Önarckép – varázslatos háttérrel
Az Ábel-regények megjelenésével s kedvező fogadtatása révén a pálya csúcsára ért Tamási Áron, s a trilógia nem szűnő sikere meggyőzte a kritikusokat is, akik nemcsak Tamásiban nem láttak regényírói képességeket, de a háború után indult prózaírók többségét – nem számítva a kommersz regények szerzőit – novellista alkatúnak vélték.
Tamási Áron regényeinek sajátosságait valóban nem a szerkezeti felépítés rendje szabja meg elsődlegesen. Egységes folyamatukat a személyes hangvétel, az elsőszemélyű vallomás ereje, a szemlélet és nyelvhasználat különössége, az élőbeszéd frissessége biztosítja.
Mindenekelőtt költői erényekre derül fény, s a cselekménynek is gyakran ezek a hajtóerői. Nem az arányos és zárt novella az ő jellemző műfaja, sokkal inkább az apró részletekből, pompás színekből, a mesélő hős kalandjaiból összeálló, egyre élesebben kirajzolódó, egyszerre nyílt és kerek történet.
Már korai novelláinak remek részletei, a Lélekindulás drámai helyzetei a teljesség benyomását keltették. Rajtuk az élet minden íze, megannyi fordulata érződött. A novella soha nem elégítette ki őt: több fényre, nem villanásokra vágyott. Szerette az életet, s az élet minden lehetőségét ki akarta próbálni – ahogy fiatal messiás-hősei.
Így alakította ki, lépésről lépésre, a maga műfaját, amely a pikareszk regények módszerével rokonítható. Az egymásra épülő, egymásba kapaszkodó kalandok örvénylő sora ez, melyet az elbeszélő személyisége határoz meg, fog össze, s jellemfejlődése fordít más és más irányba az előrehaladó időben.
Mintáért sem kellett messzire nyúlnia. Beleszületett abba, amit Babits Mihály az emberi fantázia ősi és naiv pikareszkjének nevezett: a népmese világába; s a népköltészet erejét, elevenségét érezte a háta mögött akkor is, ha megbízható tájékozódási pontokat keresett.
Az Ábel-történetek sikerén felbuzdulva, 1934-ben újabb trilógia megírását tervezte. Ennek két kötete – s bizonyára a fontosabb, nagyobbik fele – készült el. Az 1935-ben, Kolozsváron megjelent Jégtörő Mátyás, valamint az 1938-ban, ugyancsak az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában kiadott Ragyog egy csillag című regény. A betetőzést, amelynek kontúrjait az író nyilatkozatából ismerjük, nem csupán a háborús körülmények hiúsították meg, de az író személyét sértő bírálatok is lehetetlenné tették.
A Jégtörő Mátyás-t – más Tamási-művek témájától s felépítésétől eltérően – fölöttébb misztikusnak, irracionálisnak vélték némely kritikusai – mintha írója a valóság szilárd talajáról egyre ingoványosabb területre lépett volna. Illés Endre viszont – a művek hosszú sorából kiemelve – oly központi helyre teszi, ahonnét előremutató és visszasugárzó fénnyel hat, s Tamásit – a „jégtörő szellemet” – jellemezvén, más művek, szinte az egész életmű értelmezéséhez is kulcsot ad.
Féja Géza tanúsága szerint épp a lélekvándorlás tana foglalkoztatta Tamásit, amikor Jégtörő hányatott életének a megírásába fogott, más szóval: az állatokban vezeklő, bűneit legyűrő lélek útját követte a „tökéletesedésig”. Izsák József tanulmánya sokkal meggyőzőbben bizonyítja, hogy honnan ered s milyen tartalmakkal telítődik ember-állat alakváltásainak nagyon régi (már az irodalom legősibb formáiban feltűnő, de nemcsak a naiv eposzokban, a világirodalomban is sokszor előforduló) motívuma, s hogy Tamási az állatarcokban nem misztikus, hanem nagyon is e világi dolgokat, örök emberi tulajdonságokat ábrázolt, a saját tapasztalatait. Állathősei többek közt a szolgaságról és a megszerzendő szabadságról, a hit és a bizalom fontosságáról, az elérhető földi boldogságról, az ember felelősségéről és az erdélyi politika útvesztőiről beszélnek.
Még ha az író figyelme csupán az indiai vallásfilozófiától kapott volna is ösztönzést, akkor sem jelent ez azonosulást a megismert bölcseleti rendszerrel. Bizonyára a kedvét lelte abban, hogy ötleteket merített a Védák Könyvéből, amely az ókori népek hiedelemvilágát rögzíti, de hogy hitte is a keleti bölcsességeket, nincs erre semmi komoly bizonyíték.
A védtelen, elnyomott szegények pártján álló Tamási Áron „világigazító” szellemiségéről, ami világnézetének az alapja, a Rendes feltámadás című novella szatirikus képsora többet elárul, mint az a meghagyása, hogy arccal napkelet felé fordítva tegyék koporsóját a földbe – bár ez utóbbi kívánságában is egy szép, ősi gondolat fejeződött ki.
Amikor – számot vetve a betegségével, illetve a test természetes módon elhasználódott állapotával – a síron túli világba készült, s végrendeletében azt az óhaját nyilvánította, hogy a szülőfalujában temessék el, még akkor is a Nap mosolya – a székely fafaragások gyakori díszítőeleme – jelent meg képzeletében. A központi égitest éltető és világító melegét érezte: ha a Nap süt, a lélek is bátrabb és vidámabb, s aki feljőni látja a Napot, bízhat és remélhet.
Jelképes értelmű a farkaslaki temetőben, két cserfa enyhet adó árnyékában elhelyezett sírja is, amely – megtörve a temető kerítését – a templom mögött megemelt részről szabad kilátást nyit a mezőre. A kopjafa felirata zárja azt az érzelemkört, amely a család és a közeli barátok akaratában munkálhatott, de az író emlékeztetőül szánt sorait őrzi: „Törzsében székely volt, fia Hunniának, hűséges szolgája bomlott századának”. A keletiséget pedig sokkal tágabban értelmezte ő, mint mások, amikor az európai műveltség egyik bölcsőjére és a magyarság honfoglalás előtti kultúrájára gondolt.
Kétségtelen, hogy a Jégtörő Mátyás másféle fogantatású regény, mint az előbbiek, mégis Ábel legfájóbb kérdéseit feszegeti. Magasabb távlatot, kozmikus arányokat teremtve ad választ az „új szellemű hős” problémáira. Azt a sejtelmes, olykor félelmetes világot mutatja be, amely tabukkal tűzdelt, tiltásokkal körülbástyázott, de amelyről a sejtjeinkbe rejtett, génjeinkbe írt parancsok tudományos feltárása nyomán egyre többet tudhat ma már a biológia és az orvostudomány eredményei iránt érdeklődő olvasó.
Egyébként a regény egykori elemzői joggal tételeztek fel összefüggést a „spirituális” bonyodalom és az író általánosító világképe között. Tény, hogy Tamási fantáziája mítoszteremtő lelkületre vall – mint ahogy a szülőföld tájait is ősi legendák hálózzák be, amik nélkül élni elviselhetetlenül nehéz lenne. Mint minden mítosznak, Jégtörő születésének is a homályos-ködös múlt a színtere, de azt a változtatás, jövőformálás igényével járja be az író, a válságos történelmi körülményektől indíttatva. Megélhető valósággal ruházza fel a hihetetlen távolit – emberarcúvá téve a megfoghatatlan természet- és társadalomfeletti hatalmat, érzékelhetővé az érzékfelettit.
Hősei között fondorlatos varázslók tűnnek fel, akiket a megszállottságuk sodor végletes helyzetekbe. Ám bármily messze jutnak képzeleteik, álmaik tartományában, földi eredetüket, viszontagságaikat nem feledhetik el. S ami még fontosabb: Tamási a szorongató körülményekből is bizakodást csihol ki, a reménytelenségből reménységet hozó hősöket állít elénk.
Jégtörő Mátyás élete is úgy kezdődik, mint egy őslegenda. Mint egy görög misztériumjáték – istenek függőségével. Vagy mint egy fantasztikus történet – totemekkel, ártó és védő szellemekkel. Egy „vándorszellem” megtestesülése előtti szolgálatait mondja el. Aki büntetésből kapott földi megbízatást a „világszellemtől”, hogy „a nehéz és zűrzavaros dolgokban segítsen” másoknak, de ezáltal maga is javuljon – amíg egyik állat alakjából a másikba (bolhából pókba, pókból méhbe, szarkából gólyába, bagolyba, sasba, kutyába) költözik.
Amíg állatok alakjában tevékenykedik, olyan tudást szerez, ami az élet elemi dolgaiban eligazítja. Megismeri a test önző vágyait, kéjes hatalmát és a lélek romlatlan tisztaságát, fejlődésének feltételeit. Megszereti az embereket, s megérik arra, hogy emberi formát öltsön. Emberi fejlődése során a falusi gyermekek életét éli; az ifjú legény pedig a világról szerzett ismeretei alapján ráébred arra, hogy „egyedül a hit igazíthat el a zűrzavarban; és az alkotás, ami kinőtt a hitből”.
