Szólít a szülőföld

Bölcső és Bagoly
Hazai tükör
Vadrózsa ága

 

 

 

 

A sors és a történelem üzenete

 

A gyökérzet – fentről nézve

Tamási Áron személyiségében a Székelyföld és a régi, zárt faluközösség íróját látták – s méltatták elismerésre – már a kortársak – Babits Mihály, Németh László, József Attila, Illyés Gyula is.

Történetei szóljanak bár különböző dolgokról, mind a szülőföldről indulnak, vagy oda kanyarodnak vissza. Majdnem minden írása emlékezés és emlékeztetés – más és más formában, de a személyes vallomás elhitető erejével.

Farkaslaka és a „székek” szellemi élete, erkölcsisége, megélhetési gondja a mérce, az összehasonlítási alap, az emberség megőrzendő példája. Az emberi létezés kézenfekvő magyarázata és a kozmikus rejtelmekbe világító fénysugár. A költői értelmű mítosz és a valóság ötvözete – a népköltészet lehetetlent nem ismerő fordulataival és a kedély gyakori változásaival.

Tamási Áron szülőfaluja nem érezte olyan közelről a nagybirtok szorítását, mint Szabó Pál bihari tája vagy Veres Péter gyepsora; más bajoktól, más nyomorúságoktól szenvedett. Lakóinak többsége törpebirtokos vagy öt-tíz holdas kisgazda volt: a maga szolgája, aki szabad portáján szabadon járhatott. Dölyfös nagygazdák kegyelemkenyeréért se rimánkodott; ha a kevés termőföld hasznából nem tudott megélni, fölment a hegyekbe télen favágónak vagy szénégetőnek, hogy független mentalitását megtarthassa. Farkaslakán a zsellérség fogalma ismeretlen volt; vagyoni különbségek sem igen rontottak az emberi kapcsolatokon – ezért erősebb az összefogó ereje, éltetőbb a melege a közösségnek, mint más vidékeken.

Féja Géza találó megállapítása szerint „talán utoljára virágzott ki” Tamási Áron tollán „népünk keleti bűbájú mesevilága, és lüktetett végső feszültséggel a ballada”. Az író hol szülőjének, hol tárgyának nevezi a faluját; néha úgy tűnik, mintha csak a képzeletében léteznék – mert ő teremtette s emelte a magasba. Előbb szülte őt Farkaslaka, hogy ínséges időben szólíthassa, s ő tisztességgel teljesíti a rábízott feladatot, szülője parancsát.

Azt azonban, hogy milyen belső tusát folytatott önmagával, írói kibontakozása során, hogy a helyi érdekeltségen túl, a „készen kapott” értékeket kiteljesítve, átlényegítve nyújthasson újat, eredetit, megtalálva az utat, amely a tágabb emberi világba vezet, az egyetemes lét és az egyetemes emberség kérdéseihez, már alig-alig veszik észre jószándékú bírálói is. Ez utóbbi folyamat talán csak a nemrég összegyűjtött s Jégtörő gondolatok címmel megjelent publicisztikájának – esszéinek, úti tűnődéseinek, vitacikkeinek, önvallomásainak – két kötetéből rajzolódott ki igazán.

Részint költői erényei, humora révén, részint külhoni ismeretei (magyarországi utazásain és amerikai kalandozásán szerzett tapasztalatai) segítségével tágította ki látóhatárát. Így tudott kapcsolatot teremteni nem csupán Erdély, de más tájak, más földrészek lakóival is, szellemi őrséget vállalni a háború éveiben.

Az Ábel-regények fő indítéka az otthonteremtő igyekezet, de egy sajátos létforma nehézkedési törvénye testesül meg bennük. Ábel otthon-érzete nem boldogító állapot vagy játékos önfeledtség csupán, hanem az élni tudás nélkülözhetetlen feltétele. Az éles eszű erdőpásztor, majd alkalmi munkákból élő vándorlegény groteszk helyzeteiben és „leckéztető” tréfáiban, vidám kacagásaiban és szomorú tűnődéseiben voltaképp a szegénység fájdalma sejlik föl. Az író azért viszi fel hősét a Hargitára, hogy a társadalom korlátai közül kiemelje. Ábelt ott fent senki és semmi nem akadályozza vélt igazságai kimondásában, mert a Hargitán nincsenek előírt társadalmi formák. Erdőőri megbízatásának megszűntével, hányattatásai során azonban rákényszerül arra, hogy alaposan szétnézzen a „megvetett” világban.

A székely góbé tréfálkozó, csipkelődő természete, talpraesett s naiv bölcsessége Tamási írásainak csak egyik, nem is a legfontosabb eleme. Jellemzőbb vonása az, hogy a jobbágyparaszti ősök, hajdani határőr vitézek, erdei munkások, falusi iparosok beláthatatlan seregét vonultatva szótlanságukat oldja föl, élni akarásukat oltogatja másokba. Zsigereiben érzi a hegyek vajúdását, erdők zúgását s szelíd lélegzését, patakok csörgedezését és szilaj futását, lelke érzékeny lemezén a „mélyből morajló” üzeneteket fogja föl s raktározza el – aki „mindenen okulva tanít és az élethez holtig gyűjti a kedvet”.

A feszültségekkel teli, sokszínű ősi életet emeli-menti át a saját korába: a minden előbbinél nyugtalanabba, tudakozóbba. Hősei már nem elégszenek meg örökölt sorsukkal: többre vágyakoznak s jutnak. Ábel ugyan nem vágyik a Hargitára: őt a szegénység tereli föl oda; de ha már ott van, minden tudását összeszedi, hogy a kísérteties-nehéz próbáknak megfeleljen. Mások a garabonciás diákok lendületével vágják ki magukat szorongató helyzetükből. Küzdelmük sokszor jelképpé nő, holott a valóság talaján lépdelnek.

Meglepő jelenség, hogy Tamási mítoszteremtő igyekezetében is milyen reális környezetrajzot nyújt: földszagú társadalmi hátteret fest. Ez azért lehetséges, mert az ókori, keleti kultúrák alapjáról fölszállt szellem az emberi képzelet szülöttje, s minden műalkotás lényegére utal.

Babonás hiedelem és tudományos ismeret egymásba olvadása Tamási világképe, miként az egész népköltészeté, népmeséé a Jó és a Gonosz örök harcának megnyilvánulása. Sokszor nem is a cselekmény a fontos, hanem inkább a játék, az elsőszemélyű előadásmód, az elmondottakhoz való hozzáállás, a kozmikus világrend tudomásulvétele. A hősök szinte könnyed eszközök a Sors kezében: pehelyként szálló kiszolgáltatottjai varázslatoknak, boszorkányságoknak; de annál pontosabbnak, megfoghatóbbnak kell lennie a miliőnek, amelyben a különös-furcsa alakok életre kelnek s betöltik rendeltetésüket.

Tamási földet-eget, testet-lelket egyesítő látása csak látszólag egyezik a keresztény és a keleti misztikával, az okkultizmussal, a lélekvándorlás tanával. Nála nemcsak az állatoknak, de a növényeknek, sőt a tárgyaknak is lelkük van. Regénycselekményei gyakran álomi lebegésűek, de történeteinek mindig van valóságos magva.

Védtelenségükben vergődő emberek mesélnek – nyílt célzásokkal – magukról és a világ állapotáról. S aki sokáig némán hallgatja őket, az író egy szomorú gazda ajkáról olvassa le a tanulságos szavakat, amelyek a „vérre menő” játékból buknak ki. „Hallották-é a vak ló történetét? – tereli más irányba az író a beszélgetést a robbanásig feszült hangulatban. – Azét a vak lóét, amelyik Tündérországba vitte a királyfit, mert nem látta a kövér füvet a réten.” „Az nem királyfi volt, hanem cigány, mert nem jár más nemzetség vak lovon soha” – szól közbe az egyik legény. „A mesében még döglött lovon is jártak, mert ott minden lehetséges” – folyik tovább a párbeszéd. „Az a mese olyan, mint a mü életünk – magyarázza a házigazda. – Mert ebben a mü életünkben is minden lehetséges.”

Az írót magát is elgondolkoztatja a mélységes hasonlat, amely „a nép szívéből bugyogott egyszerre fel, mint a fekete vér”. A hirtelen beállt csönd tartóztatja föl a meggondolatlan cselekedetet; mind néznek maguk elé „az árvaság végtelen szomorúságával”, mert tudják, nekik egy vak lovuk sincsen, még csak egy döglött gebéjük sem a „beborult időben”; fényt vetnek mégis, mint a csillagok, amelyek „csodálatos, dús tavaszi éjszaka után sírnak”.

Egy másik novellájának hőse tudathasadást hordoz, amikor riadt kiáltozása hallatszik égő házának árverezése közben: „Tüzet vegyenek! Tüzet vegyenek!” A Kivilágított fapiac árusa sorra elszalasztja a vevőit, és megcsinálja később a maga szerencséjét. Este ráül a farakásra, meggyújtja azt, s addig le nem száll róla, amíg ki nem fizetik az árát a járókelők.

Tamási Áron világa körülhatároltabb, mint a nagy klasszikusoké. Megjelenítő készsége, emberismerete viszont egyenrangú társukká avatja. S ma már egyre több bizonyítéka látható annak is, hogy művészete behelyezhető – ha úgy tetszik – a világirodalom nagy áramlataiba.

 

Valóság és jelkép

Túljutván a pálya delén, szinte minden író fontosnak véli – s megkísérli valamilyen formában – a saját életének fölfejtését. Annyit vesződött már másokkal, annyiszor bújt alakjai mögé, vélekedett az ő fejükkel, hogy ideje rendet vágni köztük, s önmagával is tüzetesebben szembenézni. Bevilágítani a megtett utat: bemutatni a tájat, a társadalmi környezetet, amely eleve meghatározta emberi és írói fejlődését. Felfedni a gyökérzetet: a személyes sors, a választott foglalkozás és a létrejött művek rejtett összefüggéseit. Vannak persze kivételek is, akik tüstént számadással kezdik, mert a küldetéstudat hajtja őket, s voltaképp minden művüket okfejtő összegezésnek szánják.

Tamási Áron nem készülődött az írói pályára. Tízéves koráig még arra sem gondolhatott, hogy átlépi egyszer a hegyek alján megbúvó szülőfaluja határát, s nem a földművelők, pásztorok örökegyforma dolgát teszi, rögös útját járja végig. Balesetének köszönhette, hogy gimnáziumba került, s megmenekült attól, hogy apja paraszti gazdaságában nyűglődjék addig, amíg önállósulni nem tud. Az első világháború utáni bizonytalanságban sem a becsvágy sarkallta, hanem az Erdélyben maradt magyar értelmiség sorsa foglalkoztatta, s érlelte meg a lappangó szándékot, amikor eldöntötte, hogy író lesz.

A székelyudvarhelyi gimnázium hagyományos szelleme kicsalogathatta volna kiváló képességeit, de inkább elnémította. A magyar nyelvet, irodalmat tanító tanárai és az önképzőkör vezetői – s nemcsak azok elődei – között volt jóhírű költő és műfordító is: az idősebb Szemlér Ferenc. A felnőtt diák – saját bevallása szerint – „elég nekibúsulással” írogatta a magyar dolgozatait, s ha hallatlan sikereket ért el velük, s tanári dicsérettel körítve olvashatta is fel némelyik munkáját az osztály előtt, a pódiumról, halvány ambícióit elvágta az igazgató, aki kétségbe vonta a szerzőségét.

Kellemesebb időtöltés volt hát, ha az iskola falai közül ki lehetett lépni, néha szökni a szabadba, csatázni a református diákokkal, a „csiszlikekkel”. Megesett, hogy megfelelő ellenfél híján csellengő férfiakat támadtak meg, térítették le útjukról a temető csöndes tájékát fölverve, a Budvár alatt, a Csicser lejtős oldalán. Ilyen vitézségekben nagyobb rangot lehetett szerezni, mint az iskolapadban, vagy az internátusban a vigyázó hatalmát élvezve.

Visszás körülmények között kellett mérlegelnie Tamásinak, hogy milyen megélhetési formát választ. Mibe vágjon bele 1919 őszén, Romániában – az a humán tárgyakon nevelődött, érettségizett fiatalember, aki a magyar kisebbséghez tartozik, ráadásul – bár akaratlanul – a bukott monarchia hadkötelékében nagyezüst vitézségi érmet kapott? Mibe foghat egyáltalán az elcsatolt területen, a polgári-nacionalista államban, amelynek nincs még törvényes alkotmánya, ideiglenes rendelkezéseit pedig nehéz megtartani és megtartatni azért is, mivel gyakorlati megvalósításuk olyan akadályokba, helyi villongásokba ütközik, hogy csak lépésről lépésre lehet azokat legyűrni. Az új állam fontolgatja még, hogy adjon-e jogokat a magyar, a szász és más kisebbségeknek.

A pályaválasztás gondját hiába szeretné megosztani unokaöccsével a jótékony nagybácsi. Ifjú Tamási Áron, a piavei offenzíva részese, irtózik már a vértől, a gyermekkori fájdalmas műtét emlékével fél a sebészkéstől, a boncolástól is; orvos tehát nem lehet belőle. Hogy pap legyen, azon a pátriárka ütközik meg a legjobban. „Ügyvéd akarsz lenni?” – kérdi szemlesütve, mire a válasz: „Nem, mert bíró.” S aki ezt feleli, elhiteti magával és másokkal, hogy „az orvosinál is szebb hivatás bírónak lenni” a rendkívüli, zavaros időkben.

Beiratkozik jogásznak, de hamarosan a román nyelv lesz a hivatalos érintkezés formája a kolozsvári egyetemen – előadásokon, szemináriumokon egyaránt. Elmúlik egy év, s Tamási Áron már a kereskedelmi akadémiára jár – banktisztviselői vagy ahhoz hasonló állás reményében. Az első csalódás akkor éri, amikor az akadémia folyosóján szembetalálkozik azzal a számtantanárával, akivel a gimnáziumban – kezdettől végig – csöndesen, búsan ellenkezett. Őszintén szólva, csak jót mondhatott róla, mint ahogy a kereskedelmi főiskolán sem a tanárokkal, legfeljebb a tantárgyukkal gyűlik meg a baja.

A Szent József Finevelő Otthon termei sok lángoló s tervező arcot láttak, de nem lehetett még tudni, kinek merre vezet a szekere rúdja. Nemcsak az egyetemisták, de a kereskedelmisták érdeklődése is sokfelé ágazott a politikai viták sistergő légkörében. Tamási Áron szobatársai a szabad idejükben főként azokat az újságokat böngészték s teregették ki, amelyekben ki-ki büszkeséggel fedezte fel a saját nevét, s irigységgel bámulta a másikét. Egyikük – Magyarosi Zoltán – már a tordai lap „fölkent” tudósítójaként viselkedett, a másik – a lugosi fiú: Halmágyi Antal, aki nemsokára Amerikába ment – még önteltebben és zsarnoki módon szónokolt, mert naponta közreadott valami hírt lopásról, tűzesetről s más efféléről a kolozsvári „krajcáros újságban”. Ők ketten „másképpen fésülték még a hajukat is”, mint a többiek, s ha véleménycsere folyt a „nyolcasban”, azon a címen követelték maguknak a döntés jogát, hogy a nyilvánosság előtt elismert emberek.

Egy napon azonban váratlan fordulat történt. A Keleti Újság 1922. évi pályázatán fölfedezték Tamási Áront, aki mindjárt első novellájával beírta nevét a magyar irodalom történetébe. A maga számára – s eljövendő pályafutására nézve – nem volt ez csupa öröm és diadal. Épp az ellenkezőjét érezte: azt, hogy „furcsa és titokzatos rabságba esett”, mert „remegő és fénylő fonalak kötözik” már oda „a sorhoz, mely a néppel közös”. „Elvesztettem a szabadságomat, hogy megnyerjem azt” – emlékszik majd 1942 húsvétján az első fényes napra, amikor írósága elkezdődött, s természetesnek találta, hogy a kollégium nyolcas számú szobájában ő lesz a „zsarnok”.

Egyik kései, A hegyi patakról című vallomásában – a forrásvidéket körbejárva – jegyzi meg Tamási, hogy a születés és a kiválasztódás tényét tudomásul lehet venni, ám a „folyamatot” szinte lehetetlen megfejteni. A mintegy százezer évnyi emberi létben, a földkerekségen elméletileg „akárhová el lehet helyezni egy ember születését és rövid életét” a kevés ismerős és sok ismeretlen mozzanat alapján, de ez nem a teljes igazság. Nyitva marad mindig, a titokzatosság fátylába burkolva, a kérdés: miért éppen akkor és miért éppen ott? Senki sem választhatja meg, hová és mire születik, de „minden értelmes emberben vannak olyan tulajdonságok, hogy bármi lehet belőle, vagy majdnem bármi. A sok tulajdonság közül a körülmények kiemelnek egyet, s az az egy tulajdonság az élete tevékenységének a gerincévé válik.”

Tamási Áron szerénységére, művészi demokratizmusára vall ez a felfogás. S kiterjedt rokonságának, mindenekelőtt a testvéreinek pályafutása bizonyítja: a művészi képesség mily különös, kiszámíthatatlan adománya a sorsnak. A tehetség – Németh László kifejezését kölcsönkérve – „épp annyira körénk, mint belénk rejtett kincs”. Áron öccse és húga – Gáspár és Ágnes – éppoly ízesen tudtak mesélni, a szavakat hasonló észjárással rakták egymás mellé, mint költő bátyjuk, csupán a bátorság – s a biztos megélhetés – hiányzott ahhoz, hogy ne hagyják szunnyadni a bennük rejtőző értékeket. Gáspárnak a Vadon nőtt gyöngyvirág közreadásával még sikerült – idős korában – bemutatkoznia, a többiek nem törekedtek erre, pedig elődeik közül egy-egy magasabb szellemi munkát vállalt, művészi pályára lépett tanulmányai befejeztével.

A Tamási ősök, akik Udvarhely körzetében laktak mindig, a székely helyőrségek tizenhatodik század végi toborzásáig s Báthori Zsigmond szabadságadományáig visszavezethető múltjukkal büszkélkedtek. Az egyik bővérű, nyughatatlan családfi – aki a Hazai tükör-ben rafinált vendéglátóként felbukkan: a nótárius Están uram – a császári helyőrséget egyaránt szolgálta és gyűlölte, miközben a népet nyúzta. Tamási Áron nagyapjának a testvére – akitől a nevét örökölte, s aki erkölcsi és anyagi értelemben támogatta – a gyulafehérvári katolikus egyházmegyét kormányozta.

A huszadik század valósága nem ilyen tündökletes. A kis Áront idő előtt munkára fogják, pedig a vézna testalkatú fiúcska – s a mesék világában kószáló, ábrándozó gyermeklélek nem alkalmas a nehéz erdei-mezei dologra. A nagy figyelmet igénylő szerszámfogások helyett inkább „az ágak hegyén jár az esze”, aminek rendszerint apai fenyítés a következménye. Áron szeret iskolába menni – ott, ahol „csak a látszatát kell megadni a tanulásnak”. Az olvasást, betűvetést, kézügyességet hamar elsajátítják a falusi gyerekek is, a számtani alapműveleteket szintén, de már az állatok, növények határozóit, osztályozását nem könyvből ismerik meg, hanem természetjárásaik, erdei-réti kirándulásaik nyomán szedegetik össze, vagy úgy, hogy a tanító úr földjét művelik, kertjét és jószágait gondozzák.

Az udvarhelyi katolikus gimnáziumban eltöltött hét esztendő léleknevelő hatásáról a Szűzmáriás királyfi című korai regény tudósít. Attól az izgalmas pillanattól kezdve, hogy a szülők a gondosan elkészített, becsomagolt holmikkal együtt „bészállították” gyermeküket az internátusba. Áron mindjárt jó pajtásra lelt, s boldogságot érzett, hogy ősztől nyárig mentesül a fizikai munka alól, de a tanulást eleinte „látszatnak” vélte itt is, mint az elemi iskolában. Meg is lett az eredménye: félévkor rovót vitt haza, számtanból elégtelen osztályzatot kapott. A föld alá bújt volna szégyenében, s rémüldözött, hogy szülei kiveszik a gimnáziumból, s verejtékezhet újra otthon. Nemcsak édesanyja siet elsimítani a botrányt, de ő maga is megembereli magát: pótolja mulasztásait, a negyedik osztályban már kitűnőre vizsgázik, s a gimnáziumi évkönyvben – közös értesítőben – vastag betűkkel áll a neve.

A felsőbb osztályokban tanúsított előmenetelét az első világháború eseményei zavarják meg. Besorozzák katonának, s egy évvel előbb hadiérettségit tehet. Úgy tűnik: a mundér kedvezményeket csikar ki a vizsgáztató tanároktól, Tamási Áron azonban magyar nyelvből és irodalomból elégségest érdemel, németből ellenben a „szövetségesnek kijáró” jelest. 1917-ben tiszti iskolára hívják be, s Gyulafehérvárra vezénylik, ahol apostoli nagybátyja elintézi, hogy a püspöki palota vendégszobájában vehessen szállást. Az örömkatona vígan él, a szerelem első ízeivel ismerkedik: egy Júlia nevű szép leány képét dédelgeti a lelkében; hozzá verset írni nem mer, de kétnapi laktanyafogságot szenved érte. Vége szakad a jó világnak: 1918 nyarán az olasz fronton találja magát, raja élén. Itteni élményei szívódnak majd fel több novellájába és a Ragyog egy csillag című regényének részleteibe – hol az átélt véres eseményekhez tapadva, hol a folklór végletes színeiben.

Felsőfokú tanulmányainak befejezése után helyzete majdnem kilátástalan. S amikor a legmesszebbre jut Farkaslakától, akkor lesz megmásíthatatlanul író. Ahová a megélhetés kényszere űzte, Amerika földjén értesül első könyvének – Lélekindulás című, kívánsága szerint összeállított novellás kötetének – megjelenéséről. Innen három kemény év elteltével – s egy hontalan néger megrendítő példáján okulva – hazatér. A néger a vallásos révület színhelyén, Tamási csak a szülőföldjén tud otthon lenni, felelve a nyugtalanító kérdésre: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Otthon legyünk – hogy élni tudjunk.

S amikor már a pálya csúcsán áll, 1944-ben ismét válaszút elé kerül: Kolozsvárott maradjon-e vagy Budapestre költözzék a parasztpárt vezetőinek biztatására? Budán telepedik meg – bujkál, s talál menedéket a fasizmus mindent elsöprő, szennyes áradatával szemben. Nem lesz nyugodt élete ez után sem. Barátokban nincs hiány, de hiányzik a régi, eleven közeg, amit a kolozsvári szellemi élet pezsgése jelentett számára – szerkesztőségek, írók és művészek közös küzdelme, reménye a bajban. Bár a korváltás és munkahelycsere után mindjárt azonosulni tud a magyarországi demokratikus fejlődéssel, a parlament tiszteletből meghívott képviselője; a koalíciós pártok csatározásai nem mindig kedveznek neki, a székelység fiának.

Íróként is nehezen talál magára a megváltozott helyzetben. Több műfajban kísérletezik, de egyik sem látszik biztosnak, előbbrevivőnek. Novellát évekig (1946-tól 1949-ig, illetve 1950 nyarától 1953 tavaszáig) alig-alig ír. Ki akar már lépni a folklór bűvöletéből, a napi nyers valóságot figyelve, de ebből sem születik jelentős mű. 1949-től 1953-ig az irodalompolitika is túl szigorú, merev feltételeket diktál, nemegyszer teljesíthetetlen követelményeket támaszt – nem véve eléggé figyelembe az írói munka természetét, belső törvényszerűségeit; így nem is ítélheti meg tárgyilagosan Tamási Áron és mások törekvéseit s elért eredményeit, a válságból kivezető lehetőségeit sem.

A félreállított írók műveit nem közlik, de Tamásitól azt sem kérdezik, miből fog megélni. Műsorfüzetekben ajánlott, esetenként előadott bábjátékai és színpadi jelenetei elenyészően kevés honoráriumhoz juttatják. Amikor már mérhetetlenül sokat nélkülöz: önérzetével ellentétben, burkolt formában, a barátság gesztusaként elfogad neves művészektől érkező anyagi támogatást, meghatározott pénzösszeget is. Bár sikerül neki is lepleznie, sok szorongással, a megaláztatás kínjával teszi ezt. Csak akkor, ha valami munkával tüstént viszonozni tudja mások jótékonyságát. Így osztogatja szét – találomra – a kéziratait, köztük értékes novelláit s jelentéktelen verseit, az Áron bölcsője című poémájának variánsait, de nem adja föl a reményt, hogy egyszer majd minden tisztázódik s megváltozik körülötte.

Az önéletrajzi regényciklus első része, a Bölcső és Bagoly ilyen végletes körülmények között készül el. Már 1949 őszén kiadásra vár, de csak 1953-ban kerülhet nyilvánosság elé, a Hazai tükör-rel együtt. Ami az egyikből hiányzik, azt a másik pótolja talán – vélik, akik a kiadásról döntenek. Igaz, az író személyét ért korábbi sérelmek feloldását is szolgálja, hogy egyszerre két regénye jelenhet meg, az egyik mint Kossuth-díjas mű; s ezek összekapcsolhatók azért is, mivel mindkettő a szülőföld „szólításairól” és „tanításairól” szól.

Betöltötte már az ötvenedik évét Tamási Áron, amikor elkezdte írni több kötetre tervezett „regényes életrajzát”. S bár a Bölcső és Bagoly kedvező fogadtatásra talált megjelenése után, sőt mód nyílt volna a folytatására is, Tamási halogatta ezt. Megállt a gyermekkor költői szépségű felidézésénél, majd másfél évtized múltán – a második rész átugrásával – a harmadik kötetbe vágott bele, amely a Vadrózsa ága címet kapta.

Vajon csak az 1949. évi elutasítás rosszízű emléke zavarta további elképzeléseit? Aligha. A Jégtörő Mátyás-sal 1935-ben sikeresen indult s a Ragyog egy csillag-gal megfeneklett, önéletrajzi vonatkozásokat rejtő regénytrilógia befejezhetetlensége, kritikai visszhangja, az önismétlés veszélye éppen úgy befolyásolhatta döntését.

Önéletrajzi regényciklusát a józan önismeret tükrének szánta, amelyet a lírai hevület sem homályosíthat el. A Bölcső és Bagoly nem szépíti, hanem – a mese, a képzelet birodalmából a földre ereszkedve – elmagyarázza az „emberi út kezdetét”; sejteti a folyamatot, ahogy a családi és falusi közösségbe beilleszkedő, a munkába beletörődő, de annak jó ízeit is érző gyermek megismeri a szegénység hatalmát. Szeretettel emlékezik meg a hajdani pajtásokról, iskolatársakról, a tanítónőről. A legfőbb nevelő erő azonban a család, amelynek sajátos-feszült légkörében tanulja meg akkortájt minden falusi gyermek a szívósságot, a fegyelmet, a szülőknek járó engedelmességet, még ha egyesek szótlanul lázadnak, tiltakoznak is e kötöttségek ellen.

Tamási a mesebeli hős leleményességével vezeti át az olvasót elébb az erdélyi tájon, majd a családfa sűrűjén, de a korai művektől eltérően nem a mitikus részletekből bontja ki a regény lényegét, csak hasznosítja a néphagyományban, helytörténeti és néprajzi ismeretekben megbúvó ötleteket. Beszédes példája ennek, amint tovább szövi a valóságtól nem is messze álló hiedelmet Farkaslaka keletkezéséről és elnevezéséről.

Furcsa, de nem hihetetlen történetek lappanganak már a sejtelmes hangulatú, szent komolysággal hangzó vagy éppen mókára ingerlő helységnevekben. Valaha farkasok garázdálkodtak ezen a tájon, és szorgalmukkal űzték el a ragadozó csordákat a földművelő és szénégető emberek, akik előbb az erdei irtáson, majd a völgybe húzódva, a Fehér-Nyikó mentén készítettek maguknak maradandó szállást.

Tamási a felnőtt szemével nézi, de a gyermek lelkületével éli át az eseményeket – anélkül hogy ez a kettős látásmód törést okozna. Nyilvánvalóan beleérződik az egészbe a távoli szülőföld utáni vágyakozás; az emlékezés ködfátyolán át színesebbnek tűnnek a pillanatnyi örömök, s tompábbak a nagy sérelmek – különösen akkor, ha a gyermek a reggeli készülődésben, ha apjával mehet a mezőre, elsőnek a vidámságot ölti magára.

A Bölcső és Bagoly-ban több a valóságos, naturális mozzanat, mint az elvesztett – s kevés örömével is boldogító – gyermekkor iránti nosztalgia. S a két elem sajátos egységét, mégis a valós mozzanatok fölényét példázza az a drámai jelenet is, amikor a szorongó gyermek elindul a tikkasztó hőségben, hogy apja megbízását teljesítse. Tapogatja az utat, hogy el ne tévedjen. Már embert sem lát, akitől érdeklődhetne; csak óriási fák merednek föl előtte, babonás félelmet keltő nagy madarak suhognak el az üresen tátongó patakmeder, köves út két oldalán, amíg felér a fennsíkra, s meghallja a megkönnyebbítő kolompszót.

Kicsi Áron portréja mindvégig pontos, reális epizódokkal kerekedik ki. Látjuk a mezítlábas, madarászó kölyök első csínytevéseit; a harisnyás legénykét, aki a konok őszi esőben elázva vezeti a teheneket szántáskor, forgatja a réten a szénafüvet, segít kicsépelni a gabonát a csűrben. Legnagyobb öröme, hogy új cipőt kap, már nem maradvány anyagból készültet, s még aludni is abban aludna a legszívesebben.

Ez a fiú egyszer körtét lop. Csak azért, mert nagyon megkívánta. A „vigyázatlan tolvajt” elcsípi a gyümölcsöskert tulajdonosa, mégis a becsület bajnokaként távozik a tetthelyről, mivel eszessége révén kivágja magát fölöttébb kínos helyzetéből. Amíg a gazda megszegi, ő megtartja adott szavát, s leleplező a tanulság, hogy „a felnőttek hazudnak”.

A regény címe jelképes tartalmakra utal. A „Bölcső” az életet és a családi miliőt, a szülőföldet jelképezi, de azt a valóságos tárgyat is mutatja, amelyben tizenegy gyermek ringott – Tamási Áron édesanyja ennyit hozott a világra. A „Bagoly” a „megsegítő tudomány”, a szellemi kiemelkedés szimbóluma; a „virrasztó” íróé is, aki népe és az ember sorsán töpreng, a jövő útját egyengeti.

Jelképes értelmű az egyik legszebb, legdrámaibb fokozású eseménysor is. A félelmet legyűrő gyermekhős találkozása a havasi pásztorral, akitől egy rigófiút kap ajándékba. Hazafelé utoléri a fiúcskát a még soha nem tapasztalt ítéletidő. Kalapjába teszi a kismadarat, a kalapot pedig a tarisznyájába rejti. Jobb kezében magasra tartja a tarisznyát – így lábal át a megáradt patakon, de megmenti a madarat, hogy egyszer majd felröppenhessen, énekelhessen. Egy kicsi, fürge asszony siet elébe: édesanyja, aki aggódva indult keresésére a leszálló éjszakában. Kezében egy „esőtartó” botját szorongatja, amelynek a vásznát elvitte a szél…

Ha a Bölcső és Bagoly-nak nem is lett egyenes ágú folytatása, Tamási Áron emberi és írói kibontakozásának teljes képe összerakható az egyes novelláiba, regényeibe, esszéibe beépült önéletrajzi elemekből. Mindenekelőtt az Ábel trilógiában és a Jégtörő Mátyás-ban, a Ragyog egy csillag-ban fedezhetők fel ilyen részletek. Ábel hargitai életében az ifjúság eszméletei, a rákövetkezőkben a fiatal író társadalombíráló ítéletei és jövőbe szántó gondolatai, filozofikus elmefuttatásai testesülnek meg.

Az Ábel-regények több alakját saját atyafiságából választotta. Az elsők közt gondviselő apjának állított emléket – aki már nem élt akkor. Szakállas Gergely borotvaélen táncoló megnyilatkozásaiban Tamás Dénes vonásai elevenednek meg – akinek gyér bajuszát „gyöngyszemekkel rakta tele az ég” deres őszökön, mert sokat időzött a közbirtokossági erdőn, és szigorú intelmekkel nevelte a fiait, amikor hibát látott a munkájukban. S ha Áron fia túljárt az eszén, ezt csak azért tűrte egy darabig, mert a sok okosságot, furfangot – úgymond – tőle vagy a testvérektől tanulta.

Apa és fia kölcsönös élcelődései elviselhetőbbé tették a fárasztó munkát, a bosszantó szomorú hírt, s oldották a lélek kínját. Olykor az egymás közti sérelmeiket is oly kacifántos körítéssel – csípős példabeszéddel – közlik, hogy lehetetlen haragudni érte. A szegény embernek mi más kincse lehetne a mesetudásán, sajátos szókapcsolásán, meglepő mondatfűzésén, dalain, táncain kívül? Mindig őszintének, becsületesnek kell lennie, de azért nem szükséges tüstént kimondani, ami a szívét nyomja, s kimutatni a belsejét: sem a titkolt érzést, sem a kész elhatározást. Előbb-utóbb kibukik az magától: kiül az ember arcára úgyis az öröm, a mérgelődés vagy a fájdalom jeleként, akár az anyai könnycseppben, akár az apai zord tekintetben fészkelődik.

Életszemléletükre jellemző, hogy a halálról nem beszélnek, csupán „hullámot ver bennük az érzés”, s a szó említésére hirtelen elszáll a kedvük. Ábel apja mily tapintatosan leplezve „táplálja be” a törékeny fiúba a tervét, hogy erdőpásztornak szerződteti a Hargitára! S Ábel mily megvénült gyermeknek látja az apját, amikor meg akarja fejteni – s ki is fürkészi – elkomorulásainak okát! A sok sürgés-forgás, elmés játék könnyíti meg Ábel elszakadását a szülői háztól, amikor „egyszerre bélepi” őt „az erdei nagy árvaság gondolata”, s rájön arra, hogy csak a maga fejétől válhat embernyi emberré, a „térengetett” helyett saját belátása szerint cselekvővé, ha már megáll a lábán egyedül is.

 

„Hit a harcban, remény a bajban”

Az 1949-es esztendő kudarca után Tamási Áron ismét műfajt változtat. Talán a Bölcső és Bagoly körüli félreértéseket is eloszlatni igyekvőn, a történelmi regényben lát lehetőséget arra, hogy a nemzet egészéhez szólhasson – a nemzethez, amely merőben más már, mint a háború előtt volt; de 1953-ban, amikor a Hazai tükör elkészül, a széljárás is kedvezőbb, mint az előző években volt. Tamási fantáziája ugyan még az ősi múltban jár, de a forrongó jelen számára summázza Erdély történelmének tanulságait; felismerései haza és haladás mindig fontos, újra és újra átgondolandó összefüggéseire irányítják a figyelmet.

Műfaját tekintve, a Hazai tükör egyedül áll Tamási Áron életművében, de a történelmi regény általános típusaitól is eltérő, újszerű kísérlet. Jóhiszemű tévedés volt ifjúsági regényként kezelni egykor, mivel keletkezése idején ezzel a besorolással könnyebb volt elfogadtatni. A történelmi regény művelője akkoriban még gyanút keltett: ha a mű nem az előírásoknak megfelelő, harsány aktualizálás volt, a jelen nagy feladataitól való elfordulás vádját süthették rá. Kivételt csupán azok élveztek, akik a nemzeti múlt forradalmi hagyományait éltették. Lehetett példaképet állító drámát, regényt kiadni, filmet forgalmazni Dózsáról, Rákócziról, Kossuthról, de nem lehetett – elmarasztalások nélkül – a reformer Széchenyiről s a hozzá hasonló, akár az őrületbe hajszolt, meghasonlott történelmi személyekről. Néhány évig nem is született jelentős történelmi dráma vagy regény. 1954 tavaszán viszont Tamási Áron regényét nemcsak szívesen fogadták, de Kossuth-díjjal is jutalmazták.

Az író – nagy szerénységgel s a téma iránti alázattal – az 1832-től 1853-ig terjedő időszak krónikájának nevezi ezt a munkáját. Bizonyára azért is, mivel egy huszonegy éves, bujdosó fiatalemberrel idézteti föl – s vetteti papírra – életének mozgalmas, sorsdöntő eseményeit. Úgy, hogy az egyben a kor hű tükre is legyen: „Hátha megmaradna. Láthatná majd belőle minden ivadék, hogy milyenek voltak nálunk az idők, amidőn érleltük a szabadság magját. Minek a virágait letörheti ugyan a vihar, de a nap, mely örökké felkél a vihar után, a törzsökből új virágot szólít elő.”

Amit Madár Vince, a művelt ifjú átél, lát és befogad a reformkor buzgalmából, valamint a forradalom és szabadságharc igazságaként, azt mondatja el vele az író. Ahogy az iskolában tanultakat a köznapi, közéleti tapasztalatokkal összevetve, oknyomozó szenvedéllyel keresi a magyarázatot a múlt eseményeire. A költői babérokra pályázó vetélytárs – Könczei Albert – gyengeségeit látva mondja a bátorságról álmodozó kamasz: „én az életemet teszem költeménnyé, hogy írott vers helyett abból zengjen a tisztaság, és abban érjenek a bajnoki tettek”. Ezt a hivatást tölti be cselekvő életének, éles elméjének minden melegével. Illatos kedvesség fűti, ami a gyermeklélek jellemző vonása – belső rebbenéseivel s a román leányhoz, Zizinához kötődő ábrándjaival együtt.

A naplószerű keret jó lehetőség mind a személyes kitárulkozásra, mind a történelmi jelenségek lényegének felismerésére. A remeteéletet élő ember napjai egyformán telnének, ismétlődnének meg, ha az emlékezés kényszere nem emelné ki azokat a megszokottból. A szabadság vágya és az ifjúkori szerelem tüze koncepciózussá teszi az eleve ígéretes formát. A krónikaírás a tények tiszteletére tanít, erős koncentrációt kíván, de mind több és több nyújtózkodást – ha úgy tetszik: lazítást – enged meg a meseszövésben. Az esetleges kuszaságokért is kárpótolhat az elsőszemélyű vallomás előnye: kendőzetlen nyíltsága, közvetlensége. Ha másnak kevésbé vagy egyáltalán nem, a naplójának megvallhatja titkait a tartózkodó, szemérmes egyén is.

Többnyire csak utólag ismerjük föl, hogy voltaképp mi is történt velünk, mi zajlott körülöttünk, mennyiben voltunk szerencsés hősei vagy kiszolgáltatottjai a nagy történelmi pillanatoknak. A jelen viszont kényszerítően szól bele az életünkbe; nem lehet már közömbösen felfogni a múltat, ha magunk is akarunk valamit, törekszünk valamire – ha csak ösztöneinknek, érzelmeinknek engedve egyengetjük is a jövő útját.

A Hazai tükör középpontjában Madár Vince töprengő legényalakja áll, amint szorongató magányában rendezgeti emlékeit 1852–53 telén, amikor a csend a földtől az égig ér, s a jövendő a tavasszal együtt aluszik a hótakaró alatt. (Száz évvel később ilyen telet élhetett át Tamási Áron, az író is. Ijesztően keményet, de megtartót, munkára serkentőt is, hisz ő is „a jövendő szellőnek a szárnyára ült”, s „az ellenség talpa alól” azzal a meggyőződéssel „iramlott el”, hogy a szabadság virágait letörheti, de meg nem semmisítheti az erőszakos kéz.)

Vince vallomásának sajátos akusztikája határozza meg a cselekmény menetét, amely a történelem tágas tereire utal. Nem annyira az események részletezése, mint inkább a leszűrt tapasztalata szabja meg a mű felépítését, arányait, de a felnőtt diák alakjának hitelességét is csak így őrizheti meg. Történelmi regénynek talán furcsa – akkor még szokatlan, mára elfogadott – forma ez, de végső soron az eredménye a fontos. A gyermekember vonásai a felnőttek sérelmeivel egyesülnek; Vince mindet át tudja érezni, mert „az emberi jóféleség sóvárog” belőle. Részint a két fiatal szerelmes sorsának változásaiból adódik a krónika föl-fölzengő pátosza és elégikus borongása, mint ahogy az egész cselekményben is jól megférnek egymás mellett a diákcsínyek és a komoly elhatározások, az egekig csapó lángok és az óvatosságra intő helyzetek.

Egyébként a regény egyes részletei – a helyi hagyományok népszerűsítésén túl – az erdélyi szabadságküzdelmekben való jártasságot tételezik fel olvasója részéről. Nem csupán a reformkori felbuzdulások, 1848–49 dicsőséges és szomorú végű hadjáratainak, hanem a táj gazdaságföldrajzának ismeretét is, nemkülönben a törökökkel szemben szövetkező s a jobbágyság felszabadítását célzó megmozdulásoknak – magyarok, románok, szászok közös fellépéseinek vagy épp szembenállásának nyomon követését igénylik.

Tartalma szerint a Hazai tükör egyáltalán nem kitérő az író pályáján. Nem is csupán a korábbi írói értékek együttes jelentkezése. Közvetett módon folytatása a Bölcső és Bagoly-ban megjelenített gyermekkornak, az ifjúkor eszméletének kisugárzásával. A regényes krónika minden mozzanata és alakja Tamási Áron művészetének három fő forrására – székely paraszti származására, a család és a nagyobb közösség erkölcsi erejére, szellemi képességeire s a táj etnikai jellegzetességeire – utal, valamint a háború utáni változásokon átment erdélyi értelmiség – részint új értelmiség – felelősségét hangsúlyozza.

A mesék, mondák honában és a valóság földjén egyaránt otthonosan mozgó, szabadságra vágyó és vállalkozó szellemű Bereck rekonstruált élete Tamási életkedvtől lobogó, bajokat legyűrő szülőfalujára hasonlít. A táj és a társadalom nem sokat változott két-három emberöltő alatt; alig látható tehát a különbség a berecki iskola tanítási módszere és annak az elemi iskolának az eszközei között, amelybe Tamási Áron járt a huszadik század elején.

Újat és mást, akár a székelyudvarhelyi gimnázium szellemétől eltérőt, a református kollégiumok diákélete jelenthetett, amelyek egyikébe Madár Vince, a maga katolikus lényével nem simán s nem minden ellenérzés nélkül illeszkedett be, amíg a kivételezettek szolgájaként, a marosvásárhelyi iskola hierarchikus rendjében megtalálta a közös hangot az „Arabus hetes” lakóival. Madár Ambrus plebejus indulatai pedig Tamási Áron apjáéval azonosak, mint ahogy édesanyjának jósága kísért Madár Ambrusné tartásában, mosolyaiban – aki „a bajt és a békétlenséget még az égről is letagadná”.

Az író egyik fontos nyilatkozatából tudjuk: sokszor készült arra, hogy a közösségi életforma dicséretét külön könyvbe foglalja – azzal a szemlélettel, amely „nem kezdetet lát a születésben és véget a halálban, hanem csak személyi változást mind a kettőben”, mert „a közösség az első és legfőbb személy, s lelkében változatlan”.

Ezt a tervét a Hazai tükör-ben megvalósította. A népélet ismeretének kiapadhatatlan kútjából állandóan merít, s ha Erdély népeinek összetett lelkiségét – s a különböző vonások ellenében közös sorsát – jellemzi, józan nemzeti önismeretre figyelmeztet, a múlt visszajáró árnyaival való leszámolás szükségességére is.

A néplélek legbensőbb zugait feltáró művek után a Hazai tükör a történelem nagy távlataiba emelt korrajzot nyújt – Ábel sajátos látókörének kiszélesítésével. A nemzeti kérdés történeti bonyolultságának és erkölcsi súlyának tudatosítása és emberi konfliktusainak sokoldalú megvilágítása ez, amely Illyés Gyula intelmével azonos tőről sarjadt: „növeli, ki elfödi a bajt…” A felelősség alól nincs már semmiféle kibúvó, a feladatok halasztására sem mentség; a megoldatlanság bosszút forral, energiákat pusztít, nemzedékeket őröl. A múlt szép emberi példái viszont segíthetnek a jövőteremtés nehéz munkáiban.

A Hazai tükör jól érzékelteti Erdélynek a fejedelemségek koráig visszanyúló problémáit: az önállósulás, politikai konföderáció és gazdasági integrálódás látszólag egymásnak ellentmondó, de ugyanazokat a következtetéseket sugalló lehetőségeit. Az erdélyi nemesség legjobbjainak áldozatkészsége, mint a széktörő Wesselényi bátorsága is, nemcsak a hazaszeretet érzéseit erősítette, de a jövőre nézve is megfelelőbb feltételeket, patriarchális kapcsolatokat teremtett földesurak és jobbágyok között. Erdélynek régebben is voltak olyan részei, ahol elöljáró és tanulatlan szegény, erdőfelügyelő és erdei munkás „összebogozva” élt.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után úgy tűnt, hogy a romániai magyarság léte és egysége a szociális kérdések megoldásánál is fontosabb. Tamási, aki kitartóan ostorozta az erdélyi magyar arisztokrácia árulásait, jól látta a nemzeti ügy buktatóit, s tudta, hogy a nemzeti függetlenség és a társadalmi szabadság csak együtt biztosítható, a közép-európai nemzetek és „egybenyomott” nemzeti kisebbségek megbékélése útján.

A Hazai tükör társadalmi tablója azonban a Czímeresek-ben nyújtott korrajznál, társadalmi rétegződésnél bonyolultabb és pontosabb. Az öntelt, önző arisztokráciából, züllött katonatisztekből, kalandor polgárokból az első világháború alatt létrejött, korrupt „történelmi osztállyal” szemben a néppel együttérző, reformkori nemesség nagylelkűségét, áldozatvállalását állítja előremutató példának.

Már a krónika első fejezete, mely Vince remetelakának bemutatásával kezdődik, Erdély sok százados történelmének tükre. A kiváltságait élvező, határszéli mezőváros – Bereck – jellegzetes tárgyi emlékeit emeli ki. A fakó pennához, csipkézett gyertyatartóhoz, pislákoló viaszgyertyához, edénytartó karos padhoz, ruhaneműs ládához, deszkaágyhoz, csergéhez, Erdőfüléről kikerült vaskályhához, zöld agyagkorsóhoz – s nem utolsósorban a különc költőnek álcázott személyhez – fűződő jelképes történetkék bukkannak föl az emlékezet tengerében. A gyertyákat Vince édesanyja – Dobos Borbára – vette a Dénes-napi vásárban, a réz gyertyatartó viszont a zajzoni papi hajlékból került oda: a bajban is hűséges leány hozta. Zizina és Vince – a papleány és a pórfiú – találkozása is az erdélyi történelem koordinátáival meghatározott: az egyik műveltsége, eszessége révén szerzi meg a társadalom magasabb fokán álló szeretetét s megértését.

Tamási Áron tudja, hogy a honismeret egyik ösztönzője lehet a hazafiságnak, ezért minden alkalmat megragad arra, hogy egy-egy települést történelmi nevezetességeivel mutasson be; így kalauzolja Madárékat Márton bácsi Vásárhelyen és környékén, a felvételi vizsga előtt, a Poklos völgyében, a lombos Nagyerdőn, a Trébely lankáin, a Somos-tetőn, s mutatja be a városházát, a Teleki-palotát, az Ítélőtáblát, a legendás hírű Bodor kútját; de a Borjúmezőről (ahol 1661-ben Ali pasa szerdár parancsára Apafinak erőszakkal nyomták fejére a fejedelmi süveget) s arról az utcáról, ahol 1707-ben Rákóczi Ferencet az erdélyi fejedelemségbe is beiktatták, Vince többet tud. A Baromvásár utcát is ő kereszteli át Ököradó utcának, mivel itt verték meg Lajos király megbízottját az ököradót megtagadó székelyek.

Tamási alapos munkálatokat végzett a múlt tisztázására; még a hajdani székely ezredek szervezetét is tanulmányozta. A kútfőkből merített – mindenekelőtt Orbán Balázs enciklopédikus igényű leírásaiból és helytörténeti kiadványokból, illetve a Pesten, 1849-ben, iskolai oktatás céljára készült Hármas Kis-Tükör-ből vett s ötletesen alkalmazott – tényadatokat és közszájon forgó adomákat (mint a császári katonaságot megcsúfoló kolozsvári „pipa-csata”) s más tudnivalókat oly könnyedén hasznosítja regényében, s oly mértéktartó nagyvonalúsággal lopja be az olvasó fejébe, hogy a személyes vallomás egy pillanatra sem veszít lendületéből és hitelességéből; de annak a regényes történetnek a szálai sem szakadnak meg, amelyek gyújtópontjában a berecki környezetből kiemelkedő s hozzá mindig hű ifjú, Madár Vince fejlődésrajza áll – a gyermeki világ felejthetetlen képeitől a bajnoki küzdelem küszöbéig, beleszámítva mindebbe Vince viszontagságos tanulóéveit is.

Jól ismerte – s ugyancsak haszonnal forgatta – Koncz József munkáját: a marosvásárhelyi kollégium életének történeti összefoglalását az 1883-tól 1888-ig tartó időszakról, valamint az 1894/95-ös iskolai évről. (1896-ban, a millenniumi „áldomások” idején, a kollégiumi Értesítő különlenyomataként terjesztették.) Ezt a hézagpótló könyvet Tamási egyik régi ismerősétől és barátjától – dr. Nagy Lajostól, a Vásárhelyi Találkozó titkárától – kapta kölcsön, akinek atyja vásárhelyi tanárként működött, mint Koncz József is, s a negyvennyolcas hagyományok ápolására külön gondot fordított. (A forradalom és szabadságharc helyi eseményeit ismertető füzete az 1896-os évkönyv melléklete volt.) Egyébként Kéry Gyula gyűjtését használta forrásként Tamási Áron; azt a könyvet, mely A magyar szabadságharc története napi-krónikákban címmel, a budapesti Franklin Társulat gondozásában látott napvilágot 1899-ben; de olvasta az 1848–49. évi Okmánytár-at is, amely Kővári László gyűjtése alapján készült s 1861-ben gróf Eszterházy Kálmán kiadásában került forgalomba – Pesten Ráth Mór, Kolozsvárt Demjén László bizományaként.

S dr. Nagy Lajos tanácsait meghallgatva dőlt el a kérdés, hogy az író Nagyenyedet vagy Marosvásárhelyet válassza-e a legfontosabb események színhelyéül. Madár Ambrus családja mellett Márton papot, a „gyufacsináló” s mosolytalan-csendes Gábor Áront és a zajzoni pópát (Kirilla atyát) rajzolja a legszívesebben, de az epizódfigurák portréját is sok humorral fűszerezi, mint aminő például a Löketi Ferenc históriája, vagy az istenhivő, tudatlan pór példabeszéde: „Hiszem az Istent, mert legfeljebb nincs; de ha mégis lenni talál, s én nem hiszem, akkor baj lesz.”

A Kibéden prédikáló reverendus diák botránya, amit a Biblia és Mátyus István Diététiká-jának összecserélése okoz, több mint anekdota; Vallon úr a „pápás” szolgája miatt is bajba keveredik, s végül nem marad más választása, mint hogy a „takaró estében” meneküljön a református faluból. Ez utóbbinál fontosabb a múlt századi elemi iskola bemutatása, élén Peták mesterrel, aki versbe szedi kis nebulóinak a „tudományokat” – neki aztán mindegy, hogy a füstös pipára vagy a számtani műveletek törvényeire vonatkozóan teszi fel találós kérdéseit, amíg titokban marad, honnan meríti csodásnak vélt tudását.

Bereck kiváltságos helyzete már Erdély sajátos történelmi szerepére utal. A legenda szárnyán nő a határszéli őrhely tekintélye, amit századokon át helytálló szolgálataival s kereskedelmi közvetítéseivel szerzett. Zsigmond uralkodása óta magisztrátus kormányoz Berecken, s Gábor Áron itteni születésével és haditetteivel örökre biztosítja Bereck hírnevének fönnmaradását. A rómaiak hadiútja mellett, a havasok alján s az Ojtozi-szoros előtt kiépült, a múlt században mintegy háromezer lakost számláló település földművelő s fuvarozó, szükség szerint katona polgárainak szabadságjogait régi királyoktól kapott s a Báthoriak, Rákócziak által is megerősített konstitúciók védték. Azért oly felháborító, hogy a Bagzos fiút három botütésre ítélik, mert Bereck lakói jog szerint – a mezei tolvajlás kivételével nem botozhatók; de éppolyan visszatetsző, ahogy a félszemű morva szolgával, Wukkóval csúfot űznek. Madár Vince, aki kedveli a játékot, ekkor érti meg, hogy miért nem szereti apja a közügyekben (ahogy ő mondja: a közjóban) a tréfát.

A határőrség nem volt könnyű szolgálat. Ellenség gyakran haladt át az Ojtozi-szoroson: vonult és fenyegetődzött, s a lakosság sokszor földönfutóvá vált, erdőkbe menekült; moldovai hoszpodárok, vajdák is gyakran dúltak, raboltak itt. Már tizenkét éves korában minden székely fiúgyermeket lajstromba vettek, s tizennyolctól hatvan évig a katonai parancsnokságtól függött az életük. A császári fennhatóság idején már három ezredet kellett kiállítaniuk a székelyeknek. A kolozsvári Kormányszék, a szebeni Kincstár, a vásárhelyi Ítélőtábla a bécsi Kancellária nyomására működött: nyirbálgatta a hadra fogható nép kedvezményeit; már házasodni is csak a katonai parancsnokság engedélyével lehetett. A káromkodást is büntették – kivéve, ha valaki németül szidta az istent. S akiknek nem volt elég erejük a fegyverforgatáshoz, azokat a „gyenge seregbe” s a mesemondók, papok csoportjába osztották be.

Vince szíjas vállú, vékony termetű apjának volt elég indoka, hogy fölmentsék a katonáskodás alól; szellemi képessége is megvolt ahhoz, hogy kilépjen ősei sorából, de bajtársaival tartott, akik mindig komolyan vették a nemzet szolgálatát. A háborúk szüneteiben földet műveltek, árukat szállítottak – sok emberrel váltottak szót, így a világ dolgait is tisztábban látták. Madár Ambrus különben a Hon és Külföld című újságból tájékozódott.

Amíg hol a magyar királyság, hol az erdélyi önálló fejedelemség, hol a német császárság határait védte Bereck, a rég kialakult társadalmi rendet is őrizte, amelyben közös kincsnek számított a föld, az erdő és a szabadság. Ezt a közös kincset azonban a Dózsa-felkelés megtorlása után mérhetetlen áldozatok árán sem lehetett már megvédeni. Kicsi földjét csak úgy tudta visszaszerezni és megtartani az apró székely falvak népe, hogy ezerszámra vándoroltak ki az emberek, szóródtak szét a világban. Ez a könyv persze nem a szétszóródásról, hanem az összefogásról szól.

A gyökeres változások szinte észrevétlenül lopakodnak be Marosszék, Udvarhelyszék, Háromszék életébe. Az új berecki pap – Haynal Márton – királypárti, de szívesen barátkozik Kossuth híveivel, Madár Ambrussal is, az „elméleti pártütővel”. Sokan várják, lesik a „hazai buzdulás” híreit, de minden újítás, amely a fennálló rendbe ütközik, belső konfliktusokat rejt: a változás vágya és a változtatástól való félelem ütközik egymással. A politikától tartózkodó, de azért a „titkos újságba” is beletekintő Peták tanító kérdésére, hogy nem fél-e a nép az Istentől és a császártól, feleli Vince: „Az egyiknek nem vétenek, a másiktól nem félnek.” S a tanító fohászában – Isten, bocsásd meg nekik vétküket – a közjóra törekvés feszült hangulata fejeződik ki.

Az „Arabus hetes” diákjairól készült, markáns arcképek szervesen épülnek be a fölgyorsuló eseményekbe, amelyek a nép szabadságvágyát tükrözik és ifjú szívekben vernek visszhangot. Ám ha túl magasra akar szökni a láng, mint a cigánymezei tüntetésen is, s nincs elegendő tapasztalat, tudás a zászlóbontás mögött, Tamási Áron a mindig kéznél levő derűjével ellenpontozza azt. Különösen mulatságos Kutyavetyi alakja, aki a vizsgáztató tanárok kérdésére, amikor a bibliai Ádám családjáról faggatják, úgy válaszol, hogy a falujabeli Fülei Ádámra gondol, a lókereskedőre, s határozottan kijelenti: más Ádámot „nem üsmer”.

Amikor Vince apja azon fáradozik, hogy fia bejusson a vásárhelyi kollégiumba, s valamelyik úri diák kiszolgálását ellássa, arra gondol: nem csupán havi egy garassal segíthet magán a vékony pénzű, szegény diák, de az életet is jobban megismeri, s nehéz sora igazabb embert farag belőle. Vincét, aki már a „pogácsás vásárban” megleckéztette Gábor Anna udvarlóját, nem kell félteni attól, hogy szolgaságába beletörődő, meghunyászkodó ember lesz. „Minő dolog a szolgaság?” – kérdi Márton bácsitól, a Haynal-major mindenesétől. „Annak nincsen szárnya” – válaszolja Márton bácsi. – Hát akkor az ő diákéletének sem lesz szárnya, abból csak vergődés lehet – következtet jövendő napjaira a megszeppent fiúcska.

Amikor huszonnégy évi szünet után egybehívják az erdélyi országgyűlést, a lázadó hangokat nem lehet már elfojtani. Az elégedetlenség látványos növekedésére jellemző, hogy az 1848 márciusa előtti farsangon a vásárhelyi diákok lefegyverzik a jobbágy foglyokat kísérő szuronyos katonákat a piactéren. A regényes mozzanatok Vince személye körül forognak, de Wesselényi pöre, a védegyleti mozgalom, Petőfiék fellépése, Rózsa Sándor készülődésének híre, Bem nagylelkűsége is emberközelbe, szívközelbe kerül.

Mindezt Vince apjának és Gábor Áronnak a barátsága, párhuzamos életútja alapozza meg. Közös törekvésük a csíksomlyói barátok felsőbb iskolájában kezdődik és a szabadságharcban teljesedik ki, az ágyúöntő gyárban. Akkor, amikor Peták tanító úr „mohos kútjából” is fölbugyog a hazafiúi indulat, s a háromszéki székelyek mind Kossuth kormányától, mind Erdély más részeitől elvágva harcolnak heteken-hónapokon át, míg az itteni szászok, románok a császári hadvezetés kegyeibe férkőzni igyekeznek.

A háború a háttérben zajlik; Vince erről csak hírekből értesül; fegyveres harcokban nem vesz részt. Deáki tudását, főként a rokonszenvét adja a nemzeti ügyhöz. A válságos hónapokban az ágyúöntéshez gyűjt anyagot. 1852 nyarán mégis lefogják s börtönbe vetik – több diáktársával együtt – a császári kopók, mert neve a honvédők listáján állt. A véletlen szerencse folytán menekül meg, s várja apja szabadulását is, miközben eltűnődik az ő sokszor elejtett szavain, reális aggályain – a nemzeti egység feltételeit illetően.

Vince szociális érzékenységét is apja fejlesztette ki, amikor lehetővé tette, hogy a maga szemével győződjék meg mindenről. A nagyszülőknél – András apónál, Teréz anyónál – tett látogatás a törvénytelen adóztatás módszereire – s e módszerek kijátszására – döbbenti rá. A gyergyószentmiklósi királybíró rokonban egy régi udvarház gazdáját ismeri meg, aki segíteni kész a bajba jutott atyafiakon, örökbe fogadná Vincét, s miután terve meghiúsul, csikót küld ajándékként, jósága jeléül, de megalázó módon bünteti a katonaszökevényeket. S nem csupán a gyermeki fantáziát megmozgató esemény az ökörsütés Zeyk Domokos házasságkötése alkalmából: láthatja Vince is, hogy az urak eszik meg az ökör javát, a többiek a hitványát, a cselédségnek csak a maradékok jutnak, a kutyáknak a csontok.

A negyvennyolcas magyar forradalom hibázott mind a jobbágyság ügyében, mind a nemzetiségi kérdésben. Kossuth a jobbágyság teljes felszabadítását akarta törvénybe vétetni, Teleki főkormányzó irányításával az „uniós” erdélyi országgyűlés ki is mondta a jobbágyok „örök időkre szóló” szabadságát, a nagybirtokos nemesség azonban vonakodott az igények kielégítésétől, rendi alapon állva: „A németek menjenek el, a jobbágyok maradjanak veszteg.” Vince javallatára Márton bácsi a Haynal-birtokon házat, földet kap a „tekintetes és nemzetes úrtól”, de az ilyen nemes gesztus ritka, mint a fehér holló. A nép kiemelése elnyomott állapotából „jobb sorsra tudná indítani” a hazát is – jegyzi meg Vince öreg tanára – Bolyai Farkas – szavait, melyekkel a belháború veszélyére is figyelmeztette Török professzor vendégeit. A nemzetiségek viszálykodásáról ugyancsak szó esik, amikor a román jobbágyok önkényes földfoglalásba kezdenek. Nyilvánvalóvá válik, hogy Bem győzelmeit – Kolozsvár, Marosvásárhely, majd Szeben, Brassó visszafoglalását – a hadvezéri tudás mellett azoknak a székelyeknek a lelkesedése is eredményezte, akiknek Csányi László kormánybiztos elengedte az 1849. évi adót, s leszállíttatta a parajdi só árát.

Erdély népeinek közös sorsáról, egymásrautaltságáról beszél Kirilla atya, s a belső ellentétek föloldása érdekében indítványozza: „Kürtölje ki Kossuth, hogy a román is legyen szabad nemzet, mint a többi. S tegye azt cikkelybe az országgyűlés! Akkor nem lesz huzavona, hanem lesz unió.”

Ezt a sok nézetet hogy tudta Tamási Áron – törések, szaggatottság nélkül – közös nevezőre hozni? S anélkül hogy a személyes érvelés jogát bárkitől meg kellett volna vonnia. Úgy lehetett az egyes alakok – hősök és szemlélők, szimpatizánsok és bajkeverők – közötti különbségeket áthidalni, hogy az író olyan nyelvezetet teremtett, amely más művek stílusától, mondatszerkezetétől eltér, de a témával összhangban áll, s a vallomásos formában egységesen érvényesül.

A székely nyelvjárás egyedi ízeit itt már alig alkalmazza. A századok folyamán kialakult, áttetszően tiszta, nemes veretű erdélyi stílust fejleszti tovább: Jósika Miklós s Kemény Zsigmond klasszicizáló örökségét. Egyenletesen folyó és gördülékeny, visszafogottan is szellemes, utánozhatatlan szépségű nyelv ez, modorosságoktól mentes; a közösség erejét, leleményességét, derűjét sugározza.

Tamási kerüli a merev archaizálást; szórendje változatos, költőien variált, de a népi észjárásnak is megfelelő; az élőbeszéd frissességével hat. Csak egy-egy rejtélyes szóalak „világol” régiségként a messzeségben, érzékelteti az elmúlt időket, századok arculatát, gondolkodását, gazdasági és lelki állapotát szórványos falvak és urasági porták, iskolák és hivatalok ódondús légkörét.

Aki netán nem ismeri a régies alakú s ma már ködösnek tűnő szavak (mint például az „ispotály” vagy a „kóroda”, a „láték”, a „szülötte hely”) pontos jelentését, az is azonnal érti az emberi szituációt. Tüstént rájön, hogy a „világodat után” a kora reggel cselekvésre késztető pillanatait jelzi; a „sokadalom” szó népes összejövetelre utal, s ha ott adnak-vesznek, vásár zajlik; a „pusmog” ige a csendes duzzogás, a „múlatja az időt” az „időzik” szinonimája. Az „urusol” jelentése az „orvosol”, a „szélyedez” az „elszéled”, a „termik” a „terem”, a „csamiga” a „csemege” tájnyelvi változata. A székely ember nem „veszeget”, hanem „velleget” az „étekből”, s nem „eszeget”, hanem „elleget”, nem „iszogat”, hanem „illogat”. Az ő gondolkozása szerint „szádja” (szája) egyaránt lehet az üvegnek és az utcának, „bütüje” (vége) a háznak és a földnek. A „vizsgálódás” nemcsak lazább, játékosabb, de lágyabb, melegebb hangzású kifejezése a komor „vizsgáztatásnak”.

Másként rakosgatja a szavakat egymás mellé Márton bácsi, mint Vince, a szolgaságot azonban egyaránt nehezen viselik. A magyar nyelv szereti a szólásmondást és a képes beszédet, amely nem nehezíti az értelmezést, csak izgalmasabbá varázsolja. Amikor – tegnap még gyermeki – személye kezd fontossá válni, zavarát így jellemzi Vince: „egész valómat olyan érzés lepte meg, mintha távoli dörgést hallottam volna, széjjel lévén a szénám terítve”.

A hatodik fejezet címét, amely harcban a hit, bajban a remény nélkülözhetetlenségét emeli ki, akár a Hazai tükör egészének, sőt életművének mottójául is írhatta volna Tamási Áron.

 

Utolsó visszapillantás

A Vadrózsa ága a férfikor tükre. A harmincas évek irodalmi fellendüléséről, fontos összejövetelekről számol be. A kortársakról, pályatársakról nyújt ragyogó képeket: csipkelődő és megértő gesztusokban, üdítő epizódokban bővelkedő, szellemes portrékat.

Különös hangzását azonban a megírás körülményei szolgáltatják. A halál szomszédságában elkezdett, végső akaraterőt szabadító számvetés ez. Ingerkedő és higgadt, csúfolódó és kiengesztelő, de soha nem cinikus összegezés. Illés Endre esszéje pedig, amely a Vadrózsa ágá-val szinte összenőtt, a fogantatás rendkívüli pillanatainak érzékeltetésén túl, a meglepetésként ható kis remekmű újszerű értékeit is jellemzi.

A háttérben a szemlátomást fogyó napok eseményei bújnak meg, de a búcsúzás fájó mozdulatait s az „úgyis mindegy már” keserűségét kizáró emberi tartás uralja az egészet: a virágzó és dércsípte, maghullató vadrózsa-élet gyors változásait. Kevés az idő a mérlegelésre: a megtett út legemlékezetesebb részleteit lehet kiemelni, s ennek megfelelő kifejezési módot kell választani.

Stílusában is különbözik a Vadrózsa ága az előbbi, hasonló tartalmú művek megformálásától. A lírai megjelenítés helyébe gondolati feszültségek lépnek; az epikai cselekményen belül szélsőségek közt ingadozó helyzetképek tűnnek fel; Ábel humora – a viszontagságokon átlendítő életbölcsessége – felvilágosult szatírává alakul; a párbeszédek a drámaiság légkörét erősítik. Állandó ellentétekből, derűs és komor színekből, természetes és groteszk motívumokból épül a jelenségek fölé emelkedő, az irónia és önirónia játékos és fegyelmező ereje révén kitáguló látomás.

A betegség zavarai megakaszthatták az írót munkájában, de meg is lódították: Rajta, csak rajta, ahogy a szülőföld tanította! A szülőföld Ábel néven szólította, amikor – Németh László szavaival szólva – „a maga fejétől Czímeresek-et írt volna”, azaz indulatos társadalombírálatokat, de a táj, amelyet annyiszor bejárt, amellyel soha nem tudott betelni, visszafordította és megóvta a politikai túlzásoktól.

A Vadrózsa ága önéletrajzi fonala ott folytatódik, ahol Ábel története véget ért az Amerikából Európába visszatéréssel: 1926 nyarán, egy évvel a Lélekindulás megjelenése után. Főként az erdélyi magyar irodalom szerveződésével s létrejöttével megindult csatározások személyes mozzanatait, sikereit és kudarcait, valamint első házasságának megromlását idézi föl Tamási Áron; a Benedek Elek vezéri irányításával zajlott irodalmi estek tapasztalatairól, nemegyszer botrányos kimeneteléről vall. A Helikon neves íróinak társaságában tett körútjait s a budapesti barátokkal – Babits Mihállyal, Hatvany Lajossal, Kosztolányi Dezsővel, Móricz Zsigmonddal, Németh Lászlóval, Illés Endrével, a Válasz körével történt találkozásokat, fehér asztal melletti beszélgetéseket vázolja föl.

Kuncz Aladár bravúros szerkesztői koncepciója s a kolozsvári Ellenzék szerkesztőségébe följárogató Hunyady Sándor bohém alakja éppúgy foglalkoztatja még a fantáziáját, mindenekelőtt az erdélyi állapotokba beleélő képességét, miként nem csituló ellenkezése Nyírő Józseffel. S bármily fölénnyel, elnéző mosollyal kíséri érintkezéseit s vitáit Nyírővel, az erdélyi irodalom színe-java előtt lefolyt kávéházi párbajuk puszta leírásából is jól sejthető az igazság. Nem egyszerűen csak hiú, sértődékeny ember lehetett Nyírő; inkább túlkapatott, kicsinyesen öntelt figura, a Keleti Újság hőskorának és hanyatlásának egyaránt „szerkesztőségi dísze”, akinek szüntelen duzzogása mögött más ok húzódott meg, mint amit szemrehányásként Tamási Áron mellének nekiszegezett: hogy az „írói gyermek” régóta nem mutatja meg a kéziratait, s nem is kíváncsi már az „atyai tanácsokra”.

Tény, hogy a húszas évek békés egymás mellett élése után Nyírő mind több és több gyanakvással, majd gyűlölettel figyelte vélt riválisa előremenetelét. S bebizonyosodott, hogy a „tanítvány” túlszárnyalta „mesterét”, lepipálta az 1924-ben kiadott Jézusfaragó ember legendás hírét, a székelységére büszke író kezdeti érdemeit. Ám a versengés körülménye Nyírőt is értékesebb munkára ösztönözte, a maga szintjén, amikor az Ábel a rengetegben kedvező fogadtatását látva sietett megírni az Uz Bencé-t – eredendően színes nyelvének s monumentális képeinek, balladás áttűnéseinek folytatásaként.

Valóság és költészet merész ölelkezései eredményezik a Tamási-művek sajátos töltését. Miként az író tudatosítja önmagában: „a látható valóság nem feledkezik meg a népmese lebbenéseiről, sem az úgynevezett misztikus irodalmi kifejezés a való élet tényeiről”. Sok novellája, nem egy regénye, színpadi játéka a népi észjárás, tréfacsinálás gyökérzetéből sarjad, de törzsük és lombozatuk már más, egyedül és csakis Tamásié. A diákkor „nyáresti bolygásaiból” és legénykori barátságok emlékeiből szőtt mesejáték az Énekes madár, s az Ábel-regények bővízű forrása az a társadalmi megrendülés, mely a háború után az erdélyi magyar társadalomban megmutatkozott és állandó riadalmat keltett. (Mintegy negyedmillió ember menekült Erdélyből Magyarországra vagy tengerentúlra – akik nem esküdtek fel az új Romániára, s nem fogadták el a Magyar Párt közvetítő érveit a maradásra. Hogyan is fogadhatták volna el, amikor a főirányítók – gróf Bethlen György elnök, Inczédy-Joksman Ödön, Gyárfás Elemér – olyan földbirtokosok, bankigazgatók voltak, akik csak a maguk háborítatlan jólétéről gondoskodtak?)

A Vadrózsa ágá-nak néhány remek részlete a művekben megtestesült különös alakok eredetét fedi fel. Ábel titokban, fájón szeretett kedvesének, Blankának egyik modellje Hedda volt – az a tüzes szemű, adakozó szívű román leány, akinek arcán reszkető vonások táncoltak, s háziasszonyának férje nem jelentéktelenebb személy, mint a kolozsvári állambiztonsági rendőrség főkapitánya. Amíg Hedda „megblankásodásának” lehetősége csak az író agyában fogant, addig a valóságban is átélt, a fiatal papnéval közös kaland a beteljesülés gyönyörűségét ígérte.

A vasárnapi prédikációra készülő lelkész figyelmének kijátszásával, a mulatságos bűnbeesés fegyvertényéhez azonban az erdélyi miliőből következő föloldás kapcsolódik. Az a felismerés, hogy miként lehet és kell megtanulnia s bizonyítania a katolikus írónak – akár az emberi esendőség útvesztőjében is – a vallási türelmet. Az incselkedő szerelem furcsa részleteit oly természetes jókedvvel meséli el Tamási Áron, mintha más feladata sem volna, csak összekacsintani a vele szimpatizálókkal. Az írói társaság elbúcsúzása alkalmával felhangzó, népszerű református zsoltár himnikus fénybe emeli a romantikus epizódot.

Tamási gyakran megfordult – irodalmi körútjain – a Centrál kávéház egybetolt asztalainál, ahol Sárközi György „halk vezérlete alatt” szenvedélyes csaták zajlottak. A háború előtti években még működött Budapesten több olyan „irodalmi kávéház”, amely teret engedett a kis pénzű csoportosulásoknak is. A Centrálban főként a Válasz munkatársai időztek akkoriban. A „szabadcsapattal fölérő” gyülekezet kiválóságait aligha jellemezhette volna tömörebben Tamási, mint hogy – távozóban – metaforikus jelzőit osztogatja ki nekik – az elterjedt pletykák, mutatós anekdoták helyett.

Szűkszavú jellemzéseivel is a gyakori szereplők karakterének lényegére tapint rá. A szellemi harcok nehéz pillanatait már maga az olvasó is elképzelheti. A „hiúzszemű besenyőivadék” – Illyés Gyula – lánggyújtó okfejtéseinek hatását, a „műveltsége köpönyege alól bírálgató” Szabó Lőrinc tartózkodását, az „eszével mindenkit megborotváló” Kodolányi János célratörését, a „bihari úrverő hajdú”, Szabó Pál „zajgását”, a „hortobágyi gyalogcsikós Jehova” képében tündöklő Veres Péter tépelődéseit, a „futóhomok túzokjaként” vonuló Erdei Ferenc s a „Dózsa György tisztelendő alvezérének” titulált Féja Géza replikáit.

Másféle baráti körökben tett látogatásairól is szót ejtvén, Németh László „prédikátori mondatai” ugyancsak nyomot hagytak Tamási Áron gondolatvilágán. Mint ahogy Illés Endre szüntelen biztatásai és „virágtermő vonalai” abban az időben, amikor a Révai Irodalmi Intézetben betöltött irányító munkája mellett egy nagy múltú napilap irodalmi mellékletét szerkesztette.

A kétes hírű, napjainkban is emlegetett Karinthy–Tamási afférra utaló megjegyzések némi kiegészítést s bővebb magyarázatot kívánnak. Igaz, hogy ez a mindkét részről hibás és kínos összeütközés szerencsés föloldást nyert a „kedves és tapintatos írófejedelem” közbelépésével (Tamási nevezte így Kosztolányit). S Karinthy Ferenc Tavirózsa című, élvezetes irodalmi történetére gondolván: fél évszázad távolából úgy tűnik, hogy a kölcsönös bántás szándékosan felejtődött el a későbbi találkozások során. S ha nem, Tamási Áron „sokszorosan jóvátette” a sértést, azért az utódokban nem termel az már mérget, nem szít haragot az esküdt hívek között sem. A vita tanulsága azonban nem évült el, s kérdései a még előforduló egyoldalú beállítás helyett tárgyilagos, józan elemzést igényelnek.

A húszas évek végén az erdélyi magyar irodalom képviselői kapcsolatot kerestek a magyarországi progresszív szellemű irodalommal. A hivatalos, konzervatív körök erre heves támadással válaszoltak. Voltak olyan csoportok, amelyek – az objektivitás látszatát őrizve – lemosolygón fáradt mozdulatokkal követték az éles lövöldözéseket, vagy éppenséggel szerették volna a magyar irodalom „egységes egészéből” kitörölni az erdélyieket – rosszízű politikai célzásokkal, például a baloldaliság vádjával toldva meg egyébként sem hízelgő jelzőiket.

1930 nyarán a Brassói Lapok egyik riportere, Mikes Imre (akinek része volt abban, hogy többek közt Kosztolányi és Gelléri novellái is bekerültek a magát függetlennek valló s a fasizmussal következetesen szembehelyezkedő, közép-európai rangú napilapba, s Mikes, aki már Budapesten látta el összekötő feladatait, míg mások Bécsből, Berlinből, Párizsból küldték haza a tudósításaikat) megkereste Karinthy Frigyest, hogy kitudakolja véleményét annak az általa is kedvelt írónak, akinek a szavára sokan hallgatnak, az „önálló” transsylvan irodalomról. Karinthy nem sokkal előbb, 1928 februárjában járt Kolozsvárott, meghívott vendégként s az erdélyi orgánumokban közölt írásaival is növelhette népszerűségét. Nem véletlenül esett hát rá a brassóiak választása. Karinthy azonban – Mikes Imre leírása szerint – nehezen szánta el magát a többszöri telefonhívás után létrejött s az Abbázia kávéházban megesett találkozásra. Vonakodva válaszolt a föltett kérdésekre, s a helikonisták folyóiratának elismerése mellett úgy nyilatkozott az erdélyi magyar irodalom egészéről, mint amely „gyermekkori emlékeket ébreszt benne”. „Hiszen jó az, ha visszamegyünk, de az ő távolságuk infantilis” – hangzott az érvnek szánt felelet. „Minden látszat ellenére is a távolmúlt és a távoljövő sokkal inkább alakítják ki a világot, mint a közelmúlt és a közeljövő. S ők itt tapogatódznak. Újrakezdenek” – folytatta nyilatkozatát Karinthy. A ma-centrikus írói programok silányságára célozva mondotta, hogy az önállóság jelszava „csak erkölcsi tőke ahhoz, hogy azt csinálhassák, amit csinálnak”, az erdélyi fiatalok.

Kemény szavak; de ha túl szigorú vagy elhamarkodott ítélet bujkál is bennük, nem teljesen alaptalan. A provinciális elszigetelődés veszélyére mások is rá-rámutattak. Karinthy dodonai válaszából persze azt is ki lehetett venni, hogy a még utórezgéseit élő, neves polémiában, amely a történelmi regények létjogáról folyt, s Tamásiék oldaláról nézve a múltba menekülő „steril megoldások” divatját kívánta leleplezni, íme, Karinthy is a visszahúzók pártján áll, mintha a jelenkor nagy problémái – mindenekelőtt a magyar kisebbség létkérdései – egyáltalán nem érdekelnék őt. (Ez utóbbiakat egyébként azok a polgári-radikális írók sem érzékelték eléggé, akik a magyarországi ellenforradalmi kurzussal szemben menedékjogot élveztek az erdélyi városokban 1919 után.)

Arra a zavarba ejtő kérdésre, hogy személy szerint mégis kiket becsül az erdélyi titánok közül, Karinthy az 1929-ben Budapestre áttelepült Áprily Lajost mint kitűnő költőt, a „szeretetre érdemes” Kuncz Aladárt és az „igen tehetséges” Hunyady Sándort (azaz – Mikes szavaival szólva – az „összes pestieket”) említette.

Tamási Áron szellemes elmefuttatása, amit a Brassói Lapok augusztus 22-i számában közzétett (s majd 31-i számában kiegészített) Mikes-interjú robbantott ki, olaj volt a tűzre. A lobogó szenvedélyű vitatkozót elsősorban az háborította föl, hogy Karinthy felületesen tájékozódott: nem méltányolta, sőt lebecsülte azokat az elvi és gyakorlati erőfeszítéseket, amiknek részleges eredményeként, 1929-től kezdve, az eredeti tehetségek egész sora került ki – megizmosodva – a kezdeti bizonytalanságból, a belső ellentétektől sem mentes kísérletezések letisztulásával.

Tény, hogy ezekre az eredményekre és új értékekre a Nyugat irányítói közül Babits Mihály, más csoportok részéről Németh László is felfigyelt. Tamási Áron először 1928-ban, másodszor 1930-ban kapott Baumgarten-évdíjat (a későbbieket most nem számítva). S azok a művek, amelyekre mint jelentős tettekre hivatkozott vitacikkében, a Gulácsy-mű kivételével ma is helytállóak – úgy, ahogy Tamási látta azokat 1930-ban, nem sokkal az Ady-revízió után: „A Fekete vőlegények az utóbbi tíz esztendő történelmi regényeinek az élén áll, a Makkai Ady-könyvénél odakünn sem cselekedtek irodalompolitikailag nagyobbat; a Jézusfaragó ember novellái egészen társtalanul ragyognak odakünn, és a Varjú nemzetség is bátran hadat viselhet a körúti írók minden teremtményével.” (Jegyezzük meg Tamási szóhasználatát: „körútit” mond, s nem a „pesti” irodalmat persziflálja, amely őt rég befogadta.)

Egyik eligazításnak szánt, szűkszavú megjegyzése mélyén viszont nem csupán jogos figyelmeztetés izzott. Az elszabadult bírálat hevében „litván”-nak nevezte Karinthyt – ahogy ezt a Brassói Lapok augusztus 27-i számában közzétett, Üzenet Karinthynak című írásának ominózus kitételei tükrözik. Karinthynak – úgymond – „csak úgy illik nyilatkoznia”, miként „egy litván írónak ildomos volna”, mert „a magyar föld porától sohasem dugult bé az ő lelki orrlika. Az erdélyi hegyek között sem fáradozott, még infantilis távolságokra sem.”

Ha úgy gondolta is Tamási e bíráló megállapításait, mint ahogy később – az Ellenzék szeptember 7-i számában megjelent Rák-e, vagy mász? című cikkében – kifejtette, másképpen értelmezték. Voltak, akik első nyilatkozatából csupán az egyénieskedő véleménymondást, a húszas évek elején porondra lépett Tizenegyek elszántságát, újító törekvéseit hallották ki. Mások „idegent” értettek a „litván” elnevezésen, s ha nem éppen becsmérlő tartalmat, akkor is valamiféle kiközösítést sejtettek a furcsa hasonlatsor mögött.

Karinthy még megkockáztatta azt a kijelentést, hogy a Mikes-interjú „egyes mondatai valóban tőle származtak, de tartalmukért egyedül Mikes Imre a felelős”, ezért Tamási is jobban tette volna, ha nem őt, hanem Mikest vonja felelősségre az „összekovácsolt mondatokért”. Kosztolányi Dezső pedig – Mikes gyanúsítása nélkül, de nem zárva ki az ellenőrzés híjával leadott interjúk „árnyalati torzítását” sem – az Ellenzék munkatársával folytatott (s a szeptember 6-i számban közölt) beszélgetés során „a magyar irodalom megsértett szellemének kijáró” elégtételt sürgetett: „Bárki politizálhat jobbra vagy balra. De arra, hogy valaki milyen író, sehol a világon nincs más megkülönböztetési alap, mint a nyelv, a vérségi származásnál is erősebb kapocs…”

S ezt a szálat bogozva jelenti ki Kosztolányi: „Magyar író az, aki magyarul ír”, mert „egy nép lelke, egy költő tehetsége mindig csak a nyelvben nyilatkozik meg végzetesen és maradéktalanul”, miként Petőfi, Gárdonyi, Joseph Conrad, Panait Istrati, Anatole France és mások példája bizonyítja, akik nem viselnék el a vérségi – s nem a nyelvi – alapon történő besorolást.

Karinthy azonban a saját példáján tapasztalhatta, amit Tamási elöljáróban elmond: hogy személyében „a magyar írót fogadták és ünnepelték szívbéli örömmel” Kolozsvárott, s hasonlóképp látták vendégül az erdélyi lapok, folyóiratok is, más kiváló magyarországi írókkal együtt. Az valóban Kosztolányi bölcsességére vall, hogy miközben igazságot szolgáltat a lekicsinyelt erdélyi irodalomnak (mely ugyan nem szorul már védelemre), felfigyel a még csírájában levő, készülődő népi-urbánus ellentét előjeleire, hangsúlyozván, hogy „a pesti élet minden alakja, egy koraérett borfiú, egy ügynök, egy züllött ripacs pont oly méltó tárgyak, mint másoknak a szántóvető, a falusi varga vagy a havasi pásztor”, hisz „az íróknak minden csak anyag”.

S Tamási nemcsak a „litván családfa” körül támadt félreértéseket eloszlatni kívánó igyekezettel, de Kosztolányi felszólításának is eleget téve válaszol, rangjához méltó komolysággal és felelősséggel: „A kedvem bizsereg úri beszédjén, és megőrzöm a szemeimben a neki szánt meleg érzést. Mondja meg Karinthynak, hogy én is rossz kedélyállapotban voltam, de különben nagy tisztelője vagyok, és boldog az az óra, amelyben találtam egy közös barátot vele.” S ugyanebben a hangnemben magyarázza el nézeteltérésük eredetét. „Ami pedig a »litván« családfát illeti, azt félreértették szegényt – pontosítja a hasonlatot. Ez nem jelent sem idegen, sem zsidó származást, mely utóbbit megszoktuk a legmagyarabbnak ismerni el. Egyszerűen megint szellemet jelent, mindig éber és kifésült serény szellemet, amely nálunk Magyarországon, eltúlozva a francia hatást, mindig harmadrendű szerepet akar tulajdonítani minden írásnak, cselekedetnek és eszmei törekvésnek, amely a magyar föld ízét, a magyar paraszt tiszta nyelvét, a magyar nép életjogát, bánatát és kedvét akarja előtérbe állítani.” (Nincs ez ellentétben azzal, amit Kosztolányi 1927-ben, egyik fontos esszéjében – irodalmunk akkori nyelvi állapotát tekintve – falusinak bélyegzett irodalmi stílusunk, illetve a Nyugat berkeiben megvetett Móra Ferenc védelmében és „csenevész, szegényes városi nyelvünk” okait kutatva bizonyított be, hogy „a magyar próza gyökerében és mivoltában népies, s más nem is lehet”.)

S ahogy végül megkülönbözteti Tamási Áron a maga írói felfogását a Kosztolányiétól, akár mint ideális nemzeti elképzelést is, a kisebbségi lét tudatával és a magyarság sorskérdései melletti elkötelezettséggel teszi ezt – kinek számára „nem az anyag szent”, s vélvén, hogy a nemzetnek sem „az a magyar író az ideálja, aki csak magyarul ír, hanem az, aki magyarból és magyarnak ír”. „De boldog, aki oly előkelő tud lenni, mint Kosztolányi – folytatja az összehasonlítást. – Neki egy elefántcsonttorony adatott, nekem azonban ott kell másznom a magyar erekben, hogy szörnyű betegségek bacilusait irtsam ki onnét. És hiába van Joseph Conrad és Zola és Anatole France, és hiába van Goethe és Shakespeare, mert én mégis szenvedek, és ők mind nem tudják elfeledtetni velem mindazt a szenvedést, ami bennem, szerencsétlen magyarban zuhog és kiált: – Élni akarok!…

Erdélyben megint ősz van: az élet és a halál beszélnek egymással. Én az ő árnyékukban gondolok Kosztolányira, az Őszi koncert költőjére, és ő bizonyára meg fog érteni engem, aki nem tévedek már az ifjúság menthető hirtelenségével, mert olyan öreg vagyok már, mint a magyar nép vágya… Bocsásson meg nekem tehát, ha elrontottam volna a kedvét, de Dózsa György sem gondolt Krisztusra, amikor sütötték, pedig volt olyan nagy felette, mint énfelettem Goethe.

Ez emberi és magyar dolog.

Számomra ez az irodalom szelleme.”

Ez utóbbi vallomáshoz kétség nem férhet. Nem idejétmúlt, ma is elgondolkoztató felismerés ez. Egy különös írói sors megszenvedett s közös cselekvésre hívó igazsága.

 

Z. Szalai Sándor

 

 

 

Bölcső és Bagoly

Regényes életrajz
 

Ajánlás

Ez a Bölcső és Bagoly című könyv első része egy regényes életrajzi műnek. Ezért látszik kívánatosnak, hogy ezzel az ajánlással szóljak az olvasókhoz, kiknek a tábora néhány esztendő alatt örvendetesen megnőtt.

Életrajzom regénye három ilyen könyvre fog rúgni, úgy tervezem. Ezt az első részt még 1949-ben írtam. Emberi utam kezdetét beszélem el benne. Amint olvasni lehet, ez az út egy falusi székely házból indult el; s majd későbben a magyar és a tágabb emberi világba vezet. Ezen a hosszú úton az én életem is, mint minden más jó szándékú ember élete, tele volt küzdelemmel, javító gonddal és tápláló reménnyel.

Ezeket szeretném hát igaz, szép és hasznos módon elmondani.

Ahogy említém, ez a Bölcső és Bagoly könyve a gyermeki kor eléggé zárt világát beszéli el. Ha az olvasó úgy érezné néha, hogy ezt a zárt székely világot jobban át kellett volna tollammal törnöm, akkor csupán türelmet kérek tőle. Vagyis gondoljon arra, hogy az elbeszélt élet fejlődése folyamán, nevezetesen a következő két részben, az ő kívánsága és az én szándékom találkozni fog.

Így aztán, remélem, bennem olyan írót fog megismerni, vagy még jobban megismerni, aki mindenen okulva tanít és az élethez holtig gyűjti a kedvet.

 

Tamási Áron

 

 

 

 

 

Manapság már nemigen van olyan ember, akit régi szokás szerint vándornak lehetne nevezni. De ha mégis volna, mutatóba egy legalább, vándorútjából az az egy sem hagyná ki Erdélyt bizonyosan. S nem is bánná meg, hogy kíváncsi volt oda elmenni, mert ritka földet s nem közönséges lakosságot ismerne meg. Bandukolhatna olyan országúton, amelyet csoda tartósra még a rómaiak építettek volt; aludhatnék olyan ősízű várhegyek tövében vagy avatag és gyűrűs vadhelyeken, amelyek hunokat és avarokat is láttak valaha. Megtalálhatná Szent László nyomait és eleven hírét; s elgondolkozva üldögélhetne omladék várfalakon, melyeket szabadságuk védelmére emeltek volt szegény emberek.

Hanem a valóhoz képest, csak mint a pára, olyan lenne csupán a régi múlt és a tegnapi világ. Mert miközben kóborolna, kedvét és figyelmét a föld s a rajta lakók töltenék meg. A föld, mely nemigen nyugszik sehol, hanem változatos hullámokban vonul egészen a Kárpátok faláig, sőt nemegyszer nagy hegyeket viharzik az égre fel. És a föld mellett bizonyosan eszébe s talán a szívébe is venné az embereket, akik ott élnek, azon a változatos erdélyi földön. Különösnek találná, könnyen meglehet, hogy különböző nyelven szólnak az emberek, sőt egymást sem értik vajmi gyakran. De hamar megtudná, hogy az elmúlt időkben is ez mindig úgy volt; s mire jóformán észrevenné, már meg is szokná, hogy magyarok és románok, szászok és székelyek együtt laknak azon a nevezetes földön.

S hallván a székelyekről, úgy gondolom, hogy azokhoz különös kedvvel menne el. Csak éppen azt nem tudná elhatározni könnyen, hogy melyik úton közelítse meg őket. De nem azért, mintha sok út vezetne a székelyek földjére, mert éppen kevés vezet. Legtöbb, ha három. Csakhogy mind a hármat egyformán ajánlanák neki; vagyis a csíki ember ama irányba igazítaná a vándort, ahol a Maros feje van; a háromszéki Brassónak küldené; míglen az udvarhelyi azt mondaná, hogy mindenképpen Segesvár felé menjen.

Úgy hiszem, arra is menne a vándor, Segesvár felé.

Amikor pedig elérné Segesvárt, onnét már könnyűszerrel tudna Udvarhely városába jutni, mert régi és igen jó országút vezet arrafelé. Udvarhelyen azonban ismét törhetné a fejét, mert egy vadabb út a Hargita felé ágazik onnét, egy pedig a szelídséget mutató Nyikó-völgy irányába. Nem vadak, hanem inkább szelídek lévén a vándorok is, bizonyosan a Nyikó tájéka felé indulna tovább. Átmenne szépen a Küküllő hídján, ahol Szombatfalva kezdődik. De ahogy a hídról lelépnék, már egy bogárfalvi ember, nagy és illő tisztelettel, meghívná egy pohár gyenge italra. Nem tudván a vándor, hogy mi rejlik igazán a szóban, a bogárfalvi emberrel, azon helyben, megindulna a korcsma felé, amely ott ül a Küküllő partján. Nem pohárból, hanem kicsi, nyakas üvegből, először meginnának valami borókapálinkát, amely úgy égetné a vándor mellét, mint a tűz lángja. Utána falatoznának a szíves atyafi tarisznyájából, majd ismét iváshoz fognának. S amikor végtére kijönnének, csodálkozással látná a vándor, hogy időközben a korcsma félrecsapta zsindelykalapját. Akkor felülnének a bogárfalvi ember rázós szekerére, melyet két sovány lovacska őrzött, amíg ők bent időztek. Azt hinné a vándor, hogy ugyan bajosan fog előremászni, valameddig is, az a két sovány lovacska. De ahogy megindulnak, hát a lovak egyre jobban belékapnak az útba, akár ők az ivásba az imént; poroznak a paták s a négy indulatos kerék a gondozatlan úton; s rázná a szekér erősen a vándorban az italt és a sok tapasztalatot, s megrostálná torkán a szót. Az ember pedig odavetne egy-egy szót néha neki, hadd ismerje meg a jóravaló vándor ezt a környéket is, ha már ide is elszánta magát. Végigzörögnének Szombatfalván, hol az Ugron-kastélyt is látnák megbújva a fenyők között; utána elporoznának a Szejke mellett, ahol csodás borvízforrás bugyog belé ingyen a világba, s ahol gyönyörűen romladozik Orbán Balázs maga s egykori laka. S később, már a szabad mezők fölött, vagyis Tódugásban, elzakatolnának egy út mellett, mely az országútból bal felé kiszakad, és a bivalyos Lengyelfalvára vezet; majd a tetőn, hol egy nagy Krisztus áll, elhagynák azt az utat is, mely Ülke, Tibód és Szenttamás felé jobbra kitér. Innét kezdve, a rossz és hullámos országúton, még szabadabban ragadná előre őket a két ló, hagyván el olyan helyeket is néha, ahol télvíz idején farkasok várják a kövér embereket, vagy ahol ádáz emberek hébe-hóba vérit eresztették valakinek. Végül eljutnának egy másik és nagyobb tetőre, ahol ismét áll egy Krisztus, ki előrenézve erdős hegyekre lát innét, egy kicsit balra pedig a Nyikó felső vidékét tartja szemmel. Ezen a tetőn egy kicsit megállnának, hogy a lovak is gondolkozzanak egy cseppet; majd a patkó alakú úton leereszkednének, de amikor a patkó közepéig érne a szekér, a szekeres ember azt mondaná a vándornak, hogy no, most leszállhat. S jóformán még le sem szállhatna a szekérről a vándor, a szíves embert már egy mezei úton vinné is tovább a két ló, valami zsindelyes házak felé, melyek a völgyben hallgatnának, s amelyekről csak kitalálni lehetne, hogy bogárfalvi házak.

S akkor, mint egy jelenés után, ott állna ismét egyedül a vándor.

Ott állana egy ideig, de aztán, híven az ősi szokásokhoz, elindulna előre az országúton. Mindjárt elérne egy kedves falut, melynek látván szelíd embereit és régi templomát, bizonyára nem felejtené, legalább egy hétig, hogy a falu neve Szentlélek. S mivel az emlékei már gazdagon gyűlnének, nyilván mondogatná is azokat magában, miközben továbbhaladna s keresztülmenne egy vidám mezőn, melynek a túlsó végében ismét egy falut érne. Itt megállna a vándor, mert furcsa érzések támadnák meg. A szíve megmozdulna, s valami otthonos, meleg érzés kelne a tagjaiban. S ahogy beljebb és beljebb menne a faluba, furcsa módon s egyre jobban úgy találná, hogy kezdi otthon érezni magát. S minél jobban körülnézne, annál inkább nőne benne a gondolat, hogy ő nem vándorol tovább, hanem ebben a faluban letelepszik.

Ha úgy gondolná, hát bizonyosan le is telepednék, azzal nyugtatván magát, hogy már amúgy is eleget vándorolt. Könnyen lehetséges, hogy a honosság dolgában nehézségek is támadnának, de ha már csakugyan lenne egy ilyen vándor, mint amilyenről eddig szólottam, s az valóban le akarna itt telepedni, akkor az én segítségemre is bízvást számíthatna. Én pedig, úgy hiszem, tudnék is ebben az ittvaló megmaradásában segíteni valamit rajta, hiszen jóformán mindenkit ismerek a faluban. Jó emberem és rokonságom is sok van benne.

S mindez nem csoda, hiszen itt születtem.

Vagyis Farkaslaka ennek a falunak a neve.

Nem venném zokon, ha bárki azt mondaná, hogy nem valami barátságos név egy község számára, melyben békés és dolgos emberek laknak. Magam is éreztem mindig némi fülhegyező intelmet, sőt zordságot is ebben a névben, bár inkább vadregényes íze van neki. Megtörtént azonban az is, hogy tetszett nekem, sőt nem cseréltem volna el még egy olyan szelíd és fennkölt névvel sem, mint Angyalos, ami szintén egy falunak a neve. S ha tetszett, annak nem a megszokás vagy valami majmos szeretet volt az oka. Inkább úgy találtam, hogy ezzel a névvel is úgy van, ahogy a székelyeknél egyebekkel is általában. Vagyis úgy van, ahogy nincs. Mert, lám, ha úgy volna, ahogy a falu neve mondja, akkor Farkaslakán nem emberek laknának, hanem farkasok. De akkor Bogárfalván is bogarak laknának, Szentléleken pedig a Szentháromság harmadik személye, míg Holdvilágon maga a holdvilág.

De mint a tréfában az igazság, a „Farkaslaka” nevezetben is ott lappang valahol a farkas. Csakhogy szemfüles módon és az időben messzire kell menni, hogy az ember meg is tudja találni azt a farkast. Megéri azonban a fáradságot, mert végül nem is egy farkast talál a szorgalmas ember, hanem többet.

Ezt egy történet beszéli el.

Vagyis úgy volt, valamikor régen, hogy jó magosan a völgy fölött, a keleti részen, egészen fent a hegy kalapja alatt, valami emberek meghúzódtak, és ott tanyát ütöttek. Mivel látták, hogy földi és égi bajok ellen elég jól megvédi őket a hegy; s mivel nyugati irányban szabadon a szemük ügyébe feküdt az egész hatalmas völgy, hát azért házat is építettek oda. Ahol van egy ház, oda könnyen keletkezik egy másik; s ahol már több család van, ott a közös bajok ellen már szövetkeznek az emberek. Így történhetett ebben az esetben is: elűzött vagy menekült emberek verődtek össze, hogy ezen a zaklatott földön, hol az időben tatárok és rablók dúltak és irtottak, megpróbáljanak mégis tovább élni valahogy. Úgy látszott, hogy ezen a dugott helyen, mely őrködésre mégis igen alkalmas volt, bajosan és nagy vigyázattal lehet egy kicsit élni. Fájuk volt elég, mert a hegy kalapja mögött nagy bőségben terültek el az erdők. A barmok számára legelő is volt elég s télire takarmány, vagy ahogy ők nevezték, kóst. Azok a lejtős földek, melyek a szállás alatt a völgy felé lejtettek, kínlódva búzát is termettek valamicskét, de árpát és zabot szívesen, burgonyát pedig egyenesen örömmel. S ami nagy dolog ilyen helyen, víz is volt az embereknek és a barmoknak, mert a sziklás hegy alatt forrás bugyogott elő a földből, s ahhoz a forráshoz merítőkutat lehetett csinálni, s a barmok számára vályút. Nyáron hideg és üdítő volt a forrás vize, ami nemcsak szükséget tudott szolgálni, hanem élvezetet is. Télen pedig nem fagyott be, hanem a csattogó hidegnek és a hóviharnak ugyanúgy mondikált, mint ahogy nyáron a bárányoknak vagy a suhanva odaröppenő vadgalambnak.

Csak a folyóvizet nem tudta pótolni sehogy.

Ez volt a baj. Ha ugyan bajnak lehet nevezni valamit, ami kárt és szenvedést hoz először, de aztán a kár és szenvedés árán helyesebb világba és jobb életre vezeti az embert. Mert ez történt a vízzel is itt. Ugyanis a gabonát, miből az asszonyok kenyeret akarnának sütni, valahogy meg is kell őrölni. Ahol kő van, mint ahogy ott is volt, ott ugyan tud az ügyes ember valami kézi malmot szerkeszteni, amit ember is elhajt valameddig; több ember pedig, ha felváltja egymást, szinte akármeddig. Azonban fáradságos és egy kicsit méltatlan munka ez, s ennélfogva, a folytonos egyhangúság és a verejték alatt, könnyen arra csábít bárkit, hogy keressen valami más megoldást. Bizonyára csináltak hát malomköveket nagyobbakat, s olyan malmot szerkesztettek, amelyet állattal lehet jártatni, ha az állat körbemegy folyton. Gondolom, ment is az állat, ami csak ló lehetett, mert a szamarat és az öszvért még az ántivilágban sem szerették ezek az emberek; ment a ló, és húzta a malmot; ment reggeltől estig, de nehezen gyűlt mégis a liszt, mert egész nap csak mászott a malomkerék. Mutatkozott azért eredmény, ha nem is a lisztben, egyébben. Mert azt vették észre, hogy a ló, ha néhány napig őrléssel foglalkozott, kezdte lassankint megváltoztatni a magaviseletét. Vagyis amikor kifogták este a szüntelen köröző munkából, akkor is csak körben tudott egy darabig járni, pedig mehetett volna már olyan egyenesen is, mint a zsinór. De nem ment úgy, mert a feje és a lába körbe húzta; s ha pedig helyhez kötötték, akkor kótyagosnak látszott, mint aki nem tudja, hogy mit tudjon csinálni azzal az egy fejével.

Ismét ki kellett valami egyebet találni.

Szinte látom őket, hogy miképpen törték a fejüket. Gondolkoztak, de óvakodtak szólni. Pedig egyik-másiknak látszott az arcán, hogy tud valamit, amit ebben a végső esetben meg lehetne próbálni, ámbár veszedelmes. Tudott is valóban egyik-másik valamit, mert a hírét hallotta egy elszánt és vakmerő embernek, aki odalent a völgyben, ahol a Nyikó vize folyik, ott a hatalmas égerfák és fűzfák között, ott az a vakmerő ember egy vízimalmot készített. Harmadában őrli a gabonát, ami rengeteg nagy ár. De hát veszedelmes vállalkozás, hiszen rablók vagy martalócok támadhatják meg akármelyik órában; s amilyen irgalmatlanok azok, nemcsak kifoszthatják őt, hanem könnyen fel is aprítják; esetleg összekötözik és a laj síkos deszkáin lecsúsztatják röhögve a hatalmas vízikerék alá.

De idáig még él, megvan a jól járó malma neki, s gazdagodik.

Hát, legyen Isten hírével és oltalmával, valamelyik mégis megmondta, hogy ő hallomásból mit tud. Pedig nem is hallomásból tudta, amit tudott, hanem onnét, hogy egy ízben bémerészkedett a völgyi folyóhoz, hátha abban halat tudna fogni. Akkor történt, hogy a maga valóságában látta is a malmot, sőt magával az eleven molnárral is beszélt. De amikor hazajött, nem mondta el senkinek a dolgot, mert szégyellte, hogy egy mákszem halat sem fogott; s azonkívül csúfolódást is szerzett volna magának, mert a többiek közül egyik sem szerette a halat. Most pedig azért nem mondta el a valót, mert támadjon a beszédből bármi olyan határozat, esetleg őt fogják a malomba küldeni. Azt pedig közelről sem szerette volna, mert maga a vakmerő malmos is úgy félt odalent, hogy bátran elmehetett volna falevélnek is, amikor szél van.

Voltak mások is, akik ama molnárról hallottak úgyszintén.

Így aztán addig s addig kerülgették gondolatban a vízimalmot, amíg elhatározták, hogy őrlésre oda fogják vinni a gabonát. Ki is adták a szót, hogy készítse mindenki zsákba, amit őrletni szánt; aztán gyűjtsék egybe az egészet, mert valaki a szekerével el fogja vinni. Jobb lesz talán éjjeli időben tenni meg az utat, hogy ne szúrjon már távolról szemet a kincs; s aki viszi, várja is meg a malomban a lisztet, s majd a következő éjszaka hozza vissza.

De ki vigye?!

Olyanformán gondolták, s okosan igazán, hogy vagy a maga szántából jelentkezzék valaki, vagy pedig, ha nem jelentkezik senki, akkor a felkelhető férfiak sorsot fognak húzni. Volt ott egy bölcs öregember, aki azt mondta, hogy az ő élete már amúgy is olyan, mint a lenyugvó nap, így tehát elmegy ő jó lélekkel. Ezt el is fogadván, mind a gabonát szekérre rakták, s amikor leszállott a holdvilágos este, akkor a két hosszú szőrű hegyi lovacskájával az öreg el is indult. S meg is érkezett szerencsésen a malomba, ahol a molnár az első zsák gabonát fel is öntötte rögtön, hogy utána s egyvégtiben a többit is lejárassa. Amíg duruzsolt a malom, azalatt a két lovacska künn állott a holdvilágos malomudvaron, ahova egy kicsi fahídon lehetett a víz fölött béjárni. Ők pedig, ha felöntöttek egy-egy zsák gabonát, a következőig béhúzódtak a malmos szobájába, melynek az ablaka az udvarra tekintett. Ott beszélgettek csendesen az ablak mellett, melynek a lantornáján bészüremlett a hold világa. Szinte kellett is nekik az égi világosság, mert a molnárnak csak egy hosszú, sárga világítója volt, amit ő viaszgyertyának nevezett. Mint a kígyót, körbetekerte egy pálcikán, melynek a feje fölött szelíden világolt a gyertya feje, ha ugyan a molnár nem felejtette el, hogy néha-néha feljebb húzza egy kicsit.

Tehát ott üldögéltek a gyertyácska mellett, amikor különös zajt hallottak egyszer. A malmos kinyitotta a lantornás ablakszárnyat, hogy a vasrácsozaton kilessenek az udvarra. S ahogy kinéztek, hát a két lovacska kapálja sűrűn a földet, miközben ráng az orruk lyuka és párállik erősen. S furcsa módon kucorogtak is a lovak, mintha úgy érezték volna, hogy éppen most esik rájuk a hold. Amikor ennyit láttak, de még szólani nem tudtak, akkor a kicsi fahídon villogás támadt hirtelen, majd valami, s ismét valami, rőtvörös színben megcsillámlott; s abban a percben, a fahídon keresztül, már az udvarra ugrott egy hatalmas farkas, majd utána egy másik, s a nyomában egy harmadik.

Egész csorda.

A molnár csak annyit mondott, hogy farkasok! Az öreg őrlető pedig csak annyit, hogy a lovak! Erre a gyertya elaludt, mert a malmos megmarkolta a lángot; a holdvilág egészen bezuhant a rácsok között, a csend pedig eszét vesztette egészen, mert a farkasok ugrálva vicsorogtak, és a lovak nyerítve hörögtek.

A molnár imádkozott, s az öreg némán könnyezett.

Aztán a lovak elcsendesedtek, s csak habzsoló morgást lehetett hallani. A malom üresen kezdett járni, de ezt a malmos füle csak akkor vette észre, amikor a farkasok egymás nyomán elsompolyogtak. Akkor ismét felöntött egy zsák gabonát, majd utána egy újat. Nem szólt egy szót sem, csak a szobán keresztül kiment néha a malomba, majd onnét visszajött. Az öreg pedig csak hajnal felé mozdult meg a helyéről, s akkor azt mondta csendesen, hogy immár elmegy haza.

El is ment.

Amikor otthon elmondta, hogy a farkasok miképpen ették meg a két lovat, furcsa módon nem az történt, amit gondolt volna az ember. Vagyis nem az ijedtség szállta meg a népet, hanem az indulat; s nem a félelem verte le őket, hanem a küzdelem lobbantotta fel bennük a lángot. Mindnyájan, még az asszonyok egy része is, mind kézbelit ragadott, s egy akarattal mondták, hogy elhozzák a lisztet. Fejszékkel és sarlókkal el is indultak, még egy dugott tatár kard is elékerült valahonnét. Farkast nem láttak sehol, sem martalócot, pedig azegyszer láthatták volna. S így közös erővel elhozták a hátukon a lisztet, amiből olyan kenyeret sütöttek az asszonyok, amilyen jót nem ettek régen.

S amikor ettek ebből a kenyérből, akkor nagy fordulat történt.

Mert attól kezdve közös erővel vitték a völgybe a gabonát, s úgy hozták haza a lisztet. A hegy és a völgy között megindult a forgalom. Csodát tett hát a kenyér, mert legyőzte a farkasokat, a martalócokkal együtt; s győzött a völgy is a hegy fölött, mert a völgynek volt egy szelíd és szőke folyócskája, amely el tudott hajtani egy malmot.

S már arra gondoltak, hogy talán lakni is jobb és alkalmasabb a völgyben. A fiatalok különösen völgypártiak voltak; a legények azért, mert a folyó mellett jobbnak mutatkoztak a földek, s általában kedvezőbbnek a gazdálkodás; a leányok pedig veteményes- és virágoskertek után vágyakoztak. Meg is törték hamarosan a hegyi rendet és a régi szokást, mert az egyik mátkapár úgy határozta magában, hogy házat a völgyben építenének maguknak, s majd az esküvő után oda is szállanának abba a házba.

A ház elkészült, s a két fecske odaszállt.

Aztán kezdtek gyarapodni a házak, és szaporodni az emberek a völgyben, melynek hatalmas fűzfái és fekete bogyós égerfái alatt s málnás-szedres bozótjai között azelőtt csak farkasok tanyáztak.

Hát valahogy így keletkezett a falu.

S így lett a neve Farkaslaka.

 

 

Ma megnőve fekszik a völgyben, kinyújtózva olyan hosszúra, hogy két kilométernél hosszabb is valamivel. A közepén csendesen folydogál a Nyikó, melyet ember és földrajz Szőkének nevez, s amely maga sem tudja, hogy nagy patak-e vagy kicsi folyó, mert ha sírnak fölötte az erdős hegyek s két oldalán a menedékes földek, akkor nagyra dagadva zúgni is tud, és pusztítani árvizesen; de úgy megtikkad néha, hosszú szárazság idején, hogy keresztfát lehetne a medrébe állítani. De ha békességben, harag vagy ínség nélkül élhet, akkor szőkén és szelíden folydogál végig a falun, melynek utcái két partján vonulnak, s véle együtt kanyarognak, lejtenek hirtelen duzzogva, vagy kunkorodnak játékosan. Néha egyenesen is futnak egy-egy kicsit, de jóformán csak azért, nehogy azt gondolhassa bárki, hogy úgy nem is tudnának futni.

Északról déli irányba nyújtózik a falu. Erdős hegyek alatt kezdődik, és lefut a völgyben addig, amíg már nincsen is valójában völgy, csak a folyó bal partján emelkedő termőföldek, a jobbik parton pedig az a szép és termékeny sík mező, amely Szentlélek és őközötte fekszik, mintha ősidők óta azt várná, hogy rajta a két falu megütközzék. Legfelül, a falu északi szélén, még állnak a roncsai annak a malomnak vagy ama malom ősének inkább, ahol az úttörő öregnek a lovait azon a holdvilágos éjjel megették volt a farkasok. Még gyermekkoromban is állt ott egy malom, melybe apámék gyakran elküldtek engem, hátamon egy zsákocska búzával, hogy Lajos bácsi járassa le. S Lajos bácsi, aki különös remete-malmosnak tűnt akkortájban előttem, s akinek akkor és most is csak a közönséges gúnynevét tudom, egy kupa lisztért nemcsak megőrölte a véka búzát, hanem még egy körtét is mindig adott nekem. De aztán aranysárga körtét, amely kitűnő ízletes volt, és olyan illatos, hogy a képzeletemet repülni tanította. Már meghalt, úgy tudom, az a malmos Lajos bácsi; s a malom is, amikor utoljára akartam látni, már csak emlékeiben élt. Vagyis a malomárok kihunyva feküdt, s a nagy vízikerék rothadó darabokra roskadva, lent a gödörben. A farkasok kicsi fahídja, illetőleg annak a korcsos ivadéka, még állott. A kicsi ház is megvolt, de már valami szegény család lakott benne, amely szegény családot csak az ágak ismerték, melyek a szólásmondásban vannak, s amelyekről valahol leszakadtak.

Ilyen árva lett a hely, amely egykor a jövendő hadállása volt ebben a völgyben. Nem is épült melléje vagy közel hozzá soha semmiféle emberi hajlék, pedig szép regényes és kövér ott a tájék. Úgy járt valósággal, mint egy bölcs és igazságos ember, kinek a tanácsát megfogadják, de aztán magára hagyják. Hát jól magára hagyták, mert északról rányomultak valósággal az erdők, dél felé pedig már elég messzecske van az a ház, amellyel a falu igaziból kezdődik. S hogy itt kezdődik, és innét dél felé sorakoznak a házak, mintha az látszanék abban is, hogy ember és víz egyformán gondolkoznak, mert emberi világot látni dél felé törekszik mind a kettő. S velük halad maga a haladás is, mert mialatt az északi szélen kihalt a vízimalom, azalatt a déli faluvégen olyan malom épült, amely már találmányos gépjeivel tudós „műmalom”, sőt egyben fűrészmalom is.

A falu házait fából építik, vagy hogy ne hazudjak semmit, nagy részét fából építették mindig. Úgy szokták, hogy a fundamentumot magosra emelik a föld fölé, s a faház oldalait arra húzzák, lehetőleg szintén magosra. Ahol a ház oldala és a fundamentum érintkezik, ott fut, a ház arcos felén, kereken a tornác, melyet a gyermekek különösen szeretnek, s amelyből jó messzire el lehet látni. A tetőt zsindellyel födik, melyet hegyi mesterek hornyolnak. Kemény teleken valóban csattogni szokott, s ahogy öregszik, úgy feketedik. Gyér számmal ugyan, de voltak olyan házak is mindig, amelyek kőből és téglából épültek, de ezek inkább a hivatalok szállásai voltak, vagy ha valami módos magánosé talált lenni, akkor a mód mellett a tudományosságot is akarta jelenteni. A ház nem törődött azzal, ha esetleg a tudományosság megakadt az úrhatnámságnál: ha azonban a mód is megszenvedett olyankor, a kőházas emberektől senki sem kért tanácsot.

Mivel jórészt dombosan hullámzik a folyó mind a két partján a tájék, s mivel a házak magosabbak is, mint ahogy sík helyen lenni szoktak, úgy tűnik a szemnek, mintha könnyed és játékos lenne a faluban minden. Lábujjhegyen állnak a házak, és magos ablakaikon úgy kukucskálnak le a folyó felé s figyelnek a nagyvilágba; a folyó fölött pedig az egyik utca kíváncsian néz átal a másikra, hogy vajon miképpen élhetnek odaát, vagy nem jött-e végre valami jó hír.

Hosszan a völgyben így fekszik hát a falu, mely nemcsak az én életemben nevezetes, hanem a Nyikó életében is, legalább annyira. Mert ha jól ismerem ezt a patakfolyót, márpedig úgy hiszem, akkor Farkaslakát sohasem felejti el, még a tengerben sem, öreg csepp korában. Nem felejti el, hiszen fent a havasi erdőkben, farkaslaki földön születik, sőt falut sem lát soha addig, amíg be nem csörgedezik hozzánk. Olyan nagy dolog lehet ez neki, hogy egy folyó életében nagyobb talán nincs is. Ámulhat a házakon, amelyek két partján, valamilyen okból, felsorakoznak egymás mellé; sőt, meg is ismerheti a házakat és a bennük lakó sok embert, mert csebrekben és kártyákban házakhoz viszik őt, ahol felnőttek és gyermekek úgy szeretik, hogy megisszák. Lát ludakat és récéket, akik kényesen lépegetnek vagy bolondosan játszanak benne, mialatt beszélgetnek vele. A gátak fölött megállhatnak a habzó kicsi hullámai, hogy gondolkozzanak és tanácskozzanak a tapasztalt dolgokon. S hát még amikor a falu havasi birtokán kibuggyan a földből, és az illatos ünnepélyes csendben meglátja a rengeteget! Úgy meg van illetődve akkor a világtól, hogy csillog csupán, és alig tud elindulni; de amikor mégis elindul, akkor már annak is örül, hogy csörgedezik. Örömében kedvesen fogadja a kis csermelyeket, amelyek útjában táncolva futnak az ő medrébe. S így egyre nőve és erősödve, az erdők között és a havasi legelők alatt igyekvéssel kanyarog, mintha meg akarna ismerni mindent, ami a falutól északra csak van. De aki sokat lát, az sokat is mulaszt, mert a hatalmas fennsíkot sem látja, amelyen legelők és kaszállók terülnek el; sem a gyér tanyás korondi hegyet, sem az árván kuporgó mezei esztenákat, sem a havasi nárciszmezőket.

Pedig északról ezek környezik a falut, s no még Pálfalva a maga hegyes, köves határaival, ahonnét már látszik a legendás Firtos.

Dél felé simán fut Szentlélekig a szem, amit alig kell mozdítani, hogy Bogárfalvát is láthassa, ha ugyan lehet őt látni, mert szokása szerint két domb közé bújik folyton. Sükő falut azonban, ami Szentlélek másik oldalán s egy kicsit a feje fölött fekszik, olyan jól szemre veheti bárki jó szemű ember, hogy júniusban még a cseresznyefákat is megolvashatja benne: ugyanis júniusban semmi egyéb nincs az egész faluban, mint pirosló cseresznyefa. A nagy szemű cseresznyéket szinte bé is lehetne Malomfalvára hajigálni, olyan közel fekszik Sükő alatt ez a Malomfalva.

Ami nyugatra van Farkaslaka falutól, azt nevezik valójában a Nyikó völgyének. Úgy hiszem, egyrészt azért, mert azok ott mind szeretik, hogy „nyikómentieknek” nevezzék őket; másrészt pedig azért, mert mondhatni, hajladozó sík földeken és termékeny határokon élnek, vagyis nemcsak helybélileg, hanem országosan is völgyi lakóknak látszanak. Ami a Nyikót illeti, melynek ők a „mentiben” laknának, abban sem egészen indokolatlan emberek, mert a Nyikó valóban nyugatra fordul Szentléleken, s így hol mellettük s hol közöttük folyik Keresztúrig. Tehát az igazság mindenképpen mellettük mutatkozik, de ha nem volna igazuk, akkor is megérdemelnének minden kedvezést, mert szorgalmasok, és ésszel törekednek előre. Másrészt ritkaságszámba is mennek, mert egy csomóban unitárius mind az egész. Ez pedig nevezetes dolog, mert őket s az arányosszéki Torockót kivéve, az unitáriusok szétszóródva élnek egész Erdélyben, sőt azon kívül és túl is. De van más nevezetességük is nekik, ami azonban már nem az „egyhittel” határos, hanem a történelemmel. Ugyanis közülök származott, mégpedig Siménfalváról, az a nevezetes Székely Mózes, aki néha maga sem tudta, hogy micsoda, oly sok minden volt kalandos és nem hosszú élete során. Azt már csak négyszemközött merik mondani a Nyikó mentiek, hogy Székely Mózes ott is született volna Siménfalván, de az bizonyos, hogy onnét származott, s hogy unitárius is volt. Nem tudom, hogy unitárius létére hogyan érezhette magát, amikor a katolikus erdélyi fejedelem a „szentelt vitéz” nagy címet adományozta neki. Biztosan nem rosszul, mert tudta ő, s abban igaza is volt, hogy akár szentelt, akár nem, de vitéz katona ő és bátor ember. Egész meglett életét, pedig az korán kezdődött nála, csatákban és háborúságban töltötte. Békés Gáspárra különösen haragudott, mert az a „síkföldi betyár” fejedelem akart lenni a hegyek között. Folytonosan haragudott valakire: s rendesen arra, akit tegnap még szeretett, vagy holnap a székelyek ügyében szolgálni kész lett. De el is érte célját, mert végül Erdély fejedelmének mondhatta magát; s úgy is halt meg, mint erdélyi fejedelem, küzdve a németek zsoldos vajdája ellen.

Hát ilyen nevezetes emlékek és helyek feküsznek Farkaslakától nyugatra, nem is beszélve a nagy vásáros községekről, amilyen Etéd is, amelynek híres baromvásárjára apám el is vitt egyszer, gyermekkoromban. Számomra azonban az etédi vásárnál híresebbnek bizonyult a hideg, mert csak arra emlékszem, hogy amíg jöttünk éjjel a hosszú úton hazafelé, addig úgy fáztam a szellős szekérben, hogy egészen elapadtam.

S ha már viszontagságról kell beszélnem, és zordon helyekről szólanom, akkor a falutól keletre sem leszek rossz helyen. Ott emelkedik ugyanis az a legnagyobb hegy, ami a közeli környéken csak létezik. Úgy hívják azt a hegyet, hogy Gordon. Nem tudom, hogy honnét származik ez a név; csak annyit tudok, hogy nekem emlékezetes, és hogy a neve aggodalmas. Aggodalmas pedig azért, mert e név után ítélkezve, már Dárius vagy akár Nagy Sándor joggal elvitethette volna Trákiába; nem is beszélve arról, hogy az angolok ma is könnyen vitát támaszthatnak felőle. Még azonban megvan, s ha minden ilyen jól megy tovább is, akkor a jövőben is ott fog állni a falu fölött, keleten. Csak maradjon is, hiszen Gordon tartja a hóna alatt a falu származási legendáját. Az első szállás ugyanis, ahonnét a gabonát a malomba vitték volt, s amelyről már bővebben tettem említést, itt húzódott meg Gordon alatt. A hegy oldalában, egy hatalmas szikla alatt, ma is tátong egy óriási barlang; s a forrásból is, amely egy kicsit alább buggyan elő, sokszor vittem az aratóba vagy a kaszállóba korsóban vizet; és a vályúnál, amelyet egy csatornás farúdon keresztül ez a forrás táplál, elégszer itattam meg a barmokat és kicsorgójánál a két lábamat nagy melegben. A homályos érzés azt mondja bennem, hogy ennek a helynek a neve is az ősi szállásra emlékezik, haloványan, mert hiszen „Kicsi Kapu Alja” néven ismeri a falu, és „Kicsi Kapu Válújának” mondja az itatót. Nyilvánvaló, hogy ahol van egy kicsi kapu, ott egy kicsi élet is van mögötte; s az is természetes, hogy dúlásos időkben jobb a kicsi kapu a nagynál, hiszen azon rossz szándékkal béjutni mégis bajosabb.

Ez a Gordon különben, a meredek és sziklás bérc fölött, egyszerre és mindenütt sokat szelídül, mert majdnem fennsíkban folytatódik. De azért éppen annyira majdnem, mint fennsík. Ha például a bérctetőn áll az ember, s onnét jártatja meg a tekintetét, akkor a szem a fennsík mellett szavaz; különösen, ha a mélység fölött elnéz először nyugat felé, s ott látja lebegni tenger gyanánt a mélyben az egész Nyikó mentét s azon is túl a székely világot, egészen Marostordáig. Ha azonban megfordul és a bércről elindul, hogy tovább haladjon kelet felé, akkor a fennsík hullámos földje egyszer lefelé viszi s aztán ismét fölfelé, nehogy unalmas legyen a bolygás. Pedig egyébként sem lenne unalmas, mert a szántóföldek, a szénafüvek és az erdők mindegyre váltakoznak. De a szántóföldeken csak a zab terem meg; s főleg a burgonya, ami oly szívesen és bőségben el tud szaporodni, hogy kénytelenek voltunk elnevezni pityókának, melyet a táncoló hegyi utakon mégis könnyebb hazavinni onnét, mint ha burgonyát vinne az ember. A szénafüveken együtt él a fűszál a változatos és csodás virágokkal; s a bábakalács olyan kövérre hízik, hogy már menni sem tud, hanem csak gurul a kaszállás után. De ezeket a füves földeket a borókabokrok is nagyon szeretik, sőt nagy kedvükben és fényűzően olyan bogárfélét tartanak maguknak, amelyek a zöld szín minden árnyalatában fénylenek, hosszúak, csáposak és szárnyasok, de mégsem sáskák, se nem cincérfélék, hanem olyan zöld lények, akik természetrajzkönyvet nem láttak még.

