Egy jégtörő szellem

 

Halála napján

Nem tudom azt nyersen, egyenesen kimondani – Tamási Áron meghalt. Minden halál olyan súlyos, mint a leejtett kő. Kioltva reményt és tűnékeny örömöt, a halál mindig a nehézkedés sivár és konok törvényeire emlékeztet.

Pedig az a vadrózsa szépségű világ, Tamási Áron írásainak világa, melyben kivirágzanak a kecskeszarvak, igazságra szomjúhozva feltámadnak a holtak, az a változatos és nem szabályos világ, hol ég és föld minduntalan összedugja fejét, hogy a hajnal és az alkonyat minden árnyalatára új meg új tervet csináljanak: Tamási Áron játszi kedvvel teremtett világa éppen a földi nehézkedést nem ismeri.

Ahányszor írásait olvasom, madarakra kell gondolnom. Madarakra – olyan könnyű és szilárd kötésű egy-egy írásának csontozata. Ha színpadra álmodott játékait néztem: először mindig fényt láttam, sok-sok fényt, s ez a fény hőseiből, ezekből a jégtörő, villogó lelkekből áradt. Ő mindig úgy írt, hogy átlépett a halálon, mint az Énekes madár ifjú hősei, Móka és Magdó, akik egyetlen szárnycsapással kiröppennek az ellenséges világ gyilkos szorításából.

Tamási Áron bátorító, életet megszerettető író, aki mindig bizakodó mítoszokat varázsol szorongásainkból, jó hírt hozó ifjú hősöket vezet elénk a megtántorodó reménytelenségből. Az ő valósága – a valóságos világ fölött – úgy gomolyog, alakul, pillanatonként újraformálódik, mint a szélben megrebbenő füst vagy felhő. Teremtményeit láthatatlan szálak kötik a naphoz, holdhoz; folyói és állatai soha nem hallott nyelven beszélnek; beszakad a test és a lélek elválasztó hártyája; a jelkép testvéri kedvvel és érzelemmel átöleli, amit jelképeznie kell; a szépségnek az a feladata, hogy belerontson minden rontásba; s amikor végül valóság, sejtelem és álom teljesen összeforrt, az író egy fiatal lányra vagy egy tücsökre bízza a legszebb igazságot.

Ábel története kesernyés idill volt. Ahogyan Jégtörő Mátyás a földre szállt: az fénytől átsütött keleti mese volt. Egyik regényéről, a Zöld ág-ról, ő maga vallotta: költészet, prózára bízva. A Czímeresek már-már regény. A Szülőföldem szerelmi vallomás. De az a műfaj, amit végképp meghódított: a novella. Az új bordázatú novella, Bartók zenéjének és Egry festményeinek testvérműfaja.

Indulatok és sugarak oldják fel Tamási Áron novelláiban is a hősöket és a világot, átlátszóvá oldják mindazt, ami súly és test, hogy a mélyből kiszabadulhasson a lélek, a lényeg. Ez a novella már-már nem a próza nyelvén szól, legtöbbször indulásában is zene: finom és megremegő zene, majd hirtelen zsúfolt és barbár lesz, és a következő pillanatban ismét hangot és hangnemet vált: egy elvadult paradicsom dúlt ritmusaiból könnyedén felemelkedik megbékélt harmóniákba.

Tamási Áronnak oly erős a hite a szegények és elnyomottak igazságában, olyan fogadalom köti őt hozzájuk, hogy hűsége meg tudta ajándékozni a világot a legnemesebb, legritkább ajándékkal, amit író adhat a köréje gyülekezőknek: a játék és a remény igéivel.

Játékkal és reménnyel ajándékozza meg olvasóit – de sohasem a játék fonákjával: frivol és neofrivol áljátékossággal. Mindig azt hirdette: remény nélkül nem élhetünk – de az ő reménye bizalom volt az életben, az értelemben, minden emberi erőfeszítés méltóságában és szépségében, és remény helyett sohasem hazudott olcsó malasztot.

Ami magas lánggal lobog, sok oxigént fogyaszt. Amíg Tamásit olvassuk, amíg írásait hallgatjuk: lassan, észrevétlenül sűrűvé válik körülöttünk a levegő, megperzselődik a világ – a gondtalan játékban váratlanul aritmiásan kezd dobogni a szívünk, és vannak pillanatok, amikor a reménykedésben már-már akadozik a lélegzetünk. De nincs Tamási-írás, mely végül is ne felcsapó láng s ne felszárnyalás lenne.

És igéiből, színeiből ne hagyjuk ki azt az élményt, ami őt fiatalon tartotta, aminek szépsége sohasem fakult meg benne: szülőföldjét, szülőfaluját.

Úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont. Ki írta ezt kedves nénjének? Mikes Kelemen vagy Tamási Áron? Írhatta volna Tamási Áron is. Mert Zágon mindig az elveszett ifjúság, az elhagyott, legkedvesebb táj.

Mikes is, Tamási is egész életükben, egész életművükben Erdélyre emlékeznek. Hűségük a szülőföldhöz a legmelegebb, legvilágítóbb példa irodalmunkban. Képzeletük – oly gyöngéden, ahogyan madár száll faágra – csak otthoni tájakon, csak hazai embereknél tud igazán megpihenni. És nemcsak a szülőföld szeretete köti őket egymáshoz, együvé. Édestestvérré válnak abban a nyájas elbeszélő hangban is, mely a szomorúságot minduntalan villanásnyi tréfákkal deríti, és a valóság megejtő rajzába belopja a zenét súroló költészetet.

