Czímeresek

Fehér köpönyegben és hajadonfőn két fiatal orvos sétált a kolozsvári klinika előtt. Csendesen lépegettek a bokorsor alatt, hosszan a járdán. Néha megálltak, végigfürkészték az utat, aztán ismét megindultak.

Az egyik zömök volt, mint az alföldi emberek általában. A másik erdélyi: girhes, élénk és gyanakvó.

Látszott, hogy várnak valakit.

Az idő benne volt már jól az őszben, s a nap a délutánban. Harapós, kölyök-szél fújdogált. Az ég alján meggyúlt körül a sűrű pára, majd a kedélyborzoló csendben szemlátomást úszott a város felé. A hegyek színe is barnavörös lett, mint a ragadozó állatoké.

Az erdélyi fiú otthonosan fürkészte az ég peremét.

– Nézd! – mondta, és megállt.

– Mit nézzek?

– Az eget, kereken.

– Nem látok semmi különöset – mondta az alföldi egykedvű arccal, majd percek múlva hozzátette: – Te látsz valamit?

– Igen.

– Mit?

– Az erdélyi eget.

Mérges kicsi forgószél karikázott el előttük az úton. Már felszállott az űrbe, amikor az alföldi megszólalt újból:

– Az ördög látott ilyen fajtát, amilyen ti vagytok! Nektek a nap is, a levegő is, a szél is, de még az ég is erdélyi!

A másik cigarettára gyújtott, és harag nélkül jegyezte meg:

– Félek, hogy igen; hogy az lesz; hogy az ég is az lesz.

Két román paraszt büllögött szembe velük a járdán.

– Eddig az úton is jó volt nekik – nézte őket az alföldi.

– Jól teszik, ha ott járnak.

– Hány óra van, uram? – szólalt meg románul az egyik falusi.

– Hat óra – felelt az erdélyi fiú. – Hát maga nem tud magyarul?

– Tudunk, hogyne tudnánk – mondta a román.

– S akkor mért nem beszél úgy?

– Eleget beszéltünk már magyarul, uram. Ezután immár a magunk nyelvén szeretnénk élni, ha lehetne – szólt komolyan, és továbbment a járdán.

– Hallottad?

– Hallottam – mondta az alföldi.

Többet nem beszéltek.

Öt perc múlva egy ibolyaszínű autó közeledett a főtér felől. Lassan, nesztelenül suhant a klinika bejárata elé. Megállt, és erélyesen, aprókat tülkölt. A két orvos rohanva ment oda. Az alföldi kinyitotta az autó ajtaját, és nyújtotta a karját, hogy segítse kiszállni a beteget.

Ezt várhatták, úgy látszott.

Lassan és szelíden nyögve, egy magas, szőke férfi evickélt ki a kocsiból. Huszár főhadnagyi parádés ruhát viselt, és a feje be volt kötve nyakig. Az arcáról fonnyadt fintorok hulltak, nagyon gyengének látszott, és remegett.

Gróf Ercsey Endre volt.

– Na végre!… – mondta sóhajtva, ahogy a talpára állott.

A két orvos kartőn ragadta.

– Mondják, uraim, ez a kolozsvári klinika? – hallatszott hátulról egy éles hang abban a percben. Visszanéztek, s hát valami cingár repülő hadnagy bújt még elé a kocsiból, s a beteg huszár főhadnagy csákóját tartja, két kézzel, kényesen.

Az erdélyi fiú elnevette magát a figurán:

– Ez.

– Akkor gyerünk! – mondta a hadnagy.

A sofőr rágyújtott egy finom bukaresti cigarettára, és mosolyogva nézte, hogy minő puha gonddal vezeti Erdély és Magyarország a reszkető grófot; és hogy minő bohóckodva viszi utána a monoklis hadnagy a csákót.

Lábadozó tisztek, ápolónők és szolgák lézengtek a folyosón, amikor végigvezették azon a grófot. Valahányan megálltak, és kíváncsian nézték az új beteget. Egyszerre valamelyik rakoncátlan szolga arrafelé bökött az ujjával, ahol a monoklis hadnagy ereklye gyanánt vitte a csákót. Erre kisütött hirtelen a nap, és mindenki mosolygott:

– A professzor urat, gyorsan! – szólt oda az egyik orvos.

Fehér volt minden a szobában. A megvetett ágy úgy fénylett tisztán, mintha menyasszonyt várt volna magába. Egy mezőre nyíló ablakon dúsan ömlött be a párás őszi fény.

– Ez lesz a méltóságod szobája – mondta az alföldi fiú. – Hogy tetszik?

A gróf fáradtan körülnézett, azután így szólt:

– Egy kicsit fehér.

Az erdélyi majdnem elnevette magát. A másik észrevette, és ijedten beszélni kezdett, nehogy a beteg gróf a mosolyt zokon vegye.

– Igen, hogyne. Természetesen. Ez, tudniillik, általános szokás. Ez a szín is segítségünkre lesz, hogy jóleső nyugalomban tarthassuk a méltóságod kedélyállapotát.

A hadnagy nem sokat törődött velük, hanem a csákónak keresett alkalmas, eléggé tisztes helyet. Először az ágyra tette, onnan az éjjeli szekrényre, majd a tükör alá. Ezt megoldásnak találta végre, és elégedetten kiment. A folyosón forogni kezdett:

– Hé, szolgák!

Jelentkezett kettő is rögtön.

– A koffert!

A szolgák értelmetlenül néztek reá.

– A koffert, hülyék! A méltóságos úr kofferét, lent az autóból! Van még sok ilyen barom itten!?

Egy magas, ötvenes férfi jött sietve. Nagy szőke haja lobogott, a karjait gyermekesen lengette.

– Lássuk a beteget! – mondta kedélyesen, ahogy benyitotta az ajtót. Aztán odalépett a grófhoz, és megtöltötte hanggal és egészséggel a szobát.

– Csetneky Kálmán – s már nyújtotta a kezét.

– A professzor?

– Igen.

A beteg gyermekes bizalommal fogta meg az erős kezet.

– Gróf Ercsey Endre – mondta melegen.

– Hát mi baja van, vitéz gróf úr?

– Bizony lezuhantunk egy német géppel.

A professzor megvizsgálta tetőtől talpig.

– Úgy látszik, hogy a grófok zuhanni is jobban tudnak, mint más közönséges ember – mondta mosolyogva.

– Nem maradok idegsokkos, professzor úr?

– Három hét múlva táncolni fogunk, úgy is éppen időszerű lesz. Hol zuhant le?

– Bukarest környékén. Ötven méter magasságból.

– Hiszen az csak egy ugrás.

– Szép kis ugrás! – mondta a gróf, és ő is nevetett.

Behozta két szolga a címeres bőröndöt.

– Oda! – vezényelte a monoklis. – Nem úgy! Idébb, a fal mellé! Jaj, te jó Isten, be marha, aki marha!

– Ki ez a majom? – kérdezte halkan a professzor.

– A kísérő tisztem – mondta a gróf, és odaszólt a pilótának: – Dobróczky, mutatkozzék be a professzor úrnak!

A hadnagy összeütötte a bokáját:

– Dobróczky Gábor, császári és királyi repülő hadnagy vagyok.

– Borravalót! – szólt rá a gróf, és a szolgákra mutatott.

Dobróczky öt koronát dobott a szolgáknak, és rájuk kiáltott:

– Abtreten!

– És a fejsebek? – kérdezte a professzor, s körültapogatta a kötést.

– Most csendesen vagyok, de néha nem.

– Mikor volt kötözve?

– Tegnap, tizenkettőkor. Ugye, Dobróczky?

– Igenis, méltóságos főhadnagy úr.

– Akkor újrakötjük – mondta a professzor. – Bemegyünk rögtön a kötözőbe!

A gróf kedvetlen lett, mert a kötözőt nem szerette.

– Talán itt a szobában – bátortalankodott. – Igazán, kérem, ha lehetséges volna.

A professzor maga elé nézett egy pillanatig.

– Kérem, legyen – mondta gyorsan, aztán körülfordult, és rászólt az orvosokra: – Tildát, kötőszert, szolgát!

A két fiú sietve ment ki az ajtón.

– A gróf úr a gerezdi Ercseyek közül való, ugye? – kérdezte a professzor.

– Igen, hogyne. A gerezdi és a bogházi Ercseyek közül. Ercsey Balázs az atyám.

– Jól ismerem!

– Igazán?!

– Hát hogyne! – mondta a professzor, és látszott, hogy nyugtalan. Az óráját is előszedte, de mielőtt megnézte volna, kinyílott az ajtó.

A szolga jött elöl. Szerszámokat és kötszereket hozott. Utána a két fiatal orvos. Aztán, egy csepp idő múlva, belépett egy nő is. Középtermetű volt, telt idomú és karcsú. Nagy dióbarna szemei voltak, mély fényűek, nyugodtak, különös embergyűjtő szemek, melyekkel akadály nélkül tudott nézni, végtelen messze. A csípője magasan feküdt, és a lábai nyugtalanok, erőszakosak voltak. A szája egy kissé széles, ideges és duzzadt. Rózsás orrlyukai nagyok, és az örökös szimat izgalmától remegtek. Valami furcsa, nyugtalanító kifejezése volt az egész arcnak: olyanforma, mintha pusztító árvízben vagy égő házakban gyönyörködnék.

Egyenesen odament a grófhoz, és szó nélkül bontani kezdte a fején a kötést.

Az orvosok körülállták.

A pilóta meredten nézte a nőt. Elölről és oldalt. Majd sóhajtott, és levette a monoklit.

A professzor figyelt. Minden pillantást és minden mozdulatot. Észrevette, hogy a fiatal grófnak megszínesedik lassan az arca, majd mohón keresi a lánynak a szemét, a félig lehunyt szemeket.

Figyelt és várt.

És látta, hogy remeg és mindjobban remeg a gróf. Mintha láz lepné meg, vagy rázná a hideg.

Aztán megingott.

Ketten fogták fel, hogy el ne essék.

– Tilda, menj ki! – mondta a professzor.

Tilda mosolygott és kiment.

Künn visszafordult, és megnézte az ajtó homlokán a számot.

– Kilenc – mondta, és csillogva kilátszottak a fogai. Gyérek voltak és kissé hegyesek. De már tovább is indult. Alig lépett néhányat azonban, hallotta, hogy valaki kijött utána az ajtón. Nem nézett vissza, csak megállt.

A lépések gyorsan kopogtak feléje.

– Kisasszony, hölgyem! – hangzott a hang is.

Lustán visszafordult, és a fehér köpönyegének a zsebébe nyomta két kicsi öklét.

A repülő hadnagy állott előtte. Zavartan, düledező arccal szalutált:

– Dobróczky Gábor, császári és királyi…

– Mit akar? – kérdezte Tilda.

– Ha lehetnék olyan szerencsés – dadogott Dobróczky –, hogy… hogy…

– Hogy, na?!

– N-e-m, nem tudom kimondani.

– Csókot szeretne?

A fiú vörös lett.

– De kérem!

– Hát repülni akar?

– Nem!

– Akkor hát?!

Dobróczky nem értette meg a célzást.

– Könyörgöm, igazán könyörgöm, hogy bocsásson meg – szedte össze minden erejét. – Nem tudom, hogy ön ki lehet. Csak azt tudom, hogy ilyen nőt még nem láttam soha. Igazán soha. És ez a magyarázata, kérem szépen, a szokatlan módnak, amellyel közeledtem.

Tilda nem szólt rá semmit, csak nézte egy ideig. Aztán kivillantak egy furcsa mosolyban a fogai, és megfordult, hogy menjen. Dobróczky a baljára ugrott, és feltette a monoklit.

– Ki ez a beteg? – kérdezte közömbösen a leány.

A fiú aprókat lépett örömében, hogy beszélhet.

– Gróf Ercsey Bandi, bogházi és gerezdi Ercsey – mondta gyorsan, egy kicsit nyávogva, hogy előkelő legyen. – Vele jöttem, nagyon összeforrtunk. Kedves fiú, aranysarkantyús vitéz, talán emlékszik, amikor Károlyt koronázták, nahát akkor avatták vitézzé. Csak tizenkettőt adott ilyent a Monarchia. Úr, igazi magyar úr. Huszár! Azt mondják, hogy a tábornokát mentette meg Limanowánál.

– Szóval ritka példány? – kérdezte Tilda.

– De mennyire! – felelte Dobróczky.

Tildának jókedve lett.

– És hol sebesült meg?

– Lezuhant egy repülőgéppel.

– Hát hogy kerül egy huszár a repülőgépre?

– Kérem, egy ilyen gróf oda mehet, ahova akar. Egyszer csak megunta a huszárokat, és otthagyta. De nem is csodálom. Állandóan lovak között, bosszankodni, káromkodni, az unalmas. Hanem az aviatika! Az csoda, kérem! Szárnyalni a felhők között, repülni a madarakkal, virágot dobni az égből annak, akit szeretünk!

Tilda a szemébe kacagott incselkedve a fiúnak:

– Maga szerelmes!

A hadnagyot forróság öntötte el.

– Igen, az vagyok – mondta. – Nagyon szerelmes vagyok, soha nem érzett szerelemmel.

– Talán nem belém?

Dobróczky megállt. A szemei elborultak, ahogy epekedve nézte a leányt.

– Magába, szenvedélyesen!

Tilda ingerkedve nevetett:

– És hol születnek az ilyen szerelmes pilóták?

– Az ilyenek nem születnek, hanem virág módjára nyílnak, amikor a maga két szeme, mint a nap…

– Hagyja kérem! Magyar ember nem ilyen érzelgős.

– Bocsánat! – tiltakozott a fiú. – De én magyar vagyok! Sőt nemes, régi család ivadéka. És hozzá még a Felvidékről, a Rákóczi… – Hirtelen kihúzta magát, és szétvetette a lábait: – Kuruc vagyok én, kérem!

– Tudja, mi van itt, ahol most állunk? – ugratta Tilda.

– Itt a kolozsvári klinika van.

– Nem, kérem.

– Hát?

– A kismajtényi síkság – mondta a lány.

Dobróczky értelmetlenül meresztette a szemét, de mielőtt szólhatott volna valamit, kinyílott az ajtó, és az orvosok a folyosóra léptek.

Tilda sietve kezet nyújtott a fiúnak.

– Tilda vagyok – mondta halkan. – Várjon lent az autóval.

– Mikor? – kérdezte Dobróczky, de Tilda már a professzor felé tartott. Ahogy odaért, megfogta rögtön az apja kezét, és egészen odasimulva mondta:

– Apám, ezt a grófot én ápolom.

Az öreg megölelte a lányát, és kedveskedve szólott:

– Na, végre valaki, akit ápolni akarsz.

Nyolc óra volt, amikor Tilda lejött. Egyenesen az autóhoz ment, ott egy pillanatra megállt, észrevétlenül körülnézett, és kinyitotta gyorsan az ajtót. Dobróczky arra riadott fel, hogy valaki illatosan melléje heppen.

– Maga aludt? – kérdezte a leány.

– Kezit csókolom, édes!

– Aludt?

– Nem, csak álmodoztam.

Tilda úgy tett, mintha azon gondolkoznék, hogy ne szálljon-e ki. Dobróczky közelebb bújt, és megfogta a karját.

– Nagyon boldog vagyok – mondta.

– Vajon nem látott senki?

– Ó, dehogy! Hiszen sötét van.

– Kérem, ne üljön olyan közel! – mondta Tilda, és levette a kalapját, s odatette kettejök közé a világoskék bársonyülésre. Aztán megrázta a fejét, és fekete dús haja a füleire omlott.

– Megbolondít ez az illat! – kakaskodott Dobróczky.

Tilda tette, hogy nem is hallja.

– Mehetünk – mondta.

– Merre óhajtja?

– Egyenesen, ahogy állunk.

Dobróczky előreszólt németül a sofőrnek, és nesztelenül, mint egy óriási macska, a kocsi megindult. Tilda hátradőlt, és lehunyta a szemét, mintha pihenne. Érezte, hogy a fiú feléje furakodik, majd megfogja a kezét, és húzni kezdi lefelé róla a kesztyűt. Hagyta. Arra sem nyitotta ki a szemét, amikor mohón csókolgatni kezdte, hol a jobbikat, hol a balt, mintha nem tudna választani a kettő között.

– Vártam, őrülten vártam… – mondta Dobróczky szünetet tartva, majd felállott félig, félretolta elöl az üvegablakot, a sofőr mellől hátravett valamit, és bontani kezdte.

– Az mi? – kérdezte Tilda.

Dobróczky nem szólt, hanem a kitakart piros rózsacsokrot a leány ölébe tette.

– Nagyon szeretem magát – fűzte hozzá.

Tilda a rózsák közé nyomta az arcát, és úgy mulatott magában a dolgon. Majd egyszerre, hosszan, nagyot sóhajtott. Utána kissé ráhajolt a fiúra, és úgy nézte nagy szemével, mintha be akarná hinteni babonával. Majd hirtelen visszadőlt megint a sarokba, és lehunyta ismét a szemét. Dobróczky utánamozdult, és föléje kunkorodott gyorsan, hogy megcsókolja.

– Éhes? – kérdezte egykedvűen Tilda.

Dobróczky lekonnyadva visszaült, és feltette a monoklit. Duzzogott és nem szólt.

– Mondja, mi újság a harctereken? – kérdezte Tilda.

– Azt hiszi, hogy ugrom?

– Komolyan kérdezem.

– Nem tudok semmi újságot, kivéve az én harcteremet.

– És az a százötven hadosztály, amely a németeket támadja?

– Ide kellene inkább hozni, hogy magát támadják: ezt a bevehetetlen erődöt.

– Maga vezetné őket?

Dobróczky megint nekipendült:

– Én! Mit szól hozzá?

– Egyszerűen megadnám magamat – kacagott Tilda.

– Ne kínozzon!

– Na, jól van… – mondta irgalommal Tilda, s félrehúzta a bal vállán a köpenyt és a ruhát: – Na, itt megcsókolhatja.

Dobróczky settenkedve, hitetlenül nézte.

– Na!

– Maga ugrat?

– Igen… – kacagta szembe Tilda, majd előre szólt a sofőrnek:

– Halt!

A sofőr megállt, de Dobróczky az illatos vállat kerülgette.

– Ne szamárkodjék! – mondta Tilda. – Meglátja valaki!

– Nem bánom! Meghalok magáért.

– Most megyünk vacsorázni.

– Hová?

– Ide, a „Piros csizmá”-ba.

Tilda vezetett. Füst és bűz csapta meg a kocsmaajtóban őket. Minden asztalnál gubbasztott valaki. Vegyesen és tarkán. Az egyik helyen katonák bújtak össze, és sunyin, bizalmatlanul néztek minden érkezőt. Dobróczkynak nem is köszöntek. Máshol kövér iparosok ültek nagydarab nőkkel. Itt-ott szerelmespárok is lapultak.

– Tessék talán ide! – mutatott a vendéglős az egyik asztalra.

– De ott ül valaki! – kifogásolta Dobróczky.

– Ó, az meg fogja engedni, kérem.

Tilda kedvet kapott.

– Jöjjön! – mondta, és fürgén odalépett. – Szabad lesz, kérem?

Egy ötvenéves férfi időzött ott, rendetlen ruhában, kuszált, megőszült hajjal. Zavaros, részeg szemekkel felnézett a fiatal nőre, azután hirtelen felállt, és meghajtotta magát:

– Fekete vagyok, gimnáziumi tanár. Tessék helyet foglalni, tessék!

Dobróczky csak állt, vonogatva a vállát.

– Üljön hát le! – szólt rá Tilda.

– Tessék helyet foglalni, tessék! – állott fel megint a férfi. – Fekete vagyok, gimnáziumi tanár.

Leültek.

– Mit tetszenek parancsolni? – jött egy pincér.

– Hozzon vacsorát. Mi van?

– Igyanak is, kérem! – szólt közbe a tanár. – Mert nagyon jó az ital, az ital a legjobb a világon.

Dobróczky gyilkos szemekkel nézte Feketét, de Tilda odasúgta neki:

– Üljön csendben, hiszen nagyon érdekes.

Vacsorát hoztak és bort.

Az egyik katona nekibúsulva fújni kezdte, hogy „Orosz–Lengyelországba, térgyig megyen a sárba…” Valami iparosné hangosan szepegett a szomszéd asztalnál. Mellette egy hosszú, fekete ember ült, és cudarul szidta. Mindenki azokat nézte, csak Fekete János esett maga elé zavaros szemekkel.

Tilda derűsen, jó étvággyal evett.

– Igyanak is, kérem! – mondta a tanár. – Mert nagyon jó az ital, az ital a legjobb a világon.

Még morgott valamit, majd meg-megrázta a fejét, és sepert maga előtt a levegőben, mintha rémeket takarítana el onnét. Aztán ivott, és egy fél litert hozatott ismét.

Dobróczky is töltött.

– Igyunk, és menjünk! – mondta.

A tanár beszélni kezdett a levegőbe:

– Fekete János, kora 46 év, magassága 170 centiméter, szeme fekete, arca kerekded, foglalkozása tanár, különös ismertetőjele, hogy nem tud aludni. Bűne: katonaszökevény. Köröztetik egész Magyarországon.

– Bolond – mondta Dobróczky halkan.

– Fogják el Feketét! Elfogni! Elfogni! – kezdett kiabálni a tanár.

A vendéglős hozzálépett:

– Kérem, viselkedjék csendesen!

Már valahányan énekeltek a katonák. Egy kéményseprő is bejött, és csak úgy, állva, pálinkát ivott.

A tanár félig az asztalra bújt, és mintha sírna, meg-megcsuklott a hangja:

– Könnyű neki, mindenkinek könnyű… De Fekete Jánosnak az ördögök rágják a lelkét. Könnyű neki, mindenkinek könnyű… Mert mindenki tud aludni, csak én nem. De én is tudtam aludni, amíg fel nem akasztottam azt a kilencet… Igen, azt a kilencet, Uzsoknál, azokat én akasztottam fel! Erős vizes kötéllel, és mégis mindig leszállnak, ha behunyom a szememet. Leszállnak, és egyenesen rám jönnek, kinyújtott nyelvvel jönnek rám… Először a mellemre ülnek, azután a homlokomra ülnek, és úgy kárognak, mint a varjak…

– Rémes! Meglátom álmomban! – mondta Tilda, és összeborzadt.

– Én mondtam, hogy ne üljünk ide – szólt Dobróczky, és nagyot kiáltott: – Fizetni!

– Tolvaj! Mindenki tolvaj! – ordított egy katona.

Kidülledt szemmel ivott a tanár:

– Embertársaim! Szabadítsatok meg! Vagy változtassatok kutyává, hogy fussak… – Hirtelen felugrott, és úgy ordított: – Békét! Békességet! Katonák, drága barátaim, ne menjetek vissza a frontra! Én főhadnagy Fekete vagyok, én parancsolom nektek!

Mind felugráltak a bakák, és úgy kiáltották:

– Éljen! Éljen a béke! Nem harcolunk többet!

Tilda és Dobróczky sietve fúródtak a gyúródásban kifelé. S ahogy a kapuba értek, a leány hirtelen megállt.

– Rövidesen vége lesz a háborúnak.

– Egészen biztos – felelte Dobróczky –, hiszen a harctereken is mindenütt ilyen a hangulat.

– Akkor nemsokára szabad lesz maga is.

– Nem – mondta incselkedve a fiú. – Fogoly leszek.

– Nálam?

– Igen – súgta Dobróczky.

Megindultak, de amint néhányat léphettek volna, Tilda ismét megállott. Szokatlanul nyugtalannak látszott.

– Gábor, ez az autó tulajdonképpen kié? – kérdezte.

– Ezt Mackensen bocsátotta a gróf úr rendelkezésére.

Tildának megrebbent a szeme.

– Van egy cigarettája? – kérdezte.

– Hogyne! Rágyújt?

– Igen, ha maga szeret.

– A bolondulásig, Tilda!

Rágyújtottak, és beültek az autóba.

– Merre menjünk, gyönyörűm? – kérdezte Dobróczky.

– Merre? Olyan jól érzem most magamat: menjünk egy kicsit a mező felé.

Amint elhagyták az utolsó házat, Tilda a Dobróczky ölébe tette a kezét:

– Boldog? – kérdezte.

– Végtelenül.

– Tudja mit, Gábor! Ne menjen vissza az ezredéhez.

Dobróczky elgondolkozott.

– Igen, ha legalább maga mellett lehetnék – mondta csendesen végre.

– Hogyne, az csak természetes. Mindennap együtt leszünk!

– Akkor soha nem megyek vissza!

– Hiszen azok is hazajönnek, akik ott vannak.

– Az biztos.

Kigombolta Tilda a köpenyét, és kalapját a lábához dobta.

– És nem küldöd vissza az autót sem?

Dobróczky elvakult, mint egy császár.

– Akarod, hogy a tiéd legyen?

– Igen.

– Nagyon akarod?

– Igen.

– Akkor a tiéd, ettől a perctől kezdve már a tiéd.

– Becsületedre?

– Isten engem úgy segítsen.

Tilda hátradőlt, mint valami kereveten:

– Kívánsz?

– Megbolondulok érted! – mondta Dobróczky remegve, és szétesett szájjal közeledett feléje.

– Várj… – súgta Tilda, és ráhúzta elöl és oldalt a függönyöket az ablakokra.

Már csendes éjszaka volt, amikor az autó megállott ismét a klinika előtt.

Tilda hátrasimította gyorsan a haját.

– Reggel hatkor, pontosan – mondta.

– Várni foglak a kocsival, ezen a helyen.

– És elmegyünk vidékre, ketten.

– Nászútra – tette hozzá a fiú, és utána nyújtotta a rózsacsokrot.

Tilda visszadugta egy pillanatra a fejét:

– Engedd a gépet, nehogy meglásson valaki. Szervusz!

– Szervusz, drágám!

A bejáratnál megállt és visszafordult. Valami különös ördögi kéj bizsergett a füleiben, amint hallgatta, hogy a csendes őszi éjszakában, a széles úton, ahol iskolába járt még pár évvel ezelőtt, nesztelenül suhanva szaladt az autó, az ő ibolyaszínű, szép autója.

Bent a folyosón bepúderezte az arcát egy lámpa alatt, és megnézte a csuklóján a kicsi aranyórát. Még nem volt tizenkettő. Kitépett néhány szálat a hajából, és a rózsacsokrot körültekerte azokkal. Aztán a köpenyt magára szorította, és kopogtatott a kilences ajtón.

– Tessék!

Félig ülve, az ágyban találta a grófot.

– Bocsánatot kérek – mondta szelíden –, de mielőtt hazamentem volna, meg akartam nézni az én betegemet.

Zavar és áhítat látszott a férfi arcán, ahogy örömével küszködve mondta:

– Nagyon, nagyon kedves. Köszönöm…

– Jobban van?

– Ó, igen, most nagyon jól vagyok. Üljön le, tessék! Milyen kedves volt magától.

– Köszönöm, nagyon sietek – mondta Tilda nagy, tiszta szemekkel. – És különben is fáradt vagyok egy kissé. Sok baj és sok apró gond van a betegekkel.

– Ó, igen. És velem is, ugye?

– Ugyan! Hiszen magát egykettőre meggyógyítjuk. Apám nagyon érti a mesterségét.

– A professzor úr? – kérdezte felemelt fejjel a gróf.

– Igen, ő. És mellette talán én is hasznos lehetek valamiben.

– Ó, igen! Maga nagyon…

– Látja, ezt a virágot is azért hoztam. Egy kissé felüdíti már a színével is ezt az egyhangú szobát. És talán illúziót és kedvet is ad az élethez. Mindig az volt a rögeszmém, hogy a virág a legjobb gyógyítószer, mert az Isten gyógyít általa.

Egészen meghatódva vette a kezébe a virágot a férfi.

– Köszönöm, szívemből köszönöm – mondta. – Maga igen kedves hozzám, és… és bizonyára azt is meg fogja engedni nekem, hogy a nevén szólítsam. És ha elfogadja ilyen körülmények között, akkor én is megmondom a nevemet: Ercsey Bandinak hívnak.

Tilda lesütötte a szemeit.

– Engemet Tildának hívnak – mondta halkan, és megengedte azt is, hogy Bandi megcsókolja a kezét. De utána ellépett rögtön az ágytól.

A gróf csillogó szemmel nézte egy ideig.

– Nagyon boldog lennék – mondta aztán –, ha majd, amikor gyógyultan hazamegyek, az én professzorom és kedves leánya kijönnének hozzám, a mi régi, bogházi kastélyunkba.

Tilda szelíden mosolygott.

– Köszönöm. Nagyon fog örülni apám is. És talán már a télen…

– Ó, igen! Feltétlenül, ezen a télen feltétlenül.

– De csak egy feltétel alatt – mondta élénkebben Tilda: – Tudniillik csak akkor, ha a beteg engedelmeskedni fog a professzornak és az ápolónőnek.

– Azt szívesen, nagyon szívesen.

Néhány pillanatig zavartan hallgattak.

– Mondja – szólalt meg a gróf –, mindig ilyen sokáig, ilyen késő estig dolgozik ebben a klinikában?

– Nem éppen mindig – mondta komolyan Tilda –, de ma fenn kellett maradnom, mert van egy nagyon súlyos betegem: egy repülő hadnagy, majdnem szívlövést kapott szegény… De már megyek is. Jó éjszakát!

– A viszontlátásra.

Lent, a kapu előtt, megállott Tilda, és nagyot lélegzett. Aztán gyorsan, ruganyosan, táncoló kedvvel megindult a sötét, néptelen utcán hazafelé.

Belépett otthon az ajtón.

– Szervusztok! – mondta jókedvűen.

Bőrszékbe süppedve, egy fiatal, sovány férfi újságot olvasott. Világfinak látszott, az arca fonnyadt volt már egy kicsit. Fel sem nézett az újságból, csak úgy szólott oda:

– Szervusz, Tilda.

Vele szemben, egy széles heverőn, sok apró párna között, bimbózó szőke leányka heverészett, élénkzöld pizsamában, és mohón olvasott valamit.

– Szervusz, Gabi! – ment oda Tilda, és melléje ült szorosan. – Mit olvasol?

– Valami izgalmas marhaságot – mondta Gabi.

– Erotikus?

– Affenét, detektív.

– Miért nem olvasol verseket?

– Azokat neked hagyom. Hol voltál?

– A klinikán.

– Nagyon jó hely lehet az a klinika!

– Az öreg hol van?

– Nem tudom – mondta Gabi.

A fiú olvasás közben nagyot kacagott, majd ledobta az újságot a földre. Tilda odament hozzá, leült a szék karjára, és nyakon ölelte.

– Olyan mulatságos? – kérdezte.

– Hogyne, a marha! – mondta kacagva Gerő. – Berlinben elítéltek egy bankigazgatót, aki két méter és tíz centiméter magas, kétszázhetven font nehéz, és a rendeletek kijátszásával szerzett magának lisztet és vajat, mert a rendes hadi kvóta mellett éhen akart halni.

Tilda nem is figyelt a szavaira. Maga elé nézett és hunyorgatott, mintha valami nagy feladatot akart volna átszúrni a szemeivel.

– Te Gerő, szükségem van rád – mondta halkan.

– Mit akarsz?

– Holnap reggel, egy autóval, ki kell jönnöd Bogházára, egyenesen a kastélyhoz, az Ercsey kastélyhoz. Én már ott leszek, és várni foglak.

– S minek ez a cirkusz?

– Majd elmondom. Most ne kérdezz semmit.

Gerőnek nagyon élénk lett a szeme.

– És honnan vegyem az autót?

– Bérelsz egyet. Adok rá pénzt, éppen eleget. Jó?

– Rendben van. Mikor?

– Reggel nyolckor már ott kell lenned. És hozol magaddal egy rend férfiruhát. A tiedből vagy az apáméból, egy régit.

– Azt minek? – kérdezte ámulva Gerő.

– Mondtam, hogy ne firtass most semmit. Nagyon fontos. Megteszed?

– Rendben van.

– Adj kezet rá!

A két testvér kezet fogott.

– De aztán néma légy, mint a sír! – mondta Tilda.

– Ti ott mit főztök? – szólt oda Gabi.

– A te jövődet beszéltük meg – nevetett Tilda, és vetkőzni kezdett.

Gerő még lefekvés előtt kiválasztott egy régi, szürke ruhát, nyakkendőt hozzá, és összecsomagolta.

Tilda magához vette az aranycsatos, kicsi naplókönyvét, és lefeküdt. Sokáig írt, jegyezgetett az ágyban. Aztán a könyvecskét a párnája alá tette, s ahogy elnézett messze a levegőbe, a szemébe hullt egy Krisztus-kép, amely ott függött az ággyal szemben a falon. Egyszerre megvonaglott az arca, majd áhítat öntötte el, mint a tüzet a tej.

Összefogta a kezét, és percekig imádkozott.

Aztán eloltotta a lámpát, és nyújtózott egyet, mint a macska.

Másnap reggel, már hat óra előtt tíz perccel, ott állott Tilda a klinika előtt. Üde volt, élénk és tiszta, mint egy kiránduló. Sétálni kezdett a bokorsor alatt, leveleket tépett és szaggatta a fogaival.

Alig járt még valaki a derengő reggeli fényben.

Hat óra után valamivel gyenge búgással feltűnt az ibolyaszínű autó. Még jóformán meg sem állott, már kinyitotta Dobróczky az ajtót, és ki akart szállni. Tilda visszaintette, és gyorsan beült. Irányt mutatott a katonának, aki vezette a kocsit, majd németül hozzátette:

– Harmadik falu, kastély.

Sebes suhanással megindultak az ébredő városon keresztül.

– Olyan vagy, mint egy grófnő – mondta Dobróczky rajongva.

– Egy kicsit korán mondod.

– Nekem nincs korán, mert egész éjjel vártam, hogy lássalak. Nem is tudtam az izgalomtól aludni.

Tilda megcirógatta, és nevetett.

– Szamár vagy, fiam. Nekem van korán…

– Te, úgy látszik, jól aludtál.

– Nagyon jól.

Dobróczkynak fényesebb lett a szeme.

– Milyen édes lehettél, amikor aludtál…! – mondta, és simogatni kezdte Tildának a lábát.

– Most nem! – mondta csendesen a leány. – Majd, amikor megérkezünk. Ülj vissza szépen a helyedre, és mondd el, hogy mit álmodtál.

– Csak egyszer megcsókollak.

– Mindent el akarsz rontani?

– Tildám! Édes drágám…

– Mondtam, hogy ülj vissza a helyedre. Különben komolyan megharagszom.

Dobróczky hervadtan nézett maga elé, majd hirtelen elült a másik sarokba. Gyűrötten duzzogott. Tilda szembe fordult vele, felhúzta térdig a ruháját, és egymásra tette kecsesen a lábát. A feszülő harisnyán játszódva kúsztak felfelé a reggeli fénysugarak.

– Na, mit álmodott? – kérdezte kacagva.

– Tilda, ne kínozzon! – mondta kínlódva Dobróczky, és szomjasan nézte a két nagy, tiszta fényű szemet, a nedvesen virító puha száját és a karcsú lábakat. Lassan remegni kezdett az ajka, és a szeme tele lett könnyel.

– Tildám! – szólt könyörögve.

– Pardon! – mondta gyors illedelemmel Tilda, és egymás mellé rakta a lábait, mint egy iskolásleány.

Dobróczky nem szólt többet egy szót sem.

Tilda leengedte maga mellett az ablakot, és a barna mezőket nézte és a hervadó, szomorú fákat. Az aranyba boruló hegyeket és a felkelő, csodálatos napkorongot. A feje tiszta volt, a színe egészséges nyugalmú, csendes. Csak az idegei dongtak, mint tavasszal a méhek, amikor elindulnak a nagy fákra és a széles mezőkre. Akkor szólalt meg, amikor a kastély udvarán megállt az autó.

– Gáborkám, szeretsz?

A fiú könnyezve nézett a szemébe.

Egy béres állt a csűrkapu előtt.

– Itthon van az intéző? – kérdezte Tilda.

– Az ispán?

– Igen.

– A kertben van, instálom. Szedi a körtét.

– Hívja ide.

Gábor ott ült az autó lépcsőjén, lehajtott fejjel.

– Hát meg sem kérdezed, hogy kié ez a kastély? – bökte meg a térdével Tilda.

– Te már nem szeretsz…

– Ugyan, ne sírj! Várj, majd egyszer a tied leszek.

– Ki keres? – kiáltott oda a kert felől egy magas, fekete arcú férfi.

– Gáborkám, jövök rögtön – mondta Tilda, és gyorsan az ispán felé fordult. – Van itt valami záros hely ennek a kocsinak? – kérdezte hideg, leereszkedő hangon.

– Van kérem, hogyne – mondta a férfi, és erős, szőrös mellén összefogta az inget, és látható zavarral utánatette: – De kihez legyen szerencsém?

– Az Endre gróf menyasszonya vagyok.

– Kérem, csókolom a kezeit, méltóságos kisasszony. Bocsánatot kérek, hogy ilyen rendetlenül fogadom, de ha tudtam volna…

– Nem tesz semmit. Különben is erős munkaidő van most.

– Igen, gyönyörű termés lett.

– És hol van a garázs?

– Itt van, tessék parancsolni!

– Ezt a kocsit be kell oda tenni – rendelkezett Tilda. – Most mindjárt! Aztán a jövő hét folyamán festesse át szürkére, mert ezt a buta kék színt nem szeretem. Hogy hívják magát?

– Ráduly Péter.

– Román?

– Dehogy! – tiltakozott az ispán. – Magyar vagyok én, kérem.

– Tehát megértette, Péter?

– Igenis, méltóságos kisasszony.

– Valami reggelit nem tud adni?

– Csak tejet vagy sajtot – mondta restelkedve a férfi. – Ugyanis nincs feleségem. Tessék talán befáradni hozzám.

– Köszönöm, itt is egészen kedves, ennél a kőasztalnál, a fa alatt – beszélt gyorsan Tilda, és hátrafordult Dobróczky felé: – Ugye, Gáborkám?

– Igen, természetes.

Az ispán meghajolt és elment.

– Miről van szó? – állott fel Dobróczky.

– Egy falusi reggeliről. Itt, az én kedvenc eperfám alatt, a kőasztalnál. Jó lesz?

– Pompás!

– Hát megjött a kedved?

– Nagyon szeretlek.

– De csak tejet fogsz kapni. Tudod, a bátyám csak nőtlen ispánokat tart. Jaj, igaz: el is felejtettem, hogy ő is ki fog ide jönni hamarosan.

– Tessenek parancsolni! – jelentkezett az ispán. – Egy kis vajat és mézet is találtam.

Tilda megfogta a Dobróczky kezét, és ugrálva vitte a reggelihez.

– Kérem, a sofőrnek is adjon valamit! – szólt az ispán után, és enni kezdett.

Gábor elfogódva, áhítattal nézte.

– Bocsáss meg, Tildám – mondta tisztelettel. – Én igazán nem is tudtam, hogy te ilyen gazdag és előkelő…

– Ugyan, ne szamárkodj! Nem a származás a fontos, hanem a szív.

– Köszönöm, nagyon drága vagy.

Úgy ettek, mint a mátkák.

– Hanem, te Gábor – szólalt meg halkan Tilda –, én sohasem merek egyedül kijönni ide. Láttad ezt az ispánt, milyen vaderős férfi? Úgy néz reám azzal a kiéhezett, villogó fekete szemével, hogy félnék tőle, ha egyedül lennék.

Dobróczky majdnem felugrott:

– Agyonlövöm, mint egy kutyát!

Sokáig, egészségesen ettek.

Az idő derült volt. A nap puhán sütötte őket.

Még ott ültek a kicsi, kerek asztal mellett, amikor megérkezett a másik autó. Dobróczky felállt, ahogy látta feléjök jönni Gerőt. Bemutatkozott.

– Szervusz! – mondta Gerő barátságosan.

Tilda karonfogta a bátyját, és csendes sétával a park felé vitte.

– Ez előtt a majom előtt a kastély a tiéd, érted?

– Igen.

– A ruha itt van?

– Igen.

– Ott balról van a szénacsűr, a kapuja egy kicsit nyitva, látod?

– Igen.

– Oda belopod a ruhát és leteszed, érted?

– Igen.

– Most hány óra van?

– Nyolc húsz.

– Hallgass ide! – mondta lassan, tagolva Tilda. – Ezt a repülő majmot lehozod sétálni jó messze a parkba. Én azalatt beviszem a sofőrt a csűrbe, ahol ráhúzom a ruhát, amit hoztál. Ti keresni fogtok engem, és úgy irányítod a dolgot, hogy Gábor bejöjjön nyolc óra harminckor a csűrbe, ott bizalmas együttesben fog engem a sofőrrel találni, és megüti a guta, érted?

– És miért mindez? – kérdezte izgatottan Gerő.

– Most ne akarj tudni semmit! Eddig minden nagyszerűen ment, ez már csak a befejezés. Érted?

– Igen.

Gerő lemaradt, hogy a ruhát becsempéssze a csűrbe. Tilda vidáman odament Dobróczkyhoz, és megcirógatta az arcát.

– Boldog vagy, Gáborkám?

– Nagyon… Még sohasem voltam ilyen boldog.

Gerő is hamarosan odajött, és intett a szemével, hogy rendben van minden. Majd karonfogta Dobróczkyt és sétálni hívta.

– Gyönyörű hely! – mondta Dobróczky.

– Egy kicsit rendetlen most, de majd tavasszal helyrehozatom.

– Ősszel nem is volna alkalmas. De micsoda szép park!

Mikor már jól bent voltak a nagy fák alatt, Tilda odament a sofőrhöz.

– Jöjjön utánam! – mondta, és előrement gyorsan.

A német csodálkozva nézett, de aztán megindult.

– Hogy hívják? – kérdezte Tilda a csűrben.

– Kraft, Rudolf Kraft.

– Hová való?

– Wien, Grünbaumgasse.

– Nézze kérem: maga innen haza fog menni Bécsbe, mert vége van a háborúnak. Még ma haza fog menni.

– Oh, mein Gott! – veresedett el az örömtől a sofőr.

– Vetkőzzék le gyorsan, és vegye fel ezt a civil ruhát.

– Miért? – kérdezte bután a német.

– Azért, mert ebben a ruhában nyugodtan mehet. Pénze van?

– Nincs.

– Azt is fog rögtön kapni – mondta Tilda, azzal odabújt a fiúhoz, levette fejéről a sapkát, és a haját összeborzolta gyorsan. Aztán összekuszálta a magáét is, és egy mozdulattal ledobta a kabátját és a blúzát, hogy csak szoknyában állott. Lehevert a szénára, és a sofőr felé nyújtotta a karját: – Üljön ide, mellém!

Két perc múlva beugrott Dobróczky a kapun.

– Tilda! – szakadt fel a hangja, és rá akart ugrani a sofőrre, aki éppen a nadrágot húzta.

– Legyen gavallér! – állott elébe Tilda.

Dobróczky sírni kezdett.

– Mi van itt? – érkezett meg Gerő.

Nem felelt senki neki.

Gábor kitámolygott, és leroskadt egy tönkre. Úgy ült ott összekunkorodva, mintha el akarna tűnni ebből a világból.

Tilda magára kapta a blúzt és a kabátot.

– Gerő, adj ennek a fiúnak háromszáz koronát.

Aztán a kert felé indult gyorsan, és kiáltotta Pétert.

– Mikor megy a pesti gyors? – kérdezte.

– Tizenkettő tízkor.

– Fogasson be, és Kraft urat küldje az állomásra.

Az ispán értelmetlenül nézett.

– Ezt az átvedlett németet. Nem érti?

– Igenis.

– Tud maga németül?

– Nem tudok, sajnos.

– Egyáltalában nem sajnos. Nincs is szükség rá. Isten vele.

Az ispán utánanézett, és úgy csámcsogott, mint a mézlátó medve.

Dobróczky már bent üt a bérelt autóban. Hátul a bal sarokban. Gerő gyámolította oda, aki előkelő nyugalommal ott cigarettázott már a kormánykerék mellett. Tilda is beszállt, és felhúzta a kesztyűjét. Már berregni kezdett a motor, amikor néhány gyönyörű körtével sietve jött az ispán. A körtéket odaöntötte a Tilda ölébe, aki felvette a legszebbiket, és beleharapott a csillogó, hegyes fogaival.

– Mehetünk! – mondta tele szájjal.

Azon a délután csukott, fekete kocsit gördített a klinika elé két tüzes pejló. Sovány, szürke kosztümös, előkelő hölgy szállott ki elsőnek belőle. Utána kétsoros, sötétkék ruhában egy magas férfiú, akinek merész sasarca volt, és lelógó, búzaszínű bajusza.

Szótlanul mentek fel a lépcsőn. A folyosó elején egy csoport katonatisztnek odaszólt a férfi:

– Uraim, melyik szobában van a fiam?

– Kit tetszik keresni, kérem?

– Gróf Ercsey Endrét.

– Itt, balra, numero 9.

Rengeteg újság között találták a fiút. Az anyja megcsókolta, és végigsimogatta finom, hófehér arcát.

– Ugyebár, jól érzed magad? – kérdezte erősen németes ízzel.

– Igen, mama. Különösen, amióta itt vagyok.

Az öreg Ercsey csendesen ült az ágy mellett egy széken, és minden megindulás nélkül nézte a fiát, aki boldognak látszott.

– Hogy jöttél? – kérdezte végre.

– Nagyon jól, egy kitűnő autón, amit Mackensen adott erre a célra.

– Ah, Mackensen! – emelte fel hangját a grófné. – Az egy gavallér.

– Ó, igen. Nagyon szívélyes volt mindig hozzám, ismeri a te családodnak számos tagját is, mama. Sőt, mondotta, hogy egy ízben volt Bajorországban a ti kastélyotok vendége is.

– Igazán? Na, az nagyon kedves.

– És különben hogy vagy, Endre? – szólalt meg ismét mély, száraz hangján az öreg, és kivette a cigarettás aranyszelencét. – Szabad neked dohányozni?

– Ó, igen. Néhányat naponta, a professzorom volt olyan kedves.

– Hogy hívják azt az embert? – érdeklődött a grófné.

– Csetneky Kálmán.

– Ismerem, ad personam – mondta a vén gróf. – Elég régi, de közönséges dzsentricsalád, valahonnan Szatmár megyéből.

A grófné élénken jegyezte meg:

– A Csetneky?

– Igen, hiszen te is…

– Hja, az a furcsa, aki mintig hin und her?

– Igen, igen.

– Az egy kedves fiú, de olyan kicsit szeleburdi, hogy nem kényelmes vele nagyon együtt lenni.

– Ugyan, kérlek! – szólt rá az ura. – Hiszen egy főispánnak a fia, és utóvégre maga is elég neves egyetemi professzor.

– Na jó, de az nagyon csekély nekem, mert máma a parasztból is lehet egyetemi tanárt csinálni. Különben hívjátok be, szeretném őt látni!

Bandi csengetett. Egy ápolónő nyitott be mindjárt.

– Kérjük a professzor urat!

– Igenis, méltóságos úr.

Az öreg Ercsey cigarettára gyújtott megint, és minden különösebb összefüggés nélkül, ingerülten szólt a felesége felé:

– Talán azt gondolod, hogy én pártolom a parasztokat?

– Na, az majtnem úgy néz ki, kérlek.

A professzor benyitott. Haja és kedélye egyformán aranyban lengett. A grófné megenyhült szemekkel pillantott rá, s mintha bizseregnének az ujjai, úgy nyújtotta csókra a kezét.

– Kedves Csetneky, én magában nagyon bízom.

– Köszönöm, méltóságos asszonyom. Amit egy orvos megtehet, azt én is meg fogom tenni.

– Ó, igen, makának hiszem.

– De nincs is semmi baj. A fiú szerencsével született, és szerencsével zuhant.

– Azért cifra lehetett – jegyezte meg az öreg Ercsey.

– Hagyjuk ezt, apám! – húzta el a száját a beteg. – Már el is felejtettem az egészet.

– Igaza van a fiúnak – mondta a professzor. – A boldog ember csak a kellemes dolgokra emlékszik vissza, s azokra is csak unalmas idejében. Most pedig boldogok vagyunk és nem unatkozunk.

– Csetneky nagyon okos! – mosolygott a grófné; s a professzor rögtön bókolt:

– Az ember alkalmazkodó lény, méltóságos asszonyom.

– Bravó! Legyen szerencsém egyszer, látogasson meg, kedves Csetneky.

– Nagyon köszönöm, majd elmegyek az örömhírrel, hogy meggyógyítottam egy vitéz katonát.

– És mikor lesz az?

– Majd a háború végén, de egy hónapon belül bizonyosan.

– Hogy értsem ezt, kedves Csetneky?

– Egyszerű, méltóságos asszonyom: a háborúnak igen rövidesen vége lesz.

– Ön nagyon határozott, ez tetszik nekem.

A professzor mosolyogva felelte:

– Az orvosnak legfőbb kötelessége megállapítani a diagnózist.

– Ön úgy beszél, mintha betegség volna a háború is – mondta meglepetten a grófné.

– Határozottan, méltóságos asszonyom. Ez a legveszedelmesebb dögvész.

A hölgynek egészen merev lett az arca.

– És a Monarchia!?

– Meg fogják operálni, méltóságos asszonyom.

– És a Kaiser!?

– Sajnos, menthetetlen.

A grófné felállt.

– Ön nagyon vakmerő, kedves professzor!

– Csupán őszinte vagyok, méltóságos asszonyom.

– Úgy tetszik, mintha ön nem volna híve a Monarchiának!

Csetneky meghajolt és mosolygott.

– Bevallom, úgy van – mondta.

– És mit akar? – kérdezte megbotránkozva a grófné.

– Visszaadni mindenkinek az egészségét, és Erdélynek az önrendelkezést.

– Maka egy forradalmi ember, Csetneky!

– Sőt, ellenkezőleg, méltóságos asszonyom: annyira konzervatív vagyok, hogy gyűlölöm a repülőgépet, amelyről lezuhannak az emberek.

A fiatal gróf felkacagott boldogan az ágyban. A grófné azonban hideg szemekkel fordult az urához:

– Mit szólsz te ehhez az önálló gondolathoz?

– Nagyon érdekes.

A grófné nem szólt egyet sem többet. Nyugodt volt és hangulat nélküli, mintha nem történt volna semmi. Kezet fogott a professzorral, és leereszkedőleg jegyezte meg:

– Nagyon meg vagyok elégedve a fiam állapotával.

– Sokkal biztatóbb az, mint a császáré – mondta széles derűvel Csetneky, és utánuk indult, hogy elkísérje. Az ajtónál azonban ijedt arccal állította meg egy fiatal orvos:

– Professzor úr, huszonhét baka elszökött a kórházból!

– Ne aggódjatok, fiam: csupán olajágat keresnek – legyintett mosolyogva az öreg, és a vendégek után sietett.

A zajongó, tarka népség között Dobróczky jött átal a hídon. Lassan, bizonytalan lépésekkel, fáradtan taposta magának az utat. Sűrű csoportokban katonák és parasztok jöttek, akik ide-oda lökték. Úgy lógott egyenetlenül, mint egy tuskó, mit az áradó víz büllögtet a hátán. A „Metropolis”-kávéház előtt végre fennakadt a csőcselékgátnál. Akarat nélkül és unottan az ajtó felé indult. Valahogy végigvergődött a hosszú termen, és egy sarokban leült.

– Tessék parancsolni! – jelentkezett jó idő múlva egy pincér.

Dobróczky csak nézte sárga, beesett arccal.

– Mit tetszik parancsolni, kérem?

– Rumot, dupla rumot, feketét.

Monoklit nem viselt már.

Megitta a két pohár rumot, utána a feketekávét. Sorjában szépen, ahogy a keze alá kerültek. Aztán egykedvűen nézte a nyüzsgő kávéházi termet, de olyanok voltak a szemei, mintha nem látna semmit. Pedig egy különös tömeg forrt, izzadott, rajzott, kiabált és veszekedett előtte. Pedig minden asztalnál fürtökben lógtak az emberek: öregek és fiatalok, rongyos, éhes szemű szakállas zsidók; a háború petéiből kikelt potrohos valutabetyárok; sima, púderes arcú világfiak, akik kötél helyett fonnyadt karjaikat fonták az áldozatok nyakára; embersáskák, akik lerágták a bankóról az értékjelző számot; sunyi szarkák és fekete hollók, akik szemétdombjaik oldalába hordták össze a fénylő aranykoronákat; zugkereskedők, eldugott árukkal spekulálók, devizőrnek keresztelt óriás hangyák, pénzre szálló dongók és legyek, a kereskedelem minden fekélyei: a holdkóros emberiségnek valami különös harácsoló és fekete hada, a világháború utolsó törmeléke.

A lámpák meggyúltak. Dobróczky is felkelt, s mintha árnyék után menne, megindult kifelé.

– Pardon, szabad lesz fizetni? – állott elejébe a pincér.

A zsebébe nyúlt Dobróczky, és olvasatlanul pénzt adott a pincérnek, aki mélyen meghajolva mondta:

– Köszönöm, kapitány úr.

Az állomás felé indult. A szembejövő katonák nem köszöntek. Fegyvert és derékszíjat sem igen hordtak. Környékbeli, bocskoros parasztokkal mentek, és románul beszéltek.

A pályaudvar előtt sűrű csőcselék mozgott. Koldusok és nyomorék katonák kéregettek. Néhány rozoga bérkocsi is állott, s a hitvány gebéket bakák vették tömören körül. A várótermek ajtói és ablakai kitárva lógtak, és a termekben s a folyosókon mindenütt katonák heverésztek, és mocskos hátizsákokra fektették fejüket. Némelyik mellett szolgáló melegített a hűvösödő estben.

Dobróczky nem tudta, mit csináljon itten. Beült egy kocsiba, és szomorúan mondta:

– „Piros Csizma.”

Egyenesen odament, ahol Tildával vacsorázott tegnap.

– Van szerencsém, Fekete vagyok, gimnáziumi tanár – állott fel az asztal mellől egy ember.

Dobróczky kezet fogott vele, és azt mondta neki:

– Szervusz.

Aztán melléje ült, és kért a borából. Fekete töltött, majd meglógatta a mutatóujját, az orra előtt:

– Barátom, csinálj békét, mert ha nem csinálsz, elkárhozol.

– Lesz, holnap béke lesz – mondta Dobróczky.

– Akkor szervusz, pajtás!

Kiitták mind a bort. Fekete János letette a poharat, közelebb bújt a cimborához, és kigyulladt temető volt a szeme, ahogy suttogva megkérdezte:

– Te is kémeket akasztottál?

Dobróczky kék szájjal mondta:

– Szörnyűbbet tettem, barátom, mert én az egész világot felakasztottam. Az egész világot egy rózsaszálra.

Fekete értelmetlenül nézte egy ideig, aztán a szánalom határtalan szeretetével kérdezte:

– És ha behunyod a szemedet, látod az egész emberiséget lógni kinyújtott nyelvvel?

– Megfeketedve látom, barátom.

– Akkor szervusz, pajtás!

A testük összeért, és megfogták egymásnak a kezét.

Egy erős mészároslegény énekelni kezdett, majd odaverte az asztalhoz az öklét:

– Hé, kocsmáros!

– Tessék parancsolni!

– Valami nő itt nincs magának?

– Nincs, kérem. Ez szolid hely.

– Reggel egy berbécset küldök, nyúzva. Akkor sincs?

– Sajnos, akkor sincs, kérem.

– Mennyen fenébe! – mondta a legény, és eltolta magától az embert.

A katonák röhögtek.

Fekete János bort kért.

– Nem tudok aludni, barátom – vallotta megint. – Lehunyni sem tudom a szememet, mert akkor látom a kilenc embert, akiket felakasztottam Uzsoknál. Rögtön lógnak a fán, és ha ki nem nyitom a szememet, akkor leszállnak és reám jönnek, először a mellemre telepednek, aztán a homlokomra, és úgy kárognak, mint a varjak.

Dobróczky érzéketlenül lógatta a fejét, mint egy kitömött figura. Fekete megfogta vállban, és megrázta istenesen.

– És te? Hát te tudsz-e aludni?

– Én sem, barátom.

– Akkor szervusz, pajtás!

Az egyik asztalnál magyarul, a másiknál románul kezdtek énekelni a katonák.

– Hát vajon mikor fogunk mi aludni? – kérdezte Fekete.

Dobróczky az arcába bújva súgta:

– Én már holnap aludni fogok.

– Te nem!

– Én igen, esküszöm.

– Akkor én is igen.

– Velem tartasz?

– Veled.

Dobróczky kivette a revolvert:

– Hét darab van benne.

A Fekete arcára ráült a rémület, mint a görcs.

– Azt nem, pajtás! Még nem.

– Hát mire vársz?

– Megvárom a békét.

– Gyáva kutya vagy! – vigyorgott az arcába a másik, aztán visszatette a fegyvert, lassan felállt, és támolyogva kifelé indult. Az ajtóban egy kifestett nő az útjába állott.

– Van öt koronád? – kérdezte.

Dobróczky ránézett, és ijesztő arccal mondta:

– Bestia fajzat!

– Akkor kapd bé a fülemet, ha ráérsz.

Abban a pillanatban odavágtak egy széket a magyar katonák közé, és felordított egy román őrmester:

– Ki innét a magyarokkal!

És a magyarok vissza neki:

– Vágjad!

A sarokból meggörnyedve kiabálta Fekete János:

– Őrültek! Őrültek! Nem fogtok aludni holnap!

Tilda pompásan érezte magát a bogházi kirándulás után. Reggel kilenckor ébredt fel, s még sokáig az ágyban heverészett azután is.

Üde volt és virító.

Néha mókázott az arcával, máskor nézegette finom kezeit és gömbölyű karját.

Gabi is mellette feküdt, egy kissé megkuporodva a párna alá, mint a nyúl. Most is valami detektívtörténetet olvasott.

Senki más nem volt otthon.

Tilda lerúgta a paplant, és fütyörészni kezdett, majd kikapta hirtelen a Gabi kezéből a könyvet:

– Ne olvass annyit! Meghülyülsz attól a sok marhaságtól!

A leányka nagyon ingerült lett, de ahogy meglátta kitakarva Tildát, az ablak felé nézett, és így szólt:

– Bár meglátna valaki!

– S aztán? Legalább szépet látna! Nem úgy, mintha téged látna.

Gabi sértődötten dobta le magáról a takarót.

– Ide nézz! – mondta büszkén.

– Olyan sovány vagy, mint egy agár.

– Az szép, az a divat.

– De a férfiak nem szeretik!

– Azt hiszed, törődöm velük?

– Nana! Hát a kicsi Muki?

– Csak kedves.

– Mennyiért mutatnád meg így magadat? Neki! – kérdezte Tilda.

– Ugyan! Hát semmiért!

– És másnak?

– Még annyiért sem. És te?

– Én?! Ha ezzel lehetne pénzt keresni, karácsonykor már Monte-Carlóban játszanám azokkal az orosz hercegekkel, akik most futnak oda a bolsevizmus elől.

Gabi csodálkozással nézte.

– És nem törődnél azzal, hogy az emberek mit mondanak rólad?

– Eszem ágában sincs, fiam. Mert jegyezd meg jól: aki hallgat az emberekre, az segít nekik, hogy őt eltemessék. Repülj magasan, s akkor nem látod és nem hallod a verebeket. S mindettől eltekintve, egy szép nőnek nem is illik, hogy a tyúkokkal együtt a baromfiudvarban keresse a szemet.

Gabi eltűnődött egy darabig, de aztán mintha felfedezett volna valamit, így szólt:

– De ahhoz bátorság kell.

– Az természetes! Minden nagy dologhoz bátorság kell. De férjhez menni egy tanári szemüveghez, vagy egy bankhivatalnok sétabothoz, ahhoz már nem kell bátorság. Válassz: vagy-vagy! Mindenkinek a kezében van a sorsa, és végeredményben olyan életet érdemel, amilyent él.

– És ha véletlenül szerelmes leszel?

Tilda fölényesen húzta el a száját:

– Ugyan kérlek! A szív egyedül arra való, hogy egyenletesen szabályozza a vérkeringést. Ne adj mellékfeladatokat neki, mert az feltétlenül az egészség rovására megy. És főleg jegyezd meg: egy nőnek ismernie kell a szerelmet, de egy nagy nőnek nem szabad beleesni.

– De honnan ismerje, ha nem esik bele?

– Hát ugyan mit gondolsz, ki ismeri jobban a végtelen tengert: a hajóskapitány-e, vagy azok a szerencsétlen utasok, akik belefulladtak?

Gabi elvesztette okoskodó nyugalmát. Kíváncsi, vizsgáló szemekkel nézte Tildát: gömbölyű vállait, szép vonalú nyakát, nyugodt nagy szemeit, egy cseppet előreugró állát és büszke homlokát. Majd hirtelen magára vonta a paplant, és így szólt:

– Nem mindenkinek van egyforma természete.

– Az igaz! A malac répát eszik, de a csikó cukrot. Pedig mind a kettőnek négy lába van.

– De a cukrot is a répából csinálják! – jegyezte meg Gabi.

– Éppen azért mondom.

– Jobb lesz, ha ideadod a könyvemet.

Tilda odaadta, és mosolyogva figyelte a kék szemű leánykát, aki meg-megállva, lassan olvasta a sorokat, és néha vissza is ugrott. Könnyen észrevehető volt, hogy egyebütt jár az esze. Valahogy mégis elbotorkált azon az egy oldalon végig, de akkor összecsapta a könyvet, és olyan mozdulattal, mintha nem akarná felvenni többé, leeresztette az ágy mellé a földre.

És akkor felkelt.

Nem felugrott szelesen, mint máskor, hanem kecsesen felkelt. Magára vette reggeli köpenyét, a haját gondosan hátrasimította, és odalépett az álló tükör elé. Megnézte távolról és közelről az arcát, aztán feszesre szorította a formás kicsi csípőjén és a vékony derekán a köpenyt, és kacérkodva kereken fordult.

Tilda felült.

– Kár volna répát enned – mondta.

Gabi feléje fordult. A szemei odaadók voltak, mintha nagyon kérnének valamit.

– Mondd, igazán olyan vagyok, mint egy agár?

– Nagyon szép vagy, Gabi! – mondta komolyan Tilda. – És ami a legfőbb: nem mindennapi. Mert vannak szabályos szép nők, akiket mintha mérték után csináltak volna: azok nem érdekesek. De benned van valami feltűnő, valami különös, ami leginkább nyugtalanítja a férfiakat. És bizonyos, hogy aki egyszer látott, az nem felejt el.

– Komolyan mondod, Tilda?

– Komolyan.

Gabi odament hozzá, és leült melléje az ágyra.

– Akkor nagyon boldog vagyok – mondta ragyogó szemekkel.

– Hát lehetsz is, fiam.

Egy ideig csendben maradtak.

Azután Tilda megfogta a húgának a kezét.

– Mire gondolsz? – kérdezte.

– Nagyon érdekes dolgokat mondtál az előbb. Mert ahogy utánagondolok, tényleg lehet valami igazad abban, hogy egy szép nőnek szebben is kell élnie, mint egy csúnyának.

– Az csak természetes! – mondta Tilda. – Nézd meg a természet rendjét: a pálma nem kíván-e forróbb napot, mint a bükkfa? Vagy nem él-e a szarvas királyibb életet, mint az ökör? Vagy láttál talán pávát, amelyik a szemétdombon… – Itt megállt, és hirtelen azt kérdezte: – Mondd, hány éves is vagy te?

– Tizenhat, annyi múltam most szeptember elsején, vasárnap. Hiszen tudod, hogy csak négy évvel vagyok fiatalabb, mint te.

– Igen, igen. Nem is annyira azért kérdem.

– Hát akkor miért?

– Szeretnék valamit tudni, Gabi. Őszinte leszel?

– Igen, hogyne.

– Még ártatlan vagy?

Gabi gyorsan és boldogan pipált a fejével:

– Igen, bizony isten, igen. Csókolództam. Egyéb nem történt semmi.

– Nagyszerű! – mondta boldogan Tilda. – Ez vagyont ér.

– Hogy gondolod?

– Majd meglátod. Most csak annyit mondhatok, hogy az ártatlanságod pénzben kifejezve legalább…

Nem mondhatta tovább, mert Gerő belépett az ajtón. Sápadt volt és izgatottnak látszott. Először óvatosan körülnézett, aztán kivett egy újságot a zsebéből, és az ágy felé indult.

– Tilda!

– Mi az?

– Gábor öngyilkos lett.

– És?

– Hát meghalt, rögtön.

– Elárult?

– Nem – mondta Gerő, majd egy kis szünet után hozzátette: – Úgy látszik, nagyon szeretett.

Tilda mosolygott:

– Igen, úgy látszik.

– A „Piros Csizma” előtt lőtte szíven magát.

– Benne van az újságban?

– Hogyne! Nagy szenzáció.

Tilda összevonta a szemöldökét, és úgy nézett néhány másodpercig a levegőbe. Aztán kiugrott gyorsan az ágyból, és a telefonhoz sietett:

– Halló, kérem a kilenc-huszonhármat!

– Ki volt az a Gábor? – kérdezte Gabi.

– Nem idevaló – mondta Gerő.

– Halló, ott a klinika? Kérem Csetneky professzort a telefonhoz!

– Tilda, mit akarsz? – jött oda Gerő.

– Ugyan, ne izgulj! Mikor jelent meg az a lap?

– Most reggel. Rohantam vele haza.

– Halló! Te vagy, apukám? Itt Tilda. Kérlek szépen, mit csinál a kilences? Alszik? Nem, semmi különös. Csak éppen arra akarlak kérni, hogy semmiféle lapot ne engedj bevinni hozzá, mert a bogházi birtokát megtámadták a parasztok, és nagyon felizgatná a dolog. Nem, én sem hiszem, biztosan rémhír az egész. És igen, légy szíves egy szolgát ideküldeni rögtön. Szükségem van reá. Jó? Szervusz!

Nyugodtan visszafeküdt az ágyba.

– Mutasd azt az újságot! – mondta.

– Itt van, a harmadik oldalon.

Olvasás közben odaszólt Gerőnek:

– Kérlek, válassz ki a polcról egy könyvet. Jön mindjárt a szolga, és viszi a grófnak.

– Mit válasszak?

– Kapsz valamit.

– „Háború és béke.” Jó lesz?

– Ugyan! Egy grófnak kell, Gerő!

– Dosztojevszkij: „A félkegyelmű.”

– Mást!

– Lagerlöf: „Gösta Berling.”

– Az inkább. Add ide!

Ceruzát kért és levélpapírt. Sietve a következő sorokat írta a grófnak: „Itt az ágyban álmodozom és olvasgatok. A véletlen közös sorsban Magára gondolok, s küldöm ezt a könyvet, amit ebben a pillanatban tettem le a kezemből. Most harmadszor olvastam el, és annyira szeretem, hogy jólesik elküldeni Magának s arra gondolni, hogy hátha nemcsak a pillanatnyi sorsunk, hanem az örömünk is egy lesz. Estefelé valószínűleg benézek Apámhoz, és talán a könyvemhez is. Tilda.”

Beletette a levelet a könyvbe, és nyugodtan olvasta tovább a cikket.

– Mit szólsz hozzá? – kérdezte Gerő a végén.

– Mit szóljak?

Nem szólott semmit.

A professzor ragyogva érkezett haza az ebédre. Az örömnek valami különös vadsága özönlött róla. Olyan volt, mint a művész, aki sok kínlódás után ki akar ugrani a megtalált hanggal.

– Szervusztok, gyerekek! – mondta két lebegő karral. – Rohanunk a béke felé!

Gerő, Tilda és Gabi mind köréje gyűltek.

– Valóságos jóstehetség vagy, apám – bújt hozzá Tilda.

– Kérjük a levest! – kiáltott ki az öreg, és boldog nyugtalansággal mondta: – Most már nagyon könnyű jósolni, mert csalhatatlan jelek vannak. Aki lát, gondolkozik és következtet, annak itt van a béke.

Asztalhoz ültek, és Gerő fölényesen jegyezte meg:

– Én már napokkal ezelőtt megmondtam ezt valakinek. Mert amikor azt olvastam, hogy a besztercei és a máramarosi havasokban szökött katonák garázdálkodnak, csak úgy egyszerűen az erdőket letarolják, sőt szabályos ipartelepeket szerveznek és a lopott fával szabadon kereskednek, már akkor láttam én, hogy büdös a háború. Vagy ne menjünk messze, csak nézzük ezt a várost: tele van katonákkal, akik szabadon mászkálnak, isznak és duhajkodnak. És tele van a vidékről beözönlött parasztokkal, akik mind szaglászni jöttek. Lárma van, zsivaj és piszok: a vak is látja, hogy minden fegyelem eltűnt.

– Ez csak helyi tünet, amit te mondasz – vette át az öreg a szót –, ámbár nagyon is jellegzetes. De már egészen sorsdöntő, hogy az egész olasz fronton szétzüllött a katonaság, és fegyveresen, fegyelmezetlen csoportokban jönnek hazafelé. Károlyiék sikeresen dolgoztak. Azt hiszem, hogy főképpen az a kiáltvány hatott, amit maga Károlyi intézett Cegléd városához, s amiben szokatlanul ingerült szavakkal békét követelt. És Batthyány Tivadar, ugyancsak nyílt levélben, felveti a magyar–lengyel unió tervét: tehát inog a Monarchia is…

Tilda kárörömmel jegyezte meg:

– Végre! Essék csak le a német a magyar nyakáról.

– Ezek a magyarországi tünetek – folytatta az öreg –, de világviszonylatban is olyan dolgok történtek a napokban, amelyek nemcsak megfullasztják az egész háborút, hanem a régi társadalmi renddel együtt országokat temetnek el. Az uralkodók mindenesetre hullani fognak, mint a tekebábuk. Már teljes irtózatosságával lángokban áll Oroszország, az ántántdiplomácia elmenekült, és a cár hatalmas hívei, kiskirályok és mindenható hercegek, fejvesztetten özönlenek Svájc, Párizs és New York felé. Úgy megindult egyszerre nyugat felé a lángoló gőzhenger, hogy a semleges államok mind összefutottak, és a londoni szakszervezetek kongresszust tartottak. A munkásság mindenütt forr és nemsokára dübörögni fog! Hiába csinálják már Hindenburg és Ludendorff a háború mellett a vaklármát, mert a négyéves ádáz ellenséget egyik napról a másikra fogják otthagyni a nagyhatalmak, hogy megvédhessék a régi társadalmi rendet a bolsevizmussal szemben. S hallom, az öreg bolgár cár is megérkezett a bécsi Burgba, hogy bejelentse Károlynak: nem bírjuk tovább, fiam, békét rögtön, mert különben kiállunk a játékból.

Valami titokzatos félelemmel telt meg az asztal felett a levegő.

Tilda volt talán a legjózanabb. Hideg fényű szemekkel fürkészett: nem érezni, hanem látni akart ebben a tántorgó világban.

– És mit gondolsz, apám: itt Erdélyben mi lesz? – kérdezte.

– Hát cifra dolgok lehetnek – mondta a professzor.

– Forradalom?

– Azt nem hinném. Legalábbis nem olyan formában, hogy az egyik nép vagy az egyik társadalmi osztály nekiessék a másiknak. Legfeljebb a parasztok fogják egy kicsit megvakarni az urakat.

– Én pedig azt hiszem, hogy itt nagyon véres forradalom fog lezajlani – jegyezte meg Gerő.

Az öreg megrázta apró mozdulatokkal a fejét.

– Nagyon valószínűtlen, mert a magyarság leginkább lobbanékony tömege a négy székely vármegyében lakik, ahol nagybirtok nincs, idegen népelem nincs: tehát hallgatni fog.

Tilda felkapta a fejét:

– Lehetségesnek tartod, hogy a románoké legyen Erdély?

A professzor felállt, elgondolkozott, majd gyötrelmes arccal kimondta a szót:

– Úgy nézem, elvesztettük a háborút.

A nagy csendben feltette a kalapját, hogy menjen. De akkor eszébe jutott valami, és odaintette Tildát.

– Az önkéntes ápolónőket elküldtem – mondta. – Csak mint látogató jöhetsz a klinikára, természetesen bármikor.

– Estefelé bemegyek.

– Meglátogatod?

– Igen.

Elkísérte a kapuig az apját, s ott megkérdezte:

– Nem tudod, az öreg gróf mikor jön megint a fiához?

– Holnap, vasárnap délután.

– Milyen viszonyban van az öreg a nőkkel?

– Azt én nem tudom.

– Szereti őket?

– Miért vagy te kíváncsi effélékre?!

– Szerettem volna a jövőbe látni – mondta nevetve Tilda, azzal megcsókolta az apját, és visszafutott.

Különös bolond kedve volt.

Végigfeküdt a pamlagon, odahívta Gerőt és Gabit, s mintha összeesküvést szőne, fojtott izgalommal így szólt:

– Gyerekek, ez alatt a néhány hónap alatt, ami most következik, karriert lehet csinálni. Én mondom nektek. Gerő, neked különösképpen legyen nyitva a szemed, s főleg ügyes, eszes és lendületes fickókkal barátkozzál. Te pedig Gabi, holnap délután jössz velem, hogy megmutassalak az öreg Ercsey grófnak: jó, százados fa, sok deszka lesz belőle…

– Izgalmas lesz? – kérdezte Gabi.

– Remélem.

Gerő is megígérte, hogy lendületes fickókkal fog barátkozni.

– Tehát: dolgozni és hallgatni! – mondta Tilda.

Ebben mind egyetértettek.

Délután fél hatkor készülni kezdett Tilda, hogy bemenjen a klinikára. Vidító, friss és hamvas akart lenni, mint egy mezei virág, amelyhez nem ért emberi kéz még soha. Könnyű, egyszerű ruhát vett: egy fehér pettyes kéket, hosszú ujjút és a nyakán is csukottat. Amikor a végén megnézte magát a tükörben, valóban olyan volt, mintha apácák öltöztették volna fel.

Amikor kiment a kapun, mosolyogva arra gondolt, hogy jó volt napokig várakoztatni a grófot. A főtéren, a zsongó kávéház előtt, feltűnően megnézte egy fiatal őrnagy. Tilda észrevette azt is, hogy megfordul utána és a sarkába áll. Úgy tett azonban, mintha a férfi levegő volna. Pedig az a pillanat, amikor a szemük egy villanásra összeakadt, mintha megpengette volna benne az idegeket és a vér ütemét. Mert az őrnagy kemény arcában és fekete szemében volt valami rokonság: valami közös, bár sokkal durvább színe egyazon sorsnak.

Határozottan ment, komolyan és vigyázkodás nélkül, mintha vénasszonyok dicséretére vágyott volna. Már alig volt ötven lépésnyire a klinikától, amikor gyorsítani kezdett a háta mögött a férfi. S akkor egyszerre, minden különösebb ok és átmenet nélkül, Tilda nagyon ingerült lett. Annyira, hogy remegni kezdtek az orrcimpái. Valami ördögi düh kerekedett a tagjaiban. Érezte, hogy robbanni fog rögtön, ha meg találja szólítani ez a férfi.

Az őrnagy azonban nem mert az útjába állni. Zavartan, idegesen forogva maradt le a klinika ajtaja előtt.

Fent, a lépcsők tetejében, Tilda megállott néhány percre, hogy az idegei visszaüljenek a békességbe. Aztán megnézte magát a tükörben, és mosolyogva a kilences szobának tartott. Ahogy benyitott, egy fonott, habfehér és mély öblű székben ült Ercsey Bandi és a „Gösta Berling”-et olvasta. Rögtön felállt, és anélkül hogy előremozdult volna, mélyen meghajtotta magát.

– Már négy napja várom – mondta, és az arcán meghatottság látszott.

– Hiszem, hogy nagyon unalmas lehet itt – mondta Tilda, aztán lassan hozzálépett, és kezet nyújtott neki.

A gróf mélyen lehajolva megcsókolta a kezét, majd a szemébe, kívánkozva, mondta:

– Ó, nem, mert van egy nagyon kedves, állandó témám.

Tilda elpirult, és zavarában úgy tett, mintha nem találná meg hamarjában a szót. Közben észrevette azonban a piros rózsacsokrot az ágyon és a parádés ruhát a férfin.

– Tessék, üljön le! – mondta a fiú.

– Köszönöm, egy pillanatra tényleg leülök, mert nagyon gyorsan jöttem. Csak öt percre szabadulhattam, mivel vendégek jönnek hozzánk, és látni akarnak engem. Nem tudom ugyan, hogy mi látnivaló lehet rajtam… Olyan vagyok én is, mint a többi leány, aki álmodozik és vár…

Lágyan és tiszta csengéssel beszélt. S közben, ahogy a mellén előrefeszültek a gyenge ruhán a pettyek, a férfi már nem szavakat hallott, hanem dalt és muzsikát.

Nem is tudott felelni rá semmit.

– Jobban van? – kérdezte Tilda, és leült.

– Nagyon boldog vagyok, hogy eljött.

– Pedig, látja, már letettem végleg a fehér köpenyt. Nem is tett nagyon jót nekem, mert túlságosan lelkiismeretes voltam, és együtt szenvedtem a betegekkel. Másrészt pedig már vége is lesz a háborúnak hamarosan, és illik visszatérni mindenkinek a maga igazi oltárához. Én valószínűleg az álmok oltárához, a gróf úr pedig…

Ercsey Bandi könyörögve szólott közbe:

– Tilda, ne szólítson engem grófnak… Nagyon kérem.

A leány egy kicsit évődve, kedvesen mosolygott:

– Hát? Hogy szólítsam?

– Endrének. Vagy ha kedvesebbet talál…

– Endre… Endre. Hányadik?

– Az első, az új honalapító.

Tilda egy kicsit oldalt törte a fejét, és úgy nézett játékos szemeivel.

– Vajon én nem lehetnék-e, legalább egy picurkát, hasznos ebben az új honalapításban? – kérdezte.

– Sőt! – válaszolt a férfi. – Magát akarom felkérni, hogy ellássa a háziasszonyi tisztet.

– Ez igazán nagyon kitüntető – mondta a leány, és érezte, hogy a szemébe véglegesen becsalta a grófot. – De mielőtt elfogadnám, magának fel kell vennie egy szentséget.

– A házasságra gondol? – kérdezte a gróf.

Tilda lesütötte a szemét:

– Illetlenség volna részemről.

– Tilda… Maga nagyon kedves…

A leány felnézett.

– Mondja, Endre: van ennek valami értelme? – kérdezte halkan, selymesen osonó szavakkal.

– Ó, igen! Legalábbis az én részemre – mondta elérzékenyedve a férfi, és odalépett Tildához, aki úgy tett ebben a pillanatban, mintha felriadna.

– Mi az, talán fél valamitől?

– Nem félek – mondta a lány –, csak eszembe jutott, hogy teljesen megfeledkeztem a kísérőm személyéről.

– Hogyan? Hát van?

– Igen, itt van az ágyon. Engedje meg, hogy bemutassam: Zelma Lagerlöf.

Endre hangosan, boldogan kacagott:

– Nagyon aranyos! Igazán gratulálok egy ilyen híres hölgykísérőhöz.

Tilda felállt, és ártatlan huncutsággal mosolygott.

– Hát az nagyon természetes – mondta –, hogy nem jöhetek akárkivel, amikor egy honalapítót látogatok meg. Különben hogy tetszik?

– Maga?

– Nem, nem! Hanem a könyv.

– Ó, igen. A legszebb könyv, amit valaha olvastam. Van valami csodaszerű, titokzatos benne, valami végtelenből jövő és a végtelenbe elhangzó muzsika… És igazán nem csodálom, hogy ez a kedvenc könyve, mert olyan, mint maga.

– Akkor elviszem, mert mégsem illik, hogy éjszakára magánál maradjon – mondta Tilda, és felvette a könyvet.

– Nem, nem! Nagyon kérem magát! Még nem is olvastam el egészen. Majd én hazaviszem, úgyis tiszteletemet óhajtom tenni, ha meg fogják engedni.

– Endre, hát szabad magának künn járni!?

– Még nem, de hétfőtől kezdve igen. A professzor úr megengedte.

– Örvendek, de nagyon aggódom – mondta komolyan, hízelgő féltéssel Tilda. – Szóval hétfőn?

– Kérem, ne siessen! Hiszen olyan boldog vagyok… Tilda!

– Jaj, nem lehet. Így is biztosan kikapok otthon.

Amikor odanyújtotta a kezét, örvendezve mondta:

– Nem is hiszi, milyen jó érzés az, amikor az embernek egy kedves betege már ennyire jól van.

– Kedves, nagyon kedves… Maga sem hinné el, hogy ez engem mennyire meghat.

– Szóval a hölgykísérőm, az fogságban marad?

– Igen, majd én magam hétfőn… De várjon csak! Majdnem elfelejtettem, hogy ez a virág is magát várta. Kilenc szál van éppen, és nagyon boldogok leszünk mind a tízen, ha elfogadja.

– A kedvenceim lesznek – mondta Tilda, és ahogy megcsókolta Endre a kezét, hirtelen és aggódva rászólt: – Hiszen maga lázas!

– Az lehet, de nem a betegség miatt.

A leány felemelte az ujját:

– Jó lesz vigyázni magára!

– Ó, igen! A lázamra vigyázni fogok.

– Különben felveszem megint a fehér köpenyt!

– Tudja, hogy kitűnően állt magának!

Tilda rákacagott ragyogó fogakkal:

– Szóval a hivatását betöltötte?

– Ó, igen.

– A viszontlátásra!

Elment.

A gróf felvette a könyvet, leült, és a levegőbe nézett.

– Nagyon szeretem… – mondta boldogan, elereszkedve lágyan.

Az őrnagy még mindig ott várakozott a klinika előtt. Ahogy Tilda a nyitott kapu aljából észrevette, rögtön megállt, és az arca elé kapta a rózsacsokrot. Ragyogó, bolond kedvében volt. Aprókat, vihogva nevetett. Aztán egyszerre összefutott a szemöldöke, és a szeme olyan lett, mint egy kamaszé.

Egyenesen odament a férfihoz, s mintha a legkedvesebb ismerősök lennének, így szólt:

– Bocsásson meg, hogy ilyen sokáig kellett várnia reám.

Az őrnagy meglepetten kapkodott a szavak után:

– Sőt, én… nekem… bocsánatot kell kérnem… Talán ismer valahonnan?

– Hát hogyne ismerném! – nevetett Tilda.

– Nagy zavarban vagyok…

– Vigasztalódjék, mert az másnak is kínos, ha zavarják.

– De kérem, segítsen nekem: honnan ismerjük egymást?

– Hát nem emlékszik? Együtt voltunk Pesten a ligetben.

– Bocsánat – mondta restelkedve az őrnagy. – Akkor, ott a ligetben, nem voltam egészen korrekt, ha jól emlékszem.

– Remélem, most helyre fog hozni mindent – mondta Tilda.

– Igen, feltétlenül, ha megengedi.

– Abban az időben éppen nevelő voltam, úgy emlékszem.

– Igen, én is úgy emlékszem. És most, ha szabad kérdeznem?

– Ó, azóta megváltozott minden: szülőket és nevet cseréltem. Nem fázik?

– Nem, kérem. Sőt!

– Hogy utazott?

– Köszönöm, nagyon jól. De honnan tudja, hogy utaztam?

– Nagyon egyszerű – mondta komolyan Tilda –; a szemében a pupillák nagyon kicsikék.

– Nagyon érdekes – mondta az őrnagy. – De hogy értsem azt, hogy szülőket cserélt? Talán árván tetszett maradni?

– Dehogy! Nálam ez az egész csere másképpen történt. Egyszerűen otthagytam az édeseket, és mostohákat választottam. Rájöttem tudniillik, hogy az eredeti szülőknél nem érvényesült az én emberi szabad akaratom, mert anélkül kaptam őket, hogy engemet megkérdeztek volna. Nem igaz?

– Abszolúte! – nevetett üresen az őrnagy.

– Na látja! És hogy még jobban megértse a dolgot: mit szólna ahhoz, ha magának születésétől fogva éjjel-nappal együtt kellene élnie egy olyan nővel és egy olyan férfiúval, akiket a maga megkérdezése nélkül jelölnének ki erre?

– Nagyon kínos volna.

– Szóval maga nem szerette soha a szüleit?

– Ezt nem értem teljesen – makogta a férfi. – Ez egy kicsit zavaros…

Tilda kacagva folytatta:

– Annak örüljön, ha zavaros, mert akkor célhoz ért. Szedje hát elő gyorsan azt a hálót!

– Miféle hálót?

– Azt, amelyikkel halászni akar a zavarosban.

Az őrnagy idegesen nézett maga elé. Nem szólott semmit, csak engedetlen rángások látszottak a szája körül és az arcán.

– Különben, hogy van? Rég nem láttam – enyhített rajta Tilda.

– Kisasszony kérem, nézze… igazán…

– A ligetben jobban tetszettem, ugye?

– Bocsásson meg – mondta szégyenkezve a férfi –, de én magával nem találkoztam soha.

– Mondja, őrnagy úr: van az embernek valami kívánsága, amikor ilyen hangulatban van?

– Nagyon különös kérdés.

– De nagyon aktuális, mert a helyzet is nagyon különös.

A férfi kényszeredetten mosolygott.

– Bocsásson meg, de nem akarom zavarni tovább – mondta a menekülés gondolatával.

– Erről szó sincs, őrnagy úr: a visszavonuló ellenség sohasem zavarja az embert.

– Nem ellenség vagyok, hanem fogoly.

– Sajnos, egy kicsit későn adja meg magát.

– Ha megengedi, még mindig nem késő.

– De igen, mert a foglyok már szállingóznak hazafelé. Úgy látszik, vége van a háborúnak.

– De kérem, tartson vissza engem a béke idejére is!

– Sajnos, nem tehetem, mert rossz hírem lenne a történelemben. És kérem, hogy ne tegyen szemrehányást önmagának: utóvégre nem tudhatta, hogy ilyen előkelő ellenségnek futott a hálójába.

A férfi hálásan mosolygott:

– Igazán nem. Bocsásson meg.

– De azért még semmi sem reménytelen, sőt találkozhatunk is. Talán rövidesen.

– Nagyon boldog lennék. Mikor remélhetem?

– Majd a jövő háborúban – mondta Tilda, és otthagyta gyorsan.

Úgy ringott tova derűs arccal, mintha a népek már megkötötték volna a békét. Száját a rózsák közé dugta, és kuncogott örömében az úton, mint egy kölyök. Ahogy belépett otthon a kapun, egy pillanatra megállt és felkacagott. Aztán rohant a szobába be, hogy elmesélje valakinek. Azonban nem volt senki sem otthon. Ezen egy kissé felingerült. Nagyon kellett volna most valaki neki. Bárki, akit nagy kedvében meglökdöshetett volna; akin játszhatott volna szökdöső idegeivel, mint egy cimbalmon.

A kalapját ledobta valahová. Aztán levetette a pamlagra magát, szétdobálta a párnákat a földre, és kalimpált a lábaival. Majd felugrott, kinyitotta az ablakot, és szétomló hajjal az utcára hajolt.

Egy fiú és egy leány sétált éppen az ablak alatt. A fiú nyurga volt és kakaskodó, valami egyetemi hallgatónak látszott. A leány fekete nagy szemű, melegen búgó. Amikor éppen tovaléptek volna a járdán, Tilda halkan és sietve olyan hangot adott, mint a macska. A fiú észrevette és felnézett. Tilda rámosolygott és intett neki, hogy jöjjön. A diák nyugtalan lett, ide-oda fordult, megállt, majd aprókat lépett, aztán a saroknál elbúcsúzott hirtelen a lánytól, és kipirult arccal sietett az ablak alá.

– Nagyon szerelmes? – kérdezte Tilda.

– Nagyon – szólt fel a fiú.

– Ebbe, aki elment?

– Nem ebbe.

– Hát?

– Magába.

– Na!

– Bizony isten.

– Akkor bejöhet.

A fiatalember izgatottan körülnézett, és beosont hamar a kapun.

Ahogy kullogva, csendes dühébe beléesve, a kávéház elé visszaérkezett az őrnagy, valaki vállon ragadta és rákiáltott:

– Szervusz, Tivadar!

Uray kapitány volt, egykori pajtása.

– Szervusz, Pista komám! No nézd, a fene egyen meg!

– Hogy kerülsz ide? Mikor s honnan jöttél? – kérdezte Uray Pista.

– Én a harctérről, egyenesen – mondta Zaturcsay őrnagy. – A „Proviant Depot”-nak akarok bevásárolni, főleg szarvasmarhát és disznókat.

