Önarckép – varázslatos háttérrel

Az Ábel-regények megjelenésével s kedvező fogadtatása révén a pálya csúcsára ért Tamási Áron, s a trilógia nem szűnő sikere meggyőzte a kritikusokat is, akik nemcsak Tamásiban nem láttak regényírói képességeket, de a háború után indult prózaírók többségét – nem számítva a kommersz regények szerzőit – novellista alkatúnak vélték.

Tamási Áron regényeinek sajátosságait valóban nem a szerkezeti felépítés rendje szabja meg elsődlegesen. Egységes folyamatukat a személyes hangvétel, az elsőszemélyű vallomás ereje, a szemlélet és nyelvhasználat különössége, az élőbeszéd frissessége biztosítja.

Mindenekelőtt költői erényekre derül fény, s a cselekménynek is gyakran ezek a hajtóerői. Nem az arányos és zárt novella az ő jellemző műfaja, sokkal inkább az apró részletekből, pompás színekből, a mesélő hős kalandjaiból összeálló, egyre élesebben kirajzolódó, egyszerre nyílt és kerek történet.

Már korai novelláinak remek részletei, a Lélekindulás drámai helyzetei a teljesség benyomását keltették. Rajtuk az élet minden íze, megannyi fordulata érződött. A novella soha nem elégítette ki őt: több fényre, nem villanásokra vágyott. Szerette az életet, s az élet minden lehetőségét ki akarta próbálni – ahogy fiatal messiás-hősei.

Így alakította ki, lépésről lépésre, a maga műfaját, amely a pikareszk regények módszerével rokonítható. Az egymásra épülő, egymásba kapaszkodó kalandok örvénylő sora ez, melyet az elbeszélő személyisége határoz meg, fog össze, s jellemfejlődése fordít más és más irányba az előrehaladó időben.

Mintáért sem kellett messzire nyúlnia. Beleszületett abba, amit Babits Mihály az emberi fantázia ősi és naiv pikareszkjének nevezett: a népmese világába; s a népköltészet erejét, elevenségét érezte a háta mögött akkor is, ha megbízható tájékozódási pontokat keresett.

Az Ábel-történetek sikerén felbuzdulva, 1934-ben újabb trilógia megírását tervezte. Ennek két kötete – s bizonyára a fontosabb, nagyobbik fele – készült el. Az 1935-ben, Kolozsváron megjelent Jégtörő Mátyás, valamint az 1938-ban, ugyancsak az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában kiadott Ragyog egy csillag című regény. A betetőzést, amelynek kontúrjait az író nyilatkozatából ismerjük, nem csupán a háborús körülmények hiúsították meg, de az író személyét sértő bírálatok is lehetetlenné tették.

A Jégtörő Mátyás-t – más Tamási-művek témájától s felépítésétől eltérően – fölöttébb misztikusnak, irracionálisnak vélték némely kritikusai – mintha írója a valóság szilárd talajáról egyre ingoványosabb területre lépett volna. Illés Endre viszont – a művek hosszú sorából kiemelve – oly központi helyre teszi, ahonnét előremutató és visszasugárzó fénnyel hat, s Tamásit – a „jégtörő szellemet” – jellemezvén, más művek, szinte az egész életmű értelmezéséhez is kulcsot ad.

Féja Géza tanúsága szerint épp a lélekvándorlás tana foglalkoztatta Tamásit, amikor Jégtörő hányatott életének a megírásába fogott, más szóval: az állatokban vezeklő, bűneit legyűrő lélek útját követte a „tökéletesedésig”. Izsák József tanulmánya sokkal meggyőzőbben bizonyítja, hogy honnan ered s milyen tartalmakkal telítődik ember-állat alakváltásainak nagyon régi (már az irodalom legősibb formáiban feltűnő, de nemcsak a naiv eposzokban, a világirodalomban is sokszor előforduló) motívuma, s hogy Tamási az állatarcokban nem misztikus, hanem nagyon is e világi dolgokat, örök emberi tulajdonságokat ábrázolt, a saját tapasztalatait. Állathősei többek közt a szolgaságról és a megszerzendő szabadságról, a hit és a bizalom fontosságáról, az elérhető földi boldogságról, az ember felelősségéről és az erdélyi politika útvesztőiről beszélnek.

Még ha az író figyelme csupán az indiai vallásfilozófiától kapott volna is ösztönzést, akkor sem jelent ez azonosulást a megismert bölcseleti rendszerrel. Bizonyára a kedvét lelte abban, hogy ötleteket merített a Védák Könyvéből, amely az ókori népek hiedelemvilágát rögzíti, de hogy hitte is a keleti bölcsességeket, nincs erre semmi komoly bizonyíték.

A védtelen, elnyomott szegények pártján álló Tamási Áron „világigazító” szellemiségéről, ami világnézetének az alapja, a Rendes feltámadás című novella szatirikus képsora többet elárul, mint az a meghagyása, hogy arccal napkelet felé fordítva tegyék koporsóját a földbe – bár ez utóbbi kívánságában is egy szép, ősi gondolat fejeződött ki.

Amikor – számot vetve a betegségével, illetve a test természetes módon elhasználódott állapotával – a síron túli világba készült, s végrendeletében azt az óhaját nyilvánította, hogy a szülőfalujában temessék el, még akkor is a Nap mosolya – a székely fafaragások gyakori díszítőeleme – jelent meg képzeletében. A központi égitest éltető és világító melegét érezte: ha a Nap süt, a lélek is bátrabb és vidámabb, s aki feljőni látja a Napot, bízhat és remélhet.

Jelképes értelmű a farkaslaki temetőben, két cserfa enyhet adó árnyékában elhelyezett sírja is, amely – megtörve a temető kerítését – a templom mögött megemelt részről szabad kilátást nyit a mezőre. A kopjafa felirata zárja azt az érzelemkört, amely a család és a közeli barátok akaratában munkálhatott, de az író emlékeztetőül szánt sorait őrzi: „Törzsében székely volt, fia Hunniának, hűséges szolgája bomlott századának”. A keletiséget pedig sokkal tágabban értelmezte ő, mint mások, amikor az európai műveltség egyik bölcsőjére és a magyarság honfoglalás előtti kultúrájára gondolt.

Kétségtelen, hogy a Jégtörő Mátyás másféle fogantatású regény, mint az előbbiek, mégis Ábel legfájóbb kérdéseit feszegeti. Magasabb távlatot, kozmikus arányokat teremtve ad választ az „új szellemű hős” problémáira. Azt a sejtelmes, olykor félelmetes világot mutatja be, amely tabukkal tűzdelt, tiltásokkal körülbástyázott, de amelyről a sejtjeinkbe rejtett, génjeinkbe írt parancsok tudományos feltárása nyomán egyre többet tudhat ma már a biológia és az orvostudomány eredményei iránt érdeklődő olvasó.