Erre kell menni, Gordon hegyén keresztül, annak az embernek is, aki nem nyughatik otthon, hanem Dánfalván valami rokonát meg akarja látogatni; vagy annak, aki nagyon komatartó s melléje istenes is, minek folytán nem mulasztaná el, hogy Nagyboldogasszony napján Oroszhegybe búcsúra menjen a komájához. De ha elmegy az oroszhegyi búcsúra, onnét másnap nem jön vissza, mert az oroszhegyi emberek oly szívesek, hogy erőszak nélkül bajos elszakadni tőlük. Így hát minden búcsús ott marad, s este, a jó étel és a bőséges bor mellett úgy megszaporodnak a komák, mintha senki sem csinált volna soha egyebet, csupán reggeltől estig gyermeket keresztelt volna valakinek.

Hát ilyen színes és változatos környezetben fekszik Farkaslaka, nyolcszáz méternél magosabban a tenger színe fölött. Bár délen és nyugaton elég szabad neki a világ, mégis inkább hegyi falu hírében áll; s ő maga is annak tartja magát, hiszen elejétől fogva megőrizte katolikus voltát is, mint errefelé a hegyi falvak általában. De megőrizte magát is, mert nagyságban és tekintélyben mindig nőtt. Igaz, hogy csak lassacskán nőtt, vagy még annál is lassabban, mert századok alatt a macskából is oroszlán lenne, ha mindig nőne egy cseppet. S Farkaslaka még hiúz sem lett, csak egy nehezen élhető és közepes székely község. De hát mostoha volt mindig a föld, amelyen élnie kellett; s a gazdálkodásban is nehezebben hagyta el a régi szokásokat, mint amilyen könnyen tanulta meg az új módokat. Mivel pedig a föld művelésén kívül nem talált ki magának valami nagyobb hasznú dolgot, azért az örökös küzdelem és a nehéz szegénység ma is a legrégibb két család a faluban. Valami kelendő ipart vagy hasznos kereskedelmet kellett volna kitalálni és űzni, mint ahogy a korondiak a fazékcsinálással pénzt és jó nevet szereztek maguknak. De nálunk csak a gyapjúval és a posztócsinálással bosszantották néha az asszonyok a férfiakat, a férfiak pedig szénégetéssel az asszonyokat, de okos tervekkel és kitartóan sohasem űzték egyiket sem, hanem csak kóstolgatták.

Így aztán az is nagy dolog, hogy az első mátkapár, amelyik Kicsi Kapu alól valaha bejött a völgybe, nemcsak a helyet és a nevet vette el a farkasoktól, hanem olyan falut is alapított, melyben a lakosság száma ma már elhagyta a második ezret. Azonkívül pedig valóságos feje is lett a Nyikó Fejének, mert azt az egész környéket úgy nevezik. Vagyis nálunk székel a körjegyző, amióta csak van efféle szükséges, de nem pénzosztó vagy kenyérsütő hivatal ezen a tájékon; s nálunk van a postahivatal is, ami állandó, csak éppen gyakran költözik egyik házból a másikba.

Külső pillantásra ilyen hát Farkaslaka.

Székelyek létesítették és éltették.

Ma is mind székely, aki lakja; ha ugyan nem számítom azt az egynéhány jövő-menő embert, nyugtalan iparost vagy hivatalbélit, aki szintén székellyé válik itt, ha nem ügyel magára.

Így szemre változatosnak tetszik a nép, mert van közötte alacsony termetű és magos; van szőke és barna, búzaszínű, sőt vörös is, csak éjfekete nincs vagy patyolatfehér és tűzpiros; vannak olyan arcok, mint akárhol más földeken és más hazákban; de a legtöbb ember ábrázatán valahogy mégis rajta ül vagy rajta bujkál a keleti vonás.

Különösen az asszonyokén.

De ha már, a kiütköző vagy bujkáló keleti vonásokon kívül, se nem ilyenek, se nem olyanok ezek az emberek, hanem csak székelyek, akkor valójában kicsodák és mik a székelyek? Hogyan kerültek Erdély keleti szegeletébe ezek a titokzatos múltú emberek, akik úgy elütnek a környező népektől, hogy néha önmagukra is csak hasonlítanak? Honnét származnak, s mi a múltjuk; mik voltak azelőtt, mielőtt lettek volna, és hogyan lettek azok, akik mindig voltak?!

Hát ezt senki sem tudja.

Jobban mondva, akik tudni vélik mégis, azok is különbözőképpen állítják az igazat. A származtató tudósok és a telepítő tudósok egyaránt.

Így aztán legjobban a krónikások járnak, akik egykorú vagy majdnem egykorú följegyzéseket tettek a székelyekről. Eme krónikás feljegyzések szerint a székelyek nagy része a keleti határokat őrizte már a honfoglalás alatt; kisebbik része pedig a seregek élén járt már azokban a hadjáratokban, melyeket az első magyar királyok vezettek. De jutott belőlük arra is, hogy Erdély állapotát a honfoglalás idején felderítsék, és a való helyzetről hírekkel szolgáljanak a magyaroknak, mint ahogy a bihari kazárokhoz is a székely előőrsök vezették Árpád magyarjait. Ez az ismeretség aztán kicsi háborúval is fűszerezve, elég jól sikerült, mert a kazárok kánjának, vagyis Marótnak a leányát nemsokára el is vitték a magyarok, hogy Árpádnak a menye legyen, vagyis Zsoltnak a felesége.

Úgy látszik tehát, hogy a székelyek valóban ősi nép Erdély keleti részén; s úgy tetszik az is, hogy nem tévednék nagyot, ha származásukról szólván kabarokra futna a szám. Ha mégis hibáznám ebben, akkor Konsztantin görög császárral együtt legyek bűnös, mert ő egykorú ember volt, s mégis nagyjából ezt tartotta. Vagyis kabarokról beszél, akik a magyarok egyik s legerősebb törzse volt, minek folytán a határokat őrizni és a hadban elöljárni választották őket.

Vagyis „szikölködtek”.

Ugyanis a régi törökös „sziköl”, mint ahogy a magyar kabarok megjelölésére már a kilencedik században használták e szót, valójában azt jelentette, hogy valaki őrködik egy olyan helyen, ahol valaminek vége van, tehát határ van. Őrködik a végeken, melyet elrekesztenek a szomszédtól, hogy könnyebben védhető legyen. S ahol őrködik, oda is tartozik, ahhoz a vidékhez. Az ilyen embert úgy hívták, hogy „sziköl”, s az ilyen népet is. Mivel pedig a magyar-kabarok állandóan „szikölködéssel” foglalkoztak, székelyek lettek.

És ha csakugyan azok, s már ezer esztendőnél is több ideje élnek a Hargita két óriási szárnya alatt, akkor hát milyen úton és mikor kerültek oda?

Erre én nem tudok felelni.

De azt tudom, hogy ők századokon keresztül mindig megtartották, amit sziköl korukban fogadtak. Őrzők és katonák voltak, de nemcsak a végeket őrizték, hanem a maguk szokásait is, amik sokban elütöttek minden más hazai szokástól. Miközben a kapuikra a hajdani szomszédos perzsáknak a virágait és jeleit faragták, Szent László kedvelt katonái voltak; majd később külön nemzet az erdőelvi magyar és szász világban, melynek örökös zivatarjai között is őrzői voltak egy emberi rendnek, melyben közös kincs volt a föld és a szabadság. Ha kellett, fel is keltek a szabadság védelmére, s számon tartották egymást. De őket is mindig számon tartották, hol az erdélyi fejedelmek, hol pedig a császár. Ezekről a számbavételekről készültek az úgynevezett lustra-könyvek, melyek hátrahagyták nekünk a székely családok neveit és a családok lakóhelyét.

Azért is említem ama lustra-könyveket, mert egy ilyen könyvben rejtőzik az én legrégibb olyan ősöm is, kinek legalább a nevét tudom. Közel három és fél századdal ezelőtt fektették oda szegényt, vagyis inkább szegényeket, mert ketten voltak. Az egyiket Jánosnak hívták, a másik pedig Péter volt. A könyv szerint mind a ketten Máréfalván laktak, ami nagyocska falu Udvarhely vármegyében. Ott élt hát János és Péter ebben a faluban, de a kettő közül János és az ivadékai nem valami szerencsés és előrelátó módon éltek, mert a családnak ez az ága még ott a faluban kihalt. Ettől kezdve aztán nálunk a János név nem is volt olyan szerencsés, mint az apostolok között, sőt valamilyen okból a balvégzettel járt együtt. Hallomásból tudok ugyanis még egy másik Jánosról, akit elvetemült emberek megöltek, bár ez a János annyira nem bánthatta őket, hogy éppen meg kellett volna őt ölni.

Maradott hát Péter egyedül.

De ő sem szenvedhette Máréfalvát; s az utódai végképpen nem. Ugyanis Márton, aki Pétertől származott, Péter után úgy százötven esztendő múlva arra határozta magát, hogy otthagyja Máréfalvát.

Ott is hagyta, s átköltözött Farkaslakára.

S véle együtt, ki ükapám volt, most én is hűségesen visszatérek Farkaslakára. Aminthogy ő is hűséges ember volt, mert ha ott is hagyta ősei faluját, székely faluból székely faluba ment, sőt hegyi és katolikus faluból másik hegyi és katolikus községbe. Csak ennyi történt: de ennyi is eléggé szokatlan és ritka a mi földünkön. Legtöbbször az efféle dolgot erkölcsi szerencsétlenség vagy házasság idézte elé. Márton ükapámnál azonban erkölcsi szerencsétlenségre nem gondolhatok, mert akkor nem lehetett volna megbecsült falusi nótárius Farkaslakán, márpedig az volt; pontosabban szólva, az is. Nyilván nem is nőre szállott, oda házasodván a községbe, ámbár ezt nem merném bizonyosra mondani.

De bárhogy esett is a dolog, megtörtént a nagy esemény, mely nemcsak az ő életén fordított egyet, hanem családunk sorsát is magába rejtette.

Ilyen nagy kútfő lévén Márton ükapám, kívántatik beszélni róla, de ha kettőnél többet szólok felőle, s főleg az utódokról, annak más magyarázata is van. Nevezetesen az, hogy a falusi és szabad székely családok életét minta gyanánt példázzák ők. Kínlódnak a kicsi földön, amely sok munkával is nehezen tudja eltartani őket, de a szegénységben is valahogy kerítenek módot arra, hogy a tudománynak is neveljenek egy-egy fiút mindig. Ezek aztán a népnek olyan-amilyen követei a külső világban, s rendszerint ők is ügyelnek arra, hogy a tanult fiak folytonossága a családban tovább is meglegyen; abban a családban, amit mindig a falu őriz és tart meg, mert a tanult fiak könnyen elfoszlanak magukban és utódaikban, akár a szabad szélben a felhők, amelyek a barlangból kilépnek a légbe.

Márton ükapám mindezt nem tudta nyilván, de mégis úgy rendezte életét és a jövőt, mintha szigorúan tudta volna. Ő még egy személyben volt a tudomány és a föld, ha ugyan százötven esztendővel ezelőtt a nótárius mesterség tudomány volt. A föld azonban, amit falusi gazdálkodó módjára akkor is művelt, bizonyosan föld volt, annál is inkább, mert a máréfalvi örökséget átváltotta farkaslaki földdé. Hanem azért nemcsak a verejték ízét ismerte mint gazdálkodó székely, hanem nótárius gyanánt a betűt és a tudást is megkóstolta jócskán, mert a három fia közül csak egyet marasztott otthon a földön, kettőt pedig az iskoláknak adott. A kettő közül az egyik, mégpedig István, úgyszintén nótárius lett, de már nem félben-szerben, mint az apja, hanem valóságosan. Erre szükség is lehetett azon időben, úgy hiszem, mert a negyvennyolc-negyvenkilences szabadságharc alatt volt a község jegyzője, s el tudom gondolni, hogy Gábor Áron és Bem milyen nagy mozgolódást vertek a községházán akkor! Különben is nyughatatlan és sűrű ember volt István úr, mert mialatt a falu bajában dörgött, s egy megilletőbb templomon szorgoskodott, jutott ideje arra is, hogy bor és asszonyok mellett a kőházában időt töltsön.

S ha ő ilyen volt, a második fiú egészen más.

Ugyanis Sándor, mert azt úgy hívták, bölcs és istenfélő férfiú lett, s az is maradt, pedig ügyvéd volt és kolozsvári tiszti főügyész; s amellett tudós ember is, ki latinul írt a jogi tudományokról könyvet. De ha jóban-rosszban különbözött is Istvántól, mint szélben úszó felhők eléggé egyek voltak, mert utódaikban elfoszlottak mind a ketten.

Megint Péter volt, ki a mederben maradt, vagyis Márton nótáriusnak és gazdaembernek a harmadik fia. Hivatal vagy tudomány helyett a családi birtok lett az övé, már amilyen birtokok a székely falvakban lenni szoktak. Szökdösni nemigen lehetett az olyan birtok mellett, de azért valamicske mégis volt, mert hat fiút és egy leányt tartott el rajta; sőt a hat fiú közül négyet iskolába is dugott belőle. S ez nagy dolog volt, a négy fiú taníttatása, még akkor is, ha a kolozsvári Sándor testvére segített ebben.

Különben ez a Péter, vagyis már az én dédapám, igen jelentős falusi ember volt. Nagyszál férfiú, kevés beszédű, kinek a tekintélye és hallgatagsága alatt jól megfért a tréfa is. Ezt abból gondolom, amit az egyik fiával kapcsolatban, s nyilván intelem gyanánt, egyszer elmondtak nekem otthon. Volt ugyanis ennek a dédapámnak egy Gáspár nevű fia is, aki ámulatos módon színész lett. Amikor az apja megtudta, hogy mire „vetemedett” a fia, igen tekergette a fejét, de nem szólott semmit. Történt azonban, hogy a színész hazament látogatóba az apai házhoz, de még jóformán bé sem tette maga után az ajtót, az apja így szólt a szolgalegényhez, akit nálunk családtag számba szoktak venni: „Eredj, Menyhárt, s húzzál ki egy kötelet a csűr s a ház teteje között!” Amikor Menyhárt megkérdezte, hogy ott a magosban miért kéne kötelet kifeszíteni, akkor dédapám így szólt: „Nem látod, hogy egy komédiás jött?! Hadd mutassa bé, hogy mit tud!” Erre mindenki nevetett egyet, csak dédapám nem, de mégis ő volt az első, aki eme vélekedés után elsőnek ölelte meg a fiút.

Arról nem hallottam, hogy a többi fiának is mondott volna valami effélét, de úgy gondolom, erre nagy szükség nem is volt, mert a színész után pap lett a másik fia, vagyis Áron, ki az én életemben is nagy szerepet játszott, hiszen az iskolák alatt ő volt a gyámolom végig. Kettőjükön kívül még Dénes és Péter fiak mentek városi iskolákba; Péter bácsi szintén jogász volt az udvarhelyi törvényszéken; Dénes pedig már egyetemi hallgató korában meghalt, valahol Bécsben. Otthon így két fiú maradt a hatból, Márton és Sándor, kik mind a ketten falusi gazdaságot vittek.

Márton volt az én nagyapám.

De lám, amit a megtartó földről és az elúszó felhőkről mondék az előbb, ismét beteljesedett, ennél a nemzedéknél is. Mert a pap ugyan idővel az erdélyi káptalan feje lett, de a második és a harmadik tanult fiú virágtalanul hullott le a családfáról, a negyedik pedig kóválygó gyermekeiben száradt el. Az a kettő pedig, aki a földön otthon maradt, olyan családot alapított mind a kettő, amely nemcsak népes lett, hanem időálló is, bár ebből a két családból is gyümölcstelenül hulltak ki ismét a tanult fiak.

S most, ahogy Márton nagyapámat említém, olyanforma érzésem támadt, mintha idáig valami lajtorján jöttem volna lefelé, de most hirtelen leléptem volna fél lábbal a földre. Az ősök során valóban az idő létráján szálltam egyre alább, míg nagyapám a valóságos földre léptetett. Annál különösebb ez, mert Márton nagyapámat nem is ismertem, mivel időnek előtte meghalt. Emiatt duzzogtam is mindig a sorsra. Most is rosszul esik, és egy pillanatig ezen bánkódom. De aztán meglátok egy házat, ami úgy mosolyog felém, mintha Márton nagyapámért is meg akarna vigasztalni engem. Így hát az ősök létrájáról leszállok egészen a földre, és elindulok a ház felé, amelyben születtem.

Előre figyelve, lassan lépegetek a kurta utcácskán, mely a falu nagy utcájából, egészen a felszegi részen, ugrik ki kelet felé. Azonban egyre-másra a lábam alá is kell néznem, mert menedékes és köves a kurta kicsi utca. A lefutó esővíz is árkokat mosott belé. Kertecske áll a ház előtt, benne kút, és egy buksi almafa, mely a tornácig ágaskodik. Szinte megkapaszkodik a tornác fájába, hogy békandikáljon a két ablakon, melynek zöld redőszárnyai lebegnek, s amelyek a ház felemelt homlokáról átnéznek a Nyikó fölött a falu túlsó oldalára. Szekeres embernek kétszárnyú nagy kapu vezet az udvarra, gyalogosnak mellette egy kicsi, melynek galambos a teteje. Bent az udvar nem valami tágas, de mindennek megvan mégis az alkalmas helye. Jobbról kerítés húzódik, mely mögött veteményeskert fekszik; két nagy fa is van a kertben, s azoknak árnyékában sápadtan fekszik az uborka indája, a vöröshagyma szára, a csombor és a karalábé levele. Az egyik fán körte terem, melyet „buta körtövének” hívnak a házbeliek. Nem buta azonban az a körte, mert akkora nagyra nő, mint egy legénykének az ökle; s nem buta azért sem, mert leszedés idején nem kívántatja magát, hanem ászokra vagy sarjúba kívánkozik, ahol ősz végére aranyosra sárgul, és karácsonyra igazi jó ízzel és illattal örvendezteti meg a türelmes várakozót. A másik fán alma terem, s azt „fejér almának” nevezik, de az alma selymes sárga színnel titkolja, hogy ő fehér; nem is bírja sokáig a nyilvánvaló füllentést, mert idő előtt lehull a fáról, s lisztes-puhán várja a földön, hogy elpusztítsa bárki.

Az udvar végében, háttal a kertnek, ott áll a csűr. Közepén nagy kapu nyílik, melyen befér a magosra rakott szénásszekér, amiről az odorba vetik villával a szénát. Jobbról és balról két ilyen nagy padlása van a csűrnek, mely mind a kettő teli van őszre, ha jól forgódik az esztendő, s különösen ha a sarjút és a zabot is az odrokba teszik. A csűrkaputól jobbra van a nagyobbik pajta, melyben a ló vagy a szarvasmarha lakik, családostól együtt. Csak egy kis ablaka van ennek a pajtának, de kemény télen azt a kicsi ablakot is szalmával berekesztik, hogy ne fázzanak a marhák. Nem is fáznak soha, de látni is csak derengve látnak, pedig a változatos füvekről és a füvek között az elszáradt mezei virágokról, melyek a jászolba kerülnek, sok minden emléket tudnának eleveníteni maguknak.

Messze a szarvasmarháktól, vagyis a nagy kaputól balra, ott van a kisebbik pajta, melyben a juhok és a kecskék tanyáznak. Ez nem olyan megbecsült és gondozott hely, mint a másik. Hidlása sincs neki, sem ablaka. A buta juh mégis jól érzi magát benne, mert állandóan eszik, ha van mit, igaz, hogy nem mohón. Azonkívül pedig csak bámul, bámulni pedig a sötétben jobban lehet, mint fényes napvilágon. A kecske nem egyezik véle, mert ő a szabad járást szereti, s a világtalan pajtában soványra búsulja magát. Idővel még attól is elmegy a kedve, hogy változatos kicsi völgyeket nyaljon a sókockába, s egykedvűen tűri, hogy a juh elrontsa kicsi hegy-völgyeit. Melléjük épült a szín, mely a csűr bal széléig terjed, s amelyet „árnyékaljának” nevez a gazda, valamint a gyermekek, akik nagyon szeretik ezt a helyet. A szekeret tartják az árnyékaljában, az ekét és a boronát, de vannak ott mindenféle sebesült és gyógyított szekérkerekek, egyenes és girbegörbe szegek, nemkülönben a szolgáló járom is ott van s kimúlt elődjének szomorú maradványai. Hátul a szekér és a szerszámok mögött, az egyik kicsi ólban a malacok nyikorognak, vagy léptek zajára a disznó röfög, nehogy az ételt elvigyék a csűr mellett, vagy éppen annak a fennhéjázó kecskének adják, akinek a szemén is látszik, hogy mindig rosszat gondol. A másik kicsi ólban tyúkok tanyáznak, ha éppen arra van kedvük, vagy nem akarnak alkalmat adni a kakasnak. Nyitva lévén mindig az ajtó, tudják jól, hogy nem kötelező otthon lenni, de nem is mennek haza napestig, hanem illegnek mindenfelé és kíváncsiskodnak. Sokszor még azt sem teszik meg, hogy a tojást a kicsi ólba rakják, pedig a háziasszony, kinek olyan sok dolga van, ezért nagyon haragszik. Küldené a gyermekeket, hogy keressék meg, vajon hova tojtak a tyúkok. De nemigen küldheti, mert azok leginkább ott keresik, ahol játékkal űzhetik az eszüket; ha pedig mégis találnak tojást, úgy hozzák elé vajmi gyakran, mintha a tyúk törve tojta volna. Így aztán, amikor teheti, ő megy el a kutató útra, de mialatt a csűr oldalában és a háta mögött félrehajtogatja a burjánokat, pirosra csípi a kezét a csalán. Nem is tudja visszamenet, hogy a tyúkokat szidja-e vagy a csalánt, de mégis a gyermekek lesznek hibásak, mire visszaérkezik a házba.

A ház az udvar fő helyén fekszik, mert az udvar északi szélének a vonalán ül, középen. A hátát fordítja északnak, míg arcával az udvarra tekint, s az udvar fölött messze dél felé, hol a cseresznyés Sükő villog elé a sok fa közül, s ahol az Udvarhely környéki megpuhult erdős hegyek derengenek. Külső bütüjével, vagyis keskenyebbik falával a csűrre néz a ház, azon az egyetlen kicsi ablakon, amelyet jónak láttak oda is vágni. De kellett is oda a kicsi ablak, mert azon keresztül meg lehet pillantani a rókát, amelyik esetleg arra szánná magát, hogy a csűr oldala mellett a tyúkokhoz előre lopakodjék. Elöl tornác szegélyezi a házat, melynek a bejárata a középen innét van egy kicsit s elég magosan, mert négy kőlépcső vezet fel oda. A grádicsok kétoldalt mohások, felettük tető van, és kétfelől két karfa biztatja segítő szándékkal a menőt, hogy csak gyere bátran és kényelmesen. S aki nekiindul, s fel is megy a széles grádicsokon, először egy hatalmas ajtóhoz jut. Finom és vékony deszkából van ez a nagy ajtó. Zára nincs is, csak kilincse. Nyáron mindig úgy áll, hogy a sarkáig van hátranyitva, mivel csupán az ereszbe bocsátja bé az embert. De olyankor nyáron, esténkint a mezei munka után vagy nappal is esős időben, az egész háztáj itt az ereszben szokott üldögélni, mert innét nemcsak az udvari eseményeket lehet látni, hanem a messzi világot is. Legjobban a cserepes tűzhely uralkodik az ereszben és a tűzhely mögött búbosodó kenyérsütő kemence. A tűzhely szabadon áll, de fölötte az ő négyszögű tornyos sapkája csempékkel vagyon kirakva. A kemence egyik oldatánál arra hagytak helyet, hogy ott följárjanak létrán a hiuba, vagyis a ház padlására. Itt áll a padláson szuszékban a búza, amiből minden héten viszen az asszony a malomba. De ahányszor megjárja a malmot, retteg a gazdától mindig, mert a gazda nem akarja hinni, hogy a búza fogy, ha minden héten elvesznek belőle. Egy füstös keresztrúdról a kifeszített szalonna is itt csüng belé a félhomályba. Januárban még lefelé görbül a rúd, de tavasz végére már majdnem egyenesre is állhatna, ha akkor is a szalonna súlyát tekintené.

A kemence másik oldalán is jókora szabad hely van. Kell is, mert tavasztól késő őszig itt szokott állani a négylábú vaskályha, vagyis a „fűttő”, amely napközben Szentkeresztbányára gondol, reggel azonban a tejet s este a vacsorát nagy buzgalommal főzi meg.

Innét az ereszből nyílik az a két ajtó is, melyek a szobákba vezetnek, vagyis a két ajtó két szobába, mivel csak ennyi van a házban. Mind a két ajtó kékre van festve, úgy néznek szembe össze. Amelyik jobbra esik, vagyis a csűr irányába, az a művesnapi kisebb szoba. Egyik ablaka, ami nagyobb is, dél felé szolgál a tornác fölött; a kisebbik pedig a csűr felé néz, s egyebek mellett ama rókát is vigyázza, akit már említettem. A másik ajtón a főszobába lehet lépni, vagyis a „nagyházba”, amelyben olyankor nem is laknak, amikor mód van arra. Hanem ilyenkor csak az illatos hűvösség tartózkodik benne. A hűvösséget a zöld redők bécsukott szárnyai tartják a négy ablakon, az illatot pedig az alma és más gyümölcs árasztja, miközben az ágyakon, magosra rakva, a hozománypárnák pihegnek ártatlanul.

A háztetőt zsindely borítja, mely kemény téli napokon csakugyan pattog. Tavasszal ritka madarak és baklató macskák szoktak a fedél tetején megjelenni, nyáron a fecskék énekelnek ott, ősszel pedig addig veri az eső, amíg nyílásokat támaszt a zsindelyek között. Azokon aztán bécsorog, s így keletkeznek a füstös esőcseppek, melyek az elmaradott világban bizonyára sok minden nyavalya ellen szolgáltak orvosszerül.

Hát ilyen a ház, amelyben elsőnek Márton nagyapám lakott. S ilyen az udvar, melynek új kapui mögött és töretlen talaján gazdálkodni kezdett, minélfogva találóan nevezhette azt „életnek”, mint ahogy más székelyek is életnek nevezik az udvart.

Mondtam, hogy valóságosan nem ismertem Márton nagyapámat, mert nem várta meg az unokáit. Amit azonban ebben a tekintetben s velem szemben mulasztott az élet, azt pótolni igyekezett azzal, hogy a feleségét, vagyis Sára nagyanyámat, nemcsak gyermeki időmben ismertem, hanem felnőtt koromban is, mert ő kilencvenkét esztendős korában halt meg. Ilyenformán élő tanútól is tudom ennek a hajléknak a születését. Mert az úgy volt, hogy Márton nagyapám, kinek az édesanyját is a feleségével egy néven hívták, vagyis Nagy Sárának, a népes apai házban a legidősebb fiú volt. Az ilyen fiúra igen nagy szükség van a gazdaságban, s bizonyosan így esett, hogy nem őt taníttatták, hanem az utána jövőket. Sokáig is maradt otthon, mert falun elég ritka dolog huszonhét éves korig legénykedni. Ő pedig ebben az idejében házasodott meg. Mivel a feleségét bajosan vihette volna haza, abba a népes családba, úgy egyeztek, hogy a leány hozza a belsőséget, vagyis a kertes telket, amire nagyapám új házat épít. Nagy Zsigmond, mint a leány apja, a kertjéből ki is hasított egy jó darabkát, de a kert nagy részét a fiának tartotta meg, aki Nagy Pál volt, s akivel gyermekkoromban elegendő időt is töltöttem együtt.

Így aztán a kertes telekre felépült az új ház, s nagyapám odaszállt a feleségével. Kaptak valami birtokot is mind a két részről, és szorgalmas munkával elindult a gazdálkodás, majd hamarosan gyermek is született, mégpedig fiú, aki Dénes néven apám lett aztán. Utána két leány született, majd ismét egy fiú, akinek Gáspár nevet adtak.

Gondban és munkában így telt az idő, miközben a gyermekek nőttek. Nagyapám megadással dolgozott, de sokszor eszébe jutott, hogy könnyebb élete is lehetne. Nagybátyja tiszti főügyész volt Kolozsváron, neki négy öccsét iskoláztatták. Bizonyára gyakran marta a gondolat, hogy mennyivel könnyebb volna neki is városi nadrágban, mint székely harisnyában. Nagyanyám is eleven és akaratos asszony volt, ki még öregkorában is könnyen prédikált, de nehezen oldozott. Így aztán nem csoda, ha nagyapám ivott is néha, vagy talán nem is néha.

Aztán, alig valamivel negyven fölött, váratlanul meghalt.

A két leányt férjhez adta nagyanyám. A kisebbik fiúnak, vagyis Gáspárnak, a tanult nagybátyák utat csináltak a városi iskolákba. Ilyenformán a gazdaság nagyanyámra maradt és a nagyobbik fiúra, aki legény is lett már, majd elvitték katonának. Amikor hazajött a huszár-lovaktól, úgy gondolta, hogy nem halogatja sokáig, hanem megházasodik. Azonban, ha egy legény meg akar házasodni, annak a leányok között is forgolódni kell legalább egy kicsit, s hozzájuk nyájasnak lenni, mert különben rejtve marad bennük mindaz, amit szeretnének elmondani. De ő nemigen forgolódott a leányok között, és nyájaskodó sem volt, mert nem olyan volt a természete. Inkább úgy viselte magát, kevés szóval és jó termetével, mint aki nem maga megy máshoz, hanem mint akihez másnak kell odamenni. Komoly is volt egy kicsit, sőt néha majdnem komor is. Szürke-kék szemén elgondolkozás látszott gyakran; s úgy is járt, egy kicsit lassan, s mintha gondolkoznék valamin, amit nem mond. Farsangon táncban is hiába várták az eladó leányok, mert csak ritkán vegyült a hangos táncolók közé. Béült inkább a másik terembe, ahová áthallatszott a muzsikaszó; s ott ült valamelyik kecskelábú asztalnál, ahol mindig akadt, aki melléje ereszkedett, s akivel komoly szó mellett illogatni lehetett. Az illogatásból aztán rendesen ivás lett, s a komoly szóba parazsak hulltak. Ha olyankor átment a táncba, mindig baj lett belőle, de ha a kecskelábú asztalnál maradt, rendesen egy kicsi vért akkor is lehetett látni.

S olyankor jól érezte magát, mert énekelve ment haza.

Ilyen alkalommal lehetett, hazafelé mentiben egyszer, hogy egy ház előtt megállt. A ház a Nagy utcában volt, melynek a vége felé lakott ő is. Nem lehetett még nagyon késő, mert a házból, mely az utca fölött magosan állott, puha világosság lebegett ki az útra. Fancsali Mózes lakott a házban, egy jóízű gazdaember és juhos gazda, kinek a mondásain sokat lehetett nevetni, pedig csak úgy mondta azokat, mintha nem kéne nevetni rajtuk. A felesége magos, sovány asszony volt, aki nem tréfálni szeretett, hanem parancsolni. Két fiuk volt nekik, és két leányuk. A nagyobbik leány természetében inkább az apjára ütött, mert csupa derű volt, és csillogott mindig a szava. Különben kicsi és arányos termetű volt, sötétbarna szeme kedvvel csillogott, mint a szava; s az arca olyan, akár egy tatár leánynak. S mivel eladó is volt ez a lány, bizonyosan azért világolt még a lámpa.

Hát oda bément a legény, mert a tatáros lány tetszett is neki.

Egy kicsit megijedtek, hiszen a lámpavilágnál mindjárt kiütközött, hogy a legénynek vér látszik az arcán és a keze fején. A lány azonban nevetve letörölte, és melléje ült a karos padra. A gazda is megkérdezte tőle, hogy kit ölt meg, mire a legény azzal ütötte el a kérdést, hogy a falunak felit. Nohát, mondta a gazda, akkor én is megölöm a másik felit.

Nevettek egyet, majd azt mondta a legény, hogy elvenné ezt a leányt, vagyis Mártát, ha ő is úgy gondolná, s a szülei is adnák. Mivel a leány úgy gondolta, s a szülei is adták, karácsonykor kihirdették őket, s januárban összeházasodtak.

Abban a házban laktak, ahol Márton nagyapám. De a kisebbik szobában, mert a „nagyházban” Sára nagyanyám uralkodott. Megindult az élet, amiben egy kicsi vidámság is volt már. Aztán megszületett az első gyermek, akit Gábornak kereszteltek, s aki azonban már kicsi korában meghalt. Utána Anna született, majd harmadiknak egy fiú.

Vagyis én.

Mert hiszen atyámról és anyámról beszélek, akik úgy házasodtak össze, ahogy elmondám; s akik az elbeszélt házban és életen laktak. Az anyám bölcs és derűs természetén kívül sok más vidámság nem volt a nappalaikban, mert amint említém, nagyanyám nemcsak kormányozni akart, hanem azt is éreztette anyámmal, hogy nem hozott semmit a házhoz. Ha csakugyan nem hozott volna, úgy is kicsordul végtére még a vidám szemekből is ilyenkor a könny. De nem is volt igaz, mert ha szegényesen is, gondosan adták anyámat férjhez; sőt egy-két darab földet is adtak véle. Ez nem pótolta ugyan, amit a férjhez ment két leány elvitt a nagyapám földjeiből, de a szegénységben a hét-nyolc hold is valami. Ezt csak akkor tudja igazán az ember, amikor meg is kell művelni azt a földet, amit kicsinek mondanak; ámbár a termés bétakarítása alkalmával nálunkfelé a sok látszik kicsinek és a kicsi szinte semminek. Ilyenformán elég szűkös volt az élet, amelyet folytattak; csupán a küzdelem és a munka volt örökös, annál is inkább, mert nagyanyám a java földjéből megtartott magának, s azt is apámnak kellett megművelni.

Ilyen helyen, mint ahogy emlékeim beszélik, a gyermeket sem várják szívrepesve. Amit a természet szülőbe és nagyszülőbe beleoltott, azt az örömet sem egyformán osztják ki a megszületett gyermekek között. Mert először, aki korábban születik, az többet kap belőle; s a fiú ismét többet, mint a leányka. Ez az igazságtalanság úgy el tud harapódzni, ha történetesen sok gyermek születik, hogy a megszületett leányka mellől leejtett fejjel távoznak egyszeriben, a fiúra pedig sajnálkozva bólogatnak. Igen, mert a gyermek pénzbe kerül, ami nincs; s amellett sír is eleget: eme két dolgot pedig, különösen az apa, nem szereti. Az anyós pedig azt gondolja, hogy a gyermekágy s majd egy darabig a kicsi gyermek úgy elvonja a munkától az ifjú asszonyt, hogy helyette neki kell dolgozni.

Egyedül az édesanya örül, előbb és utóbb, lánynak és fiúnak egyaránt. De az örömét gyakran titokban tartja, nehogy az anyós ismét haszontalannak nevezze, a férje pedig részvétlennek a bajokban.

Ilyenformán én nem tudom, hogy ki mennyire örvendett annak, hogy én megszülettem. Anyám bizonyosan igen, mert ő még a más gyermekének is örülni tudott mindig. Talán atyámnak is eszébe juthatott, hogy meghalván az első fiú, csak legyek én erős és egészséges, mert a gazdaságban jó segítség válik belőlem. Nagyanyám bizonyára viaskodott magában, mert jó ugyan, hogy lett egy fiú, de ez is gyermek, aki sír, és hátráltatja a munkát.

Azt már nem tudom, hogy én örültem-e a világnak, vagy nem is gondoltam semmit. De akárhogyan volt, megérkeztem.

Mégpedig egy szeptemberi hajnalon, amikor nemcsak a nap derengett, hanem virradt már a század is, amelyben mostan élünk; sőt, mire megtanultam értelmes szavakat mondani, már föl is kelt az új évszázad napja. De én arra már nem emlékszem, mint ahogy Róza néni is csak későbbi időből jut eszembe. Ugyanis csak akkor tűnt fel nekem, hogy valahányszor új testvérem születik, egy sovány és magos öregasszony olyankor a háznál mindig megjelenik. Így tudtam meg, hogy ő a bábaasszony, aki engem is „kifogott”, mint ahogy nálunkfelé mondják. Biztos és erős kezekben voltam, jól megveregetett, s néhányszor belényomott a vízbe. Aztán pólyába tett, s amikor sírni is kezdtem, azt mondta, hogy: no, bé lehet a legénkét jelenteni.

Atyám el is ment a jegyzői irodára, s ott béjelentette, hogy fia született, akit bé kéne írni az anyakönyvbe. Megkérdezte a jegyző, hogy milyen nevet írjon a gyermeknek, mire apám azt felelte, hogy gondolkozott.

Aztán így szólt:

– Hát akkor legyen János.

Nem tudom, hogy miképpen találhatta ki ezt a János nevet, mert a családban réges-régen nem volt János egy se; még akkor sem, ha az anyám családját is belészámítom, mert azok is Mózes voltak, Tamás vagy Gáspár. Nyilván azon gondolkozhatott az irodába menet, hogy ki legyen majd a keresztapám, s mivel egy Balla János nevű komájában állapodott meg, hát úgy tette reám is ezt a nevet. Az is lehet azonban, hogy Nepomuki Szent János jutott eszébe, aki templomunknak s így a falunak a védőszentje volt.

Úgy volt, ahogy volt.

János lettem, s apám hazament:

– No, béírattad-e a gyermeket? – kérdezte anyám.

– Hát azért mentem – felelte apám.

– S milyen nevet mondtál neki?

– Jánost.

Abban a percben felült anyám az ágyban. Az arca ijedt volt, s a szemén látszott, hogy mindjárt elpityeredik.

– Hát mért nem jó a János? – kérdezte apám.

– Azért – szepegte anyám –, mert eddigelé minden Jánost megöltek ebből a nemzetségből.

– Csak egyet öltek meg.

– Hát volt még?

– Több nem volt.

Erre anyám csakugyan sírdogálni kezdett, s úgy visszaereszkedett az ágyba. Atyám pedig, ki az asszonyi sírástól mindig felborzolódott, szó nélkül kiment a nyitott ajtón az ereszbe. Ott leült a fűttő mellé egy kicsi székre, ami szokott helye volt neki, s cigarettát kezdett sodorni, vagyis „siríteni”, ahogy mi mondjuk. Utána a cigarettáját, aminek rendesen egykét kicsi horpaca is volt, a barnás bajusza alá vette, és szép lassan fél térdre ereszkedett a kályha előtt. Akkor lassan kinyitotta a fűttő ajtaját, a két ujjával kikapott egy alkalmas parazsat, s azt a markában addig tartotta, ringatva is egy kicsit a bakszenet, amíg meggyújtotta róla a cigarettát. Egyet szippantott, úgy ahogy volt, majd a szenet visszavetette a kályhába, s szép lassan újból a kicsi székre ült.

Így próbálta elverni a János-féle mérget, mert ha valamit rosszul talált csinálni, akkor mindig haragudott valakire. Több szó nem is esett a nevemről, csak három nap múlva, amikor a háznál nagy ünnepélyességgel megjelentek a keresztszülők, hogy engem a templomba vigyenek. Nem is egy, hanem két pár jött utánam, mert a komásodás, különösen abban az időben, igen szokásban volt. Az egyik koma-pár csakugyan Balla János volt és a felesége, akire öregasszony korában azt is hazudták, hogy boszorkány; a másik pedig a régi családi háznak a gazdája, vagyis Sándor bácsi, a Márton nagyapám legifjabbik testvéröccse.

Amikor a poharak és a kalács mellől végre felálltak, nehogy a nagy kínálásban és szabadkozásban elkéssenek, akkor valamelyiknek eszébe jutott, s megkérdezte:

– S osztán a neve mi legyen?

Akkor atyám odafordult anyámhoz, s azt mondta:

– No, most te szólj, Márta!

Anyám rögtön így felelt:

– Kereszteljék Áronnak.

Ezt mindenki helyeselte, mert a másik Áron jutott eszükbe, vagyis a nagyapám papi öccse, ki már Gyulafehérváron kanonok volt akkor, s nemcsak a rokonságot istápolta, hanem a falut is. Ebben az egyetértésben aztán kézhez vettek engem, s nemcsak Áronnak kereszteltek, hanem az is maradt rajtam. Ebben a tekintetben csak annyi változást szenvedtem csupán, hogy kicsi koromban, úgy a gimnáziumba vonulásomig, a pajtások és kedvező idegenek Árkónak is mondtak. Ma sem tudom, hogy miért, de Árkó nem szerettem soha lenni, de sokra nem is ment velem senki, aki úgy szólított engem.

Mindazt, amit első világi időmről mondék, később anyám beszélte el nekem. Többször is fordult ebbe a homályos múltba a szó, sőt egy ízben azt is megkérdeztem tőle, hogy én milyen gyermek voltam abban az időben, amire nem tudok emlékezni. Hamar láttam, hogy kicsi gyermek koromról nevezetesebb emlékei nincsenek; jobban mondva, ami volt, elvegyülve bujkált a sok emlék között. Ezt nem is lehet csodálni, mert akinek tizenegy gyermeke születik, mint neki, annak a fejében csak összekeveredhetnek az emlékek, melyeket gyermekei kicsi koráról tartogat.

Arra mégis tisztán emlékezett, hogy a bölcsőben órákig nyugton feküdtem, s úgy néztem a világba, mintha gondolatokba lettem volna merülve. Viszont később, amikor már négykézlábra s majd kettőre kaptam, akkor nagyon kellett ügyelni reám, mert egy perc alatt úgy elmentem valahova, hogy aztán kereshettek. Erről a két tulajdonságomról egészen magamra ismertem, mert ha nyugton akarok lenni, manapság is úgy teszek néha, mintha gondolkoznám. Máskor azzal vezettem félre az embereket, hogy kíváncsi és tanulékony természetet mutatok, pedig valójában csak arra vágyódtam örökké, hogy valahol csendesen megülhessek. Ezt azonban kicsi koromban sem tehettem meg, mert attól kezdve, hogy beszélni tudtam, mindenki beszéltetni akart engemet. Sem a szomszédoktól, sem a látogatóktól vagy idegenektől nem nyughattam, mert a kérdésekből, amiket eregettek felém, nem fogytak ki soha. Leggyakrabban azt kérdezték tőlem, hogy ki fia vagyok, mire én őszintén megmondtam nekik, hogy az apámé és az anyámé, az ő szolgálatukra. De amikor észrevettem, hogy ezzel a kérdéssel engem csak beszéltetni akarnak, mert mind igen jól tudják, hogy én ki fia vagyok, akkor nagyokat hazudtam, hogy én is félrevezessem őket. Mindennap mást találtam ki, hogy ki fia vagyok, de azon csak nevettek, nemkülönben azon is, amikor így feleltem:

– Nem azé, aki kérdi.

Ami csak volt abban a helyi világban, mindannak a nevét és a tulajdonságait is tőlem kezdették tudakolni, mintha csak azért adtak volna nekem egy kedves szót, vagy néhanapján egy szem kockacukrot, hogy én tanítsam őket. Így például nekem kellett megmondani, hogy a macska egeret fog; ámbár titokban a tejet is megette, de arról nem szóltam semmit. Legjobban azokra az emberekre haragudtam, akik azt kérdezték, hogy nekem van-e, ami a legénykéknek van. Olyankor még azt sem mondtam meg, hogy a kakas mit csinál; sem azt nem mutattam meg, hogy Ágoston bácsi miképpen csiklandozza a leányokat.

Amikor aztán már járni is úgy megtanultam, hogy már futni is tudtam, ha gúnárt láttam, akkor még annyi nyugtom sem volt, mint addigelé. Mert akkor atyám, evés után vagy ha szomjas volt, mindig tőlem kért egy kanna vizet, pedig nem is kannából ittunk, hanem mázas kék csuporból. Amikor nem találta, a cigaretta papirosát is mindig velem kerestette, de azt nemigen tudtam soha megtalálni, mert rendesen ott volt a zsebében. Bármit mondtak nekem, ilyen apró-cseprő dolgot, nagy buzgalommal iramodtam, hogy azt megtegyem; s amikor ezenközben s elég gyakran eltepsentem a hasamon, még akkor sem jutott eszembe, hogy már ismét rászednek engem. Pedig rászedtek, mert ugyanazt csinálták, amit a beszéddel csináltak volt. Mert akkor is az történt, hogy amikor ki tudtam mondani a betűket, már egy egész szót kívántak tőlem; s amikor szavakat is tudtam, már beszédet óhajtottak. S ahogy akkor a betűk és a szavak, most is éppen úgy nőttek és sokasodtak az apró dolgok, melyeket tennem kellett.

Csakhogy hiába, a nagy buzgalom mellett is gyarló módon működtem még, hiszen kicsi legény voltam. Olyan kicsi még, hogy az emlékezetem horga csak vaktában kotorászik abban a korban. Vagyis ahogy most visszatekintek, úgy látom, jobban mondva úgy nem látom magamat, hogy gyérülő ködben szaladgálok, amelyből néha elősejlik valami.

Elsőnek valami betegség ködlik fel az emlékezetemben, himlő vagy tífusz vagy efféle gyermekrostáló betegség, mely nálunk s más családoknál is a faluban minden gyermeket sorra vett. Ilyenkor a természet háborítatlanul sorozta életre vagy halálra a gyermeket, mert orvos nem volt a faluban, aki az élet javára próbálhatott volna valamit. Az sem volt szokásban, hogy városba vigyék a beteg gyermeket, s ott nézessék meg valami doktorral. A szegénység szívesen tanácsolta az egykedvű vagy aggodalmas várakozást, s azonkívül az orvosok felől is csak annyit tartottak bizonyosnak, hogy annak fizetni kell, ingyen csak a természet patikájából hozhattak orvosságot, s onnét hoztak is ecetet, fokhagymát és némely gyógyfüveket, melyeket a tapasztalás szerint használtak fel. Állandó orvosság csak az volt, hogy a betegnek „vizet vetettek”, ami abból állott, hogy az ecetes-fokhagymás vízbe nagy darab izzó parazsakat eregettek, s miközben annak gőzében lógott a beteg feje, a szokásos istenes igéket mondta az édesanya vagy a gyógyító tudós személy.

Aztán vagy megélt a gyermek, vagy nem.

Hát engemet arra ítélt a természet, vagy ami mindenek számára benne rejlik, hogy megmaradjak. De néhány hét után, amikor föltámadtam az ágyból, olyan gyenge voltam, hogy a magam erejéből csak nehezen tudtam kimenni a szobából. S jövet a halál lábszára mellől, úgy fogtam lemenőben a grádicson a karfát, mint ahogy az elaggott öregek fogják, akik már készek arra, hogy végre kezet csókoljanak a halálnak. Haloványan bár, de most is emlékszem arra a hősi útra, amit a betegágytól tettem meg addig a padig, amely selymes-mohás széleivel az udvaron állott, a veteményeskert kerítése mellett, ama körtefa alatt, melynek a gyümölcsét oly igazságtalanul nevezték „buta körtövének”. Bizony hősi út volt az a kurta-kicsi út, mert nemcsak a betegségből vitt az életbe vissza, hanem a világba is: a káprázatos és hatalmas teremtett világba, abba is az a kicsi-kurta út vezetett legelőször. Mert ma is úgy jut eszembe az a nap, hogy valójában akkor vettem észre és láttam meg először az eget és a földet. Azon a napon, amikor gyenge és hervadt gyermeki testtel ott álltam a szabad ég alatt. Mint a mámor, úgy döbbent belém, hogy a néhány hetes lázban és a betegség kínzatásában egyszerre megérett a szemem, hogy láthassam is véle, ami vagyon a világban; s megnyílva állott már a lelkem is, hogy emberi örömmel ámulhassak a teremtett világon, amely tündökletes volt, és nagyságában határtalan.

Távol a hegyek komoly és boldog derűben sütkéreztek, a földek felett aranyosan lebegett a lég. A kertek bő reménységben lélegzettek, és a fák sütkéreztek mindenfelé. De leginkább mégis a fény volt káprázatos, ahogy közel és távol változatosan játszva libegett. Amott áradozva tündöklött, emitt pedig színeket váltva bujkált, mintha nem is tudná, hogy nagy kedvében mit tudjon csinálni.

Nemcsak örülni, hanem vigadni látszott az egész világ.

Azt kellett gondolnom, hogy csupa ámulatos játék az egész mérhetetlen mindenség, ami nemcsak csodálatomra van, hanem azért is, hogy egy életre kedvet és erőt zuhintson belém.

Alig bírtam magammal.

Úgy tetszik, hogy igaziból és embernek akkor születtem meg, mert értelmes-lelkes lény gyanánt csak akkor találkoztam a világgal. S a nagy öröm mellett, hogy lám, milyen gyönyörű az élet, még jó dolgom is volt akkoriban. Mert kímélettel, gyöngéd szóval és jó falatokkal mindenki a kedvemben járt, hogy minél jobban és hamarébb erőre kapjak.

Azokban a nyári napokban sokat voltam egyedül otthon, mert atyámék és nagyanyám is a nappalokat mezei munkában töltötték. Olyankor Anna nővéremet is, ki már nagyocska leányka volt akkor, magukkal vitték a mezőre, aminek én különösképpen örvendettem, mert Anna nagyon szeretett uralkodni rajtam. Így hát egyedül időztem otthon; de igazabban szólva, nem is egészen egyedül, mert igen sokszor Antika is ott hervadozott a háznál. Akkor még nem tudtam pontosan, hogy ki és micsoda fiú Antika. Nekem csak annyit mondtak róla, hogy a nagyszebeni árvaházból jött haza, vagyis küldték onnét haza, mert folyton betegeskedett. Láttam is, hogy nem olyan ruhája van, mint a többi fiúknak nálunk, hanem olyan szürke vászon és gombos, mintha nem is hozzánk tartozott volna, hanem valami más és csakugyan árva világba. Azt is láttam, hogy Antika sovány, viaszos színű és szomorkás folyton, de csak később tudódott ki előttem, hogy tüdőbaj emésztette szegényt. Mint ahogy azt is csak messze későn tudtam meg, hogy Antika mégis hozzánk tartozott, mert nagyanyámnak volt a késői fia, aki már nagyapám nélkül született. Azért hívták nagyanyám után Nagy Antalnak, már tizenkét éves korában, mert abban az időben olyan korú lehetett. Annyi volt minden, hogy nagyanyám után adtak neki nevet, amivel aztán be is szüntettek felőle minden útbaigazítást, de nemcsak előttem, hanem mások előtt is. Ez nemcsak titokzatos volt, hanem helyénvaló is, mert hiszen úgyis tudta mindenki az Antika dolgát.

Leginkább a körtefa alatt üldögélt a padon, ahova árnyékot is vetett a nagy körtefa, s ahonnét jól szemmel lehetett tartani a házat, a házhoz vezető kicsi utcácskát s még engemet is, ha a ház körül vagy az udvaron mesterkedtem valamit. Mintha úgy emlékezném, hogy Antika néha olvasgatott valamit, de legtöbbet mégiscsak üldögélt, és szelíden mosolyogva szemlélgette, ami adódik nyáron és falun. Egy-egy elszálló madarat vagy a ház tetején lelkiből éneklő fecskét. Egyik-másik kerítésen is átugrott néha valami kutya, melynek a szándékáról és a természetéről gondolkozhatott, vagy találgathatta sokáig, hogy vajon kié lehet. Macska is ólálkodott néha, ki nemcsak a lepkéket nézte, s azt, hogy mit lehetne valahonnét ellopni, hanem nézte bizony a fákat is, vajon melyikre lehetne feliramodni gyorsan, ha egy kutya jönne hirtelen.

Ha olyan nagy volt a nap heve, hogy a körtefa nem tudott kellőképpen megküzdeni véle, akkor Antika mégis kihúzódott a csűrkertbe, s ott valamelyik lombosabb fa alá heveredett a hűsítő fű közé. Ha ment, oda is magával hívott, mert minden reggel meghagyták neki, hogy aztán ügyeljen reám, mert még gyenge is vagyok s kicsi is. De sohasem parancsolgatott nekem Antika, hanem mindig szép szóval kért, szinte úgy, hogy szíveskedjem. Rendesen mentem is véle, nehogy a maga baja mellé még miattam is megszidódjék. De bizony néha már úgy eluntam az ő nagy szomorúságát és hervasztó szelídségét, hogy észrevétlenül elsiklottam a szeme elől, s elmentem más világot látni. Messze olyankor sem mentem, csak valamelyik szomszédba, de oda is hiába, mert rendesen nem volt otthon senki. Kivétel csak a Pali bácsi udvara volt, amelyik olyan közel esett hozzánk, hogy a kút mellett csak egy hágcsón kellett a kerítésen átpeckelődni.

Ez a Pali bácsi Nagy Pál volt tulajdonképpen, s nagyanyámnak a bátyja. Igen jómódú gazda volt az öreg pipás ember. Két csűre is volt neki, s azokban nemcsak verebek, hanem baglyok is tanyáztak. Azonkívül mindig szép lovai voltak, s rendszerint bikát is tartott. A bikával azonban nem ő bajlódott, s nem is lovakkal járt, hanem mindig csak ökrökkel. A fia volt a nagy lovas, úgyszintén a bikával is ő szeretett büszkélkedni, lévén maga is dölyfös egy kicsit. Pali bácsinak ezt az egyetlen fiát Domokosnak hívták, ki nemcsak fiatal házas volt éppen akkor, hanem a felesége is rokonom volt. Mégpedig elég közeli, mert a Márton nagyapám gazda testvérének a nagyobbik lánya, akit Bertának hívtak, s igen szép szőke asszony volt.

Ezt nem azért mondám el, mintha meghaltak volna, mert hiszen Domokos bátyám és Berta néném most is élnek; hanem inkább azért, mert abban az időben az ő házuknál is, Antika módjára, gyógyulgatott egy diák. Ez Bálint volt, a Berta néném legkisebbik öccse, ki szintén a nagyszebeni árvaházban diákoskodott, mert a szülei már esztendők óta nem éltek. Így a szegény árva diáknak idegenbe kellett húzódnia, ha már a tüdőbaja miatt őt sem tűrték meg az árvaházban. Mert hiába, ha nem a szülői házban van a gyermek, idegenben van mindenképpen, különösen az asszony testvérénél, aki maga is mellékes gazda az olyan háznál, ahol az após, sőt az anyós is él még.

Így hát, nehogy kifogyjak az árvaházi diákokból, Antika mellől gyakran mentem át a Pali bácsi módos udvarára, hol a lengedező Bálintot mindig megtaláltam. Bár szép dolog a rokoni szeretet, mégsem akarom azt mondani, hogy Bálint miatt hágtam meg oly gyakran a hágcsót. Módjával szerettem őt is, de nem lelkesedtem érte, mert a nagygazda udvaron egy kicsit úrfit játszott, s úgy is beszélt. A lovak jobban csábítottak, s a bika még a lovaknál is jobban; de legjobban mégis a baglyok talán s a más madarak, akik a két csűrben laktak, rendszerint a szarufák környékén. Ha jobb kedvében volt Bálint, szívesen megmutatta nekem a bikát, aki mordulva s olyan mogorván nézett reánk, hogy nevetni kellett rajta, amit meg is tehettünk bátran, mert a láncának két szára volt, s azzal mind a kettővel meg volt gondosan kötve. A lovak már vidámabban fogadtak, sőt a mi nagy élvezetünkre rúgtak is nagyokat, ha megrúgattuk őket. Sok időt azért sohasem vesztegettünk az istállókban, mert a madarászás volt a legfőbb. Ezt úgy hajtottuk végre, hogy mind a ketten bémentünk a csűrbe, ahol Bálint megállott a deszkapadlón, vagy éppen urason beléült a szekér ülésébe, mely ott szokott várakozni. Ott álldogálva, vagy az ülésben üldögélve, úgy nézegetett a kakasüllők felé, mintha hivatalból tartott volna szemlét. Mire azonban valami eredményre jutott volna, én már a hosszú lajtorján fent voltam az odorban, s ott valamelyik szarufán mászni kezdtem a kakasüllő felé. Az egyik kezemmel fogtam irgalmatlanul a fát, a másikkal fészek után tapogattam, s a két szemem pedig járt mindenfelé, hogy nem pillantanék-e meg valahol egy gubbasztó baglyot. Láttam is baglyot több ízben, de megfogni sohasem tudtam, mert a homályban mindig észrevett engem idejében, s nagy mérgemre elsuhant. Ha ilyen dolog történt, azt az első időben örökké megmondtam Bálintnak, mert ő alulról nem mindig látta, hogy fenn a félhomályban mi történik. Azt hittem olyankor, hogy velem együtt Bálint is a gyáva baglyokra fog haragudni, de az elején csak a fejét ingatta, majd egyre nyíltabban úgy szólt, mintha én lennék hibás, s nem a baglyok. Emiatt aztán én szóban ritkábban kezdtem bagoly madarat látni, sőt később már akkor sem láttam, amikor ő azt állította, hogy a fülem mellett repült el valamelyik. De nem volt elég még a szemrehányás sem neki, hanem kezdte tanácsolni nekem, majd szinte el is rendelni, hogy hol és merre másszak a zsúpfödél alatt. Mivel én csak magamtól szerettem madarak után mászni, s nem intézkedésre, a barátságunkat kezdte a dér megütni.

S éppen akkor történt is valami.

Mégpedig a kisebbik csűrben, melyet madarászás céljából szintén sorra kerítettünk, nehogy azt higgye rólunk az a kicsi régi épület, hogy mi is megvetjük őt, mint a gazdái. Mert Pali bácsiék annyira mellőzték, hogy az odrába nemigen tettek semmiféle takarmányt, csak alul a pajtában tartottak néhány ócsárolt kecskét, melyek a beteg diáknak tejeltek. Éppen akkor is úgy volt, hogy az ócska odor üresen tátongott, csupán olyan-amilyen deszkák borították a padlatát. A tetején is igen vetkőzött a régi zsúpfedél, de az a madaraknak igen jó volt, mert könnyűszerrel járhattak ki s bé a fészkeikbe, melyekben friss levegőn nőhettek a madárfiak. Abban voltunk Bálinttal mind a ketten, hogy már egy mászásra is teli rakhatom madarakkal a kebelemet. Úgy is indultam neki, de amikor éppen már a kakasüllőig érkeztem volna, hirtelen a korhadt szarufa megreccsent a kezem alatt, s én abban a pillantásban repülni kezdtem lefelé, háttal az odorpadló deszkáinak, melyek estemben szintén nem tudtak megtartani, hanem egy roppanással leejtettek a pajtába, ahol a kecskék úgy megijedtek tőlem, hogy a szakálluk is rögtön megfehéredett.

Amikor feltápászkodtam és sajogva kijöttem a pajtából, már Bálint is ott várt az udvaron. Az arca inkább kíváncsi volt, mint aggodalmas, de utóvégre nevethetett is volna, mert olyan helyről estem le, ahová felmászni senki sem erőltetett. De bár inkább nevetett volna, minthogy úgy szóljon, ahogy szólt, mert mikor roncsolt ruhában s nyomorogva meglátott, mindjárt azt kérdezte:

– Megsértetted-e magadat?

Ahogy ezt kimondta, abban a percben nagyon megharagudtam rá, mert úgy véltem, hogy aggodalom helyett inkább csúfolódik, hiszen tudhatná jól, hogy én nem sértettem meg magamat, hanem estemben a deszkák sértettek meg engem.

Nem feleltem neki semmit, hanem megindultam szó nélkül hazafelé. Bálint azonban lépegetni kezdett utánam, s mintha azt gondolta volna magában, hogy bizonyosan meg is némultam, ahogy a hátamra estem, folyton kérdezgetett engem, s hol azt mondta, amit az előbb, hol pedig így szólt:

– Megütötted-e magad?

Ez sem tetszett nekem, hogy „megütötted-e”, mert úgy gondoltam, hogy ezzel is csak úrfiskodik, mivel mi nem úgy mondtuk azt a szót.

– Nem! – feleltem neki.

– Hanem? – nógatott tovább.

– Nem megütöttem, hanem csak megüttem – mondtam.

Mert mi azt úgy szoktuk mondani.

Azzal hazamentem, s útközben azon gondolkoztam, hogy vajon Antikának megmondjam-e az igazat, vagy pedig azt hazudjam, hogy verekedtem valakivel. Úgy esett jobban, hogy mégis igazat mondjak; amikor tehát meglátott, s ijedten megkérdezte, hogy mit csináltam magammal, akkor így feleltem:

– Egy kicsit leestem.

– Honnét?

– Madarásztam a csűrben, Pali bácsinál.

Erre azt felelte Antika, hogy nálunk is van csűr, s madarászhattam volna abban is; amire viszont én azt mondtam neki, hogy a mi csűrünkből is éppen úgy le lehet esni, mint a máséból. Ebben, úgy látszik, igazam is volt, mert Antika nem szólott többet, hanem leszedte rólam a pókhálót, mosdóvizet készített nekem, s a ruhámat, úgy ahogy tudta, megvarrta.

Attól a naptól kezdve egy darabig nem láttam Bálintot, mert még a bika s a lovak látására sem mentem oda. Ezt nem úgy kell érteni, hogy örökösen Antika mellett csücsültem, mert bizony azután is el-elsiklottam hazulról, csakhogy még változatosabb utakra, mint addigelé. Néha eltekeregtem messze a faluba, aminek vettem is elegendő hasznát. Mert kedves haszon volt például, hogy cimborákra akadtam, akiktől nemcsak hallottam mindenfélét, hanem akikkel helytelenkedni is igen jólesett. De főleg annak láttam hasznát, hogy ilyenformán egészen megbátorodtam, s lassankint már semmitől sem féltem, ami ijedtemet vette azelőtt. Ilyen pedig állatban és emberben is akadt. Ilyen volt például állatban a gúnár, aki még kisebb koromban nagyon „megsziphatott” engem, mert egy darabig úgy ijedtem tőle, hogy már futottam, ha csak láttam is. Ekkortájban azonban úgy leszoktam már a futást, hogy bátran szembe is mentem a gúnárral, sőt egy ízben úgy meghajítottam az egyiknek a fejét, hogy a bősz gúnárnak egyszeriben lekonyult a gangos nyaka, s egészen közelről nézte a földet, mintha vaksi lett volna. A disznótól sem óvakodtam már annyira, mint azelőtt, sőt arra is rájöttem hamarosan, hogy a kutya előtt is igen nagy tekintélye van a kőnek. Csak a békával és a gyíkkal s a sárga hasú gőtével nem tudtam megbarátkozni; s főleg a kígyóval nem, akitől jobban féltem örökké, mint az eleven ördögtől.

Az emberek között is többféle olyan emberek fordultak elő, akiket csak lassan tudtam úgy megszokni, hogy jóféle szemekkel nézzek rájuk. Ilyenek voltak a feketébe öltözött vénasszonyok vagy a nagy bajuszú, vánszorgó öreg emberek, akik úgy tűntek előttem, mintha óriási csápos bogarak lettek volna. De nem állhattam azokat az embereket sem, akik idegenek voltak abban a falusi székely világban, mint a nadrágos úriemberek, akik nagy néha mégis megfordultak a faluban. De leginkább akkor szeppentem meg, amikor mezítláb és macskásan suhanó cigányokat láttam, akik rézből való üstöket vittek a hátukon, s az eléjük tett kérdésre azt mondták, hogy akinek likas üstje van, azt ők meg is tudják foldani, sőt búzáért vagy szalonnáért újat is adnak. A drótos embereknek sem tudtam nagyon örvendeni, sem azoknak, akik esőtartókat javítottak. De ezekkel mégis hamarébb megbarátkoztam, mint azokkal a vándor szekeresekkel, akik furcsa idegen viseletben zörögtették végig a falun a szekerüket, és azt kiabálták, hogy:

– Degenyeget, hámkenőt!

A hámkenő tisztességes és jó büdös hámkenő volt, de a „degenyeg” valami kátrányos-olajos, fekete kenőcs, amit az ilyen emberek a szekéren álló hordókból mértek. Ha pénzük volt, azok vettek belőle, akiknek a szekerében már szárazon nyikorogtak a kerekek. De bezzeg, amikor megkenték ilyen degenyeggel a kerékagy alatt a tengelyt, akkor nemcsak a kerék forgott vidáman, hanem hamarosan foroghatott maga a gazda is, mert ha munka közben a tengelyek környékén járt, teli lett mindjárt fekete degenyeggel. Mivel az ilyen ruhát ki is kellett mosni, a degenyeges embertől nagyon irtóztak az asszonyok. Helyette is inkább afféle „mosztikás” vándort kívántak volna, aki szintén valahonnét idegenből jelent meg néha a faluban. Olyankor egy rossz gebével ügetett fel az egyik utcán, hogy aztán a másikon visszafelé cammogtassa a gebét. Ez a gebe néha csak fajtalan lovacska volt, ami öszvért jelentett. Zsákok lógtak kétfelől a gebe hátán, s az ember azokba gyűjtötte a száraz lépet, amit ő mosztikának hirdetett.

Így hát s ilyenformán ezekben a korai nyári hetekben sok világi dolgot tapasztaltam, s azokban valamicske előhaladást is tettem. Megtanultam, hogy a vénasszony bizony nem olyan, mint a fiatal; s hogy velem együtt ő is jobban szeretné, ha ifjú volna. Az öreg emberek nagy bajuszát is odavalónak tartottam, ahol az mókásan terengett. Láttam, hogy a cigányok, a vándor szekeres ember és a mosztikás egyaránt élni akar, s azért csinálja, amit csinál, bár jobban szeretne terített asztalnál ülni, vagy jóllakottan heverészni valamelyik fa hűs árnyékában. Az is kitudódott, hogy egy kicsi bátorsággal győzelmet lehet venni az oktalan gúnáron és a gyáva kutyán. Ez aztán főleg sokat bátorított, sőt egy kicsit sokat is talán, mert olyan dolgokat is kezdtem már elkövetni, amiket nem lett volna szabad.

Nem más mondta ezt nekem, hanem magam éreztem így.

De hát folyton kerülgetett valami. Nem kíváncsiság, s nem is valamelyes bátorságféle hevület. Inkább valami olyan, ami nem annyira a nemes érzületből származik, mint inkább a kalandos természetből. Először nem akartam ügyelni rá, mert féltem tőle; s féltem attól is, hogy baj lesz belőle. De ő nem hagyott békében, hanem újra és újra visszajött hozzám, és kerülgetett. Aztán már hízelgett nekem, s úgy birizgált, hogy jólessék nekem. Majd belém furakodott, és megtelepedett bennem, s akkor már hajtott.

Maga a kísértet volt.

Először csak annyi történt, hogy a szomszédos gyümölcsöskertek közelében kezdtem járogatni, hadd lássam, miféle gyümölcsök vannak ott, s nem érik-e már valamelyik. Aztán átmásztam a kerítéseken, hogy megnézzem, nincs-e hullomás a fa alatt. De már furcsa izgalommal néztem a fákra fel, amelyeken mosolyogtak a gyümölcsök, és kedveskedve integettek nekem, hogy másszak fel hozzájuk a fára.

Többféle gyümölcs volt, ami éppen abban az időben érett. Első helyen a muskotályszilvát kell említenem, vagyis a „mocskotárt”, ami olyan édes-jó és kívánatos kerek gyümölcs volt, hogy minden fáradságot megérdemelt. Egyedüli baja csak az volt, hogy ritkaságszámba ment, mert a gazdák nemigen neveltek ilyen fát; s ahol pedig volt, ott is néha kivágtak egyet-egyet, hogy ne vonzzon több bajt és háborúságot. Nem is csodálom a gazdákat, mert a mocskotár minden esztendőben csak mérget és kárt hozott a házhoz, mivel nemcsak lopták, akár a virágot a kertből, hanem lerontották miatta éjjelenkint a kerítést, összegyúrtak a fa környékén mindent, s még a kutyát is sántán hagyták ott, ha ugatni mert.

Ezt a legények tették.

Én még messze voltam attól, hogy ilyen hadjáratban részt vehessek, de már tudtam, hogy hány muskotályszilvafa van az utcában. Nem azért tudtam, mintha szilvafatudós szerettem volna lenni, hanem azért inkább, hogy a nap különböző szakaszaiba állítsam őket. Vagyis volt nekem reggeli, déli és délutáni szilvafám, mégpedig a háziakhoz és más körülményekhez alkalmazva ezt a béosztást. Mert ugyanis a falusi emberek természete sem egyforma, hiába kell nekik egyforma munkát végezniök. Van olyan, amelyik már hajnalban elmegy hazulról, s viszi az egész háznépet is magával; vannak olyanok, akik otthon házőrzőt szoktak hagyni, s ismét olyanok is, akik bármikor hazajöhetnek.

Aki gyümölcsöt akar lopni, az ilyent annak tudnia kell.

De nem is fogott meg engem senki.

Csakhogy a mocskotár hamar elfogyott. Emiatt haragudtam is a gazdákra és a fákra, sőt az egész világra, bár jól tudtam, hogy ez oktalanság. De hát segíteni csak úgy tudtam, ha nem ragaszkodom továbbra is a muskotályszilvához, hanem megelégszem más olyan gyümölcsökkel is, amelyek úgyszintén korán kezdenek érni. Amikor láttam, hogy ilyen van elegendő, akkor a kedvem újra megjött, sőt tetszett nekem, hogy választhatok is. Hamarosan úgy vettem észre, hogy reggel vagy délelőtt legjobb az édes alma, délben a torzsátlan körte, délután a hulló vackor, míg legjobb a napot mézvackorral fejezni bé, mert az volt talán a legízletesebb.

Ezt a mézvackort „palacféreg körtövének” is hívták, s mai napig sem tudom, hogy miért, mert palacféregnek megvetéssel a poloskát nevezik. Eredménnyel is, mert ettől a névtől úgy megsértődik, hogy a környéket is elkerüli, amire elég bizonyíték, hogy én őt magát nem is ismertem egész gyermekkoromban, csak ezt a megvető nevét. De hát most nem a poloskáról van szó, hanem a mézvackorról, ami ebben a percben számomra nem kevesebb amannál, mert olyan emléket idéz, ami nemcsak kellemetlen, hanem csíp és fájdalmat okoz.

Az történt ugyanis, hogy az egyik délután, úgy uzsonna tájban, elmentem a Mátyás bácsi kertjébe, ami tőlünk a harmadik szomszédban volt. Nagy, szép gyümölcsöskertje volt Mátyás bácsinak, s benne három mézvackorfa is, szinte vetekedve egymással, hogy melyik teremjék hívogatóbb gyümölcsöt. Bizonyos voltam, hogy abban a nagy dologidőben senki mással nem lesz találkozásom, csupán a madarakkal, akik szintén szerették ezt a mézédes és illatos csemegét. Ki gondolhatott arra, hogy megelőzőleg a gazda egészségi állapotát is meg kéne tudakolni, főleg olyan gyönyörű nyári időben, amikor szinte még a halottak is feltámadnak, hogy a mezei munkában szorgoskodó élőknek segítsenek! Itt volt a baj, hogy ezt elmulasztottam megtenni, mert ha utánajártam volna, akkor megtudhattam volna a szomorú valót. Vagyis azt, hogy szegény Mátyás bácsinak görnyesztő gyomorbaja volt, mely azokban a napokban különösen elővette, minek következtében otthon kornyadozott. Ott heverészhetett valahol a fák alatt, görcsösen megbújva a hűsítő fűben, amikor én a kertbe megérkeztem. Nem lévén olyan szimatom, mint a kutyának, nem vettem észre őt, pedig szokás szerint jól körülnéztem, mielőtt felmászhattam volna a fára. Mivel azonban biztató síri csend honolt az egész gyümölcsöskertben, én felmentem a fára, s odafent a teteje felé, ahol legjobban sárgult a körte, egy alkalmas ágon megtelepedtem. Kényelmesen leültem az ágra, s mivel nem hajtott a tatár, először még gyönyörködtem is az incselkedő körtékben, majd a legszebbiket leszakasztottam, és szép lassan megettem. S meg egy másikat is. Amikor azonban a harmadikat javában ettem volna, odalent a fa alatt megszólalt egy hang, s azt mondta:

– Te ott micsinálsz a fán?!

Csak a temetőben történhetik ilyen, amikor lent a sírban megszólal a holt. Mert engemet úgy megrémített, mintha a hang a sírból szólott volna éppen. Még a falás is, ami a körtéből a számban volt, még az is megállott, nemcsak a lélegzetem. Ültömben meg is ingottam hirtelen, de jól átöleltem a fát, s úgy lapultam.

Annyit azonban láttam, hogy Mátyás bácsi van odalenn.

Várta, hogy szóljak valamit, de én némán és mozdulatlanul ültem a fán, mint a fagyöngy.

– Nem hallod?! Micsinálsz odafent?

Nem tudom, hogyan, de az jutott eszembe hirtelen, hogy igazán nagy buta tud lenni egy felnőtt ember, amikor ilyeneket kérdez. Mert láthatja, ha szeme van, hogy megszeppenve ülök; s tudhatja azt is, hogy miért jöttem fel a fára. S attól, hogy butaságot kérdezett, egy kicsit megenyhült bennem a félelem, de annyira mégsem, hogy azt feleltem volna például, hogy imádkozom.

– Gyere le! – mondta ismét.

Ezt úgy mondta, hogy abban sok minden volt, csak jó nem. De legalább egyenes és értelmes beszéd volt, mert nyíltan megmondta véle, hogy menjek le a fáról, hiszen meg akar fogni.

– Gyere csak le! – szólott újból.

Ez még fenyegetőbben hangzott; s a mutatóujjával intett is hozzá, felülről lefelé. Ahogy láttam a mozduló kezét, egyszerre belém nyilallott a gondolat, hogy azzal a kezével fog nyakon csípni engem. De még az is semmi lesz ahhoz képest, amit apámtól fogok kapni. Ettől rémültem meg csak igazán. S rémületemben rám rontott a szégyen is, mintha csak akkor eszméltem volna rá, hogy valójában mit csináltam.

A világ semmiféle gyümölcse nem érte volna meg, úgy szenvedtem.

S akkor Mátyás bácsi ismét megszólalt.

– Egyszer lejössz! – mondta.

Ebben a hangjában nem annyira a mérget, mint inkább elszánást éreztem. S nemhiába, mert a szó után leheveredett a fa alá, ami azt akarta jelenteni, hogy neki van ideje addig, amíg én egyszer csakugyan lemegyek a fáról. Most már láttam, hogy valamit csinálnom kell. De mit? Az egyik az lett volna, hogy észrevétlenül lefelé ereszkedem, aztán hirtelen leszököm a fáról, s amíg ő lábra áll, addig én elfutok. Vagy eszembe jutott az is, hogy csendben leszek, s várok, hátha megejti az álom.

Mégis a harmadikat választottam, vagyis azt, hogy lemegyek. Hadd essem keresztül ezen a szenvedésen, ha már meg kell lenni.

– Mit csinál velem, ha lemegyek? – kérdeztem.

– Majd meglátod – felelte Mátyás bácsi.

– De mégis.

– Te mit csinálnál az én helyemben?

– Meghúznám a maga fülit.

Úgy hallottam, mintha ezen nevetett volna egy kicsit, ami annyira fokozta a bátorságomat, hogy csakugyan lefelé indultam. Amikor ezt észrevette a gazda, felállott a fűből, hogy készenlétben várhasson engem.

– Gyere csak, mert én sem teszek egyebet – mondta.

Nagy bizalma nem volt bennem, mert úgy állott résen, hogy mindjárt megragadhasson, szinte még a levegőben. A vállamnál fogva meg is markolt rögtön, majd a fülemet csípte a két bütykös ujja közé.

– Ki fia vagy? – kérdezte.

Jól van, gondoltam magamban, mert eszerint nem tudja, hogy ki vagyok, s így nem is árulhat bé otthon.

– Az ne számítson – mondtam.

Úgy kezdte húzni a fülemet, hogy a fejem is ment utána.

– Hát mi számítson? – kérdezte.

– Az, hogy én hibáztam.

Erre egy nyaklevest adott nekem, s azt mondta:

– Lódulj!

Átmásztam a kerítésen, és hazafelé indultam. Mentemben éreztem, hogy nagyon sajog a fülem, de életemben először a lelkem is sajgott. Valahogy nem jól volt úgy, ahogy volt. Szégyenkeztem is magam előtt, hogy egy idegen ember huzigálhatta a fülemet, miközben még azt sem gondolhattam, hogy igazságtalanul teszi. Ámbár a madarak is azt teszik, amit én tettem. De hát legyen úgy, hogy a madár egészen más, mint az ember, ami igaz is. Igen, de ha ember, akkor ne csak gyümölcsöt legyen neki lopni tilos, hanem a szavát se szegje meg, mint ahogy Mátyás bácsi megszegte. Mert én legényke létemre betartottam, amit mondtam; ő azonban, mivel felnőtt volt, nyakon csaphatott engem, holott megígérte volt, hogy nem fog egyebet tenni, csak a fülemet húzza meg.

Úgy látszik, a felnőttek hazudnak.

Én nem hazudtam otthon, sem Antikának, sem a szüleimnek, csak éppen nem szóltam az egész dologról egy szót sem. De feltettem magamban, hogy ha kérdeni találják, vagy ha valamelyes módon kipattan a baltörténet, akkor mindent elmondok hűségesen. A többit, ami még hasonlatos lenne, úgysem kell elmondanom soha, mert ezzel a fülhúzással én a gyümölcslopást béfejeztem.

Hacsak lehet.

Amit fogadtam magamban, azt meg is tartottam mind a kettőt. Az egyiket nem is volt nehéz, mert ami Mátyás bácsival történt, úgy megsüketült, mintha kántorral s pappal temettük volna el. De valahogy azt is megálltam, hogy nem mentem idegen gyümölcsösre többet, ámbár nemcsak a kísértés vett elő többször is, hanem a cimboráim is gyakran csábítottak.

– Inkább feredni menjünk! – mondtam olyankor.

Nemcsak semmiségből mondtam, hogy fürödni menjünk, mert immár úgy rákaptam volt a Nyikóra, hogy legszívesebben mindig csak benne lettem volna, mint a lúd. Nem is volt messze tőlünk, mert ha a kertek között, a kanyargós ösvényen megfutamodtam lefelé, egyenesen a gáthoz értem, s ott a gát alatt pedig nemcsak jó nagy mezeje volt a víznek, hanem a gáti vízesés környékén még a nagy embereknek is nyakig ért legalább.

Új világ volt ez a vízi világ.

Maga a víz is egymagában élőnek és kedvesnek tetszett előttem; s ugyanakkor titokzatosnak is. Mondikálva és suttogva folydogált a gát fölött, majd a deszkákon és a vesszőkön úgy futott le a gát alá, mintha hullámosan és habosan iramodott volna a nagy vízi gyűlésbe, melyet a folyó ott tartott a nagy mezőben, a gát alatt. Ott aztán mind megálltak az iramodó vízsugarak, mormogva és duruzsolva vegyültek össze a többivel; néhol nagy habokat vertek, mintha zsörtölődtek s veszekedtek volna; máshol mulatságot tartottak, andalogva kereken, vagy sirengve gyorsan.

Sok rejtelem volt abban a játékban.

De ami a játékon túl, magában a vízben lehetett, az még sokkal rejtelmesebb volt előttem. Amikor még víz nélkül hallottam, hogy a vízben mindenféle furcsa állatok élnek, akkor félig azt hittem, hogy csak mondják; félig pedig ámultam rajta. A kútban már láttam volt eleget közönséges „szentgyörgyi” békát, amelyik a köveken gondolkozott, s az ember jöttére mindig a vízbe ugrott s sohasem másfelé; s ha mégis valahogy megszorult, s nem tudott az elrejtő vízbe szökni, akkor a végső veszedelemben szépen a hátára feküdt, s úgy mutatta a csúnya hasát, mintha már nem is az övé volna, hanem a halálfiának a hasa. Olyankor csak tette magát, amiért én butának és gyávának tartottam, de fintorodtam is tőle, hogy ilyen alattomosságra képes. Éppen ezért, ha már választani kellett volna, inkább állottam volna az apró kicsi „botos békának” a pártjára, amelyek nyájakban menekültek minden mozgás elől. Ha pedig megakadtak valahol, úgy vergődtek szegények, hogy valósággal sikoltoztak és nyögtek belé, amit ugyan hallani nem lehetett, csak látni.

Amikor a békák után a folyóval is kezdtem megismerkedni, akkor halakat láttam, amelyek kicsikék, nagyobbak és még nagyobbak voltak. Ha rejtekből nézhettem őket, elereszkedve sétáltak a kövek között; ha pedig észrevettek engem, akkor villanva iramodtak bármerre. Nekik aztán elhittem, hogy a gát alatt, a nagy vízben, még sokkal nagyobb halak élhetnek, ámbár ilyen tekintélyes halat sohasem láttam a vízben sétálni vagy iramodni valamerre. Kifogva sem láttam ilyent soha, mert olyan magunkféle embert, aki halászott volna, vagy arra szánta volna magát, hogy a halat is megegye, apám sem látott soha, pedig én ilyeneket kérdeztem tőle.

Egyszer aztán, még a fürdőzés elején, odajött a gáthoz valami fekete rongyos ember. Lenge nadrágját feltűrte a combja közepéig, aztán egy rúdról hálófonatot csavargatott le, s azzal együtt belément a vízbe. A hálóját a vízbe merítette, s mindig beljebb s beljebb taszította maga előtt. Ilyenformán olyan mélyre ment a vízbe, hogy a nadrágja türemlése már rég nem látszott, sőt derékig is benne állott a vízben. Néha a víz fölé emelte a hálót, miközben tüzetesen nézte, hogy a víz hogyan fut ki a hálóból. Amikor aztán csak fadarabok maradtak benne, akkor ismét visszaeresztette.

Mi nagyokat nevettünk rajta.

– Mit kacagtok, kölikök? – kérdezte az ember.

Bizonyosan azt akarta mondani, hogy „kölykök”, de nem tudott rátömörödni a nyelve. Emiatt is lehetett volna nevetni, ha még egy nevetés ráfért volna a haszontalan nadrágja tűréseire s a csepegő hálójára. De én inkább a szomjas nadrágjára pazaroltam a nevetést, mert az jutott eszembe, hogy nyáron bezzeg nem veti le, ellenben ha most karácsonyi hideg volna, bizonyosan csak egy nagy sapkát tenne a fejére, s egyéb ruháit mind levetné. Hanem már nevetés közben eszembe jutott, hogy várjunk, mert ha az ember nem is fog halat, én este megfogom apámat, aki azt mondta volt nekem, hogy olyan ember nincs a faluban, aki halászni s halat enni szokott. Szinte hallottam már, hogy mit fog atyám felelni, amikor este megszorítom, mert ugyanis, ha valamire nem tudott vagy nem akart könnyen válaszolni, akkor úgy tett; mintha én haszontalan dolgot kérdeznék, s olyankor azt mondta:

– Ne akarj olyan nagy tudós lenni.

A természete máskülönben is olyan volt, mint az erdő, amelyben komoly nagy fák vannak, és hallgatag csend. De aki türelmes volt, buzdító nagy tisztásokat is talált az ő természetében. Rendszerint vacsora után lehetett egy-egy ilyen tisztásra érkezni nála, amikor leült a fűttő mellé a kicsi székre, és rágyújtott a cigarettára. Olyankor megenyhült az arca, minek láttára mindnyájan jobban kezdtük érezni magunkat.

Akkor este is így volt.

– Hát én ma olyant láttam, ami nincs – mondtam.

– S ammi? – kérdezte apám.

– Halász a gát alatt.

Nem tudom, megsejtette-e atyám, hogy én milyen célból tudóskodtam, de vagy amiatt, vagy pedig a halak miatt nem felelt nekem. Szavammal azonban mégsem maradtam a levegőben, mert anyám megnevezett egy embert, aki egyetlen halászó volt a faluban. Valamiféle Ferencnek hívták, kinek a nevét is tudtam azóta mindig, de ebben a percben nem jut eszembe. Akkor tudtam meg azt is, hogy a cigányok közé számították Ferencet, bár csak félig lehetett ilyen származású, mert a színe s az öltözete nem erre vallott. Mivel azonban egy „Cigánydomb” nevű dombocskán lakott valami házféle házacskában, venyigevesszőkből kosarakat font, s nyáron halászott is, kétely nélkül számították azok közé. Én akárhogy vizsgáltam a dolgot, a Ferenc dolgában nem tudtam a felnőttekkel együtt legyinteni, mert nekem tetszett a játékos kosárfonás; s mindig gyönyörködéssel néztem magukat a kosarakat is, amiket Ferenc családostól készített, mert azok a kosarak kedves tarka színben üdültek, s olyan friss illatuk volt, mint a füveknek, csak éppen erősebb. A halászás pedig éppenséggel tetszett nekem, hiszen sem kíváncsi izgalomnak, sem vízi játéknak nem lehetett volna jobbat kitalálni, mint fél öltözetben gyúrni a vizet, s üldözni olyan vízi állatokat, melyeket nem is lehet látni.

Mert nemcsak halakra vágyott Ferenc, hanem rákokra még inkább.

A kíváncsi izgalomtól ugrált valósággal a szemem, amikor először láttam, hogy a hálóval s egy nagy szurkáló bottal Ferenc odamegy a tömés alá, ahol derékig ért a víz. Ott a tömésnél aztán, ami a fagyökereknek s a növénygyökereknek vízi bozótja volt, a hálót a vízbe merítette, utána pedig a nagy bottal döfködni kezdett a vízi bozótba belé, hogy a megbújt rákot megijessze, s űzze őket a háló felé. Egy darabig nagy buzgalommal bökdösött a víz takarója alá, majd a hálót felemelte. Ismét és ismét megtette ezt, hosszú időn keresztül, s vízi törmeléket fogott is mindig, de rákot csak egyszer. Az az egy azonban sokat pótolt, mert azon alkalommal egész rákcsalád billedezett a hálóban. Nagy volt az öröm és a dicsőség; a legjobban mi rivalgottunk a rákok felett, nem is gondolván, hogy abban a hálóban egyéb is van, mint amit látunk. Pedig az úgy volt, mert a jövő hamarosan megmutatta, hogy akkor nemcsak rákokat fogott Ferenc, hanem egy nagy bajnak a magját is kifogta nekünk. Amikor láttuk ugyanis, hogy nemcsak vaktában s bolondjában szurkálta Ferenc a tömést, hanem valóban rákok is tanyáznak ott, akkor minket is megszállott a kedv, hogy szintén vezessünk hadat a rákok ellen. Ebből aztán olyan nagy baj nőtte ki magát, ami közel járt a szerencsétlenséghez, az én szabad életemben pedig nagy fordulást idézett elő.

Ez mindjárt másnap következett be.

A baj ott kezdődött, bár azt még nem tudtuk akkor, hogy valamilyen oknál fogva Ferenc azon a napon nem jött el. De nehogy a rákok ettől elbízzák magukat, mi elhatároztuk, hogy istenesen megháborítjuk őket, hadd gondolják, hogy most nemcsak egy halász van, hanem több. A többi között egy Mihály nevű cimbora-barátom is volt, aki ugyanegy utcában lakott velem, s aki velem együtt szintén nagy feredő volt. Szegény elesett később a háborúban, de akkor egyidős legényke volt velem. Mivel Mihály is olyan volt, hogy soha nem bízta másra, ha valami játékot vagy helytelenséget tenni kellett, azt mondtam neki:

– Te, halásszuk meg a rákokat!

Egyéb sem kellett, hamar két dárda botot kerítettünk, s azzal a két szurkáló husánggal bémentünk ketten a tömés alá. Akkor vettem észre, hogy Mihály a meztelensége tetejébe kalapot tett erre az alkalomra. Olyan nevetséges volt abban a nagy puliszkakeverő kalapjában, hogy már az is sokat megért volna; de amikor megmondta, hogy nem a nap heve ellen tette fel a kalapot, hanem rákot akar fogni véle, akkor a nevetést buzgalom váltotta fel. Vagyis vállig a vízben nekihelyezkedtünk, s a két dárdás doronggal működni kezdtünk. Szinte a lelkünket is kitettük, úgy dolgoztunk; de gondolhatták is a rákok, ha csakugyan voltak a gyökerek mély rekeszeiben, hogy most vége az életüknek. Amikor aztán elég szuszogósok lettünk, szünetet tartottunk. Akkor jött el a kalap ideje, mert Mihály lekapta a fejéről és belé-belémerítette jó mélyen a vízbe, hogy a menekülő rákokat kifogja. Ha fogott is volna egyet, ijedtében bizonyosan elhajította volna a kalapját, de a kalap a kezében maradt s majd újra visszakerült a fejére, hogy ismét dologhoz lássunk a botokkal.

Aztán megint pihentünk egyet, s majd újból rohamra mentünk.

Nem tudom, hányadik ízben lehettünk már munkában, de sokat dolgozhattunk már, hiszen láttam Mihályon, s éreztem magamon is, hogy mindegyre megingunk maradék erőnkben, sőt már erre vagy arra is dülöngéztünk, mint akik szédelegnek az elvakult buzgalomban. Csakugyan kábultak voltunk a nyakig vízben, vagy talán részegek is ebben a vak hadjáratban, mert akkor hirtelen olyan dolog történt, amire sem melegiben, sem azután, hogy miképpen is történhetett, nem tudtam visszaemlékezni. Valahogy mégis úgy lehetett, hogy szurkálás közben Mihály előmbe bukhatott, amit én hirtelen nem vettem észre, vagy ha homályosan láttam is affélét, már nem tudtam a dárdás botomnak parancsolni. Így aztán nem a gyökerek közé szúrtam, hanem a bot Mihálynak szaladt neki, mégpedig olyan helyen, amit a leginkább kényesnek lehet nevezni. Szegény barátom rögtön eldőlt a vízben, s a kalapja ott maradt a víz tetején, amit hamarosan a vér is megfestett. Én úgy megijedtem, hogy a rákoknál is jobban, s már valósággal bőgtem, amikor Mihályt kifelé támogattam a vízből. A nagy bőgésre emberek jöttek szerencsésen oda, s azok segítettek, hogy minél hamarabb hazavihessük Mihályt, akit békötöztek mindjárt, s hamar el is vittek az orvoshoz. A nagy ijedtségen és a nagy fájdalmon kívül azonban, hála mindeneknek, nagyobb s maradandó baj nem származott semmi, sőt a gyógyulás után is jó barátok maradtunk, akik mindenről beszéltünk, csak éppen rákokról nem.

Engemet azonban nemcsak a sajnálat és a szégyen kínozott sokáig, hanem otthon is megkaptam a magamét, hogy nem sokkal maradtam el Mihály mögött. A lecke, amit atyám kiosztott nekem, nem csupán a véres helytelenkedésnek szólt, hanem az orvosi költségnek is, amit nekünk kellett s illett is megfizetni. A lecke emléke felszáradt elég hamar, mint tavasszal a sár; s a meglévőnél nagyobb szegénységbe az orvosi költség sem taszított minket. De a változás, ami attól a naptól sújtott engem, búcsút mondatott velem a nagy szabadságnak, aminek addigelé, kellő vigyázattal, élvezője voltam. Nem volt hát több madarászás, sem vad feredés a gát alatt, sem másféle olyan tekergés, ami igazán érhetett volna valamit.

Véghetetlen keserűség volt ez nekem.

De nemcsak vesztettem valamit, ami szép hímességében már csak álmaimban járt vissza, hanem a másik oldalon nyertem is sokat. Ez a nyereség az élet új változata volt, ami attól a naptól kezdve részemül jutott. Ebben az új változatban kezdtem legelőször megkóstolni a falusi gyermek valóságos életét, mely színesebb és változatosabb, örvendetesebb és fájdalmasabb is volt, mint ahogy addigelé gondoltam volna, ha ugyan ilyenekre gondoltam egyáltalán.

Vagyis atyám hasznosítani kezdett engem.

Ebből a célból nem történt rossz időben a rákháború és a Mihály sebesülése, mert hátra volt még a nyárutó, mely mezei munkában éppen nem szegény; s következett az ősz, amely a munka mellett még a természet viszontagságaiban is, különösen egy gyermek számára, elég pazarló szokott lenni.

Tehát a nyárutó még hátra volt, amikor béütött nálam a nagy fordulat. Úgy tetszik, hogy valamivel még Szent István előtt állottunk, de már búzahordás után. De mindjárt utána lehettünk, mert az első munka, aminél kéznél kellett lennem, a cséplésből való kóstolat volt, az pedig nálunk mindjárt a hordás után szokott volt minden esztendőben megesni.

Ha már a búzára esett a szó, hadd szóljak valamit arról, hogy mi miképpen állottunk ebben a tekintetben; s majd azután atyámnak is eleget teszek, aki odarendelt a cséplési munka mellé engemet is.

Nálunk a faluban a legnagyobb ritkaság volt, hogy valaki tavasszal is próbáljon búzát vetni. Az őszi vetés is nehezebben érett meg, mint általában más búzatermő helyeken, mert július közepe előtt nem lehetett aratni. Sarlóval aratott mindenki, nem kaszával; s a búzakévéket kalongyába rakták. Utána száradtak még valami két hétig a kalongyák, akkor hazahordták egész vágású szekéren, s otthon asztagba rakták. A mi asztagunk sohasem volt valami nagy, mert átlagban csak annyi búzánk termett minden esztendőben, amiből tizenöt mázsánál sohasem lett több, de tizenöt csak ritka évben. Ebből még a cséplőgépnek vámot kellett adni, a papnak s a kántornak kepét, s az őszi vetésre is félre kellett tenni. Anyám minden héten sütött egyszer, átlagosan három-négy kenyeret s egy cipókát. Így aztán nyár idejére rendesen el is fogyott a búzánk, s aratni már olyan kenyér mellett kellett, minek a búzáját vettük. Szükségből is nagyon vártuk hát minden esztendőben a cséplést, amit egy kóstolóval meg is csaltunk. Ez úgy történt, hogy néhány kalongya búzát atyám nem rakott belé az asztagba, hanem azt az odorba tette, hogy mindjárt ki lehessen csépelni.

Ez volt, amivel megcsaltuk az igazi cséplést.

Nagy esemény volt ez mindig. A csűr deszkapadlóját, amit csűrföldjének neveztünk, gyönyörűen tisztára söpörtük, s a kévéket szép sorjában arra raktuk, de úgy, hogy mindig két kéve feküdjék egymással szembe, érintve egymást a búzafejek. Amikor ez megtörtént, akkor apám verni kezdte a kévéket a cséppel, lassan haladva egyikről a másikra. Amikor emígy végigment a kévéken, azokat megforgatta, s a másik oldalukat is megcsépelte sorban. Legtöbbször egyedül végezte ezt a munkát, de volt olyan esztendő is, amikor többet, vagy esetleg éppen az egészet így kellett kicsépelni. Olyankor mindig segítség jött hozzánk, valamelyik rokon vagy szomszéd személyében, ámbár olyan ember is volt néhány a faluban, aki csépelni járt oda, ahova hívták.

Hát abban az esztendőben, amikor az emlékezetes feredés történt, a Mihály sebesülését egy ilyen cséplés követte. Atyám csak annyit mondott nekem azon a reggel, de igen jókor:

– Gyere, ma csépelünk!

Ő elöl a nagy nyírfa seprűvel, s én utána egy kisebbel elindultunk a csűr deszkapadlóján, s azt olyan tisztára söpörtük ketten, hogy misét is lehetett volna mondani benne. Ami széna- és szalmahulladék összegyűlt, annak a javát a jászolba tettük, a többit pedig a megillető helyre. Akkor a hosszú lajtorját apám odatámasztotta az odor gerendafájához, s nekem így szólt:

– Eredj, s eregesd le nekem a kévéket.

Azt hittem, atyám csodálni fogja, hogy életemben a legelső alkalommal is milyen ügyesen futok fel az éktelen létrán. De úgy látszik, nem csodálta, mert nem szólott semmi dicsérőt; igaz, hogy én sem legelőször jártam ezen a lajtorján, de azt csak a madarak tudták. No, nem baj, gondoltam magamban, majd a búzakévéket olyan igyekezettel és ügyesen fogom lefelé eregetni, hogy azzal kivívom a dicséretet. S ahogy elgondoltam magamban, igyekeztem is aszerint cselekedni, bár egy olyan kicsi legénykének egy olyan nagy búzakévét nem volt könnyű a kívánat szerint emelgetni. Mégis jól indult a dolog, mert nemcsak arra tudtam vigyázni, hogy bütüre essenek a kévék s ne a búzás fejükre, hanem azt is meg tudtam tenni, hogy egymás után szorgosan potyogjanak.

– Nem hajt a tatár! – szólt fel nemsokára atyám.

Ez azt jelentette, hogy éppen annyira ne siessek, mert ő nem győzi olyan gyorsan a fal mellé rakni a lehulló kévéket. Márpedig oda kellett rakni, méghozzá gondosan, hogy sok helyet se vegyenek el, s le se dőljenek a kévék, mert hiszen ott kellett állani az egésznek, amit ki akart csépelni.

Amikor lejöttem, kivette a csűrből a lajtorját, hogy ne legyen a cséplésnél láb alatt. Aztán a padlóra lefektettük a kévéket, úgy tízet-tizenkettőt az egyik sorba, s a másikba is annyit, majd megindult a cséplés. Mivel az egyik csűrkapu, amelyik az udvarra szolgált, egészen nyitva volt ilyenkor, én ott a küszöbre kuporodtam, s onnét néztem, hogy apám milyen csodásan s egyformán forgatja, minden suppantás előtt, a feje fölött a cséphadarót; s gyönyörködtem abban is, hogy az ütések nyomán milyen pazarul és aranyló módon ugrálnak a búzaszemek. Csak akkor kellett ismét segítenem, amikor a kicsépelt kévéket szorosan egymás mellé s bütüre kellett állítani, hogy apám agyba is megverhesse őket. Amikor ez is megvolt, a zsúpkévéket a könyöklőn keresztül béhajigáltuk abba a pajtába, amelyikben a juhok és a kecskék tanyáztak volna, ha lettek is volna. Nappal azonban sohasem volt egy sem, s este is csak egy árva kecske jött haza a csordából, mert az a két juhunk, ami néha egyre vagy háromra ingadozott, Szent György napjától Szent Mihály napjáig valahol a majorpásztor keze alatt volt, valamelyik esztenán.

Ahogy mondám tehát, a zsúpkévéket béhajigáltuk ebbe a pajtába, a kicsépelt búza azonban a helyén maradt a padlón, s az új kévéket ráraktuk arra. Atyám nem vesztegette az időt, mert a kévék rendesen fogytak. Az inge kicsúszott a harisnyája korcából, s ahogy hajladozott az erős munkában, meg-meglebbent a háta fölött. A homloka verejtékes volt immár állandóan, és a csapzott hajára pelyvapilinkék szálltak. Mégsem engedett a munkából, hanem éppen olyan lankadatlanul dolgozott, mint az elején; csak ivóvízért szalasztott néha.

Anyám is kijött egyszer-kétszer a házból, hogy megtekintsen minket, és hogy vigasztalásul eszünkbe jutassa az ebédet, melyet olyankor gondosabban készített, mint máskor. Nekem csamiga gyanánt odadugott egy körtét vagy almát, esetleg két-három kockacukrot; atyámnak pedig egy kedves szót, vagy valami alkalmi kérdést.

– Jól ereszt-e? – kérdezte például.

Ez annyit jelentett, hogy ad-e bőséges szemet a búza, mire atyám mindig és minden esztendőben csak ennyit felelt:

– Ereszthetne jobban is.

Ahogy kimondta a szót, csak a hangsúlyból lehetett megtudni, hogy mennyire van a terméssel megelégedve, mert abból meg lehetett érteni a kicsit, a többet és az elegendőt egyformán. De a legszívesebben mégiscsak azt értettük meg, amikor anyám azt mondta végre, hogy mehetünk ebédelni. Éppen jókor is szólt, mert immár az utolsó kévesor szenvedett a csép alatt, s amikor annak a zsúpját is bédobáltuk a kecskék hajlékába, elégedetten mehettünk, hogy enni adjunk magunknak.

Délebéd után olyan munka következett, ami már játék volt a csépléshez képest. Atyám az összegyűlt szemeket, amiket a második vagy a harmadik kévesor kicséplése után mindig oldalt rakásba húzott volt, most szépen elterítette a széles deszkapadlón. Gereblyével végezte ezt, mert a gereblye jól fogta még a búzahalmot, mivel nemcsak a pelyva volt még közötte, hanem a kalászok roncsai és nem kevés szalmamosztalék is, vagyis a törek. Így a húzásnál s majd utána kigereblyélte a búzából a töreket, s amikor a gereblye már nem tudott többet kiszedni belőle, akkor következett a fölöző söprű. Ez egy különös seprű volt, amit csak ilyen alkalommal s erre a célra szoktak volt használni. Hosszú nyélre nyírfavesszőből kötötték, s olyan alakja volt, mint a kibontott legyezőnek vagy a páva farkának, amikor a páva mereven széjjelteríti a farktollait. Ezzel a söprűvel aztán lefölözte a búzát, olyan mozdulatokat végezve, mintha kaszálna fölötte. Így a pelyva nagy része két odalra sodródott, ami pedig még mindig közötte maradt, az a szórásnál mondott búcsút a búzaszemeknek.

Nekem semmi sem tetszett annyira, mint a szórás.

Úgy történt ez, hogy apám egy falapáttal s utána seprűvel ismét rakásba gyűjtötte a búzát. A csűrnek nem akármelyik oldalára azonban, mert először a másik csűrkaput is kinyitotta, s akkor egy kevés búzát a levegőbe szórt, hogy vajon a szellő vagy a légáramlás merre viszi a pelyvát. Ha az udvar felé vitte, vagyis keletről nyugatnak, ami leginkább esett meg, akkor a csűrnek az udvar felőli valamelyik sarkába gyűjtötte a búzarakást. Utána egy hosszú keskeny és öblös lapáttal merített a rakásból, és azt a búzát ívelő mozdulattal maga elé szórta; vagyis olyanformán, mint amikor vetni szoktak, csakhogy most nem a földre, hanem inkább az ég felé vetett. Mint az aranyló szivárvány, a besütő fényben úgy csillogott a keskeny búzaszőnyeg, fent a levegőben, ahol a pelyva mindig megállt, és visszafelé fordult, a súlyos búzaszemek pedig előre futottak, és aranyos színben hulltak le a tiszta padlóra.

Utána már vékába lehetett merni.

Hát ez volt az első munka, amelyben atyám hasznosított engem. Valójában nem tudtam sokat segíteni neki, kivált a nehezében, de szemfüles voltam és szorgos, hogy semmit se mulasszak, amit csak megtehetek. Egyrészt azért igyekeztem ilyen példásan, hogy a vízi bűnömet felejtessem, másrészt azonban tetszett is nekem ez a cséplés, mert tiszta munka volt, és játékosságot is sokat láttam benne. Azonkívül tanultam is valamit, amit nemcsak jó volt minél hamarább tudni, hanem aminek hasznát is vettem, mert alig múlott el néhány esztendő, már magamnak is csinálnom kellett. Akkor azonban, amikor már nemcsak a söprű, hanem a csép és a szórólapát is a kezembe került, a játékosság egyre messzebbre illant a cséplésből. Inkább komoly, sőt szigorú munka lett belőle, amit fáradtsággal és verejtékkel kellett elvégezni. Akkor már nemcsak a játékon járt az eszem, hanem elgondoltam azt is, hogy milyen nagy dolog a cséplőgép, amely a tetőn elnyeli a búzakévéket és alul az odakötött zsákba már csorgatja a tiszta búzát, sőt egy másik zsákba külön az ocsút. S amellett annyit elvégez egy nap, hogy azt két ember szinte egész télen verhetné a cséppel. Verejtékesen és fiatal fejemen csapzott hajjal, sóvárogva gondoltam a cséplőgépre, melyet „tüzes gép” elnevezés alatt már ismertem is. Csak éppen az volt a baj, hogy akkor még senkinek sem volt tüzes gépje a faluban; s amikor rövid időre valahonnét megjelent nálunk a községben, akkor is csak a nagyobb gazdákat járta sorra. Olyan házhoz, mint a miénk, ahol legfeljebb tizenöt mázsát csépelhetett volna, s még valami zabot, akkor sem jött volna el, ha könyörögve kérték volna a gép gazdáját. Nem is volt érdemes neki, mert nagy vám mellett is keveset keresett volna a gép; de a szegény gazdának sem volt érdemes házához csalogatni, mert egyrészt sok volt a vám, másrészt pedig húzatni kellett a gépet. De nemcsak azt a behemót csépelő részét, hanem magát a kazánt is, mert az a tüzes kazán olyan volt, hogy rettentő nehéz volt, s magán az országúton is csak nehezen tudott önerejéből cammogni. Ha azonban bé kellett mennie valamelyik gazda udvarára, ahol engedékenyebb volt a talaj, s rendesen egy kicsi emelkedést talált, akkor megállt makacsul, s csak egy helyben pufogott. Olyankor a gép tulajdonosa mérgesen kerülgette a dohogó masinát, mert sohasem akarta elhinni, hogy ne tudna tovább menni a kazán. Csak megkutyálta magát, s nem akart a gyalázatos. S mialatt ő kerülgette a gépet, emiatt szeleltette s amott vizeltette, azalatt a gyermekek nagy lármával mind odagyűltek, a gazda pedig hozta a négy ökröt, melyek a munkahelyére húzták a csökönyös gépet. Ott aztán kiköszörülte a csorbát, mert miközben tüzes hasában emésztette a fát, rettentő nagyokat füttyentett, buzgón forgatta két vasgolyó bóbitáját, s búgatta megállás nélkül azt a nagy cséplő szerkezetet, minek a fő kerekét hosszú és széles, csapkodó szíjjuval hajtotta.

Ha nyár végén vagy ősz elején kiállottam a tornácba, nemcsak azt hallottam meg, hogy tüzes gép csépel valahol a faluban, hanem azt is könnyen el tudtam találni, hogy kinek az udvarán búg. Amikor a levegő jól vitte a hangot, még az emberek hangos beszédét, a legények rivalgását és a leányok sikongását is hallottam; s csendes este, amikor lámpavilág mellett is tovább csépeltek, mintha a fülemben matarászott volna még az a suhogás és suttogás is, amit a félresuhanó szerelmesek szoktak olyan estéken előidézni.

Titokban sokat vágyakoztam arra, hogy a mi udvarunkba is béhozzák egyszer a tüzes gépet, de azt soha nem értem meg. Abban az időben pedig, amelyben az előbb atyámmal együtt végeztük a cséplést, még az sem volt nagyon szokásban, ami később. Vagyis az, hogy a kisebb gazdák együtt csinálják meg, amit egyenkint és külön nem tudtak végbevinni. Amikor azonban erre kezdtek rájönni, akkor aratás után összeegyeztek, s amelyiknél a legalkalmasabb volt a hely, oda hordták külön asztagokba mind a búzát, s a gépet is közös erővel szerezték meg s vitték oda.

De akkor, a rákok esztendejében, még nem voltak ilyen ésszel élők az emberek; s bár a huszadik század első tizedét írtuk már, mégis olyan módon csépeltek inkább, ahogy azt elmondám az előbb. Ha nagyobb lettem volna akkor, bizonyosan megmondtam volna atyámnak, hogy vegyen a falu közösen egy gépet, de hatesztendős korában, mert annyi voltam ebben az évben, nem ilyeneken járt a gyermek esze. Így nekem is egészen más dolgok motoszkáltak és futkároztak a fejemben, annál is inkább, mert az én szememben minden úgy volt a legjobban, ahogy atyám cselekedett. Ha azt látta helyesnek, hogy ne Mihályt szurkáljam a gát alatt, hanem inkább a cséplésnél segítsek neki, akkor is az ő pártján láttam az igazságot; s főleg, hogy tetszett is nekem lehajigálni a kévéket, s végignézni, hogy a kalászból miképpen vándorol a vékába a búzaszem. Furcsa és izgalmas volt, amit tapasztaltam; azonkívül pedig valahol bennem, talán az együvétartozás érzetében vagy a gyermeki lelkiismeretben, édes békesség nyugtatott, és mondogatta még lefekvés után is, hogy én milyen jó és hasznos gyermek vagyok. Valósággal kívántam, hogy ismét hasznára legyek atyámnak, de megtettem volna bármit anyámnak is; sőt ha nagyanyám béjött volna akkor a szobánkba, s azt mondta volna nekem, hogy az a boldogtalan kecske ma este nem jött haza a csordával, hanem valahol elbódorgott, bizonyosan felugrottam volna nagy serényen az ágyból, s azt mondtam volna:

– No, várjon, mert én a föld fenekiből is előkerítem!

Nagyanyám azonban nem jött bé, mert a kecskéje is otthon volt, s azonkívül is ritkán szokott meglátogatni minket. Helyette az első elismerés surrant oda hozzám, jobban mondva a fülembe, mert félig álmomban mintha azt hallottam volna, hogy anyám azt kérdezi atyámtól:

– Jól forgódott-e a legényke?

– Ajjól – mondta apám.

Ez olyan nagy elismerés volt tőle, mintha valaki más, aki nem annyira érzéstitkoló és szűkszavú, azt mondotta volna, hogy nálam nélkül és csép nélkül nem is tudott volna csépelni. Így aludtam el, ezzel az elismeréssel, ami az álmomat is egyetlen édes és nyugtató folyóvá tette, bár az is igaz, hogy az egész napi hasznosság után nagyon fáradt voltam. Reggel anyám ébresztett fel, aki mindig úgy szólt hozzám, hogy amit mondani akart, azt halkan és gyöngéden megmondta, s hozzátette, hogy „édes fiam”. Akkor különösen „édes fiam” voltam, mert láttam az arcán, hogy szívesebben hagyna aludni, ha apámtól nem tartana. Atyám azonban, ki már nem volt a szobában, hanem valahol künn a gazdaságban, bizonyosan meghagyta neki, hogy engemet szólítson talpra, mire ő visszajön. Én fel is ébredtem, de amikor láttam, hogy Anna néném, ki már tizenegy éves volt, úgy aluszik még, mint a nyúl, akkor én sem akartam kibújni a bokorból. Legálmosabb mégis a fülem volt, mert az apám jövését meg sem hallottam, csak a hangját, amikor már a szobában volt.

– Dél van, hécskám!

Akkor egyszeriben künn voltam az ágyból, s elsőnek a vidámságot vettem magamra, mert eszembe jutott a tegnapi hasznos és békességes nap, s azonkívül kedvet szerzett az apám hangja is, mely inkább melegséget leplezett, mint parancsot. Hamar felöltöztem, ami akkor még nem ment nehezen, mert azon a nyáron még nem volt harisnyanadrágom, csak egy vászonból való csíkos nadrágom, amit csak úgy ütöttek össze nekem, hogy eleje és hátulja legyen, s a maga akaratából rólam le ne csússzék. Eme nadrágon kívül ing és kicsi mellény tette a teljes öltözetemet, mert melegebb időben lábbelit nem viseltem, hanem mezítláb jártam. Ha azonban elmentem hazulról, akkor a kalap olyan fontos volt, mint templomba-járásnál az imádságoskönyv. Reggelenkint, mint a jelen esetben, mosakodnom is kellett, amit akkorjában még a művesnapokon úgy hajtottam végre, hogy a nadrág után felvettem az inget is, majd a kártyából egy bögrével vizet merítettem, s azzal kivonultam az udvarra. Ha éppen kéznél volt valaki, akkor a bögréből töltött a két összefogott tenyerembe, s azt a vizet én szembehajigáltam magammal; ha pedig nagyon sietnem kellett, vagy magamra maradtam, akkor egyik kezemmel töltöttem a másik tenyerembe, s abból öntöztem meg fejemet-arcomat. S amúgy vizesen és pislogva futottam is már a szobába, minek az ajtajáról kezembe lengett a törülköző. Azután felvettem a kicsi mellényt, odamentem az asztalhoz, amelynél állva és hangosan keresztet vetettem, miközben azt vizsgálta a szemem, hogy vajon mit eszünk reggelire. Ámbár ezt vizsgálat nélkül is könnyen kitalálhattam volna, mert hiszen az étek, amit ilyenkor elköltöttünk, nem volt valami változatos. Legtöbbször anyám puliszkát főzött, aminek én sohasem voltam valami nagy barátja, csupán vasárnap reggel, mert akkor húsos és legtöbbször tokányos reggel volt; a hagymás tokányhoz pedig jól talál a puliszka. Az ilyen művesnapokon azonban leginkább tejjel vagy túróval kellett enni, ami egyik sem volt okosabb, mint maga a puliszka, hacsak nem finom árpa- vagy rozslisztből főzte az anyám, amit elég ritkán tett meg, mert erre a célra szinte csak a törökbúzaliszt volt a törvényes. De ha húst kívántam is titokban, a valóságban jóízűen ettem az ártatlan reggelit; s nemigen tettem meg soha, hogy kényeskedve válogassak, vagy éppen ócsároljak valami mostoha ételt. Nagy baj lett volna ez, kivált atyám előtt, ki főleg azt nem szenvedhette, ha a tejet és a puliszkát megveti valamelyik gyermek. Ezt nem is csodáltam, mert ebben az ő részét is rendesen nekünk kellett megenni, mivel egyiket sem szerette, minélfogva nem is ette. Mindig ott ült a kékre festett asztal fejénél, mely immár kék színében vedleni kezdett, s amelynek hasas fiókjában levelek, honpolgári és gazdasági iratok s nemkülönben váltók kuksoltak. Ott ült, s miközben mi ettük a legjobb ételt, vagyis a tejes vagy a túrós puliszkát, addig ő a silány tojásrántottával vesződött, melybe anyám szalonnát is sütött belé neki, ha még volt szalonna.

De nyáron már nemigen volt.

– Tarisnyáltál-e valamit? – kérdezte anyámtól, amikor éppen béfejeztük volna a reggeli evést.

Szokása volt olyan kérdéseket tenni, ami egymagában állott, mert hirtelen nem lehetett semmihez odaragasztani. Hát ez is olyan volt. Úgy kérdezte, hogy „tarisnyáltál-e valamit”, mintha előzőleg már elmondta volna, hogy reggeli után el akar menni valahova messze a mezőre, onnét estig nem is jön haza, s ilyenformán délebédre valami ennivalót vinni szeretne. De idáig nem szólott semmiről semmit, csak most váratlanul feltett egy kérdést, amiből mindent ki kellett találni.

Anyám már jól ismerte ezt a természetét.

De nemcsak ismerte, hanem az efféle szólásait derűsen is vette: vagyis nem azt kérdezte csodálkozva atyámtól, hogy mit és milyen célból, hova és meddig, hanem elmosolyodott, és mondott tréfásan valamit, ami aztán könnyűvé tette az egészet.

– Igen, még a múlt héten – mondta akkor is.

– Hát mennénk – folytatta apám.

– A legényke is?

– Ő is hát!

Ha már elkezdődött emígy a beszéd, amely atyám szerint bizonyosan haszontalan szószaporítás volt, akkor már kitudódott néhány perc alatt az is, hogy Mordiczába akarunk menni, ami egy régi családi és kertszerű kaszálló volt; jobban mondva, volt ott Mordiczában nekünk is egy ilyen kaszállónk, melyről a sarjút késedelem nélkül le kellett kaszálni és hamarosan hazahozni, mert a határnak az a része bészabadulás előtt állott. A falu határa hármas volt ugyanis, s a három rész évről évre forgott. Az egyik rész mindig nyomás volt, mely parlagon állott és pihent, mialatt a disznócsorda folyton járta és túrta. Úgynevezett tavaszhatár volt a másik, amibe főleg a törökbúzát, a zabot és az árpát vetették s a burgonyát ültették, amit mi pityókának hívunk. Ez mind tavaszi munka volt, míg ellenben az őszi határba csak búzát és rozsot vetettek, amit pedig mind ősszel kellett megtenni. Ha aztán megérett a búza és a rozs, le is aratták, s már nagyjából haza is takarították, akkor vagy kidobolták, vagy a vasárnapi mise után kihirdette a bíró, hogy akinek még terménye van az őszi határban, szorgosan vigye haza, mert ekkor és ekkor a határ bészabadul.

Vagyis ráeresztették a marhákat és a lovakat, amelyek akár egyenkint, akár csordákban dúskálhattak rajta. Ha tehát olyan kaszálló volt abban a határban, mely sarjút is termett, akkor ott a kaszálással nem lehetett várakozni.

Tehát szigorú dolog volt, hogy Mordiczába menjünk.

Amikor anyám már mindent hallott, amit tudni neki szükséges volt, nekünk pedig hasznos, akkor mosolyogva reám nézett, és azt mondta, hogy délebédre nem tarisnyál nekünk semmit, hanem inkább főz valamit, s azt majd a leányka elhozza nekünk. A leányka, vagyis Anna néném, akkor még aludt az ágyban, amit fölkelésem óta idáig nem is vettem észre. De amikor anyám azt kimondta, hogy a délebédet ő fogja hozni nekünk, abban a percben ráébredtem, hogy világváltozás történt a családban. Addigelé ugyanis Anna nem az ebédet vitte, hanem reggel együtt ment a többiekkel a mezőre, én pedig otthon maradtam titkosan madarászni vagy feredőzni. S íme, most én megyek, korán reggel, atyámmal a mezőre; Anna azonban otthon marad, amiből esetleg még szokás is lesz.

Anyám azért leakasztotta a szegről a tarisnyát, s a kezembe adta, majd hozzátette azt is, hogy amíg apám a szerszámokat egybekeríti, addig szedjek a tarisnyába én is gyümölcsöt, hátha megesszük Mordiczában. Volt egy körtefánk, amelyen volt még maradék nyári körte, amit „sárga körtövének” neveztünk. A ház bütüs homloka alatt egy olyan almafánk is volt, amelyen „tányéralma” termett, mely immár jó kezdett lenni, s főleg olyan illata volt, mint valami kellemes virágnak. Azokból szedtem a tarisnyába, amit a nyakamba is akasztottam mindjárt, hadd lássák, hogy vinni is szándékozom, mert én hasznos személy vagyok. Atyám is a vállára emelte a kaszát, amelynek a fájáról a hátára fityegett a szerszámos kicsi tarisnya, amiben a fenőkő és a sutu, az üllő és a kalapács foglalt helyet. A kasza mellé odanyújtóztatott még egy gereblyét és egy favillát, majd a bal kezével fülön fogta azt a korondi korsót, amely soha el nem maradt a mezőre menőktől; ha olyan helyre kellett menni, melynek a közelében forrás vagy patak is volt, akkor üresen ment a korsó; ha pedig vízfukar környékre, akkor hazulról vagy menetközben valami forrásból vittük a vizet.

– Nohát! – mondta apám.

S elindultunk ketten Mordiczába sarjút kaszálni. Én még előre is iramodtam, a kicsi kaput kinyitottam, s tartottam is, hadd tudjon atyám simán kivonulni a szerszámokkal. Tetszett neki a dolog, mert ahogy mellettem kivonult a kapun, barátságos és derűs volt az arca, ami pedig csak akkor esett meg, ha magában belül valamivel nagyon meg volt elégedve. Nem lehetetlen, hogy éppen a billegő rákokra gondolt, akik íme, mily hasznos legénykét szereztek neki. Ámbár az aranyban fürdő reggelen és az ég vidámító kékségén is lehetett derülni, mert olyan szép és békességes volt minden, hogy az embert örömben fürösztötte. Béeresztvén a kaput, szedtem a lábamat apám után, amiben a tarisnya is segíteni akart nekem, mert rajtam olyan hosszúra lelógott, hogy minden lépésnél bökött egyet hátulról a térdem hajlatába. Azért mégis elértem atyámat, s künn az úton az oldala mellett aprítottam, hadd lássák a korai emberek, hogy ma nagy munka lesz valahol. Néha odaköszönt valaki, s azt mondta:

– Felkőtek, hálistennek!

Mire atyám megnyugtatta a köszöntőt, hogy mi felkeltünk, hát ők? Erre azt felelték, hogy ők is fel, hálistennek; s azzal továbbmentünk egymás mellett, mint akik csakugyan felkeltek a munkára is. Amikor a faluvégen, ami nem is volt messze, éppen kibukkantunk volna észak felé a határba, jobbra találtam tekinteni az utolsó háznál, ahol egy Ignácz nevű öregember lakott a néma lányával. Egyszerre nagyot dobbant a szívem, de nem azért, mintha Ignácz bácsit vagy a néma lányát úgy láttam volna, ahogy nem szokás, hanem azt a muskotályszilvafát pillantottam meg, amelyhez úgyszintén bűnös emlékem fűződött. Akkor ébredtem rá, hatodik éves koromban, hogy már régi emlékeim is vannak, oly öreg vagyok. A hirtelen ijedelem után, amit a kísértetszilvafa okozott, a szilva és az idő múlásán gondolkoztam, amikor azt vettem észre, hogy atyám felém nyújtja a korsót és így szól:

– Fogjad egy kicsit.

Elvettem a korsót, s olyan vigyázattal vittem, mintha arra is ügyelni látszanám, nehogy beléüssem a hegyes napsugarakba, melyeket a felbújó nap éppen akkor eresztett az oldalunkba. Közben atyámat is figyeltem, mert kíváncsi voltam, hogy vajon miért kell fognom valameddig a korsót. Hamar kiderült ennek az oka, mert elővette a dohányt, hogy cigarettát sodorjon. Hetes dohánya volt mindig, vagyis hét krajcárba került belőle egy csomag. A mellénye zsebében tartotta, abban a gyári papirosban, ahogy a boltos adta. A csomag oldalában, oda bédugva, ott lapult a cigarettapapiros, amibe nagy gonddal és két ujjal fektette belé a dohányt, de meg is volt az eredménye, mert a dohány egy része mindig leereszkedett a papiros mellett, s úgy fityegett ott szálakban, mint a sáfrány. Mintha az nem is lehetne másképpen, megsodorta úgy a cigarettát, a végén pedig a dohányszálakat leszaggatta, hogy a cigaretta ne legyen borzos. Gyufával gyújtott rá, de néha jött egy-egy olyan időszak is, amikor taplót, acélt és kovát használt, de azt minden ilyen próbánál abbahagyta hamar.

Már jót haladtunk a határ földjei között az úton, amikor rágyújtott végre. De a korsót elfelejtette visszakérni tőlem, pedig csak azt mondta az előbb, hogy fogjam egy kicsit. Én ezen nagyon meg voltam lepődve, mert úgy véltem, hogy vagy vissza kellett volna vennie tőlem, vagy azt kellett volna mondania az előbb, hogy most már vigyem én tovább a korsót. Gondolkoztam is azon, hogy az igazság nevében most már szóljak-e vajon, vagy mit csináljak. Amikor azonban láttam, hogy olyan élvezetesen eregeti a füstöt, akkor szó nélkül magamra vállaltam a korsót; de hogy a hallgatásért és a korsóért mégis valami jutalomban részesüljek, kivettem a tarisnyából egy körtét, s úgy kezdtem enni, mintha nekem körte járna, amikor másnak cigaretta.

– Már megehültél? – kérdezte apám.

Majdnem azt mondtam, hogy egy körtét elszipok én is, de az utolsó pillanatban mégsem mert ilyent kimondani a nyelvem. Így hát inkább így feleltem:

– Hadd fogyatkozzék.

De még ez is sok volt egy kicsit, mintha úgy láttam volna, mert atyám nem szólott a körték fogyásához semmit, hanem ráintett egy ösvényre, mely a mezei útból balra kifutott.

– Menj elöl! – mondta.

Én a harangozó tarisnyával és a korsóval az ösvényen előre mentem, de sohasem tudtam meg, hogy csak az utat akarta-e megmutatni nekem, vagy pedig azért küldött előre, hogy szem előtt legyek. Inkább ez a második járhatott közelebb az igazsághoz, mert egyszer én még jártam volt Mordiczában, jobban mondva Mordiczán keresztül, vagyis ismertem az utat. Ez a nyár elején történt, egy vasárnap reggel, amikor Anna nénémet elkísértem volt a vízimalomba, mely közel feküdt ahhoz a helyhez. Lehet azonban, hogy atyám erre nem emlékezett; s azt én nem is bántam volna, mert akkor szinte csodálhatott engem, olyan biztosan kanyarogtam az ösvényen s választottam tovább is helyes utat a cél felé.