S Jégtörő, aki a szellemi világgal egykor „titkos szövetséget kötött” és a prófétikus eszmékre fogékony, az emberi élet értelmét kutatva, végül a test és a lélek egységes cselekvésének parancsát fogalmazza meg: „ne éljen többé külön a test és külön a szellem, hanem együtt akarjon teremteni egy jobb világot.”
Sütő András, aki a személyes vonzalom hitével erősíti meg íróelődje igazát, jellemzi a legfrappánsabban Tamási Áron művészetének lényegét: „Kitöréseihez mindig, úgyszólván minden könyvével más és más kaput választott. Harci fegyvereit nem változtatta, s a szegények zászlaját sem. De bölcseleti hajlama szerint a »nagy motívumok« hófedte csúcsai közül mindig azt választotta, amelyhez kitaposott ösvény nem vezetett. A pisztráng természete élt benne; ár ellen úszva kereste a mindennapok tiszta vizeit, s mindig a forrás közelében.”
A Jégtörő-regények forrásai
A Jégtörő Mátyás csodás elemekből szőtt cselekménye is a székely falu valóságából és bensőséges-meghitt világából éled; s benne az író önéletrajzi vonatkozásait sem nehéz felismerni.
A találgatásokkal ellentétben, a helyszíni leírások nem „valamely székely falu”, hanem a sötétben is eltéveszthetetlen szülőfalu, a hegyek alján elnyúló s „kidőlt virágszálra” emlékeztető Farkaslaka – és közvetlen szomszédsága – földrajzi és szellemi arculatára utalnak. A falutól keletre emelkedő, sziklás hegy a Gordon; nem ijesztő képződmény, inkább „óriások játékszere”, amelyhez regék fűződnek. A települést kettészelő patak – az esőzések alkalmával megáradó, egyébként gyér vizű ér – a Nyikó nevét rejti. A kaptató utcák és szelíd lejtők, erős színekben pompázó s „körbefutó” tornácos házacskák ugyancsak ismerősek más Tamási-regényekből. Mind az otthoni világ levegőjét árasztják – a falu felső részén „árván és mégis vidáman üldögélő” szülői lakkal együtt.
Az önéletrajzi írásokban elszórt eligazítások nyomán a saját nevükön nevezhetők volnának azok a közeli és távoli rokonok, barátok és ellenfelek is, akik a kiapadhatatlan forrást jelentő modellként szolgáltak. A fiatal házasok képében például az író szüleinek, illetve Ágnes testvérének és férjének, a lovát elkocsmázó Fancsali Mátyásnak a szelleme kísért. A boszorkányság hírében álló és elbukó nagymama a regényben Márta anyósaként lép színre.
Tamási Áron azonban kései önéletrajzában, a Vadrózsa ágá-ban sem tartotta szükségesnek modelljei pontos felfedését. Itt a Jégtörő Mátyás keletkezéséről csak annyit mond, hogy „az időben s otthon különösen buján tenyészett az irodalmi növényzet”, mely a regény alapját képezte. A múltból és a jelenből ágaskodtak ki alakjai, akik „meg-megcsiklandozták” és mindenüvé elkísérték őt, de a leírt események már „egymásba gomolyodva” kavarogtak körülötte. „S a gomolygó írnivalók között egy új gondolat fészkelődött. Ez az új gondolat nyilván nagyon messziről és mélyről érkezett, az ősök megújuló sorain keresztül, s az emberi létezésnek egyik szellemi titkát lehelte.”
Tamásit – az írót – mindig izgatta az emberi lét célja. 1934-ben azonban a szokásosnál hosszabb időt töltött a falujában. A saját szemével kívánt meggyőződni arról, hogyan élnek itt az emberek, s változott-e a szemléletük a gazdasági válság után.
Örömre és csalódásra egyaránt felkészülten, éjszakába nyúló beszélgetések részese lesz. Mindenütt ismerős arcok fogadják; a tanult embernek kijáró tisztelettel tárják elé a lélek panaszait, kíváncsisággal is a világ dolgaiban eligazodni igyekvők. Friss tapasztalatairól a Brassói Lapok-ban számol be: a saját személyére szabott, tetszése és belátása szerint formálható Tiszta Beszéd rovatban.
Megrendülten szemléli a falu „jobbik felének” létfenntartási küzdelmét. Összeszorított fogakkal, keserű háborgással, miközben rádöbben: sem igazi vezére, sem pártfogója nincs népének. A májusi, híres baromvásárban szomorúan járkál, mert „nem éhes és szomjas senki”, s be kell vallania, hogy gyermekkorának derűs emlékei, pénzszerző ötletei mit sem érnek a pénztelenség szorongató állapotaiban.
„Küzdeni és botorkálni a természet rendje” – tudatosítja ekkori hőseiben. – „Megcsillanó kicsi szépségért nagy hibákat követni el… Bolond, aki csinálja, de szép dolgokat csak bolondok tudnak csinálni” – fogalmazza tovább ars poeticáját Háromfejű sárkány című vallomásában. Mint ahogy székely népe is „sárkányt szeretne alakítani”, de az a sárkány „nem tudja kinőni mind a hét fejét”, legfeljebb hármat, amelyek földi eredetére, isteni megszállottságára és művelődési igényére jellemzőek.
A családi összejöveteleken, az esti fonóban azonban olyan bűvölőn, oly kacskaringósan esik még a szó, mintha a Siralom völgye helyett a Paradicsomban hangzana. A külső körülmények megtépázhatták övéit, bizonytalanná tehették sok család megélhetését, de a nép lelkét nem törhették meg. Csak megerősítették abban, hogy hagyományos szokásait, nemes erkölcsiségét védve és fejlesztve emelkedjék viszontagságai fölé.
Egyik jelenség az állandó, a másik a változó életmódot jelzi. Meglepőbb azonban a csorbítatlan vallásos érzés, amely a pogánykor emlékeit őrzi. S már háborút viselt férfiakat is boszorkánynak néznek, mert „minden nép a maga fantáziájával ad költői formát a riasztó valóságnak, és azzal áll bosszút a szenvedéseken, hogy maradandó formában örökíti meg”. Sokan tudják már, hogy le lehet leplezni a boszorkányokat is, bár nem veszélytelen vállalkozás rásütni valakire a vádat: rendszerint megtorlás jár érte, amit éjszaka a megboldogult szelleme és utódja hajt végre.
Tamási a felvilágosult ember szemével nézi ezeket az eseményeket, de mindenekelőtt a babonás szokások eredetét kutatja, hogy leláthasson a népi hiedelemvilág mélyére. „Van a modern lélekelemzésnek egy egészen új területe, ahol éppen ezt a népi világot próbálják tudományos eszközökkel magyarázni és megfejteni – jegyzi meg Bajlátott szülőföld című esszéjében. – Magam is olvastam egy ilyen könyvet… Róheim Géza írta.”
Nem érdemes azon tűnődni, hogy mit hasznosított Tamási a külföldön is elismert tudós Magyar néphit és népszokások című könyvének okfejtő leírásából, vagy hogy Róheim mondhatott-e újat számára. Különben nincs semmi degradáló abban, ha épp a kiváló néprajztudós útmutatásaira támaszkodott. Mindketten jól ismerték a népet, s közös forrásuk a még tetten ért hagyomány volt. A gyakorlati részleteket illetően, bizonyára többet tudott meg és szívott föl Tamási a szülőföldi népszokásokból, mint a tudományos értekezésekből.
Az otthoni környezetnél távolabbra tekintve, lépten-nyomon beleütközött a megfoghatatlan, nemegyszer a tudomány részéről is tisztázatlan kérdésekbe. Átérezte a feladat súlyát: érthető és hasznos magyarázatot találni a lét örök problémáira! Eltöprengett a biológiai átöröklés problémájával küszködő, friss Nobel-díjas amerikai tudós (Thomas Hunt Morgan) felfedezésén, miszerint az ember jövője már sejtkorában körülhatárolt. Tamási úgy vélte: az írót nem elégíti ki teljességgel a tudomány válasza sem, ha azt látja, hogy sokszor az egy tőről származott s „azonos szellemi táplálékon nevelődött” testvérek is ellentétes pályát futnak be.
Tüzetesebben figyeli már önmagát, bizonytalan lépéseit s kudarcait is – meghosszabbítva a megtett utat visszafelé, az ősök természetének elemzéséig. Kétségei támadnak amiatt, hogy apja rossz tulajdonságait is örökölhette. S ha valakiben sok a tettvágy, márpedig az íróban soknak kell lennie, az örökölt vonások, ambivalens érzelmek még erőteljesebben jelentkezhetnek.
A maga újabb elszánásait nem kívánja már olyan biztonsággal és hévvel meghatározni, mint korábbi műveiben tette. Az erkölcsi lényeg azonban sértetlen: a közösség iránti hűség és felelősség. Lehet, hogy sokszor álomvilágban jár vagy a holdkóros állapotában cselekszik, mert cselekednie kell, de mindig az igazság és a szépség bűvöletében – állapítja meg önmagáról szólva.