Egyébként a regény egykori elemzői joggal tételeztek fel összefüggést a „spirituális” bonyodalom és az író általánosító világképe között. Tény, hogy Tamási fantáziája mítoszteremtő lelkületre vall – mint ahogy a szülőföld tájait is ősi legendák hálózzák be, amik nélkül élni elviselhetetlenül nehéz lenne. Mint minden mítosznak, Jégtörő születésének is a homályos-ködös múlt a színtere, de azt a változtatás, jövőformálás igényével járja be az író, a válságos történelmi körülményektől indíttatva. Megélhető valósággal ruházza fel a hihetetlen távolit – emberarcúvá téve a megfoghatatlan természet- és társadalomfeletti hatalmat, érzékelhetővé az érzékfelettit.

Hősei között fondorlatos varázslók tűnnek fel, akiket a megszállottságuk sodor végletes helyzetekbe. Ám bármily messze jutnak képzeleteik, álmaik tartományában, földi eredetüket, viszontagságaikat nem feledhetik el. S ami még fontosabb: Tamási a szorongató körülményekből is bizakodást csihol ki, a reménytelenségből reménységet hozó hősöket állít elénk.

Jégtörő Mátyás élete is úgy kezdődik, mint egy őslegenda. Mint egy görög misztériumjáték – istenek függőségével. Vagy mint egy fantasztikus történet – totemekkel, ártó és védő szellemekkel. Egy „vándorszellem” megtestesülése előtti szolgálatait mondja el. Aki büntetésből kapott földi megbízatást a „világszellemtől”, hogy „a nehéz és zűrzavaros dolgokban segítsen” másoknak, de ezáltal maga is javuljon – amíg egyik állat alakjából a másikba (bolhából pókba, pókból méhbe, szarkából gólyába, bagolyba, sasba, kutyába) költözik.

Amíg állatok alakjában tevékenykedik, olyan tudást szerez, ami az élet elemi dolgaiban eligazítja. Megismeri a test önző vágyait, kéjes hatalmát és a lélek romlatlan tisztaságát, fejlődésének feltételeit. Megszereti az embereket, s megérik arra, hogy emberi formát öltsön. Emberi fejlődése során a falusi gyermekek életét éli; az ifjú legény pedig a világról szerzett ismeretei alapján ráébred arra, hogy „egyedül a hit igazíthat el a zűrzavarban; és az alkotás, ami kinőtt a hitből”.

S Jégtörő, aki a szellemi világgal egykor „titkos szövetséget kötött” és a prófétikus eszmékre fogékony, az emberi élet értelmét kutatva, végül a test és a lélek egységes cselekvésének parancsát fogalmazza meg: „ne éljen többé külön a test és külön a szellem, hanem együtt akarjon teremteni egy jobb világot.”

Sütő András, aki a személyes vonzalom hitével erősíti meg íróelődje igazát, jellemzi a legfrappánsabban Tamási Áron művészetének lényegét: „Kitöréseihez mindig, úgyszólván minden könyvével más és más kaput választott. Harci fegyvereit nem változtatta, s a szegények zászlaját sem. De bölcseleti hajlama szerint a »nagy motívumok« hófedte csúcsai közül mindig azt választotta, amelyhez kitaposott ösvény nem vezetett. A pisztráng természete élt benne; ár ellen úszva kereste a mindennapok tiszta vizeit, s mindig a forrás közelében.”

 

A Jégtörő-regények forrásai

A Jégtörő Mátyás csodás elemekből szőtt cselekménye is a székely falu valóságából és bensőséges-meghitt világából éled; s benne az író önéletrajzi vonatkozásait sem nehéz felismerni.

A találgatásokkal ellentétben, a helyszíni leírások nem „valamely székely falu”, hanem a sötétben is eltéveszthetetlen szülőfalu, a hegyek alján elnyúló s „kidőlt virágszálra” emlékeztető Farkaslaka – és közvetlen szomszédsága – földrajzi és szellemi arculatára utalnak. A falutól keletre emelkedő, sziklás hegy a Gordon; nem ijesztő képződmény, inkább „óriások játékszere”, amelyhez regék fűződnek. A települést kettészelő patak – az esőzések alkalmával megáradó, egyébként gyér vizű ér – a Nyikó nevét rejti. A kaptató utcák és szelíd lejtők, erős színekben pompázó s „körbefutó” tornácos házacskák ugyancsak ismerősek más Tamási-regényekből. Mind az otthoni világ levegőjét árasztják – a falu felső részén „árván és mégis vidáman üldögélő” szülői lakkal együtt.

Az önéletrajzi írásokban elszórt eligazítások nyomán a saját nevükön nevezhetők volnának azok a közeli és távoli rokonok, barátok és ellenfelek is, akik a kiapadhatatlan forrást jelentő modellként szolgáltak. A fiatal házasok képében például az író szüleinek, illetve Ágnes testvérének és férjének, a lovát elkocsmázó Fancsali Mátyásnak a szelleme kísért. A boszorkányság hírében álló és elbukó nagymama a regényben Márta anyósaként lép színre.

Tamási Áron azonban kései önéletrajzában, a Vadrózsa ágá-ban sem tartotta szükségesnek modelljei pontos felfedését. Itt a Jégtörő Mátyás keletkezéséről csak annyit mond, hogy „az időben s otthon különösen buján tenyészett az irodalmi növényzet”, mely a regény alapját képezte. A múltból és a jelenből ágaskodtak ki alakjai, akik „meg-megcsiklandozták” és mindenüvé elkísérték őt, de a leírt események már „egymásba gomolyodva” kavarogtak körülötte. „S a gomolygó írnivalók között egy új gondolat fészkelődött. Ez az új gondolat nyilván nagyon messziről és mélyről érkezett, az ősök megújuló sorain keresztül, s az emberi létezésnek egyik szellemi titkát lehelte.”

Tamásit – az írót – mindig izgatta az emberi lét célja. 1934-ben azonban a szokásosnál hosszabb időt töltött a falujában. A saját szemével kívánt meggyőződni arról, hogyan élnek itt az emberek, s változott-e a szemléletük a gazdasági válság után.

Örömre és csalódásra egyaránt felkészülten, éjszakába nyúló beszélgetések részese lesz. Mindenütt ismerős arcok fogadják; a tanult embernek kijáró tisztelettel tárják elé a lélek panaszait, kíváncsisággal is a világ dolgaiban eligazodni igyekvők. Friss tapasztalatairól a Brassói Lapok-ban számol be: a saját személyére szabott, tetszése és belátása szerint formálható Tiszta Beszéd rovatban.