Hallgassuk meg Mikest. Ő így sóhajt: Ilyen a világ. A szegény fogja meg a madarat, s a gazdag eszi meg. Ennek a szépszomorú mikesi sóhajnak nem találhatnánk-e parányi fészket bármelyik Tamási-írásban? És belelapozok önéletírásába, a Bölcső és Bagoly-ba – és a legelső mondat, melyre tekintetem esik, így hangzik: Mostanában úgy megjavultam már, mint dérben a kökény. Nincs-e mikesi íze a Tamási-mondatnak is? Nemhiába szerette annyira Mikest. Legszebb tanulmányát róla írta.

Sok-sok éve olvasom Tamási Áront, sok-sok évig összetartott kettőnket hűség és barátság. De a szeretet és a hűség is meg tud torpanni. Megtorpanva, elfulladva kérdezem most: igazán meghalt volna?

Ő maga írta egyszer, Kuncz Aladárra emlékezve: „a halál értelemfeletti játék”. Követhetetlen, értelemfeletti kaland az ő halála is.

Hadd mondjam el inkább egy másik mondatát – ezzel fejezte be talán legszebb drámáját, a Hegyi patak-ot: És betöltjük reménységgel a világot, mely minden percében a kezdet és a vég.

 

Tündöklő Jeromos

Ülök a színházban, és néha felriadok – Arisztophanész, Shakespeare, Molière műfaja mindinkább elfedi önmagát… a gyarló test megszokja a szegényember ruháját, és nem szívesen emlékezik vissza kalifa-korára. Valami ilyesmi történik a komédiával. Egyszer felöltötte a század eleji francia színpadi játszadozás lenge ruháját, azóta is abban hajlong – és fogadja a gyérülő tapsokat. A színházak felett megállt a nap; s egy-egy sikeres szerző idehaza vagy külföldön – úgy gondolom – a zsebóráját is óvakodik felhúzni. Minden történet, szorongás, ötlet, fintor egy kegyes, édes, langyos vígjátékfélébe gömbölyödik… Akárhol fogod: egyforma. Adjuk meg az európai színjátszásnak, ami valóban megilleti: mindenkit megelőzött a formaruhadivattal. Öltözői felé ártatlan nyomok is vezetnek, kifelé azonban csak pipiske vígjátékok tipegnek, hófehér álszakállal és dermedt, derűs maszkkal. Ami becsületesebb törekvés mégis akad, az inkább laboratórium, kísérlet, fattyúhajtás, mint művészet vagy színpad.

Volt egy-két évtized, amikor úgy látszott, hogy a tizenkilencedik század nagy műfaja, a regény – kilobban. Azóta tudjuk: a vándorló tükör, elég izgalmas fordulattal, alaposan megcáfolta halálhírét. De a színház oly szomorúan zsugorodik, mint az aszalódó szilva. A színpadhoz két író közeledett csak úgy, hogy fent a deszkákon is író maradt: Shaw és Pirandello. Mindketten másként bontották batyujukat. Shaw puritán kegyetlensége csupa dermesztően mulatságos röntgenfényképet tart elénk: a végső meztelenséget, a társadalom meglepő csontrendszerét; Pirandello egyetlen ötletet variál: az ember és a szerep felcserélhetőségét. Shaw életműve, s Pirandellóé is: meghökkentő és megismételhetetlen mutatvány.

Messzi példákba tévedtem – de Európa ma oly kicsi, mint a tenyerem. Túl közel szorultunk egymáshoz, szomszédok lettünk.

Színpad és író elfelejti önmagát, régi formáit, száz lehetőségét – de néha mintha mégis emlékeznék. A Tündöklő Jeromos nézőterén legalábbis ezt éreztem.

Tamási erjesztő egyéniség. Novellánkat szinte első lélegzetvétellel forradalmasította. S ahogyan új elbeszélésformát teremtett magának, mely csupa feszültség és fűtöttség – a világ és az emberek a szilárd halmazállapotból, egy fokozat átugrásával, egyenesen légneművé tudnak válni, s ennek az új állapotnak törvényei szerint élnek és terjeszkednek tovább; az Énekes madár és a Tündöklő Jeromos írója ugyanígy a színpadon is valami újat, szokatlant ébresztett fel.

Ezt a szabálytalan írót nem kötik hazug és közeli hagyományok – mer másképpen formálni figurát, mondani mesét, tagolni játékot, mint ahogyan fél évszázada megszoktuk. Innen fú némelyek részéről a rosszallás; s ez a mindent elölről kezdő bátorság az a friss szél és költészet, amellyel nem tudok betelni.

A bátorság erényével nem lehet egy írót teljesen kifejezni; de jellemezni igen. Tamási Áron bátor író: Tündöklő Jeromos-ában kétszeresen is az. Népi játékának formája, mint minden új íz, kihívás; mondanivalója, mint minden igazságvállalás, még nyíltabb szembefordulás.

