A sors és a történelem üzenete

Tamási Áron személyiségében a Székelyföld és a régi, zárt faluközösség íróját látták – s méltatták elismerésre – már a kortársak – Babits Mihály, Németh László, József Attila, Illyés Gyula is.

Történetei szóljanak bár különböző dolgokról, mind a szülőföldről indulnak, vagy oda kanyarodnak vissza. Majdnem minden írása emlékezés és emlékeztetés – más és más formában, de a személyes vallomás elhitető erejével.

Farkaslaka és a „székek” szellemi élete, erkölcsisége, megélhetési gondja a mérce, az összehasonlítási alap, az emberség megőrzendő példája. Az emberi létezés kézenfekvő magyarázata és a kozmikus rejtelmekbe világító fénysugár. A költői értelmű mítosz és a valóság ötvözete – a népköltészet lehetetlent nem ismerő fordulataival és a kedély gyakori változásaival.

Tamási Áron szülőfaluja nem érezte olyan közelről a nagybirtok szorítását, mint Szabó Pál bihari tája vagy Veres Péter gyepsora; más bajoktól, más nyomorúságoktól szenvedett. Lakóinak többsége törpebirtokos vagy öt-tíz holdas kisgazda volt: a maga szolgája, aki szabad portáján szabadon járhatott. Dölyfös nagygazdák kegyelemkenyeréért se rimánkodott; ha a kevés termőföld hasznából nem tudott megélni, fölment a hegyekbe télen favágónak vagy szénégetőnek, hogy független mentalitását megtarthassa. Farkaslakán a zsellérség fogalma ismeretlen volt; vagyoni különbségek sem igen rontottak az emberi kapcsolatokon – ezért erősebb az összefogó ereje, éltetőbb a melege a közösségnek, mint más vidékeken.

Féja Géza találó megállapítása szerint „talán utoljára virágzott ki” Tamási Áron tollán „népünk keleti bűbájú mesevilága, és lüktetett végső feszültséggel a ballada”. Az író hol szülőjének, hol tárgyának nevezi a faluját; néha úgy tűnik, mintha csak a képzeletében léteznék – mert ő teremtette s emelte a magasba. Előbb szülte őt Farkaslaka, hogy ínséges időben szólíthassa, s ő tisztességgel teljesíti a rábízott feladatot, szülője parancsát.

Azt azonban, hogy milyen belső tusát folytatott önmagával, írói kibontakozása során, hogy a helyi érdekeltségen túl, a „készen kapott” értékeket kiteljesítve, átlényegítve nyújthasson újat, eredetit, megtalálva az utat, amely a tágabb emberi világba vezet, az egyetemes lét és az egyetemes emberség kérdéseihez, már alig-alig veszik észre jószándékú bírálói is. Ez utóbbi folyamat talán csak a nemrég összegyűjtött s Jégtörő gondolatok címmel megjelent publicisztikájának – esszéinek, úti tűnődéseinek, vitacikkeinek, önvallomásainak – két kötetéből rajzolódott ki igazán.

Részint költői erényei, humora révén, részint külhoni ismeretei (magyarországi utazásain és amerikai kalandozásán szerzett tapasztalatai) segítségével tágította ki látóhatárát. Így tudott kapcsolatot teremteni nem csupán Erdély, de más tájak, más földrészek lakóival is, szellemi őrséget vállalni a háború éveiben.

Az Ábel-regények fő indítéka az otthonteremtő igyekezet, de egy sajátos létforma nehézkedési törvénye testesül meg bennük. Ábel otthon-érzete nem boldogító állapot vagy játékos önfeledtség csupán, hanem az élni tudás nélkülözhetetlen feltétele. Az éles eszű erdőpásztor, majd alkalmi munkákból élő vándorlegény groteszk helyzeteiben és „leckéztető” tréfáiban, vidám kacagásaiban és szomorú tűnődéseiben voltaképp a szegénység fájdalma sejlik föl. Az író azért viszi fel hősét a Hargitára, hogy a társadalom korlátai közül kiemelje. Ábelt ott fent senki és semmi nem akadályozza vélt igazságai kimondásában, mert a Hargitán nincsenek előírt társadalmi formák. Erdőőri megbízatásának megszűntével, hányattatásai során azonban rákényszerül arra, hogy alaposan szétnézzen a „megvetett” világban.

A székely góbé tréfálkozó, csipkelődő természete, talpraesett s naiv bölcsessége Tamási írásainak csak egyik, nem is a legfontosabb eleme. Jellemzőbb vonása az, hogy a jobbágyparaszti ősök, hajdani határőr vitézek, erdei munkások, falusi iparosok beláthatatlan seregét vonultatva szótlanságukat oldja föl, élni akarásukat oltogatja másokba. Zsigereiben érzi a hegyek vajúdását, erdők zúgását s szelíd lélegzését, patakok csörgedezését és szilaj futását, lelke érzékeny lemezén a „mélyből morajló” üzeneteket fogja föl s raktározza el – aki „mindenen okulva tanít és az élethez holtig gyűjti a kedvet”.

A feszültségekkel teli, sokszínű ősi életet emeli-menti át a saját korába: a minden előbbinél nyugtalanabba, tudakozóbba. Hősei már nem elégszenek meg örökölt sorsukkal: többre vágyakoznak s jutnak. Ábel ugyan nem vágyik a Hargitára: őt a szegénység tereli föl oda; de ha már ott van, minden tudását összeszedi, hogy a kísérteties-nehéz próbáknak megfeleljen. Mások a garabonciás diákok lendületével vágják ki magukat szorongató helyzetükből. Küzdelmük sokszor jelképpé nő, holott a valóság talaján lépdelnek.

Meglepő jelenség, hogy Tamási mítoszteremtő igyekezetében is milyen reális környezetrajzot nyújt: földszagú társadalmi hátteret fest. Ez azért lehetséges, mert az ókori, keleti kultúrák alapjáról fölszállt szellem az emberi képzelet szülöttje, s minden műalkotás lényegére utal.

Babonás hiedelem és tudományos ismeret egymásba olvadása Tamási világképe, miként az egész népköltészeté, népmeséé a Jó és a Gonosz örök harcának megnyilvánulása. Sokszor nem is a cselekmény a fontos, hanem inkább a játék, az elsőszemélyű előadásmód, az elmondottakhoz való hozzáállás, a kozmikus világrend tudomásulvétele. A hősök szinte könnyed eszközök a Sors kezében: pehelyként szálló kiszolgáltatottjai varázslatoknak, boszorkányságoknak; de annál pontosabbnak, megfoghatóbbnak kell lennie a miliőnek, amelyben a különös-furcsa alakok életre kelnek s betöltik rendeltetésüket.

Tamási földet-eget, testet-lelket egyesítő látása csak látszólag egyezik a keresztény és a keleti misztikával, az okkultizmussal, a lélekvándorlás tanával. Nála nemcsak az állatoknak, de a növényeknek, sőt a tárgyaknak is lelkük van. Regénycselekményei gyakran álomi lebegésűek, de történeteinek mindig van valóságos magva.

Védtelenségükben vergődő emberek mesélnek – nyílt célzásokkal – magukról és a világ állapotáról. S aki sokáig némán hallgatja őket, az író egy szomorú gazda ajkáról olvassa le a tanulságos szavakat, amelyek a „vérre menő” játékból buknak ki. „Hallották-é a vak ló történetét? – tereli más irányba az író a beszélgetést a robbanásig feszült hangulatban. – Azét a vak lóét, amelyik Tündérországba vitte a királyfit, mert nem látta a kövér füvet a réten.” „Az nem királyfi volt, hanem cigány, mert nem jár más nemzetség vak lovon soha” – szól közbe az egyik legény. „A mesében még döglött lovon is jártak, mert ott minden lehetséges” – folyik tovább a párbeszéd. „Az a mese olyan, mint a mü életünk – magyarázza a házigazda. – Mert ebben a mü életünkben is minden lehetséges.”

Az írót magát is elgondolkoztatja a mélységes hasonlat, amely „a nép szívéből bugyogott egyszerre fel, mint a fekete vér”. A hirtelen beállt csönd tartóztatja föl a meggondolatlan cselekedetet; mind néznek maguk elé „az árvaság végtelen szomorúságával”, mert tudják, nekik egy vak lovuk sincsen, még csak egy döglött gebéjük sem a „beborult időben”; fényt vetnek mégis, mint a csillagok, amelyek „csodálatos, dús tavaszi éjszaka után sírnak”.

Egy másik novellájának hőse tudathasadást hordoz, amikor riadt kiáltozása hallatszik égő házának árverezése közben: „Tüzet vegyenek! Tüzet vegyenek!” A Kivilágított fapiac árusa sorra elszalasztja a vevőit, és megcsinálja később a maga szerencséjét. Este ráül a farakásra, meggyújtja azt, s addig le nem száll róla, amíg ki nem fizetik az árát a járókelők.

Tamási Áron világa körülhatároltabb, mint a nagy klasszikusoké. Megjelenítő készsége, emberismerete viszont egyenrangú társukká avatja. S ma már egyre több bizonyítéka látható annak is, hogy művészete behelyezhető – ha úgy tetszik – a világirodalom nagy áramlataiba.

Túljutván a pálya delén, szinte minden író fontosnak véli – s megkísérli valamilyen formában – a saját életének fölfejtését. Annyit vesződött már másokkal, annyiszor bújt alakjai mögé, vélekedett az ő fejükkel, hogy ideje rendet vágni köztük, s önmagával is tüzetesebben szembenézni. Bevilágítani a megtett utat: bemutatni a tájat, a társadalmi környezetet, amely eleve meghatározta emberi és írói fejlődését. Felfedni a gyökérzetet: a személyes sors, a választott foglalkozás és a létrejött művek rejtett összefüggéseit. Vannak persze kivételek is, akik tüstént számadással kezdik, mert a küldetéstudat hajtja őket, s voltaképp minden művüket okfejtő összegezésnek szánják.

Tamási Áron nem készülődött az írói pályára. Tízéves koráig még arra sem gondolhatott, hogy átlépi egyszer a hegyek alján megbúvó szülőfaluja határát, s nem a földművelők, pásztorok örökegyforma dolgát teszi, rögös útját járja végig. Balesetének köszönhette, hogy gimnáziumba került, s megmenekült attól, hogy apja paraszti gazdaságában nyűglődjék addig, amíg önállósulni nem tud. Az első világháború utáni bizonytalanságban sem a becsvágy sarkallta, hanem az Erdélyben maradt magyar értelmiség sorsa foglalkoztatta, s érlelte meg a lappangó szándékot, amikor eldöntötte, hogy író lesz.

A székelyudvarhelyi gimnázium hagyományos szelleme kicsalogathatta volna kiváló képességeit, de inkább elnémította. A magyar nyelvet, irodalmat tanító tanárai és az önképzőkör vezetői – s nemcsak azok elődei – között volt jóhírű költő és műfordító is: az idősebb Szemlér Ferenc. A felnőtt diák – saját bevallása szerint – „elég nekibúsulással” írogatta a magyar dolgozatait, s ha hallatlan sikereket ért el velük, s tanári dicsérettel körítve olvashatta is fel némelyik munkáját az osztály előtt, a pódiumról, halvány ambícióit elvágta az igazgató, aki kétségbe vonta a szerzőségét.

