezésre, ma estefelé pedig tanácsot tartunk.

– Hadit? – kérdezte a szultán.

– Azt.

– S ki lesz jelön a tanácson?

– Minden fegyverforgató.

– Hát a feleségöm?

Balázs mosolyogva felelte:

– Maga azt mondta volt, hogy Teréz néném még a németnél is jobb katona. Ilyenformán egy helyett őt is odahívjuk.

– Mög is érdömli! – bólintott a szultán.

Tiszta szívvel és megelégedve néztek egymásra, mert most is, mint eddigelé minden fontos dologban, egyformán gondolkoztak. De nem vesztegették azzal az időt, hogy egymást dicsérgessék, hanem a munkát folytatták tovább. S amiképpen egyetértettek abban, hogy számítás szerint mikor és milyen időben támadhatnak a csendőrök, éppen úgy gondolkoztak a védekezés tekintetében is, mert szinte egyszerre mondták:

– Most menjünk, s szemléljük meg a terepet!

Először a házat járták körül, s apróra megnéztek mindent, a támadó és a védekező szemével egyaránt. Délkelet felé állott arccal a ház, s négy ablakából végig lehetett a fennsíkon látni. Bütüben is volt egy-egy ablak rajta, s igen hasznosnak mutatkozott ez is, mert az észak-keleti bütüből az erdőszélét lehetett szemmel tartani végig, s a másikból pedig a csűrt. Az erdő ott húzódott a ház és a csűr háta mögött, s arrafelé ablak nem szolgált egyáltalán.

– Innét fognak támadni, né! – mutatott az erdő felé a szultán.

– Azt gondolom én is – mondta Balázs.

A ház és a csűr háta mögött végigmentek az erdőszélen. Itt-ott gyertyánfák állottak bokrosan, s voltak más terjedő facsemeték is elég szép számmal, de csak két-három méter mélységben a szélen. Mert beljebb, ameddig követni tudta furakodva a szem, s még azon túl is, mindenütt hatalmas bükkfák törtek az ég felé, s egymástól elég messze. Ezt a részt is béjárták ketten, s amikor végre ismét visszakerültek a szélre, azt mondta Balázs, hogy a gyertyánfákat, a terjedő facsemetéket és a bokrokat ki kell irtani végig.

– Drót van-e? – kérdezte azután.

– Van – felelte a szultán.

– De szeges kell.

– Szöges van.

Újból visszamentek az erdőbe, s amikor a szélitől úgy ötven lépésre lehettek benne, akkor Balázs megállt, és azt mondotta, hogy azon a helyen drótból kerítést fognak húzni, egyik fától a másikig. S félkörben fogják a drótkerítést megcsinálni, mégpedig olyanformán, hogy a kerítés egyik vége a ház bütüjéhez fusson, s a másik vége a csűr szélihez. Körben pedig, a kerítésen belül, mindenütt kivágják a hatalmas fákat, s egy vonalba döntik őket, hogy mögöttük bátorságosan meg lehessen húzódni. S akkor jöhetnek a csendőrök az erdő felől, ahányan akarnak!

– A két szélin fognak elésetteködni!! – mondta a szultán.

– Ott leszünk mi az ablakban! – felelte Balázs.

– S a mező felé is ott.

– Ott román nem jő.

– Ott nem – mondta a szultán is –, mert a tiszta munkát nem szeretik.

Úgy gondolták, hogy így minden jól lesz, ahogy beszélték. Elmentek hát a foglyokhoz, s azokat mindjárt a helyszínre vezényelte a szultán, hogy a munka megkezdődjék. Mire nyugodni akart volna a nap, az erdőszélét már végig megborotválták a foglyok, s a megfelelő helyen a kidöntött fák is egy vonalban feküdtek, s félkörben állott a drótkerítés.

Összeülhetett a haditanács, hogy a nyitott könyvbe beléírja a végzést.

Az asztal mellett csak hárman foglaltak helyet: Balázs a középen, a szultán jobbja felől és Isván a bal kezinél. A többiek a padokon ültek körül, az asszony pedig a ház közepiben egy kerek kicsi széken.

– Üdvözlöm a tanácsot! – köszöntötte őket Balázs.

S azután így folytatta:

– Három tétel van, amit ezennel kihirdetek. Az első tétel az, hogy minden fegyveres dologban én parancsolok. A második az, hogy aki nem teljesíti a parancsot, vagy hibát követ el, annak a feje fölött hárman ítélünk: én, Magyari Balázs, Buzgó Ignác és Buzgó Isván. S a harmadik tétel az, hogy amit együtt szerzünk, az mind közös: úgy a zsákmány, mint a dicsőség vagy a halál.

Meg se moccant senki, olyan csend volt.

– Szól ellene valaki? – kérdezte Balázs.

– Nem! – felelték mind.

Erre Balázs kihirdette, hogy a három tétel ettől a perctől kezdve olyan, mint a törvény. S mivel a szemekből és az arcokból látszott, hogy immár a pecsét is rajta van a törvényen, az egyik legény megkérdezte:

– Mibe fogunk?

A szultán rezzenet nélkül felelte:

– A brigadér velünk szömben árulást követett el, mivel a bérin küjjel több fát nem akartam adni neki. Ennek következtében várjuk a csendőröket, akik tekintélyös számmal fognak reánk jönni.

– Értem – mondta a legény.

Mindenki Balázsra nézett ismét, aki a fegyveres dologban így folytatta:

– A hadállásokat elkészítettük, s a mai naptól kezdve őrséget állítunk oda, ahova szükségesnek látjuk.

Egyet mindjárt kijelölt az erdei fedezet mögé, egyet a ház bütüjéhez az erdő szélire, s egyet a csűr végihez. S hozzátette, hogy ő pedig a ház és a csűr között fog állni, a mező peremén. Jelnek a füttyöt fogják használni, mégpedig olyanformán, hogy egy, kettő és három kurta fütty lesz. Egy azt jelenti, hogy a ház felől jőnek a csendőrök; kettő, hogy az erdőn keresztül; s három, hogy a csűr irányából.