Formáról és mondanivalóról beszélünk, mintha különhasadva élnének, pedig a forma és mondanivaló szinte sisteregve forrad össze előttünk Jeromosban, a főhősben. Ez az alak fejezi ki, amit Tamási el akar mondani, s ezért a figuráért él a darab, tőle kapja sötét fényét, az ő nyújtózása szabja meg kiterjedését. Ki ez a tündöklő Jeromos? Az az acsarkodó, népboldogító politikus, aki a lélegzetvételével sem tud mást csinálni, mint lelkeket venni és eladni. Kit vesz meg? Mindenkit! S kinek adja el őket? Aki több pénzt ad értük.

Jeromos világában tehát vannak emberek, akik lelkeket vesznek, s vannak lelkek, akik megvehetők. De nem azért költő-e valaki, hogy tündöklő nyíltsággal meg ne induljon a hitvány elpusztítására, és ne próbálja felemelni, ami nemes vagy megnemesíthető? „Megfogadtam, hogy a szegények és elnyomottak zászlaját fogom örökké hordozni” – mondja Ábel, amikor lejön a havasról. Kevés írót ismerek, aki oly forrón hordaná szívében ezt a fogadalmat, mint Tamási. Amihez nyúl, az tüzesedni és lángolni kezd. Mert Tamási világa nem Jeromos világa – Tamási világában is vannak aljas vásárlók és szegény megvásároltak, de elnyomhatatlanul szól ezek felett egy hang, patakzik valami forró fény, füvekben, állatokban, ajtókon dörömböl az örökkön jelenvaló, megcsúfolhatatlan igazság. Tamási világa, tragédiák és bukások fölött is, kijózaníthatatlan hetykeség, fiatalság, bizakodás – a népmesékben lobog ilyen mélyen megtartó erő.

Mit mond el ebből Tamási a színpadon? A népmesei szorongást. Elmondja egy sima, nyálkás, sötét pikkelyű politikus félelmetes ábrázolásával. Elmondja kivirágzó tréfákkal, szorongató bukásokkal, a jóság és a tisztaság felkelő holdjaival. Milyen nehezen felejthető arcélek villannak minduntalan, s milyen biztatók azok a pillanatok, amikor a sok arc összefolyik, s úgy érezzük, hogy az ördögi komédiában egy-egy pillanatra a legszorongatottabb hős: maga a nép pillant ránk.

Színház ez? Nem a megszokott, huszadik századi színpad. De az a mélyebbről feltörő, ősi színjátszás, amely nem felvonásvégekkel és ügyesen bonyolított mesével fejezi ki magát másként: elszabadult, magával ragadó zuhogással. Alkalmazkodni kell a színpadhoz? Írók maguk mérik ki színpadukat, s Tamási a Jeromos-ban már kimérte.

 

Vitéz lélek

Hadd emlékeztessem a nézőt Tamási egyik regényének, a Ragyog egy csillag-nak keresztelői jelenetére.

Az apa kiadja a parancsot, hogy forraljanak húsz liter bort, vessenek belé szegfűszeget és borsot, jó sokat. Majd egy kis kádba tölteti a bort, jeget hozat be, a nagy és vastag táblákat a gőzölgő kádba ereszti. Utána a háromhetes kisfiút.

– Fürödjél!

Az örömtől, a bor tüzétől, a bors erejétől a kisfiú úgy megszilajodik, hogy kigyúlva, kacagva, két öklével ütni kezdi a recsegve pozdorjázó jégtáblákat, s a bor sugarakban szökken a magasba. Később, amikor már cigány és vendég, szegény városiak és tisztelgő falusiak vastag gyűrűt vonnak a kád köré, isszák a bort, és fújják azt a parazsat, amelytől a világ talán meggyullad, az apa úgy rendelkezik: öntsék a bort, melyben a kisfiú megfürdött, öntsék mind a folyóba, hadd vigye szét a jégtörő üzenetet, a bátor hírt mindenfelé, ki a világba, a nagy tengerekbe.

Minden Tamási-hőst így keresztelnek. Mindegyikben ilyen különös szertartás és életbe indítás tüze lobog. Kovász erjed bennük – az író így mondja: „a csillagokból”. Valami erjed a sejtekben és a szívekben – olthatatlan hivatottság, tisztító bátorság, eltaposhatatlan hit; valami történt velük, s utána egyiket sem lehet többé a sárba fojtani. Ez a Balla Péter is, a Vitéz lélek mondanivalóinak hordozója, ilyen jégtörő, villogó lélek, a Tamási-hősök legelső sorából való. Ahányan vannak, mind a „bátrak útjára” térnek.

Tamási művészi bátorsága: volt ereje és hite ahhoz, hogy megfényesítse világát játékkal, világossággal és csodával. De meg is fordíthatjuk a tételt – olyan erős a hite, hogy hősei, az igazság heves vágyától megfürdötten, a fény tisztaságával, játékos ártatlansággal mindig fel tudnak repülni a legnagyobb csúcsok magasságába, akár az Isten arca elé is. S ezt a művészi bátorságot ékesítsük fel az emberi méltósággal: Tamási sohasem vakította el önmagát, és nem tévesztette meg egyetlen olvasóját sem a csodákkal, a legkedvesebb, legsugarasabb játékossággal sem. Tamási Áron és a hősei mindig tudják, kiknek a zászlaját kell hordozni, kiknek a szavát kell hallhatóvá tenni. Nem a kurta emberekről faggatódzunk: a kicsi bűnösről és a kicsi erényekről. Erősebb szavú kürtöt kell megfújni.