Kellemesebb időtöltés volt hát, ha az iskola falai közül ki lehetett lépni, néha szökni a szabadba, csatázni a református diákokkal, a „csiszlikekkel”. Megesett, hogy megfelelő ellenfél híján csellengő férfiakat támadtak meg, térítették le útjukról a temető csöndes tájékát fölverve, a Budvár alatt, a Csicser lejtős oldalán. Ilyen vitézségekben nagyobb rangot lehetett szerezni, mint az iskolapadban, vagy az internátusban a vigyázó hatalmát élvezve.

Visszás körülmények között kellett mérlegelnie Tamásinak, hogy milyen megélhetési formát választ. Mibe vágjon bele 1919 őszén, Romániában – az a humán tárgyakon nevelődött, érettségizett fiatalember, aki a magyar kisebbséghez tartozik, ráadásul – bár akaratlanul – a bukott monarchia hadkötelékében nagyezüst vitézségi érmet kapott? Mibe foghat egyáltalán az elcsatolt területen, a polgári-nacionalista államban, amelynek nincs még törvényes alkotmánya, ideiglenes rendelkezéseit pedig nehéz megtartani és megtartatni azért is, mivel gyakorlati megvalósításuk olyan akadályokba, helyi villongásokba ütközik, hogy csak lépésről lépésre lehet azokat legyűrni. Az új állam fontolgatja még, hogy adjon-e jogokat a magyar, a szász és más kisebbségeknek.

A pályaválasztás gondját hiába szeretné megosztani unokaöccsével a jótékony nagybácsi. Ifjú Tamási Áron, a piavei offenzíva részese, irtózik már a vértől, a gyermekkori fájdalmas műtét emlékével fél a sebészkéstől, a boncolástól is; orvos tehát nem lehet belőle. Hogy pap legyen, azon a pátriárka ütközik meg a legjobban. „Ügyvéd akarsz lenni?” – kérdi szemlesütve, mire a válasz: „Nem, mert bíró.” S aki ezt feleli, elhiteti magával és másokkal, hogy „az orvosinál is szebb hivatás bírónak lenni” a rendkívüli, zavaros időkben.

Beiratkozik jogásznak, de hamarosan a román nyelv lesz a hivatalos érintkezés formája a kolozsvári egyetemen – előadásokon, szemináriumokon egyaránt. Elmúlik egy év, s Tamási Áron már a kereskedelmi akadémiára jár – banktisztviselői vagy ahhoz hasonló állás reményében. Az első csalódás akkor éri, amikor az akadémia folyosóján szembetalálkozik azzal a számtantanárával, akivel a gimnáziumban – kezdettől végig – csöndesen, búsan ellenkezett. Őszintén szólva, csak jót mondhatott róla, mint ahogy a kereskedelmi főiskolán sem a tanárokkal, legfeljebb a tantárgyukkal gyűlik meg a baja.

A Szent József Finevelő Otthon termei sok lángoló s tervező arcot láttak, de nem lehetett még tudni, kinek merre vezet a szekere rúdja. Nemcsak az egyetemisták, de a kereskedelmisták érdeklődése is sokfelé ágazott a politikai viták sistergő légkörében. Tamási Áron szobatársai a szabad idejükben főként azokat az újságokat böngészték s teregették ki, amelyekben ki-ki büszkeséggel fedezte fel a saját nevét, s irigységgel bámulta a másikét. Egyikük – Magyarosi Zoltán – már a tordai lap „fölkent” tudósítójaként viselkedett, a másik – a lugosi fiú: Halmágyi Antal, aki nemsokára Amerikába ment – még önteltebben és zsarnoki módon szónokolt, mert naponta közreadott valami hírt lopásról, tűzesetről s más efféléről a kolozsvári „krajcáros újságban”. Ők ketten „másképpen fésülték még a hajukat is”, mint a többiek, s ha véleménycsere folyt a „nyolcasban”, azon a címen követelték maguknak a döntés jogát, hogy a nyilvánosság előtt elismert emberek.

Egy napon azonban váratlan fordulat történt. A Keleti Újság 1922. évi pályázatán fölfedezték Tamási Áront, aki mindjárt első novellájával beírta nevét a magyar irodalom történetébe. A maga számára – s eljövendő pályafutására nézve – nem volt ez csupa öröm és diadal. Épp az ellenkezőjét érezte: azt, hogy „furcsa és titokzatos rabságba esett”, mert „remegő és fénylő fonalak kötözik” már oda „a sorhoz, mely a néppel közös”. „Elvesztettem a szabadságomat, hogy megnyerjem azt” – emlékszik majd 1942 húsvétján az első fényes napra, amikor írósága elkezdődött, s természetesnek találta, hogy a kollégium nyolcas számú szobájában ő lesz a „zsarnok”.

Egyik kései, A hegyi patakról című vallomásában – a forrásvidéket körbejárva – jegyzi meg Tamási, hogy a születés és a kiválasztódás tényét tudomásul lehet venni, ám a „folyamatot” szinte lehetetlen megfejteni. A mintegy százezer évnyi emberi létben, a földkerekségen elméletileg „akárhová el lehet helyezni egy ember születését és rövid életét” a kevés ismerős és sok ismeretlen mozzanat alapján, de ez nem a teljes igazság. Nyitva marad mindig, a titokzatosság fátylába burkolva, a kérdés: miért éppen akkor és miért éppen ott? Senki sem választhatja meg, hová és mire születik, de „minden értelmes emberben vannak olyan tulajdonságok, hogy bármi lehet belőle, vagy majdnem bármi. A sok tulajdonság közül a körülmények kiemelnek egyet, s az az egy tulajdonság az élete tevékenységének a gerincévé válik.”

Tamási Áron szerénységére, művészi demokratizmusára vall ez a felfogás. S kiterjedt rokonságának, mindenekelőtt a testvéreinek pályafutása bizonyítja: a művészi képesség mily különös, kiszámíthatatlan adománya a sorsnak. A tehetség – Németh László kifejezését kölcsönkérve – „épp annyira körénk, mint belénk rejtett kincs”. Áron öccse és húga – Gáspár és Ágnes – éppoly ízesen tudtak mesélni, a szavakat hasonló észjárással rakták egymás mellé, mint költő bátyjuk, csupán a bátorság – s a biztos megélhetés – hiányzott ahhoz, hogy ne hagyják szunnyadni a bennük rejtőző értékeket. Gáspárnak a Vadon nőtt gyöngyvirág közreadásával még sikerült – idős korában – bemutatkoznia, a többiek nem törekedtek erre, pedig elődeik közül egy-egy magasabb szellemi munkát vállalt, művészi pályára lépett tanulmányai befejeztével.

A Tamási ősök, akik Udvarhely körzetében laktak mindig, a székely helyőrségek tizenhatodik század végi toborzásáig s Báthori Zsigmond szabadságadományáig visszavezethető múltjukkal büszkélkedtek. Az egyik bővérű, nyughatatlan családfi – aki a Hazai tükör-ben rafinált vendéglátóként felbukkan: a nótárius Están uram – a császári helyőrséget egyaránt szolgálta és gyűlölte, miközben a népet nyúzta. Tamási Áron nagyapjának a testvére – akitől a nevét örökölte, s aki erkölcsi és anyagi értelemben támogatta – a gyulafehérvári katolikus egyházmegyét kormányozta.

A huszadik század valósága nem ilyen tündökletes. A kis Áront idő előtt munkára fogják, pedig a vézna testalkatú fiúcska – s a mesék világában kószáló, ábrándozó gyermeklélek nem alkalmas a nehéz erdei-mezei dologra. A nagy figyelmet igénylő szerszámfogások helyett inkább „az ágak hegyén jár az esze”, aminek rendszerint apai fenyítés a következménye. Áron szeret iskolába menni – ott, ahol „csak a látszatát kell megadni a tanulásnak”. Az olvasást, betűvetést, kézügyességet hamar elsajátítják a falusi gyerekek is, a számtani alapműveleteket szintén, de már az állatok, növények határozóit, osztályozását nem könyvből ismerik meg, hanem természetjárásaik, erdei-réti kirándulásaik nyomán szedegetik össze, vagy úgy, hogy a tanító úr földjét művelik, kertjét és jószágait gondozzák.

Az udvarhelyi katolikus gimnáziumban eltöltött hét esztendő léleknevelő hatásáról a Szűzmáriás királyfi című korai regény tudósít. Attól az izgalmas pillanattól kezdve, hogy a szülők a gondosan elkészített, becsomagolt holmikkal együtt „bészállították” gyermeküket az internátusba. Áron mindjárt jó pajtásra lelt, s boldogságot érzett, hogy ősztől nyárig mentesül a fizikai munka alól, de a tanulást eleinte „látszatnak” vélte itt is, mint az elemi iskolában. Meg is lett az eredménye: félévkor rovót vitt haza, számtanból elégtelen osztályzatot kapott. A föld alá bújt volna szégyenében, s rémüldözött, hogy szülei kiveszik a gimnáziumból, s verejtékezhet újra otthon. Nemcsak édesanyja siet elsimítani a botrányt, de ő maga is megembereli magát: pótolja mulasztásait, a negyedik osztályban már kitűnőre vizsgázik, s a gimnáziumi évkönyvben – közös értesítőben – vastag betűkkel áll a neve.

A felsőbb osztályokban tanúsított előmenetelét az első világháború eseményei zavarják meg. Besorozzák katonának, s egy évvel előbb hadiérettségit tehet. Úgy tűnik: a mundér kedvezményeket csikar ki a vizsgáztató tanároktól, Tamási Áron azonban magyar nyelvből és irodalomból elégségest érdemel, németből ellenben a „szövetségesnek kijáró” jelest. 1917-ben tiszti iskolára hívják be, s Gyulafehérvárra vezénylik, ahol apostoli nagybátyja elintézi, hogy a püspöki palota vendégszobájában vehessen szállást. Az örömkatona vígan él, a szerelem első ízeivel ismerkedik: egy Júlia nevű szép leány képét dédelgeti a lelkében; hozzá verset írni nem mer, de kétnapi laktanyafogságot szenved érte. Vége szakad a jó világnak: 1918 nyarán az olasz fronton találja magát, raja élén. Itteni élményei szívódnak majd fel több novellájába és a Ragyog egy csillag című regényének részleteibe – hol az átélt véres eseményekhez tapadva, hol a folklór végletes színeiben.

Felsőfokú tanulmányainak befejezése után helyzete majdnem kilátástalan. S amikor a legmesszebbre jut Farkaslakától, akkor lesz megmásíthatatlanul író. Ahová a megélhetés kényszere űzte, Amerika földjén értesül első könyvének – Lélekindulás című, kívánsága szerint összeállított novellás kötetének – megjelenéséről. Innen három kemény év elteltével – s egy hontalan néger megrendítő példáján okulva – hazatér. A néger a vallásos révület színhelyén, Tamási csak a szülőföldjén tud otthon lenni, felelve a nyugtalanító kérdésre: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Otthon legyünk – hogy élni tudjunk.