Tamási Áron előtt sokan felfedezték már, hogy a nép lelki élete kimeríthetetlenül gazdag, de az emberi létezés törvényeinek is megfelelő. Az ő érdeklődését azonban ébren tartotta mindaz, ami évezredek kultúrájából maradt fenn, s – horribile dictu – a különböző népszokásokban és az ősvallásokban egyaránt megtalálható elem, mint például az állatőstől származás és állattá változás misztériuma, ami az ősi népek kultikus világából kerülhetett a folklórba, egyszersmind az irodalomba – a görög mitológiától Shakespeare vígjátékáig, Apuleiustól Franz Kafkáig, mindig újabb és újabb jelentéssel.
A primitív néptörzsek hiedelme, hogy az ember a lelkét – vagy annak egy részét – kihelyezheti valamely állatba. Ám a földkerekség különböző pontjain tapasztalható – s gyakran állatmaszkokban megnyilvánuló – szokásoknak közös vonása a megújulás, megtisztulás vágya és a hasznos életre törekvés. A farsangi felvonulásokon tavaszi örömüket, bátorságukat mutogató alakok szerepelnek így. Freud a tudattalanba helyezi a hosszú fejlődés gyümölcseként született ember régebben szerzett tulajdonságait, amelyek szükség szerint előtörhetnek. Jégtörő Mátyás a „szellem sugarain keresztül” emlékszik arra, hogy „létezésének egyre magasabb fokain miképpen élt s mit tapasztalt”.
Tamási már a Jégtörő Mátyás előtt írt olyan novellákat, amelyekben emberek állattá – szamárrá, nyúllá, kecskévé, hallá – változnak, ahogy a népmesékben is gyakran megesik. Az abszurd és a groteszk irányába hajló kísérletek szomszédságában, ideértve Gelléri szürrealista látomásait s költői megszemélyesítéseit is, Tamási szintúgy kialakított egy novellatípust, amely a székely nép mentalitását, csapongó kedélyét követi, de a történet valódi alapja a novella befejezéséig érzékelhető.
A Kivirágzott kecskeszarvak két legényhőse egy hétvégi nyárestén a lányos házhoz igyekszik; a leselkedő holddal feleselnek, józanságukat akarják bizonyítani, ám a véletlen – egy boszorkány beavatkozásával – megtréfálja őket. Már az visszatetsző, hogy két testvér egy leánynak udvarol, ráadásul az egyik bamba. S mivel túlságosan megduzzadt már bennük a férfiösztön, képzeletük elragadja őket. A galambos kapuzábénál úgy megszívják egy kecske tőgyét, hogy az édes tej gyönyörétől észre sem veszik kecskévé változásukat. Szemlátomást nyúlik a szakálluk, csúcsosodik a szájuk, hegyesedik a fülük, nő a szarvuk, mekegés lesz az énekük. Másnap, a vasárnapi fényözönben, a virágos fűben heverésző bakkecskék szarvairól rozmaringot szed egy idősebb asszony, az imakönyvébe teszi, és a templomban hálát ad a nyugodalmas éjszakáért.
A Jégtörő Mátyás bűvös cselekményén belül is csupa reális élethelyzetek jelenítődnek meg. Tamási hosszú ideig két ágon futtatja az eseményeket, de bravúros fordulatokkal siklik át, mint egy mókus, egyik ágról a másikra és vissza – a leánykérés izgatott pillanatainak rajzától a bolha leleményes elhelyezkedéséig, a nászéjszaka örömeinek érzékeltetésétől a pók házaspár – Csőszövő és Hurokkötő – konfliktusáig, az oktalan gyanú következményeitől a Jó és a Gonosz mindenre kiterjedt harcáig, a babona ártalmas eszközeitől az engesztelő megbékélésig.
Egyre nehezebb szétválasztani a cselekmény valóságos és képzelt, racionális és irracionális mozzanatait, mert ezek Tamási Áron teremtett világában szerves egységbe olvadnak és a vérmérséklet változásainak megfelelően hullámzanak.
A szerelmes fiatalok összetett érzéseit többnyire költői hasonlatok sejtetik. A fákon „rügy pattog, mint a feszülő kebel felett a gomb”. A patak is úgy csorog be, messze délen, két hegyecske közé, mint „a női könnyáradat két kebel közé”. A falu felett meredező hegy sziklás oldalának rengeteg sok szája vonja magára a nézelődő figyelmét. Az ifjú férj úgy szenderedik el házasságának első éjjelén, mint a mesebeli táltos paripa, amelyik akadályokon áttörve az öröm várába ér, és elnyeri a legkisebb királylányt.
Az első kötetben a fiatalok – Márta és Mátyás – házasságkötése, családalapítási gondja áll középpontban, a gyermek születésének várásával s annak vélt akadályaival. Jó és rossz szellemek, okosak és ravaszak küzdenek a gyermekért és a gyermek ellen. A rontás szelleme Márta anyósa – Sári néni – és a csábító Alajos képében jelentkezik; máskor a féltékenység ver éket a fiatal házasok közé.
Már a házasság első reggelén az anyós baljós alakjának megjelenése kiváltja a hímpók – Hurokkötő – dilemmáját, hogy csupán gondviselő szellem maradjon-e, vagy megházasodjék. Vajon a házasság nem lesz-e életén is hurok, ha a test kívánalmainak eleget tesz?
A transzcendens erők harca inkább csak keret, bármily mágikusnak látszik is. Nem a valóság elkendőzését, hanem a kiszélesítését – s írói értelemben: meggyőzővé tételét – célozza. Tamási már a regény írása közben – az egyik kitekintésre módot adó epizódban – tiltakozott a mitikus ábrázolás vádja ellen.
„Mi itt egyáltalán titokzatos? – kérdi a kutya szelleme. – A fokhagyma talán, amely az örök föld nevében s ezer kígyó halálán beláthatatlan idők óta készül arra, hogy létrehozza a testvériséget az emberek és az állatok között? Vagy a boszorkány, aki éles és mohó elmével többet összehordott a tudományból, mint más közönséges ember, s csupán azért billent a rossz szellemek pártjára, mert a lelke csenevész maradt! Vagy talán a lidérc titokzatos, kit az ördögök fejedelme hetvenhét tüzes állat vérén kergetett keresztül, amíg elnyerhette az önálló létezését! Hát, barátom, mindezekben nincsen semmi titokzatosság. Ellenkezőleg: abban van homály és érthetetlenség, hogy te négy évig éltél, és semmi egyebet nem csináltál, csak ettél, ugattál és aludtál.”
Babits Mihály panteisztikus fölfogást fedezett fel a cselekmény elrendezésében: a természet egészének átlelkesítésében, beleértve nemcsak a célratörő okos állatok, de a varázserővel bíró növények életét is. Mintha minden élőlényt a rokonság ösztönös hite vezérelne Tamási regényében, az „egy nagy és közös cél” érdekében, ami a népmesék világához, babonás képzeteihez is közel áll.
A Jégtörő Mátyás-ban valóban találhatók ilyen mozzanatok. A fiatal házasok és Mózsi apó bármennyire belelátnak is egymás tetteibe és elhallgatott gondolataiba, csak „kerülgetik a mélységes titkot, mely a rokonságon és a földi sorsukon túl legjobban összefűzi őket”.
A naiv szemlélet azonban nem annyira az író nézeteire, mint egyes alakjainak a beállítottságára vall. Az elemi anyagokkal, a természet kényszerítő erőivel, rejtelmesnek tűnő jelenségeivel állandóan érintkező – s a mezők, rétek, erdők világához hasonuló, törvényszerű rendjében megnyugvó – földművelők, pásztorok, favágók lelkületére jellemző ez.
Tamási nem egynemű lényeknek látja őket. Van, akit a rokonszenve kísér: a szenvedőt. Másokat halk mosolyaival követ vagy iróniával néz, s ismét másképp ítélkezik azokról, akik a történetben közvetítő szerepet játszanak. Nem külön-külön, ahogy az önéletrajzi művekben fölvonulnak, hanem együttesen példázzák a közös emberi sorsot, ugyanakkor jellegzetes típusok a falu zárt rendjében. Szegényebbek vagy gazdagabbak az átlagnál, szellemiség és erkölcsiség tekintetében még inkább elválnak útjaik. Szeretetre méltóak és nevetségesek, gondterheltek és vidámak, egészséges ösztönűek és sérült lelkűek, magabiztosak és hiszékenyek. Parázsló hitűek, mint Mózsi bácsi, s gonosz huncutok, mint Elek, akire szeretője – Sári néni – a boszorkányságot hagyja.
Tamási Áron az ember és a természet hajdani egyezségét tételezi fel: az eredeti ember és a kozmikus erők együttműködését. De a modern természettudomány felismerése sem volt rá hatástalan, miszerint az ember megjelenése a földön az élet keletkezésénél magasabb fokú fejlődés eredménye.
S nem volt egészen megalapozatlan az a gyanúja sem, hogy az emberiség – bámulatba ejtő civilizációja során – valahol célt tévesztett, vagy túl sokat csalódott ahhoz, hogy megfelelőképp rendezze be az életét. Az emberek többsége nem ért már a természet nyelvén, de az állatok testük feláldozásával is szolgálják a világ örök rendjét.
Jégtörő regényében a tudás és a hatalom gyakran ellentétben áll egymással, s a gyűlölködés, irigység újra és újra megakadályozza a testvériség visszaszerzését. „Nekünk, akik jóra akarjuk használni a kincset, az életünk árán is meg kell védenünk” – mondja a rókába bújt vándorszellem.