Megrendülten szemléli a falu „jobbik felének” létfenntartási küzdelmét. Összeszorított fogakkal, keserű háborgással, miközben rádöbben: sem igazi vezére, sem pártfogója nincs népének. A májusi, híres baromvásárban szomorúan járkál, mert „nem éhes és szomjas senki”, s be kell vallania, hogy gyermekkorának derűs emlékei, pénzszerző ötletei mit sem érnek a pénztelenség szorongató állapotaiban.

„Küzdeni és botorkálni a természet rendje” – tudatosítja ekkori hőseiben. – „Megcsillanó kicsi szépségért nagy hibákat követni el… Bolond, aki csinálja, de szép dolgokat csak bolondok tudnak csinálni” – fogalmazza tovább ars poeticáját Háromfejű sárkány című vallomásában. Mint ahogy székely népe is „sárkányt szeretne alakítani”, de az a sárkány „nem tudja kinőni mind a hét fejét”, legfeljebb hármat, amelyek földi eredetére, isteni megszállottságára és művelődési igényére jellemzőek.

A családi összejöveteleken, az esti fonóban azonban olyan bűvölőn, oly kacskaringósan esik még a szó, mintha a Siralom völgye helyett a Paradicsomban hangzana. A külső körülmények megtépázhatták övéit, bizonytalanná tehették sok család megélhetését, de a nép lelkét nem törhették meg. Csak megerősítették abban, hogy hagyományos szokásait, nemes erkölcsiségét védve és fejlesztve emelkedjék viszontagságai fölé.

Egyik jelenség az állandó, a másik a változó életmódot jelzi. Meglepőbb azonban a csorbítatlan vallásos érzés, amely a pogánykor emlékeit őrzi. S már háborút viselt férfiakat is boszorkánynak néznek, mert „minden nép a maga fantáziájával ad költői formát a riasztó valóságnak, és azzal áll bosszút a szenvedéseken, hogy maradandó formában örökíti meg”. Sokan tudják már, hogy le lehet leplezni a boszorkányokat is, bár nem veszélytelen vállalkozás rásütni valakire a vádat: rendszerint megtorlás jár érte, amit éjszaka a megboldogult szelleme és utódja hajt végre.

Tamási a felvilágosult ember szemével nézi ezeket az eseményeket, de mindenekelőtt a babonás szokások eredetét kutatja, hogy leláthasson a népi hiedelemvilág mélyére. „Van a modern lélekelemzésnek egy egészen új területe, ahol éppen ezt a népi világot próbálják tudományos eszközökkel magyarázni és megfejteni – jegyzi meg Bajlátott szülőföld című esszéjében. – Magam is olvastam egy ilyen könyvet… Róheim Géza írta.”

Nem érdemes azon tűnődni, hogy mit hasznosított Tamási a külföldön is elismert tudós Magyar néphit és népszokások című könyvének okfejtő leírásából, vagy hogy Róheim mondhatott-e újat számára. Különben nincs semmi degradáló abban, ha épp a kiváló néprajztudós útmutatásaira támaszkodott. Mindketten jól ismerték a népet, s közös forrásuk a még tetten ért hagyomány volt. A gyakorlati részleteket illetően, bizonyára többet tudott meg és szívott föl Tamási a szülőföldi népszokásokból, mint a tudományos értekezésekből.

Az otthoni környezetnél távolabbra tekintve, lépten-nyomon beleütközött a megfoghatatlan, nemegyszer a tudomány részéről is tisztázatlan kérdésekbe. Átérezte a feladat súlyát: érthető és hasznos magyarázatot találni a lét örök problémáira! Eltöprengett a biológiai átöröklés problémájával küszködő, friss Nobel-díjas amerikai tudós (Thomas Hunt Morgan) felfedezésén, miszerint az ember jövője már sejtkorában körülhatárolt. Tamási úgy vélte: az írót nem elégíti ki teljességgel a tudomány válasza sem, ha azt látja, hogy sokszor az egy tőről származott s „azonos szellemi táplálékon nevelődött” testvérek is ellentétes pályát futnak be.

Tüzetesebben figyeli már önmagát, bizonytalan lépéseit s kudarcait is – meghosszabbítva a megtett utat visszafelé, az ősök természetének elemzéséig. Kétségei támadnak amiatt, hogy apja rossz tulajdonságait is örökölhette. S ha valakiben sok a tettvágy, márpedig az íróban soknak kell lennie, az örökölt vonások, ambivalens érzelmek még erőteljesebben jelentkezhetnek.

A maga újabb elszánásait nem kívánja már olyan biztonsággal és hévvel meghatározni, mint korábbi műveiben tette. Az erkölcsi lényeg azonban sértetlen: a közösség iránti hűség és felelősség. Lehet, hogy sokszor álomvilágban jár vagy a holdkóros állapotában cselekszik, mert cselekednie kell, de mindig az igazság és a szépség bűvöletében – állapítja meg önmagáról szólva.

Tamási Áron előtt sokan felfedezték már, hogy a nép lelki élete kimeríthetetlenül gazdag, de az emberi létezés törvényeinek is megfelelő. Az ő érdeklődését azonban ébren tartotta mindaz, ami évezredek kultúrájából maradt fenn, s – horribile dictu – a különböző népszokásokban és az ősvallásokban egyaránt megtalálható elem, mint például az állatőstől származás és állattá változás misztériuma, ami az ősi népek kultikus világából kerülhetett a folklórba, egyszersmind az irodalomba – a görög mitológiától Shakespeare vígjátékáig, Apuleiustól Franz Kafkáig, mindig újabb és újabb jelentéssel.

A primitív néptörzsek hiedelme, hogy az ember a lelkét – vagy annak egy részét – kihelyezheti valamely állatba. Ám a földkerekség különböző pontjain tapasztalható – s gyakran állatmaszkokban megnyilvánuló – szokásoknak közös vonása a megújulás, megtisztulás vágya és a hasznos életre törekvés. A farsangi felvonulásokon tavaszi örömüket, bátorságukat mutogató alakok szerepelnek így. Freud a tudattalanba helyezi a hosszú fejlődés gyümölcseként született ember régebben szerzett tulajdonságait, amelyek szükség szerint előtörhetnek. Jégtörő Mátyás a „szellem sugarain keresztül” emlékszik arra, hogy „létezésének egyre magasabb fokain miképpen élt s mit tapasztalt”.