S amikor már a pálya csúcsán áll, 1944-ben ismét válaszút elé kerül: Kolozsvárott maradjon-e vagy Budapestre költözzék a parasztpárt vezetőinek biztatására? Budán telepedik meg – bujkál, s talál menedéket a fasizmus mindent elsöprő, szennyes áradatával szemben. Nem lesz nyugodt élete ez után sem. Barátokban nincs hiány, de hiányzik a régi, eleven közeg, amit a kolozsvári szellemi élet pezsgése jelentett számára – szerkesztőségek, írók és művészek közös küzdelme, reménye a bajban. Bár a korváltás és munkahelycsere után mindjárt azonosulni tud a magyarországi demokratikus fejlődéssel, a parlament tiszteletből meghívott képviselője; a koalíciós pártok csatározásai nem mindig kedveznek neki, a székelység fiának.

Íróként is nehezen talál magára a megváltozott helyzetben. Több műfajban kísérletezik, de egyik sem látszik biztosnak, előbbrevivőnek. Novellát évekig (1946-tól 1949-ig, illetve 1950 nyarától 1953 tavaszáig) alig-alig ír. Ki akar már lépni a folklór bűvöletéből, a napi nyers valóságot figyelve, de ebből sem születik jelentős mű. 1949-től 1953-ig az irodalompolitika is túl szigorú, merev feltételeket diktál, nemegyszer teljesíthetetlen követelményeket támaszt – nem véve eléggé figyelembe az írói munka természetét, belső törvényszerűségeit; így nem is ítélheti meg tárgyilagosan Tamási Áron és mások törekvéseit s elért eredményeit, a válságból kivezető lehetőségeit sem.

A félreállított írók műveit nem közlik, de Tamásitól azt sem kérdezik, miből fog megélni. Műsorfüzetekben ajánlott, esetenként előadott bábjátékai és színpadi jelenetei elenyészően kevés honoráriumhoz juttatják. Amikor már mérhetetlenül sokat nélkülöz: önérzetével ellentétben, burkolt formában, a barátság gesztusaként elfogad neves művészektől érkező anyagi támogatást, meghatározott pénzösszeget is. Bár sikerül neki is lepleznie, sok szorongással, a megaláztatás kínjával teszi ezt. Csak akkor, ha valami munkával tüstént viszonozni tudja mások jótékonyságát. Így osztogatja szét – találomra – a kéziratait, köztük értékes novelláit s jelentéktelen verseit, az Áron bölcsője című poémájának variánsait, de nem adja föl a reményt, hogy egyszer majd minden tisztázódik s megváltozik körülötte.

Az önéletrajzi regényciklus első része, a Bölcső és Bagoly ilyen végletes körülmények között készül el. Már 1949 őszén kiadásra vár, de csak 1953-ban kerülhet nyilvánosság elé, a Hazai tükör-rel együtt. Ami az egyikből hiányzik, azt a másik pótolja talán – vélik, akik a kiadásról döntenek. Igaz, az író személyét ért korábbi sérelmek feloldását is szolgálja, hogy egyszerre két regénye jelenhet meg, az egyik mint Kossuth-díjas mű; s ezek összekapcsolhatók azért is, mivel mindkettő a szülőföld „szólításairól” és „tanításairól” szól.

Betöltötte már az ötvenedik évét Tamási Áron, amikor elkezdte írni több kötetre tervezett „regényes életrajzát”. S bár a Bölcső és Bagoly kedvező fogadtatásra talált megjelenése után, sőt mód nyílt volna a folytatására is, Tamási halogatta ezt. Megállt a gyermekkor költői szépségű felidézésénél, majd másfél évtized múltán – a második rész átugrásával – a harmadik kötetbe vágott bele, amely a Vadrózsa ága címet kapta.

Vajon csak az 1949. évi elutasítás rosszízű emléke zavarta további elképzeléseit? Aligha. A Jégtörő Mátyás-sal 1935-ben sikeresen indult s a Ragyog egy csillag-gal megfeneklett, önéletrajzi vonatkozásokat rejtő regénytrilógia befejezhetetlensége, kritikai visszhangja, az önismétlés veszélye éppen úgy befolyásolhatta döntését.

Önéletrajzi regényciklusát a józan önismeret tükrének szánta, amelyet a lírai hevület sem homályosíthat el. A Bölcső és Bagoly nem szépíti, hanem – a mese, a képzelet birodalmából a földre ereszkedve – elmagyarázza az „emberi út kezdetét”; sejteti a folyamatot, ahogy a családi és falusi közösségbe beilleszkedő, a munkába beletörődő, de annak jó ízeit is érző gyermek megismeri a szegénység hatalmát. Szeretettel emlékezik meg a hajdani pajtásokról, iskolatársakról, a tanítónőről. A legfőbb nevelő erő azonban a család, amelynek sajátos-feszült légkörében tanulja meg akkortájt minden falusi gyermek a szívósságot, a fegyelmet, a szülőknek járó engedelmességet, még ha egyesek szótlanul lázadnak, tiltakoznak is e kötöttségek ellen.

Tamási a mesebeli hős leleményességével vezeti át az olvasót elébb az erdélyi tájon, majd a családfa sűrűjén, de a korai művektől eltérően nem a mitikus részletekből bontja ki a regény lényegét, csak hasznosítja a néphagyományban, helytörténeti és néprajzi ismeretekben megbúvó ötleteket. Beszédes példája ennek, amint tovább szövi a valóságtól nem is messze álló hiedelmet Farkaslaka keletkezéséről és elnevezéséről.

Furcsa, de nem hihetetlen történetek lappanganak már a sejtelmes hangulatú, szent komolysággal hangzó vagy éppen mókára ingerlő helységnevekben. Valaha farkasok garázdálkodtak ezen a tájon, és szorgalmukkal űzték el a ragadozó csordákat a földművelő és szénégető emberek, akik előbb az erdei irtáson, majd a völgybe húzódva, a Fehér-Nyikó mentén készítettek maguknak maradandó szállást.

Tamási a felnőtt szemével nézi, de a gyermek lelkületével éli át az eseményeket – anélkül hogy ez a kettős látásmód törést okozna. Nyilvánvalóan beleérződik az egészbe a távoli szülőföld utáni vágyakozás; az emlékezés ködfátyolán át színesebbnek tűnnek a pillanatnyi örömök, s tompábbak a nagy sérelmek – különösen akkor, ha a gyermek a reggeli készülődésben, ha apjával mehet a mezőre, elsőnek a vidámságot ölti magára.

A Bölcső és Bagoly-ban több a valóságos, naturális mozzanat, mint az elvesztett – s kevés örömével is boldogító – gyermekkor iránti nosztalgia. S a két elem sajátos egységét, mégis a valós mozzanatok fölényét példázza az a drámai jelenet is, amikor a szorongó gyermek elindul a tikkasztó hőségben, hogy apja megbízását teljesítse. Tapogatja az utat, hogy el ne tévedjen. Már embert sem lát, akitől érdeklődhetne; csak óriási fák merednek föl előtte, babonás félelmet keltő nagy madarak suhognak el az üresen tátongó patakmeder, köves út két oldalán, amíg felér a fennsíkra, s meghallja a megkönnyebbítő kolompszót.

Kicsi Áron portréja mindvégig pontos, reális epizódokkal kerekedik ki. Látjuk a mezítlábas, madarászó kölyök első csínytevéseit; a harisnyás legénykét, aki a konok őszi esőben elázva vezeti a teheneket szántáskor, forgatja a réten a szénafüvet, segít kicsépelni a gabonát a csűrben. Legnagyobb öröme, hogy új cipőt kap, már nem maradvány anyagból készültet, s még aludni is abban aludna a legszívesebben.

Ez a fiú egyszer körtét lop. Csak azért, mert nagyon megkívánta. A „vigyázatlan tolvajt” elcsípi a gyümölcsöskert tulajdonosa, mégis a becsület bajnokaként távozik a tetthelyről, mivel eszessége révén kivágja magát fölöttébb kínos helyzetéből. Amíg a gazda megszegi, ő megtartja adott szavát, s leleplező a tanulság, hogy „a felnőttek hazudnak”.

A regény címe jelképes tartalmakra utal. A „Bölcső” az életet és a családi miliőt, a szülőföldet jelképezi, de azt a valóságos tárgyat is mutatja, amelyben tizenegy gyermek ringott – Tamási Áron édesanyja ennyit hozott a világra. A „Bagoly” a „megsegítő tudomány”, a szellemi kiemelkedés szimbóluma; a „virrasztó” íróé is, aki népe és az ember sorsán töpreng, a jövő útját egyengeti.

Jelképes értelmű az egyik legszebb, legdrámaibb fokozású eseménysor is. A félelmet legyűrő gyermekhős találkozása a havasi pásztorral, akitől egy rigófiút kap ajándékba. Hazafelé utoléri a fiúcskát a még soha nem tapasztalt ítéletidő. Kalapjába teszi a kismadarat, a kalapot pedig a tarisznyájába rejti. Jobb kezében magasra tartja a tarisznyát – így lábal át a megáradt patakon, de megmenti a madarat, hogy egyszer majd felröppenhessen, énekelhessen. Egy kicsi, fürge asszony siet elébe: édesanyja, aki aggódva indult keresésére a leszálló éjszakában. Kezében egy „esőtartó” botját szorongatja, amelynek a vásznát elvitte a szél…

Ha a Bölcső és Bagoly-nak nem is lett egyenes ágú folytatása, Tamási Áron emberi és írói kibontakozásának teljes képe összerakható az egyes novelláiba, regényeibe, esszéibe beépült önéletrajzi elemekből. Mindenekelőtt az Ábel trilógiában és a Jégtörő Mátyás-ban, a Ragyog egy csillag-ban fedezhetők fel ilyen részletek. Ábel hargitai életében az ifjúság eszméletei, a rákövetkezőkben a fiatal író társadalombíráló ítéletei és jövőbe szántó gondolatai, filozofikus elmefuttatásai testesülnek meg.

Az Ábel-regények több alakját saját atyafiságából választotta. Az elsők közt gondviselő apjának állított emléket – aki már nem élt akkor. Szakállas Gergely borotvaélen táncoló megnyilatkozásaiban Tamás Dénes vonásai elevenednek meg – akinek gyér bajuszát „gyöngyszemekkel rakta tele az ég” deres őszökön, mert sokat időzött a közbirtokossági erdőn, és szigorú intelmekkel nevelte a fiait, amikor hibát látott a munkájukban. S ha Áron fia túljárt az eszén, ezt csak azért tűrte egy darabig, mert a sok okosságot, furfangot – úgymond – tőle vagy a testvérektől tanulta.

Apa és fia kölcsönös élcelődései elviselhetőbbé tették a fárasztó munkát, a bosszantó szomorú hírt, s oldották a lélek kínját. Olykor az egymás közti sérelmeiket is oly kacifántos körítéssel – csípős példabeszéddel – közlik, hogy lehetetlen haragudni érte. A szegény embernek mi más kincse lehetne a mesetudásán, sajátos szókapcsolásán, meglepő mondatfűzésén, dalain, táncain kívül? Mindig őszintének, becsületesnek kell lennie, de azért nem szükséges tüstént kimondani, ami a szívét nyomja, s kimutatni a belsejét: sem a titkolt érzést, sem a kész elhatározást. Előbb-utóbb kibukik az magától: kiül az ember arcára úgyis az öröm, a mérgelődés vagy a fájdalom jeleként, akár az anyai könnycseppben, akár az apai zord tekintetben fészkelődik.