Mindjárt sorra kérdezte, hogy tudja-e mindenki.

– S jelszó is lesz – folytatta a tanítást. – Minden éjszakára más. Senki ne mozduljon és ne mozogjon a sötétben, csak akkor, ha mondja a jelszót! Jelszó hiányában minden őrszem lőni köteles.

– Mára mi lesz a jelszó? – kérdezte Isván.

– Árpád! – felelte Balázs.

– Minden magyar evvel kezdi… – tette hozzá a szultán.

Balázs felállt, és kiadta a parancsot, hogy mindenki foglalja el a helyét.

Csendőr nélkül telt el az éjszaka.

Péntek estig nem történt semmi.

De akkor, napnyugta előtt valamivel, Fekete Vizsla elébújt valahonnét. Balázs és a szultán rögtön bévitték a szobába, hadd hallják a hírt.

– Készül a nagy támadás! – mondta Vizsla.

Ő félt a legjobban, azt mutatta az arca.

– Mikor? – kérdezte a szultán.

– Hetfün, hajnali hasadáskor.

– Egész század idejő! – mondta Fekete Vizsla. – Brigadér igazítja nekik az utat, Zsudu tanító élükön lesz. Gépfegyvert is magukkal hoznak, s lövik a házat.

– Milyen irányból támadnak? – kérdezte Balázs.

Vizsla megvonta a vállát, s ide-oda dugta a pillantását.

De ennyi is jó volt.

A szultán Balázsra nézett, s Balázs a szultánra. Mind a kettőnek erő és reménység ölelkezett a szemében. Fölösleges is volt bármiféle szó, csupán arról kellett dönteni, hogy Fekete Vizslával most már mi legyen. Mert nem lett volna célszerű visszazárni a foglyok közé, hogy ott esetleg szamár szavakkal riadalmat keltsen. De a háznál sem akarta tartani a szultán, mert mivel ott olyan lett volna, mint az ételben a légy. Így hát vacsorát adatott neki a gazda, s azután így szólott hozzá:

– Hetfün este mögcsináljuk az eljegyzést. Addig szödjön virágot a menyasszonyának. Möhet!

Megértette a beszédet Fekete Vizsla, s még a sötétség beállta előtt elment.

Nagy gonddal készültek a hétfői csatára. Vasárnap gyakorlatoztak reggeltől délig, délután pedig aludni kellett, hogy frissen bírják az éjszakát. S amikor közeledett az este, de még jó napvilágon, Balázs mindenkit a helyére állított. Négy legény az erdei állásba került, s azoknak Isván volt a parancsnokuk. Egy legény a csűr végihez, s egy a ház bütüjéhez. Teréz asszony a csűr kapuja elé, s a szultán a ház kiugró tornácára.

Ő maga most is a mező peremén állott fel, a ház és a csűr közötti részen, ahonnét minden irányba lehetett látni, s bármerre gyorsan mozogni.

A jelszót is kiadta:

– „Rózsafa!”

Lassanként elsötétült a föld, és a csillagok kiverődtek. Kissé hűvös volt már az éjszaka, de mélységesen csendes, még szellő sem rezzent sehol. S a csillagok nagyok voltak és érettek, nem úgy, mint a tavasszal, amikor a rózsafa tövéből szemlélte őket Balázs.

Mint az anya, ki terhét vigyázattal és jó erőben hordozza, úgy töltötték ők is egyik órát a másik után.

Már éjfél elmúlt.

Minden égtáj felé mozdulatlan volt a világ, csak az égen lobogtak a csillagok. Folyton lobogtak, majd keleten fáradni kezdett a lobogásuk, s aztán halovány arcuk előtt mintha derengett volna a lég.

Valóban hasadt a hajnal.

Az újhold zsenge szára is feltűnt.

Sehol nem volt egy moccanás.

Már kirajzolódtak a fák is, a fennsíkon is csillámlottak a sarjú fején a harmatcseppek, s a csillagok kihunytak mind.

A földet elöntötte a fény.

Aztán feljött a nap.

– Ebben is megcsaltak… – mondta a szultán.

– Még jöhetnek – felelte Balázs.

De nem jöttek.

A fák tetejére hágott lassan a nap, s akkor sem jött a század. Elérkezett a dél, s akkor sem akartak jönni. Már éhesek voltak a legények, s mindenki. Hol Fekete Vizslát, hol pedig a csendőröket szidalmazták, hogy csata nélkül kellett tölteni ezt a gyönyörű hajnalt. Az asszony le is tette a fegyvert, s nekilátott, hogy valami eleséget készítsen az embereknek. A foglyok is nagyon mozgolódtak, recsegtették a padlót, és kaparták a falakat, mint a nyugtalan állatok, akik veszedelmet éreznek.

Csak őrszemeket hagyott Balázs, a többieket mind feloldotta a fegyver alól. Tanakodva mind a tornácba gyűltek, s órák hosszat kutatták beszéddel, hogy vajon ki lehet a dologban hibás.

Balázs restellte is magát egy kicsit.

– Valami nagy dolog történhetett… – mondta mindegyre a szultán.

S amint így ültek volna, már uzsonna tájban, Isván egyszerre felállt a helyéről, s éles szemekkel nézett a fennsíkon keresztül. Mind felálltak utána, s szintén arrafelé néztek.

– Emberek jőnek! – mondta Isván.

Csakugyan emberek jöttek, de nem csendőrök, mert a viselet tarkán csillogott. S valamit lobogtattak maguk fölött a magosban. Valami zászlót. Már jól látszott, hogy fehér harisnyás emberek, csak egy volt fekete öltözetben közöttük, s egy asszony is mintha lépegetett volna.

– A pap! – mondta Isván.

Nem tudták, hova legyenek az ámulattól, mert csakugyan a pap volt. S mellette az a hat legény, akikkel Balázs együtt eresztette volt belé Zsudut a folyóba; s rajtuk kívül még egy öregember s egy vénasszony.

– Keresztapám s keresztanyám! – kiáltott fel Balázs.