Egy kerítés jelezte, amikor megérkeztünk Mordiczába. Igazában deszkakerítés volt, vagyis annak kellett volna lennie, de itt-ott és amott hiányoztak a deszkák, miknek a helyét odafont vesszők vagy odadugdosott kökénybokrok pótolták. Nem a szükség, hanem az igazság győzött azonban, amikor a réseket így akarta megszüntetni valaki, mert az egész birtoknak már csak ezen az oldalán állott kerítés. Balra a Nyikóra rúgott, mely azon az oldalon határ is volt; hátul egy patak szegte, felül keleten pedig, ahol a szántóföldek a messzeségbe nyúltak, ott semmiféle kerítés nem volt. Lehetett öt hold is ez az egész kertkaszálló, mely valamikor egyetlen ősé volt, talán Péter dédapámé, kinek halála után ágazott ez is, akár a család. S ahogy oszlott, egyre jobban, úgy romlott és fogyott körülötte a kerítés. Vadult és rongyosodott, valahogy szikkadtabb lett a földje, s még a gyümölcsfák is, amik benne voltak, úgy elvadultak idővel, hogy azoknak a gyümölcséből már csak csügört, ecetet vagy pálinkát lehetett főzni.

Így lett a kertből kaszálló.

A mi részünk a hátulsó rész volt, mely a patakra és a Nyikó folyócskára támaszkodott. Itt voltak legnagyobbak a fák, s legbujább mindenféle tenyészet, mert a nedvesség és a pára szívesen húzódott ebbe a sarokba mindig. A patakon túl közel volt a vízimalom is, mely meghúzódva a nagy fák között, még éjjel-nappal járt abban az időben, s törte nagy kereke a millió vízcseppet, telehintvén párával az egész környéket. Ez is sokat segített abban, hogy kövér legyen itt a föld, nagylevelesek a fák, gazdagon illatos és ősízű minden.

És mégis vad.

Nem lehetett csodálni, hogy ezen a helyen, vagyis a szomszéd malomnál, ették volt meg a két lovat a farkasok, mely alkalommal nemcsak jóllaktak, hanem olyan emléket is hagytak, amit a falu nevében örökítettek meg az emberek. Ahhoz képest, ami régen lehetett, nagyot változott a világ; vagy nem is változott talán, hanem egyenesen más lett. Túl a vízen, a malom felett, forgalmas mezei út vezetett; Mordiczán keresztül pedig gyalogösvény. Az élet és az emberi munka zaja hallatszott mindenütt; s ahol vadak settenkedtek és marcangoltak valamikor, ott most kövér sarjú termett, amit mi le akartunk kaszálni.

Az ösvényen belül egy óriási körtefa állott, mely immár elfajzott rossz gyümölcsöt termett ugyan, de árnyékot valódit vetett, s éppen alkalmas helyre. Atyám odament egyenesen a körtefa alá, ott a szerszámokat letette a válláról, s nekem azt mondta:

– Hozz hamar vizet!

Még a tarisnyát is szinte elfelejtettem letenni az árnyékba, olyan gyorsan iramodtam a korsóval, hogy a csobogó Nyikóban megmerítsem. Amikor meghoztam a vizet, atyám először jót ivott belőle, majd töltött a fenőkő tokjába, amit sutunak hívtunk, s ami fából volt készítve még akkor. Azt a tokot az oldalára akasztotta, mert abban kellett tartani a fenőkövet, benne a vízben. Aztán megfente a kaszát, és vágni kezdte az első rendet. Én a nyomában széjjelráztam a lekaszált sarjút, hogy száradjon a napon; s ahol pedig árnyékba esett a rend, onnét el is hordtam a napra.

Olyan jól ment a munka, hogy azt más nem is hitte volna, csak mi ketten. Magamban én büszke voltam apámra, hogy milyen rendeket vág; de ő meg lehetett elégedve velem, mert valahányszor felütötte az üllőt, hogy a kaszát megverje, mindannyiszor rövid szabadságot adott nekem, sőt ilyent is mondott:

– Egyél körtövét!

Ettem is körtét a tarisnyából, de őt hiába kínáltam, mert kaszaverés közben is cigarettát szívott inkább. Akkor nem győztem csodálkozni azon, hogy a körténél jobb legyen a füst; később azonban megszoktam, hogy apám füst nélkül sem eszik gyümölcsöt soha, egyedül csak besztercei szilvát ősz derekán; s még később arra is rájöttem, hogy csakugyan nagy dolog a füst.

Biztatott arra is, hogy szedjek szedret, aminek én különösképpen örültem, mert bujkálhattam a bokrok között a vízparton. S ott nemcsak szedret lehetett szedni, hanem olyan madarak is röppentek fel a vízparti bozótból, amilyeneket azelőtt nem láttam soha. Kúszó indák csavarogtak a fák körül, bóbitás növények kandikáltak a csevegő vízre; voltak „ördögbordának” nevezett páfrányok és óriás keserűlapik, melyekről nagy zöld béka ugrott néha a vízbe. Egyik nagyobb izgalom volt, mint a másik, csakhogy sokáig nem búvákolhattam ebben a növényciherben, mert apám a kaszát mindig hamar megverte, s akkor kiáltott:

– Hova vesztél el?!

Így aztán el lehet gondolni, hogy nemcsak a délebédet vártam, hanem az utána jövő időt is, amikor majd atyám szundítani fog egyet az árnyékban, én pedig megbúvom a vízi televényt. S amit vártam, lassan el is következett, mert amikor elkongatták a déli harangszót, utána nemsokára megérkezett a leányka, vagyis Anna néném. Egy kantáros fazékban bablevest hozott, mely párolgott még, amikor a fazekat kivette a kantárból, s a fedőt is levette a fazékról.

Olyan kicsi korában már ügyes gazdasszony volt Anna, mert meg is terített nekünk az illatos földre, abrosszal és két tányérral, kenyeret vágott nekünk, majd két kerek lángost is kivett a szatyorból, s odafektette nekünk, az egyiket atyámnak s a másikat nekünk. Amikor atyám ránézett, hogy itt miért van ekkora lakodalom, akkor nevetve így szólt:

– Anyám azt mondta, hogy a kisebbik férfiú tiszteletire küldi, aki először ment neki, a mái napon, a munkának.

Hát ez nagy dolog volt, amire azt mondta apám:

– No, töltsd ki a fuszujkát!

Anna levest töltött a tányérunkba, mely jó szagával béfelhőzte orrunk alatt a levegőt. Gyenge fuszujkahüvely és nagy tarka szemek egyaránt gazdagon voltak a levesben, s volt benne tövös is, ami valami édes retekféle növény, amelyet máshol sohasem láttam, s amely különös jó, édeskés és zamatos ízt ad a bablevesnek.

Így ünnepeltük meg az én mezei dolgozó személyemet.

S az ünnepi ebéd még abban is segített, hogy amire én számítottam, az biztosan békövetkezzék. Atyám ugyanis a délebéd után még jóformán el sem szívta a cigarettát, már megbújt az árnyékba, s mindjárt elaludt. Közben Anna már összeszedte volt az edényeket, s azt mondta, hogy indul is egyszeriben haza, mert anyám meghagyta neki, hogy siessen. Nem tudom, hogy apám még hallotta-e ezt a kinyilatkoztatást, de ha hallani találta, akkor félálmában hiába búcsúzott Annától, mert ő egyelőre csak úgy ment el, ahogy én. Intettem neki ugyanis, hogy mi ketten húzódjunk egy kicsit tovább, s ott azt mondtam neki:

– Gyere egy kicsit, szedjünk szedret!

Neki sem kellett kétszer mondani az ilyen dolgot, mert mindjárt hajlandó volt a szederre. Babráltuk is egy darabig a szúrós indákat, de én nemsokára meguntam, hogy szedervérrel tovább mázoltassam a kezemet. Miközben azon gondolkoztam, hogy mit is kéne valami újat csinálni, hirtelen és nagy ijedelemmel elkiáltottam magamat:

– Ügyelj, egy kígyó!

Anna olyant sikított, miközben ugrott egy nagyot, hogy némelyik bokron még a tövis is hegyesebb lett tőle. Erre én nagyot nevettem, amiből ő megtudta rögtön, hogy kígyó nem is volt, csak én mondtam. Úgy nézett reám, mintha el sem lehetne hinni, hogy én ezt csináltam véle. S ez nem is csoda, mert azelőtt is sokat térengetett engem, amit nekem tűrni is kellett, mert öt esztendővel nagyobb volt nálamnál, s legalább kettővel erősebb is. De amikor mégis látta, hogy ingyen s olyan jól megijesztettem, akkor haragosan nekem akart jönni, hogy a bajomat ellássa. Csakhogy a bokros tenyészet, mely nagyon sűrű volt, nekem jobban kedvezett, mivel az ő szoknyáját megfogta, s a haját meghúzta. Ennélfogva annyira győztem, hogy nemsokára békét ajánlott, amit én el is fogadtam. De akkor már a markomban volt egy kicsi zöld béka, melyet irtóztam ugyan megfogni, de a szándékom erős volt. Azt mondtam neki, hogy immár ne tépessük többet a bokrokkal magunkat, hanem menjünk a sirülőhöz, s ott nézzük a halakat, melyek mindenféle módon figuráznak. S ahogy kitaláltam, úgy oda is mentünk a sirülőhöz, s ott a víz szélén egymás mellett megálltunk, s előre lesve horgászni kezdett a szemünk. Akkor én ügyesen a meztelen lábára tettem a kicsi békát, amitől úgy megijedt, hogy nagyot sikoltott ismét, és ugrott egyet. De a következő mozdulata már olyan volt, hogy reám akarta vetni magát, igazi nagy méreggel. Hirtelen nem tehettem egyebet, nekiszöktem én is a víznek, hogy azon átalfussak. De valahol a közepe táján megsiklottam egy kövön, s ahogy csak lehetett, úgy hasra estem a vízben. Egyszeriben mindenem csupa víz lett, s a tetejében még az orromat is jól beléütöttem valamibe. Amikor felálltam, szédelegtem egy kicsit, s mintha csak a vizet törölném le az arcomról, megtapogattam az orromat, ami épségben ott volt a helyén.

S mindjárt úgy tettem utána, mint nagy élvezetében ilyenkor a lúd, aki megcsapkodja szárnyait, s néhányat szól az emeletről. Ebből láthatta Anna, hogy nincsen nekem semmi bajom, sőt ellenkezőleg vagyok; de ő mégsem nekem hitt, hanem a szemének, mert azt kiáltotta felém:

– Úgy kell! Úgy kell!

Azzal aztán el is pályázott az edényekkel haza, nyilván azt gondolván magában, hogy ő maradott felül, amiben volt is valami igaza neki. De bár inkább több igaza lett volna, s nekem a ruhám szárazabb, mert attól ijedtem meg, hogy atyám fel talál hamarosan kelni, s megkérdezi tőlem, vajon miért feküdtem belé ruhástól a vízbe. Hamar egy oldalas helyet kerestem hát, s ott a napra száradni kifeküdtem. Szerencsém volt, mert apám versenyt aludt a nap hevével, s ilyenformán nem engem vizsgálgatott, amikor felébredt, hanem a napot.

– Meghajlott jól – mondta kurtán a napra.

S hogy ne maradjon magára a nagy meghajlásban, a munkában mi is jól meghajlottunk haladéktalanul, mert atyám a mulasztást pótolni akarta. A sarjúnak, ami bőséges virágaival olyan nagy helyen ártatlankodott még a reggel, már csak a harmadrésze állott a lábán. Amikor nekihuzalkodott annak is apám, számomra úgy rendelkezett, hogy a friss rendeket immár ne rázzam el, hanem azok maradjanak a holnapi napra, ellenben a többit kezdjem feltakarni és boglyákba rakni. Magamtól és egyedül még sohasem csináltam olyant, de amikor gyermeknek a mezőre is elvittek, hogy szem előtt legyek, akkor láttam takarást is. S ahogy akkor láttam, a nagyját boglyába kezdtem hordani én is. Az irdatlan villával a kezemben nagyokat botlottam, de azért haladtam elég jól, mert meg akartam mutatni, hogy mit tudok. Sokszor eszembe jutott, hogy bár annak a nagy villának is volna egy fia, amellyel könnyebben dolgozhatnám. De ha a villának fiat kívántam, akkor a gereblyének unokát, mert olyan sok foga volt, s a nyele olyan hosszú, hogy szinte úgy éreztem, miközben húztam véle a sarjút, mintha magát a földet is húznom kéne. A nagy erőlködésben annyira elfáradtam, különösen térdhajlásban és a két könyököm hajlatában, hogy szégyenszemre le kellett ülnöm.

– Mi az, legény? – kérdezte atyám.

– Elfáradtam – feleltem.

Azt is mondhattam volna, mert igaz volt, hogy a karom s a két lábam bágyadtan reszket, de ezt még magam előtt is tagadtam inkább. Apám így is megértésben részesített, ami ritka dolog volt nála, s ami ennélfogva éppen eléggé mutatta, hogy az én helyemben más akkora legényke még hamarább leült volna.

– Nyugodjál egyet! – mondta nekem.

S mivel ilyen jóleső módon szólott, hamarosan felálltam, s azt mondtam nekifenekedve:

– A sarjú iskoláját!

Ismét munkába állva, mint igen elszánt egyén, a karom és a lábam enyhe zsibbadásba kezdett merülni; s abban a tompa testi kábulatban, amit a nehéz munkások jól ismernek, de amit én addigelé nem ismertem, úgy engedelmeskedett nekem, mint valami megindult gépezet. Ilyen módon a boglyák hétre szaporodtak, mire atyám a maradék sarjút is levágta. Aztán a hátralevő kicsi részben még segített nekem, majd így szólt:

– No, mára elég volt.

Kimozgatta az üllőt a földből, a szerszámokat belérakta a tarisnyába, amit a kasza nyelére kötött, azon a helyen, ahol a kantár a levegőbe biggyedt. Én is kiöntöttem a korsóból a maradék vizet, s az üres tarisnyával, mely a körtékre már csak emlékezett, atyám után megindultam hazafelé. Nem mondhatnám, hogy táncolni kívántam volna, mert szép leptiben és kellemes bágyadtságban mendegéltem az ösvényen, akár egy kicsi öregember, aki bölcsen és szelíden szemléli a világot. De így a munka után szép is volt a világ, szinte megható. A test jóféle fáradalma puhára és szelídre szűrte a színeket, melyek mosolyogva búcsúztak a földtől, csupán a nyugati égperemen nevettek a rózsafüst, a narancs és a távoli tűz fényeiben. Hajladozva úsztak az ökörnyálak, miközben a lég lebegő fénycsipkéi megfogták a hangokat is, hogy megpuhítva hullámoztassák tovább. A tücskök szólásának panaszos árnyéka volt, és a kicsi sáskák hegedűjét is megütötte már a harmat. Egy-egy ló nagyot fújt, meglebegtetve puha habaróját; valahol ökör bődült el, s a hangja mintha vihar forgácsa lett volna, aminthogy rögök és kavicsok lakodalmát idézték a kolompok és a csengők, melyek a hazaballagó csordákban szóltak.

S aztán, mint az ezüstpor, mindenre ráhullt a harangszó.

Atyám levette a kalapját, s úgy mendegélt némán, hallgatván a haloványodó estében, hogy az éjszaka miképpen közeledik; s hallgatván az én puha lépteimet is bizonyára, melyek az ő nyomának rámáiban maradtak.

Így értünk haza.

Anyám mindjárt magához vont engem a karja alá, s azt mondta, hogy megfáradtam, ugye; de nem is várta meg a szót, ami fölöslegesnek is látszott, hanem vacsorát készített nekünk. Hallgatagon ettünk, mint valami vándorok, de nekem már a bólogatás is könnyen ment volna, olyan nehéz volt a fejem. Sőt egyre és sietve lett még nehezebb, ami vacsora után rögtön kiderült. Az volt ugyanis nálunk a szokás, hogy nekünk gyermekeknek vacsora után imádkozni kellett, ami úgy történt, hogy a karospad mellé térdre ereszkedtünk, s ott elmondtuk a „Miatyánkot” és az „Üdvözlégyet”, mialatt anyám megvetette nekünk az ágyat. Leereszkedtünk hát Annával ketten a pad elé, de ahogy ott térdepeltünk ketten, az én szavamnak a szárnya úgy elgyengült mindjárt, hogy az „Üdvözlégy” alatt már elpihent egészen, a szemem lekoppant, s a fejem a mellemre billent.

Aztán Anna felállt, de én meg sem mozdultam. Vártak még egy darabig, ahogy másnap azt megtudtam; ámbár igen csodálták a késedelmet, mert nem szokták volt meg, hogy én a kelleténél buzgóbb legyek.

– Miért nem áll fel a legényke? – kérdezte anyám, s elindult felém.

– Bűnbánatba esett – felelte Anna.

Amikor látta anyám, hogy elaludtam, felemelt onnét, levetkőztetett, s úgy tett az ágyba, mint egy zsákot. Reggel azt sem tudtam, hogy mi hogyan volt, csak azt vettem csodálkozva észre, hogy ismét reggel van. De mintha az ördögök meglapogattak volna az éjjel, úgy fájt hosszan a lábam s a két karom. El sem tudtam gondolni, hogy a felvirradt napon miképpen fogok a mezőn legénykedni, ha atyám ismét azt akarná, hogy magával vigyen. Nagy aggódással vártam, hogy mi fog békövetkezni; annyira, hogy nem is mertem magamat egészen a Gondviselésre bízni, hanem anyámhoz fordultam, aki biztosabb gyámolítómnak tetszett. Ezt helyesen is tettem, mert atyám olyanformán kezdett hamarosan viselkedni, mintha Mogyorós-telekbe akarnának menni, ismét sarjút kaszálni. Amikor meghallottam Mogyorós-teleket, ahol bizonyára sok mogyoró van, kicsi bánatfelhők tűntek fel előttem, de aztán elúsztak hamar. Anyám szelíden meg is ellenezte, hogy én olyan messzire elmenjek; úgy vélte, hogy inkább menjen Anna, én pedig maradjak otthon, s Anna helyett ügyeljek az új bubára, vagyis a kicsi Ágnes testvéremre. Ez a leányka még egy fél esztendős sem volt, mert aki negyedik éves lett volna már, az kicsi korában meghalt, ő pedig utána született. Mivel ügyes-bajos házi dolgokban anyámnak sokat kellett ide-oda menegetni s igen sokszor a mezőre is, a bölcsőbeli leánykára ügyelni kellett. Nyáron keresztül sokszor Antika ügyelt reá, ha már úgyis otthonjában lengedező beteg volt; s amióta Antikát elvitték szegényt valahova, azóta leginkább Anna vigyázott rá, mint aki a dajkálásra mégis jobban rászületett, mint én.

Amikor mondta anyám, hogy ő milyenformán gondolná, akkor apám azt kérdezte tőle:

– S hát Mordicza?

– Azt mi a legénykével gondba vesszük.

– S a buba?

– Őt magunkkal visszük.

Atyám is úgy látta, hogy ezenmódulag nincsen rosszul rendezve a nap, s Annát magával vitte Mogyorós-telekbe. Mi egy darabig még otthon maradtunk, aztán anyám mindenféle ennivalót és gyümölcsöt telepített a tarisnyába, s elkészítette a kicsi bubát is, kinek tejet is vittünk. Ha én Józsefnek elég nagy s elég jámbor is lettem volna, s ha a leányka fiú s anyám nem Márta, hanem Mária lett volna, akkor szinte úgy vonultunk volna Mordiczába, mint a szent család, meg is terhelve szamár nélkül mindennel.

Ott a hét boglya helyszínén anyám a nagy vackorfa alatt olyan helyet keresett, hova a nap a gyér ágak között oda tudott sütni, de azért félig árnyékos is volt. Oda sarjúból ászkot csinált, amit ruhával letakart, s arra fektette a kicsi bubát, akit tehát Ágnesnek hívtak, s akiből aztán nagyon eleven és kedves leánygyermek lett. Nekem azt mondta, hogy nyugtassam a tagjaimat, vagy töltsem bármivel kedvemre az időt, csak éppen nagy néha a bubára is vessek egy-egy tekintetet. Már ebből is láttam, hogy a munka dolgában sem atyámmal vagyok, hanem éppen ellenkezőleg; de valahogy úgy gondoltam, hogy mégsem igazságos dolog, amit anyám az ő jó melengető szívével az én javamra csinál. Ha valakinek, akkor neki segítenem kell a munkában.

Akkor ő már a boglyákat rázta, én pedig a kicsi gyermek mellett heverésztem, aki patakocska módjára gügyögött, s csepp kezeivel fogdosta a fényes levegőt. Mintha ott nem is volna jó nekem, hamarosan felálltam hát, s kezdtem a gereblyével széjjelverni a tegnapi rendeket.

– Mégsem nyugszol? – kérdezte anyám.

– Unom magam – mondtam.

– Keress madarakat.

– Hol vannak?

– Szálldosnak.

Így beszélt velem, kedves és lebegő módon. Éppen ellenkezőleg, mint atyám, ki ha szólt néha, a szavával nagy és erős fákat idézett előttem, amelyek kérgesen és néha tele gyümölccsel borúsan ültek meg a nehéz földön. Anyám nem olyan nagy fákat, hanem finom virágos ágakat mutogatott nekem, melyeken harmatosak voltak a levelek, virágjai játékosan villadoztak a változó fényben, s azoknak szirmai céltalanul szálldostak néha, mint a pelyhek.

Nem is éreztem, hogy fájt volna valamim.

Amikor elráztuk mind a rendeket, leültünk mi is a nagy vackorfa alá. Anyám körülnézett, de inkább a fák teteje és az ég felé.

– Már készülődik a nyár – mondta.

– Hova készül? – kérdeztem.

– Megy a vándormadarak után. A nap még buzogva ígér neki mindent, hogy marassza, de az ősz a fülébe suttog már.

Csakugyan lebbent egy-egy gyenge fuvalom, amelyben mintha lett volna is valami suttogó nesz. Azt hallgattam zsenge fülekkel, miközben a vízen túl vadgalambok szálltak, majd a legnagyobb vízi fűzfára rárepült egy varjú. Nagy száraz ágra szállt, melynek a tövében mintha fészek üldögélt volna, de lehetett gyülevész ágak haszontalan csomója is.

Azt néztem, amikor anyám megszólalt ismét:

– A jövő héten már te is iskolába mész.

Abban a percben otthagytam szememmel a fészket és a varjút a száraz ágon, mert ilyen dolgot, hogy én iskolába megyek, életemben most hallottam először. Az első, amit éreztem akkor, valami furcsa kíváncsiság volt, melyet az izgalom párája lebbentett meg néha. De volt idegenkedés is bennem, mert az a szó, hogy „iskola”, leckét juttatott eszembe, amit tudni kell; s ha nem fogom tudni, ami szinte bizonyosnak látszik, akkor mindenki előtt szégyent kennek reám, s még azt is mondani fogják nekem, hogy buta vagyok.

Amikor azt gondoltam magamban, hogy ilyet is fognak mondani, hirtelen nagyon mérges lettem.

– Kell menni? – kérdeztem.

– Kötelező – mondta anyám.

Ismét a varjút néztem, amelyik nagy csőrét mindjárt-mindjárt odafente a száraz ághoz.

– A varjú nem vándormadár? – kérdeztem.

– Nem – felelte anyám.

– S miért nem?

Anyám elnevette magát.

– Azért, mert várja a disznóölést – mondta.

Csakugyan igaz, gondoltam magamban, mert a múlt télen, amikor disznót öltünk, folytonosan ott settenkedtek a varjak, de olyan erőszakosan és madártalan izgalommal, mintha régóta csak erre az alkalomra vártak volna.

– Én inkább vándormadár lennék – mondtam. – Mert akkor ősszel elmennék, s más tavasszal jönnék vissza. Elmennék jó messzire, s legalább látnék sok világot.

– Azok sem járnak összevissza.

– Hát?

– Mindig ugyanegy helyre mennek, s tavasszal is a tavalyi helyükre jönnek vissza.

– Úgy tudják az utat?

– Úgy – mondta anyám.

Ezen nagyon elgondolkoztam, mert csodálatosnak tűnt előttem, hogy ez miképpen lehetséges. Sokat láttam s elnéztem néha a fecskét, de az sohasem gondolkozott, hanem mindig repült vagy énekelt. Miképpen tudhat tehát egy ilyen kicsi madár olyan hosszú úton egyenesen hazatalálni! Vagy az a lődörgő gólyamadár, amelyik sokszor gondolkozni látszik ugyan a fészkén, de bizonyosan akkor is csak a békákon jár az esze.

– Nohát, pedig nem járnak iskolába – mondtam.

Anyám ezen is nevetett, de aztán többet az iskoláról nem szólt; gondolom azért nem, mert úgy látta, hogy én máris kerülgetem az iskolát, pedig még hol vagyok tőle!

Inkább megforgatta a sarjút, hogy a másik oldalán is száradjon. Ebben csakugyan nem tudtam segíteni neki, mert csak egy villát hoztunk volt. Csupán azt néztem egy darabig, hogy milyen ügyesen s majdnem táncosan mozog munka közben anyám, aki harminckét esztendős lehetett akkor. Néha egy-egy gyíkocska is villanva futott el a megemelt sarjú alól, s pillangók lebegtek a lekaszált virágok és a szökdöső sáskák fölött. Lassankint azonban eluntam azokat is nézegetni, s hanyatt feküdtem, hogy semmit se csináljak. De akkor az iskola-gondolat visszajött, s úgy közrefogott ismét, hogy elűzése céljából valamit tennem kellett. Hamar egy fűszálat vettem a kezembe, s azzal a fűszállal cirógatni kezdtem a kicsi bubának az arcát. A gyermek először nevetgélni kezdett, de amikor a szája körül már hosszasabban matarásztam a fűszállal, akkor húzogatni kezdte az orrát, majd tüsszentett egyet, utána pedig sírni kezdett.

– Mi baja van a kicsinek? – kérdezte anyám.

– Kényeskedik.

– Játszodjál véle egy kicsit.

– Attól sír – mondtam.

Nem is serkentettem a fűszállal tovább, sőt amikor láttam, hogy a szeme sarkában a könny is kövéren csillogni kezd, szívemből megsajnáltam. Ha így megsírattam, gondoltam rögtön magamban, akkor kiengesztelem valamivel. S már fel is ugrottam, s szaladtam a vízparti bokrok felé, hogy szedret szedjek a kicsi leánykának.

– Hova futsz? – kérdezte anyám.

– Jót cselekedni – szóltam vissza.

Hamarosan szedtem is szedret, egy marokra valót, s először egy szemet megkóstoltattam a kicsi leánykával. Számítottam rá, hogy szeretni fogja, de még a számításomon is túltett, úgy nyalogatta a száját. Akkor egyiket a másik után dugtam a szájába, ami kezdett erősen maszatos lenni. De ez is csak azt mutatta, hogy igen jólesik neki, így hát a csepp markába is tettem, s ilyen módon adogatni kezdtem a szederszemeket, melyeknek felét buzgón megette, de a másik felét az orrán és az arcán széjjelkente.

Igazán olyan volt, mintha bukott angyalokkal verekedett volna.

Anyám éppen a nagy nevetésre jött oda.

– Mit csináltál? – kérdezte.

– Szedret evett – mondtam.

Láttam, neki is kedve lett volna nevetni, de inkább levitte a vízhez a gyermeket, s ott megmosdatta. Mivel azonban a feketébe futó violaszín csíkok azután is megmaradtak, mondás keletkezett a dologból, mert attól kezdve a szénégető emberekre is azt mondta anyám, hogy sok szedret ettek.

Hát így töltöttük ezt a napot, amivel a hét el is végződött, mert utána vasárnap következett. De szombat estével nemcsak a hét végződött el, hanem a munka is, mert ugyan különleges és emlékezetbe kívánkozó munkának kellett lennie, amit abban az időben vasárnapi napon bárki végrehajtson. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy zsebre dugott kézzel mindenki csak tátotta vasárnap a száját, mert voltak olyan elvégeznivalók is, amelyek éppen a vasárnapot várták, s jórészt a délelőtt tízig való időt, mely tele volt a ház és a gazdaság apró-cseprő gondjaival.

De még messze voltunk attól, hogy másnapra felvirradjunk, mert a szombat este nagy lutri volt nálunk, vagyis sohasem tudtuk, hogy miképpen fog lezajlani, s főleg bevégződni.

Azon a napon is úgy volt, hogy mi anyámmal ketten s a kicsi bubával hamarább hazaérkeztünk, mint atyámék, Mogyoróstelekből. Ez magától is adódott, mert uzsonna után már úgysem szárad a sarjú, ellenben napnyugtával könnyen megszállja a harmat, ha nem takarja fel az ember. Ilyenformán a harmat előtt mi már otthon is voltunk, ami szükséges is volt, mert anyámra rengeteg munka várakozott. Ennek egy részét elvégezhette volna nagyanyám is, de mivel neki a szomszéd szobában, s egyáltalában mindenben, külön háztartása volt, nagy mutatványok között a saját dolgában rendezkedett, s a többi munkának inkább csak a fülire lépett, hogy azok sírjanak, amikor elmegy mellettük. Igaz, hogy még abban az időben, amikor csak hatvan körül járt, s még menyecskékkel is versenyre kelhetett volna, ő is szorgalmasan menegetett mezei munkára. Ugyanis neki a földekből is külön része volt, és a két férjes lányának is sokat segített; s ha meg kellett lenni, még nekünk is.

Hát amint hazaérkeztünk, anyám elsőnek tüzet gyújtott a kicsi fűttőben, amely ott állott még az ereszben. Egy marok szalmát vett, amit csomóra összehajtogatott, ahhoz száraz ágakat tördelt a favágón, s már futott, hogy meggyújtsa a tüzet. De mivel a vékony ágak hamar ellobbannak, s az apám szokása miatt, ki otthon fát vágni nem szeretett, vágott fánk most sem volt, anyám futtából odaszólt nekem:

– Csapj valamennyi fát, kicsi fiam!

Azelőtt néhányszor már próbáltam fát vágni a tűzre, de inkább csak kíváncsiságból, mert fával bajlódni, azt faricskálni s vagdosni nagyon szerettem. Házi hivatalossággal most hangzott el az első kérelem, hogy fát vágjak a tűzre. Tetszett nekem, hogy már ennyire férfiúnak lehet engem nézni, mentem is hát nagy elbízással a favágócsutakhoz, ami ott állott a farakás mellett, a csűr és a ház bütüje között. Olyan fejszénk volt azonban, ami percenkint egyre nehezebb lett; hanem azért tudtam annyit vágni, hogy a kályha négy lába között a helyet, egészen fel a kályha hasáig, teleraktam véle. Anyám sok munkája között is megsimogatott érte, de a nagy eset az volt, hogy nagyanyám is észrevette az eredményt, s intett nekem, hogy menjek bé hozzá a szobájába. Amikor bémentem, ott velem szemben megállott, s nagy kedvesen azt mondta nekem:

– Ugye, a télen az én tüzemre is vágogatsz?

– Én igen – feleltem neki.

Akkor a karos pad fedelét felemelte, és két olyan nagy körtét vett elé onnét, amilyent én nem is igen láttam. Azt nekem adta mind a kettőt, s azzal kieresztett a szobából. Mindjárt az jutott eszembe, hogy vajon hova dugjam a két körtét, mert Anna nagy veszedelem volt legalább az egyikre. De mielőtt még rejtekhelyet találhattam volna, már futnom kellett, hogy kinyissam a kaput, mert eresztették a csordát, s a két tehenet bé kellett engedni. Volt még két tinónk is akkor, de azok egész nyáron a hegyi legelőn voltak, a tinócsordában, ahonnét csak Szent Mihálykor szokták hazacsapni. A kecske ellenben mindjárt jött a tehenek után, de akkor már nagyanyám is ott volt az udvaron, s rögtön nyakon csípte a kecskét, s vitte bé nagy vonulással a pajtába, ahol a répalevelek már várták ezt a tejjel hazatérő szakállast. Közben a helyükre eresztettem én is a teheneket, majd a csűrből szénát vetettem a jászolba nekik, hadd örüljenek, és nőjön a kedvük, mert ha ettek, és a kedvüket kerestük, akkor jobban leadták a tejet. Amikor ezt elvégeztem, s mentem vissza a házba, már az összes asszonyok jöttek szembe velem az udvaron, vagyis jött anyám egy sajtárral s nagyanyám egy fazékkal, hogy a teheneket s a kecskéket megfejjék.

Mire megforrt a tej, apámék is megérkeztek.

Nemsokára meggyújtotta anyám a lámpát, hogy vacsorázzunk.

– Mordicza mit mond? – kérdezte apám.

– Hetfün hazahozhatod a sarjút – felelte anyám.

Egy darabig ismét csend volt, majd anyám azt mondta, hogy hétfőn bészabadul ott a határ. Ez annyit jelentett, hogy vagy vasárnap, vagy pedig hétfőn hajnalban el kell hozni onnét a sarjút, mert különben a helyszínen megeszi a csorda. A csendben mindenki gondolkozott, hogy ilyenformán mikor is kéne elhozni; csak éppen én nem gondolkoztam sokat, mert úgy véltem, hogy a vasárnapot nem sarjúzzák el, minekfolytán hétfőn hajnalban fog megtörténni a dolog. Ámbár az nekem nem lesz jó, mert akkor a tehenek nem mennek el jó reggel a csordával, hanem a hordás után nekem kell őket a csorda után hajtanom. Ezt pedig nem szerettem, mert a tehenek erőszakosak voltak, és sokat kellett mérgelődni velük, amíg a csordát megtalálta az ember.

Nagy ámulatomra mégis így szólt anyám:

– Holnap kéne inkább, jókor reggeliben.

– Lehet – mondta apám.

Aztán felállt, s lassan kiment az ereszbe, hogy szokása szerint leüljön a kicsi székre a kályha mellé, s ott rágyújtson. Anna is kiment valahova, talán a kicsi virágoskertbe, hogy megnézze, amennyire még lát, vajon milyen virágot vihetne a templomba holnap.

Bent csak ketten maradtunk anyámmal.

– Nem inkább hetfün kellett volna? – kérdeztem akkor, mert édesanyámnak mindent meg merhettem mondani.

– Akkor apád ma este odamarad – mondta anyám.

Abban a percben megértettem mindent, sőt a fejemet egy kissé cifraságnak is éreztem, hogy magamtól nem láttam át a szitán. Hiszen a nagy csend is azért volt a vacsora alatt, mert anyám s talán Anna is várakozásban voltak, hogy vajon kiereszkedik-e vacsora után atyám a házból, vagy otthon marad. Csodáltam, hogy ez egyszer erre én nem gondoltam, pedig sok emlékem volt már arról, hogy szombat vagy vasárnap este „egy kicsit” elmegy apám hazulról, s ama kicsi elmenés után csak éjféltájban jön haza, de akkor énekelve.

Olyankor félhettünk, hogy mi lesz.

Nyilván, gondoltam magamban, most ezen gondolkozik odakünn a kályha mellett, ahol nagyanyám is meg szokott ilyen alkalommal jelenni, hogy egy ragasztékkal több legyen, aki otthonmaradásra készteti atyámat. S amit gondoltam, azt el is találtam, mert nagyanyám csakugyan apámmal üldögélt, aki azonban a szokottnál is kurtábban szólogatott egy darabig, majd pedig felállt, és béjött a szobába.

– Add ide a csizmámot! – mondta anyámnak.

A csizma ott állott a padban, lábtól a vasárnapi harisnyának és a posztóujjasnak. Anyám felemelte a pad fedelét, mert ellenkezni nem lehetett. De amikor kivette a csizmát, szelíden megkérdezte:

– Tán nem akarsz elmenni?

– Még itt vagyok – mondta apám.

Aztán felhúzta a csizmát, s mellényt is a jobbikat vette fel.

– Nem ülök sokat – szólott akkor.

S már ment is kifelé.

Ahogy kiléphetett a házból, nagyanyám zordul bévonult a szobájába, anyám elszomorodott, s mi gyermekek hallgattunk. Olyan lett egyszeriben a ház, mintha félig gyászolni kezdtünk volna, vagy a jég elverte volna a határt. Anyám lefektetett minket, aztán elrendezte vacsora után az edényeket, majd üldögélt egy darabig, hátha jönne apám. Mivel a félórák múltak, s mégsem jött atyám, rajta is erőt vett a nehéz munka és a soknapi gond után az álom. Akkor egy párnát tett a padra, s oda ruhástól ledőlt, de csak az álom partján vigyázkodott, hogy vajon nem jön-e apám, bárha énekelve is. Mivel azonban nem jött, fölkelt a padról, megnézte a kicsi bubát, majd rajtunk is megigazgatta a takarót; s utána pedig elment, hogy valamiképpen hazacsalja apámat.

Tudta, hogy hova kell utána menni, mert ha jól emlékszem, abban az időben csak egy korcsma volt a faluban.

Veszedelmes vállalkozás volt az anyámé, mert senki férfiú nem szereti, ha az asszony a korcsmai asztaltól haza akarja ragadni. Volt eset, nem is egyszer, hogy apám meg is bokrosodott ilyenkor, s még nagyobb lángot fogott. Ezért anyám is jól meggondolta, mielőtt elindult volna efféle útra. Akkor este kevesebb tusakodással mehetett, mert nem kellett kitalált valamivel okolni tettét, hanem a pálinkás üveg mellé mindjárt odatehette a reggeli sarjút. S úgy látszik, anyám csakugyan jól számított, hogy vasárnap reggelre javasolta Mordiczát, mert egy óra múlva hazaérkeztek mind a ketten. Én közben aludhattam is valamit, bár ilyen alkalmak idején mindig különös éberség parázslott bennem; el-elaludtam bizonyosan, mert egyszer arra riadtam fel, hogy az ereszben már jönnek. Az igaz, erre nem is volt nehéz, különösen rongyos alvásból, felébredni, mert atyám annál kevésbé járt lábujjhegyen, minél többet ivott. Most is jól a földön járt, de olyan ittas mégsem volt, mint általában máskor, ilyen „kicsi” elmenések után.

Az volt az okos házirend, hogy mi gyermekek ilyenkor tegyük magunkat, mintha mélyen aludnánk; vagyis ne adjunk a magunk személyében nyitott könyvet atyámnak, ki minden betűn megakadt, amikor ital volt nála. Így hát a bölcs rendek szabálya szerint én is aludtam, csak éppen valóságban nem; sőt az izgalom, a kíváncsiság és a félelem olyan éberségben tartott, hogy jóformán még a bárányfelhők puha rebbenését is meghallottam, amikor közéjük gázolt a hold.

Anyám előrejött gyorsan a szobában, hogy a lámpát, ami idáig kicsire húzva égett, nagyobb világra eressze. A megnövekedett fényben pedig atyám előrejött, fekete kalapjával a fején, s odament egyenesen az asztal fejéhez, ahol mindig ülni szokott. Ott leült a karos padra, széjjelnézett, s majd méltatlankodva így szólt:

– Nincs itt senki?!

Igaza volt, mert ha mi lettünk is volna valakik, aludtunk; anyám pedig éppen künn volt, hogy hirtelen valami ételt melegítsen, mert ilyenkor apám mindig enni szokott.

– Senki nincs itt?! – mondta még egyszer.

Amikor erre sem felelt senki, láthatólag gondolkozott egy kicsit, hogy mit lehetne ily módon mégis tenni, majd feljebb taszította homlokán a kalapot, s énekelni kezdte:

 

Uccu bizony, megérett a meggy,
Uccu bizony, rajta maradt egy,
Rajta maradt egy.

 

Mire néhányszor még elmondta, hogy „rajta maradt egy”, addig anyám is béjött az étellel, amit odatett apám elé. De ahogy letette az ételt, már abból a mozdulatból ment a fekete kalap felé, amit az apám fejéről kíméletesen levett, és mindjárt bétett a ruhás padba, nehogy eszébe jusson a kalapnak, hogy borlátni ismét elmenjen. Aztán leült ő is a padra, s amíg az étek fogyogatott lassan, az atyám kedvének hullámzását figyelte. Ez a figyelés mindig tele volt aggodalommal, mert ilyenkor apámmal minden lehetséges volt, a tűnődő szomorúság ugyanúgy, mint a vad megbokrosodás, s ami a kettő között csak elfért. De főleg azt figyelte anyám, hogy mikor lehetne egy-egy ruhadarabtól megfosztani apámat, mert amíg felöltözve üldögélt, addig a veszedelmek hajszálon s a mi fejünk felett függöttek állandóan. A hirtelen gondolat éppen úgy elvihette a korcsmába vissza, mint ahogy hasonló hirtelenséggel lázadásba csapott a világ ellen, esetleg anyám ellen vagy ellenünk, avagy távollevő emberek ellen is.

Evett lassan és hallgatott. Közben ki tudja, miket gondolhatott, de egyszer aztán nyilván a reggeli sarjúhordásba ütközhetett az esze, mert megszólalt, s azt kérdezte:

– A vasárnap milyen nap?

Fogós kérdés volt, de nemcsak azért, hogy istenem, vajon miféle választ kíván; hanem azért is, mert nem lehetett tudni, hogy mit vett a távolban célba.

– Piros betűs nap – mondta anyám.

S nevetett hozzá, mint ilyenkor mindig; s azt azért tette, hogy egyrészt valami napsugár is legyen a zord éghajlatban; másrészt pedig jelezni akarta azt is, hogy az ilyen kérdésekre tréfával szeretne válaszolni, de hát az ittas ember nem érti a tréfát.

– Vagyis az Úr napja! Nem igaz? – folytatta apám.

– Tiszta szent igaz – mondta anyám.

– S az Úr napját meg kell ülni – fűzte tovább atyám. – Ez parancs! Ha pedig ez a parancs, akkor nem szabad dolgozni. Semmit sem szabad dolgozni. Még sarjút sem szabad hozni. Így van?!

Anyám ráhagyta:

– Így van, így.

Apám azonban fenyegetőleg tette hozzá:

– S te mégis sarjút akartál hordatni velem!

– Majd elhozzuk hetfün reggel – engedett anyám.

Hanem apám úgy felült az Úr napjára és a mordiczai sarjúra, hogy ennyivel sem elégedett meg, sőt semmivel ebben a tekintetben. Nem volt más segítség, valamit keresni kellett, ami az atyám figyelmét elüsse másfelé. Tudván ezt anyám, szerencsésen én jutottam eszébe, kiről tudott dolog volt azokban a napokban, hogy nagy becsben állok atyám előtt.

– Hetfün a legénykével hazahozzuk – mondta.

Jól számított, mert atyám rögtön felém fordította minden figyelmét. Kinyilvánította, hogy nagy tekergőnek indultam, akit már többször is agyon kellett volna ütni. De mostanában úgy megjavultam, mint dérben a kökény.

Hirtelen a nevemen szólított.

Erre én megriadtam egész bensőmben, hogy vajon szóljak-e, vagy most is úgy tegyek, mintha aludnám. Nagy szerencsémre megszólalt anyám, aki azt mondta:

– Ne riaszd fel a legénykét!

Béhúzott nyakkal vártam, hogy most immár mi lesz, de hamar megtudtam, mert apám nem hallgatott a védelmező anyai szóra, hanem még erősebben a nevemen szólított ismét. Mivel tudta, hogy süket egy cseppet sem vagyok; s mivel nemcsak féltem, hanem kíváncsi is voltam, felemeltem a fejemet, s azt mondtam:

– Tessék, édesapám!

– Gyere ide! – mondta atyám.

Leszálltam az ágyból, s a kicsi ingemben, ami a térdemig ért, odamentem az asztal mellé. Éppen anyám előtt állottam, aki átölelte a vállamat, de arccal odafordultam apám felé.

– Hát így élünk – mondta. – Most már tudod, mert megkóstoltad a munkát. Dolgozni fogsz, mint apád. S beléragadsz a nyomorúságba, akármennyi eszed van. Mint apád. Érted-e?!

Lehajtottam a fejemet, s nem feleltem. Pedig úgy éreztem, hogy értem, amit apám mondott. Mert azt mondta valójában, hogy ő az esze után nem ilyen sorsot érdemelt volna; s talán én sem ilyet érdemelnék, de mégis ilyen várakozik reám. S mintha nemcsak ezt, vagyis a szavakat értettem volna, hanem egy kicsit ő magát is, aki komoly és hallgatag arcát úgy hordozza mindig, mint aki örökös sérelemben él.

Anyám megsimogatott, s a várakozó csendben azt mondta:

– Mégis reményleni kell… No, feküdj vissza.

Ránéztem apámra, de ő láthatólag már végzett minden szóval, mert abban a percben énekelni kezdett. Így hát visszamentem az ágyba, álmos azonban egy szikrát sem voltam, sőt olyan nyugtalanság futkosott bennem, amit azelőtt nem is éreztem soha. Abban a nyugtalanságban benne volt az apám sorsa és az anyám enyhítő természete; benne volt az én zsenge villogásom és valami különös szomjúságféle a tágasabb világ után, hogy vajon miképpen élnek abban más emberek. Így botladozott és furakodott sokáig az eszem, de egyre lassabban mégis, mert csak félálomban hallottam valami olyanformát, mintha apámnak a csizmáját húznák lefelé, amit csendes munkával nemigen lehetett megtenni soha.

Reggel magamtól ébredtem fel, s nagy meglepődéssel láttam, hogy rajtam kívül már senki sincs az ágyban. Anna valami ruháját téglázta az asztalon, vagyis a téglázó vassal vasalta, mert mi a ruhavasalást úgy neveztük. Anyám már a reggelit készítette, mert rögtön éreztem a tokány lelkesítő illatát, amiből egymagában is tudni lehetett, hogy vasárnapra virradtunk, hiszen rendszerint csak vasárnap ettünk húst, reggelire éppenséggel.

A szoba ajtaja nyitva volt az eresz felé, anyám odakünn tett-vett; s mivel így csak Anna volt kéznél, tőle kérdeztem meg:

– A sarjút hazahozták-e?

– A tavaly haza – felelte kurtán.

Láttam, hogy duzzog valamiért, ami gyakran megesett nála, különösen így vasárnap reggel, amikor szeretett volna szépen menni a templomba, de valami hiányosságot észlelt.

– Hát apám hol van? – szóltam ismét.

– A bőriben – felelte.

Kedvem lett volna ismét békát tenni a lábára, vagy az orra előtt egy kicsi vizet loccsintani a forró téglázó vasra, de mivel anyám éppen béjött a szobába, másfelé fordult minden. Megmosatta először a lábamat, majd ideadta a jobbik nadrágomat, mely egy kicsi fekete mellénnyel együtt az összes vasárnapi ruházatomat tette. Amikor a nadrágot felvettem, s a mosdóteknőben meg is mosdottam ünnepi módon, illendő lett volna a naphoz, hogy a cipőt is felhúzzam. Éppen azon a napon kívántam is volna, hogy cipő kerüljön a lábamra, mert úgy szerettem volna a templomba menni, hogy a többi legénykékkel együtt ott álljak az oltárhoz közel, a padok előtt. Mise alatt szívesen duruzsoltam volna el nekik, hogy miképpen kaszáltuk apámmal ketten a sarjút; s talán szóba hoztam volna a vándormadarakat is.

De volt egy kicsi baj.

Az ugyanis, hogy a tavasszal nyugdíjba tettem volt az egyetlen lábbelimet, egy rossz cipőt. S most, amikor ismét szolgálatba szólítottam, nemcsak azt kellett látnom, hogy nyáron által semmit sem javult, hanem azt is, hogy kicsi lett nekem. A feljáró negyedik grádicson ültem, a nyitott ereszajtó rámájában, s ott erőltettem egy darabig a cipőt, hátha fel tudnám mégis valahogy húzni. De ő nem engedett, én pedig egyre mérgesebb lettem, s végül úgy kivágtam az udvarra, hogy odabucskázott mind a kettő a kerítés mellé. A ludak egyszerre ráfutottak, hogy megegyék, de amikor tapasztalták, hogy nem teknősbékát találtak, hanem csak cipőt, akkor nagy szemrehányással elbüllögtek onnét. Amikor anyám észrevette, hogy láb nélkül elfutottak a cipők, összeszedette velem, s visszatette a gyűjteménybe, ahol sok minden várta még, hogy belénőjenek a kisebb testvéreim.

S ha már nem volt cipőm, mezítláb duzzogtam, megfenyegetvén az egész családot, hogy sem reggelit nem eszem, sem a templomba el nem megyek. Bátran dúltam-fúltam egy ideig, de hamarosan hazajött apám, s akkor a duzzogás titkosra fordult.

Aztán úgy gondoltam, hogy jobb lesz, ha eszem is; s ha már olyan jól ettem, akkor elmehettem a templomba is. Csak éppen nem a padok elé mentem, ahol mindenki láthatott volna tetőtől talpamig, hanem egészen máshova. A templom pitvarában ugyanis, ahol a szenteltvíz és az oszlopok állottak, volt ott jobb kéz felől egy kicsi ajtó, amely ugyancsak nagy forgalomnak örvendett minden vasárnap. Hát hogyne, hiszen ama kicsi ajtó mögött kezdődtek a kurta lépcsők, melyek kacskaringósan fölvezettek egészen a harangokig. A kántor is ezeken járt, mert egy kanyarodó után ott találta meg azt az ajtót, amelyen keresztül az orgonához tudott jutni. Véle törtettek a fújtatók is, akik már nagyobbacska fiúk voltak, s akik hátulról nyomták belé a szuszt az orgonába. Akik ezen az ajtón nem bújtak bé, hanem vad iramodással feljebb dobogtattak a lépcsőkön, s néha négykézláb dörgedelmeztek a béalkonyult kanyarodókban, azok a haranghúzó különítménybe tartoztak. A különítményben mindig csak kettő-három volt olyan, aki valamilyen jogon mindig harangozhatott, ha úgy tartotta kedve. Egy piros alma vagy néhány cifra gomb azonban úgy el tudta téríteni mindjárt a kedvét, hogy bárki húzhatta helyette a harangot, akinek a kötélhúzás megérte az almát vagy a gombokat.

Így mentem hát én is a templomba, azon a napon. Egy részét az időnek a fújtatók között töltöttem, ahol néha a nagyobbak keze-lába alá bújtam, hogy mindent jól láthassak. Csoda alkotmánynak tetszett előttem az orgona, amely változatos hangokon búgott azoknak, akik elöl és odalent a padokban ültek; de nekünk, akik a háta mögött őgyelegtünk és taszigálódtunk, szelelt is nagyokat. A fújtató nyelve is nagyon tetszett nekem, mely a nyomórúd fölött le és fel illegett egy hasítékon, mutatván szorgalmasan, hogy miképpen dolgoznak a fújtatók. Ha erősen nyomták ugyanis, akkor lassan és reszketve cammogott felfelé, de ha egy kicsit istenszeribe hagyták a nyomórudat, akkor hamar lebukott az a nyelv. S az nagy bajt jelentett, mert olyankor az orgonából rögtön kifogyott a szusz, aminek egy része, úgy látszik, a kántorba ment belé, mivel a kántor abban a pillanatban rázni kezdte a csengőt, hadd riadjanak a fújtatók.

De csak fél szeme lett volna az egész napnak, ha egyebütt is nem szemeskedem, csak a fújtatók között. Így hát nekibátorodtam, s azokon a világtalan grádicsokon felmentem a harangokhoz is, de csak abba a helyiségbe, ahol a kötelek lógtak. Éppen elég volt ez is, mert úgy éreztem ott magam, mintha földről elrugaszkodott kísértetek óriási odújában lettem volna. A nagy ablakon fityegett egy hatalmas kék redőny; recsegtek a falépcsők, melyek vad lajtorja módjára fölvezettek a szörnyű nagy harangokhoz, amik olajos vasrudakon fenyegetve ültek. Kívül a szél morogva kerülte a torony tetejét, néha béugrott a rongyos ablakon, s bent sivalkodva futkorászott, miközben emelgette a fityegő deszkákat, és lenyalta róluk a port. A három kötél is ingott néha a szélben, de ingott az én fejem is, különösen amikor kinéztem a nagy ablakon, s a fák fölött láttam messze a határt, ami úgy le volt süllyedve, hogy már szinte esett ki a levegőből.

Amikor mentem hazafelé, még akkor is folyton billenni akart a fejem valamerre. A fejem helyett azonban végül az atyám szava billent egyet, amikor ebéd idején azt kérdezte:

– S téged miért nem láttalak a legénykék között?

– Azért, mert a toronyban voltam.

Azt hittem, az ebéd mindjárt elromlik, mert apám úgy nézett reám. Szerencsére azonban anyám a védelmemre kelt, s elmondta, hogy restelkedésem folytán mentem a toronyba, mivel nincsen cipőm. Így aztán nagyobb baj nem szakadt reám, sőt anyám úgy rendezte a dolgot, hogy délebéd után elmehessek valahova játszani. Annát is eleresztették, hogy a többi leányocskákkal együtt illegjen a növendék legények szeme előtt. Ezt a kívánatos szabadságot nemcsak a vasárnapnak köszönhettük, hanem a hétköznapi bajoknak is, melyeket apám és anyám, otthon magukban, a délután folyamán meg akartak beszélni.

Amikor este hazakerültem, az asztalon egy levelet láttam, melyet apám írt volt a délután. A levél Gyulafehérvárra szólt, ahol fiatal kanonok volt akkor Áron bácsi, vagyis a Márton nagyapám testvéröccse. Maga a levél is mutatta, hogy a bajokat csakugyan megbeszélték, mert apám csak nagy szükségben és sátoros ünnepek alkalmával szánta rá magát az írásra. De mutatta egyéb is, hogy a bajok apasztásának lehető módjait beszélték meg, mert nagy nekirugaszkodással indult el a hét. A buzgalmat már azon az este látni lehetett, mert amikor a két tehén hazajött a csordából, apám a kovácshoz vezette őket, hogy a kovács patkót üssön a tehenek lábára. Én is mentem apámmal, hogy szükség esetén riasszam utána a teheneket. A kovácsot a szomszédból kerítettük elő, ahol benne volt egy nagy gyülekezetben, melynek egy öreg ókulárés ember kalendáriumot olvasott. Figyelmesen hallgatták az emberek, amit a kalendáriumból hallottak, de nem mindent hagytak helyben, hanem a helytelen dolgokat kijavították. A kovács is, akinek egyik lába erősen lőcsláb volt, szerette az ilyen kijavításokat, mert igen tudományos ember volt. Mégis hamarosan otthagyta a társaságot, egy kis fújtatóval bégyújtott a műhelyben, s mialatt a holt szenek izzásba merültek, megnézte a tehenek lábait, hogy hova kell patkót verni és milyent. Az egyiknek csak a két első lábára kellett, de a másik mindegyik patkóját elrúgta volt a csordában.

Este még az egészvágású szekeret is elkészítette apám, hogy reggel minél korábban indulhassunk Mordiczába, mert a szombati iddogálás miatt a sarjúhozás elmaradt ama vasárnapi napról. Másnap csakugyan hazahoztuk a sarjút, de olyan korán, hogy a csordát még a falu végén találtuk, amikor jöttünk hazafelé. Utána a félvágású szekérbe fogta apám a teheneket, és elment velük az erdőre, hogy egy szekér fát hozzon. Mivel Mogyorós-telek felé ment az erdőbe, Annát és engemet is felültetett a szekérre, s elvitt egészen a kaszállóig, ahol mi szépen leszálltunk, és estig megszárítottuk a sarjút.

Azt a napot azonban sokáig nem felejtettem el, hanem a különleges emlékezésem keretébe foglaltam. Az első nap volt ugyanis, amikor a nénémmel úgy dolgoztam együtt, hogy messze voltunk a háztól, s nem is volt egész nap senki más velünk. Nem mondom, Mordiczában is dolgoztam volt eleget, amikor apám mellett béavatott az élet a mezei munkába, de nagyjából mégis a kedvemből eredt az a munka. Anna azonban nem sokat törődött azzal, hogy mihez és mennyi kedvem van, hanem reggeltől estig úgy dolgoztatott engem, mintha este napszámot adott volna nekem. Mondtam is magamban, amikor jöttünk hazafelé, hogy ne csak a betegségtől és a hirtelen szerencsétlenségtől mentse meg Isten az embert, hanem mentse meg a női zsarnokságtól is.

Otthon azonban nem szóltam az egész dologról semmit, mert attól tartottam, hogy esetleg nem az igazság fog győzni, hanem a sok és jól forgatott szó. Abban pedig Anna nagyobb volt, mint én, mivel akkor már hatodik osztályos volt, és az iskolában jól megtanulta, hogy miképpen lehet bármit mások ellen magyarázni. Hamu alá tettem a dolgot, s inkább apám körül forgolódtam, aki az erdőből már előttünk hazaérkezett volt a fával. A fa, mely amolyan megszáradt hasogatott fa volt, már le is volt hajigálva a ház bütüjéhez. Azonban a szekér is ott állott, mégpedig a rúdjával a kapu felé, amiből mindjárt láttam, hogy másnap reggel a városba akarja vinni apám a fát. Ez elég gyakran fordult elő, mert ha egy kicsi pénzre volt szükségünk, akkor apám egy szekérrel fát vitt a városba, s annak a fának az árával valamit enyhített rajtunk.

Ahogy néztem a lerakott fát és a kifelé mutató üres szekeret, nem akart a fejembe férni valami. Eszes ember apám, gondoltam magamban, s lám mégis mit csinál! Hazahozza a fát, s a szekérről pontosan lerakja; aztán ugyanazt a fát, ugyanarra a szekérre visszarakja, hogy elvihesse a városba eladni.

Hát ezt én nem értettem.

De ahogy rakni kezdte a szekeret, olyan dolgot vettem észre, ami nemcsak világosságot gyújtott a fejemben, hanem először elgondolkoztatott, s azután pedig nem hagyott nyugtot nekem. Ugyanis nagy ügyelettel úgy rakta apám a fát, hogy a szebb és a mutatósabb szálfák mind kívül legyenek, a rakás belsejébe pedig hullafákat tett és bogos darabokat is. Ilyenformán aztán nemcsak fa volt végül a szekéren, hanem hízelgés is a vevőnek, mert aki ránézett a fára, azt gondolhatta, hogy hajh, milyen szép fát hozott ez az ember!

Nemcsak elgondolkoztam ezen, hanem nagy gondban is voltam.

S ezt nem is lehet csodálni, mert apám egészen egyenes természetű ember volt, aki soha nem hazudott, tisztességtelen dolgot nem csinált, és megcsalni sem akart soha senkit. S most mégis olyant csinált a szemem előtt, mintha nem ő csinálta volna.

– Mért rakta így, édesapám? – kérdeztem tőle.

– Mert így kell – mondta.

– De a közepiben csalás van!

Olyan hirtelen mondtam ki a szót, hogy azt hittem, atyám mindjárt a kezével nézi meg a nyakamat. De még a szemével sem fedett meg, hanem enyhe arccal akasztotta össze a láncot, mely átkarolta elöl a fát.

– Városba visszük – mondta.

A lánc alá dugta a csaptató rudat, hogy megkösse a fát; s miközben biztos erővel béhajlította a rudat, azon gondolkoztam, hogy vajon miért mondta, amit mondott. Máskor és egyebet mindent értettem, de ennek a mondásnak értelme felől nem tudtam határozni. Amikor azonban készen volt, s még egyszer szemügyre vette a megrakott szekeret, hozzátette:

– Ilyenkor nem lehet akárhogy. Fel kell öltöztetni.

Ez is furcsa volt, ezt hallani, mert abban az egyszerű és természetes életben, amit eddig ismertem, idegenül hangzott. Olyan gondolatot ébresztett bennem, hogy a mi falusi életünk csak itthon falun van úgy, ahogy van; de mihelyt a városnak is meg lehetne mutatni, valamit mindjárt alkalmazunk rajta. Ez nyilván azért van, mert a kétféle lakosság tart egy kicsit egymástól, és a gyanakodást is bizonyára könnyű helyen tartja egyik a másik ellen. Mi „felöltöztetjük” neki a fát, hogy így kelletőbb és mutatósabb legyen; ő pedig a mutatósságot nézi, de ama odúkat is megfizeti, amelyek belül vannak a fa között.

Valami hiba van itt valahol, úgy gondoltam.

Nagy vágyam ébredt arra, hogy én is elmenjek a városba, vagyis Udvarhelyre, ami tizenkét kilométer messzire volt tőlünk. Még sohasem voltam ott, s hogy egyáltalában város is van a világon, azt csak a szóból tudtam. Eddig valamiképpen olyan messzire nem is szolgált a kíváncsi kedvem, hogy várost is hadd láthassak. Most azonban fölgerjedtem egészen, s látni szerettem volna, hogy milyen is egy város; valamiképpen látni szerettem volna azokat a városi embereket is, akiknek a számára úgy kell szekérre rakni a fát, hogy az fel legyen öltöztetve.

Vajon mi lenne, gondoltam magamban, ha egyenesen megmondanám atyámnak, hogy vigyen el engemet is a városba. Meg bizonyosan nem verne miatta, de meg sem dicsérne nyilván, mert ha szükséges volna, hogy ilyen nagy esemény történjék, akkor ő azt magától is ki tudná találni. Leginkább azt mondaná, ahogy én őt ismerem, hogy arra még van idő éppen elég. De azt mégsem tudom megállni, hogy legalább ne példálózzam a kívánságom körül.

– Nagy házak vannak a városban? – kérdeztem.

– Vannak nagyok is – mondta.

– S hát az emberek gazdagok-e?

– A többség nem.

Láttam, hogy így nem sokra megyek, azért közelítettem egyet a szóval:

– Vajon én mit mondanék, ha látnám?

– Ami eszedbe jutna – szólott apám, de már ment is béfelé a házba.

Hát nem fogott rajta a szó.

De azért mégsem hagytam annyiban a dolgot, csak megvártam, hogy vacsora után négyszemközt maradhassak anyámmal. Vagyis amikor kiment apám az ereszbe, hogy a kicsi széken a fűttő mellett üldögélve füstre kapjon, akkor anyámnak megmondtam, hogy mit szeretnék. Így tudtam meg, hogy a vasárnap délutáni tervek szerint ők mind a ketten mennek a szekér fával a városba, mert egyet-mást intézni akarnak. Így többek között postára adják Áron bácsinak a levelet, nekem pedig vesznek egy cipőt. Ez lévén a számításuk, az én dolgommal elő se hozakodjunk apám előtt, nehogy elhomályosítsuk a kedvét, s eszébe találjuk juttatni, hogy cipő helyett egyébre kéne a pénz. Hallgattam anyámra, nehogy a cipő csakugyan a piacon maradjon, mert ugyanis a keddi napokon szokott Udvarhelyen hetivásár lenni, s ott vették az ilyen cipőket. Belül magamban nem voltam kibékülve mégsem, hiszen bizonyosra vettem, hogy ott a helyszínen a cipő engem sem harapott volna meg. De hát akárhogy gondolkoznak a felnőttek, az előtt meg kell hajlani; nekem éppen úgy, mint a levélnek, aminek a városi postára kell mennie, ámbár otthon a faluban is volt hivatala a postának.

Jól van hát, menjenek nálam nélkül a városba.

Mielőtt azonban másnap reggel elmentek volna, meghagyták nekünk, hogy a hullomás almát a kertben a fák alól szedjük fel, s egy hordóban gyűjtsük össze, mert abból jó ecet lesz. A fuszulykát is le kéne szedni, ami ott van a törökbúza között „Nagymárton házánál”, ahol volt nekünk egy kétvékás és háromvékás szántóföldünk. Ezzel aztán elmentek; s ahogy a kapun kívül kerülhettek, Anna mindjárt átvette a házban a parancsnokságot. Mivel nagyanyám is oda volt a lányaihoz, ahol káposztát vágtak és murkot ástak, segedelem még a végső szükségre sem kínálkozott az én számomra. Vagyis a hullomás almát mind nekem kellett egyedül felszedni; s a kertünk feletti törökbúzában is reám várt minden fuszulykahüvely, hogy a száradó indáról én szaggassam le, s vigyem haza, ahol a szemeket még ki is kellett fejtenem a hüvelyekből.

De ha a cipőre gondoltam, abban kellő vigasztalást találtam.

A várakozásomban nem is csalódtam, mert anyám estére meghozta a cipőt, ami nagyon tetszett nekem. Valami afféle lábbeli volt, amit cipőnek és kicsi bakancsnak egyaránt lehetett nevezni; a sarkán patkó fénylett, szíjjuból volt neki a fűzője, és a fűzőlikak rajta rézkarikások. Egy kicsit kotyogott a lábamon, de anyám arra azt mondta, hogy belé fogok nőni. Nem is akartam levetni, hadd kezdjek belénőni gyorsan, sőt nagy kopogásokkal ide-oda járkáltam benne, s főleg Annához közel, mert ő horgas szemekkel nézte, hogy nekem mit hoztak anyámék a városból.

Még aludni is a cipőben szerettem volna, de anyám szép szóval lehúzta a lábamról, és bétette az apám csizmája mellé a padba. Meleg nyugalomban és boldog könnyűséggel aludtam el, amit nem is lehet csodálni, hiszen életemben ez volt az első valódi és igazán-enyém cipő, mivel az első csak afféle maradványból való tákolmány volt. Kedvemet sem másnap, sem egész héten nem tudta elrontani semmi, pedig arra lett volna alkalom elegendő. Ilyen alkalmakat apám is sokszor szolgáltatott az ő mordságával, ugyanis olyankor könnyen talált hibát még ott is, ahol nemigen volt. De hát nagy béketűréssel voltunk iránta, mert napokon keresztül a két tehénnel a trágyát hordta ki a határra, amit őszi szántás előtt el kellett végezni, s ami csak szükséges és hasznos munka volt, de egy szikrát sem vidámító. Zabaratásra is el kellett mennem három ízben, s Anna mind a háromszor ott volt; igaz, hogy egyszer anyám is, kétszer pedig nagyanyám, mint enyhítő személy. S bár még nem tudtam aratni, s így sarlót nem is adtak a kezembe, a két kezem és a lábam mégis eleget szenvedett. Anna ugyanis mindegyre gyomláltatni akarta velem a zabot, s főleg azt akarta, hogy mielőtt ő a sarlóval odaérkezik a zabhoz, huzigáljam ki a szamártöviseket, amelyeknél szúrósabb kóróburjánokat a természet eddig nem is tudott kitalálni. Amikor pedig nem akartam ráérni, hogy gyomláljam előre a szamártöviseket, akkor a zabkévéket kellett összegyűjtenem, ami ismét a lábamnak nem kedvezett, mert a tarló megszurkálta.

A kedvemet mégis tartottam, várva örökösen a vasárnapot, hogy végre felhúzhassam az új cipőt, s el is mehessek benne a templomba, és ott állhassak a padok előtt, ahol a cimborabarátaim s mások is megláthatják, hogy nekem mi van a lábamon.

Reggelenként azelőtt is korán szoktam volt felkelni, mert azt a szokás úgy kívánta, s a természetem sem nehezítette meg. Azon a vasárnapon azonban még a rendesnél is korábban felkeltem. Titokban még attól is tartottam, hogy anyám esetleg visszafordít az ágyba, nehogy olyan jókor a lába alatt legyek valamiben. De ő nemcsak kedvezően fogadta az én fölkelésemet, hanem még biztatott is, hogy késlekedés nélkül végezzek el minden mosakodást, és öltözzem fel ügyesen. A nadrágomat, aminek a vásznát négy nyüstön ő szőtte volt, gondosan megtisztogatta; szép puha kapcát vágott az új cipőbe, és a legjobb ingemet adta reám. Amikor láttam, hogy mindez egymás után és olyan jó reggel miképpen történik, azt kezdtem gyanítani, hogy valami célja lehet velem.

– Megyünk valahova? – kérdeztem.

– Béíratásra – felelte anyám.

Abban a percben eszembe jutott, hogy Mordiczában mit mondott volt.

– Az iskolába.

– Oda.

– Vasárnap?!

Nem is csodálkozással, hanem szörnyülködéssel kérdezhettem, mert anyám jót nevetett rajtam. Utána pedig elmagyarázta nekem, hogy a béíratás három napja már el is múlt, de mivel a szorgos mezei munka miatt sokan nem érkeztek, hogy a gyermekeiket béírassák, megadták még ezt a mai ablakos pótnapot.

– Mért ablakos? – kérdeztem.

– Azért, mert csak reggel lehet nagymiséig, délebéd után pedig vecsernyéig.

Abban a percben biztosan láttam, hogy nincsen immár az iskolától szabadulás, de legalább annyit szerettem volna, hogy délután vigyen édesanyám, s ne ilyen gyorsan. Nagy nyugtalanság futkosott bennem, s amíg anyám is vasárnapra öltözött, azalatt azt sem tudtam, hogy nyugtalanságomban mit csináljak. Ott topogtam az új cipőben az ajtóhoz közel, s néztem az ablakot is, mint a madár. Vágyakoztam is arra, hogy iskolába járjak; de féltem is attól, hogy ott mi lesz velem. Ha azt mondta volna anyám, hogy nem is íratnak bé egyáltalán, bizonyosan sírni kezdtem volna; de hogy ilyen eltökélten vinni akart, el tudtam volna bujdosni akárhova.

Az udvarról vagy a csűrből atyám éppen akkor jött bé a házba.

– Hát mentek? – kérdezte anyámtól.

– Mennénk – mondta anyám.

Tőlem senki sem kérdezte, hogy én akarok-e menni, vagy gondolok-e valamit arról a nagy dologról, amiben mégis én vagyok a fő személy. Egyszer ide küldenek, máskor oda parancsolnak, s most a béíratásra visznek. Hát valóságos fogolynak születik az ember, s nincsen, kiben bizodalma lehetne, ha egyszer igazán szabad akarna lenni…

Szinte sírni kezdtem.

– No, gyere! – mondta anyám, és megfogta a kezemet.

Már kiléptünk az ereszbe, amikor apám utánunk szólt:

– Pénzt viszel-e?

– Valamennyit igen – felelte anyám.

Nekem az útra semmit sem mondott.

Mi anyámmal szótalanul mentünk egy darabig, de amikor a kicsi utcán kimentünk volna az útra, megkérdeztem tőle, hogy most az iskolában mit csinálnak velem. Azt felelte, hogy nem csinálnak semmit, csak béírják a nevemet az első osztályosok közé, aztán a szemembe néznek, s utána már jöhetünk is hazafelé. Nem tudom, hogy a kérdésemből-e, vagy valami egyébről, de békétlenségemet észrevehette, mert szerencsés gyermeknek mondotta, aki rendesen iskolába járhat és azt a sok hasznos dolgot megtanulja. Mert aki csak annyit is tud, hogy írni és olvasni képes, annak is sokkal könnyebb az élete, mint az írástudatlan embernek; s hát aki még a számolást és a más világi dolgokat is megtanulja!

– Olyan sok mindent kell tanulni? – kérdeztem.

– Hat esztendő van rá – mondta anyám.

Nem is tudtam elgondolni, hat esztendő olyan soknak tűnt előttem. Megkérdeztem, hogy apám is annyi ideig járt-e iskolába, mire anyám elmondta, amit nem is tudtam odáig. Vagyis apám mind a hat osztályt kijárta, ami nagy ritkaság volt abban az időben, mert azt tartották, hogy minek való annyi tudomány a falusi gyermeknek, aki úgysem tudja használni, mivel csak a földet műveli otthon. Atyámat mégis végigjáratták rendesen, sőt utána a gimnáziumi iskolába is el akarták küldeni, olyan eszes fiú volt. Csakhogy ő volt a nagyobbik fiú, s mire odaérkezett volna, hogy gimnáziumi iskolába mehessen, az édesapja betegeskedni kezdett. Így aztán a munka kezdett mindjobban rámaradni, s helyette a kisebbik fiút küldték a gimnáziumba, vagyis a nagyszebeni árvaházi iskolába, mert az apjuk akkor már meg is halt. Nagyon szép és eszes fiú volt az az árvaházi Gáspár is, de nem volt szerencse benne, mert az iskolák végén, amikor éppen a jogot végezte volna, tüdőbajban meghalt.

– Mikor halt meg? – kérdeztem.

– Most harmadik esztendeje – mondta anyám.

Ezen elszomorkodtunk egy darabig; különösen pedig én, mert valahogy úgy éreztem, hogy most nyilván nekem is lenne egy hathatós pártfogóm, ha Gáspár bácsi nem halt volna meg.

Akárhogy feszítettem az eszemet, nem is emlékeztem rá.

– S édesanyám mennyi iskolát járt? – kérdeztem.

Anyám nevetve mosolygott, nehogy szomorúságot lássak; aztán így szólt:

– Engemet is béírattak, de aztán csak egyszer-máskor eresztettek az iskolába. Anyám gyermekdolgoztató, régulás asszony volt akkor is; apám pedig leginkább mezei ember, aki télen is jobbára juhokkal bajlódott Jalaszában, s olyankor mi is véle laktunk. Onnét pedig nem járhattam iskolába, mert messze van a falutól, a ciheres kaszállókon túl s már az erdők lábánál. Ilyenformán, ha nagyon megszorítanak is, csak a nevemet tudom leírni; s olvasni is csupán abból a nagy Szentségimádás könyvből tudok, amit magammal szoktam a templomba hordani.

Furcsának tetszett nekem, hogy csak egyetlen könyvből tud olvasni anyám.

– Hát nem egyformán írnak a könyvekbe? – kérdeztem.

– Egyformán, csak kisebb-nagyobb betűkkel.

– Hát akkor más könyvből miért nem tud olvasni?

– Szokatlan a szememnek.

Volt, amit egészen értettem; de olyan is volt, mint az édesanyám olvasási tudománya, ami nem találta helyét az eszemben. Tovább azonban mégsem akartam firtatni semmi dolgot, mert egyrészt nagy hangyaboly volt a fejemben, másrészt pedig már úgy megközelítettük az iskolát, hogy ha sírt volna csendesen, már azt is meghallottuk volna.

Magas bütüjével az országút felé és arcával déli irányba feküdt az iskola, a templom nagy kertjének a legalsó részén. Az országútról egy kicsi és egy nagy kapu nyílott a kertbe, melynek a közepén hosszú út vezetett neki a templomnak, s ettől az úttól jobbra mindjárt a kapun belül ott állott az iskola. Mivel az egész terület, a kaputól a templomig, folyton emelkedett, azért az iskolát is úgy kellett építeni, hogy a külső része egészen rajta feküdt a földön, de alább lassankint térdre támaszkodott, majd a belső bütüje magasra felállva nézett az országútra. Ezen a legmagasabb részen egy szoba kuksolt, amelybe hosszú fagrádicson lehetett felmenni, s amely a tanítók hivatalos helyisége volt. Ettől a szobától a templom felé, ott állott a nagyobbik tanulóterem, melyben az első és a második osztályosok tanultak. Tovább kifelé egy kisebb terem volt, s abban pedig a harmadiktól kezdve a többi iskolások ültek. Ide a földről kellett belépni, egy kopott küszöbön keresztül; a kisebbek termének ajtajához azonban hosszú kőlépcsők vezettek.

Ahogy bémentünk a kicsi kapun, ott az iskola előtt még sokan álldogáltak, leánykák és legénykék a szüleikkel, de leginkább mégis az anyjukkal. Anyám körülvigyázkodott, hogy vajon mi merre vegyük az irányt, de akkor eszébe jutott, hogy megkérdezi.

– Komámasszony, a kicsiket hol írják?

Az anyám komaasszonya, aki szintén fiatal volt, s akinek a kötényéhez egy pántlikás leányka úgy oda volt ragadva, mintha oda lett volna hímezve, arra az ajtóra mutatott, amelyhez a hosszú kőlépcsőkön lehetett fölmenni.

– Ott írják éppen – mondta.

Anyám jobban megszorította a kezemet, s megindultunk a kőlépcsőkön felfelé. Én egy kicsit meg is voltam ijedve, hogy vajon nem vágják-e bé a fülemet, vagy valami más jelet nem tesznek-e reám; a szívem is dobogott jobban, mint máskor; s a lábam alá is kellett volna néznem, mert a kőlépcsőn nem fogott a patkós cipőm. Így aztán erősebben megfogtam az édesanyám kezét, s annálfogva emelkedtem felfelé mellette, mint valami erős szálon egy pók.

Anyám megérezte, hogy nem vagyok énekes kedvemben.

– Ne félj, én is ebbe az iskolába jártam – mondta.

Láttam, hogy csakugyan nem sírnak az emberek.

– Hát megyek! – feleltem anyámnak.

S már bent is voltunk a teremben, s ott néhány lépés után meg is álltunk, mert előttünk még jó sokan voltak, akik mind egy asztal felé törekedtek, mely nagy deszkaemelvényen állott, jó arasznyi magosan a földtől, melyet ismét deszka födött padló gyanánt az egész teremben. A hátunk mögött iskolapadok állottak, két hosszú sorban, s a két hosszú padsor között járat volt. Balról voltak a nagy ablakok, jobbról pedig a puszta fal, melyen nem is volt semmi más, csak egy nagy lepedő papiros, azon pedig ábrázolatban a betűk. Az asztaltól jobbra vaskályha díszelgett, aminek hosszú és kacskaringós kürtője volt, mely nagy magosságban kifutott egy likon, valahova a mennyezeten keresztül. A kályha mögött nagy fekete tábla is állott, valamint a tábla mellett egy pálcikás alkotmány, melynek a pálcikáin fekete golyók sorakoztak.

Amíg ezeket sorjában ügyelgettem, azalatt közelebb kerültünk mi is az asztalhoz. Attól kezdve már nem is néztem egyebet, csak azt a kisasszonyt, aki ott ült az asztal mellett, s írta bé a gyermekek neveit. Egy óriási nagy könyv is feküdt mellette az asztalon, s azt a nagy könyvet néha sokáig forgatta, s valahol megnézte. Olyankor egy kisebbik könyvbe, amely egészen előtte feküdt, mindig beléírt valamit.

A kisasszonynak szép nagy haja volt; inkább szőke, mint barna kontyos haja. A szeme is szürke volt inkább, s nem barna, a két keze finom és a nyaka is; s a bőre pedig olyan szép fehér, mint szinte a tej.

Úgy néztem, hogy csodálkoztam rajta, mert ilyent én még elevenen nem láttam, s nem is gondoltam volna, hogy van, csak képen talán.

Amikor egészen az asztal mellé érkeztünk, már nem is láttam, mert az asztal eltakarta tőlem, olyan kicsi voltam.

– Mi a neve? – kérdezte anyámtól.

Amikor anyám megmondta a nevemet, a kisasszony felemelkedett a székről, hogy megnézhessen engem. Csak egy pillantással nézett rám, de valami kedves és biztató mosoly is volt akkor az arcán. Utána a hangja is még barátibb lett anyámhoz, ami nagy biztatást adott nekem is, mert abban a hirtelen hitben voltam, hogy az iskola számára egészen megfelelőnek tart engem. Még az sem volt baj, hogy édesanyám nem tudta pontosan megmondani a születésem napját, mert az óriási nagy könyvből a kisasszony megnézte, s azt mondta, hogy szeptember tizenkilenc. Akkor anyám hozzátette, hogy a jegyzőnél mintha húszra volna írva, s azonkívül a nevem is János gyanánt szerepel ott, mire a kisasszony azt mondta:

– Itt Áron van, és tizenkilenc.

– Akkor legyen úgy – mondta anyám.

Ahogy az írással készen volt a kisasszony, egy könyvet nyújtott anyámnak oda, s azt mondta, hogy ezt mindjárt meg is vehetné, mert csak kettő van még belőle, s ha elfogy az a kettő, akkor csak a városban lehet megvásárolni.

Az volt az ábécéskönyv.

Anyám a zsebkendő csücskéből kioldotta a pénzt, amit magával hozott volt; abból kifizette a valamicske béíratási díjat, és megvette az ábécéskönyvet is, ami három picula, vagyis harminc krajcár volt, úgy emlékszem. Amikor mindez megtörtént, a kisasszony ismét megkeresett engem a szép szemével, és azt kérdezte tőlem:

– Örülsz-e, hogy iskolába fogsz járni?

Ahogy néztem a várakozó szép arcát, nem is tudtam, hogy mit feleljek; de amikor lehajtottam a fejemet, akkor sem tudtam, mert amiket láttam s amiket gondoltam, azok még mind összevissza voltak bennem, s hazudni nem akartam.

– Hát nem felelsz? – késztetett anyám, s a vállamra tette a kezét. – Örvendesz-e annak, hogy iskolába jársz?

– Meglátom! – mondtam anyámra nézve.

A kisasszony kedvesen nevetett ezen, majd hirtelen kihúzta maga felé az asztal fiókját, onnét kivett valami képet, s azt nekem adta. Ahogy néztem a képre, mindjárt láttam, hogy nem valami szentet adott nekem, hanem egy bagoly-ábrázolatot. Anyám azonban még nem látta a baglyot a képen, mert éppen akkor azt tudakolta a kisasszonytól, hogy nekem mikor kell iskolába jönnöm. Azt már nem is tudom, hogy a kisasszony mit felelt, mert mindegyre a bagolyra kellett néznem, s azon gondolkoztam, hogy vajon miért adá ezt a képet: nem csúfolódásból-e talán, vagy azért esetleg, mert valahogy a fülibe jutott, hogy én milyen nagy madarász voltam a nyáron.

Anyám megfogta ismét a kezemet, hogy menjünk.

– No, megköszönted a képet? – kérdezte.

– Isten fizesse! – mondtam.

S azzal elindultunk az ajtó felé, de most már könnyen jöttünk, mert a béíratók száma szinte a semmire apadt volt. Anyám a bal kezemet fogta, s én a másikban vigyázattal lefelé tartottam a képet, de alig tudtam tartóztatni magamat, hogy ne nevessek. Mégpedig magamon volt nevethetném, mert azt sohasem gondoltam volna, hogy én egy bagoly-képet úgy köszönjek meg, ahogy tettem, vagyis „isten fizessével”.

– Milyen képet adott? – kérdezte anyám a kapunál.

– Szentképet! – mondtam.

– Hadd lám! – mondta rögvest anyám, s már mozdult is a keze a kép után. Én a baglyot lefelé fordítva adtam oda neki a képet, hogy egyszerre és közelről pillanthassa meg. A számat összeszorítottam, és a nyakamat egy kicsit béhúztam, hadd lám, mit mondat anyámmal a kép.

– Szent Habakuk! – mondta anyám. – Hát ez nem szentkép!

Úgy nézett rám, mintha hinné, hogy én annak tartom.

– Hát mi? – kérdeztem.

– Bagoly, itt ül egy zöld ágon!

Megálltunk az országút közepén, hogy a bizonyság kedviért most már együtt nézzük a képet.

– Abbiza, bagoly! – mondtam.

– Né, itt valami írás is van alatta – vette észre anyám, s az ujjával a kép alá mutatott. Arra már kíváncsi voltam, arra az írásra, mert lehet, hogy csak a bagoly neve volt odaírva, de még inkább lehet, hogy abban az írásban lesz a kép magyarázata. S amíg ezt gondoltam, addig édesanyám megfejtés alá vette az írást, s addig betűzte, amíg az jött ki belőle, hogy: „Tudomány”. Hiába volt azonban odaírva, hogy „Tudomány”, mert én most még kevesebbet tudtam, mint azelőtt. Azt még megértettem volna, hogy „Gondolkozás”, mert a bagoly csakugyan úgy ült azon a zöld ágon, mintha gondolkozott volna. Mivel a rejtélyt anyám sem tudta megfejteni, belétettük a képet az ábécéskönyvbe, és továbbmentünk az országúton. Anyám sáfránt vett Ábrahám úrnál, majd ismét az országúton mentünk tovább, mert a mészáros ott volt, s húst is akartunk venni.

Amikor mindennel megvoltunk, anyám azt mondta, hogy most már menjünk a Cigánydomb felé, ahol az a bizonyos rákászó Ferenc is lakott, s majd „Tornahídjánál” leereszkedünk az országútról a völgybe, s úgy hazamegyünk. Mivel az országút a falu fölött vezetett szép mezei tájékon, s mivel verőfényes reggel is volt, én szívesen mentem arra. De nemcsak mi, hanem a jó szerencse is azon a tájékon járt, mert amikor a dombra felérkeztünk, éppen megpillantottuk a papot, amint egy mezei ösvényen jődögélt az országút felé.

– Kérdezzük meg tőle a baglyot! – mondtam anyámnak.

S úgy is lett, mert megvártuk a papot, aki Csíkból való s még fiatal ember volt, s akit a vízkereszti házjárás alkalmából már én is láttam volt közelről. Amikor köszöntünk neki, s ők ketten anyámmal megkérdezték egymást a hogylétük felől, elmondta Bajna pap, mert Bajna Ferencnek hívták, hogy éppen a törökbúzáját nézte meg a temető feletti földjén, de a csókák és a varjak erősen megcsúfolták a csöveket.

Titkon megböktem egy kicsit az anyám oldalát, hogy most a varjakkal együtt hozza elé a baglyot. S ez úgy is lett, mert anyám elővette a baglyos képet, és megkérte a plébános urat, hogy azt fejtené meg.

– A bagoly a tudományt jelképezi, ennyi az egész – mondta a pap, s még hozzátette: – Ahogy a méh a szorgalmat, a kutya a hűséget és az oroszlán a bátorságot.

Ahogy továbbmentünk, azt gondoltam magamban, hogy ezt mi is kitalálhattuk volna. De ha már nem találtuk ki, akkor inkább a tanítónő kisasszonyra tértünk vissza, akiről anyám elmondta, hogy már nem is kisasszony, mert a kántortanító felesége, csak éppen mindenki kisasszonynak szólítja azután is. Mint első osztályost, ő fog engemet is tanítani, s majd fogadjak szót neki.

– Mikor kell menni? – kérdeztem.

– Apád mondja meg – felelte anyám.

No, gondoltam, hát már az iskolának is atyám parancsol?!

De nem egészen úgy volt, mert az iskola helyett magamat kellett volna gondolnom; ugyanis az előbb az iskolában, amikor a bagoly miatt nem ügyeltem oda, a kisasszony azt mondá vala anyámnak, hogy még Szent Mihály napjáig otthon foghatnak engem, ha a mezei munkában nagyon szükséges vagyok.

Otthon azt mondta apám, hogy hasznomat tudja venni.

Ilyenformán másnap, vagyis hétfőn, nem mentem iskolába, bár igen sokan voltak, akik már azon az első napon béültek a padba. Én valahogy nem is bántam az elmaradásomat, mert csak mentem is volna s nem is. Ez onnét származott, mert csupán kívántam a tudomány baglyának karmai közé kerülni, de féltem is attól, hogy én nem tudok olyan nehéznek tűnő és rejtélyes dolgot megtanulni, mint az írás. Ha atyámnak azt mondtam volna akkor, hogy mindjárt másnapra iskolába vágyakozom, talán eresztett is volna. Nem tudom. De ha igen, akkor rosszul tettem, hogy olyan értelemben nem szóltam. Ugyanis abban a szeptemberi hónapban apám túlontúl hasznosítani akart engem a munkában, s olyan dolgok is történtek, amelyek örökre elmaradhattak volna, de legalább későbbre.

Úgyszólva egyetlen nap sem volt az egész hónapban, amikor ne kellett volna nekem is hasznosan dolgozni.

Igaz, volt abban a munkában olyan is, amit szívesen, sőt örvendezve csináltam. Így élvezetes volt lerázni a fákról a szilvát, azt pattogatni és beléhordani az óriási üstbe, melyben főni kezdett. Először kicsi pukkanásokkal kezdett rotyogni, nagy hólyagokat fújdogálva magából. Aztán hígabbra főtt, és rózsaszínű lett, s akkor már vidáman pattogott. Azután, midőn egy óriási fakanállal, ami inkább lapockarúd volt, újból és újból hosszasan kevergette anyám, ismét megkomolyodott az egész, vagyis rózsaszínű gügyüből sötétpiros szilvaíz lett, amit kóstolgatni éppen olyan jó és szükséges volt, mint fiatalabb korában.

Hanem az aszalást, úgylehet, még annál is jobban szerettem. Oda mind a legszebb szilvákat kellett kiválogatni, és elteríteni a nagy aszaló lészán, amely vékony vesszőből volt fonva, és úgy lebegett az aszaló gödör fölött, mint egy háló. Elöl az aszaló szájában nem éghetett, hanem csak duzzoghatott a tűz, melyet az egyszer arra kellett tanítani, hogy láng helyett forró füstje legyen, ami hátrafelé húzódott a lésza alá, és nagy kitartásával a szegény szilvákat megaszalta.

Szerettem az olyan napokat is, amikor el kellett menni makkot szedni. Oda Annával mentem leginkább, ami ugyan a makkon nem változtatott, de azon igen, hogy az eltöltött órák egyformák legyenek.

Kétféle makkot kellett nekünk szedni, mert szedtünk embernek való makkot, vagyis bükkmakkot; s szedtünk állatnak valót is, ami cseremakk volt. Azért a kicsi, barna s háromszögű bükkmakkért messzire kellett elmennünk, főleg egy „Bálinté” nevű nagy és igazi erdőbe, mely fent a Nyikó nyakában és havasi fennsík alatt feküdt. Fiatal fák nem is voltak benne, csak óriási öreg bükkfák, amelyek úgy hallgattak a mélységes csendben, ahogy csak nagy fák és nagy emberek tudnak hallgatni. Egykor bizonyosan valami Bálint nevű emberé volt az erdő, mert a neve erre vall. De az olyan régen lehetett, hogy annak a Bálintnak már az emléke is kiveszett. A mi makkozásunk idején a falusi közbirtokosság erdeje volt, amit abból tudtam, hogy a közbirtokosság vezetősége minden esztendőben kivonult egyszer oda. Egy nyilvántartási nagy lapos könyvvel, óriási ácsplajbásszal és egy tenyeres élű faragófejszével vonultak az utakon és a ciheres ösvényeken az erdő felé, és mentükben olyan bölcsek voltak, hogy három napig még a hely is okosabb lett, ahol elhaladtak. Az erdőben aztán a tenyeres fejszével megvágták a fákat, s a könyv útmutatása szerint a vágott helyekre betűket írtak, ami a gazdáknak kétszeres munkát jelentett, mert először ki kellett a betűk alapján találni, hogy kié lett ez a fa és amaz; s másodszor pedig le is kellett vágni a fát.

A sastól a vadgalambig mindenféle madarak tanyáztak „Bálinté” erdejében, ami nekik való hely volt, úgy a csendet tekintve, mint a változatos bogárférgeket, melyek az öreg fák hasadozott kérgei között bőségben tanyáztak. Róka is volt benne, mert olyant többször is láttam; s járt ott vaddisznó is, amit szerencsére élve és szabadon nem láttam soha. Mókusok annál többen ugráltak a fákon, melyek makkos időben valóságos kincses paloták lehettek az ő számukra. Az odúkban pele is tanyázott, mely valami mókusféle kisebb és fürge állat, egyedül csak a bükkmakkal táplálja magát, s arról is nevezetes, hogy ő az egyetlen futkosó erdei állat, kinek a húsát megeszik, ami nagyon jó is.

Mi a bükkmakkot a földről szedtük, mert az olyan figyelmes, hogy amikor elkészül, akkor az ember kezébe adja magát. Évenkint csak tíz-húsz kupával vittünk haza, mert nálunk a faluban olajat senki sem evett, és ételbe nem is igen használatos, csupán nagypénteken. De akkor mindenki olajos vágott káposztát evett, és úgynevezett mácsikot, ami olajjal leöntött főtt tészta volt. Így hát nagypéntekre készült a bükkmakkolaj, ami úgy állott elő a makkból, hogy azt elvittük az olajtörő malomba, ahol a molnár olajütőkkel addig üttette a makkot, amíg az ízes és illatos olajat kivette belőle.

A cseremakkot már zsákokkal hordtuk haza, s a szénafüvek cserefái alól szedtük, de főleg egy Bükkfű nevű óriási erdős-füves helyen, amely különös természetű hely volt: ugyanis mert nemcsak fű helyett termett mohát, hanem azzal is visszáskodott, hogy Bükkfű létére csupán cserefái voltak. Otthon a cseremakkot halomba gyűjtöttük, s tartogattuk arra az időre, amikor a disznót már mindenféle módon hizlalásra vettük. Úgy szeptember közepe táján az évben is volt egy süldőnk, mégpedig abból a pénzből, amit a minapi levélre Áron bácsi küldött apámnak.

A törökbúzaszedést is akkor ejtettük meg, szeptember harmadik hetében. Ez is olyan munka volt, amiben szívesen vettem részt. Miközben tördöstem a csöveket, már amelyiket elértem, bujkálhattam a törökbúzában, ahol találhattam madárfészket is, nemkülönben láthattam nyulat, aki rendszerint olyan hirtelen ugrott fel, hogy az ijedtségével engem is megijesztett. A csöveket kosarakba gyűjtöttük, azokból pedig apám a szekér derekába öntötte, a két lajtorja közé, melyeket előzőleg leveles törökbúzaszárakkal kibélelt. Hazafelé én is a jó szagú és hajas csövek tetején ültem, melyeket otthon felhordtunk az ereszbe s egymásra öntöttünk abban a bemélyedő részben, mely a kicsi kályha mögött állott. Jobban mondva a kicsi kályhának csak a helye mögött, mert abból az alkalomból, mint más esztendőkben is, a fűttőt már bévittük a szobába. A fosztás már esténkint történt, többnyire kisebb-nagyobb gyülekezetben, mely vidáman várta, hogy egy fazékban megfőjenek azok a csövek, amelyekről fosztás közben kitudódott, hogy még tejesek.

Már a hordás ideje alatt várakozással gondoltam a fosztó estékre, mert azokon mindenféle hasznos és haszontalan dolgokat lehetett hallani s tapasztalni is.

De abban az esztendőben a várakozó kedvemet, mint valami szép időt, sok minden fenyegette s majd rontotta el. Amikor ugyanis béfejeztük a törökbúzaszedést, s még a tököt is mind hazavittük, ami ott termett a törökbúza között, akkor apám kihirdette, hogy másnap reggel megkezdjük az őszi szántást. Azért mondta, hogy megkezdjük, mert engemet is kiszemelt arra, hogy magával viszen szántani, ami főleg azt jelentette, hogy szántás közben a tehenek előtt fogok járni. Hát ez nem ígérkezett valami örvendetesnek, mert reggeltől estig még a varjú sem jár egyfolytában a barázdában, pedig a varjú számára ott csúszó-mászó csemege is akad. De nemcsak sétálni kellett a tehenek előtt a barázdában, hanem ügyelni is rájuk minden percben, hogy jól járjanak, vagyis az egyik mindig a barázdában haladjon pontosan. S nehogy a szontyolodásban egyedül maradjak, azon az éjjel az idő is elromlott. Nemcsak béborult egészen, hanem a rossz kedve mellé nyirkos és hűvös lett, sőt reggel párás ködöt izzadtak a dombok. Láttam jól, hogy apám is barátságtalanul nézett a megszomorodott időre, de a szántást mégis el akarta kezdeni, mert a dologidőt úgy osztotta volt bé. Az „árnyék alól”, vagyis a színből, mely ott volt a csűr zsúpfedele alatt, a kecske pajtája mellett, eléhúzta a szántó taligát, az ekét és a kabalát. Az ekevasat egy nagy reszelővel élesre fente, az ekét a rúdjánál fogva odakapcsolta a pating-szíjjuval a taligához, aztán az ekevasat felültette a kabalára, mely a nyakába vette a vasat, miközben két megvetett lábával a földön állt, hogy menet alatt azon a két lábon csússzék.

– Szedj a tarisnyába egy kicsi szilvát! – mondta nekem apám.

Amikor a minap szilvaízet főztünk és szilvát aszaltunk, egy-két fán meghagytuk volt a szilvát, hogy megkívánás esetére valami csemegénk legyen. Hát onnét szilvát szedtem a tarisnyába, de úgy láttam, hogy étek gyanánt s nem csemegének visszük a szilvát, mert rajta kívül egy faborítóban csak túrót tett édesanyám a kenyér mellé. Apám a tarisnyát az eke szarvára kötötte, mely a kabala fölött oldalra kinyúlva feküdt; s aztán elindultunk. Csak úgy odavetve, apámnak a vállán egy rossz és kurta posztóujjas lebegett; rajtam azonban csak egy szőttesből való rongyos kabátka volt, s azonkívül mezítláb is voltam, mert az új cipőt nem vehettem fel, de halálos bűn is lett volna fölvenni ilyen alkalomra.

Azon a napon először mentem szántani életemben, vagyis inkább apámmal a szántóba, hogy a marhák előtt járjak a barázdában. De nem is felejtettem el soha, hogy ama első alkalommal egy Nagykő nevű helyen szántottunk, mely a keleti részen volt a falu fölött, nem is messze tőlünk. Ott Nagykőnél csak egy kétvékás földünk volt nekünk, de igazi jó föld volt, mert bármit szívesen megtermett. Vízmosásos patakra rúgott a föld, ahol nehéz volt a tehenekkel megfordulni; főleg engemet fenyegetett a veszedelem, hogy miközben elöl állok és kézzel-lábbal s nagy istenkedéssel fordítom visszafelé a teheneket, beléköltözöm hirtelen a patak fenekibe, ahol iszaposan folyt a hideg víz.

Amikor az első barázdát végighúzták a tehenek, a patak partjáról mindjárt megláttam, hogy a patakon túl, s nem egészen közel, ott egy nagy kert végében valami házacska ül a földön, s mellette fél fedéllel kalibaszerű tákolmány is. Furcsállottam, hogy a falutól egészen elszakadva, s egy nagy kertnek a földjén, afféle emberi hajlék nyomorkodjék.

– Ott mi van? – kérdeztem apámtól, az új fordulatnál.

Bizonyosan erre is felelt volna atyám, ha akkor hirtelen baj nem történik. De olyan baj történt, hogy aztán sohasem felejtettem el, amit későbben megtudtam, hogy ugyanis Zsudu cigányék laktak ott, akik elviszik s ott a kertben eltemetik a halott állatokat, de a temetésen kívül üstöket is foldoznak, s esténkint ott üldögélnek szabad tűz mellett, ama félszárnyú kaliba alatt.

Hát mindezt nem tudtam meg akkor, sem azon a napon, mert ahogy kimondtam a fordulás kezdetén a szót, a föld egyszerre megcsúszott a tehén alatt, amelyik éppen a patak felől állott. Mivel én is rajta voltam azon a földön, amelyik megindult, magammal törődtem egyedül, s nem a tehenekkel, vagyis ugrottam egyet, s elfutamodtam a parttól. Szerencsére a föld nem szakadt bé a patak medrébe, mert a külső tehén is megijedt, s a járomnál fogva rántott egyet a másikon. De a rántás olyan erős volt, hogy a patak felőli járompálca eltörött, és a tehén a járomból kibújt, mintha jelenteni akarta volna, hogy nem esett belé a patakba. Amikor mindezt egymás után látta apám, nem gondolkozott semmit, hanem hirtelen haragjában rám húzott egyet az ostorral.

Azelőtt is kaptam volt egy-egy kemény szót s talán ütést is tőle, de magamban mindig elismertem, hogy azok az igazság túlzásai voltak. Ez volt az első bántalom, amely nemcsak igazságtalanul ért, hanem munka közben, melyet igyekeztem jól és vidáman végezni. Mezítláb és miegymás nyári öltözetben jártam a barázdát, s folytonos kérelmekkel nézegettem hátra, hogy a tehenek is szíveskedjenek bétartani a szükséges járást. A fordulatoknál is ügyeltem mindig, s arra törekedtem, hogy a patak mentén is minél kevesebb föld maradjon szántatlanul, ami csak úgy volt lehetséges, ha a teheneket közel eresztettem a patak partjához. De nem tőlem kérdezte a víz, hogy hova csináljon patakot; sem a mart nem üzente meg nekem, hogy csuszamlani fog.

Úgy meglepődtem, mint aki nem is hitt abban, ami történt.

De nem szóltam semmit; s még a szónál is jobban megtartottam, nehogy sírni találjak.

Atyám nézegette egy darabig az eltörött járompálcát, ami kétfelé volt törve. Aztán úgy gondolhatta, hogy hiába nézegeti, mert a kettőből nem lesz egy soha többet; s akkor a két darabot a kezébe szorítva, nyilván minta gyanánt, elindult a patak mentén valami bokros lapály felé. Ott a bicskájával egy járompálcát vágott, majd béfogta újból a tehenet, s megint elindultunk, hogy tovább szántsunk.

Nem szólott hozzám sokáig.

Ez nem is lett volna nagy baj, mert én sem voltam valami beszédes kedvemben; de az már rossz dolog volt, hogy az eső is szitálni kezdett. S a szitálással együtt hűvösebbre romlott az idő is, pedig még volt egy jókora darab a földből, amit meg kellett volna szántani.

– Ezt már nem hagyjuk itt – mondta apám.

Megértettem, hogy azt a jókora darabot az eső ellenére is meg akarja szántani, de nem szóltam semmit. Likas kalapomat, mely az esőben egészen a fülemre konyult, nagy megbántottságomban jól béhúztam a fejembe, s úgy vigyáztam a tehenekre, hogy azért se lehessen hibát találni bennem. A ködös és hűvös borongás, mely felettünk egyre jobban eluralkodott, szüntelenül eresztette a csendes esőt. Lábujjkáim között kibújt a sár, és a tehenek is sárbocskorban jártak már, miközben a nedvesen letapadt szőrükön keresztül párologtak.

Amikor délben harangoztak, azt mondta atyám:

– Egyél a tarisnyából szilvát.

– Nem ehetném – feleltem kurtán.

Szívem szerint mondtam a szót, de amikor kimondtam, egy kicsit mégis megijedtem, hogy apám s a vállán az ostor ismét megborzolódik. De nem történt egyéb, csak az, hogy nagyot hazudtam, mert igazság szerint nagyon éhes voltam.

Atyám sem evett semmit.

Kora délután, amikor elvégeztük a szántást, s az esőben meglapítva hazamentünk, úgy vittük haza az eledelt, ahogy elhoztuk volt; vagyis nem egészen úgy, mert a kényér vizes volt; a szilvát pedig ilyen tekintetben azért nem említem, mert azt a fán is megverte volna az eső.

Anyám nagyon megszeppent, amikor meglátta, hogy milyen kicsire olvadtam. Száraz ruhába tett, és a lábamnak meleg vizet adott. Apám azonban csak az ingét váltotta meg, s a bakancsába más kapcát húzott; s meg sem nyugodott jóformán, hanem ellátta s megkefélte a teheneket, alkalmasabb járompálcát szerzett valahonnét, s estig egyáltalában nem engedett pihenést magának. Amikor én mindezt olyan közelről látva elgondoltam magamban, hogy a szegény falusi embernek a föld és az élet minden órában parancsol, hát megbocsátottam apámnak.

– Holnap hova megyünk szántani? – kérdeztem.

Ezzel csak azt akartam mondani, hogy történt, ami történt, de én véle mégis együtt tartok. S ha reméltem valamit, inkább olyan válasz lett volna az, hogy a további szántással megvárjuk, hadd verődjék fel egy kicsit az idő.

– Holnap Ropóba – mondta apám.

Hát másnap reggel el is mentünk Ropóba, ami szintén Zsuduék felé volt, de nem azon innét, hanem jóval túl. A határnak az a Ropó nevű része valóban dűlő volt, ahogy némelyek mondják is, mert oldalt és lefelé egyaránt dűltek ott a földek. A mi tulajdonunk egy háromvékás, hosszú és keskeny föld volt, amit estig meg is tudtunk volna szántani, ha ismét baj nem történik. De amikor a déli harangszót immár vártuk volna, az eke egy nagy kőnek úgy nekiment, hogy az a vaskampó, amivel az ekevas domború részét az eke fájához kapcsolják, egyszerre eltörött.

Atyám, ki sohasem szokott káromkodni, még ittas állapotban sem, megvakarta a füle tövét, s csak ennyit mondott:

– No, evvel az isten lova sem szánt többet.

Ilyenformán hazamentünk, s a kovácsnál a délután is elveszett.

Másnap bevégeztük abban a dűlőben a földet, majd a következő napon a határnak Cseredomb nevű részébe mentünk, ugyancsak szántani. Valamikor csupa erdő s különösen tölgy és csere lehetett az egész falu körül, mert Cseredombjával ellenkező részen is volt egy Cserés nevű határrész, mely szintén szántó volt már abban az időben. Ez a Cseredomb, ahova azon a napon mentünk, Gordon hegye alatt volt, jó messze keletre, közel ahhoz a helyhez, ahol a zimankós tatár időkben az ősi szállás lehetett. Nevezetes hely volt tehát; s ami egyszer nevezetes, az olyan helyen mindig szívesebben történik valami, mint egyebütt.

A baj, ami akkor Cseredombon történt, reggel örömmel kezdődött. Vagyis amikor ennivalót tarisnyált nekünk anyám, akkor egy darab szalonnával nagyanyám bévonult a szobába, s azt mondta édesanyámnak:

– Ezt is tedd oda nekik.

Apám is látta a szalonnát, ami lehetett olyan nagy is, mint az ő tenyere. Bár az idő nagyon hűvös volt, mert északkelet felől átható szél fújdogált, a szalonnával mégis szívesebben indultunk Cseredombra, mintha szél nélkül ismét csak szilvát vittünk volna. Amikor megérkeztünk, ott a föld végiben egy kicsi szénafűre apám letáborozott, ami azt jelentette, hogy odatette az ekekabalát és az ujjasát is, mert amikor az eke szarvát fogta, akkor sohasem volt egyéb rajta, csak az inge fölött egy gombolatlan mellény. Mivel ötvékás volt a föld, s messze is feküdt a falutól, ez alkalommal egy köteg szénát is vittünk, hogy a tehenek se legyenek késő estig eledel nélkül. A szénát apám az ekekabalára dobta, melléje pedig leterítette az ujjasát, s az ujjasra rátette a tarisnyát. De akaratlanul úgy találta tenni, hogy szántás közben mi a szénától sohasem láttuk a tarisnyát, csak annyit tudtunk róla, hogy ott fekszik s rejtegeti számunkra a szalonnát.

Igen jól számlott a föld, s mivel a tehenek is érezték ezt, rendesen és könnyen húzták az ekét. Én is vidámabb voltam, mint máskor, mert a jól haladó munka mellett űzhettem az eszemet a varjakkal is, amelyek olyan sokan voltak, hogy annyit állandólag még nem is láttam soha. Folyton repültek ide-oda a fejünk felett, s néha meggyűltek azon a nagy fán, amelyik tőlünk a harmadik földön magányosan állott. Ott veszekedett módon károgtak egy ideig, aztán éktelen zajongással ismét elszálltak a fejünk fölött. Leereszkedtek a barázdába, előttünk és mögöttünk; s különösen a föld végiben kavarogtak sokat.

– Mennyi nagy varjú van! – mondtam is apámnak egyszer.

– Ott hadd legyenek – szólott apám.

Ebből azt láttam, hogy atyám nem haragszik a varjakra, de nem is szereti különösebben. Sok esztendőn keresztül és a rengeteg barázda emlékével megszokta őket. Hát majd én is megszokom, amikor szántó-vető ember leszek, gondoltam magamban; s ebben a tekintetben már történt is valami, mert ahogy délre harangozni kezdtek, az én fejemből rögtön kiestek a varjak.

Apám az ekét beléállította egy új barázdába, majd a teheneket a járomból kifogta, hogy szabadon ehessék meg a szénát. Oda is ment a nagy köteg szénához, hogy azt kioldja és felrázva elejükbe vesse. De ahogy lehajolt, hogy megoldja a széna kötelét, azonmódúlag egyszerre megállt, és merőn nézett valamit.

Az arca olyan volt, mintha ámulna is, de meg is volna ütközve valamin.

– Ott mi van? – kérdeztem.

– Baj – mondta kurtán.

Hamar odafutottam, s hát a tarisnya lapos volt az apám ujjasán; ellenben az ujjason, maradék morzsák között, ott feküdt a kenyérnek a héja és az örvendetes szalonnából a bőr.

Elszörnyedtem valósággal.

– Megette valami! – mondtam.

Apám felállt, és zord szóval csak ennyit szólott:

– A te varjúid!

Rosszul esett, hogy egyetlen szóval a varjakat is rám fogta, mintha csakugyan az enyémek lettek volna a varjak, s így én volnék azért a hibás, amit ők elkövettek. Hát az éhség mellé ez ismét olyan igazságtalanság volt, hogy nem is kívántam többet mondani semmit, hanem elmentem onnét, és nagy szomorúsággal ráültem egy honcsok tetejére. Apám odaadta a szénát a teheneknek, majd ő is ráült az eke fájára, és rágyújtott.

Ketten kétfelé néztünk egy darabig a nagyvilágba, de ahol varjút láttunk, onnét még a fejünket is elfordítottuk. Amikor pedig a tehenek megették a szénát, akkor ismét béfogott apám, és estig éhesen szántottunk, amiről én azt kívántam, hogy essék a varjak kárhozatára. Napnyugtakor horpac hassal és oly könnyedén lépegettünk hazafelé, mint aki csupa lélek.

Már közelítettünk otthon a házhoz, amikor apám így szólt:

– Aztán nagyanyádnak ne szólj!

Hát neki nem is szóltam, de anyámtól vacsora után megkérdeztem, hogy nekem mikor kell immár iskolába menni.

– Hetfün kéne – mondta anyám.

S aki azelőtt mentem is volna iskolába s nem is, annak hétfő most messzinek tűnt, pedig már csütörtök lehetett vagy péntek. Inkább a csütörtököt gondolom, mivel szalonnát vittünk volt a szántóba; de főleg azért, mert nagyanyám más napokon is ritkán adott efféle húseledelt nekünk, nemhogy pénteken. De akár csütörtök volt azon a napon, akár pedig péntek, én attól a perctől kezdve szorongatni kezdtem édesanyámat, hogy vegyünk nekem palatáblát. Végre el is mentünk, hogy azt megvásároljuk, de akkor az Ábrahám úr boltját zárva találtuk, ami szombaton szokott úgy lenni.

Nagy bánatban voltam, hogy immár palatábla nélkül kell hétfőn az iskolába mennem. Még olyant is gondoltam, hogy e nagy hiányosság miatt a kisasszony mindjárt visszaküld, ami elkeserített volna nagyon, mert nem akartam, hogy közöttünk valami rossz dolog történjék. De ha nem küldene vissza, akkor a többi gyermekek fognak hibát találni bennem, s abból is könnyen baj lehet, mert valamelyiknek esetleg nekimegyek.

De hát ha így volt, így volt.

Amennyire lehetett, az új cipővel és az ábécéskönyvvel vigasztaltam magamat, s ez elég sokat segített, mert hétfőn reggel már nagyobb volt a kedvem, mint az aggodalmam. Jókor felkeltem, nehogy elkéssem; felöltöztem az új cipőbe s abba a ruhába, ami éppen volt, s ami nem lett jobb attól sem, hogy magam körül forogva nézegettem. Anyám egy tarisnyát is varrt nekem, valami ritkásan szőtt és gyapjas gyapjúszövetből, amely sötétzöldre volt festve, és piros csíkok voltak rajta. Ebbe a tarisnyába belétettem az ábécéskönyvet, majd egy kicsi tarka takaróruhába csombolygatva azt a darab kenyeret is, amit az iskolába szándékoztam vinni.

Ott álltam, mint egy katona minden szerelékjével, s néha így szóltam:

– Én megyek!

Úgy volt, hogy édesanyám is velem jön egészen az iskolaajtóig, de amikor elérkezett volna az ideje, hogy csakugyan induljunk, akkor anyámat megakasztotta valami dolog. Így aztán, hogy mégse menjek egyedül, Anna nénémet akarták velem küldeni, ami nekem nem volt valami nagy kedvemre, mert szénát csinálni és makkot szedni eleget jártam volt már Annával; s azonkívül azt is jól tudtam, hogy egész úton oktatni és szigorkodni fog velem, mivel a hatodik osztályt éppen végezte volt, s így mindent ő tudott a legjobban.

Anna is duzzogott, hogy még az iskolába is ő dajkáljon el engemet.

Gondoltam hát hirtelen egyet, s elkiáltottam magam:

– Én megyek!

S mivel apám, kitől egyedül tartottam igazán, már azelőtt elment volt a mezőre, a kiáltás után bátran kiugrottam az ajtón, és futni kezdtem az iskola felé. Anyám kihajolt utánam az ablakon, de csak azt mondogatta, hogy ügyeljek magamra, nehogy valami baj érjen. Lefelé a kicsi utcán, mely tőlünk az útba kivezetett, nagyokat ugrottam a köveken keresztül, s eszembe sem jutott, hogy a patkós cipő hirtelen kifuthat alólam. Olyan jólesett nekem az a futás, hogy olyan jót rég nem éreztem; talán azért, hogy iskolába kell mennem s nem a határba dolgozni; talán a cipő és a színes tarisnya miatt; de az is lehet, hogy a szabadság friss szele hajtott egy ismeretlen világ felé, melyről a bagoly hozott nekem üzenetet.

Amikor megérkeztem az iskolába, még kevesen voltak, nem többen úgy tizenötnél. Annak is a nagyobbik része leányka volt, akik úgy bújtak össze, mint zivatar előtt a bárányok. Az egyik szepegett is valamiért, két legényke pedig huzalkodott egy sanyarú alma miatt, mely a vadalmák között sem lett volna az első. Hamar megtudtam, hogy a szepegő leánykáé volt az alma, de az egyik fiú úgy megijesztette szegényt, hogy a leányka az almát leejtette a földre, ahonnét azonban a másik legényke kapta fel.

S azon vívtak, hogy kié legyen az alma.

Odamentem én is a békétlenekhez, és a többiek között, akik még közrefogták őket, nagyon izegtem-mozogtam, mert szerettem volna, hogy már verekedjenek. Sok biztatás azonban nem kellett nekik, mert nemsokára csakugyan összeakaszkodtak, de ahogy megragadták egymást, abban a percben az alma lekoppant a földre, és a sok láb között s a nagy lármában valahova odalett. Nem láttam, hogy valaki felvette volna, bár felvehette volna az orrom előtt is, mert én a többiekkel együtt kiabáltam és hadonásztam.

Egyszer az egyik volt felül, s máskor a másik.

S miközben hengeredtek ide-oda, s már rengeteg sokan ordítottunk, a kisasszony a nagy könyvvel belépett az ajtón. Sokan úgy tettek, mintha azelőtt nem a verekedésben népszerűsködtek volna, hanem a templomban lettek volna; s mindenki helyet engedett a kisasszonynak, aki éppen akkor érkezett a verekedőkhöz, amikor azok tépetten csakhogy feltápászkodtak.

– Miért verekedtek? – kérdezte.

A hangja nem volt erős, de nagyon szigorú.

– Csak úgy – mondta az egyik fiú.

A másik leszegte a fejét, és egyet sem szólt. A csendben, mely lassan valódi nagy lett, a kisasszony végighordozta az iskolás csődületen a szemét, s rajtam megakadt. Vagy megismert engem, vagy bizakodott bennem, mert azt kérdezte tőlem:

– Ezek miért verekedtek?

– Nem mondták – feleltem mindjárt.

Némelyek nevettek azon, amit szóltam, de a kárvallott leányka akkor már odabátorkodott volt, és szepegve megmondta, hogy elvették az almáját, s azon vesztek össze. Erre megparancsolta a kisasszony, hogy adják elé az almát, de a két legényke hiába kotorászta bizonyságképpen a zsebét; s aki csak volt, az is mindhiába kereste jó darabig az almát, mert az alma nem volt a világon sehol. Végül már azt mondta valaki, hogy a leányka bizonyosan hazudott, mire a leánykák úgy megzúdultak, hogy valahányan egyszerre akarták bizonygatni, hogy volt neki almája. Mivel a fiúk ezen mind nevettek, a kisasszony elrendelte, hogy az almadolognak legyen vége. Látszott az arcán a bosszúság, hogy nem tudott az almával eredményre jutni, de aztán leült a magas asztalhoz, és azt mondta, hogy a második osztályosok üljenek mind a helyükre. Amikor nagy zakota után csak mi maradtunk állva, a nagy könyvből névsort olvasott nekünk, hogy mind jelen vagyunk-e, akik első osztályosok voltunk. Voltak olyanok is, akiknek a nevét hiába olvasta, mert senki sem szólott rá; de többségben mégis jelen voltunk, mert a könyv után negyvenhetet olvasott meg, aminek nagyobbik része szorgalmas leányka volt. A megolvasás után az következett, hogy béültessen minket a padokba, amelyek olyan szenvedő állapotban voltak, mint vízmosás után a köves út.

Két hosszú padsor volt az iskolateremben; s mi, akik akkor jöttünk az elsőbe, mind azokba a padokba kerültünk, amelyek jobb kézre estek tőle, vagyis az ablakok mellett sorakoztak. Elsőbben a leánykákat ültette le, az első padtól kezdve addig, amíg a leánykák tartottak. Akkor egy padot még kihagyott, s kezdett minket helyeztetni, de a kisebbeket elöl, s utána nagyság szerint a többit, amiben nagyon szigorú nem volt, mert nem állított minket egymás mellé, hanem csak a szemével mérte meg a magosságunkat. Mivel én elég hosszú voltam már, az utolsó padba kerültem, de nem az ablak mellé, hanem a pad másik szélére, ami eléggé tetszett nekem, mert azt gondoltam, hogy onnét könnyebb lesz a futás, ha egyszer esetleg s bármi okból futni kéne.

Amikor mind ültünk végre, akkor ismét kiparancsolt minket a padokból, hadd lám, megtalálja-e mindenki a maga helyét. A fiúk mind megtalálták, csak egy tátott szájú, nagy fejű legényke volt, aki a végén fölöslegben maradt. Már úgy járt a padok mellett, mintha a kutya meg akarta volna harapni; s ahogy az idő telt, már mindenüvé bé akart ülni, de sehol sem engedték odakucorodni. Nevettünk rajta, s arra volt is időnk elég, mert a leánykák sokáig kavarogtak s csiviteltek, amíg a helyükre találtak valahányan.

A legvégén már csak a nagyfejű állott, de úgy meg volt szorulva, hogy félig a levegőbe is leült.

– Téged hogy hívnak? – kérdezte az kisasszony.

– Maárton – mondta a fiú.

Olyan bamba volt, mint egy köcsög a földrengés után.

A kisasszony is elnevette magát.

– Ilyen kicsi vagy, s már Maárton vagy? – kérdezte. Hát erre mi úgy nevettünk, hogy még a leánykák is mind hátrafordultak, s belébátorodtak a mi mulatságunkba; míg végre a kisasszony odajött, s maga kereste meg annak a nagyfejűnek a helyét, akit attól kezdve s örökké csak Maártonnak neveztünk. Miatta másodszor is próbát kellett az ülésből tartani, ami még nagyobb mulatságot okozott, mint az első. Maárton ugyanis, nehogy ismét úgy járjon, nem akart a padja mellől elmozdulni, hanem csak kiment belőle, s a végéhez úgy odatapadt, mintha padnak hívták volna minden reményét. Mi azonban úgy félretaszigáltuk őt a padja mellől, hogy a második osztályosok közé vegyítettük, akik az ellentétes fal melletti padokból nevették, amin a tavaly ők estek keresztül. Amikor a kisasszony vezényszavára ismét a helyünkre kuporodtunk, Maárton még idegenben bolyongott, ahol fogták is őt, s akasztották is a lábát, mintha már nem is élő fiú lett volna, hanem valami játékszer, amit a Maárton anyja és apja azért talált ki nekünk, hogy azzal az iskolában mulassuk magunkat.

Látván a kisasszony, hogy a tanításból teljesen játék lett, és hibátlan rendetlenség abból, amiből ő rendet akart létesíteni, nagyot változtatott a dolgon. Vagyis minket a helyünkön hagyott, csak egyedül Maártonnak kellett a helyéről eltávozni s oda visszatalálni ismét. Először még segített is neki, s szinte úgy vezette oda-vissza, mint egy kosfiút, a szarvánál fogva. Ez a mód aztán sikerrel is járt, mert a nyomon nemcsak a helyére tudott ismételten találni Maárton, hanem még boldogan kacagott is, hogy ő milyen ügyes tud lenni.

Akkor szünetet hagyott nekünk a kisasszony.

Ő maga kiment az ajtón, s azt a nagy könyvet felvitte a sok falépcsőn, melyek a tanítók hivatali szobájába vezettek, honnét az országútra lehetett látni. Mi a szünet alatt ismerkedni kezdtünk; s én elsőnek azt tudtam meg, hogy Simónak hívják azt a fiút, aki mellettem ült a padban, s aki nem is volt más, mint az almadologban az egyik verekedő; mégpedig az, aki azt felelte volt a kisasszonynak, hogy „csak úgy” verekedtek. Barna szemű s olyanféle legényke volt Simó, amilyen én is voltam, csak éppen ő félárva volt, mert az apja nem élt. Nem látszott az árvaság azonban rajta, mert sokat nevetett, s úgy csillogott mindig a szeme, mintha nem lett volna semmi hiányosság náluk a családban. Akivel verekedett, az egy kisebb, alamuszi fiú volt, aki a víz partján lakott, egy palló mellett. Amikor jobban megnéztem ezt a kisebbet, s egyet-kettőt szóltam is hozzá, mindjárt azt gondoltam, hogy az alma őt illette volna meg. Nem azért, mert őt is Áronnak hívták, hanem azért, mert éppen olyan sanyarú volt, mint ama sanyarú alma, ami kámforrá vált a nagy teremben.

– Ez mért szól olyan nehezen? – kérdeztem Simótól, mert annak az Áronnak alig lehetett egy-két szavát venni, s azt is nehezen.

– Kinyomjak belőle egyet? – mondta Simó.

– Nyomjál!

Abban a pillantásban úgy nekitaszította a padnak, hogy Áron a hasánál megtűrődött, s a feje a padra hajlott. De visszapattant mindjárt onnét, s prüszkölve és csikorogva olyan mérget adott ki magából, mint egy valóságos hörcsög. Mivel azonban látta, hogy ketten vagyunk, nem ugrott nekünk, bár nevettünk erősen rajta. A nevetésre egy lőcslábú fiú is odajött hozzánk, akinek kormos volt a keze, és szürke posztóharisnya volt rajta, ami elég nagy ritkaság volt a faluban. Mindjárt megismertem, hogy ez a kormos ül előttem a másik padban, s mivel láttam is, hogy valami szándéka van, megkérdeztem:

– Neked mi kéne?

Lassú, lepcsegő beszéde volt annak a kormosnak, de valami okból nagyra tartotta magát, mert a kérdésemre megnézett engem, s elhúzott hangon így szólt:

– Ha nem ügyelsz, szájba lepcsentlek!

Abban a pillantásban úgy orrba vágtam a kormost, hogy a fejét rázni kezdte. Olyan hirtelen történt az egész, hogy én is csak akkor vettem észre, mit csináltam. A fiú megdörgölte az orrát, s a keze fejét megnézte utána, hogy vajon a vére nem indult-e meg, de semmi piros nem mutatkozott.

– No, kell még valami? – kérdezte Simó.

A kormos nem felelt semmit, hanem az orrát tapogatva elbillegett onnét, mire Simó megölelte a nyakamat, és olyant rikkantott, hogy a leánykák ijedtükben szinte a pad alá bújtak. Egyszerre nagy diadalt kezdtünk aratni, mert a többi fiúk egymás után húzódoztak hozzánk, hogy velünk barátkozzanak. Elsőnek egy Feri nevűt fogadtunk magunkhoz, aki a legmagosabb és a legtestesebb volt valahányunk között, csakhogy lassú és cammogós járású. Tőle tudtuk meg azt is, hogy a kormos fiút Jánosnak hívják, s a kovácsnak a fia, kivel egyfelé lakik. Ezzel a tudományunk akkor meg is akadt, mert a kisasszony visszajött, s béültünk a padba, ahol Simó mellől csendben nézhettem kormos Jánosnak a hátát.