Életszemléletükre jellemző, hogy a halálról nem beszélnek, csupán „hullámot ver bennük az érzés”, s a szó említésére hirtelen elszáll a kedvük. Ábel apja mily tapintatosan leplezve „táplálja be” a törékeny fiúba a tervét, hogy erdőpásztornak szerződteti a Hargitára! S Ábel mily megvénült gyermeknek látja az apját, amikor meg akarja fejteni – s ki is fürkészi – elkomorulásainak okát! A sok sürgés-forgás, elmés játék könnyíti meg Ábel elszakadását a szülői háztól, amikor „egyszerre bélepi” őt „az erdei nagy árvaság gondolata”, s rájön arra, hogy csak a maga fejétől válhat embernyi emberré, a „térengetett” helyett saját belátása szerint cselekvővé, ha már megáll a lábán egyedül is.

Az 1949-es esztendő kudarca után Tamási Áron ismét műfajt változtat. Talán a Bölcső és Bagoly körüli félreértéseket is eloszlatni igyekvőn, a történelmi regényben lát lehetőséget arra, hogy a nemzet egészéhez szólhasson – a nemzethez, amely merőben más már, mint a háború előtt volt; de 1953-ban, amikor a Hazai tükör elkészül, a széljárás is kedvezőbb, mint az előző években volt. Tamási fantáziája ugyan még az ősi múltban jár, de a forrongó jelen számára summázza Erdély történelmének tanulságait; felismerései haza és haladás mindig fontos, újra és újra átgondolandó összefüggéseire irányítják a figyelmet.

Műfaját tekintve, a Hazai tükör egyedül áll Tamási Áron életművében, de a történelmi regény általános típusaitól is eltérő, újszerű kísérlet. Jóhiszemű tévedés volt ifjúsági regényként kezelni egykor, mivel keletkezése idején ezzel a besorolással könnyebb volt elfogadtatni. A történelmi regény művelője akkoriban még gyanút keltett: ha a mű nem az előírásoknak megfelelő, harsány aktualizálás volt, a jelen nagy feladataitól való elfordulás vádját süthették rá. Kivételt csupán azok élveztek, akik a nemzeti múlt forradalmi hagyományait éltették. Lehetett példaképet állító drámát, regényt kiadni, filmet forgalmazni Dózsáról, Rákócziról, Kossuthról, de nem lehetett – elmarasztalások nélkül – a reformer Széchenyiről s a hozzá hasonló, akár az őrületbe hajszolt, meghasonlott történelmi személyekről. Néhány évig nem is született jelentős történelmi dráma vagy regény. 1954 tavaszán viszont Tamási Áron regényét nemcsak szívesen fogadták, de Kossuth-díjjal is jutalmazták.

Az író – nagy szerénységgel s a téma iránti alázattal – az 1832-től 1853-ig terjedő időszak krónikájának nevezi ezt a munkáját. Bizonyára azért is, mivel egy huszonegy éves, bujdosó fiatalemberrel idézteti föl – s vetteti papírra – életének mozgalmas, sorsdöntő eseményeit. Úgy, hogy az egyben a kor hű tükre is legyen: „Hátha megmaradna. Láthatná majd belőle minden ivadék, hogy milyenek voltak nálunk az idők, amidőn érleltük a szabadság magját. Minek a virágait letörheti ugyan a vihar, de a nap, mely örökké felkél a vihar után, a törzsökből új virágot szólít elő.”

Amit Madár Vince, a művelt ifjú átél, lát és befogad a reformkor buzgalmából, valamint a forradalom és szabadságharc igazságaként, azt mondatja el vele az író. Ahogy az iskolában tanultakat a köznapi, közéleti tapasztalatokkal összevetve, oknyomozó szenvedéllyel keresi a magyarázatot a múlt eseményeire. A költői babérokra pályázó vetélytárs – Könczei Albert – gyengeségeit látva mondja a bátorságról álmodozó kamasz: „én az életemet teszem költeménnyé, hogy írott vers helyett abból zengjen a tisztaság, és abban érjenek a bajnoki tettek”. Ezt a hivatást tölti be cselekvő életének, éles elméjének minden melegével. Illatos kedvesség fűti, ami a gyermeklélek jellemző vonása – belső rebbenéseivel s a román leányhoz, Zizinához kötődő ábrándjaival együtt.

A naplószerű keret jó lehetőség mind a személyes kitárulkozásra, mind a történelmi jelenségek lényegének felismerésére. A remeteéletet élő ember napjai egyformán telnének, ismétlődnének meg, ha az emlékezés kényszere nem emelné ki azokat a megszokottból. A szabadság vágya és az ifjúkori szerelem tüze koncepciózussá teszi az eleve ígéretes formát. A krónikaírás a tények tiszteletére tanít, erős koncentrációt kíván, de mind több és több nyújtózkodást – ha úgy tetszik: lazítást – enged meg a meseszövésben. Az esetleges kuszaságokért is kárpótolhat az elsőszemélyű vallomás előnye: kendőzetlen nyíltsága, közvetlensége. Ha másnak kevésbé vagy egyáltalán nem, a naplójának megvallhatja titkait a tartózkodó, szemérmes egyén is.

Többnyire csak utólag ismerjük föl, hogy voltaképp mi is történt velünk, mi zajlott körülöttünk, mennyiben voltunk szerencsés hősei vagy kiszolgáltatottjai a nagy történelmi pillanatoknak. A jelen viszont kényszerítően szól bele az életünkbe; nem lehet már közömbösen felfogni a múltat, ha magunk is akarunk valamit, törekszünk valamire – ha csak ösztöneinknek, érzelmeinknek engedve egyengetjük is a jövő útját.

A Hazai tükör középpontjában Madár Vince töprengő legényalakja áll, amint szorongató magányában rendezgeti emlékeit 1852–53 telén, amikor a csend a földtől az égig ér, s a jövendő a tavasszal együtt aluszik a hótakaró alatt. (Száz évvel később ilyen telet élhetett át Tamási Áron, az író is. Ijesztően keményet, de megtartót, munkára serkentőt is, hisz ő is „a jövendő szellőnek a szárnyára ült”, s „az ellenség talpa alól” azzal a meggyőződéssel „iramlott el”, hogy a szabadság virágait letörheti, de meg nem semmisítheti az erőszakos kéz.)

Vince vallomásának sajátos akusztikája határozza meg a cselekmény menetét, amely a történelem tágas tereire utal. Nem annyira az események részletezése, mint inkább a leszűrt tapasztalata szabja meg a mű felépítését, arányait, de a felnőtt diák alakjának hitelességét is csak így őrizheti meg. Történelmi regénynek talán furcsa – akkor még szokatlan, mára elfogadott – forma ez, de végső soron az eredménye a fontos. A gyermekember vonásai a felnőttek sérelmeivel egyesülnek; Vince mindet át tudja érezni, mert „az emberi jóféleség sóvárog” belőle. Részint a két fiatal szerelmes sorsának változásaiból adódik a krónika föl-fölzengő pátosza és elégikus borongása, mint ahogy az egész cselekményben is jól megférnek egymás mellett a diákcsínyek és a komoly elhatározások, az egekig csapó lángok és az óvatosságra intő helyzetek.

Egyébként a regény egyes részletei – a helyi hagyományok népszerűsítésén túl – az erdélyi szabadságküzdelmekben való jártasságot tételezik fel olvasója részéről. Nem csupán a reformkori felbuzdulások, 1848–49 dicsőséges és szomorú végű hadjáratainak, hanem a táj gazdaságföldrajzának ismeretét is, nemkülönben a törökökkel szemben szövetkező s a jobbágyság felszabadítását célzó megmozdulásoknak – magyarok, románok, szászok közös fellépéseinek vagy épp szembenállásának nyomon követését igénylik.

Tartalma szerint a Hazai tükör egyáltalán nem kitérő az író pályáján. Nem is csupán a korábbi írói értékek együttes jelentkezése. Közvetett módon folytatása a Bölcső és Bagoly-ban megjelenített gyermekkornak, az ifjúkor eszméletének kisugárzásával. A regényes krónika minden mozzanata és alakja Tamási Áron művészetének három fő forrására – székely paraszti származására, a család és a nagyobb közösség erkölcsi erejére, szellemi képességeire s a táj etnikai jellegzetességeire – utal, valamint a háború utáni változásokon átment erdélyi értelmiség – részint új értelmiség – felelősségét hangsúlyozza.

A mesék, mondák honában és a valóság földjén egyaránt otthonosan mozgó, szabadságra vágyó és vállalkozó szellemű Bereck rekonstruált élete Tamási életkedvtől lobogó, bajokat legyűrő szülőfalujára hasonlít. A táj és a társadalom nem sokat változott két-három emberöltő alatt; alig látható tehát a különbség a berecki iskola tanítási módszere és annak az elemi iskolának az eszközei között, amelybe Tamási Áron járt a huszadik század elején.

Újat és mást, akár a székelyudvarhelyi gimnázium szellemétől eltérőt, a református kollégiumok diákélete jelenthetett, amelyek egyikébe Madár Vince, a maga katolikus lényével nem simán s nem minden ellenérzés nélkül illeszkedett be, amíg a kivételezettek szolgájaként, a marosvásárhelyi iskola hierarchikus rendjében megtalálta a közös hangot az „Arabus hetes” lakóival. Madár Ambrus plebejus indulatai pedig Tamási Áron apjáéval azonosak, mint ahogy édesanyjának jósága kísért Madár Ambrusné tartásában, mosolyaiban – aki „a bajt és a békétlenséget még az égről is letagadná”.

Az író egyik fontos nyilatkozatából tudjuk: sokszor készült arra, hogy a közösségi életforma dicséretét külön könyvbe foglalja – azzal a szemlélettel, amely „nem kezdetet lát a születésben és véget a halálban, hanem csak személyi változást mind a kettőben”, mert „a közösség az első és legfőbb személy, s lelkében változatlan”.

Ezt a tervét a Hazai tükör-ben megvalósította. A népélet ismeretének kiapadhatatlan kútjából állandóan merít, s ha Erdély népeinek összetett lelkiségét – s a különböző vonások ellenében közös sorsát – jellemzi, józan nemzeti önismeretre figyelmeztet, a múlt visszajáró árnyaival való leszámolás szükségességére is.

A néplélek legbensőbb zugait feltáró művek után a Hazai tükör a történelem nagy távlataiba emelt korrajzot nyújt – Ábel sajátos látókörének kiszélesítésével. A nemzeti kérdés történeti bonyolultságának és erkölcsi súlyának tudatosítása és emberi konfliktusainak sokoldalú megvilágítása ez, amely Illyés Gyula intelmével azonos tőről sarjadt: „növeli, ki elfödi a bajt…” A felelősség alól nincs már semmiféle kibúvó, a feladatok halasztására sem mentség; a megoldatlanság bosszút forral, energiákat pusztít, nemzedékeket őröl. A múlt szép emberi példái viszont segíthetnek a jövőteremtés nehéz munkáiban.