E cél érdekében ölt hovatovább eposzi méreteket a bűvös fokhagyma megszerzéséért folyó küzdelem. Akinél a kígyó fejében termesztett fokhagyma, vagy lenyelhet belőle egy gerezdet, ért az állatok nyelvén, s tud titkot tartani is. Minden jó lélek azon fáradozik, hogy ne kerüljön avatatlan kézbe ez a fegyver. Az író vágya az, hogy a tudás ép lélekben verjen fészket, így biztosítsa test és lélek együttes munkáját.
Tamási fejlődő – s egyre emberiesülő – állathősei olykor összeütköznek a világszellemmel, de végrehajtják a természet rendjét biztosító parancsait. A róka nyulat fog Mártának, a nyúl szeretne kiszabadulni a karmai közül, de a róka ezt nem engedheti meg, mert fölborulna a világ egyensúlya, ha elnéző volna. A Márta védelmében föllépő bagoly és a gonosz Alajos megütközésekor már-már kifordul sarkaiból a világ, de a szellem kiugrik a bagoly vértanú-testéből, és „ráparancsol az igazságra, hogy rakja össze a holdat, és billentse helyre a földet”.
Igazi hőssé azonban – a maga szerénységével – a Jégtörő nevet viselő mesélő emelkedik, az író alteregójaként és a jóra törő szolgálat jelképeként, mások számára is tudatosítva: táplálni kell magunkban a jót, hogy legyőzhessük a rosszat. A szellemi ember küldetése, hogy a gyarlóságokra figyelmeztessen, s megmaradjon olyan állhatatosnak, mint amilyen a lelke az élete kezdetén lehetett.
Ha Tamási azonosul valakivel, csak önmagával. Voltaképp ő a jégtörő szellem, kinek „homlokát az igazság, a szemét pedig a sok kedves emlék harmatozta bé”, de ő ezt nem mondhatja el magáról szerénytelenül, ezért kelti hát életre képmását, Jégtörő Mátyást.
A regény első fejezetének címe arra utal, hogy megfordult az író fejében az asztrológia magyarázata is – az ember sorsára, jellemére, lehetőségeire vonatkozóan. Jégtörő valóban olyan tulajdonságokat mondhat a magáénak, mint amilyenekkel – a haruspexek számításai szerint – a Kos jegyében születettek rendelkezhetnek. Célratörő és hűséges lélek ő is, tele feszültséggel és tűzzel. A tavasz hírnöke a télben, de ennek már másféle a jelentése.
A csillagjós is kozmikus jelenségek összhatására, a Nap és a Hold állására, a bolygók mozgására hivatkozik – mint amik sorsdöntő hatást gyakorolnak a jellem kialakulására. Eszerint jótékony és ártalmas planéták játszanak közre az ellentétes vonások fölerősödésében és kigyenlítődésében, s késztetik a határozott, erős jellemeket a fokozott cselekvésre. Az ember akkor születik földi létre – mondják –, amikor a kozmikus hatások a belső alkatának leginkább megfelelőek, amelyet előbbi szellem-életében szerzett. Magában hordja a jót, amelyben részesülhet, s a rosszat is, amelynek fanyar gyümölcsét meg kell ennie a továbbjutás reményében.
Tamási számára azonban maradandóbbnak bizonyult – megvetendő furcsaságaival együtt – az, amit a néphit diktál, erkölcsi szabályokba foglal, kényszerítő és megváltó erővel sugároz. A paraszti nép vihart kavaró garabonciásokról beszél, s foggal született táltosokról, akik másoknál jóval többet tudnak, meglátják a földbe rejtett kincset, s általában jól sáfárkodnak tudásukkal. A diófára szálló, ágy alá bújó, párnahajat varró gólya gyermekáldást jelent. A karácsonyéji misén lucaszékről, a nagypénteki vecsernyén a pirosra festett, lyukas fakanálon keresztül ismerik fel a székelyek a boszorkányt, akit lehetőleg kerülni kell. A lidérctojás szerencsét, gazdagságot hozhat gazdájának, de veszélyezteti is az életét; Tamási regényében a tojásból kikelt lidérc „megnyomja” a sánta leányt, aki a gonosz állat hírét költötte. Az apró, fekete szárnyasban mutatkozó gonoszt tüzes seprűvel verik ki az udvarból; Tamási regényében a tűz „eszi meg”.
A magyar néphit a Naprendszer és a csillagok kisugárzásának régóta nem tulajdonít már mitikus jelentőséget. A zodiákus jegyek tartalmát nem firtatja, jóllehet ismeri azokat a minden falusi háznál kéznél lévő kalendáriumból vagy a Bibliából. A csillagjósok tanácsait talán azért sem igényli, mert megszerzésük mindenkor költséges volt. A Hold járását, változásait annál inkább számon tartja, ezektől függően végzi vagy halasztja el tavaszi kerti munkáit. Tamási Áron látomásaiban a Nap és Hold egybetartozó fogalomkép; 1964-re tervezett regényének is ezt a címet adta.
Az ősköltészetben ugyancsak fel-feltűnnek a természeti jelenségekkel, csillagképekkel összefüggésben álló események – mint valóságos életfolyamatok megszemélyesítői. A sas például az újjászületést, a dicsőséget fejezi ki, de a táltosok bölcsessége is kozmikus ismereteken alapszik. A magyarok elődei mitikus szimbólumaik egy részét azoktól a keleti népektől vették át, akikkel vándorlásaik során összetalálkoztak. A mongol zodiákus ló képében ábrázolja a Nyilast, s itt a Skorpió csillagképének megfelelő állatöv a sasé.
De kinek-minek a jelképe a bárány, aki Tamási regényében a Kos jegyébe lép? A vajúdó anyáé, aki csodálatra méltó fiúgyermeket hoz a világra, de tágabb értelemben minden áldozathozóé, beleértve a hivatását betöltő írót is.
A keresztény vallásokban a bárány a szelídség és a jóság megtestesítője, s „Isten báránya” a Megváltó, aki „elveszi”, azaz magára vállalja „a világ bűneit”, szenved mások helyett is. Nem véletlen, hogy Tamási Áron sokszor él műveiben és levelezésében a „jó pásztor” hasonlattal.
A jó pásztor nem magáért él, hanem szeme mindig a nyájon. Ám ha ez utóbbi – ma már szokványosnak tűnő – gondolat prédikációként hangzana el valaki szájából, s nem a népmese és a regény sajátos közegében érvényesülne, az olvasó ügyet sem vetne rá.
Amint a vándorszellem küldetése véget ér, s Jégtörő emberi fejlődése elkezdődik, a misztikus keret is lefoszlik. Egyetlen epizód kivételével már csupa valóságos szituációk uralják az egész cselekményt.
Ezzel a szerkezeti változtatással a történet veszít ugyan a meseszerű varázsából, de nem veszít sem a lendületéből, sem a tartalmi célkitűzéséből.
A Ragyog egy csillag című regényrész a gyermek életében bekövetkező változásokra, lelki és testi megpróbáltatásokra épül. S a gyermeklélek fejlődésének ábrázolása nemcsak eredeti megfigyeléseket nyújt, nem csupán az író megérző és átélő képességét bizonyítja, ami már a korábbi művekből kitűnt. A váratlan helyzetek új pszichológiai ismereteket is közvetítenek.
Az ösztönös életet élő gyermek élményeiből csak homályos sejtések – a közeli tárgyak, különböző arcok felismerésével járó örömök, félelmek – és egyes szavak maradnak meg a későbbi emlékezet számára, mint Jégtörő első szavának kimondásával a „Jédus” képe. A gondolatszegény csecsemő még egyféleképp ad kifejezést testi bántalmainak és jóleső érzéseinek, lelki élete azonban ennél jóval bonyolultabb. Mert neki is van lelki élete, tud kétségbeesni, megsértődni is.
Amikor a szülők – elkomorult arcát nézve – lelki betegnek vélik, a szomszéd faluból hívatnak hozzá tapasztalt öreget. – Nem kell aggódni, bölcső kell a gyermeknek, s még katona is lesz, háborúban fog vitézkedni – hangzik Szente Ferenc paraszti javallata és jövendölése. Mózsi bácsi – hetedmagával s lázas igyekezettel – el is készíti a bölcsőt. A díszes faragvány a metszett fityegőkkel üdítő illatot lehel, a kisded azonban változatlanul életuntnak látszik, ezért Ráckövi doktorhoz viszik, a városba. Ráckövi a vizsgálat után megszökik a szülők elől, mert bolondnak véli őket, de ők ezt elviselik: legalább nem kell fizetniük a vizsgálatért.
A parasztság és az úri középosztály közötti szakadékot aligha lehetett volna mulatságosabban és tömörebben, mint ezzel az anekdotába illő kalanddal kifejezni. S a gyermek is megjavul, amint a városszéli kocsmában megszoptatja a felszolgáló fiatalasszony. Azért volt hát oly végletes bánatban, mert nem volt elegendő teje az anyjának.