Azon a napon még csak az iskolai rendet beszélte el nekünk a kisasszony, de azt vissza is kérdezte tőlünk, mert tudni akarta, hogy mennyi foganatja lett az ő szavának. Tőlem azt kérdezte, hogy hova kell nézni, amikor ő magyaráz valamit.

– A kisasszonyra! – mondtam.

– S miért?

Gondoltam, hogy milyen választ akar, mert otthon is megtanultam volt, hogy a beszélővel mindig szembenézzek; de engemet az a mondás kínozott, hogy azért kell a kisasszonnyal szembenézni, mert szép. Azt azonban mégsem akartam kimondani, s emiatt egy kicsit hallgattam.

– No, miért kell reám nézni, amikor magyarázok? – kérdezte ismét.

– Azért, mert a szemével is tanul az ember – mondtam.

Úgy meg volt elégedve velem, hogy még mosolygott is; s amikor leültem, Simó oldalba nyomott engem, s azt mondta:

– Ne félj semmit…

Nem tudom, mire értette, hogy ne féljek semmit, de a fülemnél nem is ment tovább a szó. Egyebet is csak úgy üresen hallottam egy darabig, mert a felelet miatt s az egész délelőtt miatt egészen teli voltam furcsa érzésekkel. Csak akkor merültem fel egészen azokból a furcsa érzésekből, amikor az iskolai rendet már mind elmagyarázta a kisasszony, és azt kezdte elősorolni, hogy mikor hogyan és kinek mit kell köszönni, ha az ember különböző időben és mindenféle emberrel találkozik. Még az illedelmes és helyes magaviseletről is beszélt, majd azt mondta, hogy délután nem kell iskolába menni; azután pedig elengedett haza.

A kenyeret hazafelé az úton ettem meg, s csak akkor jutott eszembe, hogy sem a palatáblát, sem az ábécéskönyvet nem kérdezte a kisasszony senkitől. Ezt a felét a dolognak nem is bántam, inkább jókedvű voltam, mivel már nem féltem az iskolától, sőt kedvemet találtam benne.

Hát így múlt el az első iskolai napom, s a többi is hasonlatos volt ahhoz. Lassan belékezdtünk az ábécé tanulásába, és mindenféle mutogatással addig fogtuk a betűket, amíg aztán erőszak nélkül is megmaradtak a fejünkben. Azonkívül csak a számolást tanultuk azokon a fekete golyókon, amik a huzigáló szerkezeten álltak a tábla mellett. Mind a kettőt a kisasszony tanította nekünk, s más nem is járt bé hozzánk, csak néha Bajna pap, vagyis a plébános úr, de ő is inkább a kisasszony miatt, akinek hamarjában vagy néha bővebben mondani akart valamit.

Gyakran megesett, hogy délután nem mentünk iskolába, vagy ha mentünk is, valamelyik hatodik osztályos jött bé hozzánk, hogy a kisasszony helyett matarásszon valamit a tudományunkban, vagy legalább felügyeletet gyakoroljon rajtunk.

A keddi napokon pedig ritkán volt tanulás, mert kedden hetivásár volt Udvarhelyen, s olyankor a kisasszony rendesen a városba ment. Néha egyedül ment a maguk kocsi-szekerén, máskor a tanító urával, aki a felsőbb osztályosokat tanította; gyakran pedig a pappal együtt szekereztek, de volt úgy is, hogy mind a hárman együtt mentek. Mi nem bántuk ezeket a hetivásáros napokat, mert olyankor nemcsak azt tanultuk az iskolában, amit nem is kellett volna, hanem elszökhettünk tekeregni is, főleg a faluból ki az országútra, ahol a járó ügyes-bajos embereket jól szemügyre vettük és a szekereseket elevenítettük. Ha nem volt egyéb, akkor célba dobáltunk, aminek sokszor az lett a vége, hogy valamelyik fiú maga változott célponttá.

Szinte észre sem vettem, s már közeledett a karácsony, ami két oknál fogva is nevezetes lett nekem.

Az egyik nagy és világi ok volt, mert anyám vett egy báránybőr sapkát nekem, ami nemcsak melegítette és tornyosította a fejemet, hanem azzal a sapkával puffantani is nagyokat lehetett az iskolában. Az a puffantás pedig úgy ment, hogy a szájával lefelé a földre csaptuk, s akkor nagyokat szólott a sapka. Egyedül nekünk volt jó az a játék, mert mi versenyben dolgoztunk; de nem volt jó sem a pornak, ami olyankor mindig ijedten szétfutott az iskolában, sem pedig a sapkának, ami a csapkodásban az oldalán is hamar tátogni kezdett. De nemcsak sapkát vettek nekem karácsonyra, hanem csináltattak fehér harisnyát is, vagyis olyan fekete zsinóros posztónadrágot, amilyent nálunk a férfiemberek szoktak viselni, vagyis a falusi földmívelők.

A sapka is, de leginkább ez a harisnya volt az a nagy és világi ok, mely azt a karácsonyt számomra nevezetessé tette. Ha ugyanis egy fiúgyermek már akkorára nőtt, hogy ilyen harisnyanadrágot csináltattak neki, s abban járni jól tudott, akkor már szemmel és mindenképpen a férfivilághoz kellett őt számítani. A leánykák előtt a tekintélyt is nagyon fokozta, de még a felnőttek is másképpen beszéltek egy olyan fiúval, akin már harisnya feszült.

Azt mondják, hogy valamikor katonai viselet volt ez a fehér és feszes harisnyanadrág, s úgy lett belőle közviselet nálunk a székelyeknél, akik annak előtte mindig katonanép voltunk. A juhok gyapjából készítik azt a posztót, amiből aztán varrják a harisnyát. De amíg a juh hátáról a férfiú lábára kerül, addig sok mindenen keresztülmegy az a gyapjú, s el lehet gondolni, hogy az asszonyok milyen nagy tudományt és ügyességet fejtenek ki, amíg végtére olyan posztót varázsolnak elő, amilyent akarnak. Mert tudnak csinálni belőle egészen finom és patyolatfehér posztót, tudnak erősebbet s még annál is vastagabbat. Tudnak szőttesre dolgozni belőle, hogy tarisnyákat, általvetőket, kötényeket és ágytakarókat varrjanak a szőttesből; tudnak színes szőnyeget és pokrócokat csinálni, sőt csergét is készítenek, melyen legpuhábban esik a heverés, és az ember színeseket álmodik rajta.

Néha megtörténik, hogy a posztómalomban, ahol ványolják és dürückölik a gyér szövetet, valami hiba esik a posztóba belé, mert csomós lesz esetleg valahol, vagy pedig vékonyabb az egyik helyen, mint máshol. Hát az efféle hiba nagy kár, de ritkán van olyan baj, ami valakinek javára ne válnék. Azért mondom, mert az a posztó is, amiből az én harisnyámat varrták, egyik helyén valamicskét vékonyabbra született, mint ahogy kellett volna. Ez a körülmény aztán maga is javallott engem, vagyis anyámnak segített abban, hogy atyám és nagyanyám előtt így szólhasson:

– Ez már csak a legénykének lesz jó.

Hát nekem csakugyan jó lett, mert a posztó vékonyabbik része a két lábszáramra került, s így a két lábam könnyebben tudott belészokni abba, hogy harisnyában is vidáman hajladozzék.

A fekete sapkát és a fehér új harisnyát karácsony este vettem fel először, jobban mondva az éjféli misére, ahova atyámmal együtt mentünk. A harangszó mellett, mely a hulldogáló pelyhek között nagy komolyan messze zengett az éjszakában, büszkén lépegettem apám mellett az új harisnyában. Néha magam elé néztem, ahogy a felnőtt férfiaktól is láttam; s ha a szemem pillájára pehely szállott, néhányat pillantottam én is. Máskor hátranéztem, mint akinek gondja van mindenkire, mert anyám és Anna a hátunk mögött jöttek, szintén egymás mellett. Gyakran felnéztem apámra is, kinek most nem bajlátó komolyság ült az arcán, hanem szelíd komolyság és bölcs értelem; s emellett még szép is volt abban a fekete csizmában és fehér harisnyában, mely fölött szürke és simulóan gyapjas posztóujjast viselt, fekete szegéllyel.

Úgy éreztem, hogy nagy békesség van bennünk és a világban egyaránt.

A csillárok mind égtek a templomban, és az oltárnál is a számtalan gyertya. Az orgona hangja táncolt néhányat, és azután mindenki énekelni kezdte, hogy a „betlehemi pusztán örvendetes hír van…”

Bajna pap arról prédikált, hogy a megváltó Kisded is a szegény emberek közül származott, s akik neki legelsőbben meghódoltak, azok is szegény emberek voltak és az állatok.

De azt nem mondta, hogy közben a gazdagok mit csináltak.

Másnap, vagyis karácsony napján töltött káposztát ettünk, amiben füstölt gömböc is volt, mely a hájszerhurkával együtt a disznó legízletesebb adománya. A munka és az iskola békességben aludtak; s nem is volt semmi baj egészen másodnapján estig, amikor apám ismét elment egy „kicsit” hazulról, de csak hajnal felé jött haza, amikor a kétnapos békesség után olyan békétlenül viselkedett, vagyis inkább benne az ital, hogy az a békétlenség, ha rendesen elosztotta volna, húsvétig is elegendő elevenségben tartotta volna az egész családot.

Aztán megkezdődtek ismét a művesnapok, amelyek visszahozták apámnak a munkát, ami az otthonvaló gazdasági szorgoskodáson kívül főleg erdei természetű volt, mert tűzifát is sokat kellett hordania két tűzhöz, vagyis hozzánk és nagyanyámhoz. Azonkívül pedig a közbirtokossági részt is télen kellett ölfának felhasogatni és ölbe rakni, mert egész esztendőre az a néhány ölfa volt a takarék vagyon. Ha valami váratlanabb baj adta elő magát, amit a szükség és a korcsma is eleget küldözgetett hozzánk, akkor apám hazahozott abból a fából egy szekérrel, s másnap elvitte a városba.

Nekem is visszahozták az iskolát a művesnapok, de az iskolán kívül és a régi szokások mellé hoztak egy új szokást is, ami abból állott, hogy hajnalonkint én tettem tüzet a kicsi kályhába. Ez a dolog valahogy úgy kezdődött, hogy egyszer-kétszer tüzet gyújtottam, vagy megjavítottam a tüzet, amit Anna néném vagy valaki más elrontott. Amikor látták, hogy én a tűzgyújtáshoz olyan jól értek, mert ahhoz csakugyan kedvvel kell érteni, akkor szokásba kezdett jönni, hogy jó reggelenkint is én gyújtsak tüzet. Ehhez a tudományomhoz hozzájárult még az is, hogy hamar tudtam fölébredni, és felébredés után mindjárt eleven voltam. Hajnalonkint, amikor az ablakok is még csak gondoltak a pirkadásra, abban a hideg nagy csendben csupán a nevemen kellett egyszer szólítani, s akkor én már fenn is voltam. Atyám tehát, aki mindig korán és magától ébredt, átszólott nekem az ágyból, mire én szó nélkül fölkeltem mindjárt, és tüzet gyújtottam. Utána legtöbbször visszabújtam az ágyba, de már nemigen tudtam elaludni, mert nyughatatlan voltam. Az eszem mindenféle dolgokon futkosott olyankor, s miközben pirkadott a hajnal, és a jégvirágok olvadni kezdtek az ablakokról, főleg a képzeletemet a jó és rossz tündérek vígan lovagolták.

Ebben a hajnali tűztevésemben és nyughatatlanságombam már akkor csírázásnak indulhatott az a nagy és sorsfordító esemény is, ami csak esztendők múlva következett bé.

De hát egyelőre csak az iskolába jártam, ahol nem én tettem tüzet, de ahol nem is volt olyan jó meleg, mint otthon. A papnak ugyan és a tanítónak minden esztendőben vittek fát a gazdák, mert a tüzelőfában is éppen úgy megvolt a kepe, mint a gabonában. Az iskolát azonban kihagyták a melengető számításból, minek folytán ott nemigen volt tüzelőfa soha; jobban mondva valamennyi volt, de az is inkábbat azért, hogy az iskola fáskamrája ne csodálkozzék egészen üresen. Azt a keveset aztán a tél elején hamar eltüzeltük, s az ábécé betűivel együtt kezdtünk a hideg teremben kuporogni. Az időjárás nem sajnált meg minket, sőt szelesen és fagyosan leste mindig az ablakokat, hogy vajon hol küldhetne bé hozzánk még több hideget. De minket legyőzni mégsem tudott, mert azt határoztuk egymás között, hogy amikor reggelenkint megyünk az iskolába, akkor mindnyájan viszünk hazulról egy-egy hasábfát a hónunk alatt. Így aztán melegben ültünk, és szívesebben is mentünk iskolába, hacsak valami olyan dolog nem adta elő otthon magát, ami nálunk nélkül nem történhetett meg.

Ilyen volt a disznóölés is.

Mi vízkereszt után öltük meg azt a süldőt, aminek a makkot az ősszel megszedtük volt, s amit az ölés napján sem lehetett még a kívánt módon kövérnek mondani, mert egészen kövér disznó csak tavasz felé lett volna. Apám semmit sem értett az efféle dolgokhoz, mint a disznóölés, mert ügyeskedni és hasznoskodni sohasem tudott. De ha tudott volna is ilyenfélét, akkor is inkább az italról mondott volna le, minthogy megöljön egy disznót. Ez pedig, amit mondék, eléggé beszél maga helyett is. Jobb is volt azonban így, mert Károly bácsi nemcsak szívesen eljött, hanem a jelenléte vendégségre is emelte a disznóölés napját.

Abban az utcában lakott Károly bácsi, nem messze tőlünk. Ingyen és jókedvvel csinálta az egészet, de amikor a friss disznóhúsból elkészült végre a lakoma, akkor engedelmeskednie kellett atyámnak és anyámnak, vagyis a disznótorra ott kellett maradnia. Ezt ő meg is tette, bár szokás szerint egy kicsit szabadkozott. Amikor azonban véglegesen megadta magát, akkor minket is folyton szorgalmazott az evésre, aminél fölöslegesebb munkát soha nem végzett. Azonkívül köszöntőt is mondott mindig, mégpedig olyant, amely teli volt ájtatossággal. Ezen nem is csodálkozott rajtam kívül senki, de aztán én is megértettem ezt a magaviseletét, mert megtudtam, hogy Károly bácsi a halottas házaknál is főszószóló mindig, és soronkint ő énekli előre a szomorú gyülekezetnek a gyászéneket.

Az olyan napok után, mint a disznóölő nap, rendesen aztán eseménytelen hetek és hónapok következtek, amit úgy kell érteni, hogy én az elbeszélt módon iskolába jártam, otthon pedig a szokott élet szirtes partjai között, a gondok és a ritka örömök váltakozó hullámaiban, lassan és valahogy előre eveztünk az időben.

Elérkezett a Nagyhét, amelynek szerdáján elmentek a harangok Rómába, s csak szombaton este jöttek vissza. De a harang helyett a templomi kamarából előkerült a kelep, amely furcsa nagy ládához hasonlított. A tetején öt vagy hét hosszú és leszorított fanyelve volt, melyeket a forgó rúd fogai egymás után fölemeltek és csattanva eresztettek vissza. Kitették a kelepet a templom elejébe, ahol a harangozó úgy nézte azt a szomorú alkotmányt, ahogy a bárkát nézhette valamikor a gályarab. Nehéz munka is volt hajtani azt a kelepet, mert a rudat, melyen az emelő fogak voltak, gyorsan kellett forgatni, ha valaki tisztességes kelepszót akart abból az alkotmányból kicsiholni. Nevettünk is azon, aki csak lassan tudta forgatni, mert akkor nem pattogtak messze ható hangon a fanyelvek, hanem csak akadozva számoltak, akárcsak mi az első elemi osztályban.

Ennél a kelephajtásnál még az első gyónás is könnyebben ment, pedig olyan lelki szerkezeten történt az is, amely azelőtt még soha nem volt használatban. De aztán utána annál jobban nevetett a piros tojás, ami néha játékos ábrázolatokkal is teli volt írva.

Nyilván ezekből kelt ki a tavasz is.

Megeredtek a patakok, és addig csörgedeztek s futottak néha, amíg elvitték mind az iskolai napokat.

A kisasszony helyébe is atyám lépett.

S elkezdődött ismét a munka.

Ami szántás még hátra volt, azt újból velem együtt végezte apám. Amikor törökbúzát és zabot vetett, már egyedül is földműves lettem néha, mert a boronával apám nélkül hajtottam a teheneket. A burgonyaültetéshez is elvittek, s megtanultam, hogy mekkora fészket kell vágni, és hogy milyen földben hány darab pityókát kell egy fészekbe tenni. Ami azonban egészen a kettőnk dolga volt, s ami a legjobban megmaradt a fejemben, annak a tavasznak s nyárelőnek az idejéről, azt a munkát „tisztításnak” hívták. Ez abból állott, hogy egy-egy gereblyével reggelenkint elindultunk, s estig valamelyik kaszállón tisztítottunk. Vagyis a szénafűről összeszedtük az ágakat, a sarjadó fűből kihúztuk gereblyével a tavalyi leveleket; s apám bokrokat is vágott ki a fejszével, amelyet ilyenkor mindig magával hordott. Az ágakat és a halott leveleket rakásba gyűjtöttük és elégettük. A halmok égtek is, de inkább füstöltek. A füst vastagon és gomolygó fodrokban gyúródott az ég felé. Néha meggondolta hirtelen magát, és egészen ránk özönlött, hogy elnyeljen minket. Máskor ingatagság nélkül és komoran kúszott fel a fák tetejére, ahonnét aztán elúszott az ég felé, vagy az erdőre borult, amely lassankint megemésztette.

A nagy tüzeken és a füst látványos játékán kívül még sok minden volt, ami azoknak a tisztításoknak a napjait megragasztotta az emlékezetemben, és nevezetessé is tette számomra.

Mondhatom mindjárt, hogy a szénafüvek és a kaszállók, ahova akkor járogatni kezdtem apámmal, mind változatos helyeken feküdtek; s valahány darabocska volt nekünk, azok a falutól mind távol bújtak meg, s egymástól is elég messze estek. Én azelőtt még sohasem jártam volt a szántóföldeken túl, csak egyszer Mogyorós-telekben, ami a szántóföldek és a ciheres kaszállók határán feküdt. Most azonban nemcsak a bokros és a cserjés szénafüvekre vitt el apám, hanem erdős messzi helyekre, sőt fel a hegybe is, ami azt a rengeteg fennsíkot jelentette, amely a falutól északra s úgy nyolc kilométer távolságra kezdődött. Ennek a hegyi fennsíknak egy része havasi legelő és kaszálló volt, majd azok mögött rengeteg erdők következtek, északra a Gyergyói-havasokig és keletre a Hargita lábai felé.

Volt egy olyan kaszállónk is, amit Lászlódombjának hívtak; s ott láttam először, hogy miképpen termik az erdei gyöngyvirág, és hogy milyen borzos és puha pálcikát virágzik a mogyorófa. A hallgatag erdőben bugyogó forrást is ott láttam először, valamint bohókás búbos bankát és a fa odvában fészkelő lódarazsat, mely nemcsak a legvadabb, hanem a legveszedelmesebb állatokkal is versenyezhet. Gálmocsárában láttam sok-sok fehér nyírfát, minek a kérgéből viricset eresztenek, és az ágaiból söprűt csinálnak; s ott láttam először földi méhet is, amelyről apám azt mondta, hogy a neve „bég”. „Czinigetőben” mérhetetlen sok szúnyoggal voltunk együtt, melyek még a füstöt is elviselték, csakhogy szerethessenek minket; Szászkelében megismertem a mérges zászpa növényt és az eleven tavaszi rókát, amely olyan rongyos volt, mint egy elbujdosott suszterinas.

A legszebb és a legcsodálatosabb dolgot azonban messze a havasi fennsíkon láttam, amikor június első felében oda is elvitt apám. Amikor mentünk ugyanis az óriási mezőben, az erdők fölött, úgy láttam egyszer, mintha a távolban mindenütt patyolatfehér lenne a föld. Először azt hittem, hogy csak fehéret káprázik a szemem, de ahogy egyre közelebb mentünk, mégis igaznak kezdett tetszeni, amit láttam.

– Ott mi van? – kérdeztem apámtól.

– Ott kápolnavirág – mondta apám.

– Mindenütt?

– Mindenütt!

Nemsokára odaérkeztünk, s hát valóban, ameddig csak ellátott a szem, ott mindenütt kápolnavirág volt, vagyis patyolat nárcisz. Úgy nőttek vadon milliószámra, mint az égen a sűrű csillagok; s amíg keresztülmentünk azon a nárciszmezőn, azalatt annyi illatot szagoltunk, hogy még egy hét múlva is éreztük, és mentünkben mindenütt láthatatlan nárciszmezőkre gyanakodtunk.

Ama valóságos hegyi mezőn túl, de még messzecske tőle, afféle vad erdei legelő következett, amelyen a hegyi csorda szokott tanyázni. Főleg tinók és olyan más állatok voltak abban a csordában, melyeket kora tavasszal elhajtottak, és csak ősszel eresztettek vissza a faluba. Itt-ott hatalmas öreg bükkfa terpeszkedett, s közöttük nagy tisztások terültek el, melyeken a csorda legelt, egyik tisztásról a másikra ereszkedve. A pásztor fejszét is hordott rendesen magánál, s legalább három óriási kutyája volt, melyek már akkor ugatni kezdtek, amikor mi még csak a kolompok szavát hallottuk.

Nekünk is volt két tinónk abban a csordában. Apám megnézte a tinókat, hogy mennyit nőttek az utolsó hetekben, majd a tarisnyából nagy darab sót húzott elő, s azt letette a két tinó elé. Nagy mohósággal addig nyalták a tinók a sót, ameddig egy szikra sem maradt belőle. Akkor a pásztornak is adott egy csomag hetes dohányt, majd azt mondta nekem:

– Hát itt van.

Értettem, hogy a csorda van itt, de azt is gondoltam, hogy nemhiába mondja, amit mondott, mert apám ok nélkül nem szokott szólani. S amit gondoltam akkor, az igaz is lett, mert a nyár közepén azt mondta egyszer apám:

– A tinókat meg kéne sózni.

Ez annyit jelentett, hogy a két tinónak, fel a havasi legelőre, ismét sót kéne vinni. Az első percben anyám nem is merte volna gondolni, hogy apám velem akarja olyan messzire elvitetni a sót. Hamar megtudta azonban, s meghallottam én is, mert kicsi idő múlva így folytatta apám:

– A legényke tudja, hol a csorda.

Szinte veszekedés lett a dologból, mert anyám nem akart egyedül ereszteni a hegyekbe; végül azonban mégis az atyám akarata győzött, mert a nagy darab sóval és a hetes dohánnyal a tarisnyában, el kellett indulnom az útra. Nem tudhatták, hogy szívesen megyek-e, vagy inkább maradnék, mert egész idő alatt nem szóltam egy szót sem. Annál inkább gondolkoztam azonban, jobban mondva nem is gondolkoztam, hanem küzdöttem némán a gondolatokkal, amelyek egyszerre úgy reám törtek, hogy az indulás perceiben még nem is tudtam eligazodni közöttük.

Ez a dolog egy szombaton délután volt, mindjárt délebéd után. Úgy számította apám, hogy két óra leforgása alatt, ha serényen szedem a lábaimat, odaérkezem a havasi legelőre; s ha már ott egy órát is ülök, ami bőven elegendő, akkor még napvilág otthon lehetek ismét. S ha nem, úgyis holdvilág van.

Hát én elindultam a tarisnyával a nyakamban, s olyan gyorsan aprítottam ki a faluból, s mindenütt a Nyikó partján a hegy felé, hogy a két fülem mellett s a hátam közepén folydogált lefelé az izzadság. Igaz, nagy meleg is volt; olyan lerekedt, tikkasztó nagy meleg, amilyen ritka napokon szokott lenni. A szemem járt mindenfelé, de leginkább az utat ügyeltem, nehogy elbolonduljak valamerre. Ha emberekkel találkoztam, az én tudásom mellé azokkal is elmagyaráztattam az utat; s büszke és vidám voltam, amikor hümmögve ámultak azon, hogy én milyen útra megyek egyedül. De amikor Bálintén is átalmentem, ahol tavaly a makkot szedtük volt, akkor már nem láttam sehol embert, csak óriási nagy fákat és nagy madarakat; s mondhatnám, hogy a csendet is láttam, mert az is olyan nagy volt és sűrű, hogy majdnem látni is lehetett. Annak az erdőnek a végén jót ittam a Nyikó vizéből, amely ott még csak patak gyanánt csörgedezett; majd balra fordulva megindultam fölfelé egy rettentő köves úton, melyet „Fenyés útjának” neveznek. Valami óriási és üresen tátongó patakmeder mellett vezetett fölfelé az az út, de kétoldalt, előttem és utánam mindenütt csak erdő volt; s jobbra éppen egy fiatal fenyőerdő, amely olyan sűrű volt, hogy abból bármilyen vadállat hirtelen szökhetett volna rám. De nem történt semmi baj, mert azon a meredek köves úton hamarosan elérkeztem a hegyi fennsík szélére, ahonnét már szinte játék és örvendezés volt átmenni a fennsíkon és eljutni a csordához.

Messziről meghallottam a kolompok szavát, s odamentem a pásztorhoz, aki egy darabig még nézett a hátam mögé, mintha várta volna, hogy valaki még érkezzék. Amikor látta s el is hitte végre, hogy csakugyan egyedül jöttem „megsózni” a két tinót, akkor egy madárfiút adott nekem ajándékba, amit azon a napon fogott volt, hogy egyedülvalóságában babusgassa, és beszélgessen véle.

Megismertem, hogy feketerigó; s hogy meg tudtam ismerni, annak a pásztor úgy örvendett, hogy kétszer is azt mondta:

– Az, ugye!

Rendesen elvégeztük, amit kellett; s még azt is megkérdeztem, hogy mennyit nőttek a tinók. Azután ismét a nyakamba akasztottam az üres tarisnyát, és a markomban a madárfiúval megindultam hazafelé. Amikor a havasi fennsík nagy mezején jöttem keresztül, még láttam a napot, amely legalább egy ölnyire volt a föld peremétől. De már mellette balról s még inkább dél felől réteges kék felhők emelkedtek, amelyek el is takarták nemsokára a napot, s néha mintha meg is világosodtak volna, akárha tűz lobogott volna fel mögöttük.

Még jobban sietni kezdtem szembe a felhőkkel. De akárhogy siettem, még a fennsíknak a szélére sem tudtam eljutni, amikor a felhők felől megérkezett a szél. Lentről, ahol az erdők voltak, s ahova a Fenyés útján le kellett ereszkednem, mély zúgás hallatszott, s mintha ott az egész erdős völgy tompán nyögött is volna. A mező peremén már zúgott a szél, s úgy láttam, mintha fölöttük állanék a felhőknek, melyek a völgybe hömpölyögtek, s a völgyből neki annak az erdős oldalnak, ahol nekem a köves úton le kellett mennem.

No, vége az életemnek! – gondoltam magamban.

A kalapomat, nehogy a szél elvigye, a szájával fölfelé a tarisnyába tettem; s a madárfiút beléültettem a kalapba. Akkor a jobb kezemmel összefogtam felül a tarisnya száját, és a legnagyobb elszánással kezdtem lefelé ereszkedni az erdőbe, hogy a Fenyés köves útján lejussak a völgybe, ha még azt megengedik nekem az égben lakó hatalmak. Amint azonban a meredek, köves úton az erdőbe jutottam, egyszerre olyan sötét lett, hogy csak a kövek s az úton a por világított. Közben mormogott és recsegett az erdő, s bőgött alul a völgy. Az arcomon nagy esőcseppek teremtek valahonnét, majd villámlani kezdett, gyorsan egymás után, s úgy csattogott és háborgott a tűzben az erdő, mintha nem is a földön lettem volna, hanem valahol a pokolban.

Úgy féltem, hogy azt hittem, teljesen megemészt engem a félelem.

Mint valami rettenetes álomban, azt is csak úgy láttam, hogy a villámok fénye mindegyre elönti az erdőt; s ugyanakkor látnom kellett, hogy no, most engem a hatalmas reccsenések megtörnek, mint a diót.

De a tarisnya száját szorítottam a markommal.

Jóformán nem is tudtam, hogy miképpen kerülhettem le épen és élve a völgybe, de végre mégis ott voltam, mert a megduzzadt patakon által kellett mennem, mivel az út azon átvezetett. Magosra tartottam jobb kezemmel a tarisnyát, és keresztülgázoltam a patak vizén; s ahogy túlfelől tovább s ismét tovább mentem, szűnni kezdett a vihar, és a felhők hamarosan eltakarodtak.

S akkor ismét napvilág lett lassan.

Amikor a makkos erdőnek már a szélén jártam, hát a korai alkonyatban egy kicsi, fiatal és fürge asszony tűnt fel, amint szembejött velem. Mindenre gondoltam volna, csak éppen arra nem, hogy anyám lesz a fiatal fürge asszony. Pedig édesanyám volt, mert amikor meglátott, örömében mindjárt felkiáltott, majd odafutott hozzám, és átölelt.

Tudtam, hogy értem jött, mert űzte az aggodalom.

– Megsóztam a tinókat – mondtam neki.

Megfogta anyám a kezemet, s úgy kezdett vezetni, mintha nála nélkül nem is tudnék egyet se menni. A másik kezében valami furcsa kampós pálca volt, de a pálcán drótok voltak, s az alján kicsi és fekete vászontollak lebegtek.

– Az mi a keziben? – kérdeztem.

– Esőtartó – mondta anyám.

Amikor látta, hogy csak botot látok, hozzátette:

– A vásznát elvitte a szél.

Azt már meg sem vártam, hogy kérdezze, hanem a tarisnya száját megnyitottam egy kicsit, s feléje tartottam.

– Nézze meg – mondtam –, itt egy madárfiú van!

Nagy örvendezéssel így érkeztünk haza, de akkor már kész este volt. Apám ott ült az ereszben, a kályha mellett a kicsi széken, de csak enyhülő arccal nézett reám, hogy mégsem vesztem oda az égiháborúban.

Hát, most már kár is lett volna értem, mert ezen a nyáron, minek a végén immár nyolcesztendős lettem, nemcsak fő segédje voltam atyámnak bármiféle munkában, hanem sok mindent magam is el tudtam végezni egyedül. De a mezei munkát, mely reggel elvitt hazulról, s rendesen csak este hozott haza, abban az időben gondokkal árnyékolta bé a rigó. Kicsi kalitkát szerkesztettem volt neki, s kora reggelenkint, mialatt apám ellátta a teheneket, én is bogarakat és hernyókat keresgéltem a rigónak. Féltem azonban folytonosan, hogy valami történni fog vele; s ez bé is következett, mert az egyik este, amikor apámmal együtt hazajöttem a mezőről, azt kellett Annától hallanom, hogy a rigó elrepült.

– Mikor?! – kérdeztem.

– Nem néztem meg, hogy hány óra volt – mondta Anna.

Anyámra tekintettem, mintha ő még tudott volna segíteni a dolgon, de anyám kedvesen és szelídítő módon csak mosolygott, és így szólt:

– Már otthon van rég.

– Hol otthon?

– Fenn a hegyekben, a bükkfa-kastélyban – mondta anyám.

Nagy bánatban voltam egy ideig, de aztán, mivel madárfiú sem volt már, lassankint az emlékeim közé költözött az a zivataros nap is, amely valójában kétszer sötétedett volt bé. Azt hittem, hogy ott nyugton is marad immár örökké, de abban az esztendőben még két olyan esemény történt, amely az emlékezetemből egy kicsi időre előszólította.

Az egyik esemény nagyon szomorú volt, s éppen Szent István napján esett meg. Mivel másokkal együtt mi is el voltunk maradva a mezei munkával, hát azon a napon is, ámbár nagy ünnepnek számított, az egyik ciheres kaszállón szénát csináltunk. Mindjárt délebéd után nagy és hirtelen felhőszakadás zúdult a földre, s rövid ideig úgy dolgoztak a villámok, mintha tüzes nyársaikkal meg akarták volna likgatni a földet. Amikor pedig elvonult a mérges vihar, utána nem sok idővel furcsa kiabálást és hangokat kezdtem hallani a völgy felől. S mivel a fülem mintha jajveszékelést is fogott volna, megfutamodtam arrafelé, hogy vajon ott mi lehet. A bokros helyeken és a gyér fák között addig futottam lefelé, amíg egy nagy lapos kaszálló közepiben, egy magányos fa alatt embereket láttam összegyűlve. Amikor odamentem, s furakodva a fa alá néztem, hát két kaszás embert láttam, amint mozdulatlanul ott feküdtek a földön. Az egyik hosszan feküdt, s a másik magába roskadva, a két kasza pedig felettük lógott, a fa ágára akasztva.

– Mi lelte őket? – kérdeztem.

– A villám megütötte – mondta valaki.

Egyszerre megborzadtam, mert én halott embert is csak a ravatalon láttam odáig; olyant pedig, akit a villám sújtott volna agyon, el sem gondoltam volna soha. De akit ravatalon láttam, az is egészen más volt, nem olyan, mint ez a két ember, akik a viharban, mint valami óriási makk, valósággal lepottyantak a fáról, hogy a halál disznói lent őket megegyék.

Mindenki sötéten szomorú volt, a két halott mellett pedig asszonyok sírtak. S abban a gyászos bánatban magukra maradtak az emberek, mint az esett és jelentéktelen árvák, mert az idő hamarosan kivergődött, s fényes és párás örömben úgy úszott minden, mintha nem is meghaltak volna azok ketten, hanem megszülettek volna.

Hát akkor, azon a furcsa és kegyetlen délutánon, az én emlékeim közül is előfurakodott az a hegyi zivataros nap, amikor én is a csapkodó villámok között ereszkedtem le a Fenyés köves útján. Hát ha engemet is levágott volna akkor a villám! De valamilyen okból nem vágott le; talán azért, hogy ismét iskolába menjek, és írásban s olvasásban nyaggassam az ábécét, ahogy azt a második osztályban tenni kellett. De az is lehet, hogy abban a veszedelemben csupán a Márton napja kedviért maradtam meg, ami tudvalévőleg novemberben van, s a nagyapám emlékezetére szolgált.

Akkor történt ugyanis, hogy apám ismét elment egy kicsit hazulról, s amikor éjfél után ittas állapotban hazajött, akkor felemlegette azt a régi hegyi napot, amikor sót vittem a tinóknak, és az erdő között belékerültem az égiháborúba. Különösnek tartottam, hogy addig soha nem szólott róla, hanem magában tartotta; de aztán idővel béláttam, hogy sok gondja-baja között nem törődhetik minden kicsi dologgal. Nem úgy volt azonban, ahogy én véltem, mert azon a Márton-nap éjjelén elmondta az egész nyári zivataros nap történetét, majd intelmeket fűzött hozzá, végül pedig így szólt:

– Féltél-e egyedül az erdőben?

Mivel nem akartam hazudni, kimondtam nehezen:

– Féltem.

– Mitől féltél?

– Mindentől.

– A villámoktól?

– Azoktól is – mondtam.

Atyám elgondolkozott, nehogy valamit kifelejtsen, majd hirtelen fordulattal azt kérdezte:

– Most félsz-e?

– Most nem sisteregnek a villámok – mondtam.

Eme mondásom után azt hihette nyilván, hogy kicsibe veszem őt, mert egyszerre akkorát kiáltott, hogy az fölért volna egy kisebb mennydörgéssel. Én és a lámpavilág megremegtünk egy kicsit, anyám azonban, aki már éppen várta az új gyermeket, bátran odaszólt neki:

– Ne indíts háborút, amikor mindenki aluszik!

Apám valóban csendesebb lett, de a hangjában keserűséggel mondta:

– Meg kell neki ismerni a szegény ember életét!

– De nem éjfélkor! – felelte anyám.

S bár igazat mondott, apám mégsem törődött véle, hanem így folytatta:

– Hadd tudja meg, hogy menni kell hidegben s melegben; dolgozni kell sárban s a porban… Szép időben izzadni, s esőben megázni… Nem számít a vihar sem, csak egyedül az számít, hogy mocskolódjék és dolgozzék, mert ez lesz az ő sorsa, ha immár ideszületett nekünk…

Erre anyám sem tudott szólani rögtön, mert tudta, hogy úgy van, hiszen az adó, a rovatal és a hivatal, s még a mostoha időjárás is, mind nyomott minket. De aztán a vigasztalanságból mégis kiröppentett anyám egy szót.

– Megváltozhatik – mondta.

Apám felemelte a fejét.

– Hogy s mint? – kérdezte.

– Úgy – folytatta anyám –, hogy embereké a világ, s egyszer megváltoztatják. Összefognak, akik bajosan élhetnek, s fordítanak egyet rajta.

– Az kéne hát! – mondta atyám.

Elhallgattak, gondolván talán, hogy most már a reménységen van a sor.

S az én számomra az kezdett is békövetkezni, mert apám kiengedett sötét szavainak a bokrából, amelyek azért voltak olyan riasztók, mert igazak voltak. Így aztán ismét célul tűzhettem ki, hogy megint elaludjam, ami hamarosan meg is történt.

Másnap, amikor újból az iskolában ültem, az jutott eszembe, hogy én már, ha felnőhetek, bizonyosan okos ember leszek, mert éjjel apám tanít s nappal a kisasszony.

Így múlván a hetek, nemsokára leesett ismét a hó.

Aztán a hóhulláson kívül nagyobb esemény sokáig nem történt, hacsak eseménynek nem számítom azt, hogy karácsonykor a kántálók hozzánk is eljöttek. Igaz, hogy csak afféle első járatú növendéklegények, de az is azt mutatta, hogy Annát immár kezdik leányszámba venni, mert a karácsonyi kántálók csak leányos házakhoz mentek el. Anyámat elég váratlanul érte a dolog, de szerencsére kalács és dió-mogyoró volt a háznál, amivel meg lehetett kínálni a legényecskéket, kik a Kisded születésnapját arra használták fel, hogy belé akarjanak cseperedni a legénysorba.

A farsangon aztán még annál is nagyobb esemény történt, mert megszületett az új testvérem, aki fiú volt, s akit Gáspárnak kereszteltek. Ez a születés mindjárt két jóféle hasznos dolgot is eredményezett nekünk, főleg gyermekeknek, akik már Annával és az újjal együtt négyen voltunk. Ugyanis ennek a kicsi Gáspárnak is, mint ahogy velem is tették volt, két keresztanyát hívtak, s az mind a kettő hordta a gyermekágyhoz az ünnepi ebédeket, ami dicséretes nagy szokás volt. Az elején hetenkint kétszer-háromszor is hoztak ilyen ünnepi ebédet, ami tyúkhúslevesből állott, benne a főtt tyúkkal; valamint pánkó vagy kürtőskalács is járt hozzá. Azokat aztán jóformán mi ettük meg, mert anyám csak a szokásnak tett eleget, amikor megkóstolgatta; ellenben az öröme abban telt, hogy mi az egészet lelkesen elköltsük.

Amíg anyám ki nem szabadult, vagyis amíg a gyermeket ismét bé nem mutatták a templomban, úgy hat hét múlva, addig nekünk is igazi farsangunk volt a jó ebédek után.

Utána pedig az a nagy dolog történt, hogy nagyanyám, tekintve immár a négy gyermeket, szobát cserélt velünk. Vagyis mi átköltözhettünk a nagy szobába, ahol addig ő lakott, mint egy nagy fejedelem; ő pedig egész hatalmával és a mártíromság öreg koszorújával bévonult a kicsi szobába.

Nagy és emlékezetes dolog volt ez a változás, mert bennem olyan érzéseket költött elevenre, mintha egy kicsit más és tágasabb világba költöztünk volna. Nem kicsi kalitkában voltunk már, melynek az egyik ablaka a csűrre és a favágóra szolgált, s a másik is csak a fák és a messzi házak teteje között mutatta a távoli világot. Hanem tágas nagy szobában, melynek dél felé két jólátó ablaka volt; nyugati irányban pedig, a ház utca felőli és felemelt homlokán, úgyszintén két ablakon lehetett messzire látni, át a Nyikó völgyén, a szabad és szelídebb világba.

Ettől az időtől kezdve atyám hajnalonkint még korábban serkentett fel, hogy tüzet gyújtsak. Helyes is volt ez a korábbi tűztevés, mert a négy ablakon keresztül sok hideg lopakodott bé éjjelen át a szobába, s így a kicsi kályha a melegítésre több időt kért. De én nemcsak szívesen keltem fel korábban, hanem idővel úgy megszoktam a dolgot, hogy serkentés nélkül is gyakorta idejében ébredtem. Amíg a forgácsot béraktam, és a szalmával lábra kapattam a tüzet, sokat kellett dideregnem, mert olyan nagy hidegek jártak akkor, hogy a fák ágaira fehér kötés fagyott, s talán még a szerelmes legény sapkájában is megfagyott a bolha, amikor a legény hajnalfelé csikorgott haza a kedvesétől. Az ablakok is mind fehérre vastagodtak, mire eljött a hajnal; s úgy oda voltak fagyva, hogy jó ideig, amíg ki nem engedett, nem is lehetett kinyitani.

Nap nap után így folyt az élet, szinte állandó és egyforma forgással, a népesedő szegény családban, az erdős hegyek lábánál, a völgyi faluban.

Aztán ismét eljött a tavasz, s a tavasz után a dolgos nyár.

A munkát csak olyan nagy események állították meg egy kicsit, mint amilyen az országos baromvásár volt, amelyet a mi falunkban Nagyboldogasszony körül tartottak minden esztendőben. Ilyenkor nagy bolydulás volt, mert a vegyes sokadalomból senki nem akart kimaradni, akinek legalább egy tinója volt; s akinek még egy tinója sem volt, az olyan ember éppen azon buzgólkodott, hogy valahogy legyen neki. A környező s a távolabbi falukból csak úgy özönlöttek hajnaltól délig az emberek; ki szekérrel zörgött, ki gyalog hajtotta marháit. Az egyik csak egy borjút, a másik gyönyörű két ökröt, sokan pedig kikefélt lovakat rúgtattak a sokaságban, mely teli volt kiáltásokkal, nagy kurjantásokkal; nyerítésekkel és hatalmas bőgésekkel. A pogácsás is kirakta a változatos pogácsákat; a mészáros szabad tűzön cserszegtette a húst és szagosította meg az állatok bőgését; a korcsmárosok fénylettek, mintha szerelmesek lettek volna mindenkibe; s a méhsert is megcsapolták, hogy mindenki, aki elvégezte volt a húsvéti gyónást, ihassék belőle legalább egyszer egy esztendőben.

Mindenki alkudozott, barátkozott és marokba csapkodott; s nem volt senki jövevény, akinek délutánra legalább egy örökké tartó barátja vagy egy édes komája ne lett volna.

De mi, gyermekek sem ültünk otthon azon a napon, ami maga után vonta a következő napot is, mert az árusok és a vásárosok közül sokan másnapra is ottmaradtak. Egyik azért, hogy még eladja megmaradt portékáját; a másik azért, hogy a veszteséget helyrehozza vagy a nyereséget megfejelje; a harmadik pedig részegen ragadt ott valamelyik új komájánál, s csak másnap reggel vette észre, hogy nem mene el a tegnap.

Mi, gyermekek egyik napon sem maradtunk otthon.

Azt gondoltuk, hogy a világon nincs is nagyobb sokadalom, mint amekkora nálunk van. Láthattunk tarka teheneket, amilyeneket nem tartottak a mi falunkban. Vastag bőrű és fekete, rettentő bivalyokat is láttunk, ami szintén nem volt senkinek nálunk. Merkelő bikát és gangos ménlovat is nézhettünk; sőt nagy fülű szamarat is, amely ugyancsak annyira nem volt honos a faluban, mint ahogy a szamárral vetekedő óriásnyúl. A pogácsák, a méhser is bámultatták magukat, de legjobban mégis a sárgadinnye varázsolt meg minket, mert a mi földeinken csak annak a mostoha testvére, vagyis a tök termett meg. Órák hosszat ott ólálkodtunk a kóberes szekerek mellett, amelyek valahonnét messziről hozták a dinnyét. Figyeltük a dinnyék gazdáját, de azok között sem találtunk egyet sem olyant, aki legalább azon a két napon vak lett volna.

Akkor jöttem rá én is, hogy milyen nagy baj a pénztelenség.

S amikor ezen elkeseredve gondolkoztam, életemben először jutott eszembe, hogy pénzt keressek valahogy. Mivel nagy meleg volt, melyben a szomjúság is egész nap ott van a vásáron, az a gondolatom támadt, hogy vizet kéne árulni a szomjas embereknek. Hamar hazamentem, s egy nagy korondi korsót megtöltöttem jó hideg kútvízzel, a korsó szájára ráakasztottam egy csuprot, és visszasiettem a vásárba. Nem volt egészen rossz a gondolatom, mert két óra leforgása alatt eladtam a korsó vizet. Igaz, hogy csak egy krajcárt kértem egy csupor vízért, amit még meg is szereztem, ha valaki szomjasabb volt, vagy esetleg nagyobb vízivó, mint ahogy kellett volna.

Így aztán, mint vízkereskedő, sokféle emberrel akadtam össze. De azok között egy olyan emberen ámultam a legjobban, akinek az öltözete is egészen más volt, mint a miénk; azonkívül pedig nem is úgy beszélt, ahogy mi, hanem megnyújtotta kegyetlenül a szavakat, s valami más beszéddel is szólott egyszer a fiához, aki egy furulyával a kezében ott üldögélt a szekér farában. Az embernek nagy haja volt, és a haján gombakalapja. A buggyos ujjú inge fölött kicsi bundamellényt viselt abban a nagy melegben; az inge pedig, a nadrágján kívül, szinte a térdéig le volt eresztve, s a derekán egy széles bőrszíjju szorította össze.

– A bácsi mi? – kérdeztem tőle.

– Román – mondta, majd hozzátette: – Román ember.

A fia egyet sem szólt, de ő szívesen beszélt velem. S hamar elmondta, hogy ő Holdvilág faluból való.

– Hát az hol van? – kérdeztem.

– Ottan, hol van Ebesfalu – mondta.

Tőlem Ebesfalvát is mondhatta, mert azt éppen úgy nem tudtam, mint Holdvilágot. Csak az a bámulat támadt bennem, hogy milyen nagy lehet a világ, ha ilyen emberek s olyan faluk is vannak benne. De a képzeletemet a román ember nem hagyta röpködni, mert olyan beszédes lett, hogy egy percet sem hagyott szó nélkül. Hanem elmondta, hogy egy egész napig jött a falujából, s az egyik lova útközben meg is sántult. Szerette volna még ősz előtt eladni őket, mert kényesek és nagyétkűek; s másik olyan kettőt akart venni helyettük, melyek nagyobb szőrt viselnek, s jobban elviselik a bajt. Mondta neki egy vasúti ember, hogy a farkaslaki vásáron olyanféle makacs lovat lehetséges venni, mert hegyi falu az, s nagy vására van neki. Az igaz is, mert hegyek vannak a szemnek, s a vásár is forgalmas, de mégsem akarják venni az ő lovait. Mikor meglátják, hogy sánta, mindjárt fordítják másfelé a szót, pedig csak kényességből lett sánta, miből három nap alatt semmi sincs.

– De van nagyobb baj – mondta.

Amikor megkérdeztem tőle azt a nagyobb bajt, akkor elmondta, hogy a szénája elfogyott, mert a lovak mind megették. Az pedig úgy történt, hogy ő elment összevissza a vásárba, a lovak pedig nekifordultak a szénának, s addig ették, amíg mind megették, mert a fia csak üldögélt háttal nekik, és a furulyát fújta.

– Most kéne széna – mondta ismét az ember, majd hozzátette: – Nektek nincsen eladni?

Jólesett nekem, hogy kilencesztendős létemre úgy beszélt velem, mint egy meglett emberrel, bár az öltözetem olyan is volt, mert harisnyában voltam, fekete kalapban s kicsi mellénykében, csak éppen mezítláb. Idegenben is érezhette magát, akinek nálunk nem volt komája; s a barna szemében is sok méla szomorúság volt.

– Menjünk, hátha lesz – mondtam neki.

Arra a „hátha lesz”-re a román ember egy összekötő kötelet vett magához, s ketten megindultunk hazafelé. Amíg mentünk, azalatt elmondta, hogy neki mi a neve, amiből csak arra emlékszem, hogy valami Pável volt; s el azt is, hogy kevés földje van otthon, de inkább fuvarozik a két lóval, mert a vasúttól nem messze lakik. Említette azt is, hogy magyart ismer, aki jó ember, s most velem eggyel több lesz azoknak a száma. Amikor ezt kimondta, egy kicsit megijedtem, hogy otthon esetleg nem adnak szénát neki, s akkor én kiesem nála a jó emberek sorából. De szerencsére nem úgy lett, mert atyám a vásárban időzött valahol, anyám pedig megengedte, hogy Pável bácsi egy öl szénát vihessen. Mivel én is segítettem neki, majdnem egy mereklye szénát kötött össze, de csak akkor jött a meglepődése igazán, mert anyám nem fogadott el a szénáért pénzt.

– Ember emberrel találkozik – mondta neki.

Pável bácsi megköszönte a jótéteményt, én pedig a kicsi utcán keresztül elkísértem őt az útig. Ott amikor látta, hogy vissza akarok menni, azt mondta nekem, hogy nagyobb koromban, ha majd arra vezet az utam, őket látogassam meg; azután pedig, mialatt a jobb kezével a szénát kötelénél fogva a hátán tartotta, a bal kezével kotorászni kezdett a zsebében, s nekem egy piculát adott, vagyis húsz fillért. Visszafutván, anyámnak örvendezve mutattam meg a pénzt, s melléje azt mondtam:

– Jó ember volt ez a román.

Anyám valami olyanfélét mondott erre, hogy a jó ember szerencsével jár, ami reám nem nagyon talált akkor, mert a piculából nyolc krajcárt fanyelű bicskára költöttem, de a boltos egy olyan zöld nyelű bicskát adott nekem, aminek másnap az éle hátratörött. Ebben a szomorúságban aztán a vásár lassankint visszahúzódott az emlékeim közé, s a vásárral együtt a román ember is.

S elkövetkezett megint a nap, amikor ismét az iskolába kellett menni. Ez nemcsak azért volt nevezetes, hogy immár harmadik osztályos voltam, hanem főképpen azért, mert a „nagyok” iskolatermébe kerültem, s már nem a kisasszony keze alá, hanem a tanító úrhoz. A változásban nagy örömem volt, mert tetszett nekem, hogy termetben és tekintélyben egyaránt növekszem; csak éppen amiatt szomorkodtam egy kicsit, hogy a kisasszonyt el kellett hagynom, mivel szerettem őt és a tanítását, bár elég változékony természete volt. Ebben a szomorkodásomban valamit enyhültem azonban hamarosan, mert a kisasszony sokat időzött ismét nálunk. Részint Bajna paphoz jövögetett bé, aki a katekizmust tanította nekünk; részint pedig a tanító urához, akit pótolt is sokszor, mert a tanító úrnak sokféle dolga volt mindig. Gazdaságot is tartott, lovat és tehenet; kertészkedni is szeretett, nemkülönben gondozni a gyümölcsöskertet. Mindezeket s még hozzá a kántorságot nem tudta úgy megtenni, hogy mégis mindig a teremben legyen, s tanítson minket. Ámbár ha egyazon időben három helyen lett volna, mi azon sem tudtunk volna csodálkozni, mert olyan serény és fürge ember volt, mint a nyúl és az egér együtt. Vidám és kedves arcán kicsi kunkori bajuszat viselt; gyorsan is beszélt, mint amilyen hirtelen mozgott; s futni, ugrani és énekelni olyan csodásan tudott, hogy mi nemcsak ámultunk rajta, hanem nevettünk is mindig.

Az emberek is nagyon szerették, főleg a nyájas beszéde és a szép éneklése miatt.

Bezzeg Bajna pap egészen más ember volt. Jó termete erősnek látszott, a fekete haja mindig lobogott, és tűzzel volt teli a sötétbarna szeme. Úgy is járt sokszor, mint egy legény, aki már mindenkivel megküzdött, de senki sem akadt, aki a földhöz tudta volna őt verni.

A jegyzőt most nem említem, hanem máskorra hagyom, mert abban az idő tájban, vagyis harmadikos koromban valami olyan dolog történt, amiben a pap, a tanító és a kisasszony háromságot alkotott, bár egyáltalában nem szentet.

Ez a furcsa és hihetetlen dolog az ősz folyamán történt, ami hosszan tartott, és szép is volt abban az esztendőben. Nagyon későn mégsem lehetett, mert a nagy vaskályha, amelyik a negyedik osztályosok padjai előtt állott a teremben, még nem került volt tűzi használatba. Ott állott hidegen és némán a kályha, melynek az ajtaját az elmúlt tél óta ki sem nyitotta senki. Amikor azt utoljára bétették, talán akkor vehették el a hosszú és kanyargós kürtőt is róla; s még úgy ült most is, az oldala tetején azzal a kerek nyílással, ami a kürtőnek a helye. Hát ez nem is lett volna baj, ez az alsó nyílás; ellenben az a felső, amelyik a mennyezet deszkáján üresen kereklett, hogy majd a kürtőcsövet a padlásra vezesse, az a felső karikanyílás belékerült a hihetetlen történetbe.

Úgy volt ugyanis, hogy az egyik reggel, mint máskor is, bégyűltünk az iskolába. Egy darabig magunkban zajongtunk, mert a tanító úr valahol késett. Bizonyosan fontos dolga volt, talán a gazdaságban, vagy ki tudja hol. Úgy kellett lennie, mert nagy sokára sem ő jelent meg minket tanítani a teremben, hanem a tanítóné kisasszony, vagyis az ő felesége. Az ilyen dolgot sohasem bántuk, mert a kisasszony, amikor az ura helyett jött, nemigen kérdezett tőlünk leckét, hanem csak olyanformán töltötte velünk az időt, mintha iskolában volnánk. Akkor reggel is, amiről most beszélek, megjelölt valamit az olvasókönyvben, hogy azt a nagyobbak másolják le; nekünk pedig, kiknek füzetünk és palatáblánk még vegyesen volt, azt kellett írásban felsorolni, hogy az esztendőnek hány évszaka van. Amikor ezt velünk elrendezte, ő felült az emelvényre az asztal mellé, mi pedig munkához láttunk. Ez a munka, különösen a harmadik osztályban, nagy mozgolódással és sűrű duruzsolással kezdődött, mert voltak olyanok is, akiknek sem irkájuk nem volt még, sem már palatáblájuk. Ezek vagy lebújtak a padra, mintha nyögnének belé, úgy írnának, de közben csak puffogtak a mások zavarására; vagy pedig azon ügyeskedtek, hogy valakitől kerítsenek egy irkalapot.

A kisasszony valami könyvet kezdett olvasni, de az ablakok felé is nézegetett mindegyre. Reánk nem sokat hederített, csak néha, mintha álmában szólalt volna meg, úgy mondta:

– Csend legyen.

Csend azonban nemigen lett, mert akiknek akadt volna is, amire írjanak, azok is az esztendő évszakain osztozkodtak, mintha közös megegyezéssel abban az órában kellett volna eldönteni, hogy az évnek hány szaka legyen, s azokat miképpen nevezhetnők el. Miközben a szegény esztendőről javában folytak így a tanácskozások, akkor lépett bé az ajtón Bajna pap, vagyis a plébános úr, aki nekünk a katekizmust s a nagyobbaknak a bibliát tanította.

Azt hittük, akkor is azért jött, hogy tanítsa.

Ez nyilván a szándékában is volt, azonban ott találta a tanítóné kisasszonyt, akinek nagyon megörvendett. Örülhetett is neki, mert a kisasszony mosolyogva és igen kedvesen fogadta. Így aztán az ő tanítása nem kezdődött el, hanem az asztalnál egymás mellé ültek, mire a kisasszony azt mondta nekünk:

– Amit eddig csináltatok, folytassátok.

Hát mi folytattuk, amit addig csináltunk, vagyis kevergettük az évszakokat, amelyek közül az őszt elevenen láttuk az ablakon keresztül; de a tavaszi pezsdületet is eléggé, mert a kisasszony és Bajna pap úgy nevetgéltek, és nevetgélve úgy sugdolóztak, hogy idősebb korunkra nekünk is kedvet csináltak. Mi ártatlan és jó szemmel néztük őket, sőt a jókedvüket még hasznosnak is tartottuk, mert magunk között követhettük az ő példájukat, vagyis kisebb s majd nagyobb elevenséggel úgy vidámodtunk, ahogy ők.

Így múlt az idő.

Egyszer azonban Bajna pap, akinek nemcsak jó füle volt, hanem alkalmas helyen is ült, váratlanul meghallhatott valamit, mert figyelni kezdett a mennyezet felé, s főleg arra a tájékra nézegetett, ahol a kürtő csövének üres helye kereken a padlásra felnyílott. S ahogy nézte azt a helyet, és figyelt fölfelé, a kisasszony is nyújtani kezdte arra szép fehér nyakát. Erre már mi is azt gondoltuk, hogy vajon mi lehet ott, s úgyszintén a kerek lyuk környékét néztük valahányan.

A nagy figyelésben lassan csend lett.

S abban a csendben valami mozgolódást és néhány csosszanást én is hallottam, ott fenn a kürtőlik körül. Azt nem tudom, hogy Bajna pap mit hallott, vagy éppenséggel látni is láthatott-e valamit, de szemét a kerek lyukra szegezve, abban a várakozó nagy csendben felkiáltott oda:

– Kácc oda, ne!

Ebből a találó odaszólásból mi csak azt gondolhattuk, hogy macska járhat a padláson, akit a plébános úr meg is látott a nagy kerek likon keresztül. Csak az járhat, valami tekergő macska, aki megszorult odafenn a padláson, s most azon a kerek lyukon szeretne visszajönni a szabad világba. Bizonyosan dugdosta is már lefelé a fejét, de aztán mégis igen levegősnek találta le a padlóig a helyet, s irtózásának a tetejébe még a „kácc”-ot is megkapta szegény.

Így lehetett valahogy, mert amint a plébános úr felkiáltotta oda a riasztást, utána rögtön nevetni kezdett, s olyan csillogó szemekkel nézett a kisasszonyra, mintha jólesett volna neki, hogy kedves helytelenséget követett el.

Gondolni lehet, hogy mi is nevettünk.

Sőt, úgy nekibátorodtunk, mintha valahányan kispapok lettünk volna, akik háromszor buzgóbbak akarnak lenni, mint a nagyobb pap. De csak néhány perc múlhatott el ebben a mi nevetésünkben, még öt perc sem talán, amikor egyszerre kivágódott az iskolaterem ajtaja, s azon úgy villant bé a kisasszony férje, vagyis a fürge kántortanító, mintha puskából lőtték volna ki. Mire jóformán észrevettük, már ott termett az emelvényen a pap mellett, a kezében megfémlett az óriási padláskulcs, ahogy a papra sújtott véle.

Megdermedt a csend is.

Abban a percben Bajna papnak az arcára csordult a vér, a tanító pedig megfordult helyből, és gyorsan kiment a nyitott ajtón. Utána egy kicsit tétován állt véres arccal a pap, majd a zsebkendőjét az arcára szorította, ránézett emberségesen a kisasszonyra, és szó nélkül megindult kifelé.

Lassan kiment a teremből.

A kisasszony fehéren állott még mindig az asztal mellett, mi pedig némaságba dermedve vártuk, hogy legyen már valami, mintha idáig nem történt volna még semmi.

– Menjetek haza! – szólalt meg végre a kisasszony, mire mi a padokból felugrottunk, hogy a borzasztóságból végre elfuthatunk. De ahogy éppen futásra felugrottunk, már a zaj miatt kiáltva tette hozzá a kisasszony:

– S mondjátok, hogy a tanító úr megbolondult!

Hát mi sohasem fogadtunk jobban szót neki, mert futásunkban az úton s mindenütt a falu között, csak azt kiabáltuk, hogy a tanító úr megbolondult. Amiben volt is valami, mert a falut is úgy megbolydította azzal a padláskulccsal, hogy már senki sem akarta hinni, hogy a kürtőliknál macska járt a padláson, hanem mindenki a tanítóról képzelődött ama macska helyett. Nagy bizonyosságukban már mendemondákat beszéltek az emberek, s hallottam olyan asszonyt is, aki előttem erősítgette, hogy egy fél méternél is nagyobb volt az a kulcs.

– Ugye, kicsi Áron? – szólott hozzám, hogy tanúskodjam mellette.

– Két ember vitte utána – mondtam.

Az ilyeneken aztán sokat nevettek.

A legtöbb ember azonban már néhány nap alatt pártokban állott. Nagy pártja volt a papnak, de nagy a kántornak is; sőt a kisasszonyt is igen sokan pártfogolták, különösen a fiatalabb asszonyok és a legények közül. Atyám nem volt a kisasszony mellett, hanem azt szerette volna, hogy a pap és a kántortanító is maradjanak meg a faluban; s anyám is úgy vélekedett. Én azonban, aki láttam is a hirtelen és szomorú eseményt, valójában meg sem értettem ezt a nagy zendülést, mely mindenütt jelen volt, ahova csak ment az ember. Sőt megmutatkozott még a templomban is, mert a rákövetkező vasárnap valóságos sátoros ünnep volt, olyan sokan elmentek a templomba.

Ott voltam én is.

A kántor buzgón játszott az orgonán, s mise alatt buzgón felelgetett a papnak, kinek a feje nagyjából bé volt kötve. A fehér kötés akkor látszott legjobban, amikor felment a szószékre, hogy prédikáljon. Az emberek nagyon várták, hogy mit fog mondani, s nyilván a kántor is szurkolt az orgonasípok között, de a pap messze elkerülte a verekedésről szólani. Valami tessék-lássék prédikációt mondott csupán, nem úgy, mint én tettem volna, ha akkor történetesen a pap helyében vagyok. Mert én Ábrahámról prédikáltam volna, ki jámbor nőkkel eléggé környékezi vala magát, de az Úr mégis kedvelte nagyon; vagy esetleg szóltam volna a mezők liliomáról, mely szép virág kedvelése közben a darázs megcsípheti az embert.

Igaz viszont, hogy ezt csak a mostani fejemmel mondom, mert azon a vasárnapon, amikor kilencesztendős fejemmel néztem fel a pap békötött fejére, még mindig nem értettem, hogy miért kellett fejbe sújtani őt; s ha már ez megtörtént, akkor a templomban miért működnek úgy együtt, mintha nem is történt volna semmi!?

Akkor délután már nem állottam meg, hanem megkérdeztem anyámtól:

– A kántor miért verte meg a papot?

Anyám úgy nézett rám, mintha már régen tőlem várta volna erre a feleletet.

– Te voltál ott! – mondta.

Aztán továbbment.

Anna már, aki tizenöt esztendős volt akkor, anyámnál dicsekedőbb volt, és nálamnál tudósabb, mert így szólt oda nekem:

– Azért verte meg, mert el akarta szeretni a feleségét.

– De a pap úgysem házasodhatik! – mondtam erre.

Úgy nevettek rajtam, mintha én csak tettem volna magamat, vagy egészen tudatlan volnék. Pedig csakugyan nem játszottam a szóval, s tudatlan sem voltam már, mert nem kellett bizonygatni nekem, hogy van a világon szerelem; sem azt, hogy a szerelemmel, ha eljön az ideje, mi jár együtt. Eleget láttam, hogy a kakas miképpen szedi a vámot a tojásból; kutyákat is láttam mesterkedni, sőt a szomszédban, Pali bácsiéknál, a felnőttekkel együtt néztem egyszer, amikor a bikát kieresztették, és megnyomorgatta a tehenet. Gondoltam, hogy az embereknél is valaminek lenni kell, de én addigelé egyedül csak azt láttam, hogy a legények kedveskednek és játszanak a leányokkal, unalom nélkül kergetik őket, s ha megfoghatják, akkor szorongatják, amitől a leányok sikoltozva nevetnek. Én is kergettem már a leánykákat az iskolában, sőt az egyiknek a pad alatt a lábát is megfogtam, de az a leányka olyan kényes volt, hogy a lábfogás miatt sírni kezdett.

A szerelmi féltés azonban ismeretlen dolog volt előttem, vagyis azt hittem, hogy mindenki kedveskedhetik azzal, aki neki kedves; s kiváltképpen akkor, ha az a másik még örvendeni is tud a cirmoskodásnak. A pap sem csinált egyebet, csupán kedveskedett a kisasszonynak, aki úgyszintén vidámkodott véle; s mindettől nem lett semmi bajuk, s nekünk is csak hasznos volt. Így hát mit is gondolhattam volna igazabbnak, mint éppen azt, hogy a tanító úr valóban megbolondult, amikor fejbe sújtotta a papot.

Sok időbe telt, amíg megtudtam, hogy a szerelem húsvéti dolog, szenvedéssel és hozsannával; s hogy a két szerelmes olyan, mint két piros tojás. Csakhogy nem mint a valódiak, hanem csalóka és bolond piros tojások, mert ha folyton koccannak és ütődnek is egymáshoz, nem törnek el. Mihelyt azonban valaki más megfogja az egyiket, akkor a másik összetörik.

Mondom, csak idővel tudtam meg ezt a dolgot, addig azonban sok minden történt még.

Mindenekelőtt az, hogy az okos emberek helyre akarták állítani a békességet a faluban, amit úgy képzeltek el, ahogy említém is az előbb, hogy a pap és a kántortanító egyaránt megmaradjanak nálunk; s megmaradhat a kisasszony is, ha azonban valakinek mégis mennie kéne, akkor a tanítónőt helyezzék máshova. Mivel az iskola katolikus iskola volt, a parancsnokság Gyulafehérváron székelt, a püspöki palotában. S ott pedig Áron bácsinak, aki már nagyprépost lett, s így a káptalan feje, igen hathatós szava volt, az efféle igazságtevésben különösen. Néhány buzgó és mutatós gazda összebeszélt tehát, hogy ők elmennek Gyulafehérvárra, s kegyelmet kérnek a kántornak. Az eszük megjárta, hogy apámat is maguk közé szólítsák, hadd legyen jó pártfogójuk a nagyprépostnál. Atyámat meg is nyerték maguknak, s bár anyám aggodalmaskodott, mégis felkészült a nagy útra. Gondolta bizonyosan, hogy a falu pénzén Áron bácsit legalább látni fogja; s bizonyosra vette azt is, hogy a nagy pap pénz nélkül nem fogja hazaereszteni.

Hát elmentek.

Ez karácsony előtt volt valamivel, s anyám úgy számított, hogy három napig odalesz apám, mert egy-egy felet utaznak, s kettőt ott eltöltenek, amíg tisztára mossák a kántort. A számítás azonban nem vált bé, mert másfél nap sem múlt el egészen, s apám már otthon volt ismét.

Nagyon el volt szomorodva.

– Hát mi történt? – kérdezte anyám.

– Mentem s jöttem – mondta apám.

– S bátyádot nem is láttad?

– Éppen hogy igen – felelte apám nagyon kurtán.

Nekünk gyermekeknek nem mondták meg, hogy atyám miért járta meg olyan hamar a püspöki várost, de aztán sok idő múlva mégis megtudtam a valót. Az pedig annyiból állott, hogy amikor az emberek megérkeztek, a püspöki udvaron megálltak a fenyőfa alatt, apám pedig kezdetnek felment Áron bácsihoz, hogy megmutassa magát, s az ügyet is megemlítse. Amikor azonban elmondta, hogy mi járatban van a társaival együtt, akik odalenn várakoznak az udvaron, Áron bácsi elővette az óráját, s azt mondta:

– No, egy óra múlva indul a vonat.

– Melyik vonat? – kérdezte atyám.

– Amelyikkel visszamentek.

Hát apám felállott és elbúcsúzott, de lassan ment kifelé, hátha mégis egyebet szólna Áron bácsi. Szólott is, az igaz, de csak ennyit:

– Siessetek, mert elkéstek!

Még le sem ültek, úgy bandukoltak vissza az állomásra. Sok mindent gondolhattak magukban; s főleg azt, hogy a papok védik egymást. Volt ebben valami, de az a védelem mégis olyan volt, hogy karácsonyra már nemcsak új kántortanító, hanem új pap is jött a faluba.

S a kisasszony egyedül ottmaradt.

Ezzel az igazságtevéssel mindenki szomorúan meg volt elégedve; s megnyugodhattunk mi iskolások is, mert látván és megismervén az új személyeket, azok között egy sem volt olyan, akitől el lehetett volna valakit szeretni. A pap ugyanis kövér és kényeskedő ember volt, aki jobban szeretett tudományoskodni, mint az emberekkel ügyes-bajos dolgokról beszélni. A kántortanító még fiatal és legényember volt, aki egyedül kongott a lakban, ha ugyan otthon volt. De sokat járt mindenfelé s főleg a városba, ahol nyilván mulatozott is, mert másnap csupa unalom volt a borízű hangjával.

Hát ezeket a személyeket kaptuk ajándékba azon a karácsonyon.

Ahogy az idő telt, a tanítót megszoktuk, s a papnak köszöntünk, ha láttuk. Az egyikbe szerettünk volna több kedvet önteni, s a másikba nagyobb természetet, de hát ha ilyenek voltak, így is iskolába kellett járni tavaszig; s tavasztól kezdve pedig még nagyobb iskolába, ahol a földművelés ágazatait tanították.

Nagyobb esemény azonban sokáig nem történt, csupán a nyáron egy árvíz s ősszel egy háznak a leégése.

Amikor az árvízhez az eső megindult, akkor én apámmal Gordon hegye alatt voltam, egy Kővár nevű helyen, s valamilyen okból a két tehén is velünk volt. Csak arra emlékszem, hogy a felhők egészen lefutottak a földre, s ott folytak tova, miközben mennydörgött, s úgy vagdosott a villám, hogy a tehenek mindegyre megkuporodtak, mi pedig a földre bújtunk, még apám is. Aztán a nagy esőben elindultunk haza, s ahogy mentünk lefelé a faluba, a víz is jött velünk az úton, s a patakok már mindenütt zúgtak. Akkor kellett volna meggyulladni az említett háznak is, ha már mindenképpen le akart égni abban az esztendőben. Mert akkor az ég oltotta volna ki, nem pedig senki, ámbár mindnyájan ott voltunk, akik mozogni tudtunk. Kivonultak még a tűzoltók is, akiknek minden vasárnap délután gyakorlatozniuk kellett volna, amihez nyilván értettek, mert valahányan katonaviselt falusi emberek voltak. A gyakorlat nem is maradt el, csak éppen nem vasárnap délutánonkint tartották, hanem magánál az eleven tűznél.

Mint akkor is.

Mire felállították a szivattyúzó szerkezetet, s a tömlőcsöveket kinyújtották a víz és az égő ház között, addig már a csűrbe is belékapott a tűz. De ha elkésve is, végre fecskendezni kezdték a ropogó lángokat, jobban mondva fecskendezni kezdték volna, de a fecskendő csak kisebb-nagyobb ugrásokkal lőtte a vizet, néha pedig csak köpött, vagy éppen szipogott. Akkor fedezték fel, hogy a hosszú tömlőcsövön sok helyen kisugárzik a víz, mert a folytonos száraz pihenésben likasodni kezdett. Minket, gyermekeket mind odavezényeltek a tömlő repedéseihez, melyekre rátapadtunk az ujjunkkal vagy a tenyerünkkel. Így aztán valami a tűz elől mégis megmaradt, de a szegény gazdának abban az esztendőben bizony emlékezetes karácsonya volt.

De nekem még inkább talán.

Mert velem azon a karácsonyon olyan dolog történt, amely egész máig való életemnek egyik fontos eseménye lett, ha ugyan nem a legfontosabb. Ez az esemény egy szerencsétlenség volt, mely könnyen az életembe is kerülhetett volna; s hogy mégsem vetett véget az életemnek, azt gondolkozó ésszel soha nem tudtam megérteni. De nem is egészen jól mondom, mert ha földi létezésemnek nem is vetett véget, annak az életnek, amely reám várakozott, mindenesetre búcsút mondatott.

Szokták mondani, hogy az élet útjait nem lehet kiszámítani.

Hát ezen némelyek mosolyognak, mások legyintenek rá könnyűszerrel, s vannak olyanok is, akik üres szóbeszédnek tartják. Én sem szívlelhettem soha, hogy ne magam, hanem a vak sors kormányozza az én életemet; s általában igyekeztem is én magam kormányozni. Sokszor azonban bizonyos eseményeken, amelyek csak úgy vaktában történnek az emberekkel, el kellett gondolkoznom. Ennek pedig könnyen az lett a vége, hogy az élet útjait bizony nem egészen lehet kiszámítani.

Az a karácsonyi szerencsétlenség is ilyen volt.

Szeretném a történetet hűséges és szigorú valóságában elmondani, ami emberi mérték szerint nem is látszik lehetetlennek, mert minden lényeges percére emlékezni tudok.

Azon a télen már a negyedik elemi osztályba jártam; s a karácsony, amit akkor megértem, a tizedik karácsonyom volt. Koromhoz képest is jó növésű és egészséges legényke voltam, teli kíváncsisággal minden iránt, ami körülöttem volt és a falusi életben rejlett. Semmiből sem akartam kimaradni, sőt ha lehetett, szokásokban és magaviseletben inkább azokkal tartottam, akik valamivel idősebbek voltak nálamnál. Így történt a karácsonyi kántálás dolgában is, ami nagy divatú és szép szokás volt abban az időben, amint azt valahol korábban félszóval említettem is. Egyszer majd elmondom, hogy miképpen kántáltam későbben én is, amikor már belénőttem a fickólegények sorába; de annyit el kell mondanom most is, hogy a kántáló nyájak szigorú rend szerint alakultak, mely rendnek az életkor és az életkoron belül a választás volt az alapja. Legelöl jártak a katonaviselt legények csoportjai, amelyek valódi egycsövű vagy kétcsövű pisztolyokkal járták hajnalig a falut, a legjobb leányokat nagy szertartással és köszöntőkkel meglátogatták, ott ettek-ittak, egy kicsit énekeltek is, majd elvonultukban a pisztolyokkal nagyokat lőttek a leány tiszteletére. Utánuk a tizennyolc-húszas legények csoportjai következtek, majd a serdülő legényeké. Akik még csak tizenkét-tizennégy évesek voltak, azok az ünnep előtti napokban és karácsony napjának éjszakáján úgy akaratoskodtak és röpdöstek, mint a madárfiak.

Én is ilyen madárfiú kívántam lenni.

Simóval, ki az iskolában megállandósult jó barátom volt, úgynevezett patrópuskát szerkesztettünk. Ez a patrópuska úgy készült, hogy kerítettünk valahonnét egy üres rézpatront, s azt megcsináltuk puskának, vagyis fanyelet faragtunk a patronnak, amit a fanyél ágyába dróttal belékötöztünk, aztán a rézcsőbe a feneke fölött kicsi likat reszeltünk, elülről megtöltöttük puskaporral, s a kicsi likon keresztül pedig gyufával bégyújtottuk. Néha kiugrott a patron a bölcsőjéből, máskor széjjel is vetette magát, de legtöbbször csak mérgesen megrázta magát.

Bárhogy viselte azonban magát, mindig jó nagyot durrant.

Ketten Simóval még magunk mellé engedtünk néhány más cimborát is, majd karácsony első napján, korán este, úgy tettünk, mintha kántálni mennénk. Itt-ott feltünedeztünk az utcákon, csikorgattuk a havat és a karácsonyi énekeket, néha pedig a patrópuskákkal is durrantottunk egyet.

S megvolt a boldogság.

Sokáig azonban nem űzhettük ezt a dolgot, hacsak azt nem akartuk, hogy rajtunk is puffantsanak otthon egyet. Így aztán már korán este hazamentem, de egy kicsit megbántam a dolgot, mert atyám, akitől jóformán egyedül tartottam, már elment volt a szokásos „kicsi” időre hazulról; édesanyám a bölcső mellett ült, melyben tíz évvel ezelőtt én is feküdtem, s amelyben most, halkan a „Csordapásztorok”-at zengedezve, gyöngéden ringatta Gáspárt, ki még nem volt kétesztendős. Az ötödik éves Ágnes, az a csillagszemű és fürge leányka, már aludt az anyámék ágyában, lábtól; Anna pedig, ki már a tizenhat esztendejével komoly leányocska volt, szépen felöltözve várta, hogy a kántálók megtiszteljék őt is.

Nyugtalan voltam, s egy kicsit duzzogtam is, hogy a nagyobbakkal együtt nem járhatok én is a patyolat és zengő éjszakában. Ha pedig arra gondoltam, hogy a kántálók akármelyik percben hozzánk is béjöhetnek, akkor olyan érzés támadott bennem, mintha üres kézzel vadászokkal kéne találkoznom, akik fegyverük s tömött tarisnyájuk mellől semmibe veszik a céltalan embert.

Így hát lefeküdtem, s el is aludtam.

Azt sem tudom, hogy kántálók jöttek-e hozzánk, mert csak hajnalban ébredtem fel. Nyilván jöttek, de én olyan mélyen aludtam, hogy még azt sem vettem észre, amikor apám, valamikor az éjszaka folyamán, italosan hazajött. Elég ital lehetett nála, mert le sem vetkezett, hanem úgy ruhástól lefeküdt az egyik karos padra. Amikor én fölkeltem az ágyból, és a lámpát kicsi lángra meggyújtottam, ott láttam feküdni a padon, csizmában és ujjasban, feje alatt egy tarka párnával, amely úgy volt tarka, hogy fehéren piros, egyenes csíkok voltak, keresztül és hosszan.

Úgy aludt, mint a csutak.

Künn egészen sötét volt még, de nem tudtam, hogy pontosan hány óra lehet. Volt ugyan egy láncos falióránk, de az állott, mert a karácsony hevében anyám elfelejtette volt felhúzni a láncát. Úgy éreztem azonban, hogy korábban van az idő, mint más hajnalokon, amikor úgyszintén fel szoktam kelni, hogy a fűttőben tüzet gyújtsak. Most is nekiláttam, hogy tüzet tegyek, mint a tavalyi és az idéni télen is minden hajnalban. Amíg babráltam a forgáccsal, s a fát béraktam, és alája gyújtottam a szalmával, azalatt ismét a tegnapi estén és a kántáláson járt az eszem. Amikor bétettem a kályha ajtaját, s ott előtte ismét felálltam, a tűz gyenge ropogása mellett és az enyhe lámpavilágon álló helyemből széjjelnéztem a szobában. Az ablakok bé voltak fagyva, de a tél fehérsége sejtelemszerűen meghúzódott az ablakok mögött. Nagy csend volt a világban. Hiába füleltem, hogy hallanék-e még valamerről elkésett kántáló éneket, mert csak távoli kakasszót hallottam, azt is csak egyet. S kettőbe törve azt is, vagy valamennyit letörve belőle, mert apám olyan hangosan szuszogott a padon, hogy amikor kifelé eresztette a levegőt, akkor a kakas szavát a fülem számára kettőbe törte.

Édesanyám megmozdult az ágyban, és félig fölébredve, csendesen azt mondta nekem:

– Megfázol…

Aztán ismét elszenderedett, és többet nem szólt.

A testvéreim is mind aludtak.

Karácsony másodnapja volt.

Ismét eszembe jutott a tegnapi zengedező este, amelyen kedvemre nem bolyonghattam. A nyugtalanság, melyet magamban hordoztam akkor, s még szinte a duzzogás is mind bennem volt azokban a percekben, amikor ott álltam fázósan a kályha mellett, mely az ajtó nyílásain keresztül fényből aranyágakat lobogtatott az asztal felé.

S akkor hirtelen eszembe jutott valami, ami kedvet csinált nekem.

Abban a percben öltözködni kezdtem, de csendesen mozogtam, és lassan vettem fel a cipőmet és húztam magamra a posztóharisnyát, nehogy ismét felébredjen anyám, s megkérdezze tőlem, hova készülök. Mert ha felébredt volna, s megkérdezi, bizonyosan megmondtam volna neki az igazat, minek folytán nem is engedett volna ki a házból. Az igazság pedig az volt, hogy a szomszédba készültem, Pali bácsiékhoz, nagyanyámnak ahhoz a módos gazdatestvéréhez, akit már említettem volt, amikor olyan nagy madarász voltam. Nem azért készültem oda, mintha az öreg pipás Pali bácsit vagy a vénasszony feleségét akartam volna látni. Bálintot sem akarhattam meglátogatni, szegényt, azt az úrfiskodó árvaházi diákot, mert még azon az őszön meghalt. Ellenben még mindig ott lakott néhai Bálintnak a nénje, vagyis a Pali bácsi fiának a felesége, akit Bertának hívtak, s nekem is nagynéném volt. De abban az esztendőben ott honolt náluk a Berta néném öccse is, Péter bátyám, katonaviselt nagy legény. Róla nagyon jól tudtam, hogy a nagy kántálók közé tartozott a tegnap este, s meg akartam nézni, hogy vajon hazajött-e már; s ha pedig igen, akkor merre s hogyan járt az éjszaka.

A kicsi ujjasomat fel sem vettem, hanem még fát tettem a tűzre, s azután lassan kimentem a házból. Csak egy kerítés választott el Pali bácsiéktól minket, de azon a deszkakerítésen, a mi házunk utca felőli bütüjénél, egy hágdosó is volt, hogy könnyebben tudjunk egymáshoz átaljárni. A hajnali sötétben én is arra mentem, és átléptem a hágcsón. Amikor a túlsó udvaron voltam, már észrevettem, hogy világosság szűrődik ki az istállóból, ahol ők a jó lovakat tartották. Egy pillanatig gondolkoztam, hogy odamenjek-e, vagy pedig egyenesen a házba tartsak. Aztán mégis az istálló ajtaja felé mentem, mert az jutott eszembe, hogy hátha Péter bátyám van ott; s ha pedig nem ő, akkor is megnézhetem a lovakat. Ahogy odaértem az ajtóba, hát Domokos bátyám rendezkedik a lovak között, vagyis Berta nénémnek az ura.

Köszöntem neki, mire Domokos bácsi, ki harmincéves lehetett akkor, elnevette magát, és azt kérdezte:

– Hát ilyen jókor felkeltél, legény!?

– Fel én! – feleltem büszkén.

Néhány percig néztem őt és a két lovat, melyek a lámpafényben párát fújtak néha; de akkor azt mondtam, hogy egy kicsit bémegyek a házba. Domokos bácsi gondolhatta is, hogy ujjas nélkül esetleg fázódom valamicskét, s így szó nélkül tudtul vette, amit mondtam. Én pedig mindjárt el is indultam, s bémentem a házba, jobban mondva abba a szobába, amelyben Berta néniék laktak. Amikor béléptem az ajtón, az asztal fölött égett a lámpa. Olyan magosan volt, hogy én talán az asztalra térdepelve sem értem volna fel. A lángja nem volt egészen lehúzva, hanem afféle félvilágot adott. Az ajtón belül egy cseppet megálltam, hogy hova telepedjem, vagy mihez kezdjek. Berta néném, ki szép kék szemű fiatalasszony volt, félálomban még az ágyban feküdt. Láttam, hogy megismert, de arra nem emlékszem, hogy szólt-e valamit. Talán inkább csak magában tette a helyére, hogy ott vagyok. Egy három- vagy négyesztendős Kálmán fia volt neki, aki mellette elevenkedett. Az ággyal szemben üres karos pad állott az ablak alatt, s annak a padnak a túlsó végénél is állott egy másik karos pad, szintén ablak alatt, mely a túlsó szomszéd felé nézett. Ez a pad nem volt azonban üres, mert Péter bátyám megbújva aludt rajta, ünnepi ruhájában, ahogy a kántálóból, bizonyosan hajnal felé, részegen hazajöhetett.

Én belépés után, amikor egy széttekintéssel mindezeket láttam, egyenesen odamentem az asztal mellé, s leültem az üres karos padra, szembe az ággyal. Hátam mögött az ablak volt, fölöttem a lámpa égett, balra az ajtó felé kicsi kályhában sírt a tűz; jobbra pedig, csak egy ölnyire, Péter bátyám fűrészelt csendesen, végignyúlva a padon.

Kicsi Kálmán az ágyból nyújtogatta a karját, hogy oda akar jönni hozzám, de az anyja nem engedte.

S én ott ültem egyedül.

Úgy néztem körül mindjárt, hogy jól van hát, itt vagyok, de most mit csináljak. S akkor megpillantottam egy pisztolyt, mely Péter bátyám fölött feküdt, az ablak talpán. Arrafelé húzódtam, majd az alvó nagylegény teste fölött kinyúlva, elvettem az ablak talpáról a pisztolyt. Szép, kétcsövű pisztoly volt, kicsiben olyan éppen, mint a kétcsövű vadászpuska. Csakhogy elülről kellett megtölteni, puskaporral; s azután jól lefojtani csepűvel vagy papirossal. Hátul mind a két csőre kakas hajolt, mely ráborult arra a kicsi nyelecskére, amelyikre azt a csöpp rézkupakot borították. Ha aztán rajta volt a kicsike aranykupak, s a kakas fel is volt húzva, akkor csak meg kellett huzintani alól a ravaszt, mert az rácsapódott a csöpp aranysapkára, s akkor a pisztoly már el is szólt.

Mindezt akkor is tudtam.

Forgattam a kezemben, s kíváncsi izgalommal néztem a kétcsövű pisztolyt. Mind a két csöve meg volt töltve. Vajon miért nem lőtte ki Péter bátyám, azt gondoltam. Talán akarta volna, csak nem volt kapszulája, vagyis kicsike kupakja. Vagy esetleg hiába cseszegette, mert rossz volt a kapszula, s nem gyújtotta bé.

No hát, ilyen legényt! – gondoltam.

Csendesen, nehogy észrevegyék, odacsúsztam a padon Péter bátyámhoz, és az ujjasa zsebében kotorászni kezdtem. Valami papiros akadt a kezembe, s éreztem, hogy abban a papirosban, mely össze volt csombolygatva, van valami. Amikor a lámpa alatt széthajtogattam a papírt, néhány kupakocska aranylott elő. Egyet kivettem közülök, s megnézegettem. Olyan izgalom fogott el, hogy belül a fülemben bizseregni éreztem valamit. Tudtam, hogy tilos, amit csinálok, mert ha látná valaki, egyet jót húzna reám. De valami nagyobb volt bennem, mint a tilalom. Talán már nem is a kíváncsiság, hanem a veszélyes különösség; vagy az talán, hogy hatalmat vegyek a kétcsövű pisztoly fölött, mely nagy tudománnyal van megszerkesztve, és teli van lefojtott tűzzel.

Felhúztam a jobbik cső kakasát, és a csöpp nyelecskére ráhúztam a kupakot. Ott sárgállott rajta, és a kakas fel volt húzva. Gondoltam, csak meg kéne egy kicsit rántanom alul a ravaszt, s mindjárt óriásit szólna. De azt nem tenném meg semmiért, itt a szobában, esetleg messze künn a kertben. De ha jól megfognám két ujjal a kakast, s a másik kezemmel akkor huzintanám meg a ravaszt: hát igen, akkor nem tudna ráugrani a kupakra, mert én a két ujjammal fognám a kakast, s csak lassan, kíméletesen ereszteném reá.

Akkor nem sülne el a pisztoly.

De valami kétség támadt bennem abban a pillanatban. Nem bíztam eléggé magamban. Hátha kiszalasztom a két ujjam közül a kakast! S talán a pisztolyban sem bíztam. Levettem hát a sárgálló kupakot, és visszatettem a többi közé. S ahogy visszatettem, még egy pillanatra ránéztem a pisztolyra, melyet a jobb kezemben tartottam valahogy, de hogy miképpen, arra sohasem tudtam visszaemlékezni. Csak a bizonyosság és a tudás érzésére emlékszem. Arra, hogy kupak nélkül nem sülhet el a puska.

Tehát meghúzhatom most már bátran a ravaszt.

S mozdult is a jobbik mutatóujjam a ravaszon, de a kis kattanás helyett abban a pillanatban nagyot robbanva elszólt a puska. A bal kezemet különös forróság öntötte el rögtön, ugyanakkor a lámpa a megriadt légben egy lobbanással kialudt, a kicsi fiú az ágyban ijedten sírni kezdett, és Berta néném a sötétben valamit kiáltott, s mintha maga alá kaparta volna a gyermeket.

De én akkor már az ajtóban voltam. Úgy menekültem, némára ijedve; s éreztem valahogy tompán s egy kicsit távolról, hogy a bal kezem nedvesen forró, és zsibong benne minden. Domokos bácsi futva jött a ház felé, ott találkoztunk össze az udvaron, majdnem még a ház előtt. Reám kiáltott, hogy mit csináltam, de meg sem állt, hanem rohant bé a házba. Nem álltam meg én sem, mert haza akartam jutni minél gyorsabban. Áthágtam a hágcsón, a kerítésen keresztül.

Éppen pirkadott.

Ahogy beléptem otthon az ajtón, anyám rám tekintett, s abban a percben a fejéhez kapott, és az arca elszörnyedt. Valami fojtott, kínlódó és sírásforma hangot adott. Akkor láttam meg én is a bal kezemet, mely vérben és roncsolva lógott. Megborzadtam, hányinger jött rám, majd sírni kezdtem. Ahol álltam, teli csorgott vérrel a padló.

– Hallgass, apád felébred! – mondta anyám.

Ha még jobban is meg tudtam ijedni, akkor csakugyan megijedtem attól, hogy apám fel talál ébredni. Engem a nagy baj mellé meg is verne talán, hogy mit követtem el; s anyám is dörgedelmet kapna, hogy miképpen engedhetett el sötét hajnalon hazulról.

Összeszorítottam hát a fogaimat.

De már ott volt a mosdótál egy magos széken, anyám vizet töltött belé, s a véres bal kezemet a vízbe tettük, hogy abban megvontassuk. Amíg ott álltam a mosdótál mellett, Annát felköltötte, és mindjárt szalasztotta is Mózsi bácsihoz, aki az anyám testvére volt. Az istenre kéri, azt üzente anyám, jöjjön a szánnal vagy a szekérrel, mert a legénykét a kórházba kell vinni. Mondjad, hogy a hüvelykujját ellőtte a bal kezén.

Ahogy Anna kifutott az ajtón, én is kiemeltem a kezemet a vízből, amely nem is víz volt már, hanem mint a vér, olyan piros. Akkor láttam először és tisztán, hogy a felső ízület fölött hüvelykem már csakugyan nem volt, s róla a bőr alább is hiányzott. A tenyerem pedig három vagy négy helyen is bé volt hasadva.

Ebből kéz többet nem lesz – gondoltam magamban.

De már úgy gondoltam, mintha nem is az én kezemről volna szó; mintha az eszem s amit léleknek neveznek, nem lett volna annyira egyben együtt, mint azelőtt. A fájdalom is zsibbadásba takarta magát, s életemben először teljes egyedülvalóságban néztem az ablakra, melyen mindjobban kezdett bejönni a fény, hogy legyőzze a lámpavilágot. Amikor apámra tekintettem, kinek az arcán már küzdött a kétféle fény, ő is olyan messze és rejtelemben feküdt, mintha csak álmomban látnám.

Anyám eloltotta a lámpát.

Aztán kivette a bal kezemet a vízből, és hagyta, hogy visszacsorogjon róla a víz. Utána elővett a padból egy nagy szőttes törölközőt, és abba belécsavarta a kezemet. Úgy leültetett a kicsi kályha mellé, és az ölembe kispárnát tett, hogy azon nyugtassam a kezemet.

Nemsokára megérkezett Mózsi bácsi, két rossz lóval és egy szánnal, melynek a derekában szénából volt az ülés. Anyám feketébe öltözött, csak a fejkendőjében voltak nagy és eluralkodó ezüstcsíkok, mintha nem is fej, hanem nagy ezüstdió lett volna a feje. Még egy hárászkendőbe belébugyolálta a kezemet, majd Mózsi bácsi feltett engem a szánra, anyám a fejemet az ölébe húzta, és megindultunk a város felé.

Már délfelé járhatott az idő, amikor a Vármegyei Közkórház elé megérkezett a két ló. Ismét levettek a szánról, de a lábamon mentem bé a kórházi épületbe. S amíg mentem a hosszú udvaron, lankadt gondolattal azt mondogattam magamban:

– Nem hittem volna, hogy így látom meg a várost…

Bent a folyosón negyedórát ha várakoztunk, s már jött az igazgatóorvos, akit Imre Domokosnak hívtak. Szépen a vállamra tette a kezét, s úgy vitt bé egy erősen orvosságszagú nagy terembe. Ott odaállott egy kicsike asztal mellé, amelyen mindenféle csillogó szerszámok voltak, üvegek és vatta. Lebontotta a kezemről a csombolyagot, megtekergette a fejét, s kétszer is mondta:

– Hüm, hm…

Én is láttam, bár nem is akartam odanézni.

Az igazgatóorvos mellett egy öregebb doktor is állt, aki az igazgatóorvosnak a keze alá készített mindent. Akkor az igazgató vattával jól megmosta a sebeket, melyek úgy kezdettek égni, mintha ezer darázs egyszerre szúrt volna beléjök. Aztán nekikezdett, hogy a hasadásokat a tenyeremen összevarrja. Az úgy fájt, hogy már nem bírtam, hanem sírva fakadtam. Abban a percben azonban furcsa dolog történt, mert az öregebbik másik orvos, nyilván fenyítésből, a fájdalom mellé meg is ütött. Ránéztem, hogy ez miképpen lehetséges; majd a könnyek közül a ruházatomra esett a tekintetem.

Talán, mert szegény falusi fiú vagyok?!

Ezt a gondolatomat ecet és maró méreg vette körül, s abban megült. Összeszorítottam a számat, s a szememből a könny, mintha tűzön lett volna, elpárolgott.

Többet nem sírtam.

A kezemet békötötték. Anyám és az ápolónő levetkőztettek, s lefektettek a kórházi ágyra. Csak az anyám két melengető szemét láttam már, s halványan az én kedves falusi ruhámat, melyet anyám az ölében szorongatott.

Elaludtam.

Csak másnap reggel ébredtem fel. Magam mellett, a kicsi fehér szekrény tetején két kiflit találtam és egy zsemlét. Anyám hozta volt nekem, még a tegnap. Azzal búcsúzott tőlem, amikor aludtam.

Kiflit és zsemlét akkor ettem először életemben.

Tíz hétig maradtam a kórházban. Amikor onnét anyám és apám hazavitt, a bal kezemről hiányzott a hüvelykujj, de egyébként semmi baja nem volt a kezemnek. Olyan kitűnően tudtam fogni véle, hogy még jobban dolgoztam, mint azelőtt. Még sarlóval aratni is tudtam, pedig a markot bal kézzel kell hajtani, vagyis azzal kell a sarló fölött egybefogni a búzát.

Anyámnak mégis olyan gondolata támadt, hogy apám írjon egy levelet Áron bácsinak Gyulafehérvárra. S abban a levélben írja meg, hogy a legénykének igen jó esze van, ellenben a bal kezéről az egyik ujja hiányzik. Ennélfogva a mezei munkában hátrányt szenved, de tanulni kedve volna. Nem kéne-e tehát egyet próbálni véle a gimnáziumban.

Atyám megírta a levelet, és elküldte.

Tudtom nélkül s nagy titokban csinálták az egészet, pedig akkor már nagyocska legényke voltam. A titkos dolog azonban már egy hét múlva kiderült, mert Áron bácsitól megjött a válaszlevél. S a levélben az állott, hogy ő nem bánja, amit atyám kért; vagyis a próbát a gimnáziummal meg lehet csinálni, ha már olyan hiányossága van a legénykének, ami őt a mezei munkában hátráltatja.

Amikor ezt megmondták nekem, mindenki reám nézett, hogy vajon én mit szólok a nagy dologhoz. Engemet azonban olyan furcsa pezsdület öntött el, hogy hamarjában nem tudtam szólani semmit. Csak a szemem pillangózott ide és oda.

Aztán elnevettem magam.

S ebből már tudhatták, hogy kedvem van elmenni oda, ahol a betűk szántóföldjei terülnek el, és a megsegítő tudomány tarka mezői.

 

 

 

Hazai Tükör

Krónika, 1832–1853
 

Első fejezet

A száraz bot kivirágzik

Vasárnap van.

December negyedike, az 1852-ik esztendőben.

Ez a nap Borbára napja, s mivel kedves anyámat is Borbárának hívják, tiszta és áldott napnak kell tekintenem; s most már talán szerencsés napnak is, ha ugyan a bátorság, amit eme íráshoz gyűjtöttem, ismét meg nem fogyatkozik.

Itt ülök hát az asztal mellett, egy remete-házacskában, mely rengeteg erdőben fekszik, Bordás mezején.

Kezemben egy nagy fakó pennaszár, előttem papiros. Este van már. Mellettem, egy csipkézett réztartóban, viaszgyertya égdegél. A gyertyát másik kilenc társával együtt, kik még a ládában heverésznek, a Dénes-napi sokadalomban vette kedves anyám, otthon Berecken. A csipkés gyertyatartót a szerelmesem hozta, a zajzoni papi házból. Ők ketten, mármint a gyertya és az ő réztartója, igen találnak együtt, csak éppen a maguk természete szerint szolgálnak, s nem mindig akarják a kívánságomat bétölteni. Ebben a percben sem, lám! Mert ugyanis, ha jobbra teszem a csipkés réztartót, akkor benne a gyertya fal felé hajlongva világít; ha pedig balra telepítem, akkor a fény pillangója által akar repülni a bal vállam fölött, mintha az ablak üvegét, talán mert oly hideg, nagyon utálná.

De hát, ha már így van, nincsen másképpen.

Nem kívánhatom tőle, hogy írjon is helyettem.

Legjobb lesz hát, ha duzzogás helyett inkább megdicsérem az okos gyertyát; s úgy gondolom, hogy ezt tiszta lélekkel tehetem is, mert könnyen meglehet, hogy nem egyéb miatt, hanem figyelmességből nyújtóztatja az ajtó felé a lángját. Így akarván bizonyosan homályban marasztani előttem az ablakot, hadd lássam ebben a téli pihegő fényben, hogy odakünn nagy pelyhekben szálldos a hó.

Mi ketten, én s eme gyertya, együtt kezdettük a munkát ezen a nevezetes Borbára-napon.

Ajh, mily sűrűn hull a hó!

S ahogy a libegő pelyhek elúsznak az ablak előtt, fel-felpillan a szemem, mert szeretne mindegyik pilinkének köszönni. Rebbenvén selymesen, bólintanak ők is nekem. Azt gondolják talán, hogy egy szállingó pehely vagyok magam is? Nem volna csoda ebben a mai életben. Hiszen ezelőtt három esztendővel még ott időztem a magyar szabadság gomolygó egén. Aztán lehulltam a megdúlt, vérhelyes földre; s az ellenség örömmel kiáltott nyilván, hogy no, most elolvadok! S amidőn látta, hogy nem indulok mégsem olvadásnak, bár földre szálltam a szabadság ablaka előtt, hát akkor reám akart taposni. Csakhogy én a jövendő szellőnek a szárnyára ültem akkor, és libbenve iramlottam el az ellenség talpa alól.

S most már tavaszig el sem olvadok.

Lám, most is milyen nyugton ülök a tél megtartó ölén, ebben az erdei házacskában! A pártomon áll minden, ami itt van; véd engem, és őrködik fölöttem. Ott van balról a fal mellett a karos pad, melynek az egyik rekeszében a szükséges szerszámokat és az edényeket tartom; a másikban pedig rejtem az élelmet, amellyel szerelmes égi madaram táplál engem. A pad fedeléből hiányzik ugyan egy darabocska, de nyilván csak azért teszi, hogy a zsarnok ellenséget, ha ide is eljönne, szembe nevesse. Jobbról, rettentő biztonságban, ott egy magas födeles láda vett magának állást, kegyesen megengedvén nekem, hogy benne tartsam az ágy fehérjét és a ruhaneműt. Mögötte, ágynak álmodva magát, széles heverő van, melynek az öle csak deszka ugyan, de a játékot mégsem veti meg soha, mert lába helyett fenyőfa gógákon* áll. Deszkacsontjait tábori pokróc takarja, de a pokróc fölött óriási cserge uralkodik, melynek a színe örökös reménységben él. Jól a hátam mögött egy vaskályha is duzzog-dorombol. Hajnalonként Erdőfülére emlékezik, ahol született; csendes estéken pedig hálásan néz a szemembe, hogy nem ágyút csináltak belőle, mert bizony akkor fázódhatnék mostan, valami úti árokban leginkább. Két kicsi zsámolyszék is van a kályha mellett; valamint az ajtó mögött két vizeskártya, nemkülönben egy jóféle és zöldre festett agyagkorsó, amelyből a forrás vizét iszom.

De van, szinte mindennap, élő virág is ebben a bujdosó házacskában; mert ugyanis szerelmes mátkámat, aki hozzám járogat, élő virágnak nevezem. Szegény fakó pennámra vár, hogy az ő története miképpen lengedezett az enyém fölött; s majd miképpen járta is azt által, oly hathatósan, mint az illat járja át a vándort, aki virágos bokor alatt alussza végig az éjszakát.

Tehát van itt minden.

S itt vagyok magam.

Hajam a vállamig ér; a bajuszom gyér, és szálai kétfelől lekonyulnak. Ujjas bundácskát hordok magamon, mely fekete bárány bőréből készült. Ha megyek s járok bárhol is, zajzoni inget viselek, s a fejemre széles karimájú kalapot teszek, ha nyár van. Télen azonban tornyos fekete süveget, mely bárány bőréből van úgyszintén. Nadrágnak a hosszú lábamra fehér posztóból ügyesen megszabott harisnyát húzok, mely csizmába fut, minek rövid és hetyke a szára.

Ki lehet hát egy ilyen ember?

Minden idegen azt hiszi, hogy zajzoni Rab István, a szárnyas ifjú költő, Zajzon faluból. Pedig nem igaz, mert egész valómban Madár Vince vagyok én, aki Berecken született, abban a háromszéki helységben, amely Kézdiszék jobb felső csücskében ül, a havasok alatt. Őrvédő helység ez az én szülötte helyem, s az is volt mindig, amióta ott fekszik, ahol fekszik, vagyis az Ojtozi út mellett. Egyébiránt sem akármilyen emberi szállás ez, mert mindjárt az állapotán is össze lehet veszni. Ugyanis az ő állapotáról egyes okosok azt mondják, hogy város; s mások ellenkező módon falunak állítják. Ebben az ellenkezésben, ha nekem kéne igazságot tenni, senki sem vesztene. Mert valóban úgy van, hogy ez a Bereck városnak falu, s megfordítva.

De hát akármi, én ott születtem.

Ezt nem is szégyellem megvallani, bár az efféle öszvér helység olyan, mint a szegény ember, aki urat akar játszani. Ebből az is értetődik, hogy szülötte helyemre büszke sem vagyok; hadd maradjon az efféle magaviselet az ozsdolai emberekre, akik itt a szomszédban laknak, s az ilynemű büszkeséget cseresznyeérés idején igen gyakorolják. Pedig ha természetemben hordanám, egy-két füstöt én is kivetett mellyel ereszthetnék, mert a közeli szabadságos harcokban is jól vitézkedtek a berecki emberek; nem is említve bővebben most Gábor Áront, akit ugyancsak itt ringattak a bölcsőben. Igaz, más nevezetes embert aztán nemigen tudok, hacsak föl nem említem a Kinizsi Pál esetét, illetőleg a mendemondát róla.

Ez pedig úgy van, hogy élt Berecken egy Kinizsi János nevű ember. Régecskén élt ugyan, mert még Zsigmond király idejében. De az bizonyos, hogy élt, mert a király akkor nevezte ki Berecket városnak, s Kinizsi János első főbírája volt ennek a csecsemő városnak. El lehet hát gondolni, hogy mily sok mindent csinált itt Kinizsi uram, hiszen a lakosság akkor is vegyes volt Berecken, s zavaros idők is lévén, kifelé s befelé egyaránt szüremlett. S azonkívül az ellenség is oly gyakran áramlott rajta, hogy már a benne szülöttek idegennek tűntek elé. Így hát volt dolga elég Kinizsi Jánosnak; s aki pedig sokat teszen, az jót s rosszat egyaránt cselekszik. Aki pedig jót is csinál, s rosszat is csinál, annak az emléke vagy a jóról, vagy a rosszról fennmarad.

Tehát igaz dolog, hogy itt élt ez a Kinizsi János.

Ha pedig itt élt, s Kinizsi Pálnak egyenes ága volt, akkor az a nagy Kinizsi Pál is berecki bizony. Márpedig nemcsak egyenes ága lehetett neki a főbíró, hanem egyenesen az atyja vagy nehezebben a nagyatyja, mert a főbíró után húsz-harminc esztendővel már hadakozott Kinizsi Pál. Ilyenformán nem molnárfiú lett volna a nagy törökverő, mint ahogy mondja a monda, hanem a berecki főkapitány ivadéka. Amit én eléggé hiszek is, mert szegény molnárfiakból az ántivilágban nemigen lett temesi bán vagy országkormányzó. Bárha olyan erős lett volna is, hogy az egyik királyt addig dörzsölte a másikhoz, míglen két ország meggyúlt.

Nem tudom, hogy ez hazugság nélkül van-e, de ha valaki azt gondolja, hogy nincs, akkor vegye elé azt a segesvári „Kis Tükröt”, melyet sokan ismernek. Mert abból a „Tükör”-ből ugyancsak ezt olvashatja; s ha aztán annak sem hiszen, akkor menjen vissza, s kérdezze meg magát Kinizsi Pált.

A mai lakosság már nem olyan erős, mint Kinizsi; se nem olyan talányos. Kicsit háromezer alatt vagy felett van, kik benne laknak. Ebből kettőezernyi székelynek nevezett magyar, a katolikus vallásban; a megmaradott ezer pedig görögül katolikus román. A székelyek jórésziben mind földön gazdálkodnak, amiben szántás-vetés is vagyon, de főképpen fával való bajlódás. Berecknek ugyanis rengeteg erdői vannak, amelyek fában változatosak, s elterjednek egészen a moldovai határig. De fűrészmalom is van elég, mert ahol meglátnak a bereckiek egy futkosó patakot, azt már vizsla szemekkel kerülgetik, hogy vajon miképpen lehetne fűrészelőmalmot építeni rája.

Ezek a mezei és erdei emberek mégis ráérnek arra, hogy bő kereskedést is űzzenek. S nemcsak fával, hanem a közeli és szorgalmas Kézdi-Vásárhely cikkelyeivel, a bükszádi üveggel s mindama portékával, ami csak kell Moldovában, s van is Háromszéken.

Vagyis hát, ha örmény nincs is a közelben, akkor is ügyelni kell!

Bezzeg másféle a román, mert azok csak pásztorkodni szeretnek. A nyájaikkal, főképpen juhokkal, egész nyáron bolyonganak a havasi legelőkön. Igen látványos emberek, s olyan keveset beszélnek, hogy azt a nyájőrző kutya is megtanulhatja; no de aztán furulyálnak s danolásznak eleget. S ezzel oly futva eltelik a nyár, mint a mesében az idő: csak a bárányok nőttek meg, s a pásztornak lett olyan a szaga, hogy ugyan jó orr legyen, amelyik a berbécstől* meg tudja különböztetni. A bereckiek az ő jó szaglásukkal sem tudják ezt megtenni, mivel azok a román pásztorok ősszel sem jönnek haza, hanem a nyájaikkal további útra kelnek, mint a csengető vándormadarak, s el Moldován s a román vajdaságon keresztül, lemennek egészen Törökországba.

De tavasszal a havasi legelőkre visszajönnek.

S ennél jobbat nem is tehetnének, mert itt a rengeteg csenddel és az erdőjáró magyarokkal békességben tudnak élni, amit nálunk a tegnapi szabadságharc is jó emlékkel tanúsít.

Egyébként maga Bereck igen beszédes hely, s azonkívül jól meg is választotta, hogy maradandólag hova üljön. Nem tudom, hogy honnét indult el hajdanában, de ha Kézdi-Vásárhelyről, akkor csak beléállott Nyujtód felé a hadak útjába, ami jelen szavammal nem a magos egekben van, hanem ezen a bajlátott földön vezet az Ojtozi-szoros felé. Mondom, beléállott ebbe az útba, átalment Nyujtód faluján, majd Lemhényben megállott, hogy egy kicsit széjjelnézzen. Ha délre nézett, a síkság szélén csak a havasi erdők kezdetét látta, mert Martonos faluja, úgy hiszem, akkor még nem volt ott. Ha északra nézett, onnét egy patak úgy jött lefelé, mint egy folyó. Álmos vára, aki odafent őrködött a patak jobbik partján, megkiáltotta neki, hogy amit oly kedvvel néz, az a patak a Velence vize, s nehogy elvigye onnét. Eme kiáltásra nem mert Bereck felelni semmit, mert messze fent, az Álmos vára fölött, ott állott fenyegetőn és zord-öregen Várerősse, de olyan nagy hegy tetején, ami legalább másfél ezer lábnyi magos. Tovább napkelet felé, amerre az út is vezetett, szelídebbnek látszott a világ, s termésre is alkalmas földek mutatkoztak. Elindult hát Bereck arrafelé, s hamarosan átkelt a Feketeügy vizén, mely alább aztán átfutja az egész háromszéki síkságot. Innét is továbbment, de már csak valamicskét, mert a termőföldek fogyni kezdettek, s következtek keletről is az erdők.

Az északkeleti tájon itt végződött a síkság.

Jól szemügyre vett itt mindent, nehogy balítélettel találjon maradó helyet választani magának. De akármerre nézett, úgy tűnt neki egyre bizonyosabban, hogy maradásra nem leszen ez rossz hely. Réginek és főnek látszott az út, melyen itt a világ elférő módon folyhatik, s a pénz jól bonyolódik; a gabona mellett bizton vadak is lesznek az erdőben, s jó legelők a lábasállatoknak. Hát el is tökélte magában mindjárt, hogy magáénak mondja lába előtt a patakot, sajátjának a termőföldeket és tulajdonának a messze nyúló vadon erdőket.

S letelepült.

Így lett Bereck a miénk.

Kicsi bajokkal s nagy reménnyel indult meg Berecken az élet. Maga a számítás bételni látszott, de az is, ami kimaradt a számvetésből. Mert ugyanis a kedvező úton nemcsak ügyes-bajos emberek jártak, hanem ami ellenség csak felgerjedett a hegyeken túl, annak is ott volt a vonulása.

Legalább az a Moldova ne lett volna!

De ott zavargott már, túl az Ojtozi-szoroson, mint egy örökké bolydult darázsfészek. Igen békétlen litván-rusznyák nép lakott benne, s hogy a háborgás még nagyobb legyen ott, kevés népével az a Drágos is odament Máramarosból. S ha már odament, nem is nyugodott addig, amíg az odavalósi vajdát ki nem tette a székiből.

Attól kezdve aztán a moldovai hoszpodárok nem leltek nyugtot, amiről Erdélyt is személyesen gyakorta értesítették, különösen pedig a székelyeket. Megirigyelték talán, hogy ez a régi nép feledésbe tette már Batu kánt, aki ugyancsak ezen az Ojtozi úton rontott volt reájuk. Ezt a nagy zúdulást a bereckiek is csak akkor ásták elé, amikor ama moldovai hoszpodár, ki István, a Nagy néven örökült meg, kétszer is megdúlta őket. Bizonyosan Mátyás királyt kereste nálunk, mert Mátyás, hírét vehetvén ennek a dolognak, elhatározta magában, hogy visszatiszteli a vajdát. Itt ment ki aztán, ezen a berecki úton, s meg is vívott Moldovában a vitéz hoszpodárral, sebet és győzelmet egyaránt szerezvén. Ennek utána igen megbarátkozván ketten, ismét közösben ment a harc, fordulván együtt a törökre, kit csak megverni lehetett, de meggyőzni nem.

Amit eléggé bizonyít az is, hogy nyolc esztendő múlva segíteni a székelyek is odamentek, sőt majd Báthori is maga, a vajda. Addig segítettek, amíg megvénültek. De hiába tették le akkor is a kardot, mert a fiaknak ismét fel kellett venniök, mivel az a martalóc Gritti bévezette Erdélybe a törököket.

S azokat is a berecki úton!

A lakosság erdőkbe futott, s egy kicsi békességért imádkozott. De mintha túl a hegyeken mindenki megbolondult volna, tizenöt esztendő múlva Illés vajda rontott bé, ugyancsak ezen az úton, s megdúlta istenesen a székelyek földjét, bárha György barát huszárjai vissza is űzték azután. De nehogy a maradék nép azt merje gondolni, hogy annyi sok baj után most hosszú csendesség következik, hat esztendő múlva Lapusán hoszpodár tűnt elé az Ojtozi úton; s vissza akarván a trónusára segíteni Izabellát és János Zsigmondot, a maradék életet is kárrá tette.

No de, azután húsz esztendeig mégiscsak csendesség volt ebben a féltemetőben. S a zajongás, ami húsz év múltán ismét felverte ezt az utat, már inkább vala a ritka örömé, mint a sűrű bánaté, mert Báthori István, a somlyói, akkor vonult kifelé itt az Ojtozon, hogy a lengyel koronát a fejére tegyék.

Innét számítva már hetvenkét esztendőt kellett várni, hogy valami vajda-baj felrémüljön ismét. Ez a baj-vajda valami albán származékú Lupul volt, kit Rákóczi György semmiképpen sem állhatott. Ezért hát Kemény János fővezérét ellene küldötte, s bizony e fővezér igen lógatta a bajuszát, amikor itt Berecken átalment Moldovába. Tudta nyilván, hogy miért kedveszegett, mert egy esztendő múlva igen fonnyadva tért vissza. Itt nyugodott meg, a szomszédos Lemhényben, egy özvegyasszonynál, aki lelket vert belé. Attól fogva mondották róla, hogy Kemény Jánosnak lemhényi lelke van, csak azt nem lehetett tudni, hogy kislemhényi-e vagy nagylemhényi, mert ugyanis akkortájban a két Lemhény még külön állt.

Kevés híja volt az utána következő száznak, mert csak tizenöt esztendő, amidőn a berecki út nagy ünnepségre készült. Akkor várták ugyanis haza Mikes Kelement s véle a Rákóczi mérges fiát, kit a szultán írásban Erdély fejedelminek tett. De a hegyeken túl a fejedelem megholt, s a nyomaték törökök is úgy elszélyedeztek, hogy Mikes sem jöhetett fazéknak Erdélybe haza, hanem visszament findzsának a török császárhoz.

Most már az újabb száz éven felül még tizenegyet is kellett várni, amikor július hónapjában ismét nagy esemény történt az Ojtozi úton. Ezt a nagy eseményt már én magam is láttam, mert a nyáron három esztendeje múlt, hogy történik vala. Úgy volt ez a dolog, hogy negyvennyolcban a moldvai nép is felkelt a hazai bojárok és az idegen zsarnokság ellen, s bár a cár katonái leverték őket, a hírek szerint szívesen állottak volna lábra ismét. Bizakodván is bennük a mi nagy Bem vezérünk, s földjükön közelebb is juthatván az ő lengyel hazájához, gondolta negyvenkilencben, hogy egy kicsi biztatásra kimegyen hozzájuk. Ki is ment, itt Berecken keresztül, azon július hónap huszonkettődikén, egy vasárnap reggelen. Kevés gyalogot vitt magával, mert jóformán csak két zászlóaljat, de huszárt ahhoz képest bővebben. Délután letáboroztak a határszéli Rákóczi-vár környékin, hol a szép Rakottyás erdő s a Máglyakő hegy is van. Ettek-ittak, s jól kinyugodták magukat. Másnap aztán bényomultak Moldovába, hol az oroszok, megosztozván a törökökkel, már huszonöt esztendeje tartottak a számosabb helyeken őrséget. Ezeket az őrségeket negyvenkilencre úgy meghizlalta a cár, hogy Bem is egy egész zászlóaljat talált Harjában, ami a moldovai szélen van. Megharcoltak ezekkel jól a huszárok, majd meg egy másik sereggel is, mely Onestiből segíteni jött. Úgy múlott el az egész nap, hogy egyszer itt s máskor ott lobbantak össze, míg aztán az oroszok visszahúzódtak a Tatrang folyó mögé, onnét pedig Bákó városa felé kezdettek hátrálni.

Bem maga is úgy belévegyült a csatába, hogy a lovat alóla kilőtték. A tüzes nap után Grozestiben vett szállást, s másnap az új lovon Oknát is elfoglalta. Mikor azonban úgy látta, hogy a szító cédulák, amiket két nap alatt mindenütt terjesztettek, nem serkentik kellőleg a népet, még egy hadi felhívást bocsátott közre, s utána megindult hazafelé.

Gond ült a homlokán, mert nem tudhatta, hogy négy nap alatt mi történt otthon. Így érkezett a csütörtöki napon Bereckbe vissza, ahol a váratlan öröm, legalább kicsi időre, letörölte a gondot a homlokáról.

Ezt a váratlan örömet Petőfi okozta neki, jelentvén magát, hogy elejébe jött a vezérnek. Bem nemcsak jószívvel vette a dolgot, hanem atyailag magához is ölelgette a költőt, hogy ajándékul megossza véle a moldovai port.

Hát ilyen minden dolgok történtek Berecken.

S mégis él a földön.

Él valahogy, mert mindent együvé vetve, mégis jó helyen rakta meg a fészkét. Várak vigyáznak reá; rejtő hegyek és bújtató rengék vannak. Csak el kell indulni belőle Ojtoz felé, s azon gondolkozni, hogy Ádámnak ki volt a menye, már ott áll egy római őrhely s véle barátságban Beneturné vára, melyek közelről figyelik az utat. Messze felülről pedig, a Hosszú havas alól, a Hajdúk vára ügyeli, hogy valahol a távolban nem mutatkozik-e dúló ellenség vagy martalóc idegen. Tovább, hol már észak felé hajlik az út, ott jobbra s jól az út alatt, Leányvár rejtőzött el két havasi patak között, mintha azokra vigyázna, akik a háta megett az erdős hegyekben és rengékben bujdokolnak. Ha valaki ilyent cselekedni kényszerül, menjen is jól Leányvár háta mögé, egészen a Mogyorós nagy hegy alá. Arra a helyre, amelyet északról a megkutatók és a Nemere híres szele ellen is tömérdek módon födöz a hegy, s amelynek bujdosóját, ha úgy fordulna mégis, eldugja keleten a sóbérci lombos erdő vagy a feketehegyi és a bernáthegyi fenyves. Ott, a Tekeres patak és a csecsemő Ojtoz pataka között, van egy kicsi ház, azaz egy kisded havasi mező.

Olyan ez a mezei tisztás, mint egy tündérhoni kép, mit a vad természet maga alkotott, egy mosolygós percében. Tavasszal selymes, nyáron virágos; s ősszel ismét tavaszra emlékezik. Nincsen a szélessége csak valami ötven öl, de a hossza háromszor is annyi. Erdők szegik körül, mint valami ráma; a környékin havasi patakok folynak, sőt a téli hidegben robognak. Északi bütüben, a feje fölött, éppen utolsót nyújtózik a Mogyorós hegy, nehogy onnét lejöhessen valaki más, csupán a zerge.

Bordás mezőnek hívják, mert a mellékin sok az óriás páfrány, amit mi ördögbordának szeretünk nevezni. Egy kicsi hajlék is vagyon rajta, északon, a hegy kárpitja alatt. De csak olyan hajlék, amiben szegény ember lakhatik, vagy pedig tündér.

Most együtt rejtheti mind a kettőt.

Mert én lakom itt, s gyakorta Zizina szerelmesem is ideröppen.

Innét láttam tehát, ez írás kezdetén, két nappal ezelőtt, a gyertyafényben el-elboruló ablakon által, hogy sejtelmes libegéssel hullani kezdett a hó.

Ma megint este van.

A hó már megült.

Künn a csend a földtől az égig ér, a jövendő pedig a tavasszal együtt aluszik a hó alatt. S idebent a házacskában, miközben pillogok a papiros fölött, fényes süvegével a gyertya nagyokat köszön a hátam mögé.

Huszonegy esztendő gyűlt ottan össze.

S azokban, ha visszamenőleg kezdem kitakarni, már benne vagyon a mátkaság, a börtön és a bujdosás abban, ami mögötte áll. Dúlt iskola tovább, majd bajnoki harcok s azok mögött a szabadság ifjú szárnyai; hevítő tudomány, vándorlás, szegénység; s messze tovább gyermeki vágy és nyughatatlan mesék.

S ott leghátul a bölcső, mely mellett most is állani látom tömlöcre vetett hős atyámat, ki vadkörtefa deszkájából faragta volt azt a bölcsőt. Ott áll szíjas, hajlékony termetével, mely a közepesnél magosabb valamicskét. Ezzel a sánta arasszal már Háromszék toldotta őt meg, s ugyancsak Bereck szabta vékonyabbra is, mint Csík szabja az ottvaló férfiakat. Mert származás tekintetében csíki volt atyám.

De Berecken született.

A haja lebegni szeretett, gyakran a szemébe hullt. Olyankor megrázta hirtelenül a fejét, s úgy ugrasztotta helyére barna haját. A szeme is barna, de tudott feketén is fényleni. Szakállat nem eresztett soha, csak a gyér bajuszát hagyta kétfelől csüggedezni.

Zabolát nem szenvedett.

Észben megnyerő lehetett már kisebb gyermek korában is, mert a falusi iskolából tovább szállott Csík-Somlyóra, hol a barátok egy háromesztendős felsőbb iskolát tartottak. Így akarta a sárba ragadtak sorsa elől elmenekíteni az atyja, ki maga is földművelő állapotban sínylődött. S hogy mily nagyon sínylődött, azt el is lehet gondolni, mert jelenvaló századunk francia háborúkkal kezdődött s folyt, melyekből hét is dúlta a közeli világot. Atyám ama kegyetlen időben születvén, amikor császár Napóleonnak a katonáit is Oroszhonban megvette a hideg, olyan szegénységet ért már kisded korában, hogy arról emlékezvén, még későbben is meghervadott mindig a szava. A pénz megromlott ötöd mértékben, s a barmok kigyérültek; a férfiú embereket pedig a háborúk szele elhajtotta; s mindezek tetejében még olyan sáskajárás is volt, hogy a termésből az egereknek sem maradt.

Ilyen nyomorú világot töltöttek tehát, amikor ők ketten nekiereszkedtek, hogy Bereckből gyalog eljussanak Csík-Somlyóra, ami a Nyerges-tetőn keresztül s kurtítva a hegyi ösvényekkel, úgy is legalább hét mérföld. Hajnalban indultak el Lemhény felé, s onnét északra tartva Esztelnekre érkeztek. Tovább Kurta patakánál hegyi ösvényre váltották az utat, s így jutottak ki a Kászon folyó völgyibe, hol a kászoni nagyút is vonul a Nyerges felé. Mivel azonban az időre már estére hajlott a nap, s el is állottak volt eléggé, úgy határozták, hogy a csíki határszélen meghálnak. Kerestek hát az út mellett egy alkalmas tisztás helyet, ott tüzet raktak, s a hazai szegénységből falatozni kezdtek. Amint javában ettek volna, hát jődögél feléjük egy szekér, melynek egyik lován messze futó hangon sántus* szólott. Látva a tüzet, a szekér megállott, s hát a berecki nótárius szállott le róla, hosszú németes kabátban. Miután szót cseréltek, magyar emberséggel azt mondta a nótárius, hogy atyámék is szálljanak a szekérre, mert hiszen úgyis egyazon járatban vannak az iskolás legénykékkel. A nagy férfiak a hátulsó ülésbe helyezkedtek; gyermek atyám pedig elöl a lóhajtó baljára került, kinek a jobb keze felől ott szorongott a nótárius buksi fia, béhúzva a nyakát valami zsinóros kabátkába, minek fekete báránybőrből szegélye is volt.

Azt a fiút is a somlyói iskolába vitték.