Ez a fénnyel átjárt, epikus világ – Tamási világa – a fény játékosságával, nem apadó erejével villog és szökell a színpadon is. Útjába akadály kerül? Bukfencet vet, és az akadályt máris átugrotta vagy megkerülte, és a foglyul ejtett igazság a síkosabb lejtőn is szorongó erővel tudja ostromolni az otromba erőszakot, mely elzárja a fénytől, s ha nincs más szabadulás, felfelé vágja ki magát, meredeken felfelé.

Igazán nagy elbeszélőink közül Móricz Zsigmond színpadi küszködése sokszor tragikus szárnyaszegettség; nemcsak azt érezzük, hogy sűrű indulatai nem tudnak igazán átlobbanni a színpadi akciókba, még inkább sajnáljuk, hogy Móricz bővérű, artériás lüktetésű világa sem kerül frissen, teljes erejében a rivalda elé.

Tamásinál felvillanyozó öröm: a Tamási-mondatok és a Tamási-figurák milyen könnyű léptekkel járnak a színpadon. Dialógusa – mint a lángnyelv hajladozása vagy akár a madár sebes villanása. Mondanivalója pedig oly erővel és oly sebességgel tud lezúdulni, ahogyan a szél indul és zuhan a magas csúcsok közül. Talán csak a történet mozdul egyelőre még kissé súlyosan. A jelenetek, akár jégtáblák a tél végi folyókon, néha összetorlódnak, majd egy kemény reccsenéssel, méltóságteljesen úsznak lefelé.

Az első Tamási-darab, az Énekes madár, tündéri idill volt. A Vitéz lélek – merész idill. Talán a legmerészebb Tamási-írás mind közül. A hős a szorongató, majd minden Tamási-írásban vissza-visszatérő feladatot kapja: ne éljen külön a test és külön a szellem, hanem együtt akarjon teremteni egy jobb világot.

És az író a szellem és a test színpadi hordozójául két olyan merész jelképet választ, melytől lúdbőrözni kezd a kényelmes magyar színpad. A szellemnek, amíg csak szellem, nincs teste, tehát ne is hazudjunk köréje testet – így hangzik az egyszerű szereposztás első fele. És a Vitéz lélek hősnője egy huszonegy éves lány, aki éppen most kezd nyílani, mint a bimbó az esőben. „Illata megszállta az erdőket, homloka barna cipó meleg domborulata, járását őzek utánozzák, hangját a vadgalambok” – ezt a mind teljesebb testi megjelenést azonban pillanatok alatt elhamvasztja a legfontosabb jellemvonás: ez a lány nem él. Nincs. Négyéves korában meghalt. Csak az apa szívében nő tovább, onnan nő bele mind szebben a valószínűtlenségbe. Ez a lány az égi társ, aki hősünk egyik kezét fogja. Hősnő, akit csak úgy pillanthatok meg a színpadon, hogy éreznem kell: mikor megjelenik, forróbb, örvényesebb lesz a szereplők körül – s a nézőtéren körülöttem is – a levegő.

Fel tudja kelteni ezt az érzést Tamási? Egy teljes felvonáson keresztül felkelti – s ez a felvonás a legszebb, legmerészebb és legszorongatóbb játék, amit a század magyar színpadán láttam. Ilyen anyagtalan fényű, csillaglényű menyasszony kell ahhoz, hogy kellőképpen egyensúlyozhassa a test jelképét: egy szamarat. Mit jelent ez a szamár? A mélyre zuhant ember tápászkodását: hősünk eszmélni, élni, dolgozni akar. De egészen mélyre esett, egészen alulról kell kezdenie. Mindent alulról: a haza, az emberség, a szerelem, a munka eszményeinek megújítását.

A hős elindul: egyik oldalán a tündéri szépségű, anyagtalan szellem, másik oldalán a csúfolt, szerény, alázatos, makacs állati test. A feladat: szellem és test fogjon össze, s teremtsen egy jobb világot. Ez tán a legszebb, legkülönösebb, legmerészebb első felvonás, amit magyar író színpadra álmodott. Elégedjék meg Tamási egyelőre ennyivel, s higgye el, amit itt megvalósított: remeklés és varázslat, a néző legnemesebb elvarázsolása.

A második felvonásban az történik, amit a Jégtörő Mátyás második feléből már ismertünk: Tamási nagyon komolyan szereti jelképeit, hosszan eljátszik velük, nem tud megválni tőlük, és ezek a jelképek kissé elsúlyosodnak. Hősünk jobbra is lép, balra is, megpróbál hűtlen lenni a szellemhez is, a testhez is, de megérti, hogy nem szabad hűtlennek lenni egyikhez sem. Csak a hűség juthat előbbre, az egészen tiszta és rendíthetetlen hit.

A harmadik felvonás hozza a megoldást: aki egészen hű tud maradni a szellemhez, ahhoz a szellem is lehajlik: testet ölt érte. Megtudjuk, hogy a négyéves kislányt annak idején nem tépték szét a farkasok az erdőn, nemcsak az apja szívében, de a világban is tovább élt – és egészen olyan lett, amilyennek apja és szerelmese álmodták.

Ebben a befejezésben egy jóra forduló grand guignol erőszakossága és váratlansága villan, de más befejezés egyelőre nincs. Majd Tamási fogja egyszer megírni nemesebben, fénylőbb költészettel, merészebben; csak ő írhatja meg a test és a szellem alkotó egybesuhanását. Minden író egy-két nagy, forró témát ír, él és épít haláláig.