– Van pénz, mi?!

– Csak egy félmilliót hoztam – jegyezte meg fölényesen Zaturcsay Tivadar. – Hát te mit csinálsz itt?

– Én, barátom, szopom a cukrot. Van itt egy asszony, valami ügyvédnek a felesége. Az az alak künn van a szanitéceknél a fronton, s én vagyok itthon a házi fronton.

– Milyen a nő?

– Mint egy Salome! Fiatal, keleti szépség. Már három hete vagyok itt, csupa mézeshét mind a három.

– S különben hova vagy beosztva?

– Az öreg Hausernek vagyok az adjutánsa. Ott lógunk az olasz fronton. Feltre és Belluno között. De többet vagyunk Pesten, mint odakünt. A vén kecske nagyon szereti a pesti nőket. Természetesen én szoktam lefogni őket, s úgy adom át neki. Nagyszerűen megy az üzlet, mert minden jó nőért egyheti szabadságot kapok. Ezt a Salomét is ott ismertem meg Pesten, de sejted, hogy nem adtam át az öregnek.

– S most meddig tart a szabadságod?

– Hát barátom, azt a fene már nagyon eszi: holnap vissza kellene mennem. De nem fogok visszamenni. Nem vagyok éppen annyira tökkelütött marha! Hallottad, milyen hírek vannak?

– Hogyne! De kérdés, hogy mi igaz az egészből.

Uray Pista közelebb bújt és magyarázni kezdett:

– Hát fiam, nézd meg: itt van ez a sok léhűtő katona, azt hiszed, hogy van ezek közül egynek is esziben, hogy visszamenjen? Nem bolondok, amikor azt beszélik, hogy egy egész divízió megtagadta már az engedelmességet az olasz fronton. A pármai herceg elárult mindent! A csehek önálló légiókba tömörültek, s nemcsak osztrák alattvalók nem akarnak lenni, hanem már nyíltan kimondták, hogy nekik még a dualizmus sem kell. S fiam, itthon olyan nyomor van, hogy az hallatlan! Negyvenezer iparos jutott már koldusbotra, s a tisztviselők mezítláb és beesett horpaccal járnak, mint Szent János a pusztában. A kereskedelmi miniszter most rendelt valami ötvenezer pár cipőt nekik. S akkor én visszamenjek? Azt már nem! Hiszen mind kötöznivaló bolond, aki tovább harcol minden cél és ok nélkül. Sőt, mit mondjak neked: nemcsak bolond, hanem bűnös! Te is az vagy, ha visszamész!

Az őrnagy rögtön, minden ingadozás nélkül megjegyezte:

– Nekem el kell számolni. Tudod, hogy főbelövés jár…

Uray Pista megvonogatta a vállát.

– Hát valahogy csak elszámolsz – mondta. – De a főbelövés, ahogy én nézem a dolgot, kezd átcsúszni már a romantika birodalmába.

– Hagyjuk ezt az egészet! – legyintett Zaturcsay. – Mi a terved estére?

– Fiam, megvallom őszintén: nem csinálhatok semmit, mert nincsen pénzem. Tudod, a nő sokba kerül, ha gavallér az ember.

– Kérlek, én nagyon szívesen kisegítelek. Egy csöppet se restelkedj, hiszen sokszor van úgy az ember. Mennyit adjak?

– Nagyon köszönöm neked, komám. Ötezer korona talán elég lesz, ha már olyan kedves vagy.

– Kérlek szépen, adhatok tízet is mindjárt – mondta fölényesen az őrnagy.

Bementek a kávéházba, ahol Uray átvette a pénzt.

– Természetesen, visszafizetem – jegyezte meg.

– Ne csinálj gondot belőle! Majd elszámolom a kiadások közé, vagy legfeljebb néhány disznóval kevesebb lesz.

– Nagyszerű pofa vagy! – rázta meg Uray Pista a karját. – Emlékszem, az egyetemen is jól váltott az eszed. Hiába, egy kicsi örmény vér nem árt az embernek.

Zaturcsay savanyúan mosolygott.

– Hát komám, rossz percben magasztalod az eszemet – mondta.

– Talán belehúztak valamibe?

– Dehogy, ugyan! Hanem valami olyan történt velem ezelőtt tíz perccel, ami… hát hogy is mondjam neked: egyszerűen hallatlan!

– Nő?! – borította rá Uray Pista a szót.

– Eltaláltad – mondta az őrnagy. – Egy gyönyörű, de aztán gyönyörű, tudod! Kígyó, ragyogó, sikamlós…

– Sokba került?

– Affenét! Nem olyan volt az, mint a többi. Hát hogy is mondjam neked: ehhez hasonló még nem gurult elém az életben soha, pedig igazán volt dolgom jó néhánnyal.

– Mi az, hogy jó néhánnyal! – hízelgett Uray Pista. – Kaszáltad őket, mint a bükkönyt!

– De ez engemet kaszált le, komám! Vagy hogy is mondjam neked: rám repült, mint valami hegyes csőrű, gyönyörű madár, megsimogatott, megmart, és akkor elrepült…

– Hallod, ez nagyon érdekes! S hol végezte ezen erőmutatványokat?

– A klinika előtt. Éppen a hely színéről jövök.

– S hogy hívják?

– Hiszen, ha tudnám! – húzta fel a vállát Zaturcsay Tivadar. – Most láttam először életemben. Természetesen nyomába állottam mindjárt. Nagyon előkelőnek látszott: nem mertem megszólítani. Bement a klinikára, s én egy félórát vártam reá, mint a hűséges kutya. S képzeld: amikor kijött, egyenesen hozzám lépett, s mosolyogva bocsánatot kért, hogy sokáig várakoztatott.

– Szóval megismerkedtél vele?

– Nyavalyát, meg! Pedig tíz percig mellettem jött, ilyen közel, mint te. De azt sem tudom jóformán, hogy mi történt ezalatt. Megzavart, elvarázsolt vagy megbűvölt, vagy mi az istent csinált! S a végén, amikor már valósággal buta zavarba szédített, akkor belém eresztette a fullánkját és elment.

– Milyen volt?

– Nem tudnám leírni neked. Szép volt, de azért inkább a lényében volt valami csodálatos, valami emberfeletti. Nagy dióbarna szemeire emlékszem csupán.

Uray Pistában visszamaradt a szusz.

– Gyönyörű fogai voltak, kicsit hegyesek és gyérek?! – mondta megnőtt szemekkel.

– Igen.

– Egy kicsit vonagló, gyors járású!?

– Igen.

– Fiam, megvan!

Az őrnagy vörös lett:

– Becsületszavadra?

– Becsületistenemre!

– Ismered?

Uray aprókat kacagott, s közben egy-egy pillanatra megmerevedett arccal nézte Zaturcsayt. Olyanforma volt, mint egy bolond. Az őrnagy ingerülten szólt rá:

– Hát beszélj, az istenért! Mit röhögsz?

– Fiam, viperát láttál!

– Ismered, mondjad?

– Nem mondhatok semmit. Majd megtudod, miért. Csak arra felelj: akarod ezt a nőt?

Zaturcsay meglapult, majd szinte ráugrott a kapitányra:

– Mi az, hogy akarom? Látod, hogy őrült vagyok!

– De pénz, nagy pénz!

– Csak add a kezembe. A nyakát! Egyébbel ne törődj.

– Akkor gyere!

– Hova?

– Majd meglátod.

Gyorsított lépésben a Herceg utca felé haladtak.

– De hová megyünk? – kérdezte Zaturcsay.

– Csak gyere, ne félj semmit.

– De hova, ember?!

– Nagyon előkelő helyre, fiam. Remélem, nem lesz semmi akadály.

– Előkelő helyre?!

– Igen, igen, Gyere csak. Be foglak ajánlani. Megpróbálunk mindent. Én is csak az öreg Hauser révén jutottam be, amikor itt voltunk Károly királlyal. De remélem, menni fog… – Egyszerre, egészen hirtelen megállt, és az őrnagy arcába nézett: – Te nemes vagy, ugye? – kérdezte.

– No, hallod! – mondta a másik.

– Akkor bízzunk az ősi erényben.

– De mi van ott, ahová megyünk? Beszélj már egyszer!

– Nem mondhatok semmit. Majd meg fogod érteni, hogy miért. Mindent meg fogsz érteni.

Egy hatalmas, régi tölgyfa kapu előtt megálltak. Uray Pista csengetett, és odafordult az őrnagyhoz:

– Felhívom a figyelmedet, hogy méltóságos asszonynak szólítsd!

Egy fekete ruhás szobalány kinyitotta a kaput. Rózsás udvari kerten keresztül egy hófehér, befűtött verandára vezette, mely tele volt délszaki növényekkel. Itt átvette a névjegyüket, és szó nélkül eltűnt. Néhány perc múlva visszajött, és nyitva hagyván maga mögött az ajtót, halkan így szólt:

– Tessék.

Bementek egy szobába, amely szintén hófehér volt. Közepén egy kerek asztal állott, virágokkal gazdagon, körülötte sok szék és a két túlsó sarokban alacsony heverő. Olyan volt az egész, mintha sovány, előkelő leányok a női felsőbbrendűségről szoktak volna itt rengeteget társalogni. Két percig vártak. Akkor egy nő jelent meg tiszta fekete ruhában. Szikár volt, barna, félig már ősz. Az arca sápadt, a szemei szürkék és hidegek; és úgy nézett, mint aki mindig messze van az emberektől, mint aki nem örvend és nem haragszik, csak van. Az asztal mellett megállt, és halkan, különös hangsúllyal így szólt:

– „Urak.”

– „Hölgyek” – felelte vissza rögtön Uray Pista.

– Kérem, üljenek le.

Uray meghajtotta magát.

– Engedje meg, méltóságos asszonyom, hogy a legteljesebb bizalmába ajánljam barátomat – mondta, és intett az őrnagynak, hogy most leülhetnek.

Zaturcsay leereszkedett gyorsan az asztal mellé, és éppen káromkodni akart egyet e furcsa komédián, amikor odaszólt neki a hölgy:

– Aktív?

– Kereskedelmi ügyvivő volt a belgrádi követségen – jegyezte meg Uray.

– És a társadalmi osztálya?

– Nemes.

– Mielőtt a tulajdonképpeni tárgyra térhetnénk, önnek eleget kell tennie bizonyos formaságoknak. Igen?

– Kérem – mondta megadással az őrnagy.

– Mégpedig: először le kell tennie egy néhány szavas titokőrző esküt; másodszor pedig meg kell váltania az „Égő csipkebokor”-ba való belépését ötezer koronával.

Az őrnagy zavartan nézett, majd nekiszánta magát és megkérdezte:

– Bocsánat, méltóságos asszonyom, mi az az égő csip…

– Majd meglátod! – fojtotta el a kapitány.

– Kérem, rendben van – ereszkedett vissza a sorsába Zaturcsay.

A hölgy felállt és elment.

– Vedd ki a pénzt, Tivadar! – mondta Uray.

Az őrnagy megtörölte a homlokát.

– Már beleizzadtam… Mondd, mi van itten? Már nem bírom tovább ezt a mókát!

– Nem mondhatok semmit – felelte Uray Pista.

A hölgy ismét megjelent. Egy feszületet tett az asztalra, aztán az őrnagy kezébe adott valami fehér kartonlapot, amelyen égővörös keretben néhány sor írás állott.

– Kérem – mondta hideg áhítattal –, az Istenre és saját férfibecsületére gondolva, itt a feszület előtt és előttünk, mint tanúk előtt, szíveskedjék ezt az esküt fennhangon elmondani.

Zaturcsay felállt, meggyőződés nélkül és sietve olvasta:

„Esküszöm az élő Istenre, hogy semmit, amit e ház falain belül látni, hallani, tenni vagy tapasztalni fogok, soha senkinek, semmi körülmények között, elmondani és elárulni, vagy bármiféle úton tudomására hozni nem fogok. Isten engem úgy segéljen.”

– Köszönöm – mondta a hölgy, aztán elvette egyik kezével a pénzt, a másikkal a feszületet, és elment.

– Te Pista – mondta megriadt szemekkel az őrnagy. – A jó Istenre kérlek, mibe kevertél bele?

– Ne légy gyermek! Örvendj, hogy túl vagy mindenen. Ezután már csak élvezni fogsz.

– De hát ki ez a fekete nő? Legalább azt mondd meg!

– Ez egy valóságos báróné. Nem látod?

– És az az égő micsoda?

– Majd meglátod, mindjárt.

Kis szünet után mintha eszmélni kezdett volna Zaturcsay:

– Te mondjad, talán ennek a lánya az a másik?

– Nem egészen, csak fogadott lánya. Néha, nagyon ritkán.

Az őrnagy szétnyitotta a száját, mintha gyönyörű hajnalt látna derengeni:

– Szóval ez a nő ide fogja hozni nekem azt a másikat?

– De mennyire!

– Híjj, az ámenit! Akkor csakugyan jó helyen vagyunk!

A szomszéd szobában felgyúltak a csillárok, és az ajtó kinyílt.

– Urak, parancsoljanak! – mondta a báróné, és eltűnt.

Uray Pista karonfogta Zaturcsayt, és megindultak. Alig léphettek be azonban az ajtón, az őrnagy megállt, és a csodálat meglaposította az arcát: egy fényben ragyogó, pompás teremben voltak, ahol minden pirosban virított. Drága piros szőnyegek borították a földet, piros függönyökkel voltak bevonva az ablakok, piros rózsák virítottak a kicsi asztalokon, és piros babák hintáztak a nagy tükrök tetején. És ott állott a három sarokban három alacsony, széles pamlag: piros takarókkal gazdagon borítva és teleszórva apró párnákkal, mint pirosra festett habokkal. És a három pompás heverő felett ott függött három hatalmas kép a falon, s azokon egy-egy meztelen nő piros keretben. Bolondító, gyönyörű nők! Fiatalok, pompásak, kacagók és sikítók, teljesen ruhátlanul, csak éppen álarcot viseltek, amelyikből azonban kiragyogott mindegyiknek a szeme.

Uray Pista oldalt állt egy kicsit, és gyönyörködve nézte a barátját, aki úszott valósággal a piros teremben.

– Na, mit szólsz hozzá? – kérdezte egy idő múlva.

– Hát komám, megéri a pénzt – mondta Zaturcsay.

– Gyere, nézzük meg közelebbről a nőket.

Odamentek az elsőhöz. A kép alatt ott állt a neve a nőnek: „Mrs. Jupiter.” És a jobb sarokban, nagyon diszkréten egy kicsi piros zászló lengett, és annak fehér mezejében egy szám: „20 000 korona.”

– Ez egy ezredesnek volt a felesége – magyarázta Uray Pista. – Azt mondják róla, hogy huszonhárom éves, és hogy ez az ezredes a negyedik férje volt. Lengyel származású nő, szereti a hatalmas férfiakat, s amint a neve is mutatja, Jupiter az örök ideálja. A negyedik urát érckakasnak hívták, és egy fél év alatt mégis tönkretette.

– Ez igen! – mondta Zaturcsay.

A második kép egy magas, hajlékony nőt ábrázolt, és húszezer volt ott is a zászlón.

– „Virgo di Piave” – olvasta a nevét az őrnagy.

– Biztosan a piavei nagy csata emlékére – jegyezte meg kacagva Uray, és megint magyarázni kezdett: – Nézd meg ezt! Micsoda alak! Valósággal virágszál. Mit gondolsz, ki ez?

– Valami művésznő lehet – mondta Zaturcsay.

– Nem, mert ez egy konzervatív grófnő. Ő a város kedvence, a divatzászló, a varrólányok és az öreg urak ideálja. Olyan, mint egy büszke elefántcsonttorony. Azt a csodát beszélik róla, hogy nem lehet elvenni az ártatlanságát.

A harmadik még csodálatosabb nő volt: karcsú és gömbölyű mégis, ruganyos és izzó; nyugtalan, mintha állandóan rohanni akarna.

– Ez „Kleopatra” – mondta Uray.

– Hát komám! – ámult az őrnagy. – Ez a legszebb a három közül. Vajon ki?

– Ő! – mondta röviden a kapitány.

Zaturcsay nekiguggolt:

– Becsületedre?

– Hát, ha mondom!

– És lehet?

– De mennyire!

– Becsületedre?

– És a tiedre. Nézd meg, mi van a zászlóra írva?

– „25 000 korona” – olvasta Zaturcsay, majd elgondolkozva hozzátette: – Az egy kicsit sok…

– Olyan az áru – mondta Uray, mintha az ő portékája volna. – Tetszik?

– Nem szó.

– Hát szóljak a bárónénak?

Zaturcsay sokáig nézte a képet.

– Szóljál! – mondta végre.

A szomszéd szobában csengett a telefon.

Tilda felugrott a fiú mellől, és megigazította a harisnyáját.

– Szedd össze magad és tűnj el! – szólt oda neki, és elsietett a telefonhoz: – Halló! Igen, itt Kleopatra. Kezét csókolom, Paula néni. Egészen nyugodtan tessék csak beszélni, mert nincs senki itthon. Egy őrnagy? Ne is tessék mondani tovább: ismerem. De mennyire! Hogy mikor? Azt nem, máma semmi esetre. Hanem holnap délután. Igen, az jó lesz: öt órakor. Természetesen egészen vacsoráig. Igen, hogyne, leszedünk minden gyümölcsöt. Kezét csókolom. Igen, pont ötkor.

A fiú lázas szemekkel még mindig ott ült a pamlagon. Tilda bosszankodva állt meg előtte, s mint egy mákszem evezővel, aprókat suhintott a tenyerével az ajtó felé:

– Mi lesz már? Lódulj, egy-kettő!

– De nagyon szeretlek. Esküszöm az Istenre.

A leány úgy kacagott, mintha harapott volna hegyes fogaival.

– Hát akkor maradj, fiam – mondta csúfondárosan. – Rögtön jön apám és megsimogat.

– Komolyan?

– Most mondta a telefonon.

– Vele beszéltél, komolyan?

– Nem, mert a gyóntató atyával.

– Mikor láthatlak?

– Kit akarsz látni?

– Téged.

Tilda megint felkacagott.

– Ugyan, ne viccelj! – mondta, és fésülgette a nagy tükörben a haját.

– De hiszen még a nevedet sem tudom!

– Hamar, hamar! Egy-kettő!

– Mondd meg a nevedet, nagyon kérlek.

– Ne sírj annyit, nem szégyelled magad?!

– De nagyon szeretlek. Esküszöm az Istenre!

A kezébe adta a kalapját.

– Jó, jó – mondta rá sem nézve –, majd a holdvilágon andalogni fogunk ketten, legközelebb.

A fiú csak állt, és nem tudott menni.

– Olyan szép vagy, és olyan kegyetlen… – forgatta a kalapját.

Tilda leült a pamlagra. Nagyon ingerült lett. Ijesztő fekete fény lüktetett a szemeiben. A diák odament hozzá, hogy megcsókolja a kezét.

– Takarodj! – kiáltott rá.

A fiút borzasztó félelem fogta el. Azt hitte, hogy rögtön ráugrik a nő és összemarja. Remegve, lassan húzódni kezdett kifelé. Még az ajtóból sem volt bátorsága visszanézni. Úgy ment el, lerontva végleg, összetörve.

Amikor betette maga után a kaput, Tilda már nyugodt volt megint, mintha nem történt volna semmi a világon. Odament a könyvszekrényhez, hogy olvasson valamit. Mielőtt azonban választhatott volna, szelesen és széles jókedvvel belépett Gerő.

– Mit keresett itt az a fiatalember? – kérdezte.

– Miféle fiatalember?

– Aki innen jött ki.

– Hja, az a fiú? Az öreget kereste az egyetemről.

– Azt hittem, hogy kipofozta valaki innen, olyan szánalmas volt.

– Azon egy cseppet se csodálkozzál – mondotta komolyan Tilda. – Jól tudhatod, hogy micsoda nyomorban élnek az egyetemi hallgatók. Éppen most kezdeményezett valamit a rektor, hogy társadalmilag segítsenek rajtuk.

Gerő leoldotta a nyakkendőjét, és hanyag mozdulattal az asztalra dobta.

– Hanem addig is, amíg segítenének rajtuk, egy meghívást akarok közölni veled.

– Éspedig?

– Ismered az új naivát?

Tilda félvállról felelte:

– Igazán nem. Hogy hívják őnagyságát?

– Az lehetetlen! Mindenki bomlik érte.

– Hogy hívják?

– Szőnyi Baba. Magas, szőke.

– Hja, az a liba, aki a Molnár darabjában játszik?

Gerő gavallérnak érezte magát.

– Kérlek, ne nevezd libának! – mondotta. – Először is, mert nagyszerű nő és közel áll hozzám; másodszor pedig, mert meghívott tégedet is ma estére vacsorára.

Tilda nagyot nézett.

– S hogy jutok én ahhoz?

– Úgy látszik, rajtam keresztül. Nagyon kedves hozzám, nagyon köti ahhoz is magát, hogy ma este elvigyelek.

– S te mit mondtál?

– Hát azt mondtam, hogy biztos.

Tilda elhúzta a száját, és a vállait megmozgatta, mintha valami könnyű, de kellemetlen dolgot akarna lerázni magáról.

– Azt még értem, hogy hozzád kedves, de hogy velem mit akar, arra gyenge a fantáziám.

– Ugyan, Tilda! Minek ez a gőg? Lesz ott még egy férfi is, valami gazdag pofa.

– Hja, így már értem!

– No látod. Hát eljössz?

– Nem megyek! – mondta nyersen a lány.

– Nem értelek, bocsáss meg. Miért vagy te most egyszerre ilyen furcsa? Hiszen nem te mondottad éppen, hogy keressem az ilyen alkalmakat? Emlékszel?

– Igen, emlékszem – mondta Tilda. – De, úgy látszik, hogy a stílust is meg kell magyaráznom neked.

– Csodálom igazán, hogy neked nem elég diszkrét egy zárt lakás, egy magányos nő lakása, ahol csupán négyen vagyunk.

Tilda odament, és higgadtan megmagyarázta:

– Nézd, Gerő: egy efféle naiva tehetségtelen, tehát irigy; nem gondolkozik, tehát buta; ragyogni akar, tehát hamis.

– De kérlek, elfelejted, hogy vannak kivételek is!

– Az még rosszabb.

– Miért?

– Azért, mert kontár.

– Igazán, nagyon különös vagy.

– Amint a gondolkozó emberek általában – mondta Tilda, és odament ismét a könyvszekrényhez.

Gerő szmokingba öltözött. Amint a nyakkendőjét megkötötte, megpróbálta még egyszer a húgát:

– Garantálom, hogy megváltozik a véleményed, ha eljössz.

– Mondd meg neki, hogy nem mehettem, mert a büdös bankák életmódját tanulmányozom a természetrajzban.

– Jól van, Tilda… Légy nyugodt, én sem hívlak többet.

– Azt igen okosan is teszed. – Majd odament Gerőhöz, és úgy mondta halkan: – Nézd, nekem igen nagy terveim vannak. Sokkal nagyobbak, mint talán akárkinek ma Erdélyben. Tehát vigyáznom kell minden lépésemre. Azt akarom, hogy amikor reám néznek, akkor felfelé nézzenek. Érted?

– Tilda, reám bármikor számíthatsz – mondta odaadással a fiú.

– Köszönöm, de azt hiszem, hogy ezen az úton csak egyedül indulok. Ha azonban mégis szükségem lenne rád, szólni fogok.

– Bármire képes vagyok érted, hidd el.

– Nem vacsorázol?

– Babánál lesz a vacsora, mondtam. De időm sem volna most, mert virágot kell még szereznem.

– Van pénzed?

– Van, köszönöm. Szervusz!

– Te Gerő, várj csak egy kicsit: nézz utána, hogy valahol megtanuljak autót vezetni. Igen?

– Majd holnap utánajárok.

– S ha Gabit valahol látod, küldd haza, mert várom.

– Jó, jó. Szervusz!

Ott állt egyedül a szoba közepén. Már nem volt olvasni kedve. Túllépett a könyvön. Leheveredett a díványra. Az arca forró lett, és a szemei mozdulatlanul izzottak, mintha láza lett volna. Alig tudta fogni magát, hogy valamerre rohanni ne kezdjen. Érezte, hogy csak most kezd igazán élni, most a nagy feladat előtt: felmenni egyenes ívben az erdélyi égre! Szinte gyötörte a gyönyörűség. Némelyik pillanatban azt hitte, hogy belelát az időbe, bele a nagy éjszakába, amelyik elindult valahol Erdély felé…

Akkor esett a villanyfénybe vissza, amikor hazajött Gabi.

– Gyere, ülj ide egy kicsit! – mondta neki. – Valamit meg akarok beszélni veled.

– Jót?

– De még milyen jót!

Gabi melléje ült, le sem tette a kabátját, sem a kalapját.

– Halljuk! – szólt kíváncsian.

– Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy vagyont ér a te ártatlanságod?

– Igen, és?

– Hát akarod ezt a vagyont?

Gabi megfogta mind a két kezével a Tilda karját, mintha kapaszkodnék:

– És mikor?

– Holnap délután.

Gabinak ugrálni kezdtek a szemei:

– Hiszen az már itt van, csak egyet alszunk!

– Örülj neki! Minél hamarabb, annál jobb. Vagy félsz talán?

– Dehogy félek!

– Akkor rendben van. Az a fő, hogy legyen helyén az eszed.

– És nem tudja meg senki?

Tilda szinte megsértődött:

– Légy nyugodt, ha én veszlek a kezembe, ott jó helyen vagy. A világon a legjobb helyen.

– Itthon, vagy hol?

– Künn a városban, előkelő helyen. Valóságos paradicsomban… Mások ötezer koronát fizetnek, hogy oda bejussanak.

Gabi felállt és sétálni kezdett a szobában.

– És ki lesz az illető? – kérdezte.

– A férfi?

– Igen.

– Azzal is szerencséd van: egy őrnagy, magas, fekete arcú. Te úgyis a barnákat szereted.

– Öreg?

– Éppen a legfinomabb kor: negyven év és Ararát között.

– És azután hogy lesz?

– Nézd, Gabi: ebben a dologban minden és teljesen egyéni. A helyzet diktál, és te diktálsz mindenki másnak. Érted?

– Értem, de hogy kerülök én oda, arra a helyre?

– Csak bízd rám magadat. Majd elviszlek, és elrendezek mindent.

– Juj, be érdekes lesz! – kezdett táncolni Gabi, nehogy marni kezdjék a leselkedő, riasztó gondolatok.

Azon az éjszakán forró volt Gabinak a selyempaplan. Hiába nézte Tildát, aki üdén és nyugodtan aludt már mellette: az ő szemeire nem akart eljönni az álom. Csak feküdt megriadt idegekkel. Úgy érezte, mintha néha meleg, néha illatos, néha fojtó, néha pedig halkan zenélő csendben úszott volna a ház. A ház és benne, mint egy puha nászcsónak, az ágy. Órákig nézett a sötétbe belé, és arcokat látott: sok-sok férfiarcot, nagyon barnát, erős vonalakkal, tüzelőt, vágyakozót, mohót. És mintha örökösen és állandóan vonult volna előtte egyik a másik után. Néha színek is merültek fel a sötétből, rendesen a tűz és az arany színéhez hasonlók…

Végre, alig hajnal előtt, betakarództak bágyadt szemei. Úgy hullott az álomba színesen és mélyen, mint a rózsa a tóba.

Tilda nem engedte senkinek, hogy felébressze reggel. Már tizenegyre járt az óra, amikor maga keltette fel. Néhány becéző szót duruzsolt oda neki, aztán magára hagyta.

És ebéd után ismét lefektette. Ő is melléje ült a széles heverőre, csókolta, simogatta és úgy babusgatta. Valami ismeretlen gyönyör és odaadás volt a szemében. Gabi csodálkozva nézte ezt az izgatott, forró gyöngédséget, amely inkább hasonlított valami szerelmi turbékoláshoz, mint testvéri vonzalomhoz. Valóban nagyon különös volt Tilda: az orrcimpái rózsaszínben remegtek, a szája megvonaglott néha, és rögtön ingerült lett, ha nem hajlott Gabi mindenben és vakon a keze alá. Talán a kerítés örök ösztöne izzott fel benne. Vagy talán azon is túl egy beteges, mindenek felett eluralkodó gyönyör: levágni az angyalok szárnyát, tűzbe dobni a virágot, örvendezni a szüzek kínján.

– Félsz, Gabikám? – kérdezte.

– Én? Eszem ágában sincs.

– Nem is izgulsz?

Mielőtt felelhetett volna, benyitott a professzor. Le sem vette a kalapját. Úgy látszik, csak be akart szólni egy percre.

– Tilda, a kicsi gróf szeretné, ha benéznél ötkor – mondta. – Be akar mutatni az apjának.

– Üdvözlöm őket, mondd meg.

Az öreg mintha meglepődött volna:

– Fiam, ez a vizit nem volna haszontalan.

– Majd.

– Valami dolgod van talán?

– Igen. De egyébként a barométer sem jelzi ezt a látogatást.

– Rendben van, fiam. Majd mondok valamit nekik.

– Csak ne engedd az utcára, még ezen a héten.

– De hiszen semmi baja már!

– Éppen azért, hogy legyen.

– Nem értelek.

– Pedig nagyon egyszerű: ha még egy hétig bent kuksol, a szívbaja végleges lesz.

Most értette meg az öreg, és jót nevetett:

– Olyan jól áll az ügy?

– Nagyszerűen.

– Szervusz. De vasárnapra ki kell engednem.

– Miért éppen vasárnap?

– Mert akkor lesz a háziezred hadijátéka. Ünnepelni akarják az aranysarkantyút.

Tildának felrebbent a szeme:

– Pompás! Ünnepelni, azt lehet, de csak az én oldalamon!

– Beharangozzam?

– Szerezd meg neki azt az örömet.

– Szervusztok!

Gabi nem sokat értett az egészből. Meg is kérdezte, amikor elment az öreg:

– Miféle kicsi grófról van szó?

– Ercsey Bandiról, aki itt van a klinikán.

– Van talán valami köztetek?

– Szerelmes.

– És te?

– Nekem az eszemre szükségem van.

– S azt hiszed, hogy elvesz feleségül?

– Természetesen.

– Nem ezt emlegetted nekem? Tudod, akire rá akartál uszítani.

– Nem. Ez monopólium. Hanem az apját. Azonban baj van, mert úgy hallom, hogy az öreg nem ad a nőknek, csak holmi borravalót.

Gabi elhallgatott. Ide-oda ugrált a szemével, de végül mégis rátért:

– S azt az őrnagyot ismered?

Tilda megcirógatta és nevetgélt:

– Ne légy olyan kíváncsi: úgy sokkal érdekesebb lesz.

– Hány óra?

– Háromnegyed négy – mondta Tilda. – Gyerünk öltözködni, mert nekünk korábban kell ott lennünk.

Gabi nekiugrott, de nagy kék szemei mintha könyörögtek volna.

– Mit vegyek fel? – kérdezte.

– A lila selymet. Olyan vagy benne, mintha zenés misére mennél.

Sokáig készítette magát a leányka. Mert bármilyen kalandos és alattomos volt is az alkalom, ő azért nászra készült: izgatottan, a félelem és az öröm ágait szorongatva, a vágy állandó dorombolásával, mint egy bimbózó menyasszony.

Amikor készen volt végre, Tilda megnézte, és így szólt:

– Olyan vagy, mint egy katolikus grófnő.

Alig beszéltek valamit az úton. Gabi aprókat lépett, és látszott rajta, hogy nagyon szépnek érzi magát. De nem szólt, se nem kérdezett még a kapunál sem semmit, csak engedte, hogy vigye és repítse Tilda, mint a vitorla.

A báróné kedvesen fogadta őket; s azon sem lepődött meg, hogy egyszerre ketten jöttek.

– Mit szól a kis húgomhoz, Paula néni? – kérdezte Tilda.

– Elragadó! Igen lebilincselő – mondta a hölgy, mire Gabinak nagyon rózsaszínű lett a füle.

Tilda megsimogatta a húgát, és nevetve így szólt:

– Hagyjuk talán magára egy kicsit, mert megzavarta a Paula néni kitüntető véleménye.

Bementek ketten az „Égő csipkebokor”-ba.

– Mi is a neve a kicsi húgodnak? – kezdte a beszédet a báróné.

– Gabriella, Gabi, Gabika.

– A legfinomabb virágom lenne! Igazán örülnék, ha itt virítana, negyediknek. És talán minél hamarabb…

Tilda szembefordult vele:

– Sőt máris, Paula néni.

– Igazán?

– Igen, ma ő lesz tudniillik a főszereplő.

A báróné meglepetten nézett rá.

– Hogyan? – kérdezte.

– Helyettem – mondta Tilda, és nagy szemeivel ráfeküdt erősen a sovány arcra, s magában így szólt: – Undok vagy, mint a hüllő.

– Az egy kicsit nehéz lesz – jegyezte meg elgondolkodva a hölgy.

– Miért, Paula néni?

– Azért, kicsikém, mert úgy néz ki, mintha én nem azt adnám az őrnagynak, amit megígértem. Az efféle pedig nem mondható tisztes dolognak.

Tilda rögtön felugrott, és mosolyogva mondta:

– Az én erkölcsi érzéseim mindig felemelők, valahányszor többet adok, mint amit tőlem várnak.

– Na igen, drágám, ha ez a jelen esetben így állna, de…

– Örömmel mondhatom, hogy így áll – nyomta el Tilda.

– Hogyan?

– Tudniillik a húgom még ártatlan.

Egy finom mosoly látszott a báróné szürke szemében.

– Ja, az egészen más! Többet adni lehet – mondta.

Tilda meghajtotta magát:

– Örülök, hogy erkölcsösek lehetünk.

Visszamentek Gabihoz, és arról kezdtek beszélgetni, hogy mennyire ráütötte a bélyegét ez a háború az emberekre: könnyelműek lettek, cinikusak, jellemtelenek.

– Az őrnagy úr itt van – jelentette a szobalány.

Gabi rögtön a Tilda nyakába ugrott, és görcsösen csókolni kezdte. Nem lehetett tudni, hogy az öröm kirobbanása volt-e ez, vagy a menekülés vágya.

– Majd én bemutatlak egymásnak – mondta a báróné, és kiment. Bevezette Zaturcsayt az „Égő csipkebokor”-ba, aztán bevitte Gabit is a karján. Nemsokára visszajött, leült Tildával szembe, és kedvesen megjegyezte:

– Egészen gyönyörű pár.

– Ez az egyetlen felvonás ma? – kérdezte Tilda.

– Ó, nem! – mondta a hölgy. – Lesz még egy az éjjel. Néhány nap óta megint feltűnő az érdeklődés. Még csak a román betörés idején volt ehhez hasonló. És tizenhétben, amikor itt járt a király. De úgy látszik, most megint lesz Erdélyben valami…

Későre akart megvirradni másnap. Hajnal óta köd folyt a hegyek felől, s csak tíz óra után tudott az idő felverődni. S akkor lassan, szomorúan és finoman szitálni kezdett az őszi eső.

Zaturcsay frissen, gondosan kikenve ott ült a kávéház ablaka mögött, és reggelizett. Sok mindent, urason, élvezettel. Már a második forró teát itta, amikor megkopogtatta valaki kívülről az ablakot.

Uray Pista volt, ugráló kamaszos pofával.

Az őrnagy beintette.

– Hát nagy csata volt? – kérdezte már messziről Uray.

– A valóság gyönyörű volt, de a vicced rossz – mondta Zaturcsay.

– Miféle viccem?

– A kleopátrás, a Csipkebokorban.

A kapitány meredten, némán nézte egy ideig, majd ráütött a térdére hirtelen.

– Téged becsaptak! – mondta.

– Azt már nem!

– Szóval ő volt?

– Dehogy ő!

– Hanem?

– A konzervatív grófnő.

– Az lehetetlen!

– Becsületszavamra.

– Honnan tudod?

– Onnan, hogy ártatlan volt.

Uray Pista tátogva hüledezett:

– Nem igaz!

– Hát mire esküdjem meg neked?

– Ezt nem értem… Igazán nem értem.

– Azért semmi baj, komám! – ölelte meg örömzsíros arccal az őrnagy. – Fő, hogy megérte a pénzt. Hát egy ilyen nőt, mondhatom neked: mint a bimbó! Szerelmes lettem belé. De egész komolyan! Ma délután is találkám van vele.

– Ott?

– Ott, fenét! Olcsóbb helyen.

Uray még mindig nem tudott napirendre térni.

– Őrülten csodálkozom – mondta.

– Gyújts rá, komám! Halló, pincér! Örülj, hogy így van. Szivart akarsz, vagy cigarettát?

– Mindegy. De ez a dolog izgat engem.

– Hadd a fenébe! Nesze, gyújts rá erre a médiára! Gyújts rá, és örülj, hogy boldog vagyok. A délutánt is vele fogom tölteni.

– Ott?

– Hát mondtam már, hogy nem ott. Én sem akarok, de ő sem akar odamenni többet.

– Úgy látszik, megszeretett – kezdte szőrmentire Pista, ahogy rágyújtott.

– Én is azt hiszem.

– Akkor most fogd össze a markodat.

Zaturcsay örömmel kapott a szón:

– Ugye, ne eresszem?

– Ne hát! Sőt szorítsd, ahogy csak lehet. Ki tudja, hogy mikor jutsz te még egy ilyen nőhöz. Mert, barátom, egy grófnő, mégiscsak grófnő! Összeköttetést, vagyont, fényt, életet jelent. Mindenki megfoghatja a szerencséjét az életben egyszer, ha bátorsága és esze van.

Zaturcsay elgondolkozott.

– Te könnyen beszélsz… – mondta végül a levegőbe.

– Bocsáss meg, de igazán nem értelek. Mert kettőnk közül, ha valamelyik könnyen beszélhet, az nem én vagyok, hanem te. Csak nekem kerülne egy ilyen grófnő a szívembe, majd megmutatnám, hogy mitől döglik a légy.

Az őrnagy körülvigyázkodott, majd közelebb bújt Urayhoz:

– Nem is a grófnő miatt vagyok megakadva, te ember!

– Hát?

– Hanem a becsület, komám! A katonai fegyelem és a pénz. Ha vissza nem megyek rövidesen.

– De engedj meg, ez már nem is butaság, hanem tisztára betegség – kezdte terelni Uray Pista.

– Hát nem érted, hogy a divíziónak egy félmilliója van nálam?!

– Örülj neki! A lehető legjobb helyen van.

– De amikor eljöttem, már akkor üres volt az élelmezési raktár.

– Tudsz te arról, hogy az egész világháborúban egyetlen katona is éhen halt volna?

– Nem.

– De arról remélem tudsz, hogy gránát, srapnel és golyó által jó néhányan megbújtak örökre.

– Mit akarsz mondani ezzel? – bámult rá Zaturcsay.

– Csupán azt, hogy ezek szerint sokkal fontosabb a béke, mint az élelmiszer. Tehát egyenesen kötelességed, hogy most, amikor módodban van, elősegítsd és siettesd a békét.

– A katonai és az egyéni becsületem árán?

Uray Pista rákönyökölt az asztalra, és az arcába beszélt

– Úgy veszem észre, hogy neked téves fogalmaid vannak a becsületről. Összetéveszted a katonai szabályzattal, amelyről én azt tartom, hogy magasabb érdekekért nemcsak át lehet, hanem át is kell hágni. A jelen esetben pedig itt van egy magasabb érdek, az enyém, a tiéd, az övé, az egész emberiségé: a béke. Ennek a fennkölt eszmének a szolgálatában tehát a következőket mondom neked: ne végy se ökröt, se disznót, hanem hadd, hogy éljenek az állatok is. Hiszen nekik is olyan gyönyörű és olyan rövid az élet! Mert nézd meg, Tivadar: ha veszel, akkor megölik ezeket az állatokat is, és megölik nemsokára azokat a katonákat is, akik megeszik a te ökreidnek és disznóidnak a húsát. Ha pedig nem veszel, akkor egy napig esetleg éhezni fognak a katonák, a második napon már kevesebbet lőnek, a harmadik napon még kevesebbet, a negyedik napon pedig leteszik a fegyvert, és megtagadnak minden engedelmességet. Vagyis más szóval megcsinálják a Békét…

– Hol tanultad ezt a filozófiát? – kérdezte mosolyogva az őrnagy.

Uray Pista szigorúan felelte:

– Semmi esetre sem a szolgálati szabályzatból, mert onnan a magasabb erkölcs hiányzik.

– De közben te elfelejted, hogy én katona vagyok. Amíg pedig ezt a mundért és ezt a kardot viselem, addig nem ismerhetek a szolgálati szabályzaton kívül semmi másféle katekizmust.

Pista erre is tudta a magáét:

– Nézd, Tivadar: te becsületes, nagyszerű katona vagy. Én is az vagyok. De gondolj arra, hogy az apostolok is halászok voltak, egy ideig. Mondom, egy ideig. Mihelyt azonban az Isten megvilágosította az ő értelmüket, letették a hálót, amely csak nekik hozott hasznot, és felvették az Igét, amely az egész emberiség üdvét szolgálta.

– Nagyon messze mentél – mondta Zaturcsay.

– Egyáltalában nem! Mert annyira közel van egymáshoz ez a két gondolat, mint az a két halász, amelyik egymás elől elfogja a halakat. És mi is halászok vagyunk, de nem hálóval, hanem karddal. Mert a mi kardunk ugyanazt teszi az emberekkel, amit a háló teszem a hallal: kiveszi az élet tengeréből, más szóval: megöli. S amennyivel az ember élete értékesebb, mint a halé, annyival jobban és gyorsabban kell eldobnunk a kardot, hogy hirdethessük az igét.

– Miféle igét?

– Teljesen ugyanazt, amit az apostolok: a szeretetet és a békességet.

– Te milyen vallású vagy? – kérdezte egyszerre Zaturcsay.

– Én református.

– Mindig az voltál?

– Nem, izé voltam.

– Engedd meg, de furcsán hangzik, amikor éppen te hirdeted ennyire a keresztényi igéket.

A kapitány zokon vette a dolgot.

– No, nem azért mondom! – békítette Zaturcsay, mire Pista béketűrő szenvedéssel mosolyogni kezdett, és megjegyezte:

– Nézd, barátom: ha én ilyen „műkedvelő” keresztény létemre szívem mélyéből hiszem, hirdetem és cselekszem ezeket az igéket, akkor mennyivel inkább kellene ezt tenned neked, aki igazi, sőt első keresztény vagy!

Zaturcsay úgy érezte, mintha a saját bőrével takarták volna be. Egy ideig csak lefelé nézett, s meg sem mozdult. Végre kisóhajtotta nehezen:

– A pénz! A pénz!

– Furcsa vagy: miért fáj neked a pénz?

– Hát nem az enyém, ember! Legalább ezt vissza kellene küldeni.

Uray Pistát megrémítette a gondolat.

– Hiszen akkor nem csináltál semmit! – mondta. Sőt, mit mondjak neked: még alábbvaló cselekedet volna, mint ha magad vásárolnál hadiszereket, vagy tudom is én mit. Gyávább is volnál sokkal, mert ez az egész annyit jelentene, hogy nem mered egy sereg embernek magad beadni a mérget, hanem mást kényszerítesz erre a hősi cselekedetre. Mit mondjak neked: a többi pénzt is el kellene venni, mind az egész hadseregtől! És tanulmányi célokra használni fel, emberbaráti célokra, szegényék felsegítésére, vagy egy szebb jövő megalapozására, ahogy te fogod tenni.

– De nem leszek én sikkasztó?

– Most már igazán szamár vagy! Nemcsak sikkasztó nem leszel, hanem ki tudja, hány szerencsétlen embernek mented meg az életét ezzel! S különben is, csak véletlen szerencse, hogy ezt az átkozott hadianyagot, amit pénznek nevezünk, valamire használni tudod. Ha munícióban vagy bakancsszegben, vagy gyilkos gázban volna ez az érték, éppen annyira nem kellene visszaküldeni, mint ezt a pénzt. Világosabban szólva: nem azért tartod te meg ezt a félmilliót, mert pénz, hanem azért, mert embereket akarnak meggyilkolni véle.

Az őrnagy eldobta a szivarvéget, és egy hirtelen elszánással megfogta Uray Pistának a kezét.

– De aztán te vagy az értelmi szerző! – mondta.

– Én büszkén vállalom. Ha ugyan jó neked erre egy ilyen koldus ember, amilyen én vagyok.

– A koldus állapot ne aggasszon téged – felelte Zaturcsay. – Az értelmi szerzőnek úgyis dukál.

Uray nem látszott mohónak.

– Biztos lehetsz – mondta –, hogy a szívemből beszéltem. És abban is biztos, hogy az emberiség érdekében. Hogy aztán ebben az emberiségben te vagy a legszerencsésebb, az nekem csak jólesik, mert régi jó barátom vagy.

– Mennyit adjak neked, Pista?

– Kérlek szépen, ez már teljesen a te érzéseidtől és számításaidtól függ. Én csak egyet mondhatok: boldog vagyok, hogy ebben a félórában, amelyet örök életemre a titkaim közé teszek, nagyon sok katonát megmentettem a haláltól.

– Adok neked ötvenezer koronát, jó lesz?

– Kérlek, hálásan köszönöm, ha tízet adsz is.

Zaturcsay óvatosan körülnézett, aztán átadta Uray Pistának az ötvenezer koronát.

Likőrt hozattak, koccintattak, és szó nélkül ültek. Nézték az ablakon keresztül a ködös, szomorú őszi utcát. S a járókelők között egyszerre feltűnt a Tilda alakja, amint Gerővel együtt éppen a „Nurmi Garage” felé tartott.

– Nézd, ott megy a nő! – zökkent fel Uray Pista.

– Hol?

– Ott megy, ott!

Zaturcsay felugrott, és végignézte, amíg eltűntek az utcán.

– Már nem érdekel – mondta csendesen, de nem ült vissza, hanem fizetett.

– Hova sietsz? – kérdezte Uray.

– Megyek az előkészületeket megtenni – szólt nyugtalanul az őrnagy. – Tudod, méltó keretet akarok neki, valami finom és rejtett helyen.

– A grófnőnek?

– Igen.

– Hát csak okosan, kérlek.

– No, szervusz, komám!

– Este aztán találkozunk.

– Jó, jó.

Egy forró teát kért Uray Pista. Aztán a külső zsebéből a belsőbe tette a pénzt, és hátradőlt a széken, mintha az övé volna a világ.

– A fene egye meg! – mondta. – Ez erős munka volt, de megérte.

Már terítettek volt ebédre, amikor hazajött Tilda a garázsból. Jókedvűen dobta le magáról a kabátot, a feje tiszta volt, a teste ruganyos. Egészen kivirított ebből a búnak eredt, nyomasztó őszi félsötétből, amely lefüggönyözte Erdély ablakait, mind a négy égtáj felől.

Gabi a díványon megbújva Elinor Glynnek egy könyvét olvasta, amely a nemi életről és a szerelmeskedők különböző típusairól szólt.

A professzor azzal a hírrel jött haza, hogy a semleges államok békeértekezletre gyűltek össze; Tisza István pedig sürgős kihallgatást kért a királytól, mert be akarja jelenteni, hogy Magyarország békét kíván ajánlani az ellenséges hatalmaknak.

– Képzelem, mennyire be van gyulladva Károly! – jegyezte meg nagy kárörömmel Gerő, mintha csupán egy bajba jutott vetélytársról lett volna szó.

A professzor elgondolkozott. Először a részvét, aztán a gyűlölet füstje kínozta meg az arcát. Súlyos szavakkal mondta:

– Úgy látszik, rajta akarja megbosszulni a sors az egész magyarirtó dinasztiának minden bűnét.

Gabi ijedten emelte fel a fejét:

– De apuka, kérlek, hátha meghallja valaki?!

– Akkor utánam fogja mondani, ha magyar!

– Igaza van apámnak – lobbant melléje Tilda. – Hiszen még egyetlen szabad perce sem volt ennek a gavallér nemzetnek, amióta Habsburgok ülnek rajta!

Nyomasztó, rosszízű csend lett. Nemigen beszéltek többet. Az asztal mellől is szótlanul állottak fel. Az öregnek még mindig bugyborékolt a vére az indulattól. Szivarra gyújtott, és menni készült. Tilda észrevette, hogy ránéz és int.

Kikísérte.

– A gróf megkérte a kezedet tegnap – mondta.

– Elég hamar – jegyezte meg természetesen, derűsen Tilda.

– Jobban mondva, megkérdezte, hogy nem lenne-e kifogásom az ellen, ha ő komolyan beszélne veled.

– Az apja is ott volt?

– Igen.

– És mit szólt?

– Azt hiszem, hogy erről nem tud az öreg, mert titokban tette a kérdést.

– És te mit feleltél?

– Azt mondtam, hogy te válaszolni fogsz helyettem is.

Megcsókolták egymást.

Tilda ledőlt a díványra. Elnyújtózva feküdt egy ideig, aztán felugrott hirtelen, és Erdély történelméről szóló könyvek után keresgélt. Kiválasztott Kővárytól és Szilágyitól néhányat, és azokkal visszafeküdt. Alig merült bele jóformán az olvasásba, Gabi kisompolygott az ajtón. Tíz perc múlva Gerő is eltűnt. Az egyiket az őrnagy, a másikat a primadonna várta. Ő azonban ki sem mozdult a házból. Estig feküdt beletemetkezve a könyvekbe, akkor pedig egy erdélyi, egy budapesti és egy bécsi lapot hozatott, és vacsora után azokat olvasta: főleg a háborús és a politikai cikkeket, a miniszterek, a hadvezérek és az uralkodók futkosásait, az egyre szaporodó kiáltványokat, a röpcédulák üzeneteit, a hadseregek utolsó szusszanásait, az egész kontinentális vaklármát.

És másnap ismét jöttek a könyvek és a lapok.

Izzó, nagy szemeivel bevilágított a sorok háta mögé: a jövőjét kereste Erdélynek, és a magaslatot a maga számára ezen az erdélyi földön.

Mert a paripa, amelyen menni akart, már nyihogva várta.

Csütörtökön délután ismét virágot küldött a grófhoz. Hófehér rózsákat s csak egyetlen szálat égő pirosat, amelyik kiugrott a csokor közepéből, mint egy forró szerelmi sikoltás.

És a következő napon maga ment a rózsák után. Sokat nyugtalankodott, mindent megpróbált és abbahagyott, de estére kelve, mint egy puha tollú és némán rettentő fekete madár: a babona már egészen az agyára ült: péntek volt és tizenharmadika. És ez a közönséges és mégis titokzatos emberi szú, ez a nyárspolgárok és repedt lelkek rozsdája odamarta a klinika kapujába őt is.

Ahogy elgondolkozva felfelé ment, éppen a rendőrkapitány jött szembe vele a lépcsőn. Megnézték egymást és tovább mentek.

A gróf ott állott az ablaknál, amikor belépett hozzá. Csak pillanatok múlva kezdett mosolyogni, de akkor elborította teljesen az öröm: szinte odahullt, ahogy két remegő kezével egyszerre ragadta meg a Tilda karját.

– Drága! Hát maga… – kapkodott a szavak után.

– Endre, valami történt?

– Ugyan? Hogy jut eszébe?

– Maga nagyon ideges! Feltűnően ideges.

Látszott a férfin, hogy erőszakkal süllyeszti arcáról a zavart.

– Semmi, semmi… Örülök magának – igyekezett mosolyogni.

Tilda ráborította egészen a szemét. Azonban nem szólt, hanem tovább lépett lassan és leült egy székre. Valami nagyon rosszat sejtett, és érezte, hogy vigyáznia kell magára.

– Hogy van? Tilda, maga hogy van? – állott melléje a gróf.

– Endre, nekem öröm volna, ha titkokat mondhatnék magának – mondta szelíd csüngéssel Tilda.

– És nem mondhat?

– Nem.

– Miért?

– Mert nekem nincsenek.

Endre azt hitte, hogy titkos szerelmi gondolatról lett volna szó, és szomorúan jegyezte meg:

– Kár…

– De ha volnának, sem mondhatnám meg.

– Tilda!

– Igen, igen.

– És miért?

– Azért, mert nem lehet az ember bizalmas ahhoz, aki bizalmatlan hozzá.

– Én?! Bizalmatlan?

– Igen, igen.

– Tilda drága, hiszen nincsen semmi.

A leány mélyen a szemébe nézett megint:

– Semmi?

A gróf zavartan félrepillantott.

– Szót sem érdemel, amikor maga itt van – mondta.

– Tehát mégis van valami!

– Mondom, semmi az egész.

– Akkor miért nem mondja meg?

– Azért, mert nem akarom izgatni magát.

– De én izgulni akarok! – mondta Tilda, és lesütötte szégyenlősen a szemét.

Endre megsimogatta a haját.

– Drága! Milyen édes maga…

A leány panaszosan nézett fel reá

– Igazán úgy bánik velem, mint egy elemistával.

– Tilda, ezt ne mondja! Mert maga nekem a legtöbb a világon: tündérleány vagy királykisasszony, vagy a legcsodálatosabb virág… Mindenesetre valami olyan, ami a legszebb a világon.

– Akkor megmondaná.

– De édes, én óvni és védeni szeretném minden haszontalan, zavaró dologtól.

– Köszönöm – mondta hálás pillantással Tilda. – A jövőben védjen meg mindentől, de most ne sajnáljon.

– De ez egy rosszízű dolog. Egy bántó, piszkos ügy.

– Endre, mondja meg hamar!

– A rendőrkapitány járt nálam, ha mindenképpen tudni akarja.

– Na és mit keresett itt?

– Egy autót.

Tilda csodálkozva nézett reá:

– Magánál autót, itt a szobában?

Endre kacagni kezdett:

– Hát maga azt hiszi, hogy egy gyermekjáték autót keresett?

– Hát nem azt?

– Nem, drága gyermek, mert ha lett volna itt egy olyan, eddig régen magának adtam volna.

– Nagyon köszönöm – évődött vele Tilda –, de biztosan ráírta volna azt is, hogy kicsin kezdi az ember.

– Azt igen, feltétlenül. Sőt azt is, hogy az angyal hozta.

– És? Miféle autót keresett?

– A Mackensenét, amivel megérkeztem ide. Gyönyörű kocsi volt, kár, hogy nem látta.

– Na, és?

– Hát ez az autó eltűnt.

– Endre, ne mondja!

– Úgy látszik, valaki ellopta.

– Hát ez borzasztó! Ebben a kis városban?!

– Az egyáltalában nem biztos, hogy itt lopták el – magyarázta a gróf. – Az egész ügyben semmi sem biztos, csak az, hogy az autó eltűnt. És hogy a kísérő hadnagy öngyilkos lett.

– Itt, a városon? – kérdezte nagy szemekkel Tilda.

– Igen.

– Hát én arról hogy nem hallottam?

– Hiszen én sem tudtam a mai napig. A rendőrkapitány csak nézett.

– És?

– A sofőr eltűnt az autóval együtt.

– És magától mit akarnak?

– Kérdezősködnek, puhatolódznak, információkat kérnek, nyomoznak.

Tilda felállt.

– Hát tudja, Endre: ez mégis hallatlan, hogy amikor maga beteg, ilyenekkel izgatják!

– Meg is mondtam a rendőrkapitánynak.

– Mert utóvégre a maga egészsége fontosabb, mint egy rongyos autó! Nemcsak a mi számunkra, hanem talán egész Erdély számára fontosabb.

– Drága… Maga olyan édes!

Szinte remegett a felindulástól Tilda.

– Nem is gondolja, hogy mennyire gyűlölöm ezt az egész rendőrséget! Amikor ennyire tapintatlanok és durvák.

– Édes kicsi Tilda, ne izgassa magát!

– Higgye el, nem az autó miatt izgatom.

A gróf hozzálépett, megfogta forrón a kezét, és meghatottan nézett a szemébe.

– Drága kicsi Tildám, úgy szeretlek! – mondta remegve.

– Bandi, én úgy szeretnék mindig maga mellett lenni.

– Mindig?

– Igen.

Bandi átölelte és a szájára hajolt lassan. Tilda lehunyt szemekkel elfeküdt a karjaiban, és arra gondolt, hogy jobb lett volna talán a föld színéről eltenni azt a sofőrt.

Nem lelte helyét egész vasárnap a kicsi gróf.

Már hajnali ötkor felébredt, s nem ragadtak le a szemei többet. Mihelyt annyira virradt, kinyitotta az ablakot, hogy megkémlelje az időt: derült volt, keményen tiszta, mint a tükör. Boldogan nézte, hogy a derengő égi kék falak tövében megszületik lassan a szín, s ráhömpölyög nesztelenül a világra.

Reggeli után halomra szívta a cigarettát. Minden félórában csengetett, kért valamit: olvasnivalót, képeskönyvet, kártyát, teát, feketekávét. És mégsem akart múlni a nap. Heverészett, körbesétált, hangosan beszélt; az aranyba boruló fákat is nézte néha, szerelmi vallomásokat szerkesztett magában, sóhajtozott, játszott a virágokkal, rendezgette a ruháit, és sokat nézte magát a tükörben.

Ebéd után szendergett valamit, aztán öltözködni kezdett. Egy-egy gondolatra hosszan elandalgott, és mégis órákat töltött teljes parádéban.

És végre, úgy a szürkület kapujában megérkezett a hintó. Az öreg Ercsey serényen és jókedvűen ment fel a fia után a lépcsőn.

– A Rákóczi-kertbe! – szólt oda a kocsisnak, ahogy beülhettek mind a ketten.

– Először a Mária utca tizenkilenc – javította ki félénken a fiú.

Az öreg ránézett:

– Mit akarsz ott?

– Fel kell vennünk egy hölgyet.

Egyenletes, lassú tempóban haladt a két pej.

– Ki az a hölgy?

A fiú zavartan, a boldogság izgalmával kezdett beszélni:

– Kérlek szépen, apám, éppen referálni akartam neked, mielőtt kérdeztél volna. Megismerkedtem egy drága leánnyal, akit komolyan, szenvedélyesen megszerettem. Kérem a beleegyezésedet. Biztosan te is boldog leszel, ha megismered.

Az öreg feléje fordult.

– Ki az a hölgy? – kérdezte megint.

– A Csetneky professzor leánya.

– Mi?!

– Igen.

– Gyuri, állj meg! – szólt elé Ercsey Balázs a kocsisnak.

Gyuri megállította a lovakat az út közepén.

– S mit akarsz te azzal a személlyel?

A fiúnak a fejébe szökött a vér:

– Apám, ez a hölgy az én menyasszonyom!

– Mehetünk? – fordult hátra Gyuri.

– Várj, amíg parancsolom!

És ott állott a két ló hosszú percekig. Endre reszketett, nem akart szólani többet. Várt. Azt hitte, széjjelveti a hőség, amely keresztül-kasul robogott a testén. S amikor látta, hogy még mindig s örökké csak állnak, megmozdult, hogy kiszálljon a kocsiból.

– Hová mész? – fogta meg az apja a karját.

– Megyek a menyasszonyom után.

– Nézd, Endre: te most az eszedet elvesztetted – kezdte józanabbul az öreg. – Teljesen elvesztetted, de bízom abban, hogy nem véglegesen. Próbálj csak gondolkozni. Gondolj arra, hogy ki vagy te, és ki ő! Én igazán nem bánom, ha szereted, de arra ne gondolj, hogy feleségül fogod venni.

– Sajnálom! – mondta a fiú.

Suhancok és más járókelők gyűltek meg kétoldalt a járdán. Nem győztek rájönni, hogy miért állott meg az út közepén az a hintó.

– Gyuri, mehetsz! – szólt előre a gróf.

– Hova hajtsak, méltóságos úr?

– A Mária utcába.

Úgy látszott, mintha felengedtek volna mind a ketten. Az öreg fordított egyet ravaszul a dolgon, és mosolyogni kezdett.

– Egy kicsit ingerült voltam, de megértheted – mondta. – Hiszen nagyon jól tudod te is, hogy ezt a leányt feleségül nem veheted. Utóvégre Erdélynek mégiscsak a fejedelme volt egykor az ükapád.

Endre is szelídebben védte magát:

– Csetneky sem egy parasztivadék. Ha jól emlékszem, éppen te mondtad a múltkor, hogy előkelő és nemes.

– A macska is hasonlít valamit az oroszlánhoz, de azért mégsem nyávog az oroszlán, ha találkozik a macskával.

A fiú nem hadakozott. Valami különös, meleg érzés kezdett terjengeni benne. A gyenge akaratú, erőtlen, kuksoló ember öröme volt ez, miután egy nemes indulatában már felülmúlta magát. Mert nem volt neki soha egyetlen szava sem az apja előtt, sem egy elismert véleménye. De most megvédett egy nőt: vele, az oroszlánnal szemben, aki ordít a kiváltságok fennsíkján, amikor macskákkal akarják összekeverni!

– Nem kívánom tőled – folytatta az öreg –, hogy rögtön lemondj róla, ha szereted. Tartsd meg magadnak mindaddig, amíg akad egy hozzád csakugyan méltó valaki. Szórakozzál, élj derűs napokat véle, végy neki ékszert és ruhát, én nem fogom észrevenni az egészet, sőt pénzt is kaphatsz.

– Kérlek, erről ne beszéljünk most többet – tért ki Endre a szavak elől.

– De arra figyelmeztetni akarlak, hogy a nyilvánosságot lehetőleg kerüld ezzel a nővel!

– Miért mondod ezt? Még ha egy rossz hírű nő volna, értem…

– Én nem mondok semmi rosszat reá, hiszen nem is ismerem. Bizonyára egy rendes polgári nő, mint a többi. De ez nem elég ahhoz, hogy nyilvánosan tüntessen az oldalad mellett. No, pláne egy olyan környezetben, mint a mai!

– De hát akkor hogy képzeled?

– Mit?

– Ezt az egészet, amit most csinálunk. Hiszen érte megyünk!

– Nagyon egyszerű: kivisszük a kocsin és letesszük.

– Kérlek, ez lehetetlen!

– De hát csak nem képzeled, hogy odaül melléd, amikor Erdélynek jó néhány kitűnősége foglal az asztalnál helyet!

– Én nem értem: miért ne ülhetne ott, hiszen a menyasszonyom!

Az öreg úgy tett, mintha a fia egészen bolond volna:

– Megint szamárságokat beszélsz! Én igazán nem tudom, mi lenne az Ercseyekből, ha mind felszednének valakit.

Endre megint elforrósodott, és valami önérzetes szót keresett, de akkor megállott a hintó.

– Eredj, Gyuri, és mondd meg a kisasszonynak, hogy várjuk. De jöjjön hamar!

– Nem volna jobb, ha én mennék érte? – szólt oda csendesen Endre.

– Te itt maradsz! Az Ercsey fia nem futkos, mint egy borbélylegény.

– Rendben van.

Tíz percig kellett várniok.

De amikor frissen, uralkodó szemekkel és egy ajándék mosollyal Tilda megjelent, címeresebb volt az igazi grófnál.

Endre leugrott rögtön.

Ercsey Balázs nyelt egyet, de aztán kezet fogott a leánnyal, és kegyesen megjegyezte:

– Látja, eljöttünk magáért.

– Köszönöm, őszinte ragaszkodással fogom meghálálni – bókolt neki Tilda, és megszorította titkon a Bandi kezét.

Egy félóra múlva már ott ültek a hosszú, virágos asztalnál, bent a sétatéri épület nagyobbik termében. Tizenheten voltak. Mind előkelő vagy nagy tisztet viselő urak. Valóságos erdélyi vezérkar, melynek az élén a királyi biztos állt: egy nagy sodrú, közismert főúr, akit saját kérésére éppen a napokban mentettek fel magas állásától, s most búcsúzni készült ettől a vacogó Erdélytől. Ott volt Lovassy Árpád, a főispán; Urbán, a polgármester mint házigazda; öt gróf az Ercseyekkel együtt, közöttük Makray Berci is, a nagy aulikus és kegyelmes, s talán a leggőgösebb úr a Szamos mentén; aztán három báró, az egyik nagy ló- és nőszakértő, a másik híres műgyűjtő, a harmadik egy dúsgazdag, különc vénlegény; ott volt Nadler tábornok, a katonai Monarchia erdélyi lelkiismerete, aki egy szót sem tudott magyarul, és arról volt híres, hogy csak a németet tartotta embernek, s csak a disznóhúst ízletesnek; még három más katona is volt: Lippner ezredes, a háziezred parancsnoka; egy Karácsony Korjolán és egy Rácz nevű alezredes; továbbá az egyetem rektora, egy szerény, tudós öregúr; és végül Tilda, a középpontja, a szíve az egésznek.

Mert hiába prüszkölt Ercsey Balázs: a leány mégiscsak ott ült a fia mellett, vidáman és boldogan, mint egy ragyogó királyi kisasszony. Sőt azt is tudták már az urak, hogy mátkája a kicsi grófnak, az aranysarkantyúsnak. Súgva adták egymásnak a hírt, és megbotránkozás helyett arra használták a leány polgáribb származását, hogy tiszteletlenül, szinte röfögő gerjedelemmel lopták a nemes nyakra és a nyugtalan, nedvesen csillogó szájra a szemüket. Egyedül Makray Berci volt, aki elhúzta gúnyosan a száját, s hogy éppen a szomszédja volt az öreg Ercsey; meg is jegyezte neki:

– Remélem, nem ültetsz az Ercsey kertbe vadfát.

– Majd kiszárítom én a tövit – válaszolt kedvetlenül a másik.

Természetesen, németül folyt az asztali beszéd. De miközben darabosan hullottak a germán szavak, és fűrészelték a levegőt a hosszú német mondatokkal, egy-egy megjegyzést magyarul is tettek suttyomban a leányra. Az egyik ropogósnak jellemezte, a másik gyöngytyúknak, a harmadik örökös vekkernek.

Tilda jól vette észre, hogy szóval és szemmel, mind őt babrálják az urak. De állandó derűben felettük lebegett, és csillogó nagy szemével mindig éppen arra szállott reá, akit rajtaért valami titkos, sunyi harapáson. S miközben a fejével beragyogta az asztalt, Bandit egy-egy véletlen érintéssel delejezte bolonddá, hogy még enni sem tudott a kicsi gróf.

Annál jobban tudtak azonban a többi urak. Jól is éltek, az igaz, mert ott nem volt piaci bíróság, ahonnan ezek a drága, bőséges étekfogások eredtek. Sőt még a szerencse is kedvezett nekik, mert éppen a tegnap érkezett ötven darab disznó, amit pillanatnyi kisegítésül küldött a városnak a kormány. Meg is kérdezte Makray Berci:

– Ki hizlalta ezt a disznót, polgármester úr?

– Ezt biza maga Tisza Pista.

– Neki szakmája – jegyezte meg Makray.

Ercsey Balázs sem állhatta meg, hogy ő is oda ne szúrjon.

– Magyar szakma, amióta vettünk vót Habsburgokat.

– Was sagt der Ercsey? – tudakolta a tábornok.

– Élteti a Habsburgokat – mondta hamar a főispán.

Egyik-másiknak szétfutott a szája, mintha kacagni akarna a feleleten. A tábornok kérdő pillantással nézett az ezredesre, de abban a pillanatban felállott a polgármester, és a frissen hozott feketekávét egy feltűnő mozdulattal tovább tette. Könnyen beszélt és üresen. És németül. Mint gavallér házigazda, név szerint üdvözölte a kiemelkedőbb urakat: mindenekelőtt a királyi biztost, kinek nyomára könnyeket fog hullatni Erdély; aztán a hős tábornokot, aki úgy áll a Kárpátokon, mint egy német oroszlán. Harmadiknak Lippner ezredest köszöntötte, a város vitéz katonáinak édesapját, aki kedves fiaihoz nemcsak szigorú, hanem gyöngéd is tud lenni, ahogy az uralkodó és a haza érdeke azt megkívánja. Aztán a fiatal Ercsey grófot üdvözölte, akinek aranysarkantyúi fennen hirdetik a magyar nemzet dicső voltát; és végül gavallérosan emelte poharát a társaság gyönyörű hölgyére, aki egy különleges virághoz hasonló, és valóban méltó arra, hogy az erdélyi királyfi aranysarkantyúban szakassza le őt.

Ercsey Balázs rögtön marokra fogta a poharát, ami egy halk reccsenéssel kettőbe hasadt. A vér lefutott nagy tenyerén. Hamar rácsavarta a zsebkendőjét, és szó nélkül kiment.

– Valami baj van? – kérdezte a polgármester.

– Áhh! – legyintett Makray Berci. – Megkarcolta örömében a kezét.

Tilda és Endre összenéztek.

– Az öreg elment – mondta halkan a lány.

– Mit csináljak? – kérdezte ijedt szemekkel a fiú.

– Most már csak annyit, hogy beéred egyedül velem.

– Halljuk! Halljuk! – kiáltották.

Zsebre tett kézzel már állott a királyi biztos.

Ketten-hárman Tildáékra néztek, mintha figyelmeztetnék őket: beszél a királyi biztos!

Valóban nem volt mindennapi látvány ez a férfi, amint erős mellével és szép magyar fejével a többiek fölé feszült. Egy erős nagy fához hasonlított, amelyet ráznak a jelenvilág szelei, de ő a maga ősi nyelvén is a régi dalokat zúgja:

– „Bevallom – mondta –, hogy a polgármester úr meleg köszöntője nélkül is akartam szólani. Talán nem egészen úgy, ahogy ebben a megtisztult percben érzem. Ebben a nagy összeomlás előtti csendben, itt ezen az erdélyi magaslaton, ahol Önök úgy ülnek, mint a magyar bástyák.”

– Jól beszél! – mondta a műgyűjtő báró.

– „Uraim, nehéz és sorsdöntő órákat élünk – folytatta áradóbb hangon a királyi biztos. – Ebben a jelen percben nem lehet tehát nekem feladatom, hogy nyájas, szívet ringató asztali beszédet mondjak. Most, ebben a percben, amikor talán nemzetek sorsát dönti el a történelem, amikor a Sors azon vajúdik, hogy határozzon a mi jövendőnk felett is. Úgy érzem, hogy nemcsak Erdély, hanem a Monarchia legutolsó és talán leghősibb négy esztendeje arra kötelez engem, hogy kimondjam: mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt. Sok gyötrelmes órán gondolkoztam azon, hogy ennek a végéhez immár közeledő világháborúnak a folyamán nem cselekedett-e külpolitikájában helytelenül Magyarország? S ha ezt a kérdést most, ebben a tizenkettedik órában ismét felvetem magamnak, ki kell jelentenem, hogy nekem Károlyi álláspontjával szemben az a véleményem, hogy sorsdöntő hibát a múltban nem követtünk el.”

– Úgy van! – zúgott rá Makray, az aulikus.

– „Uraim, én arra a meggyőződésre jutottam, hogy ezt a világháborút se nem uralkodók, se nem politikusok, se nem hadvezérek idézték fel, hanem olyan történelmi erők, amelyeknek kiömlő sodrában csak eszköz lehetett bárki. Ezeket a történelmi erőket három hatalmasság hordozta magában: az angol imperializmus, a szláv hatalmi terjeszkedés és a nagynémet törekvések. Ma már tisztán látjuk, hogy az angolok miért harcoltak: szabad mozgás kellett nekik a Földközi-tengeren, az út Kis-Ázsiába és Indiába. Mindennek a törekvésnek azonban útjában állottak a német gyarmatok és Törökország. De minket mégis egy másik hatalmas erőcsoportosulás kényszerített bele a háborúba: ez pedig a szlávság terjeszkedése. Oroszországnak tenger kellett: a Balkán testén keresztül a Dardanellák. Magyarországnak tehát a németek oldalán volt és van ma is a helye. Ezt az elhelyezkedést nemcsak a népek feletti erkölcs, hanem a gazdasági és történelmi fejlődés is szükségessé tette.”

Tilda odasúgta Endrének:

– Mintha nem volna mindegy, hogy melyiknek dőltünk be.

– Hadd el, beszéljen.

– „És mégis – folytatta a királyi biztos –, akadnak egyesek, úgynevezett honmentő próféták, akik elhibázott lépésnek tartják a magyar nemzet ilyetén elhelyezkedését. Uraim, én ezeknek csak azt felelhetem, hogy a szövetségi összetartozás lazítása nemcsak végzetes külpolitikai hiba lenne, hanem egyben a legrútabb hálátlanságot is magában foglalná. S amikor ezt megállapítom, be kell vallanom másrészt, hogy a teljes diadal kivívása immár lehetetlen. De az is igaz, hogy Oroszország, úgyszintén Szerbia és Románia nem jelentenek már veszedelmet. Mi azonban tovább folytatjuk a háborút, és a szövetségi hűség jegyében még akkor is tovább folytatjuk, ha ennek reánk nézve további célja már nem lehet.”

Tilda elhúzta a száját.

– Egy eleven hősi halott – súgta.

Az urak egy része is feszengeni kezdett. Úgy látszik – gondolták –, hogy itt már nincs más mód, mint egyenesen megőrülni: künn árad és duhajkodik a rengeteg szökött katona, Burián átadta a békejegyzéket a semleges államoknak, és mégis…

És mégis tovább beszélt a kegyelmes úr:

– „Sorsdöntő órák ezek a mostaniak. Magábaszállásra köteleznek a múltat és a jelent illetőleg. Csak remegő sejtéseink vannak, de az emberi képességek gyengék arra, hogy megmondhassuk: minő összeomlások fognak következni. De akármi is történjék, uraim, egyet biztosan tudok: a mi belpolitikánkat újjá kell teremtenünk! Nagyon egyszerű dolog belátni azt, hogy e világháború után nem állhatnak fenn többé a régi elavult intézkedések, amelyek ember és ember között, magyar és magyar között annyira kiáltó különbséget tesznek számtalanszor! Mert ne felejtsük el, hogy a paraszt és az úr, az intellektuel és a munkás egyformán küzdöttek ebben a háborúban. Rá kell lépnünk tehát az igazi demokrácia útjára, reformok kellenek a kormányzói módszerben, el kell tűnnie a konjunktúrapolitikának, félre kell dobni a feudális korszak egyes maradványait, hogy földhöz juthassanak végre a nincstelen parasztok is!”

– Nagyokat falsz, Demeter! – duzzogott fel Makray Berci.

A szónok ránézett egy pillanatra, aztán így illusztrálta, amit mondott:

– „Nem illik eme sorsdöntő órákhoz, hogy például egy úr, akinek annyi és annyi őse van, kamarási kulcsot hordjon és magasabb címzésre tartson igényt.”

– Fájni kezdett a hasam – mondta Makray, és kiment.

A királyi biztos pedig felemelte a hangját:

– „Azt kívánjuk mindnyájan, Erdélynek és a magyar nemzetnek fiai, hogy kerüljünk erősen, hatalmasan ki ebből a háborúból, és éljen itt egy öntudatos nemzet, érintetlenül a maga területi nagyságában, senkinek a jármába fejét nem hajtva, és induljon el az erős és lendületes Magyarországnak a fejlődése egy szebb és hatalmasabb jövő felé!…”

Szomjasan koccintottak mindnyájan poharat. Tilda magasra emelte a borát, és ragyogó szemekkel s mosolyogva nézte a kielégült szónokot, aki egyszerre felállt, és odavitte a poharát a leányhoz.

– Nincs sok ilyen embere a nemzetnek, kegyelmes úr! – bókolt neki Tilda.

– De ilyen leánya még kevesebb – nevetett a férfi. – Legyenek nagyon boldogok, arra emelem a poharamat!

Amikor visszaült a helyére megint, hozzáhajolt a polgármester, és így szólt:

– Kegyelmes uram, Erdélynek nagy szüksége volna egy ilyen koponyára. Miért nem marad itt?

– Hát kérem, ez nagyon nehéz volna – felelt a királyi biztos. – Pedig nagyon szeretnék itt maradni, hiszen ősidőktől fogva minden pereputtyom idevaló. De úgy hallom, nagy fejetlenség van indulóban Budapesten, és ott a drága lakásom, egy fél évvel ezelőtt rendeztem be a legdrágább bútorokkal. Igazán nem volna kellemes, ha távollétemben elhurcolnának vagy összetörnének valamit…

A polgármester készségesen pipált a fejével:

– Bizony, nehéz időkre van kilátás…

– No, igen. Az a Károlyi is végleg megbolondult.

Egy kapitány lépett a terembe, és feszesen tisztelgett az ezredes előtt:

– Ezredes úrnak jelentem alássan, kezdődik a hadijáték!

Ének és kacagás, duhaj bakalárma és cselédvihogás áradott széjjel a sétatéren. Végig az egyenes utak, a tóparti térség és a sok vén fa alja emberrel tömötten megrakodva nyüzsgött. Magyar és osztrák színekben lampionok égtek, alattuk színes szalagok és konfettipelyhek szivárvány homokja hevert. Három helyen is cigányok húzták, a törpe toronyban pedig a cseh banda némi megvetéssel. Az idő is szép volt, az igaz, de a nyerítő békehírek is megbolygatták és kigyúrták ide rakásra a népet. Különösen a katonákat. Azt hihette az ember, hogy nem egy háziezred van, hanem öt is, és mind az öt idecsődült, hogy szabadon duhajkodjék, hogy röhögjön az elaggott fegyelem fennakadt szemei előtt.

Minden mozgott és zajt vert itt, ezen az őszi estén.

A tojás alakú nagy tónak sem volt még ilyen nagy becsülete soha. Kinevezték Isonzónak, virágos kordont vontak köréje, és beszegték piros-fehér-zöld és fekete-sárga lampionokkal. Néhány kivilágított csónakon fiatal tisztek járták be a terepet. Csillogott és kacagott az egész tó, a tükre apró, játékos fodrokat hányt; gügyögött és mosolygott a sok cicoma között, mintha most született volna, mintha a Monarchia hadserege most vizelte volna dalolva ide.

Egy szakasz katona átevezett a szigetre, amely a tó közepén feküdt. Válogatott legények voltak, új ruhában és pompás felszereléssel valahányan. Két géppuskát is vittek magukkal, s azokat a terep kívánsága szerint felállították. Aztán velök szemben tizenöt csónakot sorakoztattak a parthoz.

Az utakon és a fák alatt hemzsegő tömeg hírt vett valahonnan, és zúgva tódulni kezdett a tónak. Két század azonban szuronyt szegezve keményen falat állt.

Az urak a teraszról figyelték a hadi mozdulatokat és a hömpölygő tömeget. A tábornok legelöl állott, mellette az ezredes tojóskodott egy távcsővel, félig felemelt kezében.

Egészen hátul a fiatal pár ereszkedett egymásnak az alkalmas félhomályban.

– Hová lett az öreg? – kérdezte Tilda.

– Hazament.

– Haza?!

– Igen.

– Honnan tudod?

– A pincér jelentette.

– Valami nem tetszett neki, úgy látszik.

– Az lehet.

– Hozzám is olyan különös volt. Úgy látom, nem nagyon tetszem az öregnek.

Endrének nem volt ereje igazat szólni.

– Ugyan, miért ne tetszenél! – mondta.

– Nem szólt valamit?

– Ezt-azt kérdezgetett felőled.

A királyi biztos lépett hozzájuk, a főispánnal. Tilda rámosolygott a hatalmas férfiúra, mint egy boldog gyermek. A főispán odaszólt Endrének:

– Boldog vagyok, hogy ilyen kitűnő színben van.

A leány úgy tett, mintha nem akarná zavarni őket, és tovább lépett a kegyelmes úrral. Még a karját is megfogta, mintha önkéntelenül tenné. A férfi lopva körülnézett és közelebb szorult.

– Irigylem ezt a kedves fiút – mondta.

Tilda átugrott a berzenkedésén.

– Beszélni akarok magával – súgta bizalmasan.

– Boldogan állok rendelkezésére. Akár most…

– Most nem. Csak szigorúan négyszemközt.

– De reggel utazom – mondta a királyi biztos.

– Addig még van idő.

– De hol?

– Csakis zárt falak között.

A férfi úgy lengett, mintha kábítószert vett volna hirtelen be.

– Mit beszéltél a kegyelmessel? – kérdezte Endre.

– Azt tanácsolja, hogy siessünk a házassággal, és üljünk rá a birtokra, mert forradalmi idők jönnek.

– Abban igaza lehet.

– Azt válaszoltam, hogy te már egy héttel ezelőtt mondottad, hogy nagy felfordulás következik.

Bandi boldogan nevetett:

– Szóval én nagyobb diplomata vagyok, mint ő?

– S azt hiszed, nem? Hiszen hallatlan érzékkel ítéled meg az eseményeket!

A fiú átölelte menyasszonyát, és abban a percben egy piros rakétát lőttek fel a tónál. Utána rögtön egy fehéret és egy zöldet. És lassan, mintha medvék lépnének ütemre, felhangzott a „Gotterhalte”. A tábornok feszesen szalutált, az urak levették a kalapjukat.

– Kezdődik! – mondta valaki, mintha a lelkét lehelte volna ki.

Tilda és Bandi előbbre húzódtak, hogy lássanak valamit.

A zene elhallgatott. A tábornok szorgosan távcsövezett, és mindegyre így szólt:

– Gut! Gut!

Gyorsan, lopódzkodó futással egy század vonult fel libasorban. Fegyverrel, gázmaszkkal, kézigránátokkal és mindenféle haditalálmánnyal tele voltak aggatva. Egy pillanat alatt belészökdöstek a csónakokba, hogy átkeljenek az „Isonzón”. De az ellenséges megfigyelő a szigeti fenyőfáról, mely alig húszméteres távolságra volt, észrevette a szándékot, és jelt adott rögtön. Erre a két géppuska kattogni kezdett, mint a veszett fene. Az átkelők között irtó riadalom támadt, az altisztek alkalomszerűen káromkodtak, a hinterlandban a nők sikítoztak, egy csónak felborult, és tizenkét katona belépottyant a tóba.

– Szorítsd! – kiáltották a tekergő bakák a fákról és a vizelő szobrokról.

Egy fényszóró is kigyúlt a kicsi szigeten, és vakítva okádta szembe az átkelő, vitéz sereget. Ez különösképpen tetszett a tömegnek, amely kapált és sziszegett a nagy izgalomban.

– Szorítsd, János! – ordította hegyesen valaki.

Dobálni kezdték a gránátokat is. A víz színe itt is, ott is robbanva szakadott széjjel. A zaj pokoli lett, felülmúlta a képzeletet. A teteje volt ez a csata az egész háborúnak.

De hiába szóltak a gépfegyverek, hiába verték ki medréből a gránátok a vizet, és hiába zúdítottak az átkelőkre minden istenharagját, mert a háziezred nem tágított: küzdött, mint a ropogó tűz, evezett, lubickolt, törtetett, félelmet nem ismert, halálra nem gondolt – és már olyan közel értek a szigethez, hogy a csónakból az egyik baka megvetéssel a partra köpött.

– Bravó, Herr Oberst! – gratulált a tábornok.

És akkor valami különös zúgást lehetett hallani a levegőből. S a következő percben már két fénybomba zuhant vakítva a tóba.

– Repülő! Két repülő! – lelkesedett a tömeg.

Minden nyak hátratörött, s a szemek az ég felé meredtek. Úgy nézték a két repülőt, amely gyönyörűen körbe keringett. Az egyik nagyobb kört kerített, és piros fénygilisztát húzott kereken a pályán, a másik kisebb kört, és ezüst gilisztát produkált. Lassan, méltóságosan morogva újabb és újabb kört repültek, a nagy után kisebbet, a kisebb után még kisebbet. Már előre élvezte a nép, hogy meg fognak rekedni a végén.

– Nagyon szépen csinálják – mondotta Tilda.

A kicsi gróf nem szólt. Sápadtan, szinte reszketve nézte a repülőket.

– Meg fogja enni egyik a mást – mondta valaki.

– Hszt! Most!

Az ezüstfarkú villanó lendülettel a másik fölébe repült, aztán úgy tett, mintha lecsapna reá. Egy lövés hallatszott és egy robbanás. Aztán egy tűzfelhő ragyogott fel káprázatos fénnyel.

A rémület moraja futott a tömegen át.

– Felséges! – mondta gyönyörködve Tilda, de abban a pillanatban kapálódzva és fehéren a falnak esett mellette a gróf.

– Segítség!

Mielőtt azonban felfoghatta volna valaki, elzuhant a terasz kövezetén.

Riadtan összefutottak. Hamar orvost hívtak.

– Na, semmi – mondta a doktor. – Egy kis szédülés. Valószínűleg gyengék az idegei a méltóságos úrnak.

– Igen, nem csoda – magyarázta Tilda. – Négy héttel ezelőtt zuhant le egy géppel.

Az orvos nagyot nézett:

– Hiszen akkor természetes, ami történt!

– Az autóm rendelkezésükre áll – súgta a királyi biztos a leány válla felett.

– Igen, bevisszük a klinikára.

– Maga is megy?

– Természetesen.

– De az autóval visszajön, ugye?

Tilda felnézett reá:

– Egy félóra múlva.

Két tiszt felölelte az aranysarkantyús beteget. Levitték az autóhoz, és a bársonyülésen elfektették. Az orvos melléje ült, Tilda elöl.

– Doktor úr, komoly?

– Ah, nem. Helyrejön. Esetleg egy negyedóra.

Húsz perc múlva jelentette a sofőr, hogy visszajöttek. A kegyelmes úr két üveg pezsgőt vett magához, és lement gyorsan, szökve a kocsihoz.

– Mit tegyek magáért, kedves? – kérdezte.

– Nagyon szeretne valamit tenni? – borította rá a szemét Tilda.

– Nagyon.

– Akkor tudja mit: csapassa el a rendőrfőkapitányt!

– Miért?

– Majd elmondom.

– Hol?

– Csak négy fal között, szigorúan.

A királyi biztos vértódulást érzett.

– Gyorsabban, Miska! – szólt a sofőrnek elé, és babrálni kezdte a Tilda fülét.

A sétatéri hadmezőn elült apránként a zaj. A tömeg elfolyt, mint a megáradt folyó. A holdvilág sugarai kifeszültek a nagy fák között, és a csend nesztelenül csónakázott a csatatéri tavon.

Éjfél után kettőt ütött a nagy toronyban az óra.

Az urak is mind elszéledtek immár. Csak az épület előtt, a kifeszített nagy ponyva alatt lehetett még két társaságot látni: az egyikben csupa tiszt volt, a háziezred román tisztjei; a másikban egy hölgy, egy kapitány és egy monoklis férfi.

Úgy látszott, mintha Karácsony Korjolán alezredes ülne a tisztek között az első helyen. Feléje fordultak mind a fejek, és meghajolva, szomjasan lesve figyelték a szavait.

Románul beszéltek.

– Egészen megdöbbentő – mondta az alezredes –, hogy mennyire képzelődők ezek a magyarok. Nem is jól mondom, hogy képzelődők: vakok, süketek.

– Örülj neki! – szólt belé egy kapitány.

– Az biztos, hogy nekünk így jobb. Szinte nem is kell semmit tennünk. Csak elnéztem most is azt a sok grófot és bárót, ahogy mosolyogva civódtak, ahogy a jelen nagy eseményein felülemelkedtek, és ott fent, az urak számára fenntartott magaslaton, finoman ettek és ittak. Ehhez azonban értenek, az igaz. Voltak perceim, amikor szinte irigyeltem őket.

A szomszédja, egy vad, fekete arcú kapitány, fenékig itta a borát.

– Inni én is tudok, nemcsak a magyar grófok! – mondta büszkén vigyorogva.

Az alezredes mosolyogva mondta:

– Hadd az ördögbe, Mureşan! Tudod, mennyit ittak ők? Legalább három-négy üveggel fejenként. És józanok maradtak…

Mureşan kopogtatni kezdte az üveggel az asztalt.

– Hozzon egy liter jó erős bort! – mondta a pincérnek.

Somolyogva lesték a tréfát.

– Hé, Craciun! – szólalt meg egy őrnagy: – te nem mondtál beszédet az asztalnál?

– Még nem láttam idejét – mondta az alezredes. – Majd karácsonykor talán.

– De akkor nem a Tisza Pista nyelvén!

– Nem, hanem a Vitéz Mihályén.

– Éljen Craciun! – kiáltották.

A pincér elhozta a bort. Mureşan hátradöntötte a fejét, az üveget a szájára tette és inni kezdett. Az erek kidagadtak a nyakán, de a végén mégis üresen tette le az üveget, és felállt.

Néhányan megfogták és visszaültették a helyére.

– Pincér, még egy üveg bort! – kiáltott a kapitány, és nagyot csuklott.

– Hallottátok, mit csinált az a piszok herceg? – kezdte meg a beszédet az őrnagy.