A sapkája alatt mindene kerek volt, az orcája éppen úgy, mint a barna szeme, mely néha meg-megriadt a mélázásban.

Gábor Áronnak hívták.

Hátul a két férfiú szólott néha valamit; elöl azonban, az ülés két szélin, magába tömörödve s csendben ült az őszi két fiú. A csemeték között a lóhajtó is egykedvűséggel hallgatott, csak mint a ritkán cseppenő víz, szájáról a két ló neve úgy cseppent nagy ritkán alá.

Így zörögtek be Csík-Somlyóra.

Azután elmúlt az iskolás három esztendő is, valamint véle a több tudomány, mert mint Mikes elől a zágoni utat, atyám elől is a további grádicsot befödözte az Úr. Vagyis otthon rekedt a bajban, mivel atyai szüleje fekete halálban, ami akkor terjedni kezdett, nagy keservesen megholt. Így aztán az én atyámnak, tizenöt esztendős korától kezdve, egyedül s magának kellett nyomorgatni azt a kevés berecki földet, ami örökségül szállott reá. Nagy szorgalommal folytatta az életet, mert a földek nyájasabban termettek hamarosan; ő maga pedig, mint élénk szekeres ember, üzletes dolgokat is kezdett művelni. Eljárt kétlovas szekerével közeli s messzibb vidékekre, hogy az egyik helyen megrakodjék olyan portékákkal, amik ott helyben nem kellettek; s hogy azokat más vidékre vigye, mint olyan hasznos cikkelyeket, amelyekért szívesen adtak pénzt.

S közben ismerkedett a világgal.

Így ismerte meg Somlyón felül az egész Olt-völgyületet, sőt magát Gyergyót is Gyimesig; nem is szólva a vadregényes Tusnádi-szorosról s a közeli ozsdolai hegyi mezőkről; s no, aztán a moldovai városokról és a bojárok uradalmairól.

Ha az Oltnak felső-völgyibe ment, akkor bizonyosan Csík-Szentdomokos volt a cél, hol az álladalmi rézhámorban a Zakariások uralkodtak, kik mint jó üzletes örmények, sok kelendő rézportékát adtak az ügyes szekeres embernek. Hanem a gyergyói s nevezetesen a borszéki borvíz is, mit nemrégen fogtak a világ hasznára, igen kívánatos cikkely volt mindenfelé s különösen a moldovai bojárok házainál. Ugyancsak Moldova volt az, hol a legnagyobb szükség mutatkozott mindenféle üvegekben, melyeket ismét a Tusnádi-szoroson által Bukszádról lehetett nagy ügyelettel szállítani, a Mikó család nevezetes üveggyárából, mely valósággal Noé bárkája volt, olyan mindenféle üveges nép dolgozott ott.

De bármerre járt s akárhova ment, egy puhára bélelt ládikóban mindig hordott azokból a fattyú gyémántokból, miket az ozsdolai hegyekben lehetett találni, s amelyek igen kívántatták magukat arra, hogy szépen fűzve a leányok nyakán fényeskedjenek, vagy pedig gombok és másféle csecsebecsék gyanánt nyújtsanak kellemet a szemnek.

Egyszóval így élt atyám, amikoron még Ferenc császár uralkodott, igaz, már szelídebben, mint azelőtte tette volt, mert az élete immár igen hervadozott a korona alatt.

Egyszer aztán, midőn így szekerezett volna a világban, nagy esemény történt az én atyámmal.

Ez a sorsfordító dolog a Kászon folyó csíki völgyében esett meg, magában Újfaluban, s ott is egy korcsmában, minek amolyan falusi utasfogadója is volt. Az idő jól benne járt már az őszben, s atyám éppen borszéki vízzel vala úton. Szokása szerint megszállott ebben az ismeretes fogadóban, s ott üldögélt egyedül egy asztal mellett. A fogadósnéval lúdhúst csináltatott magának, hogy az neki, mint nagy utas embernek, jó pirosra legyen sütve. Amíg várta a lúdhús pirulását, gondolta magában, hogy megiszik egy félmeszely pálinkát, de abból az Albisen főzött szilvából, ami híres volt az egész környező világban, s amelyből éppen ő szállított vala a múltkorjában a fogadósnénak, két száziccés hordócskával. Hát amint várakozott ottan, béjött három ember a fogadóba, vagy inkább egy meglett csíki ember, egy tömzsi fiatal legény s egy vékony termetű ifjú lány. Az öltözetükről is látszott, hogy szintén utas emberek, mert a férfiún nagy szőrös ujjas volt, a leány vállát egészen derékig zöld színű gyapjúkendő takarta, a legénynek pedig ostor volt a kezében. A fogadósnéval italról tanakodtak, hogy elvinnének egy hordó sert s valamennyit az albisi pálinkából is; de addig így-úgy, hogy a férfiú s a legény kezdett összeveszni.

Már azt hitte atyám, hogy mindjárt vérre mennek.

De akkor a legény nagy mérgesen kipufogott a fogadóból, s hamarosan erős szekérzörgés hallatszott. Nyilván felvágta magát mérgében a szekérre, ami az övé lehetett; s megriasztotta a lovakat, hogy távozzanak erről a helyről sebesen.

Bent a férfiú, abban a szőrös ujjasban, pusmogva tekergette a fejét, s a leány pedig sírni kezdett. Ezt látván, meglágyult atyám is, felállt a helyiről, és megkérdezte, hogy nagy baj van-e, s ő nem tudna-e igazítani valamit. A leány ránézett, s szeme a könnyek mögött mosolyra virradott, s az orcája is olyan könnyen szép lett, mint valami várkisasszonynak, kinek arcocskáját messziről tűz lángja babusgatja.

Maga a férfiú is, ki atyja volt a lánynak, szívesen közelített.

Így aztán megvették a szándékolt sert és az albisi pálinkát, mert atyám ígérettel szólott, hogy azt a kevés rakományt a szekerén szívesen elviszi a közeli Jakabfalvára, hol a lányos ember lakott.

El is vitte atyám, minek aztán az lett a következése, hogy a jakabfalvi gazda, kinek Dobos András volt a neve, meghívást tett András napjára, amely éppen kilenc nap múlva válandott meglenni. Atyám a maga személyét megígérvén, a borszéki vizet Moldovában a helyére vitte, s majd illendő időben megjelent a jakabfalvi háznál, hol a mérges tömzsi legényt ama naptól nem is látták, pedig a farsangon közelebbi fűződést szeretett volna kötni a leánnyal. De a hirtelen méreg arról immár lekéstette, mert azon az András-napon a leány megmondta, hogy ő még a borvizes szekerén mást választott volt magának.

Vagyis atyámat.

Azt a fekete szemű s szépen törékeny leányt Dobos Borbárának hívták, s mivel nemcsak a szív, hanem más egyéb körülmények is kedvesen ajánlották atyámnak, az elkövetkező farsangon megülték Jakabfalván a lakodalmat.

S utána mindjárt hazamentek Bereckre.

Arra rá, még egy esztendőt sem várva, egy fiúgyermek született, kit atyám Ambrusnak akart volna kereszteltetni, mivel atyám is ilyen nevet viselt, és aki mégis Lázár lett. Amikor ez a Lázár elrúgta az esztendős kort, már ki kellett venni a bölcsőből, s engemet tenni belé, mert márciusnak tizennegyedik napján az 1831-ik esztendőben én is a világra jöttem.

Boldog atyám, kit a zsarnok császár csak végtére tudott kiküszöbölni a szabadok sorából, születésem idején csak olyan koros volt, amilyen én vagyok jelenleg; kedves anyám pedig tizennyolc esztendős. Nem lehet hát mondani, hogy öreg fák susogtak volna a fejem felett, hanem inkább két hajladozó fiatal fa leste mellőlem az idők viharait. S ezt nemcsak szólásmondásból teszem most a beszédembe, mert a Napóleon messze földi sírján, hol a fű gyökere már tízesztendős volt, akkor kezdett a világ szele megfordulni. Ezek az új szelek már nemcsak a vén föld szürkülő haját borzolgatták, hanem hullámoztattak is valamit, ami pezsdítőleg kezde hatni.

Nemrég tettek ugyanis új királyt maguknak a belgák s a görög nemzet, bár annak a királytevésnek nagy szele egyiknek sem volt. Hanem az a nyári vihar, ami akkortájban a francusoknál volt, hát az ide is bocsátott olyan szellőt, hogy immár lehet letenni a nagyurak királyát, s kisebb urakét ültetni a helyébe. Mert lám, Ferenc császár is az ő redős ablakait mindjárt béhúzta, s bent a bársonyokon megtanácskozta, hogy a francia szél ellen miképpen kéne védekezni. Ha jobbat nem is, de annyit mégis kitaláltak, hogy fia-Ferdinándot magyar utódnak megkoronáztatta, nehogy a dunai szél, ha netalán megzúdulna, azon a helyen is döntögessen. S hogy még egy bogot vessenek a dologra, a következő évben az új király meg is házasodott, ami ugyan nem volt elhirtelenkedve, mert hiszen már harmincnyolc esztendős volt. Igaz ismét, hogy ő bátorsággal maradhatott legényember, nem úgy, mint atyám, kinek örökösen félnie kellett attól, hogy legényül elviszik határőrző katonának, bárha családfeje volt is a kicsi gazdaságnak.

Így hát nemcsak öröm, hanem valamicske haszon is vala abban, hogy én is megszülettem. Mert a házasság s velem együtt most már a két gyermek, nyomósabb oltalom volt a katonaság ellen, mintha atyámnak, Isten őrizzen, a fél szeme hiányzott volna. Mert ugyanis attól a fél szemitől még az úgynevezett „gyenge seregbe” elvihették volna. Így azonban egész Háromszéket bejárhatta a hír, s a kézdi-vásárhelyi katonai kormányba is bémehetett, hogy szegény Madár Ambrusnak immár két kicsi gyermeke van, kinek eltartása mellett özvegy anyjának is egyetlen gyámola. Ügyelt is atyám, hogy lustaságba ne essék ez a hír, mert maga is, ahol csak járt, sarkantyút kötött rá mindenütt; azonkívül pedig katona barátjai is voltak érdekiben, különösen egy Paskó Jakab nevezetű s berecki születésű őrmester, ki a vásárhelyi katonai irodán szolgált, a háromszéki ezrednél. Igen kedves és eszes ember volt ez a Paskó. Kedves azért, mert az atyám nevét az ezred számontartó irományaiból kiirtotta; eszes pedig azért, hogy irodai célból a bal karja egyszer lefagyott volt, s csak akkor tudott meggyógyulni, ha bizodalmas barátai között jót ihatott. Mert olyankor ugyanis, ha éppen kellett, a bal karja erősebb volt a jobbnál is, amit nem is lehet csudálni, mert előtte s utána pihentette is eleget.

Így történt hát, hogy a katonaság dolgában eresz alatt állott atyám, ámbár ez az eresz reá is szakadhatott, bármelyik napon. De hiába tudott üggyel-bajjal a maga embere maradni, mert szikrázásokban igen sokat emésztődött így is, mivel maga a nép fedél nélkül állott, mondhatni. Ott ázott, már ötven esztendeje, künn a hadi ég alatt szabadon; csapta a kincstári eső, verte a jég, s szállta a dér.

De hát hogyne lett volna kesergésben bárki is, ki az igazságot s nemzetét szerette, mikor a császári német a maga nyomásával oly tehetetlen volt! Pedig az Isten bizonyosan nem verte volna meg azt a németet, ha annyi sok kormányzatot nem rakott volna is a népre. De neki nem volt elég a Kolozsvárott pásztorkodó Kormányszék, a bécsi Kancellária, a szebeni Kincstár s a vásárhelyi nagy Ítélőtábla, hanem ezt az elegendő világi kormányzatot számunkra még katonai kormányzattal is megpótolta. Sőt valamennyi között ez volt a legpogányabb, mert tizenkét esztendős korában már minden székely fiúgyermeket lajstromba írtak, s majd a tizennyolcadik évétől a hatvanig úgy rendelkeztek véle, mint sajátjukkal.

Kimondva csupán három ezredet kellett állani nekünk székelyeknek, de ezt a három határőrző ezredet ötven esztendőn keresztül folyton hizlalták, amit nem úgy kell érteni, hogy a katonákat, hanem csak azoknak a számát. Csík és Gyergyó tette az első ezredet; mi háromszékiek Bardóc fiúszékkel a másodikat, s mind együtt még egy harmadik huszárezredet is közösen. Ezeknek hizlalására és udvara gyanánt, korosság és testi állapot szerint, négy osztályt létesítettek, úgymint az álmában is harcoló hadi testet, a várakozó tartalék sereget, az imbolygó gyenge sereget és az utolsó tehetetlen sereget. Mely utóbbi seregben, a mesemondók és a vénasszonyok mellett, benne voltak a papok is, hogy a végórán mindjárt kéznél legyenek.

Egyszóval az egész nép fölött ott honolt ez a hadi kormányzat. De nehogy azt merje gondolni valaki, hogy csak katonai régula dolgában, mert engedelme nélkül házasodni sem lehetett. S nehogy valaki a honpolgári vétkezésnek is nekibátorodjék, működésben álltak a szüntelen törvényszékek, melyek még a káromkodást is büntették, s amelyek, úgy mondják, arra késztették a székelyeket, hogy legalább káromkodni németül káromkodjanak.

Mert ugyanis olyan esetben büntetés alá nem estek.

Hát így éltek abban az időben a székelyek; jobban mondva, éltünk mi székelyekül, mert hiszen, mint élő személy, már én is közöttük voltam.

De hát a bajban is múlt az idő.

Hanem ahol nyomorú az állapot, s ahol annak cifrázására még a kormányzat is gondolni meg nem szűnik, ott az emberi szimatolás kölcsönkér a kutyától, hogy a jobbulást fürkéssze mindenütt; a szeme elkutat messze is, mint a vigyázó madáré; s ha jön egy csepp nesz, vagy csak fuvint is messziről a szellő, már hegyesedik a fül.

Hát akkor is így volt!

Mert sűrű bajokban s avas világban járván, pezsgést szimatolt mindenki; reménységben a szegény, a gazdag aggodalommal, s viszketegen a német. S ez nem is volt csoda, mert nemcsak a nép fészkelődéseinek a nesze hallatszott már, hanem a jobb tanultak hangos szava is, mint voltak a vándor pátrióták, kik több megyének a gyűléseire is elmentek bátor szót szólani. A nesz és a szaporodó zaj között még egy-egy reccsenés is esett, mert ugyanis némelyik szószóló, honfias hevében, összetörte a gyűlésben a széket is, mint ahogy tette az erős Wesselényi Miklós. Hanem meg is ijedtek úgy az ő markától, hogy utána minden széktörőnek, ott a helyszínén melegiben, száz forintot kellett fizetnie. De az okos beszéd is, mint a Kazinczy erdélyi levelei s Kölcsey költőnek szatmári lángolása, megcsapta úgyannyira a fület, mint egy-egy széknek a roppanása. S Wesselényi ebben sem maradt hátol, mert a balítéletekről olyan könyvet bocsátott közre, amit tűzre tettek a német vigyázók. Csakhogy az a könyv mégsem égett el, mert titokban azután is olvasták az emberek.

S azt jól is tették.

Hogyne, mikor az a könyv a szabadságról szólott, mit immár a jobbágy embereknek is meg kell adni. Nemkülönben arról a szabadságról, hogy magyar szívből emberi igazságot lehessen mondani s ugyanazt újságba is beléírni; s mindezeket bátor elmével együtt művelni, mi okból olvadjanak össze a honi magyarok a síkságon élőkkel.

Bizony tudta Wesselényi, hogy mit beszél, mert az elbúsult magyar tűzhelyekre valósággal parazsat tett, amit tüdeje s bátorsága szerint mindenki fújni kezdett. Még az olyan emberek is, mint Cseh Ignác bátyámuram, aki Szentkatolnán lakott, de mint királybíró gyakran feljött Bereckbe, hogy ott ne csak az igazgatást vizsgálja meg, hanem a szíveket is kormányozza. Olyankor egy Erdélyi Híradó nevű újságot is mindig hozott magával, mit Kolozsvárról küldöttek neki. Ahol csak hív ismerőse volt, mint atyám is vala, oda ő kevés időre mindenüvé bément. Egyet-kettőt kérdezett, majd a foltos bőrkabátjának a zsebiből, mert olyanban szokott mindig járni, elévette az újságot. S ahogy elévette, már fújták is ketten, mármint ő s az újság, a melegítő parazsat, amit említettem az imént.

Tőle tudta meg atyám, s későbben atyámtól én, az olyan dolgokat is, mint a kolozsvári „pipa-csata”, ami ismét az említett parázsnak egy szikrájából származott. De igazán abból, mert egy jogi deák, ki igen pipás ember volt, pöfékelve mendegélt Kolozsváron az utcán. Amidőn ama palota előtt ment volna el, amelyikben éppen a császári hadikormányzó lakott, hát a ház előtt egy katona áll, ki igen őrködik ott. Nem lehetett rossz kedviben a deák sem, mert bizony a bő füstöt a katona orra alá eresztette. Erre az őrkatona Berci deákot, mert mintha úgy hívták volna a pipást, a puska agyával megbökte jól. No de, arra olyan pofot nyert a katona, hogy rögvest a földre bukott, s buktában a fegyvere is lőtt egyet. Hamar a főőrség a templom melletti házból odafutott, s közrevette a deákot, hogy vigye is mindjárt lakat alá. Csakhogy a nép, amelyik éppen nagy számmal farsangolt az utcán, mind odasereglett megakasztani a katonákat, s gyors híradás folytán kezdettek jőni a deákok is, minden vallású iskolákból, nagy dorongokkal, s nemzeti buzdításokat eregetve torkaikból. Látván a generális, hogy több kettőnél a dolog, megfúvatta a kaszárnyában a riadót, s a fúvásra jöttek is már a gránátosok, kiket a több ezres deákok kövekkel fogadtak, mely köveket a kisebb deákok serényen adogattak a nagyobbak kezébe.

Erre a katonák lőttek.

S a nép vért látott!

Futott sebtiben Jósika János is, főkormányzó létire; s mindjárt összeveszett a generálissal, ki nem akarta eltakarítani onnét a katonákat. De aztán a katonák mégis kaszárnyákba retiráltak, csak a nép nem akart attól az időtől kezdve régi medrében megülni. Törvényes világot követelt, s szabadságot a maga földjén. A vezérlők után mozgalmas ifjak s korosabb úremberek is gyarapodtak-gyűltek a nép mellé; egyik-másik főispán lemondott, s nagy tanácsosok tették le hivatalukat; s hát még a mi szűkebb földünkön, hol az úr s a falusi, a tanultabb ember s a földműves összebogozva élt azelőtt is, mint valami nagy tarka család szülöttei!

Nagy zsongás volt egyszóval.

Akkora nagy, hogy a vén császár egy csillapító főherceget küldött Erdélybe mint királyi és császári biztost, aki medribe terelje a habzó időt. De annak is csak az lett a vége, hogy egybe kellett hívni az erdélyi országgyűlést, amit pedig huszonnégy esztendeje elfelejtett a császár megtenni, pedig törvényben ígérte volt, hogy minden harmadik évben megteszi azt. Neki jobb is lett volna, ha nem vár vala ilyen sokáig, mert éppen akkor a pozsonyi gyűlésben is eleven módon tanakodtak a túlsó magyarok, kiszorítván a császárból végre, hogy a magyar törvények ne deákul, hanem magyarul írassanak. Ennek a szele amikor általjött Kolozsvárra, Wesselényi egy széket ismét összetört, mire a császár az erdélyi gyűlést széjjeloszlatta.

S meghalt.

Helyébe Ferdinánd elég mérgesen lépett, mert a vezérlő népfiakat üldözni és bézárogatni kezdették, s bizony kutatták Wesselényit is, de ő úgy odalett, hogy csak akkor jött hír felőle, amikor Pesten az árvízzel is szembeszállt.

Az az esztendő nekem is nevezetes volt, nemcsak az árvizeseknek, mert akkor adtak bé engemet a berecki iskolába, hogy a betűvetést és a számolást megtanuljam. Könyvem nem is volt, csak egy viaszos táblám, ami jó puhafából vala elkészítve, mégpedig zádogfából, minek a mezgés háncsából jó kürtöt is lehet csinálni. Hát ez a tábla kutya rossz tábla volt, mert sok gondozást kívánt magának. Ugyanis az írást mindennap le kellett üveggel vakarni róla, s utána viasszal békenegetni ismét, hogy másnap is írni lehessen rá. Mivel azonban, ha itt nem, akkor ott, mindig béitta a viaszon keresztül is a tentát, én bizony kezdtem igen kímélgetni, vagyis az írásban mellőztem őt. Kedves anyám nem sokat ügyelt arra, hogy vajon a táblára írogatok-e, vagy pedig parlagon hevertetem. Neki nagyobb gondja volt az, hogy jövet-menet nekem ennem adjon, fázódás ellen felruházzon, s hogy hóhullástól kezdve azt a két hasábfát is magammal vigyem az iskolába, ami az ottvaló tüzelésben az én adómat jelentette. Igaz, ott lett volna még Lázár bátyám is, aki jól tudta ezt a táblai hanyagságot, hiszen együtt jártunk az iskolába, csak éppen ő egy garádiccsal feljebb. Hanem a béárulásig ő sem jutott el, csupán mondogatta néha, hogy megteszi; hanem olyankor, ha egy almácskát adtam neki vagy egy tetszetősebb gombot, úgy elhallgatott, mint a kicsi gyermek, amikor ölbe veszik.

Így aztán csak atyám lebegett egyedül a fejem fölött.

De ő sem igen nagyon, mert egy kicsit otthon volt s két kicsit távol. Ugyanis a szekerezést most is űzte; egyrésziben azért, hogy a családot megélhetésiben eltartsa, s másfelől azért, hogy bolyongván is a világban, s mindenféle emberekkel szót cserélvén, a világ állapotát másoknál jobban láthassa.

Mégis ő volt az, aki a hanyagolást észrevette, mert ugyanis a farsang valamelyik napján váratlanul így szólott hozzám:

– Milyen jó dolgod van neked, te Vince!

– Nekem, miért? – kérdeztem.

– Mert mostanában írni sem igen kell az iskolában.

– De bizony kell! – mondtam.

– S te mire írsz?

Ebből már láttam, hogy ő megtudta, amit nem kellett volna. Istenem, mit mondjak! A táblát, aki hibás volt, mégsem akartam ócsárolni, hiszen azt nagy örömmel ő csinálta volt nekem.

– Hát én a fejembe írok – kanyarodtam el a táblától.

– S mért csak a fejedbe?

– Azért – mondtam neki –, hogy a betűk ne a tábla viaszába íródjanak belé, hanem inkább a fejembe.

Ennyit szólottam csupán, s ezt is olyan ártatlanul, hogy akár mindjárt is elmúlhattak volna a szavaim. S mégsem így történt, mert oly görgeteg lett belőle, ami a táblát örökre az emlékezetembe véste.

Atyám ugyanis másnap a két lóval elment Kézdi-Vásárhelyre, hogy ott valami ügyét igazítsa. Amikor azonban visszajött onnét, hát nekem, s Lázár bátyámnak is, egy-egy új táblát hozott. De milyent! Nem fából valót, hanem úgymondott palatáblát, amilyen akkor még berecki ember gyermekeinek nem volt. De nem is lehetett, mert nagy újság gyanánt most került először tájékunkra, hozván német földről egy vásárhelyi örmény kereskedő, ki a leányát egy német őrmesterhez adta volt férjhez. Hát bárki hozta akárhonnét, igen jó és célszerű dolog volt, s még a szemnek is kedves abban a keskeny farámában, akárcsak egy kicsi fekete ablak. Kívánat szerint tarisnyában is lehetett hordani, de igen nyakba akasztva is, mely esetben mindenki nagy elismeréssel nézte az ember oldalát. Nyilvánvaló hát, hogy én is így hordoztam, nyakamba akasztva, de nemcsak az említett okból, hanem még inkább azért, mert a tartó zsinegéje, ami egy likacskán keresztül a rámába volt fűzve, ez a szép zsinegéje piros-fehér-zöld szálakból volt sodorintva. Egyébként maga a tábla, ahogy érintve mondám is, fekete volt, az egyik felén tiszta mezővel s másfelől vonalas mezővel; s továbbá három palavessző járult hozzá, s egy kicsi spongya is, amire csak rá kellett pökni, s már úgy letörölte a tábláról az írást, mintha csak álmában lett volna rajta.

Ilyen volt.

Csoda-e hát, hogy úgy örvendettem neki, mint ahogy a madár örül az ő kedves tojásának! Nem csoda. S ennek a szép kedvemnek még annyi felhője sem volt, hogy Lázár bátyám horgas szemekkel nézett volna reám. Igaz, hogy ő is nyert egyet ajándékul, ahogy mondám is az előbb. Bezzeg írtam is attól kezdve annyit, az iskolában és otthon egyaránt, hogy még nézni is győzni kellett. Így aztán nem is volt semmi baj, sem hanyagolás az én részemről, annál is inkább, mert a természetem erősen húzott mindenhez, amit írni és olvasni kellett.

De nem úgy volt Lázár.

Mert Lázár bátyám nemigen vette sokba a betűt és az olvasást, hanem inkább az élet hasznosságát tekintette, akár kicsi s akár nagy dolgokban. Hordozta ugyan a táblát, de csak úgy vala véle, mint aki nem szeret valakit. Ebből a tulajdonságából származott aztán az az emlékezetes történet, amivel a palatábla visszaadott nekem mindent: vagyis ha én sokat írtam reá, írt ő is az emlékezetembe egy maradandót.

Úgy kezdődött ez a dolog, hogy a Lázár cimborái is, akár az enyimek, sóvárgó szemmel nézegették a táblát, ami igen kellett volna nekik. Az első időben a nézésnél maradtak, de amikor látták, hogy Lázár bátyám s a tábla egymás nélkül is meg tudnának lenni, kezdették kerülgetni a bátyámat, hogy vajon nem adná-e el. Addig s addig folyt így a dolog, amíg egyik márciusi napon hát Lázár nem a táblával érkezett haza az iskolából, hanem a hóna alatt egy szép verőmalaccal. Egyenesen bément a házba, ahol már én is otthon voltam, s a kedves szüleim is; s miközben a malac pislogva vicsogott a hónaljában, kurtán s egy kicsit még dicsekedő módon is így szólt:

– Eladtam.

Hamarjában senki sem tudott szót találni, csak a szemünkből lett kérdőjel, ahogy néztük Lázárt s a malacot. Atyám éppen az asztalnál ült, s egy fotogénlámpa mellett a Hon és Külföld című újságot olvasta volna, hogy mit is írt abban a dálnoki esperes, bizonyos Ferenczi János. Kicsi idő múlva reá eresztette a jobb tenyerét az újságra, s azt kérdezte:

– Mit? Kinek?

– A táblát Balogh Samunak – felelte Lázár.

Atyám felállt.

– Ezért a malacért?

– Ezért.

Ismét csend lett, csak a malac sírt neki-nekirugaszkodva, hogy őt eresszék a földre. Anyám is értette, amit a malac mondani akart, mert elvette Lázártól, s majd tejet töltött neki abba a kicsi tálacskába, amiből a macska szokott enni.

– Hijj, hogy eszik! – dicsérte Lázár a malacot.

Csakugyan habzsolta a kis gömböc a tejet, ami nemcsak neki volt jó, hanem nekünk is, mert egyszerre sokat enyhült az egész házban a világ. Anyám a tálacska mellett gyöngyözött örömiben, én a malac farkára igyekeztem valahogy bogot vetni; s atyám pedig a fal felé fordulva időzött, mintha eligazítást keresett volna ott, hogy mostan vajon mit csináljon.

– Hogy volt, mégis? – kérdezte végre.

– Úgy volt – mondá Lázár –, hogy a Samuék disznaja tizenkettőt malacozott, s abból a tizenkettőből egyet az apja neki adott, saját tulajdonába, hogy tanuljon minél jobban. No most, Samu azt mondta nekem, hogy a tanuláshoz jobban kell a tábla, mint a malac. Vagyis csináljunk vásárt. S megcsináltuk. Így volt.

Atyám, mintha döntött volna magában, erre így szólt:

– Értem.

Aztán visszaült a lámpa mellé, s végső módon csak ennyit mondott:

– Vigyétek a pajtába.

Jobb lett volna csakugyan a pajtába vinni, de anyám nem sietett; s Lázár is, most a végső akadályon általesve, egy kicsit kedvét akarta tölteni az ő malacával. De ahogy múlt volna ilyenformán az idő, hát egyszerre belépett Balogh Ignác bácsi, s véle Samuka fia, a Lázár vásáros cimborája. Mivel Ignác bácsi adóhajtó volt a faluházán, jól tudta, hogy ilyenkor a panaszt miképpen kell béváltani, csak éppen azt nem tudja vala, hogy atyámnál másképpen kellett volna.

– Ebben a jelen percben szolgáltasd vissza a malacot! – mondta.

– Milyen malacot? – kédezte atyám.

Az ember oda mutatott, ahol a malac a tálacska mellett éppen vakaródzott.

– Azt!

No, ami innét kezdve történt, az olyan gyorsan és egymás után folyt a végire, hogy oly pontosan és sebesen meg sem lehetne kész akarattal csinálni. Atyám ugyanis előrelépett egyet, belészúrta a szemit az adóhajtóba, s azt kérdezte:

– Kié volt a malac?

– A fiamé – mondta az ember.

Atyám Samukára ugratta a szemét.

– Te csináltad a vásárt, vagy nem te? – kérdezte tőle.

– Én.

– Kényszerített valaki, hogy csináld?

– Nem.

Tovább ők ketten nem tudták már folytatni a szót, mert abban a pillantásban Ignác bácsi előrenyújtotta Lázár felé a táblát, és jól összegyűjtött hangon így szólt:

– Itt a tábla, s ide a malacot!

Lázár a jó szemivel rögvest meglátta, hogy a táblából egy darabocska ki van törve. Abból a helyből odaugrott hát a malachoz, hogy ő is levágja annak az egyik fülét, ha már a tábla is hiányos. Volt egy vasnyelű bicskája, s azt mindjárt elékapta, hogy vágja is már. Tudtuk mind, hogy Lázár teszi is mindig, amit mond: így hát kedves anyám is odafutott, hogy megvédje a szegény malacot. Ez a nagy kavarodás atyámat úgy fellobbantotta, hogy két marokkal megmarkolta nyomban a malacot, döndülve az adóhajtóhoz lépett véle, s a fari részét előreirányozván, odanyomta neki a szegény malacot.

– Vigye – bökte oda neki.

De mire kimondta volna ezt a „vigye” szót, a malac ijedtében-e vagy az atyám erős markától, egy erős sugárban úgy letisztelte irtó büdösen az embert, hogy valahányan undorral dermedeztünk; s még az a zöld mocska a malacnak a gallér alá ment, az ember nyaka táján, jórésziben a gombos fekete kabátra, mit Ignác bácsi mint adóhajtó oly nyomatékkal viselt vala.

– Jajj, beh büdös! – facsarodott el kedves anyám.

Pedig az ember, fiastól együtt, már nem is volt a házban, mert szégyenletiben s a folyó kamattal úgy kitakarodott malac nélkül, mintha ott sem lett volna soha. Anyám a facsargást folytatva fintorgatta az orrát; én is a hasamat fogtam, s Lázár pedig a malacot, hogy most már kivigye a pajtába.

Csak egyedül atyám nem derült fel a dolgon, hanem inkább komorogva az asztalt kerülgette, igen füstölögvén, lassú lépésekkel, mondogatva többször is:

– Hát magyar ember az ilyen?… Kinek a világ egy malac… Amikor Kossuth s Wesselényi bé vannak zárva…

Mi is elcsendesedtünk, s majd aludtunk egyet a nagy eseményre. Reggel arra intett atyám, engem s Lázárt is, hogy ne beszélgessük sehol a malac dolgát. Ez szükségtelen is lett volna, mert nemcsak az iskolások tudták immár, hanem öreg tanítónk is, aki engem s Lázár bátyámat vallomásra szólított. Amit kérdezett, azt igazságosan megmondtuk neki mind a ketten, de én nem állhattam meg a végin, hogy a tanítóm elméjét is fel ne költsem arra, amit atyámtól este tanultam. Vagyis azt találtam mondani neki, hogy ne a malac dolgával vesztegesse most az időt, hanem Kossuth Lajost és Wesselényit kéne kiváltani a tömlöcből.

– Hát ott vannak? – kérdé megütődve.

– Ott – mondtam.

Elgondolkozott az öreg, majd úgy rázta meg a fejét, mintha az ördög akarta volna őt elcsábítani. Hanem mindjárt erőt vett az ördöggel szemben, s igen gyors fordulattal egy verset mondott hozzám, ami szokása is volt.

 

Társaiddal ne veszekedj,
Hanem leckédből vetekedj!
Ne társalkodj a rosszakkal,
Hanem magadnál jobbakkal!

 

Csak ennyit mondott el a versből, pedig még volt belőle; s akkor hirtelen megkérdezte tőlem:

– A cseppecske eszeddel megértetted?

Azt feleltem neki, hogy igen, amit egész életemben bántam azután, mert én bizony nem értettem, hogy valójában mit is akart volna mondani nekem. Hanem ennyivel mégsem maradtunk el egymástól, mert attól a perctől kezdve igen számon tartott engem, sőt abba a háztáji kicsi nyájba sorozott, amelyik az ő udvarába, még a leckemondás alatt is, mindig bejárogatott.

Furcsa ember volt, máskülönben is.

Koppándi Tamásnak hívták a maga becsületes nevén, de mi iskolások hat esztendőn keresztül, mert annyi ideig jártam a keze alá, örökké csak Petáknak vagy még inkább Szent Petáknak neveztük. S ezt a nevet azért ragasztottuk volt reá, mert neki szójárása volt mindenre a peták, mely pénzecske hét krajcárt jelentett abban az időben.

Időre lehetett úgy ötvenesztendős, de inkább annál is több, amit abból is gondolok, hogy a haja s az elborító szakálla már fehérecske volt. Egyedül éldegélt; feleségire s gyermekeire senki sem emlékezett, hogy azok lettek volna. Ha valamikor magasabbra tudott volna nőni, emlékezésemben most úgy élhetne, mintha nem is külön ember lett volna, hanem a pap árnyéka csak. De így is a lelke nagyobbik felét benne a papban tartotta, ki igen erős és földet szerető férfiú volt. Mert hát az öreg Peták nemcsak ministrált neki a szent misénél, hanem közben énekelte is, amit olyankor a kántornak énekelni kell; harangozott nagy szorgalommal, sütögette az ostyát, kalauzolta tanáccsal a hozzá fordulókat, taszigálta otthonát a veteményes kerttel és néhány állatokkal együtt, szakácsnéja volt önmagának, s tudományra oktatónk nekünk.

Vagyis tökéletes hangya volt.

S ahogyan ama kicsi szorgos állat ijedezve ténfereg, ha kivetődik a bolyából, Peták még abban is hasonlót mutatott, mint hogy magam szemtől szembe is láttam egyszer. Hanem minekelőtte elmondanám ezt a tanulságos dolgot, még essem túl az iskolai vizsgálaton, mely alkalommal szintén történt egy mulatságos valami. Ehhez azonban tudni való, hogy amiképpen a szent históriában az Isten és az ördög áll a két végen, az öreg Peták előtt is volt ilyen két vége a világnak. Ő az egyik végre s legdicsőbben az imádkozást helyezte, míg az ördögös végre a pipázást. No most, az a vizsgálat, ami május hónapjában folyt le, úgy volt elrendezve, hogy előttünk a főhelyen széket vett a pap, kinek a jobbján valami küldött ember ült, nyilván a tanítók első embere; a bal keze felől pedig maga az egyházbíró, ki nálunk való gazda volt. Már öregecske s vagyonos ember is lévén ez az egyházbíró, a maga ülőhelyén elereszkedett szépen, és rágyújtott a pipájára.

Hát ezek ültek ottan, az öreg Peták pedig kérdezgetett sorjában minket, háttal állván azoknak a főembereknek. Éppen az „Illendőség Réguláit” kerítette sorra, melyeket esztendőn által különösen jól belénk permetezett volt. Szólítván hát az egyik osztályos társunkat, megkérdezte tőle, hogy mely illendőség kívántatik a templomban; s arra mindjárt felelte amaz:

 

A templomba menj csendesen,
Istenhez járulj eszesen.
Odaérvén, imádkozzál,
Főhelyre ne vágyakozzál.

 

Csak billegette az öreg Peták a fejét, hogy mily megelégedésre felelt a fiú; de azonközben már rajtam is volt az ujja, kérdezvén engem is:

– No, Vince! Mit tudsz a pipáról?

Én bár tudtam a pipáról, amit tudni kellett, abban a percben mégis nagy zavarodásban voltam, mert a vén egyházbíró éppen jó füstöket eregetett a pipájából. Hát most vajon mi lesz? – gondoltam magamban. Mert vagy a bíró szégyenül meg, vagy pedig én maradok tudatlan.

Láttam, Peták már szinte-szinte rémületbe esett, hogy én esetleg nem tudom a sarkalatos dolgot.

– No, te! – mondta.

Hát erre a biztatásra mégis elszántam magamat, s jól megülve szememmel az egyházbíró füstölgő pipáján, mondani kezdettem:

 

Mi a füstös pipa, kérded. Sátán csali sípja;
Ellened ezzel oroz s majd veszedelmet okoz…

 

Már mozgolódott, ennyi szóm alatt is, egyre jobban mozgolódott az egyházbíró, s még a szék karjához is dörzsölgeté magát, mintha az inge hátában bolhák kezdének vala járni. Nézte is volna a baj pipáját, mint a rossz gyermeket, s dugta is volna el valahová; de aztán mégis, nehogy pipogya embernek tűnhessék előttünk, jó nagy füstöt szippantott belőle; folytatván én is, a füsttel együtt:

 

Mit használ, mondd el, magadat sápasztani füsttel?
Úgy ki valál buborék, füst leszel és habarék.

 

No hát, én olyant, mint azon percben, még sohasem láttam, mert ama szókra, hogy sápasztani füsttel, már minden szem oda volt gyűlve a bíró pipájára; s hallottuk, hogy a pap gurítja neki:

– Kend menjen ki!

De azt akár mondani sem kellett volna már, mert a vén tunya bíró immár útban is volt kifelé, mit látván a többiek, nagy kórusban ismétlék a sort, melyet én akkor végeztem éppen:

 

Úgy ki valál buborék, füst leszel és habarék!

 

Kitörvén így a nagy zaj, az öreg Peták ijedten összehúzta magát, s a szőre mindenütt felállt, mint szoros helyzetben egy vén macskának; a pap pedig hirtelen kihirdette, hogy most szünet következik.

Meg is volt a szünet.

S a szünettel meg az examen is.

De midőn öröklött szokás szerint s mind egyenkint búcsút vettünk az öreg Peták tanítónktól, hogy most már őszig nem is látjuk egymást, ő engem félreléptetett egy kicsit, s azt mondotta nekem, hogy bizonyos idő múlva, de nem sokára, menjek el hozzá, de elmenjek. Én otthon megkérdeztem atyámtól, hogy vajon mit akarhat velem a tanító, de atyám azt felelte, hogy ő még nem lakott a Peták bőriben. Így hát, kihagyván egy hetet, az egyik napon s estére hajló időben elmentem hozzá. A füves udvaron találtam éppen, amint három tyúkjának, kik tojogattak neki, valami ocsúszemet osztogatott. Jó barátsággal fogadott, s bár szelídebbnek tűnt előttem, mint bármikor is, tele volt mégis valami lüktető s furcsa borongással.

Nem a házba vezetett, hanem az istállóba, amit én már jól ismertem, benne lévén abban a kicsi háztáji nyájban, melyről említést tettem is vala. Itt egy rossz dívánja is volt neki, pokróccal letakarva; s a díván felett lámpa, minek a világánál gyakorta olvasgatott, szokása lévén legtöbbet ebben a kicsi istállóban baglyoskodni. Ott kérődzött egy küsded fajtájú fejős tehene, s ottan meredezett két tarka kecskéje is, akik nemcsak tejet adtak, hanem mind együtt enyhén a fát is pótolták, mert hűvösebb időben melegítettek neki.

– Egy birkát is elképzelek ide – forgattam a fejemet.

Kicsit tréfásnak is találtam, amit mondék, de az mégsem lett visszás, mert az öreg Peták, nyilván, hogy növessze bennem most is a tudományt, így felelt:

– Törekedem is arra, hogy jövendőre legyen, legalább kettő. Mert hiszen a birka tenyésztése az országos gazdaság igen nevezetes ágát képezi, már annak gyapjúja által is. Csakhogy a birkát csupán akkor szabad legelőre ereszteni, ha már az égi harmat vagy az eső vize felszáradott. Az igen kövér helyeken is a rothadó nyavalyáknak vannak kitéve azon hasznos állatok, melyek a gyapjú, a hús, a faggyú, a tej és a túró által nagy jövedelmet hajtanak a gazdának.

– Bizony… – mondám én is.

Erre leült a nyugtató dívánra, szólván nekem is, hogy úgyszintén üljek le. Ahogy ezt megtettem, mindjárt azt mondotta, hogy mostan nem a tanulót tekinti bennem, hanem kedvelt kis barátját, akitől meg akarna valamit kérdezni. Nevezetesen, amidőn a malac dolgában az a viszálykodás előadta volt magát, én azt panaszoltam volt, hogy Kossuth Lajos és Wesselényi Miklós a börtönben vannak.

– Igaz! – mondtam.

Ekkor felállt az öreg, és kifelé lesett a nyitott ajtón, mintha attól tartott volna, hogy valaki a fülére veszi beszédünket.

– Honnét tudod? – kérdezte.

– Atyámtól.

– S hát ő?

– Újságból olvasta.

– Van neki újságja?

– Nyilván.

Ismét kitekintett az öreg Peták, de a nyughatatlanság már igen meg vala szaporodva benne.

– S mit akarnak azok? – kérdezte.

– Pártolják a népet – mondtam.

– Pártot ütnek?!

Nem tudtam hamarjában, hogy erre mit szólhatnék, mert féltem is egy kicsit, úgy kezdett rebegni az öreg szeme.

– Nem félnek az Istentől?! S a császártól?!

S már össze is futott a két keze, s úgy tartotta felemelve, erősen szorítván egyikkel a mást. Ültömből, ahogy néztem őt, a lelkem szemével atyámat láttam, s hallván szinte a szavát is neki, oly híven mondtam:

– Az egyiknek nem vétenek, s a másiktól nem félnek.

Nagy csend támadt a szavam után; s csak azt hallottam, hogy kérődzik a tehén. Ebben a kérődző csendben aztán az öreg tanító változáson esett által, oldozván őt valami jóféle indulat, mely az élete mohos kútjából most egyszerre felbuzgott. Mint olyan embernek, aki keskeny pallón halad átal, vagy aki a hold sugarán jár, úgy neki sem merészkedém szólani, nehogy hirtelen bajra lyukadjon a szó. De időm sem igen lett volna arra, mert hát mire válogatva mondhattam volna is valamit, már a díván mellé térdre ereszkedett az öreg, és fohászkodva így kiáltott fel:

– Istenem, bocsáss meg nekik!… És segítsd meg őket!

Utána lehajtotta fejét, és darabosan, egy-egy zokkanással, sírni kezdett. Lelkemben megindultam rajta, s kezdettem ide-oda topogni, nem tudván, most már ugyanvalóst, hogy mit kéne tennem. Legjobban az esett volna, hogy megsimogassam a fehér haját, de aztán mégis kifelé indultam, hogy mint a felhő, oly puhán tudjak eloszlani onnét. Ki is léptem a küszöbön, s haladtam is már valamicskét, amikor hát hallom, hogy fut utánam, bár öregesen s baggatva egy kicsit.

Megálltam, hogy mit akar.

Ő a két kezét a vállamra tette, s így szólt:

– Amit láttál s beszéltünk, jól titokban tartsd!

Amikor ezt megígértem neki, kezet szorított velem.

– Aztán olyan újságot, ha tudsz, hozzál nekem! – mondta még.

Így váltunk el.

A másik héten vittem is neki egy olyan újságot; s majd még egyet tovább a nyáron. Ezeket lopva vittem, s ki is cseréltem egymással, nehogy atyám bélásson a dolgunk alá, s kitudakolja tőlem, amit titokban tartani megígértem volt. Bé is vált ez a számításom; s mivel más dologban sem állott elé zökkenő, baj nélkül jött meg az ősz.

Mehettünk ismét az iskolába.

De akkor másfél hüvelykkel már nagyobb voltam, s legalább kettővel erősebb. Hanem ahhozléve volt a tudomány is, mert a betűk ismétlése után tanulni kezdettük a folyóírást, a számolást, a kerti s könnyebb gazdálkodást; s igen a Szent Históriát is, de csak Ádámtól az Özönvízig, mely időszak akkor ezerhatszáz és ötvenhat esztendőt számlált.

Farsangra aztán megöltük a tavalyi pajkos malacot is; hanem olyan palatáblát, amelyik egy esztendő alatt százötven fontra hízzék, én azóta sem láttam. A szalonnája mégis úgy elfogyott tavaszig, hogy az új iskolai vizsgálat idejében már csak egyik oldalának egyik fele volt meg.

De történt egy szomorúbb dolog is akkortájban.

Nevezetesen, ahogy futólag említettem volt, én is benne voltam abban az apró nyájban, amely tavasz idején az öreg Peták udvarában, leckemondás alatt is hasznoskodott a fésületlen gazdaságban.

S benne volt egy Bagzos János nevű lator is, mészárosnak fia, aki kétszer is visszabukott az iskolában, minélfogva korosság s erő dolgában felettünk állott.

Hát az egyik tavaszi napon, talán éppen a vizsgálatot megelőző szeredán, mert hiszen böjt volt, ez a Bagzos nagy rivalgással jött elé az istállóból, s törtetett az udvarra ki, sűrűn ordibálván:

– Itt az esze! Itt az esze!…

Egy percenet alatt mind öszvefutottunk Bagzos körül, ki az orrunk előtt egy könyvecskét rázogatott, mondogatván is bugyogva melléje, hogy az istállóban lelte meg, a kecskék felett a gerendában. Nem tudom, a neve mi volt a könyvnek, de hogy az öreg Peták esze volt benne, azt Bagzos nem mondta rosszul: ugyanis kinyitván az egyik helyen, mintha magát Petákot elevenen hallottuk volna, Bagzos ezt olvasta fennen belőle:

 

Étel után, hidd el, tenyered jó mosni a vízzel,
Tartja kezed tisztán, szemed érleli, fényre kinyitván;
Hogy ne sirasd fejedet, mosd fiam a kezedet.

 

Harsányan nyugtatták valahányan az olvasott szavakat, melyeknek röpte alatt nekem az jutott az eszembe, hogy nicsak, hiszen nem az öreg Peták mosatta rosszul a tenyerünket, hanem a könyv mosatta rosszul vele is. De tovább már nem juthattam, siratni fejemet, mert Bagzos János nyomban az étekre tért, kihámozván abból is nagy akadozással a jó tanácsot:

 

Élsz ha piros borral, hús-lével, új tojománnyal
És szép zsemlyével, testednek bírsz erejével.

 

Ismét nevetvén nagyokat, a többiek már azt kiabálták, hogy még olvasson, még olvasson. Hát erre Bagzos azt találta ki, hogy mindenkinek olvas ajándékul egyet; s azzal már felém is fordult nyomban, hogy elsőnek engemet tiszteljen meg, s ezt olvasta nekem:

 

Köhögős ha volnál, élj teve s kecske tejével;
Vagy szamarad fejd, s mit ad, azzal szüntelen élj.

 

Csapkodtak belé, úgy kacagtak mind; nekem azonban a vér nyomban a fejembe futott, olyan természetem lévén mindig; s azt, hogy orrom töve is sárgul a nagy méregtől, azt is éreztem. Mire azonban megnézhettem volna, hogy Bagzosnak miképpen szökjem neki, már olvasta is a másiknak, aki soron következett:

 

Néked az ért füge, szőlő sem árt,
Sem a híg tojomány nem okoz kárt.

 

Hanem ezt alig mondhatá ki, rája kiáltottam Bagzos Jánosra:

– Tedd vissza a könyvet!

Esze ágában sem volt, hogy a könyvecske visszatétessék a helyére, fel oda a gerendába, a kecskék szarvának mutatása szerint. De sőt nem is hallgatott reám, hanem elszabadult kedvében már olvasta volna a következőt. De mivel én sem szerettem, még gyermekkoromban sem, foganat nélkül beszélni, azért hát ráhágtam még jobban a nyelvire, szólván az egész nyájacska nagy örömére:

– Mondjunk reá egyet, Bagzos Jánosra!

Úgy elbízta volt magát, hogy csak kurtán vetette vissza nekem:

– Hadd lám, te! Mondj, ha tudsz!

Én egy kicsit gondolkoztam.

– De könyv nélkül! – toldotta hozzá.

Hanem rosszul járt nyomban, mert a két ujjommal béfogván az orromat, fintori arccal s fennhangon hullatám reá:

 

Ha az dögöt érzed, orrod dugva kerüljed.

 

Hát erre kitört a nagy kacagás, amiben Bagzos nem osztozott, hanem inkább a könyvecskét vágta úgy annyira hozzám, hogy annak a levelei sírva és borzasan hulltak a földre. S ugyanakkor maga Bagzos is meglódult felém, hogy rögvest eltiporjon. Éppen ezt vártam én is, mert a mérgem már igen élesre vala fenve; s ennek folytán, mint a nyíl, egyenesen a torkának ugrottam, hogy a gégéjét marokra vegyem, vagy a fogamat megfenjem azon. A többiek csak tapodni kezdették körülöttünk a földet, s úgy biztattak engem. Hanem én biztatás nélkül is, mint a mágnes a rozsdás vason, úgy rajta voltam Bagzoson, ki nem egyebet, csak lefejteni szeretett volna magáról. Csakhogy én, jól megragadva rajta, úgy megkapdostam a torkát, hogy már tikácsolni kezdett.

Mind a többi nagy lármával örvendezett.

– Hé te, hé! – hangzott egy kiáltás.

A hang az öreg Peták hangja volt.

Én egyszeriben leugrottam Bagzos Jánosról, s ő is abbahagyott engem. S ez nem is lehetett volna másképpen, mert a hang után már maga a tanító is ott állott mint eleven személy. Mindjárt elé kellett számlálni neki az egész történetet elejétől az ő jöttének pontjáig. Amikor ennek vége volt, akkor a könyvecskét felvette a burjános földről, és a könyv leveleit szépen a helyére simogatta valamennyit. Minket pedig még szidalommal sem bántott, hanem szelíd szóval elküldött haza.

Mi el is mentünk.

Hanem a dolog vége ezzel még nem következett el, de sőt a leves csak azután főtt meg feketére. Vagyis az történt, hogy az esztendei vizsgálat órájában, amikor nagy várakozással ott ültünk volna az iskolában, hát akkor nemcsak a pap és a hivatalos emberek jelentek meg előttünk, hanem egy bizonyos Wukkó nevű szolga személy is, ki frissen metszett mogyorófapálcát hozott magával. Ez a Wukkó idegen volt nálunk, talán morva eredet; s mint katona vetődött a mi földünkre, hol azonban a puska kiköpte a jobb szemét, s így kiesett a katonaságból a világiak sorába. Valamely okból nem akarván a hazájába visszamenni, fél szemével a mi gazdáskodó papunkhoz állott, ahol mindenes volt.

Hát szóval egy mogyorófapálcával ő is megjelent az iskolateremben; s mi bizony nem tudtuk, hogy őt nézzük-e kérdő szemmel, vagy a kezében a pálcát, mellyel talán a papot akarja szükség esetén védelmezni. Hanem a kérdő szemünk hamar ámulni kezdett, s ijedelem is költözött belé, mert az egyházi elöljáróság ítéletet hirdetett, mely ítélet szerint Bagzos János az iskolai és a nevelési erkölcsöt durván rontotta, s ezért ő három botütésre ítéltetett, miben a vétkes most nyilvánosan részesül.

Midőn ezt hallottuk, lelkünkben egészen megbolydultunk.

Kivált én.

S ezt lehet is gondolni, mert legelsőbben is bátran hihettem, hogy Bagzos után én következem, hiszen a könyvecske miatt ő nem egyedül verekedett. Másodszor pedig én efféle botozást még nem is láttam, nemhogy egyszerre egyem is belőle. S harmadszor, olyan nagy bűnt azért Bagzos mégsem követett el, hogy itt a szemünk előtt ily szégyent borítsanak reá, s a szégyen mellett nagy parázs fájdalmat is, mert hiszen az a félszemű ember az irgalom ellenséginek látszott.

Szívem összeszorult, bensőmben reszkettem.

S hát látom, fényes zavarban, hogy Bagzos János már döcög a padok között kifelé, s az ábrázata, mint a viasz. Látván ezt, magamban forrván, nem gondoltam én semmit, hanem csak lassan felálltam, mintha atyám állított volna fel; s a nagy csendbe beléhangzott a szavam:

– Ketten verekedtünk!

Harsány szavamra a pap kérdezett gyorsan valamit az egyházbírótól, ki nem a tavalyi volt már; s azután pedig felém intett a kezével, mondván:

– Ülj le!

Ismét nem úgy mozdultam, hogy előbb hideg ésszel azt meggondoltam volna jól, hanem legyen bármi, én megindultam kifelé.

– Hova mégysz? – kérdezte a pap.

– Megyek el innét – mondtam.

S kimentem az ajtón.

Midőn kiléphettem a küszöbön, a hátam irtózni kezdett, s rebegett rajta a bőr, hogy a félszemű ember utánam talál eredni. Mind gyorsabban húzódtam s bújtam előre; majd az iskolakapunál futásra vettem a dolgot, s egészen hazáig, pedig eléggé messze volt, egyet szaladtam. Kedves anyám éppen a kenyeret szedte ki a kemencéből, amikor megérkeztem. Hamar elmondtam neki, hogy mi történt az iskolában, s hogy én miképpen menekedtem a karámból, hol a pásztorok pótolni kezdték a farkast. Anyám igen megijedett, hogy vajon mostan mi lesz; s látván anyai szemével, hogy a hideg és a meleg egyszerre akar lakozni bennem, ágyba fektetett mindjárt, s majd az ajtót bézárta, ha netalán az iskolai emberek fel akarnának kutatni engem.

Lassan a felhők megnyugodtak fölöttem, s reám jött az álom. Már estére hajlott az idő, mikor ébredésre jöttem; s atyám, ki Lázárral együtt a tavaszi földeken volt, még csak azután tért meg haza. A fény mindjobban a pártomra tömörödött a barna szemében, ahogy az iskolai történetet a számról hallgatta; sárfoltos harisnyáját ma is látni vélem, amint ott állott szómra figyelmezve; s látom a földdel megküzdött két kezét is, melyekkel közrevette a fejemet, s azt mondta:

– Ilyen légy!

A többi már nem folyt ennyire simán, mert atyám nagy csapkodással megmosakodott, s más ruhát vett, hogy induljon is mindjárt a paphoz. Mivel kedves anyám ezt hittel ellenezte, nehogy a vér forró buzgásában még az eddiginél is nagyobb baj történhessék, atyám kicsi idő múlva már az egyházbíróval is beérte volna.

Azonban oda sem eresztette anyám.

Akkor egy darab ideig nagyokat lépett atyám a házban, amerre a térség csak engedte őt; majd aztán léptei puhulni kezdtek, s végtére meg is állott. És akkor mindazt, amit nyilván a főembereknek akart volna elmondani, hogy megvilágosítsa őket, azt indulata maradéka gyanánt nekünk kezdette magyarázni. Bár igaz, mondá, hogy a katonaságnál és a jobbágy világban még divatozik a bot és a csapó vessző, de a törvény eme ocsmány betűivel már ott is mulasztással élnek, mivel az idők szele bot ellen fúj. Ámde egy ilyen városban, mint a miénk, mely véghelyi mezőváros, senki sem merészeljen bottal javítani, mert ama törvény alól mi mentesek vagyunk, hacsak mezei tolvajlásba nem esünk. Márpedig Bagzos János nem a mezőn latorkodott, hanem egy városi udvaron; s nem a határt verte el Isten helyett jéggel, hanem egy könyvecskét szellőztetett, amitől Sodoma és Gomorrha ma is élhetne.

– Él is! – mondotta mosolyogva anyám.

Mérgének tövisei javarészt már lehullván, atyám is odanevetett.

– Lóthné hallgasson! – felelte vissza.

– Hát te Lóth vagy?

– Inkább fut – mondta atyám.

Hát erre úgy nevettünk, mintha a bot hirtelen kivirágzott volna; s ezzel aztán a napot el is tettük. Felvirradván, atyám mégis elment, hogy a törvényt okos ésszel világosítván, tudomást is szerezzen az elmúlt eseményes napról, Délidőben azzal érkezett vissza, hogy Bagzos barátomat a bottal csakugyan megsújtották, amiért zúg a nép; s maga Bagzos Péter pedig, a megszeplősített atya és mészáros polgár, dúl-fúl a félszemű Wukkó ellen. Reám azonban nagyobb bajt nem borítottak, vagyis a harmadik osztályba előremehetek, mivel a tudomány könyvét példásan védelmeztem.

Hallván eme jó hírű szavakat, a kedves anyám félelme is meggyógyult egészen; sőt délebéd után még meg is pótlódott az öröme, mert a mészáros három font jó marhahúst küldött, s azt üzente neki, hogy a Vince fia tiszteletére küldi, ki az ő János fiát nem felejtette árván a bajban.

– Menj el, s köszönd meg szépen! – mondta nekem anyám.

Nemhogy egyszer, kétszer is szívesen mentem volna. Mert hát először is felvehettem, az illendőség kedvéért, azt az új öltözetet is, amit húsvétra nyertem volt kedves szüleimtől. Ez állott egy kurta ujjasból, melyen a szürke posztó kék zsinórral vala szegve; egy fehér és vékony posztóharisnyából, mely úgyszintén kékkel díszlett; s valamint egy csizmácskából, mely járás közben nem is recsegve szólt, hanem csipogva mondikált, mint a páros madár. S no, aztán másodszor azért is szívesen mentem, hogy a hírem után, mely a virágokkal együtt oly kedvezőre nyílott, engem személyes voltomban is láthassanak az emberek.

Hát elindultam.

Kicsit messzecske kellett mennem, mert mi fenn laktunk a Bereck patakánál, ahol az erős hegyek már mindjárt kezdődnek; s Bagzosék pedig a falu közepe szélin, mivel a hús árusítása azt a helyet megkívánta. A nap már megadta volt magát, hogy hamarosan lebukjék, amikor az úton közelegtem a mészárszéki házhoz, melyet a távolból már meg is lelt a szemem. De mintha többültek is volna az emberek a ház körül az úton, olyanformán láttam; majd közelítvén még valamicskét, mintha azon a tájon ordított is volna valaki.

Kezdém hát gyorsabban szedni a két csizmácskát én is.

S amint éppen érkezném oda, hát csakugyan sok ember zajong a mészáros kapuja előtt, melyen egy tinó fejét kibukkanni látom. De igen furcsán bukkant elé, lükkenve valahogy, s ingatva a két szarvát is; az emberek pedig gyúródtak körülötte, nagyokat óbégattak, sűrű módon röhintve vastagokat.

Neki hát én az emberi bozótnak, hadd lám, mit láthatok.

S legnagyobb csodámra egy embert láttam, kinek a feje marhafej volt, de úgy, hogy valami levágott tinónak a feje bőre két szarvával együtt belé volt húzva az ember fejébe, amit ő bizony igen nem állhatott, mert ide-oda vetette a nyakát, s lógatta a két enyhe szarvát, melyek lókonyáztak is teljes búnak eredve. Csak rázta-rázta azt a tinófejét, miközben az emberek rányomulva kísérték előre az úton, lengetvén s még hajigálván is ki-ki a kalapját, míg az asszonyok megkucorodtak a nagy mulatságban, a gyermekek pedig keringve visítottak, mint a sirongó forgószél. S maga a marhafejű nem is tudott segíteni, hogy lehúzhatta volna az ő ritka fejbelijét, mert a két keze össze volt kötözve a hátán.

Nohát!

Engem is úgy elragadott a ritka látomány, hogy a vonuló áradatban már jobban nyomtam másokat, mint mások engem. Nyomakodtam bizony, mert magáról a személyről csak annyit láttam, hogy trogyogva és nyögődözve igyekszik menni, pedig kár volt az igyekezet, mert részint nem is igen láthatott a büdösen nedvező marhafej miatt, amely mélyen rá vala húzva, s a nyakán meg is kötözve; másrészint a csődület úgyis vitte a maga árjával, akár a víz is viszi, amit elragad. Szerettem volna hát közel férkőzni hozzá, vagy még inkább alája kerülni egy kicsit, hogy ami látható az ábrázatából, azt többször is megpillantsam.

De nem lehetett.

– Ki ez? – kiáltottam végre, mire egy ember s majd dagadva az egész, kórusban ordítani kezdte:

– Wukkó! Wukkó!

Én is nagyot kurjantottam.

S akkor már el is érkeztünk a pap kapujához, hol az emberek bényomták a ház felé. Füle a papnak is volt, s meghallván a nagy lármát, eléjött egyszeriben, hogy micsoda dolog van az ő háza táján. Az emberek utat nyitottak neki, mert hiába, mégis pap volt; vagy talán azért, hogy mulasztás nélkül láthassa kedves szolgáját.

Mindenki várta, hogy ugyan mi lesz.

Hagytunk csendet is.

– Oh, te Isten barma! – mondá a pap.

– Vegye le! – felelte Wukkó.

Erre a pap közelebb lépett, s Wukkónak a szarvait nézte, s kereken a nyakát, hogy mi helyen s hogyan kezdhetné el a dolgot. Pedig a kezét kellett volna megoldani inkább. De már, midőn csak közelített volna, hát odatermett a két nagy kutya is, kik ott laktak valahol a csűr háta mögött, mint tulajdon kutyák. Ahogy oda vetemedtek, jóformán meg sem álltak, már megérezték a nyúzott szagot, s nagy nyugtalansággal morogni kezdtek. A pap észbe vette, hogy okos ésszel mit kell tenni mostan, s rá is szólott Wukkóra rögtön:

– Feküdj le!

Az ember nyomban lefeküdt a földre, a két kutya pedig nekiugrott a marhafejnek, és vad morgással húzni kezdték az egész embert, aki csak ordított, hogy a kutyák most megeszik.

A markunkat szorítottuk, s a szemünk szökött ki, hogy most mi lesz.

No, az egyik szarva leszakadt!

Aztán lejött az egész marhafej, s azzal a marhafejjel s rajta a csüggedt szarvakkal a két kutya közösen elfutott. Wukkó pedig, a maga született fejével, ott feküdt a földön; nem mozdult egy felet sem, hanem csak elcsigázva nézett a fél szemivel a világba, mely egy pálca miatt így el tudott nyomorodni.

Bugyuta arcával, melyet véres zagyvalék nedvesített, olyan volt éppen, mintha az élete végén született volna, s nem is bölcsőben, hanem koporsóban.

Hát megsajnáltam.

A légen hideg fuvallat lebegett át, s valahogy a gyümölcsfák bimbói jutottak eszembe, melyeket a hóharmat ma éjjel könnyen megüthet. Tűnő érzetemben mintha megdidergett volna bennem is a lélek, de már a többiek között, akik ugyancsak szélyedeztek, magam is menőben voltam kifelé. Nem mondom, gyengéden még legyezett az emlékemben, hogy valójában hova indultam volt, de a történt esemény után nem a mészároshoz kívánkoztam, hanem haza.

S furcsa, amikor otthon elbeszéltem a dolgot, ismét nevetnem kellett. Lázár bátyám vegyes volt, mert hol nagyokat röhintett, hol pedig rám szólogatott, hogy a nagy látványossághoz miért nem vittem el őt is, mintha én Peták mellett már a jövőbe látni is megtanultam volna! Kedves anyám, ki a legyeken kívül mindenkit sajnált, azt szerette volna, ha én segítek vala azon a szegény Wukkón. Atyám az eszével követte a történetet, minek a végén így szólt:

– Nem árt a példa. De az első bűnös nem a szolga Wukkó, hanem a főemberek.

Atyám szava a velejében igaznak tetszett előttem, de a hangzatában nem egészen, mert hiszen a felsők hamis ítélete kár nélkül szállna el a légben, ha az alsók nem hajtanák végre. Mondok egy példát. Teszem, egy királybíró meg akarná örökíteni a nevét, s azt rendeli a székbeli községeknek, hogy a fehér színt fessék által mindenütt feketére, mert a mai nagy naptól kezdve a fehér fekete lett, s megfordítva. Ennek folytán, mondaná tovább, ha ez a két szín nem festetik által, akkor a felnőttek tévedezni fognak, a gyermekek pedig nem nevelődnek az igazságban. Nehogy ez megtörténjék, a pandúrok és a szolgák mindenütt megteszik a parancsot, mire aztán jöhet a sűrű fehér éjszaka, melyen leesik a fekete hó.

– Igen – mondá atyám –, s reggel a királybírót elviszik a tébolyult házba.

– No láddeg! – szólt belé anyám. – A legénykének van igaza!

Atyám szorult.

– Miért? – kérdezte.

– Azért – felelte anyám –, mert nem a bolond a hibás, hanem aki megcselekszi, amit a bolond mond.

Mivel Lázár is az én pártomra állott, legyőztük igazságos atyámat, vagyis a kakas fejét a szárnya alá dugtuk, mondván, hogy nincs is feje a kakasnak. De atyám, ki a közjóban a tréfát nem szenvedte, láthatólag gondolkozott, hogy e dolgot illetve mi is lenne vajon a helyes és üdvös állapot.

– Mégis a fejét kell ütni – mondotta végre.

Mint a mag, amit elvetnek, úgy múltak el ezek a szavak.

Megjött a nyár.

S múlt, múldogált.

Mivel István király napja is elközelgett, már kezdhettem volna lassan keresni a kalapomat, hogy köszönjek a nyárnak, ámbár ily figyelmes búcsúra nem érdemesült, mivel tartós emléket ama napig még nem örököltem volt tőle. Hanem a nyár igen megcáfolt a farkával engem, mert cséplés után, amikor a sarjú még hízik s a törökbúza még gondolkozik, akkor atyám nagy dologra határozta el magát. Olyan dologra, mely az ő tavaszi vetésének s anyámnak egyaránt kedvezett, s amely engem a világ ismeretére is jelesen tanított.

De nem könyvből.

Hanem sőt, nekem még szólani sem szólott arról, hogy hamarosan tágabb világot s külhoni embereket is fogok látni, ha ugyan a csíkiakat helyesen nevezhetnők külhoni embereknek. Kicsit zokon is vettem atyámtól, hogy ily nevezetes és érintő esemény küszöbén sajnálja tőlem a szót, mert hiszen ezernyolcszáz után negyvenegyben járván, már a tizedik esztendőt töltöttem én is. Így aztán, mint korosodó ifjúnak, nem a kedves szüleimtől, hanem a háziállatoktól kellett megtudnom, hogy valami nagy dolog készül. Ezek a jóféle háziállatok négyen voltak, mégpedig két togyogó réce és két ágáló kakóca, kiket az egyik napon mind megsütött anyám. Ugyanakkor, jó nagy halommal, kürtőskalácsot is készített; atyám pedig új patkót veretett a lovakra, s az útjáró szekeret kóborló tetővel béborította.

Vártam, hogy ebből mi lesz.

– No – mondta atyám azon az este –, úgy készüljetek, hogy hajnalban indulunk!

Én úgy tettem, mintha nem is láttam volna semmit; Lázár pedig megkérdezte:

– Hova indulunk?

Mint aki nagy ajándékot tartogat, kedves anyám így felelt mosolyogva:

– Valahova.

Bennem alig fért az öröm, de azért atyámtól mégis azt kérdeztem, hogy ő mennyi ideje tudja, hogy oda megyünk, ahova megyünk. Atyám számítgatni kezdette magában az időt, majd azt felelte, hogy tizenhárom napja. Erre én is számadást vetettem, ugyancsak magamban, hogy ha valaki harmincesztendős korában tizenhárom napig készül, akkor egy tízéves embernek is legalább harmadannyit készülni kell. Mivel pedig a tizenhárom napnak a harmadrésze négy nap és nyolc óra, azért így feleltem atyámnak:

– Hát csak menjenek, mert a jelen perctől számítva négy nap és nyolc óra múlva én is elindulok.

Úgy néztek reám, mintha test nélkül adék vala hangot, de bezzeg, amikor nekik is elmondtam a számításomat, lett nagy nevetés a tiszteletemre, sőt atyám kezet is fogott velem, s azt mondta:

– Barátom vagy.

Hanem Lázár bátyám, nem akarván észben sem elmaradni tőlem, megszólalt abban a percben:

– Én még tovább készülhetek, mint Vince.

– No, mennyivel? – kérdezte atyám.

– Egy évvel s három hónappal – vágta ki Lázár.

Erre mind, akik voltunk, úgy kezdénk nevetni, hogy a szemünkből a könny is szinte potyogott; de azt nem is lehet csodálni, mert a lelki szemeink látva látták Lázárt, ahogy ő egyedül tőlem is hátra marad, s azon időtől fogva még egy esztendeig s három hónapig folyton készülődik.

Bátyám beléveresedett, hogy mit tudunk nevetni rajta.

– Hát nem annyival vagyok korosabb? – rontotta tovább a dolgot.

– De bizony! – segítette anyám.

Lázár megfogta a szalmaszálat.

– Nohát! – mondta.

– Jójó! – folytatta atyám – csakhogy én nem az éveidet kérdeztem, hanem azt, hogy a korodat tekintve Vince után még mennyi idővel fognál elindulni?

– Inkább véle! – felelt Lázár.

Abban a helyben a bog leesett, úgy kettőbe vágta.

Vagyis úgy tett, mint az a medvebocs, amelyik játszik-játszik, de a játék legnagyobb folyása közben hirtelen lefekszik. Amit nem hittünk volna, mi is egyszerre megereszkedtünk a nagy felajzás után; majd azután nekihajolván az éjszakának, a takaró mellé a derűt is magunkra húztuk, s hajnalig jót aludtunk.

Elközelgetvén majd a hajnal, atyám béfogta a lovakat, kiknek a színe tompa sárga volt, mint ősszel a körtének, alig-alig egy kicsi piros fuvallattal; s minket pedig felköltöztetett a borított szekérbe, minek hosszan a derekát jó szagú szénával alkalmasra vetette volt.

Atyám mint hajtó is, elöl vett ülést, a kóbor tető szájában; a fején egy habszínű hegyes kucsmával, melynek az oldalán, mint gyenge pille, kicsike magyar rózsa díszlett; s vállára pedig köpönyege volt terítve, egy szürke posztóköpönyeg, mit zsinórral kötött válla felett a nyakához. Tovább mi hárman benn a szénás hajóban helyeztettük el magunkat, mégpedig kétfelől mi két fiú, s kedves anyám közöttünk. Én abban az öltözetben voltam, amiben a mészároshoz sohasem érkeztem el; s Lázár is olyanban, csak éppen az ő fekete sapkája fehéret látott az én fejemen. Kedves anyám az ő leánykori, de jól megkímélt zöld színű hárászkendőjében ült közöttünk, s annak a nagy kendőnek a nagy, borító levelei közül, mint egy rózsafej, úgy vigyázta a kürtőskalácsot, mely fehér terítőbe kötve, nagy dicsőségben, külön állott egy szénazsámolyon.

A hold, mint egy nyeletlen sarló, még úgy lebegett az égen. Atyám megmozdította a gyeplőt, s csak ennyit szólt:

– Cé, Dé!

Erre a lovak felkapott füllel, s jó erőben lévén, hetyke mozdulatokkal megindultak, ami nem is lehetett másképpen, mert hiszen az ő nevük volt, amit hallata atyám. Ugyanis, amidőn atyám megházasodott, lóban is újrakezdette az életet, mégpedig két paripás csikóval; de ugyanakkor ama szokást is felvette, hogy lovainak az ábécé betűit kezdje név gyanánt adni. Így ama első lovaknak Á és Bé volt a nevük: majd ezelőtt három esztendővel, eladván az Át és a Bét, vette ezt a két jó tompasárgát, kik folytatván az ábécét, a Cé és Dé nevezettel éltek nálunk.

Kettőt zörrenve s lengve egyet, mint a hinta, kimentünk hát az udvarból, mely a vigyázó égi szenteken kívül a szomszéd gondjára maradt, kinek atyám egy véka búzát ígért, s amit időközben a tehenünk fog adni, azt a tejet.

Ki a faluból napnyugat felé vittek a lovak, mert a főbbik út arra vezetett, Kézdi-Vásárhely felé, ama városban hegyesedő pazar kerülővel. Amikor Lemhényt elhagytuk, s lefelé fordult a síkságon az út, akkor jött fel buzogva s nagy fényesen a nap. Mivel én nemcsak módosan menni, hanem a nagy fényességben a tájékot látni is vágyakoztam, a kóbor oldalán feszegetni kezdtem a nádat, hogy a fonások között utat nyissak a szememnek. Látván ezt, anyám előreajánlott engem atyám mellé, ahol már hiányosság nélkül ülheték, röpködvén a szememmel s még a lelkem csapkodó szárnyával is, végig azon a véghetetlen síkságon, mely legalább hét mérföld hosszúságban pazarlotta magát a reggeli fényben.

– Szép, ugye? – kérdezte atyám.

– Ajh, de milyen! – mondtam.

Így együtt nézhetvén, amit én először láttam életemben, neki is gyönyörűbben tetszett, mert el-elandalgott bársonyos barna szemével, hol a velünk utazó Feketeügy csobogó vizén, hol a távoli zágoni hegyeken vagy napnyugat felé a messzi Bodoki-havasokon. Így érkeztünk meg, Nyujtódon és Szászfalun is keresztülhaladván, Kézdi-Vásárhely városába, még reggelnek mondható időben, pedig közel két mérföldet már a hátunk mögé tettünk. Volt ott Vásárhelyen egy Földre szállt angyal nevű patika, hol valami Gábriányi szolgált, atyámnak patikáros barátja. Hát oda belépett atyám, s ivott is, bár ő nem mondta, valamiféle jó pálinkát, mert az én orrom azt megérezte róla. De azt is láttam mindjárt, hogy a fejébe is belétett valamit a patikáros.

– No, mit mondott? – kérdeztem, ahogy elindultunk ismét.

– Kossuth Lajost kieresztették a börtönből – felelte atyám.

Hát ez jó hír volt.

– S hát Wesselényit? – kérdém.

– Azt is ki – mondta atyám.

Csak hát borúsabban mondta, mint Kossuthot.

– Hát aztán? – kérdeztem.

– Megvakult a börtön fenekén – mondta atyám.

Hejh, a kutya mindenit annak a börtönnek, gondoltam magamban; s már bántam is, hogy kérdeztem valamit, bár ha nem faggatom vala, akkor is csak vak volna már az a nagy ember.

– Neki baj, s a nemzetnek nagy kár – folytatta atyám, ahogy a népes utcán lépésben eresztette a lovakat. – S nagy gyász ennek a Vásárhelynek is, mert hiszen megtisztelt polgára ő ennek a mi városunknak. Ugyanis, amikor te születtél volt, hát más esztendőben tűz emészté el a várost, melynek feltámasztására ezer jó forintot adott volt.

Itt a folytató szó a száján maradt hirtelen, mert az utcagángról nagyon integetett valaki, s kiáltozott is felénk, hogy Madár fiú, Madár fiú! Atyám megállította a lovakat, én pedig azt gondoltam, hogy bár inkább marad vala otthon az a szakállas úrember, mintsem éppen most integessen, amikor az én szűkszavú atyám egy hétrevalót egyszerre el akart mondani. De már közeledett az ember. Katonás mozgással jött, bár öregecske volt már, hiszen a szakálla is szürkébe változott.

Kezet szorított atyámmal.

– Hallád a hírt? – kérdezte.

– Kossuthot? – mondta atyám.

– Nem.

– Hát?

– A kadét vezetőket a Komándó lefogatá; Gáll Sándort, Horváth Ignácot s még vagy ötüket.

– S azokat miért?

– Azért, úgy mondják, mert a hadfiiskolában hazafias kört létesítének, melyben buzdító poémákat fennen mondottak, s a népnek jogot olvastak a Kossuth újságjából.

– Hát újságot is indított? – kérdezte atyám.

– Igen, Pesti Hírlap nevezet alatt.

– Olyan kéne nekem!

– Mikor adnád vissza? – kérdezte az úrember.

– Egynéhány nap; midőn visszatérünk.

– S hova mentek, ily borítva?

– Apámuramékhoz, Jakabfalvára.

– No, itt van! – mondta az úrember, s odadugott egy újságot, mit atyám mindjárt a zsebébe rejtett. Aztán a lovak ismét megindultak, utánunk szólván még a hírmondó szakállas:

– Hirdesd mindenütt!

– Bízza csak reám… – felelte vissza atyám.

A kerekek tovább mondikáltak a köveken, csikorogva vegyítve a tréfát, de kicsit fenekedve is alulról fölfelé. S így haladván kevés ideig, régulás sorokban katona ifjak tűntek elé, kik igen jó kedvvel fújtak egy nótát, melynek ez volt a foglalatja:

 

Hajh, de csinos a bakancsos,
Mikor a nadrágja rongyos;
Térgye látszik a nadrágból,
Mint a rózsa bimbajából,
Hajh, hajahajh…

 

Amidőn elvonultak csattogva mellettünk, atyám csak annyit mondott, hogy ezeknek éliről ragadták el a mondott kadétokat.

– S ki volt ama szakállas? – kérdeztem.

– Papp Mihály úr, nyugalmas kapitány.

– Jó öreg – mondám.

– Hadd el, öreg! – felelte atyám. – Ma is meg tudna enni három németet.

Hát én nem is bántottam többet Papp Mihályt, ami helyes is volt, mert hét esztendő múlva, amidőn az öreg atya egyik lelkünk lett nekünk a harcban, akkor bezzeg megbántam volna. Inkábbat tehát a várost ügyelgettem, de egy kicsit későn kezdém ezt tenni, mert kimentünk belőle mindjárt.

Egy óra múltán ama Szentlélek nevű falut értük el, melyen a Kászon folyó keresztültörtet, s minek a feje felett olyan nagy hegy tornyosul az égnek, hogy onnét, csak szem legyen hozzá, még Brassót is lehet látni. Mikor elhaladtuk ezt a nyomasztó hegyet, melyet Perkőnek neveznek, akkor a kies völgyben atyám az út melletti selymes tisztásra térítette a lovakat, s ott megálltunk.

Ettünk, a lovakkal együtt; s nyugodtunk is jót.

Innét két mérföldet is mentünk azután, szembe a Kászon vizével mindenütt, rengeteg erdők között örökké s bármi falunak látása nélkül. Hanem akkor, már lefelé húzódván a nap is, egy szorongató szűk völgyön kibújtunk Háromszékből, s általérkeztünk Csíknak azon alsó részire, hol még az eget is Kászonnak hívják.

Úgy dél s estve között célba is értünk.

Vagyis Kászon-Jakabfalvára.

Jobbkor nem is érkezhettünk volna, mert amikor a borított szekérrel atyám béhajtott a kedves nagyszüleim udvarába, hát két úrforma s vedlett embert találtunk ott, akik éppen az adót hajtották. Ez annyiban nem volt rossz, hogy otthon s egycsomóban találhattunk mindenkit, értve ezen mindenki alatt András nagyapót és Teréz nagyanyámat, akik kettecskén éldegéltek, s ketten is úgy, mint egy ember, ha ugyan két ilyen öreg élete, mint fogytában a hold, nemcsak fele az egésznek.

No, nem győztek ölelgetni minket; kivált engem, akit sem azelőtt, sem azután, csupán a keresztelőm alkalmával láttak volt. S a szíves lapogatások után jöttek mindjárt a szapora kérdő szavak, melyeknek feje a nagyapám kérdése volt, szólván emelten atyámhoz:

– No hát, hogyan tudátok jönni azon a hosszú úton?

A két adóhajtó ott állott néhány tisztes lépésnyire, s várta, hogy a hirtelen családi felhőből végre lecseppenjenek a legnagyobb fénylő cseppek. Atyám úgy tett, mintha a két ember négy fülének nem akarna rossz napot szerezni, így hát egészen hátat vetett nekik, s nagyapámnak így felelt:

– Szárazpatakig vígan jöttünk, ott azonban egy adóhajtót megölének a faluban, s emiatt egy kicsit béborult bizony a további útunk.

Kacsintott is nagyapámnak, ki rögtön elértette a dolgot, szólván:

– Szenved-e sokat a jó ember?

– Bizony igen, mert elevenen négybe vágták – mondá atyám.

Hát erre álltában lábat váltott az egyik adóhajtó; a másik pedig azt mondta, hogy a családi friss örömet nem akarván zavarni, most elmennek.

Nagyapám mérgesen reccsent oda:

– De a szent koszorúját, maradjanak!

Hanem a marasztás úgy elűzte őket, hogy vissza sem mertek nézni; mi pedig olyan jól nevettünk, hogy még a lovak is néztek. Békerülvén a házba, előjött mindenféle ügyes-bajos dolog, amiből estére már leginkább csak Timót maradott meg, vagyis az anyám édestestvére, ki atyámmal egykoros volt, s aki a katonaságtól aznapig mégsem szabadult haza. Ahogy ezt helyben megtudám, lovas őrmester volt, fenn Gyergyóban, éppen Szentmiklóson.

Jőne szegény Timót, de nem eresztik.

S a két öreg bajosan élhet itthon.

– Ki ott a királybíró? – kérdezte atyám.

– Balló Mihály tekintetes uram – felelte nagyapó, amihez nagyapám még hozzá akasztotta azt is, hogy vér szerint rokon is volna Balló uram, mivel nekik ketten olyan két nagyanyjuk volt, akik egymással testvérek voltak, csakhogy amikor ennek a Ballónak az atyja született első gyermek gyanánt, akkor a zsenge asszony a szülésben megholt, a vén Balló pedig elvett egy gazdag leányt, akitől gyermek nem születvén, az egész mindenséget ennek a Balló uramnak az atyja örökölte, aki ugyancsak kétszer házasodott, de ott megfordítva történt a dolog, mert ez a királybíró Balló a második házasságból született, örökölvén mindazon vagyont, mely a nagyapától kezdve egybegyűlt.

– Pont! – mondta nagyapám.

Úgy megszomjúhoztunk, hogy mindenki ivott a rokonság után; majd atyám Lázár felé mozdította a fejét.

– No, Lázár! Mondd el!

Bátyám alább-alább merítette a fejét.

– Ne szorongassátok szegényt – védte nagyanyám.

– Őt ne, de bezzeg a nagyapját lehet… – pajmolódott az öreg, majd így folytatta, jártatván rajtunk mosoly szemét: – Harminckét esztendeje vagyunk házasok, s ez idő alatt ezt a Balló-rokonságot még minden nagypénteken elmondta nekem az én hitesem, de olyan feltámadás még nem volt, hogy én tudtam is volna.

Belőlünk nevetés bodrozott, melyen átrepült a nagyanyám szava, mondván:

– Kend mindig kerekít!

– Bár úgy tudjunk élni, ha kerekítünk – felelte nagyapám.

Bölcsen mondta, s igazat is mondott, mert addig s addig kerekítették, ott mindjárt ültünkben, a Timót őrmester dolgát, amíg egy nevezetes út kerekedett ki belőle. Vagyis arra tökélték magukat, hogy atyám és nagyapó másnap induljanak el a királybíróhoz, s végső menedékül folyamodjanak hozzá, hátha végére tudná vinni, amit tizenkét esztendeje hiába várnak az Istentől. Vagyis azt a dolgot, hogy szabadítsa ki Dobos Timótot, mert így bizony az ő öreg atyjának annyi időt sem enged a nyomasztó sok munka, hogy elkészülhessen tisztességgel a halálra; s az édesanyját pedig, mint mellőzött rokont, úgy fogja elepeszteni a bánat.

– Oh, bár csodát tenne! – sóhajtotta nagyanyám.

Csakhogy Balló Mihály nem a szomszédságban lakott, hanem Alfaluban, ami a gyergyói messzi lapályon feküdt. Merőben olyan helyen, hogy ha már valaminek Csíkban kell lennie, akkor messzebb nem is lehet egymástól, mint Alfalu van Kászon-Jakabfalvától. Egyik a felakasztott óriás disznóláb bokáján odafenn, a másik alól a buta végiben; mert valóban olyan ez a csíki föld, mint egy csontos óriás disznóláb, amelyik a Görgényi-havasok szegére vagyon akasztva.

– Micsináljunk… – mosolygott nagyapó. – Megmondjuk Ballónak, hogy a két falut is nyomja összébb egy kicsit.

– De a kezit nehogy odacsípje! – tette hozzá atyám.

Ejh, milyen kár, gondoltam magamban, hogy tréfás szavakkal nem lehet eljutni Alfaluba, mert akkor én is mondtam volna legalább három mérföldre valót. Vagyis oda elmenni én is vágyakoztam, hadd lássak további világot, s azt a Balló Mihályt is, aki a képzeletemben már fészket rakott.

– Hát milyen messze van, mégis? – kérdeztem.

Még ki sem mondhatám, nagyanyám rögtön megünnepelt, hogy mégis van egy épszavú férfiú a háznál.

– Úgy kilenc mérföld – mondá nagyapó.

Hát ilyen sokra csakugyan nem számítottam, de azért mégsem riadtam el ettől a tömérdek úttól, csak a szándékomat miképpen mondhatnám, az járt a fejemben. Bár kérdeznék, de nem kérdezik, lám! S kellő nyílást sem hagynak soha, hogy magamat oda szúrhatnám…

Így feküdtünk le.

Hanem én igen éberen aludtam, úgyannyira, hogy még a jakabfalvi hajnali harangszót sem vesztettem kárba, pedig azt olyan sötétben húzták, hogy az a sötétség még nem is mozdult. Azt is hallottam, hogy a harangszóra nagyanyám mormolva imádkozik az ágyban; majd nagyapám fölkelt, hogy kezdje a lovakat ellátni.

Öreganyó tüzet gyújtott, s atyám is talpra állt.

A hajnal derengeni kezdett, s nagyapó a lovaktól visszajött.

Csendesen beszélgettek.

S amint fognák a szót, hát egyszer látják, hogy én virgonc módon felkelek. Nagyanyám megijedt, hogy talán valami bajom érkezhetett, de kedvvel válaszolván neki, anyám is felült az ágyban, hogy én miért nem nyughatom.

– Megyek rokont látogatni – mondtam.

Helyből reám estek, hogy tüstént az ágyban akarnak ismét látni engem; csak atyám kért csendességet egy percre, s már felém is fordult.

– Milyen rokon Balló uram? – kérdezte.

No, szent Peták, most segíts, gondoltam magamban; s riasztván mind az eszemet, ami csak volt, egyetlen szuszra mind elmondám, amit nagyanyámtól hallottunk az este.

– Jöhetsz! – mondta atyám.

Bújt fel éppen a nap, amikor elindultunk hárman a tegnapi szekérrel. Nagyapám, hátul a kóbor alatt, végigheveredett a szénán. Én pedig ismét ott vettem helyet atyám mellett, ki a szép nyárvégi reggelen, a guzsalyvirágos* mezőkön keresztül, szótlanul hajtott, egészen Kászon-Újfaluig, hol egy fogadó előtt hátraszólott nagyapámnak:

– Emlékezik-e, apámuram, erre a fogadóra?

Hát az volt, az a fogadó, hol a kedves szüleim meglátták volt legelsőbben egymást.

– Már annak is tizenegy esztendeje múlt – felelte látatlanban is, a borított szekér mélyiből, nagyapám.

De hát ő már úgy volt ezzel a csíki földdel, ahogy az öreg pap van a misekönyvvel, vagy az örmény a pénzzel. Vagyis látás nélkül is megolvassák ők mind a hárman a magukét. S no, ha már így idejött szóbeszédembe az öreg pap, melléje említhetem a csíki szenteket is, kiket utunk alatt oly nagy számban találtunk, hogy én már azt hittem, tudtom nélkül meghaltam talán, s lassan kezdek idvezülni. De a pénzes örmény sem maradott árván, mert amikor Kozmáson túl elhagytuk Szentmártont, s majd elhagyogattuk Szentgyörgyöt, Mindszentet és Szentléleket, akkor a híres-kegyeletes Somlyón túl érkeztünk Szentdomokosra, hol az örmény Zakariások uralkodtak nagyban. Ugyanis, mint ahogy messze elöl egyszer említettem, volt ebben a Szentdomokos faluban egy rézhámor, melyet atyám, hogy pénzt tudjon keresni, fel-felfedett magának néha. Ezt a rézkincset egy timafalvi román találta volt meg, ágról szakadásának ötvenhetedik esztendejében, mert éppen annyi idős volt akkor. A kincs az álladalom jussa lett, mit aztán a kincstár árendába adott a Zakariásoknak, kik nagy hámort fejlesztettek ottan. Volt a hámorban egy Kesely Elek nevű berecki ember is, ki szegényül ott dolgozott.

Hát atyám béhajtott a Kesely lakóudvarára, hogy mint földiek is ott háljunk nála. Ez a találmány azonban senkinek nem válott javára; nekünk azért nem, mert a szekérben kellett az éjjeli álmot elvesztegetnünk; a lovaknak azért, mert rajta feküdtünk egyrészt a szénán; s Keselynek pedig a szégyen miatt, hogy nem tudott megvendégelni semmivel, de sőt a hazaiból mi adtunk a három gyermekinek is, kik arról voltak nevezetesek, hogy fordítva nőttek, vagyis a kisebb volt a legnagyobb, s a legkisebbik pedig az elsőszülött.

Hanem azért jó reggel megköszöntük a szállást, és a véghetetlen hegyi mezőkön által, melyek vad erdőkkel váltakoztak, délután megérkeztünk Alfaluba. Nagy kérdés volt, hogy most immár miképpen kéne cselekedni, hogy minden a legjobban legyen; nagyapám a megszállást ajánlotta valamelyik idegen háznál, én a nemtudomot, atyám pedig az egyenesen helybe menetelt.

Hát úgy lett, atyám szerint.

Vagyis felvettünk a lórúd tövire egy rongyos legénykét, aki minden döccenésnél mondogatta nekünk, hogy a királybíróhoz merre menjünk. Amikor megérkeztünk volna a régi udvarház kapujába, hát a gyermek leszökött a lovak faránál, s úgy elfutott onnét, hogy soha többé nem láttam. Atyám pedig, mintha várt vendégnek jöttünk volna, béhajtott az udvarba, hol mindjárt egyet-más emberek vettek körül, kik mind a királybíró szegődött népei voltak. Elékerítették hamar az udvarbírót is, ki egy pálcikával és nyolc agárkutyával jött oda hozzánk. Kiszolgált őrmester lehetett, vagy legalább katona, mert most is egy csákó tornyosodott a fején, akár mint egy kürtő. De bármi volt is azelőtt, most udvarbíró volt, s atyám a csákója alá tette jövetelünk dolgát. Bíró uram pontos ember lévén, nem is vesztegeltünk sokáig, mert néhány régi garádicson felmentünk utána, majd egy hosszú pitvaron keresztül tágas nagy szobába vezetett, ami olyan volt, mint egy óriási barlang.

S ott állottunk Balló Mihály előtt.

Hát olyan volt s nem is, ahogy magamban elgondoltam őt. Magasságra nem verte atyámat, de vastagabb embert odáig még nem is láttam soha. Szakálla nem volt, csak hosszú haja s nagy boruló bajusza, de fehér. Az arcája pozsgás; s kicsi-kerek fekete szeme neki, mely úgy villogott, mint két táncoló kökényszem. Lengyolcs inge felett bundamellénye volt, aminek az irháján, oda belévarrva, piros, fehér és zöld vonalak futottak. A lábán puha szárú csizmát viselt, s felette fehér posztóból bő harisnyát, minek a korcában olyan hosszú volt a szijju, hogy azon a vastag derekán kívül is újból megtekeredett.

Amikor bémentünk ebbe a barlangjába, a fele világosságon csak annyit láttam, hogy ott áll egy nagy asztal mellett, s a keziben valami nagy zöld bojtos pipa, amit láttunkra letett az asztalra, könyvek s széjjel heverő levelek közé. Legyintvén egyet az udvarbíró felé, a tisztes ember kifelé húzódott a félhomályban; majd akkor Balló uram öreg székekre ültetett minket, mint ahogy minden ódon öreg volt, amit csak ottan láttunk.

– Halljam magam, országos-e a baj? – kérdezte csíki beszéddel.

Úgy kívánta az illendőség, hogy erre nagyapám feleljen; s ő fel is világosította, hogy mi célból jöttünk volna, de szemérmetességből-e vagy az öregség fogyatkozott erején, kevés nyomatékot tett a szavakra.

– Ezvel a dologval jobb lesz vala tán Szebenbe menni – mondta szemünk közé a királybíró, mire azonban atyám is belészólt, visszavetvén neki:

– Csakhogy mi nem úgy gondolkozunk!

Ballónak az a kicsi szeme atyámra pattant, de abban a pillantásban, a kutyákkal együtt, béjött ismét az udvarbíró, s azt jelentette, hogy itt vagyon az obsitos, az órát megjavítani. Elég mérgesen azt felelte a királybíró, hogy az óra már hét esztendeje nem jár, jöjjön hát az obsitos a jövő esztendőben, vízkereszt napján, délután három órakor. Erre a csákós bíró elment, de a kutyák közül három ott maradt, s felültek azok is más öreg székekre, mintha ők is Dobos Timótot akarnák szabadítani.

– Hát aztán – fordult vissza atyámhoz a királybíró –, micsodás különbségvel gondolkozunk mi?

– Nagy különbség – feszítette atyám. – Mert hát mi abban vagyunk, hogy székely honban egy család legyen a magyar, mivelhogy szoros idők is mutatkoznak. Ezen egy család tagjai pedig legelsőbben egymáshoz menjenek bajukban, s csak annak utána a szomszédhoz.

– Így vagyon – mondta a királybíró.

Kicsit bólogatott is hozzá, de a szemén jól láttam, hogy a szikrái még nem aludtak el. S mivel az élet nemegyszer kilesi az ilyen perceket, megnyílott az ajtó, s hát két puskás katona nagy darab rongyos embert taszigál bé a szobába. Afféle nekiszánt szegény ember volt; a katonák pedig fogdosó németek, kik a székbeli századoknál mindenütt voltak apasztott számban, hogy keringvén mindenfelé, a szökött határőrökre s a tolvajokra vigyázzanak.

Néztük erősen, amit láttunk.

A katonák lábhoz tették a fegyvert, de már szólt is az egyik, mondván:

– Ez lopott lovat.

– Hol a ló? – kérdezte a királybíró.

Gyűjtögetett szavakkal megmondta a német, hogy a lovat elvették ettől a közrevett tolvajtól, s visszaadták a gazdájának. Hát akkor jól van, gondoltam magamban; s ránéztem a királybíróra, ki ugyancsak nem gondolhatott mást, olyan békességesen állott fel a székről. Lassan odalépett a három ember elé, mintha néhány keresztényi szót akart volna szólani hozzájok, hadd távozzanak békességgel. De a malasztos szó helyett a középről hátranyomta a nagy darab tettes embert, s akkor két villanással úgy vágta pofon a két katonát, hogy azok ijedt zsák módjára összedőltek; s menten a három kutya is rájok ugrott, s olyan éktelen bolydulásban voltak, hogy az ajtót is szinte kivitték.

Mire észrevettük volna magunkat, a két fogdosó német katona már künt is járt valahol, csak a vétkes ember állott még a falhoz tapadva.

– Kérj egy cipót a sütőházban, s többet ne lássalak! – mondta neki a királybíró; s kimehetvén a szegény ember, lassan visszaült az előbbi székre, s nyugodalmasan azt mondta: – Ha nem mozdítom meg ilyenkor a magyart is, azt beszélik aztán, hogy nem szeretem a németeket.

Mi nevettünk volna, de most már nem tudtuk, hogy vajon minket német módra szeret-e, vagy csupán a falhoz szándékozik nyomni. Nagyapám különösen húzódott a képzelt eresz alá, mert nem elégedvén meg, miképpen atyám tette, a honi nagy családdal, pajzsul a rokonságot is elővette a mi oltalmunkra. Erre a Balló Mihály szemének kereke megállott, s azt kérdezte, hogy az a rokonság miképpen volna; nagyapó pedig reám mutatott, s azt mondta:

– Ez a Vince unokám találóbban tudja.

– No hát, te legény, mondd el bátorságval! – biztatott engem a királybíró, de abban a biztatásban az is benne vala, hogy ugyan ennek a mogyorónak bele még nem lehet. No várj, Balló Mihály, gondoltam magamban, mert te mindjárt nem fogsz kicsibe venni engem; s mondani kezdtem:

– Úgy van a dolog, hogy a tekintetes királybíró úrnak, vagyis Balló Mihálynak s az én nagyanyámnak olyan nagyanyjuk volt, akik testvérek voltak egymással. Csakhogy amikor kend uramnak az atyja született első gyermek gyanánt, akkor a zsenge asszony szülésben megholt, a vén Balló pedig elvett egy gazdag leányt, kitől gyermek nem születvén, az egész mindenséget kend uramnak az atyja örökölte, aki ugyancsak kétszer házasodott, de ott megfordítva történt a dolog, mert kend uram a második házasságból született, örökölvén mindazon vagyont, amely a nagyatyjától kezdve mind egybegyűlt.

Csend lett, ahogy ezt elmondhatám.

Nagyapám lehajtott fejjel ült, s az ajka ízlelgetve mozgott, mintha életében a legjobbat most ette volna; atyámnak virágzott az orcája; s Balló Mihály pedig puha bólogatással nézett reám, s a két szeme harmatos volt, nem lévén gyermeke.

– Maradj itt, a magam házánál, kisded öcsém! – mondta nekem a csendben.

Mindenki reám nézett, hogy szóljak.

– Lennél, mint fiam – mondta ismét Balló.

Hát ez, mint fényes és váratlan eshetőség, megkavargott bennem; de aztán a székről mindjárt felálltam, s melegen mondám:

– Nemes indulatját köszönöm, de én atyámnál s kedves anyámnál maradok.

Bár nem lehetett kedvére, amit mondtam, mégis nyájasan fordult atyám felé, szólván:

– Öcsémuram derék legényvel dicsekedhetik.

– Hát csak legyen is az – mondta atyám.

Így megbékélvén rajtam, visszaültem az öreg székre; Balló Mihály pedig odament az irományos asztalhoz, s valami olyant mormogott, hogy lássunk hát a szabadításhoz, hátha az sikeresebb leszen. Aztán megírt nyögődzve egy levelet, minek a borítékjára nagy móddal pecsétet is nyomott; s majd nagyapámat választván ki, feléje nyújtotta a levelet, szólván:

– Ezt kézbe kell adni, hátha segít.

– Kinek szól? – kérdezte nagyapám.

– Annak, ki a szentmiklósi kazármában s Gyergyóban császár.

S úgy nézett hozzá, mintha az a valaki mégsem Gyergyóban, hanem az uborkafán lenne császár; de akárhogyan volt is, mint a szent ostyát, nagyapám úgy fogta a levelet. Kifelé menet, mert a királybíró maga kísért a pitvaron keresztül minket, atyám egy kicsit hátramaradt, s a berecki botos pap viselt dolga felől még valamit belédugott a Balló Mihály fülébe. Aztán elbúcsúzván illő istenkedéssel, visszahelyezkedtünk a szekérbe, hogy még napvilág elérhessük Szentmiklós városát; de midőn indultunk volna éppen, hát az udvarbíró fut valami üvegekkel, hogy azokat dugjuk a szénába, mert a hosszú út kurtítására nekünk küldi a királybíró. Nagyapám körüldugdosta magát a négy üveggel; s egy félóra múlva már ott álltunk a szentmiklósi kazárma előtt.

Nem tudom, hogy abban a levélben arany volt-e vagy négy ökör, de olyan levelet írt Balló Mihály, hogy azon az estén már ott ült a szekérben Dobos Timót, aki életében most látott engem legelőször. Én is jól megnéztem, hogy kiért járók össze Csíkot és Gyergyót, de Timót bátyám bizony nem vala olyan nagy dalia, mint ahogy egy lovas őrmesterről gondolná az ember. Sűrű kicsi ember volt, igen vidám és nyughatatlan fekete szemmel; hanem erő fölösen lakozott benne, mert amikor hajnalban, a hátulsó tengelyünkkel, összeakadtunk egy sóhordó szekérrel, minek a gazdája a só tetején aludt, akkor Timót bátya egyedül felemelte a nyomasztó szekér farát, s úgy félredöccentette, hogy még a lovak is hátranéztek.

Szaporán fogyott az út.

Igaz, hogy most mi sem lengedeztünk a két tompa sárgával, hiszen még Szentdomokos faluban sem álltunk meg, nehogy a Kesely Elek emlékihez vagy éppen Báthori kárdinál mellé, kit itten a Pásztor-bükkiben öltek vala meg, még valami új emlékkel gazdagodjunk. Így aztán jó estére, midőn eléjöttek már mind a csillagok, meg is érkeztünk Jakabfalvára.

Volt öröm bezzeg!

Még azt az árnyékot sem tekintettük, amit egy bornyú vetett a nagy családi örömre, mert ugyanis az adóhajtók a bornyút elvitték, mialatt mi Gyergyóban hadakoztunk. Atyám mondott ugyan annyit, hogy a farkasokra ügyelni kell, mert ha odakapnak egyszer valahova, onnét mind elhordják az állatokat; de nagyapó a Timót oldalán rózsás jövendőt festett, megemlítvén azt is, hogy a bornyút kivágja a kincstár hasából.

Eme hős szavakat hallván, megnéztük a bort, de bizony a Balló Mihály négy üvegjéből már csak egy vala meg.

Azt az egyet, mivel a mi részünk felének a fele volt, mi aztán haza is vittük Bereckre, ami azonban nem mindjárt következett bé, mert egy napot s egy éjszakát még nyugtattuk a lovakat.

Ezzel aztán a nyárnak jót is adott az Isten.

 

Második fejezet

Előre a hatforintos szélben

S kezdődött ott a hazai erdők alatt, a szép lanyhulás, midőn a változások észrevétlen lopakodnak a világba. Bennem is, mint a fátyol, meg-megborult az a harsány pezsdület, ami addigelé nem gondolt semmivel. Ottan Jakabfalván öreg tűznél is melegedvén egy kicsit, mintha hiányzott volna a berecki nagyapám, aki már atyám ifjúkorában megholt; s tán annyira nagyanyám is, ki félesztendős koromban még látott engem, de akit az eszemmel én már nem értem el ebben az életben. S bizony, kerülgetett és sugdosott az a sok emlék is, mit egy áradó hét alatt Csíkban s Gyergyóban láthaték.

Keresztül-kasul vannak az emberek, s megbújva sok a baj.

Balló Mihály ül a maga forrása mellett, miből ki-kihalász napjában egy bogarat, de lassan a forrást egészen bélepi a békanyál, s a környékit a muha. S azok a kadétok, kiket Vásárhelyt lefogának, vajon nem a forrást akarták-e emberül tisztogatni?…

S hát az öreg, az a szakállas buzdító, ki Vásárhelyen az újságot odacsúsztatta volt atyámnak!

Ejnye, azt nem adtuk vissza!

Szóltam is nyomban atyámnak, ki a fejére ütött.

– Az iskoláját! – mondta.

Iskolát emlegetve, az öreg Peták jutott eszembe; s róla az, hogy elvihetném neki, legalább megtekintésre azt az újságot, hátha térdre tudná nyomni az öreget. S ha vinném, akkor szorgosan vigyem, mert atyám Vásárhelyre készülődött, hogy valami asztalosoknak cseresznyefát s körtefát szállítson, s akkor vissza akarta származtatni az újságot is.

Hát aznapon elvittem.

Jó egészségben találtam az öreget, de midőn elévettem a Kossuth újságját, megrebbenve kérdezte, hogy vajon belényomták-e abba is a rebelliót, mert az emberek úgy beszélik, hogy valami Rózsa Sándor felszította a pusztai népet. Azt feleltem neki, hogy a pusztai dolgot még eddig nem hallottam, de azt igenis tudom, mert itten írva van, hogy Szatmár megyében okos emberek elméjökben már fellázadtak.

– Lám! – mondta Peták.

Elvette tőlem az újságot, s miközben olvasta a szatmáriak dolgát, mint a nyugtalan madáré, úgy neki-nekirebbent kezében a papiros két szárnya; s néha, mint a patakból a pisztráng, a betűk közül úgy ugráltak ég felé a kívánalmak, emígy pattogván valahogy:

– Jobbágyi földeknél, megváltásra a földesúr köteles legyen! Töröljék el a céheket s némely áruknál a kincstár egyedüli jussát! Bárki birtokot vehessen, s viselhessen hivatalt! Nemesek is adót fizessenek! Legyen nyomtatási szabadság! Szűnjenek meg a faggatások pörökben, s vádolás nélkül ne fogassék el senki ember! A bíráskodás választassék el a politikától, s bírjon a nép képviselőkkel!…

A végén a szegény öregnek már a két keze is leroskadt. – No, nekem több újságot ne is hozz… – adá csendesen vissza.

– Miért ne? – kérdeztem.

– Azért, fiam – felelte Peták, –, mert én eme kívánalmak alatt már bőven nyöghetek, amíg csak élek.

Ahogy tudott, fel is állott lassan; s félelemből-e, vagy csak az esze támolyogván, epedve várta, hogy az újsággal együtt hamar eltávozzam. Én, jól megértvén, amit nem is mondott, megindultam a kapu felé, hová az öreg tanító is velem jött, hadd láthassa bizonyosan, hogy a rebelliót is csakugyan elviszem a zsebemben. Tudván róla, hogy a kívánalmak s minden bolydulás dolgában a paptól retteg oly nagyon, azért hát a szemben lévő kapu felé vettem a lépést, mintha egyenesen menni akarnék bé a paphoz.

– Hova mégysz? – kiáltott utánam Peták.

– Én a paphoz! – feleltem, s még az újságot is visszamutattam neki.

Peták egyszeriben megfiatalodott, mert úgy ugrott utánam, mint egy nagy borzos kutya; s még a két kezét is összetette, hogy az újsággal, az Istenre kér, ne menjek a paphoz. Hát jól van, nem mentem, mert nem is akartam; s mivel ezt kedvére tettem, még nagyobb barátom lett abban a harmadik osztályos esztendőben, ami el is kezdődött hamarosan.

Balogh Samu is eljött, a malacos; csak Bagzos Jánosnak voltunk híján, de ő nem a botütések miatt esett ki az iskolából, hanem ama ritka családi baj miatt, ami intő például az ő házuknál történt. Az atyja ugyanis, ki különben jóféle ember volt, s tehetős mészáros is, valami jövevény malmosnak alája írt egy váltót, mely papirosat, oly szigorú törvénnyel, csak abban az esztendőben hozták vala szokásba. Mivel a malmos vagy nem tudott, vagy nem is akart fizetni, Bagzoshoz vitték a váltót, hogy a malmos helyett fizessen. Hát ezen a mészáros, ki a törvényt nem ismerte még, olyan méregbe futott, hogy a váltót széjjelszaggatta, s még meg is tapodta jól.

Másnap fegyveresek jöttek, s elvitték a mészárost a fenyítőházba.

Eme intő szerencsétlenséget azért is mondám el, mert egy kicsit mi is megsínylettük ezt. Ugyanis a hatalom a váltó rongálása miatt bézárta a mészárszéket is, minek folytán a húsétek egészen elmaradt a mi házunktól, bár annak előtte is csak vasárnap szoktunk húsfélét enni.

S eme fogyatkozásunk mellé azon az őszön még malacunk sem volt; az én palatáblámat pedig bajosan foghattuk volna hizlalásra.

A remény azonban, hogy a szükségre gyógyító írt hoz a jövendő, mindig él az emberben; s kivált ha enni is adunk a reménynek, a látszatja megleszen. Mint ahogy nálunk is történt azon az őszön, két versben is mégpedig. Mert elsőbben is Timót bátya hóhullásra egy jókora süldőt küldött nekünk, mit nyilván a gyűjtögetett őrmesteri pénziből tudott venni. Sohasem gondoltam volna, hogy egy disznónak annyira lehessen örvendezni, mint ahogy kiválólag kedves anyám örvendezett, biztatván mindnyájunkat is, hogy mint a négy ujja, olyan szalonnát hizlal a disznónak.

Hanem a valódi nagy esemény mégsem a süldővel jött el, hanem egy másik s váratlan alkalommal, midőn az első hó, mely csak minta gyanánt hullott volt, szépen elolvadott. Hát olyan napon történt, hogy egy kocsi-szekér, melyben valami gyergyói úrember utazott Moldovába, úgy a reggeli időben megállott a házunk előtt. A lóhajtó, ki nagy szürke szokmányban volt, bébüllögött hozzánk, s azt kérdezte atyámtól, hogy itt lakik-e Madár Vince. Atyám egy cseppet félrehúzódott, hogy az nem ő, de ugyanakkor mosolyogva nézett reám, hogy vajon nem én vagyok-e.

– Itt lakik, mert én vagyok – mondtam az embernek.

– Hát akkor gyere ki, mert megérdemli! – folytatta az ember.

Nem akarván vesztegetni az időt, megfogtam az atyám kezét, hogy őt is magammal vezessem, ha már én lettem az a főbbik személy, kit a nevén keresnek. Ki is mentünk hárman a kapu elé, s ottan várakozva megálltunk. A lovas ember pedig odaballagott a kocsi farához, hol egy igen szép csikó állott, a hosszú kötőfékje odakötve a rúdhoz. De aztán nagyon szép csikó volt, meggyszínű, s olyan egyesztendős forma. Az ember eloldotta a hosszú kötőféket, a csikót felénk léptette, majd a kötőfék végét az ő markából az én tenyerembe tette, s így szólt:

– A gyergyói királybíró szeretetvel küldi.

– Balló Mihály? – kérdeztem.

– Őkelme.

– S nekem?

– Ha te vagy Madár Vince!

Atyám látta, hogy inkább a csikó fogott meg engem, mint én fogom a csikót; s beleszólt, az illendőség módját megadva:

– Szívbéli köszönetünket megírjuk a királybíró uramnak, kendet pedig megtartjuk kedves emlékezetünkben.

Ők kezet szorítottak ketten, majd a szokmányos ember felült a lovak után, s onnét szólt vissza felénk:

– Dongó neki a neve.

Hát én Dongót bévezettem az udvarra, atyám pedig kurjantott örömében egyet, mire Lázár és kedves anyám is kiszaladt a házból, hogy vajon mi tudott történni. Bizony az orcájuk s a szemük kezdett kerekedni, s széjjelhúzódni a szájuk is, miközben atyám csak mondá-mondá a csikó történetét. Egyedül én voltam csendes, tartván a Dongó kötelét az udvar közepén; s nem tudtam, hogy vezetgessem-e vagy helyben topogjak, mert hiszen csikóm magamnak még sohasem volt addigelé.

– Ereszd el egy kicsit! – mondta atyám.

Ügyesen a nyakára kötöttem a vezeték kötelet, s szabadjára hagytam, mire Dongó gangosan körülnézett, kacagott egyet, és a maradék porka havat megkapálta. Gyönyörködéssel néztük, hogy mily otthonosan viseli magát; s még Lázár is azt mondta, hogy ez aztán csikó!

– Igaz, hogy csak kanca – tette azonban hozzá.

Ezzel a szólással azonban nem nyerte el a tetszésünket, sőt úgy vélekedtünk ellene, hogy Dongó okosan teszi azt, mivel így szaporodni fog a számunkra, ami ilyen ritka állatnál külön nyereség. Ha tudtuk volna, s kivált kedves anyám, hogy mit beszélünk abban a percben, akkor a felhőkbe aggodalom szállott volna, és az egekbe sóhaj, mert bizony a Dongó fiai, hét esztendő múlva…

De hát az eljövendő esztendők, mint a zágoni hegyek Mikes előtt, bé voltanak fedezve.

– No, gyere, Dongó! – mondta atyám.

S békötöttük a ritka adományt.

Ettől az időtől kezdve csendesen éldegéltünk, beléjutván az új esztendőbe is, mely számunkra egy örvendetes eseményt tartogatott. De igen egy szomorú bajt is. De ami örvendetes volt nekünk, az bezzeg a papnak nem vala kedvire való, mert a berecki hatalomtól és a bőséges kepe javaktól meg kellett válnia. Ugyanis valahogy történt, nyilván az atyám gyergyói suttogásának foganatja gyanánt, tavasz felé a deák püspök, az érdemesen nagy hírű Kovács Miklós, Fejérvárról helyeztető levelet írt a papnak, vagyis Bereckről a helyét Marosszékre tette. A szegényebb nép bizony örvendett ennek, mivel Tökkel Oszkár, mert úgy hívták ezt a papot, egyre fejlődve basáskodott nálunk, s igen gyűjtötte a vagyont, ami lélekben is csak szegényítette mind a hívőket.

De hát elment.

Egyedül Wukkó maradt a gazdaságban, hogy elé tudjon számlálni mindent, ha érkezik az új pap. De szarvas Wukkó, ki a közfenyítés óta igen megjámborodott volt, nemcsak a számadást tette meg híja nélkül, hanem vissza is maradt az új paphoz, vagy inkább a berecki néphez, melynek ismerős nyája közt jól találta magát. Jól is tette, hogy így cselekedett, mert különben szarvas emberünk egy sem maradt volna; másrészben pedig a frissen jött lelki atya is megérdemelte az ő szükséges személyét, kikelet lévén éppen, amikor a gazdaság nagyon csügged segítség nélkül.

Csíki ember volt ez is, eme új pap; éppen Alfaluból való talán, ha ugyan jól emlékezem arra. Atyámmal korabéli embernek tetszett, megnyerő keskeny orcája volt, gazdag nagy haja és olyan kéklő mély szeme, mint az égi táj, vagyis változékony. Úgy hívták, hogy Haynal Márton, de a nép, amelyik hamar kedvébe fogadta, csak Márton papnak nevezte őt.

Hát ahogy múltak a hónapok, atyám és Márton pap szíves ismeretséget szőttek egymással. Az idő embere volt mind a kettő, vagyis elmebéli pártütő; csakhogy mégsem egyformán voltak azok, mert atyám a nép állapotát tekintette, amelyen irgalom nélkül változtatni kell; Márton pap pedig könyvekből jövendölte a változást, és a jobb országot is a korona alá tette, nagy barátja lévén annak, hogy a császár és a király egy személyben maradjon.

Osztozván egymással ezeken a dolgokon, folyton azt mondogatták, hogy egyetértésben vannak, de mégis úgy neki-nekivörösödtek nemegyszer egymásnak, hogy anyám mindent szedegetett el a kezük ügyéből, nehogy kárt tegyenek.

Vagyis járogatott hozzánk a pap.

Ő hozta azt a szomorú hírt is pünkösd táján, hogy nagy tudós Csoma Sándor valahol Ázsiában, hol az országos mindenest lámának hívják, ott valahol megholt. Atyám igen elszomorodott, majd pedig abban fogontozott, hogy talán nem lesz igaz a hír, mert ilyen nagy tudós embert mégiscsak gyászolna nemzete. De bizony igaz, erősítette Márton pap; s nagy tudós ember?! Igen, a külső nemzeteknek, akik jól értik, hogy a tudomány világló fáklya, minek a fénye szükséges az úton, mely a borongáson által a sötét jövendőbe vezet. Hanem nálunk?! Itt csak pörlekedés van a hivatalok körül, s idegeneknek faragott képe, de művelkedni kicsit jobbacskán ne akarj, mert elég tudomány az nekünk, hogy deákul írunk, és hogy nem tévesztjük alább a nemest.

Atyám figyelt is, nem is ez igaz kesergésre; inkább azonban messze tűnődve lógatta fejét.

– No, szegény kőrösiek… – mondotta végre. – Most akkor nagy bánatban lesznek.

– Hát oda való volt? – kérdezte Márton pap.

– Oda – felelte atyám.

– Pedig azt mondják, hogy Egerpatakra.

– Ki mondja?! – s úgy ráütött atyám az asztalra, hogy a pap szinte keresztet vetett.

– Üsmertem az édesatyját is, aki nincs tíz éve, hogy megholt – folytatta atyám. – Olyan rendű gazda volt őkelme, mint a többi kőrösiek, ahol sem birtokos nincsen, sem jobbágy. A testvére ma is él, Csoma Gábor; szépen gazdálkodik, de sokadalmakra is jár, hova rostának kérget és szitát hord, mert a kőrösiek a legnagyobb szitacsináló mesterek. Akkor is a kovásznai sokadalomban találkoztam véle, amikor tudós testvére száz aranyat küldött volt neki, az indusok országából, ennek előtte öt esztendővel. Hanem ugyanakkor a falu népének is küldött százat, azt kell meggondolni!

Hát mi elgondolkoztunk azon, hogy Kőrös csakugyan milyen fiat szült; de látván atyám, hogy háromszéki dologban még a papnál is többet tud, nem szállott közénk a hallgatásba, hanem így folytatta:

– Különös hely is az a szegelet ottan, Kőrös mellett; mert nemcsak a tudós uram aranyai mentek oda, hanem régi gazdag népek aranya is szerette azt a tájékot. Ugyanis találtak ott Barátos mellett, midőn vágák az utat, facsaros aranyláncokat, másfél fontos aranyat egyben s valami kilenc aranycsákányt.

Úgy megemelkedtünk, hogy alig ültünk.

– Mikor? – kérdezte a pap.

– Tavalyelőtt, ősszel – mondta atyám.

– S mi lett véle?

– Mi lett? Széjjelolvadt, német kézen.

Ennél több keserűséget aranyban a pap sem akarván hallani, sem mondani emberben újabb kárt, szépen búcsút vett és elment. Jó darabig aztán nálunk nem is láttuk, mert szarvas Wukkó annyira erőt vett rajta, hogy magával együtt őt is a nyári munkába merítette, mint járatlan új gazdát, ki szeretett is a mezőkön járni.

Közeledvén ismét az ősz, kedves anyám felemlítette, hogy tavaly ilyen tájban valánk Jakabfalván, de atyám nem mondta, hogy most is jószívvel elvinne minket oda. Azt gondolhatta nyilván, hogy a jakabfalvi időmúlatásnál elsőbb most a magyar világ egyengetése, ha midőn egy kicsi időt hagy arra a föld s a rugaszkodó család gondozása. Mert ugyanis fölös idejét s még az estéket is elvonván tőlünk, más berecki emberekkel azon forgolódott, hogy valami védelmező egyesületet fundáljanak, melynek tagjai aztán oly nagy hívei legyenek a magyar árucikkelyeknek, hogy idegen portékát, s kivált németet, ne is vegyenek.

Ezt a Kossuth-újságból tanulták ők, úgy vettem észre; s amire felbuzogtak, az bizony nem volt rossz iparkodás, mert a székelyek mindent meg tudtak a házaikban csinálni, csak éppen pénz és megvevő ember kellett hozzá.

De hát akárhogyan védelmezte is atyám a honi portékát, októbernek elején olyan üzenet érkezett Jakabfalváról, hogy Dénes napjára ott legyünk, s még a macskát is vigyük, mert Timót bátya házasodik, s az ifjú pár búval fogja elkezdeni az életet, ha mi ott nem leszünk a lakodalomban…

– Hát azt nem akarnám – mondta atyám.

Így aztán ismét leborítottuk a szekeret, az udvaros házat a szomszédra hagytuk, s elindultunk kellő időben; no de, Dongót is magunkkal vittük, s nem is a szekér után kötve, hanem szabadon büszkélkedve a tompa-sárgák mellett, kik már úgy megszerették volt Dongót, hogy még útközben is höhhenve kérdeztek utána, ha nem látták. Igen tele kedvvel mentünk tehát, de ha tudtuk volna, hogy az a szomorú baj következik reánk, amit a Márton pap öröme mellett említék vala, akkor atyám bizonyosan megfordította volna a szekeret. Nem kell azonban azt gondolni, hogy a lakodalomban esett valami baj, vagy a mátka szökött belé a kútba, mert hiszen megvolt a vígasság hiány nélkül és emlékezetes módon, s a mátka is boldogan virágzott.

Hanem Lázárral történt a baj, szegény bátyámmal.

Neki szokása volt örökké, hogy bárhol is van, mindent apróra megnézegessen; s meg különösen az állatokat, a földművelő szerszámokat, udvarokat és kerteket. Vagyis folyton csak azt leste-tanulta, hogy miképpen kéne jobbnál is jobb gazdaságot valósítani, s minél sarkalóbb eredményekkel haladni tovább. Ilyen természete lévén, nagyapóéknál is mindent megvizsgált, hogy Timót bátya egy esztendő alatt mit mozdított előre; s majd a lakodalom másnapján, délebéd után, átalment a szomszéd kertbe is, mely igen nagy kert volt, s tele változatos gyümölcsös fákkal. Nem tudván, hogy kié a kert, időt engedett magának, hogy a fákat és végpompájukban a gyümölcsöket vizsgálgassa, úgy azonban, hogy még a földről sem vette fel, ami alma oda lehullt.

Csakhogy a kert nem baráti emberé volt.

Hanem a Löketi Ferencé, ki egy és azon személynek adott enni a hitvány, aki legény korában nagyapámékat otthagyta volt a kászonújfalusi fogadóban, s akinek kerülgető árnyékából atyámhoz ment férjhez kedves anyám. Hát ez a Löketi házas és magtalan nagygazda lévén azóta, s minden likra vigyázó zsugori is, a kertben nyomára ment Lázárnak, s megkérdezte tőle, hogy ki fia volna, mert neki a szeme nem valami jó a megismerésre. Pedig jó szeme volt, csak éppen tette magát, hogy alattomban maradjon. Lázár megmondta, hogy ennek s ennek a fia, s mivel ő is sok gyümölcsös fát szeretne, ha egy kicsit megnőhet, most tapasztalásból nézegeti ezeket a jelenvaló fákat. Erre kivallotta Löketi, hogy a kert bizony az övé; Lázár nézheti bátran, csak előbb jönne bé vele a csűrbe, ha szíves lenne, hogy egy kicsi szénát az odorból* levessen neki, mivel a karja megrándulván, bajosan tudja használni. Lázár reá is állott a dologra szívesen, de amikor a lajtorján felment a magas odorba, akkor Löketi elvette a lajtorját, s még a csűr kapuit is bézárta. Azután pedig nyugodalmasan bément a házba, Lázár pedig ott rekedt a magasban, megcsalatva. Várt egy félórát, várt egy egészet, de midőn a gyarló szemével és a rossz karjával akkor sem jött az ember, ő bizony a kertre néző oldalon a zsúpfedelet kibontotta, s akármilyen nagy magasságban is volt, azon a nyíláson keresztül leugrott a földre.

De igen szerencsétlenül.

Mert úgy talált esni, hogy az eszterhéj árkába, melyet a fű a szem elől béfödött, abba az árokba beléfutott a jobb lába, s abban a pillanatban a bal megreccsent alatta.

Bajosan tudott csak a házba is hazajönni, nagyapóékhoz.

No hamar, le akartuk húzni a lábáról a csizmát, de annyi istenes lelkünk nem volt, hogy le tudtuk volna, mert Lázár is csillagokat látott, s a láb is igen belédagadott volt már oly kevés idő alatt. Mást tenni hát nem lehetett, felhasította atyám a csizma szárát; s hogy a drága jó csizmát is így el kellett rontani, ettől egészen lobot vetett az atyám haragja. Úgyannyira, hogy fejszét ragadván, által akart törtetni a szomszédba. Anyám azonban térdre állott előtte, könyörögvén neki, s akadályozván is őt; mi pedig a család minden ágáról reá szálltunk, s iparkodtunk lefogni atyámat.

Valahogy meg is győztük.