Jégtörő Mátyás már újszülöttnek is oly különös teremtmény, mintha fölsírásában egy elhagyatott nép kiáltana segítség után. Ámulatra késztet, ahogy apja észvesztő mulatságát állja a kocsmában, és a szokatlan-furcsa keresztelést a maga gyönyörűségére fordítja.
Ez a keresztelő az Ősvigasztalás című dráma pogány szertartására emlékeztet. Arra, amit a katolikus hittérítők valaha tűzzel-vassal irtottak, de megszüntetni nem tudtak. Az ősi vallási szokások (mint például: bálványok állítása, lóáldozat, tűzimádat, halottégetés) átmentődtek a folklórba és az irodalomba.
A szociális töltetű eretnekség emlékeit a régi erdélyi irodalom is előszeretettel ápolta. A nemzetségére büszke Apor Péter éppúgy számon tartotta krónikájában a régi vallás menedékéül épített Bálványos vára eredetét, miként az államalapítás korából fennmaradt, latin nyelvű feljegyzések. A néprajzi gyűjtőmunka eredményeként, nemrég közzétett archaikus imádságok, halottsirató énekek szintén az ősvallás rejtett továbbéléséről, illetve egyes pogány és keresztény rítusok egybeolvadásáról tanúskodnak.
A nép hitvilága felől nézve nincs semmi megbotránkoztató a maga tervelte keresztelést végző apa elgondolásában. Megittasodva az ötlettől, előbb az egekig magasztalja fiatal feleségét, Mártát. Már-már egy húron pendül apósával, akivel máskor össze-összekoccant. Majd a kocsmaasztalra téteti a kádat, amelybe előbb húsz liter forralt bort öntetett, szegfűszeggel és sok borssal. Vastag jégtáblákat ereget a kádba, biztatván a jóllakott, már megvidámodott csecsemőt: „Feredjél, Mátyás!” A háromhetes csöppség kacag, két kicsi öklével paskolni kezdi a jégdarabokat, amelyek a bor felszínén úszkálnak. A belső örömtől és a bor tüzétől, a bors erejétől úgy megszilajodik, hogy pozdorjává töri a jégtáblákat, s a bor sugarakban dől az asztalra. Végül az apa úgy rendelkezik, hogy a maradék bort, amelyben Mátyás kedvvel fürdött, öntsék a folyóba: vigye a jégtörő üzenetét messze, a tengerekig.
A lázadó indulat és a szegénység önérzete munkál az apában, aki pillanatok alatt maga mellé állítja a bámészkodókat. A „bajjal küszködők” – kültelkiek és a kocsmába betért falusiak – mind az ő vendégei már. A seregbe verődött „vadmadár-csapat” ugyanazt a parazsat éleszti, s fújja a nótát, míg Mózsi az összetört poharakon táncol. A szilaj ének hangja a mennyezetet veri: gyúljon csak meg a keserű világ! Ám a borgőzös hízelgőt, aki az ingyenitalért hálálkodva nagyságos úrnak nevezi a vendéglátó gazdát, megszégyenítik és kiteszik az ajtón.
Az apa indulatai fia eszmélésének is fontos meghatározói lesznek, szellem-életéből megőrzött vonásaival együtt. A bolha élelmessége, a szarka bohémsága, a méh szorgalma és a kutya hűsége egyesül és készülődik benne a későbbi fellépésre, melynek tudatos célja van. Jégtörő lassan megbizonyosodik arról, hogy aki az igazságot akarja, sokat fog szenvedni, s erős akaratú, bátor embernek kell lennie, mert a legnagyobb terhet veszi magára.
A serdülő fiúcska gyakran retteg a részegen hazatérő s az éjszaka kellős közepén őt leckéztető apjától. Egyszer azonban egyetlen elmés mondása föloldja az ijesztő helyzetet: „Ugye nagy a vitézség, mert kicsi az ellenség!” Az apa tüstént ellágyul, s a fia sem fél már tőle.
Tamási Áront sokszor foglalkoztatta – s egyre fájóbban érintette – apja szélsőségek közt botladozó jelleme. Portréját itt az érzékeny gyermeklélek szemszögéből festi. A kicsi gyermek végletekben s óhatatlan elfogultsággal lát mindent, túlságosan ragyogónak vagy túl sötétnek. S a fiúgyermek – ösztönös igazságérzetével – az anyához húz, különösen akkor, ha neki mérhetetlenül sokat kell eltűrnie, amikor férje hetente, a kocsmából jövet, vad parancsokat osztogat. Így aztán hol kilátástalanul beborul, hol hirtelen kitisztul az ég, s már lelket melenget.
Máskor a „kicsi ellenség” látja be, hogy apját – a feles földjén egyszál lovával kínlódót – a sok nélkülözés és a sok meggyűlt fájdalom tette marakodóvá és hallgataggá, önmagához is kíméletlenné, s mindnyájuk közt ő volt a legszerencsétlenebb.
Jégtörő iskolai éveiből főként azokat a visszás helyzeteket emeli ki az író, amelyek a kamasz számára vonzóak és taszítóak, fejlődő erkölcsiségét próbára tevők, de a falusi pletykák légkörébe is jól beilleszthetők. A korán kifejlett legényke áhítattal és leplezett sóvársággal néz fel a tanítókisasszonyra, gyakran virággal kedveskedik neki, de csalódnia kell: a szép kisasszony férje távollétében kicsapongó. A csalódás nem ingatja meg Jégtörő hitét, inkább megerősíti más emberekbe vetett bizalmát.
Jégtörő – mint „új szellemű népi hős”
A Jégtörő-regények kapcsán nemegyszer elhangzott – s nem is egészen alaptalanul – a vád, hogy Tamási Áron faluképe hiányos és könnyed, csak a gyermekemlékeinek áldozó, s látóhatára a saját egyéniségének, művészi problémáinak, dilemmáinak kivetítésére szűkül le.
Jóllehet a parasztkérdés tisztánlátása és a nemzeti reformok programja tartotta őt a népi írók táborában, voltak, akik népiségében elhalványulni látták a szociális tartalmat. Mintha nem tudták volna, hogy nem illik számon kérni az írótól azt, amit más, de ugyanegy időben kiadott műveiben, riport jellegű számadásaiban, például a Szülőföldem című könyvében mondott el.
De maga Tamási Áron is – a Ragyog egy csillag megjelenése után – olyasféle nyilatkozatokat adott az erdélyi lapoknak, amelyekben többek közt az állott, hogy „nem társadalmi osztályok kereteibe helyezkedő”, hanem „a világgal szerves kapcsolatban élő” népi hős megteremtésére törekedett.
A fogalmazás így megtévesztő, sőt félreérthető, ha nem egészítődik ki mindjárt azzal, amit a művek egyértelműen bizonyítanak: hogy Jégtörő Mátyás korántsem áll ellentétben Szakállas Ábellel, aki tudvalevőleg „a szegények és elnyomottak zászlaját” hordozza.
A vándorszellem nem érzéketlen a társadalmi problémák iránt, csak más távlatból látja azokat. Ez már akkor kitűnik, amidőn „bolha testét uralva” különbséget tesz urak és zsarnokok között, mint „amilyenek a népek felett uralkodnak”. A saját tapasztalataiból tudja, minő állapot „a gyengék és éhesek bőrében lenni”.
Durumó – az ördög – gonosszá vált gazdáján áll bosszút, amikor leégeti csűrjét. A zsarnok sas szolgájának – Szemlésznek – a lázadása is a kevély hatalom elleni támadás megnyilvánulása. Szemlész a maga kiszolgáltatottságában is kétféle érzést ápol: egyikkel – a violaszínűvel – az igazság mártírjait gyászolja, a másikkal – a lángoló pirossal – a „gyarló emberi rendet” szeretné „felégetni”, hogy „méltóbbat lehessen a helyébe ültetni”. S aki kétszeresen megbélyegzi nagyapót, Ráckövi doktor véleménye sem más, mint a szellemi fölényüket fitogtató s tanulatlan falusiakon gyakorló „okosok” ítélete.
Akik pedig szerették volna elfeledni a Czímeresek-et és Ábel nyugtalanító kérdéseit, Tamási kozmikus életérzését dicsérték, Giono természetlátásához s költői apológiájához hasonlítva azt – mit sem törődve azzal, hogy amíg Giono a polgári társadalomtól megundorodott ember szemléletét fejezte ki, addig Tamási természetközelsége a népbe vetett hit, életerő és egészség forrása volt.
Egymás mellé rakva a gyermekkori baleset többször és többféleképp megírt históriáját, melynek egyik változata a Ragyog egy csillag-ban olvasható, valóban úgy tűnhet, hogy Tamási ismételten önigazolást keres a népben. (Itt nem a szabadon hagyott revolver, hanem a tanítónő értetlensége okozza a gyermek testi sérülését, s az orvos megszégyenítő arcütése készteti Jégtörőt egy hatlövetű pisztoly vásárlására az ócskapiacon, hogy egyszer majd elégtételt vegyen a rajta esett sérelemért.)
Nagyobb baja a regénynek, hogy vissza-visszakanyarodik az első köteten végigvitt konfliktushoz. Ami ott indokolt volt, a szellem-alak végső választásával, hogy emberi formát öltött, voltaképp lezárult. Tamási azonban felújítja az „Istenhez vezérlő” szellem és a „gyarló emberi test” ellentétét a két öreg – nagyapó és a nazarénus – megdöbbentő és ostoba vetélkedésének néhány epizódjában. Azért, hogy megtudja Jégtörő: „bűnben és szenvedésben épül az igazságosok útja”. De miféle igazságokról esik itt szó?