– Melyik herceg?

– Negroponte.

– Ugyan, mit törődsz te Negropontéval! – legintett az alezredes.

– De kérlek, az mégis felháborító, hogy egy román így merjen beszélni a marasesti hősökről! Micsoda dolog rablóknak nevezni azokat, akik a román nemzetnek örök dicsőséget szereztek! Feldúlták a kastélyát? Jól tették. Elhurcolták a drágaságait? Jól tették. Összetörték a bútorait? Azt is jól tették.

– Őt kellett volna összetörni! – mondta Mureşan, aki hadakozni akart mindenáron.

– Te ne beszélj! Te részeg vagy!

– Én? Én vagyok részeg?! – állott fel megint a kapitány, és a földhöz vert egy széket.

A sarokban zörgetett a monoklis:

– Fizetek!

– Négyszázhuszonöt, nagyságos úr.

– Hallja maga! – szólt rá a monoklis. – Én méltóságos vagyok s nem nagyságos!

– Pardon, méltóságos úr! – hajolt meg háromszor a pincér, majd körülnézett és gyorsan így szólt:

– Ja pardon, egy üveget kifeledtem, méltóságos úr. Ötszázhetven mindössze.

Kifizette, és felálltak. A monoklis karonfogta a hölgyet, a kapitány néhány lépéssel utánuk csörtette kardját. Ahogy előrejöttek a lámpa alá, a tisztek összesúgtak:

– Ki ez?

– Az új naiva.

– És a monoklis?

– A Csetneky fiú.

Uray kapitány könnyedén, kedélyesen szalutált a román tiszteknek.

– Szervusz, Pista! – köszöntek azok vissza.

– Hogy vagytok?

– Mind jobban és jobban.

– Nem jöttök haza? – kérdezte Uray.

– Majd.

– Akkor szervusztok!

Ahogy kifelé igyekezett Gerőék után, észrevette, hogy valaki a kerítésnek bújva nagyokat csuklik. Odalépett.

– Mit csinálsz, Mureşan? - kérdezte az arcába nézve.

– Dráku! Te is magyar vagy?

– Ahogy akarod.

– Menj a fenébe! – mondta Mureşan, és két karjával a kerítésnek támaszkodva, belekezdett:

– Mágos jegenyefán sar… ga… ga… righóóó hhm!…

Uray Pista röhögve ment tovább. Ahogy kiért a fák alá az útra, megállt és körülnézett. Mély, hűvös csend volt, de Gerőék sehol. Először kiáltani akart, de azután meggondolta a dolgot, és fütyörészve elindult a város felé.

Repült a két pej. Gerezdre egyenesen. Néhányat horkantak a derült éjszakában, és már ott jártak a város felett a tetőn. Mint valami megbőszített várúr, úgy ült Ercsey Balázs a hintó ölében. A tar mezőből kifehérlett a poros út a gyenge holdvilágon. Lehettek már a fele útján, amikor erős bakanóta hallatszott valahonnan. Gyuri előre fürkészett a bakon, s nemsokára három alakot látott derengeni a kocsi előtt az úton. Már éppen kezdte kivenni, hogy katonák, amikor visszafordultak azok.

Álltak egy helyben az úton és vártak.

Az egyik kiáltott, s ahogy közelértek, magasra duvasztott egy botot. Gyuri azt hitte, hogy játszva keresztülvág rajtok, de a lovak megtorpantak hirtelen, és a hintó megállt. A gróf kihajolt, s hát két katona már fogja kétfelől a lovat. A zsebéhez kapott rögtön, de fegyvere nem volt.

– Bitangok…! – mondta, és hátrafeszült az ülésben, mint egy bedobott szobor. Konokul, moccanás nélkül várta, hogy mi lesz.

– Ülj fel! – szólott egy hang.

Az egyik felugrott Gyuri mellé a bakra. A másik a kicsi lépcsőre derékban. A harmadik kinyitotta az üveges ajtót, de mielőtt felült volna, hamar gyufát gyújtott és bevilágított: ahogy meglátta a grófot, az ábrázata rémülve összeomlott.

Felkiáltott, és futni kezdett, s a másik utána.

A harmadiknak utánacsapott Gyuri, ahogy leszökött a bakról.

– Kik voltak? – kérdezte Ercsey Balázs.

– Jót húzék az egyikre – mondta Gyuri.

– De kik voltak?

– Ezek-é?

– Ereszd a lovakat!

Gyuri füttyentett egyet, majd visszaszólt fölényesen:

– Gerezdieknek néztem volna, ha jobban láthatám vala őket.

– Magyarok?

– Az osztán nem, mert katonák.

A gróf felemelte az öklét, hogy a hátába üssön Gyurinak, ennek a figurázó parasztnak, aki egy bölcs lendülettel mindig föléje száll a bajnak. Azonban leengedte mégis a karját. Mérge nagyobbat kívánt. Valami kegyetlen rontást, emésztő tüzet, vagy irtó árvizet, tömeghalált, vagy asszonyirtást; valami véres, zakatoló csatornát, amelyen dühöngve zúgjon el felgyűlt haragja.

Úgy utálta most a világot, mintha ő csinálta volna. Nem is szólott az egész úton semmit, csak ült meredten, felajzott indulattal. Végre felsuhantak egy dombon, és a kastély előtt megállt a kocsi. Hatalmas fehér kutya rohant az udvarból feléjük. Álmából ugrott fel, vagy idegent sejtett talán, mert úgy ugatott, hogy kongott belé az űr, a kastély falainál.

– Ezt a dögöt agyonlövöd! – mondta a gróf, ahogy leszállt.

– De ez a mü kutyánk, méltóságos úr!

– Agyonlövöd!

– Igenis.

Egyenesen a nagyszalonba ment Ercsey Balázs. Itt tudott legjobban dühöngeni, ebben a mélyvörös nagy teremben, a páncélos, zord fejedelmek és híres hadivitézek képei alatt, a finom angol bútorok között, amelyek valósággal recsegtek, hacsak rájuk is nézett villogó szemével. Öt gyertyát talált, és meggyújtotta valamennyit. Szétvetett lábakkal állt a szőnyegen, a fejét egy kicsit előre ejtette, és megfeszült a nyaka, mintha tülkölni akart volna éppen.

Aztán hátravágta a kezét, és sétálni kezdett. Közben meg-megállott, és nagyokat fújt. Majd leakasztotta a fia képét a falról, megrázta a levegőben, és undorral a sarokba dobta. De nem apasztotta a haragját ez sem. Eleven embert szeretett volna, aki rémüljön tőle, aki csámcsogva nyögjön a szeme előtt, mint egy kutya. A kutya? Vajon agyonlőtte-e az a disznó?! Hamar kiment a kastély elé, és nagyot kiáltott Gyuri után. Aztán továbbment és újból kiáltott. Végre, mint a bolond, mezítláb és fehérben rohant eléje Gyuri.

– Agyonlőtted-e azt a kutyát?

– Éppen most tőtém vala a puskát, méltóságos úr.

– Aztán behozod az ajtóm elé, hadd lássam.

– Igenis.

– Hó, állj meg! Mátyást költsd fel rögtön! Öt percen belül parádéban jelentkezzék nálam. Ott leszek a nagyszalonban.

Gyuri futva rontott az ajtónak neki:

– Mátyás úr, keljen fel ebben a percben!

– Ki az?

– Eresszen bé hamar!

– Mi baj van? – kérdezte rémülten a komornyik.

– Öltözzék cifrába hamar!

– Gyuri, az istenért, mi történt?!

– Háborog a méltóságos úr! Azt parancsolta, hogy adjon az én kezemhez hamar egy félliter erős pálinkát. Maga pedig öt percen belül ünnepélyesen jelentkezzék előtte. Egyenesen a nagyteremben.

– Mi baja van?

– Valami van.

– De honnan adjak én pálinkát magának?

– Én nem bánom akárhonnét.

– Neki kell?

– Mátyás úr, ne beszéljen annyit, az Isten megfizeti, hanem cselekedjék!

Tíz perc múlva a nagyszalonban állott a komornyik. A lába reszketett, és vajszínű volt az arca.

– Mind jöjjön elém, az egész személyzet! – parancsolta a gróf.

Gyorsan jöttek, ijedten, egymás után: előbb a két inas, aztán a konyhalányok, a szakácsné, a komorna, a két szobalány, összesen kilencen. Rettegve, bután várták, hogy mi lesz most. A gróf sorbaállította őket, aztán elsétált háromszor előttük, majd odaszólt nyersen:

– Mátyás, mondd a Miatyánkot!

Mindjárt az elején belevétett a komornyik:

– Nem tudom, méltóságos úr – törött el a hangja.

Ercsey Balázs megállt, s megnézte jól a szerencsétlen embert.

– Hát miféle ember vagy te?! Hát kit tartok én! Egy istentelen pogányt, aki még a Miatyánkot sem tudja?! Hát mit tud az, aki még imádkozni sem tud?!

– Megzavarodtam, méltóságos úr.

– Ökör! – kiáltotta a gróf. – Hát ilyen a nép! Megzavarodik rögtön, mint a csenevész barom! Hát emberek vagytok ti?! Birkák vagytok: gyapjasok, bután legelészők! Fogjátok a gyertyákat, és induljatok körbe!

Egy pillantásra szétkapkodták az öt gyertyát, és egymás nyomába állva, menni kezdtek kereken. A gróf a kör közepén állott, karba tett kezekkel.

– Énekeljetek! – mordult rájuk.

– Mit énekeljünk, méltóságos úr? – kérdezte a szakácsné.

– Templomi éneket! Vagy akármit. De mindenki mást.

Kilencen kilencfelé kínlódtak szegények. A szakácsné volt az első, aki elkezdte, bármi történjék is, halkan: „Mennyből az angyal…” Az egyik szolgáló az „Egek ékességét” fújta, a komornyik egy halottas éneket, a kövérebbik inas egy református zsoltárt, a másik pedig azt, hogy: „Édesanyám vett nekem kalapot…”

A gróf a komornyikot nézte.

– Mátyás, te nem énekelsz, te csaló!

Ebben a percben megjelent az ajtóban Gyuri. Az ölében tartotta a kutyát, mint egy nagy fehér juhot.

– Parancsolatjára, méltóságos úr! – mondotta, és béajánlta az ebet.

– Tedd le!

Gyuri a küszöbnél elfektette szépen a kutyát. A gróf közelebb lépett valami hármat, majd az arca egyszerre fájdalmas lett.

– Hát csakugyan agyonlőtted? – kérdezte.

– Eléggé agyon van – mondta Gyuri.

Ercsey megtörve nézte egy ideig a kidőlt hűséges ebet, aztán egy villanással valami éktelen, torz, síró kiáltásba szökött a hangja:

– Rögtön feltámasztod, te gazember!

– Parancsolatjára én azt is megpróbálom – mondta egykedvűen Gyuri, és körüljárta a kutyát, mintha azt vizsgálná, hogy melyik felén kezdje.

Ercsey Balázsnak ugrálni kezdett a szeme.

– Tíz holdat kapsz, Gyuri, ha ugat még egyszer ez a kutya.

– Akkor hozasson egy kancsó vizet a méltóságos úr, lám!

Kétségbeesve szaladt a szobalány, és hozta is már a vizet. Gyuri két kézre fogta a hatalmas kancsót, megkerülte megint a kutyát, aztán a fejénél megállapodott. Ahogy rázuhintotta egyetlen öntéssel a rengeteg vizet, a kutya magasra ugrott, és ordítva leszökött a lépcsőn.

Két nő sikoltva kukraugrott a szőnyegen.

– Mit csináltál, te gazember? – kérdezte megdöbbenve a gróf.

– Hát az enyim lesz-é a tíz hold?

– A tiéd lesz, csak mondd meg, hogy mit csináltál?

– Pálinkát töltöttem belé.

Abban a percben, fehéren és elszántan, az ajtóban megjelent a grófné.

– Mi van itt, Baláss?! – kérdezte.

Ercsey kikergette a személyzetet, és maga elé tartotta a vészhírt:

– A fiad eljegyezte magát.

– Na és?

– A Csetneky leányát akarja feleségül venni.

A grófné nem akart hinni a fülének.

– Ánnak a szanitécnek a gyermekét?!

– Igen!

– Aber schrecklich…

Nem tudott ezen az éjszakán az öreg Ercsey aludni semmit. Ahogy virradni kezdett, fel is kelt mindjárt. Zsebre vágott egy üveg konyakot, vette a fegyvert, és elindult vadászni. A száraz őszi időben késő estig járta a mezőket. Nagyokat heverészett, ivott és fújta magát. A puskára való állatok bátran járhattak tőle ezen a napon. Lehetett tíz óra is, amikor megtért. A haja és a bajusza csapzott volt, a szeme vérmes az italtól.

Egyenesen lefeküdt.

A második napon szemrehányást tett a feleségének a fiú nevelése miatt. A harmadikon mégis megkérdezte tőle, hogy mit lehetne csinálni ezzel a kölyökkel?

– Beszélj a kórházi emberrel – mondta a grófné. – Mondjad, hogy tegye el a városról azt a lányát.

Egy kicsit furcsának találta, hogy ő menjen hozzá; hogy ő kérje valamire azt „a kórházi embert”.

A grófné megvonogatta azonban száraz vállát:

– Nem tehetek arról, hogy Ercseynek hívják a ment eszű gavallért.

Addig duzzogott mégis a gróf, és addig kínozott maga körül embert és állatot, amíg befogatott az ötödik napon. Jó délutánra járt már az idő. Útközben megfogalmazta többször, amit mondani fog. Elhatározta, hogy a kórházban keresi fel, szigorúan négyszemközé fogja, nem kér semmit, csupán figyelmezteti.

Éppen napnyugta volt, amikor megállott a hintó a klinika előtt. Keményen, komoran ment fel a lépcsőn. A professzor a bolgár különbéke következményeit fejtegette három fiatal orvos előtt, amikor benyitotta Ercsey gróf az ajtót.

– Pompás pillanatban érkezett a gróf úr – mondta vidáman a professzor.

Ercsey Balázs nem válaszolt.

– Tudniillik még nem dőlt a Monarchia össze – tette Csetneky hozzá.

– Négyszemközt szeretnék beszélni önnel.

– Kérem, a legnagyobb örömmel.

Bementek a másik szobába. A professzor már sejtett valamit, de kedélyesen, bölcs fölénnyel nézett a grófra.

– A fiú kitűnően érzi magát – mondta.

– Sőt, igen is jól – jegyezte meg hidegen Ercsey.

– Hát istenem, az övé a világ, s a miénk már csak a vége.

A gróf szivarra gyújtott.

– Nézze, professzor úr – kezdte barátságtalanul: – én öt napja készülök arra, hogy eljövök magához. Gondolhatja, hogy fontos az ügy.

– Annál nagyobb lesz az örömünk, ha elintéztük.

– Hiszen éppen azt szeretném én is, szép egyetértésben elintézni.

– Csakis úgy.

– A múlt vasárnap közölte velem a fiam, hogy eljegyezte a maga leányát, és feleségül akarja venni. A hír egy kissé váratlanul ért, s hogy enyhén szóljak, meglepett. Nem tudtam, hogy az ön gyógykezelése alatt mindjárt házasságra gondolnak a férfiak…

– Amennyiben együtt jár a visszaadott egészséggel – mondta megtartott kedéllyel a professzor. – Mint orvos, tehát csak örülhettem ennek. Természetesen, mindjárt más lett volna a helyzet, ha egyben gyámja is lettem volna a fiúnak.

– Szóval, ön már régebben tudott erről a dologról?

– Igen, hogyne. Már akkor bizonyos voltam, hogy a fiú meg fog házasodni, amikor legelőször megvizsgáltam.

– Ezt nagyon különösnek találom.

– Éppen megfordítva, gróf úr: ez nagyon természetesnek látszott, mert tudtam, hogy a fiú rövidesen meg fog gyógyulni; azonkívül azt is láttam, hogy a jelleme kifogástalan, mondhatnám polgári. Egy ilyen fiatalember mindjárt meg szokott házasodni, mihelyt teheti.

– De honnan tudta azt, hogy éppen az ön leányát fogja eljegyezni?

A professzor barátságosan mosolygott:

– Bevallom, én ezt nem is sejtettem. Nálam tudniillik az apai ösztön működése nem annyira erős, mint a gróf úrnál. Az egész ügy különben csak két percig érdekelt: addig, ameddig válaszolhattam a fiának, amikor megkérte tőlem a leányom kezét.

– És ön mit válaszolt?

– Azt, hogy kérje a tulajdonosától.

– Nagyon szívesen vettem volna, ha akkor rögtön értesít engem a fiam szándékáról.

– Nem akartam besúgó lenni – mondta a professzor.

– Nem, kérem! Egyszerűen arra kellett volna gondolnia, hogy hátha nekem is van valami mondanivalóm erre a házasságra vonatkozólag.

– Ők bizonyára nagyon fognak örülni, ha valami jó ötlete lesz a gróf úrnak.

Ercsey ingerült lett.

– No, az én ötletemnek nem fognak örülni! Mert nekem nem tetszik ez az egész! Fel vagyok háborodva, kérem!

A professzor nyugodtan nézte a makrancos férfit. Figyelte, mint a beteget.

– Ön még mindig boldogabb lehet, mint én, gróf úr – mondta mosolyogva.

– Igazán nem tudom, hogy miért.

– Azért, mert én nemcsak ezt a házasságot tartom rossznak, hanem mindegyiket. Most tessék elképzelni: hogyan kellene nekem ordítanom, ha én is hasonlóképpen akarnék kifejezést adni a véleményemnek!

A gróf előredőlt.

– Hiszen akkor adjon segítő kezet nekem, és húzzuk átal ezt az egész komédiát! – mondta.

– Sajnos, én hivatásomnál fogva csak egy műtéttel tudnék segíteni. Ennek az alkalmazásától azonban fokozott mértékben tiltva vagyok, amennyiben a legnemesebb egyedek szaporodásáról van szó.

A gróf még jobban felingerült.

– Én nem az orvoshoz, hanem az apához jöttem! – mondta.

– Különböző apák vannak, gróf úr. Én azok közé az apák közé tartozom, akik nem veszik el az ember szabad akaratát.

– De némelyik nő elveszi!

– Nem elveszi, gróf úr, hanem irányt szab neki.

Ercsey Balázs hirtelen felállt:

– Erről van szó: az irányról! Hát ezt az irányt nem szeretem én! Ezt, amelyik…

A professzor ülve maradt.

– Mit tegyünk hát? – kérdezte.

Megint leült Ercsey.

– Én abban reménykedtem, hogy eme találkozás folyamán találunk együttesen valami módot arra, hogy a házasságot megakadályozzuk.

– Méltóztassék javasolni valamit!

– Úgy gondoltam, hogy én is cselekszem valamit, s ön is cselekszik valamit.

Nagyon tetszett a dolog a professzornak.

– Ez nagyon helyes – mondta gyermekesen. – Vegyük tehát sorra: mit tudna cselekedni a gróf úr?

– Én hazavinném a fiamat.

– Ez pompás ötlet!

– És ön mit tudna cselekedni?

– Én orvosi engedélyt tudnék adni, hogy hazavihesse – mondta Csetneky.

– Nem volna jobb, ha ön is elküldené a leányát valahová?

– Ez nagyon nehéz. De felesleges is, mert ahogy én látom, úgyis lehetetlenség fokozni azt a távolságot, amely a gerezdi kastély és az én házam között fennáll.

– Nagyon szellemes – mondta Ercsey Balázs, majd hozzátette rögtön: – Bent van a fiam a szobájában?

– Most rögtön haza akarja vinni a gróf úr?

– Igen, most magammal fogom vinni.

– Azt hiszem, ott van a menyasszonyánál.

Kocsiba ültek. Gyuri egyenesen a professzor lakása elé hajtott. Csendesen felmentek a lépcsőn és át az előszobán. Csetneky rámutatott egy szobára, és előre tessékelte a grófot. Ahogy azonban beléptek a szobába, Ercsey Balázsnak elöntötte az arcát a vér: a fia ott feküdt a széles heverőn, és ott ült mellette Tilda.

Az öreg gróf előrelépett kettőt, és rekedten így szólt.

– Úrfi!!

A fiú engedelmesen felállt.

Tilda meg sem mozdult.

A professzor a háttérből élvezte a családi jelenetet. Akkor sem szólott semmit, amikor Ercsey megragadta a fiának a karját:

– Hazajössz!

Azon módon vitte le, és tette a kocsiba.

Olyan volt az egész, mintha gyors futással egy nehéz felhő vonult volna el, eső nélkül.

– Kérek egy cigarettát! – mondta öt perc múlva Tilda.

A professzor odament lassan a heverőhöz, leült a leánya mellé, és eléje tartott egy doboz cigarettát, hogy vegyen. Meg is gyújtotta neki.

– Elmentek? – kérdezte Tilda.

– Valószínűleg.

– Mit beszélt veled a gróf?

– Dudált egy címeres kürttel.

Tilda nevetett.

Hallgattak néhány percig. Akkor felnevetett megint a leány:

– Azt hiszi, hogy ezzel vége van az ügynek. Pedig csak érdekesebbé tette.

– Én úgy látom – jegyezte meg a professzor –, hogy jó férj lesz ebből a fiúból.

– Nem rossz anyag.

Az öreg megfogta a Tilda kezét:

– Hogy gondolod, fogsz te most egyáltalán valamit cselekedni?

– Én?! Eszem ágában sincs. Egyenesen örülök a dolognak. Az ilyen epizódok csak elszántabbá teszik a lovagot.

Ezzel az ügyet aznapra be is fejezték, és a várható eseményekről kezdettek beszélni. Világeseményekről és országosokról. A professzoron némi nyugtalanság táncolt. Nem hallgatta el, hogy rémeket lát: elvakult hadsereget, szimatoló parasztságot, megbolydult nemzetiségeket. Nem bízott semmiben és senkiben. Egy rettentő emberi és társadalmi feloldódás szelei borzongatták.

– Ugyan, ne töprengj annyit! – mondta vidáman és bízva Tilda. – Meglátod, hogy nekünk csak jó lesz bármiféle zűrzavar. Szerintem szükség is van néha ilyenekre, mert ezáltal újhodik meg az emberiség. A tradíciók eltűnnek, és testet öltenek az új gondolatok. Haladnunk kell! És gondolj arra, hogy a szokott keretek szétrepedése, maga a forradalom legelsősorban, kiválasztódási folyamat: az okos, az erős, az életrevaló előtérbe sodródik, és egy újabb, egészségesebb életnek adja meg a hangját. És ami minket illet, mi nem maradunk a romok alatt.

– Ez mind nagyon szép, fiam, így gondolatban – szólott elgondolkozva a férfi –, de én nagyon jól tudom, hogy csak egy ballépés, vagy egy jelentéktelen vakszerencse: és mindennek vége…

Hirtelen kinyílt az ajtó.

– Szervusztok! – mondta Gabi, és hangos örömmel libegett feléjük. Utána Gerővel együtt Zaturcsay Tivadar lépett a szobába. Ők is szerfelett vidámak voltak. Látszott, hogy kedvükre élik az életüket. Az őrnagy mindenféle csemegéket hozott, szivart és cigarettát.

Gabi odaugrott egyenesen Tilda és az öreg közé. Egyszerre ölelte át két karjával őket, és hátradőlt velük a heverőn.

– Éljen az általános béke! – mondta felborult szoknyával.

Nemsokára asztalhoz ültek. Széles jókedvvel vacsoráztak, utána inni kezdtek. Már jó néhány üres üveget raktak a sarokba, amikor kopogtatott valaki az ajtón.

Uray Pista volt.

– Szervusz, komám! – ugrott fel az őrnagy, s mindjárt karon ragadta Urayt, s mint a legjobb barátját, bemutatta sorra.

– Őszintén bocsánatot kérek – mosolygott és hajlongott a kapitány –, de nagyon fontos ügyben kellett jönnöm.

– Valami talán történt? – nézett rá rossz sejtelemmel a professzor.

– Ó nem, kérem, Isten mentsen! Én sohasem volnék arra képes, hogy ennek a családnak valami rossz hírt hozzak. Csupán Gerővel kell megtárgyalnom valamit, amivel nem lehetett még reggelig sem várni.

– Ülj le egy kicsit! – húzta Zaturcsay a karját. – Igyál meg egy pohár bort velünk.

Uray Pista leült és Tildára nézett.

– Köszönöm – mondta simán. – A leendő grófné egészségére!

Tilda visszamosolygott, felemelte a poharát, a kapitány felé nyújtotta, és így szólt:

– Szervusz, Pista!

– Csókolom a kezedet – mondta a kapitány, a legkisebb meglepődés nélkül.

Zaturcsay odafordult a professzorhoz, és boldogan súgta neki:

– Kitűnő fiú! A legzseniálisabb gyerek, akit valaha láttam!

– Te Pista, miről van szó? – türelmetlenkedett Gerő.

A kapitány Zaturcsayra intett a szemével, aztán olyan mozdulatot tett, mintha fel akarna állni. Gerő megértette, és szó nélkül átvitte a barátját a szomszéd szobába.

– Hát kérlek – mondta csillogó szemmel Uray Pista –, ma estefelé felhajtottam egy kitűnő bótot. Rogyásig fogunk keresni rajta. A kávéházban megismerkedtem egy némettel, akinek az a megbízatása, hogy bivalyokat vásároljon valami német állami vircsaft számára. A társai lementek a Székelyföldre, hogy ott szedjenek ilyen fekete dögöket össze. Ő itt működik a Szamos mentén. Azt mondottam neki, hogy éppen szerencséje van, mert ötven darabot én is tudok a gazdaságomból szállítani.

– Te ember, hát neked gazdaságod is van? – kérdezte meglepődve Gerő.

– Affenét! – mondta a kapitány. – Itt nem is az a fontos, hanem az üzlet. Meg is egyeztem a kameráddal, hogy átveszi tőlem mind az ötvenet, átlag ötezer koronában darabját. Csak egyetlen kikötése van: az, hogy a bivalyok nőneműek legyenek.

– Te, vigyázz arra a németre! – intette Gerő. – Mert az nem lehet rendes ember!

– Szamár vagy! – mondta komolyan a kapitány. – Hiszen tejelni veszi őket.

– Ahá…! És?

– Holnapután délutánra a dési állomásra rendeltem a németet, ott fogjuk átadni neki készpénz ellenében az ötven micsodát.

– De honnan fogjuk mi azt a csordát felhajtani?

– Rekvirálni fogjuk őket.

– És ha lefognak?

– Arra semmi eshetőség – legyintett Uray Pista. – A katonát nem fogják le ebben a zavaros időben. Különösen, ha mellette áll egy miniszteri kiküldött is.

– Tényleg?

– Hát persze.

– És hol van a kiküldött?

– Itt van a te személyedben – nevetett Uray Pista. – Azért kellesz te nekem. A pofád is egészen arravaló, csak éppen a monokli legyen a helyén.

Gerő fellobbant egy pillanatra, de aztán visszaesett.

– Te, hátha nem lesz ott az a német? Mit fogunk akkor csinálni azzal a sok állattal?

– Az előleg itt van a zsebemben!

– És ha nem sikerül a felhajtás, akkor mi lesz?

– Akkor én napidíjat fizetek neked.

Gerő kisütött egészen végre. A kapitány megrázta örömében a vállát.

– Egy negyedmillióról van szó, barátom! Természetesen osztozunk. Áll a vásár?

A másik felbiggyesztette a monoklit.

– Áll! – mondta.

– Akkor légy készen reggel nyolcra. Utánad jövök.

– Biztos?

– Biztosabb, mint a Messiás eljövetele – mondta Uray Pista, és sietve utána tette: – Most pedig eredj, és küldd be azt a lágyfejű Zaturcsayt.

– Mit akarsz vele? Nehogy megmondd neki!

– Isten mentsen! Hívd csak be! Négyszemközt akarok beszélni vele.

Az őrnagy már ittas volt egy kicsit. A szeme kicsire húzódott és fényes volt.

– Hát Tivadar – mondta neki Uray Pista –, én tulajdonképpen azért jöttem, hogy veled közöljek valamit. Nem kell egy cseppet sem megijedni, szerencsére idejében meghallottam a dolgot. Siettem, hogy segítségedre lehessek.

Zaturcsaynak széjjelfutott a szája, és a nyelve kilátszott egy kicsit.

– Arról van szó, hogy keresnek – folytatta a kapitány. – Legjobb, ha még ma éjszaka elutazol. Menj Pestre, ott elvész az ember, mint az erdőben.

– Utazom! – mondta gyorsan az őrnagy.

– Várj, ne siess! Egy órakor megy a vonatod. Csak nyugodtan. Van még pénzed?

– Van, hogyne! Szinte a fele.

– Pompásan fogsz élni. Irigyellek.

Ezt már nem hallotta Zaturcsay, úgy nézett a levegőbe. Nagy szomorúság ömlött hirtelen reá, s valami cudar, keserű fájdalom gyűlt a torkában össze. Uray Pista sejtette, mi fáj. Megfogta a karját és odasúgta neki:

– Vigyed Gabit is, szamár!

Az őrnagynak kibuggyantak a könnyei az örömtől.

– Igazad van! – mondta, és kisietett a szobából.

– Mit beszéltél vele? – lépett be megint Gerő.

– Elküldtem Pestre. Olyan élhetetlen, mint valami hülye. Jobb, ha nincs az utunkban. Azt mondtam neki, hogy keresik, mert sikkasztott valami pénzt, a katonaságtól.

– Tényleg keresik?

– Affenét! – mondta Uray Pista. – Gyere, hátha van még abból a borból.

Beborult hajnalra az idő. Szomorú volt, hideg fuvalmú, vaksötét. Úgy tűnt, mintha ki sem bomlott volna még a reggel, amikor jelentkezett Uray Pista.

Gerő összegyűrt arccal fogadta.

– Alig aludtunk valamit az éjjel – mondta.

– Miért?

– Az a gazember megszöktette Gabit!

Pista lefittyentette az ajkát.

– No látod, ehhez volt esze! – jegyezte meg.

Szótlanul mentek. Gerő nagyon lógatta az orrát.

– Siess, mert lekésünk! – biztatta a kapitány. – Fél kilenckor megy a szamosvölgyi.

– Hát vonattal fogunk menni?

– Igen. Te nem úgy gondoltad?

– Én azt hittem, hogy bérelsz egy autót.

– Csak szerényen, egyelőre – mondta Uray. – Majd lehetünk urak is, ha megkerestük a pénzt.

Gyorsan egy kocsit fogtak, és kirohantak az állomásra. Gerő makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy első osztályon utazzanak. Olyan fülkébe szálltak, amelyben ketten voltak csupán. A kapitány nem akart leülni.

– Most feltétlenül vonattal kellett jönnünk – mondta.

– Miért?

– Majd meglátod – felelt a másik, majd eltávozott a harmadik osztályú kocsik felé.

Gerő cigarettára gyújtott, és nézte döcögés közben a ködös őszi mezőket. Egyhangú volt minden, szomorú, nyugodalmas. Tökéletes megállapodottság ült mindenütt, végig a Szamos völgyén, mintha ez nem is lehetne már másképpen soha. Ahogy így elnézte monoklisan a legelésző barmokat és a disznók hátán imbolygó varjakat, valami különös hangot fogott fel a füle. Mind jobban és mind idegesebben. Valami robbanásig fűtött, vergődő, türelmetlen, átkozódó hang volt. Úgy tűnt, mintha egy most bomló nyíláson keresztül a földből szakadna fel. De lázadva, idegenszerűen: románul. Gerő hallgatódzni kezdett. A falhoz nyomta a fülét, hogy jobban kivehesse a szavakat. Értett románul valamit, de most csak szavakat tudott kivenni tisztán: Ferdinánd, Mackensen, Maniu, Ardeal… Aztán egy szót, amely az Isten nevével összefűzve, egymás után többször, hol fojtottan, hol vadul felugrott:

– Romania Mare!

Megértette, hogy ez Nagyromániát jelent. Nagyrománia? Hogy? Miképpen? Ezt a két szót, ilyen izgató összefűzésben, nem hallotta soha még. Őrültek lehetnek, gondolta. Egy fintorral a lába alá dobta a cigarettát és rátaposott. Kiment, hogy megnézze: micsoda megzavarodott csodabogarak lehetnek!

Két ötvenes férfiú volt. Rögtön elcsendesedtek, ahogy meglátták a monoklis fiatalembert.

– Bocsánat, uraim, honnan jönnek? – kérdezte Gerő.

Az egyik úr megrázta a fejét, a másik franciául szólt valamit hozzá.

– Mi az, Gerő, kivel barátkozol? – kérdezte Uray Pista ebben a percben a háta mögött.

– Itt valami románok vannak, akik nem tudnak magyarul – mondta visszahúzódva Gerő, aztán gúnyosan utána tette rögtön: – Láttál te román embert, aki első osztályon utazik?

– Hadd a fenébe! – mondta Uray. – Nekem most fontosabbak a bivalyok.

– Hol voltál?

– Megnéztem a bakákat a harmadik osztályon.

– S miért?

– Megmértem a lázukat.

– Tényleg lázítottad őket?

– Azokat nem kell.

Beültek a fülkébe mind a ketten.

– Csinálunk ma valamit? – kérdezte Gerő.

– Hogyne! A felét be kell szereznünk, legalább.

– No, kíváncsi vagyok… – nevetett a „miniszteri kiküldött”, aki még most sem tudta komolyan venni az egészet.

Amikor leszállottak, egy altiszt és egy cigányképű katona is melléjük állott. Fegyveresek voltak mind a ketten.

– Hát ezek mit akarnak? – nézte Gerő őket.

– Ez a végrehajtó hatalom és a kisegítő személyzet – mondta a kapitány. – Most alkalmaztam őket a harmadik osztályon. Vagy mit gondoltál: ki fogja kelepcében tartani azt a sok állatot? Tisztességes zsoldot kapnak.

– Értelek, Napóleon! – szólt mélyen meghajolva Gerő.

Bent a városban pompás villásreggelit ettek, aztán kibéreltek egy autót, hogy hivatalos aláfestést adjanak az ügynek. A kapitány a helyére állította az altisztet, és kiadta neki szigorúan a parancsot:

– Te itt maradsz, és át fogod venni mindazon bivalyokat, amelyeket idehajtanak. Felelős vagy mindegyik darabért. Ha valamelyik el akar futni, azt agyonlövöd. Értetted?

– Igenis, kapitány úr!

– Te pedig velünk jössz! – mondta a cigányképűnek.

– Igenis, kapitány úr, az autón fogok menni.

Útnak is eredtek nyomban. Gerő úgy vezetett, mint egy herceg. Nyolc perc múlva elértek egy falut.

– Bácsi, van-e uradalom ebben a faluban? – állított meg a kapitány egy embert.

– Van, hogyne volna.

– Kié?

– A méltóságos gróf úré, de nincs itthon.

– Annál jobb – mondta Uray, és nagy tülköléssel behajtott az udvarba.

– Hány bivalyt tart a gróf úr? – kérdezte szigorúan, katonásan a gazdatisztet.

– Hetet, százados úr.

– Kettőt meghagyunk – mondta a kapitány, majd Gerőhöz fordult rögtön: – Állíts ki egy írást ötről!

– A gróf úr nincs itthon, kérem! – ijedt fel a gazdatiszt.

– Igen, ezt mi nagyon jól tudjuk. Azért beszélünk magával. Ne féljen, mert szabályos írást fog kapni, a hadsereg-parancsnokság pecsétjével. A miniszteri kiküldött úr is alá fogja írni – mutatott Gerőre.

– A hadsereg számára tetszenek elvenni?

– Igen.

– Így már értem – mondta megadással a gazdatiszt. – Mi mindig adtunk, amit lehetett, ha a haza érdeke megkívánta.

Gerő már készen is volt az írással, amit németül fogalmazott meg. A kapitány egy pecsétnyomót húzott ki a zsebéből, az írás alá nyomta, de nem fogott. Tintát kért, s azzal bekente vastagon. A gazdatiszt erőlködve nézte a pecsétet.

– Nagyon összefutottak a betűk! – mondta.

Uray Pista készségesen rányomott még egyet, és így szólt:

– A gróf úr ismerni fogja aláírásainkat.

– Kérem alázattal – hajolt meg a gazdatiszt. – Hol tetszenek átvenni a bivalyokat?

– Itthon vannak?

– Sajnos, most éppen a mezőn.

– Hozassa haza, és küldje be a dési állomásra. Ott van egy tizedes, aki át fogja venni. Hogy hívják magát?

– Vajda Mihály – mondta a gazdatiszt.

– Írd fel! – intett Gerőnek a kapitány.

– Kérem, biztosan ott leszek – szabadkozott a férfi, és el is küldött egy bérest nyomban a bivalyok után.

Ahogy kijöttek megint az útra, Gerő megállt, és kuncogva mondta:

– Ezt ügyesen csináltad!

– A Veres-tengeren is át lehetett menni – felelte könnyedén Uray Pista.

Simán haladtak máshol is az üggyel.

És másnap délben már harminckilenc darabot őrzött az altiszt az állomás melletti réten.

Fáradt volt, igaz, a kapitány is. Bosszankodott, néha ingerült lett, mert úgy látta, mintha kiapadt volna már a forrás.

– A fene egye meg! – mondta. – Honnan szedjem azt a hiányzó tizenegyet össze?

– Te Pista – ajánlotta Gerő –, elég lesz az a harminckilenc is.

– De én ötvenet ígértem!

– Mi az, hogy ígértél? Sok mindent ígér az ember.

Uray Pista megrázta a fejét:

– A könnyelmű ígéret nem természetem. Vagy-vagy! Szeretem a tiszta munkát.

– Csináljuk úgy, ahogy te akarod.

Tovább hajtottak az úton. Tíz perc múlva boldogan rebbent fel a kapitány:

– Nézz oda! Ott egy csordát látok!

Csakugyan, ott legeltek jobb kézre, közel az úthoz, ökrök, tehenek, bivalyok vegyesen. Két barna szemű, nyurga kamaszfiú őrizte őket. Az egyik magyar volt, a másik román.

A kapitány leszállt és odaszólt az útról:

– Hé, kié ez a csorda?

A magyar fiú közelebb jött hozzá.

– A méltóságos úré – felelte nyílt tekintettel.

– Miféle méltóságos úré?

– Hát a gróf úré.

– Hogy hívják?

– Balázsnak. Vagy ha a címeres nevit teccik tudakolni, akkor Ercsey.

Odaintette Gerőt a kapitány.

– Te, az Ercsey Balázsé ez a csorda.

– Végy belőle, amennyi kell – mondta Gerő.

– Aztán hozzászámítjuk a hozományhoz – jegyezte meg a kapitány, és rászólt a fiúra: – Te kölyök, válassz ki tizenegy bivalyt és tereld errefelé!

A román legényke lassan húzódni kezdett, de a magyar megállt.

– Mit akar vélök a vitéz úr? – kérdezte.

– Elvisszük.

– Azt bajosan.

– A katonaságnak kell, te szamár!

– Már a ne kelljen senkinek! A katonaság bornyúztasson magának, s akkor neki is lesz.

– Ne óbégass annyit, mert írást adunk róla.

– Az írás nem marha – mondta a legényecske.

A kapitánynak indulat öntötte el az arcát. Odakiáltotta a cigányképű bakát, és ráparancsolt:

– Szedj ki tizenegy bivalyat, és hajtsd az állomásra.

A pásztorfiú azonban eléje állott a katonának, aki lökött egyet a fegyver agyával rajta. Erre az is jót húzott rá a bottal.

– Lődd le! – ordított oda a kapitány.

A baka a vállához kapta a fegyvert, s abban a pillanatban a fiú átlőtt koponyával a megijedt állatok elé bukott, mintha kiröppent hűséges lelkével is védeni akarná őket.

Társa rémülten futásnak eredt.

Gerő az iszonyattól okádni kezdett.

A katona úgy állt, mint egy fakír.

– Láss munkához, te barom! – kiáltott rá a kapitány.

Valahogy bementek az állomásra. Délután ötkor a német is megérkezett. Éppen nézegette és számolta az állatokat, amikor a cigányképű is beért a hiányzó tizeneggyel.

– Ezt a tizenegyet nem vehetem át – mondta a német.

– Miért – lepődött meg Uray Pista.

– Azért, mert ökrök.

A többiért átvette Uray a pénzt. A katonák is megkapták a magukét, és elmentek.

Mindenki elment.

Csak a tizenegy bivaly maradt ott a Szamos partján. Szomorúan, gazdátlanul és szörnyű feketén.

A gerezdi kastélyban fogságra vetették a szerelmes kicsi grófot. Még ruhát sem kapott tisztességeset, nehogy elszökhessék. Nem akart sem enni, sem szólani. Csak emésztette magát, merengett a parki nagy fák alatt, és a szívén kinőtt aranysarkantyút pengette szomorúan.

A második este azonban felborzolta a kastély nyugalmát a halál. Gyuri sorsütötten érkezett meg szürkületkor a mezőről. Emberi formája szinte nem is volt. A szemeiből kiölte a fájdalom a fényt, a derekából az erőt és a szívéből a tréfát. Úgy állott a feje is, mint egy kő, amelyet a halál dobott a törzsre.

– Mi baj van? – állította meg Endre, ahogy jött éppen a vénember elé a parkon.

– A fiamat meglőtték – mondta nagy későre Gyuri.

– A maga fiát?

– Az enyimet.

– S ki?

– Azt mondják, valami katonák.

A búlátott embernek a vállára tette Endre a kezét, és úgy nézte ügyetlenül, mintha nagyon szeretne segíteni rajta.

– A bihalokat is elhajtották… – mondta Gyuri, és a könnyei folyni kezdtek. Majd elvánszorgott lassan a kastély felé. Endre ott állt még egy ideig mozdulatlanul. Tűnődve nézett maga elé, majd a szájáról lehullott egyszerre feketén a szó:

– Jön… Jön a forradalom!

Egy félóra múlva már ott ültek hárman a nagyszalonban: az öreg Ercsey, a felesége és a fiú. Nyugtalanság mászott a homlokukon.

– Az első lövés megtörtént – mondta Ercsey Balázs. – Valamit tennünk kell, mert ránk jönnek ezek a büdös lázongók, s megölnek mind a hármunkat.

Idegesen szólt rá a grófné:

– Kérlek, Balázs, ti ketten vagytok férfiak itten! Siessetek hát és intézkedjetek valamit rögtön!

– Katonaságot kell kérni! – mondta Endre. – Tíz-tizenöt katonát, akik őrizzék a kastélyt.

– Ez nagyon okos! – kapott rajta a grófné. – Te, mint a császár nagyon első vitéze, parancsolj ide katonákat rögtön!

A fiúnak nagyszerű ötlet mozdult az agyában. Valósággal forróvá pezsdült tőle a vére. De azért igyekezett nyugodt, hős maradni.

– Ne ijedjetek meg – mondta –, de Gyuri azt a hírt hozta, hogy legelőször engemet akarnak megölni.

– Persze, amiért a császár kegyeltje vagy! – izzott fel a grófné. – Fogass be, kérlek, és menekülj Kolozsvárra rögtön! És intézkedjél egyúttal, hogy már holnap itt legyenek a katonák.

Ercsey Balázsnak megvillant a szeme. Felugrott, és az asztalra csapott:

– Te nem fogsz Kolozsvárra menni! Értsd meg! Abba a városba be nem teszed a lábodat, amíg az a lány ott van!

A grófné egyenesre ült:

– De kérlek, Balázs, talán azt akarod, hogy megöljék őt?

– Nem fogják megölni!

– Hiszen hallottad a hírt! Az rettenetes volna, Balázs!

– Kolozsvárra nem megy, mert én nem engedem! Inkább dúlják fel a bitangok egész Erdélyt!

– De valahová futni kell neki, Balázs!

– Menjen Patakra, Makrayhoz!

Ott is jó lesz, gondolta Endre, s így szólt:

– És a katonák?

– Majd én intézkedem – mondta az öreg.

– Jó. Nekem mindegy.

Éppen harangoztak estére a faluban. A magyar és román templomban egyszerre húzták. A hang botorkálva, néha hegyes nekifutamodással jött felfelé a szélben.

Ercsey Balázs az istállók felé tartott.

– Gyuri! – kiáltotta.

Az ember nem felelt vissza, mint máskor. Csak odajött lassan, belégörnyedve a csendbe. Mellette lépkedett, szorosan a jobbján, a kutya.

– Fogd bé hamar a lovakat! – parancsolta a gróf. – Viszed Patakra az úrfit!

Gyuri nem szólt.

– Értetted?

– Hát az én fiamot a mezőről ki hozza haza?! – emelte fel végre keserves fejét az öreg.

– Most akartál utána menni?

– Most.

Egy-két pillanatig gondolkodott Ercsey Balázs, aztán keményen így szólt:

– Most Patakra mész!

Gyuri megfordult és a kutyával együtt szó nélkül elment. A gróf mogorván, sietve jött a kastélyba vissza. Az asztalhoz ült rögtön, és írni kezdte a levelet Makraynak:

„Kedves Berci! Tegnap délután agyonlőtték a kocsisom fiát, miközben a marháimat őrizte. A bivalyaim közül tizenegyet elhajtottak. Még nem tudom, hogy kik voltak a tolvajok. De abban bizonyos vagyok, hogy itt forradalmi elemek működtek. Vigyázz tehát, mert Erdélyt gyújtogatják! És az csak természetes, hogy ez a cifraság is rajtunk kezdődik, akiknek van valamink. Mert a kutya istenit, akik vagyont és életet áldoztunk a magyar hazáért, azok örökké csak mi voltunk. De nem baj. Az Ercseyek és a Makrayak még mindig megbírnak egy kicsi csetepatét. Csak jöjjön, aki mer! Majd a talpunkon leszünk mi is. Holnap reggel reguláris katonaságot hozok a kastélyom őrzésére. Ugyanakkor intézkedem, hogy Te is kapj ilyent Patakra. Endre fiamat tartsd szorosan magad mellett. Az a hír járja, hogy meg akarják ölni. Természetesen azért, mert aranysarkantyúja van; mert bátor ember; mert hős. Nem olyan, mint azok a patkányok, akik túrják most ezt a nagy trágyadombot, ezt az Erdélyt. Légy éber, és ne irgalmazz senkinek! Ne feledd, hogy Makraynak hívnak, és vigyázz a fiamra. Ölel Ercsey Balázs.”

Átolvasta a levelet, aztán magában így szólt: – Most gyerünk a politikával!

A kezébe vette megint a tollat, és a következő utóiratot írta a levélre:

– „Hogy van a lányod? Nagyon kedves gyermek ő. Igazán örvendenék, ha arra használná a következő heteket, hogy megbarátkozzék Endre fiammal, akinek tizenhétben odaadtam a bogházi és mándi birtokokat. Itthon már nem lehet bírni a kölyökkel, annyira rájött a házasság…”

A hintó már ott állott a kapu előtt. Az inasok szaporán hordták a koffereket. Gyuri a térdére könyökölve, némán ült a bakon. Nekikeseredve húzta meg a gyeplőt, ahogy Endre felszállt.

– Fegyvered van-e, Gyuri? – kérdezte Ercsey Balázs.

Gyurinak megmozdult az arcában a csont:

– Van, kit lőjek agyon?

A gróf a kocsi után rúgta a homokot.

– Az anyádat! – mondta.

Kedvetlen, keserű éjszaka volt. Nem világított a hold. Talán az emléke sem élt. A csillagokat is elölte a súlyos, mozdulatlanul őszi ború. Sötét volt, mint a tökéletes vakság. Nem élt semmi, csak a dermesztő, néha nekivisító októberi szél. Még az éjjeli madarak vagy más állatok sem mozdultak sehol. Az ég is halott volt, s az volt a föld is.

És ezen a halott földön prüszkölve doboltak végig a lovak. Mint valami óriási fekete bogarak, amelyek duzzognak a gyeplő horgán, egyetlen iramban repülték át Patakig az utat. Alig múlt tíz óra valamivel, amikor párologva állottak meg a kastély előtt.

Makray Berci éppen feküdni készült. A vendég láttára kicsire húzta a szemét. Magában káromkodott is egyet, mert eme különös iderohanás mögött valami rosszat sejtett. Nem értette, hogy miért szaladnak ide az Ercseyek, ha valami nyavalya meglepi őket. Amint azonban átfutotta a levelet, lassan mosolyba simult az arca, s Endrét a mellére ölelte.

– Napóleon is jobban tette volna, ha ide menekül annak idején – mondta bőszen. – Érezd otthon magadat, és fordítsd fel a kastélyt, ha éppen úgy tetszik.

– Köszönöm, Berci bátyám – hálálkodott a fiú. – Ezt a házat én nem felforgatni, hanem védeni fogom, ha kell.

– Azt csak bízd reám, fiam. Mert azt megvédem én, még ha sárkányokat okádik is ez a harapásnyi Erdély. Ülj le, és kiáltsd, hogy éljen a császár!

Két inast megszalasztott, hogy ennivalót és italt hordjanak rögtön. Nem nagyon bánta az Ercsey-uradalom tizenegy bivalyát, a forradalmi szél sem nagyon izgatta őt ebben a percben. Egyedül a megpendített házasság volt neki fontos.

Melléje ült a vacsorához, aztán belévitte a borozásba. Éjfélig illogattak, kerülgetvén a magyar haza és a világ felborzolt sorsát. Makraynak egyre áradóbb és féktelenebb lett a hangja. A vége felé már az asztal alá verte az egész fuldokló Európát. Ludendorffot trottlinak nevezte, amiért lemondott; Károlyit tehetetlen kandúrnak, ha nem is rúgta ki a császár; Wilsont amerikai fakírnak, aki tizennégy számot játszik a mi cirkuszunkban; Vajdát borbélynak, aki a magyar parlamentbe vitte megfenni a rozsdás beretvát; a horvátokat és a cseheket elfajzott ebeknek, akik felséges urukat ugatják…

– Ott essék az egészbe belé a fene! – vágott a levegőbe. – Hányják belé az egész Boszniát és Hercegovinát az Adriába, legyen akár független, én nem bánom, Magyarország: de a császár a miénk lesz! És Makray Berci nem fél, amíg él a Duna mellett egy Habsburg!

Endre nagyokat bólogatott bármit mondott az öreg. Hidegen hagyták a középkori bökkenések és a nagy császárhű durranások. Az amerikai fakír, a tehetetlen kandúr és az elfajzott ebek felett, mint valami egyeduralkodó, a szívében magasan tündökölt Tilda. Ennek az érzésnek a nyűgében szinte-szinte azon a ponton állott többször is, hogy féket vesztve felordít a gyertyák alatt.

– Szeretem! Szeretem!

Éjféltájban végre kiengedte a medréből az öreg. Bevonult a szobájába, lassan levetkőzött és lefeküdt. De az idegei zúgtak tovább. Úgy folyt át fiatal teste alatt a csend, mint a forró láva. Virradatig elgyötrődött valahogy, de akkor már nem bírta tovább. Kiszökött a kastélyból, és nekivágott gyalog Kolozsvárnak.

Tilda még az ágyban heverészett, amikor benyitott az ajtón. Néhány pillanatig nézte a szerelmes zarándokot, aztán a levegőbe nyújtotta két meztelen karját, és mámorosan felkiáltott:

– Bandi!

A fiú odahullt a karok közé, a homlokán kidagadtak az erek, s a horgasina reszketni kezdett. Úgy omlott le az ágy szélére, mintha meg akart volna abban a helyben halni.

Tilda maga mellé a párnára nyomta a fejét, és jóízűen ásított, miközben simogatta.

Tíz perc is eltelt ilyenformán.

– Gyalog jöttem… – ült fel végre a gróf. – Már nem bírtam tovább… Elszöktem…

– Remélem, az atyád is itt lesz mindjárt – nevetett Tilda.

– Ugyan! – nevetett kakaskodva a lovag. – Ez egyszer túljártam az eszén: azt hiszi, hogy Patakon vagyok Makraynál. Nagyszerű mesét találtam ki tegnap este. Azt mondtam, hogy meg akarnak ölni a kóbor katonák, erre befogatott rögtön, és elküldött Makrayhoz. Most onnan szöktem ide, hozzád…

– Ez egészen romantikus!

– Romantikus, de jó… – csillogott büszkén az Endre szeme.

Tilda összeráncolta a szemöldökét.

– Várj csak: van annak a Makraynak valami lánya?

– Van, azt hiszem.

Furcsán nevetett Tilda, s vad szikra csillant a szemében.

Endre bután nézett reá.

– Mire gondolsz?

– Arra, hogy meg akarnak fogni.

– Hogyhogy?!

– A Makray lánynak!

A fiú felállt, és a mellére tette a kezét:

– Engem?!

– Igen, gróf úr.

– Nem is láttam azt a lányt, becsületszavamra.

– Majd látni fogod.

– Nekem nem kell! Ne is lássam! Nekem senki sem kell, csak te! – Megint leült az ágyra, és majdnem rájött a sírás. – Tildám, édes kicsikém… Úgy szeretlek, hogy imádlak! Látod, gyalog jöttem Patakról, csakhogy lássalak…

– És látsz?

– Igen, ó!

– Egészen látsz?

Endre nem tudott felelni, úgy elöntötte a forróság. Még sohasem zuhant rá egyszerre, ilyen erővel a vágy. Két karját a dereka alá fúrta a lánynak, csókolni kezdte és harapni vadul. Tilda vinnyogott egy ideig, de akkor mintha fellobogott volna benne a szüzek szemérme, elhárította magától, és a fejére kapta a paplant.

– Nem bírom tovább! – mondta alóla, és alig állta, hogy ne kuncogjon.

Endre az ágy mellé térdelt, és úgy vallott lázasan neki:

– Borzasztóan szeretlek, Tilda! Óriási módon… Nem is tudom megmondani, hogy mennyire… Csak érzem… Most meg tudnám írni a legszebb verset neked, szebbet, mint Petőfi… A legszebbet a világon, amit valaha írtak! Drága, édes!…

A professzor belépett az ajtón.

– Elveszett a gyűrűm s nem találom – mondta zavartan Endre.

– Majd megkerül – szólott kedélyesen az öreg.

Tilda kidugta a fejét a paplan alól:

– Majd én megkeresem, csak menjetek át a másik szobába. – Még utánuk szólt, ahogy megindultak: – Apukám, beszéljétek meg a politikát.

– Ja, igaz! – mondta a professzor. – Hallotta, mi történt Predeálnál?

– Nem.

– Rálőttek a románok a vonatra.

– Miért?

– Valószínűleg üzenni akartak Budapestre.

Endre elhúzta a száját.

– Jobb lesz, ha nem ugrálnak! – mondta.

Délfelé a városba mentek. Endre karonfogva vitte a leányt, de néha meg-megállt, és úgy figyelte az utcát, amelyen zsongva és dalolva, a béke ideges örömében sűrűn hullámzott a nép.

Tilda észrevette a fiú ügyetlen szorongását.

– Bandi, te mitől félsz? – kérdezte.

– Ugyan! Mitől félnék?

– Hiszen látom, hogy mindegyre kémlelsz.

A templom irányában nagyot sikoltott valaki. A járókelők rohanva csődülni kezdtek arrafelé. Tilda is megragadta az Endre kezét, s mint két boldog gyermek, nevetve szaladtak. A templom oldalában, a rozsdaszínű pázsitos földön, már nagy tömeg szorongott összeverődve.

– Mi történt? – kérdezte Tilda.

– Egy ember leugrott a toronyból.

– Meghalt?

– No-ná, a kállai kettőst járja.

Rendőrök érkeztek, és széjjelzavarták a tömeget.

– Gyere, Tilda, ez nem neked való! – mondta Endre.

– De én látni szeretném!

Röviddel utána élesen sivítva jött egy fekete autó.

– A mentők – mondta Tilda. – Gyere, most megnézhetjük.

Az orvos odavitte őket. Egy kopott, barna férfi feküdt összeromolva a földön. A jobbik lába alája volt törve, az arca pedig véresre zúzva. Kész halottnak látszott. Hanyatt fordította az orvos, és sietve bontani kezdte a mellén a ruhát.

– Ismerem! – súgta hirtelen elsápadva Tilda.

– Ki az?

– Egy tanár. Fekete Jánosnak hívják.

Az orvos felállt a férfi mellől, és úgy látszott, mintha öröm enyhítené az arcát.

– Él? – kérdezte Tilda.

– Igen.

A rendőrtiszt nekitérdepelve, az eszméletlen beteg zsebeit kutatta. Először egy bicskát talált nála, rozoga, kotyogós régi darabot. Aztán valami összehajtogatott, nagy fehér papírt. Sietve teregette széjjel és olvasni kezdte.

– A békejegyzék szövege – legyintett csalódottan.

– Vigyék apámhoz ezt a szerencsétlent! – mondta Tilda, és egy névjegyre ráírt sietve pár sort, aztán még hozzátette: – A gyógykezelés minden költségét én fizetem.

Endre meghatottan nézte a leányt. Ez a nagy könyörület valami különös, szepegő áhítattal öntötte végig a lelkét. Karonfogta, de nem tudott szólni, csak bámulta a karcsú fekete pillákat a két nagy barna szemen.

Ahogy a járdára léphettek megint, Tilda közelebb hajolt és így szólt:

– Ha felgyógyulhat, állásba tesszük ezt az embert.

– Jó. Majd keresünk valami kenyeret neki.

– Ki fogjuk vinni a birtokra.

– Jó, lelkem.

– Hadd lelje meg egészen a békét.

– Jó, lelkem.

Egymáshoz simulva, boldogan mentek. Egyszerre azonban megrebbent a Tilda szeme, és visszarántotta gyorsan a fiút.

– Tűnj el! Gyorsan, gyorsan! – mondta, és betuszkolta egy kapu alá.

Ercsey Balázs jött szembe a zajgó nép között. Nem vett semmit észre. Tildát is csak egészen közel érve ismerte meg. Nem köszönt neki, hanem elnézett gőgösen a feje felett.

Endre bambán nézett, amikor előhúzta megint a leány.

– Mi volt? – kérdezte.

– Édes jó atyád.

– Szent Isten!

Bésirültek hamar egy mellékutcába, de éppen akkor elkiáltotta valaki magát a sarkon:

– Éljen a béke!

Rögtön melléje kiáltott egy inas, két csizmával a karján:

– Éljen Vilmus császár!

– Csókolja meg a talpamat! – ellenkezett egy katona, akinek kalap volt a fején.

Az emberek megálltak és röhögtek. Egy őrmester a katonához ugrott és megfogta.

– Miféle katona maga? – kérdezte.

Tilda és Endre is megálltak erre. Egy pillantásra nagy csődület verődött oda. A katona ordítani kezdett szörnyen, mire az őrmester nagyot húzott rá a karddal. A tömeg felforrt az ütésre, és az őrmestert nekinyomta a falnak. Egy perc alatt elvették tőle a kardot és letépték zubbonyáról a rangot. Az inas kacagva szemlélte, majd elindult és kiabálta, miközben lógatta a csizmát:

– Lenyúzták!

– Mit nyúztak le? – álltak meg az emberek.

– A háborút a nyakáról! – mondta az inas.

Kevesen értették, de sokan nevettek.

Október utolsó estéje volt. Hét óra körül.

A szerelmesek ott búgtak a díványon. Endre ismét és ismét újrakezdte a halálosan lobogó, örök hűségesküt, de Tilda mégsem akart az övé lenni. Egyszer megengedte ugyan, hogy egy picikét a térdén felül megcsókolja a fiú, de akkor is a párnák közé dugta szégyenlősen a fejét. Nem is akart előbújni onnan, mintha kétségbe volna gyengesége miatt esve. Csak összeszorította a lábait, és kemény idomú teste vonaglott néha. Endre reszketve simogatta, miközben nagyokat sóhajtott. Már csak pillanatokon múlt, hogy kitörjön belőle a szó:

– Nem bírom tovább!

De akkor egy goromba, ízes kacagás elrontott mindent.

Endre felugrott, Tilda azonban megelőzte a szóval:

– Maradhatsz, csak Gerőék jönnek.

Uray Pista már bent volt a szobában.

– Jó estét kívánok! – ütötte a bokáját össze.

– Hogy van, méltóságos uram?

– Köszönöm.

– És hogy vannak otthon?

– Köszönöm.

A kapitány abbahagyta. Odament Gerőhöz, aki egy bőrszékbe dobta magát éppen.

– Vajon nem tud valamit? – kérdezte súgva.

Gerő megbiggyesztette az ajkát és legyintett. A gróf fel és alá járt zsebre dugott kézzel. Tilda kacsintott Uraynak, aztán felállt, odament Endréhez, a két tenyere közé fogta az arcát, és úgy nézett a szemébe, mintha az övé szeretne lenni rögtön.

– Maradj itt, Bandi! – mondta.

– És mikor fogok hazamenni?

– Majd holnap.

– És addig?

– Az enyém leszel – súgta neki Tilda.

Endre visszaült a díványra, és nagyot sóhajtott.

– Hogy van, parancsnok úr? – évődött hangosan Gerő.

– Köszönöm, a nyugalom példás – felelte Uray Pista.

A gróf feléjük nézett, mintha jelezte volna, hogy itt van. Gerő nevetve újságolta:

– A Nemzetőrség parancsnoka lett Pista. Mától kezdve nem merek aludni.

– Ne félj, tudom, hogy mi a kötelességem – mondta a kapitány marcona arccal. – Rend lesz Kolozsváron, azt én garantálom.

A gróf sietve jegyezte meg:

– Arra mifelénk sem ártana résen lenni.

– Történt valami, méltóságos uram?

– Hogyne, kérem! Megölték a béresfiút, a bivalyokat elhajtották.

– Hol?

– Nálunk a birtokon.

A kapitány egymásra tette kényelmesen a lábát.

– Sajnos, ez nem esik az én hatáskörömbe – mondta. – A vidéki parancsnokságot egy székely vitéznek adták. Különben rögtön küldenék egy őrjáratot, mert ez hallatlan! Mikor történt?

– Pár nappal ezelőtt.

Uray Pista hirtelen felállt.

– Tessék várni, majd beszélek azzal a Burján székellyel telefonon. Tilda kérlek, hol van a telefon?

– Itt van a szomszéd szobában.

Mind a ketten kimentek.

– Ma ne igyál sokat – mondta Uraynak Tilda. – De legyen bor és pezsgő, érted?

– Bízd csak reám.

A telefon csengetett. Uray Pista átölelte bal karjával a leányt.

– Halló! Te vagy, Burján Gazsi? Hogy érzed magad a parancsnoki hídon? Ugyan, ne izgasd magad, nincs sehol semmi baj. Feküdj le és aludjál. Üdvözlöm Csabát is, a tejúttal együtt. Szervusz!

– Le fogjuk itatni a grófot – mondta Tilda.

– Szokott inni?

– Ha én mondom!?

– És aztán?

– Körül fogjuk táncolni, mint az aranyborjút.

– Remélem, meztelenül – kuncogott Uray.

Tilda vigyorogva, harapósan mutatta csillogó, gyér fogait.

– Csakis! – mondta, és megigazította a csípőjén a ruhát.

Gazdag vacsorát ettek. Uray Pista számolatlanul dobta érte a pénzt. Gavallér akart lenni, magyarosan. Borokkal s pezsgővel is telerakatta az asztalt.

– Gyerekek, úgy mulassatok, hogy a Nemzetőrség parancsnokát ünnepeljük! – mondta Gerő.

Rohamlépésekkel melegedtek be. Egy óra múlva a hangulat már zajos volt, nekifenekedett, túlfűtött, néha matrózos is talán. Piros és sárga színek izzottak az arcokon és a falakon.

De a háttér fekete volt.

Az éjszakában nyirkosan és mogorván feküdt az anyaföld, s vacogtak rajta a lombtalan fekete fák.

Dideregve virrasztottak a csillagok.

Tizenegy óra felé már nem bírt a professzor magával. Mindegyre koccintott és ivott. Nagy haja ráhullt kipirult fülére. A szemei izzottak, mintha lelkének a szele két parazsat fújt volna folyton. Nem volt már az a víg bölcs, aki eddig. Inkább mohó, gáttalan és lobogó. Valami különös, kamaszos rajongás árjában úszott.

– Éljen a forradalom! – ivott sűrűbben egyre, majd egészen kivágta a medréből az elképzelt új Magyarország.

Felállt, hogy beszéljen.

– Drága gyermekeim, csoda történt: ötvennyolc éves vagyok, és most mondom az első tósztot. A boros asztal mellől felemelt az Idő. Legyünk hálásak, hogy élünk, mert a legnagyobb világdrámának vagyunk valóban a tanúi. Csak nézzétek azt a két hetet, ami elmúlt: ilyen háborgását még nem érte senki a sorsnak. Mert ez alatt a tizennégy nap alatt történt, hogy: Lengyelország feltámadott; az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlott; Amerika agyoncsapta a világháború arkangyalát, a hatalmas „Kaisert”; a Habsburgok örök Ausztriája szétesett; az erdélyi románok proklamálták függetlenségüket; Prágában a Szent Vencel téren kikiáltották a cseh köztársaságot; a horvát Szábor kimondta az összes délszlávok egyesülését; Magyarország független köztársaság lett; ugyanakkor kikiáltották a német és osztrák köztársaságot… A történelem tűzhányói kitörtek tehát, és a trónok alatt meghasadozott a föld. Recseg a vén Európa, nyög, kiált és hányja-veti magát, és én itt állok örömben megnőve előttetek, akik velem vagytok életemnek ezen a mámoros, talán egyetlen mámoros napján. Drága gyermekeim, nézzetek reám és nevessetek, mert nagyon boldognak érzem magamat. Engedjétek meg, hogy a magyar októbernek eme utolsó perceiben a karjaimmal és a szavaimmal megöleljelek titeket. Nagyon szeretlek, édes fiaim. Szeretem a Sorsot is, amely a fény felé fordítatta végre azt az országot, amelyet én hazámnak nevezek… Mit mondjak örömömben nektek? Lázasan keresem a szavakat, amelyek fel tudjanak lobogva, pirosan szökni, mint a zászló: fiaim, köztársaság lett Magyarország!

Egyszerre az asztalra omlott, és zokogni kezdett. Selymes haja körülomlotta a fejét: olyan volt, mintha egy aranytollú madár esett volna az üvegek közé.

Tilda mozdulatlanul nézte az apját, aztán könnyes lett neki is a szeme. Endrének aprókat rándult az arca, Uray Pistának cinikusan pislogtak zöldessárga szemei, Gerő cigarettát vett elő, s idegesen a szájába tette.

És ekkor csengetett a telefon.

Tilda átfutott, aztán sietve jött vissza:

– Apám, téged keresnek!

A professzor átment a telefonhoz, és néhány perc múlva megszínesedett arccal jött vissza.

– Csatlakozni fogunk Károlyihoz – mondta, és kérte a kabátját. Máskor ő maga kereste elé és vette magára egyedül, de most megállt az ajtóban és kérte. Ismét vidám volt és mosolygott, amikor felsegítette neki Tilda.

Ahogy kilépett az ajtón, Uray Pista rögtön felállt, és úgy feszengett, mintha béklyóból oldotta volna valaki fel.

– Az első felvonásnak vége – mondta. – Most tíz perc szünet következik.

Hálásan nevettek. Gerő töltött, ittak, és megint kihajtott a korábbi fene jókedv. Tilda ragyogott és sütött, mint a csillag. Alig győztek utána loholni a férfiak. Két órakor Gerő már ki is dőlt. Utána Endrének is hamarosan összeestek a tartó oszlopai. Tilda melléje ült, a vállára hozta a fejét, és addig simogatta, amíg elaludt ott a fiú. Akkor intett Uray Pistának, hogy hozza a szoba közepére az egyik bőrszéket. Uray odavitte, s mint egy gyermeket, beléültették szépen a grófot. Úgy aludt ott oldalt fityegő fejjel, mint egy rossz szobor, amely örökösen készenlétben áll, hogy megcsókolja a földet.

– Gyerünk most a bálványimádással! – súgta Uray Pista.

Tildában valami különös kéj bizsergett egyszerre fel.

– Ülj a díványra és ne mozdulj! – mondta.

– Nézni szabad?

– Azt igen, amíg bírja a szemed.

Uray Pista pezsgőt töltött gyorsan, a díványra ült, és úgy tartotta jobb markában a karcsú poharat, mint egy liliomot.

– Gyerünk! – türelmetlenkedett.

Tilda bezárta az ajtót.

– Nem fogsz mozdulni?

– Nem.

A hegyek az ablakok alá álltak feketén.

Tilda ledobta a ruháit gyorsan, a füleire rázta a haját, és táncolni kezdett a kidőlt erdélyi bálvány előtt.

Hajnali ötkor jött a professzor haza.

Tilda zöld pizsamában az asztal mellett ült, és a naplóját írta. A három férfi pedig háromfelé széthullva aludt.

– Mi ez? – kérdezte halkan az öreg.

– Általános béke van – mondta csendesen nevetve a leány.

– Tölts egy pohárral!

– Pezsgőt?

– Igen.

Koccintottak ketten.

– És ti mit végeztetek? – kérdezte Tilda.

– Megalakítottuk a Nemzeti Tanácsot.

– És most mi lesz?

A professzor kiitta a pezsgőt, és lassan, nagyon komolyan így szólt:

– Lehet, hogy Erdélynek fejedelemre lesz szüksége megint…

Tilda elgondolkozott néhány pillanatig, aztán odaintett a grófra.

– Ettől a háztól az is kitelik – mondta, és a szájához emelte a poharat.

A professzor közelebb lépett a fiúhoz, aki a bőrszékben összekunkorodva, nyálasan aludt. Megállott előtte, egy ideig elnézte derűs, kék szemeivel, aztán csendesen így szólt:

– Csakugyan olyan, mintha most bújna ki a tojásból.

Másnap délelőtt megint a Tanácsba készült a professzor. Endrét is vinni akarta mindenképpen, mert magára vállalta az éjjel, hogy a „történelmi osztályból” is szerez a forradalom számára valakit. A grófnak nem volt semmi kedve a dologhoz. Jobban szeretett volna Tilda mellett maradni, mert úgy érezte, hogy ma lesz végre a kalapács megszentelésének a napja.

– Én nem értek a politikához – szabadkozott.

– Nem arról van szó, fiam. Te felül is állasz minden politikán.

– Hát akkor mit keresnék a Tanácsban?

Tilda átölelte Endrét, és úgy fogta, mint a királyi zsákmányt.

– Nézd, Bandi! – mondta az arcába sütve: – Neked most el kell apámmal menned. Nem politikából, hanem azért, mert nagy dologról van szó.

– Miről?

– Hát Erdélyről, ha tudni akarod.

– Nem értem.

A professzor megfogta a karját.

– Gyere csak velem, majd megmagyarázom útközben neked.

– Eredj! – mondta a lány.

– No jó, de akkor délután, egész délután el sem mozdulok mellőled!

– Nem is engednélek – mondta neki Tilda. – Hiszen ez már szinte beteges, úgy vágyom mindig melletted lenni.

Endre kezet csókolt, felvette a kabátját, és megint kezet csókolt.

Hideg, hószagú pénteki nap volt. Lassan és láthatatlanul szállt az eső. Tele volt az utca mégis emberekkel: céltalanokkal, rongyosokkal, sunyikkal, fakó színűekkel. Csak fényes, kapkodó szemeikben volt eleven élet. Olyanok voltak, mint a kiéhezett, kullogó állatok.

A professzor karonfogta, gyorsan vitte közöttük a grófot.

– Őszinte és nyílt leszek előtted, fiam – mondta nagy, búgó lélekkel az öreg. – Természetesen számítok a te férfias komolyságodra és titoktartásodra.

– Nagyon köszönöm ezt a bizalmat – szólt meghatottan Endre. – Nem is tudnék hálátlan lenni soha.

– Hajnali ötkor jöttem haza, s nem aludtam egy percet sem – folytatta a professzor. – Lelkem gyökeréig felizgattak a dolgok. Ezek a nagy, országos dogok, amelyek nálunk történtek. Valami kegyetlen, félelmetes vihar zúg egész Európán végig. Nálunk a legkegyetlenebb ez a vihar, de úgy látom, hogy a legtisztítóbb erejű is. Felfordult minden, ami régi: kezdve az államformától a megszokott szavakig. Egészen bizonyos, hogy a legnagyobb vajúdás örömei és kínjai között vagyunk. Nagy feladataink vannak, emberileg és nemzeti szempontból egyaránt. Mi vagyunk azok, akikről azt fogják tanítani az iskolában, hogy az 1918-i forradalommal lerakták egy új korszaknak az alapját. Az elmúlt éjszaka, éjféltől hajnalig, megalakítottuk a helyi Nemzeti Tanácsot. Úgy látom azonban a dolgot, hogy ez a Tanács holnap már Erdélyi Nemzeti Tanács lesz. A kapcsolatunk Budapesttel megzökkent máris. Valami titokzatos, nyugtalanító módon nőni kezdett közöttünk a Királyhágó. Lehet, hogy képzelődő vagyok, de ha most a józanságot elveszítjük, vagy gyáván, tétován megállunk: szörnyű dolog fog következni. Mert mi a helyzet? Nézzük reálisan a dolgot: Budapesttől nem várhatunk semmit, sem Erdély számára alkalmas koncepciót, sem katonai erőt. Úgy érzem, hogy máris magunkra maradtunk, mert Mackensen már megindult hazafelé! Kérdem: hol vannak a mi katonáink? Vagy áll valaki a keleti határon? Egy szál sem áll! Tudod, mi az, hogy egy szál sem áll? Hát ez kétségbeejtő! Ez szörnyű! Itt nappal is éjszaka van, hülyék és vakok a magyar urak, mert vagy a Monarchiát siratják, vagy Károlyit átkozzák, vagy abban a hitben andalognak, hogy az sohasem lehet másként, mint ahogy ezer évig volt! Még a legtöbbet az tesz, aki segítség után ordít, mint Marosvásárhely. Még néhány hónap, és elpusztulunk. Egyszerűen nem leszünk. Én mondom neked, fiam, a legnagyobb megrendüléssel mondom, hogy elpusztulunk. Csak egyetlen módját látom a menekülésnek: az önrendelkező, szabad Erdélyt. Sürgősen, hamar, haladék nélkül! Jöjjön össze az erdélyi három nemzet, és mondja ki az önálló Erdélyt!

Egy percig elhallgatott. Valósággal remegett az igazság, a meggyőződés tüzében. Csak későre, akkor is halkan, elérzékenyülve tette hozzá:

– Nem tagadtam soha, hogy a szabad Erdélynek vagyok a híve. De most a templomokban szeretném hirdetni ezt az eszmét! Ó, drága fiam, ha megérhetném én az önálló Erdélyt, egy hármas direktóriummal az élén, és egy fejedelemmel, akit Ercsey Endrének hívnak…

A kicsi grófnak elforrósodott a szeme és az arca. Megkapaszkodott a professzor karjában, és halkan, ájtatosan csak ennyit tudott szólni:

– Nekem is szerelmem: ez az Erdély…

Egy sűrű, forrongó, zúgó nagy tömegbe értek.

– Itt van a feljárat! – mondta a professzor, és előrevágott. Felmentek a lépcsőkön, és egy üvegajtós terembe értek. Csetneky a zajongó urak között megállt, és kiáltva jelentette:

– Gróf Ercsey Endre, aranysarkantyús vitéz!

Felriadt, erős éljen fogadta a grófot. És a Tanács elnöke, egy kék szemű, hideg és erőszakosnak látszó férfiú, sietve és boldogan hozzálépett, és hosszan kezet szorított vele.

Aztán elvegyültek az urak között. Voltak valami negyvenen, de a nagy zaj és kavargás sokkal többnek mutatta őket.

Az elnök visszament az asztalhoz, és éppen le akart ülni, amikor két ijedt képű, nyűtt frakkos cigány furakodott oda:

– A méltóságos elnök urat bátorkodunk üdvözölni – mondta az egyik.

– Mit akarnak maguk?

– Csátlákozni akarunk, kérem szépen, ehhez a jobb kormányhoz, s fel akarunk eskünni a méltóságos elnök úrnak.

– Kikhez van szerencsém?

– Zenészek vagyunk, kérem szépen. Bizottságba jöttünk, kérem, hogy elismerjük ezt a nagy Tanácsot.

– Állj félre! – kiáltott rájuk valaki.

Két honvédtiszt szorította oldalt a cigányokat. Alig jelentették be a honvédség csatlakozását a Nemzeti Tanácshoz, már jöttek a „márciusi ifjak” is.

Endre visszahúzódott egy sarokba, és onnan nézte a forradalom erdélyi vezérkarát. Egyszerre Uray Pistát is felfedezte, amint egy tábla csokoládéval a kezében és a kardját zörgetve, ide-oda jár, mint egy kakas. Figyelni kezdte. Uray Pista megállt, széjjelnézett, aztán odament egy magas, barna férfiúhoz, aki nagyon nekibújva szalonnát és vereshagymát evett egy papondéklin.

– Uram, maga miért sír? – kérdezte Uray.

A férfi fel sem nézett, hanem közelebb bújt a vereshagymához, hogy jobban folyjanak a könnyei.

– A Zenede, uram! Ez a drága magyar Zenede…

– Hát mi van vele?

– Tönkremegy, uram, ezt már látom. Nem lesz szubvenció, nem lesz pénz…

– Ugyan, kérem! – mondta Uray Pista. – Hát mikor lehet könnyebben pénzt szerezni, mint forradalom idején?

Éppen akkor tűzoltók jöttek be az ajtón, sisakkal, díszben. Alig léphettek azonban az elnök elé, valami inas verni kezdte durván az üveges ajtót odakünn, és vészesen ordította

– Tűz van! Tűz van!

Makray és Ercsey Balázs éppen ekkor érkeztek a bejárat elé. Messze látszott róluk, hogy nagyon utálják ezt a forradalmat. Nem is mentek a kapu alatt sűrűn összeverődött tömeghez közel, hanem néhány lépéssel odább megálltak.

Ercsey mordul nézett az eldugult bejárat felé.

– Te, ott valaki felállt egy asztalra s beszél – mondta, majd kis szünet után így folytatta: – De azért vágjunk neki!

– Eredj, ha akarsz.

– Hát te nem jössz?

– Én?! Mondd meg nekik, hogy itt vagyok, s béfogtam az orromat.

A szónok rekedten ordította az asztal tetején:

– Meg kell ölni, aki a háborút csinálta! Le a hóhérokkal! Le az uralkodókkal!

A tömegből odakiáltott valaki:

– Meg kell ölni!

Egy hadnagy jött éppen arra. Ercsey Balázs magához intette:

– Hadnagy úr, csináljon ebben a csürhében utat nekem! Fel akarok menni a Nemzeti Tanácsba.

– Tessék, kérem! – mutatta az irányt a tiszt. – Be lehet itt menni.

– De nem látja, hogy egészen eltorlaszolták az utat?!

– Tessék csak nekivágni!

– Csináljon utat! – szólt Ercsey élesebben.

– Hogy hívják az urat?

– Gróf Ercsey Balázs – mondta élvezettel a férfi.

A tiszt elveresedett és feszesen szalutált:

– Bocsánatot kérek, méltóságos uram. Tessék utánam jönni.

Ercsey megfogta a Makray kabátját:

– Gyere!

– Inkább meghalok.

– Hát katonákat óhajtasz-e?

– Azt igen. Rendelj vagy tizenkettőt.

– Megvársz?

– Itt leszek künn.

A hadnagy elöl ment, és ösvényt tört végig. A feljáratnál megállt, szalutált, és előre engedte a grófot.

– Jól van, köszönöm – mondta Ercsey, és a lépcsőkön felfelé indult. Észre sem vették, amikor a terembe lépett.

– Hol van az elnök? – kérdezte egy borzas alaktól.

– Tárgyal – mondta az, és rá sem tekintett.

– Küldje ide!

– Akinek baja van véle, keresse meg.

A gróf felingerült.

– Hallja maga, hogy beszél velem?! – mondta neki nyersen.

– Sajnos, nincs időm letérdelni.

– Tudja, kivel beszél?

– Legyen szerencsém.

– Gróf Ercsey Balázs vagyok!

A borzas ránézett egy pillanatra, aztán az urak felé fordult, és nagyot kiáltott:

– Éljen a gróf úr!

Abban a pillanatban vette csak észre Endre az apját. Ijedtében a fal mellé guggolt, mint egy kölyök. Sohasem félt még ennyire tőle. Riadtan nézte, és szeretett volna kisurranni valahogy, de az öreg az ajtótól nem messze megállt.

– Végtelenül örülök – sietett hozzá az elnök. – Miben lehetek szolgálatára?

– Gyilkosok és rablók dúlják a birtokomat – mondta Ercsey. – Azt hittem, azért van a katonaság, hogy megvédjen minket.

A professzor odabújt valahogy Endréhez, az emberek háta mögött.

– El kellene tűnni! – mondta.

– Majd el fogok, csak ne álljon ott az öreg.

– És mindent letagadni!

– Természetes!

Az elnök a főhely felé invitálta előzékenyen a grófot:

– Tessék, legyen szerencsénk!

– Köszönöm, nem maradhatok sokáig. Vár Makray odakünn.

– A kegyelmes úr?

– Igen.

– Miért nem méltóztatott behívni őt is! Igazán szükségünk lenne önökre. Nagyon nélkülözzük az erdélyi arisztokráciát ebben az új nemzeti munkában.

Ercsey mosolyogni kezdett.

– Azt hiszem, nekünk nem sok közünk lehet ehhez az új munkához.

– Remélem, nemsokára más lesz méltóságodnak a véleménye – szólt visszahúzódva az elnök. – Szóval, katonákat méltóztatik?

– Igen, azért jöttem.

– Kérem, hiszen erre a célra alakult a Nemzetőrség. Rögtön intézkedem. Itt van Csetneky Kálmán is, a katonai biztos.

A gróf rajtakapott a szón:

– Az a professzor itt van?

– Igen, ő a katonai biztos.

– Szeretnék beszélni vele.

Az elnök odahívatta Csetneky professzort.

– Köszönöm, elnök úr, majd mi ketten elintézzük – mondta Ercsey Balázs, aztán a professzorhoz fordult meglehetős nyersen.

– Önnél van a fiam?

– Igazán nincs. Tessék megnézni a zsebeimet.

– De kérem, Patakról eltűnt!

Endre éppen kifelé szurkolt az ajtón, de akkor Makray rémülten szemberohant véle, és bolondul ordította:

– Segítség! Segítség!

Feldühödött emberek tódultak zúgva a nyomában, és Endrét is visszasodorták a terembe, mint a pelyhet.

– Mi van ott?! – kiáltott valaki.

– Meg akarnak ölni! – ordította Makray.

Az egész Nemzeti Tanács megdermedt egy pillanatra. Uray Pista az asztal alá bújt rögtön, és belelőtt a padlóba, mire az üldözők rohanni kezdtek visszafelé.

A menekült Makray előbbre jött, és az urak seregleni kezdtek körülötte. Ercsey Balázs is odafurakodott.

– Berci! Hát bejöttél?! – kacagott fel.

– Meg akartak ölni ezek a kutyák – szuszogott Makray.

Ercsey Balázs kivette a revolverét, hogy a csőcselék közül valakinek a vérét vegye. Furakodni kezdett, hogy utánuk vesse magát, de akkor az ajtónál megpillantotta falhoz lapulva a fiát.

– Hát te mit keresel itt?! – meredt meghökkenve reá.

Endre ijedtében szólani sem tudott.

– Az istenit a forradalmának, mit keresel itt?! – ordított rá az apja.

– Engemet is meg akartak ölni – szólalt meg végre a fiú.

A hagymás férfi, ki a Zenedét siratta, ebben a percben megfogta az Ercsey Balázs karját, az ég felé nézett, és így szólt.

– Vértanúk leszünk mindnyájan, uram!

Egy félóra múlva már úgy látszott, mintha játék lett volna minden, ami történt. Az idegek kiszórakozták magukat, a hullámok elültek. A tanácsbéliek is szállingózni kezdtek lassan kifelé: egy kicsit ebédelni és egy kicsit leheveredni az izgalmak után.

Egy órakor már csak hatan voltak a nagy teremben: az elnök, Makray Berci, Ercsey Balázs a fiával, Csetneky professzor és Uray Pista.

Makray még mindig felborzolt kedéllyel járta a falakat körül. Az elnök Endrével és Uray Pistával az öt korosztály behívásáról és a keleti határok védelméről beszélgetett. Ercsey Balázs és a professzor pedig egy sarokba félrehúzódva politizáltak.

– Meglátja, gróf úr, hogy engem igazolni fognak az események – mondta a professzor. – Mert aki figyeli ezt a történelmi vihart, az világosan láthatja, hogy a legyőzött országokat szétszaggatja ez a vihar.

– Vannak nekünk viharágyúink is! – vetette ellen a gróf.

– Sajnos, az ágyúmódszer csődöt mondott. Egyetlen józan tennivalónk a mentés. A sürgős, a lázas mentés!

– Mit akar menteni? – csodálkozott Ercsey.

– Erdélyt, gróf úr!

– Erdély még mindig megállt a maga lábán, nem kellett neki még soha orvosi beavatkozás.

Csetneky szomorúan mosolygott.

– Pedig ennek az orvosi beavatkozásnak az Ercsey grófok nagyobb hasznát vehetnék, mint én.

– Hogyan, kérem? Magyarázza meg, mert ez igen homályos.

– Hát nézze, gróf úr: az én őseim között nem volt erdélyi fejedelem. Mégis szívesebben látnék most is egy önálló Erdélyt, mint egy bekebelezett Erdélyt.

– Bekebelezett Erdélyt? Az mi?

– Az a veszély, hogy Románia be fogja kebelezni.

Vad izgalom szökött az Ercsey arcára.

– Hát ön azt hiszi?! – kérdezte szörnyű megbotránkozással. – Hát maga magyar, hogy ilyenre gondolni is tud?

– Majd meglátjuk.

– És mire alapítja ezt a képzelgést?

– Mindenki tudja, gróf úr, hogy a románok Erdély árán léptek be a háborúba!

– Ugyan, kérem! – legyintett Ercsey. – Az egyik Európa, a másik Balkán! Vagy kultúrvilágban élünk, vagy nem!

A professzor azon gondolkozott, hogy érdemes-e ezzel az emberrel tovább folytatni a beszédet. Végül mégis amellett döntött, hogy befogja őt is a tervbe.

– Szerény véleményem szerint a legrosszabb politika az, ha valaki vakon bizakodik – mondta. – Védekezni kell! Idejében, hajlékonyan!

– Mivel akar védekezni?

– Azzal, hogy ki kell kiáltani az önálló Erdélyt! Jöjjön össze az itteni három nemzet, és proklamálja! Legyen egy háromtagú direktórium és egy fejedelem.

– Milyen fejedelem?

– Természetesen magyar.

Ercsey elgondolkozott.

– Látja, ez érdekes ötlet – mondta.

– Uraim, fél kettő! – kiáltott Uray Pista.

– Tényleg jó volna már ebédelni – csámcsogott az elnök. – De én nem hagyhatom el ezt a helyiséget. Minden percben történhetik valami.

– Ebédeljünk itt! – találta ki Uray Pista.

– Nagyszerű ötlet! – mondta Ercsey Balázs, akinek a fejedelemség terve nagyon tetszeni kezdett. Odament Makrayhoz, aki még mindig sétált keményen, sötét arccal. Megfogta a karját:

– Maradjunk itt, hátha kialakul valami.

– Egy trágyadomb fog kialakulni! – mondta Makray.

– Ajánlani foglak kakasnak rája.

– Kakas én magamtól is tudok lenni – jegyezte meg Makray.

– Annál jobb, maradj hát itt! Utóvégre történelmi időkről van szó, miért lennénk éppen mi, akik kimaradunk belőle.

– Ne félj, mert a Makrayak sohasem maradtak ki, ha országos dologról volt szó – mondta, és hirtelen az elnök felé fordult, s így szólt: – Lehet teríteni!

Uray Pista rögtön odalépett a telefonhoz:

– Halló, kérem a Császár-éttermet! Halló, a tulajdonos? Itt a Nemzeti Tanács beszél. Küldjön rögtön hat ebédet és egy pincért.

Makray odaszólt:

– Pezsgőt is, kapitány!

Az asztalon újságok, plakátok, sürgönyök és okiratok hevertek. A pincér megállott a kinyitott abrosszal előtte, és tétován nézte. Az elnök észrevette, és gyorsan odalépett, hogy összeszedje az iratokat. Egy plakát lehullt a nagy sietségben a földre, és röptében kiterült. Nagy fekete betűi komoran ültek a papír fehér mezején. Makray rálépett a plakát sarkára, kissé lehajolt, és úgy olvasta a kétnyelvű fejszót: „Felhívás – Apel.”