Utána keresztülvittük azt is, hogy indulnánk is el haza, mert hiszen távolodni jó volt Löketi Ferenctől, s el is akartuk érni, de minél hamarébb, Kézdi-Vásárhelyt, mert ott mégis tudósabb lábgyógyítókat véltünk, mint Jakabfalván valának. Atyám belátta ugyan, hogy így lesz a legjobb, de még készülődés közben is igen dúlt-fúlt; midőn azonban eszébe jutott, s esküt is tett a kászoni Szűz Máriára, hogy Löketi Ferencet meg fogja torolni, akkor valamicskét megnyugodott. Ez a megtorlás aztán el is érkezett, de csak esztendők múlva; s hogy miképpen történt, azt majdan fogom elmondani.

Vásárhelyen ismét ahhoz a Gábriányi patikároshoz mentünk, aki nekünk Kossuth Lajost kieresztette volt a börtönből; s igen baráti örmény ember lévén ez a Gábriányi, annyira megsegített minket, hogy a Lázár lábát jól megurusolva s békötözve vittük haza.

Gyógyult is a láb szépen.

De bizony az új esztendőbe, mely ezernyolcszáz után már a negyvenharmadik volt, mégiscsak sántikálva ment belé szegény bátyám; s úgy is maradt örökké, egy cseppet billegősen, mivel a bal lába egy percet rövidebbre forrt.

Egyébként változatlanul folyt a mi házi életünk; s haladtunk a tudományban is az öreg Peták mellett, aki bizony kezdett igen szontyolú ember lenni.

Márton pap is úgy szolgált, hogy egészen a nép embere lett, s nekünk még jobban barátunk.

Így aztán nagyobb esemény nem is történt, csak tova nyáron ismét, mégpedig augusztus tizenharmadikán, mely napra ily pontosan azért emlékezem, mert Gábor Áront azon esemény vetette legelsőbben elém.

Az történt ugyanis e mondott napon, hogy ötvenhat esztendős korában meghalt a berecki nótárius, Gábor Áronnak az édesatyja, Gábor István úr. Gyökeres berecki ember volt nótárius uram, s régi hivatalbéli is, mert hiszen még atyám ifjúkorában is ő fungált a helybéli magisztrátusban, mely kormányzatunk olyan régi volt, hogy még Zsigmond király adta volt nekünk mint végvárosnak. Régi, de olyan változó is, hogy el-elfogyott néha, mint a hold, s majd a derültebb égen ismét eléjött. Állandó hivatala úgyszólván csak a nótáriusnak volt, aki a nagyobb szelekben a széllel együtt ült a berecki csónakban; s ha aztán jobbra fordult ismét az idő, bölcsen tanakodott az esküdtek törzskara, főbírót és szenátorokat választván, hogy azok okosan műveljék a reájok osztott pászmát: egyik az ítélkezést fej és jószág dolgában, másik a közös ősi jussot, harmadik az adók gyülemlését, negyedik az árvák gyámolítását, ötödik a város úrbirtokainak gyümölcsözésit, hatodik a tilalmas erdők és járó utak vigyázását.

Abban az időben, negyvenhárom táján, nótárius uram már ismét kezdett egyedül maradozni, mert a határőri katonakormány nemigen szerette esküdtekkel és szenátorokkal cifrázni a dolgot. Így hát Gábor István úr hol bélopott helybéli segítséggel, hol a széki királybírákkal együtt s hol pedig a maga viselt eszével kormányozta a mi végvárosunkat.

De megunta, s megholt.

Nagy családú ember lévén, éppen akkor költözött el, amikor öt gyermeke közül a második fia, vagyis Gábor Imre, a nótáriusságban az ő meleg helyére állhatott.

Olyan nagy temetés volt, hogy még én is ott voltam, mert hát atyám magával elvitt. Mint jó gazdát is, ökrös szekéren vitték az elcsendesült nótáriust a temetőbe; s bizony a szép ökrök, látván, hogy pap megy előttük, igen megilletődve ballagtak, s csak akkor álmélkodtak egy kicsit, amikor az öreg Peták éneklésre buzdította a temetési közönséget. Ez úgy történt, hogy Peták, ki a pap mellett bandukolt, kétszer-háromszor megfordult maga körül, s mindannyiszor integetett nekünk hátrafelé, hogy vigyázzunk, mert ének kezdődik. Mi ügyeltük is őt, s mind véle énekeltünk, akik a szekér mögött hosszú-hosszú sorban végső útjára kísértük nótárius urat.

 

Nem látod-e annyi példában,
Hogy a halál siet dolgában;
A sok tisztség s nagy birodalom
Elolvad majd, mint a hóhalom.
Oh, halál, oh, halál,
Oh, szörnyű halál!

 

A gyászos ének után egy időt csendben mendegéltünk. Én éppen a halálon akartam volna egy kicsit gondolkozni, hogy az micsoda dolog lehet, de ott a szép nyári ég alatt, a nótárius úr koporsója tövében, olyan messze volt tőlem, hogy az eszemmel nem tudtam megközelíteni.

– Látod-é? – szólott atyám váratlanul.

Én magamhoz rebbenvén, hirtelen azt mondtam:

– Látom. Mit?

– Azzal az emberrel jártam volt együtt a csík-somlyói iskolában.

Hát olyant én még nem hallottam volt, hogy atyám valaki berecki emberrel is együtt tanult a somlyói iskolában. De most ott ment a ritka személy a koporsó után, a gyászos özvegy mellett, kit jobbról ő vezetett. Így hátulról csak annyit láttam belőle, hogy nem magas, de elég törzsökös ember; olyan engedetlen barna haja volt, s csizmára szabott magyaros nadrágja, dürückölt posztóból.

Kicsit meghuttyanva ment; lehet, a gyász miatt.

– Olyan, mint egy bátyó – mondtam.

– Gyászra jött haza – felelte atyám.

– Messze lakik?

– Bolyong mostanában.

– Fia a holtnak?

– Nagyobbik fia.

– Milyen neve van?

– Áron.

Így petyegtettünk egy-egy szót a gyásznép között, de terjengve beszélni nemigen mertünk, mert az emberek kezdettek szemre venni minket, nem állhatván, hogy a végtisztesség alatt kotyogunk. S szűnnünk kellett az öreg Peták miatt is, ki ismét elkezdte az Oh, halál éneket fúvatni velünk. Így aztán csak a göröngyök után, menet hazafelé, mondhatott bővebbet atyám. Akkor beszélte el, amit jelen írásomba belé is foglaltam az elején, hogy a Kászon folyó völgyében a csíki határszélen miképpen találkoztak volt gyermekkorukban. Vagyis akkor, amidőn a nótárius úr felvette őket a szekérre, idvezült nagyapámat maga mellé, s atyámat pedig a fia mellé, kit akkor vitt a somlyói alsó gimnáziomba.

Hát ez a Gábor Áron volt ama fiú.

Ezeket hallván, szinte bántam, hogy miért nem nézém meg jobban ezt az Áron bátyót. De nem sokáig kellett bánnom, mert másnap este hát jön Márton pap s véle Gábor Áron, hogy atyámat a családja körében meglátogassák. Hosszan szorongatták egymás kezét atyám s Áron bátyó, baráti módon s mégis tisztelettel adózva egymásnak, mert atyám Gábor úrnak s ő pedig Madár uramnak szólongatták egyik a mást.

Bor is került az asztalra, s a bor mellett beljebb-beljebb melegedtek. Márton pap a világ erjedéséről beszélt, hogy a francia forradalom eszményei miképpen ütköznek ki, hol itt s hol ott, a nemzetekből. Áron bátyó egy-egy darabot mélázva hallgatott, majd hirtelen erősen bólogatott, s olyanokat mondott, hogy hadd tisztuljon a világ, de mi lesz nálunk! Atyám mint fogadó gazda ügyesen gyűjtötte egybe, amiket hallott, s azokra néha sapkát tett az ő véleményével.

Így folyt a beszéd.

S hogy halmozódtak a szavak, egy-egy kérdéssel Áron bátyót, mint bolygó embert is, kicsit-kicsit előbbre taszigálták, hogy hol járt s miket látott. Mondta, hogy Szentgyörgyön sokat volt, s Szemerján szívesen; aztán Brassóban s Szebenben is; majd Szebenből elment, a Verestorony szorosán keresztül Havasalföld fővárosába, Bukurestbe is.

Ó, de hogyan!

– Hát az úgy volt – kezdé beszélni Gábor Áron bátyó –, hogy lakott Szebenben egy Báyer nevű úrember, jobban szólva lakik jelenben is, mert nem hallottam, hogy meghalt volna. Ez a Báyer híres kalapgyártó ember, s kivált cilinderkalapokat készít, mely a franciás divathoz igen szükséges. Egyik napon meghallottam, hogy Báyer Bukurestbe készül, hogy oda szekérrel cilinderkalapokat szállítson. Elmentem hát eme úremberhez, hogy nem tudna-e engem is abba a fővárosba elvinni. Szükség is lévén éppen egy emberre, engem az úti levelébe mint kalapossegédet beléíratott s elvitt. Végig az úton ott kucorogtam a kalaposládákon, nehogy az úti rablók haszontalanba ellopják a cilindereket. Volt ennek a Báyernek egy fiú boltja is Bukurestben; s abban a boltban neki egy hálókamarája, ahol egymaga meg tudott szállni. Engem azonban valami Hanu Manuk nevű mocskos vendégfogadóba tett, ahol egy szobácskában ötünknek kellett volna aludni. Az ötből hárman le is feküdtünk idejében. De midőn éppen jól elaludtam volna, hát nagy vikotával s igen részegen hazajött a másik kettő, ki szatócsember volt az egyik, s a másik egy lunguj* román pap. Valami tamburamuzsikával jöttek, ami folyton úgy szólt, hogy rummá-rum, rummá-rum. Hát úgy virradtunk meg, a rummá-rummal; s én elhatároztam, hogy többé oda nem térek vissza. Ebben szerencsém is volt, mert reggel egy bojárkodó gazdag emberhez kellett mennem, aki franciáskodni akarván, cilinderkalapot rendelt volt. Nohát, én elindítottam a cilinderkalapot ahhoz a bojárhoz, de hogyan találtam őt! Nagy bajban. Mert az történt, hogy megelőző este, Terguvistyéből egy hatalmas, kövér rokona érkezett, aki nála szállott meg. Ágy azonban csak egy lévén, mind a ketten abba az egybe feküdtek belé. Morgolódtak is egész éjjel, hogy nem férnek egymástól, míg aztán reggel akkorát fordult mérgében a hatalmas rokon, hogy az ágy összeroggyant alattok. Nagy szitkok között éppen az ágyat tákolgatták, midőn én a cilinderkalappal megérkeztem. Letettem a kalapot, hogy én is megtekintsem az ágyat, de az erősen össze vala romolva. Mondván akkor, hogy inkábbat asztalos volnék, mint kalapos, a bojár megcsináltatta velem az ágyat. Majd az ágy után egyebet is megjavítottam a házban, mit igen jól megfizetett, de sőt más ismerőseinek is beajánlott engem.

Így a végére érvén, megmarkolászta Áron bátyó a borzos haját, s mint aki leejt valamit a földre, úgy tette hozzá:

– S aztán elmúlt a tél.

Mi nagyokat nevettünk, miközben mondá a történetet; hanem ő maga el nem nevette volna magát soha. Sőt néha mintha még dühödt is lett volna, hogy neki mit kell a világon végbevinni. Neki-nekifutott a szavaknak is olykor, a szavak pedig megtorlódtak a szájában, úgyannyira, hogy összetapadozva és göröngyösen jöttek elé, mint olyan embernél, aki megküzd a beszédért. Nemegyszer pedig hirtelenül lejtőre került a szóval, s a kerek szeme is mélázva megállt, mintha a távolban a semmi ágára ült volna a tekintete.

– Jaj, aztán – mondta ismét hirtelen – onnét Bukurestből felmentem Moldovába, s az Ojtozi-szorosnál, dugva magam a hegyek között, titkon hazajöttem.

Már derűsebbnek látszott, hogy a beszédében is haza tudott jönni.

– S milyen világ van odaáltal? – kérdezte Márton pap.

Áron bátyó elgondolkozott, hogy legkurtábban miképpen felelhetne; s majd kevés belső hányattatás után így szólt:

– Az ember s a nyúl nem drága.

Atyám kissé elborult.

– Szolgaság alatt vannak? – kérdezte.

– Hát igen, ők is – felelte bátyó. – Nehogy megunják a törököket, most az oroszok kormányozzák őket, már tizennégy esztendeje. Szedik az adót, s a maguk képére katonaságot állítanak. S közben legfeljül terjesztik a franciás divatot, minden szokásokban s úri öltözetben. Azért vittük a cilinderkalapot is. De alábbacska, vagyis még a módos és úrias emberek, azok törökösen élnek; s csak még alább nyomorognak románul. Egyszóval hát oroszul parancsolnak nekik, ők törökül fogadják, és románul engedelmeskednek. De hogy ez ily rosszul vagyon, azért a németekre haragusznak.

– Nincs rossz helyen a harag – mondta atyám.

Márton pap, igen vidám lélek lakozván benne, ezen jó ízzel nevetett; kedves anyám azonban oda enyhítette atyámat, hogy aki mondja, nem cselekszi.

– Nem-e?! – buzgott atyám. – Hát a védelmező egyesület!

Mint egy rakoncátlan gyermeket, úgy intette őt titokban anyám, hogy hallgasson az ilyenekkel, hiszen több versben megmondá már, hogy a németeket bosszantani nem leszen jó. Hanem Gábor Áron, hallván az egyesületet, felütötte már a fejét.

– Az mi lenne, Madár uram? – kérdezte.

– Csupán egy helybéli társaság – felelte atyám –, mely ellene vagyon annak, hogy német árucikkelyeket vegyünk, s pártolja a magyar portékát.

Menten felállt Áron bátyó, s olyan nyughatatlan lett, hogy ide-oda tette a két kezét; majd a jobbikat a zsinóros ujjasába dugta, mellén a gomb alatt.

– Hát ez kell nekünk! – mondta ki darabosan.

S a gomb rögtön leszakadt az ujjasáról.

Elgurult a fűttő felé, honnét én vettem fel.

– Add oda anyádnak, hogy varrja vissza – mondta atyám.

Apró nevetések közben kedves anyám csakugyan varrni kezdte a gombot. S varrás közben egyszer-kétszer felnézett Gábor Áronra, kinek a buzgalom tüzében bizony vérmes volt az arca.

– Kendet is a német gutta fogja egyszer megütni – mondta neki nevetve anyám.

Erre Áron bátyó nem szólott semmit, hanem furcsa ábrázattal csendességben ült, miként úgy várakozánk mi is, kik az ő fényes szemét vigyáztuk. Figyelmünket úgy magára vonzotta azzal a kigyúlt orcájával és furcsa tekintetével, hogy bizonyosra gondolhatánk valami olyas dologra, mint egy kurta szózat vagy a jövendő lebbentése. Hanem őkelme, mintha csak magában, halkkal és szerelmesen akará vala mondani, csak ennyit suttogott hangosan:

– Gyufa… Gyufa!…

Anyám elszakította éppen a cérnát, és álmélkodással tekintett reá; s bizony mi is úgy néztük Áron bátyót, mert nem tudtuk a mondása értelmét, s még magát a gyufa szót is akkor hallottuk először, bár én gondoltam, hogy az gyújtó fácska lehet, semmi egyéb.

De a másik pillanatban Áron bátyónak már enyhülésbe simult az ábrázata, s a katonás bajusza alól gyermekes örömmel kezdé magyarázni:

– Semmi dolog nincsen, amiben jobban a németekre lennénk szorulva, mint éppen a gyújtó, vagy ahogy a minap valakitől oly találó módon hallám, a gyufa. Igaz, hogy kénnel már itt-ott nálunk is készítenek gyufát, amaz büdös kövest; de újabban, s mégpedig magyar elméből feltalálták az oly gyufát, minek feje foszforral lobban fel, s alig sem terjeszt semmi rossz szagot. Csakhogy ezt Bécsbe vitték, s nekünk úgy kell megvenni, ha ugyan kaphatunk is belőle, mint német portékát. Hát én úgy vélem, hogy ebbe belenyugodni nekünk nem kell, hanem állítsunk gyártó társaságot, s készítsünk ilyen jóravaló gyufát, nagy számmal.

– Az iskoláját! – lelkesedett atyám.

Nekem is tetszett, hogy gyártanánk gyufát.

– Gábor úr tudja a titkát? – kérdezte Márton pap.

Azt mondta erre Gábor Áron, hogy a gyufa titkával baj nem leszen, mert szerkeszt ő olyan gépet, mellyel a fácskákat gyártani lehetséges lesz; a kotyvalékot pedig, miben fejet mártanak a fácskáknak, azt röviden megtanulja.

Atyám a védelmező egyesületet ajánlotta, hogy annak a gondjába adnák a találmányt; s Márton pap is dicsérte eme gondolatot, de Áron bátyó jobbra-balra kezdé mozgatni a fejét, mellyel hamarosan és mind sebesebben s már egészen félkörben kaszált.

– Magunk legyünk a mag! – mondta.

Hát ebben egyetértésre is jöttek; s oly nagy volt bennük a buzgás, hogy amidőn menésre búcsút vettek, Márton pap vállon ölelte Áron bátyót, s azt mondta neki:

– Reménykedünk Isten után, hogy hamarosan gyufagyárosok leszünk.

Így elmenvén ők ketten, kedves anyám azt találta mondani, hogy azzal a gyufával nagy tüzet nem fogunk tenni; atyám pedig annyira megduzzogott ezen, hogy Löketi Ferencet kezdte szidalmazni.

De azért baj nélkül kerültünk ágyba.

Ellenben a rájövő hetek nem egészen úgy kezdének telni, mert a három gyufagyártó úgy megbokrosodott a nagy találmánytól, hogy a való életben semmi hasznot nem hajtott egyik sem, hanem örökké csak bújtak volna valahol össze. Így a kereset nálunk is igen megszűkült, mert atyám ilyenformán alig járatta jövedelmező utakra a lovakat, sőt még a kicsi gazdaságot is reánk bízta, s főképpen Lázár bátyámra, kinek a lába már egészen járhatóvá kezd vala épülni. De nem volt pirosabb a rózsa Márton papnál sem, hol a könyvek fokain háborítás nélkül töprengettek a pókok, s a gazdaság pedig nagyokat pihent a szarvas Wukkó árnyékában.

Így múltak a hetek.

S aztán a hetek belémentek ismét lassan az őszbe.

Én még akkor is az iskolába jártam, de már a hatodik osztályba, ami olyan nagy dolog volt, hogy csak hárman tudánk erre a fokozatra jutni, mert a sok többi elmorzsolódott a bajos esztendők alatt. A tizenkettedik esztendőmet töltvén, már nemcsak jól megépült legényecske voltam, hanem egymagamban szinte három személy is. Mert ugyanis nemcsak tanuló voltam az iskolában, hanem az alsóbb osztályosoknál tanító is, majd pedig otthon a gazdaságban dolgozó személy. De hát mindez nem is lett volna baj, mert én mind a három minőségemben is vígan megtettem, amit kellett; hanem atyám úgy elferdült a gyufa gyártásában, hogy szinte csak vendég gyanánt járogatott haza, s emiatt kedves anyám búval hervadozott, s még zokszavakat is rakott atyámra. Őt azonban sem a könnyes aggodalom, sem a megélhetésben való hátramaradás nem tudta visszafordítani, mert minden idejét a Hajdúháton töltötte.

Ez a Hajdúhát a falu északi részén feküdt, egészen az erdők tövében, szép, kies helyen. Darabig mezei szekérút vezetett arrafelé, de aztán a vadóc út ösvénybe változott. S ott mindjárt egy kicsi gyümölcsös bennvaló húzódott meg, melyen valami remete-házacska is állott. Ez egykoron az idvezült nótárius egyik kertecskéje volt, ami adósság fejében egy özvegyasszonytól maradott volt reá. Hát ezt a remete-helyet a nótárius, még java életében, odaadta volt legnagyobbik Áron fiának; gondolom, úgy tíz-tizenkét esztendővel a gyufa gyártása előtt, vagyis akkor, amidőn Áron bátyót a hébe-hóba eléjövő lidérces betegség miatt elbocsátották a katonaságtól. Gondolta nyilván az atya, hadd legyen ez a nyughatatlan fiú ama csendes és elzsongító helyen, ahol fúrás-faragással elegendő módon töltheti a kedvét, vagy akár szőheti a maga bolondos álmait, a madarak éneke mellett. Volt is ott, abban a remete-házikóban, mindenféle szerszám, melyeket Áron bátyó a világ minden tájáról összehordott oda. Mert örökös buzgásban és akaratosságban is szenvedvén, darabig mesterkedett a szerszámokkal, majd hirtelen nyakába akasztotta az ő szokott borztarisznyáját; s elindult valamerre, de gyakran olyan messze is, hogy napokig csak ment.

Hát ide járt atyám, erre a szállásra; s ide járt Márton pap is.

Ott gyártották ugyanis hárman az áhított gyufát, de inkábbat még csak szájjal, bár három hónapja is bételt már annak, hogy a gyártásra összeadták vala magukat. Igaz, azt a három hónapot sem múlatták azért hiába, mert egy irdatlan műhelypadra olyan gépet szerkesztett kettőt Gábor Áron, amelyek alkalmasok voltak arra, hogy gyújtó fácskákat hasogasson az egyik s vagdosson a másik, Atyám s a pap nemcsak csiholták az Áron mester kitaláló kedvét, hanem a szükséges miegymást elő is kerítették neki, s a hevült embernek kezébe adogattak mindent. Azonkívül pedig alkalmas fát kutattak; s készenlétbe tettek háromfélét is, úgymint nyárfát, fenyőfát és zádogfát. Gondolák, s igen helyesen, hogy próbát tesznek mind a hárommal, hogy vajon melyik szolgáltat jobb gyufaszálakat. Minta gyanánt már vágtak is azokból kívánt fácskákat, s el lehet gondolni, hogy minő örömmel szemelgették s nézegették azokat, s gyújtogatták is meg német gyufával, hogy vajon melyik égne jobban. A mustrával jól meg voltak elégedve. Hanem atyám, kinek előrenézni mindig szokása volt, azt találta mondani, hogy így is megjárja a dolog, de igazi akkor lenne, ha nem ember által működnék a gép, hanem példának okáért víz hajtaná, mint a malmot. Mert nem ezer fácska kell, magyarázta nekik, hanem millió s még millió. S mily rabszolgamunka embernek annyit hasogatni, akár a legjobb géppel is! De bezzeg, ha csak etetni kéne a szép hasábokat a géppel, s az embernek egyéb dolga nem lenne, hanem csupán a gép alól söpörhetné össze a készen gyülemlő fácskákat, hát az lenne aztán a pénz és a diadalom!

Igazat adtak atyámnak.

S itt kezdődött a baj.

Mert patakot nem találhatván a közelben, ellenben igen szeles tájék lévén ez a Hajdúhát, Gábor Áron azt találta ki, hogy vízi malom helyett szélmalmot fog szerkeszteni, mely alkalmas lesz arra, hogy a hasogató s a vágó gépet elhajtsa. Azt a szélmalmot pedig úgy gondolta el, hogy a ház tetején ki kell döfni egy óriási nagy rudat, minek a tövét a ház földjébe beléássák, fenn a tetejébe pedig szerkesztenek egy szélmalomkereket; majd a hatalmas rúd mellett felvezetnek egy vascsövet, melyet odafenn a szélmalom forgatni fog, s amely lent a házban a gépeket fogja hajtani.

Hát jó.

Két hét alatt el is készítették ezt a szélmalmot, s akkor várni kezdték a szelet. Áron bátyó ott ült nagy éberen a műhelypad mellett, a rúd tövében; atyám künn az időt vizsgálta, hogy a fákon a levelek nem mozdulnának-e; Márton pap hol kiment a házból, s hol bément abba, imádkozván is bizonyosan közben, hogy jönne egy erősebb s tartósabb szél. De ahol azelőtt örökké fújni tudott a haszontalan szél, most csak lebbenést sem mutatott, úgyhogy inkább a gyufagyártók duzzogtak-forogtak lent a földön, mint a nagy szélmalom fent a magosban.

Így múlott el két nap.

Harmadiknak egy péntek következett, mely a honi gyufagyártásban nevezetes nap lett. Ugyanis a déli időben hirtelen mord lett a levegőég, s az erdő is kezdett zizegni. Messze a Perkő hegye elborult egészen, majd a síkságon keresztül rosszkedvű felhők gomolyogtak előre. No hát, gondolták a gyártók, most lesz, ami nem volt. Gábor Áron a műhelypad mellé kuporodott, Márton pap a kicsi ablak közelibe állott; atyám pedig, az ablakból is látható módon, künn vigyázta a szélmalmot. A gomolygó felhők hideget fújva közeledtek, de a szél csak annyira növekedett, hogy csupán nógatta a szélmalom kerekét.

– Mi van odaki? – kérdezte Gábor Áron.

Az ablakon által a pap továbbküldte a kérdést, mire atyám azt felelte vissza, hogy hatforintos német szél közeledik. Ez nem volt jó hír, mert az áldatlan és sorvasztó nyugati szelet hívják nálunk hatforintos német szélnek. Morgott is a mester a műhelypad mellett, de nem valami sokáig, mert egyszerre és nagy zúdulással megérkezett a szél. Az erdő nyögött, az ablak besötétedett, s fent a szélmalom kereke csikorgott dühödten; majd nekilódult, és forgatni kezdte veszedelmesen a vascsövet, de oly irgalmatlanul, hogy a műhelypadon a két gép szikrázni kezdett.

Aztán az egyik gép kifordult a helyéből, a másik pedig leugrott a földre.

S hogy ez történik vala, abban a pillanatban Gábor Áron felszökött ültő helyéből, de az volt a szerencséje, mert egy fület zúdító reccsenéssel kiszakadt a földbe ásott farúd, s olyat szökött felfelé, hogy egész hosszában, a ház tetején keresztül nagy robajjal a mennybe ment. Utána odakünn recsegve zúdult is valami, s megdöndült a föld is a veszett szélben.

Mérges reszketésben állott Gábor Áron a ház közepén, Márton pap az ablak alatt lapult, atyám pedig odakünn egy vastag fa tövében.

S ott feküdt a szélmalom kereke is, teljes roncsaiban, atyám mellett a földön.

Így hát minden összeromlott, ők magukon kívül.

El lehet gondolni, hogy a megdühödött német szél miatt mily kurta-vastag szavakat mondának; s el azt is, hogy a szélvihar múltán minő keserűségben vakargatták a fejüket.

Aztán tanakodni kezdettek, hogy most immár mit tegyenek; s mindenre figyelmet fordítván, abban egyeztek meg, hogy a szélmalom dolgát most elnyugtatják. Ellenben gyártani fognak kevesebb gyufaszálakat, de még annak előtte elvégzik, hogy a meglévő fácskákat megmártogatják, vagyis gyújtási képességet adnak azoknak.

Mindjárt hozzá is kezdének.

Volt ottan egy négylábú kicsi vaskályha; s kiválasztottak egy alkalmasnak tetsző vasfazekat, mellyel kárt akkor sem vallanak, ha soha többet más egyébre használni nem lehet, mert hiszen eléggé ódon fazekacska volt. Ebben kész gyertyát és viaszt olvasztottak, kevés torjai ként is vegyítvén hozzá, mely kén igen jól fogja a lángot. Elkészülvén eme kotyvalék, kezdék a fácskákat abba belémártogatni, de bármily gyorsan cselekszik vala azt, a fácskák igen sok gyertyát vettek magukra. Hanem Áron mester ezen is tudott segíteni, mert az találta ki, hogy mártogatás előtt a fácskákat is meg kell melegíteni. Meg is melegítették, mégpedig olyan dróthálós rostában, melyben a törökbúzát szokták pattogtatni. Midőn a fácskák a kívánatnak így megfeleltek, következett a végső nagy dolog, vagyis azon művelet, midőn a megmártogatott gyújtószálaknak fejet ragasztanak. Ezen célra új kotyvalékot kellett készíteni, mégpedig igen kényes módon és nagy tudománnyal, mert hiszen a gyufának a feje mondja meg, mit ér az egész. Könnyen kell neki gyúlni s égni megfelelő lánggal! De hát abban hiba nem lesz, mondta Gábor Áron, s elévett egy pléhből való kis lábaskát. Azt a kályha sarkára tette, távol a tűztől, hol atyám a viaszos kotyvalékot kevergette, s a pap a gyufaszálakat rázogatta ama dróthálós rostában. Mind a ketten nagy figyelemmel nézték Áron mestert, aki egymás után tette a kicsi lábaskába, amit tudománya szerint oda tenni kellett: vagyis arab gumit, ami legjobban ragaszt, valamint foszfort és salétromot. Nagy ügyelettel ezekre ráöntött valamit, de csak igen kis mértékben, nehogy a kotyvalék hígabb legyen a szükségesnél. Aztán kézbe vett egy fakanalat, hogy annak a nyelével szépen kavargatni fogja. Belé is mélyesztette a fakanál nyelét, de hogy keverni kezdé-e, vagy mit csinált, azt már nem lehet tudni, mert abban a percben olyan robbanás lett, hogy az ablak betörött, a fazék a viaszos kotyvalékkal lerepült a földre, s a pap kezében pedig lángot vetett a rosta.

De hát élnek, azzal a gondolattal térének magukhoz.

Éltek, az igaz, de Gábor Áronnak a két karjáról nemcsak a ruha égett le, hanem onnét még a szőr is, mert igen szőrös és akaratos ember volt. Atyámnak a meleg kotyvalék telepökte maró foltokkal az arcát, a papnak pedig a két szemöldöke és jobb felől a haja egészen leperzselődött.

S még annál is nagyobb volt a szégyen.

Anyám legelsőbben sírva fakadt, aztán hol az atyám arcáját ápolgatta, hol pedig szidalmakat szórt a gyufagyártásra. Márton pap, mint Isten szolgája is, belényugvással vette a dolgot. Hanem Gábor Áron az ő akaratos lelkében még jobban gyulladozott, mint addigelé, mert miközben kenegette a két karját, égen s földön mindenre megesküdött, hogy gyufát azért is fognak gyártani. Már egy hét múlva atyám s a pap is késznek mutatkoztak erre az újfajta gyártásra, de akkor oly dolog következett bé, ami az újabb nekibuzdulást egészen megakasztotta. Ugyanis valamelyes rossz utakon az a hír terjedt el, hogy atyámék Hajdúháton nem gyufát akartak gyártani, hanem robbanó golyókat s más ilynemű találmányokat. Az efféle temondákon nyugalmas világban csak nevettünk volna, most azonban úgy meg vala bolydulva minden, hogy nem lehetett tudni, valami bolond beszédből minő baj lehetséges. Igaz, hogy még csak suttogással, de így a hamu alatt igen izzott már az egész országban a parázs, mert abban az esztendőben sok kedvezést tettek az országgyűlésben a népnek. Kossuth az úrbéri állapotot egészen el akarta törölni, Galíciában pedig kiütött a forradalom. A hivatalbéliek haragudtak, mert törvény jött arra, hogy mindenki viselhessen hivatalt; s a birtokosok is morogtak, mert immár nemcsak a nemes emberek vehettek maguknak földet. Hanem a legjobban mégis a németeket ölte a méreg, mivel a hivatalokban csak magyarul akartak szólani az emberek, a törvény pedig jussot adott a főkirálybíráknak, hogy parancsolhassanak a fegyveres katonáknak, bárha azok németek is.

A levét ennek a nagy mérgüknek még velünk is meg akarták a németek itatni, s bizony egy kicsit meg is itatták.

Ez pedig úgy történt, hogy Kézdi-Vásárhelyen az ezredi hivatalba is eljutott ama híresztelés, miszerint atyámék bombákat gyártanának a Hajdúháton. No hamar, írtak is onnét a bombásoknak egy-egy citáló német levelet, hogy ekkor és ekkor jelenjenek meg a szüntelen katonai törvényszék előtt, magában Vásárhelyen. A levelet fegyveres hajdú hozta az atyám kezéhez, s a családban eléggé nagy volt az ijedelem, bár kedves anyám többször is megjövendölte volt, hogy a németek egyszer bajt csinálnak nekünk.

Kiknek ily levelük volt, ők hárman még azon este összebújtak nálunk, hogy immár mit cselekedjenek. Mint házigazdának, az első szót atyámnak adták; s atyám azt mondta, hogy Bereck véghelyi város lévén, a benne lakó polgárok számára nem máshol van a törvény, hanem a berecki tanácsnál: ennek folytán tehát ne menjenek se Vásárhelyre, se máshova. Midőn helyeslő módon az atyám szava elhangzott, következett a pap. Ő pedig úgy szólott, hogy mivel éppen friss buzgalom vagyon arra, hogy hivatalosan is mindenki a magyar nyelvvel éljen, a címzettek nem tudnak németül, s így a saját magyar ujjukból nem szophatják azt, hogy Vásárhelyre kéne nekik menni. Ezt is helyeselvén mindenki, Gábor Áron kezdé igen villogtatni a két gömbölyű szemét, s nagy dühösséggel azt mondta, hogy ő sem német levélre, sem magyar levélre, sem Vásárhelyre, sem pedig a helybéli gyáva tanácsba el nem megyen.

Az idéző levelet a lámpa mellett nagy lánggal el is égette abban a percben. A német levélnek ez a lángbamenetele olyan nyomaték volt, hogy egy akarattal állottak a megtagadó szóra.

Vártuk, hogy mi lesz.

S ha vártuk, meg is láttuk, mert a harmadik napon, hogy a menés ideje lejárt volna, egy katonai szekér érkezett a faluba. A szekéren négy puskás katona ült, de azok magyarok voltak; s ült egy szakállas német kapitány is, ki hadbíró volt. Legelsőbben a paphoz mentek, akit bilincsben hoztak a mi udvarunkba, hogy atyámat is melléje tegyék, úgyszintén bilincsbe verve. De már akkor számosan állottak a kapu előtt, s egyre gyűlt a nép, hogy a német mi az annyát akar. Látván atyám is a biztató népet, jól félretaszította a katonát, ki a vasnyűgöt a kezére akarta volna tenni. Erre a német parancsolt, s a katonák éppen a fegyverükhöz akartak folyamodni, de akkor a nép, a kapuval együtt, bérontott az udvarra. A kapitány sárgulva curukkolt a nép előtt, s nem merészkedett a puskaelsütésre parancsot adni, mivel a magyar katonák is úgy álltak, mint akiknek emberre puffantani nemigen van kedvük. S ha már így nem mozdult előre, amit a német akart, akkor hátrafelé ment, mert a papról is levették a bilincset, s abban alkudtak meg, hogy nem viszik atyámékat Vásárhelyre, hanem a katonai szekéren szívesek lesznek kivinni őket Hajdúhátra, ahol is a kapitány bíró megszemléli a bombás helyet.

Hát oda el is mentek, de a nép is tódult a szekér után, nehogy a német ismét erőszakosságba essék.

Midőn oda megérkeztek, Gábor Áront is ott találták az ő remete-házában, hol bekötözött karokkal nagy munkában volt éppen. Igen, mert a robbanás óta még inkább akaratos lett, s a citáló levél is még jobban edzette arra, hogy adhasson nekik istenes választ. S úgy látszik, sikeresen is feszíté magát, mert meglátván a szakállas németet, arra sem ért rá örvendő lelke, hogy valami rosszra gondoljon, sőt azt hihette, hogy a gyufa titkát meg akarná venni tőle, mert nevetve mondogatá a németnek:

– Nem adom! Nem adom!

Abban a nagy örömében, ami eltöltötte őt, arra sem hallgatott, hogy mit mond a kapitány, sem a katonákkal nem ügyelt, hanem a gyártott gyufájával kitörtetett a ház elé, hol a nép nagy várakozásban volt. S ottan a nép előtt megállott, és gyújtogatni kezdé előttük a gyufákat, mondogatván azoknak lángja mellett:

– Magyar készítmény! Ezt mi csináltuk!

Atyám s Márton pap is csak abból a lángból tudták meg, hogy Gábor Áron mégis fejet kevert a gyufának, mert íme, könnyen gyúlnak s jól égnek azok! Hamar s nagy öröm hevülettel ölelgetni kezdették a sikeres mestert, ki mindjárt háromfelé osztotta a dicsőséget; majd annak a hasznával a népet örvendeztette meg, olcsó pénzen ígérvén nekik a megszületett magyar gyufát. Csakhogy az újdon született kincset nagy baj találta már akkor melegében, mert amíg a gyártók egymásnak s ők együtt a néppel örvendeztek, azalatt a német kapitány elkobzás alá vette a gyártógépet, szekérbe tétetvén a katonákkal. Jóformán csak akkor vették észre a zsákmányolást, amikor a katonák már fegyverrel ültek rajta. De segíteni még akkor is kész lett volna a nép, ha a kapitány jogot és békességet nem hazudik vala; hanem azt cselekedte, mert egyfelől fogadalmat tett, hogy a gépet visszaadják, mihelyt a gyártók szabadalomlevelet váltanak reá; másfelől pedig atyáméknak békességet ajánlott, megbizonyosodván arról, hogy nem robbanó cikkelyeket gyártottak, hanem gyufát.

– Vigyék… – mondta Gábor Áron, de már olyan szomorú volt akkor, mint a beteg madár, amikor kénytelen leszállni a földre.

Hát elvitték a gépet.

Magukra maradván, még mondott annyit a szomorú bátyó, hogy amit egyszer meg tudott csinálni, azt máskor is meg tudja; de aztán a kedve mégis igen nagy rozsdát kaphatott, mert másnap úgy odalett Bereckből, hogy gyenge hírét is alig hallottuk sokáig neki.

Nyomán a tél is elment, s mi a tavasz vigasztalásával maradtunk. S ha már olyan az élet, mi vigasztalódtunk is, mert hiszen okot arra is találtunk. Így elsőbben a családi életet, mely a gyufa bukása után a régi kedvességébe visszalépett, mert atyám újólag otthon ülő s házra kereső ember lett. Csak egy kicsit borongósabb s el-elrévedőbb, mint azelőtt vala. Kivált a vasárnapi napokon esett ily állapotba; gondolom azért, mert vasárnap reggelenkint borotválkozván, látnia kellett ama ragyás foltokat, melyeket kevés számmal a robbanás örökre meghagyott volt az arcáján.

A házi nyugodalmon kívül más öröm is talált minket azon a tavaszon, mely örömet bár mindnyájunkénak mondhatok, fő részében mégis külön az enyém volt. Ugyanis a Balló Mihály ajándéka maga is igen szép ajándékkal örvendeztetett meg, vagyis Dongó csikómnak, ki ugyan már négyesztendős volt akkor, gyönyörű fia született. Csoda, milyen hosszú lábai voltak, s már akkor jó nagy sörénye. Egyébként elevenebb színe volt, mint az anyjának, de csak annyira, hogy ha az anyját meggyszínűnek mondtam, akkor őt a cseresznye színéhez mérhetem. Mind ott állottunk mellette, rakván rá a sok dicséretet, miben még Lázár bátyám sem fukarkodott, gondolván talán, hogy neki adom a gyönyörű lófiút. Én neki is adtam volna, de atyám nélkül nem akartam olyan nagy gazda lenni, s atyám pedig nem szólott effélit semmit. Inkább azt a kérdést tette fel, hogy most immár milyen nevet adjunk a kisded csikónak. Engem tekintvén gazdájának, reám nézett; hanem figyelmességére én is jól válaszoltam, mert azt mondám, hogy az atya szokását a fiú is tartsa meg.

– Mégpedig? – kérdezte atyám.

– Mégpedig az ábécé dologban.

– Hát akkor?

– Vagyis legyen Ádongó! – mondtam.

Az is lett.

No aztán, Ádongó születése után nem is történt más nevezetes esemény, egészen az iskola végezetéig. Ama nap azonban az emlékeim között nem utolsó helyre került, mert hiszen ha az ember hat esztendeig jár ugyanazon tanító keze alatt ugyanaz iskolába, akkor a búcsú nem olyan könnyű, hogy nohát, minden jót kívánok. Bennem is bizony meggyűlt a sok emlék, ami a lelkemben mind csipogott; s fújdogált szívemben az elválás érzete. Az öreg Peták is, nagyobbítani akarván emlékezetünkben a napot, a végső vizsgálaton tőlem kérdezett mindent, mert tudta jól, hogy én meg tudok felelni. Hát ez így is volt, mert olyan válaszokat adtam, ismét és ismét, hogy egyszer az egyházbíró, ki nagy gyümölcsös vén ember volt, nem tudván már magában tartani az ámuldozást, jó hangosan így szólalt meg:

– A szentyibe, beh tud ez mindent!

Mindenki nevetett a vén ember hangos kottyanásán; s Márton pap, ki fő ember volt a vizsgálaton, súgott a fülébe valamit. Ha másképpen is, mint az öreg gyümölcsös, de végezetül én is gyarapodtam a paptól, mert bérekesztő beszédében engemet példának állított minden tanulók elé, s ott a szín előtt még kezet is fogott velem. Utána mellém csosszant s megölelgetett Peták is, kinek én igaz köszönetet mondtam a hatesztendős magaviseleti és észbeli bajlódásokért; s hogy aztán a jó öreg mit tudott eltenni az én szavaimból, azt bizony nem tudom, mert a szemei könnybe valának borulva.

Hát így szakadtam el a berecki iskolától, jobban szólva, nőttem ki belőle, mert hiszen akkor a tizenharmadik esztendőmbe léptem immár.

Mind eme dolog május kezdetén volt.

S mint Ádongó, midőn kieresztettük a szabad mezőbe, ama napokban olyan voltam én is. A nagy tavaszban rezegtem reggel, mint a harmat a fűszálakon; délben a szellővel nyargaltam volna szerte a világon, s este legjobban szerettem volna vegyülni a csillagokkal.

Szabad voltam, és nyughatatlan.

Jól látván atyám, hogy milyen nehezen bírok magammal, azt gondolhatta magában, hogy legalább kis időre nyomra teszen engem, mint a futásra megkent szekeret. Azt mondta tehát, hogy elviszen magával Kézdi-Vásárhelyre, mert két ládával pogácsát akarna ottan vásárolni, hogy azt a pogácsát a helybéli májusi sokadalomban haszonra eladja. El is mentünk a Cé és Dé lovakkal; s egy Kása nevű nagy pogácsásnál, ki céhmester is volt, megvásároltuk a két láda pogácsát, melyek között akkorák is voltak, mint a kisdedek tenyere, de oly nagyok is, hogy az úrnapi körmenet előtt vinni lehetett volna. De aztán az egyik leleményesebben szebb, mint a másik; s ízletesség dolgában is versenyben álltak.

Otthon az országos sokadalomban sátrat állított fel atyám, s oda kiraktuk a csábító pogácsákat. A családból engem állított melléjük atyám, hogy véle együtt vigyem a vásárt; de ő nem is választott rosszul, mert nemcsak hamar és jól tudtam számolni, hanem kicsi idő alatt hírnevet is szereztem magunknak, mi a vásárló közönséget hasznosan gyarapította. Azt pedig úgy szereztem, a hírnevet, hogy aki alkudni kezdett, annak valódi árán már nem adtam a pogácsát, csak drágábban egy kispénzzel, ami a rézkrajcárnak fele volt, mert hiszen egy kurta forintot száz kispénzben vagy ötven krajcárban számítottak.

S milyenek az emberek!

Szájról szájra adták a találmányomat, s úgy megnyert mindenkit, hogy játszani kívánván a zajongó sokadalomban, számosan alkudtak egyet-kettőt, s aztán a fejeléssel együtt megfizették az árat.

Eljött a délidő.

Akkor atyám átalment a sörivósátorba, szólván nekem, hogy csak lehajt egy félkupicával, s mindjárt vissza is jön. De alig tűnék el, hát egy ifjú s egy cseperedő leányka jött oda hozzám, ketten nagyon egy párocskát mutatván. Mivel bereckiek voltak ők is, kicsodás személyüket ismertem, de beszédben odáig velük sohasem voltam. Tudtam hát, hogy a leányocskát Gábor Annának hívják, s a mester Áron bátyónak a legkisebbik testvére. Velem egykoros lehetett ez a barna Anna, de sokkal többet mutatott, mert egészen leánynak volt immár gömbölyödve; s bizony nem tagadom, halovány arcájával s abban a könnyű gyászos ruhában reám igen hathatós volt. Az ifjúról is tudtam, hogy egy földes gazda urizáló fia, akit Kováts Mózesnek hívnak.

Nem is köszönt Mózes uracska, hanem csak odaszólt nekem:

– Addsza ide a legszebbik pogácsát!

Ha a tetszetős leányocska ott nem lesz vala, talán reá hagytam volna a parlagi szót, de így megborzolódtak az én kis kakastollaim is.

– Nem tudok róla – mondám –, hogy az uracskának itt valami barátja volna ebben a sátorban.

A leányka kedves pillantással simult kettőnk közé, s így szólt:

– A kísérőm egy szép pogácsát kér.

Kováts elveresedett, pedig rőt színű ember volt úgyis; én pedig nyájasan kiválasztottam egy szívet formáló nagy pogácsát, melyre szép kanyargatással az volt írva, hogy „Szívből szívnek”. S azt átnyújtottam Gábor Annának, eme szókkal:

– Jólesnék nekem, ha tetszenék a kisasszonynak.

Mózes úrfi csapkodni kezdett a guvadó kék szemével.

– Milyen árús? – kérdezte.

– Nagyon drága – mondám nyájason –, mert ugyanis a kisasszony testvérbátyja, ki atyámnak baráti embere, nagy figyelmességgel már kifizette az árat; az ily figyelmesség pedig igen drága és becses.

Azt hittem, hogy ezzel minden odament a medrébe, de nem így történt, mert Kováts Mózes kivette az Anna kezéből a nagy pogácsaszívet, s úgy találta megfogni, hogy annak az egyik oldala letörött. Úgy letörve aztán visszadobta a sátor asztalára, ahol a pogácsa kétfelé tárta magát.

Anna csendesen elpityeredett.

Atyám pedig éppen abban a pillanatban érkezett vissza.

– No, mi van itten? – kérdezte.

De már én kiléptem volt akkor a sátor deszkája mögül, s atyámnak azzal válaszoltam, hogy a jobb kujakommal, vagyis az öklömmel s egy hirtelen ütéssel úgy bérontottam a Kováts Mózes hegyes orrát, hogy azt a gazdája rögvest a markába temette, s bújva kullogott el a vásáros emberek között, nehogy lássák az ő szégyenét.

De látták, mert mentiben a vér mindenütt lecsepegett a földre.

Anna álló helyéből nézte, hogy mi tudott történni; s úgy meg vala dermedve, hogy még mozdulni is elfelejtett. Egy másik iratos pogácsát kedveskedtem oda neki, majd atyám, látván is a leányka megriadását, gondjába vette őt, s a nyüzsgő sokaságból kivezette az útra. Midőn a kíséretből visszajött atyám, neki nem kelle bőven elbeszélnem, hogy valójában mi is történt, mert ő kicsiből is látta az egészet.

S nem bánta.

Hát nekem így zajlott le az a májusi pogácsás vásár, mely a negyvennegyedik esztendőben volt. S kicsit több szóval azért mondám el, mert Kováts Mózes későbben, midőn a hazát veszély kezdette volt fenyegetni, nekem baráti emberem s bajnoktársam lett; nem is szólván arról, hogy az orra vérét feledve, Gábor Annát is feleségül vette azután. De volt még egy másik dolog is, nevezetesen egy kis szivárvány, mely e történetet életem tavaszi egén megmarasztotta. Az ugyanis, hogy Gábor Anna az én szívemet is igen megindította volt, mert minduntalan látni akartam volna; s nem tudom, hogy miért, de haragudtam is rá, oly nagy gerjedelemmel, hogy a képzeletemben ki tudtam volna irtani a világból.

Verset írtam parázsló személyéhez, de óva dugtam magamat, míg írtam a verset, nehogy kedves anyám rajtacsípjen, s engem a szégyen megöljön. Kicsi papirosra háromszor is leírtam a kökényes vallomást, amely így szólt:

 

Kökény szemeddel álmodom,
S nincs nappalom, hogy mást szeretsz.
De ne lássak én több kökényt,
Míg az enyém te nem lehetsz.

 

Mint a fűzfalevelet, zsebembe rejtettem a kis papirost, s napjában kétszer is a tanácsház körül bolyongtam, mert az atya után Imre fia lépvén a nótáriusi hivatalra, az özvegy család is ott lakott. A harmadik napon csakugyan meg is pillantottam Annát, amint abban a könnyű fekete ruhájában, s egy napernyőt billegtetve, szembe jött velem. S amire olyan sokáig készültem, az merőben készületlenül talált engem, mert nem tudtam hirtelen, hogy miképpen köszönjek neki; s a nagy kínban a látásom is megfülledett.

Ma sem tudom, hogyan mentem el mellette.

Még jó, hogy Anna meg sem ismert.

Korholtam magamat, hogy milyen gyámoltalan valék; hanem a lányra még jobban haragudtam, mint annak előtte. Elszaggattam otthon a költött vallomást, amit e szerencsétlen találkozás után igen bambának is tartottam, s főképpen irgalmatlannak azt a magamra rakott sanyargatást, hogy én több kökényt ne lássak.

Napok múltán a szívemben mégis megenyhültem vonzalmas személye iránt, csupán a kökénydologban nem. Új módokon kezdtem hát gondolkozni, hogy Annát, kellő eredménnyel, miképpen tudnám újólag megkörnyékezni.

Terveim számosan voltak.

De minekelőtte akár egyikre is sor kerülhetett volna, váratlanul olyan szél csapta meg az életemet, mely elmém gondolatait s a szívem vágyait is más tájak felé indította el. Ugyanis egy szép zsongító nyári estén, mégpedig Péter-Pál nagy aratási napján, amint nálunk üldögélne Márton pap ismét, s atyámmal egyezkednék titkosan valamiben, egyszer azt mondja emeltebb szóval atyám, hogy kérdezzük meg a legénykét.

Oda is intett engemet nyomban.

Megálltam az asztal mellett, hogy szívesen kisegítsem őket, ha netalán valamiben megakadtak volna. Atyám azonban, addigi szokását megtörve, maga mellé ültetett, mint kettejükhöz harmadik méltó embert, s azt kérdezte tőlem:

– Volna-e nagy kedved magosabb iskolába lépni?

– Nekem volna – feleltem.

S ezt olyan hamar mondám, mintha előbb szólani lett volna szokásom, s csak azután gondolkozni. Bántam is nagyon, hogy legalább egy kevés megfontoltságot nem mutattam, mert hiszen még a kétszer kettő is csak akkor adja ki nyomósan a négyet, ha az ember egy kicsit gondolkozik rajta. De szabadságom most már javításra nem volt, mert atyám mindjárt így folytatta a maga szavát:

– Mert mi a plébános atyával már tavasz óta hányjuk-vetjük egymás között ezt a dolgot. De akár a családi szoros állapotot tekintem, akár ország dolgát vagy a nagyobb világét, helyesebbet tenni nyilván nem lehet, mint ha téged szárnyaidra segítünk. Ha aztán béválik, hogy te édes hazánknak gyalultabb fia leszel, s az emberiségnek is mozdító elméje, akkor semmit sem tettünk hiába.

– Hisszük, s úgy lesz! – tette hozzá Márton pap.

S jó is, hogy szólt, mert az atyám igéi úgy belém hatottak, hogy én hamarjában nehezen tudtam volna bármit is mondani. De midőn kedves anyám megsimogatta a fejemet, s láttam azt a teli fényes szemét, hát akkor szóhoz kellett mégis folyamodnom; nehogy eltörjék bennem a mécses.

– Somlyóra mennék-e én is? – kérdeztem.

Atyám azt felelte, hogy nem Csík-Somlyóra, mert ottan mostan is csonka az iskola: hanem az enyedi híres kollégyiomba vagy a Maros-parti Székely-Vásárhelyre, mely főtekintélyű város, és úgyszintén neves iskolája van. Jó az mind a kettő, lehet választani.

– Melyik van közelebb? – kérdeztem.

– Vásárhely! – mondá Márton pap örömmel.

Mivel a pap felelte ezt, s nem atyám, abból már láttam, hogy inkább a pap volna Vásárhely mellett; gondoltam hát, az atyám tiszteletére még egyet kérdezek.

– S hol tágasabb a világ?

Ebben is Vásárhely győzött, atyám szerint is. Így hát elvégeztük, hogy a vásárhelyi kollégyiomba fogok menni, ahol is az észbeli nagy vizsgálat után megragadok talán. Hát ez olyan nagy eseménynek ígérkezett, hogy annak a párája bizony mindjárt megszállotta Gábor Annát, s mind jobban kezdette elfödözni előlem. Nem is lehet csodálkozni ezen, mert hiszen a készülődésre kellett fordítanom magamat, el-eltűnődve is közben, hogy vajon miképpen leszek a tudománnyal, s kikkel fűződöm össze ott az idegenben.

Két hónap sem volt már az indulásig; s hogy ne vesztegetném azt a kurta időt, elsőbben is elmentem az öreg Petákhoz, ki igen nyájasan fogadott. Midőn négyszem között is köszönettel emlékeztem meg róla, emlegetvén a hatesztendei gyámolítást, tűnődve bólogatott, hogy a bajban is mily sebesen fut az élet. S ha már csakugyan úgy fut, elévettem mindjárt, hogy engemet is bizony forgatni kezdett az idő, mert szeptember elején Maros-Vásárhelyre viszen atyám, hol béteszen a kollégyiomba. Nagyobb örömben ritkán láttam az öreg Petákot, mint ennek a hírnek a hallatára. Megölelgetett engem, és arra biztatott, hogy nagyokat harapjak a tudományból, mert akkor az enyém lesz a világ. Jó, hogy említette a tudományt, mert elkértem tőle azt a tudós kis könyvet, melyet Bagzos János talált volt meg az istállóban, s amely akkora nagy bonyodalmat okozott volt. Három hét idejére el is nyertem tőle a könyvecskét, minek a címét is jól eszembe véstem, mert Oskolai Hármas Tükör volt a neve.

Igen hasznos tükör volt ez.

De nem az egyetlen, amiből gyarapítottam a tudományomat, mert elmentem én Márton paphoz is, akit arra kértem, hogy egyet-mást magyarázzon el nekem arról a Vásárhelyről, hadd tudjam meg nagyjából legalább, hogy hova is visznek.

Megtette a pap is, amire kértem.

S ez nekem igen hasznos volt.

Azon idő alatt pedig, míg én a „Hármas Tükör”-ből s a papi oktatásból szedegettem, atyám ahhoz látott hozzá, hogy el is tudjunk menni. Erről is, arról is megtanácskozván a dolgot, arra végeztek kedves anyámmal együtt, hogy ha az egyik régi lovat eladnák, annak az árából meg tudnának ültetni engem Vásárhelyen. S annak a régi lónak a helyére pedig odatennék Dongót, hogy a kollégyiom dolgában szolgáljon ő is. Midőn így határoztak volna, tőlem is megkérdezték, hogy ez ellen volna-e bennem valami, de én a legjobbnak találtam a végezést.

– Akkor úgy lesz – mondta atyám.

Aztán a két lovat, vagyis a Cét és a Dét, elhajtotta a vásárra, hol eladhatta volna könnyen mind a kettőt is, mert hiszen azok a lovak még a legjobb korukban voltak, s jól is tartotta őket atyám. Midőn választani kellett, mégis a Cét adta el, mert az gyengébben értette a szót, s nem is vala jobb járó, mint a másik. Ez megtörténvén, egy lépést ismét tettünk előre, vagyis elhatároztuk, hogy nem szekérrel fogunk menni, ami kerülő utakat is kívánna, s romlik is a nagy úton, hanem lóháton vonulunk Vásárhelyre; mégpedig atyám az úti málhával a Dé lovon, én pedig az iskolai kelengyével, mert ágyruhákat is viendő voltam, a meggyszínű Dongón.

Sűrű napok valának azok.

Kedves anyám tett-vett s gyűjtögetett, mert mindent nekem akart volna adni; aztán varrogatott, beléöltvén egy-egy kicsi könnyet is a cérna mellé; majd sütött-főzött, ahogy egy szegény háztól kitelik. Lázár bátyám nem sokat szólt, de ha csak lehetett, mindig a környékemen oldalgott, s meg-megmerítő kedves pillantásokat vetett reám. Atyám fütyörészett; idement, odament, nyerget istápolt, lovakat kefélt, esténként pedig hol a múltba s hol a jövendőbe utaztatta a gondolatait, s nagy számadásokat végzett a lópénzzel, amit szeretett rakosgatni az asztalon.

Így jött el a nagy nap.

Délelőtt a kezéhez vittem Petáknak a „Hármas Tükröt”, s úgy vettem tőle búcsút, hogy talán sohasem látom többet, de későbben ez csak túlfutott lelki indulatnak bizonyult, mert bizony még nagy napokat értünk meg együtt; s Márton papnak is megköszöntem, amivel tartoztam neki.

Aztán délebéd után lóra szálltunk, s úgy marada ott anyám az udvar közepén, mint egy csüggedt virág, kinek napja s csillaga felhőkbe futott.

Estére Kászon földjén voltunk.

S ahogy előre számoltunk véle, megháltunk Jakabfalván, András nagyapóéknál, kiket Timót bátyóval együtt jó egészségben s élhető állapotban találtunk. Úgy volt, hogy másnap már hajnalban további útra kerekedünk, de mivel ital is volt a háznál, a beszélgetéssel belémentünk jól az éjszakába, s így csak meglett reggelen indultunk tovább. Lehet, hogy ezt a késedelmet a gyalog járó apostolok okozták, vagy a folyvást őrködő igazság cselekedte velünk, mert amint általvágva Kozmás felé egy mezei úton léptettünk volna éppen, hát szembe jött velünk egy ökörszekér, mely szénát hozott, nyilván a lassan érlelő hegyi kaszálókról. Az út mellett, nekünk jobb oldalon, vad patak vonult, minek a vize csekély volt ugyan, de a medre igen ki vala a futó víz alatt vájva, és mélyen feküdt, nagy görgetett kövekkel is a fenéken. Hát a szénás szekér elég közel haladott a patak partján, de tőlünk ott nyugodalomban lehetett volna, ha atyám az ökrös gazdában meg nem ismeri vala Löketi Ferencet. S ahogy megismerte őt, abban a szempillantásban határozott is magában, mert Löketivel szembe ugratta a Dé lovat, amelyen ül vala; nekem pedig ugyanakkor odakiáltotta:

– Szorítsad te is, Vince!

Nem egy egész, hanem fél szó is elég lett volna nekem: vagyis nem késlekedtem semmit, hanem Dongót én is nekieresztettem Löketinek, kit egy perc alatt úgy a patak peremére szorítottunk, hogy ott csak hunyorgatott a nagy rettenetben; de már látván, hogy ott is hiába lapul, mert megtapossuk a lovakkal, Istenre bízta magát, s beléfordult a mély patakba.

Akkor atyám feljebb taszította a homlokán a kalapot, s csak ennyit mondott:

– No, ez is megvolt.

Így váltotta bé atyám, három esztendő múltán, a kászoni lakodalmas fogadalmat; s ezzel olyan gyógyírt tettünk a Lázár bátyám lábára, hogy attól még a kedvünk is az egész útra megjavult. Abban a nagy kedvünkben nagyot is mentünk azon a napon, mert Csík-Szeredán keresztül általhaladtunk a Hargita hegyén, majd onnét bé a messzi Udvarhely városába. Ott reánk esteledett szépen, de atyám faluban akarván meghálni, még Korondig az utat ki akarók szorítani. S bár kotyogtak már a lovak, s pilledeztünk mi is a hátukon, ügettünk mégis a gazdag és nyájas holdvilágon. Korondig azonban mégsem tudánk eljutni, csak Farkaslaka falujáig, mely a Nyikó fejében s a havasok alatt vagyon. Mert ugyanis ahogy húzódtunk volna keresztül Farkaslakán, egy kőház előtt megállított minket egy furcsa ember, ki az úton istrázsát állott.

– Hó, egy szikrát! – mondta nekünk.

Mivel őkelme amolyan hivatali, paszományos ruhában volt, akárcsak a levélhordók nagy főnöke lett volna, mi meg is állottunk neki. Akkor kettőt-hármat kérdezett, hogy kik vagyunk, hova valók volnánk, s hova szándékoznánk; s midőn ezekre atyám mind megfelelt neki, akkor kinyitotta a kőház udvarának a kapuját, s azt mondta:

– No, ide vendégül szálljanak bé!

– Nem tudom, hogy atyám mit gondolt, de én váltig csodálkoztam, mert efféle dolgot nálunk nem hallottam soha. Néztem volna is atyámra, hogy legalább némi kétség nem látszik-e rajta, de a holdvilágban olyant nem láttam.

Gondoltam, én megszólalok.

– Ki lakik e házban? – kérdeztem.

– Itt a nótárius gazda uram – mondta a paszományos.

– S milyen néven tisztelhetjük őt?

A cifra ember már egy kicsi rovással felelte:

– Mindenki tudja, hogy Tamási István, Mártonnak fia.

Atyám intett, hogy érjem bé ennyivel, s többet ne akarjak tudni. S mivel jól benn is voltunk már az udvaron, a csűr holdvilági árnyékában, további szó helyett leszállánk a lovakról. S mivel a paszományos ember úgy kívánta, a vagyonunkat is levettük a lovak hátáról, s őket pedig békötöttük az istállóba. Majd a portékáinkat egy nyári házba helyeztetvén, minket a cifra ember bévezetett a kőházba, s annak is olyan szobájába, akár a barlang. Három gyertyaláng világított benne, s látók a gyertyafény mellett, hogy egynéhány cserefa bútor van ottan, s középen egy igen nagy faragott asztal. Az asztal mellett pedig, iratos nagy kancsóval és ivókupával maga előtt, egy férfiú könyökölt egyedül, nekibúsulva elég zord módon a világnak.

– Están úr, ezeket fogám meg vendégül – jelentette a paszományos.

Ama Están úr ültéből reánk szántott a szemével, s nézvén egy ideig sűrű tekintettel, végtére s igen mély hangon így szólt:

– Mosdjanak meg. Azután egyenek. Utána jöjjenek vissza.

Mi ezt elkezdettük tenni, vagyis az utat jól lemostuk magunkról, s bőséggel táplálkoztunk is. Azután pedig, a kívánalom szerint, visszamentünk hozzá. De ki az előbb mordulva zárt bé minket a szeme kertjébe, most nemcsak felállott nekünk a nehéz asztal mellől, hanem nagy barátsággal meg is ölelgetett minket, mintha csak most vetődnénk vala a szeme elé, mint valami áhított rokonok. Még panaszt is szólott, hogy oly ritkán jövünk az ő látására.

– Ritkán-e? – kérdezte atyám.

– Igen, mert sohasem – mondta nótárius uram.

Erre nevettek egyet mind a ketten, hogy lám; milyen jól tudnak ők játszani együtt. S úgy nevetés közben lenyomott minket Están úr az asztal mellé, s a paszományos emberével, kit Nőrincnek nevezett, egy-egy kancsót tétetett elénk is; azokba a kancsókba pedig bort, hogy innánk véle. Hát mi inni is kezdők a jó Küküllő menti bort, kivált atyám. Hanem Están uram sem kisebb mértékben, pedig őkelme jöttünk előtt is sokat ihatott már, mert igen mezgés volt, ha ugyan nem ittas. Gondolván, hogy a férfiú-rügyem már nekem is kibomlott, bizony én is jól megdöjtöttem a kancsót, minek az erejét kezdém is érezni hamarosan.

– Tüzes bor! – mondtam.

– Te légy tüzesebb! – felelte Están uram.

Kedvem lett volna rikkantani is egyet, de mivel ők a világ s a haza állapotáról kezdettek beszélgetni, inkább a fülemet csaptam előre. Abban megegyeztek, hogy a hazai állapotot nyavalyásnak lehet mondani, de a nyavalyák okainak dolgában már nem annyira, mert atyám a nemeseket is meg akarta adóztatni erősen, Están uram pedig a nép huzavonáját is okul hozta elé.

– Például? – kérdezte atyám.

– Példának okáért – mondta nótárius uram –, alig tudok annyira menni, hogy ötven szekér fát bészállítsanak a katonáknak, az udvarhelyi kazármába.

– Ingyen?!

– Ki vagyon vetve! – mondá a nótárius.

Az ige tartotta csak, hogy atyám a kancsó mellé oda nem csapott, de meggondolván mégis vendég állapotát, csak annyit mondott, hogy ölje meg a hideg az egész német helyőrséget.

– Csak télen ölhetné meg – mondta Están uram.

– Hát ölje meg télen!

– Az még messze van.

Egymásra néztünk, hogy nécsak, mi buggyana elé ebből a nótáriusból: az előbb még a népre tett panaszt, s most már, mint német elleni orvosság, még a fagyasztó tél sem elég fürge neki!

– Sokat beszélünk, s keveset teszünk – mondta atyám.

Están uramnak úgy beléesett a fülébe ez a szó, hogy mint a vadszagra, úgy emelte fel rögvest azt a nehéz fejét. Neki mondják, hogy keveset teszen?! Ejh, azt a kutya mindenit!

– Nőrinc! – kiáltott egyet.

Még az ablak is megzizzent, olyan tömérdek hangja volt; de Nőrinc meg is jelent mindjárt, hogy ugyanbiza mi baj tud lenni.

– Hozz egy németet nekem! – parancsolta nótárius uram.

Az ember megkérdezte:

– Az minek kell?

– Meg akarom ölni! – mondta Están uram.

– Azt nem lehet – folytatta Nőrinc.

– Mért nem?

– Azért, mert nincs.

– Mondtam, hogy hozz!

– De honnét?

– A föld fenekiből!

Így labdáztak egymással, míg aztán Nőrinc lehajtotta pusmogva a fejét, s úgy gondolkozott, hogy csakugyan honnét keríthetne őkelmének egy németet. S mintha nem lett volna elég baja neki, akkor még atyám is megszólalt, hogy ne egyet hozzon, hanem egyjárást kettőt. Látván az ember, hogy szaporodni kezdett a munkája, hamar kifelé indult, de nem állhatta meg, s az ajtóból mégis visszaszólt:

– Ne hozzak a legénykének is egyet?

– Az enyém még nőjön – feleltem neki.

Erre ő elment; s egy félóra múltán azzal tért vissza, hogy sehol nem tud egy németet találni. Nem kellett volna azonban üres kézzel ismét a szemünk elé jönni neki, mert Están uram nagyot bődült reá, s úgy feléje vágta a maga kancsóját, hogy rögvest darabokra ment az ártatlan edény. Hanem annyi haszon mégis lett belőle, hogy Nőrinc egyszeriben megserényedett, s nagy törtetve kiment a szobából. S alig megy vala ki, hát bejött az Están uram felesége, ki szelíd és tisztes asszony volt ugyan, hanem a hatalma, úgy vevők észre, annál nagyobb vala a háznál.

– Kegyelmed nyugton legyen! – mondta az urának.

S nótárius uram nyugton is lett.

– Vendég uramék pedig jöjjenek velem! – szólott azután hozzánk.

Véle menvén, jó ágyat készített nekünk, amiben reggelig egyet aludtunk, s édesen. Még ennünk is adott reggeliben, amit szépen megköszöntünk neki; s meg akarók köszönni Están uramnak is az egész vendégséget, de őt nem láthattuk. Ebből egyebet nem gondolhattunk, mint egyedül azt, hogy este óta még örökké nyugton van. Pedig nem úgy volt, mert éppen a kapun vonulánk ki nyugtatott lovainkon, hallottuk a kőtornácból a hangját, amint kérdé a feleségétől:

– Te Anna, kik valának ezek?

– Tisztes háromszékiek – felelte az asszony.

Hát így búcsúztunk, és így hálánk meg Farkaslakán; s aztán nem is mentünk, hanem a szép tájakon repdestünk valósággal, míglen estére Balavásárra érkeztünk. Ez a Balavásár úti forgalmas hely, s a céltól nem is feküdt messze immár, mert onnét jó reggel tovább indulván, a délelőtti időben már szemünkbe ötlött az óhajtott város, vagyis Maros-Vásárhely. Igaz viszont, hogy a messzelátásnak kedvezett is az a tájék, mert keletről ereszkedvén a város felé, egy Piktor-hegy nevű fias hegyet értünk, honnét a tekintet madár lehetett. Ezt a nevezett hegyet azért mondom fias hegynek, mert jobbról és balról fiai voltak neki, kiket haditudományra még a rómaiak megneveltek volt. Eme családos hegy nagy völgyet osztott kétfelé, vagyis a Poklos-völgyet. Mi a hegy északi oldalán ereszkedtünk lefelé; ott, ahol a Bethlen Gábor fejedelem nagy segédje, egy bizonyos Toldalagi Mihály is lakott volt, azon a kastélyos falun keresztül béjutottunk a Poklos pataka völgyébe, mely Poklos patak nagyocska csermely, s bőséges termésre igen buzdítja az egész völgyet.

Mendegélvén eme völgyben a város felé, szőlőket is kezdénk látni, mit én csak mostan ismertem meg, mert hiszen nálunk, sem a csíki földön ilyen nem termik. Le is akartam Dongó lovamról szállani, hogy megkóstoljam a bor bogyóját, de atyám nem eresztett, mondván, hogy még nem élvezetes a szőlő, hanem éretlenségében igen sanyarú. Amíg ezt bizonygatta nekem, egynéhány majorgazdaságot is elértünk. Az egyik efféle majortanyának a kapujában öreg ember állott, de nem lehetett holmi zsellér, mert zsinóros magyar nadrágja volt, s ahhoz való ujjas mellénye is. Szintjéig érve ennek a zsinóros embernek, atyám megállította lovát, s odafordult a magyar felé.

– Mondaná meg tekintetes uram, merre van a Haynal-major? – kérdezte tőle.

Nem tudom, hogy a véle született természet tette-e oly szívessé, vagy a tekintetes cím, de nagy készséggel odafáradott hozzánk az öreg, s elegendő mutogatással kezdett magyarázni.

– Haladjanak csak bátran, kedves öcsémuraim – mondá. – Haladjanak csak ezen az úton, míg aztán elérik a Sásvári-malmot. Ott látnak majd négy francia fűzfát, vagyis jegenyét; s látnak egy galambos kaput is, minek a csípője le vagyon esve. Hát az lesz a Biás-major, vagyis jelenben a Haynal szenátor uram tanyája, mert Biás Ferenctől ő vette meg.

– Köszönjük, jó uram – mondta atyám.

Hanem e szíves köszönettel sem meheténk azon percben tovább, mert a zsinóros öreg megtudakolt minket mindenfelől, s még a lovaink nevét is megkérdezte; majd az udvari fájáról akkora körtvéket szakasztott nekünk, mint egy-egy tökfiú. Midőn aztán mégis tovább juthatánk tőle, megkérdeztem atyámtól, hogy ki-mi az a Haynal-major, s micsoda célból keressük mi azt.

– Levelet hoztunk oda – mondta atyám.

– Levelet?

– Azt, béajánló levelet – folytatta atyám. – Berecki papunk s barátunk írta az ő neves rokonának, ama városi tanácsos szenátor úrnak, akit öreg igazítónk, mint hallád is, nem rosszul emlegete.

– Nocsak – mondtam én is.

De úgy mondám, hogy abban a javallásom mellett benne legyen az a kicsi neheztelés is, melyet a levél titkolása miatt érzettem, lévén főszemély ezen az úton. Atyám meg is értette felhőstől szavamat, mert a lován hátra fordulván, azt mondta nevetve nekem, hogy a levél dicséretes jó levél, csak egy hibája van:

– Micsoda? – kérdeztem.

– Az, hogy nem Gábor Anna írta – felelte nagy kedvvel.

Hát ezzel úgy eltalált engem, hogy megkottyantam a Dongó hátán. Szerettem volna valami megfelelőt mondani vissza, de a szemérmetesség görcse megfogta az eszemet hirtelen, s midőn már elengedte volna, a szómnak fél szárnya immár le vala törve. Nagy szorultságomból a zsinóros öreg segített ki engem, mert enni kezdettem a hatalmas körtvét, mintha Gábor Anna úgy elszállott volna a fülem mellett, mint egy pillangó. Pedig még élő mivoltában sem volt olyan valódi soha, mint aminő elevennek láttam akkor, a poklosi körte jó íze mellől. S Annával együtt minden felszínre derült egyszeriben; mindama sok hazai kívánatosság, amit elhagyék…

– Milyen malmot monda a kedves öreg? – kérdeztem.

– Sásvári-malmot – felelte atyám.

Hanem malmot nem láttunk sehol, sem sásvári, sem másféle malmot. Ellenben elértünk négy jegenyefához, kik egy szárnyaszegett kapu mögött állottak, és zsongván dudorásztak a nyárvégi szellőben, mint valami unatkozó óriás kapuőrzők.

Csakhogy galambszállás nem volt a kapun.

– Mégis álljunk meg! – mondtam atyámnak.

– Malom nélkül? – kérdezte ő.

Midőn azt mondám neki, hogy tudtommal a Paradicsomban sem volt malom, mindjárt könnyebben vette atyám a dolgot, s engemet lóról szállítva, bémenesztett a majorba, hadd kérdezném meg, hogy a malom s a galambok csaltak-e meg, vagy a jegenyefák mondanak igazat. Egy ösvényúton én bé is mentem a tanyára, hol módos nagy házat találtam, mely ugyan régi s jócskán vetkőzött volt. Hát abban a házban a csenden kívül más nem lakhatott, mert az ajtói bé voltak zárva, bár három is volt neki. Szembe véle, a nagy udvar sarkában állott egy másik alábbvaló ház is, de gondoltam, hogy a nagy ház ablakán, a behúzott redős szárnyakon keresztül, előbb még békukucskálok a szobákba, hátha odabent valaki aludni fog. A széles-magos tornácra menvén tehát, oda is bújtam a kínálkozó nyílásokhoz, de akkor messze a hátam mögül valaki reám kiáltott:

– Hé, mit lesel ott?!

Elsőbben a fejem s utána magam is megfordultam, s hát kit láttam! A szolgaház előtt darócos nadrágban s valami faháncs papucsban egy vénember állott, ki egyet-egyet, de csak példázgatva, lépegetett is felém. Hamar lemenvén a cserefa lépcsőkön, köszöntem neki, s megkérdeztem:

– Voltak itt galambok a kapu fölött?

– Ha elvesztek a galambjaid, egyebütt keresd – mondta az öreg.

Látván e feleletből, hogy nehéz ember ez a vénember, közelebb mentem a szóval is hozzá, és elmondám neki, hogy kit keresünk atyámmal együtt s egy levéllel.

– Nem itt lakik – mondta az öreg. – Hanem a régi városban.

No, gondoltam, mégis atyámnak volt igaza; s megindultam a virágbokros udvaron kifelé, de alig teheték néhány lépést, a vénember utánam szólt:

– Milyen nap vagyon ma?

– Szombat – ejtém hátra neki.

– No, akkor délután kijön ide.

Hát erre ismét megfordultam, s nagy bajjal csak úgy tudtam kiszedegetni az öregből, hogy mégis a Haynal József majorja, ahol állunk. Maga a szenátor bent lakik ugyan Vásárhely régi városrésziben, a Baromvásár utcában, de szombatra fogyván a hét, délután majorjába jön, s a vasárnapot is annak csendjében múlatja.

– S a bátyus kicsoda? – kérdeztem.

S ki oly nehezen csepegett az elején, már annyira beszédes lett, hogy nemcsak a nevét mondá meg, hogy őt Józsa Mártonnak hívják, s a feleségét Györgyinának, hanem azt is elbeszélé, hogy jeddi lakos volt, csakhogy ott leégett a háza, s mint földönfutónak, úgy fogá pártját a hölgy-kisasszony.

– Milyen hölgy-kisasszony? – kérdeztem.

– Hát a tekintetes úrnak a leánya.

S már nemcsak beszélt a vénember, hanem hozzám ragadván, szorgalmasan jött is velem az ösvényúton kifelé, hol atyám már megunta vala várni, mert láttomra fohászkodva mondá:

– No, hála legyen az egek urának, hogy még élsz!

Hamar megvigasztaltam azonban a jó hírrel, s tanakodni kezdénk, hogy vajon mitévők legyünk: bélovazzunk-e a Baromvásár utcába, vagy délutánig a major tájékán táborozzunk. Hanem a mi tanácskozásunk egészen hasztalanba ment, mert a vén Józsa Márton szóbeszédünk alatt kinyitotta az öreg kaput, s nem is kérdezvén, hogy mit óhajtanánk, béterelt minket a tanya udvarára. Ott a portékáinkat leszedette velünk a lovakról, s a lovainkat azután békötötte a tanya istállójába, hol még két példának illő fejős tehén volt, s egy Gumó nevű bakszamár. Midőn ezt elrendeztük, a szolgaházba mentünk, ahol Györgyina nénét is megismertük, ki csak akkora öregasszony volt, mint egy gomolyag. Két szoba volt ebben a házacskában, s a tiszta szobát, ahol Márton bácsiék kifésült gyapjút-kendert s más ily neműeket tartottak, nekünk felajánlották. Atyám elfogadván a szívélyes istápolást, azt kérdezte az öreg, hogy a levél megvan-e.

– Itt van, né! – vette elé atyám a levelet.

Márton bácsi kezébe fogta a berecki levelet, odament véle az ablakhoz, s ott a jó világnál megnézte elöl s megnézte hátul, ahol a nagy pecsét is üldögélt. Mi türelemmel vártuk, hogy szólana valami helybenhagyó szót, de az öreg csak nézte a levelet, s nem mondott semmit.

– No, ugye hogy neki szól? – kérdezte atyám.

– Azt nem tudom – felelte az öreg.

Ejnye, gondoltuk, itt valami hibát talált a vénember.

– Hát eléggé megnézte! – mondotta atyám.

– Én meg – szólt az öreg. – De olvasni nem tudok.

Nagyot nevettünk eme körülményességen, melyhez Györgyina néne még azt is hozzátette, hogy ilyen ez a Márton ember. A házukat is, midőn égett vala Jedden a tavalyelőtt, őkelme csak kerülgette, nézvén csupán, hogy miképpen ropog a lángok között.

– Hát csakugyan, a tüzet miért nem oltotta? – kérdé atyám.

– Ahhoz nagy volt! – mondta az öreg.

Már láttuk, hogy nem kerültünk untató helyre; s kedvünk az étkességet is úgy felköltötte bennünk, hogy egy akarattal evésre határoztuk magunkat. Kiültünk hát a ház elé egy rozoga asztalhoz, mely az eperfa alatt búslakodott. Ami nekik volt, azt mi hazaival testvéri módon megvegyítettük, s igen jól múlattuk az időt. A szomszéd majorból, hol nagy bortermesztő ember lakott, Márton bácsi egy hasas kancsóval bort is hozott, atyám pénzt adván neki.

Így múldogáltak az órák.

Egyszer aztán, úgy közepes délután, hát a kapunál felvillant egy ifjú nő, ki az egyik kezében tarka ernyőcskét tartott, s a másikban füles kézi kosarat.

– No, itt van a hölgy-kisasszony! – mondta Márton bácsi.

A hölgy-kisasszony fürgén jött az ösvény-úton, s megvidámítva maga körül mindeneket, egyenesen felénk tartott. Márton bácsi eléje ment, s az üdvözlésire felállottunk mi is. Az orcája, mely állandó mosolyban bodrozott, csakugyan rokonságot tartott Márton papéval, de a szeme csillogóbb volt, és az orra keskenyebb.

Nagy barátsággal kezet fogott velünk; s Györgyina néne új poharat hozván, egészségünkre köszönt a pohárral, minek a borát meg is ízlelte illendőség szerint. Midőn atyám a dolgainkat s a levelet is általadta neki, megkérdezte tőlem, hogy küzdvén a tudománnyal, mi akarok lenni.

– Hasznos magyar ember – feleltem neki.

Ezzel a tetszését jól megnyertem, mert buzdítólag megölelgetett; aztán pedig elment az udvarházba, hogy rendezkedjék, mert estére vendégeket is várnak vala. Márton bácsi nagy dicséretet árasztott róla, hogy a szegények szószólója volna, mire atyám a nevét kérdezte, nyilván számon akarván jobban tartani.

– Róza, Haynal Róza – mondta az öreg.

Mint atyámnak, nekem sem kellett az ő nevét kérdezni többet, de azért alig sem gondoltam volna, hogy a jövendő rostájában oly sokat fogunk együtt rázódni ketten, s hogy még a császári tömlöcöt is megjáratják mind a kettőnkkel.

Ilyent nem gondoltam azon a napon, mely szeptembernek az első szombatja volt, az ezernyolcszáz és negyvennégyes esztendőben.

Inkább eleven két fülemmel a beszélgetést hallgattam, mely javarészt Márton bácsi és atyám között folydogált, világosítván egymást azon állapotokról, melyek egyrészt a mi háromszéki honunkban dísztelenkedtek, másfelől pedig itten Marosszéken, ahol Márton bácsi szerint a földesurak résziről nagy basáskodások mentek végbe.

Alkonyodott immár, amikor az ösvény-úton elétűnt egy idős úrember, aki bottal és magyar dolmányban jődögélt a ház felé. Én láttam meg elsőnek, de mire kimondhattam, hogy közelg egy úrember, Márton bácsi már fel is állott, s a kalapját levéve, mely igen gombaszerű volt, elejébe ment az úrnak, ki azonban integetni kezdett a botjával, hogy a vénember menjen csak a maga embereihez vissza.

Hát vissza is jött.

– Ez a mi tekintetes urunk – mondá.

Atyám nem szólt s nem kérdezett semmit, hanem csak megrázta a fejét, hátravetvén a haját, ami szokása volt neki; kivált akkor szokta volt tenni, ha valami nem úgy talált történni, mint ahogy ő szerette volna. Gondoltam is, hogy mi bánthatja abban a percben. S igaza is volt, mert hiszen ott ültünk a szenátor uram majorjában, s ő mégis úgy elmellőzött minket, mintha nem is ültünk volna ottan. Igaz, a vénember sem tudá jelenteni, hogy mi kik vagyunk; atyám pedig, mint illendő dologban, ebben bizakodott.

De már nem ült olyan jól a rongyos asztal mellett, mint addigelé.

– Ne menjek bé mint követ? – kérdeztem.

– Akkor együtt – mondta atyám.

S ez így is történt, de nem egészen önkéntes módon, mert ahogy készítők vala magunkat éppen, hát fürgén és vidáman megjelent Róza kisasszony, ki bevezetett minket az udvarházba. Fölmenvén a cserefa lépcsőkön, egy nagy ajtón keresztül tágas ereszbe jutottunk, hol szabad tűzhelyű nagy kemence volt. Innét nyílott a széles tornác is, valamint jobbra és balra egy-egy nehéz ajtó. Mi annak az ajtónak mentünk neki, amelyik jobb kézre volt; s midőn azon bémentünk, hát ott ült a tekintetes és nemzetes Haynal József úr, ki akkor a tizenkét városi tanácsos közül az egyik volt, s nem a legutolsó. Olyan nagy haja volt tanácsos uramnak, hogy válláig ért, s bizony már szürke volt, ha ugyan nem fehér, ami színt meg is szolgált volt, hiszen egy híján a hatvanadik esztendőt töltötte akkor. Hanem a szeme és az arcája nem volt annyi idős, s nem a szerető buzgalma sem, mert oly tüzetes gondossággal bánik vala velünk, mintha atyjafiai lettünk volna. Elsőbben is leültetett egy kitömött bőrös padra, s megköszönte atyámnak, hogy amaz Márton öccsét Bereckre segítette volt papnak, midőn Balló Mihálynál járt vala.

No, gondoltam magamban, most ezt is megtudtam.

– Mi is jól jártunk véle – mondta atyám.

S már rám is fordították a szót, kérdezvén Haynal uram, hogy velem mi lenne atyámnak a szándéka.

– Itt hagynám a kollégyiomban, ha fel is vennék – felelte atyám.

– Tud?

– Tudogat.

Haynal uram reám nevetett; atyám pedig olyanformán nézett, mintha nem bánta volna, ha szólok valami okos dolgot. Nekem furcsa lévén, hogy úgy méregetnek, mint valami kos bárányt, amelyik már kidugta a szarvát, egy nevetéssel kibújtam a nyomasztó pillantások alól, s így szóltam:

– Annyit tudok, hogy egy után kettő következik.

Haynal uram még nagyobbat nevetett, s azt mondta, hogy neki is csak egy ismerőse van, aki ennél is többet tud, egy bizonyos Bolyai nevű tanár barátja, aki úgy megbolondította Vásárhelyen a számokat, hogy a boltosok is mindent reá fognak, ha egy után nem kettőt, hanem hármat számolnak.

– Valahogy meg kell élni – mondta atyám.

Megtollászván így a boltosokat, ismét reám kerítették a szót; vagyis tanácsos uram megkérdezte, hogy miképpen lennék a kollégyiomban, mert cipón kívül ott egyéb étket nem adnak; a tandíj és a leckepénz is meglehetős. Legjobb volna kiszorítani egy alapítványt, de az bajos dolognak látszik, katolikus is lévén a fiú, vagyis én.

– Hát itt a vallást úgy számon tartják? – kérdezte atyám.

– Itt úgy! – kiáltott fel a tanácsos úr, majd így folytatta: – Mit gondol, Madár öcsém, ezelőtt százötven esztendővel hány katolikus ember volt Maros-Vásárhely városában?

Atyám gondolkozott, de engem Márton pap Vásárhely dolgában ismeretekkel teleaggatott volt.

– Nemigen hány, mert egy se – mondtam gyorsan.

Reám néztek, hogy én milyen bátran mondok efféle régi dolgot; de bezzeg azt a nézést álmélkodásra fordítottam, midőn elmondám azt is, hogy abban az időben s még előtte kétszáz esztendeig azért nem volt Vásárhelyen katolikus ember, mert a reformátorok mind elűzték őket, s csak tova a múlt évszázad elején furakodtak vissza a firtosi barátok.

– Érdemes felelet volt – bólintott tanácsos uram, mire atyám azt mondta, hogy ha a kollégyiomnak megér egy cipót az én eszem, akkor már csak egy módos nagy deákot kell keresni, kinek szolgára lenne szüksége. Úgy gondolta ugyanis, hogy valami gazdag deáknak szolgája lennék a kollégyiomban, mert különben ő az eltartást és a fizetést igen megsínylené; másrészint pedig helyesebb is, ha mint szolga leszek, hadd tudjam meg, minő dolog szolgaságban lenni.

Hát ez nem esett jól nekem.

De csak lehajtottam a fejemet, s nem szóltam semmit.

Nemzetes uram sem.

– Mert az életet ismerni kell – mondá atyám a nagy hallgatás után, s egy nehezet sóhajtván, fel is állott, hogy megköszönjük a jószívűséget, s elmenjünk. Melléje állván én is késedelem nélkül, azt kérdezte tanácsos uram, hogy jól érezzük-e magunkat az ő majorjában. Midőn atyám azt felelte, hogy igen jól találjuk magunkat, szívesen biztatott, hogy bármeddig maradjunk, de sőt azt ajánlotta nekünk, hogy költözzünk az udvarházba, ama harmadik szobába, minek az ajtaja külön nyílik a tornácról.

– Tiszta szívből köszönjük – felelte atyám. – De mi olyan madarak vagyunk, akik ha beléülnek egy fészekbe, ott megmaradnak.

S nagy barátsággal kijöttünk.

Már égett a szolgaházban a lámpa, minek a gyenge világa utunkra derengett. Lassan mentünk, atyám elöl, s én utána. Testének halvány vonalán is láttam, hogy gondolkozik, s nyilván békétlenül, hogy jobb életünk nem lehet; s bizony a nyomában békétlen voltam én is, mert sem a kollégyiomi szolgaság nem tetszett nekem, sem az atyám ama szíjassága, mellyel ellenállott az udvarházi szállásnak.

– No, esett-e, vagy csak dörgött? – kérdezte Márton bácsi, amint belépheténk a szolgaházba.

– Semmi panasz – mondá atyám.

S mégsem volt olyan kedve, amilyen lehetett volna, mert más egyébre is kurtán felelgetett. Ellenben összehúzott szemekkel sokat nézett maga elé, mint aki messziről néz. Látván nehéz lelkét a kemény orcáján, jól tudtam, hogy miattam van abban az érző állapotban. Könnyebb életet szívesebben varázsolt volna nekem, de azt gondolhatta, hogy a nehéz sors igazabb embert faraghat belőlem.

Vagyis elmével ítélt, s midőn megtette az ítéletet, úgy fájt belé a szíve, hogy egészen megsajnáltam.

De magamat jobban.

S így búslakodván érzetem csapkodásaiban, kedves anyám jutott eszembe, s el is gondoltam, hogy bezzeg az ő kies kertjében más gyümölcs termik; s el azt is, hogy az a gyümölcs most jobb volna nekem, mert anyám nem azt akarná, hogy én álljak helyt a bajban, hanem azt inkább, hogy az öröm állja meg mellettem a helyét.

– Ó, de messze vala az én kedves anyám!

Még jó, hogy a közmondás szükség esetére fenntartotta az igét, mert valóban csak az ige tartotta abban a percben, hogy sírni ne kezdjek.

Márton bácsi nemcsak észrevette, hogy mi atyámmal ketten kétfelé lógatjuk a fejünket, hanem vissza is akarván ültetni a vidámság ágaira minket, fondor cselvetéssel a feleségéhez így szólt:

– Ejnye, te Györgyina!

– No.

– Tiszta búzát kéne adni nekik!

A néne, mint a jól tanított öreg cirmos, rögvest utánaugrott az elgurított gomolyagnak.

– Mennyit adjak? – kérdezte.

– Vess oda egy marokkal.

A pillantásom már a ház földjén futkosott, s atyám is megkutatta szemével a szoba négy sarkát, hogy vajon hol vagyon az eldugott majorság, minek búzát akarnak vetni.

– Bent tartják a tyúkot? – kérdezte atyám.

– Nincsen tyúk – mondta az öreg.

– Hát csirke van, ősszel?!

– Csirke sincs.

– Hát?

– Csak két bús gerlice – szólt kacagva a vénember.

De már nagyon nevetett, s igen utána Györgyina néne is; s mire felocsúdtunk volna, hogy mi vagyunk a két bús gerlice, már mi is velük nevettünk.

S egyre jobban, hogy már a könnyünk is csorogni kezdett.

– No, ez sokat megért volna – ismerte el atyám.

– Pedig ingyen volt – tette hozzá az öreg.

S ezen is nevettünk.

Így aztán elűződtek a felhők, s végig attól kezdve már csak vidámság honolt egész este a szolgaházban. Midőn lefeküdtünk is, kedvünk apró fiai akkor is ide-oda szálldostak, mint lebbenő éji pillék. Pedig nekem csak a földre vetett Györgyina néne ágyat, mivel egyebütt alkalmas hely nem volt. De ha ott is feküdtem a földön, igen jól aludtam, mert kövér dunnát tett alájam a néne, s takarónak puha báránybőrökkel kedveskedett.

Mindjárt bé is húztam a szememet mint csápjaimat; s elaludtam. Még álmodtam is, de nem valami vigasztaló dolgot, mert álmomban annak a Gumó szamárnak voltam a szolgája, kit említettem vala, hogy itt volt a fejős tehenek mellett a majorban. S abban az álomlátásban Gumó szamár szerelmes volt egy leányba, kinek általam levelet küldött. Hanem olyan szép volt az a leány, amilyent én addigelé nem is láttam. Válaszolt is a levélre, de nem tudom, hogy mit írhatott, mert sorait amidőn Gumó elolvasta, akkora könnyeket kezdett sírni, mint az ezüstdió. Könnyei patakot keltettek, mely megáradva s nagy csillogással folyt keresztül egy virágos réten, hogy tündérek táncoltak, meg-megmártogatván magukat abban a patakban.

Csodás, különös álom volt, de nem arra való, hogy reggel elbeszéljem. Pedig Márton bácsi kérdezget vala az álmom felől. Hanem igaz felelet helyett inkább én is kérdést tettem neki, mondván:

– Minő dolog a szolgaság?

– Annak nincsen szárnya – mondta az öreg.

Hát akkor, gondoltam magamban, az én kollégyiomi állapotomnak sem leszen szárnya; s abból bizony végtelen vergődés lesz. Ha csak az atyám szándékát valami meg nem másítja; vagy meglehet az is, hogy a nagydeákok között nem is fog gazdám akadni.

Pillogni kezdett a remény.

Atyám is kedvet fogott tőlem, gondolván bizonyosan, hogy a sorsommal lélekben már megküzdöttem. Kedve pezsdülésében azt találta ki, hogy induljunk el, s körül a tájékkal ismerkedjünk meg. Márton bácsi is, nyugvó vasárnap lévén, kalauznak hozzánk állott, s az bizony hasznos is volt, mert ismert abban a világban mindeneket.

Nemcsak a Poklos völgyét jártuk meg, hanem a lombos Nagyerdőt, a Trébely nevű szőlőket és a Somos-tetőt. Oda is elmentünk, hol a Poklos pataka a Marosba szalad, mely Maros vize olyan volt, hogy én nagyobbat látni sem kívántam. Midőn jól megcsodáltuk ezt a folyót, minek a hömpölygő csobogásában millió regék rejtőzhettek, elindultunk bé a város felé, hogy abból is lássunk valamit. Darabig a Poklos utcán mendegéltünk, majd kívánatomra a Dinnyeföld utcába tértünk, ahol nagy esemény történt, mert ott nem Márton bácsi tanított minket, hanem én okosítottam meg őt. Ugyanis elmondottam, hogy százharminchét esztendővel ezelőtt azon a helyen avatták volt bé Rákóczi Ferencet a fejedelemségbe; de sőt a Holdvilág utcánál azt is kinyilvánítottam, hogy valahol ott kell lennie a Borjúmezőnek is, ahol Apafinak erőszakkal nyomták volt a fejedelmi söveget a fejébe.

Egyet még elszenvedett volna az öreg, de két tanítás már sok vala neki arról a földről, amelyen egy életet már szinte elvesztegetett.

– Ezeket ki mondta neked? – kérdezte.

– Az is Márton, de pap – feleltem.

– Egyéb dolga nem volt?

– Előtte s utána volt.

Atyám kedvteléssel somolygott, hogy a tavasz és az ősz így felelgetnek egymásnak; majd aztán mégsem akarván az én tanító mesterem felől tudatlanságban hagyni az öreget, elmondá neki, hogy engemet bizony az otthoni berecki pap ismertetett meg Vásárhellyel; de nem akármilyen ember az a pap, mert magyarnak is derekas, valamint a nemzetes tanácsos úrnak atyjafia.

– Az már más! – zökkent helyre az öreg.

Így aztán simán értünk ki a piacra, mely a város közepében valóságos mező volt. Gyér vasárnapi emberek vonulgattak összevissza rajta, a kisasszonyok napernyőcskével jórésziben, az uraságok pálcásan és a csoszogósok gyakorta kutyával. Hanem az emberekről egy roskatag kőházra terelte Márton bácsi a szemünk pillantásait, mely kőház oldalához hitvány boltocskák és szegény emberi fészkek valának tapadva, akárcsak valami városi kalibák.

– Hát ez lenne a városháza – mondta Márton bácsi.

Megnéztük jól, hátha éppen akkor összedőlne. Mondá is atyám, hogy jó lenne tovább húzódni, mert ha roggyanni talál, még reánk fogják a bajt. Az öreg azonban megvédte a házban is az öreget, mélázva mondván, hogy akármilyen ház, fej és jószág dolgában mégis abban ítélnek.

– Nem fél? – kérdezte nevetve atyám.

– Nem, mert rajtam itt nem ítélnek – mondta vitézül az öreg.

– Olyan ártatlan kend?

– Nem azért!

– Hát?

– Mert én a székhez tartozom, a majorral együtt.

Atyámnak igen kedvére volt, hogy ilyeneket mondott az öreg; maga Márton bácsi pedig örömben terengett, hogy szűkebb honával gyarapíthat minket. Kivált akkor láttuk ezt, midőn a piactér közepén egy kerek alkotmányhoz vezetett minket, mely óriási nagy gombához hasonlított. Az építmény tetején négy sugárban víz lőtte magát a magosba, s visszapermetezvén a tetőre, csatornán elfolydogált. Alább nagy kerek tornáca volt az építménynek, s abból minden égtáj felé messze lehetett látni; csak éppen vasárnap vagy ünnep délután nem, mert akkor cigányok muzsikáltak ottan, s lent a népek messzebámulás helyett bizony táncoltak inkább.

Midőn kereken jártuk s meg is csodáltuk apróra ezt az óriás gombát, csak akkor szólalt meg az öreg, megérlelve jól a kíváncsiságunkat.

– Hát ez a Bodor kútja. Nemrégiben még muzsikált is.

– Mért hagyta abba? – kérdezte atyám.

– Mert Bodor uramat a tömlöcbe tették.

Most atyám lett olyan, mint én lehettem volna, ha e vízi templom helyett például Gábor Annát mutatják vala nekem. Nyugalmas természete szárnyakra kelt, a két szeme mohón nézegette a különös művet, melyet meg is kerülgetett ismét; majd szapora módon kérdezgetni kezdte az öreget, ki elmondá nekünk, hogy Bodor Péter nagy népbarátja volt, míg szabadsággal élhetett; s eredményes ezermester is, mert a Maroson való hidat is ő építette Remeteszegnél. Lehetség szerint csak olyan dolgokat művelt, mire ingyen hajtá a vágya, s ez okból bizony pénztelen szegény ember volt örökké. Mivel azonban mégsem szeretett pénztelenül élni, gondolta magában, hogy tud ő bankó-pénzt is csinálni. S csinált is olyant, hogy a bécsinél is jobb volt, de valami irigy tolvaj béárulta mester uramat, kit aztán tömlöcbe tettek. Hanem a börtön előtt még eljött ide a kúthoz, mint némelyek mondják, s igazítás címén a muzsikáló szerkezetet elrontotta, hogy ennek a vegyes világnak többet ne szóljon.

– Amit én nem hiszek – tette hozzá Márton bácsi.

– Hát mit hisz? – kérdezte atyám.

– Én azt, hogy szíve gyermeke lévén Bodornak ez építmény, a muzsikáló gép megérezte, midőn az atyját a börtönbe vitték, s akkor elhallgatott.

Atyám, ki ezt a mesébe röppenést is az eszével hallgatá, elvonta mosolyogva a száját, és így szólt:

– Aki nem hiszi, járjon a végire!

Hát ebben ismét nem voltunk egyek, mint a tegnapi szolgaságban.

– Én nem járok! – mondtam.

Reám nézett atyám, hogy mi dolog ez az érdemetlen ellenkezés; s azt gondolván, úgy lehet, hogy a Dinnyeföldön vagy a Borjúmezőn rugaszkodám így el, fejét ingatva mondá nekem:

– Vince… Vince…

– Tehetek én róla, ha szebb úgy, ahogy Márton bácsi mondta?!

S így szólván, belénéztem az atyám szemébe, mire atyám átölelte a vállamat, s párás melegséggel, csendesen így szólt:

– Atyád nem olyan könyv, hogy olvasván daccal bécsapjad, ha valami nem tetszik benne. Hanem olyan könyv, amit hasznodra végig kell olvasni, mert igazat ír.

– Igaz – mondám neki. – De baj-e, hogy közben én is íródni akarok?

– Hát azért hoztalak ide.

Tovább nem tudók folytatni a mi beszédünket, mert Márton bácsi egy olyan sikátor utcába vitt, ahol csak ludak módjára mehettünk előre, vagyis inkább fölfelé. De megérte a törekedést, mert fent a tetőn, egy elterjedt nagy épület előtt, igen díszes utcába torkollottunk bele. Itt az utca szádjában az öreg megállott, de nem azért, hogy megszusszanjon egy kicsit, mint ahogy gondolám, hanem inkább örök emlék szerzése céljából. Vagyis felemelte jobb karját az utca hosszára, és azt mondta, hogy ez végig a híres Szent Miklós utca, hol a világ könyvei vannak ama Teleki-palotában egybegyűjtve, s másfelől amott vagyon az Ítélőtábla, melyben minden erdélyi népeknek gyártódik az igazság. De már úsztatta is tovább a karját, s reá irányozván az elterjedt nagy épületre, amely éppen előttünk állott, így szólt:

– Ez a kollégyiom!

Hát én megnéztem jól, hadd legyen nyájasabb valahogy.

– Nos, kisöcsém, mit szólasz hozzá? – kérdezte.

Atyámra pillantottam, kinek a szeme borús-meleg volt.

– Sohasem gondoltam volna – mondám –, hogy ekkora nagy bölcsőm lesz.

Darabig senki sem szólt.

Aztán megindultunk az utcán tovább, s midőn a könyvtári palota előtt haladtunk volna el, balra mutatott Márton bácsi, hogy ott vagyon a palotaház háta mögött az a Baromvásár utca, melyben a nemzetes tanácsos úr lakik.

– Inkább Ököradó utcának kéne nevezni – mondtam.

Szinte megsértődött az öreg.

– Hát miért? – szorított reám.

– Azért – felelém –, mert a szabad székelyek a régebbi világban ott gyűjtötték volt össze a sereg ökröket, miket a királynak kellett adóba adni. De midőn a mohácsi Lajos király született, nem akarának így adózni, mely engedetlenség miatt Tomori jött volna csatázni ide, de számos sebekkel távozék.

– Mennyi sebekkel? – kérdezte az öreg.

– Tizennyolc! – mondtam.

– No-no, egyet letagadtál!

– Kutya legyek, Márton bácsi!

– Ne légy, mert én már vagyok – mondá az öreg.

Atyám már egész lelkiből nevetett, hogy mi hogyan csapkodunk Tomori sebei felett, s ez nekem sokat megért, mert a piactéri makrancosságot már bántam. Össze is kedveskedtünk egészen, s az ispotály-templomot is elhagyva, úgy mentünk végig az utcán, mely a Poklos völgyébe vezetett vissza.

Györgyina néne jó ebéddel várt, minek a költségén atyám is könnyített, mert úgy egyeztünk volt, hogy szegény emberek lévén mind a két felől, maradásunk napjáig osztozunk. Ennek aztán a hasas kancsó is úgy megörvendett, hogy alig sem kongott, amikor megkopogtattuk, hanem nagy bölcs módjára csak halkkal és mélyen szólt az asztal tetején.

Délebéd után elüldögéltünk kancsó barátunk mellett és a lebbedező eperfa alatt, honnét az udvarházat is láthattuk, mert nem állott messzebb tőlünk, mint egy jó balog hajításnyira. Egy nap alatt oly kebelbéli emberei lettünk Márton bácsinak, hogy a tréfás beszédei után, melyek csak írkenőcsök voltak nehéz életére, valóságos sorsát is kezdé mondani nekünk. Jedden valami Poson Menyhárt nevű uraságnak volt a jobbágya. Akkor sem nőhetett szárnya, mert az adóra s az úrbéres szolgáltatásokra egyéb tollait is ráköltötte. Esziben sem vala hát, hogy a Marosba szökjék, midőn leégett a háza. A föld őt is elbírja valahol, gondolta magában; s úgy vetődött el a közeli Szentkirályra, mely a Marosnak a túlsó részin van mint fő meghosszabbítója annak a négy falunak, melyek ottan összeragadtak. Akkor lett Gáll József főkirálybíró Szentkirályon; s ha már az lett, úgy nagy kurját akart építeni magának.

– Mit akart építeni? – szólt bele atyám.

– Kurját, úri kastélyt.

– Kúriát – billenté helyre atyám.

– Azt hát, kurját – folytatta Márton bácsi. – De miből! Abból, hogy vala ott hajdanában egy óriási barátkolostor, minek a drága kövei mind a földbe romlottak. Hát azt a tömérdek követ onnét kiszedtük, s abból építettük a kurját.

– A kúriát – állította fel atyám ismét a szót.

Én már nem állottam meg a nevetést, s a Györgyina néne is, tenyerét a szája elé függesztvén, igen kuncogott. A vénember azonban nem töltötte velünk az időt, hanem tovább beszélé a dolgot, mondván:

– S kikkel építettük! Hát a marosszéki rabokkal, kiknek ott van a börtönük, az egyik összeragadt faluban, vagyis Náznánfalván. Én nem lévén rab mégsem, csak olyan ágról hullott ember, hát egyszer Gáll nagyuram hívat, s azt mondja nekem: no, vén róka, hát el tudja-e vinni ezt a levelet Vásárhelyre, a tekintetes és nemzetes Haynal tanácsos úr kezébe? Mondtam neki, hogy el tudom; s el is hoztam. S mert úgy akará a Teremtő, éppen Róza hölgy-kisasszonyt találám a lakásban elé, s az nekem áldott szerencsém volt, mert a hölgy-kisasszony ezt-azt kérdezgetvén tőlem, a végin ebben a majorban megragasztott. S itt aztán meg is vagyunk nagyobb zokszó nélkül, mert csak a majort kell gondozgatni s a tejet reggelenként a városba béhordani, azzal a Gumó szamárral.

Elhallgatván egy cseppet, végre a feleségét is belémártotta a történetbe, mert így szólt:

– Ugye, Györgyina?

– Minden úgy van – billegett rá az asszony.

Hát ezzel jól múlott az idő, mert kicsivel utána megérkezett a nemzetes asszony is, kit Erzsébetnek hívtak. Mi csak tisztes távolból láttuk fekete ruhájában, de soványnak tetszett, és gyorsan mozdulónak. Ezt bé is bizonyítá a valóság terén is, mert midőn gondolók, hogy no, az ereszbe eddig felérkezett, már vissza is jött a házból, s a garádicsok ormáról Györgyina nénit kiáltott, pedig a mi öreg asszonyunk sem lehetett korosabb a nemzetesnél.

A néne megtörölgette sebtiben az arcáját, mint ahogy a tyúk is szokta a maga csőrét; a ruháját is megigazgatta, s már törekedett is gyorsan bé az udvarházba.

– Ha nem egyéb, vendégség lesz – mondá Márton bácsi. Ezt el is találta, amint hamarosan tudtunkra jött; de mivel mi semmiből nem bolhászhattuk ki, hogy minő vendégség lesz, ha ugyan lesz, egyébről kezdénk beszélgetni. Vagyis inkább csak atyám s a vénember. S vajon mi egyébről beszélhetett volna két ilyen földdel szövetkezett ember, mint a Maros tájéki földek természetéről s kivált a szőlő nagy áldásáról, mitől mi székelyek szűkebb honunkban pogányul meg valánk fosztva. A földekről aztán a kerti gazdálkodásra fordulának, mivel ott a majorban szép nagy gyümölcsöskert volt, bár gondozás dolgában kicsit elmaradva. Darabig egyetértésben voltak, hogy mit kéne termeszteni a kertben, de az egreshez jutván, huzalkodni kezdének, mert atyám nem szerette ezt a kerti gyümölcsöt, Márton bácsi ellenben az egresből való savanyó levesnek igen a pártján volt. Mielőtt azonban bármelyik is győzhetett volna, Róza kisasszony odaröppent hozzá, s elmondá, hogy csakugyan vendégség lesz, mire számosabb híveket várnak, a környékről is. Ugyanis vasárnap lévén, a mai napra vonták a Rozália-napot, mely az élőknek s az utódoknak egyaránt nevezetes nappá válik mostan. Mert ugyanis az ő atyjának szorgalmazására a királyi Kancellária új sokadalomra engedett a városnak jogot, mely Rozália-napi sokadalom immár az ötödik lesz Vásárhelyen minden esztendőben. Másrésziben pedig Vajából ide fog jönni Filep József nagy tudor úrnak a leánya is, szintén Rozália, kivel együtt Vásárhelyi Nőegyletet létesítenek, mely a magyar portékákat s a ruházkodásban az egyszerűséget óhajtaná megkedveltetni.

– Mi ezt már megtevők Berecken! – mondta atyám.

– S mit szólottak a németek?

– Kicsit vakarództak.

– Pedig nyughatnának – szólt belé Márton bácsi is –, hiszen nekik nagyobb egyletük van.

Gondolván a kisasszony, hogy Márton bácsitól is tanulhat valamit, megkérdezte:

– Minő egyletük?

– Birodalmi! – mondta az öreg.

Nagy mulatságot csobbantott azzal, hogy az egész császári szerkezetet birodalmi egyletnek nevezte, s hogy ne is legyen másképpen, Róza kisasszony már szárnyalt is vissza az udvarházba, röptéből még hátraszólván nekünk:

– Hacsak lehet, a kis Vincét is helybe tesszük.

Egyszerre atyám és a vénember is reám nézett, s a szemükbe az volt, hogy lám csak, mily fontos személy kezd a fiú lenni. Én azonban nem értem rá, hogy örvendjek a figyelmes szónak vagy a kedvező tekintetnek, mert egész valómat olyan érzés lepte meg, mintha távoli dörgést hallottam volna, széjjel lévén a szénám terítve. Emígy némaságban múlván egy kis idő, már ők sem bolygatták a dolgomat, mert a vendégek kezdtek jövögetni. Inkább azokat kellett hát szemügyre s azáltal ismeretünkbe venni, amiben Márton bácsi volt a mi tudós kalauzunk, ismervén valamennyit.

Legelsőbben egy vadászkalapos úrember jött, bizonyos Topler Simon nevű, ki akkor vásárhelyi követ volt, s vejeura is a nemzetes úrnak, bírván a nagyobbik Anna Terézia leányát feleségül, ki úgyszintén véle volt. S véle jött még egy Székely Dániel nevű gazdag bútoros polgár s egy Zöld Ádám nevű mutatós ember, ki Márton bácsi szerint olyan gyújtó beszédű ember volt, hogy a honpolgárokat már többször is megbolondítá. Egyébként ez a Székely Dániel és Zöld Ádám nevezetű urak úgyszintén a városi tanácsban voltak szenátorok.

A városnak eme két esze után a nemzetes úrnak két embernyi fia tűnék elő, vagyis feleségestől a korosabb József, ki az Ítélőtáblánál főjurátus volt; s a másik Imre névvel patikárius. Így aztán csak László nevű fia maradott távol, vagyis Kolozsvárott, hol a Guberniumnál volt szoros hivatalban. Egyik sem vala még akkor országos ember, de szívből nevezém meg őket, mert valahányan, ideje érkezvén, bajnokai lettek a mi szabadságos harcunknak. De sőt elfojtásuk után Imre lázító követe volt Kossuth Lajosnak Moldovában, s László pedig a török háborúban is folytatta, amit itthon abba kellett mindnyájunknak hagyni.

Bezzeg ezt akkor nem gondoltam.

Igaz, hogy idő sem igen jutott arra, hogy találgassam a jövendőt, mert a vendégek egyre-másra szotyogtak. Némelyek, mint környékbeli tehetősek, kocsin zajongának bé a major udvarába; de volt olyan is, aki lóháton rúgtatott bé. Kocsin jött Filep József úr Vajából, ki nagy jogi tudor volt, s híres kertet művelő ember, magával hozván Sándor fiát s ama Róza lányát is, ki a házi hölgy-kisasszonnyal a Nőegyletet akará megalapítani. Mint táblai ülőmester, kocsin jött Rozsnyai József úr is Udvarfalváról, mely Rozsnyainak nagyapja vala ama tudós Dávid, ki a Hümajun-náme nevezetű híres török könyvet magyarba ültette volt. Kocsin jött Kebele faluból Nagy Sámuel is, híres lótenyésztő s alkirálybíró, együtt Sámuel fiával, ki szintén híres vitéz ember lett a szabadságos harcban. Lovon érkezett egy Vallon Pál nevű ember Náznánfalváról, ki igen fekete színű s viharzó vendég volt, ami nem is csoda, mert Márton bácsi elmondá róla, hogy eme Vallon Pálnak az őse, bizonyos Vallon Péter, az erdélyi cigányok országos vajdája volt, de nem közölök való vajda, hanem reájuk ültetett, adóztató fejedelmük.

– Még az unokája is megbarnult belé – mondta atyám.

– Könnyű volt neki – felelte az öreg.

– Sokat ült nyilván a napon.

– Nem a napon, hanem az árnyékban – folytatta a huncut öreg. – S nem is annyira ült, mint inkább feküdt; s nem is annyira ő, mint inkább ama adóztató Vallon Péternek a fia, s az is nem egyedül.

Idáig nemigen értettem.

– Cigány volt? – kérdezte atyám.

– Igen, de világszép! – mondta az öreg.

– S feleségül vette?

– Feleségül, de csak egy fiú erejéig, mert akkor egy nagykincsű bojár járván errefelé, meglátta Vallonné asszonyomat, kit temérdek arannyal elcsábított s majd magával szöktetett. Innét származott eme Pál, ki vendégül rúgtata bé, mert ama világszép asszony nagyanyja volt neki.

Még egy jó darabig el is tűnődtünk volna bizton ily eseményen, de akkor egy marcona férfiú érkezett nagy hirtelen, ugyancsak lovon. Fújtató vad ló volt az is, miként embernek a lovas, ki Szentkirály faluból jött, s akit igen találó módon Kutyavetyi Györgynek hívtak. Hanem az ő furcsaságát mindjárt helyre ütötte egy délceg ifjú ember, bizonyos Bethlen Gergely nevezetű, ki a mezőség széliről érkezett, vagyis Madarasról; s aki későbben oly híres vitéze lett Bem vezérnek.

S legvégül még három ember érkezett, kiket ugyancsak nem utoljára láttam akkor. Az egyik Zeyk Domokos helybéli mátkás úr volt, Dánielnek fia, ki aztán oly nevezetesen hal vala meg a segesvári csatában; másik az ő egykori nevelője s akkor már a kollégyiom tudós bölcselő tanára, vagyis Ercsei János, ki Arany János nagy költővel is atyafiságban állott, mert ugyanis Aranyné asszonyomnak Zsigmond nevű dédatyja s eme tudós Ercseinek János nevű nagyatyja testvérek valának. Hanem ki harmadikul velük volt, legnagyobb ámulással én azt ügyeltem, lévén lebegő sötét köpönyeg rajta, s nagy fekete kalap, mely alól megőszült dús haja kétfelől a két vállára omlott.

– Az kicsoda? – kérdeztem is Márton bácsit.

– Szokott ide járni gyakorta – mondá az öreg. – Együtt matatják a gyümölcsöskertet, ő s a nemzetes úr; oltogatják az almafákat, de kibeszélik közben a látott madarakat is, veszekedvén azoknak szokásai fölött. Különben nagy tudós ember.

– Mit tud? – kérdezte atyám.

– Például olyan kemencét csinál – felelte a vénember –, amelyik fele fával kétszeres erővel süt.

– Hát még? – sürgettem én is.

– Továbbá maga csinál orvosságot mindenre, s azzal a bajt jól meggyógyítja. Kóstolásból megmondja, hogy melyik víz lenne ártalmas az egészségre, s megjósolja még az időjárást is, ha éppen olyan kedviben van.

Egy szuszra annyi tudományt ruházott reá, hogy atyám nevetve kérdezte meg:

– Egyebet nem tud?

– Veréb-fában fűz-fiat is – felelt meg az öreg.

Ezen is jól mulattuk magunkat, s bent is zajongani kezdének, együtt lévén már valahányan, bölcs öregek és bohó ifjak, a Róza-napi sokadalomnak örvendezők és női egyletesek. Atyám, bár nevető kedve meg nem szűnék, derűje alól némi keservvel jegyzé meg mégis, hogy sohasem leszen jó, amíg emilyen emeletekben él a nemzet, vagyis uraimék fenn mulatnak, s mi pedig a szegény eperfa alól nyújtogatjuk a nyakunkat.

– Ama köpönyegesnek is ilyen hite van! – mondta Márton bácsi.

– Az orvosságosnak? – kérdezte atyám.

– Annak.

– S a többi mit felel neki?

– Szembe bólogatnak, de a háta megett súgnak reá.

– Mit?

– Kicsit bolond, azt mondják.

Hát erre én is úgy nekizürrentem, mint valami darázs.

– Pedig nem igaz! – kiáltottam. – Mert az a nagyhajú egy kicsit sem bolond, hanem olyan, mint egy öreg Jézus!

Tetszett atyáméknak, hogy mit tudék mondani, s mily hirtelen gőzzel. Márton bácsi elismerésül még a poharamba is töltött, bár az ivásban már rég nem forogtam ővelük. Reám is koccintották a poharat, mint rügyező reménységre; s megihatván cseppig a bort, atyám visszatért az én öreg Jézusomra, megkérdezvén a vénembert:

– Miképpen hívják a nagytudó öreget?

– Valami Bolyai – mondta Márton bácsi.

– Felesége van?

– Kihalt mellőle.

– S hát fia?

– Kettő – mondá a vénember. – Mert van egy kisebb Gergely nevű, ki most serken a legények közé, s igen derék fiúnak tetszik, ahogy itt nálunk is viselkedni láthattam. Ellenben a nagyobbik, ki már meglett ember az áldatlan, hát arra teljes merőben talál, mit az atyjára súgva mondanak. Mert bizony olyan bolond az, hogy még az úton is, törtetvén tekintet nélkül előre, könnyen elüti a járó embert. Fél is ki-ki eme vadkan embertől, mert csak azt kell mondani, hogy közelg Bolyai János, s már vagyon nagy futamodás.

– Kár, hogy ide nem jöve – mondta atyám, mire a vénember a fejéhez kapott, mintha szilaj módon táncra akar vala ugrani, s emígy füstölgött, gyarapítván tovább a kedvünket:

– Hüh, a mindenit, eddig az urak zsírjával megkente volna a garádicsot!

Atyám melléje harsanva kacagott:

– Hát akkor nem bolond!

– De nem válogat!

– Hát az Isten válogat?

Csakugyan ő sem, ebben megegyeztek; s mivel a kedvüket és a titkos bántalmaikat ki is önték vala, szépen elcsendesedtek, mint ki lankába ér afféle hegyről, amely sziklákkal és odúkkal egyaránt meg vagyon rakva. S nyugtatván a fecsérlés után magukat, a módos kocsikat nézegettük, melyek a nagy bokros udvaron itt-ott állának, mellettük az időbe esett kifogott lovakkal s a megülepedett hajtó emberekkel. S igen a nyeregben érkezettek paripáit is, kik nem az udvaron időzének, hanem a gyümölcsöskert fáihoz kötve, mely lebegő fák olyanok voltak a korai alkonyatban, mintha nem is föld termette volna őket, hanem unalomból a paripák képzelete.

Mert kezdett már alkonyodni.

Györgyina néne még örökké oda volt az urak szolgálatára; s csoda volt, hogy a vénembert is valami haszonra el nem szólították. Vagyis alkonyatig nem, de akkor Róza kisasszony feltűnt az udvarház felől, s láttára gondolhatánk-e egyebet, mint hogy Márton bácsira is elérkezett a szükség? Hát bizony mi ezt gondoltuk, de abban a percben messze estünk az igazságtól, mert a kisasszony odajött hozzánk, s nagy örömmel így szólt:

– No, kis Vince, sorsod megoldva látszik.

S elmondá, minek egy részét már tudtuk is; nevezetesen, hogy van itten a vendégek között egy Vallon Pál nevű, nagy lovas és birtokos úr a közeli Náznánfalváról, kinek egy fia tanul a kollégyiomban mint tógás nagydeák. Eme Vallon Zsigmondnak, mert a deák úrnak ily neve van, hát ennek vala ugyan a tavalyi esztendőben egy szolga tanulója, de mivel azzal elégedetlennek mondja magát, helyébe engem fog mostan venni. Mivel elegendő mértékben világi ember a deák úr, s pénzzel is udvarolják hazulról, nekem rossz dolgom mellette nem lesz.

Irgalommal nézhettem a kisasszony fénylő szemébe, mert azt kérdezte:

– Hát nem örvendesz?

– Köszönöm a velem bajlódását, mint szíves gyámolomnak – mondtam.

Atyám azonban többet is mondott, mert szemérmetességgel mentegetvén engem, Vallon Pál uramnak köszönetét küldötte, és Zsigmond fiának sok jó kívánságot. Márton bácsi még ezt is megtoldotta, mondván, hogy Zsigmond deák úrfi könnyű gazdám leszen, ha a fiú az atyjára ütött, mert bizony az atya igen világot kedvelő ember, s nem zsugorgató.

Így körülrakosgatván dicséretekkel a kisasszonyt, ő csorba nélkül vitte vissza a kedvét az udvarházba; én pedig ott maradtam, lepottyanva a reménység ágáról, bele a szolgaság borulatába. Nem néztem atyámra, mert a szemem ellene szólott volna, bajt idézvén azzal elő; de Márton bácsira sem, mert abban a percben nem szerettem a vénembert, mivel az előbb a szolgaság dicséretével szól vala szinte. Így a borulatos asztalon járt a tekintetem, mint valami kedvetlen fekete bogár, mely meg-megáll egy-egy repedés előtt, majd hirtelen más irányba utat vált. S nem találván az asztalon semmi vigasztalót, aztán ég felé repült a bogaram.

Úgy láttam meg az esti csillagot.

Egyedül volt az is a nagy mindenségben, miképpen én éreztem, hogy abban a majorban egyedül vagyok. Lassan felálltam, s elindultam a gyümölcsöskert felé, melyre az este már úgy ráborult volt, hogy a fák csak halovány rajzolatok voltak, s a lovak tömött foltok a fátyolon. Mivel atyámék utamba semmi szót sem tettek, kimentem messze a kertbe, s ott egy dombosabb részen valami fa tövében leültem.

S üldögélvén nagyon szomorán, lassan körém gyűltek a csillagok.

Közöttük aztán elaludtam.

Nem tudom, hogy meddig lehettem álomba takarva, mert csak arra emlékeztem, hogy atyám kedvesen szólongat vala, mitől kipattanván a szemem, hát egy lámpással ott áll előttem, s ott áll véle a vénember is. Magukhoz kebelezve engem, béfelé vittek-vezettek, kerülgetvén a lovakat, melyek a lámpafénynek aprókat röhintettek. Bent a szolgaházban is ők ketten tettek az ágyba, mert az urak Györgyina nénét elnyelték volt egészen; hanem én így is igen jól aludtam.

Másnap senki sem beszélt az én kollégyiomi sorsom dolgáról, sem az elmúlott estéről, mit én a fényes napvilágon egy kicsit szégyellettem is. Igen, mert hiszen tizenhárom esztendős voltam immár, s mégis úgy viseltem magamat, mint egy elbecézett úrficska. Elgondoltam eddigi életemet is, melynek folytában senki árnyékától meg nem ijedtem, de sőt más fiúknál hátrább sem állottam; s elgondoltam az atyám sorsát is, mely zsenge korában reá méretett, lévén szinte az én időmben gazdája a kicsi gazdaságnak.

Jókedvem ismét feltámadott, s meggyűlt a bizodalom.

– No, madarat fogtál? – kérdezte atyám.

– Fogék – mondtam.

– Milyen színe van?

– Zöld.

Ennyiből is jól megértettük egymást, s attól kezdve felhő közöttünk nem volt. Hasznoskodtunk a majorban s az udvarház körül, hogy a szívesen látott bereckieknek is valami látszatja legyen; s vártuk a hölgy-kisasszony híradásait, mert ő gondjába vette az én kollégyiomi sorsomat egészen. Így múlott el három nap is, míg aztán csütörtökön meghozta a nagy hírt, vagyis a kollégyiom hívó szavát, hogy másnap álljak a vizsgáló tanárok elé, kik aztán vagy bévesznek a tanulók közé, vagy pedig jó utat kívánnak nekem hazafelé.

 

Harmadik fejezet

Az arabus hetesek zászlót bontanak

Hát mi másnap, mely fenyegető péntek vala, már világodat után talpon voltunk, hogy aztán idejében mehessünk. Györgyina néne fejésnek látott, mint naponta szokta volt; atyám a lovainkat fényesítette, Márton bácsi a szamarat s én a csizmácskámat. Végül kondérokba került a tej, a kondérok pedig a szekérke derekába, hol még gyümölcsök s vetemények is várták, hogy Gumó szamár a Baromvásár utcába vigye őket.