Mózsi apó és a vizes edényeket áruló vándoriparos sokáig egymás ellen hadakozva vívnak a vélt mennyei boldogságért. Egyik az Újszövetség, másik az Ószövetség híve, de társadalmi értelemben is eltérő típusok. Ahogy a méh a nagy kaptárba, úgy hízelgi be magát, kegyes csalással, a szerencsétlenül járt, fiát s feleségét vesztett, portékáit összetörő, nazarénus Gergely is Jégtörőék családjába.
S amíg a Jégtörő apát a vagyon gyarapításának vágya kísérti meg, nagyapó – a nazarénus bátorságát látva – a „nagy bűn” elkövetésére készül, és vezekelni kíván: „kiokádni magából minden gyarlóságot” a megtisztulás igényével. A cél szentesítené az eszközt? Vagy tekintsük ezt persziflázsnak?
Ifjú Mátyás nem nézi mindezt fentről és szenvtelenül. Rokonszenve már a nazarénusé, ha vére a nagyapjáé is. Belülről éli át – s olykor mégis lázongva szemléli – a székely falu tudatvilágát, melyet – a harmincas években – a babonás szokások, a keresztény erkölcsiséget valló és földi egyenlőséget áhító elképzelések egyaránt formáltak.
A többiekhez képest Jégtörő Mátyás a legjózanabb ember. A jóság bajnoka és a gonoszság rombolója, az „erjedő kovász”. Az „emberi létezés örömének zászlója alatt” áll, s megszerzett tudásával emelkedik a naiv hiszékenységek fölé.
Három emberöltő egymást követő rendjében már apja sem a babonákhoz igazodik, hanem – kihívó, torz kezdeményezéseivel – maga szabja meg a saját életét. Egyszer – a farsangi táncmulatságon – szereplési vágya és „rendvágó” legénykedése olyan verekedést indít el, aminek fölöttébb költséges kórházi ápolás a vége, de a falu népe ebből a szomorú esetből is tréfát növeszt, hogy élnitudását bizonyítsa, mint Kelemen bácsi, a szemtanú, aki a bajt okozó boroskorsót mutogatva egy asszonytárs hiányosságait csúfolja ki, akiből – mint korsóból a bor – „kifogyott a szerelmi tartalom”.
Jégtörő életébe az 1914-ben kirobbant háború és a háborúvégi forradalmak hoznak nagy fordulatot, bár a nazarénus mártírhalála megrendít másokat is, s elismerésre készteti nagyapót. Gergely – a nazarénus – nem fog fegyvert, sőt a háború ellen lázít; az urak hatalmának lesz áldozata: lelövik a csendőrök.
De a család fegyverforgató férfi tagjai is különböző módon veszik ki a részüket a háborúból. Az apa az általános mozgósításra bevonul, mert bevonulását törvény írja elő. A hatvanhárom éves nagyapa önként megy, a nazarénustól reá maradt szamárral; embereket öl, fellengzős huszáremlékeit dédelgetve a szívében, s vitézsége bizonyításául hozza a levágott emberfüleket is. A háború után, amikor az emberek – a forradalomról érkező híreket hallgatván – azon tanakodnak, hogyan bánjanak el az urakkal, Mózsi apó nem a hit, hanem földi vagyona védelmében esik el: a földéhes fogoly katonák végeznek vele.
Jégtörő, aki a családfenntartó helyébe lép, döbbenettel nézi a fölpántlikázott katonák elszabadult mámorát, kesereg mint tizennégy éves gazda is. Majd a test és a lélek kettéosztásával apja őrangyalául szegődik; így éli át a piavei ütközetet, míg testi mivoltában az otthoni gazdaságot látja el.
Bizonyára azért választotta az író ez utóbbi, légies megoldást, mert a saját háborúélményét mesélteti el, Jégtörő apjára testálva a részéről soha nem dicsőségként emlegetett helytállást, a kitüntetéssel együtt. Az olvasóra viszont zavarólag hat a Jégtörő Mátyás emberi fejlődéséhez, mentalitásához már alig illeszkedő epizód.
Jégtörő, akinek a csillaga a háború után kél fel, a két öreg szellemi hagyatékának a javát igyekszik egyesíteni. Amikor nagyapó a vérét venné Gergelynek (mert nála a szó és a tett nem mindig fedi egymást; lám, Mártát is bűnre csábította egykor), Mátyás meghiúsítja a tervét – mondván, hogy a nazarénus éppoly szánalomra méltó a vezeklése óta, mint más istenfélő, sőt a szíve jó, pénzzé tett vagyona feléről is lemondott.
S megért valamit Jégtörő a hóbortos nagyszülő (a háború előestéjén a világtól elvonuló, fára költöző hívő) rémlátomásaiból, amik majd beteljesednek, de a külön templomot építő nazarénus hitelveinek indítékaiból is. Bár időnként eltiltják Gergely beszédeinek meghallgatásától, bevési agyába a krisztusi igét: „Légy szelíd a te szavadban, és örökké erős légy a te cselekedetedben.”
Jégtörő Mátyásban mégis az az újszerű vonás, hogy szellemiségének olyan egyetemes emberi (s ha úgy tetszik: európai) értékeit mutatja meg, amelyek képessé teszik az egyéni és közösségi élet átrendezésére. Akár azon az áron, hogy „mindent elölről kezd”, feledvén „társadalmi formát és civilizációt” – amikor a civilizáció csődöt mondott.
Tamási Áron intő szavai, amelyek 1938-ban, a második világháború előkészületeinek idején hangzottak el, a Jégtörő-regények orientáló tartalmát nem gyengítették, csak súlyosabbá tették.
Úgy hírlik, az írók többsége egyetlen nagy témát forgat a fejében, s annak mind teljesebb kibontására törekszik, más és más megközelítéssel. Tamási Áron főként a kisebbségi sors keretei között mozgó, a szülőföld tanításait közvetítő és lelkiismerete parancsát teljesítő szellemi ember gondjait fejezi ki.
A Jégtörő Mátyás-sal nem szűkíti, hanem tágítja a horizontját. Az emberi lét személyre szóló titkát fedi fel, a létezés örök drámáját sejteti, s a természettel együtt élők varázslatos erejét, törhetetlen reményét sugallja.
Számára a szülőföld már az egész emberiség szellemét sugározza (persze fordítva is igaz), s a felelősséget vállaló nemzedékek építő akaratát jelképezi, amely „soha nem felejt rügyeket bontani, virágokat nyílni és gyümölcsöt teremni”.
Z. Szalai Sándor
Jégtörő Mátyás
A bárány a Kos jegyébe lép
Sokan láthattak már hegyről visszatekintő vándort, kinek a homlokát az igazság, a szemét pedig a sok kedves emlék harmatozta bé. Nohát azok most újat nem látnak, mert ama vándornak szakasztott mása vagyok magam is. Sőt a visszatekintésben a vándorok vándora lehetnék, mert arra az időre emlékezem vissza, melyet a mostani formám felvétele előtt éltem. Akkor ugyanis, mielőtt még jelen emberi testembe költöztem volna, fent éltem a szabad és dologtalan végtelenségben. Annak a seregnek, amelyikbe én is tartozom, a Fiastyúk volt a központi helye; a parancsnoka pedig egy kiszolgált görög barát. Én a kisebb és fiatalabb szellemek közé tartoztam, s bár nem válik nagy dicséretemre, játszi és helytelen voltam. A vén görög sokszor intett a jóra, de amikor látta, hogy a szép szó nem használ, béosztott a szolgálatos csapatba. Ilyen csapatokat egyre-másra alakított, s azokat széjjelküldte a világba, hogy nehéz és zűrzavaros dolgokban másoknak szolgáljanak. Elég példátlan eset volt, hogy szolgálatba küldjön olyan kicsi és fiatal szellemet is, amilyen én voltam, de ha ő megtette, én sem könyörögtem neki maradásért. Amikor látta élhetetlen konokságomat, még jobban elvadult benne a szigor, és azt mondta:
– Ne is lássalak!
Ugyan szemmel, de még igazival kellett volna rendelkeznie, hogy a következő percben már láthasson. Mert úgy elindultam, s jöttem félszántúlag a nagy mindenségen keresztül, hogy sziporkázott nyomomban az út. Akik a földről láttak, hulló csillagnak gondolhattak, pedig nem lehettem nagyobb, mint amekkorát egy szentjánosbogár juttat az ember eszébe.
Nemsokára hegyek tűntek elé, majd a hegyek között egy falu hosszan. Éppen javában fesledezett a reggel, de a nap még nem vonult vala bé a faluba. Meglehetős magosságban végigrezzentem a házak felett, majd egy alkalmas ponton helyzetet vettem.
Olyan volt így az egész, mintha óriási kidőlt virágszál lett volna a falu, én pedig a lebegő illat felette.
– No, mit látsz? – kérdeztem magamtól, mert egy kicsit tájékozódni akartam, mielőtt beállottam volna valakinek a szolgálatába.