– Hát ez mi? – nézett fel meglepetten.

– Ez egy plakát – mondta az elnök. – Felhívás a kószáló katonákhoz, hogy térjenek vissza csapattesteikhez.

Makray türelmetlenül jegyezte meg:

– Azt én látom, hogy plakát. De ez mi? Ez az idegen írás a jobbik felén?

– Ugyanaz a szöveg románul.

– S kiteszik az utcára?!

– Igen, ma délután.

A gróf csúfondárosan felkacagott:

– No, gratulálok a Tanácsnak. Mikor tanulta ezt a „nyelvet”?

Az elnök úgy tett a kezeivel, mintha mosná azokat, majd az asztalfőre mutatott mosolyogva:

– Méltóztassék talán ebédhez ülni.

Makray jobbján az öreg Ercsey ült, Ercsey mellett pedig a professzor. Egymásra sandítva, hallgatagon kezdtek az ebédhez.

A gyanú, a bizalmatlanság csendjében ültek. Csak Uray Pista szellemeskedett egyet-egyet, miközben a házifiú szerepét vitte.

A pincér két butéliát és két üveg pezsgőt hozott. Éppen a Makray poharába töltött, amikor nagy kopogású, lassú lépésekkel valami emberek jöttek felfelé a lépcsőn. Törődött, gyűrött férfiak voltak. Lehettek hatan vagy heten. Bejöttek az ajtón, egy kicsit előrelépegettek, de aztán a terített asztal miatt mégis megálltak.

– Kapitány úr, nézze meg, mit akarnak! – mondta az elnök Uraynak.

Néhány szót váltott velük a kapitány, aztán visszajött, és jelentette:

– Valami küldöttség Háromszékből, begyulladt székelyek. Félnek a betöréstől, és segítséget kérnek.

– Jöjjenek egy óra múlva – mondta az elnök.

Uray Pista megfordult, és odakiáltott:

– Egy óra múlva jelentkezzenek!

Az emberek megfordultak, és pusmogva kifelé indultak.

– Fura emberek ezek a székelyek – kedélyeskedett Uray Pista. – Örökké kóborolnak, mintha nekik mindenütt ott kellene lenni. A harctéren is mindig félrejártak.

Makray Berci rávágott:

– Hát ott vannak ők, s védjék meg magukat, ha kell! Mit járnak más nyakára! A vármegyéknek is van dolguk, nemcsak a büdös székelyeknek!

– Nem rossz nép – mondta hivatalból az elnök.

– Akkor is maradjanak otthon! – intézte el a gróf, azzal felállt, és magasra emelte a poharát. – Éljen a császár! – kiáltotta.

A telefon rácsengetett, és elrontotta a nagy kezdeményezést. Az elnök felvette a kagylót, és percekig beszélt. Végül ingerülten tette le, és bosszankodva így szólt:

– A románok nem akarnak felesküdni.

Makray Berci, aki még mindig a poháremelés pózában állott, nagyot kacagott erre, és megismételte.

– Éljen a császár!

A furcsa hír lenyomta azonban az urakat, és nem fogadták az „éljen a császár!”-t. Makray felhajtotta az italt, és letette a poharát. S ahogy letette, rögtön a füléhez bújt az öreg Ercsey:

– Karácsonyra esetleg már fejedelemasszony lehet a lányod.

A pataki gróf megkövülten meredett Ercseyre:

– Hogy?!

– Majd megmondom.

Egy fiatal főhadnagy lépett a terembe. Vékony volt, fekete arcú, kicsi villogó szemekkel. Egyenesen, komoran az asztalig jött, és összeütötte a bokáját:

– Burján Gáspár főhadnagy.

– A Kolozs megyei nemzetőrség parancsnoka – tette hozzá az elnök, és odafordult a fiúhoz: – Mi újság, Gazsi?

– Semmi jót nem mondhatok, elnök úr. Egy trombitáló katonát megölt a kaszárnya előtt a tömeg. A környéken mindenütt román nemzeti gárdák alakulnak, fegyvert, muníciót és pénzt kérnek.

– Adni kell nekik! – mondta az elnök.

– Mit beszél maga, elnök úr!? – lepődött meg az öreg Ercsey.

– Utasításom van a Károlyi-kormánytól: mindent adni kell a kisebbségeknek, amit kérnek.

– De ezek ellenséges érzülettel vannak!

– Sajnos, én csak azt tehetem, amire utasítanak – vonta meg a vállát az elnök, és odafordult megint a főhadnagyhoz: – És még mi újság?

– Jöttömben egy román zászlót is láttam a Deák Ferenc utcában, ott lengett az egyik erkélyen.

A professzor az öreg Ercseyre nézett, és csendesen mondta neki:

– Majd a többi is jönni fog utána.

– Magának lehet valami igaza – válaszolt halkan a gróf. – Nem is bánom, ha önálló lesz Erdély. Csak maradjunk ezzel titokban.

– Nagyon fontos akkor, hogy Endre itt maradjon Kolozsvárt.

– Az ön lánya itthon van?

– Igen.

– Akkor semmi esetre sem! – mondta a gróf. – Nekik nem szabad találkozniok többet. De várjon, van egy ötletem: elviszem a lányát magammal Gerezdre, ki a kastélyomba.

– Helyes – bólintott a professzor.

– Mondja, az elnöktől ne kérdezzük meg?

– Mit?

– Ezt az önálló Erdélyt.

– Hogyne, megtehetjük – mondta a professzor. – Lássuk, mit szól?

Ercsey Balázs az asztalra könyökölt:

– Elnök úr!

– Méltóztassék!

– Mit szólna ön, ha egy önálló Erdélyt csinálnánk? Magyar fejedelemmel!

Az elnök körülnézett, hogy nem ugratni akarja-e Ercsey Balázs. Majd mosolyogni kezdett, mint aki magához tért, és így szólt:

– Magyarországot és Erdélyt soha többé nem lehet szétválasztani, gróf úr.

– Te megbolondultál, Balázs! – kacagott fel Makray.

Ercsey úgy nézett rá, mint egy gyerekre, aki rosszkor szólott.

– Majd veled beszélek – mondta.

A pincér ijedten és tépett ruhában berohant abban a percben:

– Elvették a pezsgőt! A katonák!

– Az én pezsgőmet? – kérdezte Makray.

– Igen, a kegyelmes úrét!

A gróf indulatosan felállt:

– Elnök úr, hirdessen statáriumot!

Estefelé ködöt fújtak ismét a hegyek az ablak alá.

Tilda a szőnyegen kuporogva, vidáman csomagolt. Gyermekes örömmel rakosgatta a ruháit és a piperéit a fekete bőröndbe. Könyvek is hevertek útra készen a lábainál. Az egyiket kinyitotta, de a betűkre ráfolyt az ablakon keresztül a köd.

– Hát már olyan késő van! – nézett fel egy pillanatra.

Gerő felgyújtotta neki a villanyt, és tovább sétált idegesen a szobában. Látszott, hogy töri a fejét valamiben.

– Mindenki meg van őrülve! – mondta Tilda. – Látom, már téged is bolonddá izgat ez a forradalom.

– Fenét izgat engem a forradalom! – felelte Gerő, de néhány pillanat múlva megállt: – Te Tilda, azért jó, hogy van ez a kicsi zűrzavar, legalább lehet keresni valamit.

– Világos, hogy lehet. Sőt meglehetősen kevés fejtöréssel.

– Hanem, amit rajta keresek, azt rája is fizetem. A fene egye meg, nekem soha sincs teljes szerencsém. Most az a buta nő is a nyakamba esett.

– Új nő?

– Még mindig a réginél tartok – mondta Gerő.

– Fogalmam sincs, hogy melyiket nevezed te réginek.

– Hát Babáról van szó. Szőnyi Babáról. Rajtam fekszik! Nem hagyhatom a szószban, éppen most.

Tilda kiengedte a fullánkját megint:

– Nem is tudtam, hogy az a liba még ezt a szezont is megérte.

– De most kidobták!

– Ó, szegény! Most az utcán kell neki gágogni: egészen forradalmi lesz!

– Csinált bent a színháznál is egy kis házi forradalmat. Az igazgatót a cipőjével pofozta meg! De én meg is tudom érteni, mert az mégsem eljárás, amit vele csináltak! Képzeld, a diri azt mondta neki, hogy felére húzza a gázsiját, mert most forradalom van: az emberek nem járnak a színházba, az állam sem adja a támogatást. Erre Baba sírógörcsöt kapott, majd egy idegrohamot, a végén pedig lekapta a lábáról a cipőt, és az igazgatót fejbe verte vele. Természetesen rögtön kitették.

Tilda nem nagyon sajnálta Babát.

– Végre nagyobb művészi feladatok előtt áll – mondta. – Tragikus szerepeket fog játszani a te életedben.

– Az enyémben ugyan nem, mert én adok neki tízezer koronát, s útra teszem.

– Hát adjál rögtön, váltsd meg, mint a tiszteletjegyet!

Gerő közelebb jött, és a kétségbeesettet játszotta:

– Hiszen nem is volna semmi baj, csak a tízezer korona hiányzik. Arra gondoltam, hogy te segíteni fogsz rajtam.

– Én nem veszek libát.

– Nem is úgy értem, hogy pénzt adj.

– Tanácsot adjak?

– Várj, várj! Nézd meg, most olyanok a viszonyok, hogy könnyen lehet pénzt keresni, csak felszerelés kell hozzá. Mondjuk, egy szép kocsi vagy egy szép autó.

Tilda felállt:

– Miért nem szóltál hamarább! A kulcsot akarod?

– Igen, a garázs kulcsát és az autókulcsot.

– A garázs kulcsa az ispánnál van, mert átfesttettem a kocsit. Ellenben a másikat odaadom neked. Remélem azonban hogy vigyázni fogsz az autóra, mert tudod, hogy az én nászajándékom.

– Légy egészen nyugodt, nem fogom a grófokat elgázolni – mondta Gerő, és zsebre tette a kulcsot. – És te meddig maradsz az öreg grófnál? – kérdezte.

– Nem sokáig – felelte Tilda. – Csak éppen megzavarom egy kicsit, és jövök haza.

– A grófnéval gyakorolhatod majd unalmadban a nyelveket.

– Igen, majd a hátára fogom tetoválni a halotti beszédet – mondta harapós kedvében Tilda.

Gerő hálásan nevetett. A hangulatot alkalmasnak érezte arra, hogy szellemes legyen. Tartogatott is régóta egy sikamlós katonaviccet. Alig mondta közepéig azonban, Gyuri benyitott darabos mozgással az ajtón.

– Instálom a kufert, mert megyünk – mondta.

A két paripa nyugtalanul állott a színpusztító ködben, és prüszkölve rázta a fejét. Az öreg Ercsey és Csetneky professzor együtt jöttek a kocsiban a kapuig. A professzor ott kiszállt, és várakozott:

– Sietnünk kellene azzal az erdélyi tervvel, gróf úr! – mondta visszahajolva.

– Hogyne, sietni fogunk. Vasárnap bejövök megint, kora délután. És kimegyünk egyenesen Makrayhoz.

– Majd én híveket toborzok addig.

– Lehetőleg csak főrendet, hogy súlya is legyen, bármit is határozunk.

– A demokrata rétegekből is kellenek képviselők, gróf úr!

– Na jó, úgy egyet vagy kettőt, szemszúrásból. A katonákat kirendelte a kastélyomba?

– Azt hiszem, már el is mentek egy teherautón – mondta a professzor. – Maga a parancsnok is kimegy este. Tessék rendelkezni és megbeszélni vele mindent.

– Ki az a parancsnak?

– Az egy székely fiú, Burján főhadnagy.

– Paraszt?

– Én igazán nem tudom. Miért kérdezi a gróf úr?

– Azért, mert meghívtam volna vacsorára.

Csetneky mosolyogva jegyezte meg:

– Én azt hiszem, hogy az a fiú megéri a vacsorát.

Tilda megjelent. Az apját megölelte, és a fülébe súgta:

– Endre az én ágyamban aludjék!

Aztán beszállott gyorsan a hintóba, és csókra nyújtotta Ercseynek a kezét.

A lovak beléfújtak forrón a ködbe, és megindultak. A gróf hátradőlt a puha ülésben, és nevetve mondta:

– Megfogtuk a madarat.

Tilda rögtön ráfelelte:

– Csattogni fogok, mint a fülemüle. Úgyis hajnalodik már Erdély felett.

A termes ebédlőben négy teríték állott. Ercsey Balázs már vacsorához öltözve sétált a gyertyafényben. Várta a feleségét, és Tildára gondolt. A percek későre, lomhán hullottak le a falról. Nem jött a grófnő. Ercsey ingerült lett, és bement hozzá.

– Meddig várjalak? – mondta.

Hideg szemeivel ránézett a felesége, és meg sem mozdult.

– Nem jössz?

– Nem.

– Miért?

– Én csodálkozok, Balázs, hogy te ezt nem érted. Én nem ülhetek le egy közönséges nőszeméllyel és egy bakával, hogy velük vacsorázzak.

– Gyere, most forradalom van!

– Ebben nem engedek forradalmat, Balázs.

– Akkor maradj itt.

Kiállott az ebédlő ajtajába, és mérgesen nagyot kiáltott:

– Mátyás!

A komornyik úgy jött, mintha menekülne.

– Hívjad a főhadnagy urat és a kisasszonyt. Vacsorázunk!

Burján Gáspár bejött, egy-két pillantással körülnézett, aztán barátságosan jó estét kívánt. Ercsey egy helyben állott, és megvárta, amíg közel ment a főhadnagy hozzá, s akkor így szólt:

– Főhadnagy úr egy meglepetést tartogattam magának: meghívom vacsorára.

– Köszönöm – mondta Burján.

Mátyás lépett be, és átnyújtott a grófnak egy levelet.

– A kisasszony ezt a levelet küldi a méltóságos úrnak.

Ercsey felnyitotta a borítékot. Csak ez a néhány szó állott a levélben: „Hálás köszönet a meghívásért. Ámde fogoly vagyok, nem jöhetek.”

– Csak ketten maradtunk – mondta a gróf.

– Annál több jut – jegyezte meg Burján Gáspár.

Leültek és enni kezdtek. Elmúlt öt perc, elmúlt tíz is. Nem szólt egyik sem semmit. A főhadnagy jóízűen, fesztelenül evett. Ercsey azon törte a fejét, hogy mit kezdjen ezzel a faragatlan, buta fickóval. Gondolta, felveszi a személyi adatait.

– Hogy is hívják a főhadnagy urat? – kérdezte.

– Burján Gáspár.

– Nagyon szeretem a nevét.

– Egy jó gazdától ez meglepő, gróf úr!

– Miért?

– Azért, mert az én nevem Burján.

Ercsey jót kacagott a szóviccen.

– Előneve nincs?

– Van, de nincs.

– És hová való?

– Csíkszentsimon.

– Hát az hol van?

– Az Csíkban.

Ercsey bort töltött és koccintott. Gazsi felhajtotta úgy mellékesen az egészet.

– És az apjának mi a foglalkozása? – kezdte megint a gróf.

– Földműves.

– És maga aktív?

– Én nem, mert ügyvéd.

Most Burján Gáspár töltött és koccintott.

– Sok van-e ebből? – kérdezte.

– Ízlik?

– Igen.

– Mondja, erről a forradalomról mi a véleménye?

– Nem rossz.

Megitták a feketekávét is.

– Rágyújt? – kérdezte Ercsey.

– Rágyújthatok.

Gazsi rágyújtott, félretolta maga elől a tányérokat, kijjebb ült egy kicsit a székkel, a hátát megvetette, és így szólt:

– No, most beszélhetünk!

Közben a nemzetőrök szállást vertek a csűrben. Körös-körül szénát hordtak a deszkapadlóra, mindegyik ráterítette a köpenyegét és fejtől tette a hátizsákot. A középre pedig gúlába rakták a fegyvereket.

Tizenketten voltak, jórészt egyetemi hallgatók. Hat jogász, két orvosnövendék, egy patikus. Háromról senki sem tudta, hogy miféle fán termett.

Alig helyezkedtek el, konzerveket bontottak fel és enni kezdtek. Szélesen ragyogott az arcuk, egyszerre beszéltek, és egyszerre kacagtak. Nagy zajt vertek víg jókedvvel, annyira tetszett nekik ez a táborozás.

Egy hatalmas lámpa fityegett a lajtorja fokán, még frissen himbálta magát, s a lipinkázó fényben úgy ültek és ettek a fiúk, mintha valami fénytavon ringaná volna őket a hadiélet.

Egy félóra múlva lassú, nehéz lépésekkel az öreg Gyuri beállított hozzájuk.

– No, elég van puska – mondta körülvigyázkodva.

– Maga volt-e katona, öreg? – kérdezte valamelyik.

– Én-e? Én régula alatt eleget voltam.

– Hát micsoda fegyvernemhez tartozott?

– Én biza a huszár s a baka között voltam, s ott vagyok most is.

– Hogyhogy?

– Olyanformán, hogy a ló farkától csak egy ölnyire ülök. Volt egy udvarhelyszéki fiú is a jogászok között, aki helyet szorított maga mellett az öregnek.

– Jöjjön s ereszkedjék le ide – mondta barátságosan, s ahogy az öreg leülhetett, még hozzátette: – Úgy gondolkozzék, hogy én is székely vagyok.

– Más baja nincs? – kérdezte kacagva Gyuri, ahogy felhúzta két térdét az álla alá.

Valamelyik megkínálta cigarettával, az öreg rágyújtott, de nem akart szólani semmit.

– Mikor járt Udvarhelyt? – kérdezte a fiú.

Az ember szomorúan nézett maga elé, s mintha nem is hallotta volna meg a kérdést, így szólt:

– Örökösen elkésik mindentől a szegény ember… Úgy lett volna jó, ha a fiam is láthatta volna ezt a sok erős fegyvert.

– Hát hol van a fia?

Hiába küzdött Gyuri, a szemeit mégis belepte a könny. Csak kínlódva és néha meg-megállva tudta elmondani kegyetlen gyászát. Keserűséggel fűtött, feketén felkongó szavai a fiúkat is szomorúvá tették.

– Felesége van-é? – tette a vállára az udvarhelyszéki fiú a kezét.

– Van, fene!

– Nincs is semmiféle nő ebben az egész kastélyban?

– Most is hoztam egyet Kolozsvárról.

– Vendég?

– Nem tudom, vendég-e, de olyan, mint a liliom.

– Hát a grófné milyen? – szólt oda egy másik.

– Olyan, amilyen – pillantott körül az öreg, majd hozzátette: – Az ember mindig vizet ihatnék, ha látja, mint a száraz kenyér után.

Kuncogtak egy ideig az öreg mondásain. Aztán az udvarhelyszéki felállt és kiment. A ködös, sűrű setétben a kastély felé indult lassan. Meg-megállt és ide-oda szimatolt. Felfedezte, hogy a kert felőli szárnyon világos az egyik ablak. Lehetett valami négy méter magasan. Megállt alatta, és egy jó darabig töprengve nézett fel a fényes üvegekre. Aztán meggondolta egyszerre magát, és felmászott egy szemben levő magas fára. Egészen a hegyibe kúszott, ott kitapogatott egy erősebb ágat, óvatosan ráült, és akkor benézett az ablakon. Kinyílott a szája rögtön, és az öröm majdnem lelökte a fáról: egy gyönyörű nő feküdt odabent a heverőn! Pizsama volt rajta, és egymásra dobott lábakkal olvasott. A fiú mozdulatlanul ült, és kitágult szemekkel nézte. Mind színesebben és forróbban ereszkedtek le a torkán a percek. Végül felült a nő, és leengedte egyik lábát a földre, átfordított egyet a könyvben, és leborította maga mellé. Nyújtózott és felállt. A haját hátrarázta, és az ablak felé fordult. És ebben a pillanatban fellángolt a fiúban egy emlék.

– Ő az! – mondta.

Szédelegve és rögtön lejött a fáról. Reszkető lábakkal, egyenesen a csűr felé tartott. Gyuri éppen egy fegyverre alkudott a fiúkkal, amikor belépett.

– Na, mi újság? – kérdezte az egyik.

– Lefekhettek – mondta az udvarhelyszéki. – Ma éjjel én leszek a szolgálatos.

Egy óra múlva megkopogtatta valaki az ablakot. Tilda összerezzent, majd arrafelé ment lassan.

– Ki az?

– Én vagyok.

– Ki az, hogy én vagyok?

– Sándor. Az a bizonyos… Tudja, egyszer…

– Mit akar?

– Nyissa ki, nagyon kérem.

– Be akar jönni?

– Ne-e-em.

– Akkor minek nyissam ki?

– De igen, ha megengedi…

Tilda kinyitotta az egyik szárnyat: s a fiú, mint egy őrült, beugrott a szobába.

– Én vagyok! – mondta mennyei arccal.

Tilda csípőre tett kézzel nézte.

– Mit akar?

– Szeretni, mint akkor, először! Azon az estén…

A lány mélyen a szemébe nézett:

– Gavallér vagy? – kérdezte.

– Igen.

– Akkor ülj le! – mondta neki, és gyorsan levélpapírt vett elé, leült a kicsi asztalkához, és írni kezdett: „Bandi, a kert felőli ablak mögött egyedül vagyok és Rád gondolok. Szeretném, ha holnap éjjel tizenkettőkor válaszolnál arra, hogy tudsz-e Te ablakon járni?…”

Sűrű, vajúdó éjszaka volt.

A kastély ebédlő termében egy új parasztforradalomról beszélt Burján Gáspár a grófnak. Künn némán, dermedten aludt minden a ködben. Csak egy ló kopogtatta végig a csendbe merült fekete utat.

A „gavallér” vitte Kolozsvárra a postát.

Napról napra derültebb és szárazabb lett az idő. Vasárnap már annyira tiszta volt, hogy a víz melléke és a lankák együtt virradtak meg a feketére kopott hegyekkel. De erős, nyerítő, gyilkos keleti szél fújt.

Gyurinak piros volt az arca, mire Kolozsvárra hajtott. A professzor háza előtt dermedten szállt le a bakról, s mászva ment be a kapun, hogy jelentse a grófot, aki a hintóban szélmentesen várt.

A professzor kalap nélkül sietett ki.

– A fiam itt van? – kérdezte Ercsey.

– Igen.

– Vinni akarom őt is.

– Beteg, gróf úr.

– Beteg?!

– Igen, fekszik.

– Mióta?

– Amióta együtt voltunk a Tanácsban.

Ercsey Balázs erre mégis kiszállt, és befelé indult a házba. Endre a Tilda ágyában feküdt, sárga selyempaplan alatt.

– Nem küldhettem a klinikára, mert fel van borulva az egész – mondta a professzor.

– Mi bajod van? – kérdezte Ercsey a fiát.

– Fázom.

– Fáj valamid?

– Nem, csak rettenetesen fázom.

– Akkor kelj fel! Viszlek Makrayhoz Patakra.

– Én nem tudok menni! – mondta megijedve Endre. – Még idebent is rosszul vagyok, amikor hallom a szél dúdolását.

A gróf elgondolkozott egy percig, aztán gyorsan Csetneky felé fordult:

– És önök mikor indulnak?

– Négy órakor.

– Jó – hagyta helyben Ercsey, s már ment is.

A professzor kikísérte.

Endre felült az ágyban, és egészséges örömmel egy női zsebkendőt kezdett szagolni, lehunyva szemét.

A négy órából pontosan hat lett, mire Csetneky a szabad Erdély előcsapatát össze tudta valahogy szedni. A Nemzeti Tanács autóján egy futamodással azonban már ott is voltak Patakon Makraynál. Heten szálltak ki a kocsiból: a Tanács elnöke, egy kövér román férfiú, egy szász, két szociáldemokrata, maga a professzor és Burján Gáspár.

Makray Berci a sötétvörös, nagy szalonban várta őket, mint egy fejedelem. Ercsey egy puha bársony, nagy hátú székben ült, jókedvűen, készen az előadásra.

Künn az ajtó előtt megállította Csetneky a férfiakat.

– Majd én be fogom mutatni önöket – mondta, aztán beküldött egy inast, hogy jelentse őket.

– A kegyelmes úr várja – jött vissza a darabont, és nyitva hagyta az ajtót. A professzor mosolyogva ment a sor élén Makray elé. Sorrend szerint, ahogy utána jöttek, elkezdte a bemutatást:

– Az elnök urat ismeri a kegyelmes gróf úr.

– Igen – intett a gróf.

– Akkor engedje meg, hogy bemutassam Ardelean Máriusz ügyvéd urat, aki egyike a legfelvilágosultabb román közéleti férfiaknak.

Ardelean mélyen meghajolt, és így szólt:

– Alázatos szolgája vagyok a kegyelmes úrnak.

– Ez az úr Schöndorf Hugó – folytatta a professzor. – A modern eszmék bátor harcosa.

– Vagyok szerencsés, kegyelmes úr – mondta mereven a szász.

– Ez a két úr pedig a szociáldemokrácia nevében van itt: Fűrész Bernát és Kastaly Noé.

– Elnökök? – kérdezte Makray.

– Megbízottak vagyunk, gróf úr – mondta Fűrész.

– A főhadnagy urat pedig Burján Gáspárnak hívják, a székelyek képviselője.

– Már egyszer bémutatkoztam vót – mondta Burján.

Ercsey Balázs elnevette magát a hátuk mögött. Makray azonban felemelt fejjel, mozdulatlanul állt; látszott, hogy beszélni akar. Mindenki ránézett komolyan, s amikor halálos csend lett, elkezdte keményen:

– Uraim! Önök történelmi időben jöttek a házamhoz. És azért jöttek, hogy történelmet csináljunk. Nem véletlen, hanem természetes, hogy Erdély idejön, amikor valamit akar. Mert, uraim, ez a hely, ahol most önök állnak, Erdély szentélye volt a múltban is sokszor. Csak arra a tényre hívom fel a figyelmüket, hogy eme négy fal között országgyűlést is tartottak az erdélyi rendek. Legyenek tehát méltók a múlthoz, és érdemeljék ki a jövőt. Üdvözlöm önöket, Isten hozta!

– Éljen! – kiáltotta Ercsey, nehogy irigynek gondolja a házigazda.

A többiek azonban nem mertek vakkanni semmit. Állva szorongtak. Végre Burján Gáspár odább lépett, és a faliképeket kezdte nézegetni.

– Üljenek le, kérem! – szólt Makray végre, és félrevonta a professzort: – Mondja, kérem, minek hozta ezt a baglyot?

– Ezt a románt?

– Azt.

– Hát kérem, ez egy olyan ember, aki szereti képviselni a fajtáját.

– S hát az a bakszász?

– Az is egy olyan ember.

– S azok a szakmások, az a Noé és Reszelő?

– Azt Fűrésznek hívják, kegyelmes uram.

– Kellenek ők egyáltalában?

– Hogyne! A munkásréteget képviselik.

Makray elhúzta a száját:

– Ilyeneket még soha nem volt szerencsém üdvözölni a kastélyomban.

– Ez a mai történelmi idő, gróf úr.

– No, majd meglátjuk. S hát ez a fickó?

– Ez a főhadnagy? Hát egészséges gyerek, jó természetes esze van. Különben a nemzetőrség vidéki parancsnoka.

– És itt, ebben a tanácskozásban, mire való?

– Szükségesnek láttam, kegyelmes uram, hogy a székelyek közül is itt legyen valaki.

Éppen az inas jött be, fehér kesztyűben. Finom pálinkát hozott, és a poharakat félig töltötte. Aztán széthordta egy tálcán.

– Magánál nincs protekció? – kérdezte Burján Gáspár tőle.

– Mit parancsol a főhadnagy úr?

– Én azt, hogy töltse teli.

Az inas meghajolt, és észrevétlenül odasúgta:

– A főhadnagy úr székely?

– Én az.

– No, mert én is az, csak titokban tartom.

Néhány perc alatt mindenkit helyére lökött az ösztön: a két gróf együtt fitymálta le a többit; az elnök Csetneky professzorral oknyomozta a történelmi időket; Fűrész és Noé nem csodálták, hogy van kommunizmus a világon; a román és a szász egymást figyelték. Csak a székely fiú maradt egyedül, az inassal való titkos szövetségben, figurázva a világot, amely hazugsággal szőrös, mint a majom.

Apránként sűrű, suttogó beszéd töltötte be a termet. A levegő tele lett kísértetekkel, szörnyű szellemekkel, vérszaggal, gyanúval, fogak és karmok árnyékával, a föld kilökött erejével, a megtaposott ember idegrángató fájdalmával. Valóban siralmas volt ez a girhes lelkű kicsi testvériség: a fonnyadó sárga szín az arcokon, a gyanú és a gyűlölet köde a szemekben és a hazugság bűze a suttogó szavakban.

Vacsora előtt nem is került sor közös tárgyalásra. Pedig mindegyik várta a pillanatot: azt a pillanatot, amelyben kiderül a mások véleménye. Vacsora után azonban, amikor egyre jobban és jobban kezdte fűteni őket az erős bor, már azt a pillanatot várták, amelyben megmondhatják az igazat. Csupán ketten voltak, akiknek a borából hiányzott a szókimondás vágya: az egyik a szász volt, aki ízetlenül csalt az ivással, mert ő tapasztalni és tanulni akart, a másik a székely, aki túlitta ugyan mindegyiket, de a véleményét újabb és újabb burokkal vette körül.

Már tízre járt az óra, amikor Makray intett a professzornak:

– Tessék az előterjesztést megtenni!

– Halljuk! Halljuk!

A professzor felállt, és öt ujjával hátrafésülte nagy szőke haját. Az elnök az asztalra könyökölt; a románnak körülszaladt a szeme; a szász hátrább ült a székkel, és karba tette a karját; Fűrész a jobb tenyerét a balra helyezte a combján; Noé hasonlóképpen; a székely úgy tekintett a felállott férfiúra, mint valami majomra; a két gróf pedig mélyebbre ülve helyezkedett el, mint a színházi előadásokon.

– Uraim! – kezdte a professzor. – Ebben a percben nem a politikus áll önök előtt, de nem is az orvos, aki a tudomány fegyvereivel gyógyít és harcol. Ebben a pillanatban több vagyok mindezeknél, ahogy a békesség lelke több a háborúnál, s aminthogy az apostol több a kufárnál. Igen, uraim, az emberiességnek, a szeretetnek ebben a szent izgalmában apostolnak érzem magamat, akiben az erdélyi békességnek a lelke gyulladott ki. Boldog vagyok, mert egy olyan eszmét hoztam e falak közé, amely Erdélynek fényt és önálló életet adhat; és elszánt vagyok, mert szavaim nem ennek a látható testnek a szavai, hanem a földé, az erdélyi földé. Uraim, hallaniok kell, hogy ez az erdélyi föld felnyög a novemberi éjszakában, és egy csodálatos, egy régi fényű szót kiált, egy történelmi szót, háromszor egymás után és három nyelven egymás után: szabadság!

– Éljen! – szólt oda Ercsey Balázs.

A professzor csendesebb hangon folytatta tovább. Néhány percig az önálló Erdély koráról beszélt, felemlítve a nevesebb fejedelmeket. Ercseyt düh fogta el, amiért kihagyta az ő fejedelmi ősét. Szeretett volna rögtön belerúgni a professzorba, azonban lenyelte valahogy a haragját, de vértől bedugult fülei már nem hallották a mai idők okfejtő magyarázatát, a demokrácia szavait, a népjogok hirdetését és az egyetlen utat, a függetlenség útját hirdető lázas igéket. Csak az utolsó mondatra döbbent fel:

– Uraim, bátor vagyok azt a javaslatot tenni, hogy mi, akik ebben az órában együtt vagyunk, alkossunk egy küldöttséget, amely elutazik Aradra, hogy az önálló Erdély ügyében felvegye Maniuékkal a tárgyalásokat. Ennek a gondolatnak megvalósulásában üdvözlöm a román és szász nemzet jelenvaló képviselőit!

A leomló csendben mindenki maga elé nézett, és várta, hogy szóljon a másik. De nem szólt. Makraynak tetszett ez a csend, mert azt hitte, hogy neki hagyták az urak. Egyenesebbre ült lassan, majd az asztal fölé hajlott megráncolt homlokával, és így szólt:

– No, ez egy szép gondolat volt. Magam is bele megyek ebbe a függetlenségbe, természetesen bizonyos feltételek mellett, amelyeket Ercsey gróf úrral majd meg fogok tárgyalni. Azonban én nemzetgyűlést hívatnék egybe, és nem alkudoznám azzal a Maniuval.

A professzor igyekezett meggyőzni Makrayt:

– A mi ügyünknek ez a tárgyalás az egyetlen útja – mondta. – Ugrálni most nem szabad, de nem is tudnánk, mert úgy állunk, mint az ujjam!

– Nem kell sírni – szólott fölényesen Makray. – Vagyunk még néhányan, akik értünk a kormánykerékhez.

– Én mégis félek a süllyedéstől, kegyelmes uram! Mert látom, hogy kétfelől jön az ár: délről és keletről. Olyan dolgokat hallottam, amik megdöbbentenek: Románia a huszonöt évesektől az ötven évesekig mindenkit behívott; dél és nyugat felől pedig több ántánt-hadosztály van útban Magyarország felé, közöttük négerek és arabok is. Azért kell tehát tárgyalni, hogy elejét vegyük mindenekelőtt a megszállásnak; hogy egyetlen frontban álljon bárkivel szemben az erdélyi három nemzet. Ha aztán magyar, román és szász megértette egymást, akkor jöhet a nagy erdélyi nemzetgyűlés, amelyen ki lehet a függetlenség történelmi zászlóját tűzni.

Makray nem szólt, mintha unná tovább vitatni a dolgot. Az elnök kedvezőtlenül mosolygott; Ercsey rágyújtott, és a tátongó csendben megjegyezte:

– A taktikán lehet majd vitatkozni, csak azt kell elhatározni, hogy önálló Erdélyt akarunk, magyar fejedelemmel.

– Helyes – mondta a professzor. – Vegyük fel tehát a kapcsolatot a románokkal és a szászokkal!

Makray megadta magát, hogy kényelmesebb legyen:

– Én nem bánom, induljon meg hát a tárgyalás.

– Akkor utaznunk kell sürgősen, már holnap!

– Én azt sem bánom, az én részemről bármikor mehet egy ember.

A professzor csodálkozva kérdezte meg:

– Miféle ember, kegyelmes uram?

– Hát a titkárom – mondta Makray, majd hozzátette: – Vagy mehet a gazdatiszt.

– De kérem, hiszen Aradon éppen a kegyelmes úrra volna szükség!

Makray gőgösen vetette oda:

– Hogy gondolja ezt maga? Aki velem akar tárgyalni, az jöjjön ide!

A professzornak minden hite és reménykedése összeesett. Ebben a percben úgy látta Erdélyt, mint a magára hagyott beteget. A szeme üresen meredt a levegőbe, mintha elvesztette volna a világosságot és a hangját.

– Halottak vagyunk… – mondta benne az elzuhant lélek.

Egy ideig senki sem szólt.

Végre Ercsey odafordult a románhoz és a szászhoz, s félig tréfásan megkérdezte:

– Hát maguk mennek-e Aradra?

Azok egymásra néztek, végre a román kibökte:

– Reggelig gondolkodási időt kérünk.

– Hát maguk, elvtársak?

– Mi a munkásság érdekében bármit hajlandók vagyunk elkövetni – mondta Noé.

– És a főhadnagy úr megy-e?

– Hova?

– Aradra.

– Tövisen át kell szállni – mondta Burján Gáspár.

Makray, a román és a szociáldemokraták nevettek a feleleten. Megittak egy pohár bort is reá. Akkor a Nemzeti Tanács elnökére nézett Ercsey, és megkérdezte:

– Hát elnök úr, önnek mi a véleménye?

– Én készakarva nem szóltam eddig semmit – mondta elnyomott felháborodással amaz. – Nekem ebben az egész ügyen semmi szerepem nem lehet, mert én csak egyet ismerek: a magyar egységet! Ami pedig a románokkal való tárgyalást illeti, azt nagyon elhamarkodott lépésnek tartanám, és a tekintélyünket ásná alá. Egyébként pedig ki kell jelentenem az urak előtt, hogy én mint magánember vettem részt ezen a megbeszélésen, és nem mint az Erdélyi Nemzeti Tanács elnöke.

A szász felállt és kiment.

Negyedóra múlva kiment a román is, s a kastély előtt szimatolni kezdett, de egyszerre belebotlott az autóba. Egészen megörült neki. Kinyitotta az ajtaját, hogy beüljön és aludjék. Csendesen, nagy óvatossággal egy gyufát gyújtott, s hát mintha már feküdne odabent valaki. Közelebb világított a fénnyel, s hát a szász alszik ott levett gallérral.

– Dráku, besetzt! – mondta, és továbbment.

Makray és Ercsey is különvonultak az asztaltól, hogy a fiatalok ügyét megbeszéljék. Az elnök valami érdekes könyvet talált és egy bársonyszékbe húzódott vele. Fűrész és Noé nagyokat húztak az egyik asztalbütünél a borból. A másik bütüben a professzor és Burján Gáspár ültek, szótlanul, keserű vérrel. Gazsi bort töltött, felemelte a poharát, és átintett az elvtársaknak.

– Erőt, egészséget! – mondta, és nevetett a szeme, mint a fényes bogár a temetőben.

A pataki kirándulás megvette a professzort, mint a fagy. A színe fakó lett, és az lett a lobogás is a szemeiben. Valósággal lefogyott, összeesett. Napokig szótlan volt és dologtalan. Csak ült egyedül és járt egyedül, mélán eltűnődve. Az elején arra gondolt, hogy otthagyja az egész közéleti szereplést. Nem is nézett a Tanács felé, s a gáttalanul rohanó, néha bűzösen megtorló események sem érdekelték. Nagy kínok és gyötrelmek között sikerült négy napig megtagadnia magát. Az ötödik napon azonban, mint a lefojtott tűzhányó, egyszerre kitört. Egész délután ivott otthon magánosan. Estefelé félrelökte hirtelen a poharat, és felállt.

– Aradra megyek, egyedül! – mondta, és egy félóra múlva már künn volt az állomáson. Ahogy a kavargó tömegben leszállt a bérkocsiról, a szorongás és a rémület érzésével nézett körül: azt hitte, hogy valami pokoli csoda történt vele, mert hiszen nem a kolozsvári állomás, amit lát! Egyetlen morajló duhaj tömeg volt mind az egész környék. Maga a nagy vörös épület is, mintha keserűen, duhajkodva fütyült volna a szeles szürkületben. Részeg katonák ordítottak, néha egy-egy lövés durrant el valahol. Száraz, búlátott arcú székelyek torlódtak ezerszámra. A szemük és rajtuk a fehér harisnya világított.

A professzornak remegni kezdtek az ajkai. Érezte, hogy valami borzasztó dolog történt ezen az erdélyi földön. De nem mert odafordulni senkihez, hogy megkérdezze: az istenért, mi van itt?! Izgatottan, lázas nekilódulással beléfúrta magát a tömegbe. Amikor a peronra jutott valahogy végre, azt hitte, hogy legalább egy félórája törtet. Nekivetette egy falnak a hátát, hogy szusszanjon valamit.

– Az istenit a sok marhájának! Beszállni! Lökjétek, hé! – ordította valaki.

A professzornak úgy tűnt, mintha hallotta volna már valahol ezt a hangot. Arrafelé indult. Egyszerre öröm szökött a szemébe, és odakiáltott egy kapitánynak:

– Szervusz, Pista!

– Szervusz, Kálmán bátyám! Ugyan mit keresel te itt, ezen a csatatéren?

– Utazom Aradra.

– Menni talán lehetne, de utazni nehezen.

– Muszáj, fiam, ha belédöglöm is. Magyar ügy, égető.

– Ha magyar ügy, akkor elhiszem, hogy égető, mert még sohasem égett úgy, mint most. Ezt én mondom neked, aki nem szoktam egykönnyen begyulladni… Különben mit akarsz Aradon?

– Beszélni akarok a román urakkal.

Uray Pista kacagni kezdett.

– Éppen jó beszélő kedvükben fogod találni – mondta. – No várj, majd csinálunk valamit a vonattal is, mert civilek számára nemigen jár vonat.

– Köszönöm, milyen jó, hogy itt találtalak – mondta a professzor. – De egyébkint mit csinálsz itt?

– Én rendet, hogy a fene egye meg ezt a nemzetőrségi parancsnokságot! – Hirtelen közelebb hajolt a professzorhoz és odasúgta: – Ha rendet nem is lehet csinálni, üzletet annál jobban. Éppen a délután adtam el egy mozdonyt a németeknek.

– S hát ez a sok civil honnan csődült ide?

– Ezek székelyek. Menekülnek, mint a csorda.

– Menekülnek?

– Igen, a románok elől.

– Zendülés van?

– Nem zendülés, hanem betörés. Hát te nem tudod?

– Igazán nem tudtam.

– Hát mit csináltál? Mennyi ideje alszol?!

– Öt napja, fiam – mondta a professzor.

Uray Pista kacagni kezdett:

– Azóta nagyot fordult a világ! Többek között Németországban vörös forradalom van, a szerbek bevonultak Újvidékre, és a románok betörtek, egyszerre három helyen: Gyimesnél, Ojtoznál és Tölgyesnél, s a Székelyföld egy részét már meg is szállták… – sorolta fel gyorsan a kapitány, majd hirtelen körülnézett, mintha keresne valakit! – Hé, atyafi! – kiáltott oda egy öreg harisnyásnak. – Jöjjön csak ide!

A székely odajött lassan.

– Hová való? – kérdezte tőle Uray Pista.

– Én tusnádi, kérem szépen.

– S mit keres maga itt?

– Az asszont keresném, de heába, látom.

– Nem azt kérdezem, hanem azt, hogy miért jött maga ide Kolozsvárra?

– Ide menekültünk, kérem szépen, mert reánk jöttek a rományok.

– Hát maga látott-e román katonát?

– Bár kiszúrtam volna előbb a szememet, hogy ne láttam volna – mondta szárazon a székely.

– S milyenek voltak?

– Vegyes lábbeliben jöttek. Mind aprókat lépnek, s örökösen dorombitálnak.

Uray jóízűen kacagott az ízes szavakon. A professzor végtelen bánatosan nézte a székelyt, majd megkérdezte tőle:

– Családja van-e?

– Itt van az asszon is, kérem szépen, csak elvesztettem ebben a nagy megbolydulásban.

– S hol van a szállásuk?

– Majd rendel az Isten valami szikra helyet.

A professzor egy névjegyet vett elé, és odaadta a székelynek.

– Menjen hozzám, s mondja meg, hogy adjanak szállást – tette hozzá.

– Az Isten fizesse meg az úrnak, s fordítsa el a romlást szegény magyar hazánkról – hálálkodott a székely, majd így szólt: – Megyek is, hátha megkapnám valahol az asszont.

Két baka nagy ládát cipelt a síneken keresztül.

– Mi van abban? – kiáltott rájuk a kapitány.

– Csokoládé.

– Hol kaptátok?

– Csak itt az állomáson.

Valami ólálkodó katonák meghallották a szót, és egy pillantásra körülfogták a ládát. Két perc múlva még a deszkalapok is apróra törve hevertek a színen. Uray Pista nevetve nézte végig a harácsolást, aztán odafordult a professzorhoz:

– Szóval Aradra?

– Igen.

– Valamelyik katonavonatot kellene megfogni.

– Én akárhová felülök, csak mehessek.

– Na, akkor gyere, öregem! Éppen itt van a brassói kettesek vonatja, velük talán elmehetsz Tövisig.

Uray megkereste a parancsnokot. Egy őrnagy volt, piros őszirózsával a sapkájában.

– Kérem, őrnagy úr, egy professzor jó barátom nem szállhatna fel ide Tövisig? – kérdezte a kapitány.

– Nem lehet.

– Sürgős útja van, kérem. A Nemzeti Tanács megbízottja.

– A magyar Nemzeti Tanácsé?

– Igen.

– Dráku! – legyintett rá hirtelen az őrnagy.

Uray intett a professzornak, hogy húzódjék hátrább. Ő maga pedig közelebb hajolt az őrnagyhoz, és halkan így szólt:

– Kérem, adok egy gyönyörű lovat viteldíj fejében. Fekete, hároméves.

– Itt van?

– Igen.

– Hozza ide!

Uray Pista odaszólt az egyik bakájának:

– Vezess ide egy feketét, Dani!

A legény átment a síneken, majd letért a rétre, ahol valami harminc lovat őrzött három katona. Kétnapi szerzemény volt az egész. Dani kiválasztott egy feketét, felpenderedett a hátára, és odalovagolt pontosan a vonat oldalához. Az őrnagy rögtön leszállított hat bakát az egyik marhahocsiból, s azoknak a helyére felrakatta a lovat. Aztán megkérdezte a kapitányt:

– Hol van az az ember?

A professzort odahozta az a katona, aki a lovat. Az őrnagy barátságosan kezet nyújtott neki:

– Botos – mondta a nevét. – Tessék a tiszti kocsiba felszállni!

Uray Pista kellemes utat kívánt a professzornak, aztán megfordult és odaszólt menet a bakának:

– Van valami, Dani?

– Egy vagon süvegcukrot láttam, kapitány úr.

Mint egy óriási fekete százlábú, úgy mászott énekelve az éjszakában a vonat. A foltos égen kiragyogott néha a hold, és a katonák szájába világított, akik a kocsik tetején daloltak.

Éjfél volt már, amikor a professzor megérkezett Tövisre valahogy. A megtébolyodott állomáson tétován támolygott. A vasutasok kapkodva futkároztak el mellette.

– Mondja, uram! – szólított meg egyet.

A vasúti meg sem állott. Úgy látszott, hogy itt reked. Tusakodott, tépte magát: tűzzé vált az akarata, hogy menjen, bárhogy, bármilyen áron! Elindult a sínek felé, a katonák közé fúrta magát, hallgatódzott, vizsgálta a felzászlózott, a vígság dühében veszteglő vonatokat. A Székelyföld felé ment azonban valahány. Végre németeket vett észre az utolsó előtti sínen. Csendesek, rendesek, mogorvák voltak.

– Merre mennek, uram? – szólított meg egy tisztet.

– Deutschland – mondta a német.

A professzor közéjük vegyült. Egy bizalomgerjesztőbb, emberségesebb pofát keresett. Valami fütyörésző, vidám alakot ki is választott, és megszólította:

– Mikor indulnak?

– Félóra múlva.

Megfogta a németnek a karját, aki gyanakodva fordult szembe vele:

– Was?!

– Jöjjön csak egy kicsit – mondta a professzor.

Néhányat odábbléptek, akkor kivette a professzor az aranyóráját, és a kamerádnak a markába nyomta.

– Aradra kell mennem – mondta. – Szerezzen helyet nekem ezen a vonaton.

A német a füléhez tette az órát, aztán gyufát gyújtott és megvizsgálta elöl-hátul. A végén egy pillantást vetett a professzor arcára, és így szólt:

– Jöjjön velem!

Feltette egy fülkébe, ahol voltak még öten. Altisztek lehettek. Éppen az ablak mellé került. Amikor megmozdult végre a vonat, az is felugrott a kocsiba, akinek az óráját adta. Melléje ült, és szó nélkül enni kezdett. Megevett három húskonzervet, legalább egy félkiló kenyeret, egy tenyérnyi birsalmasajtot, nyolc almát, három paradicsomot és öt körtét. Akkor rágyújtott a pipára, és megkérdezte a professzort:

– Lehet itt valahol hurkát kapni?

– Én igazán nem tudom.

– Hát ön nem idevaló?

– Nem.

– Osztrák?

– Magyar vagyok.

A német nevetni kezdett, s mintha a világ legszellemesebb viccét találta volna ki, így szólt:

– Hát gulást lehet kapni?

A professzor nem merte visszaszúrni, mert félt, hogy le találják lökni. Összébbhúzta magát, és szelíden mondta:

– Minden nációnak van nemzeti eledele. A franciának például a birka, a szerbnek a trónörökös, és így tovább.

– És a németnek? – sürgette az egyik.

– A németnek a francia – mondta a professzor.

Egészségesen kacagtak rajta.

– Szükség esetén azonban bárkit megeszik – tette hozzá Csetneky.

Úgy látszott, hogy egészen összemelegednek és kellemes útjuk lesz. Folytatták is a beszélgetést, egyre folyékonyabban. Hajnalfelé már egészen benne voltak a vitában. Természetesen a háborúról volt szó. A németek mindenkit gorombán leszóltak, és azt állították, hogy az egész háborút ők küzdötték meg egyedül. Ők harcoltak a franciák, az angolok, az olaszok, az amerikaiak, az oroszok, a belgák, a szerbek ellen, s még ide is nekik kellett eljönniök, hogy kiverjék Erdélyből a románokat. A többiek, a szövetségesek, szájhősök voltak csupán és árulók. Most is azért vesztették el a háborút, mert elárulták őket.

– Kik például? – kérdezte a professzor.

– Előbb a bolgárok, most pedig a magyarok.

– Bocsánat, uraim, a magyarok gavallér hősei a háborúnak! – tiltakozott a professzor. – Ugyanis semmi érdekük nem volt, hogy végigküzdjék az egészet, csupán becsületből tették.

– Csak kiabálni tudnak és énekelni, azt is a hinterlandban! – mondta az egyik.

– Die Csárdás! – vetette közbe a másik, és a taktust is verni kezdte a térdén. Erre egy harmadik felállott, a megvirradt ablak felé fordult, szétvetette a lábát, és csúfondárosan énekelni kezdte:

– „ Isten áldek meg a magjart…”

A nagy röhögésben egyre hangosabban énekelt.

A professzorban felforrt egészen a vér. Már-már azt hitte, hogy fel kell ugrania, de akkor a vonat megállt. Hamar leszállott, és az indulataival küszködve, sétálni kezdett a vonat mellett.

Valami kisebb állomáson lehettek, nem messze Aradtól. Szembe velük a másik vágányra egy hosszú, virágos és zászlós vonat szaladott be. Meggyszín parolés, víg bakák szökdöstek le róla. Dalolva a kútra tódultak rögtön, hogy mosakodjanak. A németek is sokan leszálltak, és bélestek az üresen hagyott marhakocsikba, hogy nincs-e valami ennivaló ott? Az egyik vagonban hatalmas oldalszalonna lógott egy rúdon. Két német észrevette, és óvatosan felmászott érte mind a kettő.

A professzor gyorsan a kút felé szaladt.

– A németek lopják a szalonnát!

A legények megszökték magukat. Az egyik vizesen, a másik zubbony nélkül szaladt. Éppen jókor érkeztek, mert egy csomó német már vitte a szalonnát. Egy köpcös, fekete szemű magyar eléjük állott, szétvetett lábbal:

– Hé, kámerád! Ki szalonnája?

A német gondolt egyet, és félrelökte a legényt.

– Vágjátok! – kiáltott egyet a fiú, és ráugrott nyomban. Valaki élesen füttyentett. Százával rohantak oda, magyarok és németek. Mintha a föld lökte volna ki forrón valamennyit. A pokoli lármából kiszakadt egy-egy német bőgés és tüzelő magyar kiáltás.

Eldördült egy fegyver.

A professzor felugrott a magyar vonatra, és megragadott egy puskát. Kacagva, lobogó hajjal egy kerék mögé vetette magát, és mint a kilobbanó láng, úgy jött belőle a hang:

– Lőjetek, magyarok!

Egy perc alatt ropogó csatatér lett az állomás.

A professzor mellett egy fiatal baka feküdt; nyugodtan, vidám arccal célzott, és minden lövés után odamondta:

– Nesze, nyolcvankettős golyó.

Egy géppuskát is felhúztak a székelyek a vonattetőre, s néhány pillanat múlva csörömpölve kezdtek összeomlani a túlsó oldalon az ablakok. Az egyik káromkodott, a másik dalolt, a csata igazi volt. A professzor valami hallatlan gyönyört érzett; tüzet, amely tisztára mossa a magyart; lángot, meggyújtott fájdalmat, a végpusztulás gyönyörét, felrepülést a világ tetejére. Felállt, és a két vagon között, célnak kifeszülve, a vállához emelte a fegyvert. Abban a percben megcsípte valami forrón a karját, kiesett a kezéből a fegyver, elzuhant, és érezte, hogy elönti melegen, puhán a vér…

Amikor magához tért, egy asszony ült az ágya mellett. Bánatos volt az arca, de mosolyogni próbált.

– No, nincs semmi nagy baj – mondta, és megfogta a kezét. – Csak a felső karja van átallőve.

A professzor csodálkozó szemmel nézte, aztán körültekintett a szobában is.

– Ugye, nem tudja, hol van? – kérdezte az asszony.

– Nem.

– Itt van a református papnál.

– Aradon?

– Nem. Itt Rózsatőn, ahol megsebesült.

A férfi nem szólt egy ideig semmit. Az emlékeit próbálta összeszedni, valahonnan a felhők háta mögül.

– Mi lett a vége? – kérdezte.

– Minek?

– A csatának.

– A németek harminckét halottat szenvedtek, a székelyek ötöt.

Ez nagyon megvidította a professzort. Sápadt arcára valami gyermekes önérzet terült rá, lassan és mosolyogva mondta:

– Jól van…

Ott ápolták néhány hétig a papnál. Akkor kivitték az állomásra és felsegítették a nagy gyúródásban a vonatra. Vele voltak, amíg elindult. Az ablaknál ült, a jobb oldalon. Tömve volt az egész kocsi, a helyet is egy szakállas úr adta neki szánalomból. Mindenki víg volt, nagyhangú és röhögő. És mindenki románul beszélt.

– Hová megy? – kérdezte a szomszédját.

– Alba-Julia.

– És maga? – kérdezte a szembenlevőt.

– Alba-Julia.

– Az hol van?

Az egyik kacagni kezdett.

– Eddig Gyulafehérvár volt – mondta.

– Mind odamennek?

– Mind.

– És ott mit csinálnak?

– Nagy román nemzetgyűlés lesz.

A professzor nem felelt, csak maga elé nézett. Úgy látta, mintha a fekete levegőben valami ismeretlen alakok mozognának. Elnézte sokáig szörnyedt lelkével őket, aztán az ablakhoz nyomta a homlokát, hogy ne lássák a románok a könnyet a szemében.

Odakünn is, mint a nagy fehér, kihűlt, szelíd álmok, hullani kezdtek a pelyhek.

Megjött Erdélybe a tél.

A fiatal gróf gubbasztva és fázósan ügetett felfelé, a kastély felé vezető úton. Éjféli idő volt. A hószagú levegő súlyosan folyt a vállain által. Egyenesen az istállóhoz hajtott, és felzörgette Gyurit.

Az öreg fogta a lovat, meglapogatta forró nyakát, és bevezette lassan az istállóba. Endre utánament a meleg barmok közé, s miközben megrángatta átfázott vállait, így szólt:

– Hamar hozza a létrát, mert utoljára hozza.

– Hámétt, méltóságos úrfi? Tán hadba megyen a rományok ellen? – kérdezte Gyuri.

– Egyelőre a szerelmi fronton harcolok, Gyuri bácsi.

Az öreg nagy tisztességtudó volt, nem kérdezősködött tovább. A vállára vette tempósan a lajtorját, és megindult a kastély felé.

Sejtette, hol lesz a szerelmi front.

– Apám itthon van-e? – kérdezte a fiú.

– Itthon, s itt van Makrancos kegyelmes úr is.

– Makray talán, nem?

– Az a.

– Mikor jött?

– Még délebéd idején. De nemcsak jött, hanem jöttek, mert egy leányt is idehozott. A méltóságos úr rendre mutogatta nekik a kastélyt s a gazdaságot.

– Milyen leány volt, Gyuri bácsi?

– Elég szigorú vót.

– S nem tudja, hová szállásolták el?

– Én azt nem tudom, de ha volt istenök, nem tették a másikkal össze.

Ügyelve vitte a fák között a létrát, hogy nagy zajt ne verjen. Odatámasztotta csendesen az ablak alá, és így szólt:

– No, lehet mennybe menni!

Aztán illemtudón, szinte nesztelenül elment.

Endre leült a lajtorja fokára, cigarettát vett elő, és a szopókáját izgatottan rágni kezdte. Nagyon félt, hogy meglátja valaki, ha rágyújt. A végén mégis a fal tövébe guggolt, és meggyújtotta. Visszaült a létra fokára, és a markával körülburkolta a cigarettát. Mindenféle bolond gondolatok kísértették. Idegesen, szorongó szívvel fújta a füstöt.

És vele szemben, alig tíz méternyire, ott feküdt lesben egy fa megett Sándor. Szerelmes szíve a torkán dobogott, az inai reszkettek. Még a foga is vacogott halkan a vizes, rothadt avaron. A vaksötétben csak az égő cigarettát látta előkandikálni, a gróf ujjai közül. A fegyvere mellette hevert: úgy fogta, mint a mélység felett a korlátot. Rettenetes gondolat mászott a homloka mögött: most jó cél volna az az égő cigaretta! De még moccanni sem mert.

Várt.

A gróf eldobta a cigarettát. Aztán felállt, és a létra alsó fokára tette a jobbik lábát. Egy percig tusakodott, és akkor melléje tette a balt is. Elindult lassan az ablak felé. Percenként, küszködve, lassan haladt egy-egy fokot. Végre beledugta a kiömlő fénybe a fejét, és benézett az ablakon. Boldogan felsóhajtott, mert Tilda egyedül volt!

Halkan kopogtatott. Az ablak kinyílt, és a két fej összehajolt.

Néhány perc múlva már odabent a szobában, a díványon üldögélt Endre. Tilda végigheveredett mellette, és a lábait a fiú ölébe rakta, aki boldog odaadással babrálta a karcsú bokákat. Amíg szerelmi gyöngédségei nem apadtak, jóformán alig beszélt. De aztán mesélni kezdte a professzor kalandos aradi útját, s a szavait melegség burkolta körül.

– Áldott szerencse – mondta –, hogy életét nem vesztette abban a hülye csetepatéban. Ha láttad volna, hogy milyen volt, amikor megérkezett, este kilenckor! Lefogyott csontig; az arca olyan, mint a viasz, a szeme beesett. Az idegei is tönkrementek, úgy látom. Egyik percben a sírásig szomorú, a másikban kacag, mint egy gyermek.

– És fájdalmai vannak? – kérdezte Tilda.

– Nincsenek, nem hiszem. Legalább nem panaszkodott emiatt. Heverészik, jön-megy a szobában, persze még felkötött karral. Órák hosszat eltűnődik. Azt mondja a szobalány, hogy rengeteget beszél magában. Mindig csak téged szeretne látni. Gerőre haragszik. Pedig meg sem mondtam neki, hogy Pestre szökött, és onnan írt levelet, hogy ne várják haza.

– Biztosan az a buta liba csalta magával – jegyezte meg Tilda.

– Miféle buta liba?

– Szőnyi Baba.

Egy ideig hallgattak. Tilda felült, s a haját fésülgette.

– Na, nem baj – sóhajtott végre. – Majd én rendbeszedem az öreget. Meggyógyítom, testileg is, lelkileg is. Holnap mindenképpen hazamegyek innen.

– Apám beküld a kocsival – mondta Endre.

– Bevisz, ő maga. Kicserél minket: engem letesz, téged felvesz. Hiszen megölné a méreg, ha eszébe jutna, hogy mi valamiképpen találkozhatunk.

– Tudom… – bólogatott Endre. – Sőt, egyebet is tudok, sajnos…

– Mit? – kérdezte Tilda.

– Azt, hogy engem úgyis hazahozott volna.

– Hát persze! – gyúlt ki Tildának a szeme. – Hiszen itt van a „makrancos” mátkád! Bocsáss meg, hogy így nevezem, de igazán…

– Mondhatod, nyugodtan. S milyen csúf! Különben te is láttad.

– Nem voltam olyan szerencsés – szólt biggyedve Tilda.

– Hát nem vacsoráztatok együtt?

– Nem. Én ki sem mozdulok a szobámból. Idehozatok mindent.

– Te ezt nem mondtad soha nekem!

– Nem tartottam fontosnak.

– És apám sem szólt erről semmit!

– Tudhatod, hogy az öreg inkább megfulladna, semhogy rólam beszéljen.

– Hát akkor honnan tudod, hogy itt van a Makray lánya?

– Az inas mondta.

Endre felállt és sétálni kezdett a szobában. Látszott, hogy töpreng, hogy küszködik. Tilda mohón fürkészte az arcát.

– Félsz, hogy nem tudsz megszabadulni tőle? – kérdezte.

– Attól nem félek. Ámbár nagyon komolyra fordult már az ügy.

A térdére könyökölt Tilda:

– Hogyhogy?

Endre odaállott elejébe:

– Kitűzték az esküvő napját – mondta.

Erre Tilda is felállt. Vad, égető fény rebbent meg a szemében. Soha nem érzett még ilyen feszítő, tüzes pokoli erőt magában.

– Ebbe belepusztulnak! – mondta.

– Engemet meg sem kérdeztek – mentegette magát a fiú.

– S mikorra tűzték ki?

– December huszonharmadikára.

– Kolozsvárt?

– Igen, Kolozsvárt, Makrayéknál.

Tilda átölelte Endrének a nyakát, és forrón kacagva így szólt:

– Mi is kitűzzük! Ugyanarra a napra!

A fiú magához szorította:

– Drága, édes Tildám… Csodálatos, nagy, örökkétartó a mi szerelmünk: én is éppen erre gondoltam.

– Igazán?

– Esküszöm reád, aki a legszentebb vagy számomra a földön. Nézd, itt van a bizonyíték is – mondta, és két karikagyűrűt vett ki a zsebéből.

– Bandi! – kiáltott fel Tilda, és könnyes lett a szeme.

– Add az ujjad! – mondta a fiú.

Felhúzta neki a gyűrűt, aztán a magáét is.

– Szóval, december huszonharmadikán? – kérdezte még egyszer Tilda.

– Igen.

– Értem jössz?

– Igen, úgy estefelé – mondta Endre. – Várj otthon Kolozsváron.

– Apádnak azt mondd, és mindenkinek azt mondd, hogy elutaztam Pestre.

– Jó.

– Szeretsz, Bandi?

– Halálosan.

Remegve egymás szemébe néztek, aztán összeborultak szorosra.

És abban a percben egy éles lövés sivított bele az ablak alatt az éjszakába. S ágak ropogtak, és valami lesuppant a földre.

Endre riadtan engedte el a lányt.

Tilda nevetni kezdett.

– Vigyáznak ránk ezek a derék nemzetőrök! – mondta, és eloltotta a lámpát.

Mindenütt morgott az erdélyi föld. Egy-egy kastély az ég felé fújt néha piros lehelettel, néha halottak hullottak le a ködben, és néha felnyögött valamelyik falu az éjszakában.

Félvakon születtek meg a napok, és úgy múltak el egymás után.

Csetneky professzor a falak közé bújt előlük. Úgy élt, mint a számkivetett. Könyvek között töltötte idejét; a világűr, a bolygók, az üstökösök, az állócsillagok érdekelték mindenekfelett. Kirúgta maga alól a földet, amely csak piszkot, önzést, vak napokat és gonosz éjszakákat termett ebben az időben. Néha maga mellé ültette Tildát és elbeszélgetett vele.

Nagy ritkán egy-egy látogató jött hozzá, de leintette őket, valahányszor a forradalomról vagy a napi eseményről akartak beszélni.

Már december huszonkettedike volt, vasárnap reggel. Ott ült az asztalnál felkötött karral, forró teát szürcsölgetett, és egy könyv volt kiterítve előtte. Kilenc óra körül valami lépések hallatszottak a lépcsőn. Aztán a sarat és a havat verték le valami emberek a lábaikról. Tilda sietve visszavonult, mert nem akarta, hogy valaki meglássa ezekben a napokban.

Az elnök és Burján Gáspár léptek be az ajtón. Olyan volt az arcuk, mintha valami örömhírt hoznának.

– Készülj, Kálmán! – mondta széles jókedvvel az elnök.

– Már hetek óta készülök – mosolygott a professzor.

– Szóval, tudod, hogy miről van szó?

– Fogalmam sincs róla.

– Hát akkor mire készülsz?

– Egy új életre, valahol a túlvilágon.

– Az Erdélyi Nemzeti Tanács arra kér, hogy egyelőre maradj még ebben a világban – mondta az elnök, mintha csak valami gyermekes beszédre válaszolna.

A professzor ránézett nyugodt, szomorú szemével.

– A Tanács maradjon itt, nekem azonban el kell mennem, hogy előkészítsem az ő számára is az utat.

– No, ne szamárkodj! – fogta meg a karját az elnök. – Neked most jönnöd kell.

– Majd én felkapom s elviszem – szólt bele Burján Gáspár.

A professzor kongón, sokáig nevetett.

– S hová akartok vinni? – kérdezte végre.

– Az álmaid bölcsőjéhez – válaszolta komolyan az elnök. – Igen, hiába nézel olyan különösen, mert igaz, amit mondok. Ami ma Kolozsváron történik, azt te álmodtad meg legelőször.

– Én már azt sem tudom, hogy mit álmodtam.

– Az erdélyi magyar nemzetgyűlést – jelentette ki ünnepélyesen az elnök.

Csend lett.

– Igen – folytatta az elnök. – Úgy látszik, hogy te jobban megérezted az időnek a lelkét, mint közülünk bárki. Az események téged igazoltak. A románok megcsinálták Gyulafehérvárt, de mi még egy erősebb Gyulafehérvárt csinálunk ma, itt Kolozsváron. Mert kérlek szépen, az Erdélyi Magyar Önrendelkező Nemzetgyűlésnek lesz színhelye a mai napon ez a város. Huszonnyolc vármegye kiküldöttei vannak jelen. Ez a huszonnyolc vármegye hivatott arra, hogy határozzon Erdély jövendő sorsáról. Igaz, hogy én annak idején nem voltam híve egy ilyen külön erdélyi megmozdulásnak, amit azon az emlékezetes pataki tanácskozáson, ha emlékszel, meg is mondtam. Most azonban, hogy Pesten voltam és láttam a dolgokat, én is azt mondom: nincs, nem lehet más út a mi számunkra, mint a függetlenség. Rettenetes, hogy mi van a fővárosban, barátom! Bábel csendes családi tűzhely ahhoz képest!

A professzor ránézett, majd rémítő arccal úgy kezdett kacagni, mintha egy hullán ülne, amelynek ő jósolta meg a halálát.

A két férfi fakó lett. S mint valami halálfélelemben, a szemüket lesütötték, mert nem bírták ezt a borzongató magyar tetemrehívást. Úgy álltak ott percekig, meggörnyedt háttal.

– Elég tragikus… – mondta végül, nagy sokára az elnök, majd ismét erejét összeszedve, felemelte a fejét: – Mi azonban mégis talpra fogunk állni! Eljött, itt van Erdélynek a legnagyobb napja: huszonnyolc vármegye fogja belekiáltani a világba, hogy élni akar, szabadság-szeretetben, testvéri egyetértésben, boldogan!

Megint csend lett.

– A románok meddig jöttek? – kérdezte végre a professzor.

Az elnök és a főhadnagy egymásra néztek.

– A tegnap átkeltek a Maroson – mondta mereven Burján Gáspár.

Csetneky megint felkacagott, mint az őrült.

– Kámpec!… – mondta, és beléje fulladt a hang.

Burján Gazsi az ablakhoz ment, és megfeszülő pofacsonttal nézett ki egy ideig rajta, de aztán hirtelen visszafordult, mert félt, hogy belé talál vágni öklével az üvegbe.

– Én nem hinném, hogy annyira gyászos volna a dolog – jegyezte meg csendesen az elnök. – Ez nem hódító hadsereg, hiszen nem is állott ellen senki nekik. Csupán rendfenntartó csapatok, s mihelyt a forradalom elalszik, ki kell vonulniuk rögtön. A fegyverszüneti szerződés is garantálja ezt nekünk.

– Vesd a tűzbe azt a szerződést! – legyintett a professzor.

Burján Gáspár kacagni kezdett.

– Elég jól megmondá – szólott.

A végén mégiscsak felállt a professzor. Üresen mosolyogva mondta:

– No, jól van. Elmegyek veletek. Ilyen társasjátékban úgysem lesz részem soha többet.

Középre vették. Úgy ment velük sápadtan, felkötött karral, révetegen fénylő szemekkel, mint a jövendő kísértete. Amikor megérkeztek, már zsongott, zúgott, morajlott az egész ház és a környék. A vármegyék és a városok képviselői, a küldöttségek, a döntő férfiak, a hivatalosak, az előbújt faktorok százszámra tolongtak. A híres vármegyei urak különösképpen nagy súllyal vonultak fel erre a parádés alkalomra. És a hétágú s a kilencágú koronások ugyancsak. Közöttük Makray és Ercsey Balázs is. Azonban a megszaporodott szociáldemokraták egészen ráfeküdtek az urakra. Ügy érezték, hogy ez az idő az ő idejük. Kiabálva, hevesen részt követeltek az irányításból. Egy részük be sem fért a termekbe, hanem künn zúgott fenyegetően. Egy félóra múlva már a ház előtti, havas nagy tér is teleömlött feketén emberekkel. S akkor a ház erkélyén megjelent az első szónok. Vármegyei kiküldött volt.

Utána megint vármegyei jött.

A harmadiknak, a negyediknek is az.

Annyit dörögték üresen a régi frázisokat, hogy a szociáldemokraták már zúgolódni kezdtek. Végre közülük is odaengedtek egy szónokot.

A tanácsbeli urak ott álltak az erkély mögött. A professzor is ott állott, Burján Gáspárral együtt, valamivel hátrébb.

– Testvéreim! Elvtársak! – kezdte a szónok. – Nemcsak a társadalomnak, hanem az időnek is vannak törvényei. Ezeknek a törvényeknek párhuzamosan kell előrehaladniok, hogy az emberiség élete harmonikus legyen. Tudom én, tudjátok ti, és tudja mindenki, hogy ezeket a törvényeket az uralkodó osztály meghamisította! Mert nem a legszörnyűbb meghamisítás volt-e az, amikor egy rettenetes háborút zúdított az emberiségre?! Ezért bűnhődnie kell mindenkinek, aki lábbal tiporta az idő és a társadalom törvényeit, amelyek a békességet és a haladást hordozzák a méhükben, és nem a háborút, amely a legnagyobb ellensége minden békességnek és haladásnak!

– Úgy van! Le a háborúval! – ordított a tömeg.

A szónok kitárta a karjait:

– Testvéreim! Elvtársak! A háborúnak vége van! A rettenetes pusztulás elmúlt a fejünk fölül! Az idő és a társadalom törvényeinek útjára, tehát a haladás útjára akarunk lépni ismét. Ennek a szellemnek a jegyében üdvözöllek titeket! És ennek a szellemnek a nevében én testvéreknek nevezem még azokat a román katonákat is, akik Erdélynek a földjére léptek, és Kolozsvár felé haladnak előre!

Burján Gáspár megmarkolta hirtelen a kardját.

– Az apád istenit! – mondta.

Az elnök hátrafordult:

– Mi az, Gazsi?

– Nekem nem testvérem – mondta a főhadnagy, és odaszólt Csetnekyhez: – Jő-e, professzor úr?

– Megyek, fiam – felelte a másik.

Az elnök megint hátrafordult:

– Hova mentek?

– Megyünk a temetőbe – mondta a professzor. – Hát te nem jössz?

– Nekem hivatalból itt kell maradnom – felelte az elnök.

Krémszínű selyemruhában az ablaknál állott Tilda. Az arca sötétebb, sápadtabb volt, mint máskor. A szája nyugodtabb, a haja fénylőbb, az alakja vékonyabb és magasabb.

Nagy, komoly ünnep illata áradt ki a szeméből.

Az apja házikabátban a díványon heverészett. Hanyatt feküdt, és a két kezét a mellén összefonva, mozdulatlanul nézett a levegőbe.

Délután négy óra lehetett. Künn hulldogált lassan a hó.

– Kár, hogy elolvad – mondta Tilda.

Az öreg nem szólt semmit. A lány hátrafordult.

– Alszol? – kérdezte.

– Nem, fiam. Csak gondolkozom.

Tilda odament a díványhoz, felhajtotta gondosan a ruháját, leült az apja mellé, és megfogta a kezét.

– Min gondolkozol?

– Azon, amit az előbb mondtál. Hogy elolvad… Mindenből sár és piszok lesz mostanában ezen az erdélyi földön. Nagyon gonosz esztendő ez, fiam. Megfigyelted, hogy egy hónap óta milyen sokszor és sokat havazott. Mégsem látsz szép fehér, kedves, vidító havat. Megöli azt is ez a föld. Sárt, piszkot, fekete mocskot csinál belőle. Halált… Mennyi sok gyönyörű, szűzi pelyhet havazott az én lelkem is! De sárrá változtak azok is, most pedig katonák, civilek, idegenek és Erdély fiai taposnak benne…

Nagyon idegesítette Tildát ez a sivár, örömtelen beszéd.

– Ma ne légy szomorú! – mondta.

Az öreg ránézett, aztán a szép fehér ruhán végiggurult a szeme.

– Olyan vagy, mint egy hópehely… – szólt mosolyogva.

– De én nem fogok sárba hullni – mondta nyugodt szemekkel Tilda.

– Biztos vagy benne?

– Egészen biztos vagyok.

A professzor magához vonta a lányt, és megcsókolta az arcát:

– Nagyon szeretlek, drága kicsi fiam. Neked még minden sikerült, amit akartál, de hátha éppen ma megcsaltak téged is.

A Tilda orrcimpái megremegtek.

– Endrét gondolod?

– Igen.

– Nem fog megcsalni!

– Nagyon bízol benne?

– Nagyon.

– Szereted?

– Kell nekem.

– És hol akartok megesküdni?

– Itt közel, egy eldugott szomszéd faluban.

– Elrendezte valaki?

– Igen, én magam. Pap, tanú, alles fertig.

– És aztán hová mentek?

– Egyenesen Bogházára, a kastélyba. Egy hét múlva téged is kiviszlek. Majd ott elfelejted a sárt és a piszkot.

Az öregnek egyszerre valami gyermekes öröm öntötte el az arcát.

– Micsoda égzengés lesz! – mondta.

– Hol?

– Itt Kolozsvárt, a Makray palotában.

– Égzengés, az lesz, két helyen is – kacagott Tilda. – Majd én eláztatom a szénát, a méltóságos és a kegyelmes portán.

– És ha Ercsey kitagadja a fiát?

– Másszon a falra! A bogházi és mándi birtok Bandié. Neki adta, amikor az aranysarkantyút kapta Bandi. Vagy kétezer hold, azon meg lehet élni valahogy.

A ház előtt hármat tülkölt egy autó. Tilda az ablakhoz rohant és kiintett.

– Itt van! – mondta, és megcsókolta háromszor az apját. Aztán magára kapta a bundát, és egy bőrönddel kilibbent az ajtón.

Endre sápadtan didergett az autóban.

– Borzasztó! – mondta.

Tilda melléje ugrott és kacagott.

– Mi borzasztó?

– Alig tudtam elszökni. Az öreg mindenkit meg fog ölni… Még minket is…

Az autó megindult.

– Majd én megvédelek – mondta hozzábújva Tilda.

Endre megfogta a kezét, és úgy nézett rá, mint egy csodálatos hősre. Egy percre sem engedte el, amíg suhantak a városon keresztül, csak lebújt az ülésen, nehogy meglássa valaki.

A professzor elnézte az ablakból őket, amíg eltűntek a szeme elől. Majd egy pohár pálinkát töltött és felhajtotta gyorsan.

Hosszú sorban álltak a fogatok és az autók a Makray palota előtt. Bent a hatalmas teremben már huszonkilencen voltak egybegyűlve. A dámák ragyogó ékszerekkel, drága öltözetekben. Az urak frakkban, díszmagyarban, huszár- és tüzértiszti uniformisban vegyesen. Az erdélyi arisztokráciának valóban színe-java sereglett ide, számban is feltűnő sokan, mert a polgármesteren, a főkormánybiztoson és a kelet-magyarországi kormány négy „miniszterén” kívül itt mindenki a „történelmi” osztályhoz tartozott.

A hölgyek három csoportra szakadva társalogtak: az egyikben angolul, a másikban franciául, a harmadikban magyarul folyt halkan a szó. Eme utolsó csoportban azonban mindössze ketten voltak: egy hazafias bárónő és egy középkorú, pompás állású, lendületes grófné, aki a magyar kultúrmozgalmak sercegő fénye volt mindenkor és mindenütt.

Az urak váltakozva társalogtak. Csak a főkormánybiztos és egy makacs báró tartottak ki egymás mellett, mert nem tudták eldönteni, hogy Károlyi Mihály alkalmas ember volt-e arra, amit az idő neki osztott. A négy erdélyi „miniszter” keveset beszélt, főleg mosolygott negédesen és bólogatott a címeres főuraknak, akik azt szerették volna tudni, hogy mit csinálhat egy jó magyar ember, ha a román katonák ide is be találnának jönni.

– Én azt hiszem – mondta egy huszármentés –, hogy menten elutazom.

– Igazad van, kérlek. De hova?

Egy harmadik is beleszólt díszmagyarban.

– Végtelenül érdekes: az este, ahogy ültem magamban, és eszembe jutott az az este, amikor őfelségével itt Kolozsváron együtt voltam, arra gondoltam én is, hogy valamit tenni kellene. De mit tegyen az ember? Mindenütt csőcselékkel és bugrisokkal van dolga! Mit lehet az ilyenekkel kezdeni! Tényleg az egyetlen lehetőség: elmenni innen valami nyugati helyre, és ott bevárni, amíg a jobb napok visszajönnek.

Ercsey hallgatott idáig, de most ingerülten szólott közbe:

– Mi lesz itt, ha mindenki elmegy! Dögöljék meg Erdély? Hagyjuk itt, amikor kínjában ordít? Inkább vessük oda egy kutyának, és akkor menjünk! Gyerünk!

– Kérlek szépen, Balázs – mondta mosolyogva a díszmagyaros: – nézd meg, kérlek szépen, hogy operett ez az egész, ami itt történik. És annak is az olcsó fajtája! Senki sem kívánhatja tehát, hogy mi jegyet váltsunk egy ilyen előadásra.

– Hja, bizony… – sóhajtotta el magát valaki.

Egy korosabb, csontos hölgy lépett a terembe.

– A menyasszony készen van! – mondta.

– És Endre? – kérdezte Makray.

– A szobájában van – felelte Ercsey Balázs.

A kegyelmes úr inasért csengetett:

– Jelentse a méltóságos úrfinak, hogy készen vagyunk.

Az inas visszajött és jelentette:

– Senki sincs a szobában, kegyelmes gróf úr.

Makray intett neki, hogy mehet. Aztán lenézett a földre, és halkan megjegyezte:

– Faragatlan fickó!

Beszélgettek tovább.

Öt perc múlva az inas ismét megjelent.

– Egy legény levelet hozott, kegyelmes gróf úr – jelentette.

– Nekem?

– Ercsey méltóságos úrnak.

– Hol van? – kérdezte Ercsey.

– Künn van az udvaron.

– A levél hol van?

– Nála van, méltóságos úr, kérem szépen. Nem akarja ideadni, csak saját kezébe a méltóságos úrnak.

Ercsey dühösen kiment. A szürkületben egy jól öltözött legény állott lovastól az udvaron. Egyik kezében a levelet, a másikban lovának a kantárszárát tartotta.

– Gyere ide! – kiáltott rá a gróf.

A legény közelebb vezette szó nélkül a lovát.

– Ercsey gróf úrhoz van-é szerencsém? – kérdezte.

A gróf azt hitte, hogy pofon vágja hirtelen ezt a szemtelen parasztot.

– Ki küldte a levelet?

– Ezt egy szép fiatal hölgy. Akácos faluból.

– Add ide!

Ercsey átvette a levelet, és odaszólt mellette az inasnak:

– Ez a fickó várjon itt!

A legény azonban csak hátrább lépett s helyből felült a lovára. Aztán gyorsan elvágtatott.

Ercsey a váratlan dologtól meg sem tudott mozdulni egy ideig. Amikor kapdosni kezdett a szemével végre, hát az inas sincs sehol. Egyet káromkodott, majd bement a szobába. Felszakította a levelet és olvasni kezdte: „Házasságunkra, melyet a legjobb kilátásokkal ma délután megkötöttünk, atyai áldásodat kérjük. Ha nem adod, pukkadj meg! Gróf Ercsey Endréné.”

– Miféle levél ez? – lépett oda Makray.

Mintha rá akarna ugrani, úgy fordult meg hirtelen Ercsey Balázs. Megnézte jól, aztán odadobta neki a levelet, és kisietett a szobából.

Egyenesen a nagyterembe ment, és ott elkiáltotta magát:

– Az esküvő elmarad! Kezdődik a lakodalom!

A csendes, feneketlen éjszakában egy szekér jött lassan a Szamos menti országúton. Keményen vasalt, rázós, hetyke szekér volt, a rendesnél rövidebb és keskenyebb is: amolyan falusi kocsiszekér. A bal felőli lőcshöz kötözve egy fáklya világított a példátlan sötétben.

A szénával párnázott, vaskapcsos ülésen egy nő és egy férfi gubbasztott. Annyira szorosan ültek egymás mellett, mintha össze lettek volna tetőtől talpig nőve. Csak a fejük két bunkója kerekedett ki a lobogó fáklya mellett, mely sírva cserszegett a sűrű havazásban. A kocsis vállán már arasznyira gyűltek a pelyhek, és báránybőr sapkája is hegyesen meredt fel a magasba, mint egy jó kövér süvegcukor.

Néha prüszkölve belefújtak a lovak a hóba, néha pedig egy-egy lövés sírt fel a lomha csendben.

Így haladtak már két rengeteg óra óta.

– Fázol, kicsi Tildám? – kérdezte, csendesen vacogva a férfi.

– Éppen kezdek. És te?

– Én? Melletted? Soha!

Pedig úgy érezte, hogy le lehetne törni a fülét.

– Mégis jobb lett volna talán ottmaradni éjszakára a faluban – fűzte hozzá.

– Én otthon akarok lefeküdni – mondta Tilda.

– Édes vagy…

– Csak olyan lassan megy ez a szekér!

Endre előreszólt:

– Nem lehetne egy kicsit gyorsabban hajtani, bácsi?

A gazda egykedvűen felelte

– Lehetne, ha nyár volna.

– Milyen messzire vagyunk még?

– Van még egy jó óra odáig.

Kettő is beletelt, amíg az országútról bekanyarodtak a bogházi parkba.

– Hát itt vagyunk! – sóhajtott fel Endre.

– Tudom.

– Honnan? Hiszen nem voltál soha itt.

– Érzem. Az ember megérzi, amikor révbe jut.

Még kutya sem volt az udvarban, aki fogadta volna. Kietlen fekete csend borított le mindent.

– Ordítson egyet! – szólt oda a kocsisnak Endre.

Amaz leszállt, és a sapkájáról leszottyantotta a havat.

– Hó-hé!

– Kiáltson Pétert! – mondta Endre.

– Miféle Pétert?

– Az ispánt.

– Hó-hé! Domnu Péter! – ordított az ember.

– Maga mért domnuzik? – szólt rá a gróf.

– Most ez a módi – mondta az ember.

– Kiáltsa csak magyarul.

– Hó-hé, Péter!

Végre egy öreg béres kijött az egyik istállóból.

– Hol van az ispán? – kérdezte a gróf, aki még mindig ott ült Tilda mellett a szekéren.

– Az úr alszik – mondta románul a béres.

– Beszélj magyarul, öreg! Nem tudsz?

– Hát az urasága nem romány? – kérdezte félelemmel a szolga.

– Nem, öreg! Én a te gazdád vagyok, a gróf.

A béresnek megereszkedett az örömtől az arca, és közelebb lépett.

– Engedelmet kérek szépen, ha hibáztam – mondta –, de mü itt mind a rományokat várjuk.

– Költsd fel az ispánt rögtön! Egy perc alatt itt legyen!

Nem kellett azonban felkölteni, mert magas, erős alakja felderengett a kastély hatalmas oszlopai között. Egy lámpás lógott a kezében, és lassan, urasan lépdelt a szekér felé. Ahogy közel ért, odaemelte a gróf arcához a lámpát, mintha nem bíznék a fáklya lapos fényében. Egyszerre határozott formát vett fel az arca, majd kicsi szemei is megvillantak, ahogy Tildára nézett.

– Hazajöttünk, Péter – mondta a gróf. – A méltóságos asszonnyal együtt.

– Ilyen zordon időben, méltóságos úr?

– Ilyenben.

– És egy ilyen paraszti szekéren?

– Ilyenen.

– No, akkor tessenek leszállni.

Endre felállt az ülésről, de vissza is ereszkedett nyomban, mert úgy érezte, hogy rögtön alája rogynak a lábai, a hideg úgy megzsugorította azokban az erőt.

– Jó kis út volt… – mondta kedélyesen, hogy leplezze gyámoltalan állapotát. Tilda azonban észrevette a dolgot, és rászólt az ispánra:

– Segítsen a méltóságos úrnak!

Péter letette a lámpást a hóra, és kemény karokkal leemelte a grófot, aki meggémberedett lábaival csak állt egy helyben, mozdulatlanul. Tilda leugrott, odament hozzá, és mohón átölelte:

– Itthon vagyunk, Bandi!

Megcsókolta. Aztán keményen, határozottan, forrón a karjába fűzte a karját:

– Gyere, édes uram!

Endre azt hitte, hogy mindjárt kipotyognak megáradt lelkéből a könnyek. Elmelegedve kereste a boldogság szavait, de akkor közelebb lépett a szekeres.

– Sietnék vissza, méltóságos úr!

– Péter, fizesse ki ezt az embert! – szólt oda Tilda. – Kétszáz korona.

– Nincs annyi pénzem, méltóságos asszony.

– Mit csináljunk? – súgta az urának Tilda. – Nálam sincs pénz.

– Igazán nem tudom – vonta meg Endre a vállát.

– Péter!

– Tessék, méltóságos asszony.

– Fizesse ki ezt az embert, hadd menjen dolgára.

– Majd elintézem – mondta az ispán, és előre indult a lámpással a kastély felé.

– Péter!

– Tessék, méltóságos asszony.

– Maga hová indult?

– Előre akartam menni, hogy rendet csináljak.

– Mi magunktól is megtaláljuk a kastélyt. Intézze csak el, amit mondtam! – és elvette Pétertől a lámpát.

Ahogy benyitottak az előszobába, tyúkok, ludak és récék rebbentek fel a lámpafényre. Verdesett és csúful tett ijedtében az egész zagyva majorság.

– Zajos fogadtatás! – jegyezte meg Endre.

– Annyi baj legyen. Legalább egypár napig van mit enni. – mondta Tilda, és úgy lógatta a meggabajodott szárnyasok felé a lámpást, mint egy tömjénezőt. Három üres, kihűlt termen keresztül a hálószobába értek. Ahogy megnyílt az ajtó és beözönlött a fény, egy megbontott ágy merült a szemük elé, s belőle egy nagyhajú fej feléjük kunkorodott rögtön. De a másik pillanatban ijedtében és gyorsan már el is tűnt a takaró alatt.

– Vááj! – fulladt a hangja a paplan alá.

Tilda és Endre összenéztek.

– Vajon ki lehet? – kérdezte halkan a gróf.

– Nőszemély – mondta Tilda.

– Gyere, ne zavarjuk.

– Már én megnézem! – ellenkezett Tilda, s már meg is fogta lábtól a paplant, s húzni kezdte lefelé, azonban szép lassan kunkorodott utána az is, aki alatta volt.

– Hadd el, ne bántsd! – szólt megint a férfi, de Tilda lerántotta abban a percben a takarót a földre.

Egy fiatal, nagy szemű leány feküdt összegömbölyödve az ágyon. Egésze meztelen volt, és borzasztóan remegett. Nem tudott szólani semmit, csak fekete szeme nézett esdekelve. Endrének kifutott a testéből a fagy, és közeljött egészen az ágyhoz.

– Cukor!… – mondta, és nevetni kezdett.

Tilda rádobta rögtön a paplant, és odaült az ágy szélére.

– Hogy hívják magát? – kérdezte.

– Viorika.

– És hogy kerül ide?

– Péter úr hozott ide, mert fél egyedül.

Tilda körülnézett, és meglátta a leány falusi ruháit az ágy mellett a földön.