Már a zászlót is meg lehetett ismerni, amit nagy rúdon hozott az egyik legény. Szűz Máriás zászló volt, ami a templomban állott örökké. Most a ház elé vitte a legény, felnézett a magyar lobogóra, s a Szűz Máriás zászlót meghajtotta előtte. S abban a percben fennhangon így szólt a pap:

– Örömhírt hoztunk!

Nem akarta azonban megmondani, hogy micsoda örömhírt, hanem Balázst maga elé szólította. A vállára tette a kezét, s így szólt:

– Miattad jöttem ilyen messzire, fiam. Meg akarnálak keresztelni.

– Ez az örömhír? – kérdezte Balázs.

– Meg akarnálak keresztelni – ismételte a pap.

Balázs gondolkodott egy kicsit, hogy most már mit feleljen, majd azt mondta:

– A rózsafánál történjék.

A pap tekergette a fejét, hogy még innét is tovább kell menni, de aztán beléegyezett. Ahányan voltak, mind a nyájba állottak, csak éppen Teréz asszonyt hagyták otthon. A zászlóval együtt ismét keresztülvágtak a nagy mezőn, s valahogy a menedékes oldalon is levergődtek a víz partjára. Itt azonban sehol nem találták a rudat, amellyel átal szoktak ugrani a vízen. De annyi erős legény hatalmas ágakból hamarosan hidat rakott a folyón keresztül.

Balázs odaállott a rózsafa mellé, s a pap is elrendezett mindent.

– Térdepelj le, fiam! – mondta akkor a legénynek.

Balázs letérdepelt, ránézett a rózsafára, és Istenre gondolt. Aztán az élete futni kezdett előtte, sok terhével, de mindig bátor és becsületes arcával. Hallotta, hogy a pap imádkozik fölötte; majd érezte, hogy a fejére kevés vizet öntött, azután pedig gyöngéden megfogta a karját, s emelintett rajta egyet. Amikor pedig felállt, sorjában megcsókolta mind a két arcáját, és így szólt hozzá:

– Legkedvesebb fiam! Te a mái napon két ajándékot kaptál. Mind a két ajándék nagy és gyönyörű. Lélek és szív nem kaphat nagyobbat soha. Az egyik ajándékot az égi hatalomtól kaptad. Ez a keresztség szentsége, melyben a lelked tisztára fürdött, s mely az üdvösséget ígéri neked. A másik ajándékot a földi hatalomtól kaptad. Ez pedig a magyar haza, melyben szíved a miénkkel együtt örvendezhet immár, s amely gyümölcsöző életet ígér neked ezen a földön. Ha valakinek, akkor neked meg fogja adni ezt a gyümölcsöző életet, hiszen közöttünk te vagy az, aki legtöbbet tettél ezért a magyar hazáért. Örvendj hát velünk, s nálunknál jobban is, ha tudsz, mert az elmúlt pénteki napon ezt a mi földünket ismét Magyarországhoz csatolta a földi hatalom…

Balázs ránézett a papra, s ahogy nézte őt, lassan olyan lett, mintha az öröm megzavarta volna a szemét és az arcát.

Aztán egyszerre térdre esett ismét a rózsafa mellé, és sírni kezdett.

Most sírt először életében.

Mindenki félrefordult és magában könnyezett.

Amikor felállt nagy későre, a két kezével is támaszkodott. Az arca most is olyan volt, mint a megzavarodott boldogoké. Úgy ahogy tudott, odament a szultánhoz, s a nyakába borult.

A szultán ügyetlenkedve tapogatta a hátát, s közben úgy röpködött a két szeme, mint eső után két kicsi gyors madár.

– Szeretném elvinni a rózsafát… – mondta Balázs.

– Azt hova? – kérdezte a szultán.

– Haza.

Rögtön a barlangba ment a szultán, s legalább hat szuronyt hozott ki onnét. Széjjelosztotta a legények között, s azt mondta nekik:

– Ássátok ki hamar a rózsafát!

Miközben ásták, a pap folyton nézegette, majd a töviseket tördösni kezdte róla.

– Ezt is körösztöli? – kérdezte a szultán.

Mindenki kedvesen nevetett.

Aztán szépen kivették a rózsafát, s azt Balázs az ölibe fogta. A szultán pedig mind eléhordta a Kincstárból a fegyvereket s a többi zsákmányt, s azokat a gyülekezetben széjjelosztotta.

Még a papnak is jutott egy fegyver.

S amikor így mindennel készen voltak, Balázs, elöl a rózsafával, s a többiek a zsákmánnyal utána, mind átvonultak a zöld lombos hídon. Egymáson is segítettek, hogy a menedékes oldalon fel tudjanak vergődni. Künn a helyi mezőn aztán újból seregbe álltak. Elöl a Szűz Máriás lobogót vitte a legény, s utána Balázs a rózsafát. S egyszerre valamelyik a „Boldogasszony” éneket kezdte énekelni.

Mindenki tiszta szívből énekelt.

S legjobban a rózsafa.

 

 

 

Rege a világ kiigazításáról

(Tamási Áron Magyari rózsafája)

„A regény egy húszéves székely legényről szól, ki a román hatalom utolsó évében (…) hadat visel a románok ellen (…), s hadjáratának véghezvitelére az erdőbe vonul. Egyénisége és magatartása az ősi magyar kalandozások idejére emlékeztet. (…) ’Hadjáratának’ közepén vonulnak be Erdélybe a magyar honvédek” – vallotta készülő új művéről Tamási Áron 1941 márciusában, a Híd című „irodalmi, művészeti, tudományos és társadalmi képes hetilap” hasábjain. A regényt ugyancsak a Híd, Zilahy Lajos lapja (főmunkatársai ekkor: Kodolányi János, Móricz Zsigmond, Németh László és maga Tamási Áron) kezdte el közölni húsvéti számában, s a tíz rendszeres folytatásnak a nyár elején ért a végére. (Egy Molter Károlyhoz címzett levelének tanúsága szerint remélte is Tamási Áron, hogy a részletekben való közlés nem „éri utol” a megírás munkájának ütemét.) Ekkor (1941. június 4–6-án) zajlott az évenként megrendezett ünnepi „Magyar Könyvnap”, amikor a mű könyv formában is napvilágot látott – Babits Mihály, Márai Sándor, Illyés Gyula, Féja Géza, Karácsony Sándor és mások egy-egy új (vagy új kiadású) kötetének társaságában; s például Móricz Zsigmond Rózsa Sándor a lovát ugratja, Kodolányi János Baranyai utazás vagy Sinka István Denevérek honfoglalása című művével együtt.