Indulhattunk volna is már.

Hanem atyám még töprenkedett, hogy vajon ne a lovainkon jelenjünk-e meg mégis a nagy iskola előtt; de midőn Márton bácsi elmondá, hogy lovakat utcán időztetni tilalmas volna, s bé a kollégyiomba éppen nem eresztik azokat, akkor letett a lovas vonulásról. Így aztán csak Gumó szamár maradott meg, ki után a vénember felült a kicsi szekérre, s mivel az öreg oly lelkéből biztatott engem, hát felültem én is másodiknak.

Atyám gyalog hullámzott mellettünk.

Végig az utat bévetettük a nevetés magjaival, ami könnyen is adta magát, mert tréfára mi volna csábosabb, mint szamárral vonulni a tudomány színe elé. Még atyám is, ki pedig komoly vala, még ő is olyant mondott, hogy vajon visszajövet a szamár nem fog-e megszaporodni eggyel.

– Én nem attól félek – mondta Márton bácsi.

– Hát? – kérdezte atyám.

– Attól inkább, hogy az öcsém fiának oly fölös a tudománya, hogy ráadásul még ezt a szamarat is béveszik az iskolába.

– Az meglehet – mondám én is –, mert az ábécét Márton bácsitól tanulta.

Ilyenek s hasonlók hangzottak, úgyhogy versben-versben még Gumó is hátranézett, hogy vajon rajtam mulatnak-e ketten, vagy én nevetek a nagyobbakon. Így aztán nemigen vettük észbe az idő folyását, pedig közel egy óra is belételt, míg a Szent Miklós utca fejében megláthattuk a kollégyiom nagy házát. Ott a vénember Gumó szamarat béfordította egy kicsi kurta utcába, mert az iskola kapuja ott volt. Leszállván a helyemről, a tejet s a házi étket az öreg eldöcögtette a szekerecskén a Baromvásár utcába, mi pedig odairányoztuk magunkat a kapuhoz, hol három deák őrt állott szegletes kalapokban. Az egyik deák parancsolt, a másik béeresztett a kapun, s a harmadik egy nagy terembe kalauzolt minket, vagyis a vizsgálódás tetthelyére. Itt voltak még más fiúk is, nyilván a miénkhez hasonló szándékkal, bár nem többen, mint úgy húszig valók; hanem a szülőik ama fiúknak is ott valának, s tán az atyafiak közül is a ráérőbbek, mert egy gyerekre három meglett ember is jutott. Jórésziben összevegyülve álldogáltunk, s méregettük is egymást, csak néhány úrfiak állottak külön, drága ruhás úrasszonyokkal s úremberekkel együtt. Midőn úgy kilencre járhatott az idő, valahonnét két tógás nagydeák jelent meg közöttünk, kiket aztán jól megismertünk későbben, lévén az egyik Keresztes Mihály, s a másik Barra Dániel; vagyis fődeák és fizetést élvező felügyelő mind a kettő, mert azon esztendőre az ifjúság Keresztest választotta meg széniornak, s Barrát pedig kontrának, vagy amint mi nevezők, kontorásnak. Keresztes lomha mozdulatú, nagy bajuszú szőke ember volt, kinek a foltos köpönyege szinte a földet súrolta; Barra viszont himlőhelyes, eleven deák, ki a hegyes szemével még a madarat is le tudta volna lőni a faágról.

Hát ők ketten rendet csináltak.

Minket, kik tanulónak jelentkeztünk vala, nevünk szerint soroztak, és béültettek a három első padba, mely padok oly hosszak voltak, akár a templomban. Akkor két sort kihagytak, s a vegyes felnőtteket azon hátul helyeztették, hogy valami okból, talán nehogy súghassanak nekünk, el legyünk egymástól derekasan választva. Azon időre, midőn ez történik vala, mi ifjakul már jócskán megszaporodtunk, mert a második s a harmadik padban legalább harmincan szorongtak öszvesen, csak a legelsőben valánk kerek számban heten.

S én a legelső sor végén, éppen a hetedik.

Nem messze az orrunk előtt, magasított helyen, hosszú-hosszú asztal állott, mely zöld posztóval le volt ügyesen terítve; a zöld posztóra árkuspapirosak valának kirakva, s a papiros mellé tenta és pennaszár, hogy írni lehessen bármit, de főképpen ítéletet.

– Hüh, barátom, ez nem tréfa… – mondtam magamban.

Pislogni kezdtem hátra, hogy biztatásul legalább atyámat megláthatnám, de a fejemmel is neki kellett bátorkodnom, hogy meg tudjam találni. Ott ült a sereg közepében, egy fekete kalapos, viseltes úrasszony mellett; s hát a legnagyobb csodámra Márton bácsi terjeszkedik a másik oldala mellett. Meglátván engem, vagyis az esdeklő szememet, a vénember integetni is kezdett felém, meg-megmerítve biztatásul a fejét is, mintha kátyúból éppen szekeret rándítana ki.

Egyszeriben jobb kedvem lett.

Ennek ideje is volt éppen, mert amiközben az öregen időztem volna a szememmel, hát már vonult is az iskolai tanács, mind lebegő fekete köpönyegben, csak aki legelöl jött, az vala hosszú magyar ujjasban. Előrejöttek nagy őszi hallgatásban, és felültek sorjában a hosszú zöld asztal mellé. Legközépre a hosszú ujjasban lévő, kinek fehér szakálla volt, és betegséget szenvedő, halovány csontos arca. Ahogy későbben megtudhattam, mint másokat is megtudék, ez a fehérszakállas Zeyk Dániel volt, a kollégyiomnak akkor főkurátora, máskülönben az Ítélőtábla ülőmestere, s ama vasárnapi Zeyk Domokosnak az édesatyja. Jobbján a püspök ült, a főtiszteletű Antal János, ki akkor hetvenhat esztendős volt, mely nagy idő azonban csupasz és pozsgás arcáján nem látszódott. A püspök mellett ama Bolyai Farkas ült, kiről oly sokat beszéltünk vala vasárnap, de még többet is beszélhettünk volna, mert két csillagszemével és nagy omló ősz hajával olyan volt, mint a valódi látomás. Bolyai mellett Török Jánosnak adtak helyet, ki abban az esztendőben legfőbb jegyző és tanvezető volt, s majd későbben szabadságunk vértanúja. Másik felől, vagyis a főkurátor uramtól bal kézre, ott ugyancsak hárman sorakoztak egymás mellett. Mégpedig elsőbben Szász István, a kollégyiom rektora s majdan az iskolai honvédőknek mesterük; utána Ercsei János, ki a Haynal-majorban vasárnap már szintén járt vala; s harmadikul pedig Dósa Elek nagy jogi doktor, ki Wesselényi Miklósnak oly belső embere volt, hogy biztatására a nagy hadakozó nevezetes iskolát létesített Makkfalván.

Így hát ezek a nagyok is heten voltak fent a zöld asztal mellett; s ahogy a szemem futkosott rajtuk a nagy csendben, bizony futkorászott bennem a kevés tudomány és a jóravaló reménység is, hogy vajon hova tűnhetnék el. Hanem mielőtt elbújhattam volna, a helyéről felállott a vizsgáló tanács, s felállottunk mi is a közönséggel együtt. Akkor Török János kinyitotta a Bibliát, minek egy helyét falevéllel megjegyezte volt, s fennhangon azt olvasta belőle, Lukács évangélioma szerint:

 

Aki gyertyát gyújt, nem födi azt bé edénnyel, sem az ágy alá nem teszi, hanem a gyertyát az ő tartójába teszi, hogy a bémenők lássák a világosságot.

 

Úgy legyen! – mondák mindannyian.

S ismét leültünk.

Akkor Török János tanvezető úrnak listát tett elejébe Keresztes szénior, s Török uram felolvasá abból hetünknek neveit, kik sorjában így következtünk: Bartalis István, Bong Ferenc, Deák Farkas, Könczei Albert, Kutyavetyi Bálint, Lőte József és Madár Vince. Mialatt e neveket, a maga hathatós udvarhelyszéki hangján Török tanár a fülünkbe eregeté, az öreg Peták suhant által az én emlékezetemen, s a nevek helyett inkább csak kondulásokat hallottam, nem ismervén még osztályos társaimat. Egyedül csak Kutyavetyi telepedett meg akkor a fülemben; de későbben mind a többiek is, mivel hogy nemcsak a tanács előtt kínlódánk együtt, hanem lakni is együtt tesznek vala később. Kutyavetyi is nyilván csak azért ragadott bennem, mert emlékeztem marcona atyjára, ki vasárnap fújtató lovon rúgtatott a majorba. De ha így történt is, jól volt az így; s különösen kegyes volt a sorsnak az a rendelése, hogy nekünk hét fiúknak a jövendőjét nem mutatta meg ama percekben, mert ha megmutatta volna a sok rettenetet, börtönben sínylődést s a hét közül háromnak halálát, hát akkor könnyen úgy jártam volna a zöldasztal előtt, mint a riadó madár, ki nekiront az ablak üvegének is.

Így azonban csak füleltem, mint messzi tisztáson s első füvön a csikó; figyeltem a kérdéseket, miket szegény Bartalisra hullatni kezdettek: sajnálkozván is fölötte, ki ha ezt tudja vala, nyilván Bibarcfalván veszteg ült volna tovább. De az idő hamar futott, ami nagy segítség volt a bajban; sőt érkezett más könnyebbülés is, nevezetesen a mulatság, mert Kutyavetyihez érkezvén a tanács, az úrfi minden kérdésnél úgy tett, mintha neki semmi volna okosan felelni, de bezzeg a választ mindig a persely mellé tette. Például a szent históriát tudakolván tőle, azt kérdezték:

– Ádámnak hány fia volt?

– Egy – felelte Kutyavetyi.

– Mi volt a neve?

– Lajos.

Még a professzor tanárok is derűbe enyhültek, hátul a közönség pedig jól nevetett. Gondolván a püspök, hogy valamit melléje értett a fiú, így szólott hozzá:

– Kedves fiacskám, te melyik Ádámról beszélsz?

– Fülei Ádámról – jelentette Kutyavetyi.

– Az kicsoda?

– Hát a lókereskedő!

Ismét nevetett mindenki, de a püspök tovább folytatta nagy jósággal:

– Jól van, kedves fiacskám, csakhogy mi nem Fülei Ádámot kérdeztük tőled, hanem a bibliai Ádámot, az első embert.

– Azt nem üsmertem – mondta Kutyavetyi.

Hát erre még a püspök is intett, hogy a fiút hagyják meg Fülei Ádámnál, ők pedig menjenek tovább. Rá is mentek Lőte Józsefre, ki bár illyefalvi lévén, mégis szótalan fiú volt, mert ha nem tudott valamit, akkor egy mukkanást sem tett, hanem csak ült a helyén magába csombolyodva, mint egy kedves kölyökkutya. S még okos is volt az ő puha szótlansága, mert a tanács hamar megunván a likas beszédet, reám fordítá a sort, mint a hetes nyájban az utolsóra. Mivel a rend kívánata szerint legelsőbben az a tanár kérdezett, ki széltében ült balfelől, Dósa Elek szóla hozzám, megkérdezvén tőlem, hogy micsoda helyről jöttem. Midőn Berecket megmondám neki, rögvest azt kérdezte:

– Bereck milyen város?

– Véghelyi mezőváros – feleltem.

– Ki kormányozza az ily mezővárosokat?

– Tanács kormányozza, melyet az esküdt közönség választ.

Intett is, hogy ő meg vagyon velem elégedve; s így Ercsei János következett reám, ki bölcselő lévén, azt kérdezte:

– Mi különbség van harag és indulat között?

Ejnye, gondoltam magamban, ezt a Peták „Kis Tüköréből” kifelejtették volt; de félelem helyett inkább a méreg harapott meg.

– Érezni lehet – feleltem kurtán.

– Miképpen?

– Úgy, hogy az egyik mord, s a másik üt.

Ha nem is egészen, de nagyjából tetszett neki, hogy így válaszoltam, mert mosolyogva intett Szász István rektor uramnak, hogy a szót általadja neki. Rektor uram, ki a magyar nyelv művelésének és a históriának volt a tudója, így kezdé velem:

– Milyen hangzók vannak a magyar nyelvben?

– Magányhangzók és mássalhangzók – ejtettem oda.

– Minők a mássalhangzók?

– Oly hangzók, melyek egyedül nem érnek semmit.

Elnevette magát, de valahogy úgy, hogy abban mind a ketten benne voltunk: én azért, mert igen leszóltam a szegény mássalhangzókat, ő pedig azért, mert rektor lévén, a többinél bátrabban nevethetett.

– Ki szerzett hazát a magyaroknak? – fordult által a históriára.

Hát ennek a kérdésnek magamban igen megörvendtem, mert az otthoni „Tükör”-ből a nyelvemre ragadt volt egy vers, mit Vörösmarty Mihály írt vala azelőtt húsz esztendővel; s nem is tétováztam, hanem mondani kezdtem:

 

Nézz Árpádra, magyar, ki hazát állíta nemednek;
Nézd s tiszteld képét Álmos fejedelmi fiának!
Őt magas Ung mezején vérontó férfiak és bölcs
Hadvezetők szabadon választván harcos urokká,
Bátor örömriadás közepett pajzsokra emelték.

 

Tovább nem is mondhattam, mert a püspök, ki addig is növekvő módon bólogatott, a pajzsra emeléskor egyszerre közbeszólt, jelest mondván az eszemre. Azzal által is engedtek Bolyai uramnak, kitől a legjobban féltem, mert egész valója azt sugározta, hogy igen sok tudomány lakozik benne.

– Hát kedves fiam, számvetést tudsz? – kezdé Bolyai.

– Egy-egy kicsit – válaszoltam.

– No, akkor a négyből vegyünk el kettőt, s adjunk hozzá nyolc fertályt.

– Megvagyon – mondám.

– Mi az eredmény?

– Az eredmény az, hogy hiába dolgoztunk.

– No, mért?

– Azért, mert csak a négynél vagyunk.

Hát erre a nagytudó ember csak a szemét járatta fényesen meg, hogy ez neki elegendő volt; s már jöhetett Török János uram, ki a földabroszról a Vörös-tengert s annak bibliai nevezetességét, majd pedig a természethistóriából a kakukkmadarat kérdezte tőlem. Mivel az egyikre könnyű volt felelni, s a kakukkmadarat mindenki tudja, igen megkönnyebbültem, hogy immár vége szakadt a vizsgálódásnak. De hamar találtam örvendeni, mert a főkurátor Zeyk Dániel, ki egész idő alatt meg sem pisszent, most felemelte nagy sárga kezét, hogy szólani kíván.

– Ki most a király? – bökött felém a szakállas fejével.

– Ötödik Ferdinánd – feleltem.

– Őfelsége! – javította hozzá.

– Bizony, s Isten kegyelméből! – taszítottam én is még feljebb Ferdinándot.

Hát ezzel a feleresztett füsttel aztán bé is tetőztük a vizsgálódást, ami hetünket illetett, mert a tanács tagjai egybegyűjtötték véleményüket, s Török János uram kihirdette, hogy valahányunkat felvettek az első gimnáziomi osztályba, amit közönségesen német osztálynak neveztek. Még Kutyavetyi Bálintot is oda vették fel, pedig őt a tudománya után csak az első vagy a második magyar osztályba kellett volna, ahol a gyengébbeket több tudásra edzették. Én azonban panaszt nem szólhatok, sem Deák Farkas nem szólhatott, mert minket nem közönségesen soroltak a német osztályba, hanem atyáinkat rektor uram a zöldasztal elé szólította, s ott megdicsérvén őket, hogy mily fiakat neveltek, előbb a főkurátor Zeyk Dániel, s majd utána a többi is mind kezet fogott vélök. Látván atyámat, hogy az öröm pírja festi meg az arcát, s hogy minő büszke módon veti hátra engedetlen haját, hát az én szemem úgy könnybe lábadott abban a nagy boldogságban, mintha én lettem volna neki az atyja. De bezzeg az iskolai tanácsot éppen ennyire nem nyomta el az érzés, mert a máriás aranyat mint felvételi díjat nekünk is meg kelle fizetni.

Megfizettük, s kifelé kezdtünk vonulni.

Márton bácsi az ajtóban várakozott reánk, s midőn megfoghatásig jutottam hozzá, szeretetből a hónya alá akart volna vonni, csakhogy én oda már nem fértem el. Erre a szót vette elő, azzal dicsérvén engem, hogy már kalendáriumot is csinálhatnék, oly sokat tudok. Így hárman az udvarra érkezvén, hát Gumó szamár az üres szekérrel ott áll az udvar közepén, s egy sereg deák körülötte múlatja az időt.

A vénember igazát látta teljesedni.

– Ugye, mondtam – kiáltott fel –, hogy érdemed alatt a szamarat is béveszik az iskolába!

Nekünk nem volt bajos jó nagyot nevetni, ami még akkor is tartott, midőn Gumót kiszabadítottuk a deákok gyűrűjéből, s kijutottunk a kapun az Ebhát utcába. Vártam, hogy lám, a menéssel most miképpen leszünk, mert inkább haladtam volna atyám mellett, mint ismét felüljek a szekérre. Ez aztán így is lett, sőt ennél is jobban, mert Márton bácsi sem ült fel a szekerecskére, hanem a szamár gyeplőjét a lőcs végibe beléakasztotta, s jőni kezdett velünk a szekér előtt, hátra-hátranézvén versenkint a szamárra, ki kezesen lépegetett utánunk.

A délebédünk is érdem szerint volt.

Hanem vasárnap délben még annál is jobban ettünk, mert az iskolai diadal emlékére Róza kisasszony vendégül tisztelt minket, vagyis négyünket valahányan. Együtt is főzte Györgyina nénivel az ünnepi étket, s a nevezetes eperfa alatt velünk élvezte a lakodalmat, mit a mássalhangzók ültek a magánhangzókkal. Gondolni lehet, hogy a jó eledel mellett a barátság is nagy volt, bár az ilyen barátság tarka s még igen éretlen vala abban az időben, mert hiszen az életnek más-más rekeszében üldögéltünk, lévén Márton bácsiék zsellérek, s mi atyámmal szegény és szabad székelyek, míg ellenben Róza kisasszony úri renden való. Ez meg is látszott, folyván a szó, mert ki-ki más betűre tette a pontot, vagyis Róza kisasszony a német sérelmeket panaszolta legjobban, atyám a magyar nembéliek széjjelszakadozását. Márton bácsi pedig a zsellérek állapotát, ámbár neki nincsen rossz dolga, mondá nyájasságból.

Mindenkin enyhíteni kéne, azt beszéltük.

– De mely módon? – kérdezte atyám.

Találó kérdés volt, mert mint érett gyümölcsök alatt midőn a fát megrázzák, úgy kezdettek hullani Róza kisasszonyból is a szavak. Tüzelő, okos szeme közöttünk röpködött, mint egy buzdító madár, s úgy kezdé mondani:

– Minden jó magyar dolognak kezdete, hogy függesszük szemünket nagy embereink arcájára, hadd lássuk, azok mit prófétálnak minekünk. S ami közjót mondanak, azon igéket írjuk zászlóinkra, s ily módon nem fogunk tévedezni. Mert mit mond a szívünk nagy szomszédja, a mi Wesselényi Miklósunk? Azt mondja valójában, hogy minden bajunkat, ami magyar voltunkat belsőleg sorvasztja, s ami a nemzetiségek felől külsőleg veszéllyel nyomja, mindazt csak úgy tudjuk orvosolni, ha bátor újításokat teszünk valóvá, haladván az idővel. Vagyis tegyük a szegény népet jobb állapotba, s legyen egység a magyar között, úgy is, mint Magyarhon és Erdély között. Lám, Teleki Domokos is bévette ezen gyökeres igazságot, oly írást bocsátván közre Unió címén, melyet minden reménységünk csillaga, Kossuth Lajos is magasztalt az ő újságjában; sőt Eötvös József is meghirdeté azokat, midőn a tavaly oly országra szóló módon emlékezék meg nagy hazánkfiáról, Kőrösi Csoma Sándorról, a tudós Akadémia színe előtt.

– Atyám ismerte! – jegyzém szava közé.

– Csak a szülőit s a bátyját – javította atyám.

– A gyarló testnél többet ismer, ki az igazságot ismeri – folytatta magas lánggal Róza kisasszony. – Mert, ugye, Kazinczy Ferenc meghala, de a levelei, miket Erdélyből bocsátott közre, igazságukkal jobban ösztökélnek, mint valaha. Vagy tekintsünk Kölcseyre, ki ugyancsak nemrégen hagyta el árva földi honát: vajon manap nem él-e jobban, mint él vala eleven korában?!

Kimondván eme szót, nagy lelkesülten felállt, és így folytatá Kölcseyt:

 

Szép Erdély barna fürtű
Leánya, hű anyám,
Tekints az égi lakból
Még egyszer vissza rám.
Im, elhagyott hazádon
Pusztúlat átka leng:
Erdély ledőlt s fölötte
Fiad keserve zeng.

 

Amint végezheté, reá mondottam én is:

 

Hová jegyezzem én fel sorsodat;
Kinek kiáltsam, mily szép és szegény vagy?!

 

Egyszerre mindenki úgy tekintett felém, akár egy verébre tekintett volna, ki csip-csip helyett pacsirta módján szólalt meg.

– Te ezt honnét tudod? – kérdezte atyám.

– Hát az Erdélyi Hiradó-ból, mit tegnap vettünk.

– Az is Kölcsey szerzeménye?

– Nem az övé.

Kicsit már borzos voltam, hogy a püspöktől kezdve immár mindenki engemet akar vizsgáztatni; s ezt Róza kisasszony tapasztalá meg legjobban, mert nem ismervén a természetemet, tovább tudakolta a költeményt.

– Ki szerzette hát? – kérdé fogósan.

– Okosabbnak nem mondom meg – feleltem.

Egymásra néztek, hogy vajon mit kéne tenni velem, ki oly parlagi módon feleltem a hölgy-kisasszonynak. Kérdezzenek meg ismét, vagy fenyítsenek meg talán? Fenyíteni senki sem akart, mert atyámon kívül azt mindenki szégyellette volna; atyámnak pedig titkon még tetszett is, hogy van egy kicsi fullánkom; viszont kérdezni ismét, hát azt reménnyel csak az tehette volna, aki megadja magát, hogy nálamnál nem okosabb.

Hanem az Isten úgy akarta, hogy Gumó szamár abban a percben bőgjön egyet.

– Erdélyi János! – kiáltottam a szamár felé.

S így megfelelvén a kérdésre, olyan jól egybevágott minden, hogy nemcsak a baráti kör kezdett nevetni, hanem nevetett volna bárki más is, kiben az egészség még jól megvagyon.

– Ily mulatságért Vallon uram egy garast is fizetni fog – mondta Róza kisasszony, még mindig vidulva rajtam és Gumó szamáron. Hát egyéb sem kellett, mint az én látatlan deák gazdámat emlegetni, mert atyám a figyelmével rögvest megragadá Vallon uramat, hogy hol és mikor lehetne látni, mert haza indulása előtt engemet egészen el akarna rendezni.

– Olyan kicsi buba vagyok? – találtam szólni.

De ezt a belészólást már atyám is megelégelte, mert nemcsak a szemét villantotta reám fenyítőleg, hanem szóval is megmondta, hogy várjak a bőrömben egészen addig, amíg engemet kérdeznek.

No jó, gondoltam magamban.

S nem szóltam semmit, pedig kedvem lett volna megkérdezni, hogy az eldugaszolt szavam után ne küldjem-e el a fülemet is sétálni a Maros partjára; vagy ne szalasszam-e előre a két szememet aludni a közelgő éjszakára. Mert akkor a némaság mellé nem hallanék s nem is látnék semmit. De jobbnak gondoltam, ha most csakugyan nem mondok ilyesmit, hanem hallgatok. S ez nem is került nagy megerőltetésbe nekem, mert a bántalomra eléggé megbogosodtam vala. Így aztán egy mukkanást sem tettem, midőn Vallon uramon s rajtam tartósan időzve, mindenki tudott valami bölcset mondani; sőt a távoli jegenyéket méregettem még akkor is, amikor összerakták azt a tervet, hogy atyám menjen el a náznánfalvi kúriába, mely a Vallon uramék otthona volt, s ott beszélje meg a sorsomat, nehogy aztán egy rostalyukon találjak kiesni a jövendőből.

Márton bácsi pártomra akarván állni, akkor megjegyezte:

– Menjen el Vince is!

Atyám reám tekintett, de oly okos volt, hogy nem szólt.

– No, elmégysz? – kérdé a kisasszony.

– Még eleget láthatom Vallon uramat – feleltem.

Mivel ebből is láthatták, hogy azon ültükben velem sokra nem mehetnek, többé szólásra nem is kértek, hanem kevés ideig még lelkesítették egymást, bízván a magyar jövendőben; majd aztán keresztül-kasul köszönömet mondogatva, megbontották az asztalt.

A kisasszony elment az udvarházba, Márton bácsi az istállóba, Györgyina néne pedig béesett a házi teendők közé.

Így csak atyámmal ketten maradtunk az eperfa alatt.

Darabig hallgattunk.

– Így nem lesz jó – mondta végül atyám.

Tudtam, hogy mire mondja, de nem akartam elérteni.

– Nagyot nem vétettem – feleltem nagyjából.

– Kicsiből lesz a nagy.

– Igen, ha más előtt réguláznak engem.

– Ki az a más?

– Hát a hölgy-kisasszony!

Rögvest mosolyra derült az atyám arca.

– Hát ő nem Gábor Anna! – mondta.

– Ő nem, de engemet is számítani kell.

– Te még senki vagy.

– Senki, de férfiú! – mondtam.

Hát erre úgy kezdett nevetni atyám, hogy felállt, s a különböző égtájak felé hajlongott is nevettében.

Így szállott fel a köd, ami aznapon kettőnk közé ereszkedett volt; s elmúlott még az a baj is, ami nem volt. Másnap aztán a Dé lován elment atyám Náznánfalvára, s onnét csak estére jött haza, mikor is igen jó kedve volt, közel járván valahol a borhoz. S hogy nekünk is jusson valami az örömből, elmondá, hogy Vallon uraméknál megnézte a gazdaságot is, miből tanulni lehet; s megnézte főképpen a tenyésztett lovakat, melyek a szívében most is ágaskodnak.

– S hát deák uram? – kérdezte Márton bácsi.

– Földhöz verém – mondta atyám.

Így tudók meg, hogy ők elmentek ketten az udvarház rengeteg kertjébe, hogy ottan megnézegessék a szabad lovakat; de az ifjú Vallon úr elunván magát a kóválygásban, hősködni kezdett, s birokra hívta atyámat, ki aztán úgy a földhöz teremtette őt, hogy deák uram csak a hosszú haját is fél óráig rendezgette utána. Az ilyen s más dolgokat mind elbeszélte, csak éppen rólam nem szólott, gondolván bizonyosan, hadd fúrja a kíváncsiság az oldalamat. Könnyen böjtöl azonban, ki nem szereti a húst; s így ismét a vénember kérdezte meg, hogy engemet helybe tett-e atyám.

– Az egyezség megvan – mondá a kérdésre. – Vince minden héten egy garast fog kapni mint megérdemelt pénzt; valamint egyazon étket deák urammal és szükséges gondozást a ruházatban.

– Csak úgy is legyen! – mondta ismét az öreg.

Szava árnyékot vetett reám, de én azt az árnyékot visszafordítottam atyámra, szólván is végre:

– Ha nem lesz úgy, atyám ismét a földhöz veri.

Ez volt az utolsó szó, amit ebben a dologban ejtettünk, mert másnap készülődni kezdett atyám, hogy nálam nélkül s a jó eredménnyel hazamenjen. Az aranyló őszi tájon elmendegéltünk bé a városba, hol kedves anyámnak ruhára való kelmét vásároltunk s olyan csizmácskát, minek a szegélye piros volt; Lázár bátyámnak halformájú vasnyelű bicskát s egy zöld kalapot, melynek magyaros zsinórja lefittyenve harangozott hátul; Márton papnak egy fából faragott, kényszeredett Jézust vettünk, s az öreg Petáknak azt a Magyar Athénás című hasznos könyvet, mit Bod Péter tudós földink írt vala.

S belőlem telt ki mindeme portékának az ára is, mert ha én megkutyáltam volna magamat, s nem leszek szolga tanuló, akkor bizony annak a Cé lónak az ára nem ilyenekre, hanem mind az én eltartásomra fordult volna. De amint látám ezt a sok szép holmit, s elképzeltem azon igaz örömet is, melyet a jutalmazottak otthon érezni fognak, jövendő szolgaságomra fény is derült valami, bár ismeretlen zegzugaiba még nem láttam belé.

No, aztán szeredán, eltöltvén velem s a majorban jó tíz napot, atyám csakugyan útra kelt. Valamit gondolt magában, nem az ő Dé lovára ült, hanem arra a vegyes úti és ajándékos málhát helyezte fel, míg maga a Dongóra szállott. Azonban bárminő gondolatból cselekedett így, lelkemnek javát szolgálta azzal, mert ily módon az én Dongó lovam nem távozott árván, mint ahogy én maradtam. Mert bizony bennem úgy megáradt a szomorú bánat, hogy az ágrólszakadtak gyöngye lehettem volna. Tettem azért magamat, hogy vidám vagyok, s hogy jobban nem is lehetne, mint ahogyan van. Mentem nagy igyekezettel a Dongó mellett, végig a füves udvar útján, kísérvén atyámat, ki fent ült a meggyszínű gangos lovon.

A roggyant kapunál maradtam el.

Onnét néztem még egy darabig, hogy atyám a két lóval miképpen vonul tova, szembe a gazdagon aranyló nappal. Végig az úton a pornak kis csokrai nyíltak a lovak lába nyomán, körül fürdöttek a dombok, s atyám egyre távolodott, fején a két kalappal, mert kímélés céljából a magáéra borította volt a zöldet is, melyet Lázár bátyámnak vettünk vala, s melynek a magyar zsinórja hátul bojtosan lengett alá.

Atyám távolodott.

Elsőbben a bojtok merültek el, nem tudván látni már, hogy vajon ingatja-e azokat még a gyenge őszi szél. Aztán elapadt a Dongó tetején atyám, s véle lassan a lovak; s majd a dombok között minden odalett.

Magamra maradtam.

– Elmene? – kérdezte Márton bácsi.

– El – mondtam.

Györgyina néne egy virító nagy almát adott nekem, amit a rozoga asztalra tettem, ott az eperfa alatt. Magam is leültem lassan az asztal mellé, s le velem szembe a vénember is.

– Olyan az ember élete – mondá az öreg –, mint egy óriási nagy mező. Némelyik perc virágnak felel meg. Van sok, mely nem egyéb, mint a fűszál. Más percek bódító növények vagy éppen mérgesek; de vagyon burján is, kinél több s kinél kevesebb.

– S a válás perce, az mi? – kérdeztem.

– Lehull egy virág – mondta az öreg, majd utána tette: – Úgy lesz a gyümölcs, hogy lehullanak a virágok.

Szép volt, amit mondott, de gondolkozván rajta, egy kicsit olyan volt, mint a fekete hajban a fehér hajszál. Még Györgyina nénében is derenghetett valami efféle, mert árnyék gyanánt ide-oda járván mellettünk, egyszer azt mondta a vénembernek:

– Ne terheld bölcsességgel azt a fiút!

Hát többé nem is terheltük egymást semmiféle világi malaszttal, hanem kimentünk a gyümölcsöskertbe, s ott haszonra fordítottuk estig az időt.

Attól kezdve aztán igen megcsendesedtek nekem a napok, mert az öreg helyett úgyszólva én lettem a majorban a mindenes. Igaz, fájtatta is szegény a derekát s az öreg lábait, de lesz vala bárminő egészséges, akkor is a szolgálatommal könnyítettem volna rajtuk, hogy a szíves gondozást emígy is viszonozzam. Úgy kiszorítám hát hamarosan a vénembert a munkából, hogy a más héten már a tejet is én hordtam bé Gumó szamárral a Baromvásár utcába.

Sokat tettem a kertben is, kivált a gyümölcsök szedése dolgában.

Midőn látta Róza kisasszony, hogy miképpen forgódom, még jobban a gondjába vett engem, pedig addig is figyelmében tartott volt eléggé. Most azonban könyveket is hozott nekem, amikből az eszem gyarapodni tudott; s számon tartotta az iskolai szabályokat is helyettem, nehogy a tanulás dolgában valami mulasztás következzék.

Így tudtam meg, hogy a hónapnak huszonegyedik napján lesz a törvényolvasás, vagyis akkor kell majd bévonulnom a nagy kollégyiomba.

Csak Vallon uramról nem esett szó.

Hanem a róla való hallgatás nem azt jelentette, mintha a mennyek országába költözött volna már, vagy mintha csorbát szenvedett volna véle a terv. Bizony egyik sem történt, mert eljött a váratlan nap, amikor elevenen láthattam, mégpedig az iskolai kezdet előtt két nappal. A találkozás nem volt akármilyen, hanem illendő a Vallon uram személyéhez s egy kicsit az enyémhez is.

Vagyis az történt, hogy az említett napon, úgy délebéd után jóval, én általmentem a szomszédba, nevezetesen ahhoz a zsinóros öreg magyarhoz, aki útba igazított volt minket, amidőn kerestük volt atyámmal a Haynal-majort. Gondoltam, végre megköszönöm neki az ő nyájasságát, s egyjárást megmondom azt is, hogy a major kapuján nincsen semmiféle galambház, sem a környékén Sásvári-malom.

Ezt meg is tettem.

Eltöltvén egy kedves órát együtt, az öreg zsinóros még korai csamiga szőlővel is megajándékozott engem, mit kötény híján a kalapom fejébe rakott. Menet hazafelé jó ízzel szedegettem az édes szőlőszemeket a kalapomból; s ahogy mentem s szedegettem, hát egy fiákerkocsit pillantottam meg, mely a major előtt állott, kicsit a roggyant-kapun innét. Maga a kocsis nem a bakon ült, hanem a düledező lovak mellett nagy huzavonában állott egy úrforma férfiúval.

No, odaértem, s megállottam mellettük.

A kocsis szakállas öregember volt, elkopott kaputos kabátban. Elviselt kalapját, ami nagyfejű cilinderkalap volt, féltő módon a kezében tartotta, s folyton azt mondogatta, hogy mesés kalap az. Nagy nevetésekben volt, aki vele szemben állott, s igen jómódú ifjú lehetett, mert feszes ruha és drága köpönyeg lengett rajta. Fekete haja a válla közepéig ért, nagy fénylő szeme volt, és gazdag bajusza. Különben vékony és eleven ember volt; s még eléggé ifjú is, bár a tejfogai már lehettek huszonöt évesek.

A kalap fölött vívtak, erősen alkudozván.

Már két ezüstforintot is ígért a fekete ifjú, pedig az tetemes pénz volt, mert járó forintban ötöt tett akkor. Hanem a kocsis akkor sem engedett, hanem a két ezüstforint mellé azt találta ki, hogy az úr adja még ráadásul a maga kalapját is.

Így aztán meg is egyeztek.

Ifjú garabonciás uram tréfás örömmel fejére tette a hitvány cilindert, s nagyokat nevetve, megindult bé a majorba. Látván azonban, hogy én is a nyomába szegődöm, azt kérdezte tőlem, hogy mit keresek ebben az udvarban.

– Itthon vagyok – szóltam.

– Mi vagy itt, házőrző kutya?! – mondta.

Hát ez úgy megütött engem, hogy még az agyam is megsajdult a bántalomban; de egyebet nem tudtam tenni, csak éles mérgemben ezt vetém vissza:

– Hol farkas jár, kutya is kell oda.

S hogy ennyit mondhaték, csodát tett az is, mert a mérgem oly hirtelen tűnt el, mint ahogy belém csapott vala. Ugrottam vidáman egyet, s megkerülvén a garabonciás urat, szaladni kezdtem a szolgaház felé.

– Hova futsz?! – szólt utánam.

– Az úr lelke után – kiáltottam vissza.

Ezzel aztán el is szakadtunk egymástól, de nem sok időre, mert amit nem mertem volna gondolni, az történt. Vagyis egy félóra múlva hát hozza őt Róza kisasszony, kalauzolván egyenesen a szolgaház felé. Kicsit megijedtem, hogy talán a hegyes szavaim miatt jönnek, de még ennél is rosszabb történt, mert így szóla hozzám a hölgy-kisasszony:

– Hát itt van a te deák urad, Vallon Zsigmond úr.

Szíves szavakkal béajánlott engemet is, de Vallon uram hallgatott arról, hogy már vala találkozásunk, s hogy miket mondánk egymásnak. Gondoltam, ha ő nem emlegeti, én is úgy teszek, mintha feledtem volna. Így aztán nem ejtettünk pettyet az ismeretségre, hanem nyájasan néztünk egymásra, majd ők eltávoztak.

Aztán eljött a nagy nap is.

Én a kisasszonnyal mentem, aki úgyszintén jelen akart lenni a nagy kezdeti ünnepségen. Reggel kilenc órakor már mind együtt voltunk egy óriási nagy teremben, legalább ezer vegyes fia a kollégyiomnak. Bégyűlt az egész tanári kar is velünk szembe a zöld asztal mellé; majd Török János uram zsoltárt fúvatott azzal a sok emberrel, utána pedig Szász István rektor uram buzdító beszédet mondott, minek a végén fogadalmat tettünk az Isten szolgálatára, a haza hőn szeretetére és a koronás Ferdinánd hűségére.

De amit sohasem tudok felejteni, amíg csak élek, az a magasztos dolog csak akkor következett. Ugyanis az a kilencven tógás deák, kik észre és becsületre a legjobban kitűntek, s ennek folytán a közjó erején tanultak, hát azok mind előregyűltek a zöld asztal köré, mely úgy zöldellt az ő gyűrűjökben, mint egy kis hegyi mező, a szélein benőve professzorokkal mint ritka fákkal; s körülötte pedig a fiatal sűrű erdő, melynek a tüzénél hazánk melegedni fog.

Akkor a középre állott Kelemen József úr, ki megejtő szép ember volt, s még javában ifjú, mert csak abban az esztendőben választák professzor tanárnak. Vadonatúj fekete palást volt rajta, minek a piros bélése itt-ott kivillogott, s minő bélésű palástja másnak nem is volt senkinek. Arcáján két rózsa vala kétfelől nyílva, s a szeme oly tűzben égett, minek hamva és füstje nincsen. Végighordozá tüzét és rózsáit a mi sokaságunkon, majd elkezdé az ő ékesszólásával és elmondá nekünk a Hymnus-t, mely „a magyar nép zivataros századaiból” vala költve. S a nagy csendben, midőn már elszállt a költemény, azon eseményt hallatta velünk, hogy a Hymnus szavait Magyarhonban dallamra fűzték. A kollégyiom elsőnek tudván meg eme örvendetes hírt, a kilencvenes deákok megtanulták az éneket, s mint nemzeti imádságot ők fogják most erdélyi földön legelsőbben énekelni.

S felállván mind a professzor tanárok is, énekelni kezdték a haza deákjai:

 

Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!

 

Mint a templomban, midőn nem szól senki, hanem tiszta arccal és lehajtott fejjel távoznak az emberek, úgy széledénk mi is utainkra a Hymnus után. Első volt, hogy ki-ki szállásába szállott, hogy ott a helyét megtudja, és egyet-mását magának rendezze. Minket, kisebb tanulókat, a bejárati részen telepítettek meg, vagyis az Ebhát utca felől; s én abba a szobába kerültem ottan, amely közönséges 7-es számmal volt megjelölve, minek folytán Arabus hetesnek hívták azt a szállást. Társaim azok voltak, akikkel a vizsgát együtt állottam volt ki, s kiket azon alkalommal a nevükkel fel is soroltam; s no, még egy Horváth Mihály nevű fiú, ki orbai-széki származású volt, Telek községből. Ezzel a Horváth Mihállyal együtt tehát nyolcan voltunk, de ehhez a nyolchoz hozzá kell tennem kilencediknek az elsőt, vagyis a szobafőnököt, kit régi szokás szerint primáriusnak kellett nevezni. Mivel az ilyen primárius korosabb tanuló szokott lenni, mi is egy Koncz József nevű bözödi főnököt kaptunk, ki már felettünk hárommal a rétorikai osztályba járt.

Ez a mi lakókamaránk, vagyis az Arabus hetes, tégla formájú és fapadlós szoba volt. Bütüjével az Ebhát utcára rúgott, hova egy ablak is nyílott belőle, mely ablak igen becses volt, egyetlen lévén, mint a ritkaság. Nappal öt ágy volt a kamarában, s éjjel kilenc, pedig esténként egy ágyat sem hoztunk bé, s reggel sem vittünk ki egyet sem. Vagyis fias ágyak voltak, amit úgy kell érteni, hogy mindegyik ágy alá béjárt karikalábon egy kisebb, melyet este kihúztunk alóla, s reggel pedig bészekereztettünk alája. Így a hosszabbik fal mellett két-két ágy állott kétfelől, míg az ötödik az ablak alá vala helyeztetve. Ennek az ötödiknek a fia nem szolgált, mert egyedül a primárius ágya volt az, vagyis ama ösztövér és nagy orrú Koncz Józsefé, kit már fel is említettem.

Ágy dolgában én Könczei Alberttel kerültem össze, ki úgyszintén kézdi-széki fiú volt, mégpedig a szentléleki iskolamesternek a fia. Ez a Könczei oly szelíd és ábrándos fiú volt, mintha reggelenkint szenteltvízzel mosdott volna abban a református iskolában; s mivel időre és termetre is kisebb volt nálamnál, neki osztódott a fiók-ágy. Mellettünk az a szótalan és gomolyag Lőte József feküdt, és az orbai-széki Horváth Mihály, kinek egy Károly nevű bátyja, ki aztán vértanú is lett, ugyancsak akkor járt néggyel magasabban, vagyis a poétikai osztályba. A másik oldalon Bartalis István és Bong Ferenc aludtak, kiket már akkor egybe vetett a lappangó sors, hogy aztán a későbbi időben, a haza romlásának a láttán, ugyanazon sors el is eméssze mind a kettőt. S végül a mellettük levő ágyhoz Deák Farkas és Kutyavetyi Bálint telepedett, kik mind a ketten úrfiak voltak, de nem is fértek össze, mert Deák Farkas igen meggondolt, szabályos fiú volt, Kutyavetyiről pedig tudni lehet, hogy minő hadonász kölyök.

A primárius ágya mellett, lábtól a sarokban, egy tömzsi vaskályha állott, minek hosszú és igen kanyargós kürtője volt. Szinte cifraságnak is béillett volna ez a kürtő, mely amellett valóságos ezermester is volt, mert szép őszi estéken macska helyett dorombolt nekünk; szellőben sírt és vinnyogott, mint egy rakás kutyakölyök; kisebb szelekben a kísértetek üzeneteit gyűjtötte egybe, majd pedig erősebb északi szélben bő füstöt pöfékelt. A másik sarokban, vagyis az ágy feje mellett, nagy hasú agyagkorsó feküdt, tele ivóvízzel s a nyakában egy csuporral, melyből közösen ittunk.

Így voltunk.

Kezdetben adódott baj is elegendő, főképpen a primárius természete miatt, mert ennek a mi Koncz Józsefünknek olyan szokása volt, hogy a szálka miatt folyton háborúzott, de a gerendára ügyet sem vetett. Ha például a kalapunkat ide vagy oda tettük, s nem a mondott helyre, akkor a szegény kalapot lepofozta a földre, s gyakorta a földön is rugdalta. Az ivócsuprot is ha nem találtuk a korsó nyakára visszaborítani, oly méregbe hevült, hogy még a saját vallását is gazolta. Jól megismervén azonban az ő szálkás természetét, hamarosan a véle való békétlenséget közel a semmire apasztottuk, amit úgy vittünk végbe, hogy jórésziben bétartván a kamarai rendet, inkább oly csínyeket tettünk, melyekben ő is szíves részes lett velünk.

Ilyen volt, mint első cselekedet, a Kutyavetyi eltemetése és feltámasztása.

Ez pedig úgy történt, hogy az egyik este titkos tanácsot tartottunk Kutyavetyi felől, ki hazulról nagy nemesnek tartván magát, igen zabolátlan és hősködő fiú volt. A tanácson azt határoztuk felőle, hogy másnap hajnalban, midőn az éji sötét még ül a szobában, nagy tisztességgel eltemetjük, s majd fel is támasztjuk, hátha feltámasztott formájában aztán szelídebb lenne egy kicsit. No, midőn elérkezett a hajnal, halk szóval és sorjában felköltöttük egymást, s fel utolsónak Deák Farkast is, ki abban az ágyban feküdt, minek a kihúzott fiókjában Kutyavetyi aludta álmát. Csendben nagy lepedőket terítettünk magunkra, s primárius Koncz a sarokba bújva meggyújtott egy gyertyát, mit a kezében tartva, készenlétbe helyezkedett. Akkor a fiók-ágyat, melyben Kutyavetyi jó mélyen aludt, Deák Farkas nagy óvatossággal bétaszította a maga ágya alá, ahol immár úgy feküdt Kutyavetyi, mint egy valóságos sírboltban. Ez jól megtörténvén, a sírhompos ágyat valahányan körülállottuk, élünkön a primáriussal, ki az égő gyertyát igen ájtatosan tartotta maga előtt. Mi a lepedőkben sújtottan állottunk, s az ártatlan gyertya pedig gyászosan bólogatott a sötétben, ami nem is volt csoda, mert a háta mögött már fújtuk a szomorú gyászéneket:

 

Reszket minden tagom, borzadok és félek,
Földi pályát végzett szegény bűnös lélek.
Félek a naptól, mely vizsgálni fog s dúlni,
Midőn az ég és föld meg fognak indulni.

 

Buzgalmunk valódi és igen keserves lehetett, mert midőn az ég és föld megindulása eléjött az énekben, már vettük észre, hogy Kutyavetyi mozgolódik a sírboltban. Szűkön lévén azonban hely dolgában, s a gyászének is a fülébe hullván, s talán valami nyíláson a gyertya lángja is meg-meglebbenvén előtte, bajosan gondolhatott egyebet, mint hogy csakugyan el van temetve.

Nyögött egyet, s nagyobb rettenettel még egy másikat; s majd harmadikul feltört belőle kínnal a szó:

– Uram irgalmazz nekem!…

A primárius rögvest béállott, hogy ő volna maga az Úr, s nagy mély hangon kérdé:

– Irgalomért könyörögsz, Kutyavetyi!?

– Igen, Uramistenem!

– Idvezülni akarsz-e, vagy feltámadni?

– Ha lehet, feltámadni.

– Miért ne lehetne!? – szólt tehetősen a primárius.

S már intett is, hogy két lepedős húzza ki rögvest a fiókágyat, benne Kutyavetyivel. Mi húztuk is, de már pukkadoztunk is, elgondolván, hogy mi leszen most, amikor Kutyavetyi meg fogja hirtelen pillantani a hajnali valóságot! Zúdítani fogja reánk a szidalmakat, vagy rúgni fogja fenemódon az ágy oldalát, avagy pattogni fog, mint tűzön a törökbúzaszem.

No, künn volt.

De Kutyavetyi semmi handabandát nem csinált, hanem az ágyába belérokkanva feküdt, rettentő halovány arccal; s csupán az ijedt szeme mászott rajtunk, egyikünkről a másikra tapadozva a hajnali pirkadatban.

– No, hát támadj fel! – mondta neki a primárius.

Erre sem szólott semmit, hanem csak elfordult, mintha csalódott volna a világban. Bármit követtünk el, későbben sem akart fölkelni, s enni sem akart. Immár szinte sajnálni kezdtük, hogy talán betegségnek adta magát. Primárius Koncz is már igen fonnyadozott, hogy kitudódik a dolog, s neki abból baja lehet; de aztán Kutyavetyi mégis megemésztette az ijedtséget, s alkonyat idejében fölkelt. Akkor sem zavargott azonban a temetés miatt, csak szelíden annyit mondott, hogy abba a fiók-ágyba többet nem fekszik belé. Deák Farkas szívesen megajánlotta neki, hogy a felső ágyat megcseréli véle, ami megtörténvén, Kutyavetyi megnyugodott, hogy ama fekvőhelyen immár nem fog elhunyni.

Attól az időtől kezdve aztán csakugyan szelídebb is lett, de soha meg nem bocsátotta ama utolsó ítéletet, hanem szótalanul járt-kelt, folytonos gyanút táplálván ellenünk. Hanem megszoktuk így is őt, s folytattuk szorgalmasan a napokat, melyeket sok tanulással töltöttünk, mert a mi préceptorunk a német osztályban egy bizonyos Böjthe István nevű kitanult deák volt, aki igen nagy szigorúsággal tanított. Pedig ha enyhébb lett volna, akkor is lesz vala dolgunk elég, mert tanultuk a német nyelv és a deák nyelv elemeit, a vallást általában és az ótestamentumi szent históriát, a földabroszt nagyjából és apróra a szent históriában előforduló ázsiai tartományokat, a számtanból a műveleteket, Koméniusból a természet históriáját, az emlékezés és az elmegyakorlás céljából olvastuk a Péczeli meséit és a Kámpé Henrik erkölcsi könyvecskéjét, a nagyszebeni nyomtatásból.

S túl mindezeken én még szolga is voltam!

Vagyis szolgája ama Vallon Zsigmond úrnak, akiről annyi egyet-más szó esett már, s aki benn az iskolában Vajdafinak és Sigmund úrnak hívatta magát, hogy a nevét így fordítván, azzal is közelebb legyen a császárhoz és az uralgó urakhoz. A sűrű szolgálat mellett őkelme még messze is lakott tőlem, mert a kollégyiomnak egészen a túlsó szárnyán, a római hármas szobában, együtt ama Daczó Zsigmond nevű historikus deák úrral, akinek úgyszintén Háromszék volt a szülötte helye, vagyis Szentgyörgy városa maga. Daczó uram régen is szereplő székelyektől eredett, de az ősei oly sokat munkálkodtak a közboldogságon, míglen a sarjadékukban boldogtalanok lettek, igen elszegényedvén. S meg is apadtak a szegénységben nagyon, mert ez a Zsigmond egyetlen ivadék volt; nem dicstelen azonban, mert a későbbeni harcos időkben sűrűn vitézkedett, így például Segesvárnál is, ahol Bem vezérünket ő menti vala meg.

Hát véle lakott Vallon uram.

Ha szerettem volna odajárni, abba a római hármasba, hogy megtegyem a kénytelen szolgálatot, akkor csak Daczó úr miatt tettem volna, ki hozzám igen jó szívvel volt, valóságos bátyám módjára. Ő nem bővelkedvén a pénzben, szolgát nem is tartott, hanem úgy tanult, mint a város fogadott deákja, amit úgy kell érteni, hogy nemcsak élelemmel tartotta el őt a város, hanem pénzt is juttatott neki minden sátoros ünnepen, nem kevesebbet, mint ünnepenként százötven forintot. S eme gondoskodásért nem is kellett egyebet tennie, mint a templomban az orgona tövén énekelnie; s no, még azt is, hogy halottas éneket fújjon, ha a városnak valami nevezetesebb halottja volt.

Ezt aztán meg is tette becsülettel.

Az elején, amidőn Vallon uramat szolgálni kezdettem, mindig csak azt láttam, hogy ott ül azon a nagy deák-ládáján, mely egy óriási medvebőrrel le volt takarva. Ott üldögélt a nagy medvebőrön, mint egy törzsökös fejedelem, mert igen tagbaszakadt ifjú volt, bár nem valami magas. Tudván a francia nyelvet is, azoknak forradalmát és bölcselőit olvasgatta; de igen a hazai szerzőket is, mint aminő Budai Ézsaiás volt, aki megírta Magyarország históriáját; s amilyen ama dálnoki származású Benkő Márton is vala, aki viszont valami Flórusnak a könyvét, a rómaiak történelmét, azt ültette magyarra.

Tisztogatván a szobát Vallon uram után, egy-két szót ha szólott Daczó úr, többet nem. Az első hét végén mégis megölelgetett engem, s azt mondta:

– Ne búsulj semmit!

– Pedig most akarék – mondtam neki.

Ezen mind a ketten nevettünk, minek az lett a vége, hogy általnyújtott nekem egy garast, ami tizenkét krajcár volt. Gondoltam, hogy a kamarai tisztogatásért adja, ott lakván ő is abban a szobában, de mégsem akartam elfogadni. De midőn azzal fenyegetett, hogy máskülönben nem engedi, hogy a szobának azt a felét is tisztogassam, ami az ő része lenne, hát akkor zsebre tettem a garast. Attól kezdve aztán minden héten megjutalmazott egy garassal, ami igen jó helyen volt nálam is, mert az ég madaraitól valamicskét megkülönböztetett. De nem a garas volt mégsem a legtöbb, amit tőle nyertem, hanem az egy és más tanács, melyért hébe-hóba valakihez fordulnom kellett, vagyis hozzá.

Mivel Vallon uram minden dolgaiban sűrűn hasznosított engem, baj és furcsa eset bőven adódott olyan, melyben tanács nélkül többfelé hajladoztam. Így például vajdafi uram nem szeretett senkinek fizetni, s emiatt a csizmadiák, a szabók és más mesterek engemet sajtoltak az adósság miatt, mintha én nem is a szolgája, hanem a bugyellárisa lettem volna Vallon úrnak. S midőn ezt panaszolám is vajdafi uramnak, még ő is engemet hibáztatott, szememre vetvén, hogy retirálok a tetves mesterek elől. Szégyenbe is gyakran kerített engem, hökkentő üzeneteket küldözgetvén tőlem; minek jó példája volt azon eset, midőn egy gyászba borult, tisztes háznál így kellett a nevében szólanom:

– Uram, Vallon Sigismund szíves bocsánatot kér, hogy a tegnap elfelejtett a temetésre elmenni, de legközelebb szívesen elmegy.

A legtöbb viszontagságot mégis a leányok és hölgyszemélyek miatt kellett elszenvednem, mert a vajdafi, kinek a vére az ő elméjénél is sűrűbb vala, igen gyűjtötte magának a leányok és az asszonyok szebbjeit, eljárogatván gyakori mulatságokra és minden afféle helyekre, ahol a szép némberek tömörödtek. Virágokat küldözgetett nekik, valamint mutatós csecsebecséket és leveleket, melyeket mind én vittem eleventől elevenhez. S ezek a kitűzött női személyek igen jól valának megválogatva, mert nemcsak a szőkék váltakoztak a barnákkal, hanem igen a jórendűek is az egyszerű kedvesekkel. Így például a többi között villegettem levelet a híres Hósárd családhoz, ahol volt egy szőke Júlia leány, kinek az atyja valóságos Paradicsomot varázsolt a Maros egyik szigetére, vagyis az Elbára. S vittem egy Dobozi Katalin nevű másik szőke leányhoz is, ki már egészen tündérnek számított, mert hiszen igen szép is volt egyfelől, s más oldalról az atyja vízi fuvarozással foglalkozott, embert csolnakon és portékát tutajon egyaránt szállítva jó pénzért.

S így tovább másokhoz is.

Hanem valahány közt egy örmény leány tartotta a pálmát, vagyis örmény asszony inkább, mert úgy mondták, hogy volt már férje is neki, csakhogy a férj valami vásár alkalmával meghalt. De ha volt is, időt rövidet élhettek együtt, mert az asszony csak kevéssel lehetett még a húszon felül; s azt a rövid időt sem tölthették valami nagy frigyben, mert az ifjú özvegy nem az elhunytnak a nevét viselte, hanem az atyja után az Ávéd Krisztina nevet. Fekete és igen szép idomú asszony volt, s olyan virító, mint a megejtő legszebb gyümölcs. Atyját Barabásnak hívták, s a Holdvilág utcában egy kicsi bútoros gyára volt, melyben hat-hét mesterlegény is dolgozott. Ezek a legények mindig láttak engemet, midőn virágot vagy levelet vittem Krisztinához; s ahogy sűrűsödött az oda való járásom, hát a mesterlegények is mind horgosabb szemekkel kezdének engem nézegetni, azt gondolván talán, hogy én a magam számára udvarolom Krisztinát. Egyszer aztán utamat is állták, s valami behemót almáriom mögé, amit éppen festeni akartak, úgy bészorítottak engem, hogy a bőrömet alig tudtam magamon kihozni onnét.

Fontolgattam is hazafelé, hogy mit mondjak Vallon uramnak.

Végtére úgy végeztem magamban, hogy az almáriomos oroszlánokról nem szólok semmit; ellenben annál jobban lefestem a Krisztina hölgy sóvárgását, azzal is megtoldván a kecsegtetést, hogy az epedő asszony másnap egyedül lesz otthon.

Szavaim nem hullottak kősziklára, mert Vallon uram másnap délután jól nekiöltözködött, s elment a Krisztina látására, mely aztán igen sokáig kezdett tartani, mert későn este sem tért haza, sem korán reggel.

No, gondoltam, valami történt.

S igazam is volt, mert a mesterlegények úgy béhasították a fejét, hogy a bútoros gyárból egyenesen a kórodába kellett őt vinni, honnét csak napok múltán szabadult haza, s akkor is nagyon dísztelenül, mert a nagy haja le vala vágva, s a feje pólyában állott. Látván esett voltát, igen sajnálkoztunk rajta, mert hiszen bibliás iskolában is voltunk; de viselt dolga miatt mégsem kerülte el a sedriát, vagyis az iskolai ítélőszéket, ahol arra büntették a Sigmund urat, hogy egy fél esztendeig házi fogságban maradjon, s levelet is csak a rektor úr tudtával küldhessen a világba.

Mindez úgy történvén, az én szolgálatom vize is sokat tisztult, s meg is apadt valamicskét. S ez volt az én jó szerencsém, mert ha nem így következik vala, a vesztő hullámok engemet is könnyen elsodorhattak volna. Ugyanis a sűrű szolgálat úgy megcsípdeste a tanulóidőmet s véle a figyelő elmémet, hogy két hónap alatt nem előre mentem, hanem hátra. Midőn elkezdők az esztendőt, az első padban ültem, mert hiszen dicsérettel vettek volt a tanulók közé; de két hónap múltán már nem az elsőben, hanem a harmadikban. Ez pedig úgy történt, hogy régi szokás szerint mi nem a nevünk szólítására feleltünk, hanem versengve kihívtuk felelésre egymást, s aki győztesen felelt, az mindig előbbre ült egy paddal, a vesztesnek pedig húzódnia kellett hátrafelé. De nemcsak a hőkölésben mutatkozott a baj, hanem abban is; hogy sokfelé járatomban bőven látván a világ rontó édességeit s legfőképpen a tetsző leányokat, akik virágzásukban reám is pazarlottak mosolyt, bizony a csábos világ megzaklatta a képzeletemet.

A Vallon uram fejével azonban együtt gyógyultam én is.

Egyik részről többet tanultam, s jobban is fogott az eszem; másfelől a maradó időmet illőbb javamra tudtam használni. Így például vasárnaponként ismét elmehettem a Haynal-majorba, hogy Márton bácsiék bölcs szeretetében üldögéljek, amit azért tudtam bővebben megtenni, mert katolikus lévén, a Róza kisasszony közbenjárására fölmentettek a református templomozás igája alól. Más művesnapokon pedig több időt tölthettem az én tanulótársaimmal, s főképpen azokkal, akikkel éjszakánként együtt röpködtünk az álmok mezején. Jól megismervén őket, Lőte Józsefet igen megszerettem, mert nemcsak sokat játszottam véle, hanem ő maga sem haragudott soha, bárha tettem-vettem őt, s néha úgy hengergettem, mint csakugyan egy puha gomolyát. Másképpen volt Bong Ferenccel, ki olyan emésztően vad volt, mint egy erdei bikaborjú vagy másképpen bölényfiú. De azért Bartalis István sem volt éppen gyáva, csakhogy ő egy bibarcfalvi borvizes s mégpedig bivalyos ember fia lévén, a bátorsága is inkább a küzdelmes embereké volt, vagyis nem annyira virtusokban ütközött ki, mint inkább akaratosságban nyilvánult. Ennek folytán Bartalis a szívemhez közelebb is állott, mert az akaratos ember a barátságban sem változó. Hanem a lelkemnek igazi barátja mégiscsak Könczei Albert volt, ama szentléleki iskolamesternek a fia, kiből sóvárgott az emberi jóféleség, és világolt a nemes hazafiúság. Nem voltak rossz társak a többiek sem, hozzájuk gondolva még Kutyavetyit is, ki az ő feltámadása óta igen megszelídült. Csakhogy ők inkább tartották mégis az úri rendet, mint velünk a barátságot, lévén Deák Farkas híres ügyvédő embernek a fia, Horváth Mihály pedig orbai-széki királybírónak a gyermeke.

Így növekedvén és nyüzsögvén egy szobában, bátran olyanok voltunk kicsi és közös ágyásba vetve, mint vala az egész magyar nép is a nagy erdélyi kertben.

S felettünk mint a változékony időjárás, maga az ösztövér primárius, a hemzsegő természetű Koncz József.

Egyébként, hogy természetre is mily vegyesek voltunk, azt eléggé mutatta egy nevezetes esemény, mely november végén történt. Ugyanis akkor terjedett el a kollégyiomban a nagy hír, hogy a király a pozsonyi országgyűlést azzal rekesztette bé, hogy immár attól kezdve minden hivatalokban s egész Magyarországon a deák nyelv helyett a magyar nyelv leszen közönségesen használatban. Ez a hír igen megbolygatott minket, mert nálunk, mint örökös tartományban, úgyszintén idegen nyelven folytak a hivatalok, mégpedig a műveltség és igazságtevés dolgában deák, illendőleg német nyelven, míg a közbátorság, azaz a katonaság dolgaiban egyedül németül.

Sérelmesnek véltük tehát, hogy mi ebből a szükséges üdvözítésből is kimaradtunk. Zsongtak és pajmolódtak a nagydeákok, amit a professzor tanárok még szítottak is, bár úgy tettek, mintha nem hallanának és nem látnának semmit. El is határozták a java deákok, hogy az ifjúság utcára vonuljon, ujjongván a magyarországiak örömén, de sürgetvén Erdélynek is hasonlót. A vonulást azonban mégsem lehetett végbevinni, mert a főkapitány, egy rozoga magyar ember, igen tilalmazta. De mi annyiba mégsem hagytuk a dolgot, hanem osztályonként elhatároztuk, hogy a rivalgásra alkalmat szerzünk.

Ez el is következett.

Ugyanis a Vár fölött, melyben német katonák honoltak, a kollégyiomnak nagy játszóhelye volt, név szerint a Cigánymező. Szokásban volt, hogy minden szombaton egy-egy osztály oda kivonuljon, nagy dobszóval és trombitával és az iskola régi zászlójával, mely halovány kék mezőben angyalt ábrázolt, egyik kezében könyvvel s a másikban trombitával. Mivel a közelgő szombaton éppen a német osztály következett soron, vagyis mi magunk, arról kezdénk tanakodni, hogy ez jó alkalom lenne nekünk valamelyes magyar buzdításra. De mit kéne tenni? S így tanakodván, azt találtuk ki, hogy az iskolai zászló mellé legyen nekünk egy nemzeti lobogónk is, ami akkor nem volt még szabadjára használatos, mert Vásárhely városában is csak egyetlen lobogó lengett, fenn a katonai várban.

S az az egy is a császáré volt, sárga-fekete színben.

Nagy talány volt azonban, hogy miképpen tehetnénk szert a kívánt lobogóra. Elsőbben úgy gondoltuk, hogy a pénzünket tesszük egybe, melyből a háromszínű selymeket megvásároljuk, s aztán megvarrjuk magunk a gyertyavilág mellett. Hanem Deák Farkas azt mondta, hogy az nem leszen jó, mert könnyen dib-dáb zászlót fogunk készíteni; ellenben van neki két testvérnénje, s ő azokat felösztökéli. S jól is végezte a titkos dolgot, mert a szükséges időre olyan zászlót csináltak nekünk azok a honleányok, hogy még a címer is rajta volt azon. No, eljött a nagy indulás ideje, de mi a nemzeti lobogót csak künn a Sáros utcában bontottuk ki, nehogy otthon a tanárok aggodalommal felcseréljék. Vezetőnk Böjthe István volt, a német osztály préceptora, kit azonban megnyertünk magunknak, ami nem is volt bajos, mert nagy hazafiú volt, mint úgyszintén háromszéki ember, s egy nyugalomba vetett strázsamesternek a fia.

Hát kiereszkedtünk a nagykapun, valami nyolcvanon, négyes sorokban. Legelöl mi állottunk négyen, úgymint a bal szélen én, mellettem egy Csombor János nevű törzsökös fiú, Csombor mellett Bong Ferenc, majd a jobb szélen Horváth Mihály.

Csombor tartotta az angyalos zászlót.

De az angyal nem sokáig uralkodott egyedül, mert a sereg farka alig elhagyván a kaput, a fiúk kiáltani kezdettek:

– Bong, a lobogót! Bong, a lobogót!

De hát szinte el is késtek a buzdítással, mert Bong Ferenc már kibontotta volt akkor a lobogót, fel is eresztvén a magasba, hol az őszi szél hömpölygetni kezdte, mint valami óriási virágszirmot. Ugyanakkor zengeni kezdettük a Csínom Palkó éneket is, megtöltvén dobogással és harsány kedvvel a Sáros utcát, amelynek az ablakait sorjában reánk nyitották. S aki csak látta lobogónkat azokból az ablakokból, az mind az utcára szaladott, s utánunk tolult. Így közelgettünk a Vár felé, annak fala mellett vezetvén az út ki a Cigánymezőre. Láttuk, hogy a tornyocska alatt, minek az ormán a sárga-fekete zászlót kapkodta a szél, ott sétál egy őrkatona. Mi azonban nem sajnáltuk sem a magyar lobogót, sem a víg kedvünket tőle, hanem még jobban megedzettük a hangot, énekelvén:

 

Lapos gutta megütötte
Bornyúbőr iszákját,
Kebelében legelteti
Sokezer marháját…

 

Így tisztelvén a labancokat, kicsi híján már éppen egyszintben voltunk a várkapuval, midőn a katona mutogatni kezdett a lobogók felé, s majd kiabált is, de hogy mit adott ki magából, azt mi nem értettük, mert tovább harsogván a labancokról, egészen elnyomtuk énekünkkel a hangját.

 

Kicsírázott eb agyara
A magyar cipóra;
De megváslik foga bele,
Ha eljön az óra…

 

Mellőzve így az őrkatonát, baj helyett örömmel érkeztünk meg a Cigánymezőre. De ha azt hittük, hogy a katona csak pusmogott utánunk, akkor nem a valót hittük, mert egy óra alig telhetett belé, amidőn látnunk kellett, hogy a Vár irányából két fegyveres vitéz közelít felénk. Hamar préceptor Böjthe kiadta a jelszót, hogy a nemzeti lobogót el kell rejteni, mire sebes nyüzsgés keletkezett, hogy az eldugás miképpen történhetnék. Sokan s elég haszontalan módokat mondottak, de az én eszem a szükségben hamarabb váltott, mert azt találtam ki, hogy tekerjük rúdjára hamar a zászlót, s úgy helyeztessék a földre; s azután pedig sokan feküdjenek reá, hogy nagy rakással legyenek rajta; de púposodjanak jól, mert mi többiek szökdösni kezdjük által a rakást, mintha nagy mulatsággal bakugrást játszanánk.

No, megérkezett a két katona, ki tisztes volt az egyik, talán strázsamester. Odamentek préceptor Böjthéhez, látván, hogy nyilván ő lesz a vezető, mert Böjthe uram nagy bajuszú ember volt. Mi már nagy rivalgással űztük akkor a bakugrást, de fél szemmel s az egyik fülünkkel az őrmesterre ügyeltünk, hogy szükség szerint alkalmazzuk magunkat. Hallottuk, hogy valami kérkedő lobogót emleget, melyet előmutatni kívánt. Meg is mutatták neki az iskolai angyalos zászlót, de mivel más lobogó az egész tájékon nem látszott lenni, a strázsamester békétlenül morgolódott; majd abba is beléunván, a lármás és sokadalmas bakugrást kezdette nézegetni, s hamarosan már a markát is szorongatta, hogy mindenki jól tudjon a nagy rakáson általugrani.

– No, ha tudja, ugorja által! – mondtam neki.

– Nem képes! – szólta le Csombor.

Hát erre úgy megduzzadt a strázsamester, hogy letette a puskáját, s elment jó messzire, hogy istenesen neki tudjon futamodni. Kiáltoztunk a rakásnak, hogy most vigyázzanak, de tudták ők, hogy mit kell csinálni, mert amint nagy futtában éppen ugrott volna a strázsamester, a fiúk hirtelen a magasba nyomták Kutyavetyit, aki a rakás tetején feküdt.

S a strázsamester akkorát bukott a lobogó fölött, hogy túlfelől még suppant is, mint a zsák.

Volt bezzeg nagy kacagás.

De volt diadal is, mert mindenki magára öltötte az érdemet; s legkivált Kutyavetyi, aki széltében azt beszélte, hogy midőn ugrott a szimatos őrmester, akkor ő macska módjára készakarattal kunkorította magasra a hátát.

Ez a dicsőség aztán, mint a megszaporított öt kenyér, eltartott egészen karácsonyig, melynek az estéjét én a majorban töltöttem, a Márton bácsiék körében, kik bár reformátusok voltak, a Kisded dolgában is jól megértettük egymást, szegények lévén valahányan. S karácsony után eljött az újév is csendesen, vagyis már a negyvenötös esztendő, melynek a telét sok szorgos tanulással töltöttem. Az eredmény nem is maradott el, mert tova Benedek napján ismét az első padban ültem. Örömérzetemet azonban másnap szomorúság homálya szállotta meg, mert akkor történt, hogy Kelemen József ifjú tanár úr, ki a Hymnus nemzeti énekét elhozta volt nekünk, sorvasztó betegségben meghalt. Tavasz kezdete lévén, sok zsenge virággal temettük el; s bizony a nagy temetés után, midőn a virágba borult sírhant mellett énekelni kezdettük az „Isten áldd meg a magyart”, akkor a kollégyiom egész népe sírt, s még a tanár professzorok is nagyokat nyeltek, küszködvén a könnyeikkel.

A veszteség után, melyben mindnyájan részesek voltunk, reám még külön is leselkedett egy baj. Ugyanis az elkövetkező április hónapban, mégpedig Szent György napján, a Vallon uram fogsága is a végére érkezett. No, gondoltam magamban, most a kamarai kötelesség mellett elkezdődik ismét a bolygó szolgálat is. Járhatom ismét az iparűző mestereket, ilyen-olyan parancsokkal s pénz nélkül; s járhatom főképpen a megejtő tavasz virágaival s az új levelekkel a leányos házakat, hol valahol magam is rózsaszín verembe eshetem, mert hiszen időre már a tizennegyedik esztendőben jártam, de sőt növésre és erő dolgában annál is többet mutattam.

Ez egyszer azonban igazán szekerére ültetett a szerencse.

Vallon uramat ugyanis úgy megdolgozta a félesztendei fogság, hogy a világ hívása a füle helyett a pusztába hangzott. Így aztán továbbra is otthon kuporgott, mint egy ösztövér fekete kandúr; s otthon is, ha nem a tudományát művelte, akkor sem a pajzánabb könyveket olvasta, hanem a Test békességé-t például, melynek nagy tudományát egy Páriz Pápai nevű ember szedte volt egybe. De olvasta a debreceni dörgedelmes prédikátorokat is, mint amilyen volt Szentpéteri István, ki a bort Vénus tejének nevezte; s még inkább a Gyulai Mihály könyvét, melyben a tánc oly veszedelmesnek mondatott, akár a pestis.

Daczó Zsigmond uram, szegény, ő már nagyon szerette volna, ha Vallon barátja visszakap ismét a tekergésbe. Mert hát így egész napon által valami Bárán Péter tanításait kellett hallgatnia, ki a bab és a lencse bűnre vezető természetét hirdette; valamint azt is hallgatnia kellett, hogy Noé miképpen itta le magát bújában a vízözön után; vagy azt például, hogy Mohamed próféta hogyan áldotta meg a bort, s még ugyanazon a napon miképpen átkozta is meg.

Látván eme áporodást, melyben Daczó úr nagyokat nyelt, gondoltam szép május végén, hogy segítek valahogy ezen az avas állapoton, felidézvén talán a régi szép világot, hátha azt Vallon uram megkívánná ismét.

– No – mondtam is egyszer –, ma láttam a piactéren egy örményt!

Erre Vallon uram, mintha darázs csípte volna meg, felkapta a fejét, s gorombán bökte oda nekem, szólván:

– Fújd fel az örményedet!

– Nekem csak a szalmaszálat kötelességem tartani – feleltem neki.

Daczó úr pukkadozni kezdett, úgy nevetett.

Én pedig kijöttem a szobából.

No aztán, attól az időtől kezdve Vallon uram keresztényi duzzogásban volt ellenem, amit én ugyan simítani nem is igyekeztem, mert az eszemet a nyári vizsgálatokra kellett készítenem, magamat pedig a hőn várt szünet-időre, mely utóbbinak a dolgában még felhők is gomolyogtak. Atyám ugyanis azt írta volt a télen, hogy majdan ismét eljön a lovakkal az én hazavitelemre, de júniusban mégis olyan levél érkezett, mely szerint a szándékát megmásította, s így magam lássam jövésem módját. Nem tudtam elgondolni, hogy mi tud olyan baj lenni otthon, amit még levélre sem lehet bízni. De kérdezgetvén a vásáros embereket, valamit megtudtam. Az egyik így mondta az okot, s a másik amúgy, de annyi bizonyosnak látszott, hogy Háromszéken a katonai hatalom igen kezdett szigorkodni az utas emberekkel. Hír szerint Berecken meg is öltek egy német katonát, ki valami asszony udvarlására hatalmasan járogatott oda. S mivel más községekben is oltogattak egyet-kettőt, az őrjáró német katonák igen sanyargatták azokat, akiket utakon találtak, s kivált a szoros utakon, melyek kivezettek Háromszékből.

Ahogy múltak a napok, csakugyan tapasztaltuk, hogy ez a híresztelés nem szülemény, mert hiszen más háromszéki fiúknak is jövögetett oly üzenet, mint nekem is jött vala. Így történt aztán, hogy a Daczó Zsigmond vezérsége alatt összeszövetkeztünk mi heten, kik háromszékiekül szorosabb ismeretségben valánk egymással, hogy közösben szekeret fogadunk, s azon együtt utazunk haza: vagyis Daczó úr Szentgyörgyre, Lőte József Illyefalvára, Bong Ferenc Bikfalvára, Horváth Mihály és Károly Telekre, Könczei Szentlélekre s én pedig Bereckre. Most már, ha ezeket a falukat mind el akartuk érni a szekérrel, mint ahogy óhajtottuk is, akkor általvágván a Tusnádi-szoroson, végig kellett szekereznünk Háromszék nyugati oldalán, s majd Bikfalvánál északra fordulva, vissza ismét Bereckig a keleti oldalon. Ilyen nagy lévén az út, ötven forintot kért a szekeres, vagyis fejenkét hét forintot kelle fizetnünk, s még a szekerest is el kellett tartanunk étekkel-itallal, a lovaknak két véka zabot adni, s könnyen fizetni a mezei bírságot is, ha nyugtunk alatt valahol tilalmasban találnak enni a lovak.

Így aztán nyolc forintom s vagy öt garasom odalett; vagyis a bő fele annak, amit Vallon uram mellett a szolgálattal kerestem. Bizony, sajnáltam ezt a sok pénzt, de bánkódásomból már az úton sokat épültem, mert heten igen jól találtuk magunkat, s minden vesztett krajcár közelebb is vitt az óhajtott célhoz.

Négy nap múltával aztán meg is érkeztem.

Midőn megláttam a szülői házat, a szememnek úgy tűnt, mintha egy esztendő alatt sokat zsugorodott volna. Szívemet azonban annál jobban dagasztotta az öröm, melynek a sodrában, pedig az nem volt természetem, kedves anyámnak a nyakába borultam; s bizonyosan azt tettem volna atyámmal és Lázár bátyámmal is, de ők nem voltak otthon, hanem mezei munkán, honnét csak sötét este jöttek haza.

Magammal egy kicsi elevenséget és vidámságot is hoztam nekik, ami jó helyre is jött, mert a tavalyinál rosszabb állapotban találtam őket. Sok munkában s mégis szűkösen éltek; adókkal s rovatalokkal is kurtították, s még sarcot is fizettek a német katona miatt, akit valakik csakugyan megöltek. Atyámat s Márton papot legkivált számon tartották a németek, mint első serkentő magyarokat, akik Gábor Áronnal együtt, ki akkor valahol bolygásban volt, Védelmező Egyesületet csináltak valaha.

Hát így voltak.

Atyám egy esztendő alatt hármat is öregedett, állandó bántódás látszott az arcáján, melyet néha még zordonná is tettek azok a kicsi sebhelyek, melyek a gyufagyártásban pöttyentek volt oda. Kedves anyám is igen meg vala soványodva, s a szemének szép mezején gondok úszkáltak; de Lázár bátyám erős volt, és a munkában is akaratos, mint a gyökér.

Jó hír csak egy várt.

Dongónak ugyanis tavasz végén új fia lett, szintén meggyszínű, de a bokája fölött fehér karikával és fehér holddal a homlokán; s immár második fiú lévén azon anyától, Bédongónak neveztük.

Sok újság a faluban sem volt, csak Gábor Anna ama ökrös Kováts Mózessel elmátkásodott, s a nótáriusra, ki Annának bátyja volt, elegendő panasz hangzott, hogy inkább tart a németekkel, mint kellene. Bagzos Péter, kit váltó rongálása miatt tömlöcre vittek volt, épségben kiszabadult, de utána ismét kézre vették a katonák, mert a német megölése miatt gyanúba borították. A másik s ama malacos barátomnak az atyja, vagyis Balogh Ignác bácsi, télen az erdőben szerencsétlenül megholt. Az öreg Peták azonban, kit elsőnek látogattam meg, változatlan erőben éldegélt, mondván nekem, hogy még szeretne is élni, mert meg akarja látni, hogy Kossuth Lajosék mire végzik serkentő munkájukat.

Egyebet aztán nemigen tudtam meg, mert a mezőkön s az erdőkben töltöttem úgyszólván az egész nyáridőt; hol atyámékkal dolgozván, hol pedig egymagamban is szívesen múlatva az időmet. Váltig csodálkozott mindenki, s legkivált Lázár bátyám, hogy mily sokat vizsgálódom s bolyongok egyedül és unalom nélkül; s ezt én meg is értettem, mert annak előtte, hogy a kollégyiomba mentem volna, bizony észre sem vettem az erdőt-mezőt, hanem csak benne éltem, mint a levegőben.

Így változik az ember.

Apróra elnézegettem a füveket és a virágokat, ámultam a sokféle bogarak törekedésén, s szinte együtt libegtem a szorgalmas pillangókkal; el-eltűnődtem az erdei növények okos voltán és a fák tülekedésén a magasság felé.

Kezdém látni a világot.

De még inkább azt, hogy mily sok dolog van, amit jó volna tudni.

Mivel így tele voltam jóféle nyugtalansággal, s a kíváncsiságomat sem tudtam zabolázni, kérdezgettem is ezt-amazt. Mint egyszer is a madarakat Lázár bátyámtól, hogy vajon azok értik-e egymást. Bátyám nagyot nevetett ezen, s azt mondta könnyen, hogy félreértések ott is vannak bizonyosan, mint az emberek között. Máskor, üldögélvén déli nyugovásban véle s atyámmal, elmondottam nekik, amit Bartalis beszélt volt nekem Vásárhelyen. Vagyis azt, hogy Bartaliséknak volt egy kajtár kutyájok, aki sok kárt tett a háznál, mert a tojásokat, miket a tyúkok a burjánba tojtak, örökké megette, s ha olyan kedviben volt, még a csirkéket is megnyuvogatta. Gondolta hát végtére az ő atyja, hogy a kutyát ugyan el nem pusztítja, de a háztól elteszi. Dolga is lévén egy hegyi pásztornál, ki a falutól legalább félnapi járásra vala szállva, egy sötét este ernyős szekérbe bújtatta a kutyát, s elvitte a pásztorhoz, akinek örökbe adta. Majd más ügyét is eligazítva, nagy megnyugvással a kutya dolgában, hazafelé indult. Otthon azonban nem a felesége fogadta, hanem a kutya, ki még a farkát is dicsekedve csapkodta, hogy a hazamenésben ő volt az ügyesebb.

Vége lévén a történetnek, nagy várakozással elhallgattam, hogy lám, most mit mondanak.

– S aztán? – kérdezte Lázár bátyám.

– Nem aztán – feleltem neki –, hanem miképpen tudott a kutya hazamenni?

– Hát szag után! – mondta Lázár.

Atyám egy csüggedező felhőt nézett az égen.

– Bezzeg – tűnődött hangosan – a németeknek nincsen olyan jó szaglások.

Atyám tovább időzött a csüggedező felhőn, Lázár bátyám bökkedezve nevetett, én pedig ott maradtam egyedül a kutyával. No lám, gondoltam magamban, kezdek más lenni, mint ők; s vajon ez jól van-e így?!…

Abban a percben ez a gondolat volt az én égi felhőm.

Aztán hosszú hallgatás után, melyben hárman kerülgettük a mi kicsi világunkat, atyám szólalt meg elsőbben, s azt kérdezte tőlem, hogy a kollégyiomban miképpen vélekednek az okos tanárok s egyáltalában a deákok. Mi lesz a világgal, s benne velünk, magyarokkal?

– Nemzeti buzgásban mindenki egy – mondtam.

– Hát a szegények dolgában? – kérdezte atyám.

– Abban?…

Gondolkoztam, hogy miképpen is döntsem a szót, mert hiszen reménybe akartam öltöztetni. Atyám azonban nem várta meg az öltöztetést, hanem rossz sejtelemmel így folytatta:

– Félek, hogy abban lesz a baj.

Úgy éreztem abban a percben, hogy az idő kapuját kinyitottuk, s annak félhomályos nyílásán keresztül hallgatva fürkészünk a jövendőbe. Aztán a magunk más-más gondolatával akkor el is maradtunk ebben a kapuban, de hetek múltán, vagyis már őszre menőleg, bezzeg eszembe jutottak az atyám aggodalmas szavai.

 

Negyedik fejezet

A nép vágyát ifjú szívek dobogják

De ez már Vásárhelyen történt, hova ismét közös szekéren mentem vissza. A felsőbb grammatikai osztályba írtak bé, s Vallon Sigmund úr, bár arra egyezséget nem tettünk volt, serényen ismét visszavett maga mellé. Bátran jöhetett hát a szeptember végi törvényolvasás, mert az állapotom minden tekintetben rendezve volt.

Akkor történt, még az iskolai bémelegedés előtt, amit szűk szóval most el akarok mondani.

Vagyis a Zeyk Domokos házassága.

Abba én úgy kerültem belé, hogy a kollégyiomban két-három ügyes tanulót válogattak össze, akik a lakodalom nagy ünnepségén hasznos szolgálatot tennének. Mivel én estem egyiknek, Ercsei János professzor úr, ki az esküvői béavatást végezte, a kocsijára vett engemet is, és elvitt Malomfalvára, mert a Zeyk úrfi lakodalma Kemény Júlia bárókisasszonnyal ott volt. Megérkezvén a nagy udvarházba, hol nem messze a Nyárád vize beléfut a Marosba, engemet borosfiúnak osztottak. Az udvaros főhopmester, ki egy Lengyelhonból szakadt bujdosó gróf volt, megmutogatott nekem minden tudnivalót, s meg elsőbben a pincében a hét hordót, melyek közül öt még tele volt borral. Az öt közül három tízakós volt, vagyis hatszáz és negyven icce fért belé, pozsonyi mérőben; kettő pedig ötakós. De mind híres bucsumási bor, tele pezsdítő jó ízekkel, és olyan tüzes, hogy egy cseppjét ha az egér megszagolta, már a macskát halálra kereste.

No, jól van, de a borivást mi előzte meg!

Hát az volt, amit leginkább el akarok mondani, mert egyrészt olyant sohasem láttam volt még; s másfelől pedig abból következett, ami az atyám nyári aggodalmát igazsággá változtatta előttem.

Vagyis ökröt sütöttek.

Hozattak valahonnét egy mestert, ki az ökörsütésben legnagyobb értő volt az egész tartományban. Ez a Pünkösti mester, mert úgy nevezték, az udvarház kertjében két ágas saskarót veretett a földbe, s egy nagy rudat faragtatott, melyet a szemben lévő két ágas öblében keresztül lehetett fektetni. Arra a rúdra felhúzták az ökröt, megnyúzva kellő módon, s a metszett hasán jól kitakarítva, de a fején rajta hagyva díszes szarvait s a lábán a nagy körmöket. Midőn ez megvala, akkor a háti gerincen keresztül, igen hosszú szegekkel, az ökröt odaszegezte a mester a nyárs rúdjához, ütvén az oldalán keresztül is egynéhány szeget; majd kívül-belül megsózta, s törött borssal meghintette, a szarvát-körmeit vizes ruhába pókálta. Utána beléhelyezett egy kövér juhot az ökör hasába, a juh hasába pedig egy kövér kappant. Akkor a nyárs rúdjára föltették kétfelől a forgató mankókat, s az ökör alatt kétfelől tüzet gyújtottak. A forgatókhoz egy-egy erős legény állott, kik románok voltak, mivel az udvar jobbágynépe mind román volt. A két legény kellő lassú móddal forgatta a nyársrúdon az ökröt, mint ahogy a köszörűkövet forgatják; s azonközben a mester nagy tudománnyal öntözte azt a tömérdek ökörhúst, hogy annak az ízét mindenki megemlegesse, aki csak ehetik belőle. Két nagy égetett fazékban kétféle öntöző levet készített: az egyikben olvasztott faggyút, forró sós vízzel bőven feleresztve; a másikban pedig olyan ízgyarapító főzetet, melyben a borson és az aszúboron kívül volt tárkony és majoránna, zsálya és kakukkfű, valamint vöröshagyma és vadalma.

Néha kivette s szagolva vizsgálgatta a kappant, mert annak a húsából ítélte meg, hogy jól sül-e s mennyire az ökör.

Bizony, négy óra hosszat is sült, de Pünkösti mester jól kiszámította az időt, mert csak megálltak a forgatásban a legények, s nagy értéssel már szeletelte is az illatban gőzölgő ökröt, óriási lapítóra rakosgatván a forró pecsenyét, mit aztán két szép fáta, vagyis román leány, rudakon tartva a lapítót, hordani kezdett bé a lakodalmas népnek, mely olyan nagyszámú volt, hogy száznál is bizonyosan több. Ez lévén az étkek koronája, mit a végén szokás az étvágy fejére tenni, azt gondoltam, hogy az egybesereglett úri nép csak el fogja gazolni a drága pecsenyét. De nem úgy történt bizony, mert bor is lévén már jócskán a garat alatt, a hölgyek szinte sikongattak élvezetükben, s az urak pedig gyönyör-nyögéseket hallattak.

Meg is ették úgy a nagy ökröt, hogy harmadrésze se maradott meg a csontokon. S csak akkor következtünk mi, vagyis a kollégyiomi szíves fiúk és a házi vegyes darabontok, akik szintén lehettünk összevéve húszan, s még eladdig nem is ettünk volt semmit. Pünkösti mester, ki ugyancsak velünk együtt szabadult reá a sült ökörre, egyik kezünkbe kést osztott s a másikba egy-egy cipót, s emígy odaállánk a maradvány ökör mellé, hogy együnk.

Este volt már, elég mélyen; de a kerek hold elegendő módon világolt még, s buzogva ragyogtak a csillagok. Körül a kerítések mellett kutyák leselkedtek, odagyűlvén fölösen a szagra, mind a közeli s mind a távoli háztájakról; nyalogatták a szájukat, s a régebben jöttek már csínján morogtak is, miközben közelebb s közelebb csúsztatták holdvetett árnyékukat. Gondot én nem sokat fordítottam rájuk, mert igen éhes voltam; röpke módon csak alig-alig sandítottam az ebek felé. De amint éppen javában ettem volna, hát a szag gerjedelmében hirtelen úgy összemarakodtak, hogy még a föld is repedezett alattuk. Erre kiabálni kezdénk rájok, hogy valamiképpen észretérítsük őket, s lépegettünk is egyet-kettőt feléjük. S amint lépegettem én is, hát a nagy szénakazlak árnyékából egymás után bukkantak elő az udvari jobbágyok, akik egész idő alatt velünk együtt dolgoztak vala, legények s leányok, de öregek is.

– Hát ezek velünk együtt miért nem esznek? – kérdeztem.

– Csak utánunk – felelte Pünkösti mester.

– Utánunk?

– Igen, úgy van a rend.

Engem nagyon megütött, hogy ez így van; s merőben nincs jól, azt gondoltam. Visszamenvén hát az ökör mellé, beleszúrtam a késemet két borda közé, s mint atyám a csüggedő felhőt a nyáron, én is úgy kezdettem nézni a csillagokat.

– No, nem eszel, kis öcsém? – kérdezte a mester.

– Nem.

– S miért? Nem jó?!

– Keserű.

Furcsa indulat feszengett bennem, aminőt nemigen éreztem azelőtt soha. Térdem mögött zsibongott a lábam, s a torkom kimelegedett a szótól, mellyel jó fennhangon elmondám, hogy a zsellérnépnek is velünk kell enni, úgy talál, mert hiszen velünk együtt dolgozott elejétől fogva. Pünkösti mester nem bánta volna, hogy együtt vagdossuk a csontokról a húst, de mivel a házi darabontok nem osztották ezt a véleményt, én a kést magamhoz vettem, és az egyik kazal tövébe leültem. Ezzel a darabontok étvágyát is megrontottam elegendő módon, mert kevés idő múlva abbahagyták az evést; s szólván Pünkösti mester, a maradékra rámehettek a zsellérek.

Nem zúgolódtak, csendesen ettek.

Mindenki elszéledt, csak a szegény udvari nép gyűjtögette a nagy csontokról a ritka húst, puhán hajladozva a holdvilágon; s csak én üldögéltem az óriás boglya tövében, hol a zsellérekre pillangózván a szememmel, hol pedig a kutyák felé vizsgálódva, akik ismét többülve settenkedtek. Múlván az idő, valami csendes beszédet hallottam a szolganép felől, majd kevéssel azután hozzám jött közülük egy lány, s a tenyerén nagy darab húsokat hozott, melyek hatalmas zöld levélre valának helyeztetve, úgy láttam, répa levelére talán.

Mosolyogva nyújtotta oda nekem.

Elvettem tőle, s jóízűen néztem a mindenféle csillagokat, miközben eddegéltem a húst.

Aztán végezvén ők is, csendesen más kazlak tövébe ültek; én pedig bémentem az udvarházba, hol már bolondul forgott a tánc. Két kancsót ragadtam magamhoz, azokat teleeresztettem borral, s kivittem a kazlak tövébe, hadd igyanak a szegények is. Nagyot kellett azonban kerülnöm, mert a kutyák már rajta voltak a lefosztott ökrön, vagy inkább annak puszta vázlatán.

De hát olyan dolgot, mint azok a kutyák ott műveltek, ritkán is gyéren lát az ember! Lehettek vagy harmincan, ami kutyában akkor is sok, ha csak csendesen álldogál annyi eb, vagy lassú zuhatagban vonulgat valamerre. S mindenféle kutyák voltak: kicsik, nagyok, még nagyobbak; fehérek, tarkák, vörösek, visítók, morgósok és harapósok. Egyszer a csont faránál keletkezett kutyából egy óriás gomolyag, mintha a szőrüket a hold az ő sugaraival egy percre összefonta volna, hogy aztán mindjárt széjjel is szakadjanak, csomókba kavargatván leszakadt gyapjaikat. Máskor a gerincen tömörödtek, le-ledobván maguk közül, aki nem akará beérni a zsíros szegekkel; s majd a szarvak között harcoltak néhányan, düledezve a holdvilágon, és nagyokat csusszanva a gerendás csontokon. S együttvéve mind kapartak, rágtak, vicsorogtak, morogtak.

Bámulván őket még a bort is megfelejtettük.

Aztán csendesedni kezdtek, majd szakadozva elkullogtak.

A zsellérek egészségemre köszöntötték a bort, de én alig ivám valamit, mert a hideg járni kezdett engem; s oly érzettel futkosott bennem, mintha a forróság kergette volna a tagjaimon keresztül. Látván a zsellérek, hogy talán valami baj kerülget engem, nagy gyapjas kozsókat hoztak, amire végigfektetett az a lány, ki a répa levelén a húst is hozta vala; majd juhbőrös takaróval letakartak. Nyitott szemmel sokáig így feküdtem, nézvén a borongós holdat és a csillagokat, melyek úgyszintén tejes felhőkbe kezdének burkolózni.

S majd mintha bágyadozva merültem volna lefelé.

Még hallottam, bár megszűrve egyre jobban, hogy a Marosról énekelnek, nagy bánattal biztatván a folyót, hogy menjen s meg se álljon a tengerig, kinek panaszolná el, hogy akit szeretnek, mindjárt csalfa lesz az a lány… Majd utána egy madárról is énekeltek, buzdítván őt is, hogy meneküljön, mert jön a vadász, aki életére tör. Repüljön erdő sűrűjébe, mert ha a szívét veszti, s szép tollai lehullanak, szomorúbb lesz ismét a világ.

Annál a dalnál egyebet aztán nem hallottam.

Midőn már jól pirkadott, akkor ébresztett fel az egyik tanulótársam, ki úgyszintén szíves fiú volt a lakodalomban. Hamar a kocsihoz vittek, melyben Ercsei János uram már benne ült. Mi is felültünk hárman, kiket magával hozott volt Ercsei úr, s elindultunk vissza Vásárhelyre, ami onnét másfél óra lehetett kocsin. A két társam eleven volt, de Ercsei uram is rózsaszínre festette volt éjen át a medve bőrét, mert igen tette-vette magát a kocsiban, s nyugtalankodott a szeme is. Mindenféléről beszélt, amivel bé van hálózva a világ; s majd egyszer és hirtelen, az én nagy csodámra, azt kérdezte tőlünk, hogy hiszünk-e az Istenben. Két társam igen mondogatta, hogy ők buzgón hisznek, de én csak annyit találtam mondani, hogy Istenben hinni kötelességemnek tartom.

No, erre kézhez vett engem Ercsei uram.

Mint Némethonban megcsiszolt bölcselő s nagy vallástudó, magyarázni kezdette, hogy mennyi számtalan dolog szól mellette, hogy Istenben hitünk legyen. Csak mondta s folyton torlasztotta a hitnek okait, miközben a felkelő nap olvasta busa szemöldökén a szőrszálakat, s a kövér varjak kárhoztatták beszédét; s majd a zavargó varjak miatt-e, vagy a mi figyelmünk hiányossága miatt, hirtelen váltott egyet, és így szólt:

– Macska vigye a tudományát, hiszen a pór embernek is vagyon annyi okossága, hogy Istenben higgyen. Mert egyszer jó atyám, ki itten a marosszéki Somosdon iskolamester vala, megkérdezett egy somosdi tudatlan pórt, hogy hiszi-e vajon az Istent. Bizony igen, mondá hamar az ember, s majd, hogy miért hiszi olyan eltökélten, arra így felelt a pór:

– Hiszem az Istent, mert legfeljebb nincs; de ha mégis lenni talál, s én nem hiszem, akkor baj lesz.

Ezen jót nevettünk, de a legjobbat ő maga.

Így aztán jókedvvel érkezvén haza, egészség dolgában én is helyreállottam, ami arra mutatott, hogy a hideg-meleg nyavalyámat csupán az igazságtalanság okozta volt, látván megindultan ama állapotot, melyben az urak elsőnek megették az ökör javát, utánuk mi a rosszabbját, a görcsös maradékot a zsellérek, követvén őket a csonton a kutyák.

Meg is írtam atyámnak, hogy bizony nem beszélt a nyáron valótlan aggodalmat.

Aztán a hátam mögé tettem, amiket tapasztaltam; s még jobban kezdettem tanulni, hogy szükség szerint az elmém is jó fegyver legyen, s mert az új préceptor is a grammatikai osztályban, bizonyos Szász Mihály nevű, nagyon szigorú ember volt. Így tehát a hetek és a hónapok szoros munkában teltek, míglen általléptünk a negyvenhatos esztendőbe, midőn az ütköző sok vélemény miatt a közállapot sebei nagyon gyarapodtak, olyan hírek is érkezvén, hogy alsó Lengyelhonban a szegénység lázadásba ment.

S hogy ez a sok békétlenség nehogy kevés legyen, húsvétkor az orrom elé még lecsapott egy kétágú baj is, minek a szele könnyen kivethetett volna engem a kollégyiomból. El lehet hát gondolni, mennyire szepegett bennem a lélek, ámbár feltámadás volt éppen.

Úgy kezdődött ez a dolog, hogy következvén a húsvét nagy ünnepe, Vallon uram elhatározta, hogy ő megpróbálja prófétának lenni. Mivel legfelül az utolsó esztendőt járta, a szokás törvénye szerint maga választotta meg, hogy az ünnepi prédikációt mint reverendus deák hol kívánná világba mondani. S ő bizony Kibéd községet választotta, mely igen nagy református falu a Küküllő mellett, a völgy felső végében, hol a szőlő teremni kezd, s ahol tömérdek babot, lencsét és gyümölcsöket is termesztenek. Hát a kibédi nagytiszteletes idejében elküldötte a kocsit, melyen Vallon uram engemet is magával vitt, hogy ottan is szolgálván őt, hadd legyek a dicsőségnek tanúja is ugyanakkor.

Helyben lévén Kibéden, a hivők buzdulása igen nagynak látszott, miből bátran gondolhattam, hogy gazdagon fogunk pénzhez jutni. Templomba menet szívesen vittem hát a Vallon uram háta mögött a prédikálóföveget és a díszes tóga-köpönyeget, nagy tekintéllyel haladván a babtermesztő kibédi emberek között, akik tömötten és felcsigázva töltötték meg a templomot. A szükséges percben vállára is terítettem Vallon uramnak a prémes lebernyeget, s kezébe adtam a fekete föveget is, mely az ő szigorú arcát még jobban elzordította, ki is rúgódván alóla kétfelől a haja, mint valami fekete berbécsnek a kunkori szarva. Így elkészítve, fel is ment mord léptekkel a szószólószékbe, kezében két könyvet emelve, mely egyik a Biblia volt, a másik Mátyus Istvánnak híres Diététika nevezetű könyve. Ige gyanánt Ézsaiás prófétának eme szavait választotta Vallon úr:

„Kiáltó torokkal, mint a trombita, emeld fel a te szódat, és mondd meg az én népemnek az ő vétkét.”

Midőn kétszer is elmondá ezeket a szavakat, két karját az ég felé emelte, és Mátyus Istvánhoz kezdett szólani, ki úgyszintén kibédi születésű volt, és azelőtt ötven esztendővel holt el. Kemény könyörgéssel kérte a tudós doktort, hogy nevelő és intő szellemével most jelennék meg az ő szülötte falujában, mert végső szükség vagyon mindama tanításokra, melyeket könyvében az ő atyjafiaira örökített.

Fel is emelte menten a Mátyus-féle könyvet, és fenyegetőleg meglóbálta a levegőben; majd látván a gyülekezet síri zsugorodását, úgy váltotta által a szót, mintha nem is ő, hanem a Mátyus István eleven küldötte kezdene szólani:

– Mondd meg az én atyámfiainak – rezgett fel a mélyből a hangja –, hogy én az eszemet áldozám érettük, csakhogy megtanítsam őket az életnek helyes módjára, mely a testnek és a léleknek gondozását egyformán kívánja.

Ismét felragadta a Diététika könyvet, melytől a gyülekezet még jobban megzsugorodott; de aztán látván az emberek, hogy nem vagdos véle, hanem megjegyzett helyen a könyvet kinyitja, egy kicsit megnyugodtak. Korán tették azonban, mert Vallon uram olyan szólásokat kezdett olvasni a könyvből, melyek azon a helyen, hol a hüvelyes veteményeket oly gazdagon termesztették, igen kárhoztatták a babot és a lencsét, mint ami étkek a látást gyöngítik, nemegyszer a nyavalyatörést is előidézik, s különösen bujaságra ösztökélnek.

Hallván e kárhoztatást, a babtermesztők suttyomban sandítani kezdettek egymás felé.

Hanem Vallon úr legyalázván az ártatlan hüvelyeseket, a dohányra fordította a szót, és más-más helyen nyitván fel a könyvet, bélyegezni kezdette azokat is, akik tubákolással vagy pipázásokkal rontják magukat, sőt füst és ocsmány köpések által mindazokat, akik környül tartózkodnak.

El lehet gondolni, hogy mint valának azok, akik a gyülekezetből dohánnyal szoktak volt élni. S hát még amidőn mutatta is, hogy miképpen szédelegnek a dohányosok, s majd midőn meg is hányatta a pipásokat, sőt, fel is hígította azoknak vérét, és kiszárította egész testüket, hogy a dörgedelem szavaival végtére megaszalja bennük az agyvelőt, és a guttával sírba hordassa valahányat…

Hát bizony, akkor az emberek mozgolódni kezdettek.

Vallon uram azonban ettől sem jámborodott semmit, de sőt, általcsapott más dörgedelmes tudományokra, melyekkel a kollégyiomot is közel egy esztendeje tölti vala, bár annak előtte maga volt a legnagyobb darázs a méz körül. Vagyis azokról kezdett beszélni, akiknek a bor, valamint az ördögfőzte pálinka az ő sátánhoz vezető cimborájok, legyen az a bor hízelkedő avagy égetett bor, szilvórium, fenyővíz vagy borovicska, rozsólis, cseresznyevíz avagy aranyvíz. Mert mire gerjeszti fel a bor és mindezen pálinka a rendes viseletű embert is?! Fajtalanságra, mint tette volt Dáviddal is; továbbá felgerjeszti tobzódásra és háborgásra, a muzsika mellett való csuszamlásra, a szemérmetlen táncra és az ördögszülte vérontásra!

Nagyot vágott a könyvvel a szószólószék kávájára.

– S mégis isznak az én atyámfiai! – folytatta dörgedelmesen. – Isznak, erre-arra düledeznek, rontanak és tobzódnak… S nemcsak a férfiak, hanem még az asszonyok sem átallják meginni eme gerjesztő italokat, melyeket hordók csapjaiból és poharakból eresztenek magukba… De hallok olyant is, hogy isznak megholt embereknek koponyájából, disznóforma serlegekből és leányt formázó billikomból!… Cipellőből és csizmának szárából!…

Hát erre feldőlt a pohár, mert tizen-tizenötön is felálltak, és méltatlankodva kifelé indultak a templomból. Majd azok után ismét többen s ismét többen. Mert hát jól van, s igaz is, hogy meg-megisszák ők a bort, de hogy a disznó farka alól innának s kiváltképpen cipellőből és csizmának szárából?!

Ördög mondja azt!

Percek alatt felborult minden, mert Vallon uram akkor sem jött észbe, hanem kiabálni kezdett a távozók után, s azok is morgolódtak vissza. A helybéli nagytiszteletes nem tudta, hogy mit lehetne hamarjában csinálni, csak cikázott az Úrasztala előtt, s futkosott a templomi hajóban. De bizony nem tudtam én sem, hogy mitévő legyek, hanem a fejemet béhúztam a nyakam közé, s szinte csak a fülemmel pillogtam erre-arra, hogy valaki nem sújt-e reám mint istenes darabontra, ki nem is voltam az ő hitükben való, hanem katolikus.

Végül csak magunk maradánk bent a templomban.

Istenem, mit tegyünk?!

Ki nem mehettünk, mert a tudós Mátyusnak, kit Vallon uram sújtó bot gyanánt használ vala fel, a Péterfiek és az Orbánok között még sok maradéka élvén, azok igen feltüzelték a népet, mely a templomon kívül fenyegetőleg megállott, várakozva reánk. No, gondoltam, Ézsaiás most már csakugyan trombitálhat, mert a pénzünket elverte a dörgedelem, s a tetejében még azt is meg akarják mutatni a felgerjedt babtermesztők, hogy ők józanon sem irtóznak a vértől.

Bent a templom kövein Vallon uram hajadonfővel és tóga nélkül sétálgatott, mert a prófétai felszerelést mindjárt levettem volt róla, hátha úgy inkább szabadulhatnánk. Biztatván őt, hogy Ézsaiás talán segíteni fog, kezdett is hajlani arra, hogy a sorsunkkal szembenézzünk, vagyis kimenjünk a templomból. De a helybéli pap, aki egyezkedésre kiment volt az emberekhez, éppen akkor jött vissza, hogy ki ne merjünk menni, de sőt siessünk fel a toronyba, s ott dugjuk el magunkat.

Hát azt tettük.

Mi felmentünk a baglyok közé, s ott egy várakozó gerendára megbújtunk; ő pedig kisétált a templomból, és egyezség szerint azt hazudta a vérszomjas kibédieknek, hogy mi hátul az ablakon által elmenekültünk.

Addig kucorogtunk a toronyban, míg alkonyodni kezdett. Akkor a templomos szolga, mint gyanútlan küldött, oly üzenettel keresett meg, hogy hamar a kerteken keresztül s a takaró estében menjünk a szomszédos Makkfalvára, hova a nagytiszteletes úr előreküldötte már a kocsiját, s majd onnét a kocsi elviszen minket Vásárhelyre vissza. De ügyeljünk mindenütt, s kerüljük a népet, mert az a hiedelem keletkezett rólunk, hogy Vallon uram maga az ördög, ki az én személyemben egy pápás szolgát már szerzett is magának.

Úgy tettünk, ahogy a templomos mondta; s bizony másnap már hajnalodott, midőn a kollégyiom elé megérkeztünk. Leszállván a kocsiról, Vallon uram megkönnyebbülve szusszant meg, pedig már egy napja nem ettünk volt, s nem ittunk volt semmit; majd bent az iskolában, midőn búcsúzásképpen odaadtam neki a dörgedelem ruháit, azt mondta nekem:

– Békesség velünk!

– S kísérjen az emlékezet – feleltem én is.

De sem ő, sem pedig én nem találtuk el a szót, s mert a kibédiek a békességet nem hagyták nyugodni, az emlékezetet is megtoldották még. Vagyis úgy jártunk vélök, mint a Bartalis atyja a kutyával, mert ugyanis a kibédi küldött emberek már előttünk ott voltak a városban, s reggel nyolc órakor megjelentek rektor uram előtt, keményen háborogván Vallon úr ellen, ki az ő falujokat hamisan rossz hírbe keverte.

Két napig az egész iskola erről beszélt.

Majd a harmadik napon kinőtt a bajnak a másik ága is, melyet említettem volt is, még a kibédi térítés előtt. Nevezetesen az történt, hogy ama nap délutánján egy finom úr jelent meg a kollégyiomban, hogy ő Sigismund Vallont keresné. Én vezettem az urat a római hármasba, ahol Vallon uramat meg is találta. Mint olyankor szokásban volt, poharacskákat készítettem az asztalra, s melléje tettem a náznánfalvi címeres korsót, melyben finom vendégnek való öreg-öreg bor volt. Közben a vendég úr, ki valami Szigériusznak mondta magát, letette az ezüstbotját, magas kalapját és úri köpönyegét, s majd Vallon úr kínálására leült az asztal mellé. Daczó úr is szíves felszólítást kapott, hogy szintén ülne hozzájuk, de ő köszönettel a medvebőrös ládán maradt, szájával lefelé borítván a poharacskát is, mely az ő számára szólt.

A beszélgetés nagy udvarlásokkal indult, bár eléggé kenetlenül, mert Vallon uramat a kibédi emberek annyira feldúlták vala, hogy a kedélye még mindig bogos volt, és a figyelme akadozott. Daczó úr nem segített nekik; s én is csak a fülemet hegyeztem, meg akarván tudni, hogy vajon ki lehet egy ilyen vendég. Annyit a sántikáló beszédből is kihámoztam, hogy Szigériusz úr egy meggyesi s igen gazdag borkereskedő fia; s a Vallon családnak kiterjedt szőlői lévén, a náznánfalvi pince borait az ő atyja szokta megvellegetni. Itt járván hát az ifjú Szigériusz úr mint jogi ember az Ítélőtáblánál, kedves kötelességének tartotta, hogy Vallon uramnál is mutassa magát.

– S mit tapasztalt ön a táblánál? – kérdezte Vallon uram.

– Sajnos, nem kedvezőt – felelte Szigériusz.

– No, az igazság hibádzik talán?

– Annak útja inkább – mondá a vendég. – Hiszen tudja ön, hogy a német nyelv, melyen világosan értettünk mindent, félre van téve, és helyette szokásba jött a magyar.

Hát erre Daczó úr is odaszólt a medvebőrről:

– Nem szokásba, hanem törvénybe!

Vallon uram sebesen pillogni kezdett, mint indulatának első szelében szokása volt; majd felállt az asztal mellől, és ide-oda lépett néhányat.

– Úgy tudtam – mondá számonkérő hangon –, hogy ön királyi szász, mint a brassai hazafiak; és nem német szász, mint a szebeni rontók.

Szigériusz úr is felállott a poharak mellől.

– Én sem egyik nem vagyok, sem másik nem vagyok.

– Hát akkor?!

– Csupán szász, enyhítés és terhelés nélkül, ki ragaszkodik a maga nemzetiségéhez.

– Úgy értsem, hogy ön visszakívánja a német hivatalos nyelvet?!

– Úgy! – mondta a szász.

Hát erre egészen lobbot vetett Vallon uram, s esztelen indulatában a Szigériusz úr köpönyegét, ezüstbotját és magas kalapját kihajigálta az ablakon, majd őt is kikergette az ajtón, bár a finom úr magától is indulatban volt már.

Daczó úr egyet sem szólt, csak ámult két nagy szürke szemével, amiben minden benne volt, ami ily példátlan eset alkalmával egy úrember szemében csak benne lehet. No de én is meg valék lepetve, úgyannyira, hogy a legelején nem tudtam, vajon a szász vendéget békítsem-e, vagy Vallon uramat biztassam; de aztán felejtettem a poharakat és a címeres korsót, s úgy eltűntem a kamarából, mint a német nyelv az Ítélőtábláról.

Este, midőn a szokott szolgálatra ismét általmentem, Vallon uramat nem találtam sehol, de gondoltam, majd csak elékerül, s megvetettem neki az ágyat. Nem volt azonban, ki abba az ágyba beléfeküdjék, mert a gazdája éjszakára sem került elé; s másnap is csak a kocsi jött el a náznánfalvi udvarházból, hogy a portékáit hazavigye.

Így fogytam ki belőle.

Csakhogy a dolog nem csupán ennyiből állott, mert én szolga tanuló lévén, s Vallon uram a gazdám, egyszerre hoppon maradtam. Kicsit olyanformán, mintha a ló, mely eladdig csak hányta-vetette volna magát, most egyszerre kiugrott volna alólam. S én lesuppanván a nyeregből, bizony nemcsak az iskolai állapotom szenvedett ütést, hanem gyalogosan is félnem kellett, vajon nem petyegtetnek-e reám is valami foltot, részes lévén a kibédi térítésben és a szásszal való kamarai zivatarban!

Először csak magamban hümmögtem.

Aztán az Arabus hetesben tanakodásra engedtem a dolgot, minek a vége az lett, hogy a református hitnek éppen a forrásánál lévén, várjuk meg bizalommal az igazságos elrendelést. Én ennek nem is voltam ellene, tudván ártatlanságomat; de hogy az elrendelésen katolikus létemre mégis segítsek valamit, elmentem Daczó úrhoz, kinek gazdátlanságom ügyét elejébe tártam. Ő azt felelte nekem, hogy szabályos módon nem tud segíteni, mert maga is a város deákja, de ha továbbra is gondozom a római hármas kamarát s melléje őt magát is, akkor a napi egy garast is megadja nekem.

Hát ez jó volt.

Most már csak az volt hátra, hogy a Vallon úr árnyékából is kitisztuljak, s hogy a jövő esztendőre a dolgom egészen rendeződjék. Ebben is szerencse kísért, mert szokásom szerint vasárnap kilátogatván Márton bácsiékhoz a majorba, ott találtam a hölgy-kisasszonyt is, kit a tavasz ugyancsak oda édesgetett. Elbeszélvén neki a dolgot, ő rektor uramnál elűzött minden felhőt, de sőt Török János tanvezető professzornál azt is eligazította, hogy jövőre a thékárius darabontja legyek, aki szintén ingyen tanulhatott.

Így megigazítván ésszel és szerencsével a fátumot, igen nagy mohósággal tanultam a nyári vizsgálatokra, melyeken aztán tudék is úgy felelgetni, hogy a velem való jótetteket senki meg nem bánta; maga a nyájas szerencse sem talán, mely szeretett velem szálldosni igaz utamon. Mindezek után lehet gondolni, mily nagy örömmel mentem haza, ami örömre legnagyobb szükség is volt otthon, mert bizony atyámék a tavalyinál is nagyobb szükségben voltak. Rossz idő járván, ember és állat számára is egyaránt keveset termett a föld; s azonkívül gyászos borongásban is voltak, mert májusban megholt a jakabfalvi Teréz nagyanyám, kit négy esztendővel ezelőtt láttam volt, a Timót bátya lakodalmán. Kedves anyám el is beszélte nekem, hogy miképpen holt meg nagy béketűréssel s ama utolsó kívánsággal a halálos óráján, hogy adnának oda neki egy kést, mert az új sütetből egy kenyeret kívánna megszegni. Illendő végtisztességet adtak neki, s tartottak nagy tort is, de szegény András nagyapó a tor éji idejét jórésziben nem a torozók között töltötte, hanem künn az istállóban, hol a lovak nyakába borulva szomorkodott.

Már egyre többet tapasztalván az élet változásaiból, s a tudásnak egy kisded kulcsát is magamnál hordozván, hogy ez elméket fényesíteni törekedjem, azon a nyáron még többet bolyongottam magányosan, mint tettem volt az elmúlt esztendőben. Ennek a szokásomnak s egy kicsit a szívem bántalmának is köszönhettem, hogy augusztus végén olyan dolognak lettem a tanúja, amit rajtam kívül csak a madarak s a mezők tippadozó füvei ha láttak.

Ugyanis akkor történt az a nevezetes esemény, hogy Gábor Anna, kihez feslő bimbó korában ama kökényes verset írtam volt, életének oly fiatal tavaszán férjhez ment ahhoz a bogos-dölyfös Kováts Mózeshez, akinek az orrát, negyvennégyben a májusi vásárkor, bérontottam volt a pogácsa miatt. Azóta csak egyszer láttam a kisasszonyt, de legszívesebben akkor is leöntöttem volna egy kád hideg vízzel, mert csak egy lenge szoknyácska volt rajta, s a válla szabadon virított. Most még annál is ítélőbb indulattal voltam iránta, mivel nagy kérkedő létére mégis ahhoz ment férjhez, akihez hűtelenkedni kedve lett volna egy pogácsa miatt is.

Így hát esküvő napján látni sem akartam.

Arra a nagy cicomára legnagyobb bátyja, vagyis Gábor Áron, ő is hazajött a bolyongásból. Áron bátyó akkor is a maga kicsi erdei házacskájában szállott meg, hol a három találmányos ember a gyufakotyvalékot felrobbantotta volt. Hát én Áron mestert, kinek jóféle akaratosságában s furcsa beszédjében kedvemet leltem, szerettem volna ugyan az esküvésnél is látni, de aztán mégsem ez a kívánságom, hanem inkább az ecetes szívem győzött. Vasárnap is lévén, midőn a mezőket ugyanvalóst nem háborítja senki, azt gondoltam magamban, hogy én bizony a templom helyett a környező réteket bolyongom meg. El is mentem, s bő csellengés után egy szép mező közepén leheveredtem egy fenyőborsika bokor alá, nem nagyon messze ama helytől, hol az Áron bátyó kicsi házacskája állott. Amint ott időztem volna a bokor alatt s a füvek virágai között, hát egyszer egy furcsa nőt pillantottam meg, ki lassan lépegetett a mezőben, le-lehajolva néha, hogy virágot szakasszon. Termetre is kicsi volt a nő, nem is látszott valami fiatalnak, s bizony púpos is volt, azt a szemem bizonyosra látta. Ruhát nem egészen falusit viselt, hanem városit inkább, de idegen módra valót, mi leginkább a román leányok viseletéhez volt hasonlatos.

Ügyelve lépegetett, s meg-megörvendett egy-egy szál virágnak.

Nem szóltam neki, mint leszállott madárhoz sem szóltam volna, nehogy megrebbentsem. Inkább bécsúsztattam magamat még jobban a bokor alá, s a füvek hálóján keresztül úgy néztem, hogy no csak, szépen gyűlnek, gyűlögetnek kezében a virágok. S amint hosszasan gyönyörködtem volna ebben, hát egyszer csak két berecki hajdút vettem észre, akik megkapván szemükkel a virágos nőt, egyenesen feléje tartottak fegyveresen, de a közelítés alatt lesve mindenfelé mégis, hogy vajon nem látja-e valaki őket. Odaérkezvén a hajdúk, jól kivettem, hogy azoknak hirtelen látására megrezzent a nő. Mondtak is neki valamit a hajdúk. A virágos nő bátran és nagyobb hangon felelt vissza nekik, s úgy hallottam, hogy román nyelven. Egy-két perc még úgy múlott el, váltogatott s mindegyre szilajodó beszéddel, majd a pandúrok megragadták a púpos nőt, s magukkal kényszerítették.

Ahogy vitték a mezőn keresztül, szívem a nő pártján dobogott. Gondoltam is, hogy hamar utánaszaladok, hátha segítség lehetnék neki; de aztán mégis visszafogtam magamat, s a füvet szaggatva ott maradtam a bokor alatt. Midőn azonban jó darabot elmehettek, én is felálltam, s utamat egyenesen hazafelé vettem. Amint otthon kedves anyám megpillantott engem, mindjárt meglátta rajtam, hogy valami nincs jól. Kérdé is menten bajomat, mire én mind elmondtam, amit láttam. Anyám nagy figyelemmel hallgatta szómat, majd a végén a lelkemre kötötte, hogy amit láttam, azzal titokban legyek, nehogy Gábor Áron úr a gyalázatot megtudja, mert akkor szörnyű bajt fog a nótárius öccsére zúdítani. Látván kedves anyám, hogy én a számat és a szememet egyaránt értetlenül tátom, halkabb szóval azt is megmondá nekem, hogy a púpos nő egy bizonyos Jusztina nevű román leány, aki Gábor Áron úrnak hűséges és szerelmes követője. A család igen ellene van a dolognak, s különösen Áron úrnak amaz Imre öccse, aki jelenleg nótárius lévén, nagy urat játszik. Nemhogy meghívta volna hát Jusztinát is a lakodalomra, de sőt kifundálta, úgy látszik, hogy mialatt Áron bátyja az esküvőn örvendezik, azalatt a lányt az erdei házból hajdúkkal elvitesse.

– Hová? – kérdeztem.

– Bizonyosan vissza Moldovába.

Így már mindent megértettem, csak azt nem tudtam, hogy vajon magamon háborogjak-e, hogy segítségül menni elmulasztám, vagy pedig a nótárius cselekedetén, melyet alattomban és oly szívtelenül tudott végbevinni.

Vártam, hogy mi lesz.

S hát alkonyodás idején, midőn a lakodalom még javában tartott, hát jön akkor imbolyogva Áron bátyó, s ijedelmes arccal atyámat keresi, ki otthon is volt éppen. Félrevonta mindjárt, s darabos szókkal magyarázni kezdett atyámnak valamit, aki semmit sem tudott arról, amit én tudtam, s kedves anyám. Nem sok szavak után kartőn is ragadta atyámat, és húzta magával, hogy menjen. Kérdést vetvén utánuk anyám, hogy hova mennének, csak annyit válaszoltak, hogy az erdei házba. Anyám szomorán nézett utánuk, s a fejét ingatva csendesen szólt:

– Kereshetik szegényt…

Csakugyan Jusztinát keresték, mert atyám éjféltájban hazajött, s gondolván, hogy mi Lázár bátyámmal jól aluszunk, elbeszélte kutató útjukat. Anyám csak hallgatta, hogy a fogyó holdvilágon miképpen hajtották fel az egész tájékon a púpos lány után a mezőket és az erdőket, hasztalanul. Csak hallgatta, s még az éj csöndjében is, midőn ketten zavarás nélkül egy lélek voltak, még akkor sem árulta el, hogy ő mindent tud az én szám után. Nem tudtam, hogyan ámuljak szótartó akaratán; s csak akkor értettem meg, hogy a bajt és a békétlenséget még az égről is letagadná szegény anyám, csakhogy derűben és szivárvány alatt élhessen.

– S Áron úr hol maradt? – kérdezte végül.

– Tovább keresi – mondta atyám.

Többet azután nem is láttuk Áron bátyót, mert valahová ő is odalett. Nekem azonban úgy begyembe ragadt a dolog, hogy magammal vittem ősszel a kollégyiomba is, ahol a Róza kisasszony szavának hibátlan foganatja várt, mert valóban a thékárius darabontja lettem, s így magának az iskolának szinte fogadott fia. Ezzel jobban is jártam, mint Vallon urammal, mert nemcsak ingyen tanulhattam a harmadik, vagyis a szintaktikai osztályban, hanem a könyvek tárában kedvvel is éreztem magamat; azonkívül pedig saját pénzhez jutottam, mert ami papirost, irkálófüzetet és írószert eladtam a sok tanulónak, abból magamnak öt hányadot tarthattam, ami napjában legalább három garasra gyűlt, de nemegyszer, bár lusta ritkasággal, hétre is felrúgott.

Hanem, mint könyves darabont, nemcsak az iskolai megélhetésemet találtam meg, de sőt olyan adományát s egyben próbáját is a sorsnak, mely aztán beléfolyt egész életembe. Mert ugyanis a felügyelőm abban a minőségben Török János tanügyi professzor lévén, ő urammal s a családjával is szoros ismeretségbe kerültem. Ez az ismeretség, mint immár eléggé megérett ifjút, engem igen felbolygatott; majd pedig későbben olyan kút szádjára vitt, amelybe aztán szinte-szinte belé is vesztem.

Török János uram szikár, magas ember volt, lázongó barna szeme neki, s ritkás és kevés bajusza-szakálla. Fenn hordott fejjel járt örökké, de azért nyájas volt, és a törekedő szegény tanulók sokat köszönhettek neki. Ami nem is volt csoda, mert a szolgai kenyeret az udvarhelyi kollégyiomban maga is huzamosan kóstolta. Járt külhoni egyetemet, tudott történelmet, ismerte az egész földabroszt, a természethistóriát, az istenes tudományokat; s úgy beszélt deák nyelven is, mintha Cicerónak legalább a sógora lett volna. De ha nálánál nagyobb eszű ember volt is az iskolában, mint ahogy valának, olyan egy sem volt, aki származásban vetekedni tudott volna véle. Ugyanis a nagyapját Baczó Mózesnek hívták, az atyját Bencze Istvánnak, s harmadikra így jött ő ki Töröknek. De hogyan? Úgy, hogy a nagyatyja meghalván, még egy István nevezetű fiának születése előtt, a fiút nem az atya után írták bé Baczónak, hanem a szülőanya után Benczének; ez a Bencze István azután, tizenkét évig katonáskodván, végül Bágy faluban férjül reá szállott egy Török Zsuzsa nevű özvegyasszonyra, s mivel a kettő közül az asszony volt a módosabb, Bencze férj is Török néven jött forgalomba, úgyannyira, hogy a fiát is Török Jánosnak keresztelték.

Egy szó helyett kettővel mondván el ezeket, mégpedig azért, mert Török János uram nagy szereplő lett a következő harcos időkben és főképpen annak utána; s mert az ő vértanúsága előtt, ahogy említém is, ott állottam magam is az ő fája alatt, hol rajta kívül többeket megütött a zsarnok villáma, s igen sokat szenvedéssel sújtott, közöttök a Török János úr ártatlan feleségét is, ki legszebb Rózsa nevű asszony volt, s kinek édes bátyja, maga Gálfi Mihály is, vértanúságot szenvedett.