A Hazai tükör jól érzékelteti Erdélynek a fejedelemségek koráig visszanyúló problémáit: az önállósulás, politikai konföderáció és gazdasági integrálódás látszólag egymásnak ellentmondó, de ugyanazokat a következtetéseket sugalló lehetőségeit. Az erdélyi nemesség legjobbjainak áldozatkészsége, mint a széktörő Wesselényi bátorsága is, nemcsak a hazaszeretet érzéseit erősítette, de a jövőre nézve is megfelelőbb feltételeket, patriarchális kapcsolatokat teremtett földesurak és jobbágyok között. Erdélynek régebben is voltak olyan részei, ahol elöljáró és tanulatlan szegény, erdőfelügyelő és erdei munkás „összebogozva” élt.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után úgy tűnt, hogy a romániai magyarság léte és egysége a szociális kérdések megoldásánál is fontosabb. Tamási, aki kitartóan ostorozta az erdélyi magyar arisztokrácia árulásait, jól látta a nemzeti ügy buktatóit, s tudta, hogy a nemzeti függetlenség és a társadalmi szabadság csak együtt biztosítható, a közép-európai nemzetek és „egybenyomott” nemzeti kisebbségek megbékélése útján.

A Hazai tükör társadalmi tablója azonban a Czímeresek-ben nyújtott korrajznál, társadalmi rétegződésnél bonyolultabb és pontosabb. Az öntelt, önző arisztokráciából, züllött katonatisztekből, kalandor polgárokból az első világháború alatt létrejött, korrupt „történelmi osztállyal” szemben a néppel együttérző, reformkori nemesség nagylelkűségét, áldozatvállalását állítja előremutató példának.

Már a krónika első fejezete, mely Vince remetelakának bemutatásával kezdődik, Erdély sok százados történelmének tükre. A kiváltságait élvező, határszéli mezőváros – Bereck – jellegzetes tárgyi emlékeit emeli ki. A fakó pennához, csipkézett gyertyatartóhoz, pislákoló viaszgyertyához, edénytartó karos padhoz, ruhaneműs ládához, deszkaágyhoz, csergéhez, Erdőfüléről kikerült vaskályhához, zöld agyagkorsóhoz – s nem utolsósorban a különc költőnek álcázott személyhez – fűződő jelképes történetkék bukkannak föl az emlékezet tengerében. A gyertyákat Vince édesanyja – Dobos Borbára – vette a Dénes-napi vásárban, a réz gyertyatartó viszont a zajzoni papi hajlékból került oda: a bajban is hűséges leány hozta. Zizina és Vince – a papleány és a pórfiú – találkozása is az erdélyi történelem koordinátáival meghatározott: az egyik műveltsége, eszessége révén szerzi meg a társadalom magasabb fokán álló szeretetét s megértését.

Tamási Áron tudja, hogy a honismeret egyik ösztönzője lehet a hazafiságnak, ezért minden alkalmat megragad arra, hogy egy-egy települést történelmi nevezetességeivel mutasson be; így kalauzolja Madárékat Márton bácsi Vásárhelyen és környékén, a felvételi vizsga előtt, a Poklos völgyében, a lombos Nagyerdőn, a Trébely lankáin, a Somos-tetőn, s mutatja be a városházát, a Teleki-palotát, az Ítélőtáblát, a legendás hírű Bodor kútját; de a Borjúmezőről (ahol 1661-ben Ali pasa szerdár parancsára Apafinak erőszakkal nyomták fejére a fejedelmi süveget) s arról az utcáról, ahol 1707-ben Rákóczi Ferencet az erdélyi fejedelemségbe is beiktatták, Vince többet tud. A Baromvásár utcát is ő kereszteli át Ököradó utcának, mivel itt verték meg Lajos király megbízottját az ököradót megtagadó székelyek.

Tamási alapos munkálatokat végzett a múlt tisztázására; még a hajdani székely ezredek szervezetét is tanulmányozta. A kútfőkből merített – mindenekelőtt Orbán Balázs enciklopédikus igényű leírásaiból és helytörténeti kiadványokból, illetve a Pesten, 1849-ben, iskolai oktatás céljára készült Hármas Kis-Tükör-ből vett s ötletesen alkalmazott – tényadatokat és közszájon forgó adomákat (mint a császári katonaságot megcsúfoló kolozsvári „pipa-csata”) s más tudnivalókat oly könnyedén hasznosítja regényében, s oly mértéktartó nagyvonalúsággal lopja be az olvasó fejébe, hogy a személyes vallomás egy pillanatra sem veszít lendületéből és hitelességéből; de annak a regényes történetnek a szálai sem szakadnak meg, amelyek gyújtópontjában a berecki környezetből kiemelkedő s hozzá mindig hű ifjú, Madár Vince fejlődésrajza áll – a gyermeki világ felejthetetlen képeitől a bajnoki küzdelem küszöbéig, beleszámítva mindebbe Vince viszontagságos tanulóéveit is.

Jól ismerte – s ugyancsak haszonnal forgatta – Koncz József munkáját: a marosvásárhelyi kollégium életének történeti összefoglalását az 1883-tól 1888-ig tartó időszakról, valamint az 1894/95-ös iskolai évről. (1896-ban, a millenniumi „áldomások” idején, a kollégiumi Értesítő különlenyomataként terjesztették.) Ezt a hézagpótló könyvet Tamási egyik régi ismerősétől és barátjától – dr. Nagy Lajostól, a Vásárhelyi Találkozó titkárától – kapta kölcsön, akinek atyja vásárhelyi tanárként működött, mint Koncz József is, s a negyvennyolcas hagyományok ápolására külön gondot fordított. (A forradalom és szabadságharc helyi eseményeit ismertető füzete az 1896-os évkönyv melléklete volt.) Egyébként Kéry Gyula gyűjtését használta forrásként Tamási Áron; azt a könyvet, mely A magyar szabadságharc története napi-krónikákban címmel, a budapesti Franklin Társulat gondozásában látott napvilágot 1899-ben; de olvasta az 1848–49. évi Okmánytár-at is, amely Kővári László gyűjtése alapján készült s 1861-ben gróf Eszterházy Kálmán kiadásában került forgalomba – Pesten Ráth Mór, Kolozsvárt Demjén László bizományaként.

S dr. Nagy Lajos tanácsait meghallgatva dőlt el a kérdés, hogy az író Nagyenyedet vagy Marosvásárhelyet válassza-e a legfontosabb események színhelyéül. Madár Ambrus családja mellett Márton papot, a „gyufacsináló” s mosolytalan-csendes Gábor Áront és a zajzoni pópát (Kirilla atyát) rajzolja a legszívesebben, de az epizódfigurák portréját is sok humorral fűszerezi, mint aminő például a Löketi Ferenc históriája, vagy az istenhivő, tudatlan pór példabeszéde: „Hiszem az Istent, mert legfeljebb nincs; de ha mégis lenni talál, s én nem hiszem, akkor baj lesz.”

A Kibéden prédikáló reverendus diák botránya, amit a Biblia és Mátyus István Diététiká-jának összecserélése okoz, több mint anekdota; Vallon úr a „pápás” szolgája miatt is bajba keveredik, s végül nem marad más választása, mint hogy a „takaró estében” meneküljön a református faluból. Ez utóbbinál fontosabb a múlt századi elemi iskola bemutatása, élén Peták mesterrel, aki versbe szedi kis nebulóinak a „tudományokat” – neki aztán mindegy, hogy a füstös pipára vagy a számtani műveletek törvényeire vonatkozóan teszi fel találós kérdéseit, amíg titokban marad, honnan meríti csodásnak vélt tudását.

Bereck kiváltságos helyzete már Erdély sajátos történelmi szerepére utal. A legenda szárnyán nő a határszéli őrhely tekintélye, amit századokon át helytálló szolgálataival s kereskedelmi közvetítéseivel szerzett. Zsigmond uralkodása óta magisztrátus kormányoz Berecken, s Gábor Áron itteni születésével és haditetteivel örökre biztosítja Bereck hírnevének fönnmaradását. A rómaiak hadiútja mellett, a havasok alján s az Ojtozi-szoros előtt kiépült, a múlt században mintegy háromezer lakost számláló település földművelő s fuvarozó, szükség szerint katona polgárainak szabadságjogait régi királyoktól kapott s a Báthoriak, Rákócziak által is megerősített konstitúciók védték. Azért oly felháborító, hogy a Bagzos fiút három botütésre ítélik, mert Bereck lakói jog szerint – a mezei tolvajlás kivételével nem botozhatók; de éppolyan visszatetsző, ahogy a félszemű morva szolgával, Wukkóval csúfot űznek. Madár Vince, aki kedveli a játékot, ekkor érti meg, hogy miért nem szereti apja a közügyekben (ahogy ő mondja: a közjóban) a tréfát.

A határőrség nem volt könnyű szolgálat. Ellenség gyakran haladt át az Ojtozi-szoroson: vonult és fenyegetődzött, s a lakosság sokszor földönfutóvá vált, erdőkbe menekült; moldovai hoszpodárok, vajdák is gyakran dúltak, raboltak itt. Már tizenkét éves korában minden székely fiúgyermeket lajstromba vettek, s tizennyolctól hatvan évig a katonai parancsnokságtól függött az életük. A császári fennhatóság idején már három ezredet kellett kiállítaniuk a székelyeknek. A kolozsvári Kormányszék, a szebeni Kincstár, a vásárhelyi Ítélőtábla a bécsi Kancellária nyomására működött: nyirbálgatta a hadra fogható nép kedvezményeit; már házasodni is csak a katonai parancsnokság engedélyével lehetett. A káromkodást is büntették – kivéve, ha valaki németül szidta az istent. S akiknek nem volt elég erejük a fegyverforgatáshoz, azokat a „gyenge seregbe” s a mesemondók, papok csoportjába osztották be.

Vince szíjas vállú, vékony termetű apjának volt elég indoka, hogy fölmentsék a katonáskodás alól; szellemi képessége is megvolt ahhoz, hogy kilépjen ősei sorából, de bajtársaival tartott, akik mindig komolyan vették a nemzet szolgálatát. A háborúk szüneteiben földet műveltek, árukat szállítottak – sok emberrel váltottak szót, így a világ dolgait is tisztábban látták. Madár Ambrus különben a Hon és Külföld című újságból tájékozódott.

Amíg hol a magyar királyság, hol az erdélyi önálló fejedelemség, hol a német császárság határait védte Bereck, a rég kialakult társadalmi rendet is őrizte, amelyben közös kincsnek számított a föld, az erdő és a szabadság. Ezt a közös kincset azonban a Dózsa-felkelés megtorlása után mérhetetlen áldozatok árán sem lehetett már megvédeni. Kicsi földjét csak úgy tudta visszaszerezni és megtartani az apró székely falvak népe, hogy ezerszámra vándoroltak ki az emberek, szóródtak szét a világban. Ez a könyv persze nem a szétszóródásról, hanem az összefogásról szól.