 

Vadrózsa ága

 

1

Van olyan könyv, mely önnön létén és sugárzásán túl néha még külön feladatot is kap: cselekvő akarattal beléphet az író életébe, másfelé csavarhatja sorsát.

A magyar Elektra száz és száz évig fuldoklik egy német könyvtárban, de teljesen elfeledve is élő parázs marad, s amikor háromszázhatvanöt év múltán Móricz Zsigmond ráfúj, szinte pillanatok alatt új életre kelti Bornemiszát a hamuból. Talán élőbb életre, mint egykor az igazi volt.

A Rhédey grófnét búcsúztató versciklus, A lélek halhatatlansága megöli Csokonait.

A Bánk bán elnémítja Katonát.

Amikor egy szerelmes egyetemi hallgató egy Vér és arany-kötetet küld fiatal szerelmének a svájci leánynevelő intézetbe, Lutryba, ez a verseskötet hamarosan ifjú feleséget szerez a már nem ifjú Ady Endrének.

Tamási Áron is tud ilyen könyvről. Kuncz Aladár halála napján: „Hallottuk, láttuk és éreztük őt. Azt hittük, ismerjük is. Ez azonban egyáltalán nem bizonyos… Úgy találom, hogy ez a férfiú meglepetésszerűen maga fölé ugrott, és démoni erővel a saját sírjára felütötte keresztnek a Fekete kolostor-t.”

És magának Tamási Áronnak is van ilyen könyve. Éppen ez a félbeszakadt, hirtelen elnémuló vallomás, ez a Vadrózsa ága lépett be cselekvő akarattal elfogyó napjaiba – ez az írás kevés híján öt hónappal meghosszabbította életét.

Karácsony és újév között, 1965-ben, meglátogattam őt a lakásán. Akkor már egy éve járta betegsége nehéz kapaszkodóit. Kórházi termekben, szomorú, tágas kórházi kertekben találkoztunk. De még többször a lakásán. A pamlagon feküdt ilyenkor, vagy nagy karosszékekben ült, mindig a telefonja mellett, testes újságkötegek, magas folyóiratasztagok tövében. Az élethez, a hangokhoz, a világ változásaihoz kötötte magát; már nagyon fáradtan. Még reménykedve, s már egyre csüggedtebben.

De akkor, a két ünnep között, az ablakon betekintő friss, nagy havak kegyetlen világításában, teste helyett egy ismeretlen testet láttam viszont. Akkor is a pamlagon feküdt, állig betakarva, de látni kellett, hogy nagyobb, hogy ijesztően nagyobb, mint bármikor azelőtt. Mintha teljesen megtelt volna valamilyen idegen anyaggal, mint a csordultig teli edények. Orvosi műszerek, kémcsövek pontos nevet adhattak a testét, arcát szétfeszítő nedveknek – de aki látogatóként, régi barátként mellette állt, csak ezt a fenyegető teliséget, a riasztó, semmibe hulló fáradtságot láthatta.

Néhány szót, néhány mondatot válthattunk csak. Várt már. Több mindent akart rám bízni – de elakadt. A szobában még ketten voltak, a felesége és az orvosa. Bizonytalan mozdulattal átadott nekik. A szemén láttam; a következő mondatomat már nem érti. Le kell írnom a brutális szót: azon a délelőttön haldokolt.

Látogatásom után került a Kútvölgyi útra, ismét kórházba.

És mint a Jégtörő Mátyás-ban egy távoli csillagról – itt s ekkor egy régi tervből elindult feléje egy fiatal Szellem, hogy „nehéz dolgokban szolgáljon neki”. Ő maga írta hőseiről – így, ezt – régi, legszebb regénye bevezető fejezetében.

A Vadrózsa ága Szelleme volt, mely elindult feléje.

Remegő és fénylő fonál, mely napokra, hónapokra a régi, remegő fényekhez kötötte. Nagyon erős fonál volt, kiemelte a fenyegető, idegen anyagból.

Írt, mint régen.

De „írni” már nem tudott. Feleségének mondta tollba utolsó könyvét. Egyik nap mondta, a következőn javította. Úgy megerősödött, hogy saját írásával javíthatta az idegen betűket.

Május 26-án kora délután halt meg. Előző este még javítva formálgatta mondatait. És két nappal előbb, május 24-én, még ragyogó, ingerkedő csoportképet festett íróbarátairól.

A Szellem öt hónappal ajándékozta meg. A továbbélés hónapjaival. És olvasóit egy félbeszakadt művel, utolsó vallomásával.

 

2

A Vadrózsa ága másféle írás, mint Tamási Áron többi írása. Hogy milyen a többi? Nem itt kell elmondani – milyenek. A költészet hócsúcsai. A szülőföld fényei és a népmese lebbenése. Test és lélek küzdelme valamilyen elérhető, izgalmas tökéletességért. És egyszer még Kelet madarai is átrepülnek a zárt völgy felett, s magukkal ragadják az írót.

Tamási Áron teremtett világában sokáig, nagyon sokáig minden könnyű volt. A fájdalom nem ismerte a lehúzó súlyt, tréfái a szemfényvesztés műfaját választották nemegyszer. Visszatekintve a megtett útra: a Bölcső és Bagoly-ban végül megjelent a lehúzó nehézkedési erő. Ez az új Farkaslaka már nemcsak balladák, varázslatok, színes metafizikák faluja – a gyerek Tamási Áron megismeri itt a szegénység, a munka ízéit, a verejték sós csípését.