Rózsa asszony!

Hát ha valakit, akkor legelsőbben őt nem hagyhatom szívbéli emlékezés nélkül; csakhogy róla beszélnem nehéz, lévén az igazság szívemet is bolydító, és hozzá a szó igen esendő.

Annyit mégis elmondok, hogy midőn csak egy hete valék még könyves darabont, Török János uram, egy szombati nap délelőttjén, oly üzenettel szalasztott haza a lakására, hogy mondanám meg otthon, estére nyolc személyre vacsora legyen. S azt a vacsorát jó móddal készítsék el, mert vendégül ott lesznek a professzor tanárok közül Bolyai Farkas úr özvegyen és Dósa Elek úr a feleségével; továbbá Nagy Sámuel birtokos úrfi Agárdról és Horváth Károly úrfi, ki már első esztendős jogi deák volt akkor, és Törökékhez igen járatos; s no még, akit elsőnek kell vala említenem, a kollégyiom új főkurátora, bizonyos Bánffi János, mivel a korábbi Zeyk Dániel augusztusban megholt.

No, én vidáman el is indultam az Ebháton lévő filológuslakásba, mert Török uram abban lakott, mint emeletes tanári lakban. Oda megérkezvén, alól a kék szárnyú ablakok mögött egy Ámáli nevű mindenes asszonyt találtam, kinek hibátlanul elbeszéltem az üzenetet. Ámáli néni azonban azzal válaszolt nekem, hogy egyet sem szólott, hanem a kanyargós falépcsőkön felment az emeleti traktusra, hol a hálóház volt, s onnét Törökné úrasszonyt lejönni kérte. Én ott állottam éppen az ételes nagy asztal mellett s a pádimentumot elborító süppedékes szőnyegen, midőn Törökné asszonyt lefelé jőni megpillantottam. Vagy nem is jól mondom, mert nem lefelé jőni láttam, hanem puhán és fényesen szállani inkább, mint gyönyörű alakzat felhőt vagy mint egekből közelítő tüneményt. S ahogy ő, mint hirtelen és csodás tünemény, az én óvatlan pillantásomba így belészállott, hát engemet illatos melegséggel elborított valami belső rebbenés. Annyira el, hogy későbben már csak arra tudtam emlékezni, hogy a tündér asszony le sem jött, hanem egyszer csak ott állott mellettem. Bodros és aranyló barna haja volt, s fénnyel fátyolos szeme, termetében hullámosan karcsú, s egész valójában a szépség áramlott reám; de magosságra nem vala nagyobb, mint én, ámbár igaz, hogy én atyámat is növésben már-már elértem volt akkor.

– Kedves uram tőled üzent? – csak annyit kérdezett.

– Tőlem.

S ahogy ezt mondám, kellő magasságom érzetében egy kicsit hősködve nézhettem, amit ő nyilván észre is vett, mert úgy nevetett reám, mint aki kedvére nevet. De már kérdezte is, hogy mit üzent; én azonban úgy megzavarodtam az ő csillámló nevetésén, hogy abban a pillantásban mind rakásra dőltek a fejemben a professzor vendégek, s Bánffi János főkurátort maguk alá nyomván, a többit még valahogy elészámláltam, de a főkurátor uram semmiképpen sem jutott eszembe.

– Egy hiányzik! – mondá is Rózsa asszony.

– Tudom; legalól van – feleltem.

– Hol legalól?

– A fejemben.

Ezen is nevetgélni kezdett, majd hogy ideje legyen a főkurátornak is előjönni, nevemet kérdezte, szüleimet s állapotomat; s végül még azt is, hogy mennyi idős vagyok. Számomra ez nagy balszerencse volt, mert azt találtam mondani, hogy tizenhat esztendős vagyok, pedig még nem voltam éppen annyi. Szerettem is volna rögvest megmásítani a tizenhat esztendőt, de ahhoz nem lévén elegendő vitézségem, igen nagy haragra gerjedtem magam iránt, hogy szokásom ellenére hazugságot mondtam. S bizony, e mardosásban egyszerre tövisek nőttek bennem Rózsa asszony iránt is, hogy ily szégyenbe ugrottam miatta. S ahogy előbbi ámulatom hirtelen általváltott a magamra való haragvás indulatába, abban a váltásban rés támadt egy villanatra, s azon a résen előugrott Bánffi János, akit nagy örömmel meg is mondottam Törökné asszonynak. Erre ő, nagy kedvességgel akarván megjutalmazni engem, a hajamat akarta megsimogatni, de én a fejemet úgy elkaptam, mintha az ujjai hirtelen szikrákkal szúrtak volna meg.

– Hűhah, de vadóc vagy! – mondta nekem.

Csakugyan, igaza is volt ebben, ámbár a fejem rándításával csak azt akartam mutatni, hogy velem már ne bánjanak úgy, mint egy leánykával. De az illendőség szerint mégis megbocsátást kértem tőle, majd hűséges tiszteletemet is hangoztatva, eljöttem.

Égett az arcom egész úton, hogy miért viselém magamat olyan összevissza; de égett a gomolygó érzések miatt is, melyek úgy dúltak bennem, mint a pokol tüze. Megijedtem attól, hogy az élet forgatagában egyszer csak mi keletkezhetik az emberben: valami olyan háborgás, minek elmés mivoltát nem is tudja megfejteni. Mert hát igaz valójában mi is esett velem? Láttam egy asszonyt, aki csodásan szép volt, de hát van sok minden a világon, például egy költemény vagy egy virág, ami úgyszintén megindító szép, de azért az emberre mégsem zúdul úgy reá, hogy benne a jég és a tűz váltakozzék.

A csoda vigye el.

No, valami csak lesz, gondoltam magamban; s csakugyan lett is, mert midőn Török uramnak az üzenetet általadtam, ő estére engemet is a házához hívott, hogy a vacsoránál hasznoskodjam, s amit az okos emberektől hallok, abból tanuljak is. Hát ennél jobbat egy tudós ember nekem nem is mondhatott volna, mert egyszerre minden a helyére zökkent ismét, és vidító lett a világ. Estére kelve szépen felöltöztem, vagyis felvettem a fényesített csizmát, a kékesszürke posztóból való magyarka ujjasomat s a feszes fehér harisnyanadrágot, mely háromszéki módra kékkel volt zsinórozva. Midőn így megérkeztem, a Rózsa asszony szeme is meg volt velem elégedve; Török János uram pedig nyájas szóval kitanított, hogy mikor mit kell csinálnom. Nem is volt azzal semmi baj, mert sohasem vétettem el, hogy kinek mit töltsek a poharába. Vagyis Törökné és Dósáné asszonyoknak édes borocskát töltöttem, a férfiaknak pedig arany csombordi bort, mindig tele a poharat; csupán Bolyai Farkas úrnak vegyítettem meg mindig málnási vízzel a borát, mely málnási vizet ő állandólag itta, gyakran melléje mondván, hogy olyan víz ez bizony, amely se nem bor, se nem víz, hanem csak kínlódik.

Végül ki pipára gyújtott, ki pedig cigárrót élvezett; s majd nagy beszéd keletkezett a haza állapotáról, mindenki jósolgatván a maga képzelődéseit, s Török uram még a nép dühödését is, mely aztán könnyen belhoni háborúhoz vezethet. Ezt hallván Bolyai Farkas úr, ki nagy eszével mindenki fölött ragyogott, nagy intelemmel így szólt:

– Üdvös volna jobb állapotba hozni a szegény népet, azt vallom én. Ha ez végbemenne, jobb sorsra tudna indulni a haza. De ha nem tud végbemenni, bizony könnyen felborulnak a jövendő napok. Akkor pedig vér folyik édes hazánkban; a vérre pedig az orosz cár reánk küldi hadait, s úgy leszünk sorsunkban, mint a lengyelek is Galíciában.

Akkor, a bor mellett és a szállingó füstben, ámulva hallottam eme jövendölést, mely rossz álom gyanánt tetszett előttem. De idők múlásával bezzeg sokszor felidéztem magamban a mondott szavakat, látva is Bolyai urat szinte eleven valójában, ahogy fényes és elborult szemekkel ott ült Törökné asszonyom balján, mondván igaz hangján a maga intelmét. Láttam, Nagy Sámuel és Horváth Károly úrfiak is ámultak; Török János úr eltűnődve ingatta a fejét, majd főkurátor uram legyintett egyet, mire Dósáné asszony, ki sovány és fekete volt, éles nyelvvel fennhangon szólt:

– Az urak nem tennének róla, hogy mi asszonyok vidámodjunk?

Az úrfiak helyeslő módon nevettek, Rózsa asszony pedig egy pillantással, mint a drágagyöngy, reám tekintett, és egy kortyocskát ivott a csillámló poharából. Mire fölmerültem abból a pillantásból, melyben melengető anyai féltés is volt a jövendő miatt, már ide-oda szaladgált a csevegés pataka, csak éppen főkurátor uram, Bánffi János, ki kövér pozsgás ember volt, csak ő üldögélt még kétségesen a jókedv karimáján, nem tudván eldönteni magában, hogy főkurátor legyen-e még most is, vagy másokkal együtt a vidámságban megfürödjék. De hát hiába különködött, mert ahogy olyankor lenni szokott, tréfás szavakkal őt is hamarosan föcskendezni kezdték. Azt találták ki ugyanis, mégpedig az agárdi Nagy Sámuel, ki Törökné asszonyomra igen meresztgette a szemét, hogy sorjában mindenki mondjon egy kurta és tréfás történetet.

– De mi legyen a jutalom? – kérdezte Horváth Károly.

Bolyai Farkas úr, kinek a lobogó szeme szintén örömmel időzött a szép asszonyokon, bár akkor már hetvenesztendős ártatlan ember volt, bölcs kedvességgel szólott a kérdésre:

– Hát egy csók a ház úrasszonyától!

Nagy rivalgással fogadta mindenki a Bolyai úr találmányát, csak éppen Rózsa asszony hajtotta le szemérmetesen, de mosolyogva a fejét. No, ki legyen az első? Csak a főkurátor lehetett, akit egy-egy biztató szóval tüzelni kezdett mindenki, de legkivált Dósáné asszony, kinek olyan hegyes volt a nyelve, hogy akármilyen távolról is szúrni tudott. Hát végül megadta magát Bánffi uram, s azt mondta el, hogy volt Torda mellett, Detrehemben egy pap. Ez a pap igen jó gazda is lévén, egyszer felment a templomi székbe prédikálni, s hát amint mondaná az ő szent beszédét, hirtelen meghallja, hogy a disznópásztor kürtöli a disznókat. Hamar megkeresi hát onnét a szószékből a lakó szomszédját, aki alól ájtatoskodott; s nagy hangon leszólott neki, mondván: „Amíg az Úristen azon gondolkozik, hogy mi jót cselekedjék velünk, addig fusson, szomszédos atyámfia, s csapja ki az én disznóimat is a csordába!”

Hát jót nevettek azon a papon, de mivel disznókról esett a szó, Bolyai Farkas úr is jelentette magát, hogy ő is tud egy igaz történetet, amiben ugyancsak disznók is szerepelnek. Midőn ugyanis Némethonba ment volt Kemény Simonnal, ő az útra egy román kuktát is magával vitt, sokat nyavalyogván a gyomra miatt. Amint mentek volna szekerükön Saxoniában, egyszer az út mellett meglátnak egy sertéscsordát, s a disznók mellett a pásztort, ki háromszegeletű kalapot viselt, kaputot és térdig a lábszárán harisnyát s a lábán pedig papucsot, s továbbá az egyik kezében pálcát tartott s a másikban könyvet. Látván ezt nagy ámulattal a román kukta is, hitetlenül kezdett pillogtatni, majd felkiáltott: „Atyaúristen, itt professzor őrzi a disznókat is!”

Ezen aztán csakugyan úgy nevettek, hogy a csók bizonyosnak látszott. Ámbár Nagy Sámuel és Horváth úrfiak is igen veselkedtek, amit megtett volna, láttam a szeme járásán, maga Dósa uram is, ha olyan nagyon nem fél vala a feleségétől. Így azonban csak a remetei pörlekedő csizmadia történetét beszélte el, melyet végezetül Dósáné asszony még el is rontott. Mert a vége csücskét kikapta a férjének a szájából, s le is harapta, nehogy csókot nyerjen a történet.

Hanem a fullánkos Dósáné elnyerte jutalmát, mert Nagy Sámuel úrfi neki való példázatot mondott a kebelei asszonyról. Élt ugyanis Kebelében egy erős férfiú, ki a felesége szájassága miatt sokat szenvedett. Istenem, mit csináljon! Hát végső szorultságában eljött ide Vásárhelyre egy patikároshoz. Mondá neki, hogy nem tudna-e valami orvosságot a nyelvesség ellen. Kinek kell? – kérdé a patikáros. Bizony a feleségemnek. Hát tud ő, szólott a patikáros, csakhogy az orvosság nagyon goromba. Nem baj, mondá az ember, mire a patikáros jól arcon csapta őt, szólván is melléje, hogy ezt adja bé a feleségének, s ha pedig nem használna, hát akkor, s adott még egyet abból az orvosságból. No, hazament nagy dühödten az ember, s olyant húzott a feleségére, hogy az asszony menten az ágy alá bukott. Igen boldog lévén, másnap visszament a patikároshoz, kinek mondá:

– No tekintetes uram, visszajöttem, hogy megköszönjem az orvosságot.

– Használt, úgy látom – mondá nevetve az úr.

– Igen, hála legyen a nagy istennek.

– Mind a kettőt béadta?

– Éppen ez az, hogy az egyiket visszahoztam – felelé a markos ember, s úgy vágta pofon a patikárost, hogy az bédőlt az üvegek közé.

Hát ezt mindenki ünnepelte, csak egyedül Horváth Károly vala búsultabb a többinél, hogy talán elesik a jutalomtól. De vitéz ember lévén, olyan történetet mondott, hogy a reménye szépen felcsillogott. Utána még Török János uramat is kívánta volna hallani valaki, de Bolyai Farkas úr azt mondotta, hogy aki elnyerte az egész virágszálat, annak a virág illatáért nem kell versengeni.

– Ellenben – tette hozzá – van egy zsenge ifjú itten.

Mivel én voltam az a zsenge ifjú, azon nyomban megforrósodott az arcom, s ahogy kínomban ide-oda tekingettem, esdeklő szemem Török asszonyomra szállott, aki enyhe-kicsi bólintásokkal, csak mint a szellőben a virág, úgy intett nekem, hogy álljak bátran a küzdelembe. S ahogy intését rebegni láttam, hirtelen eszembe jutott a jakabfalvi holdvilágos történet, melyet András nagyapó szokott volt jókedvében elbeszélni.

– Hát volt Kászon földjén – kezdettem is mondani –, vagyis élt ottan Jakabfalván egy Löketi Ferenc nevű legény. Egyik farsangon megházasodván ez a Löketi Ferenc, két hétig csak otthon imbolygott örökké. Hanem akkor azt mondá a feleségének, hogy neki a megélhetés miatt el kell az erdőre mennie, honnét hat napig nem tud hazajőni, mert igen sok a dolog, s az erdő is messze van. Hát elment. A harmadik napon azonban béjött este a házhoz egy kolduló barát, és szállást kért. Oly nagy télen ilyen istenes embert nem lévén szokás elküldeni, az asszony szállást adott neki. Mivel azonban csak egyetlen nagy ágy volt s egyetlen nagy cserge takaró, ruhástól feküdtek le, s hamar el is aludtak. Hideg lévén, s igen bésütvén a tornác felőli ablakon a holdvilág is, álmukban ártatlanul összébb húzódtak, s a takarót is jól a fejükre vonták. Ellenben Löketi nem bírván szíve vágyának ellene állni, azon éjszaka szintén hazajött. A fejszét a tornácban csendesen felakasztotta, majd lábujjhegyen bément a házba, s váratlan ajándok gyanánt odafeküdt a felesége mellé. Kiengedvén az ő visszafojtott lélegzetét, a takarót még feljebb találta húzni, s hát megrettenve látja a bécsorgó holdvilágon, hogy hat láb nyújtózkodik alól. Pillogtatott egy darabig, hogy vajon nem az ő szeme káprázik-e, de aztán elhatározta, hogy ő a hatból kettőt levág. Ki is ment a tornácba, hogy vegye a fejszét, de ahogy onnét bétekintett az ablakon, hát csak négy lábat látott, ami két embernek éppen elegendő. Erre visszaakasztván a fejszét, megfenyegette a hamis holdat, majd boldogan visszafeküdt az ágyba, és igen édesen aluvék fényes reggelig.

Hát ezt a kászoni bölcs történetet nagy és vidám okulással fogadták; sőt Bolyai Farkas úr oly kedves szót nyilvánított, hogy a jutalmat nekem kell adni. Mivel a többiek engemet még nem is vettek egészen férfiú számba, ez ellen nem is szólott senki. Így hát Törökné Rózsa asszony hívólag fölemelte a két karját, mire én odajárultam hozzá, és elnyertem tőle orcámra a jutalomcsókot. Aztán felemelt poharakkal meg is éltettek engem, bár arra nem én voltam érdemes, hanem egyik felől András nagyapám, kitől a történetet hallottam volt, s másfelől pedig a legszebb tündér asszony, kinek érintő csókja oly nevezetes jutalom tudott lenni.

Nevezetes a szónak valóságos értelmében, mert attól az estétől kezdve az életem fája úgy virágzásnak indult, mint a kerti fa is, midőn sok készülődés után reá ragyog a nap, és fürdetni kezdi éltető melegében. Irigylett hírem is elterjedvén az iskolában, mindenki tőlem vette íráshoz a szerszámait, csakhogy szólhasson velem; s hát még az Arabus hetesben mily fényre gyúlt a csillagom! Bezzeg akkor Deák Farkas is szívesen barátkozott velem, bár azelőtt, mint híres ügyvéd fia, csak felfelé szokott nyájaskodni; s nagyba tekintett a teleki birtokosfi Horváth Mihály is, hogy a bátyja elől elnyertem a jutalmat. Úgyszintén a primárius is, ki akkor Muzsnai Pál volt, mindenben kedvezett nekem; s igen az osztály tanítója is, bizonyos szőrszálhasogató Kardos József. Ezek közül Deák Farkast és Horváthot nem sokba vettem, de a primárius és az osztályos tanító kedvezése jó volt nekem arra, hogy például a kamarában sokáig égethessem olvasáshoz a gyertyát, s hogy elmebeli virágzásomat a tanuló osztályban se üsse meg a dér.

Az a bibarcfalvi Bartalis még büszkébb lett, hogy a barátom lehet; s Könczei Albert, kit legjobban szerettem, verset is ír vala rólam. Midőn azt a verset én elolvastam, különös gondolat ébredett bennem. Először megütődtem, mert sohasem hittem volna, hogy ilyen is lakhatik bennem; s darabig még magam előtt sem mertem szavakba formálni azt a kísértő gondolatot, mert egy hang így szólott bennem, dorgálva engemet: te vetemedett ember, hát prédára adnál valakit, aki ifjú világod legszebb gyertyájára reá röppintette a lángot?!

Mert mit gondoltam?

Azt ugyanis, hogy Könczei Albert, aki megnyerő módon tudott verset írni, legszebben Rózsa asszonyról írhatna költeményt; az ő aranyló bodros hajáról például, vagy a bársonyos szeméről; de leginkább arról, hogy elbájoló személyében egy tündér lakozik közöttünk.

Csakhogy ismét szólott a hang, feddvén engemet: te berecki szamár, hát a barátodat, bárha szelíd méhecske is, reá uszítanád a te lelked édes mézére!? Ha nem volnál oly tutyi legény, inkább a tündér asszonyt ábrándjaidba takargatnád selymesen, vagy magad írnál dicséreteket és magasztalást róla!

Hát volt igazság ebben.

De tovább forogván magamban, végül mégis azt feleltem, hogy nagyobb lélek, ki nem rejti el, hanem megosztja az édes jót és az álmok titkait is, hadd terjedjenek, mint az illat; s hadd írjon csak Könczei verseket, miközben én az életemet teszem költeménnyé, hogy írott vers helyett abból zengjen a tisztaság, és abban érjenek a bajnoki tettek…

Egészen meglelkesültem ettől.

Vártam hát az alkalmas napot, s midőn az elkövetkezett, szólottam Könczeinek, hogy menjünk el ketten a mezők felé kalandozni, mert titkos és nagy dolgot szeretnék mondani neki. Elindulván, elsőbben az Ebhát utcában a filológusház felé vezettem őt. Midőn elértük a házat, megkérdeztem tőle, hogy tudja-e, ki lakik abban a házban. Nem tudta. Hát úgy nézze meg, folytatám, hogy lelkében tündér várának maradjon az a ház; s várván egy ideig, hogy el is végezze a szemlélgetést, a katonai vár felé mentünk, s ott ki a tágasabb fás mezőkre, hol az ősz már morgósan játszott a lehullott levelekkel. Addig még nem folytattam volt, amit a tündér várával elkezdettem, bár a Könczei tekintete oly esedezve csüngött rajtam, mint valami pókháló. Midőn azonban a Cigánymező alatt jobbra kanyarodtunk a Poklos völgye felé, elmondottam neki, hogy én lelkemben s a szívemben miképpen jártam, s hogy Törökné Rózsa asszony valóságos tündér. Tiszta hevületemben az ő szépségét és bájosságának áramlását úgy tudám elmondani, hogy menvén-haladván, Könczei már nem is a csizmájában suppogtatott mellettem, ami csizma bizony nagy volt neki, hanem valósággal a föld felett libegett, képzelme hullámain. Mire aztán ki is érkeztünk a Poklos völgyébe, hogy más oldalról hazafelé kanyarodjunk, már harmadszor tett fogadalmat, hogy a Rózsa hölgy fennkölt személyéhez a verseket megírja.

Utána titkot is ígérvén egymásnak, visszamentünk az iskolába.

Attól az időtől kezdve jóformán el is temettük magunkat, mert a tanuláson kívül Könczei csak a verseken eszmélkedett, én pedig nagy mohósággal mindenféle könyveket olvastam, főképpen a görög harcosokról és a római hadi vezérekről; de olvastam későbbeni magyar és külhoni férfiakról is, akik hazájuk javára vagy az emberi népnek serkentésére nagyot tettek.

Így léptünk által a negyvenhetes esztendőbe, mely nem kezdődött valami jól, mégpedig a Könczei legújabb verse miatt. Már korábban is írt volt hat darabot, s azok olyan szép dicséretek voltak, hogy örökké a zsebemben hordoztam őket. Igen, mert arra számítottam, hogy ha Török János uram valami üzenettel ismét haza találna küldeni, akkor Rózsa asszonynak olvasásra adom, melléje mondván, hogy vajon érdemes versek-e, mert a barátom írta egy tündérről, akit elképzelt magának. Ezt a szándékomat a Könczei új verse bajba hozta, sőt, bántotta az ábrándos képet is, amit Törökné asszonyomról ápolgattam magamban. Hát hogyne, hiszen újévi buzgalmában olyan verset írt, melyben az ördög megkísért egy Rózsa nevű tündért, s oly csillogó gyöngyökkel bódítja el, melyekről aztán kitűnik, hogy hamisak voltak. Nagy harag fogott el, midőn elolvastam e verset, s bizony szidalommal mondám, hogy a Rózsa nevet szorgosan vegye ki a versből, de vegye ki az ördögöt is.

– Hát akkor mi marad benne?! – kérdezte Könczei.

– Az eszed tokja! – mondtam neki.

Hát erre úgy elöntötte őt a pulykaméreg, hogy a másik hat verset is visszakérte tőlem; s midőn vissza is adtam, még azt mondotta nekem, hogy így van jól, mert akinek virág kell, az szedjen az önnön kertjéből, s ne a más virágaival ékesítse a maga tündérét. Ebből aztán nagy harag lett közöttünk, s az a harag meg is keseredett hamarosan bennem. Ennek oka ama balszerencse volt, hogy annyi idő után Török uram éppen akkor küldött el ismét engemet a házához; s vers még egyetlenegy sem volt, amit meg tudtam volna mutatni Rózsa asszonynak. Gondolni lehet, hogy hányszor vitettem el Könczeit az ördögével, de egyebet ellene nem tettem. Igaz, nem is lett volna tanácsos bármit is tennem, mert rémületes baj lett volna abból, ha védekezésül a titkunkat közreadja, vagy éppen a fülébe jut Török János úrnak, hogy a felesége körül versekkel pillangózunk.

Fátyol azért maradott kettőnk között, s tartott egész farsangon keresztül. Húshagyó kedden azonban olyan dolog történt, ami végleg feledtette velem, hogy Könczei Törökné asszonyomra eresztette volt az ördögöt; sőt az én lelkem rajongó áradását is egészen más mederbe terelte.

Szokásban volt ugyanis, hogy húshagyó kedd délutánján el kell temetni a Piac téren a farsangot. Erre a temetésre mi is elmentünk, hogy élvezettel nézegessük a gyászoló közönséget, mely a Piac téren nagy lármával és zenebonával ide-oda vonulgatott. A sereglet jórésziben egyszerű emberekből állott, s legfőképpen bolondos ifjakból. Tarkabarka öltözeteket aggattak magukra, és az arcájukra is sokan maskurát tettek. Némelyek törökbúza szárából kardot suhogtattak, vagy fapuskából a kecskehulladék kemény golyóit lövöldözték; ismét mások tökföveggel gyászosan kornyikáltak, vagy rúdra duvasztott lantorna lámpással gyászoló nyájakat vezettek.

Egybe tartva mi is, kik az Arabus hetesben laktunk, darabig csak rendes külsőnkkel őgyelegtünk, ide is kurjantván egyet s oda is egyet, miközben mókás siralmakat fújdogáltunk a Lőte József kántorsága alatt. De midőn láttuk, hogy a mulató népek igen nagyba tekintenek minket, a külsőnket mi is kezdtük a játékhoz alkalmazni. Lőtének papirosból szakállat ragasztottunk, s nagy kántorbotot kerítettünk neki; Bartalisnak a fejére háncskoszorút tettünk, minek a szálai le a válláig libegtek; Könczeit és Kutyavetyit ördögnek csináltuk; Horváth egészen a nyakába húzott egy cilindert, melyből csak az orra s a két szeme bukkant ki; Bong Ferenc zsebruhával fátyolozta el ábrázatát, nekem pedig holt szénnel bajuszt és irdatlan szemöldököt festettek a többiek, s a törökbúza hajából lengő szakállat ragasztottak.

Amint későbben emígy a legzajosabb kedvvel vonultunk volna a Piac téren, hát egyszer láttuk, hogy a Poklos utca felől három katona, afféle fogdosó széki katonák, szuronyos nagy puskákkal közelednek. Azt is láttuk, hogy öt vagy hat embert foglyul kisérnek, mégpedig olyanformán, hogy két katona, ki a foglyok mellett oldalt őrködött, szuronyát előre s egy kicsit az emberekre szegezve jött, míg a harmadik a rabok mögött hátul. Ahogy jöttek, hatalmasan kétoldalra torlaszolván mindenkit az útból, a kezdődő alkonyatban már azt is láttuk, hogy a foglyok földi szegények, s a kezeik vastag kötelekkel össze vannak kötözve. Ahol eljöttek, mindenütt megállt a víg mulatság, s az emberek akadó szemekkel néztek a katonákra. Megközelítvén minket is, mi bizony nem siettünk félreállni az útból, s amiatt a foglyok megálltak; Bartalist pedig, ki a háncsszalagok miatt nem is láthatott talán elég jól, az egyik katona a szuronyával űzni kezdte. Én már akkor szólottam volt a fogoly emberekhez, hogy kicsodák ők, s miért kísérik megkötözve; s midőn Bartalist űzőbe vette volna a katona, éppen akkor válaszolták, az egyik magyarul s a másik románul, hogy jobbágyok ők, kik az úrbért a rossz termés miatt nem tudván kellőleg fizetni, most azért kísérik a széki börtönbe, mely Náznánfalván vagyon. Mire ennyit ki tudtak szólani, már nagy sokaság hömpölyödött oda, továbbá Bartalis csomójában pedig, mint a kicsapó láng, hirtelen kiáltás hangzott fel:

– Reá a katonára!

Mintha úgy láttam volna egy villanásra, hogy Bartalis reá szökik a katonára, de a következő pillantásból már csak azt tudom, hogy Bong Ferenc csakugyan reá ugrott a másikra, aki oldalt állott a foglyok mellett. Hanem amikor őt ugrani láttam, már én is rajta voltam a hátulsó katonán, aki nem volt valami nagy vitéz, mert egy perc múlva a fegyvere már a kezemben volt, s ő maga pedig a sokaság lábai között próbálgatott mászni. Bong is hozta a másik kobzott fegyvert, Bartalis pedig véres és szaggatott ruhában tört oda hozzánk, azzal a diadalmas nyögéssel, hogy az ő katonáját már sajtolja a nép. Míg ezek oly hamar történtek, a foglyok kezéről az emberek levágták a kötelet, s a felbőszült sokadalomban úgy odalettek egy perc alatt, mint Jézus Krisztus halála után az apostolok. Nem kérdezték a katonák, hogy ugyanbiza, hova lettek a foglyok, mert a Bartalis bajnoka legtöbb csak négykézlábra tudott állani, a Bong Ferencének fityegett a jobbik lába, s az én katonámon pedig csak egy fél nadrág dísztelenkedett.

Mindezeket csak sietve láttuk s hamar néztük meg, mert jónak véltük mi is, ha a foglyok után szintén a kámfor természetét követjük. Midőn aztán a Kisközön által már a kollégyiom felé suhantunk, többé nem féltünk attól, hogy személyünket akár kutatással is felfedhetik, mert hiszen kifestett ábrázatot vagy álarcot viseltünk valahányan. A szűk sikátorban, az iskola háta mögött, bezzeg volt nagy mosdás a hóban, maskurák dobálása és rendezgetés ruha dolgában. Szorgosan még esküt is tettünk egymásnak, hogy a farsangi jobbágyfelszabadításról nem beszélünk senkinek, s majd szerencsésen hazamentünk. Bent a szobában aztán Könczei félrehívott engemet az egyik sarokba, s esdeklő szemmel arra kért, hogy felejtsem el neki a megkülönbözést a vers miatt, amit én szívesen megtettem, mondván:

– Okulj a múltból, de nézzünk a jövendőbe.

Másnap rajtunk kívül mindenki a jobbágyi foglyok megszabadításáról beszélt, és a hét egyiptomi csapásról, mely a három katonát érte. De mi a nagy eseményen hiába csodálkoztunk másoknál is jobban, mert olyanfélét kezdettek suttogni, hogy iskolai ifjak is voltak a piaci zendülésben. Néhány nap múlva aztán Török János uram négy szem közé vett engem a könyves teremben, és megkérdezte, hogy mit tudok a dologról. Ugyan megsajdult a fülem töve, hogy mit volna jó most szólani, de abban a pillantásban már el is határoztam, hogy én nem hazudok; megvillanván az eszemben az is, hogy hiszen Török úr is szolga tanuló volt valamikor, s igazi magyar ember.

– Az egyiket én döntöttem a földre – mondtam neki.

– S a másikat?

– Azt Bong Ferenc; s a harmadikat Bartalis a néppel.

Török János úr elgondolkozott, de csillogó szemén már láttam, hogy nincsen semmi baj. Azt mondta nekem, hogy ami kettőt tettem, azt jól tettem, mert egyik az volt, hogy a szegények pártjára állottam, s a másik az volt, hogy nem hazudtam. De amit én és az arabus hetesek cselekedtek, s ismét az, amit mi ketten beszélénk, mind a sírba tétessék, hol titkon fogja várni a feltámadást.

– Megértettük egyik a mást? – kérdezte.

– Mondhatom, hogy igen – feleltem neki.

Erre megölelve engem, a lapockámat meglapogatta, és eleresztett.

Én virágos hant alá is tettem minden szót, tudván is, hogy miképpen kell azt cselekedni, mert hiszen a Jusztina elfogatása idején azt kedves anyámtól megtanultam volt. Így aztán baj és bolygatás nélkül folyhattak a hetek s a hónapok, melyeket művelésre jól használtam. Számos könyveket olvastam ugyanis, de még annál is többet tanultam. Vettem is hasznát a tanulásnak elég szépen, mert a nyári közvizsgálat után megmaradtam az első padban. Ez pedig nyomós eredmény volt, mert így a segítő hivatalomban mint könyves darabont véglegesen megmaradtam; de első dolog volt azért is, mert a további felső osztályokban mindenki azon a helyen ülhetett aztán, melyet ebben a szintaktikai osztályban tudott magának ésszel megszerezni. Eme kedvező állapot mellett, ami engem szép jövővel biztatott, erőben és akaratban is sokat épültem, mert a farsangi háború s más igaz és meggyőzött ügyek arra tanítottak engem, hogy igaz szívvel és bátorsággal előre lehet haladni.

Nyáron tehát örömet vittem haza.

Atyámékat akkor sem találtam jobban, mint a tavaly, mert a termés ismét hasonló gyönge volt, s a megélhetéshez szűk a pénz. Jelen voltommal azonban sokat emeltem a kedvükön, miben az én bizakodásomnak sok része volt, de igen annak a százötven váltó forintnak is, melyet az írószerek eladása után rakosgattam magamnak össze. Ezzel a járulással aztán kedves anyám sem úgy volt, mint vala Jusztina dolgával, mert mindenkinek elbeszélte, hogy milyen kereső fia van neki. Magasztalása nyomán nőttem is sokat a bereckiek szemében, mert számosan ütötték bé magukat a házunkhoz, hogy lássanak engem; s ha mezőn vagy az utcán vettek észre, mindjárt nyájasan kérdeztek meg hogylétem felől, sőt ügyes-bajos dolgokban tanácsért is folyamodtak hozzám.

Különösen Márton pap gyakran járogatott hozzánk, bár annak a látogatásnak nem én voltam az első csalétke, hanem a sűrű beszélgetés a haza állapotáról, mely beszélgetést ő atyámmal s atyám véle folytatott, gyakran belémaradva sokáig az éjszakába is. Anyám nem szerette ezt a sok tusakodást; néha éppen ijedező volt, és rossz sejtelmében meg-megrebegett, mintha nehéz felhőket látott volna közeledni, melyek talán villámaikkal gyújtanak és a méhükből jéggel vernek.

Amit nem felejthetek, legkivált akkor volt ily nyugtatan kedves anyám, midőn első szent királyunk napján Cseh Ignác urambátyám meglátogatott minket, még akkoron is abban a régi zekéjében, amelyben őt gyermekkoromban megismertem volt. Tudván, hogy mindig szívesen látjuk, este jött fel Szentkatolnáról, s atyám a lovait szinte erőszakkal kötötte bé az istállónkba, hogy Ignác bátya hadd maradjon minél bővebben. Anyám jó vacsorát készített, bort is hoztunk, s közös kívánságra én általhívtam Márton papot is. Hát az elején nagy kedve telt kedves anyámnak, mert Ignác bácsi, a királybíró helyettese lévén, mindent tudott, ami csak Kézdiszékben igaz történet és híresztelés volt, s azokat az ő mézes módján bölcs szavakkal mind el is beszélte. Hanem aztán vacsora múltával a bátyámuram zsebéből előkerült az Erdélyi Híradó nevű újság, melyből legalább egyet mindig hordott a zsebében, talán atyafiságban is lévén azzal a Méhes Sámuellel, aki csinálta az újságot. Az efféle nyomtatvány mind ijesztette anyámat, de hát hiába ejtette a vendégek elé azt a vélekedést, hogy némelyek hazug levélnek nevezik az újságot, mert bizony a férfiak kezdették körüldongani azt a Híradót-t, mintha festék helyett mézzel nyomtatták volna. Volt benne a kolozsvári országgyűlésről, mely még akkor is folyt, egy tüzelő nagy cikkely, s a közös kívánalom úgy szólt, hogy az Ignác bácsi fennhangon olvassa el. Bátyámuram nem tudván, csak akadozva olvasni, azt mondá, hogy az olvasóüvegjét siettében otthon felejtette, mire Márton pap terítette maga elé az újságot, hogy ő felolvassa nekünk. Hát csakugyan érdemes és bátor írás volt, mert azt írta, hogy ama gyökeres újítások, melyekről oly dicséretesen tárgyal az országgyűlés, nyomban lépjenek törvénybe: vagyis a szegény nép javára, mely a nemzet törzsökét teszi, legyen új törvény, mely szabályozza az úrbéresek szolgálatait, nemkülönben a jobbágyi telkek osztályozását és élhetőbb állapotát, valamint az árendások könnyítő dolgát a mezei legelőkre nézve és az erdők dolgában.

– Nocsak, haladjanak is! – mondotta Ignác bácsi, megdicsérvén az újságot is, mintha nem is nyomtatvány lett volna, hanem egy tüzes csikó legalább, aki az ő nevelésében növekszik.

– Csakugyan, ez nem rossz hír – szólott Márton pap is.

Atyám már óvatosabb volt, mert összehúzott szemekkel a messzeségbe fürkészett, majd azt mondá, hogy a tudósításból még csak a tojások látszanak, de nem tudja, hogy azokból mik fognak kikelni. Hát eme helyes szavakra nagy beszéd indult, melyet Lázár bátyám és én is, ott ülvén már felnőtteknek az asztal mellett, nagy figyelemmel hallgattunk. Mindenki elmondotta, hogy ő miképpen rendezné az ország állapotát, ha ugyan tőle függene, de mivel egy kicsit mindnyájunktól függ, a vallott meggyőződést munkálni kell tántorodás nélkül.

Két füllel hallgatván a beszédet, úgy éreztem, hogy Ignác bácsi és Márton pap jórészt egy ágon voltak, mert azt mondották, hogy a szaporodó jelek szerint hovatovább a nemzet egészen szembe kerül a császári németekkel; ha pedig ez keményen elkövetkezik, akkor a nemzetnek egységben kell állania. Egység ellenben csak úgy lehetséges, ha a nemzet még idejében keblére vonja a jobbágyi és zsellérnépet is; ezt pedig úgy kell tenni, hogy a nemzet ünnepélyesen megfogadja, miszerint a közös megpróbáltatások után a szegény népet is mind szabad és élhető polgárokká teszi.

– Nem úgy vélem! – mondotta atyám.

A levegő már füstös és igen gyullasztó volt a kicsi szobában, s mindenki azt hitte, csak én s talán Lázár bátyám nem, hogy atyám abba a parázslatba jeget kíván dobni. Jég helyett azonban szikrát pattantott belé, mert így folytatta:

– Nem utána, hanem mindjárt!

– Miképpen kéne ezt értenünk, uramöcsém? – kérdezte az öreg királybíró, mire atyám a következőt mondá:

– Mivel úgy születtem, hogy a szemem nyitva legyen, a bajok világánál látni vélem, hogy mi van ebben az országban. Hát az van, hogy kevés gazdagoké a föld, a pénz, a hivatal és az emberség. Más szóval mindama földi jók, amik együttvéve teszik a hazát. A haza pedig nem lehet keveseké, mert annak a szónak olyan foglalata van, mely a szívben és az elmében az egész nemzetiség számára vagyon alkotva. Akik tehát kívül vannak rekesztve, azok nem is lehetnek való, hanem csak mondott hazafiak, mert miképpen lehetnének a fiai valaminek, ami nem atyjuk nekik! Első dolog hát, hogy a hazának fiaivá kell tenni őket, vagyis részeltetni a megélhető módban mint szabad polgárokat; s nemkülönben a jogban is, mely új állapotukban védelmezze őket. Amíg ez végbe nem megy, a szegény nép nagy serege mulasztani fogja, hogy külső ellenség ellen folytasson harcot, mert hiszen előbb meg akarná erővel is szerezni, amit aztán védelmezni kívánjon. Ha ezt nem adják meg neki, vagy nem tudja sajátjának szerezni, hanem csak ígéretet nyer, akkor ellenség ellen bárki is csak egy hiedelmes hadat gyűjthet, amellyel könnyen úgy járhat, mint ama Dósa-haddal, amelyik a mennyek országa helyett elsőbben hazát akar vala szerezni magának.

Végezvén, győzötten hallgatott mindenki.

– Igaz, a nyavalya törje ki! – mondta Ignác bácsi.

– Igaz, igaz – folytatta Márton pap is –; csakhogy nehezen fog menni.

Atyám ezt elismerte, sőt engedelmesebb volt a papnál is, mert azt mondá, hogy menjen nehezen, csak menjen valahogy. De ha semmiképpen sem fog az ő gondolata eredményre haladni, akkor Erdély országában nagy baj és bánat lesz, mert az urak többet vesztenek majdan, mint amennyit a szegények nyernek.

Anyám, ki a nehéz szóváltások alatt egyre nagyobbakat sóhajtott, már alig szenvedte magát az asztal mellett.

– No, s mit szólnak a legények? – nézett rám és Lázárra Ignác bácsi.

– Én találok atyámmal – feleltem –, mert amit járásaimban s Vásárhely városában is láttam, hát abban hasonló intelem rejlik. S az aggodalmat még meg is kell toldanom, mert egyszer Bolyai Farkas úr, ki legnagyobb tudós ember, azt mondotta volt, hogy országos zendüléstől vagy háborútól őrizzen minket az Isten, mert akkor a muszka cár hadai is béjőnek, s úgy leszünk, mint Galícia.

– No, ugye! – vette fel atyám.

Nehéz fejjel bólintott a zekés öreg, miközben már fordult is Lázár bátyám felé, kitől ugyancsak megkérdezte, hogy mit gondol.

– Ha eljön az idő – mondá Lázár –, hogy atyám megfog egy urat, a másikon én is rajta leszek.

Hát erre kedves anyám nagy rettegésbe esett, s minket esdekelve kért, hogy ne beszéljünk többet a világ és az ország nagy dolgairól, mert ha tovább is azt fogjuk osztani, neki egy fertály óra múlva egy csepp hazája sem marad. Márpedig neki férjeura van, s két növendék fia, kikkel együttesen szabad portán szabadon kínlódik, miközben azon a nyelven énekelhet vagy kesereghet, amelyre szülőanyja tanította. Ez pedig mi lehetne más, mint éppen ama féltett földi adomány, amit hazának szokás nevezni! Ha pedig ez hazája neki s más ezer asszonyoknak, akkor a férfiak egyengessék ezt, és ne örökké a terhes messzeségbe röpködjenek, mert onnét csak rontó felhőket hajtanak ide…

Midőn ezt kimondhatá, már a könyűtől olyan fényes lett a szeme, mint két óriás gyöngy, melyekről a csillogás mindjárt potyogni kezd.

– Most mért sírsz, Borbára?! – kérdezte atyám.

Anyám felállt, és a kötényét, melyen virágok voltak, a szeméhez emelte; aztán sóhajtozó, halk sírással kifelé indult a szobából, de a küszöbnél még félig visszafordult, és szelíden azt mondta:

– Te még nem láttál olyant, hogy mikor a férfiak harcolnak, akkor az asszonyok sírnak?…

Kimenvén ezzel a szóval, atyám leszegett fejjel maradott az asztalnál, s ahogy ott ült a dugult csendben, homlokába hullott némely hajtincsével, olyan volt éppen, mint egy viharból leszállott nagy madár. Senki nem tudta, hogy ily percben mit volna jó és illendő szólani; majd aztán, mintha lett volna a háznál egy síró gyermek, ki végtére éppen elaludt, nagy halkan azt mondá Ignác bácsi, hogy csakugyan hagyjuk most az ország nagy dolgait, s beszéljünk valami vidítóbbat. Nem tudom, mint találtak aztán vidító beszédet, mert én igen anyás fiú lévén, akkor szintén kimentem a szobából, hátha találnék egy égi szót vagy foghatnék valami tündöklő pillangót, mellyel kedves anyámat meg tudnám vigasztalni.

Így múlott el ez a nyárvégi este, hullámozva szívem és elmém partja között, mely ringása érzelmeimnek tartott is jó darabig, mert sem a férfiak aggodalmas beszélgetését, sem pedig a kedves anyám könnyeit nem tudtam feledni. De aztán visszamenvén az iskolába s már a negyedik, rétorikai osztályba, az anyám fényes két szeme páros csillaggá kezdett távolodni, mialatt egyre nőttek a való világnak morajlásai, és nyughatatlan elmémet maguknak csábították az események.

Bár igaz, nem egykettőre.

Mert az atyám természete után a szeg fejét magam is szerettem jól megkeresni, s nem a szeg árnyékát verni a semmibe, mint némelyek tenni szeretik; s bizony a kénytelen küszködés is megtanított arra, hogy előbb a vizet megnézzem, s csak azután menjek belé. De annyit már érkezésem után mindjárt láttam, hogy az idők nagyobb fodrokat hánynak, mint eddigelé bármikor, mert midőn a nyár hevéből mi osztályos társak s kivált a kamarai barátok egybegyűltünk, mindenki erjesztő híreket és fenekedést hozott a maga tájékáról. Ezeket aztán napjában is, de estére kelve leginkább, egymásnak mind elbeszéltük a kamarában. Midőn a sor reám jutott, én is híven elmondottam azt a beszélgetést, mely ama emlékezetes estén, a zekés királybíró jelenlétében, nálunk is folyt vala. Miután találó szavakkal jól elsoroltam az atyám vélekedését, a végére még hozzátettem, hogy magam is atyám szerint vélekedem, de biztos reménnyel vagyok, hogy a kamarában mások is. Hát ennek ellene ugyan senki nem mondott, de nagy elmés csata indulván, lassanként mégis úgy lett, hogy a különbözőségek megmutatkoztak. Bartalis és Könczei, mint szegényül eleresztett fiúk, egészen osztották igazamat, s a hallgatag Lőte József is nekem bólogatott. De már Horváth Mihály, ki a teleki királybíró fia volt, a köznemesség pártjára állott, melyet annyira okosnak és bátornak mondott, hogy a törzsökös szegény nép vakon is követheti. Kutyavetyi, ki az eltemetést már régen feledte volt, néhány perc alatt olyan rendet csinált a szájával, hogy a németeket mind kiirtotta, a magyar szegénységet megrégulázta, a román jobbágyokat keményen megfenyegette, s midőn már csak ő maradt, s véle a császár, akkor így szólt:

– S boldog lesz mindenki!

Egyet nevettünk rajta, majd Bong Ferenc, legerősebb fiú lévén, megfogta Kutyavetyit, és falnak fordította, mint egy rossz képet; aztán a helyébe ült, és azt mondta, hogy a jövendő serege a tanult osztály, melynek a vizsgát úgy kell letennie, hogy egyfelől törvényekkel jobbít a nép állapotán, másfelől pedig bármilyen veszély esetén előremegy a haza védelmében.

– Jól mondja Bong Feri – folytatta Deák Farkas, ki a magába gyűjtött betűket nem mindig emésztette meg –, igen jól mondja, hogy a veszély lehetséges, mert jól tudó atyámtól éppen mostanában hallottam, hogy Olaszhonban mozgolódás van, összefogván a szárdus király és az új pápa.

Kutyavetyi rögvest megfordult, és felkiáltott:

– Mit hallok, hát új pápa van?

– Új bizony – mondá bölcsen tovább az ügyvédő fia –, s mégpedig olyan, aki a szárdus királlyal együtt az olaszokat egyetlen ország aklába akarja gyűjteni. Mivel pedig, hiszen jól tudjuk, az a gazdag Lombárdia a miénk, Bécsben igen meg vannak ijedve, s viszik arrafelé a magyar katonákat. Csakhogy a porosz király is fenyegeti Bécset, szintén egyesíteni akarván mind az összes németeket. No mármost, látván Kossuth Lajos magyarok vezére, hogy túlfelől huzigálják a császár kabátját, innétfelől már ő is kezdi rángatni. Már ámul mind ez az ország, hogy tenni ilyent is lehet, s ebből könnyen oda gondol a szegény nép, hogy ni csak, ha Kossuthnak szabad a császár kabátját ráncigálni, akkor nekem is szabad lesz az urak kabátján vonni egynéhányat. Ebből pedig jó nem lesz, miből az következik, hogy a népet nem visszavonásra kell biztatni, hanem ellenkező módon éppen arra, hogy a nehéz idők küszöbén mind együtt tartson, aki magyar.

Nem állhatván meg, azt találtam mondani a Deák Farkas beszédére, hogy no, a szőrit mind elmondta; s arra Bong Ferenc is rávágta, szólván:

– Csak a szarvát hagyta ki!

Mivel nagy kacagás támadt a kettőnk bélyegzése után, Deák Farkas, ki elbeszélő tudományára igen kényes volt, úgy megharagudott, hogy menten felállott helyéről, és úgy mene ki, mintha Jézus helyett prédikál vala nekünk, értetlen pogányoknak. Mindenkinek rendel azonban jó lelket a sors, mert Horváth Gáspár, ki éppen frissen avatott deák volt, s akkor a mi kamaránkban primárius, mindjárt védelembe vette az elfelhőzött Deákot, azt mondván róla, hogy ügyünket valóban csak úgy ítélhetjük meg helyesen, ha a nagyvilág dolgaira is figyelmet vetünk.

Ebben aztán meg is maradtunk.

Ahogy múlani kezdtek a napok, Török János úron is láttam, hogy igen teli van, mert feltetsző módon nyughatatlan volt, s a figyelmével csapongó. Bár szégyellem, de legelsőbben arra gondoltam, hogy talán nem a tündér felesége tett valamit a Könczei verse szerint; azonban hamisan gondoltam ilyent, mert az egyik este mellém ragadt a könyvtáros teremben, s akkor elpanaszolta, hogy bármit tegyen is, sehol sem találja helyét, akár nagy vihar előtt a megérző állat. A félős király oly hálóban van, amelyet a magyarok ellenségei szőttek; s mivel a kolozsvári országgyűlés úrbéres törvényeit sem akarja szentesíteni, a nép mindenütt borzolódik; s mivel a magyarhoniak egyesülést akarnak Erdéllyel, a románok és a szászok orrukat fintorgatják. A bajok tehát gyülekeznek, miközben a katonáink külső földön vannak, vagy ha itthon, akkor német szó alatt.

– Mi lesz velünk?! – kérdezte.

S átható nézéssel nézett reám.

– Ami máskor, az lesz – feleltem.

Hanem alig mondtam ki a szót, már meg is bántam, mert valahogy suta volt; mert sem a Török úr aggodalmába nem vegyített reményt, mint ahogy akartam volna, sem az én megtorlódott gondolataimról nem adott igaz hírt. Félre is vitte rögvest professzor uramat, mert ijedelmes arccal mondá, hogy hiszen máskor rosszul volt, mert örökké vesztettünk.

– Vesztettünk, de megvagyunk – igyekeztem javítani.

Hát ebbe a szalmaszálba Török úr meg is fogódzkodott, mert olyan természete volt, hogy a pillangó látása már mindjárt a ragyogó napot idézte neki. S mivel segítettem is rajta, annak a szalmaszálnak az erején hamarosan kiúsztunk a magyar nemzet virágos jövendőjébe, hol csakugyan ragyogott a mi képzelt napunk.

Utána fütyörészve ment haza a feleségéhez, én pedig fel az Arabus hetesbe, ahol egy esztendő után először kérdeztem meg Könczeitől, hogy a tündérről alkotott versei megvannak-e, mert ha igen, akkor kérném őket. Könczei már az ágyban feküdt, s szavamra ide-oda igyekezett fordulni, majd bámulni kezdette a gyenge gyertyavilágot, mikor is bevallotta, hogy a költemények nincsenek meg, mert azokat, valamennyit, otthon egy adóhajtó leányának adta, örök emlékül. Hejh, a kufár lelkit neki, gondoltam magamban, hát miféle dolog az, hogy a mi verseinket, melyek a női világ legszebb gyöngyéről szólottak, éppen egy adóhajtó leányának vesztegesse oda!

– Hogyan tehetéd?! – kérdeztem.

– Én írtam őket! – felelte Könczei.

Azt hittem, mindjárt sújtok egyet a fejére, ami kezem ügyében is volt, mert Könczei éppen mellettem feküdt alól, a kihúzós ágyban. De mégis megtürtőztettem magamat, hogy előbb a végire járhassak az egész dolognak; s dühös eszemmel így találtam szólani:

– De a tárgyat én adtam a versekhez!

Hát erre Könczei felkönyökölt az ágyban, hogy még közelebb kerüljön hozzám, s úgy mondta súgva:

– Törökné úrasszony nem tárgy, hanem személy!

Ebben oly igaza volt, hogy bé is dugultam tőle, s hamarjában nem tudtam szólani semmit. Csillapodván is ezalatt, az adakozás körülményeit kezdtem kérdezgetni, mire Könczei, mint győztes egyén, dicsekedve mondotta el, hogy az adóhajtó leányát is Rozáliának hívják, Bokros Rozáliának. Tizenhat esztendős, és a haja oly fekete, mint a holló szárnya. A patak mellett ajánlotta oda neki a verseket egy óriás fűzfa alatt, minek az ágai szinte a földig borultak. Midőn ott a fa árnyában ama verset is elolvasta neki, melyben az a bizonyos ördög kísértőnek szerepel, akkor Rozália orcáját pír szállotta meg, majd későbben megtudakolta, hogy ki lenne az a csintalan ördög.

– S te mit feleltél? – kérdeztem.

– Téged neveztelek meg – mondta Könczei.

No, várj, gondoltam magamban, ha te boltot nyitottál a lelkedben, akkor lássad az adóját; s másnap, nagy titokban s változtatott írással, egy levelet írtam, amely így szólt:

 

Lelkem oly furcsán zavarodva van, hogy azt sem tudom, hogy önt, Könczei Albert úrfi miképpen illenék szólítanom. Ellenben azt tudom, hogy felbolygató lovagomnak csakis önt nevezhetem, mert az ön költeményei tették, hogy az éjszakákat álmatlanságban töltöm. Kénytelenségből már kipróbáltam érzéseimet másra is ruházni, hogy valóságot érezhetvén, szívem csitulna. S orvossággal is kezdék élni, de a megfelelőt nem tudom feltalálni. Végső eset következvén, bár kissé pirulok, de kényszerülök arra kérni önt, mint ki álmatlan nyugtalanságomat megszerezte, hogy onnét a tudós városból küldene nekem hathatós orvosságot, mely sorvasztó álmatlanság ellen gyógyító lenne. Ezért köszönetet fog nyerni tőlem, nemcsak szívbéli szókkal, melyeket íme, már mostan is küldök.

Bokros Rozália

 

Elolvasván a végzett levelet, itt-ott még rontottam rajta, hogy egy olyan Rozália részéről megfelelőbb legyen; azután kopertába tettem, azt gonddal leragasztottam, és a Könczei Albert nevére Maros-Vásárhelyre a kollégyiomba megcímeztem. Utána haza is írtam egy másik levelet, melynek borítékjába az elsőt belétettem, kérvén kedves anyámat, hogy otthon adja postaszekérre, hadd legyen öröme Könczei barátomnak is, mert igen sűrűn panaszolja, hogy neki hazulról sohasem küldenek levelet.

S elment a levél.

Utána, hogy a várakozás is könnyebb legyen, igyekeztem nagyobb eseményekkel is tarkítani az életemet. Ezek között az első helyre kívánkozik az a nevezetes látogatásom, melyet egy szombat délutánján a Haynal-majorban tettem. Bár visszaérkezésem óta már két ízben is voltam megpezsdíteni Márton bácsiékat, mégis gondoltam, hogy ismét elmegyek, hátha a hölgykisasszonnyal is beszélni tudnék. Szerencse kísért, mert levetkőzött ősz lévén immár, Róza kisasszony a tél előtt éppen magát költöztette a városi lakásba. Segítségére szegődvén, megkérdeztem tőle, hogy miképpen volnának a haza és a világ dolgai, mert benn a kollégyiomban buzog minden. Mondaná meg ő, ki más nyelveken is jól tudja magát tájékozni, s oly hő honleány is, hogy vajon nem vaktában buzogunk-e. Mint a Miatyánkot, annyira bizonyosra mondá, hogy az ifjúság jobbító izzása nem alaptalan. Elősorolta nekem mind a hazai s mind a külhoni mozgató jeleket, melyeknek egy részit én nem is hallottam odáig. S elmondá azt is, hogy az ő sógor ura, bizonyos Topler Simon, ki akkor követ volt, s kinek a felesége éppen nemrégen hala meg szegénynek, úgyszintén imígy gondolkozik; de sőt Pest-Budán is járván, nevezett sógora azzal a hírrel tért vissza, hogy Kossuth Lajos, aki Pest megyének most lett a követe, a jobbágyság teljes felszabadítását fogja törvénybe követelni.

– Nagy szó! – mondám.

Midőn elismerte a kisasszony is, hogy bizony új kor igéje ez a nagy szó, akkor a szívemet nagy forróság öntötte el, s valahogy éppen Márton bácsi jutott eszembe, ki itt van ugyan a majorban, de csak lebegve, mint menedékhelyen. Abban a pillanatban merész gondolat villant meg az agyamban, s kis ideig tusakodtam is, hogy merjem-e vajon kimondani vagy inkább űzzem el. Mégis úgy határoztam, hogy én bizony kimondom, s így szóltam:

– Tekintetes hölgy! Ön tudja, hogy én mindenkinek a pártján vagyok, aki él-hal a haza jobbításán, melynek végbevitele szükséges. Így tehát a jobbágyok tulajdonba hozása is, mint legnagyobb dolog. Dicső példának vélném ebben elöljárni, s aki megteszi, talán az önnön hasznára is cselekszi azt, mert a jövendő nehéz idők kegyesek lesznek az ily hazafiakkal.

Nagy figyelemmel nézett reám a kisasszony.

– Mire gondolsz? – kérdezte.

– Én Márton bácsiékra – mondám.

– Adnók tulajdonba nekik a házacskát, ugye?

– Igen; s földet is hozzá a majorból.

Hogyne, mondhatta volna a kisasszony, még a toronyórát is nekik adják; de csak annyit szólt, hogy atyjauránál szóba hozza ezt a nemes gondolatot. Ennél többet elsőre nem is kívánhatván, egyéb hasznos dolgokról beszéltünk; majd bé a városba is együtt mentünk, s midőn az iskola előtt elváltam tőle, boldog melegségben zsongott a lelkem, és sok olyan honleányt kívántam a hazának, mint amilyen Róza kisasszony volt.

Ismét olyan napok következtek, melyeken a vélekedések sokat harcoltak egymással; s kezdett az is divatba jönni, hogy tilos könyveket hordottunk fel a kamarába, s azokból fennhangon olvasott a többieknek valaki, leginkább jómagam vagy Bong Ferenc, akinek elhihető erős hangja volt. A könyvek hordásában Horváth Mihály járt elöl, mert neki sok efféle könyvet dugott oda ama Károly barátja, kitől a Törökné asszonyom jutalomcsókját elnyertem volt. Mellette azonban Deák Farkas sem maradhatott el, de ő újságleveleket hordott inkább, melyeket ügyvédő atyjától lopogatott el.

Így aztán nem csoda, hogy a Bokros Rozália levelét szinte meg is felejtettem. Hanem a hat krajcár, mibe az a levél nekem belékerült, nem veszett kárba, mert december második péntekén, midőn éppen a tél nagy hava lehullott, azt vettem észre, hogy Könczei jár-kel folyton, s nem nyughatik, mint a tojós tyúk.

– Mi bajod van, kedves barátom? – kérdém tőle.

Dugott helyre vitt, s a titok megtartására esküt kívánván tőlem, amit el is nyert, kezembe adta a Bokros Rozália megérkezett levelét, melyet én írtam vala, de amelyet most növekvő ámuldozással olvastam végig.

– No, szegény… – mondám komolyan.

– Mit tegyek? – kérdezte.

– Mit? Hát segíts rajta, ha kereszténynek nevezed magadat!

Oly gyámoltalan volt, hogy színlelés nélkül is meg lehetett volna sajnálni szegényt; s mint kebelbarátja, azt mondtam neki, hogy én ismerek egy jó patikáriust, s megteszem szívesen, ami tőlem telik. Kért is, hogy tegyem meg minél hamarább. Én nem is vártam sokáig, hanem mindjárt elmentem egy patikába, s ott elmondván egy ragyás arcú patikáriusnak, hogy minő tréfáról lenne szó, valami ártatlan vizet kértem tőle. Erre egy erős lapos üveget vett elő, abba tiszta vizet töltött, majd valamit belépottyantott, mi a vizet rózsaszínre festette.

– Az mi volt? – kérdeztem.

– Csehországi keserűsó – mondta reám kacsintva.

– De ártatlan?

– A báránynak is bé lehet adni.

Így megnyugtatván engem az ábrándos folyadék felől, az üvegnek kívül is megadta a módját, mert a dugót pecsétes papirossal leborította, s az oldalára kis cédulát ragasztott, melyre ráírta gondosan: „Lefekvés előtt egy kanálkával.” No, én nagy diadallal, mint legjobb orvosságot, hazavittem a festett vizet, s bár egy garast kelle fizetnem érte, azt mondottam Könczeinek, hogy tekintse egy aggódó jó barát szíves ajándékának. Sűrűn hálálkodott érte, hogy szíve gondjában így megsegítettem, majd a tetszetős orvosságot el is küldötte a beteg személynek, melléje fektetvén egy levelecskét, melyben álomhozó csodaszernek magasztalta az orvosságot, és kérte az egek urát, hogy annak szorgalmas használata után édes álmait hozza meg.

Bensőnkben így megnyugodván mind a ketten, ismét szorgalommal tellegettük egymás után az iskolai napokat, melyeket a tüzelő vélekedések és szócsaták mindinkább megtöltöttek. Sőt, az egyik napon kora estve olyan véletlen dolog történt, mely az egész iskolában s még a városban is nevezetessé tette az Arabus hetest; másfelől pedig szép bizonyság lett arra, hogy ifjú szívünk a nép titkos vágyát dobogta hangosan. Ugyanis háttal az ablakhoz állva, s két gyertya között, melyek fali tartókban jobbra-balra nyújtózkodtak, éppen a kalapos király versét kezdém a többieknek fennhangon olvasni, de midőn odáig haladék, hogy:

 

A királyi névben küldött fogadások
Csak olyanok voltak, mint hazudozások,

 

hát akkor odaszóla nekem primárius Horváth, ki igen kényes és elég csenevész ifjú volt, hogy várjak egy kicsit, mert a füst nagyon marja a szemét, s az ablakot ki kellene kis időre nyitani. Mivel a kályha az ő kacskaringós kürtőjének két hajlatában, minden szélfuvintásra csakugyan pöffentett egy-egy csomó füstöt, kinyitottam az ablakot, hadd távozzék a Horváth közeliből a füst. Hanem ugyanakkor, benne lévén jól a hevületben, magam nem távoztam a nyitott ablaktól, hanem tovább olvastam a verset. Hangomat egyre jobban edzették a szavak, s így bizony elég harsány vala, midőn későbben ezt olvasám:

 

Mért gyermekségedben nem tudtuk felőled,
Hogy kalapos király fog lenni belőled?
Hidd el, hogy véled is máskép bántunk volna:
Most kegyetlenséged magyart nem gázolna…

 

Gondolni lehet, hogy sem a hideget nem éreztem a hátamon, sem azzal nem ügyeltem, hogy az ablak az utcára szól, hanem csak egyet ismertem: csapjanak fel lánggal és lobogjanak az utolsó szavak:

 

Nem bánhatsz kényedre magyar szabadsággal,
Azért, míg koronánk homlokodra nem száll:
Erőszakos úr vagy, nem pediglen király!

 

Elcsattanván a „király” is, még a levegőben hangzott, amidőn nagy tapsolás zúdult fel a hátam mögött, s köziben egy-egy kiáltás, hogy úgy van! Hamar hátrafordultam, hogy vajon nem más tanulók állanak-e valahol lesben, de biza nem, mert az ablak alatt valami harmincig való emberek valának összeverődve, többségben mind szegény emberek, földmívelők, fuvarozók, jó néhány mesterlegények s még asszonyok is valamennyi. Egyszeriben kihajoltam az ablakon, hogy szóljak bár egy szót hozzájuk, de nem tudék, mert az emberek nyújtott nyakkal még jobban kezdettek felfelé kiabálni, hogy le a királlyal, s vesszen az erőszak! Ejnye, gondoltam, itt a medréből ideje előtt kifut a dolog, ha valamit nem teszek; s a többi társaim közül, kik immár mind a hátamra gyűltek volt, kezdettem integetni az embereknek, hogy hallgassanak, mert én valamit szólni akarok. Erre mindjárt hagytak is csendet nekem.

– Emberek! – mondám. – Ügyelni kell, mert nem a mostani királyt, hanem a kalapos királyt szidja a vers!

– Mind kalapos! – kiáltották vissza.

Erre közöttünk is zaj támadott, mert egyik-másik nagy hanggal nevetett, primárius Horváth pedig az ablakot akarta betétetni; s az a Kutyavetyi éppenséggel azt kiabálta vissza, hogy koronás király is van, nemcsak kalapos!

Nem tudom, mire jutott volna e hangos kavargás, ha Bong Ferenc meg nem találja hamarjában a módját, hogy miképpen lehet annak jó véget vetni. De ő igen erős lévén, mint ahogy mondottam is volt, mindnyájunkat félresöpört az ablakból, és a Szózat-ot hallatá a várakozó embereknek, kik aztán el is széledtek. Azonban másnap, ugyanaz időben ismét egybegyülekeztek az ablak alatt, s hasonlót kívántak hallani, mint előző napon. Nem tagadván meg tőlük, kik a hidegben oda eljöttek, a dicséretes hazafiúi kívánalmat, szokásba jött az ablakból való szózatolás, minek a híre igen kezdett elterjedni.

Ennek köziben történt, hogy karácsony előtt két nappal, vagyis éppen csütörtöki napon, Könczeinek levele érkezett. Látván, hogy csak az adóhajtó leánya írhatta, rögvest hozzám jött a levéllel, hogy közösen örvendezve olvassuk el, mert hiszen a leány álmatlanságának gyógyításában is együtt fáradoztunk. Meg is bontotta Könczei a levelet, ami nem volt nagyon hosszú, mert csak ennyit írt Bokros Rozália:

 

Micsoda dolgot tett, haszontalanul!! Ki mondta, hogy én beteg vagyok! Aludni legjobban tudok, oktalan, bármit álmodik felőlem. Orvossága kutyának kell, maga verseivel ugyancsak. Idvezlésre nem érdemes ilyen fiú. Hadgyon engem békében!!

 

Bokros Rozália

 

– Hát ez mi dolog?? – kérdezte szegény Könczei.

Tettem, hogy magam is váltig csodálkozom; majd méltatlankodva azt mondottam, hogy a parti fűzfa alatt nem én ültem a leánnyal, mert ha én ültem volna, akkor vagy írni tanítottam volna meg, vagy pedig úszni a többi ludacskákkal.

– De a másik levelet szépen és jól írta volt! – védekezett Könczei.

– Azt meghiszem! – futott ki rögvest a számon.

S az ugri szót már éppen el akarám ütni valamivel, midőn nagy ámulatomra Márton bácsit pillantottam meg, aki egyenesen felénk lépegetett az iskolai gángon, minek egyik hajlatában állottunk mi ketten a förmedő levéllel. Ejnye, gondoltam, a majorban valami baj lesz, mert hiszen Márton bácsi ide nem jönne különben. S nagy gonddal ki volt öltözködve az öreg: kedves arca szépen megborotválva, a csizmája villog, s a fekete kalapját, mintha nem is az övé volna, oly kímélettel a kezében hozza.

– No-né, kit látok! – kiáltottam feléje.

Köszönt az öreg nagy illedelmesen, s még Könczeivel is kezet szorított, nehogy valamit elmulasszon. Ügyelvén ezalatt az arcát, már megnyugodtam a baj felől, mert a templomi arcon árnyék nem látszott. Hanem másféle célját sem mondá, s az én kerülgetésemre is csak melléje mondott egy-egy szót, mely aztán el is kanyargott mindjárt, mint a füst. No de, midőn látta immár, hogy jól kifárasztotta a kíváncsiságomat, mégis így szólt:

– Ketten küldének engemet.

Istenem, ki lehet az a kettő, gondoltam magamban, de Márton bácsi már folytatta is:

– Ketten, mert Györgyina feleségem is küldött, s én is küldöttem magamat. Azt üzenjük mind a ketten, kérvén is téged, kedves úröcsém, hogy karácsony-napi délebédre tisztelj meg minket a majorban.

Hasztalan példálózás helyett, hogy nyilván aranylakodalom lesz, szépen megköszöntem az ünnepi hívást, majd Könczeit is ajánlottam, mint a legjobb barátomat, hogy szintén hívná meg az öreg.

– Ott elfér – mondta mosolyogva.

Fényes csizmájában elkopogtatván az öreg, Könczeire néztem, hadd lám, a meghívás mennyit gyógyított rajta. Eleget, mert a levelet a zsebébe rejtette, s többet nem is szólott róla. Még két nap múlva sem, amikor a patyolat hóban mendegéltünk a major felé, hogy a titkos karácsonyi délebédben részesüljünk. Derűs kedvességgel fogadtak minket, sőt Györgyina néne úrfinak tisztelt engem, amit azelőtt sohasem tett. Mondtam is neki, hogy ne tegyen engem magasabb ágra, hanem legyek Vince fiam továbbra is, de a vénasszony vitézül állott a maga szándéka mellett, mondogatván:

– Jaj, lelkem úrfi, ön-maga már igen sokat tanult.

No, jól van, asztalhoz ültünk, s megettük a délebédet, melynél jobbat azon a napon még a deák püspök sem evett bizonyosan. S ahogy a végén ott üldögélnénk, s arcunk kerekre telve mosolyogna, mint egy-egy teli nappali hold, hát felállott Márton bácsi, s mint aki ünnepi köszöntőt kíván elmondani, szólani kezdett. Azt mondta, hogy tél idején megjött az igazi tavasz első szellője, mely az ő öreg szívükben megfuvintá az ellankadt tüzet. Fuvintott a jövendő arany szele, s ők hosszú, nyomott álomból arra ébredtek, hogy oly házacskában laknak, ami immár az övék; s a tulajdon házacska mellett oly földet takar a hó, mely úgyszintén az övék.

Györgyina néne sírni kezdett.

– Ennek az áldott tavaszi szellőnek – folytatta Márton bácsi –, ennek a lelke te voltál, szívünk napos fia, Vince úr-öcsém; ezért köszönet neked, úgy a bethlehemi kisded, mint a magunk nevében, ámen.

Bizony, neki is könny lepte el a szemét, de azért, leülvén hamarjában, odaszólt a feleségének:

– Ne sírj, Györgyina!

Gondolni lehet, hogy az én szemem mögött is igen gyűlt a könnyek párája, ami ily boldogságban másképpen nem is lehet; de még Könczei is, ki semmiről semmit sem tudott, még ő is szipogni kezdett. De poharat koccintván, hamar elszálltak a felhők, s a visszaözönlő derűben én is megidézhettem a hölgykisasszonyt s az ő édesatyját, rájok szállatva minden érdemet.

S rajtuk az meg is maradván, ebben töltöttünk még egy órácskát, majd ketten Könczeivel elindultunk hazafelé, nehogy a korai téli este odalepjen. Szótlanul mendegéltünk, és piros orcával, mert nemcsak egymásra köszöngettük vala a bort, hanem Róza kisasszonyra és Haynal nemzetes uramra különösen, de igen a szebb jövendőre is. Az ösvényúton én mentem elöl, s Könczei utánam ropogtatta a havat. A jövendő gomolygó ködét látván magam előtt, a sors furcsa folyamán gondolkoztam magamban; majd hirtelen az jutott az eszembe, hogy vajon Könczei miről tudhat eszmélkedni, hátul abban a nagy szótlanságban.

– A levélre gondolsz? – ejtettem mentemből hátra.

– Arra! – mondta egyenesen.

– Melyikre?

– Hát a másodikra! – mondá szinte megbotránkozva.

– Látod, milyen vagy! – folytattam, mintha nevelő bátyja lettem volna. – Van egy jó levél, s van egy rossz: s te nem a jóra gondolsz, hanem a rosszra. Légy pillangó inkább, ki a fényességbe száll, s ne disznócsősz, amelyik örökké csak a borulatot keresi.

Nehogy mindenben igazam legyen, a disznócsőszöt sündisznóra javította; majd utána azt mondotta, hogy ebben a dologban bajosan lehetne pillangó, mert azt az első jó levelet nem a leány írta.

– Hát?

– Azt nem tudom.

No, itt a perc, véltem magamban: s elmondám híven, hogy az első levelet csakugyan én írtam, s az orvosság is csak ártalmatlan festett víz volt; s mindezt az igazságos gondviselés nevében tettem, mert aki árulást követ el, bárha enyhe módon is, az büntetést érdemel.

Így elmondván az egészet, hegyes fülekkel vártam, hogy mit felel Könczei, de csak haladtam az ösvényen, s hátulról nem érkezett válasz. Akkor megfordultam, s hát Könczei is megállott. De nem nézett reám, hanem savanyú duzzogással a havat nézte, majd úgy álltában széjjelszaggatta a levelet, s a hó tetejére vetette.

– No, nem szólasz?! – kérdeztem.

Erre sem felelt, hanem kitérvén az ösvényről, gázolni kezdett a hóban: nagy feles körben kikerült engem, s majd messze előttem visszatért az ösvény útjára, s azon menni kezdett hazafelé. Hadd menjen az esze után, gondoltam, s nem tettem egyebet, csak ereszkedtem utána, s távolról szemmel tartottam, nehogy eltévedjen a leszálló zúzmarás estében, s farkas helyett mérgében megegye magát. Haza is érkeztünk szerencsésen, de otthon is hiába vártam, hogy szólana, mert estve s az elkövetkező napok alatt is makacsul süllögött.

 

Ötödik fejezet

A világ megtelik jövendővel

Így érkeztünk meg a negyvennyolcas új esztendőhöz, mely nemcsak nekünk és Erdély országának lett nevezetes, hanem együttvéve az egész magyar honnak, sőt a tágabb világnak is.

Mutatóban kaptunk is mindjárt egy figyelemkeltő ajándékot erre az új esztendőre, mert az egyházi főtanácstól szigorú irat érkezett, mely megtiltotta mind az egész iskolának, hogy politikát tárgyaló beszédeket folytassunk, avagy efféle könyveket olvassunk. Midőn ezt rektor uram, Szász István kihirdette az egybegyűlt ifjúságnak, lopva mindenki minket keresett a szemével, mert elterjedt és igaz dolog volt, hogy az ablakból való esti szavalásokkal mi arabus hetesek megtettük a magunkét. Annyit el is értek a tilalommal, hogy a sereglett néphez, mely esténként továbbra is egybegyülekezett az ablakunk alá, hangos szóval nem szólottunk. De dugott helyén megvolt a háromszínű magyar zászló, melyet a játszótéren elvenni akartak volt annak idején a német katonák; s bizony mi azt csináltuk, hogy kellő kémlelés után Bong Ferenc minden este kidugta az ablakon a zászlót, s az egybegyűltek feje fölött egyszer-kétszer meglobogtatta, majd utána ismét a dugott helyére tettük hamar.

Ebből aztán hangos szónál is többet értett a nép.

Bennünk pedig örvendett a szív, hogy a honszerelem lángjának mégiscsak találtunk egy kicsi nyílást; s ami ezt a nyílást tágítaná, folyton szimatoltuk és lestük az afféle hírt. Így például igen fellobogtunk, midőn elterjedt az iskolában, hogy Dósa Elek uram, a Wesselényi barátja s a nagy jogi tudor, már dolgozza a törvényt, melynek alapján eggyé lesz Erdély és Magyarhon. S ez igaz is lehetett, mert nagy dolga miatt Dósa professzor uram igen gyéren járogatott bé az iskolába, s amikor mégis megmutatta magát, a nagy tanár urak úgy vették körül örökké, mint szomjas emberek a kutat.

Ilyen buzogva múlott el az első hónap, s úgyszólván böjtelő február is; úgyszólván, mert szökő esztendő lévén ez a negyvennyolcas, február még nyert egy huszonkilencedik napot, mely nemcsak azért lett nevezetes, mert ritka vendége vala az évnek, hanem egyéb miatt is. Ezen a napon ugyanis, a déli időben, olyan hír terjedett el, hogy Franciahonban lázadás ütött ki, s a nép haragja már el is kergette a királyt. Egyszerre nagy nyüzsgés támadott mind a tanulótermekben, mind pedig künn a gángokon, hol a tanár urak sietősen tünedeztek, nem szólván semmiről nekünk. Ebben a süket izgalomban végre Horváth Mihálynak olyan gondolata támadt, hogy Deák Farkas fusson el haza, s otthon az ő hírharang atyjától kérdezze meg, hogy mi igaz a franciák zendülése körül, s főleg a királyt csakugyan megszalasztották-e. Bár olyan szorgos tanulóidőben nem lett volna szabad távozni az iskolából, Deák Farkas a mi szavatosságunk mellett mégis elment.

No, várni kezdtük.

Elmúlott a délebéd is, melytől ugyan sokat nem híztunk, de Deák Farkas nem jött. Mi történhetett? Párizsba ment vért szagolni, mondta Kutyavetyi, melyen mi igen jól nevettünk, mert Deák Farkas oly finnyás volt, hogy még a piros víztől is elsápadott volna, nemhogy a vértől. De mégis, miért nem jön?! Kutyavetyi kedvet csinálván hozzá, mindenki mondott valami okot.

– Az atyja – szólott Bong Ferenc – most olvassa neki Franciahon történetét.

– Még egy nadrágot vesz! – mondta Bartalis.

Csak az a hallgatag Lőte nem akart szólani.

– Hát te mit mondasz, Jósep? – kérdeztem tőle.

– A ház tetején van – mondta Lőte.

– A ház tetején?!

– Igen – toldá meg komolyan az illyefalvi –, onnét nézi messzelátóval a párizsi zendülőket.

– Meri? – kérdeztem.

Lőte el sem nevette magát, úgy felelte:

– Hogyne; egy élete, egy halála!

Így múlattuk még jó darabig az időt, ide-oda dőlve a nagy kacagástól; míg aztán csakugyan megjött Deák Farkas. Illetve nem is megjött, hanem szapora szuszogással és keze-lábával csapongva békalimpált a szobába.

– Jöjjetek hamar! – mondá nagy izgalomban. – Jöjjetek, mert Gunár mestert ünnepli a nép!

Nem tudtuk ugyan, hogy ki az a Gunár mester, de mégis szaladva mentünk valahányan, csak hogy valamit láthassunk. Zsivajogva és röppenve haladtunk le a Kisközön s által a nagy Piac téren, hol egy kicsit már csendesebbre fogtuk az iramodást. Megcsillapodván az első hirtelen buzdulás után, akkor jutott eszünkbe, hogy közrevegyük Deák Farkast, és megkérdezzük tőle, hogy valójában hova is megyünk hát, s ki az a Gunár mester. Pityegő izgalmából már ő is sokat elhullatván az úton, végre mondani kezdé, hogy a Holdvilág utcába megyünk, mivel ott lakik monszőr Gunár, kiről mindenki tudja a városban, hogy kicsoda. Ha azonban mi mégsem tudjuk, mint ahogy ámuldozva látja, akkor röviden elmondja. Tudniillik, ez a monszőr Gunár egy valódi francia, ki még akkor vetődött volt valahogy a városunkba, amidőn Napóleon az orosz földről húzódott vissza a maradékaival. Azóta is itt lakik monszőr Gunár a Holdvilág utcában, nagyon szegényesen egy kicsi rozoga házban, mert bizony abból éldegélt mostanáig, hogy egy-egy magányos tanulót francia nyelvre tanított.

Hát ezt meghallottuk, s mindjárt tudtuk, csak azt nem értettük még akkor sem, hogy miért bajlódik a nép egy ilyen szegény emberrel, aki semmiben sem hibás.

Deák Farkas felemelte a két karját, s mintha mi olyan szamarak volnánk, hogy a csendes szót nem is értenők meg, úgy kiáltotta:

– Ünneplik!

– S miért? – kérdeztem.

Erre még nagyobbat kiáltott:

– Azért, mert francia!

Egymásra néztünk mi többiek, hogy mit tud ez a Deák Farkas; sőt valamelyik el is harsantotta, hogy éljen! Erre Deák Farkas még nagyobb éljent kiáltott, hogy felülmúljon minket; s azon mi igen kacagni kezdettünk, mert egészen úgy esett az ő kiáltása, mintha önmagát éltette volna. Ezzel a mulatsággal aztán el is érkeztünk a Holdvilág utcába, ahol egy roggyant házacska előtt embereket láttunk állani. S ni csak, ott állott az öreg Gunár mester, a házacska nyitott ablakában, mely annyira alacsony volt, hogy a kicsi szakállas francia csak meggörbülve tudott kifelé beszélni rajta. De azért igen nagy hevülettel beszélt a kevés embereknek; s meglátván, hogy érkezésünkkel mi jócskán szaporítjuk azokat, nagy üdvözléssel integetett felénk. Aztán a szószólást még nagyobb tüzeléssel folytatta, igen dicsőítvén a párizsi népet, és a szaladó ördög barátjának nevezvén a királyt. Nagy figyelemmel hallgattuk ugyan, hogy mily igaz módon és furcsán beszél a mi nyelvünkön, de szavainál jobban ámuldoztunk az ő sápadt, öreg arcáján. Ami nem is volt csoda, mert arcának a jobbik oldalát vérpatak futotta végig, mely a szakállát is megöntözte alább; s a homlokán pedig akkora dagadások voltak, mint egy-egy jókora dió.

Nagy áhítattal egy szegény úrember állott mellettem, egészen gyűrött, kopott kaputban.

– Mi történt véle? – kérdeztem halkan a kaputostól.

– Sok minden, kevés idő alatt – felelte amaz.

Ismét figyelni kezdettem, nehogy a szokatlan szavakból, melyek a francia száján szilajkodva hányták a cigánykereket, sokat találjak veszteni. S oly ügyes volt az öreg mester, hogy jóformán észre sem vettem, s hát a szónoklásból már a csendesebb beszédre szállott alá; majd abból is alálopakodott a csevegésbe, míg aztán egyéb nem maradt, csak a szapora nevetgélés. Közben pedig az emberek dugogatták bé a fejüket az ablakon, és harsányan ámuldoztak.

Én ismét a kopott úremberrel váltottam kevés szót.

Majd ettől egyet s amattól mást kérdezgetve, hamar megtudtam az egész valót. Ez pedig röviden annyi volt, hogy hallván a vásárhelyi nyomott emberek a franciák bátor tettét, valamely módon a pártolásukat akarták nyilvánítani. Eljöttek hát ehhez az öreg Gunár mesterhez, mint egyetlen eleven franciához, ki a városban élt. S bő ajándékot hozván neki, hogy ez a derék francia harmincöt esztendő múltán tovább szükséget ne lásson, őt nagyban ünnepelni kezdették, ki-ki buzdítólag emelgetvén az ő ajándékát, mely leginkább sonka és kolbász volt, vagy szalonna s cipó. Eme váratlan és valódi tisztelet mindjárt tiszta lelket gyújtott az öreg mesterben: vagyis midőn hallotta, hogy őt úgy akarják ünnepelni, mint királykergető franciát, akkor szabadkozva kezdé mondani, hogy ő bizony királypárti. Az emberek azonban nem akarták ezt fülükbe venni, hanem dobálni kezdették rá a sok cipót és a darab szalonnákat, miközben egy-egy sonkával fejbe is verték, suhintván is reá néhányat a kolbászokkal. S mit ad isten, ezen a módon úgy meggyőzték őt végtére, hogy amint hallám is az előbb, a királyt már a szaladó ördög barátjának nevezte.

Hát mit lehet erről mondani?

Hümmögtem magamban, hogy néha mily váratlanul és vigyorítva biccent az élet; aztán magam is benéztem az ablakon, s csakugyan láttam, hogy a kicsi szoba félig volt étek alamizsnával, ottan egymásra dobigálva.

– No, ezt is láttam – mondám.

Aztán szállingózni kezdettünk már hazafelé, s amint elgondolkozva mendegéltem volna, tisztogatva magamban a gondolatokat és a rég melengetett álmodásokat, hát egyszer Könczei odaereszkedett mellém, s mint valami titkot, azt mondta nekem:

– A mi szabadságunk nem ilyen lesz!

Jobban el sem találhatta volna, hogy bennem is mi gomolyog; s nemcsak az esett jól nekem, hogy reményeimhez ily bizakodással szólt, hanem annak fölötte még az is, hogy ki karácsony óta folyton duzzogott, éppen most találta meg a szót. Vállára tettem hát a karomat, s szívbéli egyetértésben úgy mendegéltünk tovább, még dalolgatva is későbben.

Este nagy tanácskozást folytattunk mind együtt valahányan, s határozatba vettük, hogy bármi történjék is, egymáshoz szoros barátsággal leszünk; Deák Farkast pedig és engemet megbízott hivatalra jelölt a kamara, vagyis az Arabus hetes. Eszerint Deákot arra szólította a közóhajtás, hogy ama naptól kezdve nyomozza a külhoni eseményeket; engemet pedig arra, hogy ügyeljem Erdély állapotát. Köszöni szépen, mondá sima Deák, ő a nagyvilágot kalandozni fogja, de adják melléje Horváth Mihály barátját, ki a magyarhoni események nyomozója lenne. Látván, hogy Horváthot mily örömmel adják: én is magam mellé kértem Bartalisot és Kutyavetyit. Bartalist azért, hogy az erdélyi szegénység állapotáról gyűjtsön híreket, Kutyavetyi pedig a birtokos nemesek és a németek felől tegye ugyanazt. Ugyanakkor javallottam azt is, hogy Könczei legyen az események krónikása, Lőte József pedig a józanító tréfamester, nehogy hűbele módon ugorjunk valamibe belé. Ezeket is elfogadván a kamara, végül kikiáltottuk, hogy a fej pedig Bong Ferenc legyen, ki minden este számadó gyűlést tartasson a kamarában, és a továbbiak felől parancsot adjon.

No, jól van.

Bong kerített valahonnét egy mezei kolompot, amit másnap este már használatba is vett. Deák Farkas, nagy csomó újságlevelet szorongatva, jelentést tett arról, hogy Olaszországban is zavarodások vannak, kivált Nápolyban és Milánóban; s viszik arrafelé a magyar katonákat, ami szerfölött aggasztó, mert ha elviszik, akkor nem lesznek itthon. Angliában kiütött az éhínség, s Moldovában a marhavész; Amerikában egy zsidót választottak elnökül, s Párizsban elítéltek egy embert, mert zsidó polgártársának azt mondta, hogy hep-hepp; Stíriában birtokos urakat öltek meg a jobbágyok; Bécsben pedig egy csizmadia legény, midőn a szerencsejátékon mesés összeget nyert, örömében szörnyet halt. Végül pedig egy újságból százhúsz halottat olvasott fel. Ez pedig úgy történt, hogy miután a francia királyt a nép elkergette, a király vidéki pincéjébe az emberek bényomultak. Ott mindenféle jó bort és pálinkát találván, nagy dőzsöléssel megrészegedtek, és zsák módjára elaludtak. Közben a pince fölött a kastélyt is rabolván a csőcselék, dolgok végeztével felgyújtották a palotát, és akik alól részeg álomba hanyatlottak volt, azok mind halálra égtek.

Midőn ezeket mind elmondta Deák Farkas, nagy dicséretet nyert, csupán Kutyavetyi és Lőte szúrták meg csekély hibáztatással. Ugyanis Kutyavetyi azt mondotta, hogy máskor a hep-hepp dolgokat mellőzze el; Lőte pedig a nyerészkedő csizmadia legény történetét hibáztatta, mert úgymond, némelyek könnyen kedvet kaphatnak a hirtelen halálra, csak hogy ingyen sokat nyerhessenek.

Nem tudván, hogy Lőte komolyan beszél-e, vagy csak tréfára tűzte a csizmadiát, szavát nevettük, de helyeseltük is; majd Horváth Mihály arról a nagy pozsonyi hírről tudósított minket, hogy Kossuth Lajos Ausztriát és Magyarországot külön akarja választani, s már fennhangon kimondta, hogy Magyarország részére független magyar minisztériumot kell követelni, mely bátor szó a követeket igen lelkesítette, de némi civakodást is indított.

– Én úgy vélem – tette hozzá Horváth –, hogy mi valahányan ebben a dologban is a Kossuth pártján állunk.

Rögvest egyhanggal kiáltottuk, hogy úgy van; majd én is elmondám, hogy tudós Dósa uram valóban dolgozza a törvény elejébe ama cikkelyeket, melyek Erdélyt és Magyarhont egybefoglalhassák; s nem is a maga szorgalmából alkotja azokat, hanem a Teleki József kormányzó úr biztatására. S elbeszéltem azt is, hogy jobbágyoktól, kik a Poklos völgyében és a város más külső térein laknak, nagy küldöttség kereste fel a városházában Haynal szenátor urat, magasztalván őt ama cselekedete miatt, amellyel egy zsellérjét házzal és földdel polgárrá tevé; s egyben kérték őt, hogy hathatós szavával az ily tetteket szokássá s hamarosan törvénnyé tegye. Miután hozzátoldottam, hogy Könczei barátom az említett jobbágyokhoz biztatólag szólott is, egyenesen Kutyavetyit kérdezte meg Bong Ferenc, hogy vajon végezett-e valamit.

– Februárt végeztem – mondta Kutyavetyi.

Nevettünk rajta, mint máskor is az ily suta, de bolondos mondásain; de Bong nem hagyta őt könnyű dicsőségben, hanem azt szegezte neki, hogy a birtokos nemesség vélekedése felől mit óhajtana mondani.

Némi kétértelemmel, de okosan felelt Kutyavetyi, mondván:

– A németek menjenek el, a jobbágyok maradjanak veszteg.

– Úgy értsük, hogy ne menjenek el a németekkel? – kérdezte Bong.

– Nem!

– Hát?

– Ne mozgolódjanak.

Mindnyájan megrökönyödtünk, de szerencsére otthon volt Lőte, a tréfamester, s mielőtt Kutyavetyi ellen keltünk volna, elkiáltotta magát:

– Egy nagy sonkával fejbe kell verni!

Gondolván, hogy francia módra ezzel Kutyavetyi is majd észre fog térni, következett a krónikás, vagyis Könczei. Véle aztán csakugyan nem vallottam szégyent, mert egy papirosról kétszakaszos verset olvasott fel, mely a gyűlés végire olyan pontot tett, hogy annál jobbat Csokonai sem tudott volna tenni. Nevezetesen azt énekelte meg Könczei, hogy egy sonka egész télen megkötözve lázadozik, hogy őt nem akarják megfőzni; tavaszra kelve aztán legnagyobb elszánással fellázad, hogy ő most erőszakkal is főződni akar; csakhogy abban a nagy dühösségben úgy elvéti magát, hogy forró víz helyett hideg vízbe ugrik.

Midőn tova hangzott a vers, kis ideig mindnyájan elgondolkozva hallgattunk; aztán legfőbb szóval Bong Ferenc azt mondotta, hogy a költemény dicséretes, a benne lévő tanulság pedig mindig előttünk fog lebegni, mert értelem nélkül a bátorság nem termékeny esőt fog földünkre hozni, hanem csak szép szivárványt egünkre.

Ezzel a hasznos intelemmel az első gyűlés véget is ért, s mivel látók, hogy csakugyan eltaláltuk, mit tehetni legjobb, igen megnőttünk magunkban s bennünk a szorgalom. Így nem csoda, hogy ama naptól kezdve, ahol csak jártam, még az idegen embereket is faggatva kérdeztem meg az erdélyi hírek felől; s Bartalis is, midőn csak tehette, a szegény fertályokba szökdösött, Kutyavetyi az atyja dölyfös barátait háborgatta sorra, s még a Maros melletti Remeteszegre is elment a nagy jobbágytartó Lázárokhoz, valamint Toldalagi Ferenc híres koronkai úrhoz, aki frissen választott főkirálybíró volt. No de, Deák Farkas is folytonosan zizegett a sok gyűjtögetett újságlevél között; Könczei bagoly módjára gunnyasztott, mint eszmélkedő krónikás; Lőte pedig, eszébe jutván egy-egy tréfa, oly nagyokat röhintett olykor-olykor, hogy mélyedt munkánkból valahányan felriadtunk.

Példás buzgalomban így kezdének futni a napok.

De egyszerre baj lett.

Ugyanis Vályi Pál, ki akkor az osztályunkban préceptor vala, helyesen megneszelte, hogy a tanulásban hirtelenül, de igen nagy fokban, lanyhák lettünk; s kezdett ennek oka felől szimatolni. Nem tudom, hogy a szag-e vagy a ravasz esze, de valami hamarosan Horváth Gáspárhoz vezette, ki nálunk az Arabus hetesben primárius volt, mint ahogy korábban említém is. Erre a primárius rokonságba került a kocsonyával, s ki kezdetben oly nagy hívünk volt, azt egyszerre a félsz és a lelkiismeret hideglelés módjára rázni kezdte; s majd egynapi betegség után megtiltotta nekünk a hazafias őrködést és a kamaragyűléseket. Úgy jártunk tehát, mint a pezsgő borvíz, melyet mondásra bedugnak; de amilyen a primárius, olyan a dugója. Vagyis annyi szűk nyílás mégis maradott, hogy azon a legnagyobb hírek nap nap után bé tudjanak szivárogni hozzánk.

Így például hamarosan megtudtuk, hogy a pozsonyi rendek előtt Kossuth Lajos elmondotta az ő világra szóló beszédét, melyben a meglévő sérelmes állapotot feldöntötte, és új magyar alkotmányt követelt. Beszéde valóságos görgeteg lett, mert az országgyűlés nemcsak a király- és császárhoz folyamodott véle, hanem lázongásba hozta a bécsi ifjúságot is, mely rivalgással kezdette járni az utcákat, szabadságot kívánván az ausztriai népnek is. Látván a merevedett császári kancellár, hogy mi tud történni, úgy megdühödött a beszéden, hogy azt nyomtatásban is kézbe kerítvén, a tűzre vetette. Ennek a hírét aztán, mint más híreket is, hamar megvitték Pestre, hol a pozsonyi hajókat egész napon által nagy seregben várta az ifjúság, Petőfi költővel az élén. Az a Petőfi különben, mint a hirtelen csillag, akkor Magyarhonban nagy útmutató kezdett lenni, ami kitűnik abból is, hogy a kancellárt, ki csakugyan tűzre tette a Kossuth beszédét, talpnyaló hercegnek nevezte, s megüzente neki, hogy paprikást fognak belőle főzni.

Midőn erről nagy lelkesülten éppen beszélünk vala, Lőte megkérdezte hirtelen:

– Sovány az a herceg?

Deák Farkasra néztünk, mert ő lévén a világ figyelője, neki kellett azt tudni; s Deák mint hivatalos véleményt jelentette is rögvest:

– Sovány.

– Akkor paprikásnak nem jó – mondá Lőte.

Nevettünk rajta, s úgy kezdettük találgatni, hogy akkor hát minek volna jó az a sovány kancellár. Nem tudánk ebben megegyezni, de bezzeg másnap Könczei jól megfelelt erre a kérdésre is, mégpedig egy új krónikában, melyet nekünk fennhangon el is olvasott. Úgy szólott a krónika, hogy senkinek semmire nem lévén jó a herceg, végül maga az ördög jelentkezett, hogy ő házitanítónak felfogadja; s megadván neki napjára a három garast, továbbá az egész ruházatot, vagyis a szarvat, a farkot és a rendes szőrzetet, a jó állást a kancellár el is fogadta.

Sokáig azonban nem maradt a herceg abban a neki való hivatalban sem, mert néhány nap múlva azt a hírt hozta Deák Farkas, hogy az ablakait a bécsi deákok bérontották; majd másnap még nagyobb lélekkel jött, s a kék dolmányának bélésiből egy újságlevelet ásott elő, mely újságban az állott, hogy a bécsi nép a katonasággal győztesen megütközött, s a herceg kancellárt a hivatalából kibuktatta. Erre Pesten gyűlésre szólították Petőfiék a parázsló népet, s megüzenték Pozsonyba a főrendű uraknak, hogy ha a Kossuth szavát még nem vitték volna fel Bécsbe, azonnal szaladjanak a királyhoz, és mindent kérjenek tőle, ami a főrendűeknek nem jó.

Hát ez a hír, mielőtt még érdeme szerint terjesztettük volna, már nagy bolydulást keltett az egész kollégyiomban; s hathatós voltát mi sem mutatta jobban, mint azon esemény, hogy hallatára még Horváth Gáspár, az a fékező primárius is így szólt:

– No hát, ebből lesz valami.

S bizony lett is, mert böjt második vasárnapján, vagyis pontosan március tizenkilencedikén, úgy a szeles-borongós alkonyat küszöbén, hát Deák Farkas szaladva érkezik az atyai háztól. Többféle hírlapokkal rontott bé a kamarába, ahol vártuk is őt; s csapkodva az alkonyati leget az újság kibomlott leveleivel, kiabálni kezdett, hogy kiütött Pesten a forradalom. Nemcsak aki ülve vala, hanem aki állott, még az is felugrott egyszeriben. Rácsaptunk hamar az újságokra, de a nagy sietségben és az izzó hangosságban senki sem találta hirtelenében a forradalmat. Az én kezembe éppen egy olyan levél jutott, melyről a Kossuth neve szökvén a szemembe legelsőnek, nagy mohósággal azt olvasám, hogy a Kossuth Lajos arcképe nagy formában egy forint húsz krajcárért s kis formában negyven krajcárért megvásárolható. No, gondoltam, ha már az arcképét is árulják, akkor a győzelem csakugyan bizonyos; de mivel abban a pillantásban nem képet akartam venni, amit drágállottam is, azért a szemem tovább s mindenfelé futkosott, megakadván egy olyan íráson, melynek az volt a címe, hogy „A nép szava Isten szava”. Belé is kapott a szemem, hogy olvasnám ez ígéretes cikkelyt, de mivel egyszerre többen beszéltek, mint ahányan voltunk, bizony azt sem tudtam, hogy olvasom-e, amit hallok, vagy pedig azt hallom, amit olvasok. S amint a fülem így huzalkodott volna az olvasó szememmel, hát Bong Ferenc elkiáltotta magát:

– Talpra magyar!

Oly lelkiből repült fel ez a két szó, hogy abban a percben bármi nagy és szép dologra készségünk támadt, pedig akkor még nem is tudtuk, hogy a Petőfi buzdító dalát találta meg egy újságlevélen. Mind reá vetvén a szemünket Bong Ferencre, ő hangos szóval el is olvasta nekünk a lelkesítő költeményt, mely nemcsak a szívünkben gyújtott legnagyobb lángot, hanem orcáinkat is pírba gyullasztotta. A szent tűz nagy melegében hallgattunk kicsi ideig, majd Lőte háromszor is megmerítette a fejét a levegőben, s feledve tréfás kedvét is, így szólt:

– Ez már költő!…

Minden fej Könczei felé fordult, hogy vajon él-e még, mert Könczei bizony az ő verseinek költése miatt igen nagyra tartotta magát; de neki ilyen dolgokban több esze volt, mint a szerelemben, mert nem a maga költeményével válaszolt, hanem a Vörösmarty Mihályéval, melyet ugyancsak egy újságlevélen talált, frissiben olvasván is mindjárt:

 

Kelj föl rabágyad kőpárnáiról,
Beteg, megzsibbadt gondolat!
Kiálts föl, érzés! mely nyögél
Elfojtott, vérző szív alatt.
Oh, jőjetek ki, láncra vert rabok,
Lássátok a boldog, dicső napot,
S a honra, mely soká tűrt veletek,
Derűt, vigaszt és áldást hozzatok.

 

Hát jól megfelelt Könczei, mert Vörösmartynak eme versével áhítatba vonta a Nemzeti dal lobogását, vagyis olyanformát éreztünk, mintha az eskü után még elmondottunk volna egy könyörgő imádságot. Deák igen büszke volt, hogy mindezt a lángot és áhítatot az ő szorgalma szerezte meg nekünk, kik ennek elnyerésében elsők is voltunk az egész iskolában; s hogy ő még nagyobb ember legyen előttünk, még tartogatott is valamit, mert a zsebéből másik újságlevelet vett elő, melyről felolvasta, hogy mit kíván a magyar nemzet, vagyis azt a nevezetes Tizenkét pont-ot, mely hetedikül az úrbéri terheket egészen megszüntette, s végső pontjával kimondotta Magyarhon és Erdély egyesülését.

Hát midőn én ezt hallottam, egyik pontot a másik után, az elégült öröm szinte pattogott végig a gerincemben, s azt gondoltam magamban, hogy gyönyörű szépek valának ugyan a versek, melyeket először hallánk örök emlékezetül, de a mindennapi életünket mégis a tizenkét kívánalom fogja jobb életre váltani. Ezt a hitemet el is kiáltottam mindjárt, de lelkesült szavam csendbe veszett, mert a sok esemény, mely annyira hirtelenül zúdula reánk, mindenkibe belényomta az okos szót. A szemekből azonban, melyek így-úgy tekintettek reám, annyit a csendben is láttam, hogy nem egészen szólok a mindenki szavával, mert például Kutyavetyi igen ráncolta az orra tövét, Deák Farkasnak az alsó ajaka fityegett; míg Horváth Mihálynak meredezett s primárius Horváthnak riadozott a szeme. S amint így ültünk nagy dobogó szívvel, és a rengető események terhe alatt, egyszerre megszólalt Könczei, mondván:

– A test és lélek együtt van.

Mivel úgy értette, hogy a nemzet tizenkét pontja jelentené a testet, s a hevítő költemények pedig a lelket, ezzel a teljességgel nemcsak mindenki egyetértett, hanem a szó is úgy megáradott egyszerre, hogy mindenki mondani kezdte a magáét, ki lelkesülten s ki még hadonászva is; majd kezdettünk sorjában felugrálni és ölelgetni is egymást; s egy perc múlva már mind ott álltunk a szoba közepén, összefonódva, mint a honszerelem égő csokra, nem is tudva, hogy ki zendítette meg közülünk a magasztos éneket, de már egy szívvel és egy hanggal énekeltük valahányan:

 

Hazádnak rendületlenűl,
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar…

 

A zengő körben, átellenben velem, éppen Bong Ferenc állott, ki úgy nyújtotta a nyakát, mint a szóló kakas a legszebb hajnalon; a bal vállamat nagy lelkesedéssel Bartalis markolászta, míg jobbról hazafias hevében Könczei olvadozott, miközben sovány létére igen kövér könnycseppek görögtek az arcán. Így áldozván a nagy eseménynek, nem is tudom, hogy az éneklés után miképpen tudtunk volna széjjelszakadozni; de hát ily tekintetben is váratlan segítséget kaptunk, mert ahogy éppen végeztük volna a második szakasz éneklésit, hát abban a percben, künn az utcáról, nagy lárma kezdette verdesni az ablakot. Az ijedelemtől, hogy vajon nem küldött várkatonák-e vagy bízott hajdúk, primárius Horváth úgy megrettent, hogy még oda sem érkezett az ablakhoz, már annak mind a két szárnya ki volt nyitva. De ahogy kitekintett, már a hivatali félelem örömre is váltott benne, mert a két karját is emelgetve, úgy kiabálta ujjongva vissza nekünk:

– A nép! A nép!

Mind odatódultunk, s hát csakugyan nagy sereg ember zajongott odalent az utcán, mind tömörödve s egyre gyúródva az ablak alá a holdvilág nagy ezüstfényében, mert éppen legbuzgóbb telihold volt.

– A zászlót! A magyar zászlót!

Így kiáltoztak fel nekünk az ablakba, a kalapjukat is lengetve, s nem óvakodva semmitől, ami nyilván azt jelentette, hogy a pesti ébredés híre már a nép között is széjjelfutott. Mi azonban felejtettük tudakolni, hogy miféle hírekkel vannak; inkább ugrott egyet Bong Ferenc, s a rejtekéből rögvest elévette a zászlót, amit ki is dugott az ablakon. Ahogy a sokaság feje fölött kibomlott a zászló óriási nagy szárnya, s három színével meglebbent a holdfény özönében, hát egyszerre olyan ujjongó kiáltás tört ki az emberekből, hogy a közelben, s még távolabb is, mind kinyílottak az ablakok. Engemet ez a nagy lelkesedés újólag úgy meglobbantott, hogy az újságlevelet, melyre a Nemzeti dal nyomtatva volt, hamar a Bong Ferenc kezébe nyomtam, mire Könczei már jött is a gyertyával, hogy Bongnak fényessége legyen az olvasáshoz. De abban a percben nagyobb dolog is történt, talán a legnagyobb az egész városban, mert primárius Horváth Gáspárban egyszerre úgy megvastagodott a bátorság, hogy kinek intelem volt a kenyere s a hivatala, nagy bátorsággal általvette Bong Ferenctől a zászlót, hogy az olvasás alatt ő azt tartani és lebegtetni fogja.

Tartotta is becsülettel.

Közben pedig a vers szavaival, mint az éles karddal, úgy villogott Bong Ferenc; s midőn az utolsó esküt is eldörögte, odalent minden kar a magasba emelkedett, majd olyan csend lett, hogy a holdfény sugarait szinte pengeni hallottuk. S akkor abban a nagy csendben, lent az emberek között, megszólalt egy hang, egy öreg csizmadiának a hangja, ki nem tudván már szebbet és magasztosabbat mondani, énekelni kezdette:

 

Tebenned bíztunk eleitől fogva;
Uram, téged tartottunk hajlékunknak,
Mikor még semmi hegyek nem voltanak…

 

Mint biztos erejű sasmadár, a zsoltár is úgy szállott fel rendületlen szárnyakon, s ahogy a csizmadia nagy bajusza mozogva vezérelte a dallamot, mi is fújtuk véle a kőszikla éneket, de fújta mindenki más is, a földön és az ablakokban. Majd aztán, megtelve jövendővel, csendben elvonultak az emberek; Bong Ferenc bévonta a zászlót, a primárius pedig éjszakai nyugodalmat rendelt. Meg is bújtunk ágyainkba hamarosan, de még egy óra múlva is hallottam, hogy fektében ez is, az is forgolódik.

Hajnalban sem kellett ébreszteni senkit.

Egyszeriben nagy tanakodás indult, hogy mi nevezetes és méltó dolgot kellene csinálni, mert hétfő lévén, a hetet is jól akartuk kezdeni, de jól főképpen az új világot, melynek felvirradását már bizonyosra vettük. Mindenki bőviben volt a terveknek, s amíg azokat hánytuk-vetettük, az egész iskola zajosra népesedett. A folyosókon rajzottak a tanulók, és lesték a tógásokat, akik úgyszintén megbolydulva jártak-keltek, hevülten tárgyalván az eseményeket. A kamarákba ki s bé jártak a követek, nagy tervekkel dobálva tele minden helyet, s tanácsokat is teregetve, hogy azokon haladjunk. Így aztán, midőn láttuk, hogy mindenki hiba nélkül buzog ugyan, de az Arabus hetesnél más sem okosabb, akkor elhatároztuk, hogy közülünk követek menjenek Török János úrhoz, ki még folyvást tanvezető professzor volt, és a közös bizalom élvezője. Mindenki tudván, hogy én mint könyvtáros darabont is eléggé kedves vagyok Török úr előtt, engemet neveztek meg főkövetül, s mellém adták még Horváth Mihályt és Könczeit, aki utóbbit én is kívántam.

Hát mi hárman elindultunk.

Amint mentünk volna künn a zajgó folyosón, hát éppen Kardos Józsefet találtuk, aki akkor szénior volt, s aki ugyancsak másoktól szerette volna megtudni, hogy ilyen márciusi forrongás idején mit kell egy széniornak tennie; s midőn látta Kardos, hogy mily elszántan megyünk hárman, megkérdezte, hogy hova-hova. De hát a mi válaszunktól okosabb nem lett, mert csak Horváth felelt valamit, s az is elveszett a zajongásban. Török urat azonban, bár a tanítás ideje már elérkezett volt, szokott hivatalában nem találtuk. No, mit csináljunk? Látván, hogy a tanulók sem mennek az osztályokba, s minden más szabályok is megbomlottak, bátran azt mondottam, hogy menjünk egyenesen Török úrnak a lakására. Oda el is menvén, elsőnek ismét Ámáli nénit találtuk elé, aki azt a választ adta nekünk, hogy a tekintetes úr régen elment. Ejnye, gondoltam magamban, ha már itt vagyunk, bár legalább a tündér asszonyt láthatnók egy pillantásra, hadd tudná meg Könczei, hogy kihez eresztette közel az ő hitvány ördögét. S amit magamban kívántam, meg is valósult mindjárt, mert Rózsa asszony meghallotta a beszélgetést, és magához bocsátott minket egy percre. Korai idő lévén, még az ágyban feküdt, kék színű és bojtos hálókabátkában. Haja hullámos özönben koronázta szép fejét, s a szeme úgy tündökölt, mintha két csillag még az égen maradt volna. Emlékezett is reám, mert azt kérdezte, hogy én vagyok-e, aki a tavaly nyertem volt a vacsoránál; s midőn azt feleltem, hogy változatlanul az vagyok, akkor kedves ámulattal mondá, hogy mily nagy legénnyé nőttem. Hát ez egy kicsit igaz is volt, mert bizony az atyám termetét szinte-szinte elértem már, s a bajuszom gyér szálai is tisztességesen kiütköztek. Illendő meghajlással meg is köszöntem a növesztő szavakat, s majd azután elindultunk a városháza felé, mert Törökné asszony elárulta nekünk, hogy az örvendetes nemzeti buzdulás dolgában oda ment az ura.

Künn az úton, de hogy Horváth meg ne hallja, súgva megkérdeztem Könczeit:

– Ugye, gyönyörű?!

Nyilván az adóhajtó leánya bukkant fel a Könczei eszében, vagy talán a méz illata miatt irigykedett reám, mert azt felelte, hogy szép-szép a professzorné asszony, de a haza ügye elsőbb. Nem is feleltem neki, de elgondoltam magamban, hogy no, szegény: ez sem tudja, hogy mi a haza ügye, mert lehet ugyan igazságos az a haza, ahol elnyomottak nincsenek, de édes csak az olyan haza lehet, ahol tündérek is vannak.

Csendesen mentünk hát, mint valami pereskedő rokonok; s megérkezvén a dísztelen városházára, hol a börtönök is voltak, egyenesen a tanácsház felé tartottunk, melynek ajtaja előtt egy hajdú állott. Megmondók neki, hogy kik vagyunk s kit keresünk, mire a hajdú Török János urat a tanácsházból ki is hívta. Török úr két hosszú karjával magához kanyarított minket, s már sodort is kifelé, hogy mennénk sebesen az iskolába vissza. Látván, hogy Török uram igen gerjedt állapotban van, könnyű volt gondolni, hogy a tanácsházban valami történt. S hogy mi, hamarosan megtudtuk, mert Török úr útközben elmondá, hogy milyen nagy tanácskozás zajlott. Ott volt a város esze mind, a főbíró s a szenátorok valahány; s midőn ő mondá, hogy a foglyok javát a börtönből ki kéne ereszteni, s estére nagy világításba borítani a várost, akkor a vélemények megkülönböztek, miből aztán nagy veszekedés lett.

Láttam, Horváth Mihály is megijedt; Könczei pedig úgy billegette a fejét, mint aki mondja közben, hogy ejh, ejh.

– A magisztrátus az ifjúságnak nem parancsol – szóltam én.

Török úr reám nézett.

– Mindenkinek parancsol! – mondta.

Ejnye, gondoltam, most mit tegyek? Török úr egy kemény szóval megborított, mint valami csirkét szokás; Horváth úgy néz reám, mint elveszett emberre, Könczei pedig csodát váró módon.

– Parancsol, az igaz – mondám –, de kit megfogadunk s kit nem.

– Úgy van! – tette melléje Török úr.

Abban a percben nőttem legalább egy hüvelyket, mert nemcsak az igazamat szorítottam ki, hanem azt is tudtam immár, hogy az ifjúság méltó dolgot bátran cselekedhetik, mert Török János uram velünk van. Ezt a bátorítást a szavak közé el is hintettem, midőn az Arabus hetesben elmondám, hogy hol és miképpen jártunk. A primárius ugyan aggodalmasan szorongott, hogy miattunk reá fog szállani a baj, de midőn Bong Ferenc tüzes beszédében a szenátorokat kihajigálta az ablakon, s minket pedig országos cselekedetre szólított, akkor egy pisszenéssel sem mert ellenkezni. Hamar hármas tanácsot alakítottunk hát, melynek Bong lett a feje, én utána a mozgató főnök, Könczei pedig sajtómester.

Midőn ennyire voltunk, a szénior futárokkal járatta bé az iskolát, hogy mindenki menjen az osztályba, mert a préceptorok fennakadás nélkül folytatják a tanítást. Azonban a tudomány ez egyszer bennük rekedt, a tanítókban, mert a serkentésre csak egynéhányan kezdettek szállingózni, s azok is inkább hátrafelé haladtak, mint előre.

Közülünk senki sem ment.

Ellenben, midőn a sürgető a mi kamaránkba is bélükkent, hamar a fejébe tettük, hogy az Arabus hetesnek most Petőfi a préceptora, s ezt vigye tovább. S elmenvén ezzel a kovásszal, mi is munkához láttunk, ki-ki tiszte szerint, s mondhatni: valahányan.

Én, mozgató főnök lévén, úgy gondoltam, hogy elsőbben elmegyek a más kamarákba, s kellő szavakban előmutatván a mi példánkat, arra fogom buzdítani őket, hogy úgyszintén válasszanak hármas tanácsot. Miközben számadást tettem magamban, hogy hol kezdjem s kinek mit mondjak, Könczei a „Talpra magyar”-t és a Tizenkét pont-ot már kezdette is a keze írásával másolatba tenni. Bong Ferenc a tógás nagydeákokhoz készült, nehogy a mi terveink azoké mellett elfussanak; minekelőtte azonban útjára elindult volna, Deák Farkast hazaszalasztotta a nénjeihez, kéréssel üzenve nekik, hogy a város leányai mind buzduljanak fel, s délutánra tele legyen a város nemzeti rózsákkal. Bartalisot a szurokkészítő mesterhez küldötte, hogy azok fáklyákat gyártsanak; Lőte Józsefet a cigányok fertályába, hogy délutánra minden muzsikus bandába álljon; s végül Kutyavetyinek is jó alkalmat adott arra, hogy a németeken kedvét töltse; mert őt a Várba küldötte a katonákhoz, mégpedig olyan merész üzenettel, hogy a császári lobogó mellé a magyar királyit is tűzzék ki az oromra.

Hát mindenki útjára ment.

Az iskola zsongott, az idő múlt.

Dél óráján már minden kamarában szorgoskodott a hármas tanács; s körmölték újabb és újabb papiroslevélre a Nemzeti dal-t, a Tizenkét pont-ot s a szükséges énekeket, hogy aztán mindenfelé osztogatni lehessen. A várost minden utcában pezsdítették a futárok, s már a harangozók is minden felekezeten tudták, hogy mit kell tenniök, ha elérkezik az idő.

Aztán egybegyűltek a hármas tanácsok, s megválasztottuk a nemzeti kollégyiomot, mely az ifjúságnak legfőbb tanácsa lett, s melynek tagjai hárman valának, úgymint Horváth Károly jurista deák, Urr György historikus deák és Muzsnai Pál teológus deák.

Négy órakor délután már őrök állottak a nagyterem ajtaja előtt, hogy senki zavarót oda bé ne eresszenek, még a főkurátor uramat se, ha talán odavinné a márciusi szél. A nagy ajtón, mint legfőbb gazda, Kardos szénior jött ki néha s ment vissza kétszer; bent pedig megbízott ügyes ifjak segítettek Haynal Róza hölgy-kisasszonynak és Török Jánosné tündér asszonynak, kiket titkos úton mint mozgató főnök én nyertem meg erre a tisztességre, vagyis arra, hogy szíveink szerint a termet díszbe vonják. A Deák Farkas két nénje is, kik első leányok voltak, megérkeztek két leborított csipkés kosárral, melyek tele valának nemzeti rózsákkal. A kosarakat kétoldalt helyezték az ajtón belül, hogy aki csak jön, két ujját mind megmárthassa azokban, kicsípvén magának egyet a rózsák közül. Aztán Bong Ferenc lehozta a zászlót, s az óriási dobogó mögött azt rúdjával a falhoz erősítette, de olyan mutatós módon, hogy a lobogója a nagy zöld asztal fölött lebegjen.

Az óra ötre járt.

S akkor a tárogatón megszólalt a hívás, melyet egy udvarhelyi teológus deák, ama ismeretes Koncz József fújt a csarnokban. A hívó szóra sorjában megindultunk, mindenki viruló arcával és legcsinosabban öltöztetve magát; bévonultunk a terembe, és osztályok szerint helyet vettünk. A városból is seregleni kezdett a java közönség, főleg pártás leányok színes magyar ruhákban, kik beszegő hosszú sorban oldalt a falak mellé állottak, mintha óriási eleven-rózsákat ültettünk volna oda.

A csarnok is tele volt már, s majd künn a kapu torka; s aztán telni kezdett az utca is künn. Az ifjúság zsongott, a sokaság pedig egyre gyúródott, mintha az egyenlőség, szabadság és testvériség nevében széjjel akarta volna vetni az egész iskolát. A nagy első ablakon, mely a Nagyközre rúgott, egy cigány feje kukucskált bé a terembe, amin egyszerre derültünk és ámultunk, mert hiszen az ablak igen magasan volt, s a cigánynak szárnya nem látszott. Hirtelen azonban a cigány feje lefutott az ablak mögött. Nyilván a professzorokat pillantotta meg, akik ünnepélyesen vonultak előre, a zöld asztal felé, élükön Szász István és Török János urakkal. Midőn már helyet vettek maguknak a nagy asztal mellett, középen egy széket üresen hagyva, késetten és egyedül csak akkor tűnt elő Bolyai Farkas úr, már egészen fehér nagy hajával és hosszú kék köpönyegében. Lassan, mint a nap, előrement, és az üresen marasztott székbe leült; de reánk pillantva és a kivirágzott teremre, fényes szeme jóformán meg sem lobbanhatott, már Török Jánosné asszony odalépett hozzá, és a szíve fölé, a kék köpönyegre egy nemzeti rózsát szúrt. Bolyai úr csillagszemével a tündér asszonyra nézett, aztán méltósággal felállt, s az asszonynak kezét s két orcáját megcsókolta. Törökné asszony meghajtotta magát, mint bálvány előtt, s mint színekben lángoló felhő, suhogva a helyére szállt. Bolyai úr még állott kis ideig, mintha e nagy napon szólani akart volna hozzánk; majd leülve mégis, hullani kezdtek szeméből a könnyek, és nagy-nagy cseppekben egymás után futottak le az arcán. Látván őt sírni mind az ifjúság s mind a professzori kar, olyan csend lett, mint rengeteg erdőben vagy végtelen virágos réten. S mintha az ő könnyei adák vala a jelt, lassan felállt akkor az ifjúság, és szárnyára szállt az ének:

 

Isten, áldd meg a magyart…

 

Bizony, a leányok is hol a szabadságunkat énekelték, hol pedig a síró szemüket babusgatták kicsi kendőikkel. Csak Törökné asszony állt mozdulás nélkül és világló szépen; s még akkor is alig csillant új örömváltozásba a szeme, midőn ura, Török János felemelkedett, és szívében nevelt szavakkal köszöntötte a magyar szabadság hajnalát.

Török uramnak nagy éltetése után a nemzeti kollégyiom következett, vagyis az ifjúság legfőbb tanácsa, ők hárman előrevonultak a zöld asztal tövébe, majdnem a zászló boruló selyme alá, s ott velünk szemben arcot vettek. Horváth Károly, aki középett állott, elsőnek s hiba nélkül elmondá a „Talpra magyar”-t, de miközben esküdött a rabság ellen, bizony nem gondolta, hogy négy esztendő múlva ott a kollégyiom mellett fogják a vesztőhelyre vinni…

Mint fényes-éles kard suhogása, úgy villogtak el a Petőfi szavai, s azoknak szikrái még akkor is ott pattogtak a légben, amidőn Muzsnai Pál kezdett szólani, jó öblös papi hangon szavalván Garay Jánostól a Szabadsági dal-t, melyet szintén Könczei keresett elé valahonnét, s amely így kezdődik:

 

Légy üdvözölve, szent szabadság,
Te szép menyasszonyunk!

 

No, a szép menyasszony, kiből Muzsnai szinte tiszteletes asszonyt csinála, illedelmesen és hamar elsuhanván, harmadikul Urr György vett elé egy nagy árkuspapirosat, melyről a Tizenkét pont-okat, mint a megérett gyümölcsöt, potyogtatni kezdte. Hanem a legnagyobb tetszés mellett potyogtatta a jó gyümölcsöt, mert midőn a tizenkettediknek kihirdeté, hogy a magyar nemzet kívánja az uniót Erdéllyel, akkor, mint a fergeteg, ezer torokból tört fel a kiáltás:

– Éljen az Unió!

Még künn is azt gondolhatták, hogy no, most összedől a kollégyiom, mert a rezgő ablak mögött a cigány feje ismét megjelent, s bambán meredezve lesett a terembe bé. De akkor Bong Ferenc már előreindult volt, hogy a zászlónkat kézbe ragadja; s midőn fölemelhette s irányt is vett a középen kifelé, hát akkor a cigány feje is úgy lefutott az ablak üvegén, mint egy óriási fekete vízcsepp.

S abban a percben odakünn felzendült a Rákóczi induló; lent az udvaron pedig megszólalt az iskolai harang, utána meg a Szent Miklós utcában az ispotály-templom harangja, majd a Kisköz alatt a katolikus harang.

Pattogott a szép induló, s zúgtak a harangok.

A zászló után pedig már vonultak elöl a professzorok, az ifjúság sorjában utánuk, s mögöttük pedig a rengeteg sokaság. S hogy e nagy ünnepen a szívek mellett a lég is lobogjon, künn a kapu előtt várakoztak a fáklyák, valami ötven mesteri darab, melyeket egymásról én gyújtogattam meg és osztogattam széjjel, a megbeszélt módon.

Alig-alig már alkonyodott.

De ezt csak akkor vettem észre, mikor az égő fáklyákat már mind kézbe osztottam, s a rivalgó sokaság között furakodni kezdettem előre, hogy utolérjem zászlós Bong Ferencet és Könczeit, kik a rétorikai osztály első sorában haladtak, már a Piac tér szájában valahol. Mire a nagy hömpölygésben elértem őket, mind az ifjúság és a nép, kiáltozva a fáklyák alatt, a tanácsházat már körülvette volt. A szenátorokat kívánta a sereglet, hogy azok jelenjenek meg; s akiket csakugyan ott lepett meg a népkívánság, azok meg is jelentek a rossz ablakokban, s nagy ijedelmükben igen integettek a hatalmas sokaságnak. Sőt, az egyik, bizonyos Orbai János, nagy buzgalmában még bele is állott az ablak rámájába; azonban nem tevé szerencsésen, mert az emberek ordítani kezdették fel a rámába neki, hogy mondja meg, mit kíván a magyar nemzet. Szegény Orbai nem tehetett mást, hamar sorolni kezdette fejéből a Tizenkét pont-okat, de valahol elvétette, mert a tizenegyedikre már kijött az utolsó, vagyis az unió.

Egy pillantásra csend lett hirtelen, de mivel Orbai nem tudott javítani, hanem csak feszülten állott a rámában, a nagy csendben hatalmas hangon valaki felkiáltotta neki:

– El kell csapni!

A sokaság kacagni kezdett, hogy a szabadságból így megbukott egy szenátor; majd a zászló után az egész népség húzódni kezdett felfelé a nagy piacon, még mindig dagadva és harsogva a dalt, melynek a versét ugyancsak Könczei osztogatta széjjel:

 

Itt a zászló kezeinkben,
Egy kívánat lengeti:
Legyen egy a két hazából,