Ismét csak hegyeket láttam, de nem rémítő nagy hegyeket, hanem csak amolyan óriásoknak való játékszereket. Az volt közöttük a legnagyobb, amelyik a falu felett emelkedett, a keleti oldalon. Ennek a falura néző oldala sziklás volt, rengeteg sok szája neki, s azzal a sok szájával éppen ezüstport reggelizett. A túlsó oldala szépleptiben lejtősödött, s teli volt tűzdelve szomorú fákkal. Úgy tűnt, mintha azok a fák ott nem érezték volna otthonosan magukat, hanem egy hosszú és mély völgyön átszökdöstek volna oda, hogy tömérdek zöld pattanásukkal ott duzzogjanak valamiért. A duzzogásukat nem is csodáltam, mert a fák igazi otthona a falutól északra volt. Valóságos erdőország, ameddig csak szolgált a reggeli fény, s a közepén egy fennsík, mintha ott borotválkozott volna. Alatta a mély és hosszú völgyben szelíd csobogással szőke víz folydogált, átillegett a falun, s tova, jó messze délen, két hegyecske közé béfolyt, mint a női könnyáradat két kebel közé.
Lent a hosszúkás faluban füstölögtek a házak, és a sok apró füsttel maga az ég vette fel a játékot, mert foszlányos felhőket úsztatott viszonzásul. A földi és égi kedves mórikálás között a fényfonalakon hintázott a levegő, s néha csiklandósan mosolygott.
Miután emígy kitapasztaltam, amit melegiben szükségesnek láttam, alább lebbentem, és helyet kerestem magamnak, ahol szolgálatba álljak. Amint vigyázkodtam volna, meg is láttam egy kicsi házat, mely a többitől különválva, árván és mégis vidáman üldögélt, majdnem a falu felső végén, egy kertecske szélében. Újnak látszott, de mégis elhagyottnak. Fából építette valaki, cseréppel fedte, s az ablakai még festetlenül díszelegtek. Előtte borzos a béjáró ösvény, s a kertecske is gondozatlan.
Nem sokat gondolkoztam, hanem odalibbentem az ablakához, melynek a felső szeme helyén már nagyban várt reám egy lik. Hamar és ügyesen azon bésurrantam, nem tudván még akkor, hogy az ajtón szokás járni.
Hű, be furcsa volt!
Négyfelől fal, alól a padló, felül a mennyezet, s hozzá félhomály és béoltott levegő. Egyszerre kegyetlen szorongás lepett meg, s már azon voltam, hogy búcsút veszek a testvéremtől, vagyis a liktól az ablakon, de akkor felvillámlott előttem, hogy mit fog szólani a vén görög, s hová lesz a becsület?
– Bátorság, most az egyszer! – parancsoltam magamra.
Éppen egy vetett ágy fehérlett alattam, s arra nagy és puha szerencsével ráereszkedtem.
– Hoppá, be jó! – mondtam.
Annyit észrevettem, hogy egy fekete kalap domborul a szomszédomban, de a következő pillanatban már olyan világtalanul merültem magamba, ahogy némely virágnak esténként összehúzódzkodni szokása. Így időztem egy ideig, de amikor erőt és bátorságot már eleget szívtam magamba, világtalan puhaságomból ismét felmerültem.
– No, mit látsz? – biztattam újból magamat.
Nagy ámulattal kezdődött a dolog, mert elsőnek egy legényt pillantottam meg. Ott feküdt mozdulatlanul a karos padon, amely a fal mellett és az ablak alatt állott. A maga szép és természetes eszével úgy helyezkedett el, hogy kinyitott bal tenyerét tette legalól, abba belé ökölbe szorítva a jobbját, s arra pedig ráfektette szépen a fejét. Olyan volt így, az ökle felett a feje, mintha egy darabocska kalácson egy nagy darab kenyér nyugodott volna. A haja barna volt, és egy-egy tincs félreduzzogott belőle. A két szemöldöke fekete és gazdag, s azok alatt úgy pihent megbújva a szeme, mint valami eszterhéj alatt. Feketébb volt a bajusza is a hajánál, de még sarjadzó állapotban. A homloka dombosan feszült, a füléről pedig sziromszájú tölcsér jutott eszembe, s bizonyos voltam abban, hogy az édes-meleg álom ezen a tölcséren keresztül csurog a buksi hordóba.
Különben ruhástól feküdt a pad csóré fedelén. Csizmával a lábán, fekete zsinóros, feszülő harisnyában, háziszőttes ingben és gombolatlan, fekete mellényben. Ujjasa is volt, szürke posztóból és ugyancsak fekete zsinóros, de az a vállára és a derekára vetve lebegett, mint valami kibontott szárny.
Azt is feltetszőnek találtam, hogy a kalapját lefekvés előtt nagy beccsel az ágyra tette. De megnyerő is volt ez a kalap, benne az üdítő muskátlivirággal, amely piros kontyot játszott. Ha lett volna fejem, még én is felpróbáltam volna, így azonban csak a szemlét folytattam zökkenő nélkül. S ha már ott időztem a kalapnál, jobban megügyeltem az ágyat is. Magasra felvetett ágy volt, hat friss illatú párnával, amelyek kettesével egymáson feküdtek, ahogy ágyban illik is az. Én a bokrétás kalappal a középső párnak a tetején ültem; s olyanok lehettünk, mint egy szentjánosbogár valami nagy teknősbéka mellett.
A falak gyenge kék színükben csórén meredeztek. Csupán az ablak felőli bal sarokban lengedezett egy pókháló s benne maga a mester. Alatta szék állott, fenyőfából és festetlenül, s lapos ülőkéjén egy barna agyagkorsó, amely úgy ült ott kecses nyakával és domború hasával, mint valami szolgabíró a járási székhelyen.
Mivel ezeken kívül nemigen volt egyéb látnivaló, tétlenül kezdtem időzni, mint a szélcsendben a kipattant bimbó. Nem is történt sokáig semmi, de később észrevettem, hogy a legény felett hullámzani kezd a levegő, a levegőben pedig szedelődzködnek az árnyak és a fények, majd türelmetlenül gomolyognak, rendeződnek és alakulnak…
S akkor egy leány árnya jelent meg az izzó levegőben.
A bal kezében égő gyertyát tartott, a jobbikkal pedig egy tojást emelt a gyertya lángjához. Hol a láng előtt, hol pedig annak háta mögött forgatta, és úgy figyelte nagy buzgalommal. Egyiket a másik után.
Könnyen kitaláltam, hogy a legény álmában látja, amit én ébren látok.
– Mátyás! – kiáltotta akkor odakünn valaki.
S a következő percben már nyílott a szoba ajtaja, s egy báránybőr sapkás ember a nyílásban megjelent.
Hamar a kalap alá bújtam, nehogy a jövevénynek okot adjak arra a hazugságra, hogy látta a szellemet. Éppen egy lik is volt a kalapon, s azon keresztül jól láttam mindent.
Az ember, aki gyér kalászos bajuszával és bohókás arcával immár jól benne volt az időben, a bal kezével levette Mátyásról az ujjast, a jobbjával pedig jól megmozgatta vállban.
– Dél van, hécskám – hirdette, mint egy nappali őr.
Mátyás felpattant, és olyan zavarodottan nézett az öregre, mintha halottaiból támadt volna fel. De amikor látta, hogy a kalászos gyér bajusz alatt elmosolyodik a száj, egyszerre helyrebillent, és törölgetni kezdte a szemét.
– Hány óra? – kérdezte.
– Tíz lesz.
– Mikor?
– Egy óra múlva.
Így éppen alkalmas lehetett Mátyásnak az idő, mert lassan felállt, s mint aki ráér, jó ropogósan nyújtózott egyet. Aztán megigazgatta a derekán a harisnya korcát, odament a székhez, és a korsót a kezébe vette.
– Tudná-e utánozni Szent Jánost, a keresztelőt? – kérdezte.
– Ha víz van, akkor igen.
Kimentek a ház elé, s ott az öreg töltött Mátyásnak ügyesen. Még törülközőt is halászott elé neki a padból, de amikor zászló módjára szétbontogatta, a legény hunyorogva szólt rá:
– Hát az lepedő, Elek bácsi!
– Ne válogass annyit! – felelte a vénember.
Csakugyan megtette az is a szolgálatot.
– Hát tükre van-é? – zaklatta Mátyás újból.
A tükörre nézve Elek bácsinak már a száján volt a dísztelen felelet, de megtartóztatta magát mégis, mint böjtben a hústól.
– Vedd a kalapodat! – mondta inkább.
Erre bennem is felszikrázott a gondolat, hogy most elveszik az elrejtő kalapot a fejem fölül, s úgy tekintettem széjjel, mint későbbi életem során a megriadt őzek. S ahogy azok is találtak rendszerint sűrű ciheres erdőt, nekem is olyan nagy volt a szerencsém, mert a kalap széle mellett egy nagy sovány bolhát vettem észre. Nem haboztam egy pillanatig sem, hanem bátran és egyenesen a bámészkodó bolhába bújtam.
– Hopp! – ugrott egyet a bolha, és beállt a sorsfordulat.