– És nem szégyelled magad?

– Péter úr elveszi engem – mondta Viorika.

Endre is odaült az ágyra.

– Csendélet… – mondta magában.

Az ispán belépett.

– Elintéztem, méltóságos asszony – jelentette.

Tilda az ágyra intett a fejével:

– Hát ez kicsoda?!

– Újévkor megesküszünk, méltóságos asszony.

– És miért telepedtek maguk éppen a hálószobába?

– Azért, mert vigyázni kell most a kastélyra. Akármelyik pillanatban tolvaj fosztogatók jöhetnek; s ebből a szobából van a legjobb kilátás. Egy disznót adtam neki, méltóságos asszony.

– Kinek?

– Hát ennek a szekeres parasztnak.

Néhány pillanatig feszengtek a csendben.

– És mi hol fogunk aludni? – kérdezte Tilda.

– Itt, vagy a vendégszobában. Ahol parancsolja a méltóságos asszony. Majd áthúzzuk az ágyat, s tüzet is rakunk rögtön.

– Főzessen teát. Nagyon megfáztunk.

– Teánk nincs, kérem. Itt falun nem élünk ilyesmivel.

– Hát mi van?

– Jó szilvapálinka.

– Szedje elő! – mondta a gróf.

Átmentek a vendégszobába. Az ispán rögtön előkerített egy üveg pálinkát, s melléje két vízivó poharat hozott. Viorika is bejött nemsokára, és ügyesen tüzet rakott. Endre nagyokat kortyintott az erős pálinkából, s a másik poharat mindegyre odatartotta Tildának is, aki az ágyat készítette. Egy félóra múlva már jó meleg volt. A fehér cserépkályha ajtaját kinyitották, s csak a tűz világított. Endrének egyre jobban fénylettek a szemei a félsötétben. Vetkőzni kezdtek. Tilda lassú, puha mozdulatokkal készült. Amikor a pizsamát akarta felvenni éppen, Endre átölelte dorombolva, majd az ölébe vette és végigfektette az ágyon.

Öt perc múlva valami különös, kéjes vinnyogás hallatszott a kályha felől. Mind élesebb lett, furcsább és ijesztőbb.

– Nézd meg, mi az? – mondta.

Endre meggyújtott egy gyufát, és lopódzkodva megindult arra. A fal mellett egyszerre megállt, és mozdulatlanul nézett sokáig valamit. Aztán elkezdett szívéből kacagni.

– Mi van ott? – kérdezte Tilda.

– Két denevér.

– Mit csinálnak?

– Szerelmeskednek – mondta a férfi; és úgy nevetett, mint egy kamasz.

Tilda is felkelt és odament. Átölelte az urának a nyakát, és úgy nézték hosszan a vinnyogó két denevért, miközben a román gárdisták dala beszűrődött halkan a faluból.

Hajnalfelé, mint egy boldog kicsi gyermek, hosszat és édeset sóhajtott Endre. Aztán elnyugodott csendesen a Tilda mellére borulva. Tilda megsimogatta néhányszor a fejét, majd végiggondolta a nagyszerű harcot, amelyet fölényesen vívott meg ezért az éjszakáért. Aztán, mint a macska, lustán nyújtózott egyet, majd lecsúsztatta magáról a férfi álmodó fejét, kettejük között betömte takaróval az űrt, és lehunyta dióbarna nagy szemeit.

Délelőtt tizenegy volt, amikor világra merült. Tiszta, szemszúró téli fénnyel volt tele a szoba. A két ablakon át belátszottak a park hatalmas fái, hőtartó, nagy szelíd ágaikkal, égbe nyúló bölcs fejükkel. A hó sűrűn hullott, lengedező nagy pelyhekkel, lomha békességgel.

Öreg, derűs angyalok világa volt ez a patyolat, eluralkodó téli világ.

Tilda felült az ágyban, és a patyolat téli világot úgy nézte sokáig, örvendező szemmel. Az övé volt már minden, amit csak látott bent és odakünn. És az övé volt a férfiú is, a fejedelmi ivadék, aki borzasan és az arcán a boldogság kölyök-durcával aludt, s akinek tréfára állva kilógott a jobbik lába a paplan alól. Tilda odaképzelte meztelen sarkára az aranysarkantyút, és pajkosan meg is vakarta a talpát, hátha a sarkantyú csengeni fog. Endre megmozgatta a lábujjkáit, aztán a lábát behúzta lassan a takaró alá, vackolódott néhány pillanatig, majd az álom puha medrében elpihent ismét. Egészen jelentéktelennek látszott ebben az éles reggeli fényben; kicsinek, varázsmentesnek, véletlen lénynek. Úgy nézte Tilda, mint egy nagy játékbabát, mit a karácsonyi bazárban vásárolt magának. Nem is törődött sokat vele. Inkább a szobát vette szemügyre. Szinte jólesett neki, hogy olyan sivár és üres, akár egy menedékhely. Legalább úgy fogja berendezni, ahogy jólesik neki. Ezt a vacak ágyat is kidobatja, a szekrényt is, és azt a riasztó képet ott a falon: de vajon ki lehet az a bozontos férfi rajta? Valami őse a famíliának? Nem, az semmiképpen nem; ahhoz túlságosan vad és állati. Szentisten! Mekkora férfiú lehetett! Biztosan goromba is volt és szerette a nőket. Bömbölt utánuk, és morgott, amikor megölelte…

Nézte sokáig a férfit a képen, majd az idegei megbizseregtek, és arra gondolt, hogy vajon elférne-e mellette az ágyban.

– Bandi!

Idegesen, riadtan rázta a férfit:

– Bandi!

Endre felijedt, és tétován, bután dermedett reá:

– Mi-mi az?

– Nagyon rémeset álmodtam – mondta Tilda.

– Mit, drágám? Ne félj, mert itt vagyok! Mit álmodtál?

– Buja havasi virágok között feküdtem, s egyszer csak jött egy medve és mellém akart feküdni az ágyba.

– Nagy medve volt?

– Nagy, óriási! És bozontos!

– Ha veled lettem volna, lelőttem volna – mondta kedvesen Endre, és megölelte a feleségét. Tilda engedte magát, nagy kinyitott szemekkel; majd egyszerre úgy tett, mintha éppen abban a pillanatban látta volna meg a képet:

– Te, ki az a rémes pofa?

– Az ott a képen?

– Igen.

– Azt mondják, valami haramia volt. Itt tanyázott az erdőkben, s mindegyre kifosztott egy-egy főurat. Az egyiknek a feleségét is elrabolta, azt beszélik.

– Jujj, de rémes!

– Szörnyű vadállat lehetett. Sok nőt elpusztított, mert amelyikhez hozzányúlt egyszer, az belehalt.

– S hogy került ez a kép ide?

– Annak nagyon különös története van. Nem tudom, elmondjam-e, mert olyan furcsa… És szegény Otti néni, talán nagyon megbántanám.

– Ugyan, Bandi! Hiszen a feleséged vagyok, a családhoz tartozom!

– Megesküszöl, hogy nem fogod soha senkinek elmondani?

– Természetes, hogy nem!

– Minket is megesketett szegény nagyanyám, hogy nem áruljuk el soha szegény Otti nénit. Tudod, az egész családot rossz hírbe keverték volna.

Tilda rátapintott rögtön a dologra:

– Szóval, Otti néninek a szeretője volt ez a haramia?

– Nem volt a szeretője, csak az ideálja. Talán személyesen nem is látták soha egymást.

– Hát ez nem is olyan érdekes!

– Nem a fenét! – mondta Endre. – Borzasztóan érdekes! Én még ma is izgatott leszek, amikor arra gondolok, amit olyan sokszor hallottam s amit egyszer láttam.

– Mondd el, jó?

– Várj csak. Szóval Otti néni. Tudod, ki volt az az Otti néni?

– Fogalmam sincs róla.

– Hát kérlek szépen, ő egy nagyon különös nő volt – magyarázta Endre. – Valami tizenöt évig lakott nálunk, mindig ebben a szobában, ahol most vagyunk. Volt apámnak egy bátyja, Olivérnek hívták, szegényt a tigrisek ették meg a millénnium esztendejében, egy afrikai vadászaton. Híres céllövő volt az öreg. Két szenvedélynek hódolt egész életében: az egyik a vadászat volt, a másik pedig az, hogy minden gyermekét O-betűs névre kereszteltette. Hát ez az Otti is az ő leánya volt.

– Hát olyan sok gyermeke volt az öregnek?

– Nem volt neki, csak ez az egy, ez az Otti.

– Hát akkor miért mondod, hogy szenvedélye volt neki minden gyermekét O-betűs névre kereszteltetni?

Endre csodálkozott, hogy ezt nem lehet érteni.

– Őt Olivérnek hívták, a leányát pedig Ottinak. Ebből világosan látszik.

– De ez csak egy, Bandi! Esetleg véletlen is lehetett, hogy a lánynak is éppen olyan betűvel kezdődött a neve, mint az apjának.

– Az nem véletlen volt. Szó sincs róla! Hiszen sokszor mondta nagyanyám, én tőle tudom. És az egész család tudta. Sőt az is már előre elhatározott dolog volt, hogy akárhány gyermeke szülessék is Olivér bácsinak, azokat mind O-betűs névre fogják keresztelni. Most már érted?

– Igen, hogyne – mondta kedveskedve Tilda. – Most már teljesen értem. Tehát Otti néni az Olivér bácsi leánya volt?

– Igen, na látod. És tudod, milyen nő volt ez az Otti néni? Magas, sovány, hófehér bőrű. Világoskék szemei voltak, nagy hosszú haja, vértelen, keskeny szája.

– Szóval, igazi grófnő volt?

– Az már igaz, nagyon finom, előkelő jelenség volt. És mégsem ment soha férjhez. Egyszerűen nem akart. Idegenekkel nem is érintkezett úgyszólván. Velünk is csak nagyon ritkán. Inkább szeretett itt lenni a szobájában bezárkózva, egyedül.

– És miért?

– Éppen erre akarok kitérni – folytatta Endre. – Én körülbelül hatéves lehettem, amikor ő idekerült. Akkor víg, kedélyes s gyönyörű nő volt. Nyaralni jött hozzánk. Sokat hancúrozott velünk. Egy fél év múlva azonban egészen megváltozott: szótalan lett, sápadt és mindegyre soványodott. Nem is jött ki a szobájából napokig. Csak a nagyanyám érintkezett vele. Mi szinte el is felejtettük, pedig itt élt, ebben a szobában. Aztán én elkerültem az iskolába, majd Pesten és Bécsben töltöttem éveket. Az egyik nyáron, lehettem akkor vagy tizenhét éves, hazajöttem ismét ebbe a kastélyba. Szerettem sokat mászkálni körül a parkban, késő estéken, különösen holdvilágos időben.

– És Otti néni még mindig itt volt?

– Hát persze hogy itt. Az anyja nem akarta innen elvinni soha. Meg sem látogatta. Pedig már nagyon beteges volt. A szemei beestek, az arcán sárga volt a bőr, s mit mondjak neked, valósággal csont volt már az egész Otti néni. Nem beszélt senkivel egyáltalában, csak imádkozott és gondolkozott. Nagyon vallásos volt, szörnyen vallásos volt.

– És holdvilágos éjjeleken ő is a parkban járkált.

– Nem, kérlek szépen. Bent ült a szobában. Bent ült és virrasztott.

– Imádkozott bizonyára.

– Az igaz, éppen azt csinálta. De nem úgy, mint más ember, kérlek szépen. Hanem valósággal bálványimádó volt. És tudod kit imádott? Ezt a haramiát imádta!

Tilda egészen izgatott lett:

– Ne mondd! És hogy jöttél erre rá?

– Hát kérlek, egy este megindultam, hogy sétáljak a parkban. Már elég késő volt. Amint csendesen és nagyon lassan mentem volna el itt az ablak alatt, hát valami különös hangot hallottam. Valami olyant, mintha fojtogatnának valakit a szobában. Rémes hang volt. Valami furcsa fohászkodásnak és nyögésnek a keveréke. Rögtön megálltam, és akkor láttam, hogy az egyik ablakredő nyílásán keresztül világosság jön az Otti néni szobájából. Lábujjhegyen egészen odamentem az ablak alá, és akkor valami olyant láttam, amitől még most is kerülget a frász…

– Mondjad! Rémesen izgat!

– Esküszöl, hogy nem árulod el senkinek?

– Esküszöm.

– Hát kérlek szépen. Otti néni térdepelt az asztal előtt, és hosszakat, rémeseket nyögött és úgy imádkozott. S tudod, mi volt előtte az asztalon? Ez a kép, ez a haramia! Fel volt állítva két gyertya közé, és Otti néni megsimogatta sovány, szinte átlátszó kezeivel. Ilyenkor még borzalmasabb volt a hangja. És tudod, hogyan térdepelt? Egészen meztelenül!

– Ne mondd!

– Bizonyisten, egészen meztelenül. Én csak a hátát láttam, de rögtön elszaladtam…

Endre elhallgatott. Kimerülve feküdt az ágyon, és az ajkai néha megremegtek.

Tilda a haramiát nézte a falon.

– És hogy került ide ez a kép? – kérdezte végre.

– Egy öregasszonynál találták a faluban.

Ebben a percben kemény, durva hang csendült fel az ablak alatt:

– Nekem románul beszélj! Most Nagy-Románia van. Érted?

– Nem az ispán? – figyelt fel Endre.

– Azt hiszem.

– Kivel beszél?

Tilda felült, és kinézett az ablakon.

– Valami béresfiúval – mondta és hozzátette: – Hát ez az ember nem magyar?

– Nekünk mindig azt mondta, hogy magyar. De senki sem tudja róla, hogy micsoda fajta. A faluban azt is beszélik, hogy cigány. Egészen titokzatos egyéniség.

Tilda merően nézte az ispánt, fekete villogó szemeit, egészen vad, gonosz arcát.

– Rémes! – mondta megdermedt arccal.

– Mi az?

– Nézd csak meg ezt az ispánt!

Endre is felült az ágyban.

– Mi van vele?

– Nem találsz valami különöset rajta?

– Vad pofa, egyebet nem találok.

– Nézd csak meg jobban: nem látod, hogy mennyire hasonlít ehhez a haramiához?

A grófnak szétnyíltak az ajkai.

– Tényleg… – mondta; és mintha meglökték volna, visszaesett az ágyra.

Nemsokára bejött Viorika, és tüzet tett. Aztán megkérdezte románul, hogy a reggelit hozza-e?

Tilda és Endre összenéztek.

– Beszélj magyarul! – szólt rá idegesen a gróf.

– Nem tudom jól.

– Az éjjel tudtál!

– Péter úr nem engedi magyarul. Azt mondta, megver, ha meghallja.

– Az ispán?

– Igen.

– Eredj rögtön és küldd be!

Tilda közbeszólt:

– Hadd most! Minek izgatod magadat? Majd én elintézem.

Viorika kinyitotta az ajtót.

– Ne szólj semmit! – mondta neki Tilda. – Készíts ebédet, csirkét.

– Már megcsináltam, méltóságos asszony.

– Hányat öltél?

– Hármat.

– Mehetsz.

Mihelyt annyira melegedett a szoba, Tilda felkelt.

– Merre van itt a fürdőszoba? – kérdezte.

– Mindjárt jobbra, ahogy kimész.

Két perc múlva nevetve jött vissza:

– A csapok rozsdásak, víznek híre sincs. Olyan az egész, mintha a rómaiak idejéből maradt volna fenn.

Endre keserűen jegyezte meg:

– Gondoltam, hogy itt minden tönkrement. A fene egye meg, amennyi gazember cseléd van a világon! Mert csak lerágják az emberről, amije van, de valami hasznukat is venni, azt nem lehet.

Tilda melléje ült az ágyra, és simogatni kezdte.

– Ne törődj te most ezekkel. Hát nem vagy boldog, hogy itt vagyok?

– Igazad van – kezdett mosolyogni Endre. – Úgyis boldog volnék, ha a világon semmi egyebem nem volna, csak te.

– Éppen ezért, látod. Légy nyugton, ne izgasd magadat. Csak mindent reám kell bízni. Majd meglátod, hogy mit csinálok én rövid idő alatt ebből a kastélyból. Kényelmes, fényes otthont, paradicsomot. Akarsz valamit reggelizni?

– Köszönöm. Most nem kérek semmit. Nagyon felizgatott ez a haramia. És ez a gazember, ez az ispán. Nem érzem jól magamat.

– Nem is engedem, hogy felkelj egész nap. Majd én behozom az ebédet is. Hamar felöltözöm, és körülnézek a kastélyban, a gazdaságban s mindenütt. Rendbe szedem ezt a bandát.

Endre még mindig az ispánon rágódott.

– Azt a gazembert ki fogom dobni!

– Mit ígértél nekem!

– Na jól van, nem szólok többet egy szót sem.

– Szeretsz?

– Nagyon! Csak te vagy, akit szerethetek, akibe kapaszkodhatok. És én olyan boldog vagyok, hogy te erősen, tündökölve állasz mellettem…

Nem tudott szólani többet, csak odarejtette a fejét a felesége meleg, megnyugtató ölébe, és sírt…

A hangban izgalom volt, de keményen hangzott:

– Péter!

– Parancsoljon, méltóságos asszony.

– Meg akarom nézni a kastélyt és a gazdaságot. Vegyen papírt és ceruzát magához, mert leltárt fogunk készíteni. Értette?

– Igenis.

Először a szobákat vették sorra. Mindenütt tönkrement bútorok álltak; s penész, por és pókháló, mintha kihalt volna a földről az emberiség. Az utolsó szobában már kicsapott Tildából az idegesség:

– Az a nő nem ér rá, hogy legalább néha letörölgesse a port?

– Melyik nő?

– Az, amelyik az én hálószobámban aludt az éjjel.

– Az nem – mondta az ispán.

– Miért?

– Azért, mert az a nő nem kap fizetést innen. Nem alkalmazott, hanem egy leány, aki csak azért van itt, mert szeret engem.

Tilda elengedte a szavakat, és rámutatott egy hatalmas szekrényre:

– Mi van ebben?

– Könyvek.

– Nyissa ki!

A kulcs benne volt a zárban. Péter odament és fordítani akart rajta egyet.

– Belérozsdásodott – mondta kacagva.

– Adja csak ide!

Rátette mind a két kemény kicsi kezét, és idegesen fordított egyet. A kulcs megroppant, és a kezében maradt a nyele. Maga elé tartotta és úgy nézegette, mintha csillogó, hegyes fogaival kettőbe akarná harapni azt is.

– Úgy látszik, hogy ebben a kastélyban az őskor óta nem olvasott senki – jegyezte meg.

– Hát ki olvasson? – kérdezte Péter, mintha csodálkoznék.

– Néha a gazdatisztek is szoktak olvasni.

– Nekem más dolgom van.

Tilda kidobta az ablakon a kulcsot.

– Mondja, mióta nem lakik ebben a kastélyban senki?

– A háború óta.

– És azóta nem járt itt senki?

– De igen. A gróf úr, mármint az öregebb. Sokszor kijött és napokig itt volt. De ő nem szokott olvasni. Teccik tudni, jobban szeret nőkkel szórakozni.

– Erre nem vagyok kíváncsi – mondta mellékesen Tilda, és magához vette a jegyzeteket: – Mondja csak, hány szoba van összesen?

– Tizenegy, méltóságos asszony. És a fürdőszoba.

– És azt miért engedte maga tönkretenni? Azt szeretném tudni!

Péter úgy állt, mintha Viorikával beszélne.

– Én a kutat használom – mondta.

– Maga nem szokott fürödni?

– Szoktam, de akkor is kútvizet hordatok a kádba, mert sokkal puhább.

Tilda összébb húzta a kabátot a derekán és a nyakán:

– Menjen előre. Meg akarom tekinteni a gazdaságot.

– Igenis.

Amint a „garázs” elé értek, észrevette, hogy kinyitva lóg ott a lakat.

– Az autót átfestették?

– Igen.

– És mi van ezzel a lakattal? Megmondtam volt, hogy tartsa szigorúan zárva?!

– Mit tartsak zárva?

Tilda ingerült lett.

– Az autót!

– Én tartanám, ha itt volna.

Egymásra néztek. Az ispán tüzesen szúrós, bujkáló szemekkel; Tilda ideges, kutató arccal.

– Úgy tudom, hogy a méltóságos asszony adta oda – szólt végre Péter.

– Hát persze! – nevette el magát a grófné. – Egészen el is feledtem!

– Tetszik tudni, az a monoklis úr.

– Igen, igen, a bátyám.

– Egy hölgy is volt vele. Ki volt nagyon festve.

– A megjegyzéseire nem vagyok kíváncsi.

– Bocsánat, csak a személyleírás kedviért.

Viorika jött és jelentette, hogy készen van az ebéd.

– Délután folytatjuk – mondta Tilda.

– Igenis.

– És figyelmeztetem magát, hogy az uram ki akarja tenni a szűrét.

– Az én szűrömet?

– Igen.

– Miért?

– Maga nagyon jól tudja.

– Én igazán nem tudom.

– Azért, mert nyomorgatja a cselédséget, a román nyelvvel.

Az ispán meghúzta magát. Aggodalom és félelem látszott az arcán.

– És a méltóságos asszony? – kérdezte kapaszkodva.

– Mit akar tőlem?

– Fogja engedni?

– Majd meglátom. Most menjen ebédelni.

– Igenis.

Nagyon kedvetlen és szórakozott volt Tilda, amikor bevitte az urának az ebédet. Enni is alig evett valamicskét.

– Bánt valami? – kérdezte Endre.

– Nem. Csak elgondolkoztam. Nagy terveim vannak és rengeteg. Be kell ismét rendezni az egész kastélyt. Fel van fordulva minden.

– És az ispán mindezekre mit mond?

– Nem mond semmi különöset. Mentegeti magát. Nincs érzéke neki az ilyesmihez. Különben sem látok semmi rosszindulatot benne.

– Majd holnap felkelek és segítek neked.

Tilda gyors mozdulatot tett a tenyerével:

– Addig fogsz feküdni, amíg teljesen jól érzed magad. Majd elintézek mindent.

– És én feküdjem, amíg te dolgozol?

– Igen, feküdni fogsz.

– Szerezz nekem legalább valami könyvet.

– Honnan szerezzek?

– Van itt könyvtár, odaát a férfiszobában.

– Ősidők óta én akartam most kinyitani először, de a kulcs beletörött, mert rozsdás volt.

Endre nem lepődött meg a dolgon, csak megjegyezte szomorkásan:

– Pedig ma nagyon szerettem volna egy jó könyvet. Valami jó szerelmes könyvet.

– Majd nézni fogod ezt a képet, itt a falon.

– Úgy utálom, hogy borzasztó!

– Én pedig arra gondoltam, hogy bevisszük majd a hálószobánkba.

– Ezt a haramiát?!

– Igen.

– És miért?

– Mert érdekes; romantikus.

Endre sokáig tűnődött. Aztán átölelte a Tilda derekát.

– Jó, vigyük be – mondta. – De van egy kikötésem.

– Éspedig?

– Az, hogy feküdjél ide mellém. Most, egy kicsit!

– Asszonynak az ura parancsol – mondta nevetve Tilda.

Aztán ledobta a ruháit, s ahogy lopva a képre tekintett, úgy látta, mintha a haramiának megvillantak volna a szemei.

Egy óra múlva már egyedül maradt Endre a szobában. Felhúzta magasra a párnát az ágy fejéhez, és úgy feküdt félig ülve, mozdulatlanul. Édes nyugalomba merülve nézte az ablakon át a telet: a fehérbe öltözött bogházi világot. Két béresfiú fiatal, kivágott fenyőfát húzott a kastély felé a havon. Utána Viorika jött három román asszonnyal a faluból, s azok telirakott öllel cicomákat hoztak. Aztán megint csend lett és néptelenség végetes végig. Néha egy-egy kutya átkullogott szaglászva a parkon, néha varjúk úsztak el lomha-feketén felette, vagy kicsi madarak verték le bukdácsolva az ágakról a havat.

Így feküdt hosszú órákon keresztül, álmokba merülve egyre jobban. Már azt sem vette észre, hogy az ablak alatt és a park nagy fái között gyűlni kezdett a fekete szín.

Valaki benyitott.

– Alszol? – kérdezte.

– Te vagy, Tildám?

– Igen.

– Gyere ide. Ülj ide mellém.

– Nagyon megfáztam – mondta Tilda, és leült az ágyra, s hideg arcát a párnába dugta. Endre gyengéden átölelte bal karjával a derekát, a másik kezével pedig simogatni kezdte.

– Még mindig fázol? – igyekezett beszélni valamit.

– Egy kicsit.

Endre odahajolt, és úgy súgta neki:

– Bebújsz?

– Most nem – mondta Tilda, és rögtön felült. Odament az ablak elé, papírokat szedett a zsebéből ki, szétteregette azokat, és így szólt: – Méltóságos uram, engedje meg, hogy beszámoljak.

A férfi mosolyogva állt a tréfára rá:

– Rövid legyen, mert sietek.

– De nagyon fontos az ügy, gróf úr.

– Milyen természetű?

– Gazdasági.

– Adok két percet.

– Az kevés.

– Ötöt.

– Az is kevés.

– Akkor tessék elkezdeni.

Tilda egészen komolyan állt:

– Hát kérem, a kastélyt szörnyen elhanyagolt állapotban találtam.

– Nagyon helyes. Szóval megtaláltad?

Az asszony durcásan jegyezte meg:

– Most igazán komolyan beszélek: rémes állapotban van minden.

– Elcsapjuk az ispánt!

– Ezzel nem segítünk semmit a dolgon.

– Akkor veszünk még egyet.

– Na, igazán!

– Szeretsz? – kérdezte Bandi.

– Csacsi vagy, mindjárt beírlak az öszvér mellé a leltárba.

– Hát az is van?

– Minden van.

– Hát akkor miért jajgatsz, hogy rosszul állunk?

– Mindjárt meglátod. De ne szólj bele, csak hallgass. Jó?

– Nagyon jó.

– Hát kérlek szépen: a kastély már ötödik esztendeje, hogy üresen áll.

– Na, nem egészen. A tegnap este is láttunk két denevért.

– Bandi!

– Na jó, nem szólok többet.

– Nagy a gyanúm – folytatta Tilda –, hogy ez alatt az öt év alatt nem is takarítottak a kastélyban, legfeljebb két szobában. Ez még semmi. A porral és a pókhálóval könnyen el lehet bánni, de alig van bútor az egész házban, s ami van, annak is jó része már romlásba ment. A falak, a parkett mindenütt fakó, piszkos, némelyik helyen korhadt. Három szobában az ablakokat is kitörte valaki. A konyhában edény nincs, a kályha még cigányoknak sem volna jó. A fürdőszobát már tudod. Kívül a falak vedlettek, sok helyen látszik a tégla. A tető rongyos, tele van hóval a padlás. Egészen új fedelet kell húzni a kastélyra. A mellékhelyiségek nem használhatók. Ami a tizenegy szobában van, nem ér összesen nyolcvanezer koronát. Restaurálni kell sürgősen, meszelni, festeni, födni, reparálni, tisztogatni, berendezni, építeni…

– Szinte jobb volna, ha elsüllyedt volna – jegyezte meg féltréfával Endre.

– Majd kifestjük és kipúderezzük az egészet. Olyan kastélyt csinálok én ebből, hogy attól fognak megpukkadni a környékbeli grófok és bárók.

– És a gazdaság?

– Az már jobban áll valamivel. Látszik, hogy törődött vele az ispán. Az épületek ott is alaposan rokkantak, különösen a cselédház. De nem üresek, ami a fő. Az állatállomány a következő: hat ökör, három ló (az egyik lógó, mert sánta), öt tehén: ebből három fejős, van két kamaszmarha is.

– Hát az mi?

– Nagy borjúk. Már alaposan kinőtt a szarvuk, de még mindig nő nekik, azt mondja az ispán. Nos, aztán az a három kicsi borjú, akik mellett fejik a tejet. Disznó is van kettő, ezek már régi nagy disznók, kisebb disznó három van: azokat mind megöljük disznótorra. Majorság is van elég: liba, tyúk, csirke, ruca. Kakas is van kettő.

– Hát azt mondtad, hogy öszvér is van?

– Az igaz! Fel is van írva, kettő. Amikor megláttam őket, azt hittem, hogy lovak.

– És aztán mondjad, Tilda: az ökröket miről ismerted meg?

– Na hallod! Azokat egyáltalában nem nehéz megismerni. Mert ahogy vannak nők és férfiak, úgy vannak tehenek és ökrök. Ennyit csak tudok, hiszen másfél évig voltan ápolónő.

Endre kacagni kezdett.

– Nem értem, hogy függ ez a kettő össze?

– Nagyon egyszerűen: a kórházban sokkal nyilvánvalóbb a nemek közötti különbség.

– És a szerelemben?

Tilda az arca elé emelte a papírt.

– Az öt perc letelt, gyere ide! – mondta Endre.

– De én még nem fejeztem be az előterjesztést.

– Majd holnap.

– Most!

– Hát mi van még?

– Takarmány, gyümölcs, gabona, cselédség.

– És szerelem nincs?

– Az is van.

– Mennyi?

– Az van a legtöbb.

– Köszönöm, nagyon meg vagyok elégedve. Ma ne is zavarjon többet, mert az időmet a feleségemmel akarom tölteni. Tudja kérem: most házasodtam meg, éppen a tegnap.

Tilda odament és leült melléje:

– Ne mondja!

– Bizony.

– És szerelemből tetszett nősülni?

– Igen.

– Pedig a grófoknál nem szokás.

– Hiába.

– És a szülei mit szóltak hozzá?

– Még nem szóltak semmit.

– De fognak.

– Arra van némi kilátás.

Kopogtattak az ajtón.

– A fene egye meg! – mondta Endre.

Tilda felállt, és megigazította a ruháját:

– Tessék.

Viorika jött be, egy gyertyával a kezében, csizmában, színes, ünneplő román ruhában. Az ajtón belül mindjárt megállt, és egy kicsit feljebb emelte a gyertyát.

– Péter úr kéreti szépen a méltóságos asszonyt – mondta.

– Mit akar?

– Nem tudom.

– Jöjjön ide!

Endre ingerülten szólott közbe:

– Ide most ne jöjjön!

Tilda hátrarázta a haját.

– Csak egy pillanatra, szívem – szólt, és kifelé indult.

– Tilda, hamar gyere vissza!

– Rögtön.

Viorika elöl ment, hogy világítson neki. Egészen átvezette a túlsó szárnyra, s ott a férfiszoba ajtaja előtt megállt.

– Itt van – mondta.

Tilda felemelte a kezét, de a kilincs helyett a mellére tette. Néhány pillanatig így állt. Félt, gyanakodott. Nyugtalanító érzés fogta el. Aztán mégis benyitott.

Az ispán ott állott fekete ruhában, piros nyakkendővel. Nem szólt, nem mozdult, csak nézett. És mellette, fényt énekelve, ott ragyogott a földtől a mennyezetig egy hatalmas karácsonyfa.

– Ááh! – mondta Tilda, és megint csend lett.

A fény melegen, puhán ringott a szobában. Valami nagy, ujjongó örömet ünnepelt itt minden, csak a mozdulatlan fekete férfi szemei szúrtak belé a nyugalomba.

– A méltóságos kicsi grófnénak csináltam – mondta végre, és akkor sem mozdult.

Tilda nekinyílva nézte a szelíden fénylő ünnepi fát. Örült, nagy puha szemekkel, meleg arccal.

– Hát ez nagyon kedves volt magától, Péter – szólt, és közelebb lépett.

– A kicsi méltóságos asszonynak csináltam.

– Hát nem az angyal hozta?

– Nem, hanem megfordítva: én hoztam az angyalnak.

A grófné nevetve intett az ajtó felé:

– A maga angyala már elment.

– Az enyém?

– Igen, Viorika.

Péter kacagni kezdett.

– Nekem maga az angyal – mondta halkan.

– Én?!

– Igen.

– Nem értem.

– Én sem.

– Hát akkor?

– Csak érzem.

– Péter!

– Bocsánatot kérek – mondta, a férfi, és mintha szédülne, úgy lépett vissza.

Csend lett.

Tilda elhúzta a száját, aztán megindult és körüljárta lassan a karácsonyfát. Néha letépett egy-egy tűt az ágról, néha felnyúlt a magasba, és ilyenkor sugár dereka kifeszült, s a ruhája felhúzódott térdig. Majd megállt egy helyben sokáig, és tűnődve babrálni kezdett valami piros-sárga-kék szalagot, amely két ágra rádobva lengve feküdt.

– Hát ez mi? – kérdezte.

Péter melléje állott, közel.

– Ez?

– Igen.

– Ez a mi nemzeti színünk.

– Az ispánoké?

– Nem, hanem a románoké.

Tilda rögtön szembefordult Péterrel, rászúrt a szemével, és élesen mondta neki:

– Szedje le!

– Miért?

– Azért, mert én úgy akarom!

Az ispán ingerkedve nézett le a nőre.

– Holnapután már itt lesznek a román katonák – mondta.

Tilda hátrább lépett, és lefojtotta a hangját:

– Nézze, Péter: én azzal egyáltalában nem törődöm. Mert ha itt lesznek, ez a kastély úgyis az én kastélyom: magyar kastély! Érti?!

– Értem.

– Akkor szedje le rögtön!

Péter gerjedten állt és nem mozdult.

– Hát nem értette?!

– Nem!

Tildának kigyúlt az arca, ruganyos alakja megnőtt, és egy villanással arcul ütötte a férfit.

– Most már érti?!

– Köszönöm, igen – mondta Péter, és szó nélkül levette a szalagot, s a jobbik zsebébe gyűrte. Utána kivett a másikból egy piros-fehér-zöldet, és ugyanazon két ágra tette. Aztán megfordult, és halkan, szinte nyöszörögve, mint egy kutya, megkérdezte:

– Most jobb?

Tilda odament hozzá, megsimogatta kedveskedve a karját, majd benyúlt a zsebébe, és kivette a román szalagot onnan.

– Elteszem emlékül – mondta.

Péter tébolyodott szemekkel állott.

– Most már jobban szereti? – kérdezte.

– Jobban.

– Engem is? – tette hozzá az ispán, és már kondorodott is a karja, hogy megölelje Tildát, de abban a pillanatban egy kétségbeesett hang csengett a termeken végig:

– Tilda!

Az asszony riadtan ugrott ki a Péter karja alól.

– Maga őrült! – mondta, és kiment.

Endre már ott állt az ajtó előtt, hálóingben, egy panyókára vett kabátban, gyertyával a kezében.

– Te hol jársz? – kérdezte.

Tilda szerelmesen mondta:

– Gyere csak, Bandi!

Átölelte és úgy vitte be a szobába. Itt megálltak a karácsonyfa előtt, és sokáig nézték, majd Tilda meleg hangon így szólt:

– Látod, ezt Péter csinálta nekünk.

Péter a sarokba húzódva cserszegett mérgében, mint a leöntött parázs.

Endre nem felelt semmit, csak körüljárta bólogatva a fényben éneklő karácsonyi fát, majd megsimogatta a drága magyar szalagot rajta.

– Ezt is ő tette ide? – kérdezte végre.

– Igen.

– Én tettem, méltóságos úr – mondta az ispán.

Endre odament hozzá, megszorította a kezét, és egészen ellágyulva, könnyel a szemében mondta:

– Nagyon köszönöm, Péter.

– Örül a méltóságos úr?

– Nagyon örülök.

– És a méltóságos asszony?

– Ő is nagyon örül. Mind a ketten nagyon örülünk. Ugye, kicsi Tildám?

– Igen – mondta a grófné.

Endre leereszkedett lassan egy bőrszékbe, szembe a karácsonyfával. Bólogatva nézte az angyalok fényes világát. Tilda melléje ült a szék karjára, és odaszólt Péternek:

– Küldjön be fát, jó bőven.

– Igenis – mondta az ispán. – S egyben boldog ünnepeket kívánok!

Elment.

Nemsokára egy béresfiú jött be, és megrakta gazdagon a nagy cserépkályhát.

– Viorika hol van? – kérdezte Tilda.

– Szent este van, s hazament – mondta a fiú.

– Hagyd nyitva a kályha ajtaját!

A fiú nyitva hagyta, majd elment.

A tűz bevilágította a szobát, s ők beléfeküdve a fénybe és a melegbe, kevés szóval, nyugalmas örömben ültek. Endre a lelki szerelemről kezdett beszélni. Néhány perc múlva annyira belemelegedett, hogy ledobta a kabátját, és úgy folytatta hálóingben.

– Boldog vagy? – kérdezte Tilda.

– Nagyon boldog.

– Mit szeretnél?

– Téged szeretnélek.

– Hát nem szeretsz?

– De nagyon!

– És rajtam kívül?

– Mindent a világon.

– Ezt az ispánt is szereted?

– Látod, ezzel az emberrel nem tudom, hogy miképpen állok. Például ez a karácsonyfa, ez, istenemre, nagyon kedves volt. Egyáltalában nem tételeztem volna fel ezt a gyöngédséget tőle. Különösen ez a szalag! De a délben nagyon haragudtam reá. Rögtön el is akartam kergetni. Amikor úgy románizált az ablak alatt. S most ez a piros-fehér-zöld itt! Igazán nem értem ezt az embert. Te talán érted?

– Én igen.

– Hát akkor magyarázd meg!

– Nagyon egyszerű. Ez az ember alkalmazott. Alkalmazkodik azokhoz, akiket szolgál.

– De éppen ilyen dologban alkalmazkodik? Ilyenben, ami mégis a legtöbb, a legnagyobb a világon?

– A nemzeti érzés?

– Igen.

– És te azt hiszed, hogy ez a legnagyobb?

– Én igen – mondta gondolkozás nélkül Endre.

Tilda mosolyogva, fürkészve nézett rá:

– Nem haragszol, ha felteszek most neked egy kérdést?

– Tedd csak fel.

– Ha köztem és a magyarságod között kellene választanod, akkor miképpen döntenél?

Endre megbambulva nézte a feleségét.

– Bocsáss meg, de ez egy lehetetlen kérdés – mondta végre.

– Én nem találom annak. Nagyon sok eset van rá az életben. És ebben a mi frigyünkben is csak véletlen dolog, hogy mind a ketten magyarok vagyunk.

– Éppen azért lehetetlen, mert mind a ketten azok vagyunk.

Tilda kacagni kezdett.

– Látod, te most nem mersz őszinte lenni – mondta. – Megrémültél a választól.

– Én?! Nagyon tévedsz. Nincs semmi a világon, amitől megijednék, ha rólad van szó.

– Hát akkor mért nem akarsz felelni?

– Csupán azért, mert nagyon kínosnak tartom – felelte Endre, de rögtön elmosolyodott, és kedveskedve jegyezte meg: – Hiszen úgyis nagyon jól tudod, hogy mit válaszolnék.

– Ezt igazán nem tudom.

– Tilda! Hiszen a szüleimet is elhagytam érted.

– Az kezdetnek jó volt.

– Na, és még mit akarsz?

– Azt akarom, hogy arra felelj, amit kérdeztem.

Endre könyörögni kezdett:

– Édes Tildám, hagyjuk most ezt a dolgot.

– Én nem hagyom! Addig nem fekszem le, amíg erre nem válaszolsz.

Csend lett, kínnal és feszengéssel teli.

– Mondd, van még abból a tegnapi pálinkából? – kérdezte Endre.

– Van.

– Hozd ide!

Tilda elhozta, de nem ült az ura mellé vissza, hanem állt és várt. A férfi töltött a pálinkából a vizespohárba, és odakínálta a feleségének:

– Iszol?

– Nyustyu ungurestye – mondta Tilda.

– Majd megtanítlak. Szervusz!

Kortyintott kettőt, jó nagyot, s akkor így szólt:

– Szóval te román vagy?

Tilda nagyot bólintott, és kivillantak harapósan a fogai.

– Választhattál volna valami más nációt is – mondta Endre.

– Például?

– Franciát vagy angolt.

– Akkor megtagadnád a magyarságodat értem?

A férfi ivott egyet.

– Akkor igen – mondta és belepirult.

– És így?

– Tilda, ne gyötörj!

– Én igazán nem gyötörlek – kacagott furcsán az asszony. – Csak azt akarom tudni, hogy mennyire szeretsz?

– Nagyon szeretlek.

– Ezt könnyű mondani.

– Hiszen bebizonyítottam!

– Nem nagyon látom.

– Nem?

– Nem.

Endre megint ivott. Kétszer egymás után. A keze remegett, a hajszálerek kiveresedtek a szemében.

– Hát gyerünk akkor! – mondta.

– Felelsz?

– Igen.

– Őszintén?

– Természetesen.

– Hát szóval: ha én román volnék, ott tudnád hagyni értem a nemzetedet?

– Igen – mondta Endre kidülledt szemmel.

– Hajlandó vagy ezt bebizonyítani?

– Hajlandó vagyok.

Tilda kivette a zsebéből a román nemzeti szalagot, és odanyújtotta az urának.

– Ez mi? – kérdezte Endre.

– Trikolor, amint látod.

– Miféle?

– Román.

A férfi ideges félelemmel nézte:

– Mit csináljak vele?

– Cseréld ki.

– Mivel?

– A magyarral.

– Azzal, ami ott van a karácsonyfán?

Tilda ördögi élvezettel mondta:

– Azzal.

– Viccelsz?

– Nem.

– Komolyan azt akarod?

– Komolyan.

– Tildám!

– Szeretsz?

– Őrülten.

– Akkor megteszed.

Endre ivott még egy kortyot, aztán küszködve felállt, odament a karácsonyfához, egészen közel, az orrcimpái remegni kezdtek, beteges fintorok szökdöstek az arcán, a karját felemelte lassan, és a román szalagot rátette az egyik ágra, aztán megfogta vacogó ujjakkal a piros-fehér-zöldet, görcsösen megszorította, és abban pillanatban elvágódott a parketten, mint az ájult.

Tilda félig összehunyt szemekkel, egyenes derékkal nézte egy ideig, aztán kinyitotta gyorsan az ajtót, és éleset kiáltott:

– Péter!

Nagy lépésekkel, ingujjban jött a hálószobából elé az ispán. Belépett az ajtón, és ijedten, dermedt arccal rögtön megállt:

– Meghalt?

– Elájult.

Péter meglátta a pálinkás üveget a földön.

– Ivott, sokat? – kérdezte.

– Emelje fel és vigye be a szobámba!

Az ispán a karjaiba vette a fakó, sovány férfiút, akinek a lelógó jobb kezén, mint egy aláhanyatlott árbocon, ott lengett a görcsös ujjak között a magyar nemzeti szalag.

– Kicserélték? – kérdezte a fekete férfi.

– Nem.

– Hát?

– Elzuhant.

Péter végigfektette a grófot az ágyon.

– Hogyan zuhant el? – kérdezte.

– Méltósággal.

Még ott állt egy ideig, aztán közelebb bújt szemtelenül a nőhöz:

– Itt maradjak?

– Rögtön távozzék!

Kikullogott lassan a szobából.

Tilda vízbe mártott egy selyem zsebkendőt, és gyöngéden az Endre homlokára tette.

– Mit álmodol, édes magyarom? – gügyögte ráhajolva.

Endre nem ébredt fel, csak másnap délelőtt tizenegykor. Tilda már ott ült a kályha mellett, és teát szürcsölgetett.

– Jó reggelt! – mondta, és odament hozzá.

A férfi kerekre nyitotta a szemét, és csodálkozva, szó nélkül nézte sokáig a feleségét. Aztán körültapogatta bágyadt szemével a szobát is, mintha nem tudná, hogy hol van. Nagyon fáradtnak látszott. Megkínzottnak. Semmitmondó, bizonytalan vonásai árván, panaszosan ültek az arcán.

– Karácsony napja van, fiú!… – borzolta össze a haját Tilda, és odaemelte a szájához a teáscsészét: – Igyál egy kicsit!

Endre kortyintott belőle, aztán nagyot lélegzett, mintha valami rémtől szabadult volna meg.

– Borzasztó álmom volt – mondta.

– Nagyon borzasztó volt?

– Nagyon.

– Rólam?

– Rólad is.

– És még miről?

– Magyarországról.

– Elmondod?

– Adj még egy kicsit inni. Nagyon szomjas vagyok.

Sűrűn, aprókat kortyintott. S mindegyre üdébb lett és életrevalóbb.

– Ez tea? – kérdezte.

– Igen.

– Honnan szerezted?

– Innen a faluból hozta Viorika, ma reggel. Valami úriember küldte, egy román.

– Nagyon jó.

Megillogatta utolsó cseppig. Akkor Tilda letette a csészét, s megkérdezte:

– Hát aztán mi volt a borzasztó álom?

– Furcsa volt. Úgy sírtam, mint egy kölyök. Azt hittem, belehalok.

– De mi volt? – türelmetlenkedett Tilda.

– Úgy kezdődött az egész, hogy én egy óriás voltam és elindultam vándorolni.

– Egyedül?

– Igen.

– Ez igazán nem volt szép tőled. Engemet is magaddal vihettél volna.

– Úgy van, mert hiszen innen indultam el, arra jól emlékszem. Nem is tudom, hogy te miért maradtál el tőlem. Pedig itt éltél, mert amikor aztán visszajöttem a vándorlásból, akkor itt találtalak téged. De milyen borzasztó helyzetben! Igazán rettenetes. De várj, majd a végén.

– Helyes. Most megyünk vándorolni – mondta Tilda.

– Hát igen, elindultam vándorolni. Borzasztó sokat mehettem, mert egyszer csak érzem, hogy nagyon éhes vagyok és nagyon szomjas vagyok. Azonban kietlen pusztaság volt mindenütt, sem ennivalót, sem innivalót nem lehetett találni sehol. Csak szörnyű undok madarak keringtek a fejem felett, olyan varjúfélék, de nagyobbak voltak és irtó büdösek. Azért bírtam még valahogy az iramot, és továbbmentem. Végre aztán megláttam valami nagy, hullámzó csillogást. Ahogy közelebb értem, hát látom, hogy mind víz, ami úgy csillog. Olyan tengerféle volt, de mégis folyt, mint a Duna. Azért mégsem egészen úgy folyt, hanem sávokra volt osztva, s azok a sávok mind szembefolytak egymással és különböző színben. Jó darabig ámulva néztem ezt a különös csodát, de aztán észrevettem, hogy nem messze a parttól egy kicsi sziget van, s azon valami nagy darab kövek égnek. És akkor hirtelen borzasztó nagy vágyódás fogott el, hogy odamenjek. Majdnem reszkettem bele. De ott volt előttem a víz. Nem mertem nekivágni, mert úgy gondoltam, hogy nagyon mély lehet. Csak álltam és néztem az égő köveket, s emelgettem egy helyben a lábaimat, mintha nagyon kellene menni. És egyszer mit látok? Azt látom, barátom, hogy mint a szivárvány, egy hatalmas piros-fehér-zöld szalag ereszkedik a vízre, s ott megszilárdul, mint valami csodahíd. Az egyik vége éppen a lábaimnál állott, a másik pedig a kicsi szigeten.

– S átmentél? – kérdezte Tilda.

– Persze hogy átmentem. De amikor rátettem a lábamat, nagyon elfogott a vágy, hogy szépen, méltó módon haladjak keresztül ezen a hídon. Tudod, valahogy ünnepélyesen. Gondolkoztam, hogy mit csináljak, s elkezdtem énekelni, hogy „Isten, áldd meg a magyart…”

– Gyönyörű lehetett! – jegyezte meg Tilda.

– Hát mondhatom neked, hogy felséges volt. Azt hittem, hogy mindjárt sírni kezdek örömömben. A szomorúságot s az éhezést is elfelejtettem egyszerre. De ahogy átérhettem a kicsi szigetre, hát nagyon elámultam, mert a fénylő kövek helyett, tudod, mit találtam ott?

– Biztosan semmit.

– Nem semmit, hanem hatalmas kenyereket. Olyan nagy kenyereket, amilyeneket falun sütnek a parasztok.

– És ettél belőlük?

– Dehogy ettem! Annyira meg voltam lepődve, hogy csak néztem a legnagyobb ámulással. Aztán kíváncsi lettem, hogy vajon valódi kenyerek-e? Lehajoltam az egyikhez, hogy megtapogassam, s hát még egészen meleg volt, mintha akkor vették volna ki a kemencéből. S ahogy megérezték az ujjaim a jó meleg, enni való kenyeret, rögtön előjött bennem megint az éhség. Rettentő nagyon előjött. Akkor nagy mohósággal a két térdemre állottam, hogy törjek a kenyérből s egyem, de abban a pillanatban csoda történt, mert lángolni kezdett megint a kenyér. Ismét úgy meglepődtem, hogy majdnem hanyatt estem. De aztán elkezdtem vizsgálni a dolgot, s hát látom, hogy nem a kenyér ég tulajdonképpen, hanem valami aranybetűk gyulladtak ki a tetején. A szemeim alig bírták a vakító fényt, de azért elolvastam valahogy mégis a betűket. S tudod, mi volt odaírva?

– Na, kíváncsi vagyok.

– Egy országnak a neve.

– Magyarországnak?

– Nem, hanem Oroszországnak.

– Igazán? – csodálkozott Tilda. – Hallod, ez nagyon érdekes! Azok a többi kenyerek is mind országok voltak valószínűleg.

– Látod, én is mindjárt arra gondoltam – folytatta Endre. – Hamar fel is álltam, hogy megkeressem Magyarországot. Egymás után, izgatottan térdepeltem le melléjük, hogy lássam. S érdekes, barátom, nem mindegyik volt meleg. Például Németország és Franciaország olyan kőkemény volt, mintha legalább ezer éve sütötték volna. De például Szerbia és Csehország, s még nem tudom, melyik, egészen meleg volt.

– Nem Románia? – kérdezte Tilda.

– Nem emlékszem. Igazán nem is tudtam alaposabban megnézni, mert nagyon izgatott már, hogy megtaláljam Magyarországot.

– És megtaláltad?

Endre terhesen sóhajtott.

– Nem! Mert abban a percben összecsapott felettem a víz s engemet elsodort.

– S meghaltál?

– Nem, mert a következő pillanatban már ott állottam a parkban. Még a fát is meg tudnám mutatni, hogy melyiknél. Úgy látszik, hogy idesodort és itt partra vetett. Egy kicsit megpihentem, s rögtön indultam be a kastélyba, hogy téged megkeresselek. De ahogy közelebb jöttem, hát látom, hogy a kastély le van égve, s csak a gerendák meredeznek feketén. Futni kezdtem, mint az őrült, az udvar felé, s hát akkor valahonnan elém áll egy hatalmas fekete ember, tiszta meztelenül. Borzasztó ember, s csak röhögött. Rászóltam valamit, s tudod, mit csinált akkor? Egyszerűen a zsebébe nyúlt, amelyik az oldalában a bőr alá volt vágva, s abból elővett egy gyönyörű kicsi nőt, s azt kérdezte tőlem, hogy ismerem-e? Rögtön megismertelek, és ráordítottam, hogy adja ide, mert az az én feleségem.

– Rémes! – mondta Tilda. – S odaadta?

– Eszeágában sem volt, barátom! Hanem visszacsúsztatta megint a bőre alá, s azt mondta, hogy az nem az én feleségem, hanem egy darab arany, s az arany pedig azé, aki megszerzi.

Tildának megremegett az ajka.

– Egyenesen ördögi! – mondta.

Abban a pillanatban belépett Viorika, és egy névjegyet adott át a grófnak.

– Ki az? – kérdezte Tilda.

– Polutás úr, kérem szépen – felelte a lány. – Azt mondja, hogy fontos ügyben jött.

– Nem az, aki a teát küldte reggel?

– De az, méltóságos asszony.

– Engedje be.

Egy középtermetű, szelíd, negyvenévesnek látszó férfi lépett a szobába. Jóindulatú embernek látszott. Az ajtónál megállt és meghajolt.

– Polutás Illés vagyok – mondta, majd Endrére nézett, és így folytatta: – Azért voltam bátor zavarni, kérem szépen, hogy a legnagyobb jóindulattal felhívjam valamire a gróf úr figyelmét.

– Kérem, foglaljon helyet – mondta Tilda. – Ugye, maga küldte nekünk a teát?

– Igen, méltóságos asszony. Máskor is nagyon szívesen.

– Igazán nagyon kedves volt. Üljön le – mutatott egy székre, maga pedig odatelepedett az ágy szélére. – És mit csinál ebben a faluban?

– Van egy kicsi birtokom, kérem szépen. Abból élek. Közben művészettel is foglalkozom – felelte a férfi, és leült.

– Ír?

– Igen, szoktam azt is.

– Magyarul?

– Nem, kérem szépen. Románul írok. Sok eredeti kincs van a román nép lelkében, amit irodalmilag fel lehetne dolgozni. Aztán festeni is szoktam. Főleg tájképeket. Majd megmutatom egyszer, ha érdekli a méltóságos asszonyt.

– Hogyne, nagyon érdekel. Sokra becsülöm a művészetet.

– Hallottam, hogy ide tetszettek jönni, s gondoltam, hogy nem lesz haszontalan, ha egyre-másra felhívom a figyelmüket. Mert, kérem szépen, nagyon zavaros időket élünk.

– Miről van szó? – kérdezte Endre, aki idegesen várakozott eddig.

– Hát kérem szépen, a gárdisták ide akarnak jönni. És én arra kérném a méltóságos urat, hogy ne tessék ellenségesen fogadni őket. Nem rossz fiúk ezek, csak tetszik tudni, most zavaros idők vannak, s itt körül mind romám az egész vidék.

– És mit akarnak tőlem?

– Semmi különöset, kérem szépen, csak látogatás az egész. S ha netalán kérnének is valamit, ne tessék ellenszegülni nekik, mert nagyon zavaros időket élünk. Inkább tessék megkínálni őket valami pálinkával. Én nagyon szívesen küldök, kérem szépen, ha esetleg nem volna a kastélyban.

Tilda barátságosan nevetett feléje:

– Maga igazán nagyon kedves.

– Kérem szépen – mondta a látogató és felállt: – Küldjek, kérem szépen?

– Tessék csak maradni.

– Van még pálinkánk, ugye, Tilda? – kérdezte a gróf.

– Igen, van.

Polutás úr visszaült, és meleg, színes hangján, egy kicsit romános kiejtéssel beszélni kezdett megint. Öt perc múlva ismét bejött Viorika, és ijedten jelentette, hogy katonák érkeztek, s be akarnak jönni.

– Engedd be őket! – mondta Tilda.

Alig távozott el, az ajtó sarokig kinyílt, és nagy zakotával fiatal román nemzetőrök tódultak be fegyveresen rajta.

– A puskát rakjátok le odakünn! – szólott Polutás úr románul rájuk.

A katonák szó nélkül visszafordultak, és a szomszéd szobában lerakták a fegyvereket. Aztán bejöttek mind, és sorban odamentek az ágy elé, és kezet nyújtottak a grófnak. Utána a grófnéval is paroláztak.

Tilda behozatta a pálinkát, és intett Viorikának, hogy adja az üveget a vezetőnek.

– Csak most érkeztünk, s poharaim még nincsenek – mondta nevetve, és egy kissé belepirult.

– Így is jó lesz – szólt a katona, és elköszönte az üveget.

– Mivel szolgálhatok? – kérdezte Endre, amikor mind ihattak.

– Ki kell a román zászlót a kastélyra tűzni, mert a hadsereg érkezik holnap – mondta a vezető.

– De nekem igazán nincsen zászlóm.

– Hoztunk egyet – felelt a katona, és odaszólt a másiknak, aki rögtön kiment, és egy hatalmas, tiszta új zászlót hozott be. Bontani kezdte le a rúdról, amely falusi gonddal ki volt faragva szépen.

Nyomasztó csend lett a szobában.

Sokáig nem szólt senki.

Végre meglebegtette játékosan a katona a zászlót, és így szólt:

– Ez volt a legszebb mindegyik között.

Endre a feleségére nézett, elborult szemekkel.

– Kitűzhetik-e, méltóságos úr? – kérdezte Polutás.

A gróf ránézett, mintha mondani akarna valamit, de aztán a párnába fúrta hirtelen a fejét, és hangosan zokogni kezdett.

A katonák szótlanul, komolyan álltak, mint a templomban. Polutás úr odament lassan az ágyhoz, lehajolt, és bátortalanul megsimogatta az Endre fejét.

– Ne sírjon, méltóságos úr… – mondta. – Majd megsegít az Isten mindnyájunkat, akik Erdélyben élünk.

Endre nem tudott csendesedni. Két kézzel, tíz tehetetlen ujjal szorongatta a párnát. A kín vibrálva áramlott széjjel a tagjaiban, mint a villamosság. S akár a halálos ágyon, végigzúgott benne ismét a háború, az egész értelmetlen, gavalléros küzdelem, melynek eredményeképpen most a halál gátja felé úszik Magyarország; úgy, mint egy lángoló országhajó a háborgó világtengeren.

Polutás úr figyelte egy ideig. Látszott, hogy meghatotta a legszebb és a legkeservesebb férfifájdalom, de azért a szíve mélyén szerette, hogy sír a méltóságos úr.

– Tessék nevetni, gróf úr! – mondta, és a fejére tette ismét a kezét, hogy emberiességet űzzön.

A kínlódó férfi azonban olyan mozdulatot tett, mintha valami testére mászott békától undorodnék.

Polutás úr rögtön felegyenesedett, és a grófnéra nézett, aki mereven az ablaknál állott.

– Úgy látszik, nagyon hazaszerető volt – mondta halkan.

Tilda minden szó nélkül az ajtó felé intett. Polutás megfordult és rászólt a katonákra:

– Menjetek ki!

Aztán megint a grófnéra nézett, ünnepélyesen meghajtotta magát, és némán kiment a katonák után.

Az ablakon keresztül Tilda karba tett kezekkel nézte az udvart.

Odakünn katonák bámultak a ház teteje felé: várva, hogy ott kibukkanjon a zászló. Polutás úr és az ispán is ott állott a katonák között. És valahányan egy csomóban, szinte összeforrva. A szájuk nyitva volt félig, és az arcukat bután furcsává tette valami öröm.

Tilda fölényesen nézte őket. Először együtt, aztán külön-külön. Mindjobban és erősebben nézte. És a végén már úgy látta, mintha az összetapadt embercsomóban mindenkinek egészen egyforma volna az arca. Egyformán szétfolyó, mint a nagyon boldogoknak. Már közel állt ahhoz, hogy kacagjon rajtuk, de akkor lekapták hirtelen valahányan a sapkájukat, megrázták a magasba emelve, és egy kiáltás hangzott fel háromszor egymás után:

– Éljen Nagy-Románia!

Aztán kicsi kört formáltak gyorsan, átölelték egymást, és táncolni kezdtek.

Tildának az arcába szökött a vér. Kinyitotta ingerülten az ablakot, és élesen odakiáltott:

– Péter!

Az ispán egyszerre megállt a sorban, és az ablakba nézett:

– Tessék!

– Jöjjön be rögtön!

– Igenis, méltóságos asszony.

Péter belépett.

– Tessék parancsolni! – mondta.

– Hozzon papírt és ceruzát.

– Igenis.

Leszedett mindent a tömzsi, kerek asztalról Tilda. Aztán közelebb tolta az ablakhoz, és melléje tett egy széket; s majd röviden, határozottan szólt, mihelyt az ispán az írószerekkel belépett ismét.

– Üljön le, és írja!

– Igenis.

– Tud gyorsan írni?

– Igyekszem.

– Írja felül, a jobb sarokba: „1918. Karácsony.”

– Igen.

– Írja alább a középre: „Rendelkezés.”

– Megvan.

– Szöveg következik. Írja: „Gróf Ercsey Endre és a felesége elhatározták, hogy a bogházi kastélyukat és egész uradalmukat egy erős és eleven magyar élet mentsvárává és fészkévé teszik. Evégből szükségesnek látnak egy gyökeres restaurációt és minden tekintetben kielégítő, modern és célszerű berendezkedést. Mindez pedig a következőképpen történjék. A kastély most meglevő északi és déli bejáratán kívül úgy a keleti, mint a nyugati oldalon egy-egy új bejárat építendő. A keleti bejárathoz két dervisszobor állíttassék, a nyugatihoz pedig két meztelen férfi, fehér márványból és életnagyságban kifaragva. A déli bejárat duplájára szélesíttessék az erkéllyel együtt, amelynek berendezése állani fog kilenc nagy fonott székből, tropikus növényekből és e növények között nimfa- és faunszobrokkal. Mindegyik székhez két fekete díványpárna tartozik, piros virágokkal kivarrva. Vendégeink mindig ezen az oldalon vezetendők a kastélyba, éppen ezért széles és fövenyes út építtessék ehhez a bejárathoz, autók és kocsik számára. A keleti és nyugati bejáratokhoz csak virágokkal szegélyezett ösvény vezessen, míg az északin a kastély személyzete járjon. A tető egészen újrafödessék, két piros szélkakassal az ormain, mely kakasok szóljanak, valahányszor keletről fúj a szél. A kastély külső falait le kell vakarni végig, a töréseket és minden omlást reparálni, újra vakolni az egészet és a kő színére átfesteni. A park kocsiútján csemetefenyők álljanak kétoldalt végig, a házhoz közel eső mezők virágmezőkké alakuljanak, és ne legyen Erdélyben virág, amelyeket ezekben a mezőkben meg ne lehetne találni. Továbbá vízvezeték építendő, amely a közeli hegyi patakból vezesse a kastélyba a vizet, mégpedig a fürdőszobán kívül a hálószobába, minden vendégszobába és a konyhába. A fürdőszoba minden csapján angol felírások legyenek, kád helyett építtessék egy hófehér fürdőmedence a földbe, vele szemben pedig tükör legyen földig le a fal. Továbbá rendeztessék be vízerőre egy telep, amely ellátja villanyfénnyel a kastély termeit, az erkélyt, a kocsiutat és az istállókat. Új cselédház építtessék négy szobával és konyhával. Ezenkívül egy meleg virágház, a meglevő gazdasági épületek pedig a követelményeknek megfelelően építtessenek át, szakszerűen. Sürgősen vásároltassék négy új kocsiló, kettő hollófekete, kettő pedig pej. Ugyancsak vásároltassék egy csukott, négyszemélyes autó, függönyökkel felszerelve és sötétpiros selyemmel bélelve…”

Az ispán nyögött egyet, és úgy nézett fel, mintha nagyon szenvedne.

– Mi az? – kérdezte Tilda.

– Nagyon elfáradtam.

– Szokja csak meg a tempót! Mert anélkül nem lehet az én kezem alatt élni. Kész van?

– Igen.

– Írja: „Mindenekelőtt pedig a kastély belső termei és szobái hozassanak rendbe és rendeztessenek be. Nevezetesen és szobák szerint a következő módon: a könyvtárszobát fessék át mogyorószínre, arany díszítéssel.”

– Azt, amelyikben a karácsonyfa van? – nézett fel az ispán.

– Maga ne kérdezzen, hanem írjon!

– Igenis.

– Tehát, tovább: „A mostani könyvszekrényt dobják ki, és az északi, valamint a nyugati fal mentén, egészen végig és embermagasságban, építsenek könyvespolcokat, és azokra rendeljék meg a modern magyar, francia és angol irodalom legújabb termékeit. A könyvespolc simított tölgyfából legyen, a maga eredeti színében. Ugyancsak hasonló fából készüljön ebbe a szobába egy két méter hosszú és másfél méter szélességű asztal, továbbá állítsanak be négy dohányszínű és egészen mély bőrszéket; egy medvebőrrel letakart heverőt, egy ötszáz gyertyafényű lámpát és két állólámpát aranyfüggönyökkel a déli ablakok felől. A nagy ebédlő krémszínűre festessék, és a falai táncoló, eprésző népi figurákkal díszítendők, mindenben az eredeti színek másolatával. A kisebédlőt vágják össze a mostani szalonnal, és ebben a teremben minden piros legyen: a falak, a két heverő takarója a díványpárnákkal együtt, a négy állólámpa függönye, satöbbi. Mind a két vendégszoba férfiak számára aranyszínűre festessék, fekete vonalakkal. A gyermekszobák szintén alakíttassanak át vendégek, mégpedig hölgyvendégek számára, a falak és a paplanok színe egyformán kék legyen, mint a derült égboltozat. A mi hálónkat violaszínre fessék. A konyha szereltessék fel teljesen újra, minden elképzelhető főző- és sütőedényekkel. Az ezüstneműt majd saját magam fogom beszerezni.”

– Jó volna talán Németországból hozatni – jegyezte meg az ispán.

– Megpróbálunk megélni németek nélkül – mondta lenézéssel Tilda, és odahajolt az írás fölé. Pétert bolond izgalom szállotta meg, ahogy az arcára sütött az asszony melege.

– Van még valami? – kérdezte, hogy leplezze zavarát.

– Van, a cselédség. Írja: „A személyzet kibővítését már az új esztendőre szükségesnek látjuk. Mégpedig állíttassék be egy kertész, egy cukrász, egy sofőr, egy parádés kocsis, egy szakácsné, egy szobalány és két inas, két konyhalány és” – mondja, van elég bérese magának?

– Van, méltóságos asszony.

– Akkor írja, új bekezdéssel, fontos: „Amint a rendelkezés elején mondottuk, a bogházi kastélyt egy erős és eleven magyar élet mentsvárává és fészkévé óhajtjuk tenni. Ezen elhatározásunkat kívánjuk valósággá tenni azzal is, hogy történelmünknek és főképpen Erdély történelmének nagyobb alakjait, lehetőleg korhű és művészi képekben, kastélyunk termeiben elhelyezzük. Nevezetesen a Honfoglalás képét, az Árpád-házi királyok jó részét, továbbá Nagy Lajost, Mátyást, Zrínyit, Rákóczi Ferencet, Thökölyt, Bocskait, Bethlen Gábort, Martinuzzit és Dózsa Györgyöt.”

Az ispán felnézett, és olyan volt az arca, mintha mondani szeretné: sok lesz!

Tilda elgondolkozott, aztán így szólt hirtelen:

– Pont. Adja ide!

A kezébe vette az írást, átfutotta, aztán odavitte az ágyhoz, amelyen bamba várakozással feküdt a gróf.

– Írd alá! – mondta neki.

Endre ránézett különös tekintettel. Rajongás és könyörgés volt egyszerre a szemében. Nem szólt azonban semmit, hanem lassan, remegő kézzel aláírta. Utána odaírta Tilda is a nevét, majd összehajtogatta az írást, borítékba tette, és töprengeni látszott.

– Te Bandi, hogy is hívják azt az uradalmi jogtanácsost? – kérdezte.

– Valami Flórián.

– Péter, maga tudja?

– Igen, méltóságos asszony: Tatay-Fritz Flórián.

Tilda megcímezte a borítékot, és odanyújtotta az ispánnak:

– Induljon rögtön Szamosújvárra, és adja át ezt az írást a doktor úrnak.

– Igenis.

– És visszajön még ma!

– Választ hozzak?

– Vagy őt, vagy választ.

Ahogy Péter kilépett az ajtón, Tilda leült Endre mellé az ágyra, és megkérdezte boldogan:

– Jónak találod, amiket diktáltam?

A férfi megfogta a kezét, és bátortalanul mondta:

– Csak azt a Dózsát, azt az egyet.

– Maradjon ki talán?

– Igen.

– Miért?

– Gyűlölt minket. Vad volt.

Tilda az ágy fölé mutatott a képre:

– És ez itt?

– Az más. Mégis volt valami kapcsolata velünk.

– Hiszen Dózsának is volt!

Endre betegesen, sápadtan nézte Tildát.

– Mégis ki kellene húzni – mondta.

Tilda mosolyogva felállt, és kinyitotta az ablakot:

– Péter! – kiáltott utána.

– Tessék, méltóságos asszony.

– Dózsát húzza ki a levélből. Érti?

– Kép se kell róla?

– Nem.

Endre a felesége felé nyújtotta a kezét.

– Köszönöm, drágám – mondta, és ismét boldognak látszott.

Lámpagyújtásra már visszaérkezett a kocsi. A lovak hasig sárosan kocogtak a kastély felé. Ahogy megálltak, a tokjába állította a kocsis az ostort.

– Az isten pofozza meg ezt a világot – dörmögte, és pusmogva leszállt. Benézett a lovak hasa alá, majd vakarni kezdte a füle tövét, és hangosabban tette hozzá: – Most aztán megvakulhatok, amíg ebből a két disznóból lovat csinálok megint.

Tunyán és kedv nélkül az ispán is lekászálódott. Úgy látszott, mintha indulni akarna valamerre, de még visszaszólt ízetlenül a kocsi felé:

– A doktor úr is leszállhat, ha akar.

A doktor úr azonban nem felelt vissza neki. Csak ült köpcösen, bambán, leesett állal. A háztetőre ragadtak a szemei, és a nagy szürke bajusza megmozdult egy-egy kicsit.

– S a gróf úr ezt tudja? – emelte a kastély orma felé a karját.

– Mit?

– Azt a lobogót, ott a tetőn?

– Ő tudja a legjobban.

– Csodálom.

– Először csodálja az ember, aztán megszokja – jegyezte meg az ispán, és odaszólt a kocsisnak: – Reggelre minden olyan legyen, mint a tükör!

– Olyan lesz – mondta az ember.

– A gróf úr merre van? – kérdezte a jogtanácsos.

– Az innenső vendégszobában – válaszolt az ispán.

– Jelentse neki, hogy itt vagyok.

– Tessék csak bemenni egyenesen. Most minden bejelentés nélkül járnak az emberek hozzá.

A jogtanácsos megigazította a ruházatát, a haját és a bajuszát. Aztán még visszatette a lábát a kocsi hágcsójára.

– Jöjjön, s egy kicsit törölgesse meg a cipőmet! – mondta a kocsisnak.

Az ember taszított néhányat egy pokróccal rajta.

– Megvan – szólt.

A vendég hátat fordított neki, és megkérdezte:

– Sáros-e a kabátom?

– A lovak sárosabbak – mondta a kocsis.

Egyszeriben megfordult Tatay-Fritz, de lenyelte a szót, mert a kocsis már elindult a lovakkal együtt az istálló felé. Utána legyintett, aztán a bejárat felé vette az útját. Egy duzzadt aktatáska volt minden csomagja. A jobbik hóna alatt tartotta szorosan, s még bal kezével is átnyúlt, nehogy kikaphassa valaki onnan. A vendégszoba ajtaja előtt megállt, rendezgette magát, és a szót kereste közben, amellyel súlyt adjon magának.

Kopogtatott, és világfájdalmas arccal benyitott.

– Rettenetes!… – mondta és rögtön megállt.

Endre egyszerre felült az ágyban. Tilda is feléje fordult. Úgy nézték feszült várakozással, mint valami borzasztó dolog hírnökét.

– Rettenetes! – mondta megint Tatay-Fritz Flórián, és előrelépett hármat, s kettőt vissza, mintha erőt és lendületet akarna venni a további szavakhoz. De nem tudott egyebet mondani, csak ismét azt, hogy: – Rettenetes!…

Tilda felállt, és élesen, gyanúsan nézte. Endre agyonijedve, sárgán odaszólt végre:

– Az istenért, Flórián bácsi, hát mi történt?

– Üljön le, kérem – tolt feléje Tilda egy széket.

Tatay-Fritz úgy tett, mintha nem bírnák tovább a lábai, és egyszerre, roskadásszerűen leült. Fújt egy nehezet, és már csendesebben mondta:

– Rettenetes…

– De mi történt? – szólt rá megint a gróf, az önuralom utolsó hangján. – Talán az apámmal történt valami?

– Nem… – sóhajtotta Flórián.

– Valakivel a családban?

– Nem.

– Szerencsétlenség?

– Igen.

– Kivel?

– A nemzettel, gróf úr!

Endre visszaesett az ágyra, és nagyot lélegzett, mintha kiadott volna minden szörnyű aggodalmat magából. A halálos fáradtság együgyű, merev nyugalmával nézte a mennyezetet. Tilda cigarettára gyújtott, és elgondolkozva, egy kicsit undorodó arccal járkálni kezdett a szobában. Aztán a rosszindulatú csendben egyszer csak megállott a jogtanácsos előtt, hidegen ránézett, és így szólt:

– Szokott cigarettázni?

– Igen – mondta hűséges szemekkel Flórián.

– Gyújtson rá!

A férfi kivett egy cigarettát, megforgatta, és így szólt:

– Nagyon finomnak látszik. – A szájába vette, és felállt. Gondosan rágyújtott, szívott néhányat, aztán mintha valaki oldalba bökte volna, hirtelen meghajtotta magát: – Bocsánatot kérek, méltóságos asszonyom, most veszem észre, hogy be sem mutatkoztam: Dr. Tatay-Fritz Flórián vagyok.

– Ismerem magát – mondta Tilda.

– Tetszik ismerni?

– Hogyne, az uram útján. Tessék helyet foglalni.

– Köszönöm – hajolt meg ismét Tatay-Fritz, aztán a fal mellé vitte a széket, nagy gonddal leült, a duzzadt táskát az ölébe tette, s már nyugodtabb hangon, de végtelen szomorúsággal beszélni kezdett:

– Hát érdemes volt? Hát mondja, méltóságos asszony, érdemes volt? Ezért ontani négy évig a vért, ezt a drága magyar kincset! Áldozni vagyont és annyi magyar életet! Hát érdemes volt oroszlánnak lenni azért, hogy az elszenderedés pillanatában betóduljon ide az ellenség?!

– Maga volt katona, doktor úr? – kérdezte Tilda.

– Nem, én nem voltam, méltóságos asszony. Felmentettek. A gróf úr édesapja közbenjárt. De most sajnálom. Talán másképpen fordult volna minden.

Tilda gúnyosan rámosolygott:

– Azt gondolja, hogy maga megmentette volna a hazát?

– Azt talán nem tudtam volna megmenteni, de legalább nem láttam volna ezt a rettenetes összeomlást, ezt a keserves megaláztatást. Mert higgye el, méltóságos asszonyom, jobb lett volna hősként pihenni a Kárpátokban vagy a Karszt sziklái között, mint látni ezeket a bevonuló katonákat.

– Hát maga látta?

– Én kérem, láttam, sajnos – mondta Flórián, majd felemelte a fejét: – Hiszen már Szamosújvárra is bejöttek, kérem.

Endre megint felült az ágyban:

– Szamosújvárra már bejöttek?

– Igen, sajnos.

Néhány percig csend volt. Akkor megint visszaesett a párnára Endre.

– Hihetetlen!… – sóhajtotta mélyen.

– Ma délben jöttek be, kérem – folytatta Tatay-Fritz. – Először két kisebb csapat jött. Lassan, szimatolva haladtak a piac felé. Még egy szalmaszálat sem tett az útjukba senki. Aztán megérkezett egy nagyobb csapat is, lehetett egy század. A tisztek mind ezzel a csapattal jöttek.

– Milyenek? – kérdezte Tilda.

– A tisztek?

– Igen.

– Hát kérem, azok bizony furcsák. Mindjárt kényelmes, fűtött lakás kellett valamennyinek. Hozzám is betettek egy felemás fiatalembert, az én szobámba.

– Egy felemás tisztet?

– Igen.

– Hogyhogy felemás?

– Hát kérem, az egyik csizmája lakkcsizma, a másik pedig valami durva bőrből van. Nem tudom, melyiket hozta hazulról. S egyenesen az én szobám kellett neki.

– És maga?

– Hát mit csináljak, méltóságos asszony? Az irodámban fogom meghúzni magamat. Oda mégsem fognak beülni talán.

– És nem félt otthagyni a lakást?

– Hát bizony hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem féltem. De hát mit csináljak, méltóságos asszony? Itt is kötelességeim vannak az uradalomban. Mondhatom, rettenetes világot értünk! Ha valaki, csak egy hónappal ezelőtt is, ezt jósolta volna nekem, lelőttem volna, mint a kutyát.

Gonosz, mérgezett csend volt.

– Holnap már itt lesznek… – szakadt fel Endréből halkan a szó.

Tildának megint kigyúltak a szemei.

– Hát legyenek itt! – mondta. – Én nem fogok kétségbeesni. Észre sem veszem őket. Tőlem akár a fejük tetején is járhatnak, de egyet tudok: ez a kastély magyar lesz és kultúremberé lesz, amíg én élek! Majd megmutatom én, hogy ami egyszer több, az több marad örökké!

Tatay-Fritz úgy nézett rá, mint egy szentre:

– Drága, jó méltóságos asszony, amíg ilyen hölgyeink vannak, addig nem féltem a magyar nemzetet…

– A levelünket megkapta? – kérdezte Tilda.

– Milyen levelet?

– A berendezést és a resta…

– Ja igaz, bizony. Bocsánatot kérek, de ez a rettenetes dolog egészen megzavart. De megkaptam, hogyne kaptam volna. Itt van a táskámban.

Azzal keresni kezdte, de nem akart a kezébe akadni. Aktákat, nagy csomó értékpapírt rakott ki maga mellé a földre. Három hatalmas kötegben bankók is kerültek elé.

– Mit akar maga ezzel a sok pénzzel? – kérdezte nagy szemekkel Tilda.

– Hát kérem, magammal hoztam. Így talán biztosabb.

– Hátha kirabolták volna az úton?

– Fényes nappal?

– Mondjuk éjjel, amikor hazamegy.

– Hát kérem, én nem megyek éjjel. Meg sem mozdulok éjjel.

– Nem volna jobb, ha itt hagyná?

– Ezt a pénzt?

– Igen.

– Itt a kastélyban?

– Igen. Mennyi van ott?

Tatay-Fritz összekuporodott a pénz felett.

– Hogy itt mennyi van? Bizony itt száznyolcvanezer korona van, ami a készpénzt illeti. Az értékpapírok valamivel többet tesznek ki, jórészt hadikölcsön-kötvények. Úgy vásároltam össze, tetszik tudni. A magyar állam mindig jó adós volt.

– Itt biztos helyen lesznek, ha akarja – mondta Tilda.

A férfi elgondolkozott egy kicsit, aztán bizonytalanul így szólt:

– Innen nem lophatja el senki, ugye?

– Nem.

– Akkor itthagyom – mondta a jogtanácsos.

– A készpénzt – folytatta Tilda – kölcsön fogja adni nekünk, amíg felveszünk valamelyik bankban egy félmilliót.

A jogtanácsos kényszeredetten felelte:

– Hogyne, hogyne…

– És aztán tüstént megkezdjük a munkálatokat, már amit lehet téli időben. Megtalálta azt a levelet?

– Hopp, megvan.

– Na, mit szól hozzá?

– Bocsánatot kérek, méltóságos asszony, de én ehhez nem értek. Abszolút nem értek az ilyen restaurációhoz, sem a berendezkedéshez. Laikus vagyok, sajnos.

Tilda elgondolkozott, aztán az urához fordult hirtelen:

– Te Bandi, ki fogjuk hozni ide Uray Pistát.

– Minek?

– Tudod, afféle uradalmi titkárnak. Hiszen rettentő sok dolog van itt! Kell egy ember, aki fusson, megbízható legyen, amellett élelmes és eszes. Pista talán az egyetlen, aki megfelelne erre.

– Ahogy akarod – mondta Endre.

Együtt vacsoráztak.

Utána még elbeszélgettek egy órát, majd Tilda karonfogta a jogtanácsost, és úgy vezette át két sötét termen, a szobája felé. Az öregnek bizsergett a hátgerince, ahogy oda-odaérve megérezte a grófné kemény, ruganyos idomait.

S remegett is néha.

– Fél? – kérdezte Tilda.

– Nem, nem hiszem.

– Mért nem házasodott meg soha? Az uram mondja, hogy legényember még mindig.

– Féltem a nőktől, méltóságos asszony.

– Szóval, mégis fél?

– Egy kicsit – mondta a férfi, és úgy remegett már a hasa, mintha valami nyavalyát kapott volna. Szerencsére beléptek az egyik gyermekszobába, amely el volt már készítve neki.

– Legközelebb több kényelmet biztosítunk magának – szólt mosolyogva Tilda.

– Kérem, egészen jól van, igazán jól van.

– És arra kérem, hogy készítsen pontos kimutatást a pénzről és az értékpapírokról. És írja össze azt is, hogy mennyi szántója, legelője és erdője van a bogházi uradalomnak. Igen?

– Igen, nagyon összeírom – mondta a jogtanácsos.

– Aztán beküldöm Viorikát, hogy rakja meg itt a tüzet.

– Köszönöm.

– Jó éjszakát!

Tatay-Fritz megcsókolta a kicsi kezet, és úgy állott, mintha valami nagy vízből kellene kihúzni őt. Majd amikor betette Tilda maga mögött az ajtót, a karjait széttárta, és elragadtatással felkiáltott:

– Angyal! Angyal!

Egy helyben állva, sokáig elmerengett. Majd megütögette öklével a fejét, aztán kiteregette a pénzt és az értékpapírokat. És akkor megnyílott egyszerre az ajtó.

Eleven, gömbölyű, ropogós leánynak látszott, aki bejött.

– Magát, hogy hívják? – kérdezte Flórián, és feléje lépett.

A széles, kopaszon fénylő fejen fennakadtak a leány szemei, és elnevette magát.

– Viorika, annak hívnak – mondta.

Az öreg úgy érezte, hogy megtetszett a leánynak. A karja után nyúlt, és odavezette az asztalhoz, ahol a rengeteg pénz szétbontva állott.

– Dumnyezéu, dráge! – kiáltott fel Viorika.

– Szereted a pénzt?

– Szeretem.

– Engem is szeretsz?

A leány csendet intett, aztán odasúgta:

– Péter úr megöli!

– Majd én ölöm meg őt! – mondta nekivörösödve Flórián. Aztán átölelte Viorikát, aki odahajtotta a derekát, a kezével pedig lassan és lomhán mutatta, hogy be kell az ajtót zárni.

A földön, a fák között és a kastély felett eluralkodott lassan a csend. Kiderült apránként az éjjeli ég, és a csonka hold fényében üdén derengtek a park havas foltjai. A nyomokban megkörmödzött a víz, és fagyni kezdett a sár.

Mint a megnyugodott tenger, dermedten pihent a világ. Csak tizenegy óra felé fodrozta meg valami távoli zaj. Nagyon tompa volt és olyanforma, mintha kurtákat lihegne a föld. De ahogy egymásra hulltak a pillanatok, mindjobban ritmikus döngéssé keményedett a moraj.

Katonák jöttek.

Akár egy hömpölygő, nagy darab rögös fekete föld, úgy úszott a kastély felé tömött sorokban a csapat. Csupán az élen ütközött ki különállva egy alak. Nem beszélt senki. Csak a férfilábak erős üteme hallatszott, miközben a karabélyok csöve világított a holdon.

A tágas udvaron megállította őket a parancsnok, aztán feljebb tolta homlokán a csákót, körülnézett, és az egyik katonának így szólt:

– Lám, less bé azon az ablakon!

A legény odament a kivilágított ablak alá, és bekémlelt óvatosan.

– Mi van? – kérdezte a parancsnok.

– Főhadnagy úrnak jelentem alássan, pénzt olvas egy kopac ember.

– Zörgess rá!

A katona megkopogtatta az üveget, de akkor kialudt egyszerre a fény. A parancsnok maga is odament erre, keményen zörgetett és bekiáltott:

– Nyissa ki! Székely katonák vagyunk!

Vártak.

Valaki motoszkált odabenn, és a bevetődött holdfényen látszott, hogy ide-oda imbolyog ijedten. Végre az ablakhoz jött, megforgatta bagoly módjára néhányszor a fejét, aztán kinyitotta félig az ablakot.

– Mit keresnek? – kérdezte.

– Ez-é a bogházi kastély?

– Ez.

– A gróf úr itthon van-é?

– Itthon. Alszik. Ilyenkor mindenki alszik.

– Nem éppen mindenki – mondta a tiszt. – Mi is vagyunk néhányan, akik nem aluszunk.

– Menekülnek?

– Menekül az isten – mondta keményen a tiszt.

– Bocsánat, csak kérdem.

– Ne kérdje, mert hideg van. Inkább eresszen bé.

– Én nem engedhetem be, mert csak vendég vagyok.

A tiszt meggyújtotta a villanylámpáját, és a kopasz fejre eresztette a fényt.

– Hát nem maga a gazdatiszt?

– Én jogtanácsos vagyok.

– Bocsánat, kolléga úr – szólt enyhébben a tiszt; s azzal már széjjel is nyomta egészen a két ablakszárnyat, ugrott egyet, és bent volt a szobában. Kicsi lámpáját körülforgatta, aztán odament a gyertyához és azt meggyújtotta: – Burján Gáspár vagyok – mondta tréfásan hunyorogva.

– Dr. Tatay-Fritz Flórián.

– Jól fel van szerelve, hallja!

– Mivel?

– Névvel.

– Ugyan kérem

– No, jöjjön s menjünk!

– Hova kérem?

– A gróf úrhoz. Felébresztjük. Merre alszik?

– Ez lehetetlen, kérem! – rökönyödött meg a jogtanácsos.

– Miért?

– Hát ilyen szokatlan időben! Nagyon meg fog ijedni a méltóságos úr; és hát a felesége is itt van, s csak párnapos házasok! Mit fog gondolni, ha rátör a sötétben egy katona?

– Nem rátörünk, hanem meglátogatjuk.

– De ebből botrány lesz, főhadnagy úr!

– Siessünk, mert a katonáim fáznak! Jobbra, vagy balra?

– Előre, aztán balra.

Burján Gáspár kétszer kopogtatott az ajtón. Végre mozgás hallatszott, és kiszólt egy női hang:

– Ki az?

– Burján Gáspár, főhadnagy.

– Honnan jön?

– Kolozsvárról.

– Rögtön.

– Én is bemegyek – súgta a jogtanácsos, akit a grófné hangja ismét elöntött meleggel.

Gyors mozgással, izgatott, kapkodó beszéddel tele volt már a szoba, amikor kinyílott az ajtó. Tilda ott állt, szomjasan váró szemekkel, a gyertyák fényében. Gazsi odalépett hozzá, bemutatkozott, és bocsánatot kért a szokatlan látogatás miatt.

– Névről és hírből már ismerem – mondta rátapadó szemekkel Tilda. – Jó hírt hozott, főhadnagy úr?

– Sem jót, sem rosszat – mondta Gazsi, és odament az ágyhoz, amelyből felülve, kinyújtott jobb karral nézett feléje Endre. Megszorították egymásnak a kezét, és úgy maradtak sokáig.

– Ülj le, ide mellém – mondta végre a gróf, és megsimogatta a katonaruhát a férfin, az oldalfegyverét, majd a csillagokat is a nyakán. – Van még magyar katona? – kérdezte elfúló hangon.

– Biza, nem sok van.

– Istenem, mi lesz a hazával!? – sírt fel Tatay-Fritz.

Burján Gáspár odaszólt, mintha akasztófa alá beszélne:

– A haza veszélyben van, kolléga úr.

Csend lett.

Tilda az ágy másik oldalára került, s ahogy ott elhelyezkedett, félig hátradőlve, a magára kapott bunda messze felcsúszott a lábán. A jogtanácsosnak, mint két fellobbantott parázs, odahullt rögtön a szeme. Vette csendben a széket, és minden zajverés nélkül lehúzódott a fal mellé, a látványos lábakkal szembe.

– És maga hogyan jött? – kérdezte Tilda.

– A katonáimmal jöttem, gyalog.

– Kolozsvártól idáig?

– Idáig.

– Na, és a katonák?

– Künn vannak a kastély udvarán.

– Itt?

– Itt-itt, az ablak alatt.

Nagy szemekkel bámult reá Tilda:

– Kezdem nem érteni a dolgot.

– Ezen nem is igen van érteni való, grófné.

– De hát mégis. Borzasztó különös. Miért jöttek, vagy hová mennek? Vagy egyáltalában mi van a hátterében az egésznek? És hogy jöttek el idáig, hiszen az a hír, hogy már Szamosújvárra is bevonultak a románok. Ugye, jogtanácsos úr?

Tatay-Fritz ijedten rebbent fel a meztelen lábakról.

– Kérem, igen – mondta irányt veszítve.

Tilda észrevette a dolgot, és alábbhúzta a bundát a lábán.

– A tátott szájba is könnyen bérepül a légy – jegyezte meg Burján Gáspár, némi hallgatás után, s felállt. – Kaphatnánk-é szállást az éjszakára? – kérdezte nyomban.

– Természetesen – állott fel Tilda is. – Hány katonája van?

– Huszonnégy.

– Ott aludjanak, ahol akarnak.

– Majd a szénában elfészkelődnek.