Tamási már a Jégtörő Mátyás előtt írt olyan novellákat, amelyekben emberek állattá – szamárrá, nyúllá, kecskévé, hallá – változnak, ahogy a népmesékben is gyakran megesik. Az abszurd és a groteszk irányába hajló kísérletek szomszédságában, ideértve Gelléri szürrealista látomásait s költői megszemélyesítéseit is, Tamási szintúgy kialakított egy novellatípust, amely a székely nép mentalitását, csapongó kedélyét követi, de a történet valódi alapja a novella befejezéséig érzékelhető.

A Kivirágzott kecskeszarvak két legényhőse egy hétvégi nyárestén a lányos házhoz igyekszik; a leselkedő holddal feleselnek, józanságukat akarják bizonyítani, ám a véletlen – egy boszorkány beavatkozásával – megtréfálja őket. Már az visszatetsző, hogy két testvér egy leánynak udvarol, ráadásul az egyik bamba. S mivel túlságosan megduzzadt már bennük a férfiösztön, képzeletük elragadja őket. A galambos kapuzábénál úgy megszívják egy kecske tőgyét, hogy az édes tej gyönyörétől észre sem veszik kecskévé változásukat. Szemlátomást nyúlik a szakálluk, csúcsosodik a szájuk, hegyesedik a fülük, nő a szarvuk, mekegés lesz az énekük. Másnap, a vasárnapi fényözönben, a virágos fűben heverésző bakkecskék szarvairól rozmaringot szed egy idősebb asszony, az imakönyvébe teszi, és a templomban hálát ad a nyugodalmas éjszakáért.

A Jégtörő Mátyás bűvös cselekményén belül is csupa reális élethelyzetek jelenítődnek meg. Tamási hosszú ideig két ágon futtatja az eseményeket, de bravúros fordulatokkal siklik át, mint egy mókus, egyik ágról a másikra és vissza – a leánykérés izgatott pillanatainak rajzától a bolha leleményes elhelyezkedéséig, a nászéjszaka örömeinek érzékeltetésétől a pók házaspár – Csőszövő és Hurokkötő – konfliktusáig, az oktalan gyanú következményeitől a Jó és a Gonosz mindenre kiterjedt harcáig, a babona ártalmas eszközeitől az engesztelő megbékélésig.

Egyre nehezebb szétválasztani a cselekmény valóságos és képzelt, racionális és irracionális mozzanatait, mert ezek Tamási Áron teremtett világában szerves egységbe olvadnak és a vérmérséklet változásainak megfelelően hullámzanak.

A szerelmes fiatalok összetett érzéseit többnyire költői hasonlatok sejtetik. A fákon „rügy pattog, mint a feszülő kebel felett a gomb”. A patak is úgy csorog be, messze délen, két hegyecske közé, mint „a női könnyáradat két kebel közé”. A falu felett meredező hegy sziklás oldalának rengeteg sok szája vonja magára a nézelődő figyelmét. Az ifjú férj úgy szenderedik el házasságának első éjjelén, mint a mesebeli táltos paripa, amelyik akadályokon áttörve az öröm várába ér, és elnyeri a legkisebb királylányt.

Az első kötetben a fiatalok – Márta és Mátyás – házasságkötése, családalapítási gondja áll középpontban, a gyermek születésének várásával s annak vélt akadályaival. Jó és rossz szellemek, okosak és ravaszak küzdenek a gyermekért és a gyermek ellen. A rontás szelleme Márta anyósa – Sári néni – és a csábító Alajos képében jelentkezik; máskor a féltékenység ver éket a fiatal házasok közé.

Már a házasság első reggelén az anyós baljós alakjának megjelenése kiváltja a hímpók – Hurokkötő – dilemmáját, hogy csupán gondviselő szellem maradjon-e, vagy megházasodjék. Vajon a házasság nem lesz-e életén is hurok, ha a test kívánalmainak eleget tesz?

A transzcendens erők harca inkább csak keret, bármily mágikusnak látszik is. Nem a valóság elkendőzését, hanem a kiszélesítését – s írói értelemben: meggyőzővé tételét – célozza. Tamási már a regény írása közben – az egyik kitekintésre módot adó epizódban – tiltakozott a mitikus ábrázolás vádja ellen.

„Mi itt egyáltalán titokzatos? – kérdi a kutya szelleme. – A fokhagyma talán, amely az örök föld nevében s ezer kígyó halálán beláthatatlan idők óta készül arra, hogy létrehozza a testvériséget az emberek és az állatok között? Vagy a boszorkány, aki éles és mohó elmével többet összehordott a tudományból, mint más közönséges ember, s csupán azért billent a rossz szellemek pártjára, mert a lelke csenevész maradt! Vagy talán a lidérc titokzatos, kit az ördögök fejedelme hetvenhét tüzes állat vérén kergetett keresztül, amíg elnyerhette az önálló létezését! Hát, barátom, mindezekben nincsen semmi titokzatosság. Ellenkezőleg: abban van homály és érthetetlenség, hogy te négy évig éltél, és semmi egyebet nem csináltál, csak ettél, ugattál és aludtál.”

Babits Mihály panteisztikus fölfogást fedezett fel a cselekmény elrendezésében: a természet egészének átlelkesítésében, beleértve nemcsak a célratörő okos állatok, de a varázserővel bíró növények életét is. Mintha minden élőlényt a rokonság ösztönös hite vezérelne Tamási regényében, az „egy nagy és közös cél” érdekében, ami a népmesék világához, babonás képzeteihez is közel áll.

A Jégtörő Mátyás-ban valóban találhatók ilyen mozzanatok. A fiatal házasok és Mózsi apó bármennyire belelátnak is egymás tetteibe és elhallgatott gondolataiba, csak „kerülgetik a mélységes titkot, mely a rokonságon és a földi sorsukon túl legjobban összefűzi őket”.

A naiv szemlélet azonban nem annyira az író nézeteire, mint egyes alakjainak a beállítottságára vall. Az elemi anyagokkal, a természet kényszerítő erőivel, rejtelmesnek tűnő jelenségeivel állandóan érintkező – s a mezők, rétek, erdők világához hasonuló, törvényszerű rendjében megnyugvó – földművelők, pásztorok, favágók lelkületére jellemző ez.

Tamási nem egynemű lényeknek látja őket. Van, akit a rokonszenve kísér: a szenvedőt. Másokat halk mosolyaival követ vagy iróniával néz, s ismét másképp ítélkezik azokról, akik a történetben közvetítő szerepet játszanak. Nem külön-külön, ahogy az önéletrajzi művekben fölvonulnak, hanem együttesen példázzák a közös emberi sorsot, ugyanakkor jellegzetes típusok a falu zárt rendjében. Szegényebbek vagy gazdagabbak az átlagnál, szellemiség és erkölcsiség tekintetében még inkább elválnak útjaik. Szeretetre méltóak és nevetségesek, gondterheltek és vidámak, egészséges ösztönűek és sérült lelkűek, magabiztosak és hiszékenyek. Parázsló hitűek, mint Mózsi bácsi, s gonosz huncutok, mint Elek, akire szeretője – Sári néni – a boszorkányságot hagyja.