Egyrészt tehát a népi írói mozgalom szellemi környezete az, amelybe a Magyari rózsafa megjelenése (mint ahogy Tamási korábbi életműve, munkássága is) beilleszkedik, másrészt pedig az a nemzeti-történelmi miliő, amelyben a felelős magyar gondolat és erkölcsi érzés a trianoni békediktátum következtében elszakított, kisebbségi helyzetbe taszított nemzetrészek sorsának új fejleményeire ebben az időben is élénken reflektál. Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés folytán Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, s ez általában a jogi és politikai méltányosságérvényesítés, a történelmi jóvátételszerzés, a morális igazságközelítés örömével és reményével töltötte el a magyarságot – még ha a visszacsatolás „felszabadulást igazán csak a közvetlen nyelvhasználat és a kultúra fejlődése terén hozott”, de így legalább „ismét magyar anyanyelvű állami elemi iskolák jöttek létre, kiszélesedett a magyar tannyelvű középiskolai hálózat”, „Kolozsvárt újra magyar egyetem működött” stb. (ahogyan az Erdély története kézikönyv fogalmaz). Az erdélyiek közhangulatát, a kisebbségi szorongattatás feloldásának érzelmi állapotát így fejezi ki Tamási Áron Piros betűk a hazatérés napján című írásában: „Ezerkilencszáznegyven, szeptember tizenegy. Szerda. Eljött hát végre a nap, amikor Kolozsvár hazatér! Mint a királyfi, kit gonosz hatalmak egyszer elraboltak és eladtak, ez a város is a mai napon úgy érkezik vissza az ő várakozó édesanyjához, Magyarországhoz (…) megszólal a harang (…) Isten zengte talán a város fölött. Vagy egyetlen torokkal a magyar ősök szólaltak meg. Mind együtt az ősök, akik ennek a városnak a temetőjében s ebben az erdélyi földben, mint a nemzeti hagyomány gyöngyszemei, ezeresztendős hosszú füzérben úgy pihennek.”

A fellélegzés pillanatairól mások is – sokan – tesznek tanúságot; például az Erdélyi Helikon vagy a Pásztortűz ünnepi-tematikus számaiban többek között Kós Károly, Kemény János, Molter Károly, Reményik Sándor, Asztalos István, Bartók György, Tavaszy Sándor, Maksay Albert, a Kolozsváron közreadott költői antológia, a Szabédi László verscímét kiemelő Üdvözlégy szabadság szerzői (Jékely Zoltán, Horváth István, Horváth Imre, Kiss Jenő stb.), Jönnek! című regényében, dokumentumriportszerű, vallomásos beszámolójában Wass Albert: mind-mind a nemzeti elnyomatás, a nagyromán nacionalizmus-sovinizmus fojtogató terhének megszűntéről, a megkönnyebbülés élményéről vallanak. (S említhetjük a Kolozsvárról elszármazott Cs. Szabó László esszé-, útinapló-jegyezeteit, az Erdélybent is.) (Pontos képet ad Pomogáts Béla ezekről a folyamatokról összefoglaló tanulmányában: Négy esztendős szabadság, Erdély magyar irodalmi élete 1940 és 1944 között, in: In honorem Czine Mihály, szerk. Görömbei András és Kenyeres Zoltán, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 1999.)

Ugyanakkor azonban mindnyájuk megnyilatkozását áthatja egyfajta hiányérzet, s bizonyos aggodalom hangja. Az új határvonal (noha az etnikai arányokat elfogadhatóan veszi figyelembe) ugyanis földrajzilag kettészeli, megosztja az integer Erdélyt, s a kívülrekedt mintegy félmilliós dél-erdélyi magyarság újabb, fokozottabb kiszolgáltatottság és szenvedés elé nézhetett. S valóban: az ott maradottakkal szemben „egyre keményebb rendszabályokat léptettek életbe, erősen korlátozták az amúgy is csekély anyanyelvi oktatást és sajtót, betiltották a kulturális és politikai szervezeteket, akadályozták a Magyar Népközösség munkáját – mely mint egyetlen elismert érdekképviselet próbált működni –, bevezették a munkaszolgálatot és az internálás intézményét, napirenden voltak a kiutasítások” (Hetven év, A romániai magyarság története 1919–1989, szerk. Diószegi László, R. Süle Andrea, Bp. Magyarságkutató Intézet, 1990). (A kétségbeejtő dél-erdélyi viszonyokról tudósít hitelesen és felkavaró szuggesztivitással Kacsó Sándor regénye, a Lélekvesztőn [1941], illetve Méliusz József Sors és jelkép című nagyszabású epikai kompozíciója 1943-44-ből.) Ezeknek a körülményeknek az (elő)érzete fakasztotta már 1940-ben a vezető erdélyi írástudók panaszának számtalan változatát: az örömbe vegyülő keserűséget; a felemásságot, amelyre Nyirő József így utalt: „Az egyik szemünk az örömtől, a másik a fájdalomtól sír.” Veszélyként jelentkezett továbbá a nemzetegység művelődési-intézményi kereteinek örvendetesen eredményes helyreállítása mellett az a Magyarországról történő hivatali-ideológiai és politikai beáramlás, az a benyomuló emberi és társadalmi (középosztályi-értelmiségi) érzéketlenség, amely az erdélyi sajátosságok önálló arculatának bizonyos fokú elhalványításával fenyegetett. A jellegzetes érték- és hagyományóvó árnyalatos identitásvédelem szólalt meg, amidőn a helikoni-marosvécsi írócsoportosulás tagjai – közös deklarációikban is – a nemes tradíciók ápolásának szükségességéről beszéltek, majd a „múltbéli tapasztalatok”, az „ősi tájegységekben rejlő kipróbált erők”, a finomabb transzszilvániai karaktervonások és szempontok hasznosítására figyelmeztettek, sérelmezve a tájékozatlanul központosító bürokratizmus túlzó gyakorlatát, az erdélyiség speciális lelki jegyeinek, önértelmező törekvéseinek néminemű elsorvasztását. Az összetett, minőségelvű önazonosság- és helyzettudat, a körültekintő gondérzékelés, a szülőföld-hűség, a kisebbségi humánum éberen megőrzött eszményeivel, erkölcsiségével töltekező magasrendű értékeszme jut kifejezésre abban is, ahogyan a példateremtő erdélyi szellem kiemelkedő képviselői – Reményiktől Szabédiig – a kisnépi együttélés históriai meghatározottságainak és etikai normáinak-törvényeszerűségeinek, a másféle kultúrák elkötelezett megbecsülésének értelmében a bármifajta alacsony motivációjú elégtételnyerés, alantas indítékú románellenes erőszak, visszavágás vagy revansizmus, győzelmi indulatkitörés vagy bosszú eshetőségének még a gondolatát is mélyen elutasítják.