– De biztosan éhesek is. Nem gondolja?

– Azt eltalálta a grófné – nevetett Gazsi.

Endre olyan hirtelen mozdult meg, mintha ki akarna ugrani az ágyból. Valami nagy ujjongás ömlött széjjel az arcán.

– Leölünk egy disznót! – mondta.

– Nagyszerű! – pendült rá Tilda. – Disznótort csapunk, fényeset!

– Add a ruhámat, kicsi Tildám! A huszárruhámat.

– Nem jobb volna neked az ágyban maradni, Bandi?

– Nem, nem! Kitűnően érzem magam. Katona akarok lenni, még egyszer legalább.

Örvendezve dugta a nadrágba a lábát. Dudorászni is kezdett, de egyszerre megállt, és a feleségére meresztette aggodalmas szemeit.

– De ki fogja leölni azt a disznót? – kérdezte.

– Majd a jogtanácsos úr megöli – kacagott Tilda.

Tatay-Fritz maga elé tartotta, megborzadva, a kezeit:

– Brrr!

– Ezen az egyen nem akadunk fel – nyugtatta meg Burján Gáspár őket. – Majd akad a legényeim között valaki.

Mindnyájan buzogtak a nagyszerű tervre. Tilda összekapkodta gyorsan a ruháit, hogy felöltözzék. A nagy nekiszaladásban, egy hirtelen mozdulattal, leengedte a válláról a bundát, de rögtön észrevette magát.

– Pardon! – mondta, és visszakapta ismét.

– Lógjunk innét, kolléga úr! – mondta Burján Gáspár a kopasznak, és a nyitott ajtónál megállt, hogy udvariasan előre eressze. Tatay-Fritz mégis szemrehányó hangon kérdezte meg, ahogy kiléphettek a sötétbe:

– Kérem, miért mondja nekem állandóan, hogy kolléga úr?

– Magam is ügyvéd volnék civilben, azért.

– Bocsásson meg, de nagyon feltűnő, hogy a doktori címet nem használja.

Gazsi rápéldázott egy kicsi mókával:

– A maga feje is nagyon feltűnő.

– Talán, mert kopasz vagyok?

– Nem.

– Hanem?

– Hanem azért, mert szintén nem használja.

– Maga ravasz fiú, főhadnagy úr! – vigyorgott kínjában Tatay-Fritz, aztán utánatette: – De azért kedves, nagyon kedves. Tudja-é azonban, hogy a maga neve még ennél is érdekesebb.

– Vigyázzon, meg ne csípje.

– Kicsoda?

– Hát a nevem.

– Igazán nem értem.

Gazsi kacagni kezdett, majd bemutatkozott újból:

– Csalán Gáspár vagyok. Most már érti?

– Hiszen maga azt mondta, hogy Burján!

– Hát a csalán nem burján?

– Kitűnő! – állt meg nevettében a másik.

Gazsi azonban otthagyta, és a katonák felé indult egyenesen.

– Melyik tud disznyót ölni? – kérdezte tőlük.

Egyik sem jelentkezett.

– No, kár, mert ada egyet a gróf úr, de élve nem ehetjük meg.

Egyszerre nagy bolydulás lett, s hát nyolcan is vannak disznóölők.

– Hol van? – kiáltották.

– Itt jő, né! – intett az érkező jogtanácsos felé Burján.

A katonák kacagni kezdtek darabosan, de akkor egyszerre feltűnt a grófné. Szinte futva jött örömében a holdvilágon.

– Vigyázz! – kiáltott Gazsi.

– Min mulatnak olyan jól? – kérdezte Tilda.

– Éppen megszavaztunk valamit a jogtanácsos úrnak.

A grófné habozva nézett.

– Nálunk a gyermekek kapják, ha disznyóölés van – mondta Gazsi. – Itt a kolléga úrnak adjuk.

– A disznó farkát?

– Azt hát.

Tilda nevetve állott a főhadnagy jókedvéhez, s így szólt:

– Maga nagyon kedves fiú, Gazsi. Ugye, jobb lesz, ha így szólítom?

– A legjobb! – felelte Burján Gáspár, és odaszólt a katonáknak, akik még mindig vigyázzban és csendben álltak. – Lóduljatok, és vessetek ágyat a csűrben!

Tilda is odafordult Tatay-Fritzhez:

– Doktor úr, maga menjen és zaklassa fel az ispánt és a cselédséget. Igen?

– Kérem.

Csak ketten álltak a tiszta, csillagos éjszakában.

Tildának szelíd, puha fodrokat hányt a szemében a fény. A testében rózsaszínű izgalom és szemérmetes vágy ömlött széjjel. Úgy érezte, mintha az okosság helyett valami újfajta csodálatos virág illatoznék a homloka mögött. Lassan elhalkult minden ereje, amellyel emberek fölé tudott szállani máskor, és meleg-fehér szárnyakkal leszállt a többi nők közé, akik nem biztosak és nem fölényesek, hanem csak halkan megremegők. Szinte félénken nézte az első férfiút, aki nem bókolt neki és nem nézett felgerjedt szemekkel a ruhái alá, hanem kikerülte, mint egy útjába hullott virágot. Lágy és simogató szavak bugyborékoltak a lelkéből fel. Olyanok, amelyek mindig élettelenül kongtak azelőtt.

Csak ketten álltak a csillagos éjszakában.

És Tilda nem tudott szólni. Szorongott. A bizonytalanság, a gyengeség érzése gyötörte. Biztosan tudta, hogy nevetségesnek és butának tűnnék, ha akármi kedveset is szólna.

Csupán melléje állott, egészen közel. Szeretett volna megfogódzni valamibe. Lassan a férfi keze után nyúlt, s ahogy megérintette, fellobbant benne a vágy, hogy lehunyt szemekkel, egészen rápihenve, hosszan megcsókolja.

De akkor, díszes huszárruhában és boldogan, feléjük sietve, feltűnt a gróf.

– Nem fáztok? – kérdezte.

– Nem – mondta Burján Gáspár, és keserűen kacagva hozzátette: – Erre a télre eléggé béfűtött Erdélyben az Isten.

Negyedóra múlva talpon volt már az egész kastély. Mindenki, aki élt. Beszéd, jókedv, tréfa és nevetés töltötte be a széles udvart. A katonák nagy szakértelemmel készültek a torhoz. A gazdatiszt három üveg szilvapálinkát hozott, és odaadták a katonáknak, akik kézről kézre járatták egymás között. Maga Burján Gáspár is jókat kortyintott néha. Endre sóvárogva nézte egy ideig a táncoló üvegeket, de aztán átbukott a szétválasztó falon, és így szólt:

– Adjatok nekem is egy kortyot!

Egy barna legénynél volt éppen az ital. Sietve megtörölte tenyerével az üveg száját, és odanyújtotta a grófnak.

– Szervusztok, fiúk! – mondta Endre, és olyant húzott az üvegből, hogy kicsordultak a könnyei belé. Nem bánta azonban a könnyeket, hanem még vett egy kortyot. Szelíd, színtelen természete lejtőre kapott: dévajkodni, ragyogni, rohanni szeretett volna. Akár zuhanni, ha kell. Ismét ivott egyet. Aztán felemelte az üveget, mintha keseregne, és szeszmarta torokkal felkiáltott:

– Hej, Rákóczi! Hej, Bercsényi!

– Jól alusznak – jegyezte meg csípős kedvében Gazsi, s abban a percben belésivított a szelíd holdvilágba a disznó. Tatay-Fritz a fülébe dugta az ujját, és gyorsan sétálni kezdett. Úgy kapkodta a lábait, mint a macska a hóban.

– Házi mulatságra is jó volna a kolléga úr – jegyezte meg Tildára nézve.

– Talán maga is ügyvéd? – kérdezte a grófné.

– Azt tanultam. Az íze nem érzik, ugye?

– Tényleg nem gondoltam volna. Valami másnak hittem. De nem tudom, minek.

– Török basának?

– Na, annak igazán nem. Mert a török basák szeretik a nőket.

– Módjával én is felpártolom őket – mondta Gazsi, és huncutkás fényben csillogott a szeme.

Tilda megbánta, hogy szólt. Úgy érezte, hogy elárult valamit. Csak annak örvendett, hogy a gyenge világon nem látszott a pír az arcán.

– Hol nyitasz irodát? – kérdezte a meghagyott csendben a gróf.

– Ha nem egyebütt, akkor Kolozsváron. De az is lehet, hogy odafenn – és az égre intett a fejével.

Endre közelebb bújt hozzá, és odasúgta:

– Szeretném, ha te lennél majd a jogtanácsos. Ezt a bakkecskét szívesen kidobnám innen.

– Félek, hogy a te jószágodat elkormányozzák addig.

– Hogy érted?

– Itt a birtokreform, úgy.

– Nem tudok erről semmit – mondta Endre, és odaintette a jogtanácsost: – Flórián bácsi, maga egyáltalában nem szólott nekem a birtokreformról!

– Áh, az nem komoly dolog! – legyintett Tatay-Fritz. – Ugyan, tessék mondani, ki csinálja meg? Ez a szeleburdi Károlyi-kormány? Hiszen inog, mint a nád. Megdöglik ez, kérem, időnap előtt.

– Két malomban őrölünk, kolléga úr! – mondta Burján Gáspár.

– Hát önnek nem ez a véleménye?

– Én a keleti szélről beszélek, s nem a nyugatiról. Vagyis nem Budapesten, hanem Bukarestben fogják megcsinálni. A fehérvári gyűlés pontba vette volt, s Ferdinánd már dekrétumot is adott ki, a régi királyság területére vonatkozólag.

Tatay-Fritz nekipattant ingerülten:

– Őrültség, uram! Hol az a jog, vagy akár a jogcím is arra, hogy a román király birtokreformot csináljon Erdélyben? Hiszen akkor csinálhatna Grönlandban vagy Alaszkában is!

Burján Gáspár csendesen jegyezte meg.

– Boldog ember maga, jogtanácsos úr. Boldog, mert vak és süket. Nem lát, és nem hall. Azt hiszi, hogy van jog, és van igazság. Hát az nincs! Hanem tudja, mi van? Hazugság, lopás, politika, üzlet és bitangság! Most már érti?

– Nem akarom érteni – mondta felháborodva a másik. – Jognak lennie kell, mert anélkül összedől a világ.

– Megmondjam magának, hogy mi a jog?

– Mondja.

– Hát kérem, hallgasson ide: az oroszlánnak joga van elaludni, és akkor az egereknek joguk van rámászni. Ez a jog.

Elhallgattak.

Az udvar jobb sarkában éppen akkor gyúlt fel a szalmaláng, amelyen a legények pergelték a disznót.

– Gyerünk oda! – mondta Tilda.

Szó nélkül odamentek, és a katonák közé vegyülve, a tűz mellé álltak. Endre megfogta Burján Gáspárnak a karját.

– Hát kérlek szépen, mit tanácsolsz? – kérdezte.

– A falut békítsd magadhoz. Ugye, románok laknak benne?

– Jórészt.

– Adj nekik szépszerével valami földet, mondjuk ötven holdat. Későbben sokkal rosszabbul járhatsz.

– És te csakugyan azt hiszed, hogy Erdély a számunkra elveszett?

– Én azt hiszem, hogy csak valami csoda mentheti meg. Ezt a csodát akarom én is most megpróbálni, ezekkel a legényekkel. Valahogy, nagyon bajosan, megszerveztünk egy székely hadosztályt, ámbár az a tetves Fényes sokat ugatott és harapott. A hadosztály zöme még a megszállás előtti napon elvonult Kolozsvárról, és a máramarosi-zilahi-csucsai-zámi vonalon helyezkedett el. Én vállalkoztam arra, hogy hátramaradok, és újabb katonákat toborzok össze. Baj nélkül vágtuk át magunkat Kolozsvártól idáig. Kemény, nagyszerű legényeim vannak. Igaz, hogy fel is vagyunk fegyverkezve istenesen. Reggel tovább megyünk: s mialatt itthon marakodnak és vakulnak és tovább űzik az aktagyártást, mi megpróbáljuk az utolsó csodát.

Endre belebámult a lángba és bólogatott. Csak jó idő múlva kérdezte meg:

– Csakugyan marakodnak Kolozsváron?

– Eszik egymást. A vármegye szidja a kormányt, a kormány lelki szerelmet hirdet minden égtáj felé, a történelmi osztály undorodik a szocialistáktól és a paraszttól, a város aktákat gyárt, a falu pusztába kiált!

– Borzasztó! – rázta a fejét a gróf.

– Ez már így van.

Egy ideig hallgattak, aztán megkérdezte Endre:

– Az apámról nem tudsz valamit?

– Azt mondják, dáridózik.

– Nem láttad?

– Nem.

– És az apósom?

– Ki fog jönni a jövő héten.

Bevilágította az arcukat a láng. A katonák is csendben álltak, és nézték a buzgó szalmalángot, amelyet egy legény ide-oda tellegetett a disznó hátán.

S akkor a csendben valamelyik katona szipogni kezdett.

– Mi bajod van, te?! – kérdezte Burján Gáspár.

– Ki tudja, mikor ölünk még itthon disznót… – mondta meggörbült szájjal a fiú.

A gróf Gazsira nézett.

– Ó, milyen kedves! – jegyezte meg halkan.

Tilda állt még néhány percig, aztán besietett a kastélyba. A nagy ebédlőben húzatott asztalt, mert úgy akarta, hogy mindnyájan együtt torozzanak a katonákkal. Tudta, hogy Gazsi örvendeni fog ennek. És jól számított csakugyan: a fiatal főhadnagynak kiszínesedett az arca, és mókás, erős fényű szeme nagy kedvvel táncolt a bőséges gyertyafényben. Rég az ideje, hogy nem volt ilyen beszédes órája sem. Néha ingerkedve, messziről dobta oda a megjegyzéseket, máskor keményen és nyersen, az értelem duhaj erejével zuhogott belőle a szó.

Tilda álomgyűjtő szemekkel nézte. Endrében is táncolt a vérkeringés. Csak Tatay-Fritz Flórián ült egyenesen és merkedezve, akár egy meghízott paragrafus, amely valami emésztési szabályzat előtt áll.

– Jóllaktatok-é? – kérdezte fél három felé Gazsi a katonákat.

– Jól, főhadnagy úr – zúgták azok.

– Akkor álljatok fel!

Egyszerre keményen felálltak.

– Köszönjétek meg a grófnénak egy énekkel, amit veletek tett!

Egy nyúlánk, búzaszínű szakaszvezető feléje fordult, és megkérdezte:

– A himnuszt, főhadnagy úr?

Gazsinak egy pillanatra merev lett az arca, de aztán betyárosan így szólt:

– Nem! A kurucot fújjátok!

A szakaszvezető visszafordult, felemelte a jobb karját, és mint a föld orgonáján, felcsendült a hazátlan, keserű magyar ének:

 

Szegény legénynek olcsó a vére: Két-három fillér egy napra bére. Azt sem tudja elkölteni, mégis végtére Két pogány közt egy hazáért omlik ki vére!

 

Az utolsó hang után lezuhant fojtogatva, tömötten a csend.

Tildának beborult könnyel a szeme.

Endre felcsuklott, mint a gyerek.

– Mehettek aludni – mondta Gazsi, szárazon mosolyogva. S amikor mind kidobogtak a legények, odament csendben az ablakhoz és kinézegetett az éjszakába. Aztán visszament a helyére megint, leült, megnézte sorra a grófnét, a grófot és a jogtanácsost, aztán ingerkedő hangon megjegyezte:

– Szép csillagos éjszaka van.

Nem szólt senki reá.

Néhány perc múlva odafordult Tatay-Fritzhez, és ismét megjegyezte:

– Nem sétál a kedvesivel egyet, kolléga úr?

Flórián a grófnéra nézett, aztán húsos szájára kiugrott röhögve a szó:

– Bolondos fickó!

– Annál is rosszabb, mert székely! – mondta Gazsi, majd furcsán nevetve utána tette: – Hát maga mi?

– Én magyar.

– Etelközi, ugyebár?

– Kérem, én szamosújvári vagyok.

Tilda felkacagott, mint a meghúzott harang. Gazsi megvárta, amíg a hangja elült, aztán odaszólt megint Tatay-Fritznek:

– Szeret?

A kopasz veres lett, és kínjában felállt.

– Jöjjön inkább aludni! – mondta.

A jogtanácsos előrement egy gyertyával, és a pénzes táskáját gondosan a párnája alá tette. Gazsi és Tilda együtt jöttek utána. Lassan, a két sötét termen keresztül. Mentek egymás mellett, és nem szóltak. A férfi nem akart, az asszony nem tudott. Egyetlen szót sem tudott. Forró és száraz volt a torka, a fejében gyötrelmes zavar kavargott: mennyei vágyak és gyengeség. Még a karját sem merte megfogni a fiúnak. Félt, hogy ráhull, mint a szirom, ha megérinti.

Az ajtónál mind a ketten megálltak.

– Szerencse, hogy éjszaka van – mondta Gazsi.

Tilda azt hitte, hogy észrevett valamit a férfi.

– Miért? – kérdezte erőtlenül.

– Azért, mert álmot lehet látni.

– Maga szokott?

– Most szokom meg.

– Mit szeretne álmodni?

– Amit a grófné akar.

– Látja, ez nagyszerű gondolat – szólt örömhangon Tilda. – Ki fogjuk próbálni.

– Helyes.

– Én azt, amit maga akar; maga pedig azt, amit én akarok.

– Jó lesz – mondta Gazsi.

– De aztán erősen kell gondolni arra, hogy én mit álmodjam. És tudja, legyen valami szép, felejthetetlen dolog.

– Bármit lehet?

– Természetes! – mondta Tilda.

– Jó lesz.

Hamar kezet fogtak, és elváltak.

A jogtanácsos már ingujjra vetkőzve sétált alá és fel a szobában.

– Mikor akar felkelni ön? – állott rögtön a főhadnagy elé.

– Hat órakor – mondta Gazsi.

– Akkor le se feküdjék.

– Miért?

– Azért, mert mindjárt négy.

– Melyik órán?

– Az enyémen.

Gazsi odament a gyertyához, kivette az óráját, és titokban egyre állította gyorsan.

– Vesse ki az ablakon! – mondta, és odatartotta neki a magáét.

– Ez lehetetlen, kérem… – bámult rá Tatay-Fritz.

– Márpedig így van, akár hiszi, akár nem. Öt órám van még az aluvásra. A kolléga úr mikor óhajt felkelni?

– Nyolckor. Tizenegyre otthon kell lennem, mert polgármester-választás lesz. Tetszik tudni, a román bevonulás miatt a régi polgármester nem vállalja a felelősséget.

Gazsi rápipált nagy szelíden a fejével:

– Szóval a kolléga úr polgármester akar lenni?

– Hát mit csináljak, kérem, ha felém irányul a közbizalom?

– És maga vállalja a felelősséget?

– Ez nem marad így! Átmeneti állapot az egész. Ideig-óráig itt lesznek, aztán ahogy bejöttek, azon módon ki is mennek. Még az ántánt hatalmak is tudatták ezt a magyar kormánnyal.

– S maga bízik az ántánt hatalmakban?

– Hát hogyne bíznám! – mondta Tatay-Fritz.

– No, akkor állítsa jól bé az óráját: egy óra elmúlt öt perccel.

– Tényleg jól jár az órája, főhadnagy úr?

– Hát hogyne járna jól! Huszónötön igazodunk utána, s maga lesz a huszonhatodik. Állítsa csak bé, mert ebben jobban bízhatik, mint az ántánt hatalmakban.

A jogtanácsos beigazította pontosan az órát, és vetkőzni kezdett. Gazsi kivette a revolverét, és szokása szerint megnézte, hogy rendben van-e?

Lefeküdtek mind a ketten.

– Elfúhatom-é a gyertyát? – kérdezte Gazsi.

– Ne tessék eloltani, mert sohasem szoktam sötétben aludni.

Csend lett.

Burján Gáspár a fal felé fordult. Azon kezdett gondolkozni, hogy milyen álmot gondoljon a grófné számára. Végül abban állapodott meg, hogy álmodjék a grófné egy medveboccsal, amelyik folyton nyalja reggelig a talpát. Úgy élvezte magában a dolgot, mint egy kamasz. Behunyta a szemét, hogy elképzelje az egészet: pontosan látta a buksi medvefiút, amint felcammog puhán és gurulósan az ágyba, aztán letúrja tonka orrával az asszonyról a paplant, majd a talpánál leül, mint egy kicsi tuskó, és nem mozdul, csak a széles nyelve villog puhán és pirosan, mint a szirom…

Hirtelen elnevette magát, és átszólt a másik ágyba:

– Kolléga úr alszik-e?

– Nem még.

– Mondja, milyen nő ez a grófné?

Tatay-Fritz egyszerre felült az ágyban:

– Isteni, mondhatom magának! Micsoda arc, milyen alak, és főleg milyen lábak! Hát én ehhez hasonlót még nem láttam, pedig elég vén kujon vagyok… – Visszaereszkedett lassan a párnára, sóhajtott egyet, és így szólt: – Ön is rá gondolt?

– Én is. Hát maga is?

– Bár adná az Isten, hogy vele álmodnám.

– És ő is magával, ugye?

– Természetes.

– Imádkozom a maguk érdekében.

Az öregnek összefutott a szájában a nyál, és úgy hallatszott, mintha csámcsogna egy kicsit.

– Maga mit csinál? – kérdezte Gazsi.

– Rá gondolok – mondta a jogtanácsos.

– S azt hiszi, hogy a magáé lesz?

A kopac felsóhajtott:

– Nehezen.

– Én is azt hiszem.

– Miért gondolja?

– Mert késik az órája – mondta Gazsi.

S többet nem beszéltek.

A jó lakoma és a jó alvás után víg ábrázattal nyüzsögtek a katonák a frissen ébredő téli napon. Még gombolatlan zubbonyban ugratták vastagon egymást, amikor a csintalan zajongásban keményen ugrott fel egyszerre a hang:

– Vigyázz!

Burján Gáspár jött, teljesen rendezett öltözetben. Csupán a csákója guggolt viccesen, hátravetve a fején.

A szakaszvezető eléje lépett:

– Főhadnagy úrnak jelentem, nem fordult elé semmi az éccaka.

– A géppuskák megvannak-é?

– Igenis, megvadnak.

– Hát a hálás milyen volt?

– Páratlan, jelentem alássan.

– Úgy hát leányokat nem is láttatok?

– Egy került vót.

– S aztán?

– A gazdatiszt észrevette, s lehervasztotta.

A főhadnagy meg akart tréfásan jegyezni valamit, de akkor a kastélyból kilépett a grófné.

– Jó reggelt! – köszönt, vidáman közeledve.

– Ezt a fürgeséget emlékbe eltesszük – tisztelgett Burján. – S mindig elévesszük, amikor azt mondják, hogy a grófnék délben kelnek.

Tilda odanyújtotta halk nevetéssel a kezét.

– Most hadiállapot van – mondta. – Különben hogy aludt?

– Egyedül… – nevetett a férfi.

Tilda beharapta az ajkát, s mintha ingerület villant volna meg a szemében. Úgy érezte, hogy csak egy lombtalan téli ágacskát kapott, amikor éppen legszomjasabban várta tőle a virágot: a bíborszínű szót. Összébb húzta a szemöldökét, és úgy nézte Gazsit. Majd egyszerre megint vágyódássá változott az ingerület benne, és remegni kezdett, mintha lelné a hideg.

– Maga fázik – mondta Gazsi, és megfogta a kezét.

Tilda zsibbadtan ernyedt el az érintésre.

– Nem sokat aludtam – szólott csendesen.

– Ideges?

A nő összeszedte magát, elhúzódott egy kissé, és úgy nézett rá nagy szemekkel.

– Szamár! – mondta. – Jöjjön sétálni.

– A grófnék, ha már korán felkelnek, nem sétálni szoktak.

– Hanem?

– Lovagolni.

Tilda odahajolt hozzá:

– Szamáron is lehet lovagolni.

Gazsi ráhunyorított és visszavágott:

– Ez a szamár nem megbízható: egyet gondol, s mindjárt táltos paripává változik.

– Nem baj, majd megfogom a sörényét – mondta Tilda.

– És ha megbokrosodik?

– Akkor cukrot adok neki.

Gazsi hirtelen megállt.

– Hol van? – kérdezte.

Tilda szétnyitotta a karját.

– Maga mellett! – lehelte.

Csak át kellett volna ölelni.

De Gazsi mozdulatlanul állt. Egy kicsit inogva, megszínesedett arccal. Látszott, hogy a nyugalmát megzavarta ez a mozdulat. Egy ideig a derékszíjon babrált a kezével, aztán ösztönösen széjjelnézett. Nem látott senkit. A tárgyak éle is elveszett a szeme elől. Úgy hatott benne a vágy, mint a méreg. Küszködött is már, hogy cselekedjék, de akkor egy éles lövés süvített bele az udvar felől a csendbe.

S egy varjú lebukott puhán a kastély tetejére.

Csend lett.

Végre a szemébe húzta Gazsi a sapkát, és nyers kibuggyanással mondta:

– A nyavalya törje ki ezt a világot!

– Hát maga is vérzik? – kérdezte Tilda.

– Látja, ezt eltalálta – kapaszkodott a szóba Gazsi, hogy a megszokott medrébe visszatérjen.

– Szóval magának is vannak vágyai?

– Vannak.

Tilda idegesen ment mellette a megfagyott göröngyös úton.

– A gróf úr hogy viselte magát az éjjel? – kérdezte Gazsi.

– Hogy érti ezt?

– Aludt? Jól?

– Igen.

– És a grófné?

– Én is.

– Nem is álmodott?

– Látja, ezt el is feledtem mondani – állott meg Tilda. – Hogyne álmodtam volna! Mégpedig az éjjeli megbeszélésünk értelmében. Hanem maga nagyon merész volt!

– Hát akkor velem álmodott!

– Igen, mert azt akarta, hogy magával álmodjam. Igaz?

Gazsi hunyorogva nézett rá:

– Mondja, hasonlítok én a medvebocsra?

Tilda vizsgálódva nézte a főhadnagyot, majd így szólt:

– Szakasztott olyan.

Jó darabig szótlanul mentek a fák alatt.

– Indulnunk kéne! – szólt akkor Gazsi.

– Ilyen hamar? Már azt hittem, hogy lesz egy kicsi házi hadseregem.

– Akár Mária Teréziának.

– Miért ne!

Az ispán jött idomtalan sietéssel szembe velük.

– A méltóságos úr fel akar kelni, s azt kérdezteti, hogy milyen ruhát vegyen fel? – szólt már messziről.

– Mondja, hogy vegye a huszárruhát.

– Igenis.

– Abban jobban tetszik? – kérdezte Gazsi.

– Nem.

– Hanem?

– Történelmi időket élünk – felelte Tilda.

– Igaz. Ilyen feleséggel különösen.

– Mondja! – kérdezte hirtelen Tilda. – Maga elvenne feleségül egy ilyen nőt, mint én?

Gazsi gondolkozott magában egy ideig.

– Mindig háború legyen?! – mondta végre.

Visszatértek a kastélyhoz. A grófné bement gyorsan az urához, s idegesen szólt rá:

– Miért kelsz fel ilyen korán?

– Látni szeretném a katonákat. Elmentek?

– Nem.

– Hány óra van?

– Mindjárt tíz.

– Hol jártál?

– Lovagoltam.

Endre csodálkozva nézett rá.

– Mi jut eszedbe! – mondta.

Tilda félvállról felelt vissza:

– Bűn talán?

A férfi odament és meg akarta csókolni. Az asszony azonban elhárította magától.

– Öltözzék inkább, mert Gazsi indulni akar – mondta.

– Hát aztán, induljon! Nem tartozom azzal, hogy búcsúztassam. Nekem fontosabb vagy te.

– Ugyan, kérlek! – szólt rá Tilda. – Nem búcsúztatásról van szó! Erdély forog kockán. A mi kastélyunk, a birtokunk, a mi egész sorsunk, a magyarság sorsa. Miféle férfi tehát, akinek fontosabb ilyenkor egy nő!

Félig meztelenül, sápadt arccal állott a mosdótál előtt Endre.

– Talán imádjam ezeket a katonákat? – emelte fel két csupasz karját.

– Megint nem arról van szó, hogy imádjad. De megérdemelnek egy kis figyelmet. Hiszen mindenüket otthagyták, hogy megpróbálják az utolsó csodát: megvédeni a hazát.

A gróf alázatos, könyörgő szemekkel kérdezte:

– Mondd, hát mit tegyek értük?

– Adj nekik legalább valami útravalót!

– Hát az csak természetes, hogy adok. Ami a disznóból megmaradt, vigyék el mind; kenyérrel is fel kell pakolni őket, rakjanak mindent egy öszvér hátára, és azt is vigyék el, sőt pénzt is adok nekik – mondta Endre, és mosakodni kezdett, majd locsolás közben megszólalt ismét: – Kérlek szépen, menj is be mindjárt Flórián bácsihoz, és kérd el tőle a pénzt.

– Én menjek be hozzá?

– Nem fog megenni. Eredj csak nyugodtan.

Tilda eltűnődött egy kicsit, majd eszébe jutott, hogy hátha Gazsi is bent lesz a szobában. Delejesség futott az idegein át. Kiment és halkan kopogtatott az ajtón. Nem felelt senki. Zajtalanul benyitott: az öreg Flórián mélyen aludt még, kopasz fejét a párnába dugva. Odament lassan a Gazsi üres ágyához, leült az ágy szélére, rádőlt a párnára, és lehunyta a szemét. És lemerült valahová, ahol nincs mértéke az időnek. Talán csak egyetlen percig feküdt, talán nagyon sokáig: nem tudta, meddig. Csak idegesen felrezzent egyszer, mert Tatay-Fritz megmozdult a másik ágyon.

A grófné felkelt és odament.

– Doktor úr!

Az öreg felriadt.

– Jó reggelt, doktor úr!

Flórián az álláig húzta szégyenlősen a takarót, és alig tudta kimondani az izgalomtól:

– Bocsá-bocsásson meg.

– Ugyan miért?

– Mert a grófnéról álmodtam.

Tilda visszahúzódott a szemben levő ágyra, és a lábait egymásra rakta. Az öregnek egyszeriben odafémlettek a szemei, s úgy érezte, mintha sütni kezdenék a hátgerincét.

– A pénzért jöttem – mondta a grófné.

– Itt van a fejem alatt – dünnyögte Flórián. – Tessék kivenni… tessék nyugodtan… az egészet kivenni…

Tilda odament, és meghajolva benyúlt a párna alá. Ott feszült a dereka csak egy arasznyira, de az öreg nem merte felemelni a karját, hogy átölelje. Csak felnyöszörgött, mint a kutya.

– Beteg a doktor úr? – kérdezte a grófné, ahogy kivette a pénzt.

– Borzasztóan… nem tudom, miért…

– Maradjon nyugodtan ágyban, úgyis korán van még.

– Hány óra?

– Tíz.

A férfi megdöbbenve felült.

– Az lehetetlen! – mondta elszörnyedve, és felkapta az óráját a székről. – Az enyémen csak hét van. Ugye, hét van és nem tíz, méltóságos asszony?

– Ezen hét van, de a többi órákon tíz. Nem mindegy magának?

– Ó, dehogy! Fél tizenegyre Szamosújváron kellett volna lennem!

– Arra már vessen keresztet! – mondta mosolyogva Tilda, és kiment.

Endre már várta, katonának öltözve, huszárruhában. Átvette a pénzt, és megkérdezte:

– Mennyit adjak nekik?

– Hát adjál kétszáz koronát mindegyiknek.

– És Gazsinak?

Tilda meglepetten nézett rá:

– Elment az eszed?!

– Bocsáss meg, kérlek – szabadkozott Endre. – Te mondtad, hogy adjunk pénzt nekik.

– Én a katonákról beszéltem. Egy tisztnek nem lehet borravalót adni!

Endre zavartan nézett, és nem mert semmit sem szólni. Szerencsétlennek érezte magát, mert azt gondolta, hogy ez a szomorú magyar sors kavarta fel a felesége lelkét és idegeit.

Hervadtan odament hozzá.

– Nyugodj meg, édes Tildám – mondta résztvevő hangon. – Nem fogunk elveszni, fel fog virradni még nekünk a nap. Mert nézd, nagyobb katasztrófák is voltak már a magyarság életében.

– De az enyémben nem! – felelte Tilda nyersen, és kiment.

A katonák már serényen készülődtek.

Endre is kijött nemsokára, és elővezettette az öszvért, s rendelkezett Péternek, hogy mi mindent rakjanak rá. Aztán sorba járta a legényeket, és pénzt osztott nekik.

Tilda és Gazsi egy kicsit félrehúzódva beszélgettek.

– Úgy szeretnék elmenni magukkal… – mondta az asszony.

– Bújjon a zsebembe, s elviszem.

– Más hely nincs magánál az én számomra?

– Más is van. A nyakamba teszem talizmánnak.

Tilda úgy érezte, mintha elfutná szemét a könny. Emberi szavak soha nem adtak még ennyi simogató melegséget neki, ilyen eleven életet, csodálatos jót. Gazsi észrevette, és még utána mondta halkan:

– Két arany láncszemmel kapcsolnám fel: a maga két karjával.

Tatay-Fritz feléjük rohant éppen akkor.

– A frász az órájába, főhadnagy úr! – kiáltotta már messziről.

Tilda úgy nézte, mintha agyon tudná ütni abban a percben.

Gazsi azonban panyókára vette az öreget:

– Ez óragyalázás, kolléga úr!

– Tegye a sarkom alá azt a krumplit!

– Én odateszem, csak húzza le a cipőjét.

– Tudja, mit vesztettem el az órája miatt: a polgármesterséget! Megette a fene az egészet!

– Hánykor kell ott lenni? – vette ki az óráját Gazsi.

– Fél tizenegykor kellett volna.

– Akkor futamodjék meg hamar, mert van még egy félórája!

Tatay-Fritz komolyan vette:

– Tizenöt kilométert nem lehet egy félóra alatt futni!

– Értem sem futna? – szólt oda a grófné.

– Az más.

– Hát futna, vagy nem?

A jogtanácsos kínosan vigyorgott. A többiek élvezettel nézték, és nevetgéltek. Közben Polutás úr is megérkezett apostoli arccal. Alig vett köszönésre időt, odament egyenesen Burján Gáspárhoz:

– Főhadnagy úr, tessék elvonulni a katonákkal, kérem szépen. Tessék szíves lenni gyorsan elvonulni, mert itt van a román hadsereg a faluban, s egy szakasz éppen indulni készül a kastélyba.

Megdöbbentek valahányan, csak éppen Gazsi vette mosollyal a hírt:

– Nem lesz semmi baj – mondta, és odafordult a grófnéhoz rögtön: – Nehogy azt gondolja, hogy el akarunk futni. Csak elmegyünk szépleptiben, mert nem akarom, hogy miattunk bajt lásson a kastély.

Tilda csak állott árván, és nem szólt.

Burján Gáspár négyes sorokba állította nyugodtan a katonáit. A megterhelt öszvért egy mókás arcú fiúra bízta, aki a sor végére húzódott a szomorú korccsal. Akkor búcsút vett külön-külön mindenkitől, majd a legények elé állott, és így szólt:

– Akárkivel találkozunk, nem mozdultok ki a sorból! S nem támadunk meg senkit, amíg minket meg nem támadnak. Értettétek?

– Értettük – felelték a katonák.

Nyugodtan, keményen indultak el a fagyos úton. A grófné és a három férfi is utánuk állott, hogy kikísérjék mind a négyen az országútig. A park közepe táján azonban egyszerre feltűnt valami csapat. Rendezetlenül, de fegyveresen jöttek.

Burján Gáspár hátratörte a fejét.

– Menet! – mondta egyszerűen, és egy szót sem szólott többet.

Tatay-Fritz egy fa mögé ugrott rögtön. Oda ugrott melléje a gróf is. Tilda és Polutás úr megálltak az út közepén, és az izgalom lázával figyelték, hogy most mi lesz. A román katonák megálltak, és kapkodva egymásra néztek. Aztán lehúzódtak az útról, és a fák alá gyűltek. Úgy mentek el a székely fiúk közöttük, mint valami ifjú szerzetesek. Csak az öszvérhajtó lesett mindjárt-mindjárt hátra: szerette volna felemelni az öszvér farkát, hogy azzal intsen búcsút, de a grófné még mindig ott állott az út közepén.

Ahogy eldobogtak a székelyek, rögtön eléjöttek a román katonák megint az útra. Hadonásztak, és szapora kiabálással kezdettek beszélni. Kilencen voltak, s egy őrmester a tizedik. S mégis olyan zajt idéztek hirtelen elé, mintha legalább százan lettek volna. A szemük feketén és bizalmatlanul villogott. A fegyverük és a ruházatuk nem volt egyöntetű. Egyet-más fejbelit és összevissza lábbelit hordtak, s az egyiknek kikacagott a hasa is a hidegre.

Ott csevegtek hosszú percekig az úton, és nem törődtek senkivel egyelőre. Végre az őrmester rajvonalba állította őket, s akkor szuronyt szegezve, a térségnek nekibújva, előrejöttek egészen a tágas udvarig. Itt leeresztették a fegyvereket, és az őrmester ide-oda forgott; majd egy jelre újból összetömörödtek, ismét szuronyt szegeztek, és megindultak a cselédház felé. Az őrmester előttük ment, marokra fogott revolverrel. Az egyik ajtón óvatosan béhatoltak, s öt perc múlva hangosan tódultak a másikon ki.

Az istállókat s a csűröket is mind átkutatták ezen a módon.

Tilda és Polutás úr az udvarról nézték az egészet.

– Vajon mit keresnek? – kérdezte a grófné.

– Katonákat, kérem szépen – felelte Polutás.

Ahogy elhallgattak, a kastély felől megszólalt lefojtott kiáltással valaki:

– Tilda! Tilda!

Megfordultak, s hát a gróf dugta elé a ház sarkánál a fejét.

– Gyere ide! – intett szorgosan a felesége felé.

Tilda odarohant.

– Mi az? – kérdezte.

– A ruhámat! Ki kell cserélni!

Rögtön beleszólt hebegve egy hang:

– Méltó-méltóságos asszony!

Tilda odanézett, s hát megriasztott eb módjára Tatay-Fritz kuksol a fal tövében.

– Drá-drá-drága grófné, az isten szerelmére!

Tilda felkacagott:

– Mi az ördögöt csináljak már magával is!

– Dug-dugjon el! S a pénzt, a pénzt!

S mellettük, az ablak mögött, egy ének csendült fel akkor. Viorika dalolt. A grófné mindjárt odalépett, és megzörgette az üveget. A leány leskelődve kinyitotta az egyik szárnyat.

– Nyisd ki egészen! – intett rá Tilda, és odaszólt az urának: – Mássz be és öltözzél át!

Endre nekibillent gyorsan a falnak, de a lendületet elhibázta, és fennakadt a falon, mint egy rengeteg denevér. Nyögött és humorosan vakart a lábaival. Viorika az ablakszárnyakat mozgatta butára ijedve, mintha azzal biztatná a méltóságos urat. Tatay-Fritz megkuporodva nézte.

– Tolja, maga mamlasz! – szólt rá élesen Tilda, mire az öreg odaugrott, és olyant lökött a grófon, hogy az messze bényomta a fejével a lányt.

Tilda felkacagott.

– Bújjon be maga is! – mondta a jogtanácsosnak, aztán megindult gyorsan az udvarba vissza.

Éppen jókor érkezett, mert Polutás urat már körülfogták volt a katonák.

– Jöjjön, méltóságos asszony, jöjjön! – fordult feléje a férfi, mire a vitézek is mind arcot vettek arra, s áhítattal nézték a fiatal nő odaringó ruganyos alakját.

– Mit akarnak ezek? – kérdezte Tilda, de feleletet sem várva, odaszólt franciául az őrmesternek: – Mi tetszik?

Az altiszt zavartan pillogtatott.

– Wer das ist? – kérdezte végre Polutás urat.

– Ez maga a grófné, a kastély úrnője – felelte a másik.

Rábólintott nagy elismeréssel az altiszt. Nem szólt, csak nézte a grófnét. Először barátságosan, aztán mindjobban berzenkedve; majd felkiáltott:

– Add nekem, Isten!

A katonák kuncogni kezdtek.

– Mit mondott? – kérdezte idegesen Tilda.

– Nem kell komolyan venni – mondta Polutás úr szégyenkezve, mire az őrmester odalépett a grófnéhoz, és a vállára tette a kezét.

– Maga nagyon szép: nem lesz semmi baj – szólt, és ujjai úgy mozogtak, mintha mászni szeretnének a ruhán.

Tilda elveresedett a dühtől. Állt és remegett. Az agya zakatolt a vérnyomástól, és a szájában összegyűlt a nyál, hogy szembeköpje a férfit, de akkor egy sátánibb bosszúállás gondolata szikrázott fel: a szívén keresztül fogja széttapodni, mint egy férget! Összeszedte minden erejét, hogy rámosolyogjon buja szemekkel, de abban a pillanatban Burján Gáspár hangja muzsikált a szívéből fel.

Két könnycsepp jelezte, hogy megfertőzte őt is a szerelem.

Hátrább húzódott egy lépést. Az őrmester intett neki, hogy kövesse. Gondolkozás nélkül, érzéketlenül ment utána. A cselédház előtt megállt az altiszt, bevárta a nőt, és akkor egészen közelről a szemébe nézett.

– Lehet valamit csinálni? – kérdezte románul.

Tilda üresen nézett reá. Erre az őrmester körülsandított, mintha tolmácsot keresne, majd egy otromba jellel jelezte, hogy mit akar.

– Disznó! – mordult meg akkor románul valaki a háta mögött.

Az őrmester a revolveréhez kapott, de Tilda megfogta rögtön a kezét.

És felgerjedt, állati arccal már ott is állott mellettük az ispán.

– Agyonüssem-e ezt a gazembert? – kérdezte a grófnét.

– Ne bántsa… – mondta halálsápadtan Tilda, és otthagyta őket.

A két férfi, mint két felborzolt kakas, úgy állott egymással szemben.

– Miféle ember vagy te? – kérdezte az őrmester.

Az ispán zsebre vágott ököllel felelte:

– Én román vagyok! És te mi az ördög vagy?

Az őrmester rázni kezdte a revolvert.

– Majd megmutatom neked, hogy mi vagyok én! – mondta, és odakiáltott a katonáknak: – Hé, kössétek meg ezt az embert!

Öten is rárohantak egyszerre és lefogták. Az egyik hosszú kötelet szedett a hátizsákjából elő, és azzal szorosan egymáshoz kötözte az ispán kezeit. Aztán lökdösni kezdték a nagy eperfa felé.

Polutás úr odarohant a grófnéhoz, aki lehajtott fejjel szédelgett a kastély bejárata előtt.

– Mi történt, kérem szépen? – kérdezte kétségbeesve.

– Semmi…

– Hát mért rohantak rá arra az emberre, kérem szépen?

Tilda nem felelt semmit, hanem bement a kastélyba lassan. Polutás úr megszeppenve nézett utána egy ideig. Aztán megfordult, és elindult lassan a katonák felé, akik éktelen lármával rángatták Pétert az eperfa alatt. Megvárta, amíg a két kezénél fogva kipányvázták oda a férfit, akkor az őrmester elé lépett, és kezet nyújtott neki.

– Ilie Polutás – mondta.

– Mit akar? – förmedt rá az őrmester.

– Mondja, mit csinált ez a Radu?

– Maga ismeri?

– Hogyne ismerném. Ispán itt a grófnál. Ugyanolyan román, mint mi.

– Ördögöt! – kiáltott az őrmester. – Ez nem román! Ez egy kommunista!

– De én húsz év óta ismerem, őrmester úr!

– Ne beszéljen nekem! Vagy magát is odakötöztetem rögtön! Majd adok én az ilyen románoknak, akik ezeket a disznó magyarokat védik!

Többet nem beszélt, hanem megragadta dühösen a revolvert, rákiáltott a katonákra, majd megindult az élükön a kastély felé.

Csak Polutás úr és Péter maradtak ott.

– Mit csinált, maga szerencsétlen? – kérdezte Polutás.

– Agyon fogom ütni, mint a kutyát! – mondta az ispán.

– De mi történt?

– Meg akartam védeni a grófnét.

– Úgy!… – mondta laposan Polutás. – És mit csinált a grófnénak az a bolond?

– Mit? Hát mutatta neki!

– Mit mutatott?

Az ispán rászólt indulatosan:

– Ne beszéljen annyit, hanem vágja el ezt a kötelet!

– Nekem nincs zsebkésem, kérem szépen.

– Van nekem. Jöjjön, vegye ki és vágja el!

Polutás úr hátrább lépett.

– Ne ingereljük, kérem szépen, ezt a plutonért – mondta szelíden. – Nem látja, hogy meg van bolondulva?!

– Ne beszéljen semmit, hanem vágja el ezt a kötelet!

Még hátrább lépett egyet a másik.

– Várjon kérem, majd közbenjárok – mondta.

– Vágja el, hiszen maga is erdélyi, mint én!

– Éppen azért, kérem. Mi erdélyiek egyelőre ne avatkozzunk a dologba.

– Hát nem vágja el?

– Tessék csak várni, kérem szépen.

Az ispánnak azonban nem volt türelme várni. Rágni kezdte bolondul a kötelet, majd kivicsorított fogakkal az égre emelte nagy fekete fejét, és ördögi ábrázattal káromkodott egyet.

Tatay-Fritz ott leselkedett az ablak mellett, s egyszerre óbégatva felkiáltott:

– Jönnek, méltóságos úr! Éppen idejönnek!

Endre egy széken ült a kályha mellett. A lakkcsizma és az uniformis széthányva feküdt körülötte a földön. Viorika előtte térdepelt, hogy a rézlyukas vadászcipőit felhúzza neki.

Az öreg odament és topogni kezdett előttük:

– Jönnek, éppen jönnek, jönnek…

– Kösd már meg azt a madzagot! – mondta Endre, de akkor már a jogtanácsos is ott térdelt a másik cipő előtt, és összevissza, ahol csak likat látott, huzigálta belé a fűzőt.

– Az uniformist, inkább az uniformist! – mondta neki Endre.

Flórián összekapkodta a földről.

– Hová tegyem, méltóságos úr?

– Dugja be az ágyba, a takaró alá!

– Készen van, tessék menni benne – mondta felállva Viorika.

Endre megfogta a karját:

– Maradj itt, fiam, mert te fogsz beszélni a katonákkal.

– De én nem ismerem őket! – szólt félénken a leány.

– Majd a doktor úr bemutatja neked.

– Hogyan viselkedjünk, méltóságos úr? – kérdezte Tatay-Fritz.

– Mire érti ezt?

– Például, ha ránk lőnek?

– Akkor fel kell bukni.

– És ha nem találnak el?

– Akkor nem kell felbukni. Különben tud maga románul?

– Csak annyit tudok, hogy „nimic”.

A következő percben kivágódott sarkig az ajtó, és az őrmester előretartott revolverrel megállt a nyílásban. A háta mögött pedig a katonák, felszegett szuronyokkal.

Néhány pillanatra rájuk meredt a csend.

Aztán odabömbölt nekik az őrmester:

– Mi van itt?!

– Nimic! – mondta nekibátorodva Tatay-Fritz.

Az altiszt hozzálépett, s ráintett a fejével, mint egy féregre:

– Maga ki?

– Nimic! – mondta az öreg újból.

Két katona bejött, a többi az ajtóban maradt. Az őrmester ide-oda forgott, aztán rászólt Viorikára:

– Román vagy?

– Je.

– Itt szolgálsz?

– Je.

– Tudod, hogy mi kik vagyunk?

– Vitéz románok – mondta Viorika, mire az őrmester megveregette mosolyogva az arcát, majd megkérdezte tőle:

– Melyik a te gazdád?

– Ez a fiatal – mutatta a leány.

– És ez a másik kicsoda?

– Nem ismerem.

Az őrmester odaszólt az ajtóban álló katonáknak:

– Kössétek ezt a kopaszt a másik mellé!

Négyen fogták meg Tatay-Fritzet. Kettő húzta, kettő pedig tolni kezdte kifelé.

– Menjek, méltóságos úr? – törte vissza a fejét az öreg.

– Ahogy gondolja – mondta Endre, és a mennyezetet nézte. Karba tett kezekkel állott, mozdulatlanul.

Két katona kutatni kezdett a szobában. Az őrmester az ágyakat kezdte felforgatni. Egyszerre előhúzta a drága uniformist és a magasba emelte büszkén:

– Ez kié?

A gróf önmagára mutatott, némán. Az őrmester gondolkozott egy ideig, aztán a zubbonyt is, a nadrágot is odadobta az egyik katonának, aki vigyorogva kapott rajta, és rögtön az ágynak támasztotta a fegyverét, hogy magára szedje a ruhát.

– A nadrág az enyém! – ugrott oda egy másik, s meg is ragadta a nadrágot rögtön.

Az őrmester villogó szemekkel, dühében megkucorodva nézte, mint a farkas. Egyszerre aztán odaugrott, és a revolveres öklével úgy szétvágta őket, hagy felbukott mind a kettő. Akkor felemelte a cifra ruhát, s mint egy hadi Salamon, odanyújtotta Viorikának:

– Add annak, aki a legjobban tetszik neked! – mondta.

A leány félénken nézte a ruhát, majd gyengéd kezekkel odanyújtotta a grófnak, és tiszta, hűséges szemekkel mondta neki:

– Tessék!

– Tedd az ágyra – szólt Endre, és megsimogatta Viorikát.

Az őrmester morgott feketén valamit, aztán tokjába tette a revolvert, s ahogy megindult gyorsan kifelé, az ágyra lökte a leányt, aki éppen az útjában állott. Az ajtóból visszafordult, és kanyarított a karjával a katonáknak:

– Előre!

Endre is torlódott velük együtt az ajtón, hamar az élre került, és ide-oda mutogatott, mintha kormányozni akarná őket. A katonák fürgén vizsgálódtak, majd nekiestek egy szekrénynek, hogy átkutassák. S akkor egy óvatlan pillanatban előre osont Endre, beugrott a férfiszobába, és kerülni kezdte gyorsan a karácsonyfát.

– Te mit keresel? – kérdezte egy hang.

Endre úgy rezzent magához, mint egy megijesztett gyermek.

– Én vagyok! – ült fel a díványról Tilda.

– Rémes! – mondta a férfi. – Jönnek! Kutatnak! Dúlnak!

Tilda nyugodtan visszafeküdt.

– Mit kerestél? – kérdezte megint.

– A szalagot.

– Azt a románt?

– Igen.

– Ülj csak le nyugodtan, mert leszedtem – mondta Tilda.

Endre odaült a felesége mellé, és a tenyerébe támasztotta a homlokát.

– Hihetetlen… Egészen hihetetlen… – motyogta.

Tilda rendíthetetlen nyugalommal a levegőbe nézett.

– Légy csak nyugodt – mondta.

– De hát borzasztó, amit ezek csinálnak!

– Ülj csak nyugodtan.

Az őrmester benyitotta az ajtót. Csak egyet lépett és megállt. Oldalt esett a feje, s mint egy varjú, úgy nézte a karácsonyfát.

– Nagyon nagy! – mondta végre, és ránevetett a grófra, majd feléje indult lassan. Néhány lépés után azonban hirtelen megállt, mert észrevette a díványon heverésző nőt is. Néhány pillanatig egy helyben tusakodott, aztán megfordult, a katonákat egy intéssel kisöpörte, az ajtót betette, és barátságos arccal odament a díványhoz: mosolyogva szalutált Tilda előtt, majd a karácsonyfára mutatott, és ismét megjegyezte:

– Nagyon nagy!

Endre felállt.

Tilda azonban úgy feküdt, mintha a szél sem fújna.

– Szép nő! – jegyezte meg pajtáskodva az őrmester, mire a gróf jelekkel kezdte magyarázni, hogy ez az ő felesége. A másik szívélyesen bólogatott, majd megfogta Endrének a karját, és mutatta neki, hogy üljön a nő mellé, ölelje meg és csókolgassa.

Tilda felkacagott:

– Juj, de mókás!

Az őrmester, akinek nagyon tetszett a dolog, biztatólag mondta:

– Asa-asa! Móka-mokk!

Most már mind a hárman nevettek, mint valami babiloni bolondok.

Tildát különösen kisodorta a medréből ez a bután furcsa dolog. A szemei megnőttek, és eszelős, kapkodó fény villogott bennük. A lábaival kalimpálni kezdett, és felcsúszott ruhával fetrengett a díványon, mintha az elmúlt éjszaka és a mai nap minden lefojtott indulata most szakadt volna ki belőle.

Az őrmester falánk szemekkel nézte.

Endre fakóra sápadva odaült a díványra, és egy öleléssel éppen le akarta fogni a meztelen lábakat, de akkor egyetlen mozdulattal kiugrott mellőle Tilda és odarohant az udvar felőli ablakhoz. Ott néhány pillanatig görcsösen állt, de azután mintha újabb rohamot kapott volna, úgy kezdett kiabálni kifelé:

– Jobban! Még jobban!

– Mi van ott? – kérdezte Endre.

– Nézd őket! Nézd!

A gróf odalépett.

– Valóságos őrültek! – mondta, és kinyitotta gyorsan az ablakot: – Flórián bácsi!

– Ne bántsd őket! – szólt rá Tilda.

Az őrmester is odaállt melléjük, s úgy nézték együtt, hogy Tatay-Fritz és az ispán, a fához kikötött két erdélyi bárka, veszettül rúgja és harapja egymást. Néha fejjel tülköltek össze, mint a kosok. Polutás úr ott topogott két lépésre tőlük, és felemelt karokkal így csitította mindegyre őket:

– Békesség, uraim! Békesség, uraim!

A katonák is rohanni kezdtek arrafelé. Már futtukban rikácsolva biztatták őket; s majd, ahogy odagyűltek a fa alá körbe, a fegyverük agyával taktust vertek a földön, s mint valami bakkecskék, körültáncolták a tülkölőket.

– Hiszen ezek megölik egymást! – mondta Endre, s olyan mozdulatot tett, mintha ki akarna rohanni. Tilda azonban megragadta a karját.

– Hagyd őket! – szólt rá.

– De megölik egymást!

– Hagyd! – mondta Tilda, és kihajolt teljes derékkal az ablakon: – Élvezni akarom!

Végre Tatay-Fritz lerogyott félig a fához, és úgy lógott ott a kezeinél fogva, mint egy árva banán.

A katonák, fegyverüket rázva, éltették az ispánt.

Endrét már nem bírták remegő térdei. Leült a díványra, és a tenyerébe fektette megint a homlokát. S amint így gubbasztott magába omolva, egyszerre, mint a klarinét, felsivított a Tilda hangja:

– Piszok!

– Mi az?! – ugrott fel Endre.

– Ez a piszok őrmester megfogta a lábamat! – mondta Tilda.

A grófnak a fejébe szaladt a vér, és a homlokán kidagadtak az erek. A szája megrándult, de mielőtt szólhatott volna valamit, visszaesett a díványra, mint egy tuskó.

Az őrmester Tildára vigyorgott és kiment.

Öt perc múlva Polutás úr és Viorika is ott álltak a díványnál. Szomorúan nézték a fonnyadt férfit, aki hanyatt fekve pihegett.

– Fáj valamid? – kérdezte Tilda.

Endre intett a fejével, hogy nem fáj semmije. Tilda erre megsimogatta őt, és odafordult Polutás úrhoz:

– Maradjanak mellette, kérem! – mondta barátságosan, és kiment.

Az udvarnak tartott egyenesen.

Felemelt fejjel ment, biztos, fölényes mozdulatokkal. Az arca is nyugodt, szinte derült. A szemei okosak, átnézők mindenen. Mintha a kacagás őrült zuhataga, az idegrángató viadal, az őrmester mohó érintése és az ura lovagias elzuhanása: mintha mindez lemosta volna a szárnyairól a merengés és a bizonytalanság terhét.

Ismét a régi kolozsvári nő volt.

Odament az eperfához, félretolta a katonákat, és megfogta a jogtanácsosnak a karját.

– Álljon fel! – mondta neki.

Az öreg ránézett, s mintha az Isten érintette volna meg, mosolyogni kezdett és felállt.

– Mondja, doktor úr, hát miért vitatkozik maga?

– Büdös vén majom! – mordult oda az ispán.

– Péter, maga most hallgasson!

Tatay-Fritz erőre kapott, s hápogva mondta:

– Ez nem ispán, méltóságos asszony, hanem ökör!

– Hát akkor miért kezd vitatkozni vele?

– Hogyne, kérem! Hiszen azt állította, hogy ezeknek a román katonáknak szebb egyenruhájuk van, mint a mi katonáinknak!

– És ezen verekedtek össze?

– Hát nem disznóság ez, méltóságos asszony?!

Az őrmester is odajött valahonnan, és ráordított a katonákra:

– Pakoljatok le! Itt fogunk lakni!

A kastély felé mutogatott, ész úgy magyarázta nekik, hogy melyik szobában rendezkedjenek be. A katonák összekapkodtak minden felszerelést, és szaladva mentek a bejárat felé. Maga az őrmester is utánuk akart indulni éppen, de akkor Tilda rákacsintott és odaállt elébe.

– Pax vobis! – mondta neki, és kedves, nevető szájjal odatartotta a kezét a katona álla alá, aki az öröm együgyűségével nézte a hirtelen fordulatot. De aztán rájött a jószerencsére, és csókolgatni kezdte a finom kezecskét, amely ügyesen játszott a szája alatt.

– Eresszenek el! – kiáltotta az ispán, féltékeny dühében.

– Maga hallgasson! Engem eresszenek el! – mondta Tatay-Fritz.

Tilda feléjük nézett.

– Türelem, uraim, türelem… – szólott mosolyogva, majd odavitte karonfogva az őrmestert hozzájuk. – Van zsebkése valamelyiknek? – kérdezte.

– Van – mondta az ispán. – Itt van a mellényem zsebében, jobbról.

Tilda előkotorászta onnan a bicskát, kinyitotta és rátette az élét a kötélre. Akkor oldalt fordította a fejét, ingerkedve nézett az őrmesterre és hunyorított neki. A férfi boldogan, aprókat röhintve intett, hogy vágja.

– Na, most béküljenek ki! – mondta nekik Tilda, amikor felszabadította mind a kettőt. – Fogjanak egymással kezet, és mondjanak valamit!

A két férfi duzzogva nézett egymásra, s nem akart mozdulni.

– Na, gyerünk! – szólt rá az ispánra a grófné és a másik felé lökte.

Végre kezet fogtak nagy nehezen.

– Alászolgája – mondta Tatay-Fritz.

– Alászolgája – viszonozta az ispán.

– Most pedig figyeljen ide, Péter! – mondta Tilda. – Befogat a kocsiba és egy félórán belül indul Kolozsvárra. Visz egy levelet édesapámnak; Uray kapitány urat pedig kihozza ide.

– Igenis, méltóságos asszony.

– És a doktor urat is elviszi Szamosújvárig. Értette?

– Ezt-e? – nézett Péter az öregre.

– Nem „ezt”, hanem a jogtanácsos urat.

– Igenis.

– De aztán útközben ne vitatkozzanak! – tette kedvesen hozzá Tilda, azzal sarkon fordult és besietett a kastélyba. Amint azonban belépett a férfiszobába, egyszerre megállt, és olyan lett az arca, mintha valami hullára bukkant volna: a hatalmas karácsonyfa megnyesve meredt a mennyezetre, és a csonka ágakon a katonák fegyverei, hátizsákjai és tarisznyái lógtak.

– Az őrmester úr parancsolta nekik – magyarázta Polutás úr. – Elég goromba eljárás volt, de tessék napirendre térni felette.

– Tildám, ülj ide mellém… – intett ernyedt kezével Endre.

Tilda leült és szótlanul nézett maga elé. S amint így tűnődtek nyöszörgő szívvel, egyszerre kitárult az ajtó, és egy nagy rakás szalma torlódott a nyíláson zizegve elő. Úgy látszott, mintha nem ember hozná, hanem két irdatlan, hápogó lábbeliben maga a szalma evickélne a fal felé lassan. Csak amikor lehullt és szétlaposódott a padló bőrszínű tükrén, akkor emelkedett ki közüle, mint valami sárga habokból, egy borzas fekete katona, laposan örvendező arccal. Nem törődött senkivel, hanem széjjelrázta mindjárt a szalmát, mintha ágyat verne. Amikor aztán emígy elrendezte, boldogan ráült, a térdeit az álla alá húzta, a két ajkát szétengedte, és megérve jámborul minden boldogságra, kikötött szemével a díványon.

Endre az arca elé kapta borzongva a tenyerét.

– Nem igaz! – nyöszörögte.

Tilda üveges szemekkel bámult egy ideig. Aztán felállt, és lassan a katonához ment. Leült melléje szépen, felvett egy szalmaszálat, maga elé tartotta és nézte egy ideig, majd birizgálni kezdte véle a katona füle tövét.

– Jó?! – kérdezte, és nevetett, mint a bolond.

Néhány perc múlva az ellenkező végletbe zuhant: felugrott, s mintha kigyúlt volna a kastély, megragadta az urának a karját:

– Gyere! Fussunk!

Nagy nehezen felállt a vértelen férfi, és a feleségére támaszkodva, az ajtó felé indult. De ahogy éppen vánszorogtak volna kifelé, egyszerre felszökött a szalmáról a katona, és elkiáltotta magát:

– Pringye, moj!

Rögtön lekapták a fejüket mind a ketten, mintha ütést vártak volna. Aztán visszafordultak szorongó arccal.

– Ez megbolondult! – mondta Tilda.

A katona tovább kiáltozott, döngette szaladgálva a padlót, és akkorákat szökött, mint egy bakkecske.

– Mi az? – kérdezte ámulva Endre.

– Egy egeret kerget – mondta Tilda. – Úgy látszik, a szalmával hozta be.

Endre, mintha elrestellte volna a dolgot, nem szólott semmit, hanem elfordult, és megindult imbolyogva a hálószoba felé. Tilda megvetette neki rögtön az ágyat és levetkőztette. Két paplant és mindenféle ruhaneműt rakott rá, gépies mozdulatokkal, szótlanul.

A férfi hangosan didergett.

– Kérek-rek teát… – mondta, és úgy nézte Tildát, mint egy beteg gyermek. Nemsokára kiült a könny is a szemébe. A fejére húzta a paplant, és úgy szepegett, mintha nehezen szuszogna. Tilda felemelte egy kicsit a takarót.

– Kapsz levegőt? – kérdezte.

Endre intett a fejével, hogy a levegővel nincs baj.

Nemigen beszéltek, csak ültek magukban, a nehéz és rémekkel telefutkosott csendben.

Az ebédet is visszaküldték, teát szürcsölgettek csupán. Viorika mind sűrűbben jövögetett be, ahogy múlott a nap. Mindig megkérdezte, hogy nem parancsolnak-e valamit, s utána elmondta azt is örökké, hogy az őrmester úr folytonosan kérdezi a méltóságos asszonyt; járkál, mint a kerge, pofozza a cselédeket és a bakákat, s kerülgeti a házat.

Amikor vacsora után jött be Viorika, már egészen összefüggéstelenül szedegette elé a beszélnivalót, csakhogy minél tovább maradhasson. Végre mégis csődöt mondott, és egyszerre sírva fakadt.

– Mi bajod van? – kérdezte a grófné.

– Nem merek lefeküdni.

– Hát mitől félsz?

– Az őrmester úrtól… s a katonáktól…

– Hát csináltak neked valamit?

– Mind megfogják engem és lenyomják… – szepegett a leány.

Tilda vizsgálódva nézte egy ideig, mintha a katonák nyomait keresné rajta, aztán furcsán nevetve jegyezte meg:

– Hja, fiam, mindenkinek áldoznia kell valamit a haza oltárán!

Rosszízű lett a csend és kinyúlt a végtelenbe. Csak Viorika csuklott fel néha, mintha olyankor fekete követ dobtak volna be a szobába.

Endre a gyertyafényben derengő mennyezetet nézte, miközben a szenvedés fintorai mókásan szökdöstek a szája körül.

– Na, most már elég lesz! – szólt rá egy idő múlva a lányra, mert attól félt, hogy maga is elkezdi rögtön a bőgést.

Viorika felemelte a fejét, keserves elszánással megkérdezte:

– Nem lehet idebé lenni nekem, szegénynek?

– Tildám, engedd, hogy aludjék itt – mondta a gróf.

Az asszony egy pokrócot vett le az ágyról, és odaadta a lánynak.

– Nesze, takaróddzál be és ne félj – mondta, és az ajtónak indult, hogy bezárja, de akkor elejébe ugrott ijedten a leány.

– Mit akarsz? – kérdezte Tilda.

– Tessék idebé megmaradni!

– Csacsi, én nem akarok kimenni.

– Úgy legjobb lesz – mondta Viorika, aztán a szoba egyik sarkában lefeküdt csendesen.

Tilda visszaült az ágyra, kivette a zsebébe rejtett kicsi gyöngyháznyelű revolvert, megnézegette, aztán gondosan visszacsúsztatta, és cigarettára gyújtott.

Másnap, kora reggeltől kezdve, ott állott Tilda az ablak mögött, és figyelte a nagy fák alatt elkanyargó kocsiutat.

Végre, délután öt óra körül, mint valami mesebeli táltosok, a fekete ágak között előbújt, lassan ügetve, a két pej.

Széthulló hajjal, repülve rohant a kocsi elé Tilda. A felhúzott ernyő alól, még mielőtt megálltak volna a lovak, egy sárgára fonnyadt férfi ugrott le a földre.

– Apám, drága! – rohant az ölére Tilda.

Összeborultak és csendesen sírtak.

Uray Pista is odament hozzájuk, ahogy leszállt a kocsiról. Mosolyogva, szétvetett lábakkal állott a hátuk mögött egy ideig, aztán óvatosan nyakon ölelte hátulról mind a kettőt, az asszony füléről eltúrta az orrával a hajat, és odasúgta neki:

– Drága…

Tilda, mint a napraforgó, visszacsavarodott.

– Pista! – kiáltott fel, aztán megcsókolta szelesen, ugráló örömmel kétszer az arcát. – Gyertek, menjünk be! Megfáztatok? Apám, édes, milyen sápadt vagy! Aztán Pista, mondhatom, szép kis fiú vagy te is!

– Miért?

– Na, hallod! Úgy eltűntél a láthatárról, mintha nem is ismertél volna minket. Menekültél, úgy látszik.

– Én nem menekültem, hanem… hanem…

– Na, mi az a hanem?

– Nem akartalak zavarni a mézeshetekben.

A professzor nevetve veregette meg Uraynak a vállát:

– Gyengéd tekergő ez a Pista.

– De most aztán nem szabadulsz meg innen – mondta Tilda. – Na, gyerünk! Megfáztatok?

Uray Pista a kocsi felé fordult:

– Péter, küldje be a csomagokat!

– Miféle csomagokat hoztatok?

– Egy kicsi jó ennivalót, és egy csepp innivalót.

– És Bandi hol van? – kérdezte a professzor.

– Bent, fekszik. Nagyon gyengén áll szegény. Képzeld, kétszer is elájult, amióta idekünn vagyunk. Érzékeny idegrendszere van.

– Szirom idegrendszer – jegyezte meg Uray Pista. – Kifinomult társadalmi osztályból való.

Tilda úgy nézett Urayra, mintha nem értené az okát ennek a csipkelődésnek. Az öreg közbeszólt azonban:

– Azon nem csodálkozom. Az ispán szép dolgokat mesélt.

– Hát ez a cirkusz, amit ezek csinálnak! – mondta Tilda, és nagyot sóhajtott.

Éppen három katona jött szembe velük. Kettő bakancsot, a harmadik csizmát lógatott vigyori boldogsággal a karján.

– Hol laknak? – kérdezte az öreg.

– Itt a kastélyban.

– Itt?!

– Igen, itt a férfiszobában rendezkedtek be. Valóságos tragikomédia, ami itt végbemegy. Majd elmondom, de most gyerünk melegedni gyorsan!

Uray Pista előrement. Egyenesen a hálószobának tartott, s olyan biztosra ment, mintha már itt is laknék. Az ajtónál visszafordult és kedveskedve kérdezte:

– Üdülsz rajtam?

– Igazán rám fér egy kis mozi ebben a világban – felelte Tilda.

Az ajtó előtt megálltak mind a hárman. Uray Pista fintoros arccal intett nekik, aztán beugrott a szobába, és összeütötte a bokáját:

– Vigyázz! Jobbra nézz! Főhadnagy úrnak jelentem alássan, jön az apósa!

Endre kiugrott örömében az ágyból.

– Szervusztok! Isten hozott! – kiáltotta feléjük, miközben a hálónadrág zsinórja vígan harangozott.

– Vissza az ágyba! – mondta Tilda.

Uray Pista a fal mellé állott, és rámutatott a professzorra:

– Ezt nevezem én egy apósnak! Még Wilsont sem fogadták így a breszti kikötőben.

Az öreg megölelte Endrét, aztán visszatoloncolta az ágyba. Melléje ült, és figyelmesen számolta a bal kezén az érverést, majd megjegyezte szomorkás derűvel:

– Zavar az idegekben, fiam. Jellegzetes európai jelenség vagy.

– Talán inkább erdélyi – mosolygott Endre.

– Nem, édes fiam. Csak akkor leszel erdélyi jelenség, ha már ordítani fogsz.

A grófnak meggörbült a szája.

– De én már sírtam! – mondta gyermekesen.

Tilda és Uray az ablakmélyedésbe húzódtak.

– Hát volt nagy favágás? – kérdezte egy kicsit szemtelenül Pista.

A grófné nem akarta megérteni.

– Avagy a gólyához címezzem a kérdésemet? – fúródott még közelebb.

– Idealisták vagyunk – mondta elmosolyodva Tilda.

Behozták a csomagokat. Kettőt a kocsis, egyet Viorika. De akkor kinyílt az ajtó, és két fegyveres katona között megjelent az őrmester. Intett a kocsisnak és a lánynak, hogy kifelé, aztán betette utánuk az ajtót, odament Urayhoz és megkérdezte nyersen:

– Maga ki?

Pista a falnak támasztotta a hátát, és olyan arcot vágott, mintha lizoform-hirdetés lett volna.

– Mutassa az igazolványát! – szólt rá ingerültebben az őrmester.

Uray benyúlt a zsebébe, kivett egy doboz cigarettát, és odaadta a katonáknak. Aztán kivett egy másik dobozt is, abból egyet a maga szájába dugott, s egyet az őrmesterébe, aztán meggyújtotta neki.

– Finom bukaresti – mondta, és kacsintott.

Az őrmester hátrafordult, és intett a katonáknak, hogy lóduljanak. Aztán ravasz mosollyal megkérdezte Urayt:

– Zsidó?

A másik felkacagott:

– Salamon tornya – mondta.

– És ez az öregúr kicsoda?

– Ez a grófnénak az apja, ő kötötte meg a bukaresti békét.

Az őrmester megilletődve nézett a professzorra.

– A műlábat is ő találta fel – tette hozzá Uray Pista, mire az altiszt odament az öreghez, és kezet fogott vele, majd levette a sapkáját, és így szólt:

– Jól van, domnu Maghiar!

Uray kihúzott egy üveg bort a csomagból, odaadta az őrmesternek, valamit mondott neki, s már vitte karonfogva az ajtó felé. Amikor kiengedte, felkapta a jobbik lábát, mint a gúnár, két lapos tenyerével utánanyomta kétszer a levegőt, s a harmadikra letoppantotta a lábát a földre, és pukkanásszerűen így szólt:

– Mázeltopp!

Egyszerre kitört a visszafojtott kacagás mindegyikből.

Endre felült az ágyban, és Uray felé nyújtotta mind a két karját:

– Gratulálok! Ülj le, gyere ide mellém! Nahát, majd megpukkadok…

Uray Pista leült.

– Cirkusz az élet, én mondom nektek – jegyezte meg.

– De az a legjellemzőbb, hogy ezt a nyelvet is felszedted már – mondta Tilda.

– Nem nagy dolog.

– De hogy csináltad ezt?

– Egyszerű az egész: tartottam öt napig egy bukaresti nőt, mindennap tanultam tőle vagy húsz szót, ez öt nap alatt összesen száz, ennél az őrmester sem tud többet.

– Miféle bukaresti nőt? – kérdezte Endre.

– Hát egy… Ó, bocsánat! – fordult a grófné felé hirtelen.

Tilda megértéssel jegyezte meg:

– A cél szentesíti a nőt.

– Nagyon jó! – kiáltott fel Endre, és annyira élvezte magát, hogy még a könnyei is előjöttek. Forgott az ágyban, és dobálta a karjait, mint aki nyirkos pincéből szabadult ki a napvilágra. A többire is átragadt ez az ideges féktelenség, ez a valóságtól való bolond elszakadás: beszéltek, egyszerre, együtt, jobbára tartalom nélkül, de nevettek, kacagtak, ugráltak, mint a vízbe visszadobott hal. Még a professzornak is kiszínesedett az arca, és olyan volt a fülére és a szemébe hullott nagy szőke hajával, mint egy erdélyi Bacchus.

Uray Pista kibontotta a csomagokat, a borokat felsorakoztatta a fal mellé, a finom hideg sülteket és a tésztát az asztalra rendezte, majd olyan pózba vágta magát, mint valami udvari étekmester:

– Hölgyeim és uraim, terítve van!

– Legalább tányérokat, kést és villát – mondta Tilda.

– Így eredetibb, sokkal eredetibb! – szólt oda Endre, s mindjárt felugrott és odaállt táncolva az asztal elé. – Így együnk! Így együnk! – mondogatta, mint egy gyermek.

Tilda intett az apjának, hogy ne vegyék el az Endre kedvét. Odaálltak hát ők is, és enni kezdtek, mint valami ünneplő számkivetettek. Uray borokat bontott, és mindegyiknek a kezébe adott egy üveget.

– A haza egészségére! – mondta.

A professzor keserűen jegyezte meg:

– Csen-de-seb-ben! Ne zavarjuk a halálos beteget!

Utána csend lett. Úgy surrant gonoszul közéjük, mint valami tolvaj.

– Tényleg olyan rosszul állunk? – kérdezte végre Endre.

– Rosszul. Pocsékul. A hurok már a nyakunkon, csak rúgunk egyet és khh! – felelte a professzor.

Uray Pista teleszájjal intette le:

– Nem jó dolog a politika. Egyetek!

A professzor azonban olyan volt már, mint a felszakadt talaj, amelyből forrón jön fel a víz.

– És a legrettenetesebb az a dologban – folytatta –, hogy mi magunk vagyunk mindenben a hibásak. Mert ilyen vakot, jóhiszeműt, ilyen kitömött díszpéldányt, szóvirágos kétlábút, mint a magyar: ilyent nem pipált még az öreg Jehova.

– Hogy lehet ennyire pesszimista egy ilyen okos ember! – mondta megint Uray Pista. – Egyetek! Hiszen megmondta már Ferenc József is, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz.

Endre megbotránkozva nézett rá:

– De kérlek, azt Deák Ferenc mondta!

– Nagy tévedés, mert az Széchenyinek volt a jelszava – szólt bele Tilda. – Ugye, apám?

Az öreg azonban, mintha fülei nem is lettek volna, tovább buzogott:

– Vagy bárgyú, vagy bolond, vagy gazember mindenki, aki irányít és rendez ma a magyar haza szent határain belül. Történelmi osztály? Rothadt!

– Hát akkor Ferenc József mit mondott? – haladt Uray a másik sínen.

– Azt mondta, hogy „Viribus unitis” – segítette Endre.

– Ne zavarjátok apámat! – figyelmeztette Tilda.

– Ugyan, hagyd Pistát, hadd viccelődjék! – szólt mosolyba vont fájdalommal a professzor. – Legalább csinál valamit, s nem rothad bele a nemzeti bénaságba, a hülye szájtátásba, mint a többi. Legalább él, jókedvet fakaszt, komédiázik, s kering a maga útján. Sem istene, sem hazája, s mindennap más a barátja.

Ivásra lógatta az üveget.

– S úgy terjeszti a könnyedséget – mondta –, mintha legalábbis francia megszállás alatt volnánk. No, szervusztok!

Endre nagyot talált húzni, és úgy tátogott, mintha nem tudna lélegzeni.

– Feküdj vissza, fiam! – mondta a professzor. – És ne igyál többet, hanem vigyázz a szívedre.

Tilda betakargatta és melléje ült. Uray is odahelyezkedett. Az öreg még ivott egyet, hátrasimította a haját, és a szürkülő szobában sétálni kezdett.

Megint olyanok voltak a csendben, mint valami számkivetettek.

– Vajon meg tudná mondani valaki, hogy miképpen lehetséges ez? – tűnődött a mennyezet felé Endre.

– Micsoda? – kérdezte a professzor.

– Hát ez, ami itt történik Erdélyben.

– Ha éppen tudni akarod, én megmondom – állott meg az öreg. – Mert sokat virrasztottam én ezzel a kérdéssel. S a végén rájöttem, hogy logikusan, szinte törvény szerint következett be minden. A tragédia kész mederben hömpölygött reánk; olyan mederben, amelyet évszázadokon keresztül maga ásott magának a magyar. Sőt, mi több: ásattak vele! Egészen világos, hogy egy rendszeres mérgezési folyamat utolsó állomása ez a mostani tragédia. Degenerált bálványok, felséges múmiák fertőzték meg: Habsburgok. Isten kegyelméből úgy köpték Bécsből Magyarországra a bacilust, mintha ez is hozzátartozott volna az etiketthez. És az orvos megállapíthatja most, a nemzet betegágyánál: beteg a fej, a gyomor és a vér egyaránt.

– Vegyük a fejét! – szólt közbe Uray.

– Igen, hát vegyük a fejét. Mondjátok meg tehát: hol van Európában még egy olyan arisztokrácia, mint a magyar? Mint ez a mi híres „történelmi osztályunk”, amelynek hetven százaléka nem beszél, nem érez és nem emlékszik magyarul; amely egy idegen császár palotáinak oszlopait és falait úgy vette körül századokon keresztül, mint a repkény; amelynek minden vágya a cím, és célja a rang; amely annyira kiszakadt a nemzet testéből, hogy saját parasztjára idegen nyelven káromkodik! Mi más hát, mint irónia, amikor Bécs mégis rebellisnek nevezi néha ezt az arisztokráciát?

Endre hebegve igyekezett közbeszólni:

– De-de, bocsáss meg…

– Kérlek, igazán nem akarlak megsérteni – mondta az öreg. – Jól tudom, mit akarsz mondani. És igazad van: vigasztaló kivételek is vannak.

– Sőt beteg kivételek is – viccelt Uray Pista.

A professzor kidöccenés nélkül folytatta:

– Ámde, ne felejtsük el, hogy ezeknek a kivételeknek megint a hetven százaléka úri sportot űz abból, hogy piszkálja néha Bécset. Keress valami megbántott hiúságot vagy mellőzést valahol a háttérben, és mindjárt megtalálod. Nem a magyar föld nyomorúsága fáj neki, hanem nekivalóbb császárt szeretne, de csak duzzog, mint a kölyök, és egész forradalma abból áll, hogy nem németül beszél, hanem például angolul.

– Sok igaza van apámnak – jegyezte meg Tilda.

– Nagyon túlozza a dolgot! – mondta idegesen Endre.

– Szerény véleményem szerint túlozni is kell, hogy legyen miből lealkudni – szólt Uray Pista, és hozzátette: – De halljuk a véleményedet a zsidókról!

– A zsidókról most nem beszélek – mondta kedvetlenül a professzor. – Az úrhatnám középosztályt, ezt a finom-vegyes kiránduló társaságot, és a szántszándékkal megvakított, baromnak tartott parasztságot akartam még röviden jellemezni, de megette már velem együtt a fene. Minek beszéljek, minek szaggassam a lelkemet, hiszen már nemcsak a szó, de a cselekedet is késő. Erdélyben mindenütt elütötte a magyar tornyokban a tizenkettőt. Vége van! Mehetünk a keresztfák alá pihenni…

Szomorúan bámultak mindnyájan bele a levegőbe. Végre Uray húzott egyet az üvegből, és könnyedén felkurjantott:

– Hejh, sírva vigad a magyar!

Az öreg lenyelt egy keserűt, és elgörbült szájjal mondta:

– Soha jobb alkalma nem volt a sírva vigadásra.

Uray úgy nézett rá, mintha vigasztalni akarná:

– Bocsáss meg, de ezt a beteges reménytelenséget én igazán nem értem. Jó: itt vannak a románok, megszállották Erdélyt, de majd csak lesz valahogy. Nem megyünk a keresztfák alá pihenni. Nem mondom, hogy éppen okos dolog volt beengedni őket, de most már mit csináljunk? Mindenesetre olcsóbban megúsztuk volna, ha megkenünk egypár nagykutyát: mondjuk például, ha annak a Wilsonnak elküldtük volna néhány hétre Fedákot, Berthelot-nak adományoztunk volna egy hatalmas birtokot, gyönyörű kastéllyal; satöbbi. Vagy legalább csináltuk volna sikkesebben azt a fegyverszüneti tárgyalást, odalent Belgrádban. De a magyar örökké elfelejti, hogy nem Ázsiában vagyunk, hanem a huszadik század Európájában. Itt már nem mehet, kérlek, egy vadásztársaság béketárgyalásra, mint ahogy Károlyiék csinálták. Pláne a franciákhoz, akiknél az öltözködés és a csín dönti el úgyszólván a dolgot. Igazán tudhatta volna Károlyi Miska, pláne olyan nagybüdös arisztokrata létére, hogy mégsem illik vadászruhában állani egy francia tábornok elé, hogy a fegyverszüneti feltételekről tárgyaljon vele. Egész nyugodtan ölthetett volna frakkot az önálló Magyarország örömére. De így igazán nem csodálom, hogy megkérdezte tőlük a francia: mit akarnak az urak?

– Valószínűleg a demokráciát akarta hangsúlyozni Károlyi, külső megjelenésével is – jegyezte meg Tilda.

Csend lett. Eltűnődtek. Endre megint felsóhajtott:

– Mégis érthetetlen, ami itt történik…

Az öreg megremegett, és alig tudta lefogni csendesre a hangját:

– Hát még most sem érted, hogy milyen egyszerű, milyen logikus az egész?

– Bocsáss meg, kérlek szépen, úgy látszik, nagyon buta vagyok. Szeretném, ha megmagyaráznád. Az előbb is azt kérdeztem, de nem feleltél rá, hanem elkezdted a Habsburgokat és a magyar arisztokráciát szidni.

– Én nem szidtam, hanem a legtárgyilagosabb véleményemnek adtam kifejezést. És ezt is csak azért tettem, hogy feleljek a kérdésedre: hogy úgynevezett oknyomozó módszerrel rátapintsak annak az okaira, ami itt Erdélyben, most és az orrunk előtt, végbemegy.

Endre csodálkozó nagy szemeket meresztett rá:

– Szóval ennek a román megszállásnak a Habsburgok és a magyar arisztokrácia az oka: ezt akartad mondani?

– Ezt! – felelte a professzor.

Endre kínosan fészkelődött:

– Tudja a fene, de nem értem teljesen az összefüggést.

Az öreg az ágy támlájára tette a két tenyerét, és magyarázni kezdte, mint egy gyermeknek:

– Figyelj ide, Bandi fiam: a Habsburgok olyan politikát folytattak Magyarországgal, mintha ez az ország nem is a gyarmata, hanem valami afrikai birtoka lett volna a császári háznak. Egész felettünk való uralkodásuk abból állott, hogy ennek a nemzetnek minden kívánságát mosolyogva megfricskázzák, minden akaratát beléfojtsák, minden önálló megmozdulását vagy cselekedetét börtönbe lökjék, vagy bitófára húzzák; szóval függetlenségének még a csíráit is kipusztítsák. És ez sikerült is nekik, mert jól válogatták meg az eszközöket. Az arisztokrácia, a katolikus főpapság és a hadsereg volt az a csatorna, amelyen keresztül beleöntötték Magyarország testébe a mérget. És ez a három érdekszervezet sietett is hűséget csepegni Bécsbe: az egyik, mert udvart, kiváltságot, rangot és címet kapott ottan; a másik pedig onnan importálta még mindezeken felül a szent malasztot is a vad magyaroknak. A politika, az ország kormányzása egyszer s mindenkorra ennek az arisztokráciának a kezébe tevődött le, mert Bécs úgy akarta. S amíg az arisztokrácia „kormányzott”, addig a katolikus papság az Isten és a király iránti hűségre oktatta a parasztot és a középosztályt. Fennakadva függtünk tehát a bécsi fán, mint valami megijedt gyermek, amíg végre eljött – valószínűleg Isten tudta nélkül – a vihar, és kidöntötte a fát. És mi akkor a földre zuhantunk, de nem a macska természetével, hanem jó magyar szokás szerint fejjel lefelé. Egyszerre önállók lettünk, de betört fejjel, kificamodott karokkal és eltörött lábakkal, és csak dadogtunk, hadonásztunk, és zúzódott testünket törte a frász, hogy jön az ellenség, jaj, jön az ellenség! És akkor az országkormányzó arisztokrácia bebújt nagyszerű ösztönével a medvebőrök alá, a katolikus papság könyörgő miséket mondott a körbeszaladó királyért, a középosztály gyámoltalanul nézett széjjel, a paraszt csodát várt… És… most itt vagyunk… Most már érted?

Endre a párnába fúrta a fejét, mintha borzalmak elől akarna bújni. A többiek is úgy álltak a meggyűlt esti színben, mint valami kísértetek.

Nagy későre felállt Uray Pista, odament a professzorhoz, és a vállára tette a kezét:

– A fene egye meg, sok igazat mondtál… – és közelebb hajolva megkérdezte: – Mondd, nem tudod, hol van az a bizonyos?

Az öreg ingert kapott, hogy ellökje magától, de aztán visszazuhant benne a vér, és keserű szájjal mondta:

– Gyere, megkeressük, mert én is okádni akarok.

Másnap reggel a professzor korán kiment a parkba. Céltalanul, felgyűrt kabátgallérral, ínségesen révedező szemmel járta az álmatlan éjszaka után a fagyott földet. Néha puhán imbolygott, mintha nesztelenül meg akart volna közelíteni valamit; máskor úgy nekiiramodott, hogy szinte futásnak eredt. Az útból is kitért többször, s a fák különös hajlásait és ágbogozását figyelte.

Tova tizenegyig nem zavarta senki. Akkor azonban nyugtalanul szólt oda Uraynak Tilda:

– Gyere, hozzuk be, hiszen agyonfázott eddig.

Alig léptek ki az ajtón, Pista kinyújtott karral átölelte Tildát, és szemérmetlenül matatni kezdett a melle dombján. Tilda nyugton maradt, és aprókat lépett a karja alatt. Mielőtt azonban az udvarra kiléphettek volna, váratlanul megállt, szembefordult Pistával, és megnőtt szemével rászállt.

– Komolyan akarok beszélni veled – mondta.

– Velem lehet.

– Azért kérettelek ide, mert szükségem van rád. Mert kell nekem egy mozgékony, eszes férfi, egy fegyvertárs. Tehát itt fogsz maradni. Érted?

– És az urad? Mit fog szólani ehhez?

– Az az én dolgom – mondta Tilda, majd elmosolyodva hozzátette: – Jegyezni fogja a céget.

– És az ellátmány? – kérdezte Uray.

– Kapsz megfelelő fizetést, satöbbi.

– Nem ez izgat engemet.

– Hát mi izgat?

– Egyéb – szólt Uray, és átölelte derékon a nőt.

– Vigyázz, meglát valaki! – mondta Tilda.

– Gyere, menjünk be a szobámba!

– Majd inkább a parkban – kacagott Tilda, és kiugrott hirtelen a karja alól. Uray csak az udvaron érte utol. Elindultak a fák felé, és nem szóltak egy szót sem. Amikor jó messziről a szemükbe tűnt az öreg, behúzódtak tréfásan egy fa mögé, és várták, amíg a lépések már a közelükben kopognak.

– Pénzt vagy életet! – ugrott elé akkor Uray Pista.

És abban a pillanatban egy dermedt madárka pottyant le eléjük a földre.

– Szegényke, megelőzött… – mondta a professzor: aztán felvette a csepp halottat, megsimogatta, majd kedvesen felnevetett.

– De milyen nagyot koppant! – jegyezte meg Uray.