A költő madarai nagyon magas ágakon röpködtek eddig. Most lejjebb szálltak. De egy hangszer még mindig hiányzott a gazdag, összebarátkozott zenekarból: az önirónia.

Példák kellenek?

A kisfiú körtét lop a Bölcső és Bagoly-ban. Rajtacsípik. De az idegen kertbe besurranó, rajtacsípett, ifjú gyümölcstolvaj végül felmagasodó hősként távozik. Tamási már-már megfricskázná a kisfiút, a helyzetet is – de mintha hiányoznának a megfelelő szavai: futni hagyja mindkettőt. Megszokta, hogy mindig diófából faragja ki önmagát. És a diófát nem lehet megfricskázni.

A szépség filozófiája a görög művészetben sokáig a van és lesz között feszül. Szorosan odaköti magát a van-hoz, s csak nehezen enged a lesz-nek. Tamási is így volt az írásaiban megvalósuló szépséggel. A van szépségét tudta igazán mondani, fiatal éveinek örök jelen idejét. Égboltján egy megállított nap világít.

Még a Bölcső és Bagoly is a van világa.

Az önéletírás talán legszebb betétnovellája a megmentett rigófiú hazahozatala a havasról. A kisfiút a messzi legelőre küldi az apja, sót kell vinnie az ott legelő állatoknak. A gyerek igyekvő, makacs akarattal törtet felfelé, már nem lát sehol embert a meredek úton, csak óriás fákat és nagy madarakat. Végül messziről meghallja a kolompszót. És amikor megérkezik, a pásztor jó ideig mögéje néz, mintha várná, valaki még érkezzék. Amikor végül elhiszi, hogy egyedül jött, megajándokozza egy madárfiúval, feketerigóval. És a fiatal Tamási Áron viszi le a havasról a rigófiút, szemben a felhőkkel, a rátörő viharral, a recsegő erdővel, a fák közt szétömlő villámokkal. A madarat a kalapjába helyezi, kalapját az üres tarisznyába. Lefelé görgő kövek között botladozik, jobb kezében magasra tartja az összefogott tarisznyát, így gázol át a megduzzadt, megáradt patakon. Végül szembejön vele az anyja, már keresésére indultak a leszálló éjszakában.

Mint a heves szívdobogás, egy madárszív dobogása – parányi dráma és izgatott szavú, félreérthetetlen jelkép ez. Tamási Áron hozza le így a magasból a régi, változhatatlan van-t. Nem változó érzelmeivel helyettesíti a változást: a lesz-t. Olyan megvesztegetően mondja a tegnapot, hogy még gyerekévei is elbűvölő jelenné változnak. Juhász Gyula látja így Annáját: Anna örök.

A Vadrózsa ága öt hónapjának kellett eljönnie, a halál rettenetes szorításának, hogy felfedezzen egy új térfogatot: a van mellé a volt-ot.

Aki emlékezéseit írja, azt legtermészetesebben az élet nyugtalanítóan szép megismételhetetlensége izgatja. A vágyak kielégülésének s végső soron ki nem elégülésének történetét szeretné megírni, a soha már-t. A zene ismeri ezeket a tündöklő, sebző visszatéréseket.

De a Vadrózsa ága megejtő, nagyon kedves leleménye mégis az, hogy az ifjúság nem „sebző visszatérés” itt, ebben a félbeszakadt műben az ifjúságra emlékezés nem szépítő, szomorú átrendezés, nem mélyhegedű hangja – Tamási Áron az „új térfogatban” végül megszólaltatja az eddig hiányzó hangsort is: egy fűzfasíp csúfolódását.

Nagyon betegen, elgyötörten, a szakadék szélére sodródva úgy tartja fenn magát, hogy olyan közvetlenül szól, mint addig soha. A nagyon magas ágakról egészen leszáll a földre, és a földön megállva, esendő földi embereket rajzol, nagyon melegen, nagy szeretettel, a búcsúzás irgalmával, de a búcsúzó megvesztegethetetlenségével is: mosolyogni tud a botladozókon, és önmagát sem kíméli. Többé nem faragja magát diófából.

Nem a lélekindulás – már az íróvá válás évei ezek. De legendák nélkül. A Virrasztás pátosza nélkül. A fénylő költészet erejét, a világló jelképeket sem hívja többé segítségül. Nem hoz le semmilyen madárfiókát semmilyen havasról. Nagyon befejezett múlt ez a világ – és hogy mosolyoghatunk rajta, éppen ez a szépsége.

Bolhacirkusz, kakasviadal már a Nyírővel ingerkedő versengés is. Milyen hangoskodó, rossz író volt ez a Nyírő, milyen üres tákolmány az Uz Bencé-je. Az emlékező nem is titkolja ezt. De ahogyan leírja kávéházi tőrpárbajukat, még ezt a Nyírőt is majdnem megszeretjük. Megszeretjük mint Tamási Áron figuráját – s ami fontosabb ennél: megszeretjük, mert Tamási önmagát sem kíméli párbajukban, néhány kaján szót magától sem tagad meg.