Ugyanilyen problémaérzékenység vetül ki Tamási Áronnak mindezekkel az aggályokkal és megfontolásokkal összecsengő szavaiban, már a lelkesítő államhatalmi fordulat óráit megörökítő Piros betűk…-ben is, amikor a „beteljesülés” elmaradására, csonkaságára mutat rá, arra, hogy az új határ Erdélyt „a homlokán kettőbe vágta”, s „túl a határon testvérek sírnak s vesztenek vagyont, vért és életet; s mint kenyérből, az ősi földből is hiányzik még egy darab”; holott – így az Erdélyi szövetség című cikk –: a történelmi küzdelem fölött hirdetett „örök eszmély” szerint: „Erdély egy és oszthatatlan”. A Gondolatok hazatérés idején című esszé – ’40 őszén (október 13.) –, szintén a kettébe hasított Bethlen Gábor-i és erdélyi homlok képzetét festve (a fejedelem is „velünk együtt a teljes ünnepre készülődött” – sóhajtván), a mértéktartó magyar fegyelem és az őrködő-virrasztó lelkiismeret fényében a féltett, ám megfakulásnak indult erdélyi sajátságszerűségekhez való kiolthatatlan ragaszkodás okait világítja meg – éppen egy egyetemes patriotizmus elmélyíthetőségének kontextusában („létezik egy úgynevezett erdélyi magyar szellemiség, melynek utánzatai rendkívül népszerűek. Mi azonban magát a valódit inkább ajánljuk, mert abban az erkölcsformáló és célravezető erejét törvényszerűnek tartjuk”; „ez a hitünk nagy nemzeti erő lehet ma, amikor egy megújítandó Európában megújult magyarságot kell teremteni”; „erős tulajdonsága még ennek a szellemiségnek a szociális igazság teremtő ereje is; nemkülönben küzdelme a rendszerért, melyben egyfelől a világ s másfelől a nemzet egységében jelenik meg”). Később (Levél Erdélyből, 1940. november 29.) a különböző népek közötti teljes egyenrangúság elismerésének jegyében – és sajnálattal látva, hogy „ nagy idő és nagy változás” szükséges még a transzszilvánizmus gyakorlati életformává gyökeresedéséhez – állapítja meg az író: „Erdély fölött a magyar impérium azon múlik, hogy magunkkal törődünk s nem másokat szorongatunk. Nekünk kell minőségben odáig nőni és mennyiségben odáig szaporodni, hogy a történelmi pernek egyszer és örökre vége legyen.” Majd azon kesereg, hogy a „szív megkapta a sorstól a hazatérés legnagyobb ajándékát, de a szellem mostoha sorsra száműzetett” (Erdélyi jelentés, 1942. január 7.).

Mindeközben, természetesen, a derűsebb, reményteli bizakodás, az elfojtatlan öntudat is élénk marad; a meggyőződés, hogy „emberi művelődés és az ősök ezeréves véráldozata árán örök magyar föld Erdély”, hogy „idegen uralom alatt élni az ember meggyalázásának egyik neme” (A tűz világossága, 1941. Pünkösd), s hogy „a nemzeti eszme nem lehet más, mint a magyar haza történelmi határai között újrateremteni az életet” (Gond és reménység, 1942. Karácsony).