A gyökeres változások szinte észrevétlenül lopakodnak be Marosszék, Udvarhelyszék, Háromszék életébe. Az új berecki pap – Haynal Márton – királypárti, de szívesen barátkozik Kossuth híveivel, Madár Ambrussal is, az „elméleti pártütővel”. Sokan várják, lesik a „hazai buzdulás” híreit, de minden újítás, amely a fennálló rendbe ütközik, belső konfliktusokat rejt: a változás vágya és a változtatástól való félelem ütközik egymással. A politikától tartózkodó, de azért a „titkos újságba” is beletekintő Peták tanító kérdésére, hogy nem fél-e a nép az Istentől és a császártól, feleli Vince: „Az egyiknek nem vétenek, a másiktól nem félnek.” S a tanító fohászában – Isten, bocsásd meg nekik vétküket – a közjóra törekvés feszült hangulata fejeződik ki.

Az „Arabus hetes” diákjairól készült, markáns arcképek szervesen épülnek be a fölgyorsuló eseményekbe, amelyek a nép szabadságvágyát tükrözik és ifjú szívekben vernek visszhangot. Ám ha túl magasra akar szökni a láng, mint a cigánymezei tüntetésen is, s nincs elegendő tapasztalat, tudás a zászlóbontás mögött, Tamási Áron a mindig kéznél levő derűjével ellenpontozza azt. Különösen mulatságos Kutyavetyi alakja, aki a vizsgáztató tanárok kérdésére, amikor a bibliai Ádám családjáról faggatják, úgy válaszol, hogy a falujabeli Fülei Ádámra gondol, a lókereskedőre, s határozottan kijelenti: más Ádámot „nem üsmer”.

Amikor Vince apja azon fáradozik, hogy fia bejusson a vásárhelyi kollégiumba, s valamelyik úri diák kiszolgálását ellássa, arra gondol: nem csupán havi egy garassal segíthet magán a vékony pénzű, szegény diák, de az életet is jobban megismeri, s nehéz sora igazabb embert farag belőle. Vincét, aki már a „pogácsás vásárban” megleckéztette Gábor Anna udvarlóját, nem kell félteni attól, hogy szolgaságába beletörődő, meghunyászkodó ember lesz. „Minő dolog a szolgaság?” – kérdi Márton bácsitól, a Haynal-major mindenesétől. „Annak nincsen szárnya” – válaszolja Márton bácsi. – Hát akkor az ő diákéletének sem lesz szárnya, abból csak vergődés lehet – következtet jövendő napjaira a megszeppent fiúcska.

Amikor huszonnégy évi szünet után egybehívják az erdélyi országgyűlést, a lázadó hangokat nem lehet már elfojtani. Az elégedetlenség látványos növekedésére jellemző, hogy az 1848 márciusa előtti farsangon a vásárhelyi diákok lefegyverzik a jobbágy foglyokat kísérő szuronyos katonákat a piactéren. A regényes mozzanatok Vince személye körül forognak, de Wesselényi pöre, a védegyleti mozgalom, Petőfiék fellépése, Rózsa Sándor készülődésének híre, Bem nagylelkűsége is emberközelbe, szívközelbe kerül.

Mindezt Vince apjának és Gábor Áronnak a barátsága, párhuzamos életútja alapozza meg. Közös törekvésük a csíksomlyói barátok felsőbb iskolájában kezdődik és a szabadságharcban teljesedik ki, az ágyúöntő gyárban. Akkor, amikor Peták tanító úr „mohos kútjából” is fölbugyog a hazafiúi indulat, s a háromszéki székelyek mind Kossuth kormányától, mind Erdély más részeitől elvágva harcolnak heteken-hónapokon át, míg az itteni szászok, románok a császári hadvezetés kegyeibe férkőzni igyekeznek.

A háború a háttérben zajlik; Vince erről csak hírekből értesül; fegyveres harcokban nem vesz részt. Deáki tudását, főként a rokonszenvét adja a nemzeti ügyhöz. A válságos hónapokban az ágyúöntéshez gyűjt anyagot. 1852 nyarán mégis lefogják s börtönbe vetik – több diáktársával együtt – a császári kopók, mert neve a honvédők listáján állt. A véletlen szerencse folytán menekül meg, s várja apja szabadulását is, miközben eltűnődik az ő sokszor elejtett szavain, reális aggályain – a nemzeti egység feltételeit illetően.

Vince szociális érzékenységét is apja fejlesztette ki, amikor lehetővé tette, hogy a maga szemével győződjék meg mindenről. A nagyszülőknél – András apónál, Teréz anyónál – tett látogatás a törvénytelen adóztatás módszereire – s e módszerek kijátszására – döbbenti rá. A gyergyószentmiklósi királybíró rokonban egy régi udvarház gazdáját ismeri meg, aki segíteni kész a bajba jutott atyafiakon, örökbe fogadná Vincét, s miután terve meghiúsul, csikót küld ajándékként, jósága jeléül, de megalázó módon bünteti a katonaszökevényeket. S nem csupán a gyermeki fantáziát megmozgató esemény az ökörsütés Zeyk Domokos házasságkötése alkalmából: láthatja Vince is, hogy az urak eszik meg az ökör javát, a többiek a hitványát, a cselédségnek csak a maradékok jutnak, a kutyáknak a csontok.

A negyvennyolcas magyar forradalom hibázott mind a jobbágyság ügyében, mind a nemzetiségi kérdésben. Kossuth a jobbágyság teljes felszabadítását akarta törvénybe vétetni, Teleki főkormányzó irányításával az „uniós” erdélyi országgyűlés ki is mondta a jobbágyok „örök időkre szóló” szabadságát, a nagybirtokos nemesség azonban vonakodott az igények kielégítésétől, rendi alapon állva: „A németek menjenek el, a jobbágyok maradjanak veszteg.” Vince javallatára Márton bácsi a Haynal-birtokon házat, földet kap a „tekintetes és nemzetes úrtól”, de az ilyen nemes gesztus ritka, mint a fehér holló. A nép kiemelése elnyomott állapotából „jobb sorsra tudná indítani” a hazát is – jegyzi meg Vince öreg tanára – Bolyai Farkas – szavait, melyekkel a belháború veszélyére is figyelmeztette Török professzor vendégeit. A nemzetiségek viszálykodásáról ugyancsak szó esik, amikor a román jobbágyok önkényes földfoglalásba kezdenek. Nyilvánvalóvá válik, hogy Bem győzelmeit – Kolozsvár, Marosvásárhely, majd Szeben, Brassó visszafoglalását – a hadvezéri tudás mellett azoknak a székelyeknek a lelkesedése is eredményezte, akiknek Csányi László kormánybiztos elengedte az 1849. évi adót, s leszállíttatta a parajdi só árát.

Erdély népeinek közös sorsáról, egymásrautaltságáról beszél Kirilla atya, s a belső ellentétek föloldása érdekében indítványozza: „Kürtölje ki Kossuth, hogy a román is legyen szabad nemzet, mint a többi. S tegye azt cikkelybe az országgyűlés! Akkor nem lesz huzavona, hanem lesz unió.”

Ezt a sok nézetet hogy tudta Tamási Áron – törések, szaggatottság nélkül – közös nevezőre hozni? S anélkül hogy a személyes érvelés jogát bárkitől meg kellett volna vonnia. Úgy lehetett az egyes alakok – hősök és szemlélők, szimpatizánsok és bajkeverők – közötti különbségeket áthidalni, hogy az író olyan nyelvezetet teremtett, amely más művek stílusától, mondatszerkezetétől eltér, de a témával összhangban áll, s a vallomásos formában egységesen érvényesül.

A székely nyelvjárás egyedi ízeit itt már alig alkalmazza. A századok folyamán kialakult, áttetszően tiszta, nemes veretű erdélyi stílust fejleszti tovább: Jósika Miklós s Kemény Zsigmond klasszicizáló örökségét. Egyenletesen folyó és gördülékeny, visszafogottan is szellemes, utánozhatatlan szépségű nyelv ez, modorosságoktól mentes; a közösség erejét, leleményességét, derűjét sugározza.

Tamási kerüli a merev archaizálást; szórendje változatos, költőien variált, de a népi észjárásnak is megfelelő; az élőbeszéd frissességével hat. Csak egy-egy rejtélyes szóalak „világol” régiségként a messzeségben, érzékelteti az elmúlt időket, századok arculatát, gondolkodását, gazdasági és lelki állapotát szórványos falvak és urasági porták, iskolák és hivatalok ódondús légkörét.

Aki netán nem ismeri a régies alakú s ma már ködösnek tűnő szavak (mint például az „ispotály” vagy a „kóroda”, a „láték”, a „szülötte hely”) pontos jelentését, az is azonnal érti az emberi szituációt. Tüstént rájön, hogy a „világodat után” a kora reggel cselekvésre késztető pillanatait jelzi; a „sokadalom” szó népes összejövetelre utal, s ha ott adnak-vesznek, vásár zajlik; a „pusmog” ige a csendes duzzogás, a „múlatja az időt” az „időzik” szinonimája. Az „urusol” jelentése az „orvosol”, a „szélyedez” az „elszéled”, a „termik” a „terem”, a „csamiga” a „csemege” tájnyelvi változata. A székely ember nem „veszeget”, hanem „velleget” az „étekből”, s nem „eszeget”, hanem „elleget”, nem „iszogat”, hanem „illogat”. Az ő gondolkozása szerint „szádja” (szája) egyaránt lehet az üvegnek és az utcának, „bütüje” (vége) a háznak és a földnek. A „vizsgálódás” nemcsak lazább, játékosabb, de lágyabb, melegebb hangzású kifejezése a komor „vizsgáztatásnak”.

Másként rakosgatja a szavakat egymás mellé Márton bácsi, mint Vince, a szolgaságot azonban egyaránt nehezen viselik. A magyar nyelv szereti a szólásmondást és a képes beszédet, amely nem nehezíti az értelmezést, csak izgalmasabbá varázsolja. Amikor – tegnap még gyermeki – személye kezd fontossá válni, zavarát így jellemzi Vince: „egész valómat olyan érzés lepte meg, mintha távoli dörgést hallottam volna, széjjel lévén a szénám terítve”.

A hatodik fejezet címét, amely harcban a hit, bajban a remény nélkülözhetetlenségét emeli ki, akár a Hazai tükör egészének, sőt életművének mottójául is írhatta volna Tamási Áron.

A Vadrózsa ága a férfikor tükre. A harmincas évek irodalmi fellendüléséről, fontos összejövetelekről számol be. A kortársakról, pályatársakról nyújt ragyogó képeket: csipkelődő és megértő gesztusokban, üdítő epizódokban bővelkedő, szellemes portrékat.

Különös hangzását azonban a megírás körülményei szolgáltatják. A halál szomszédságában elkezdett, végső akaraterőt szabadító számvetés ez. Ingerkedő és higgadt, csúfolódó és kiengesztelő, de soha nem cinikus összegezés. Illés Endre esszéje pedig, amely a Vadrózsa ágá-val szinte összenőtt, a fogantatás rendkívüli pillanatainak érzékeltetésén túl, a meglepetésként ható kis remekmű újszerű értékeit is jellemzi.