– Hogyne, hiszen egyszerre kettőnknek felelt – szólott az öreg, és észrevétlenül a zsebébe csúsztatta a madaracskát. – Gyerünk sétálni, gyerekek! – tette hozzá, és úgy mozgott, mintha ugrálni akarna.

Tilda és Uray összenéztek.

– Gyerekek, meséljek valami nagyszerűt nektek? – fordult hátra a professzor.

– De apám, drága, nem fáztál meg?

– Dehogyis fáztam! Hát mi vagyok én: egy öreg majom? – és tornászni kezdett ropogós két karral, majd átölelte őket, és rakoncátlan jókedvvel hurcolta magával. – Hát mondjátok, akartok egy jót mulatni?

– De mennyire akarunk! – szította Uray.

– Ezt még te sem hallottad, Pista. Pedig Kolozsváron történt.

– Mikor?

– Két nappal ezelőtt.

– Akkor tudom.

– Mit tudsz?

– Hát azt a kis balesetet Medveczkynével.

– Nem, nem arról van szó.

– Hanem?

Az öreg csintalankodva megnézte őket, majd levegőt vett bőven, de szó helyett nagy hahotával kacagni kezdett.

– Mondd már! – türelmetlenkedett Tilda.

– Hát gyerekek, tudjátok, mit csináltam?

– Mit?

– Pár-ba-joz-tam…

Tilda megállt:

– Te párbajoztál?

– Igen.

– Kivel?

– A gróffal.

– Miféle gróffal?

– Ercseyvel.

– Az öreggel?

– Avval.

Rövid csend lett.

– És aztán, miért? – kérdezte Tilda.

– Ő a magas arisztokráciáért, én a polgári középosztályért.

– Ugyan kérlek, hát miért vitatkozol vele?

A professzor jóízűt kacagott:

– Vitatkozott az ördög! A házasság miatt történt az egész.

– Ugyan, ne mondd!

Az ámulat és a kacagás között himbálództak, olyan furcsán hangzott az egész.

– Na, megállj, nyavalyás! – mondta végre Tilda. – Majd megmutatom én, hogy ki a nagyobb arisztokrata! Mert olyan világot csinálok itt, hogy idejöhet majd előkelőséget tanulni. Csak azért is! Sürgősen, minél hamarabb! Már ebéd után tárgyalni fogunk erről. Gyertek, menjünk is be!

– De kérlek, Bandi ne tudjon a dologról – figyelmeztette az öreg.

Tilda határozottan felelte:

– Nem tartozik Bandira: sem ez, sem más.

Szótlanul, de már az élet szikrájával mentek a bejárat felé. Itt előre engedte Tilda az apját, aztán megfogta Uray Pistának a karját, és visszatartotta:

– Mondd, micsoda baleset érte Medveczkynét?

– Hát ismered?

– Hogyne, az a szőke, aki úgy fennhordja az orrát. Aki minden vármegyei mulatságnak a koronája szeretett volna lenni.

– Szóval, ismered?

– Igen. Mi történt vele?

Uray Pista még mindig nevetgélt:

– Hát kérlek, izé… Úgy összebarátkozott egy román századossal, hogy orvosok választották széjjel.

Tilda ideges csodálkozással kérdezte:

– Mondd, hát ilyen is van?

Uray szétnyitotta a két tenyerét és felhúzta a szemöldökét:

– Hát mi nincs a mai világban?!

Endre is felkelt az ebédhez. Tilda melléje ült, és megsimogatta az arcát.

– Éhes vagy? – kérdezte.

– Mint a farkas – hősködött a férfi. – Mit eszünk?

– Libát. Sikerült megmenteni ezt az egyet.

Endre csodálkozva nézett rá, mert nem értette. Tilda sem akarta megmondani, hogy a katonák már mind megfogdosták a majorságot, inkább egy hirtelen jött gondolattal így szólt:

– Mind elrepültek a reggel, csak ezt az egyet tudta elcsípni Viorika.

– Repatriáltak – mondta nevetve Endre.

– De maradt egy mártír, s azt megesszük – jegyezte meg Uray.

Ízlett is nekik nagyszerűen. S rá bort, kitűnőt, bőven.

Uray Pista lelkesen mondta:

– Éljen! Ez a magyar élet!

– És magyar lesz, ha a fejük tetejére állanak is! – mondta Tilda. – Kijelentettem én ezt már akkor, amikor kijöttünk ide, és feltűzték a falusiak a kastélyra a zászlót. Sőt nemcsak kijelentettem, hanem meg is írtam.

Felállt, és az éjjeliszekrényből írásokat szedett elő, helyet csinált maga előtt az asztalon, és kiteregette oda.

– Mi az? – kérdezte Endre.

– A levél, amit a jogtanácsosnak írtam.

– Ja, az nagyon érdekes. Igazán jellemző Tildára. Hallgassátok csak meg.

– Itt van a kimutatás is a vagyoni helyzetről.

– Halljuk! Halljuk! – kiáltotta Uray.

– Hát arról van szó, kérlek szépen – kezdte Tilda –, hogy te itt fogsz maradni.

– Természetesen – mondta Endre.

– És mit fogok csinálni? – kérdezte Pista.

– Mindent. Építeni fogsz. Parancsolni fogsz. Irányítani fogysz. Vezérkari főnök leszel.

– Szóval, egy új háborút kezdünk?

– Igen, de nem ágyúkkal és nem géppuskákkal, hanem az ész fegyvereivel, amint az kultúremberhez illik. És te mindenben el fogsz járni, hogy kíméljük Bandit a fáradságtól. S ha aztán megcsináltuk a bogházi kastély fénykorát, szobrot fogunk állítani neked.

– Gemacht! – mondta Uray. – Gondoltam én azt mindig, hogy a szobrot nem fogom megúszni. Csak egy kikötésem van: nők leplezzenek le.

– Majd kihozzuk a zárdák növendékeit arra az alkalomra – felelte Tilda, és az írásokat felemelve, rögtön utánatette: – Figyeljetek hát ide! A levél kelt karácsony napján, és a következőképpen kezdődik. (Megjegyzem, hogy csak kutyafuttában diktáltam az ispánnak): „Gróf Ercsey Endre és a felesége elhatározták, hogy bogházi kastélyukat és egész uradalmukat egy erős és eleven magyar élet mentsvárává és fészkévé teszik…”

– Éljen Zrínyi Mikulás! – kiáltotta Uray, majd kivette a Tilda kezéből az írást. – „A keleti bejárathoz két dervisszobor állíttassék…” – olvasta kacagva, és mindjárt megkérdezte: – És nem mondanád meg, hogy honnan szedjem elő én azokat a derviseket?

– Elég van most Erdélyben efféle – nyugtatta meg a professzor. – Minden második magyar ember dervis, üvöltő dervis.

– De ide csendes dervis kell, ugye, Tilda?

– Az üvöltő jobb lesz.

– Akkor rendben van – mondta Uray, s ahogy olvasni kezdte tovább az írást, egyszerre megint felkacagott: – Jobb a Rákóczi-indulónál!…

Tilda duzzogva felállt.

– Igazán viccet csináltok ebből a tervezetből – mondta.

Mind nevettek.

A professzor a másik írást vette a kezébe.

– Ez jobb! – emelte fel a karját nemsokára – „Bogházán 150 hold szántó, 570 hold kaszáló és legelő, 600 hold erdő; Kakucson 500 hold erdő; Mándon 200 hold legelő; 150 hold erdő. Vagyis összesen: erdő 1250 hold, kaszáló és legelő 770 hold, illetve a bogházi parkkal együtt, amely 21 holdat tesz ki: 2191 hold.”

– Ezt ki állította össze? – kérdezte Endre.

– Ezt a jogtanácsos – felelte Tilda. – Talán nem fedi a valóságot?

– Én úgy emlékszem, hogy háromezren felül van az ingatlan, de azt hiszem, hogy Flórián bácsi jobban tudja.

– Hát persze hogy jobban – jegyezte meg Uray Pista, és megint éktelen kacagásba kezdett.

– Mi esik olyan jól? – szólt rá Tilda.

– Ez igen! Ez elaborátum! Nimfa- és faunszobrok is lesznek az erkélyen, délszaki növények között.

– Talán nevetséges ez?

– Egyáltalán nem, csak azon nevetek, hogy…

– Na!

– …hogy főispánokat, alispánokat, főszolgabírókat fogunk beállítani a délszaki növények közé. Azokat, akiket most elcsapnak a románok. Egyszerűen csak felborzoljuk őket, és kitűnő faunok lesznek.

– És a nimfák? – kérdezte Endre.

– Azoknak a feleségei és leányai.

– Látod, ez nem rossz ötlet – nevetett furcsa nézéssel a professzor. – Minden magyar állatfajtából idementünk egy hímet és egy nőneműt. S neveztetik magyar bárkának.

Endrének nagyon tetszett a gondolat.

– Ezt a bárkát Pista fogja kormányozni – mondta.

Mind Uray Pistára néztek, aki felállt, és kimeresztett szemekkel, szaglászva és szimatolva járni kezdett a szobában kereken. Szótlanul figyelték egy ideig, de aztán kibuggyant valamelyiknek a hangja:

– Megkergült.

Uray megállt.

– Az Ararát hegyét keresem – mondta.

És tovább kerengett szimatolva. Egyszerre aztán, mintha valami isteni sugallat érkezett volna a fülébe, egyenesen az ablaknak vette az irányt. Ahogy kinézett rajta, látszott, hogy a szeme rátapad egy pontra, és az arca szokatlanul dermedni kezd.

– Úgy látszik, megtalálta – jegyezte meg Tilda, s azzal melléje lépett, de a következő pillanatban eltakarta két tenyerével az arcát.

A professzor és Endre is odaugrottak.

Egy falusi szekér állott az udvaron. Két katona egy férfit tartott a karjánál fogva: egy férfit, akinek emberi formája alig volt már; akinek az arcát és agyontépett ruháit vér borította sűrűn. És a szalmán, amellyel a szekér dereka tele volt tömve, két másik ember feküdt meredten, leöntve vérrel. Az ispán éppen felemelte az egyiket, de vissza is engedte rögtön, és legyintett.

Úgy látszik, halott volt.

A professzor kirohant az ajtón, és mindegyre kiáltotta, mint a bolond:

– Itt az orvos! Itt az orvos!

Tilda halálsápadtan kinyitotta az ablakot:

– Péter!

Az ispán odajött az ablak alá.

– Meghaltak – mondta. – Csak az erdész él még. A két erdőőr meghalt.

– De mi történt?

– Agyonverték őket.

– Kik verték agyon?

– A parasztok, akik kimentek a kakucsi erdőbe, hogy elfoglalják. Kiment az egész falu, a pap vezette őket, puskákkal mentek ki, fejszékkel és mérőszerszámokkal, és felosztották maguk között mind a hatszáz holdat. Ezeket pedig – mutatott a szekér felé – agyonverték, mert ellenszegültek.

– Rémes!… – mondta dermedten Tilda.

Uray ott állt mellette, és vigasztalni kezdte:

– Nincs értelme kétségbeesni.

– De látod, hogy két ember meghalt!

– Majd mi is meghalunk. Nagyobb baj, hogy az erdőt felosztották.

– Fel mind a hatszáz holdat – mondta az ispán.

– Nem is volt, csak ötszáz! – kezdett gondolkozni Tilda. – Mutasd azt a kimutatást, Pista!

Uray a kezébe vette az írást.

– Itt tényleg ötszáz van – mondta.

– Azt ki írta? – kérdezte Péter.

– A jogtanácsos.

– Hazudott kérem, méltóságos asszony, mert az nem igaz. Csalni akart.

Uray leült az asztalhoz, kicsavarta a töltőtollát, és egyetlen húzással kitörölte Kakucsot a világból.

– Mit csinálsz? – fordult vissza Tilda.

– Megkezdtem a működésemet – mondta Uray Pista, és nevetett.

Az erdészt behozták a katonák és a professzor ágyára tették. Aztán visszamentek, leszedték a két halottat a szekérről, a csűrbe vitték és a szénás padlóra fektették, szorosan egymás mellé.

Aztán, mint a lerombolt tornyok felett, olyan nyomasztó csend lett. Roppant nyomással betódult az ember fülein, és lerakódott végig az idegekre, mint a zuzmora.

Halkan, szinte lopakodva járt mindenki.

Csak a vendégszobában nyöszörgött és ordított fel rekedten néha az erdész. Állati kínjában meg-megrúgta az ágy támláját, máskor az ingén hasított görcsös ujjakkal nagyokat. A fájdalom feszítő erejétől némelykor a szemei is kijöttek üregeikből félig, ilyenkor a száján bugyborékolt a vér.

A professzor szent csökönyösséggel állott őrt az ágynál. Mozdulni is csak akkor mozdult, ha letörölte a beteg szájáról a vért, vagy annak küszködő két karja között utat törve, a szív működését ügyelte. Különben figyelve, félig görnyedten ült. Arra sem tekintett fel soha, ha valaki bejött, vagy kiment a szobából. Pedig mindegyre jártak kínt látni a tusakodó férfiúhoz. Egyedül Endrét tartották távol, nehogy még jobban lehervassza a settenkedő halál indulata.

Az őrmester is bent volt eleitől fogva a szobában. Ott állott megszelídülve az ablaknál, és emberségesen lógott a feje. Láthatólag szenvedett a szenvedés láttán. Tilda és Uray Pista egy sarokba húzódtak, és halkan szót váltottak néha. Egy idő múlva az ispán is bejött. Vonásait elveszítve, nagy feketén töltötte meg a szobát.

– Ne gyújtsam meg a gyertyát? – kérdezte, miután kitapogatta a szemével a grófnét.

– Tényleg sötétedik – mondta Tilda, de Uray megfogta rögtön a karját:

– Jobb a sötétség. A betegnek is jobb.

Az ispán odahúzódott melléjük, és váltogatta egy ideig a lábát.

– Azt nem kapjuk vissza – szólalt meg végre.

– Mit?

– Azt az erdőt.

– Magának ne fájjon a feje! – intette le Tilda.

Uray a fülére hajolt:

– Hátha a szíve fáj?

Csend lett. Valami motoszkálás hallatszott csupán. Az ispán ismét váltogatni kezdte a lábát, és figyelt. Észrevette, hogy Uray Pista folyton birizgálja oldalból a nőt. A féltékenység mérge felforrt egyszerre benne: szerette volna leütni egy csapással ezt a sima tolvajt, azonban erőt vett magán, és lefogta az indulatát. Még figyelt hegyes szemekkel egy ideig, aztán közelebb húzódott a grófné másik oldalához, és birizgálni kezdte ő is.

– Keres valamit? – szólalt meg Tilda.

– Én?

– Igen.

– Nem keresek, csak itt állok.

– Mit csinál? – érdeklődött Uray.

– Izgul.

– Félek, hogy meghal – mondta hamar az ispán.

– Ki? – kérdezte.

– Az erdész.

– Jó barátok voltak?

– Igen.

– Azért nyugtalankodik?

Az ispánt szörnyen szúrták a szavak. De kitérő útra lökték ösztönei.

– Bocsánat, de már egészen sötét van – mondta, és odalépett az éjjeliszekrényhez, s meggyújtotta a gyertyát.

A professzor intett neki, hogy tartsa közelebb.

A betegnek felnyíltak a fényre a szemei. Rettentő szemek voltak: nedvesen és az ijedtség őrületével fénylettek, mintha forró olajban úsztak volna; és egyre nőttek, mintha el akartak volna rohanni valami kísérteties irtózat elől. A kezei ökölbe szorultak, megmerevedett az összetört nyaka és a dereka, és a szája megnyílt.

– Hol van? – kérdezte.

– Mi?

– A ko-por-só…

A professzor visszanyomta gyengéden a párnára.

– Holnap már felkelhet, ha nyugodtan marad – mondta fölébe bújva, és a kezével intett az ispánnak, hogy tegye a gyertyát az ágy fejéhez hátra. Nem használt azonban ez sem, mert a beteg tovább küszködött hörögve, véresen, kimeredt szemmel ágaskodott, a lábait kilökte az ágyból, és a karjaival görcsösen kapaszkodott a levegőben.

– Megyek… megyek… – mondta.

– Hova akar menni? – fogta a professzor.

– A paphoz… Gyónni…

– Maradjon nyugodtan.

– Gyónni a-ka-rok…

– Majd idehívjuk a papot.

– Ide?

– Igen, mindjárt itt lesz.

Az erdész megnyugodott, és visszaeresztette magát az ágyban.

A professzor felállt és odahajolt az ispánhoz:

– Van itt katolikus pap a faluban?

– Csak görög katolikus van.

Tilda és Uray is odamentek. Úgy álltak mind a négyen, egymásra meredve, tanácstalanul.

Az őrmester mozdulatlanul nézte őket.

– A görög katolikus is jó lesz – szólt végre Uray Pista.

– Úgy gondolod?

Tilda aggodalmasnak látszott:

– Hát persze. Ugye, annak is van reverendája?

– Van hát. Éppen olyan, mint a másiknak – mondta az ispán.

Péter elment a papért, és tíz perc múlva hozta. Magos fekete pap volt, szív alakú pompás kecskeszakállal. Hangosan köszönt és románul. Uray Pista csendesebbre intette feltartott ujjal, és eléje lépett.

– Magyarul tessék! – mondta halkan.

A pap gúnyosan jegyezte meg:

– Ha jól tudom, bent vagyunk Nagy-Romániában.

Uray az ágyra mutatott:

– De ő már a határon van, kérem.

A pap nem szólt. Megértette rögtön a dolgot. Odalépett az ágyhoz.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus – köszönt a betegnek, és megfogta mindjárt a kezét.

Az erdész rámeredt és nézte.

A pap leült az ágy szélére.

– Bízzék az Istenben, mindnyájunk igazságos Atyjában – mondta vigasztaló hangon.

Az erdész csak tovább nézte meredten.

– Biztosan nem látja jól – szólt Uray, és odatartotta a gyertyát kettejük fölé. De akkor a beteg elfordította lassan az arcát, a kezét kivonta a pap kezéből, és csendesen így szólt:

– Szakálla van…

– Mit mondott? – kérdezte Tilda.

– Olyan papot akar, akinek nincs szakálla – felelte Uray csendben.

Percekig ott álltak lefonnyadva, szótlanul. A pap megvonogatta a vállát, és menni készült.

– Várjon! – mondta hirtelen Uray.

A pap megállott. És valahányan kíváncsi nagy szemekkel nézték Urayt, aki letérdelt a bőröndje elé és kutatni kezdett benne. Végre eléhúzott egy borotvát, és a pap kezébe nyomta.

– Mit csináljak vele? – kérdezte a pap meghökkenve.

– Vágja le a szakállát.

– Az én szakállamat?

– Igen.

Feszült csendben várták a szót.

– Az egy kicsit nehéz dolog – mondta végre a pap.

– Néhány hét alatt kinő – biztatta Uray.

– Az igaz.

– Na, gyerünk! Itt a szappan és a pamacs is.

A pap mosolyogni kezdett, aztán megrázta a fejét.

– Nem szabad csalni – mondta.

Az erdész szorongatni kezdte kínjában az ágy fáját. Egyszerre nagyot reccsent valami, és egyenesre felült, mintha ki akarna ugrani.

– Gyónni akarok! – kiáltotta hörögve.

A professzor lefogta nagy nehezen.

– Jöjjön velem! – mondta Uray a papnak.

– Hová?

– Majd meglátja.

Kimentek.

Az ispán odalépett a grófnéhoz.

– Sároson van római katolikus pap – mondta. – Mindössze tíz kilométer. Ha a méltóságos asszony is jönne, megjárnók két óra alatt.

Tilda ránézett és hallgatott.

– Befogassak?

Megint nem szólt.

– Csak tíz kilométer, kérem szépen. És én vigyázni fogok, hogy meg ne fázzék.

Tilda keresztülnézett rajta, mint a levegőn. Aztán elfordult, és odament az ágyhoz.

– Láttad ezt a papot? – kérdezte az öregtől.

– Nagyképű.

– Te levágtad volna?

A professzor intett, hogy csendesebben beszéljen.

– Szó nélkül – jegyezte meg később.

– Vajon hová vitte Pista?

– Fogalmam sincs.

Elhallgattak.

Az őrmester az ablak mellől, az ispán a sarokból nézte Tildát.

Csak a gyertya cserszegett néha.

– Holnap hazamegyek – szólalt meg egy idő múlva az öreg.

– És ez itt? Mit csináljunk vele?

– Meghal.

Megint elhallgattak.

Mint a jégtáblák, úgy úsztak az időben a percek.

Aztán megnyílt lassan az ajtó, és egy pap ereszkedett a szobába be. Borotvált, jámbor arcát egy kissé előrenyújtotta, mintha nagy orrával vágná magának az utat. A kezében egy feszületet tartott, és az ágy felé jött áhítatosan és halkan.

Az őrmester és az ispán úgy nézték a halovány fényben, mint a varjak.

De Tilda megismerte, hogy Uray Pista.

– Micsoda kókler ez a Pista! – mondta.

Uray csendet intett. Aztán odahozatta a gyertyát az ágyhoz, a bal kezével maga felé fordította szelíden a beteg arcát, a jobbjával pedig csókra nyújtotta a keresztet.

– Gondolj az Úr Jézus Krisztusra, fiam – mondta paposan.

Az erdésznek kigyúltak a boldog látástól a szemei, és mind a két kezével megragadta a feszületet.

Uray engedte, hogy percekig ússzék a megnyugvás taván, aztán így folytatta:

– Az Úr könyörületes azokhoz, akik megtérnek hozzá. Gondolj bűneidre, és bánd meg azokat. – Szünetet hagyott neki, aztán megkérdezte: – Megcselekedted?

A beteg bólintott, hogy igen.

– Akkor békesség szálljon a te lelkedbe – mondta Uray, és visszafordította az erdésznek az arcát, ahogy volt. Aztán felállt és Tildára kacsintott: – Hogy feleltem? – kérdezte súgva.

– Honnan szedted ezt a feszületet?

– Az istállóból hozta a kocsis. Máshol nem találtunk.

– És a pap hol van?

– Most azt fejtegeti Bandinak, hogy mi a különbség a római katolikus és a görög katolikus vallás között.

– És Bandi?

– Figyelemmel hallgatja.

Némi szünet után az apjához fordult Tilda:

– Vajon holnap felkelhet?

– Ki?

– Bandi.

– Azt hiszem, igen. Miért?

– Azt szeretném, hogy menjen be veletek Kolozsvárra. Egy nagyobb kölcsönt kell felvenni valamelyik bankban, mert meg akarom kezdeni itt a munkát.

Azzal odaintette az ispánt.

– A méltóságos úr megy holnap reggel Kolozsvárra – mondta neki.

– Igenis.

– Az urak is mennek.

– Hányan, méltóságos asszony?

– Ahányan vannak.

– És én?

Tilda nem felelt a kérdésre, hanem az ágy felé fordult.

– Úgy látszik, elaludt – mondta.

A professzor odalépett a beteghez, a jobb csuklóján kitapogatta az ütőeret, mozdulatlanul figyelte egy ideig, aztán nyugodt, fakó arccal visszatette a kezet a takaróra.

– Alszik? – kérdezte Tilda.

Az öreg szétnyitotta a karjait, mint a nyájterelő pásztor; majd azt felelte csendesen:

– Meghalt.

Hajnali négy óra körül, a megereszkedett éjszakában, egy lámpás világított fel a parki úton. Valaki lógatva hozta a kastély felé.

Az őrálló katona kurta nyakkal bóbiskolt a csűrkapunak dőlve. Hangos beszédre és röhögésre riadott fel. Hamarjában csak annyit látott, hogy katonák is vannak a hintázó fény tövében. Kétségbeesett mozdulattal a fegyveréhez kapott, és lőtt egyet a levegőbe.

Pokoli csend lett.

– Nem látod, te marha, hogy románok vagyunk!? – dörgött rá egy erős hang.

A katona, mintha csak most kezdené az egészet, a lámpás felé szegezte a puskát.

– Ki az? – kérdezte bátran.

– A nagyapád – mondta az előbbi hang.

Nem mozdult senki.

A lámpás udvarában négy alak körvonala látszott: kettő katona volt, a harmadik nadrágos ember s a negyedik falusi. A katonák csákánnyal, ásóval és kapával voltak felszerelve. Álltak mereven valahányan, és várták, hogy mi lesz.

A gróf hálószobájában megvilágosodott az ablak. És a nyugati szárny felől katonák rohantak hiányos öltözetben, lövésre készített fegyverekkel. A lámpafényre megtartózkodtak, egy részük meg is állt. Az őrmester kivált közülük és előrejött. Revolver volt kinyújtott kezében.

– Kik vagytok? – kérdezte egy-egy felet lépve.

– Románok.

– Honnan?

– Innen a faluból.

– Hát a katonák?

– Gárdisták.

– Mit akartok?

A nadrágos előrelépett egyet.

– Kérem, ne csináljunk cirkuszt – mondta szinte szégyenkezve. – Én a jegyző vagyok a faluból, ez a lámpás ember a bíró, a másik kettő pedig román nemzetőr.

Az őrmester leengedte a fegyvert.

– Mit akarnak most, éjszaka idején? – kérdezte testvériesebb hangon.

– Temetni akarunk – mondta a jegyző.

Akkor két alak bújt megint a sötétből elő. Lassan egymást támogatva jöttek. Tilda volt és az apja.

– Valami baj van? – kérdezte az öreg.

Nem felelt senki neki.

Tilda odament az őrmesterhez, és megfogta a karját. Úgy intett neki, mint aki kérdez. A férfi ráemelte a szemét, aztán nevetett és körülnézett. Erre a jegyző odalépett hozzájuk.

– Kihez van szerencsém? – kérdezte Tildát.

– Gróf Ercseyné vagyok.

– És ez az úr?

– Az édesapám.

– A méltóságos úr itthon van?

– Bent van a szobában.

– És azonkívül tartózkodik még valaki a kastélyban?

– A titkárunk.

– Más senki?

– Senki.

Itt elhallgatott a jegyző. Látszott, hogy a mondanivalóján gondolkozik. Végre félrehívta a grófnét, és nagyon komolyan, megmért szavakkal mondta:

– Illetékes helyről szigorú parancsunk van, hogy a kakucsi erdő két áldozatát még reggel előtt eltemessük.

– Kettőt? – kérdezte csodálkozva Tilda.

– Igen, a két erdőkerülőt. Az erdészt pedig, akármilyen beteg, el kell szállítani rögtön.

– Az este meghalt.

– Az is meghalt?

– Igen.

A jegyző elgondolkozott.

– Akkor azt is eltemetjük – döntötte el a kérdést. – Hol van?

– A vendégszobában.

– Így még jobb. Egy füst alatt meglesz az egész.

– Ilyen egyszerűen?

– Igen, hogyne – mondta a férfi, és közelebb hajolva, hozzátette: – Hanem kötelességem figyelmeztetni a méltóságos asszonyt, hogy erről az egész dologról nem szabad tudnia senkinek. De senkinek! Azt hiszem, megértette. Most pedig tessék bemenni és bent maradni.

Tilda kutatva nézte, majd elmosolyodott:

– Képzelje, én nem is tudom, hogy maga ki.

– Én a jegyző vagyok, innen a faluból.

– Román?

– Magyar vagyok.

– Magyar?!

– Igen – mondta bólintva a férfi, de mintha elszégyellte volna magát, hozzátette: – Parancsom van, kérem, illetékes helyről.

Tilda elhúzta a száját.

Aztán az apjához lépett, hogy induljanak vissza, de abban a percben jót csattant valami.

– Disznó kutyája! – ordított az őrmester. – Hát lősz-e még, ha románok jönnek?

– Nem lövök soha – bújt össze az őrálló katona, mint a sün.

A társai kacagták.

– Gyerünk, sírt ásni! – szólalt meg a jegyző.

A bíró lógatni kezdte a patak felé a lámpást, és a hintázó fénybe hópelyhek repültek bele, mint a lepkék.

Reggel kilenc órakor a kastély elé álltak a lovak. A kocsis nyersen, behúzott kucsmával ült fent a bakon. A hópelyhek úgy pilinkéztek rá nagy szelíden, mint egy kisded kálvinista toronyra.

Az ispán vizsgálódva kereken ment, majd a kocsi faránál megnyomkodott egy felkötözött, duzzadó zsákot.

– Elég lesz-e ez a széna? – kérdezte.

– Amíg megeszik, addig elég – szólt le a kocsis.

– Zabot tettél-e?

– Megtanultam vót, hogy tegyek.

– A patkók rendben vannak-e?

– Mind a nyóc máshelyt van.

Az ispán felnézett mérgesen a kocsisra.

– A fogad is máshelyt lesz mindjárt, mind a harminckettő – mondta.

A kocsis elkacagta magát, mintha tréfa lett volna az egész.

– Csípnek a legyek – szólott.

– Akkor gyújts rá, nesze! – nyújtott fel egy pakk dohányt neki.

– Nyócas?

– Az.

– Rég nem találkoztam véle.

– Tedd a zsebedbe. S ezt a cédulát is. Itt van száz korona: megveszed nekem, ami rá vagyon írva. Bemész egy piperebótba, s ott. Értetted?

A kocsis felengedett egészen. Szétnyitotta derűsen a papírt, s kibetűzte: „Gyöngyvirág parfüm.”

– Ez valami urusság? – kérdezte.

– Az.

– Mitől jó?

– Daganattól.

– Lelohad tőle?

– Valamit csinál.

Az őrmester büllögött oda gyanakvó arccal:

– Hova megy a kocsi?

– Kolozsvárra – felelt az ispán.

– Az úrnővel?

– Nem, ő itthon marad.

– Maga is elmegy?

– Nem, én is itthon maradok.

Az őrmester borzas lett a kurta felelet miatt, de mielőtt szólhatott volna valamit, az ispán vigyorogva otthagyta és bement gyorsan a kastélyba. Két perc múlva egy sereg pokróccal jött vissza. Utána a többiek is jöttek rögtön: közbül a gróf, vastagon öltöztetve, jobbján a felesége, s másfelől Uray Pista.

Az őrmester tisztelgett.

– Van utazási engedélyük? – kérdezte.

– Van – felelte Uray Pista.

– A gróf úrnak is?

Összenéztek.

– Mondja neki, Péter, hogy csak Kolozsvárra megy az uram.

Az őrmester sütkérezve felelte vissza:

– Sehova nem lehet menni, csak engedéllyel.

Uray Pista elővette a töltőtollát.

– Írjon egyet, itt az alkalom – mondta.

– Azt a jegyzőnek kell megírni, én csak jóváhagyom, ha akarom.

Endre odafordult a feleségéhez:

– Nem volna jobb, ha én itthon maradnék?

Az ispán egészen megijedt a váratlan fordulatra.

– Majd én elintézem – mondta, és földnyelő lábakkal rohant is már a falu felé.

– Neked feltétlenül menned kell, Bandi lelkem! – kezdte magyarázni Tilda. – Sok mindent el kell intézni, amit nálad nélkül nem lehet. Kölcsönt kell felvennetek, ha lehet egy félmilliót. És intézkedj a bankban, hogy Pista bármikor újabb kölcsönt vehessen fel a te nevedben, utóvégre nem mászkálhatsz örökké minden apró-cseprő ügyben. És feltétlenül vegyetek egy teherautót, amivel a bútorokat, a szükséges anyagokat és a munkásokat lehessen szállítani. És hozzatok mindjárt építési szakértőket, élelmiszert, italt és egyáltalában mindent, amit csak lehet. Értetted, szívem?

– Amit csak lehet, megpróbálunk – mondta Endre.

– Különben ott lesz Pista melletted. Neki részletesen elmondtam mindent, és törni fogja helyetted is a fejét.

– Az csak természetes, hiszen azért kapom a fizetést – jegyezte meg kacagva Uray. – Csak éppen szállj fel, méltóságos uram, s a többit bízd rám.

Nagy derűben segítették fel Endrét a kóber alá. Gondosan körültekerték pokrócokkal tetőtől talpig, aztán a szájába tett egy cigarettát Uray Pista, meggyújtotta neki, és így szólt:

– Méltóztassál a füstöt kiengedni s aztán beszívni: nem úgy, mint más közönséges ember.

– Mulatságos vagy – mondta vidáman Endre. – Hova ülsz?

– A lábaidhoz, mint hűséges alattvaló.

– Ugyan, ne szamárkodj! Gyere, ülj ide jobbról.

– Oda az öreg ül – mondta Uray és körülnézett. – Vajon hol van?

– Fogalmam sincs – bámult Tilda is körül.

– Nem látta? – kérdezte Uray az őrmestertől.

– Kit?

– A professzor urat.

– Á, domnu, Maghiar! Elment arra! – mutatott a patak felé.

Tilda és Pista elindultak, hogy megkeressék. Bent a fák között egy kevés havat vett fel Uray és összegyúrta. Aztán átölelte Tildát a válla felett, és ügyesen a keblébe csúsztatta a hógolyócskát. Tilda megszisszent, és rázni kezdte a blúzát:

– Rossz kölyök vagy, tudod!

– Nem is olyan rossz, mint amilyen gondos – mondta Uray.

– Gondos?!

– Igen. Gondom van arra, hogy egy kicsit lehűtselek arra az időre, amíg távol leszek.

Tilda csodálkozva nézett rá:

– Talán nem vagy féltékeny?

– Ki biztos egy nőben, ha nem látja?

Tilda elnevette magát, apró nevetéssel.

– Azt hiszed – folytatta Uray –, hogy nem vettem észre?

Tilda ráugrott a szemével:

– Mit?

– Azt, hogy az ispán meggebed utánad, s hogy az őrmester is szaglászik.

– Nem gondolod, hogy egy kicsit ízléstelenül kukorékolsz?!

– Bocsánat.

– Kérlek – mondta Tilda.

– Ne másszatok belé a hóba! – kiáltott rájuk akkor a professzor.

– Téged keresünk – mondta Tilda. – Mit csinálsz itt?

– Kijöttem, hogy egy kicsit elbeszélgessek a barátaimmal – mondta az öreg, aki egy dombocska mellett állott, gyászfényű szemekkel, hajadonfőn.

– Miféle barátaiddal? – kérdezte Tilda.

A professzor a sírhalomra mutatott.

És akkor roppant súllyal és feketén rájuk omlott az elmúlt éjszaka.

– Ide temették? – kérdezte Uray.

– Ide, mind a hármat.

Szótlanul nézték a halmot, melyet betakart már teljesen a hó, mint a régi földet.

– Úgy halt meg, mint jó katolikus – jegyezte meg végül Uray. – Biztos, hogy a mennyországba ment. Gyertek, mi menjünk Kolozsvárra.

– Apám, te itt is maradhatnál velem – mondta Tilda.

– Köszönöm, fiam, de mennem kell. Nagyon nyugtalan vagyok itt: látni szeretném, hogy mi történik Erdélyben. Berthelot is a napokban érkezik Kolozsvárra, talán francia csapatok is jönnek.

– Mikor jössz megint?

– Három-négy nap. Talán egy hét.

– A csomagod rendben van?

– Nem volt nekem semmim, csak ami rajtam van – mondta az öreg, és megtapogatta a zsebeit. – Jaj, igaz! – szólt hirtelen, és egy újságpapírba csomagolva kihúzott valamit s odaadta Tildának: – A tanár küldte.

– Miféle tanár?

– A te beteged, Fekete János.

Tilda kibontotta a papírt, és egy berámázott, újságból kivágott képet mutatott fel:

– Wilson!

Cilinderrel a kezében ábrázolta az elnököt a kép. A szája nyitva volt félig, hogy lássák: szüntelenül a világbékét hirdeti. Tiszta, szép írással alája volt írva: „A világ mostani megváltója”, és még alább az ajánlás: „Az ő megváltójának küldi Fekete János, gimnáziumi tanár.”

– Hát ezzel az emberrel mi van? – kérdezte Tilda.

– Felgyógyult. Sánta maradt.

– Ki fogod hozni ide. Megígértem volt, hogy valahová elhelyezem, ha felépül. Nem felejted el? Legközelebb, ha kijössz.

– Öreg? – szólt közbe Uray.

– Ötvenéves lehet.

– Akkor jöhet.

Megindultak az udvar felé. A professzor elöl ment és elhagyta őket. Uray birizgálni kezdte a Tilda nyakát, néha rálehelt a pihékre.

– Mi van veled? – fordult vissza Tilda.

– Szeretlek – mondta lassan Uray.

Tildában végigfutott valami utálat. Gyorsabban kezdett menni és nem felelt. A kocsi előtt valamivel utolérték az öreget.

– Gyere, ülj ide jobbról! – szólt ki Endre a kóber alól az öregnek.

– Vajon nem fázol meg? – simogatta Tilda.

– Nincs most hideg.

– Legalább a kesztyűdet húzd fel.

A professzor a zsebébe nyúlt, s ahogy kivette a kesztyűt, valami puhán a hóba pottyant. Uray gyorsan felemelte és lefújta róla a havat.

– Ni, az a madár! – csodálkozott Tilda.

– Mondd, minek hordod te ezt a zsebedben? – kérdezte Uray.

– Jelképnek.

Uray megforgatta a tenyerén, aztán megszagolta, és undorral jegyezte meg:

– Mondd, öregem, minden jelkép ilyen büdös?

– Mostanában ilyen – mondta az öreg, és egy zsebkendőbe takarta a halott madarat s visszatette a zsebébe. Aztán szó nélkül felült a veje mellé, és percekig nem beszélt senki.

A lovak hátáról meleg pára szállt fel.

Nemsokára az ispán is megérkezett futva.

– Kész van – mondta.

Tilda elvette az írást tőle, az őrmesterhez lépett, és kacagva mutatta neki, hogy írja alá. A katona visszakacagott, és egy otromba „D” betűt kanyarított az írás alá, s utána egy hosszú dugóhúzó vonalat.

– Adjátok ide, majd én elteszem – mondta Uray, és nézni kezdte az aláírást. – Magát hogy hívják? – kérdezte az őrmestertől.

– Vasile Purvu – mondta a másik.

Uray elfordult, és a visszafojtott röhögéstől olyan lett az arca, mint egy őskori békának.

– Újabb reformok az ábécében – jegyezte meg, és felült.

Tilda, az ispán és az őrmester egymás mellett álltak, amíg a kocsi eltűnt a havas fák között. A két férfi kidülledt szemmel nézte a nőt. Várták, hogy valamit szóljon. De akkor a csendbe, mint valami madárének, belehullt egy román nóta.

Viorika jött feléjük, tisztára derülve, ünnepi viseletben és énekelve.

– Miért öltöztél ilyen szépre? – kérdezte a grófné.

A leány csodálkozó szemekkel felelte:

– Vasárnap van.

Tilda egészen megütődött.

– Tényleg vasárnap van? – kérdezte az ispánt.

– Igen.

– És mért nem mondta akkor? Mért engedte elmenni a kocsit?

Péter zavartan mentegette magát:

– Én sem tudtam, méltóságos asszony.

– Maga mamlasz! – nézett rá Tilda. – Tudhatta volna, hogy vasárnap van, ha én egyedül maradok itthon.

Az ispán feketébe öltözött és a piros nyakkendőt ismét felkötötte. Óvatosan körülszaglászott az udvaron. Nem látott senkit. Lassan a kastély felé indult. Elért a bejáratig, és kinyitotta szívdobogva az ajtót. A meghökkenéstől azonban elfeledte betenni: az őrmester, mint egy házőrző, ott ült egy bőrszékben, néhány lépéssel az ajtón belül. Parádésan, kipúderezett arccal, s a revolvere is ott feküdt a szék támláján jobbról.

– Maga hová megy? – kérdezte az ispántól, s az egyik lábát levette a másról.

– A grófnéhoz megyek.

– Oda nem lehet.

– Miért?

– Mert én nem engedem.

Péter csúnyán felkacagott, és megjegyezte magyarul a levegőbe:

– Isten marhája!

– Mi az: marhaja?

– Az, hogy maga menjen az ördögbe, mert nekem dolgom van a grófnéval.

Az őrmester felállt:

– Az úrnő megparancsolta nekem, hogy senkit se engedjek a szobájába.

– Maga hazudik! – mondta az ispán, és előre akart menni. A másik azonban elejébe állott és a revolver csövével könnyedén kinyomta az ajtón. Aztán visszaült a székbe, és a lábait megint egymásra rakta. Tíz perc múlva felállt és lassan elindult a grófné szobája felé. Néhányat koppintott halkan.

– Ki az? – kérdezte Tilda.

– Kámerád Purvu.

– Mit akar?

– Valamit.

Csend lett.

Az őrmester várt még egy ideig, aztán lenyomta óvatosan a kilincset.

– Be van zárva… – mondta szerencsétlen arccal, aztán visszakullogott a székhez és leült. Ült, és szívta egymás után a cigarettát. Egy negyedóra múlva ráncba szökött hirtelen a szemöldöke, és felugrott. Kiállt az ajtóba, és katonák után ordított. Négyen futottak eléje. Az egyikre rámutatott:

– Gyere velem!

A másik háromra ráparancsolt:

– Itt álltok, amíg visszajövök, és nem engedtek be senkit!

A park felé került a katonával, az ablakok alá. Odaállította a bakát.

– Itt maradsz és vigyázol, nehogy valaki bemásszék a törött ablakokon. Mert ha bemászik valaki, agyon foglak ütni.

Aztán visszament, a katonákat elküldte, és megint elhelyezkedett a székben. Ott ült megnyugodott arccal, a grófnéra gondolt, megvakarta néha a combját, és úrnak érezte magát.

Az ebédet is odahozatta magának.

Így múlt lassan a nap, és nem történt semmi.

Csak tova szürkület idején hallatszott valami kacagás az ablakok alól. Az őrtálló katona derült kacagva, mutogatván egy alakra, aki lassan jött a falu felől.

Hosszú, hatalmas nő volt. Asszonyban ritka óriás. Falusi ruhát viselt, mint a többi asszonyok. A fejét fekete hárászkendő takarta körül. Az orrán és a szemein kívül alig látszott az arcából valami.

Egyenesen a bejáratnak tartott. Lehajtott fejjel kinyitotta az ajtót, s mielőtt az őrmester jobban megnézhette volna, már be is tette maga után gyorsan.

A félsötétben csak a körvonalait lehetett látni.

– Mit akar? – szólt rá az őrmester, és felállt.

– Itthon van az úrnő? – kérdezte furcsa torokhangon az asszony.

– Itthon.

– A faluból küldött hozzá a jegyző.

Az őrmester közelebb ment hozzá, hogy megölelje, az asszony azonban nekihátrált a falnak.

– Hat gyermekem van! Ne nyúljon hozzám!

– Légy csendben! Meghallja valaki! – suttogott az őrmester.

– Ne nyúljon hozzám!

– Fogd be a szád!

– Jaj!

– Várj egy kicsit!

Dulakodni kezdtek. Dörzsölték a falat és lihegtek. Egyszerre azonban felordított az őrmester:

– Disznó! Te nem vagy asszony!

Úgy bőgött megcsúfolt gerjedelmében, mint egy vadkan.

A katonák mindenfelől megfutamodtak arra. És a nyomukban, gyertyavilággal a kezében, megjelent a grófné is.

– Mi történt? – kérdezte.

Nem felelt senki.

– Mi van itt? – kérdezte németül ismét, és rájuk világított.

A katonák röhögni kezdtek.

– Péter?! – kacagott fel Tilda is.

Megtépett asszonyi ruhában, a fejkendőt levetkezve, úgy állott ott az ispán, mint egy kárvallott némber.

– Péter, maga mit csinált?

De Péter csak hápogott, mintha nem tudna beszélni. Végül rámutatott az őrmesterre, aki éppen somfordálni kezdett görnyedten kifelé, hogy a szégyen meg ne ölje.

– Meg akart erőszakolni – mondta.

– És maga hogy kerül ebbe a ruhába?

– Azt nem mondhatom meg.

Tildából kitört a kacagás. Remegett, és rengett egész hajlékony kicsi teste. A komédia szelében rádőlt az ispánra egészen, és a gyertyavilágot is elölte megáradt lehelete.

Az ispán az öröm és a boldogság között kínlódott. Azt hitte, hogy rögtön sírni kezd, vagy szétolvad a forróságtól, mint egy hóember.

– Ne tessék nevetni rajtam! – szólt könyörögve.

– De magán nevetni kell, ember!

– Én nem vagyok nevetséges, csak izé…

– Csak… mi?

– Csak szerelmes – nyögte Péter.

– Azért öltözött maskarába?

– Azért.

– Azt hitte, hogy így jobban fog hatni?

– Nem. Hanem meg akartam közelíteni.

– Engem?

– Igen. Mert az őrmester odaült az ajtóba; és ott ült egész nap s nem akart beengedni. Azt mondta, hogy a méltóságos asszony neki megparancsolta. Igaz?

– Nem. A világon semmi sem igaz.

– De amit én mondtam, az igaz.

– Amit maga mondott?

– Igen.

– Hát maga mit mondott?

– Azt, hogy szeretem.

Tildának összevissza zengtek és zúgtak a gondolatai. Nézte a félhomályban az ispán nagy erős karjait, domború mellét és vállait. Aztán egy különös mosoly táncolt fel a száján: olyan, mint az állatkínzó kamaszokén.

– Jöjjön a szobámba! – mondta, és előrement.

Ahogy betette Péter maga után az ajtót, Tilda rámutatott egy székre.

– Na, üljön le és adja elő! – mondta.

Az ispán feszengve leült.

– Mit adjak elé, kérem szépen?

– Azt, hogy mennyire, hogyan szeret engem. Itt az alkalom. Beszéljen őszintén. – Azzal széket vett maga is, és leült Péterrel szemben. – Na, tessék szeretni! – biztatta nevetve.

– Igazán meg tetszik engedni? – kérdezte szédülve Péter.

– Sőt, az a kívánságom.

Az ispán megfogdosta egyik kezével a mást, és beszélni kezdett:

– Tetszik emlékezni arra, amikor itt méltóztatott járni? Azzal a gyönyörű autóval és azzal a két férfiúval, amelyik közül az egyik elvitte aztán az autót?

– Rólam beszéljen! – mondta Tilda.

– Csak azért kezdtem ezzel, kérem szépen – akadozott Péter –, mert már akkor szerelmes lettem a méltóságos asszonyba. Halálos szerelmes lettem. Azt hittem, hogy meg kell az embernek bolondulni. Éjjel nem tudtam aludni, mert mindig a méltóságos asszonyra gondoltam; és ha mégis elaludtam, akkor mindig véle álmodtam. Ezt nem tagadom, mert így volt, s bizony kértem is az Istent minden este, hogy legalább álmomban, hogy is mondjam, hiszen tudja, a méltóságos asszony…

Tilda lehunyt szemekkel hallgatott. Péter nézte egy ideig, aztán folytatni próbálta a szót.

– És az Isten megadta nekem, amit kértem. Megadta nekem a szép álmot, amelyben a méltóságos asszony meglátogatott engem, és megcsókolt, és…

– És? Mondja már! – emelte rá lassan Tilda a szemét, mint a bársonyt.

– És megcsókolt, és én azt hittem, hogy meg kell bolondulni az embernek. És reggel mindig olyan voltam, mintha a paradicsomból jöttem volna vissza erre a piszkos világra…

– És csak ennyi?

– Mennyi, kérem szépen?

– Nem voltam soha a magáé?

– Nem, egészen soha – vallotta Péter. – Mert teccik tudni, mire odaért volna az álom, maga eltűnt. Mindig úgy ment el, mintha felfelé ment volna, fel az ég felé. És én ott maradtam az ágyban, és a szám ki volt mindig száradva, s úgy jött el a reggel. Mindig jött a reggel, pedig én nem vártam, mert tudtam, hogy a méltóságos asszonyt nappal csak látni lehet, de egyebet nem lehet…

– Hát egyebet is akar?

– Persze hogy akarok, nagyon akarok, mert szerelmes vagyok, méltóságos asszony. Soha nem volt még ember, aki ilyen szerelmes lett volna. És olyan sem volt, aki ennyire reménytelenül és mégis ilyen erősen, ilyen nagyon erősen vágyódott volna a maga nője után. S mégis örökké csak azt kellett látnom, hogy rám sem néz, hogy számba sem vesz, hogy nem vágyódik utánam, pedig én sem vagyok olyan közönséges ember, méltóságos asszony, mert az én anyám is grófnő volt, méltóságos asszony!

Tilda egy mozdulattal egyenesre ült:

– A maga anyja grófnő volt?!

– Igen, az volt, grófnő volt, igazi grófnő, esküszöm az Istenre! És rokona vagyok a méltóságos úrnak, unokatestvére vagyok! Igen, most megmondtam, magának megmondtam…

– Kinek a rokona maga?

– A méltóságos úrnak.

– Az én uramnak?

– Igen, neki.

Tildának megmerevedett a szemében a fény.

– Hogyan? – kérdezte.

– Anyám grófnő volt, Otti grófnő – mondta az ispán.

– És az apja ki volt?

Az ispán felállt és egész testében remegett. Felemelte lassan, nehezen a karját, és a haramia képére mutatott, amely az ágy felett függött:

– Ő volt – mondta, aztán egyszerre leroskadt Tilda elé térdre, és nyöszörögve könyörgött: – Tessék szeretni engem… nekem is grófnő volt az anyám…

Tilda úgy tett, mintha tovább tolná a lábaival, aztán felállt és nyújtózott egyet.

– Álmos vagyok… – mondta, és vetkőzni kezdett. Lassú, macskamozdulattal ledobta a nyakán keresztül a ruhát, aztán leengedte a jobb válláról az inget.

Péter a parketten ült, és ültéből úgy nézte, mint egy dervis, aki megtalálta az örök ordítás szavait. De mintha ott sem lett volna, Tilda ásított egyet, és kihúzta a másik vállát is az ingből, amely fodrokat hányva leszaladt körben a földre.

– Jaj, belát valaki! – mondta rémülten az ispán. Felugrott, s kiterjesztett karokkal odaállt háttal az ablak elé. Úgy állt ott, mint akit a gyönyör és féltés kifeszített a forró levegőbe.

Tilda sóhajtott egyet és lefeküdt. S ahogy magára húzta nyakig a takarót, Péter odaugrott és bolondul csókolni kezdte.

– Szeretem, jaj, hogy szeretem!

– Maga vadállat! – ordított rá Tilda; s azzal kiugrott az ágyból, hátravágta az ajtót, s mint egy vészkürt, úgy szólt a termeken keresztül a hangja:

– Purvu! Purvu!

Mire az őrmester berohant, már az ágyban volt megint. Intett neki, hogy dobja ki az ispánt.

– Mars! – kiáltott az ispánra Purvu, de akkor egy éles lövés süvített fel az ablakok alatt a parkban. És valaki bőgött, mint az állat:

– A lábam! A lábam!

Az őrmester otthagyott mindent, és nagyokat ugorva futott kifelé. Tilda felült az ágyban. Péter egy székre roskadva zokogott, mint valami legyőzött amazon.

Öt perc múlva egy rongyos, kiaszott fiatal férfit cipeltek be a katonák a szobába. Karonragadva, morogva húzták.

Péter ránézett és egyszerre felállt.

– Ő vitte el az autót! – mondta.

Ugyanakkor Tilda is felkiáltott, két magasba emelt karral:

– Gerő!

Rozogán és szerencsétlenül ott jajgatott Gerő az ágyon. A férfiak csak álltak és nézték.

– Menjenek ki! – mutatott Tilda az ajtó felé.

S ahogy kicammogtak, gyorsan kiugrott az ágyból. Harisnyát vett és cipőt. Aztán magára kapott egy köpenyt, meggyújtott még egy gyertyát, és kiszólt az ajtón:

– Péter!

Az ispán beugrott és odaállt elébe, mint egy hűséges kutya.

– Tessék, méltóságos asszony.

Az őrmester is bejött és a kályhához állott.

– Drága Péter – mondta Tilda –, maga sokkal közelebb áll hozzám, mint ahogy gondolja. Úgy szeretném, hogy mindig és mindenben számíthassak magára. Vegyen egy lovat, és menjen orvosért gyorsan. Megteszi?

Péter azt hitte, hogy mindjárt nagyokat szökik a boldogságtól.

– Megyek, rohanok, méltóságos asszony! – s már meg is fordult félig, de akkor hirtelen megállt: – Nincs igazolvány!

– Várjon! Csinálunk egyet – mondta Tilda. – Maga megírja románul, az őrmester aláírja. Üljön le, itt a papír.

Lediktálta neki magyarul, aztán karonfogta az őrmestert, odavitte az asztalhoz, s ahogy a kezébe adta a tollat, megbirizgálta a tenyerét.

Az őrmester nekilendült boldogan, s egy nagy „D” betűt kanyarított az írás alá s egy dugóhúzóvonalat. Aztán mutatta, hogy pecsét is kéne.

– Nincs valami bélyegzőnk? – nézett Péterre Tilda.

– Nincs, igazán nincs. Hó, mégis van egy! – azonban lekonnyadva hozzátette rögtön: – De az nem jó.

– Miféle?

– Az ökrök farára szoktuk volt tenni.

– Annyi baj legyen, hozza csak ide!

Az ispán futott az istállóba, és előkereste. Bekenték tintával és odanyomták az írás alá: „A bogházi Ercsey-uradalom állománya.”

– Nagyszerű! Rohanjon gyorsan!

Péter úgy öltözött át, mintha kergetné valaki. Tíz perc múlva már beállította a lovát a szamosújvári országútba; s mialatt a jókedvű állat szaporán verte széjjel a vizes havat, az ő szeme szerelmes bogárként világított az éjben.

Ahogy az ispán kifordult az ajtón, az őrmester a fal mellé húzott egy széket és leült.

Tilda háttal állt neki a szoba közepén. Egy kicsit széttette a lábait és összehúzta a szemöldökét. Így gondolkozott néhány pillanatig. Akkor felgyűrte mind a két karján a köpönyeg ujját, odatett egy széket Gerő mellé az ágyhoz, aztán szeszt, vizet és fehér kendőket rakott arra.

Ápolónő volt ismét.

Egy határozott mozdulattal befúrta a karját a beteg nyaka alá és felültette. Úgy szedte le róla gyorsan a ruhát, mintha egy óriás banánt hámozott volna meg. Hálóinget dobott a nyakába, aztán leült az ágy szélére, és egy törülközőt terített a maga combjaira.

– Fáj?

– Áhh! – mondta Gerő, de már ott volt a lába a Tilda ölében. Az alsó szár közepén, a megfonnyadt izmok közül, szivárgott a vér. Néhány perc alatt kimosta a sebet, elkötözte, bepólyálta.

– Most feküdj le, és légy nyugton, amíg jön az orvos.

Betakarta állig, és felállt.

Az őrmester rávigyorgott a székről.

Nem szólt egyik sem semmit.

Tilda járkálni kezdett a szobában. Furcsa érzések mozdultak meg benne, és egyre dagadtak, mint a lavina. A torka száradni kezdett. Sűrűn és nagyokat nyelt. A lábai remegtek, a homlokát forró, majd jéghideg párák szállották meg. Az őrmester felől úgy jöttek nyögve és röfögve feléje a vágyak, mint a mezőről este a disznók. Borzongott és félt. Mit csináljon ezzel az emberrel?! Próbálja kitenni? Nem úgy ül az itten! Vagy bízza a sorsra magát? Egy pillanatra szétnyíltak az ajkai: hátha maga ígérne estére találkát neki? Ránézett a férfiúra, de az undortól remegni kezdett a hasa.

Az őrmester érezte, hogy végre már valamit szólnia kell. Az ágyra mutatott, és megkérdezte románul:

– Ki ez az ember?

– Nem látja, hogy beteg? – mondta vaktában Tilda.

Egyik sem értett a másik szavából semmit.

Megpróbáltak hallgatni megint.

Az őrmester cigarettára gyújtott, és mohón nyelte a füstöt. Kínlódott és kerengett, hogy valami csepp utat találjon a nőhöz.

– Wer da? – mutatott az ágyra.

– Bruder – felelte Tilda.

– Ungur Bruder?

– Ja.

Megint nem szóltak egy ideig.

Percek múlva felriadt Gerő, és olyant ordított, mintha az akasztófa alatt lett volna. Tilda melléje ugrott és átölelte. A fiú magára eszmélt egy pillanatra és megismerte a húgát. Csámcsogott szárazon egy kicsit, majd agyongyötörten visszahullt megint, mint egy tuskó. Az őrmester felállt és odament lassan az ágyhoz. Felemelte a Gerő ledobott ruháit, és a zsebeket vájni kezdte. Egy szipka és egy levél került elő, semmi egyéb. A levelet kibontotta, egy ideig forgatta és nézegette, aztán odaadta a grófnénak és így szólt:

– Was das?

Tilda olvasni kezdte: „Gerő! Légy szíves és mostantól kezdve hagyj békét nekem. Utálom a sóher palikat, különben is torkig vagyok már veled. Tehát mondjuk azt egymásnak, hogy pá! Szőnyi Baba.”

– Was das? – kérdezte megint az őrmester.

– Brief.

– Muss Legitimation. Kein Legitimation?

Tilda megvonogatta a vállát, és nem szólt.

– Nem Bruder! Bolsevik! - mondta vigyorogva az őrmester, és mutatta, hogy meg fogják kötözni Gerőt és viszik. S amikor nem felelt a nő, egészen közel hajolt hozzá, és megtette az ajánlatot:

– Liebe, oder abzug…

Tilda odább állott.

Az őrmester utána ment, szorosan, ráhajolva.

– Purvu gut… – mondta, és meg akarta ölelni. Tilda azonban nagyot lökött rajta, és a fal mellé ugrott. A férfi kicsire húzott szemmel megnézte jól, aztán megigazgatta a derékszíját, és kiment.

Néhány perc múlva két katonával állított vissza. Az egyiknek kötél volt a karján.

– Vegyétek ki az ágyból és vigyétek Szamosújvárra! – parancsolt rájuk.

A bakák ráindultak az alvó fiúra, de Tilda elejökbe ugrott két szétterjesztett karral. A katonák visszanéztek az őrmesterre, mintha újabb biztatást vártak volna. Tilda azonban átkacagott a két fej között, és a szemével intett az őrmesternek, hogy küldje ki őket.

– Hagyjátok! Majd reggel viszitek el – mondta az őrmester.

A katonák kimentek.

Tilda bezárta az ajtót, de sokáig nem tudta levenni a kezét a kulcsról.

Hétfőn estefelé Viorika futva jött át a termeken. Egyenesen a hálószobának ment, de nem talált senkit ottan.

– Méltóságos asszony!

Tilda ott ült a szomszéd szobában és Gerővel beszélgetett. A hangra csendesen felkelt és kiszólt:

– Mit akarsz?

– Megérkezett a méltóságos úr!

– Hol van?

– Nem akar leszállni.

– Honnan?

– A kocsiról.

Megindultak kifelé.

– Beteg? – kérdezte Tilda.

– Nem tudom. Csak legyint. Nem beszél, csak legyint.

Amikor odaértek, az ispán ott állott már a kocsi mellett, és két kinyújtott karral csalogatta lefelé a grófot.

– Szervusz, Bandikám! Megfáztál? – cirógatta meg Tilda.

Endre kietlen szemmel nézett, aztán legyintett egyet.

– Édes, valami baj van? – ugrott fel melléje Tilda.

A férfinak könnyek hengeredtek le az arcán. Végre nehezen leszállt, de akkor sem szólott semmit. Egyik felől Tilda, másfelől Péter fogta a karját. Bevitték a hálószobába, és a kályha mellett megálltak vele. Tilda szétdobálta az ágyat, aztán lefejtette Endréről a felső ruhákat, és lefektette. Intett Péternek, hogy mehet.

– Bandikám, talán nem vagy beteg?

A gróf intett, hogy nem.

– Hát mi baj van akkor?

– Találkoztam…

– Kivel?

– Apámmal.

– És?

Endre hangosan sírni kezdett:

– Nem… nem akart megismerni… Kitagadott.

– És te ezért sírsz?

– Igen.

– Ugyan! Megélünk mi az öreg nélkül is. Itt vagyok én melletted!

Endre ránézett, majd megkapaszkodott a karjába lassan.

– Te vagy mindenem – mondta.

– Na, látod… – felelte Tilda.

Hallgattak egy ideig. Az asszony teát rendelt be a szobába, aztán visszaült az ágyra.

– Pista hol maradt? – kérdezte.

– Az autóval jön. A teherautóval.

– Azt is vettetek?

– Igen.

– Mennyi volt?

– Ötvenezer.

– Tudod, hogy olcsó!

– Pista vette.

Percek múlva megint megkérdezte Tilda:

– Kölcsönt is vettetek?

– Igen.

– Félmilliót?

– Nem. Negyedet vettünk. Nem is tudtak volna többet adni. Azt mondták, hogy egy félmillió koronával az egész Erdélyt restaurálni lehetne.

– Hazugság! – mondta Tilda. – Ehhez én értek, s nem ők. Melyik bankban voltatok?

– Először abba mentünk, ahol apám az elnök.

– Ott találkoztál az öreggel?

– Igen.

– És?

– Nem adtak. Apám letiltotta. Aztán átmentünk abba, amelyikben Makray az elnök. Máskor is onnan fogunk venni, ha kell.

– Te nem fogsz mászkálni többet.

– Jó.

– Pistát meghatalmaztad?

– Igen.

– Jó, hogy van ez a fiú.

– Nagyon élelmes.

Behozta Viorika a teát. Tilda a kezébe adta az urának a csészét.

– Itt is nagy újság van, nálunk.

Endre ránézett: a szemét láthatólag erőltette, hogy érdeklődjék.

– Gerő hazajött – mondta Tilda.

– Gerő?

– Igen.

– A bátyád?

– Igen-igen.

– Honnan jött haza?

– Budapestről. Hazaszökött. Bujkált. A határon is úgy bújt átal. Zilahnál lefogták, csak nehezen tudott kereket oldani.

Endrében kezdett feltápászkodni az élet.

– És miket beszél? – kérdezte. – Erdéllyel mi lesz?

– Erről ő is csak annyit tud, mint mi. Nem nagyon érdekelte őt a politika.

Endre kortyintott a teából, majd körülnézett, mintha keresett volna valakit.

– Hol van?

– Hogy Gerő hol van?

– Igen.

– Fekszik a vendégszobában.

– Beteg?

– Megsebesült.

– Na!

– Meglőtték a lábát.

– Ugyan!

– Itt a kastély előtt.

– Itt a mi kastélyunk előtt?

Tilda már nem bírta tovább az apró szavak egyhangú kopogását. Gyorsan, kissé paprikásan folytatta:

– Estére ért a faluba, s be akart észrevétlenül osonni a kastélyba. Itt állt poszton egy katona, mert az is olyan buta, hogy döf valósággal. Csak látott egy alakot somfordálni erre és belelőtt. Úgy megijedt, hogy rögtön belelőtt. Szerencsére az alsó lábszárát találta, azt a kicsi húst, ami még rajta volt. Az orvos itt járt a reggel, két hét múlva már vígan járhat a fiú.

Elhallgatott. Úgy tűnődtek mind a ketten a csendben, mint az elszontyolodott hal a víz fenekén. Végre lerakta Tilda az éjjeliszekrényre a csészét, és kifelé indult.

– Hova mész?

– Megnézem Gerőt.

– Mondd neki, hogy üdvözlöm.

Ahogy belépett a másik szobába, rögtön megszólalt:

– Bandi hazajött.

– Mondtad, hogy itt vagyok?

– Hogyne. Sírt, amikor meghallotta, hogy a lábadat meglőtték.

– Kedves.

Leült az ágyra, s mintha ideges lett volna.

– Te, Gerő!

– Parancsolj.

– Arról az autóról ne szólj senkinek!

– Erre nem is kell kérned.

– De Bandinak se.

– Lény nyugodt. Éltem én még bizalmaddal valaha vissza?

Nagy kiáltások hallatszottak.

Tilda nem felelt, hanem felállt és kinézett az ablakon; az őrmester és az ispán hógolyókkal dobálták egymást az udvaron.

Másnap délután nagy fene töfögés és lárma hallatszott a parki út felől.

– Jönnek Pistáék! – mondta Tilda, és kirohant.

Mint egy szörnyeteg medve, úgy mászott a teherautó, dübörögve lassan, a fák között előre. A hószagú szűzi levegőt teleokádta mindenütt bűzzel, s amerre irdatlan vastalpaival elment, sírtak a hóvatta alatt a kavicsok, és messze riadtak a téli madarak.

– Éljen Zrínyi Mikulás! – kiáltotta a tetejéről Uray Pista, miközben a felcsatolt hatalmas deszkakarokon hidegen csörgött a lánc.

A katonák és a cselédség mind az udvarra gyűlt, s mint valami nagy városi dögöt a legyek, úgy vették körül a leállott autót, melynek a tetején, Urayn kívül, még nagy csoport ember vackolódott.

Uray Pista mindjárt leugrott és hódoló mozdulatot tett Tilda előtt.

– Íme, a bogházi nemzeti kormány tagjai – mutatott a leszökdöső férfiakra, és elkezdte bemutatni sorjában őket: – Komlós Ede, építészmérnök, a legjobb belföldi márka.

Egy sovány, nagy orrú, cvikkeres férfi hajolt meg a grófné előtt:

– Csókolom a kezeit, méltóságos asszonyom.

Tilda kezet nyújtott neki:

– Hol végzett a mérnök úr?

– Párizsban, méltóságos asszonyom.

– Rendben van, az ízlés itt nálunk nagyon fontos.

Uray türelmetlenül a következőre mutatott:

– Kádár Benő, műszaki mérnök.

– Ön is Párizsban tanult? – kérdezte Tilda.

– Én csupán Berlinben, méltóságos asszonyom.

– Erő és tartósság a jelszava, ugyebár?

– És a pontosság – mondta Kádár.

Harmadiknak egy hosszú, fekete fiút mutatott be Uray Pista.

– Kurta Márton, jóravaló festőművész, erős katolikus irány érvényesül az alkotásaiban. Egyébként királyi udvarok, a pénzfejedelmek és a Vatikán egyformán és mindenkor szívesen látják.

A festő kegyesen mosolygott, mintha nem találna sértőnek semmit, amit Uray mondott.

– Arcképeket is fest? – kérdezte Tilda.

– Sőt, aktokat is, méltóságos asszonyom.

– Rendben van. Majd ha megleszünk a kastéllyal, fogok ülni magának. Vagy talán álljak?

A festő szemeit megzavarta a szó.

– Ahogy a méltóságos asszonynak jobban tetszik – mondta.

Tilda észrevette, hogy a férfiak egymásra lesnek. Hamar odaszólt Uraynak:

– És azok ott hátul?

– Azok a személyzethez tartoznak: a szakács, a cukrász, a kertész, a két inas és a parádés kocsis – mutogatta sorra Uray, majd kutatva körülnézett. – Baba! – kiáltotta.

– Tessék.

– Maga hol van?

– Itt.

– Hát szálljon le!

– De nem tudok.

Egy egészen fiatal leány állott fel a teherautó tetején, a deszkafal mellől. Kedélyesen szorongva nézett le rájuk. Nagy kék szeme volt, és a fehér arcbőrére rózsákat csípett a téli levegő. Uray felnyújtotta a karját, és leemelte.

– Íme, a szobalány – mondta.

– Hogy hívják, drágám? – kérdezte Tilda.

– Baba.

– Hány éves?

– Tizennyolc.

– Volt már szobalány?

– Igen, hogyne.

– Hol?

– Vághelyi úrnál.

– Ki az?

– Vezérigazgató a Vasiparnál – szólt oda Uray.

– És miért jött el onnan?

A lány mosolyogni kezdett.

– A vezér szerelmes belé – szólt megint Uray.

Tilda elmosolyodott, aztán a férfiak felé fordult.

– Tessék befáradni! – mondta, és előreindult.

Komlós, Kurta és Kádár összenéztek a háta megett, s megindultak. A szakács, a cukrász, a kertész, a két inas és a parádés kocsis külön csoportban mentek utánuk.

Uray és Baba visszamaradtak az autónál.

– Nagyon szép nő a grófné – mondta a leány.

– Talán azt hitted, hogy csak te vagy szép?

– Igen, legalább valakinek.

– Kinek?

– Neked.

– Jobb lesz, ha inkább utánuk mész, mert feltűnő lesz. Nekem itt kell maradnom, hogy leszedhessem a csomagokat.

Baba közelebb hajolt Urayhoz.

– Vigyázz, csak annyit mondok.

– Mért vigyázzak?

– Azért, mert úgy érzem, mintha közöd volna hozzá.

– Kihez?

– Ehhez a grófnéhoz.

– Már itt is kezded?!

– Én nem kezdem.

– Akkor lódulj!

– De úgy vigyázz, hogy ha valamit észreveszek, botrányt csinálok – mondta a lány, és szaladni kezdett a kastély felé.

Tilda az alkalmazottakat a konyhába küldte melegedni; a két mérnököt és a festőt pedig a hálószobába vitte, hogy az urának bemutassa őket. Endre nagyon barátságosan fogadta.

– Hogyan utaztak az urak? – érdeklődött.

– Elég kedélyesen – mondta Komlós, akinél mindig készen állott a szó. – Felköltöztünk az autó tetejére, s nagyszerű volt. Azt hittük, hogy kirándulni megyünk, és élveztük a dolgot. A magam részéről pedig egyenesen örülök annak, hogy nem látom Kolozsvárnak az új arcát, mert tessék elhinni, méltóságos uram, nem könnyű dolog nap nap után nézni azt a felfordult világot, ami ott van, a katonatisztek ágálását, akiknek a világon mindenük megvan, és a lakosságnak azt a kétségbeejtő helyzetét, sőt nélkülözéseit, mert hiába vannak, kérem szépen, azok a bevásárlási könyvecskék, és hiába van a „Cipőhivatal”, a „Közélelmezési ügyosztály”, a „Zöldség és Tűzifaüzem”, a „Tejhivatal” és a többi hasonlók, mert tessék elhinni…

Uray Pista benyitott:

– Méltóságos asszony, hová rakjuk a csomagokat?

– A kisebédlőbe – mondta Tilda, és kijött a szobából. – Ugye, ott jó lesz, nagyságos úr? – tette hozzá.

Mind a ketten nevettek, mint valami cimborák.

– Mit dumálnak odabenn? – kérdezte Pista.

– Az egyik hazudik, a többi hallgatja.

– Melyik hazudik?

– Az a girhes.

– Az Komlós; gondoltam, hogy ő hinti a szót. Jó alak, egyszer majdnem rádőlt egy ház, amit ő épített.

Tilda meglepődve kapta fel a fejét:

– És éppen ezt kellett idehoznod?

– Na, jól van: itt nem lesz építés, itt restauráció lesz. Restaurálni pedig ő tud a legjobban.

A kisebédlőben megállott Tilda.

– Hordasd ide! – mondta. – Majd én itt maradok és számba veszem. Sok mindent hoztál?

– Egész raktárat – felelte Uray, majd bekiáltott a konyhába: – Gyerünk, népség!

A szakács, a cukrász, a kertész, a parádés kocsis és a szobalány mind kitódultak hozzá:

– Te mit akarsz? – szólt rá csendesen a lányra, aki duzzogva így szólt:

– Miért hoztál engem erre a vacak helyre?!

– Várj!

– Mire várjak?

– Majd elrendezlek.

– Most!

Uray megcsókolta gyorsan, mutatta neki a konyhába vissza az utat, és már futott kifelé, amikor megjegyezte:

– Rögtön itt leszek.

A katonák is belekeveredtek a hordásba. És megindult az egész tarka népség, s úgy jöttek-mentek nagy kedvvel és fürgén, mint a hangyák. Negyedóra alatt telegyűlt a fél szoba ládákkal és mindenféle csomagokkal. Volt ott rengeteg cukor: süvegben, kockában és porban; kávé, nyers és pörkölt; tea, citrom, narancs és füge; mindenféle gyümölcsök, szárítva, befőzve és nyersen; liszt, kenyér, sütemények; borok, likőrök és pezsgők; nagy tömeg gyertya, gyertyatartók, három villanylámpa, egy falióra, két ébresztő óra; szappan, kölnivíz és parfüm; főző és sütő edények, tányérok, csészék és poharak; függönyök, finom takarók, kesztyűk és hócipők; két vadászfegyver, egy gramofon és rengeteg új könyv; és végül valami tíz kiló hús, kolbász, paprikás szalonna, szardínia, ringli, két friss malac és mindenféle konzerv.

A végén bejött Uray Pista, leült egy ládára és megkérdezte:

– Na, mit szólsz hozzá?

– Alaposan bevásároltál – mondta Tilda. – Én nem tudom, miért sír az az alak, hiszen onnan jött, ahonnan te ezeket hoztad.

– Miféle alak?

– Hát ez a te mérnököd. Azt mondja, hogy nyomorognak Kolozsváron a magyarok, s hogy tejhivatalokat és élelmiszer-hivatalokat állítottak fel, és nem kapnak semmit, csak bevásárlási könyvecskére.

– Hát persze – legyintett Uray. – A bugrisok nem kapnak, de ha valaki tudja az útját és van pénze…

– Mondd, mennyi pénzt költöttél el?

– Még nem számoltam össze.

– Körülbelül?

– Hát az autó volt hatvanezer korona.

– Bandi azt mondta, hogy ötvenezer volt.

– Igen, maga az autó meztelenül. De én még sok mindent vettem hozzá, gépalkatrészeket, felszerelést, satöbbi.

– És aztán?

– Aztán ezekre is elment vagy tízezer – mutatott Uray a csomagokra. – Azonkívül pedig a mérnököknek és a felfogadott alkalmazottaknak előleget is kellett adnom. Úgy kinyílt a csipája már minden munkásnak, hogy az rettenetes.

Tilda oda sem figyelt már. Látszott, hogy számítgat valamit.

– A jogtanácsosnak tartozunk száznyolcvanezerrel.

– Az öregnek nem olyan sürgős.

– Én nem akarok, egy percig sem, hálás híve lenni!

– Hát akkor megadjuk.

– Tehát nagyon kell vigyázni a pénzre. Hiszen tudod, hogy rettentő sok kiadásunk lesz, amúgy is.

Uray sértődötten állott fel:

– Kérlek szépen, én mindenről pontosan elszámolok. Vagy akár ebben a percben itt hagyhatom a kastélyt, ha…

Tilda rátette gyorsan a szájára a tenyerét:

– Csacsi! Ha nem volna bizalmam benned, nem kértelek volna ide. Ne légy olyan kölyök! Holnap beállítjuk a festőt és a mérnököket, hogy csinálják meg a terveket. Holnapután pedig bemegyünk ketten Kolozsvárra, és újabb kölcsönt veszünk fel, nézünk egy luxus kocsit is. És – és – tudod, mi újság?

– Mi?

– Nem is képzeled.

– Jó?

– Azt hiszem, jó.

– Na!

– Gerő itt van.

Uraynak nagyra nyílt a szeme:

– Gerő?

– Igen.

– A mi Gerőnk?

– Igen-igen.

– Hol van? – indult neki Pista.

– Várj, mindjárt bemegyünk hozzá. Előbb akarok valamit mondani neked. Hallgass ide: ezt az őrmestert el kell takarítani innen. Érted?

– Talán szemtelenkedett?

– Nem, de el kell. Feltétlenül. Minél gyorsabban. Láb alatt van. Érted? Izgat. Zavar. Nem állhatom.

– Most is szaglászik – mondta Uray. – Mihelyt megérkeztem ezekkel az emberekkel, mindjárt hozzám jött. Látom, hogy kurkász. Beléjük akar kötni. Jó lenne, ha meghívnád ma este vacsorára. Ezzel le lehetne szerelni, és elég olcsón.

– Azt hiszed?

– Egész biztos.

– Hogy ott bámuljon engem, mint egy borjú, és fogdosson a szemével?

– És ha a valóságban tenné?

– Brrr!…

Uray nevetni kezdett:

– Nem szereted az ilyen vadakat?

– Nem.

– Hát milyeneket szeretsz?

– Az ilyen finomakat, mint te – mondta kuncogva Tilda, és rábújt a fiúra, aki átölelte és csókolni kezdte. Abban a percben az új szobalány rájuk nyitotta az ajtót.

– Párrdon! – mondta vörösre pukkadva, és még megállt, amíg utánatette: – Bocsánat, ha zavarok.

– Rögtön kidobom ezt a bestiát! – pattant fel Tilda, és utána akart rohanni.

– Várj! – fogta meg Uray.

– Micsoda szemtelenség! Hallottad azt a hangot?

– Majd én elintézem.

– Vidd vissza, ahonnan hoztad!

– Ne félj, nem fog szólni senkinek.

– Nem akarom látni! Érted?

– Bízd csak rám.

– Elintézed?

– Majd meglátod. Gerő hol van?

– Itt fekszik a vendégszobában.

Uray benyitott.

– Te Gerő, hoztam neked egy jó nőt – mondta.

A sötétség megszállása óta egyedül feküdt Gerő, és várta a nőt. Minden percben újra nekikészült és minden percben újra felajzotta magát.

De a nő nem akart jönni.

A csend olaján puhán táncolt jobb füle mellett a gyertya lángja, s néha hosszúra kinyúlva egészen az arca felé kúszott, mint a csók.

Víg, nagy zajú élet szűrődött be az ebédlőből hozzá.

Vacsoráztak.

És aztán, nagy későre, elfolyta a termeket egyszerre a csend. Valaki megköszörülte a torkát és szónokolni kezdett. És ahogy felhangzott szavai után az éljen, néhány perc múlva kopogtattak végre az ajtón.

– Szabad – mondta Gerő.

Úgy jött be a keskeny nyíláson lassan és mosolyogva a lány, mintha nem vacsorát, hanem virágot hozna. S ahogy térdig érő fekete ruhában és egy tálcával a karján az ágy felé tartott, a háta mögött bedugta egy pillanatra Uray Pista a fejét: kacsintott Gerőnek, s aztán visszahúzta nesztelenül az ajtót.

– Jó estét kívánok – köszönt Baba.

– Jó estét, drága.

– Nagyon éhes?

– Ahogy vesszük.

– Hová tegyem?

– Attól függ.

– Mitől?

– Hogy mit.

– Hát ezt a vacsorát – nevetett a leány.

Nagyon szép fogai voltak és harmatos nagy szőke szeme.

– Tegye az ölembe – mondta Gerő.

– Akkor tessék felülni.

– Fel?

– Igen.

– És aztán?

– Aztán odateszem.

Gerő felült, és elsimogatta az ölén a takarót.

– Van gyakorlata? – kérdezte.

– Miben?

– A kiszolgálásban.

– Attól függ.

– Mitől?

– Hogy mit szolgálok.

– És attól nem függ, hogy kit?

– De igen. Csak olyanokat szolgálok ki, akiktől függ valami – mondta Baba, és odarendezte a vacsorát. A bort, a tésztát és a gyümölcsöt egy székre rakta. Nagyon fürgén és mégis puhán mozgott. Gerő nézte rövidre vágott haját és kicsi húsos száját, amely durcásan csucsorodott gyenge pihéivel a partján.

– Miért nem eszik? – nézett rá Baba.

– Hát egyem?

– Persze.

Baba leült az ágy szélére, vizsgálódva nézte a körmeit, és arra gondolt, hogy milyen furcsán is beszélgetnek ketten: csupa kocódó, kurta szavakkal, amelyek az egyik pillanatban a megbántott macska furcsa dühére ingerlik, míg a másikban, ha kissé érdesen is, de csiklintják.

– Mondja, maga legalább tudja, hogy én ki vagyok? – kérdezte egy idő múlva.

– Hogyne – mondta teleszájjal Gerő. – Egy nő, aki nekem nagyon tetszik.

– Ennyi az egész?

– Hát ez nem elég?

Baba komolyan ránézett, és önérzetesen mondta:

– Nem.

– Akkor kérem, bővítse ki az ismereteimet – felelte Gerő.

– Hát nézze: maga úgy viselkedik velem, mintha én egy könnyű kis nő volnék. De nehogy azt gondolja, hogy ez bánt engem. Csak akkor bántana, ha tényleg az volnék. Úgy látszik azonban, hogy Pista elfelejtette magát egyről-másról felvilágosítani.

– Kérem szépen a tésztát – szólt bele Gerő, majd ahogy megkapta, utánatette: – És például miről?

Baba egészen feléje fordult, s úgy kérdezte:

– Legyen őszinte: miket mondott rólam Pista?

– Nem mondott semmi különöset.

– És nem is vett észre maga semmi különöset?

– Nem.

– Igazán csodálom.

– Hát mit kellett volna észrevennem?

– Mindenekelőtt azt, hogy Pista össze akar minket kettőnket keríteni. Úgy látszik, azt hiszi, hogy ez a legúribb módja annak, hogy a nyakáról lerázzon.

Gerő tette magát:

– Igazán nem értem: miért akarná ő lerázni magát?

– Tudni akarja?

– Természetes.

– Azért, mert a maga húgával szerelemben van, s én ezt észrevettem.

– Az nem tartozik rám – mondta Gerő, meglepődés nélkül.

– És ha én itt botrányt csinálok; ha felfordítom az egész kastélyt: az sem tartozik magára?! Ha megmondom a gróf úrnak ezt az egész dolgot, és ő ki fogja tessékelni magukat innen: az sem tartozik magára? És ha én leleplezem a Pista csalásait a bevásárlások körül, és leleplezem az egész házat: az sem tartozik magára?! Mondja?!

Gerő megijedve nézte a lányt:

– De Baba!

Baba felállt, és csípőre tette a kezét:

– Csak azért mondtam ezt magának, hogy lássa: itt függ Demoklész kardja a kastély felett! És ne gondolja se a grófné, se Pista, se maga, hogy olcsó prédája leszek én itt valakinek! Én egy erdőtanácsosnak vagyok a lánya, egy svájci intézetben végeztem tavaly, gróf- és bárókisasszonyokkal együtt: tehát nem az utcáról hozott ide Uray úr!

– De az istenért, Baba! Tényleg, hogy került maga ide?

– Egyszerűen úgy, hogy a forradalom idején megismerkedtem Pistával, aki mindig a sarkomban volt. Üldözött, mint egy szerelmes szarvas, házasságot ígért, aztán… Most itt vagyok… De már csak holnapig.

Gerő szinte felkiáltott:

– Maga nem fog elmenni innen!

– De a grófné ki akar tenni, mert beleláttam a kártyájába.

– Legyen nyugodt, nem fogja kitenni. Majd én elintézem. Maga itt fog maradni!

– És?

– És úgy fog szerepelni, mint az én menyasszonyom. Fütyülünk Pistára és mindenkire. Veszünk egy kis autót, autózgatni fogunk, és boldogok leszünk. – Itt elhallgatott, vágyakozva nézte a leányt, majd feléje nyújtotta a karját, és megkérdezte:

– Szeret?

Baba odaadta a kezét, és megint olyan volt, mint amikor bejött.

– Egy kicsit – mondta.

– Maga nagyon édes.

– Tudja, hogy ez nagyon érdekes.

– Mi, drágám?

– Az, hogy én még a nevét sem tudom magának.

– Az a legkevesebb. Engem Gerőnek hívnak.

– Nagyon kedves név. Tudja, olyan ropogós, olyan erős.

– Tetszik magának?

– Nagyon.

Néhány pillanatig nézték egymást, akkor megszólalt nagyon halkan Gerő:

– Tudja, mit?

– Na!

– Zárja be az ajtót.

– De nem lesz feltűnő?

– Ugyan! Zárja csak be nyugodtan. És ne féljen semmitől, mert én is vagyok valaki ebben a kastélyban.

Baba bézárta az ajtót, és az asztalra rakta a vacsora maradványait és a tányérokat, aztán odahajolt Gerőhöz, kuncogott egyet, és súgva megkérdezte:

– Nagyon szeretsz?

A zegzugos éjszaka után a távoli tűz tiszta derűjével ragyogott fel a nap. Az ég tiszta volt, egyik peremétől a másikig, és a levegő csodálatosan enyhe.

Kilenc órakor közös reggelire hívta Tilda a szakférfiakat: Endrét és Uray Pistát. Mindent részletesen megbeszélt velük, majd az irányelveket Komlóssal, Kádárral és Kurtával feljegyeztette, és meghagyta nekik, hogy készítsenek pontos költségvetést.

Aztán felállt, és mindenkit munkára indított.

Endre a vedlett, omladozó külső falakat járta, Komlóssal együtt. A műszaki mérnök és az ispán a vízvezeték és a villany beállítását tanulmányozták. A festőnek pedig Tilda magyarázta teremről teremre az ötleteit. Uray is hozzájuk csatlakozott. Néha egyedül maradt Tildával, és ilyenkor türelmetlenül, egészen szokatlan vadsággal ostromolta.

– Őrült vagy?! – szólt rá végre is haragosan Tilda.

– Nem.

– Igazán kezdelek nem érteni – mondta Tilda, és továbblépett. Uray azonban elejébe állt, hogy ne engedje ki a szobából:

– Tilda!

– Mit akarsz?

– Nem bírom már tovább.

– Mit?

– Azt, hogy szeretlek.

– Egészen, de igazán egészen meg vagy zavarodva. Hát nem látod, hogy tele van a kastély emberekkel! Személyzettel, idegenekkel és katonákkal! Bármelyik pillanatban jöhet valaki és meglát. A tegnap is csúnyán rajta veszthettünk volna. Ja, igaz, hol van az a bestia?

– Bent van Gerőnél. Tőle ne félj. Leszereltük.

– De itt vannak a katonák! Úgy jönnek-mennek örökké, mint valami kerge kosok.

– Gyere be a hálószobába, ott most nincsen senki.

– Nem, oda nem! Endre megérdemel legalább annyit, hogy az a szoba…

– Hát akkor hová?!

– Most sehová. Várj, amíg a katonákat sikerül kirakni innen.

Pista összehúzta a szemöldökét:

– Ha elmennek, akkor igen?

– Akkor igen.

– Még azon a napon?

– Ha lehet.

– Hogy, ha lehet?

– Hát hogyha olyan az alkalom.

– Majd én az alkalmat is megcsinálom. Rendben van?

– Rendben – mondta Tilda, és kezet nyújtott neki, aztán megkérdezte:

– Van valami terved?

– A katonákra nézve?

– Igen.

– Van – mondta Uray. – Tudod, hogyan gondoltam? Hallgass ide: bemegyünk Szamosújvárra a csendőrparancsnoksághoz, ott te feljelentést teszel az őrmester ellen, hogy üldöz a szerelmével. Akkor a csendőrparancsnok kiszáll ide, megkötözteti azt az alakot és elviteti. De egy kis pénzt vagy esetleg igézetet rá kell szánni.

– Inkább az utóbbit – mondta Tilda.

– Rendben van, az még hatásosabb.

– És a katonákkal mit csinálsz?

– Azt csak bízd rám.

– Igazán kíváncsi vagyok.

– Holnap lesz a napja, hogy bemegyünk. Először Kolozsvárra, ott felvesszük a kölcsönt s megvesszük az autót. Aztán ebéd után elindulunk, Szamosújváron megállunk, és kihozzuk a csendőrparancsnokot. Tetszik?

A konyha felől lépések közeledtek.

– Vigyázz! – mondta Tilda.

Az őrmester lépett be.

– Kisztihand! – mondta vigyorogva.

Tilda odaszólt neki, vegyített nyelven:

– Purvu, menjen és küldje ide Pétert.

Az őrmester szolgálatkészen indult. Tilda is, szorosan a nyomában.

– Jössz? – szólt az ajtóból Uraynak vissza.

A nagy ebédlőben találták meg a festőt, amint egy székre térdepelve rajzolt és jegyezgetett az asztal felett.

– Hogy állunk, mester? – kérdezte Tilda.

– Nagyon jól, méltóságos asszonyom.

– Hát tetszik az elgondolásom?

– Azokkal a paraszt figurákkal?

– Igen.

– Elismerem – mosolygott Kurta –, hogy nagyon érdekes ötlet. De én nem hiszem, hogy túlságosan stílusos lenne egy grófi ebédlőben. Tetszik tudni, a paraszt nem való oda, ahol jó étvágyat akar az ember. Hanem van egy másik nagyszerű ötletem, ha…

– Éspedig? – szólt bele Tilda.

– Fessünk egy római lakomát.

– Nagyszerű ötlet! – lelkesedett Uray. – Egy lucullusi lakomát!

Kiabálás és csúnya rimánkodás zavarta meg őket. Mind az ajtó felé fordultak, amely arasznyira nyílva, teljes erővel engedte be a hangot.

– Jaj, Istenem! Jaj, Istenem!… – kesergett Viorika.

– Hallgass! – ordított rá az ispán.

– Nem hallgatok!

– Takarodj!