Ez a (bár részleges) történelmi restitúció keltette erőteljesebb, bonyolultságában is harcos hit, a diadalmas (de szemernyit sem elvakult) mámor fűti fel leginkább a Magyari rózsafa atmoszféráját is: egyfajta józan, egyszersmind felemelő, méltóságteli eufória. (Hasonló fiatalos kedély, aktív akarat, cselekvő jószándék árad a szintén 1941-es humoros-anekdotikus történetből, a jelképes címében is sokat mondó novellából, az Igazítás a világonból.) A könyvről számos kisebb-nagyobb híradással – ismertetéssel vagy elemző recenzióval – számoltak be (legtöbb az 1941. év folyamán) a különböző lapok, folyóiratok (Magyar Album, Magyar Kultúra, Magyar Kultúrszemle, Magyar Protestánsok Lapja, Erdélyi Tudósító, Diárium, Kelet Népe, Pannonhalmi Szemle, Egyedül Vagyunk, Esti Magyarország, Magyar Élet, Vigília, Új Élet stb.). Ezek az írások általában és elsősorban a regény eszmeiségét méltatták; a román uralommal szembeni „lovagias” küzdelem, a „pogány” indulatban gyökerező lázadó harc és a „keresztény-építő” béke és munka apoteózisaként értékelték, tüzes romantikus, népi-mondai „hőskölteményként”, amelyben a furfangos székely legény az „égiektől” az üdvösség, a földi hatalomtól a haza ajándékát kapja meg, a tavaszi „vidám feltámadás”, egy örvendező „új honfoglalás” légkörében. Volt, aki az „erdélyi rabság” és „felszabadulás” irodalmi visszhangját általánosságban csekélynek találván, e művet – autentikus jelképi ábrázolásmódját dicsérve – ebben az értelemben is hiánypótlónak tekintette. Emellett kiemelték a játékos nyugalom eposzias-mesei jellegét, a „homéroszi idillekkel”, a vörösmartys kiseposzokkal összevethető költőiségét, s a legnevezetesebb Tamási-figurák, az Ábel, a Jégtörő Mátyás fortélyos humorával, tréfás kedvességgel rokon tulajdonságokat az új főhős, Magyari Balázs jellemében. Többen viszont – könnyedség és súlyosság lírai harmóniáját bár elismerve – túlságosan alkalminak és mesterkéltnek ítélték a történetet, „plakát-plasztikájúaknak” az alakokat, s a mókás-góbés cselekményvezetést: elsietettnek és siker-orientáltnak. Ha az egyik oldal véleményeiben az erkölcsi bátorság, a tiszta, üde igazságvágy és tetterő, a friss, ízes realizmus vagy éppen a romantizáló-eszményítő stilizálás, az egyszerre bensőséges és emelkedett lelkiség, az ártatlan derű és a szabadságharcos-hitvalló emberség szuggesztiójának, a szimbólumteremtő nyelviségnek az elvi-esztétikai erényei domborodtak ki, a másik felfogásban mindez sovány epikummá szimplifikálódik vagy erőszakolt, kellemetlen „vadnyugatiságba” fordul. Megoszlottak a jelentős kritikusok nézetei is. Gombos Gyula (Álom az országról, Bp., 1940–1941) az „álldogálás fásultságát”, az „ízek kezdődő áporodását” kifogásolta. Féja Géza (Híd, 1941/27.) is „vázlatosabb, szikárabb, egyszerűbb” alkotásnak vélte az új Tamási-regényt az előzőekhez képest, mégis a „regionalizmusból” kinövő olyan teljesítményként értelmezte (szembeállítva Nyirő József szintén 1941-es Halhatatlan életével), amely a „magyarság természetének két pólusát rajzolja meg”: a „lázadó Koppányt és a kormányzó, bölcs szent-istváni magyart”. Schöpflin Aladár (Nyugat, 1941/I.) viszont már csak pozitívumokat sorol: a dús képszerűséget, a mesei „naiv fantasztikumot”, a tündöklő természetességet és a természeti megszemélyesítések varázslatosságát, szépségét, a „naiv és ravasz, gyerekes és okos, haragos és szelíd, nyílt és titkolózó” lélektani tényezők, tendenciák egyidejűségének szemléletes megidézését méltatja, mint a mű poétikai karakterének lényegi összetevőit. „Betyár-história” ez szerinte, a „durván basáskodó románok” megcsúfolása, olyan komoly tréfa, amelyben „nincs, nem is akar lenni emberölés”, s amely alig elképzelhető, mégis hihető, minden részletében hitelesnek tetsző, noha „vágyálom”-szerű „népi epika”; „egyszerűsége nagyon bonyolult ideg-alakot leplez”: a „sokszázados harc, szenvedés, keserves munka” edzette-alakította székely pszichét. Tündéri valószerűtlenség és színes, kalandos fordulatosság; a csoda mágiája és eleven kedélyhullámzás; a villódzó játékosság sziporkázása: ezek a markáns hatáselemek ragadtatják Kádár Erzsébetet is (Nyugat, 1941/I.) a legelismerőbb szavakra: „szétfutó sugarak, merész disszonanciák, apró robbanásokban születő erő (…) A jelenségek megsokszorozódnak, egyszerre több alakban is élnek, s ez a többszólamúság a szigorúbb egység. Az érzés színt ölt, s a színek testet. A tavasz bolondul röpködő madarakkal lövöldözik, de az emberek lelkükből költötték ki őket, ki-ki olyan színűt, amilyen lélekkel várta a fordulást. Minden jelkép és valóság is. A gonoszság és jóság egymás mellett élnek; fában, bogárban, emberben, szélben átszólnak, átlátogatnak egymáshoz. A lélek új ruhaként viseli a testet. Azt érezzük: még az Isten is fiatal. Bartók zenéjére és még többször Egry legszebb tájaira kell gondolnunk: a körvonalak nem mosódnak el, de a fények és sugarak áthatolhatnak rajtuk (…) Tamási hősei ilyen sugarakkal átszelt emberek; homlokuk a felhővel beszélget, lábuk a földdel érez (…) Magyari Balázs olyan bűntelen Rózsa Sándor, aki talán arkangyal is lehetne (…) ez a mesébe hágó székely kaland furcsa, kedves társadalmi utópia is. Kilenc tolvaj román fát dönt az erdőben, egy bölcs székely jó étellel fizet nekik, s az igazság fegyverével féken tartja őket – ilyen egy boldog ország”. Várkonyi Nándor szerint a mű: „megsejtése a test és a lélek valódi viszonyának” (Az újabb magyar irodalom 1880–1940, Bp. 1942).