Csúfolódás és megbocsátás, kajánság és megértés, irónia és irgalom szövi át a Vadrózsa ága legtöbb jelenetét. Így idézi vissza régi szerelmeit is: az Ábel második kötetéből kilépő Blankát, illetve találkozását az élő, remegő Heddával a parkban és a rendőrfőnök lakásán. Így mondja el boccacciói bűnbeesését a fiatal, vidéki papnéval egy nagy cserépkályha védelmében. Így emlékezik vissza anyósára is, dárdás-pajzsos dialógusukra.

A barátait visszaidéző portrékba is mindig belerajzolja önmagát – és nemcsak Nagy Imrét, a festőt járja körül, de Tamási Áront is. Karinthyt is így rajzolja meg, Németh Lászlót is. Nemkülönben a marosvécsei Helikon íróit vagy a budapesti Centrál népi táborát.

De az ironikus rajzait színező megértés és irgalom mégsem puhul soha ellágyulássá, sohasem vált át olcsó feloldozásba vagy megalkuvásba.

Nagyon kedves írás a Vadrózsa ága. De nagyon fájdalmas is. Írója megtalálta benne az igazi volt-időt, kalapjába fogta az önirónia madarát is, de igazában már egyiket sem tudta lehozni a hegyről – a kézirat megszakadt a 96. oldalon. Írások, művek sorának kellett volna még következnie. És nem utolsó novellái, nem is a sort lezáró drámái, de a Vadrózsa ága bizonyítja: következhettek volna.

 

3

Szeretett a címekkel játszani. Írásainak szép címeivel.

1940 nyarán Kolozsvárt a vendége voltam. A jegyzeteit mutatta, egy színdarab tervét. A papírlapról egy áthúzott címet betűztem ki: Vadrózsa ága. Rögtön mondta is, miért húzta át.

– Egy lányról szól, aki a hegyekben él. Az a lány ott csak Boróka lehet, az illik hozzá. A Rózsát Kriza miatt szerettem volna… De elteszem.

Nem felejtette el. Negyedszázad múlva megtalálta, elővette.

A Vadrózsa ága kilencvenhat kéziratlapjáról végül még azt kell elmondanom, hogy két részlete mégsem az irónia és önirónia fényében él.

Mindkét részlet fontos vallomás.

Hogy miért írta meg a Jégtörő Mátyás-t, és milyen makacs hit búvik meg ebben a regényben, legtündöklőbb írásában – itt mondja el. És ez a részlet ars poeticájának egyik fontos tétele. Szinte hittétel. Utolsó napjaiban hangsúlyosan kívánta, hogy ezt így adjuk tovább, mert így hitte. A lélek vándorlását, jobbulását hitte.

A másik ilyen építőkocka maga a szép cím, a Vadrózsa ága. A Krizát idéző vallomás és tanítás.

Már önéletírásának első részét, a Bölcső és Bagoly-t is úgy vezeti be, hogy nem csupán a zárt, székely világ írója ő. Az életmű és élete útja: „egy falusi székely házból indul el, majd későbben a magyar és a tágabb emberi világba vezet. Ha az olvasó úgy érezné néha, hogy ezt a zárt székely világot jobban át kellett volna törnöm, akkor csupán türelmet kérek tőle. Az ő kívánsága és az én szándékom találkozni fog.”

A búcsúzkodó írás fölött a vadrózsa – jelkép, emlékezés és emlékeztetés Kriza óhajára, a Vadrózsák bevezető soraira. Itt mondja el Kriza, hogy a székelység ajánlja fel még romlatlan, élő beszédét „a magyar irodalom közös, szent oltárára, hogy legyen az összes magyar népbeszéd mint egy vadrózsatőke, melybe oltani szokták a nemes rózsaágat, hogy annál nemesebbé és erőteljesebbé tegyék”.

Talán ez az óhaj a Vadrózsa ága legszebb jelentése és tartalma: hűség és kitörés a zártból az egyetemesbe.

 

4

Mintha barátaiba, kortársaiba, írótársaiba akart volna kapaszkodni, segítsék meg, tartsák itt – halála előtt három nappal nagy körképben még egyszer maga elé idézte az igazi társakat, s a félbeszakadó mű utolsó lapjain utolszor az arcukba nézett, megszorította kezüket, s mindannyiunknak hagyott legalább egy mondatot, egy-két jelzőt, egy emlékeztető szót. Olyan emlékeket, amiket évekig őrzött magában.

Hadd búcsúzzam tőle én is első személyben: nekem is egy emlék és egy tulajdonnév jutott – Bolyai neve.

Ezt a Bolyait tulajdonképpen visszaadta.

Így történt, ennyi az emlék.

A Kivirágzott kecskeszarvak, a Test és lélek, a Rügyek és reménység, a Csont és velő éveiben ismerkedtünk meg, akkor kötöttük szorosra, felbonthatatlanná barátságunkat – ahogyan ebben a fejezetben elmondja: egy pesti napilap irodalmi mellékletének szerkesztője voltam, és ezeket a Tamási-novellákat közölhettem először a mellékletemben.

Ekkor még csatázni kellett érte. Nem is volt olyan sima az elfogadtatása, mint ahogyan ma írják. Nem rózsaszirmokkal szórták tele a pesti betörés útját.