Tamási Áron az ember és a természet hajdani egyezségét tételezi fel: az eredeti ember és a kozmikus erők együttműködését. De a modern természettudomány felismerése sem volt rá hatástalan, miszerint az ember megjelenése a földön az élet keletkezésénél magasabb fokú fejlődés eredménye.

S nem volt egészen megalapozatlan az a gyanúja sem, hogy az emberiség – bámulatba ejtő civilizációja során – valahol célt tévesztett, vagy túl sokat csalódott ahhoz, hogy megfelelőképp rendezze be az életét. Az emberek többsége nem ért már a természet nyelvén, de az állatok testük feláldozásával is szolgálják a világ örök rendjét.

Jégtörő regényében a tudás és a hatalom gyakran ellentétben áll egymással, s a gyűlölködés, irigység újra és újra megakadályozza a testvériség visszaszerzését. „Nekünk, akik jóra akarjuk használni a kincset, az életünk árán is meg kell védenünk” – mondja a rókába bújt vándorszellem.

E cél érdekében ölt hovatovább eposzi méreteket a bűvös fokhagyma megszerzéséért folyó küzdelem. Akinél a kígyó fejében termesztett fokhagyma, vagy lenyelhet belőle egy gerezdet, ért az állatok nyelvén, s tud titkot tartani is. Minden jó lélek azon fáradozik, hogy ne kerüljön avatatlan kézbe ez a fegyver. Az író vágya az, hogy a tudás ép lélekben verjen fészket, így biztosítsa test és lélek együttes munkáját.

Tamási fejlődő – s egyre emberiesülő – állathősei olykor összeütköznek a világszellemmel, de végrehajtják a természet rendjét biztosító parancsait. A róka nyulat fog Mártának, a nyúl szeretne kiszabadulni a karmai közül, de a róka ezt nem engedheti meg, mert fölborulna a világ egyensúlya, ha elnéző volna. A Márta védelmében föllépő bagoly és a gonosz Alajos megütközésekor már-már kifordul sarkaiból a világ, de a szellem kiugrik a bagoly vértanú-testéből, és „ráparancsol az igazságra, hogy rakja össze a holdat, és billentse helyre a földet”.

Igazi hőssé azonban – a maga szerénységével – a Jégtörő nevet viselő mesélő emelkedik, az író alteregójaként és a jóra törő szolgálat jelképeként, mások számára is tudatosítva: táplálni kell magunkban a jót, hogy legyőzhessük a rosszat. A szellemi ember küldetése, hogy a gyarlóságokra figyelmeztessen, s megmaradjon olyan állhatatosnak, mint amilyen a lelke az élete kezdetén lehetett.

Ha Tamási azonosul valakivel, csak önmagával. Voltaképp ő a jégtörő szellem, kinek „homlokát az igazság, a szemét pedig a sok kedves emlék harmatozta bé”, de ő ezt nem mondhatja el magáról szerénytelenül, ezért kelti hát életre képmását, Jégtörő Mátyást.

A regény első fejezetének címe arra utal, hogy megfordult az író fejében az asztrológia magyarázata is – az ember sorsára, jellemére, lehetőségeire vonatkozóan. Jégtörő valóban olyan tulajdonságokat mondhat a magáénak, mint amilyenekkel – a haruspexek számításai szerint – a Kos jegyében születettek rendelkezhetnek. Célratörő és hűséges lélek ő is, tele feszültséggel és tűzzel. A tavasz hírnöke a télben, de ennek már másféle a jelentése.

A csillagjós is kozmikus jelenségek összhatására, a Nap és a Hold állására, a bolygók mozgására hivatkozik – mint amik sorsdöntő hatást gyakorolnak a jellem kialakulására. Eszerint jótékony és ártalmas planéták játszanak közre az ellentétes vonások fölerősödésében és kigyenlítődésében, s késztetik a határozott, erős jellemeket a fokozott cselekvésre. Az ember akkor születik földi létre – mondják –, amikor a kozmikus hatások a belső alkatának leginkább megfelelőek, amelyet előbbi szellem-életében szerzett. Magában hordja a jót, amelyben részesülhet, s a rosszat is, amelynek fanyar gyümölcsét meg kell ennie a továbbjutás reményében.

Tamási számára azonban maradandóbbnak bizonyult – megvetendő furcsaságaival együtt – az, amit a néphit diktál, erkölcsi szabályokba foglal, kényszerítő és megváltó erővel sugároz. A paraszti nép vihart kavaró garabonciásokról beszél, s foggal született táltosokról, akik másoknál jóval többet tudnak, meglátják a földbe rejtett kincset, s általában jól sáfárkodnak tudásukkal. A diófára szálló, ágy alá bújó, párnahajat varró gólya gyermekáldást jelent. A karácsonyéji misén lucaszékről, a nagypénteki vecsernyén a pirosra festett, lyukas fakanálon keresztül ismerik fel a székelyek a boszorkányt, akit lehetőleg kerülni kell. A lidérctojás szerencsét, gazdagságot hozhat gazdájának, de veszélyezteti is az életét; Tamási regényében a tojásból kikelt lidérc „megnyomja” a sánta leányt, aki a gonosz állat hírét költötte. Az apró, fekete szárnyasban mutatkozó gonoszt tüzes seprűvel verik ki az udvarból; Tamási regényében a tűz „eszi meg”.

A magyar néphit a Naprendszer és a csillagok kisugárzásának régóta nem tulajdonít már mitikus jelentőséget. A zodiákus jegyek tartalmát nem firtatja, jóllehet ismeri azokat a minden falusi háznál kéznél lévő kalendáriumból vagy a Bibliából. A csillagjósok tanácsait talán azért sem igényli, mert megszerzésük mindenkor költséges volt. A Hold járását, változásait annál inkább számon tartja, ezektől függően végzi vagy halasztja el tavaszi kerti munkáit. Tamási Áron látomásaiban a Nap és Hold egybetartozó fogalomkép; 1964-re tervezett regényének is ezt a címet adta.

Az ősköltészetben ugyancsak fel-feltűnnek a természeti jelenségekkel, csillagképekkel összefüggésben álló események – mint valóságos életfolyamatok megszemélyesítői. A sas például az újjászületést, a dicsőséget fejezi ki, de a táltosok bölcsessége is kozmikus ismereteken alapszik. A magyarok elődei mitikus szimbólumaik egy részét azoktól a keleti népektől vették át, akikkel vándorlásaik során összetalálkoztak. A mongol zodiákus ló képében ábrázolja a Nyilast, s itt a Skorpió csillagképének megfelelő állatöv a sasé.