Csúcs-e vagy mélypont, remeklés vagy visszaesés a pályán a Magyari rózsafa? A tehetség kiteljesedése vagy ellenkezőleg: elakadása, elapadása? Nyilván egyik véglet sem tartható. Mindenesetre: egy kor- és lelkiállapotot tükröző mű; amilyennek Szabó Zoltán nevezte (Magyar Nemzet, 1941. jún. 29.): maradandó. Az idegen zsarnoki hatalomtól (esetenként gyilkos rémuralomtól) elszenvedett sanyarú megaláztatásból, üldöztetésből kitörő, az embertelenség etnokratikus béklyóit lerázó közösség két „ének”-ből álló regéje, az erdélyi magyarság felszabadulásának, nemzeti visszatérésének némileg parabolisztikus látomása. A kegyetlenkedő, basáskodó idegen elöljárók fortélyos ötletekkel, haditervekkel és akciókkal való megleckéztetésének, a „kizökkent idő” valóságos helyrebillentésének példázata, a forradalmi hevület, a győzedelmeskedő szabadságharc egyéni és kollektív ösztöni-érzelmi szférákban összesűrített regényi víziója. A viruló, lelkesült, feszült, izgatott és forró hangulatok kavargásában azonban mintha csakugyan csökevényesebb lenne a személyiségrajz, a szubjektumfeltárás: valamiképpen nélkülözi – minden erkölcsi lényegszerűsége mellett is – a szellem, a filozofikus intelligencia olyan állandó transzcendentális távlatú csillogását, mint ahogyan az például az Ábel-trilógiában megfigyelhető. A gondolkodás, a világlátás dimenziói túlságosan a konkrét haditettek és programok (cselvetés, fogolygyűjtés, erdei különbirodalmi berendezkedés stb.) céljaihoz kötődnek, a megnyilatkozó szellemi fölény bölcseleti forrásai visszaszorulnak. Igaz ugyan, hogy a fölülkerekedést elősegítő cselekedetek megőriznek egyfajta különleges nemes méltóságot, hiszen az igazságosztás, az igazságtevés nem halálos bosszúvágyból táplálkozik, hanem valamiféle helyesnek tudott emberi és etikai létrend, világrend igézetét tartja szem előtt. Az igazságtalanságot megítélő ilyen tiszta, pontos vagy éles felismerésekből fakad például az illúziókergető történelmi magyar vezető rétegeket érintő kritika, az első világháború folyamára és végkimenetelére (a „romlás idejére”) vonatkozó nemzeti önbírálat megnyilvánulása („szembe kellett volna fordulni az urakkal, amikor ezt a mi földünket fenyegette a veszedelem, s meg kellett volna védelmezni”) a szabadságszeretet, emberségesség, becsületesség, hasznos munka, észszerű irányítás evidenciáihoz igazodó világkép, vagy a történelmi viszonyoknak a számos Petőfi-versben (Már minékünk ellenségünk…, A székelyekhez, Élet vagy halál! stb.) is eluralkodó szenvedélyes értelmezéséhez hasonló metsző, lapidáris tételesség („böcstelen az olyan szolga, amelyik leüti a gazdáját, amikor a gazda fáradtan elaluszik. Ők pedig így töttek velünk, s beléültek a gazdaságba, amit tönkretöttek”).

Mégis: a mesei megütközéssorozat részint egyszerűsíti, egyneműsíti, sematizálja is a viszonyokat, karaktereket, illetve az általuk átszűrt mitikus princípiumokat, bináris oppozíciókat, mítosztöredékeket. A jó és a rossz elve, pontosabban viaskodásuk talán túl földies, naturalisztikus, karikaturisztikus árnyalatokban tárulkozik föl. A jó oldalon viszont már finomabb összefüggések, distinkciók is jelentkeznek, kötődve a mítoszi dualizmus Tamásinál oly gyakori és lényegi alakzataihoz, és kevésbé dialektikusan, inkább szimbolikus-metaforikus sejtelmek, sugallatok, jelentéslehetőségek révén. A főhős szövetkezik egy szultán benyomását keltő idősebb székellyel, aki a legfőbb tervek olykor titokzatosnak látszó értelmi szerzője. Ez a motívum voltaképpen a kettős magyar vezérség (királyság, fejedelemség), a némileg Buda–Attila vagy „kende”–„gyula” típusú kettősség ősi jellegzetességét őrzi mint jelentést, az intellektuális, szakrális, illetve a gyakorlati, katonai népvezérség egymást feltételező, egymást kiegészítő vonásait, komplementaritását. Kovács György így fogalmazta ezt meg (Újság, 1941. aug. 17.): „Tágabb értelmet nyer ennél a pontnál az írói mondanivaló, mert a hadban álló két székely egyénisége, gondolkodása egy egész népet szimbolizál: Tamási ezáltal a magyarság egyéniségképét örökítette meg költői erővel. Nem elég egy nép küzdelmeinek eredményes megvívásához a vállalkozó erő, a hősiesség, a szalmaláng vagy ügybuzgalom, amit az író a pogánysággal példáz megkereszteletlen főhőse, Magyari Balázs személye által. Hanem kell hozzá a szervező, józan, tapasztalt és mindent megfontoló bölcsesség: az Ignác szultáné, aki tulajdonképpeni szervezője a kis erdei birodalomnak. A két egyéniség mutatja meg azt a szerencsés keveredést, ami párosulván egy személyben, vagy egy egész nemzetben, meg tudja tartani élőnek, teremtőnek és egyre műveltebbnek a magyarságot is ezer esztendőn át a sokat háborgó földrajzi Európa közepén, az európai műveltség legkeletibb szélén s a barbár és a nagyszerű Ázsia legnyugatibb vonalán.”

A másik bipoláris, de mégis harmóniába fejlődő tulajdonság pogányságnak és kereszténységnek a kettőssége, birkózása és összeolvadása. Vadság, őskeleti-rebellis elszántság, igazságtevő hajthatatlanság és keresztény kiengesztelődés, békés jövőorientáció, tövises nyereség és sugárzó szépség, elementáris-energikus életbizalom és áhítatos üdvözülés hatja át egymást a főhősben, mint ahogy a jellemfestés jelképi övezeteit tágító vadrózsafa-képzetben is összegeződnek ezek a természet és lelki alkat összefüggéseit reveláló minőségnek („az egészet gyöngédnek és dúsnak lehetett volna nevezni, ha nem lettek volna tövisek rajta”; vagy ahogyan Ignác szultán jellemzi Balázst: „Magyari vagy minden tekintetben, jó magyari ember. S rózsafa is vagy, mert szív után vágott leveleid minden fuvalomra megrezdülnek, a virágaid kényesek és virítnak, de a töviseid nagyok és seböznek”). S még egy konfliktus súlyosbítja az amúgy inkább dekoratívvá stilizáló (olykor könnyed és elnagyoló) lélektani ábrázolást: a főhőst – tetteiért – az apja (másokkal együtt) pogány rablónak minősíti. Katartikus a döbbenet, a megsajduló keserűség ettől Magyari Balázs lelkében, s különös meglátásra készteti: „Nem tudom bizonyosan, hogy ki az ellenség: az idegen hatalom-e, mely gyötör és rabol minket már huszonegy esztendeje, vagy a hazai szégyen, mely az ember lábanyomán pocsolyába gyűl mindenütt.” Ezt a fájdalmat is elmossa azonban a végkifejlet: a késői, ám annál magasztosabb megkeresztelkedés – a szülőhaza visszacsatolásának ünnepi pillanataiban.