A háttérben a szemlátomást fogyó napok eseményei bújnak meg, de a búcsúzás fájó mozdulatait s az „úgyis mindegy már” keserűségét kizáró emberi tartás uralja az egészet: a virágzó és dércsípte, maghullató vadrózsa-élet gyors változásait. Kevés az idő a mérlegelésre: a megtett út legemlékezetesebb részleteit lehet kiemelni, s ennek megfelelő kifejezési módot kell választani.

Stílusában is különbözik a Vadrózsa ága az előbbi, hasonló tartalmú művek megformálásától. A lírai megjelenítés helyébe gondolati feszültségek lépnek; az epikai cselekményen belül szélsőségek közt ingadozó helyzetképek tűnnek fel; Ábel humora – a viszontagságokon átlendítő életbölcsessége – felvilágosult szatírává alakul; a párbeszédek a drámaiság légkörét erősítik. Állandó ellentétekből, derűs és komor színekből, természetes és groteszk motívumokból épül a jelenségek fölé emelkedő, az irónia és önirónia játékos és fegyelmező ereje révén kitáguló látomás.

A betegség zavarai megakaszthatták az írót munkájában, de meg is lódították: Rajta, csak rajta, ahogy a szülőföld tanította! A szülőföld Ábel néven szólította, amikor – Németh László szavaival szólva – „a maga fejétől Czímeresek-et írt volna”, azaz indulatos társadalombírálatokat, de a táj, amelyet annyiszor bejárt, amellyel soha nem tudott betelni, visszafordította és megóvta a politikai túlzásoktól.

A Vadrózsa ága önéletrajzi fonala ott folytatódik, ahol Ábel története véget ért az Amerikából Európába visszatéréssel: 1926 nyarán, egy évvel a Lélekindulás megjelenése után. Főként az erdélyi magyar irodalom szerveződésével s létrejöttével megindult csatározások személyes mozzanatait, sikereit és kudarcait, valamint első házasságának megromlását idézi föl Tamási Áron; a Benedek Elek vezéri irányításával zajlott irodalmi estek tapasztalatairól, nemegyszer botrányos kimeneteléről vall. A Helikon neves íróinak társaságában tett körútjait s a budapesti barátokkal – Babits Mihállyal, Hatvany Lajossal, Kosztolányi Dezsővel, Móricz Zsigmonddal, Németh Lászlóval, Illés Endrével, a Válasz körével történt találkozásokat, fehér asztal melletti beszélgetéseket vázolja föl.

Kuncz Aladár bravúros szerkesztői koncepciója s a kolozsvári Ellenzék szerkesztőségébe följárogató Hunyady Sándor bohém alakja éppúgy foglalkoztatja még a fantáziáját, mindenekelőtt az erdélyi állapotokba beleélő képességét, miként nem csituló ellenkezése Nyírő Józseffel. S bármily fölénnyel, elnéző mosollyal kíséri érintkezéseit s vitáit Nyírővel, az erdélyi irodalom színe-java előtt lefolyt kávéházi párbajuk puszta leírásából is jól sejthető az igazság. Nem egyszerűen csak hiú, sértődékeny ember lehetett Nyírő; inkább túlkapatott, kicsinyesen öntelt figura, a Keleti Újság hőskorának és hanyatlásának egyaránt „szerkesztőségi dísze”, akinek szüntelen duzzogása mögött más ok húzódott meg, mint amit szemrehányásként Tamási Áron mellének nekiszegezett: hogy az „írói gyermek” régóta nem mutatja meg a kéziratait, s nem is kíváncsi már az „atyai tanácsokra”.

Tény, hogy a húszas évek békés egymás mellett élése után Nyírő mind több és több gyanakvással, majd gyűlölettel figyelte vélt riválisa előremenetelét. S bebizonyosodott, hogy a „tanítvány” túlszárnyalta „mesterét”, lepipálta az 1924-ben kiadott Jézusfaragó ember legendás hírét, a székelységére büszke író kezdeti érdemeit. Ám a versengés körülménye Nyírőt is értékesebb munkára ösztönözte, a maga szintjén, amikor az Ábel a rengetegben kedvező fogadtatását látva sietett megírni az Uz Bencé-t – eredendően színes nyelvének s monumentális képeinek, balladás áttűnéseinek folytatásaként.

Valóság és költészet merész ölelkezései eredményezik a Tamási-művek sajátos töltését. Miként az író tudatosítja önmagában: „a látható valóság nem feledkezik meg a népmese lebbenéseiről, sem az úgynevezett misztikus irodalmi kifejezés a való élet tényeiről”. Sok novellája, nem egy regénye, színpadi játéka a népi észjárás, tréfacsinálás gyökérzetéből sarjad, de törzsük és lombozatuk már más, egyedül és csakis Tamásié. A diákkor „nyáresti bolygásaiból” és legénykori barátságok emlékeiből szőtt mesejáték az Énekes madár, s az Ábel-regények bővízű forrása az a társadalmi megrendülés, mely a háború után az erdélyi magyar társadalomban megmutatkozott és állandó riadalmat keltett. (Mintegy negyedmillió ember menekült Erdélyből Magyarországra vagy tengerentúlra – akik nem esküdtek fel az új Romániára, s nem fogadták el a Magyar Párt közvetítő érveit a maradásra. Hogyan is fogadhatták volna el, amikor a főirányítók – gróf Bethlen György elnök, Inczédy-Joksman Ödön, Gyárfás Elemér – olyan földbirtokosok, bankigazgatók voltak, akik csak a maguk háborítatlan jólétéről gondoskodtak?)

A Vadrózsa ágá-nak néhány remek részlete a művekben megtestesült különös alakok eredetét fedi fel. Ábel titokban, fájón szeretett kedvesének, Blankának egyik modellje Hedda volt – az a tüzes szemű, adakozó szívű román leány, akinek arcán reszkető vonások táncoltak, s háziasszonyának férje nem jelentéktelenebb személy, mint a kolozsvári állambiztonsági rendőrség főkapitánya. Amíg Hedda „megblankásodásának” lehetősége csak az író agyában fogant, addig a valóságban is átélt, a fiatal papnéval közös kaland a beteljesülés gyönyörűségét ígérte.

A vasárnapi prédikációra készülő lelkész figyelmének kijátszásával, a mulatságos bűnbeesés fegyvertényéhez azonban az erdélyi miliőből következő föloldás kapcsolódik. Az a felismerés, hogy miként lehet és kell megtanulnia s bizonyítania a katolikus írónak – akár az emberi esendőség útvesztőjében is – a vallási türelmet. Az incselkedő szerelem furcsa részleteit oly természetes jókedvvel meséli el Tamási Áron, mintha más feladata sem volna, csak összekacsintani a vele szimpatizálókkal. Az írói társaság elbúcsúzása alkalmával felhangzó, népszerű református zsoltár himnikus fénybe emeli a romantikus epizódot.

Tamási gyakran megfordult – irodalmi körútjain – a Centrál kávéház egybetolt asztalainál, ahol Sárközi György „halk vezérlete alatt” szenvedélyes csaták zajlottak. A háború előtti években még működött Budapesten több olyan „irodalmi kávéház”, amely teret engedett a kis pénzű csoportosulásoknak is. A Centrálban főként a Válasz munkatársai időztek akkoriban. A „szabadcsapattal fölérő” gyülekezet kiválóságait aligha jellemezhette volna tömörebben Tamási, mint hogy – távozóban – metaforikus jelzőit osztogatja ki nekik – az elterjedt pletykák, mutatós anekdoták helyett.

Szűkszavú jellemzéseivel is a gyakori szereplők karakterének lényegére tapint rá. A szellemi harcok nehéz pillanatait már maga az olvasó is elképzelheti. A „hiúzszemű besenyőivadék” – Illyés Gyula – lánggyújtó okfejtéseinek hatását, a „műveltsége köpönyege alól bírálgató” Szabó Lőrinc tartózkodását, az „eszével mindenkit megborotváló” Kodolányi János célratörését, a „bihari úrverő hajdú”, Szabó Pál „zajgását”, a „hortobágyi gyalogcsikós Jehova” képében tündöklő Veres Péter tépelődéseit, a „futóhomok túzokjaként” vonuló Erdei Ferenc s a „Dózsa György tisztelendő alvezérének” titulált Féja Géza replikáit.

Másféle baráti körökben tett látogatásairól is szót ejtvén, Németh László „prédikátori mondatai” ugyancsak nyomot hagytak Tamási Áron gondolatvilágán. Mint ahogy Illés Endre szüntelen biztatásai és „virágtermő vonalai” abban az időben, amikor a Révai Irodalmi Intézetben betöltött irányító munkája mellett egy nagy múltú napilap irodalmi mellékletét szerkesztette.

A kétes hírű, napjainkban is emlegetett Karinthy–Tamási afférra utaló megjegyzések némi kiegészítést s bővebb magyarázatot kívánnak. Igaz, hogy ez a mindkét részről hibás és kínos összeütközés szerencsés föloldást nyert a „kedves és tapintatos írófejedelem” közbelépésével (Tamási nevezte így Kosztolányit). S Karinthy Ferenc Tavirózsa című, élvezetes irodalmi történetére gondolván: fél évszázad távolából úgy tűnik, hogy a kölcsönös bántás szándékosan felejtődött el a későbbi találkozások során. S ha nem, Tamási Áron „sokszorosan jóvátette” a sértést, azért az utódokban nem termel az már mérget, nem szít haragot az esküdt hívek között sem. A vita tanulsága azonban nem évült el, s kérdései a még előforduló egyoldalú beállítás helyett tárgyilagos, józan elemzést igényelnek.

A húszas évek végén az erdélyi magyar irodalom képviselői kapcsolatot kerestek a magyarországi progresszív szellemű irodalommal. A hivatalos, konzervatív körök erre heves támadással válaszoltak. Voltak olyan csoportok, amelyek – az objektivitás látszatát őrizve – lemosolygón fáradt mozdulatokkal követték az éles lövöldözéseket, vagy éppenséggel szerették volna a magyar irodalom „egységes egészéből” kitörölni az erdélyieket – rosszízű politikai célzásokkal, például a baloldaliság vádjával toldva meg egyébként sem hízelgő jelzőiket.