De kinek-minek a jelképe a bárány, aki Tamási regényében a Kos jegyébe lép? A vajúdó anyáé, aki csodálatra méltó fiúgyermeket hoz a világra, de tágabb értelemben minden áldozathozóé, beleértve a hivatását betöltő írót is.

A keresztény vallásokban a bárány a szelídség és a jóság megtestesítője, s „Isten báránya” a Megváltó, aki „elveszi”, azaz magára vállalja „a világ bűneit”, szenved mások helyett is. Nem véletlen, hogy Tamási Áron sokszor él műveiben és levelezésében a „jó pásztor” hasonlattal.

A jó pásztor nem magáért él, hanem szeme mindig a nyájon. Ám ha ez utóbbi – ma már szokványosnak tűnő – gondolat prédikációként hangzana el valaki szájából, s nem a népmese és a regény sajátos közegében érvényesülne, az olvasó ügyet sem vetne rá.

 

Pogány keresztelő

Amint a vándorszellem küldetése véget ér, s Jégtörő emberi fejlődése elkezdődik, a misztikus keret is lefoszlik. Egyetlen epizód kivételével már csupa valóságos szituációk uralják az egész cselekményt.

Ezzel a szerkezeti változtatással a történet veszít ugyan a meseszerű varázsából, de nem veszít sem a lendületéből, sem a tartalmi célkitűzéséből.

A Ragyog egy csillag című regényrész a gyermek életében bekövetkező változásokra, lelki és testi megpróbáltatásokra épül. S a gyermeklélek fejlődésének ábrázolása nemcsak eredeti megfigyeléseket nyújt, nem csupán az író megérző és átélő képességét bizonyítja, ami már a korábbi művekből kitűnt. A váratlan helyzetek új pszichológiai ismereteket is közvetítenek.

Az ösztönös életet élő gyermek élményeiből csak homályos sejtések – a közeli tárgyak, különböző arcok felismerésével járó örömök, félelmek – és egyes szavak maradnak meg a későbbi emlékezet számára, mint Jégtörő első szavának kimondásával a „Jédus” képe. A gondolatszegény csecsemő még egyféleképp ad kifejezést testi bántalmainak és jóleső érzéseinek, lelki élete azonban ennél jóval bonyolultabb. Mert neki is van lelki élete, tud kétségbeesni, megsértődni is.

Amikor a szülők – elkomorult arcát nézve – lelki betegnek vélik, a szomszéd faluból hívatnak hozzá tapasztalt öreget. – Nem kell aggódni, bölcső kell a gyermeknek, s még katona is lesz, háborúban fog vitézkedni – hangzik Szente Ferenc paraszti javallata és jövendölése. Mózsi bácsi – hetedmagával s lázas igyekezettel – el is készíti a bölcsőt. A díszes faragvány a metszett fityegőkkel üdítő illatot lehel, a kisded azonban változatlanul életuntnak látszik, ezért Ráckövi doktorhoz viszik, a városba. Ráckövi a vizsgálat után megszökik a szülők elől, mert bolondnak véli őket, de ők ezt elviselik: legalább nem kell fizetniük a vizsgálatért.

A parasztság és az úri középosztály közötti szakadékot aligha lehetett volna mulatságosabban és tömörebben, mint ezzel az anekdotába illő kalanddal kifejezni. S a gyermek is megjavul, amint a városszéli kocsmában megszoptatja a felszolgáló fiatalasszony. Azért volt hát oly végletes bánatban, mert nem volt elegendő teje az anyjának.

Jégtörő Mátyás már újszülöttnek is oly különös teremtmény, mintha fölsírásában egy elhagyatott nép kiáltana segítség után. Ámulatra késztet, ahogy apja észvesztő mulatságát állja a kocsmában, és a szokatlan-furcsa keresztelést a maga gyönyörűségére fordítja.

Ez a keresztelő az Ősvigasztalás című dráma pogány szertartására emlékeztet. Arra, amit a katolikus hittérítők valaha tűzzel-vassal irtottak, de megszüntetni nem tudtak. Az ősi vallási szokások (mint például: bálványok állítása, lóáldozat, tűzimádat, halottégetés) átmentődtek a folklórba és az irodalomba.

A szociális töltetű eretnekség emlékeit a régi erdélyi irodalom is előszeretettel ápolta. A nemzetségére büszke Apor Péter éppúgy számon tartotta krónikájában a régi vallás menedékéül épített Bálványos vára eredetét, miként az államalapítás korából fennmaradt, latin nyelvű feljegyzések. A néprajzi gyűjtőmunka eredményeként, nemrég közzétett archaikus imádságok, halottsirató énekek szintén az ősvallás rejtett továbbéléséről, illetve egyes pogány és keresztény rítusok egybeolvadásáról tanúskodnak.

A nép hitvilága felől nézve nincs semmi megbotránkoztató a maga tervelte keresztelést végző apa elgondolásában. Megittasodva az ötlettől, előbb az egekig magasztalja fiatal feleségét, Mártát. Már-már egy húron pendül apósával, akivel máskor össze-összekoccant. Majd a kocsmaasztalra téteti a kádat, amelybe előbb húsz liter forralt bort öntetett, szegfűszeggel és sok borssal. Vastag jégtáblákat ereget a kádba, biztatván a jóllakott, már megvidámodott csecsemőt: „Feredjél, Mátyás!” A háromhetes csöppség kacag, két kicsi öklével paskolni kezdi a jégdarabokat, amelyek a bor felszínén úszkálnak. A belső örömtől és a bor tüzétől, a bors erejétől úgy megszilajodik, hogy pozdorjává töri a jégtáblákat, s a bor sugarakban dől az asztalra. Végül az apa úgy rendelkezik, hogy a maradék bort, amelyben Mátyás kedvvel fürdött, öntsék a folyóba: vigye a jégtörő üzenetét messze, a tengerekig.

A lázadó indulat és a szegénység önérzete munkál az apában, aki pillanatok alatt maga mellé állítja a bámészkodókat. A „bajjal küszködők” – kültelkiek és a kocsmába betért falusiak – mind az ő vendégei már. A seregbe verődött „vadmadár-csapat” ugyanazt a parazsat éleszti, s fújja a nótát, míg Mózsi az összetört poharakon táncol. A szilaj ének hangja a mennyezetet veri: gyúljon csak meg a keserű világ! Ám a borgőzös hízelgőt, aki az ingyenitalért hálálkodva nagyságos úrnak nevezi a vendéglátó gazdát, megszégyenítik és kiteszik az ajtón.