A regény egyik fő értéke, hogy megmutat Tamási pályáján egy színt, egy szakaszt, amely sem nem ismétlődhet, sem nem vállalható kritikátlanul, de nem is iktatódhat ki az író világszemléletéből. A körültekintő, árnyalt gondolkodású író itt egyféleképpen, indulati ösztönzésektől sem mentesen ragadja meg a területi revízió emocionális élményét, lelki hátterét, kivetíti a mélytapasztalat: a sorstudat és a feltámadásigény megsemmisíthetetlen érzületrétegeit, a szenvedést felülmúlni akaró lázadó szándék, a törhetetlenség pszichikai impulzusait. Az igazságérzetnek, a szabadságvágynak, az erkölcsi intranzigenciának vannak az adott történelmi pillanatra vonatkozóan feltétlenül érvényes értékdimenziói, s ha ezt az időszakot majd túlhaladja is az író, megörökítő alkotásmódja letagadhatatlanul érdekes és elemzésre méltó színekkel járul hozzá az életmű egészéhez. A pátoszt, a diadalt sajátosan egyéni hangjával modulálja, s ha buktatókon keresztül is, de eljut egy meggondolkodtatóan lélekerősítő képzetforma felvázolásához. (Mint az 1940-es színmű – alcíme szerint: „komoly játék” –, a Vitéz lélek is, amelynek eszmei jelentéstartományába ugyancsak beletartozik az országegyesítés képzete, az „ország-TEST és a nemzet-LÉLEK” egymásratalálása – amint azt Ablonczy László részletes elemzése kimutatja [Sors és rítus, Novella és dráma – Tamási-változatok, Hitel, 2000/2.]) S a Magyari rózsafa a szabadságeszmény általános szféráit tekintve sem szervetlenül kapcsolódik be Tamási gondolkodásának több évtizedes eszmei ívébe. Abba a folyamatba, amely a kezdeti messianisztikus-samanisztikus, morális-spirituális és társadalmi értelemben véve teokratikus (főként a Szűzmáriás királyfira jellemző) szabadságfelfogástól a népi radikalizmus, a keresztény, kisebbségi és nemzeti perfekcionizmus, öntökéletesítés, az erkölcsi idealizmus törekvésein keresztül az 1937-es Vásárhelyi Találkozón vagy aztán, az 1956-os Gond és Hitvallásban manifesztálódó modern, tartalmas és perspektivikus demokráciaelvekig, a szuverén összmagyar szempontokig húzódik; a transzszilvánizmus autonómia-gondolatát és az egységes nemzet önállóságának, önrendelkezésének, függetlenségének az ideáját szintetizáló nézetrendszerig.

 

* * *

 

A könyv tehát a budapesti Révai Kiadóvállalat és nyomda, valamint az Erdélyi Szépmíves Céh között fennálló megállapodás értelmében Kolozsváron, az ESZC XII. sorozatának 20–21-es sorszámú darabjaként (összesítésben a 143. kiadványként), illetve (mintegy másik vagy második kiadásként) Budapesten a Révai Kiadó gondozásában jelent meg 1941-ben. Harmadik kiadásnak tekinthető a szintén a Révai nyomda által készített, a SZEFHE – Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete – égisze alatt megjelent 1943-as kötet, s negyediknek, amikor a Révai 1944-ben újranyomtatta a művet. Azóta azonban a könyv nem ölthetett új formát; a második világháború után, Erdély újra-elvesztésének korában és a kommunista diktatúra időszakában a kötelező felejtés áldozata lett. Fél évszázados kultúrhistóriai, könyv- és irodalomtörténeti mulasztást pótol így a Kairosz Kiadó adósságtörlesztő munkája, amikor most ismét hozzáférhetővé teszi a művet (amely a legújabb – a Szépirodalmi Könyvkiadónál előrehaladt – életmű-sorozatban sem kaphatott még helyet). Az elfogulatlan, előítélet nélküli olvasó tehát (újra) felfedezheti a Magyari rózsafát, amelyről az elmúlt érában szó is alig esett. A Tamási-monográfiák szerzői közül Féja Géza, Taxner-Tóth Ernő, Z. Szalai Sándor nem is említhette, s Izsák József is csak úgy, mint „vitatható értékű”, „elhibázott” alkotást. 1993-ban azonban már jelentősebb figyelmet szentelt neki az ELTE Magyar irodalomtörténeti Intézetének és az MTA Irodalomtudományi Intézetének tudományos konferenciája (ld. Feltáratlan értékek a magyar irodalomban, szerk. Szabó B. István, Bp., 1994). S most újra megjelenik, mert természetes, hogy egy klasszikus író minden műve – amit ő maga annak szánt –: közkincs; kiváltképpen, ha az egyikben szellem- és kortörténeti érték (esztétikailag vagy fogadtatásában akármennyire is ellentmondásos). S mert – ki is terjesztve annak érvényét, amit Ablonczy Lászlótól idézünk –: „’Az igazságot is meg lehet szokni’ – mondta Tamási Áron Cs. Szabó László mikrofonja előtt, amikor 1940. szeptember 11-én, a bevonulás napján író barátja a Magyar Rádió munkatársaként a nyilvánosság előtt is megszólította a kolozsvári New York kávéház teraszán.”

 

Bertha Zoltán

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]