– Nem megyek!

– Csend legyen!

– Magának legyen csend!

Az ispán már az ajtóban állott és onnan kiáltotta vissza:

– Ne óbégass, te büdös paraszt! Magyar kastély ez, nem tudod?

– Mi történt, Péter? – szólt oda Tilda.

– Rájött a nyavalya, méltóságos asszony.

– Kire?

– Hát erre a Viorikára. Tetszik hallani, mind ilyenek ezek a parasztok: nincs semmi bajuk, s mégis úgy bőgnek, mintha beléjük csapott volna a mennykő.

– De hát miért sír?

– Azért, mert hoztak egy másik szobalányt.

– Csak ennyi a baj?

– Ez egy szemtelen kullancs, méltóságos asszony! Rám is úgy rám ragadt, hogy az már kész utálat. De nem engedem, hogy bepiszkítsa az én nagy álmomat!

Tilda látta, hogy őfeléje kanyarodik Péter. Félbeszakította gyorsan:

– Hagyja most ezt a lírát! Inkább menjen és fogasson be. És küldje a kocsit Szamosújvárra a jogtanácsos úrért. Értette?

– Igenis.

– Mit akarsz az öreggel? – kérdezte Uray.

– Kell.

– De minek?

– Hányingernek a római lakomához – mondta Tilda, és úgy nevetett finoman és aprón, mintha Cicero csiklandozta volna a szóban forgó lakomán.

Az ebéd jó messzire benyúlt a délutánba. S még utána is az asztal mellett maradtak sokáig. Bort, pezsgőt: mindenki azt ivott, ami neki tetszett. Egyenként és együtt, temérdek ötlettel és ezer megjegyzéssel, az öröm puhaságával és a türelmetlenség lendületével: valahányan a kastélyt rendezték és építették. A végén kíváncsian kérdezte meg Tilda:

– És a költségvetés?

A két mérnök és a festő egymásra néztek. Egyik sem akart elsőnek szólni.

– Hát vegyük talán szakma szerint – mondta Tilda, és Komlósra nézett.

– Igazán nem tudom, mit mondjak – tűnődött el Komlós.

– Körülbelül?

– Hát kérem szépen, ha mindazt megcsináljuk, amit a méltóságos asszony kíván, akkor…

– Akkor?

– Hát mondjuk, hogy ötvenezer korona.

– Na, ezt még megbírja Ercsey Bandi – mondta Tilda. – És a maga részén? – nézett a festőre.

– Az nem sok, méltóságos asszony: mindössze talán tizenöt-húszezer.

– Úgy látszik, hogy itt én vagyok a legdrágább ember – szólalt meg Kádár. – Mert a villanytelep, bevezetés, felszerelés; aztán a vízvezeték, a csövek lerakása és szintén a bevezetés; továbbá az anyag és a munka: hát mindez bizony felemészt vagy nyolcvanezret.

– Ezek nagyon minimális számítások – jegyezte meg Uray.

Tilda egyik cigarettát a másikról gyújtotta meg.

– Én is azt gondolom – mondta. – De annyit mindenesetre látok, hogy negyedmillió koronával neki lehet indulni. Mit szólsz hozzá, Bandi?

– Hogyne, annyival neki – állapította meg Endre.

Csend lett. Mindenki a poharát vagy a cigarettája füstjét nézte. Tilda összevont szemöldökkel és mohón nagyot szívott a cigarettájából, aztán eloltotta, és odaszólt az urának:

– Reggel bemegyek Pistával Kolozsvárra.

– Hát csak menjetek.

Az ispán jelentette, hogy a kocsi megérkezett.

– Kérjük ide a jogtanácsos urat – mondta Tilda.

Az öreg megint a duzzadt aktatáskával jelent meg. Ahogy belépett az ajtón, Tilda rögtön bemutatta az uraknak:

– Mamay-Fritz, doktor.

– Tatay-Fritz, méltóságos asszony – mondta elveresedve a jogtanácsos.

– Ó, bocsánat, doktor úr… – állott fel Tilda, és az öregnek a vállára tette engesztelésül a kezét. – Ugye, nem haragszik?

Tatay-Fritz lapos lett az alázattól, mint a csiga:

– Dehogy, méltóságos asszony! Hiszen nagyon szellemes volt…

– Tessék, foglaljon helyet.

Az öreg odament a grófhoz, és boldog atyai mozdulattal kezet fogott vele. Aztán széttekintett a társaságon, és néhány pillanatig tusakodni látszott, hogy kezeljen-e azokkal is. Egyszerre azonban széket vitt és leült Endre mellé.

– Valami vásár készül talán? – kérdezte bizonytalanul.

– Igen kérem, el akarjuk adni összes álmainkat – szellemeskedett Uray Pista.

Tatay-Fritz visszamosolygott:

– Itt aludtak az urak a kastélyban?

– Igen.

– No, akkor velem lehet a vásárról beszélni – mondta az öreg, és Tildára nézett, aki rögtön megkérdezte:

– Mondja, doktor úr: melyik úrnak az álmáért adna a legtöbbet?

Az öreg szétsunyított a férfiak között, aztán a festőre mutatott:

– Azt hiszem, hogy itt vásárolnék.

Kurta Marci belépirult, és zavarában megkérdezte:

– Miről gondolja?

– Szimatról.

– Kittűnő! – nevetett Endre, és mindjárt poharat emelt, hogy éljen Flórián bácsi!

Tatay úgy érezte, hogy egyszerre a középre került. Átvette rögtön a hangadó szerepét, és a haza sorsának sötét, felszaggatott medrébe kanyarította a társaságot. Kiszínezve és rémüldözve adta elő, hogy arabok és szenegálnégerek jöttek Temesvárra, és útban vannak Erdély felé, mint hajdanában a tatárok; Budapestre marokkói spáhik vonultak be, Pozsonyba csehek és Aradra szerbek; és rágják mindenfelől Magyarországot; és Mackensent lefogták Fóton a franciák, és a kormánybiztost Désen a románok, és a szászok Bukarestbe mentek felajánlkozni Ferdinánd királynak…

Az urak szomorú merengéssel hallgatták, csak Uray Pista portyázott tüntetőleg a falakon a szemeivel.

– Kérlek, ne engedd, hogy ez a vén kecske rontsa a levegőt! – súgta oda Tildának végre, aki néhány perc múlva felállt, és odaszólt Tatay-Fritznek:

– Doktor úr, szeretnék valamit megtárgyalni magával.

– Állok rendelkezésére, méltóságos asszony.

– Kérem a hálószobába, hogy az urakat ne zavarjuk – mondta Tilda, és intett Uraynak, hogy jöjjön ő is.

Ahogy betették maguk után az ajtót, a grófné rögtön a dologra tért:

– Hát kérem, jogtanácsos úr, három ügy van itten: az első az, hogy ezek a katonák egy-két napon belül elmenjenek ebből a kastélyból.

– Ez teljesen lehetetlen – mondta az öreg, kínosan meglapulva.

– Miért?

– Azért, méltóságos asszonyom, mert a hadsereg részére ingyenes szállásadási kötelezettséget rendeltek el a románok. Még fűtést és világítást is követelhetnek. Aki pedig a rendeletnek ellenszegül, annak hat hónapi fogház járhat.

– Nem olyan rémítő ez a dolog, uram! – jegyezte meg Uray Pista. – Meglátja, hogy én két nap alatt kipucolom innét ezeket a katonákat.

Tatay-Fritz felhúzta a vállát:

– Igazán kívánom, hogy sikerüljön. Én azonban…

– Rendben van, kérem – vágta el Tilda. – A másik dolog a következő: haladéktalanul tessék beadni a pert a kakucsi erdőrablás ügyében, mert nem vagyok hajlandó azt a hatszáz hold erdőt odaadni a parasztoknak.

– A pert beadhatjuk, méltóságos asszonyom, de minden remény nélkül.

– Maga adja csak be!

– Kérem, én beadom.

– És hallgasson ide; a harmadik pedig az, hogy pénzre van szükségünk.

– Nekem nincs több, méltósá…

Tilda felemelte a kezét, és nevetve mondta:

– Eladásról van szó, kedves öregem. A bank ugyan ad nekünk, amennyit akarunk, de a viszonyok, ahogy én látom, annyira bizonytalanok, hogy szeretnék túladni az egész mándi birtokon: a kétszáz hold legelőn és a százötven hold erdőn.

– Ezt helyeslem – mondta Tatay-Fritz.

– Akkor tessék vevőt keresni sürgősen.

– És az ára, méltóságos asszonyom?

– Nézze, azt maga jobban tudja. Igyekezzék jó vásárt csinálni, de csakis készpénzért. Öt százalék a magáé belőle. Rendben van?

– Kérem.

– Akkor végeztünk is – mondta Tilda, és az éjjeliszekrényből nagy köteg bankót vett elő: – Tessék, itt van a kölcsönadott száznyolcvanezer korona.

– Kérem, nekem igazán nem sürgős.

– Tegye csak el.

Uray Pista odaállt Tilda elé.

– Szabad valamit megbeszélnem veled? – mondta hangosan.

– Kérlek szépen.

– De csak négyszemközt szeretném.

– Kérem, én már itt sem vagyok – takarodott el az öreg, a pénzzel együtt.

Uraynak furcsán, idegesen járt a szeme, mintha ellenség jelentkezett volna az útján.

– Na, mit akarsz mondani? – kérdezte Tilda.

– Tudod mit? Egyszerűen és őszintén azt, hogy ez az ember nekem nem tetszik.

Tilda felkacagott:

– Hát azt hiszed, hogy nekem tetszik?

– Nem tetszik a nagy hazafiasság benne, a sunyiság; és semmi, ami benne van.

– És?

– Ki kell a nyakát törni.

Tilda hegyes fogakkal megint felnevetett:

– Drágám, hiszen én is éppen ezt akarom!

– Lépjek a sarkára neki?

– Hát persze! Azért tárgyaltam előtted vele. De aztán sürgősen, mert ide akarom hozni Gáspárt.

– Burján Gazsit?

– Igen.

– A helyébe?

– Igen.

Uray elgondolkozott.

– Az még rosszabb – mondta.

– Miért?

– Azért, mert farkas.

Tildának megremegett az orrcimpája.

– Kutyám elég van, legyen egy farkasom is – mondta, és kiment a szobából.

Vacsora után, ahogy rágyújtott Tilda az első cigarettára, mindjárt odafordult a szakférfiakhoz.

– Szeretném, ha az urak holnap estére elkészülnének a tervekkel – mondta. – Én tudniillik reggel bemegyek Kolozsvárra, és valószínűleg csak vacsorára jövök haza. Nagyon örvendenék, ha akkor készen találnám a tervrajzokat, természetesen a legapróbb részletekig kidolgozva. És igen: tessenek költségvetést csinálni, amelyben a virágház, a gazdasági épületek átalakítása és az új cselédház, illetőleg azoknak a költségei is benne vannak. Most pedig bocsássanak meg: jó éjszakát!

Felállt és Endrével együtt a hálószoba felé indult. Az ajtónál megállt egy pillanatra, és visszaszólt Uraynak:

– Pista, jó lesz, ha te is lefekszel.

– Hogyne, takarodunk mi is – mondta Uray, majd ahogy a lépések elhaladtak, megkérdezte: – Hát fiúk, csapjunk egy murit?

– Az eszme nem rossz – mondta Komlós, mire Kádár megjegyezte:

– Nagyon csendben kell lennünk, nehogy észrevegyék.

A festő rájuk förmedt:

– Nem vagyunk mi bujdosó betyárok, hogy tolvajmódra igyunk.

– Hát mik vagyunk? – kérdezte Kádár.

– Hogy mik vagyunk? Fáklyahordozók! Vértanúk, akiknek bele kell kiáltaniuk a világba, hogy megraboltak, satöbbi!

Uray Pista kacagni kezdett:

– Gyenge kuruc vagy, Marci.

– Majd meglátod, csak gyerünk azzal a borral! – Aztán körülnézett, és Uraytól halkan megkérdezte: – Te Pista, hol van az a tündér?

– Melyik?

– Aki velünk jött az autón.

Uray csak mosolygott, és felelet helyett bort töltött mindegyiknek.

– Bízzatok apátokban – mondta. – Itt van a közelünkben egy ajtó mögött, éppen vigasztalja a vőlegénye.

– Hát az is van neki? – csodálkozott Komlós.

– Van egy delegált – kacagott Uray. – De ha ügyesen csináljuk, valahányan eljegyezhetjük, amíg ez az angyali éjszaka tart. Hallgassatok ide: egy idő múlva be fogok kopogtatni hozzájuk, aztán bevonulunk a borokkal együtt, a vőlegényt leitatjuk, satöbbi.

– Te, ki az a vőlegény? – kérdezte a festő.

– Az egyik családtag.

– Nem Gerő?

– De igen.

– Én azt ismertem! Tartozik ötszáz koronámmal!

Éppen akkor nyílt meg lassan az ajtó: s Baba, mintha kémlelne, bedugta óvatosan a fejét.

– Gyere csak ide! – intette Uray.

A leány hozzáment lábujjhegyen, Uray pedig átölelte ültéből a derekát, és megkérdezte:

– Gerő mit csinál?

– Alszik.

Uray a térdére ültette, a fiúkra kacsintott, és büszkeséggel mondta:

– Nézzétek ezt az angyalt: néhányat már holttá nyilvánított.

– Dicső halál lehet – jegyezte meg Kurta.

Baba csiklandósan kacagott fel:

– Vigyázzon, mert kipróbáljuk.

– Na gyerünk! – állott fel Kurta.

A leány leszállt az Uray térdéről, odament szó nélkül az asztalfőre, ott leült, és a szőke haját a fülére rázta, aztán az asztal felett előrehajolt, két feltámasztott tenyerébe vette az arcát, és úgy mondta félig lehunyt szemmel:

– Áll a vásár!

Reggel hat órakor már talpon volt Tilda. Sötétség feküdt az ablakokra, és a kastély csenddel volt teletömve. Egyetlen gyertyafény mellett, nesztelenül öltözködött, nehogy felébressze Bandit. Néha kifigyelt a betett ajtón, de nem hallott semmit. Már tudta, hogy az inasok elaludtak, s nem volt, aki felköltse Uray Pistát. A kelleténél jobban bosszantotta a dolog. Különben is ingerlékeny volt ma reggel nagyon. Úgy találta, hogy a festő és a mérnök csak ímmel-ámmal dolgoznak, sőt maga Uray Pista sem érzi át teljesen annak a jelentőségét, amibe ő belekezdett.

Egy villanylámpát vett magához, és kilépett az ajtón. Áthaladt a szalonon lassan, és benyitott az ebédlőbe. Rögtön megállt. A szemében összehúzódtak a pupillák, az arcidegei ugrálni kezdtek.

– Hát ez már disznóság! – mondta.

Az új ezüsttartóban siralmasan, már szétfolyva égett két gyertya csonkja. A harmadiknak csak a cseppjei csüngtek alá, mint a jégvirág. A hosszú asztalon üres és félig üres üvegek álltak. És poharak, teledobálva cigarettavéggel. S közöttük, az asztalon arcra borulva, ott feküdt a festő és a műszaki mérnök. Komlós egy széken kétrét esve tartotta cvikkeres fejét, és ajkaival töfögve horkolt.

Olyanok voltak, mintha az ördög hullatta volna ide, puha állapotban.

Tilda körüljárta csendesen a termet. Néha meg-megállt, és azon tűnődött, hogy hol lehet Uray Pista. A Gerő szobája felé ment és nesztelenül benyitott. Teljes sötétség terítette szembe. Kitárta végig az ajtót, és akkor a beszűrődő fényben felmerült a két ágy körvonala. Az egyikben Gerő feküdt, a másikban pedig Uray Pista és a szobalány.

– Kedves!… – nevetett aprókat Tilda, majd odament az ágy lábához és ott is hajlongva, harapósan nevetett. Aztán, egyszerre, idegborzoló gondolat ugrott az agyára: agyon kéne lőni őket! Vagy valamelyiket legalább! Szinte kibírhatatlan gyönyör szállotta meg. Úgy érezte, hogy ég minden idegszála. Megnézte a kezeit, de csak a villanylámpát találta bizsergő ujjai között. Felemelte és meggyújtotta: végigsétáltatta Babán és Pistán a fényt, aztán eloltotta. Aztán ismét meggyújtotta és újra eloltotta.

Játszott.

Végre leült Pista mellé az ágy szélére, egészen közel hajolt a fiúhoz, és megszagolta összekuszált barna haját. Nehéz meleg szaga volt. Többször megszagolta. És lassan, mintha valami gátat megbontott volna benne a vér, szennyes gerjedelem árja kezdte elönteni a testét, és elemi erővel tikkadásig belepte.

Félig kinyílt a szája, és a teste bizseregni kezdett, mintha nem is vágy, hanem rettentő betegség szállotta volna meg.

És akkor az inas keresztülrohant mezítláb a gyertyavilágos ebédlőn, s betapsant a szobába laposan:

– Nagyságos úr, tessék felkelni! – kiáltotta.

Tilda felugrott, mint egy macska:

– Csend! – kiáltott rá.

Az inas ijedtében a falnak tántorodott.

Uray Pista, Gerő és Baba is felpattantak egyszerre az ágyból.

Tilda ott állt a beszűrődő fényben, a szoba közepén. Mindegyiket sorra nézte. Aztán odament lassan az inashoz:

– Mehetsz, már felébredtek – mondta.

– Hát te hogyan kerülsz ide? – súgta Uray Babának, aki a fejénél ült domborúan, mint egy határkő.

– Te kérded?!

Tilda megfordult, amint az inas kilépett:

– Jó reggelt, hölgyem és uraim!

– Bocsáss meg, de tényleg elaludtam – fésülte öt ujjal Uray a haját, s közben a másik kezével nyomkodta Babát, hogy hízódjék tovább.

Tilda közel jött egészen az ágyhoz.

– Hogy aludt, kedves Baba kisasszony? – kérdezte.

– Köszönöm, jól – mondta egy vállrándítással a lány, aztán alábbcsúszott, s mint a kígyó a lapu alatt, úgy tűnt el a paplan alatt.

– Ezt a dögöt eltedd innen! – mondta Tilda Uraynak.

– Jó.

– És pakold össze a barátaidat is! S indítsd vissza, ahonnan hoztad!

– A szakértőket?

– Igen.

– És miért, kérlek szépen?

– Csak. Disznókra nincs szükségem! Ott döglenek az ebédlőben.

– Igazad van – szólt Uray. – Ugye, leitták magukat? Pedig mondtam nekik. Figyelmeztettem. Légy nyugodt, egy óra múlva már nem lesznek itt.

– Veled pedig majd beszélek külön.

– Kérlek szépen.

– A viszontlátásra.

Elment.

Uray félrehajtotta a paplant, és meglátta az ottfelejtett villanylámpát. Felvette és játszani kezdett vele.

Gerőnek sértette az ugráló fény a szemét.

– Mit csinálsz? – kérdezte.

– Új állást keresek ezeknek a hontalanoknak – mondta Uray, s mind a ketten kacagtak.

Nem is kocsira, hanem szekérre rakta a két mérnököt és a festőt Uray Pista. Az előleget gavallérosan nekik hagyta, s még zsebkendőt is lobogtatott utánuk, melléje kiáltva néha:

– Pá! Pá!

Tilda már derűsen jött a reggelire. Úgy tűnt most neki az egész hajnali történet, mint valami álom, amelyet a vér és az epe együtt álmodott. Gyermekesen örvendett annak, hogy Endre nem vett észre semmit; s a megriasztott inashoz is felette melegen beszélt, mert csúnya botrány lehetett volna a dologból, ha az ördög pillanatában meg nem jelenik.

– Hüh, barátom! – ütött a fejéhez Uray Pista.

– Mi az? – nézett rá Endre és Tilda.

– Az igazolványt elfelejtettem megszerezni.

– Van még időnk – szólt barátságosan Tilda. – Legfeljebb később indulunk. S ha nem tudunk idejében végezni, ott hálunk Kolozsváron, s holnap visszajövünk. Ugye, Bandi?

– Hát persze.

Uray felállt, és elment az engedélyt megszerezni.

Tilda közelebb ült az urához és átölelte:

– Sajnálod?

– Mit?

– Hogy nem leszek itthon az éjjel.

– Igen, sajnálom.

– Gyere! Kárpótolni foglak.

S szerelmesen csókolózni kezdtek.

De hát tíz óra volt már, s indulni kellett. Az új kocsis ült fenn a bakon.

– Hogy hívják magát? – kérdezte Tilda.

– Domokos.

– Legény?

– Igen.

– Na, ne búsuljon, mert megvesszük magának is a parádés ruhát Kolozsváron.

– Ezekhez a lovakhoz?

– Talán nem jók?

– Hát jók, de mégis.

– Milyeneket szeretne?

– Hollófeketét.

Kis szünet után odafordult Tilda Urayhoz:

– Ne felejtsd el, hogy vegyünk két lovat is.

– Jó, jó – mondta Uray.

– Időnk elég lesz.

– És hol fogunk aludni?

– Hát az öregnél, otthon – mondta Tilda.

– Én is?

– Természetesen.

– És?

– Hát és.

Elhallgattak és összebb szorultak a kóber alatt.

– Mondd, hogy került a villanylámpa az ágyamba? – kérdezte Pista.

– Egyszerűen odavittem.

– Hát te ott voltál?

– Igen.

– Feküdtél?

– Még nem. De majdnem. Ha az a nyavalyás inas nem jön, furcsa komédia lett volna. Sokáig ott ültem melletted, és furcsa érzéseim voltak.

– Milyenek?

– Azt nem lehet megmondani. Tudod, láttam, hogy ott fekszik az a dög melletted, és féltékeny lettem, mint a bolond.

Uray boldogan kérdezte meg:

– Tilda, hát szeretsz?

– Majd meglátod.

– Mikor?

– Ma este.

Uray nagyot sóhajtott, és előreszólt a kocsisnak:

– Minél gyorsabban, Domokos!

Csak harmadnap estére érkeztek vissza. Endre még nem gyújtotta volt meg a lámpát, amikor az új galambszürke, négyüléses autó lassú puhasággal végigdudált a parki úton. Mindenki az udvarba szaladt; s nagy rivalgással fogadták a gyönyörű kocsit, amelyből Uray Pista ugrott ki először.

– Aki úr, az úr! – nevetett Endre felé, és rögtön visszafordult: – Parancsoljon kiszállni, méltóságos asszonyom!

Tilda új cipőben, új ruhában és új bundában szállt ki kecsesen. A nyakába borult Endrének, és megkérdezte:

– Mit szólsz a kocsihoz?

– Nagyon szép.

– Nézd csak meg jól – fordult vissza a kocsi felé. – Ó, pardon! Engedd meg kérlek, hogy bemutassam a főhadnagy urat.

Egy egészen szőke, bikanyakú csendőr főhadnagy szállt ki. Nyugodt, nagy végtagjai voltak és savószínű szemei.

– Otto Kurz! – tisztelgett Endre előtt a főhadnagy.

– Kérem befáradni – mondta a gróf.

– Köszönöm, uram.

– Úgy látom, hogy a főhadnagy úr nagyon jól beszél magyarul.

– Beszélek, uram, hiszen a magyar hadseregben is szolgáltam.

– Román?

– Nem, kérem. Német vagyok.

– Erdélyi?

– Igen, uram. Vagyis szász.

– Szabad még egyszer a nevét?

– Otto Kurz – szalutált megint a főhadnagy.

Az őrmester odajött, hogy jelentést tegyen.

– Wie geht es, Purvu? – kérdezte Tilda.

– Etwas gut – felelte az őrmester.

Nevettek, és tovább mentek.

Az ebédlőben lágyan dorombolt a meleg.

– Maradjunk talán itten – mondta Tilda.

A főhadnagy meghajtotta magát:

– Ahogy a méltóságos asszony óhajtja.

– Remélem, jól érzi itt magát.

– Biztosítani kívánom, hogy a lehető legjobban.

– Foglaljon akkor helyet.

– Köszönöm, de engedje meg, hogy állhassak.

– Úgy látszik, nem fáradt.

– Hölgyek jelenlétében sohasem vagyok fáradt.

Uray Pista szinte belekacagott ebbe a hibátlan udvariasságba.

Az inas pálinkát, cigarettát és szivart hozott be. Töltött. Kurz figyelmesen várta, hogy mikor iszik a grófné. Hanem az ivás pillanatában rájött a szászra a prüszkölés, és a pálinka teteje kihullámzott a földre.

– Úgy látszik, meghűlt – mondta Tilda.

– Nem hűltem meg, hanem kiöntöttem néhány cseppet – felelte Kurz.

Az inas már törölte.

– Tessék rágyújtani! – kínálta Tilda.

– Nem lesz kellemetlen?

– Sőt, ellenkezőleg.

– Köszönöm.

Ott álltak mind egy csoportban a kályha mellett, és fújni kezdték a füstöt. Kurz egy idő múlva széjjelnézett, aztán a markába verte a hamut, és odatartotta a tenyerét a grófné elé:

– Méltóztassék talán ide verni a hamut.

– Ja, pardon! – mondta Tilda, és kiment, hogy hamutartót szerezzen. Pista is utána eredt. Odakünn összebújtak és úgy vihogtak, mint valami kölykök.

– Ezt jól kifogtuk – mondta Uray.

– Mondd, hát mit lehet ezzel csinálni?

– Ezzel most semmit. De nem is tanácsos. Hanem tudod mit? Maraszd itt vacsorára, ott befűtöm én egy kicsit, s aztán jöhet az ügy. De húzzad te is.

– Hát nem látod, hogy olyan, mint egy paragrafus!?

– Annál bolondabb lesz.

– Azt hiszed?

– Fogadom.

Nyolckor kezdtek vacsorázni.

Fél tízkor már piros volt Kurz, mint a bazsarózsa. Savószemébe fény tömörödött, és a fülei úgy égtek, mintha megkenték volna hegyes paprikával. Már németül beszélt és a szász nemzetet mentegette, amiért önként csatlakozott Nagy-Romániához.

– Bandi, édes fiam, te feküdj le – mondta Tilda.

– De nem vagyok álmos.

– Mégis, jobb lesz, ha lefekszel – és kacsintott hozzá.

Amikor csak hárman maradtak, Pista behívta az ispánt.

– Ráduly Péter, az uradalom igazgatója – mutatta be a főhadnagynak, aki kérdezgetni kezdte:

– Ön román?

Péter a grófnéra nézett.

– Nem, kérem. Én magyar vagyok.

– De a neve úgy hangzik.

– Az hangozhatik, kérem, de a belső a fontos.

Kurz egészen szembefordult vele a széken:

– Mit tud ön arról, hogy az őrmester üldözi szerelmével a ház úrnőjét?

– Azt tudom, főhadnagy úr, hogy ez a Purvu egy vad paraszt.

– De konkrét esetet tud?

– Tudok.

– Mi az?

– Szégyellem elmondani a méltóságos asszony előtt.

Kurz felállt és Tilda felé fordult:

– Talán négyszemközt fogom kihallgatni – mondta.

– Kérem, tessék bevonulni a másik szobába.

Uray velük ment, meggyújtott nekik egy gyertyát, és magukra hagyta.

A főhadnagy leült az asztal mellé, és nagyon izgatottnak látszott.

– Tessék elmondani azt a konkrét esetet – mondta, és hozzátette: – De minél színesebben és részletesebben.

– Hát kérem, főhadnagy úr, amikor ez a Purvu megérkezett ide a katonákkal, már az első öt percben olyan dolog történt, amit egy ilyen dáma nővel talán a világon senki nem csinált eddig. Ugyanis, kérem szépen, ahogy ez a Purvu meglátta a méltóságos asszonyt, akkor mindjárt félrehívta és kedves szó helyett jelmagyarázattal mutatta, hogy mit akarna vele, egy ilyen dáma nővel.

– Küldje be az őrmestert! – mondta a főhadnagy.

Purvu derékszíjasan, kiagyusztálva jelentkezett.

– Álljon az asztal elé! – mondta neki Kurz, és kiküldte az ispánt. Aztán cigarettára gyújtott és nekikezdett:

– Igaz, hogy maga üldözi szerelmével a grófnét?

– Igaz.

A főhadnagyot annyira meglepte a válasz, hogy először két nagy szippantást vett a tüdejére.

– Igaz, hogy durván és erőszakosan viselkedett vele? – kérdezte azután.

– Nem igaz!

– Hát mit csinált?

– Erre nem felelek.

– Miért?

– Azért, mert szeretem.

Csend lett. Kurz sűrűn vette a füstöt.

– Még egyszer kérdem: nem hajlandó vallani?

– Nem!

– És ha ez a rangjába kerül?

– Úgy sem.

A főhadnagy felállt, leoldotta az őrmester derekáról a szíjat és átjött azzal az ebédlőbe.

– Nagyon férfiasan viselkedett – mondta.

– Mennyiben? – kérdezte Tilda.

– Nem hajlandó semmit vallani, és a rajongás hangján beszél a méltóságos asszonyról.

Egymásra néztek, mintha nem találnának szót.

– Mit kíván tehát a méltóságos asszony? – kérdezte a főhadnagy.

– Mire nézve?

– Kívánja, hogy jelentést tegyek az ügyről?

– Nem.

– Kívánja, hogy megbüntessük?

– Nem.

– Semmit sem kíván?

– Csak azt, hogy költözzenek ezek a katonák a faluba. Ugyanis ki akarom festetni a kastélyt.

– Van ott alkalmas épület?

– Majd én gondoskodom róla – mondta Tilda.

– Kérem, akkor semmi akadálya a dolognak.

– Köszönöm.

A főhadnagy visszament az őrmesterhez, felkötötte neki a derékszíjat, és kezet fogott vele.

– Nagyon szereti? – kérdezte búcsúzásul.

– Nagyon.

– Hátha nem látja többet?

– Az Istent sem látom soha – mondta Purvu szalutálva, és kiment.

Amikor leültek megint az asztalhoz, Kurz elsóhajtotta magát a pohárral a kezében:

– Hej, nagy dolog a szerelem!

Tilda kiitta a poharából a bort.

– Nagy – mondta.

Lefekvés előtt a Gerő ágyára ült Uray Pista.

– Emlékszel a bivalyokra? – kérdezte.

– Sokszor eszembe jut.

Baba ott aludt a szomszéd ágyban.

– Itt van ez a kis nő – folytatta Gerő. – Ha ránézek, mindig eszembe jut.

– Nem értem az összefüggést.

– Hát pénz kéne; s egy kicsit felöltöztetni ezt a lányt.

– Hát igen, hozzád emelni – mondta Uray.

Kis szünet után azt kérdezte Gerő:

– Mondd, milyen autót vettetek?

– Galambszürke, négyüléses. Csukott.

– Jó volna egy kicsit mászkálni vele. Már úgysem bírom ezt a ronda ágyat.

– Hát felkelsz és mászkálni fogsz – mondta Uray. – Tilda odaadja szívesen. Baba is élvezné a dolgot. Úgyis beléd van habarodva, látom.

– Mondott neked valamit?

– Nem. Szemérmes. De úgy néz rád és úgy beszél rólad, mint egy polgárista. Vagy két-három új ruha kéne neki s egy bunda.

Elhallgattak.

Majd Gerő féloldalt fordult.

– Nincs valami jó ötleted? – kérdezte.

– Mire nézve?

– Hogy egy kis bivalyos pénzmagot szerezzünk ismét.

– Kicsit nehéz.

– Nehéz? Hiszen mindent te intézel ebben a kastélyban.

– Itt nem lehet – mondta Uray.

– Hát hol?

– Talán künn az uradalomban. De ott egy vén penész az utamban van.

– Ki az?

– A jogtanácsos. Őt bízta meg Tilda, hogy eladja a mándi legelőt és erdőt. Pedig ezzel lehetett volna szépen keresni.

– Mennyit? – fogódzott meg Gerő.

– Ötvenezret egész nyugodtan le tudtunk volna csípni.

– Várj te! Én szólni fogok Tildának, hogy bízza rád ezt az eladást.

Uray nem felelt erre semmit; de kis szünet után így szólt:

– Nekem jobb ötletem van, azt hiszem. Hallgass ide: a múltkor, mielőtt te még itthon lettél volna, a kakucsi román parasztok agyonverték az uradalom három emberét, s hatszáz hold erdőt elfoglaltak. Tilda be akarja adatni ellenük a pert, de annak semmiféle eredménye nem lesz. Hanem én gondoltam egy ravaszabb dolgot: szépen elmegyek a kakucsi jegyzőhöz, s megmondom neki, hogy az Ercsey uradalom nevében jöttem, és ki akarok egyezni az erdőt illetőleg. Vagyis fizessen a falu egy nevetséges összeget, minek ellenében a per elszenderül, sőt az erdőt használhatják.

– Nem rossz ötlet – mondta Gerő. – Csak azt kell jól meggondolni, hogy Tildának szóljunk-e a dologról?

– Isten ments!

– És ha ki fog derülni később?

– Akkor Tilda azt fogja mondani, hogy nem az Ercsey megbízásából jártam el, hanem saját szakállamra. Én pedig azzal fogok előállani, hogy teljes jóhiszeműséggel cselekedtem, s a pénzt vissza is fogjuk fizetni, ha az ő javukra dől el a pör. Arról pedig majd gondoskodom én, hogy a pör tovább szenderegjen.

Gerőt felültette az öröm az ágyban.

– Hát remek, barátom! Egy egész falut falhoz fogunk állítani.

– Mondd, megcsináljam?

– Feltétlenül!

– Jó, akkor a napokban kimegyek.

– Mennyit fogsz kérni?

– Vagy százezret.

– Remek!

Percekig hallgattak cigarettázva. Aztán Uray titokzatosan így szólt:

– Tudod, kivel találkoztam Kolozsváron?

– Kivel?

– Zaturcsayval.

– Tivadarral?

– Igen.

– És Gabi?

– Pesten van. Úgy vettem észre, hogy valami piszkos ügybe keverte bele Zaturcsay. Mert a lány pénzt kunyerált Tildától.

– És adott?

– Igen.

– Mennyit?

– Húszezer koronát.

Gerő elmélázott, aztán felsóhajtott:

– Szegény kicsi Gabi!

Ártatlan fejjel bólogattak, majd elcsendesedtek egészen.

Éjfélkor egy hírmondó pásztor verte fel a kastélyt. Rémüldözve beszélte el, hogy a mándi erdőt és legelőt elfoglalták a parasztok.

Másnap havas eső szorította fedél alá az embereket; a következőn harapós szél nyargalászott a Szamos lankáin, a harmadikra azonban megcsendesedett az idő.

Éppen szombati nap volt.

Úgy délelőtt tíz óra körül indult Uray a kakucsi útnak.

Tilda meghagyta neki, hogy nézzen át a mándi birtokra is, mert ő azt hiszi, hogy valaki felbujtotta a parasztokat.

Estére várták vissza.

Mielőtt azonban megérkezett volna, egy bérautó állt meg a kastély udvarán. Néptelenség és csend volt mindenütt. Néhány percig várt a sofőr, akkor hátrafordult és megkérdezte:

– Dudáljak?

– Nem szükséges – felelte a kocsiból egy férfi.

A sofőr leszállt, és kinyitotta az ajtót:

– Tessék parancsolni!

Lassan, mint egy régi beteg, a professzor szállt ki a autóból. Fakón sárgállott az arcán a bőr, és a réveteg szemei olyanok voltak, mint két kialudni készülődő kicsi tűzhely.

– Itthon vagyunk, pajtás! – szólt a kocsiba vissza; s miközben öröm nélkül mosolygott, öregecske férfi evickélt ki onnét egy kampós pálcával a földre.

Fekete János volt.

Nagy szakálla nőtt, s őszi derű permetezett róla. A jobb lábát görbén tartotta, széjjelnézett és megjegyezte:

– Nagyon jó hely lesz ez nekem.

A professzor kifizette a sofőrt, karonfogta balról Fekete Jánost, és lassan a házba bedöcögtek. Szürkület ideje volt éppen. Tilda és Bandi ott ültek a cserépkályhánál, a nyitott ajtó előtt. Alig tudtak szót találni, ahogy bedöcögött a két zászlót vesztett ember. Simogatták, becézték őket: vetkőztették, melegítették, forró teával itatták és szóra buzdították.

A professzor alig beszélt azonban valamit, s akkor is nyugtalanító, besötétedett világból kereste elő a szót.

– Beteg vagy, apám? – kérdezte Tilda.

Az öreg ránézett és nem szólt. Üresek voltak a szemei, örömtől és könnytől egyaránt.

– Lefekszel talán?

– Az jó lesz neki – mondta Fekete János.

Az egyik lakatlan vendégszobában ágyat csinált neki Tilda, és lefektette. Melléje ült, simogatta fakóra csontosodott arcát, nézte nagy eláradó szemekkel, és lassanként a könnyei hullani kezdtek. Az öreg megfogta akkor a kezét, és csak ennyit mondott:

– Jobb nekem egyedül…

Tilda kifelé indult. Már az ajtónál volt, amikor utánaszólt halkan az apja:

– A katonák elmentek?

– Igen. Elmentek. Tegnap.

Az öreg intett, hogy jól van. Tilda visszament Fekete Jánoshoz és megkérdezte tőle:

– Drága tanár úr, mi baja van apámnak?

Fekete felemelte az ujját, s mintha a föld alól beszélne, úgy mondta a borzasztó titkot:

– Nem tud aludni… Most ő nem tud aludni…

– Miért?

– A nemzet sorsa miatt…

– Igazán rettenetes! – szakadt fel Tildából a szó.

Fekete ismét felemelte az ujját:

– A polgárság felett is átvették az impériumot. Ma vették át. A városházán is átvették, a vármegyeházán is átvették…

– Nem kell azzal olyan nagyon törődni!

– De ő nem olyan ember! – mondta Fekete János. – Ő eszmés ember! Nagy ember, nagy magyar ember…

Sokáig csendesen maradtak. Aztán megszólalt Endre:

– És maga most tud aludni?

– Mint a bunda, úgy tudok – dicsekedett Fekete. – Mindig aludni szeretnék. Éjjel és nappal. Hogy ne lássak semmit: csak álmot, gyönyörű álmot, délibábos álmot…

– Mindjárt vacsorázunk, és lefekszik – mondta Tilda.

– Az jó lesz nekem – bólogatott Fekete János.

– Az egyik gyermekszobát berendezzük magának.

– Mást gondoltam – mosolygott az öreg.

– Mit?

– Azt, hogy a szénában fogok aludni. Mindig ott fogok aludni. És tetszik tudni, hogy én mi szeretnék lenni? – A hangját egészen halkra fogta, áhítatosan melegre, és úgy ejtette ki a szót: – Béres szeretnék lenni!

– Hogy? Maga béres?!

– Igen. Tessék elhinni, az a legjobb. Nem az emberek között, hanem az állatok között.

Meghúzódva ültek, mintha kísértetek jártak volna a régi falak között. Pedig csak a végső bölcsesség zizegett a Fekete János szakálla között.

Késő éjszaka tért Uray vissza. Fel volt egészen dúlva, és agyon is fázott. Tusakodott, hogy felverje-e álmából Tildát, de aztán mégis a maga szobájába tért. Meggyújtott egy gyertyát, és rossz kedvében, zajt verve, járt alá és fel. Végre odaült Gerő mellé az ágyra.

– Alszol? – kérdezte.

A vállára tette a kezét és megmozgatta:

– Alszol?

Gerő felriadt, kapkodott is egy kicsit a szemével.

– Hány óra van? – kérdezte.

– Késő van.

– Most jöttél haza?

– Most.

– Na, és?

– Mit: na, és?

– Van pénz?

Uray felállt, zsebre dugta ökölbe gömbölyödött kezét, és megint sétálni kezdett.

– Bitang, gazember! – mondta végre nyersen.

Gerő felült az ágyban:

– Ki bitang, gazember?

– A jogtanácsos!

– Miért?

Uray csak sétált zsebre dugott kézzel és morgott. Aztán egyszerre, mintha gőzt kapott volna valahonnan, gyorsan visszament az ágyhoz és leült ismét.

– Hallgass ide! – kezdte torlódó szavakkal. – Az a gazember becsapta Tildát, becsapott minket, és becsapott mindenkit. Rútul és aljasul. Hát mit mondjak neked: az embernek megáll az esze! Hát egy ilyen gazember!

– De mondd már, mit csinált? – szólt rá Gerő.

– Csalt, hazudott, lopott.

– De hogyan?

– Hát hallgass ide! Amikor a kakucsi erdőt elfoglalták, rá néhány napra megjelent a faluban, a jegyzővel összehívatta az elöljárókat s a gazdagabb embereket, és azt mondta nekik, hogy gróf Ercsey hajlandó elállni a pertől és nekik hagyni a hatszáz hold erdőt, ha a falu fizet nyolcvanezer koronát és beleegyezik abba, hogy az erdőnek a felét a gróf termelhesse ki. Az üzletet megkötötték, és az a gazember felvette a nyolcvanezer koronát. Persze ott mindenki tudja, hogy ő a jogtanácsos, és így a legkisebb gyanú nélkül dolgozhatott.

– És ki adott erre megbízást neki? – kérdezte Gerő.

– Ki adott?! Hát nem adott senki! Titokban csinálta, az ő üzlete volt. Sőt kérlek szépen, Tilda egészen ellenkező megbízást adott neki, mégpedig az én fülem hallatára: azt, hogy adja be a kakucsiak ellen a pert.

Gerő kacagni kezdett:

– Egy lófejjel megelőzött téged! – mondta.

– Ugyan, kérlek! Amit én akartam csinálni, az ehhez képest ártatlan, ájtatos cselekedet lett volna. De hát még az, amit Mándon csinált!

– Hát ott is?

– Persze, hogy ott is. És tudod, mit? Felbujtotta a falut, hogy foglalják el az erdőt. Vagy ahogy a mándi bíró mondja, ötvenezer koronáért megengedte nekik, hogy elfoglalják.

– Hallatlan! – háborodott fel Gerő.

– És ez hazafias magyar ember, barátom! De most ráborítom a vizes lepedőt, hadd fulladjon meg alatta.

– Bizonyíték kell!

– Van! – mondta Uray, és egy paksamétát vett ki a zsebéből.

Sorra nézték az írásokat, s háborogtak.

– Mit csinálsz vele? – kérdezte Gerő.

– Kivel?

– Ezzel a gazemberrel.

– Elfogatom és bezáratom. Kihívatom ide, és itt fogatom el.

– Mikor?

– Holnap.

Kis szünet után megkérdezte Gerő:

– És te nem tudtál semmi pénzt keríteni?

Uraynak eltűnt a felháborodás az arcáról, a szeme kicsire húzódott, és kuncogva mondta:

– Valami keveset.

– Honnan?

– A mándiaktól. Tudod, nagyon megijedtek, hogy én most leleplezem az egész bótot, és a markomba nyomtak huszonötezer koronát, hogy hallgassak.

– És te hallgatni fogsz?

– Igen. Egyelőre legalábbis. Mert nézd, nekem ez a kakucsi dolog éppen elég arra, hogy azt a vén gazembert bezárassam. Nem igaz?

– Igazad van – mondta Gerő, és boldogan utána tette: – Holnap már felkelek, s az új kocsin benézünk Kolozsvárra Babával.

Hajnalban felébredt Tilda, és többé nem tudott elaludni. Borzongató, különös érzései voltak. Úgy hallotta, mintha a balsors szele dúdolna a szoba sarkaiban, a levegő bugyborékolva erjedne, és az ablakokon szellemek kaparnának fekete körmeikkel.

Korán felkelt, az inasokat összeszidta, és kiment az udvarba.

– Hol van az ispán? – állította meg a kocsist.

– Aluszik, istálom.

– Mondja neki, hogy hívatom!

– Igenis.

Visszajött, és megint rászólt az inasokra:

– Minden szobába tüzet!

– Igenis.

Végigjárta a termeket, lelökött néhány képet a falról, pálinkát ivott, s odaszólt a tűztevő inashoz:

– Mindenkit felverni a házban!

Aztán visszament a hálószobába.

– Hol jártál? – kérdezte Endre.

– Szeretőt keresni.

– Rosszkedvű vagy?

– Igen.

– Mi bánt?

– Ne faggass, mert nagyon unom az effélét. Inkább rendesebb házat és rendesebb életet szeretnék. És nem ennyi álomszuszékot és üres hólyagot egy rakáson.

– Kire érted ezt?

– Mindenkire.

– Szóval énrám is?

– Igen.

Az ispán kopogtatott és belépett:

– Parancsoljon, méltóságos asszony.

– Van csengő a lovakra?

– Milyen csengő?

– Amilyent felkötnek, ha szánkó elé fogják.

– De most nincs szánút, méltóságos asszony.

Tilda rákiáltott:

– Nem azt kérdeztem!

– Nincs, méltóságos asszony.

– Elég, mehet! – intett Tilda, s amikor Péter kiment, utána tette: – Itt semmi sincs, ami kell! Sem csengő, sem ember; sem nyavalya, aki kitörje az egészet!

Endre jobbnak látta, ha nem szól. Felkelt és felöltözött. Kiment, összeszidta ő is a személyzetet, és pálinkát ivott.

Éppen akkor jelent meg Uray Pista.

– Tilda felkelt? – kérdezte.

– Fel, alaposan – mondta Endre.

Furcsán hangzott, de Uray nem firtatta a dolgot, hanem a hálószoba felé tartott.

– Jó reggelt, virágszál!

Tilda végignézett rajta:

– Mit akarsz?

– Újságom van a számodra.

– Nekem is a te számodra.

– Igazán nem viccelek, Tilda.

– Hát akkor mondjad! Vagy hagyj békében! Akármelyiket.

Uray átlépett a nyers szavakon, s elkezdte a kakucsi históriát; majd a tervét is előadta, mely szerint kihozatja ide Tatay-Fritzet és elfogatja.

– Mit szólsz hozzá? – kérdezte végül.

– Küldd érte rögtön a kocsit.

A kocsit elküldték, és reggelihez ültek.

– A tanár úr hol van? – kérdezte Tilda.

– Fekszik és nem kér reggelit – felelte az inas.

– A másikat kérdeztem, azt a szakállast.

– Nem tudom, méltóságos asszony.

– Keresse meg.

Gerő jött ki sántikálva a szobából. Köszönt, leült az asztalhoz és csodálkozva nézett körül. Hogyne, hiszen úgy látta, mintha senki sem örvendezett volna ennek a napnak, amelyen először jelent meg az étkezésnél.

– Az a perszóna hol van? – szólt rá Tilda.

– Melyik?

– Tudod jól.

– Baba?

– Na látod, hogy tudod.

– De elvégre ki ez a nő? – fakadt ki Endre. – Itt van az én házamban, dugjátok előlem, és nem tudok semmit róla.

– A menyasszonya Gerőnek – mondta Uray, mire Tilda egészen indulatosan jegyezte meg:

– Ez az utolsó napja ebben a házban!

– De kérlek szé…

– Értetted? Ez az utolsó napja!

– Tudjátok, mit? – szólt békítőleg Uray Pista. – Vigye be Gerő Kolozsvárra Babát, természetesen még ma; ott tegye le és vessen keresztet. És vigye az autóval, legalább simán fog menni.

– Ide adod? – nézett Tildára Gerő.

– Az autót?

– Igen.

– De nem örökre!

– Rendben van.

Az inas jött és jelentette:

– A szakállas tanár úr alszik a szénában. Azt mondta, hogy neki nem kell reggeli, mert aludni akar.

– Akkor hagyják aludni.

– Igenis.

– Hanem mondja meg az ispán úrnak, hogy az őrmestert, ebéd utánra, hívja ide.

– Mit akartok véle? – kérdezte Endre.

– Szerzünk neki egy kis élvezetet – mondta Tilda, és először nevetett, amióta felkelt.

Tíz órakor Gerő elvitte Babát az autón. Délután kettőkor az őrmester Tatay-Fritzet vitte el megkötözve.

És vacsoránál odaszólt Tilda Uraynak:

– A mai nap örömére nagy vadászatot fogunk rendezni. Ez egy. A másik pedig: a föld fenekéből is előkerítsd nekem Burján Gáspárt. Érted?

– Kérlek, meglesz.

Három napig várta Tilda, hogy Gerő visszajöjjön az autóval. A negyedik reggel Kolozsvárra küldte Urayt, de ő is eredmény nélkül tért estére vissza, mert sem Gerőnek, sem az autónak nem tudott nyomára akadni.

– És a másik dologban eljártál? – kérdezte Tilda.

– Melyikben?

Az asszony idegesen válaszolt:

– Azt hiszem, elég értelmesen megmondtam, hogy keresd meg Burján Gáspárt.

– Kérlek szépen, hiszen egész nap kutattam utána.

– És?

– Nincs Kolozsváron. Az irodáját egy fiatalember vezeti.

– Hanem hol van?

– Künn van a székely hadosztálynál a zilahi vonalon.

Tilda hallgatott néhány percig, majd különös arccal kérdezte meg:

– Mondd, hogyan lehetne üzenetet vagy levelet juttatni hozzá?

– Sehogy.

– Azt hiszed?

– Nem azt hiszem, hanem tudom. A román harcvonalon lehetetlen átjutni.

– Hát nagyon tévedsz! – mondta Tilda, és nem szólt többet egy szót sem.

Egész nap társtalanul járkált. Csak az ideges mozdulatai és az összehúzott két szemöldöke mutatták, hogy forr és izzik valami a homloka mögött. Estefelé négyszemközé fogta az ispánt, és halkan megkérdezte:

– Péter, szeret maga még engem?

– Jobban, mint az életemet, méltóságos asszony.

– És ha próbára tenném?!

– Boldog lennék.

– Ha veszéllyel járna, úgyis?

– Akarja, hogy a pokolba menjek, vagy az oroszlánok közé? Mert azt is megteszem.

– Na, nem. Nem a pokolba, sem az oroszlánok közé, hanem: tudja, hová?

– Tessék mondani!

– A székely hadosztályhoz.

– Hát az hol van?

– Valahol Zilah körül, túl a megszállott területen. Át kell szökni valahogy.

– Ennyi az egész?

– És visszajönni.

Péter játszva vállalkozott rá.

– Mikor induljak?

– Minél hamarább.

– Holnap reggel jó lesz?

– Jó.

– És mit csináljak ottan?

– Emlékszik maga arra a főhadnagyra, aki karácsonykor itt volt a székely katonákkal?

– Arra az akaratosra?

– Arra.

– Hát hogyne.

– Akkor hallgasson ide! – fogta meg Tilda az ispánnak a karját. – Reggel elindul, valahogy átszökik a román vonalon, megkeresi azt a Burján Gáspár főhadnagyot, és megmondja neki, hogy én a következőket üzenem: akárhogy és minél hamarabb jöjjön vissza, mert itten egy székely autonómia készül, a románok hajlandók azt támogatni, s őreá mindenekelőtt és sürgősen szükség van. Érti?

– Értem.

– Tudja maga, mi az autonómia?

– Hogyne tudnám. Valami kedvező szabályzat.

– Akkor ne felejtse el a szót, jegyezze inkább fel: székely autonómia. Levelet nem akarok írni, nehogy bajba kerüljön miatta, ha esetleg elfogják.

– Attól ne tessék félni, méltóságos asszony. Mert engem élve nem fognak el. Román katonának öltözöm, s úgy megyek át.

– Kap tőlem húszezer koronát, és azt magával viszi. Ezzel a pénzzel szükség esetén megvesztegeti, aki útjába áll. Vagy azt csinál vele, amit akar. Érti?

– Igen.

Csókra nyújtotta a kezét, és szólt az inasnak, hogy terítsenek vacsorához. Boldog volt. Sütött az arca és a szeme az örömtől. Tudta, hogy megtalálta az egyetlen ürügyet, amellyel haza lehet Burján Gáspárt csalni.

– Kérlek, Bandi! – szólt vidáman, amikor asztalhoz ültek. – Holnap nekikezdünk és sorra látogatjuk a környékbeli arisztokráciát, s meghívjuk vadászatra őket. Azt hiszem, nagyon jó lesz egy kis élet és zajverés ebben a házban. Talán apámnak is visszahozza a kedvét.

– És mikor akarod azt a vadászatot? – kérdezte Bandi.

– Mához egy hétre, csütörtökön. Úgy gondoltam, hogy a vendégek már szerdán este megérkeznek, adnék nekik vacsorát, és másnap gyerünk, hajrá!

– Néhány agarat és kopót fogok beszerezni – mondta Uray.

– Azt nagyon jól teszed – helyeselte Tilda. – De egyéb tennivalók is várnak rád: be fogod kellőképp rendezni ezt az ebédlőt, a szalont és a vendégszobákat; gondoskodni fogsz a konyháról, és a jövő szerdára összevásárolsz minden virágot Kolozsváron, hogy tele legyen vele az egész kastély. Ott van a teherautó, és állj munkába már holnap reggel. Ami pénz még van, az mind rendelkezésedre áll, de minden pompás legyen, mert meg akarom mutatni a világnak… Érted?

– Igen, felséges asszony.

Az inas hozta az ételt.

– A szakállas tanár úr hol van? – kérdezte Tilda.

– Alszik a szénában.

– Hát mikor fog már felkelni?

– Nem tudom, méltóságos asszony. Néhány nap óta mindig alszik. Enni sem akar, pedig a kocsis húzza neki a szakállát.

– Mondja meg a kocsisnak, hogy ne merje húzni!

– Igenis.

Enni kezdtek, csend volt. Végre megjegyezte mélabúsan Endre:

– Én azt hiszem, hogy mégis húzni fogja.

A várakozás percei muzsikálták tele a következő napokat, amelyek a készülődés lázában futva múltak el egymás után. Csak a két öreget nem lehetett kiszedni az összedőlt világ romjai alól. Fekete mindig aludt, a professzor pedig csontig apadva, hosszú rengeteg napokon keresztül mozdulatlanul nézte a mennyezetet, és senkit sem akart megtűrni maga mellett.

Hagyták is úszni gondolatainak fekete vizein. De szerdán estefelé, amikor Tilda és Endre boldogan járták végig a berendezett szobákat, s amikor készen állott már minden a másnapi nagy vadászatra, ismét megpróbálták, hogy a kedély és az öröm zengő rohamával az élet mezejére csalják a két öreget.

Endre és Tilda együtt mentek be a professzorhoz. Jókedvűen, összeölelkezve álltak az ágy elé. Az öreg rájuk nézett és mosolygott. Tiszták s szinte borzongatóan szépek voltak a szemei. Uralkodtak az egész megfakult arcon, amelyen úgy ültek a csontok, mintha két tengerszem köré kerekedtek volna partnak.

– Tudom, mit akartok mondani – előzte meg őket az öreg.

– Na, lássuk! – mondta gyermekesen Tilda.

– Megmondjam?

– Hát persze!

– Azt, hogy nekem mindenben igazam volt.

Tilda ráhajolt gyorsan és megcsókolta.

– Igaz! – mondta.

Az öreg a fájdalom párái közül felelte:

– De az a világ elmúlt, amelyikben nekem volt igazam. Most egy olyan következik, ahol másnak lesz igaza.

– Ott is neked lesz, apám – becézte Tilda.

A professzor megcsóválta lassan a fejét:

– Nem nekem, és nem is nektek, hanem annak, aki bölcsen tud mosolyogni az országok határain, az emberek különböző színén és sokféle nyelvén.

– És az ki lesz, apám? – kérdezte Tilda.

Az öreg átnézett a falakon, aztán így felelt:

– Kérdezzétek meg Fekete Jánost: ő azt tudni fogja.

Tilda és Endre ott álltak, és nem akartak mozdulni.

– Igen, menjétek csak, és kérdezzétek meg – ismételte a professzor és az ajtó felé mutatott.

– Milyen furcsa volt!… – mondta Bandi, ahogy kijöttek.

Tilda nem felelt, hanem elgondolkozva megindult elöl, a termeken keresztül.

– Hol van a szakállas tanár úr? – kérdezte egy inastól.

– Alszik a szénában.

– Jöjjön és vezessen oda!

– Igenis.

Tényleg ott feküdt Fekete János a csűr földjén, bő szénavackán. Tilda odaült melléje és megmozgatta. Az öreg nehezen ébredt, de akkor egyszerre felült, s mintha máris elkésett volna a szóval, gyorsan-gyorsan mondta:

– Fekete János vagyok.

A szakálla tele volt szénával, mint a jó szelíd öreg kutyának a farka.

– Mi vagyunk, tanár úr – kacagott Tilda.

– Bocsánat, már bemutatkoztam – mondta Fekete János.

– Persze hogy be. Sőt voltunk is együtt többször.

Az öreg is nevetni kezdett, majd megsimogatta Tildának a vállát:

– Ejnye, ni! Hiszen ez a méltóságos asszony! Engedelmet kérek, de egy kicsit elaludtam. De tetszik tudni, nagyon jó az alvás. Az alvás a legjobb a világon. S nini, a méltóságos úr is itt van! No, bocsánat igazán.

Fel akart állni, de Tilda megfogta a karját.

– Maradjon csak ülve – mondta. – Mi nem akarjuk zavarni, csak meglátogattuk.

Az inas bújt vissza a kapunyíláson.

– Itt a posta, méltóságos asszony – mondta, és leveleket s két újságot adott át. Tilda meglátta Gerő írását az egyik borítékon, és rögtön felszakította. Ceruzával csak ennyi volt a levélben: – „Tildám, ne haragudj, de nem tudok autó és nő nélkül élni. Talán nem is látjuk többé az életben egymást. Bocsáss meg. Isten veled.”

– Ki írt? – kérdezte Endre.

– Gerő.

– Hol van?

– Bukarestben.

– Mikor jön?

– Közelebbről – mondta Tilda, és a kebelébe csúsztatta a levelet. A düh pattogott benne, mint a tűz, de mivel el akarta titkolni Bandi előtt a hírt, barátságosan fordult Fekete Jánoshoz vissza:

– Mondja, most jól tud aludni?

– Elég jól – mondta büszkén az öreg.

– És nem izgatják az ország dolgai?

– Milyen dolgai, kérem?

– Hát például a politika.

– Nincs nekem arra időm, kérem. Tetszik tudni, megokosodtam…

– És azt hiszi, hogy maga tényleg okos?

– Hát kérem, amennyire egy ember okos lehet.

Tilda nevetve kérdezte

– Levizsgáztassam?

– Mire nézve, kérem?

– Hát az okosságra nézve.

Az öreg derűsen válaszolta:

– Hadd lám, ugyan bizony.

– Hát akkor mondja: maga tud bölcsen mosolyogni az országok határain, az emberek különböző színén és sokféle nyelvén?

– Az nehéz, kérem. Ha ébren vagyok, nem tudok.

– És mit gondol, ki tud?

– Aki egészen emberré lett.

Különös módon és egészen érthetetlenül borzongató volt, amit mondott. Hosszú percekig nem szóltak egymáshoz, csak elportyáztak szemükkel a halál útján, a levegőben. Aztán felállott Tilda, köszönt az öregnek, megfogta Bandinak a kezét, és szó nélkül maga után vonta. Ahogy az udvarba kiértek, a parki úton éppen akkor dörmögött elő a teherautó.

Megálltak és bevárták.

– Virágszüret! – kiáltotta le az autóról Uray Pista; s azzal fellebbentette a hatalmas vásznat, amellyel a deszkakarok közé felhalmozott szállítmány púposan le volt takarva.

És mint egy csodahegy, ott állt a szín és az illat, a bőség és a dal torában a rengeteg virág. Tilda felölelt belőle két mohó karral, és rohant az apjához. Még oda sem ért az ágyhoz és rádobta valamennyit:

Az öreg nem szólt és nem mozdult.

– Apám!

Megint nem szólt és nem mozdult.

– Drága apám!

Dermedten feküdt.

Csak a méregtartó üres üvegecske vigyorgott az ágy mellett a széken.

Vadászat helyett gyász, és verőfény helyett sötétség borította be a kastélyt. Az éjszakák felfalták a napokat, és végtelenre nyúltak, mint a halottnak a vakság.

Így múlt el egyformán három fekete hét. És akkor, egy pénteki nap vacsora idején, megérkezett Burján Gáspárral együtt az ispán. Vedlettek és elszigorodottak voltak mind a ketten, mint a tekergésből megkerült kopók.

Endrét a parkban találták. Feltűrt kabátgallérral, ingatag lábakkal, szomorú fejjel egyedül sétált.

– Szervusz! – mondta Gazsinak, minden különösebb öröm nélkül. – Hogy vagy?

– Köszönöm, amint látod – felelte Burján. – Hát ti?

Endre fáradtan nevetett, mint aki a maga nyomorú sorsán nevet.

– Nem a legjobban – mondta.

– És a méltóságos asszony?

– Köszönöm, nagyon megtörte őt is a gyász.

– Milyen gyász?

– Hát az öreg, az apósom…

Gazsi megállt, és visszamaradt a lélegzete.

– Meghalt?!

– Igen. Megmérgezte magát. Nem bírta elviselni ezt a tragédiát.

Gazsinak fintor futott végig az arcán, mintha a halál a vállába vájt volna a körmeivel.

– Az istenit ennek a világnak! – mondta keserű szájjal.

Nem szóltak egy szót sem többet.

Tildát a hálószobában találták. A díványon heverészett. Arcban és testben egyformán meg volt húzódva, a szemét pedig valami különös homály zavarta meg. Az ispán már ott állott előtte és nagy szóáradattal beszélt, amikor Gazsi és Endre beléptek hozzá.

Nyomasztó csend lett.

Aztán felszakadt Tildából egy hang, és zokogni kezdett.

S ahogy ott álltak szótlanul hárman, egyszerre belépett Fekete János. Megtekergette a fejét, mintha haszontalan gyermekek közé tévedett volna, majd odasántikált Tilda mellé, és derűsen mondta:

– Ejnye, no! Hiszen nem olyan rossz ez a világ, ha más oldalról nézi az ember.

Vacsora után úgy csinálta Tilda, hogy egyedül maradjon Gazsival.

– Mondja, nem haragszik, hogy hazahívattam? – kérdezte.

– Nem én, egy cseppet sem. Úgyis züllésnek indult már az a mákszem haderő is. Minden rohan lefelé, mint a bolond szekér. Néhány héttel korábban vetődtem vissza, ennyi az egész. De legalább nem jöttem későn?

– Későn?

– Igen.

– Amíg én élek, addig maga sohasem jön későn.

– De abban a más dologban?

– Melyikben?

– A székely autonómia dolgában.

Tilda maga elé nézett, aztán megfogta Burjánnak a kezét, és nedves szemekkel nézte:

– Ne haragudjék, de abból nem igaz semmi.

– Nem igaz?!

– Nem. Csak ürügy volt.

Burján Gáspár felállt és sétálni kezdett. A lépései úgy kongtak a szobában, mintha barlangban lett volna.

– Az Isten is csak ürügy arra, hogy féljünk – szólalt meg végre.

– Talán inkább arra, hogy szeressünk – jegyezte meg Tilda, majd a szétfolyó csendben utánatette: – Üljön le!

Gazsi visszaült, két tenyerébe vette hóverte és esőverte arcát. Nézett, és várta a szót.

– Magának meg kell értenie engem – folytatta Tilda. – Egyetlen ember, az első és utolsó ember, akinek meg kell értenie. Úgy érzem, hogy maga a végső menedék. Ezt őszintén mondom. És mindent, minden szót őszintén mondok magának. Ne csodálkozzék rajtam és ne ítéljen el engem, de én is ember vagyok. Néha talán több voltam, mint a mindennapi szürkék, de nagyon sokszor rosszabb és gonoszabb is azoknál. De mindig szerencsétlenebb, mint a többi, mert nekem sohasem volt senkim, akihez őszinte szerettem volna lenni. És nem is voltam őszinte soha senkihez. Mindenkinek hazudtam, és úgy viseltem az életet, mint egy szerencsétlen királykisasszony a káprázatos ékszert. De már nem bírom tovább… Gazsi, én már nem bírom tovább!…

Teleömlött keserűséggel a torka, de legyőzte valahogy a könnyeit, és folytatni kezdte:

– Itt vagyok maga előtt, összetörve és levetett álarccal. Magának nem hazudok, mert én magát szeretem. Igazán, boldogtalanul és őrült szenvedéssel. Megcsaltam az uramat, szegény boldogult apámat, a szeretőimet, az embereket, mindenkit megcsaltam, csak magát nem csaltam meg soha. Pedig akartam. De a szerelem nagyobb volt az akaratnál. Én magáért csak szenvedtem, mert minden nő csak szenved azért, akit szeret, aki őt igazán nővé tette, mint ahogy maga nővé tett engem anélkül, hogy az enyém lett volna egy ölelésre vagy egy csókra…

– Miért mondja ezeket nekem? – kérdezte Gazsi.

– Miért?! Azért, mert szeretem, mert sokat szenvedtem magáért. És hiába néz olyan vizsgálódó szemekkel, és hiába húzza el a száját, mert nem fog szabadulni. Érti? Nem fog szabadulni. Mert nekem is jogom van ahhoz, hogy boldog legyek, hogy a magáé legyek, hogy egyszer igazán nő legyek.

Csend lett.

Aztán Gazsi hidegen így szólt:

– Nem volna jobb, ha előbb egyébről beszélnénk?

Tilda összeszorította a száját, és egyenesebbre ült a széken.

– Tessék! – mondta.

– Hogy állnak a birtokkal?

– Rosszul.

– Miért

– Azért, mert Kakucson és Mándon minden birtokunkat a románok kezére játszotta a jogtanácsos.

– Az a vén paragrafus?

– Igen.

– S aztán?

– Most börtönben ül. Uray elfogatta.

– És Uray?

– Átküldtem a szomszéd faluba. Van ott egy hadigazdag, akinek el akarok ötven holdat adni.

– Hát miért nem vesznek kölcsönt valamelyik bankból?

– Már vettünk. Többet nem adnak. Bandit behívták három nappal ezelőtt a bankhoz, és közölték vele, hogy több kölcsönt nem adnak. Ellenben zárlatot rendeltek el a birtokunkra, mert az első részletet nem tudtuk időre fizetni.

– Melyik bank az?

– A gróf Makray bankja.

Gazsi összeráncolta a homlokát:

– Nem ez a Makray volt, aki Endrével el akarta vétetni a lányát?

– De igen.

– És maguk éppen hozzá mentek kölcsönért?

– Miért?

– Hát nem veszi észre még most sem, hogy miért? Kelepcébe csalta magukat, és most le fogja húzni fejük fölül a házfedelet! Tönkreteszi. Bosszút áll.

Tildának szétnyíltak az ajkai:

– Látja, erre nem is gondoltam.

– Pedig ez így van.

– Na és? Mit kellene most csinálni?

– El kell menni az öreg Ercseyhez.

– Az képtelenség! Ahhoz nem mehetünk!

– Miért?

– Azért, mert gyűlöljük egymást. Bandit ki is tagadta.

– Az itt mellékes! – legyintett Gazsi, mint valami gyermekes beszédre. – Tudja, mit kell csinálni? Össze kell ereszteni a két grófot: a két feldühödött bősz kakast! Játszani kell velük. Még jobban fel kell dühíteni őket, és összeereszteni.

– Gazsi, maga ezt vállalná?

– Én igen.

Tilda egészen belepirulva állott fel:

– Akkor mostantól kezdve maga itt a jogtanácsos.

Gazsinak valami kemény, de mégis pajzán vonás kunkorodott fel az arcán, és mosolyogva jegyezte meg:

– No látja, hogy többet ér ez, mint a szerelem!

Reggel egy madár nekirepült a vendégszoba ablakának. A koppanásra kipattant a Gazsi szeme, s mintha valaki a mélyből lökte volna egyszerre fel, gyorsan és egyenes derékkal felült az ágyban.

Csend volt, s a két hegy között éppen kezdett besütni a nap.

Néhány pillanatig mozdulat nélkül ült, mint egy fénybokorban. Aztán lassan elkezdett körben haladni a szemével a falakon. A kör feleútjáról azonban hirtelen odarepült a szomszéd ágyba.

Ott feküdt Uray Pista.

Késő éjszaka térhetett haza a szomszéd faluból, s most mély aluvásban élte világát. Nagy barna haja megszállta egész arcát, amely lustán elernyedve feküdt a párnán, mint a sok sűrű barna fűszál között a csiga. És a színe is olyan volt, mint a csigának; egy kicsit veres, egy kicsit sárga, és a nedvezés örökös szándéka csorgott róla.

A ruhái széthányva lógtak.

És az egész szoba tele volt valami különös szaggal. Valami olyan szaggal, amelyet csak romlott test és rothadó lélek együttesen áraszt.

Gazsi elnézte sokáig: az alvó Urayt is, a rendetlen, hevenyészett szobát is; és a két ablakon beözönlő fényt, amely kacagva bújt be minden szegletbe és tiszta derűben énekelt. Nézte és szemlélte sokáig: néha az undor hernyói akartak petéket rakni az arcán, néha károgtak a szemei, mint a gyászhírt hordozó madarak; néha megmozdult a két nagy csont az arcán, mintha szárnya akart volna nőni a fejnek és aztán…

– Mégis ragyog a nap! – mondta.

Egyszerre kiugrott az ágyból, cigarettára gyújtott, és sietve öltözködni kezdett.

Egy félóra múlva már ott állt a befűtött nagy ebédlőben. Jött rögtön az inas, és pálinkát s poharat rakott az asztalra.

– Tessék parancsolni, nagyságos úr!

– A grófné felkelt? – kérdezte Gazsi.

– Kérem, most megyek és jelentem neki.

– Mit?

– Azt, hogy a nagyságos úr készen van. Tessék csak helyet foglalni.

Tilda már felöltözve várt a hálószobában. Ahogy az inas jelentkezett, még megnézte magát a tükörben, aztán frissen és mosolyogva kijött.

Gazsi felemelt pohárral fogadta:

– Egy új korszak egészségére! – mondta nevetve.

– Amit ketten fogunk csinálni – felelte Tilda.

Gazsi felhajtotta a pálinkát, aztán megjegyezte:

– Kettő kevés.

– Hát maga hányat akar?

– Egyet.

– És az több?

– Igen. Az a legtöbb.

Tilda úgy nézett bizonytalanul, mintha elveszítette volna az utat.

– Tudja, hogy én mit gondolok néha? – szólalt meg végre.

– No, lám!

– Azt gondolom, hogy maga nagy fantaszta. Valami olyanféle, mint Peer Gynt. De egészen komolyan.

Gazsi kacagni kezdett.

– Hogy mivel tölti maga az időt! Az összes tekergőket kikutatja és idegyűjti. Hagyja inkább aludni őket. Ne költse fel se a könyvből, se az ágyból. Inkább üljön le, és feleljen a kérdésemre, ha csakugyan akar egy új korszakot.

Tilda csodálkozó szemekkel nézett. Ez a hang szorongást ébresztett benne. Egy ideig küszködött, aztán alul maradt, és furcsa meleg áramlás öntötte el a testét. Leült és halkan így szólt:

– Érdekes, hogy milyen jó engedelmeskedni magának. Na, kérdezzen!

Gazsi is leült vele szemben, előrehajolt az asztal felett, megfogta Tildát a szemével, és kérdezni kezdett:

– Mennyi pontosan az adósság?

– Egy és egynegyed millió korona.

– Mire költötték ezt a pénzt?

– Autókat vettünk, lovakat, kocsit, bútorokat, ezüstneműt, ruhákat, aztán alkalmazottakat fizettünk: a kastély újjáépítéséhez anyagot, satöbbi. És éltünk.

– Ki kezelte a pénzt?

– Uray.

– El szokott ő számolni írásban a kiadásokról?

– Írásban nem.

Gazsi nevetve folytatta:

– És maga bízik benne?

– Én igazán nem tudom, hogy mit mondjak.

– No, ez nagyszerűen van. Most még csak azt mondja meg, hogy a birtokkal miképpen állnak?

– Hát nézze, azzal úgy állunk, hogy a kakucsi hatszáz és a mándi százötven holdas erdőt, nemkülönben a mándi kétszáz holdas legelőt elfoglalták a parasztok; a bogházi erdőből pedig eladtunk ötven holdat. A többi megvan.

– És beadták a pert? – kérdezte Gazsi.

– Az erdők miatt?

– Igen.

– Hát nézze, az úgy volt, hogy a jogtanácsosnak kellett volna beadni. Azonban ahelyett, hogy beadta volna, összejátszott a parasztokkal. Ezt Uray megtudta, s aztán az öreget bezáratta. Így függőben van a dolog.

– Mennyi birtok van összesen?

– Valami kétezerkétszáz hold. Persze, azzal együtt, amit elfoglaltak a parasztok. Különben erről van részletes kimutatás nálam, azt majd átadom magának.

– Milyen állapotban vannak?

– Én igazán nem tudom.

– Hát ki tudja?

– Talán az ispán.

– Valami előkészület történt a tavaszi munkálatokra?

– Ó, dehogy! – mondta Tilda.

Gazsi elnevette magát, és felállt:

– Mondja, ad nekem teljes szabad kezet arra, hogy én rendbeszedjem ezt a kastélyt és ezt az uradalmat?

– Hát persze, hogy adok.

– Akkor rendben van. Kérem azt a kimutatást, s aztán megyek.

– Hová megy?

– Ma Kakucsra és Mándra. És itt Bogházán is bejárom a birtokot. Holnap pedig megyek Kolozsvárra és Gerezdre: Ercseyhez és Makrayhoz. Meglátja, olyan rend lesz itt egy hét alatt, hogy ropogni fog.

Tilda odament egészen közel, és kizuhogó örömmel mondta:

– Nem is gondolja, hogy én mennyire boldog vagyok!

– Van egy hátasló?

– Van.

– Akkor már itt sem vagyok.

– De várjon! Hiszen még nem is reggeliztünk! – mondta Tilda, és kirohant a konyha felé.

Reggeli után rögtön megnyergelt Gazsi egy fekete lovat. A sapkáját a fülére húzta, s ahogy nagykedvű arccal eltűnt a parki úton, olyan volt minden, mintha megjött volna az első tavaszi nap.

Szürkület idején érkezett vissza. Ahogy az istálló előtt leugrott a lóról, odaszólt a kocsisnak:

– Domokos, szólítsd ide az ispán urat sebesen!

Néhány perc múlva Péter már ott volt. Gazsi karonfogta és megindult vele a kastély felé.

– Maga szereti a tiszta munkát? – kérdezte.

Az ispán úgy nézett rá, mintha védekezni akart volna valami hirtelen veszedelem ellen.

– Szeretem – mondta.

– Tud őszintén beszélni?

– Csakis úgy tudok.

– Hát akkor mi a maga véleménye erről az Urayról?

– Urayról? Erről, aki itt van?

– Igen.

A Péter szemében kigyúlt a gyűlölet, s úgy mondta, mint a vallomást:

– Gazember!

Gazsi megállt, közel hajolt az ispánhoz, és minden szót megnyomva, mondta:

– Menjen rögtön az őrmesterhez, és mondja meg neki, hogy azonnal jöjjön ide két katonával a kastélyba. Madarat kell fogni. És ha megérkeztek, álljanak a kastély bejárata elé, maga pedig jöjjön be hozzám, és csak annyit mondjon: itt a kovács.

A Péter arcán kiült az ördög öröme:

– Megvasaljuk?

– Olyanformán – mondta Gazsi, és egy írást adott az ispánnak átal: – Ez a mándi jegyző vallomása és jelentése. Mutassa csak meg az őrmesternek. A többit ő tudni fogja.

– És aztán az őrmester bejöjjön a kastélyba?

– Maradjon csak a bejárat előtt. Majd én kiküldöm neki Urayt.

– Burján úr, ez szenzációs lesz!

– Ha nem is szenzációs, de szükséges – mondta Gazsi, és bement a házba.

Tilda, Endre és Uray éppen ott ültek az ebédlőben. Mind a hárman felálltak, ahogy belépett Gazsi.

– Szervusz, komám! – ölelte át Uray. – Meg voltál az éjjel elégedve velem? Nem akartalak felébreszteni, olyan jól aludtál. Hogy vagy?

– Elég érdekesen – mondta Gazsi, aztán kezet fogott Tildával és Endrével.

– Megfáztál, kérlek? – kérdezte a gróf.

Leültek mind az asztal mellé.

– Nem jutott eszembe, hogy megfázzam – felelte Gazsi, mire Uray csipkelődő nevetéssel jegyezte meg:

– Ez egy olyan fiú! Neki soha sincs ideje a rosszra.

Tilda teát hozott, bőven rummal.

– Széna vagy szalma? – kérdezte.

Gazsi somolyogva szürcsölte a teát, majd aprókat nevetve mondta:

– Kakukkvirág.

Rágyújtottak mind, és jókedvűen füstöltek a meleg szobában.

Egy negyedóra múlva kopogtatott Péter, és az ajtónál megállva, jelentette:

– Burján úr, itt a kovács!

– Rendben van, vasalják csak meg – mondta Gazsi, mire Péter megfordult és kiment.

– Mit vasaltatsz? – kérdezte Uray.

– Én egy gebét.

Endre is beleszólt:

– Amelyikkel odavoltál?

– Azt.

– És az neked gebe? – védte az uradalmat Uray.

Gazsi kacagni kezdett.

– Én ültem a hátán! Reggeltől estig. S így bizony leromlott egy kicsit az úton – mondta, s vette a sapkáját és kifelé indult.

– Gazsi, maga hova megy? – kérdezte Tilda.

– Utánanézek annak a vasalásnak.

– Üljön csak le! Majd Pista utánanéz.

Gazsi ránézett Urayra:

– Leszel szíves?

– Ha szépen megkérsz.

– Meg vagy legszebben kérve – mondta Gazsi. – De végy kabátot és kalapot, mert hideg van.

Uray Pista kabátot vett és kalapot; s szó nélkül, jókedvű fürgeséggel kiment. Ahogy betette maga után az ajtót, Gazsi csillogó szemekkel mondta Tilda felé:

– Látott maga még egy ilyen udvariatlan embert?

– Miért?

– Azért, mert el sem búcsúzott.

És másnap, kora délelőtt, a gerezdi kastély alatti dombon, prüszkölve dobolt fel a fekete ló. Gazsi egyenesen az istállók felé fordította a tetőn, s még mielőtt megállította volna, nagyot kiáltott:

– Gyuri bácsi!

Az öreg laposan jött elé. Megállt, és pillogtatva kandikált fel a ló tetejébe. Látszott, hogy örömének építi a gátat.

– Né-né! Hát-e ki?! – jött egészen közel.

Gazsi leugrott, és kezet szorított vele:

– Felkőt, hál’ istennek?

– Én fel, hál’ istennek, mert mintha-mintha tudtam volna, hogy látok egy madarat, amelyik ősz elején elmegy, s tavasz elején visszajő.

– Hát ezt a lovat béköti-e?

– Bé kéne.

Gazsi odaadta a kantárt az öregnek, s maga megindult mindjárt a kastély felé.

Ercsey Balázs éppel egy újság felett füstölgött, amikor az inas Burján Gáspárt jelentette neki. Keserű, sovány és sárgásbarna volt az arca.

– Engedd be!

Az inas kitárta az ajtót:

– Tessék bejönni.

Ercsey felállva, mozdulatlanul, hidegen várt.

– Valami rossz hír van az újságban? – kérdezte Gazsi, s tiszta, meleg jókedv áradt a szeméből.

– Tessék, foglaljon helyet! – mondta Ercsey.

Mind a ketten leültek az asztal mellé.

– Minek köszönhetem ezt a látogatást? – kérdezte a gróf.

– Híreket hoztam.

– Miféle híreket?

– Bogháziakat.

Csend lett.

Ercseynek barátságtalanul füstölgött a pipája, de már nem volt az a lobogó, féktelen férfi, mint azelőtt.

– Milyen címen? – kérdezte végre.

– Jogtanácsos vagyok ott.

A gróf kivette a pipát.

– Sajnálom, de Bogházán nem teremnek többé az én számomra hírek.

– Akkor egyéb sem fog teremni többé, gróf úr! Sem virág, sem fa, sem búza, sem fű, sem ember…

Ercsey ránézett megmerevült arccal. Gazsi megfogta minden erejével a kínlódó szemek pillantását, és tompán utána tette:

– Csak a Makray kegyelmes úr számára…

Sárga, emésztő düh ugatott fel az Ercsey arcán:

– Beszéljen értelmesen!

– Én is úgy szeretnék, gróf úr. Hiszen azért jöttem ide. Méltóztassék tehát meghallgatni: volt Bogházán egy gazember jogtanácsos: börtönben ül. Volt egy még nagyobb gazember titkár: vizsgálat alatt van. Ez a két úr és a meggondolatlan gazdálkodás, a mértéktelen költekezés és a parasztok törvénytelen foglalásai odavitték a bogházi birtokot, hogy egy és egynegyed millió korona adósság miatt zárlat alatt van.

Ercsey felállt és sétálni kezdett.

– S a többit tudhatja a gróf úr – folytatta Gazsi. – Azt is sejtheti, hogy egy erős vetélytárs áll az egésznek a háta mögött. Egy vetélytárs, aki a jogtanácsossal és a titkárral összeköttetésben állt, s aki pénzt kölcsönzött.

– Ki az?! – állott meg Ercsey Balázs.

– Makray kegyelmes úr.

– Ugyan, ne titulálja állandóan kegyelmesnek! – szólt rá a gróf. – Tudja maga, hogyan kapta az a Makray a kegyelmes címet? Hát én megmondom magának: egyszer meghívták valahogy egy udvari vacsorára, ahol a király leejtette evés közben a szalvétáját. És akkor Makray megelőzte az inasokat. Hát így.

Gazsi szőrmentire jegyezte meg:

– Szolgálatkész férfiú, mindenesetre. Itt a bogházi ügyben is ezzel a módszerrel dolgozott: megelőzte az aranyborjú inasait, és készségesen adta a kölcsönöket egymás után. S most nevet a markába, mert a kastélyt és a birtokot el fogja árvereztetni.

Ercsey belevágott:

– Azt soha! Makray soha!

Gazsi betömte magában az indulatok száját, nehogy ordítsanak alkalmatlan időben. Inkább az egészséges ösztön és az értelem fegyvereit tartotta lövésre készen, hogy azokkal terelje tovább, az adósság kifizetéséig, a felingerült bősz kakast.

– A megnyugtató elintézésnek csupán egy módja kínálkozik, gróf úr – szólt ki bokra közül.

– Miféle módja?

– Méltóztassék Makrayval kibékülni.

A gyűlölet gáza csapott ki az Ercsey szeméből:

– Soha!! Nincs annyi isten!

– Más mód pedig nincs, gróf úr – állott fel Gazsi.

Ercsey hozzálépett, egészen közel.

– De van!

– Én nem tudok.

– De én! Én tudok! Nem könyörgök. Én nem békülök. Hanem fizetek!

– Az egy kicsit sok. Egyszerre olyan nagy összeget kifizetni. Egy és egynegyed millió koronát…

Ercsey megint sétálni kezdett. Majd eszébe jutott valami, és hirtelen megállt:

– Mit beszél maga! Hiszen az a birtok a kastéllyal együtt sokkal többet ér!

– Nem hiszem, hogy sokkal többet érne, gróf úr.

– Mit? Kétezer és kétszáz hold ne érne többet?!

– Pont ezer holdat ne tessék számítani.

– Miért?

– Azért, mert ötvenet eladtak, kilencszázötvenet pedig lefoglaltak a román parasztok. És kétséges, hogy vissza lehet-é perelni?

– Mi?!

– Igen-igen.

– Úgyis megér annyit!

– Talán.

– El kell adni! Érti? Az egész Bogházát! Mindenestől! Minél hamarább! Akárkinek! Csak éppen Makraynak nem! Dögöljék meg az egész Bogháza! Annak adom, aki kifizeti az adósságot! Érti? Tessék, induljon rögtön, és adja el! Adja el és rendezze el!

Gazsi elgondolkozott, aztán így szólt:

– Ez így rendben volna, gróf úr, de van egy nagy akadálya a dolognak. Ha jól tudom ugyanis, Bogháza az Endre nevén áll.

– Rosszul tudja! A birtok nincs a telekkönyvben átvezetve az Endre nevére! Csak egyszerűen neki adományoztam, mint egy paripát! De nem tudta megbecsülni! Haza fogom hozni, és el van intézve.

– És az asszonnyal mi lesz? – kérdezte Gazsi.

– Miféle asszonnyal?

– Az Endre feleségével.

– Neki nincs felesége!

Néhány percig csend volt. Aztán Ercsey kezet nyújtott Gazsinak:

– Tessék! Menjen! Intézze el!

Szó nélkül elváltak.

Gyuri bácsi a feketét kivezette. Gazsi felült, berepdeste szemével a napfényben ragyogó hegyeket, aztán megpaskolta a nyakát a lónak:

– Gyerünk Makrayhoz!

A kegyelmes úr leereszkedve, kedélyesen fogadta.

– Ejnye, ejnye, főhadnagy úr! – kacagott, ahogy meglátta. – Hát nem maga csinálja Pesten azt a kicsi forradalmat?

– Én egyebütt csinálom – mondta Gazsi.

– Hol, ugyan?

– Bogházán és Gerezden.

Makray felkacagott:

– Ne fáradjon. Én azt már elintéztem! Jobban, mint gondolja.

– Tudom, gróf úr.

– Tudja! Honnan?

– Jogtanácsos vagyok.

– Hol?

– Bogházán.

Makray harsogott valósággal:

– Maga szerencsétlen! Temetőben van! Néhány Ercseyt oda temettem!

– Tudom.

– Hát akkor?

– Fel akarom támasztani őket!

– Maga?!

– Én.

– Félek, hogy nem fog sikerülni. Legfeljebb eggyel több lesz a halottak száma.

Gazsi barátságosan felelte:

– Akkor siessen gróf úr, mert én már a sír szájából kihúztam a halottakat.

Makray komolyabb lett:

– Hogyhogy?

– Ercsey gróf úr néhány napon belül kifizeti az egész adósságot.

– Melyik Ercsey?

– Az öreg.

– Miből?

– A bogházi birtokból.

– El akarja adni?

– El.

Makray kéjes, vigyorgó arccal gondolkozott.

– Mondja, főhadnagy úr! – szólalt meg végre. – Nem ismer maga valakit, akit Ercsey jobban utáljon, mint engem?

– Nehéz dolog ilyent ismerni – nevetett Gazsi. – De azért ismerek.

Makray az asztalra csapott örömében:

– Igazán?

– De milyen igazán!

– És ki az a szerencsés fickó?

– Én vagyok – mondta Gazsi.

Makray erre felállt.

– Gratulálok. Maga szerencsés ember.

Gazsi érezte, hogy nyílegyenesbe jöttek, de tette magát:

– Elég gyenge szerencse.

– Na-na, barátom! Maga még nem tudja, hogy miről van szó.

– Arról, hogy Ercsey lesz az, aki ki fogja törni a nyakamat.

– Ebben az ügyben Ercsey nem lesz nyaktörő, egyáltalában. Ő csupán egy leforrázott ember lesz, akinek maga fogja megvenni a bogházi birtokát.

– Én?!

– Igen.

– Ugyanbiza miből? – nevetett Gazsi.

– Abból a pénzből, amit Makray Berci kölcsönöz magának.

– Ez tréfa!?

– Igen: egy Makray-féle tréfa. Mennyi az ára annak a birtoknak?

– Az adósság az ára.

– Rendben van, fiatalember. Az adósságot átírjuk a maga nevére, s a birtok betáblázva marad. Akkor fizet, amikor tud. Legyen egészen nyugodt: Makray mindig ott fog állni a maga háta mögött. Rendben van?

– Megpróbálhatjuk – mondta nyugodtan Gazsi.

Makray csengetett az inasnak:

– Konyakot és cigarettát!

– Igenis, kegyelmes úr.

Az inas behozta. A hatalmas ezüstdobozt, tele sok finom cigarettával, az asztalra tette. Makray megkínálta Gazsit, aztán ő is kiválasztott boldogan mosolyogva egyet: ujjheggyel fogta, de mielőtt a szájába tehette volna, leejtette a földre.

Gazsiban egyszerre meghűlt a vér, és úgy érezte, hogy ropog a gerince, mint a viharban a fa.

De az inas megelőzte.

Ittak.

– Valamit kérni szeretnék – mondta elfogódva Gazsi.

– Tessék.

– Eressze átal nekem ezt az inast, gróf úr.

– Ezt az enyémet?

– Ezt.

Makray széles szájjal nevetni kezdett.

– Jól van, azt is magának adom – mondta; aztán feláll, s mintha nem történt volna semmi, hidegen kezet nyújtott.