Az apa indulatai fia eszmélésének is fontos meghatározói lesznek, szellem-életéből megőrzött vonásaival együtt. A bolha élelmessége, a szarka bohémsága, a méh szorgalma és a kutya hűsége egyesül és készülődik benne a későbbi fellépésre, melynek tudatos célja van. Jégtörő lassan megbizonyosodik arról, hogy aki az igazságot akarja, sokat fog szenvedni, s erős akaratú, bátor embernek kell lennie, mert a legnagyobb terhet veszi magára.

A serdülő fiúcska gyakran retteg a részegen hazatérő s az éjszaka kellős közepén őt leckéztető apjától. Egyszer azonban egyetlen elmés mondása föloldja az ijesztő helyzetet: „Ugye nagy a vitézség, mert kicsi az ellenség!” Az apa tüstént ellágyul, s a fia sem fél már tőle.

Tamási Áront sokszor foglalkoztatta – s egyre fájóbban érintette – apja szélsőségek közt botladozó jelleme. Portréját itt az érzékeny gyermeklélek szemszögéből festi. A kicsi gyermek végletekben s óhatatlan elfogultsággal lát mindent, túlságosan ragyogónak vagy túl sötétnek. S a fiúgyermek – ösztönös igazságérzetével – az anyához húz, különösen akkor, ha neki mérhetetlenül sokat kell eltűrnie, amikor férje hetente, a kocsmából jövet, vad parancsokat osztogat. Így aztán hol kilátástalanul beborul, hol hirtelen kitisztul az ég, s már lelket melenget.

Máskor a „kicsi ellenség” látja be, hogy apját – a feles földjén egyszál lovával kínlódót – a sok nélkülözés és a sok meggyűlt fájdalom tette marakodóvá és hallgataggá, önmagához is kíméletlenné, s mindnyájuk közt ő volt a legszerencsétlenebb.

Jégtörő iskolai éveiből főként azokat a visszás helyzeteket emeli ki az író, amelyek a kamasz számára vonzóak és taszítóak, fejlődő erkölcsiségét próbára tevők, de a falusi pletykák légkörébe is jól beilleszthetők. A korán kifejlett legényke áhítattal és leplezett sóvársággal néz fel a tanítókisasszonyra, gyakran virággal kedveskedik neki, de csalódnia kell: a szép kisasszony férje távollétében kicsapongó. A csalódás nem ingatja meg Jégtörő hitét, inkább megerősíti más emberekbe vetett bizalmát.

 

Jégtörő – mint „új szellemű népi hős”

A Jégtörő-regények kapcsán nemegyszer elhangzott – s nem is egészen alaptalanul – a vád, hogy Tamási Áron faluképe hiányos és könnyed, csak a gyermekemlékeinek áldozó, s látóhatára a saját egyéniségének, művészi problémáinak, dilemmáinak kivetítésére szűkül le.

Jóllehet a parasztkérdés tisztánlátása és a nemzeti reformok programja tartotta őt a népi írók táborában, voltak, akik népiségében elhalványulni látták a szociális tartalmat. Mintha nem tudták volna, hogy nem illik számon kérni az írótól azt, amit más, de ugyanegy időben kiadott műveiben, riport jellegű számadásaiban, például a Szülőföldem című könyvében mondott el.

De maga Tamási Áron is – a Ragyog egy csillag megjelenése után – olyasféle nyilatkozatokat adott az erdélyi lapoknak, amelyekben többek közt az állott, hogy „nem társadalmi osztályok kereteibe helyezkedő”, hanem „a világgal szerves kapcsolatban élő” népi hős megteremtésére törekedett.

A fogalmazás így megtévesztő, sőt félreérthető, ha nem egészítődik ki mindjárt azzal, amit a művek egyértelműen bizonyítanak: hogy Jégtörő Mátyás korántsem áll ellentétben Szakállas Ábellel, aki tudvalevőleg „a szegények és elnyomottak zászlaját” hordozza.

A vándorszellem nem érzéketlen a társadalmi problémák iránt, csak más távlatból látja azokat. Ez már akkor kitűnik, amidőn „bolha testét uralva” különbséget tesz urak és zsarnokok között, mint „amilyenek a népek felett uralkodnak”. A saját tapasztalataiból tudja, minő állapot „a gyengék és éhesek bőrében lenni”.

Durumó – az ördög – gonosszá vált gazdáján áll bosszút, amikor leégeti csűrjét. A zsarnok sas szolgájának – Szemlésznek – a lázadása is a kevély hatalom elleni támadás megnyilvánulása. Szemlész a maga kiszolgáltatottságában is kétféle érzést ápol: egyikkel – a violaszínűvel – az igazság mártírjait gyászolja, a másikkal – a lángoló pirossal – a „gyarló emberi rendet” szeretné „felégetni”, hogy „méltóbbat lehessen a helyébe ültetni”. S aki kétszeresen megbélyegzi nagyapót, Ráckövi doktor véleménye sem más, mint a szellemi fölényüket fitogtató s tanulatlan falusiakon gyakorló „okosok” ítélete.

Akik pedig szerették volna elfeledni a Czímeresek-et és Ábel nyugtalanító kérdéseit, Tamási kozmikus életérzését dicsérték, Giono természetlátásához s költői apológiájához hasonlítva azt – mit sem törődve azzal, hogy amíg Giono a polgári társadalomtól megundorodott ember szemléletét fejezte ki, addig Tamási természetközelsége a népbe vetett hit, életerő és egészség forrása volt.

Egymás mellé rakva a gyermekkori baleset többször és többféleképp megírt históriáját, melynek egyik változata a Ragyog egy csillag-ban olvasható, valóban úgy tűnhet, hogy Tamási ismételten önigazolást keres a népben. (Itt nem a szabadon hagyott revolver, hanem a tanítónő értetlensége okozza a gyermek testi sérülését, s az orvos megszégyenítő arcütése készteti Jégtörőt egy hatlövetű pisztoly vásárlására az ócskapiacon, hogy egyszer majd elégtételt vegyen a rajta esett sérelemért.)

Nagyobb baja a regénynek, hogy vissza-visszakanyarodik az első köteten végigvitt konfliktushoz. Ami ott indokolt volt, a szellem-alak végső választásával, hogy emberi formát öltött, voltaképp lezárult. Tamási azonban felújítja az „Istenhez vezérlő” szellem és a „gyarló emberi test” ellentétét a két öreg – nagyapó és a nazarénus – megdöbbentő és ostoba vetélkedésének néhány epizódjában. Azért, hogy megtudja Jégtörő: „bűnben és szenvedésben épül az igazságosok útja”. De miféle igazságokról esik itt szó?