Egy izgatott, ifjú urbánus költő, Bóka László, a szűz pesti fiatalság nevében így oktatta őt folyóiratában, az Apolló-ban, nem is prózában, de rögtön szabad versben: „Majd nem ismer meg, ha hazamégy / a Hója, beesett szemű, dögszínű ember!” – Majd: „Hol jártál, bolond, az ördögök / föstöttek karikát szemedre és epét / okádott arcodra a megcsúfolt, tiszta ifjúság!” Végül: „Vigyázz, eldübörög / feletted az Erdélyi Sors, útfélre vet téged / hűtlent.”

Németh László is csak három év múlva, a Három játék-ról írt remeklő kritikájával fogja kihúzni a tüskét, amit a Czímeresek bírálatával vert Tamási körme alá.

Az idősebbek közül is talán csak Babits köszöntötte tiszta szívvel, elismeréssel és díjjal az Ábel költőjét, Móricz Zsigmond fanyalgott, Szabó Dezső mart.

Amikor a Jégtörő Mátyás megjelent (s itt valóban kiröppent Erdélyből egészen Indiáig), az Erdélybe visszataszigálókkal, az indulatos rendre oktatókkal vitázva írtam róla, s mondtam el neki élőszóval: Bolyai János ő, aki elmondhatja magáról: „a semmiből egy új, más világot teremtettem.” Kétfelé is vágtam a Bolyai-hasonlattal. Egyrészt a lekicsinylőkre, a vállonveregetőkre, akik csak amolyan erdélyi tréfamesternek, jobb mesegyűjtőnek tartották őt, s úgy vélekedtek, elegendő leutazni Farkaslakára, Udvarhelyre vagy Kolozsvárra, s tucatjával találkozhatunk a legjellegzetesebb Tamási-novellákkal, ott helyben rögtön le is jegyezhetjük őket, mint egy balladát vagy népmesét.

Persze nem volt teljesen igazam: nem, nem a semmiből teremtette világát, írásainak fontos eleme az erdélyi folklór, ember és sorsfordulás – és a kicsinyeskedőkkel szemben mégis igazam volt: mert ugyan mi lesz az erdélyi folklórból és emberből, ha közepes vagy gyenge tehetség formál belőle valamit? Legfeljebb Nyírő József lesz.

És egy másik aggodalom is megszólalt bennem ugyanakkor, már egy másik front ellenében: ne kergessük vissza a Jégtörő Mátyás íróját az apai házba, az erdélyi flekkensütőbe, haláláig az otthoni tájba, semmilyen sors, még a dübörgő Erdélyi Sors nevében sem, mert Bolyai János letörése, bezárkózása, otthoni veszteglése éppen elég komoly, intő példa: abszolút geometriájában végül megoldotta, s nagyon szellemesen oldotta meg, a négyszögesíthető kör problémáját is. De bármilyen szellemes egy ilyen levezetés, egy nagy tudós mégis többre hivatott. És Tamási Árontól se kívánjuk, hogy mindörökké a Sóvidéki társasjáték körnégyszögesítő bukfenceivel karikázzon előttünk, vagy akár a Szűzmáriás királyfi balladai hangján szóljon haláláig.

Ő komolyan meghallgatta Bolyai-hasonlatomat, s helyeselte is, hogy az Appendix és a responsio írójának nevével kétfelé is vágok, de Bolyai helyett végül mégis egy másik nevet választott: Mikest.

Mikes Kelemen kívánt ő lenni, az a Mikes, aki távolra kerülve, idegen országokkal, emberekkel, erkölcsökkel ismerkedve, kedves nénjét róluk tudósítva – mindvégig hazagondol. Hamarosan meg is írta tanulmányát és vallomását Mikes Kelemenről.

De megőrizte a Bolyai-hasonlatot is. Úgy őrzött meg magában minden apróságot, ahogyan a fák emlékeznek évgyűrűikkel az elmúlt évekre.

Az Ábel óta mindegyik könyvében, a belső címlapon, megajándékozott egy-egy jelzővel és igével – elnevezett már a „rózsafa ápolójának”, az önéletírás első részében bagolynak, „ki bagolyként virrasztott a könyv felett”, egy másik kötetében olyan társának, „kivel harminc éven keresztül együtt jártam be az elvadult paradicsomot.” Az elfeledett remeklés; a Csalóka szivárvány bukásának fájdalmát is így őrzöm: „együtt láttuk meg és néztük-néztük ezt a szivárványt, mely végül is csalókának bizonyult”. Egy ízben késett a megígért regény, s én tizenöt ív hófehér, üres papírt köttettem be a megadott címmel, s ezzel a könyvvel utaztam le hozzá Kolozsvárra, ő ezt a példányt is dedikálta: „kire e könyv és írója hálásan tekint” – hálásan, hiszen itt a kötet, már meg sem kell írnia. És hasonló időzavarban felibe vágtam már egy régi regényét, s így került ki a nyomdából ifjúsági regénye. És most ennek az utolsó műnek is csak a fele, megint a fele juthat az olvasóhoz, az a fele, amit még tollba mondhatott „kedves madarának”. Már nem írhatta rá a belső címlapra baráti ajánlását, csak a könyv utolsó oldalain küldhette üzenetét, a megőrzött, régi emléket, a végleg és nyíltan visszaadott hasonlatot: a „Bolyait”. Most ő hasonlított engem Bolyaihoz, más helyzetben, és más tartalommal.

Azt hiszem, mindannyian, akik utolsó könyvének lapjain egy-két pillanatra feltűnünk, ugyanazt érezzük: „Nem a halál nagy – csak a fájdalom.”

 

ILLÉS ENDRE

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]