1930 nyarán a Brassói Lapok egyik riportere, Mikes Imre (akinek része volt abban, hogy többek közt Kosztolányi és Gelléri novellái is bekerültek a magát függetlennek valló s a fasizmussal következetesen szembehelyezkedő, közép-európai rangú napilapba, s Mikes, aki már Budapesten látta el összekötő feladatait, míg mások Bécsből, Berlinből, Párizsból küldték haza a tudósításaikat) megkereste Karinthy Frigyest, hogy kitudakolja véleményét annak az általa is kedvelt írónak, akinek a szavára sokan hallgatnak, az „önálló” transsylvan irodalomról. Karinthy nem sokkal előbb, 1928 februárjában járt Kolozsvárott, meghívott vendégként s az erdélyi orgánumokban közölt írásaival is növelhette népszerűségét. Nem véletlenül esett hát rá a brassóiak választása. Karinthy azonban – Mikes Imre leírása szerint – nehezen szánta el magát a többszöri telefonhívás után létrejött s az Abbázia kávéházban megesett találkozásra. Vonakodva válaszolt a föltett kérdésekre, s a helikonisták folyóiratának elismerése mellett úgy nyilatkozott az erdélyi magyar irodalom egészéről, mint amely „gyermekkori emlékeket ébreszt benne”. „Hiszen jó az, ha visszamegyünk, de az ő távolságuk infantilis” – hangzott az érvnek szánt felelet. „Minden látszat ellenére is a távolmúlt és a távoljövő sokkal inkább alakítják ki a világot, mint a közelmúlt és a közeljövő. S ők itt tapogatódznak. Újrakezdenek” – folytatta nyilatkozatát Karinthy. A ma-centrikus írói programok silányságára célozva mondotta, hogy az önállóság jelszava „csak erkölcsi tőke ahhoz, hogy azt csinálhassák, amit csinálnak”, az erdélyi fiatalok.

Kemény szavak; de ha túl szigorú vagy elhamarkodott ítélet bujkál is bennük, nem teljesen alaptalan. A provinciális elszigetelődés veszélyére mások is rá-rámutattak. Karinthy dodonai válaszából persze azt is ki lehetett venni, hogy a még utórezgéseit élő, neves polémiában, amely a történelmi regények létjogáról folyt, s Tamásiék oldaláról nézve a múltba menekülő „steril megoldások” divatját kívánta leleplezni, íme, Karinthy is a visszahúzók pártján áll, mintha a jelenkor nagy problémái – mindenekelőtt a magyar kisebbség létkérdései – egyáltalán nem érdekelnék őt. (Ez utóbbiakat egyébként azok a polgári-radikális írók sem érzékelték eléggé, akik a magyarországi ellenforradalmi kurzussal szemben menedékjogot élveztek az erdélyi városokban 1919 után.)

Arra a zavarba ejtő kérdésre, hogy személy szerint mégis kiket becsül az erdélyi titánok közül, Karinthy az 1929-ben Budapestre áttelepült Áprily Lajost mint kitűnő költőt, a „szeretetre érdemes” Kuncz Aladárt és az „igen tehetséges” Hunyady Sándort (azaz – Mikes szavaival szólva – az „összes pestieket”) említette.

Tamási Áron szellemes elmefuttatása, amit a Brassói Lapok augusztus 22-i számában közzétett (s majd 31-i számában kiegészített) Mikes-interjú robbantott ki, olaj volt a tűzre. A lobogó szenvedélyű vitatkozót elsősorban az háborította föl, hogy Karinthy felületesen tájékozódott: nem méltányolta, sőt lebecsülte azokat az elvi és gyakorlati erőfeszítéseket, amiknek részleges eredményeként, 1929-től kezdve, az eredeti tehetségek egész sora került ki – megizmosodva – a kezdeti bizonytalanságból, a belső ellentétektől sem mentes kísérletezések letisztulásával.

Tény, hogy ezekre az eredményekre és új értékekre a Nyugat irányítói közül Babits Mihály, más csoportok részéről Németh László is felfigyelt. Tamási Áron először 1928-ban, másodszor 1930-ban kapott Baumgarten-évdíjat (a későbbieket most nem számítva). S azok a művek, amelyekre mint jelentős tettekre hivatkozott vitacikkében, a Gulácsy-mű kivételével ma is helytállóak – úgy, ahogy Tamási látta azokat 1930-ban, nem sokkal az Ady-revízió után: „A Fekete vőlegények az utóbbi tíz esztendő történelmi regényeinek az élén áll, a Makkai Ady-könyvénél odakünn sem cselekedtek irodalompolitikailag nagyobbat; a Jézusfaragó ember novellái egészen társtalanul ragyognak odakünn, és a Varjú nemzetség is bátran hadat viselhet a körúti írók minden teremtményével.” (Jegyezzük meg Tamási szóhasználatát: „körútit” mond, s nem a „pesti” irodalmat persziflálja, amely őt rég befogadta.)

Egyik eligazításnak szánt, szűkszavú megjegyzése mélyén viszont nem csupán jogos figyelmeztetés izzott. Az elszabadult bírálat hevében „litván”-nak nevezte Karinthyt – ahogy ezt a Brassói Lapok augusztus 27-i számában közzétett, Üzenet Karinthynak című írásának ominózus kitételei tükrözik. Karinthynak – úgymond – „csak úgy illik nyilatkoznia”, miként „egy litván írónak ildomos volna”, mert „a magyar föld porától sohasem dugult bé az ő lelki orrlika. Az erdélyi hegyek között sem fáradozott, még infantilis távolságokra sem.”

Ha úgy gondolta is Tamási e bíráló megállapításait, mint ahogy később – az Ellenzék szeptember 7-i számában megjelent Rák-e, vagy mász? című cikkében – kifejtette, másképpen értelmezték. Voltak, akik első nyilatkozatából csupán az egyénieskedő véleménymondást, a húszas évek elején porondra lépett Tizenegyek elszántságát, újító törekvéseit hallották ki. Mások „idegent” értettek a „litván” elnevezésen, s ha nem éppen becsmérlő tartalmat, akkor is valamiféle kiközösítést sejtettek a furcsa hasonlatsor mögött.

Karinthy még megkockáztatta azt a kijelentést, hogy a Mikes-interjú „egyes mondatai valóban tőle származtak, de tartalmukért egyedül Mikes Imre a felelős”, ezért Tamási is jobban tette volna, ha nem őt, hanem Mikest vonja felelősségre az „összekovácsolt mondatokért”. Kosztolányi Dezső pedig – Mikes gyanúsítása nélkül, de nem zárva ki az ellenőrzés híjával leadott interjúk „árnyalati torzítását” sem – az Ellenzék munkatársával folytatott (s a szeptember 6-i számban közölt) beszélgetés során „a magyar irodalom megsértett szellemének kijáró” elégtételt sürgetett: „Bárki politizálhat jobbra vagy balra. De arra, hogy valaki milyen író, sehol a világon nincs más megkülönböztetési alap, mint a nyelv, a vérségi származásnál is erősebb kapocs…”

S ezt a szálat bogozva jelenti ki Kosztolányi: „Magyar író az, aki magyarul ír”, mert „egy nép lelke, egy költő tehetsége mindig csak a nyelvben nyilatkozik meg végzetesen és maradéktalanul”, miként Petőfi, Gárdonyi, Joseph Conrad, Panait Istrati, Anatole France és mások példája bizonyítja, akik nem viselnék el a vérségi – s nem a nyelvi – alapon történő besorolást.

Karinthy azonban a saját példáján tapasztalhatta, amit Tamási elöljáróban elmond: hogy személyében „a magyar írót fogadták és ünnepelték szívbéli örömmel” Kolozsvárott, s hasonlóképp látták vendégül az erdélyi lapok, folyóiratok is, más kiváló magyarországi írókkal együtt. Az valóban Kosztolányi bölcsességére vall, hogy miközben igazságot szolgáltat a lekicsinyelt erdélyi irodalomnak (mely ugyan nem szorul már védelemre), felfigyel a még csírájában levő, készülődő népi-urbánus ellentét előjeleire, hangsúlyozván, hogy „a pesti élet minden alakja, egy koraérett borfiú, egy ügynök, egy züllött ripacs pont oly méltó tárgyak, mint másoknak a szántóvető, a falusi varga vagy a havasi pásztor”, hisz „az íróknak minden csak anyag”.

S Tamási nemcsak a „litván családfa” körül támadt félreértéseket eloszlatni kívánó igyekezettel, de Kosztolányi felszólításának is eleget téve válaszol, rangjához méltó komolysággal és felelősséggel: „A kedvem bizsereg úri beszédjén, és megőrzöm a szemeimben a neki szánt meleg érzést. Mondja meg Karinthynak, hogy én is rossz kedélyállapotban voltam, de különben nagy tisztelője vagyok, és boldog az az óra, amelyben találtam egy közös barátot vele.” S ugyanebben a hangnemben magyarázza el nézeteltérésük eredetét. „Ami pedig a »litván« családfát illeti, azt félreértették szegényt – pontosítja a hasonlatot. Ez nem jelent sem idegen, sem zsidó származást, mely utóbbit megszoktuk a legmagyarabbnak ismerni el. Egyszerűen megint szellemet jelent, mindig éber és kifésült serény szellemet, amely nálunk Magyarországon, eltúlozva a francia hatást, mindig harmadrendű szerepet akar tulajdonítani minden írásnak, cselekedetnek és eszmei törekvésnek, amely a magyar föld ízét, a magyar paraszt tiszta nyelvét, a magyar nép életjogát, bánatát és kedvét akarja előtérbe állítani.” (Nincs ez ellentétben azzal, amit Kosztolányi 1927-ben, egyik fontos esszéjében – irodalmunk akkori nyelvi állapotát tekintve – falusinak bélyegzett irodalmi stílusunk, illetve a Nyugat berkeiben megvetett Móra Ferenc védelmében és „csenevész, szegényes városi nyelvünk” okait kutatva bizonyított be, hogy „a magyar próza gyökerében és mivoltában népies, s más nem is lehet”.)

S ahogy végül megkülönbözteti Tamási Áron a maga írói felfogását a Kosztolányiétól, akár mint ideális nemzeti elképzelést is, a kisebbségi lét tudatával és a magyarság sorskérdései melletti elkötelezettséggel teszi ezt – kinek számára „nem az anyag szent”, s vélvén, hogy a nemzetnek sem „az a magyar író az ideálja, aki csak magyarul ír, hanem az, aki magyarból és magyarnak ír”. „De boldog, aki oly előkelő tud lenni, mint Kosztolányi – folytatja az összehasonlítást. – Neki egy elefántcsonttorony adatott, nekem azonban ott kell másznom a magyar erekben, hogy szörnyű betegségek bacilusait irtsam ki onnét. És hiába van Joseph Conrad és Zola és Anatole France, és hiába van Goethe és Shakespeare, mert én mégis szenvedek, és ők mind nem tudják elfeledtetni velem mindazt a szenvedést, ami bennem, szerencsétlen magyarban zuhog és kiált: – Élni akarok!…

Erdélyben megint ősz van: az élet és a halál beszélnek egymással. Én az ő árnyékukban gondolok Kosztolányira, az Őszi koncert költőjére, és ő bizonyára meg fog érteni engem, aki nem tévedek már az ifjúság menthető hirtelenségével, mert olyan öreg vagyok már, mint a magyar nép vágya… Bocsásson meg nekem tehát, ha elrontottam volna a kedvét, de Dózsa György sem gondolt Krisztusra, amikor sütötték, pedig volt olyan nagy felette, mint énfelettem Goethe.

Ez emberi és magyar dolog.

Számomra ez az irodalom szelleme.”

Ez utóbbi vallomáshoz kétség nem férhet. Nem idejétmúlt, ma is elgondolkoztató felismerés ez. Egy különös írói sors megszenvedett s közös cselekvésre hívó igazsága.

 

Z. Szalai Sándor