Mózsi apó és a vizes edényeket áruló vándoriparos sokáig egymás ellen hadakozva vívnak a vélt mennyei boldogságért. Egyik az Újszövetség, másik az Ószövetség híve, de társadalmi értelemben is eltérő típusok. Ahogy a méh a nagy kaptárba, úgy hízelgi be magát, kegyes csalással, a szerencsétlenül járt, fiát s feleségét vesztett, portékáit összetörő, nazarénus Gergely is Jégtörőék családjába.

S amíg a Jégtörő apát a vagyon gyarapításának vágya kísérti meg, nagyapó – a nazarénus bátorságát látva – a „nagy bűn” elkövetésére készül, és vezekelni kíván: „kiokádni magából minden gyarlóságot” a megtisztulás igényével. A cél szentesítené az eszközt? Vagy tekintsük ezt persziflázsnak?

Ifjú Mátyás nem nézi mindezt fentről és szenvtelenül. Rokonszenve már a nazarénusé, ha vére a nagyapjáé is. Belülről éli át – s olykor mégis lázongva szemléli – a székely falu tudatvilágát, melyet – a harmincas években – a babonás szokások, a keresztény erkölcsiséget valló és földi egyenlőséget áhító elképzelések egyaránt formáltak.

A többiekhez képest Jégtörő Mátyás a legjózanabb ember. A jóság bajnoka és a gonoszság rombolója, az „erjedő kovász”. Az „emberi létezés örömének zászlója alatt” áll, s megszerzett tudásával emelkedik a naiv hiszékenységek fölé.

Három emberöltő egymást követő rendjében már apja sem a babonákhoz igazodik, hanem – kihívó, torz kezdeményezéseivel – maga szabja meg a saját életét. Egyszer – a farsangi táncmulatságon – szereplési vágya és „rendvágó” legénykedése olyan verekedést indít el, aminek fölöttébb költséges kórházi ápolás a vége, de a falu népe ebből a szomorú esetből is tréfát növeszt, hogy élnitudását bizonyítsa, mint Kelemen bácsi, a szemtanú, aki a bajt okozó boroskorsót mutogatva egy asszonytárs hiányosságait csúfolja ki, akiből – mint korsóból a bor – „kifogyott a szerelmi tartalom”.

Jégtörő életébe az 1914-ben kirobbant háború és a háborúvégi forradalmak hoznak nagy fordulatot, bár a nazarénus mártírhalála megrendít másokat is, s elismerésre készteti nagyapót. Gergely – a nazarénus – nem fog fegyvert, sőt a háború ellen lázít; az urak hatalmának lesz áldozata: lelövik a csendőrök.

De a család fegyverforgató férfi tagjai is különböző módon veszik ki a részüket a háborúból. Az apa az általános mozgósításra bevonul, mert bevonulását törvény írja elő. A hatvanhárom éves nagyapa önként megy, a nazarénustól reá maradt szamárral; embereket öl, fellengzős huszáremlékeit dédelgetve a szívében, s vitézsége bizonyításául hozza a levágott emberfüleket is. A háború után, amikor az emberek – a forradalomról érkező híreket hallgatván – azon tanakodnak, hogyan bánjanak el az urakkal, Mózsi apó nem a hit, hanem földi vagyona védelmében esik el: a földéhes fogoly katonák végeznek vele.

Jégtörő, aki a családfenntartó helyébe lép, döbbenettel nézi a fölpántlikázott katonák elszabadult mámorát, kesereg mint tizennégy éves gazda is. Majd a test és a lélek kettéosztásával apja őrangyalául szegődik; így éli át a piavei ütközetet, míg testi mivoltában az otthoni gazdaságot látja el.

Bizonyára azért választotta az író ez utóbbi, légies megoldást, mert a saját háborúélményét mesélteti el, Jégtörő apjára testálva a részéről soha nem dicsőségként emlegetett helytállást, a kitüntetéssel együtt. Az olvasóra viszont zavarólag hat a Jégtörő Mátyás emberi fejlődéséhez, mentalitásához már alig illeszkedő epizód.

Jégtörő, akinek a csillaga a háború után kél fel, a két öreg szellemi hagyatékának a javát igyekszik egyesíteni. Amikor nagyapó a vérét venné Gergelynek (mert nála a szó és a tett nem mindig fedi egymást; lám, Mártát is bűnre csábította egykor), Mátyás meghiúsítja a tervét – mondván, hogy a nazarénus éppoly szánalomra méltó a vezeklése óta, mint más istenfélő, sőt a szíve jó, pénzzé tett vagyona feléről is lemondott.

S megért valamit Jégtörő a hóbortos nagyszülő (a háború előestéjén a világtól elvonuló, fára költöző hívő) rémlátomásaiból, amik majd beteljesednek, de a külön templomot építő nazarénus hitelveinek indítékaiból is. Bár időnként eltiltják Gergely beszédeinek meghallgatásától, bevési agyába a krisztusi igét: „Légy szelíd a te szavadban, és örökké erős légy a te cselekedetedben.”

Jégtörő Mátyásban mégis az az újszerű vonás, hogy szellemiségének olyan egyetemes emberi (s ha úgy tetszik: európai) értékeit mutatja meg, amelyek képessé teszik az egyéni és közösségi élet átrendezésére. Akár azon az áron, hogy „mindent elölről kezd”, feledvén „társadalmi formát és civilizációt” – amikor a civilizáció csődöt mondott.

Tamási Áron intő szavai, amelyek 1938-ban, a második világháború előkészületeinek idején hangzottak el, a Jégtörő-regények orientáló tartalmát nem gyengítették, csak súlyosabbá tették.

Úgy hírlik, az írók többsége egyetlen nagy témát forgat a fejében, s annak mind teljesebb kibontására törekszik, más és más megközelítéssel. Tamási Áron főként a kisebbségi sors keretei között mozgó, a szülőföld tanításait közvetítő és lelkiismerete parancsát teljesítő szellemi ember gondjait fejezi ki.

A Jégtörő Mátyás-sal nem szűkíti, hanem tágítja a horizontját. Az emberi lét személyre szóló titkát fedi fel, a létezés örök drámáját sejteti, s a természettel együtt élők varázslatos erejét, törhetetlen reményét sugallja.

Számára a szülőföld már az egész emberiség szellemét sugározza (persze fordítva is igaz), s a felelősséget vállaló nemzedékek építő akaratát jelképezi, amely „soha nem felejt rügyeket bontani, virágokat nyílni és gyümölcsöt teremni”.

 

Z. Szalai Sándor

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]