Vagyis mire párnát ért ismét a lába, már én voltam úr a teste felett. Úr, de nem zsarnok, mint amilyenek gyakran uralkodnak a népek felett, a maguk jól etetett és illatosan fürösztött testében. Bújnának bezzeg egy bolha testébe, és éreznék azt a rettenetes félelmet és sóvárgó éhséget, amit én éreztem rögtön! Mert akkor megtudnák ők is, hogy minő állapot a gyengék és az éhesek bőrében lenni. S meg azt is, hogy magának a testnek is külön hatalma van, melyet a példás szellem nem ront össze, hanem fegyverül használ. Mint ahogy én használtam a magam testének hatalmát, amely elsősorban nagyot ugrásban nyilvánult meg.
Az első nagyot abban a pillantásban ugrottam, amikor Mátyás elemelte fejem fölül a kalapot.
– Híjj, mekkorát szökék egy hatalmas bak bolha! – vett is észre mindjárt.
Hamar bébújtam egy likon, ami a párna fejénél seregben állott, de siettemben is erősen ámultam a Mátyás tudományán, amellyel rögtön felismerte, hogy nemcsak bolha vagyok, hanem abban a fajtában bak is. Egyben a tetszését is nagyon megnyerhettem, mert erősen vizslatott utánam a két szemével.
– Még nem láttál soha bolhát? – sürgette Elek bácsi.
– Ilyent nem – felelte Mátyás.
– Hát ez milyen volt?
– Olyan, amilyent hozományba kap az ember.
Elek bácsi csúfondárosan jegyezte meg:
– Némelyek nagyobb állatot kapnak hozományba. Példának okáért ökröt.
Mátyás elkomolyodott, s csak ennyit felelt:
– Ez kedvesebb.
Azzal megindultak az ajtó felé.
De nagyot tévedtek, ha tán azt gondolták, hogy én tőlük elmaradok. Mert késedelem nélkül utánuk iramodtam, s ha volt serény bolha valaha, akkor én az voltam. Így is csak a túlsó ajtóban értem utol őket, s a legvégső pillanatban. De akkor annyi eszem volt, hogy a Mátyás fémlő csizmájába lehetetlen lesz megkapaszkodnom, s azért az Elek bácsi harisnyás bokájára ugrottam, alig a bakancs fölé. Itt a harisnya gyapjában sertés lábaimmal jól megkapaszkodtam, s minden a legjobban volt.
Szép egyenletesen hintáztam, ahogy az öreg tellegette egymás után a lábát.
A kapun kívül balra fordultak, és szó nélkül mendegéltek felfelé az úton, amely göröngyös volt, s egy kicsit nyirkos. Csupasz és gombolyég fejemet kidugtam egy kicsit a gyapjúszálak közül, hadd lássam a környékező világot is. Itt-ott házak meredeztek, amelyek az én szememben rettentő palotáknak tűntek. Az út két oldalán, s ahol a kertekbe béláttam: egy-egy téli fehér folt még reszketett a napon. Nem tudták szegények, hogy a nap szuronyaitól féljenek-e jobban vagy a patakok éles és folytonos nyisszentéseitől. De a baj engemet sem került el, mert hamarosan úgy kezdtem fázni, hogy a gyapjú mélyébe kellett húzódnom, miáltal a kilátást elvesztettem. Így sem maradtam azonban unalomban, mert a lipinkázáson kívül a két férfi beszéde is megindult, s tanuló szándékkal azt hallgattam. Szűkön használták a szót, s akkor is nagy mesterkedéssel, mint aki fészkében akarja megfogni a madarat.
Legtöbbet a kertről és a házról beszéltek, ahonnét jöttünk. Elek bácsi nem fogyott ki a kérdésekből, de Mátyás csak úgy felelgetett, ahogy egy-egy veréb szokott odarebbenni, ahol a csirkék esznek. Annyit mégis megtudtam, hogy a kert és a ház nem a legény tulajdona, hanem csak bérbe vette egy öregebb és tehetősebb cimborájától, kit a jobb kereset városba csábított. Így már megértettem a gyér berendezkedést és a rendezetlen világot, de ennél tudósabb már nem lettem, mert a barátaim bétértek egy házba.
Amilyen szegényes ház volt, éppen olyan tiszta.
Három embert találtunk a szobában: egy kicsi parázsló férfiút, egy hasas és bajuszban is gazdagabbat, s harmadiknak egy fekete szemű, sovány és igen bátornak látszó öregasszonyt.
Mátyás kezet fogott mindegyikkel, de egy szót sem szólott, hanem leült a padra. Elek bácsi kipótolta azonban, mert nemcsak ünnepélyesen parolázott, hanem mindegyikhez akasztott valami célzatos mondást.
A kicsi parázsló embernek azt mondta:
– No, Mózsi, eddig vagy volt leányod, vagy nem, de ezután nem lesz.
Viszont a hasashoz így szólott:
– Oltóviaszt hoztál-e?
– Hozott Mátyás, ne félj! – felelte a másik.
Ezek mind nevettek, csak a szigorú öregasszony nem, akit Elek bácsi így vigasztalt:
– Ne búsulj, Sári, mert te is rabigába görnyedtél volt egyszer.
Ahogy ez lefolyt, a beszédes öreg is leült a legény mellé, és apró pislantásokkal fürkészett széjjel.
Egy ideig csend volt.
– Hát kicsi Márta hol van? – kérdezte Mátyás.
Sári néni szorosabbra húzta az álla alatt a kendőt, és enyhe ítélettel így szólt:
– Bujdosik előled.
Egyszerre megáradott a szó, mert a három férfiú mind a bujdosót védelmezte. A hasas ember, akit Anti bácsinak neveztek, még a szegény jércéket is felemlegette, akik bizony úgyszintén iszkolnak a kakas elől, amíg lehet.
A nagy beszéd közben én is annyira merészkedtem, hogy kiültem egy gyapjúszálra, miként egy-egy bátor legényke a lehajló fűzfaágról kísérti az Istent. Innét hallgattam a szót, és vizsgáltam a jelenlevőket, s próbáltam rendet teremteni kicsi gömbölyű fejemben. Miután elrendezgettem, amit láttam s amit hallottam, magamban így okoskodtam:
– Ha nem tévedek, itt valami szerelmet akarnak nyélbe ütni, mégpedig Mátyás és egy bizonyos kicsi Márta között. Ez a kicsi Márta nyilván itt lakik, s az a parázsló Mózsi bácsi lehet az apja, mert ő a leginkább házigazdás. Az a sovány és vitézlő vénasszony viszont senki más nem lehet, csak a Mátyás anyja, mert a formájuk erősen összevág. Ez a másik két férfiú pedig, a kalászos bajuszú és a hasas: ezek valami könnyű és kedves hivatalt tölthetnek bé, mert az egyik úgy hordozza magát, mint egy sovány gondviselés, a másik pedig úgy, mint egy kövér gondviselés.
– Eredj, Mátyás – mondta Mózsi bácsi, de olyan hangon, mintha magosabb lett volna mindenkinél.
– Hova menjek? – kérdezte a legény.
– Oda, hogy kicsi Mártát kutasd fel. Az esnék a legjobban neki, ha te kutatnád fel.
Sári néni egy fejjel mindjárt magasabb lett, mert így szólt:
– Mátyás, te nem kutatsz!
A házigazda sem hagyta magát:
– S mért nem, vitéz anyatárs?
A váratlan kinevezésre egy kicsit megingott a vitéz anyatárs, de aztán még tüzesebben jelentette ki:
– Azért, mert Mátyás nem finánc!
Egyszerre nagy nevetés támadt a fináncra, de mielőtt elhullámzott volna, Elek bácsi felállt, és olyan arccal indult kifelé, mintha lenyelte volna mind a három napkeleti bölcset. Tetszett mindenkinek a fordulat, de nekem ugyanvalóst igen, mert kicsi Mártát már régen szerettem volna felkutatni.
Künn az udvaron megmozgatta a bajuszát az öreg, de volt is szimatja igazi, mert egyenesen a csűrbe ment, s hát kicsi Márta ott üldögél, egy szekér nyújtórúdjának a végén. Színes ünnepi ruhájában olyan volt egyedül, mint egy egész virágcsokor. A kezében egy csepp zsebkendőt szorongatott, a haja aranyba játszott s két ágra béfonva lengedezett, s a két ág végén fehér selyemszalagból szárnyak voltak, s azok örömükben ingadoztak.
Két nagy szemét, mint két tavaszi kék színű és kerek világot, csodálkozva ráemelte Elek bácsira, és úgy tudott nézni, hogy örömömben én is átalugrottam az egyik lábról a másikra.
Mint a bimbó, minek még csak alig látszik a pirossa, olyan fiatal volt.
– Hát te mit csinálsz itt? – kérdezte Elek bácsi.
– Búsulok – felelte kicsi Márta.
– S aztán mért búsulsz?
– Nem tudom.
Elmosolyodott, mintha mégis tudná: s csak nézett olyan tág szemekkel, mint amikor kivirrad. Elek bácsi sem hunyta be az ő huncut látóját, hanem jó étvággyal legelészett a sarjún, de a pillantása már nem volt véreresztő egyenes, hanem csak amolyan kacskaringós, mint az öreg kosnak a szarva.
– Felvegyelek-e az ölembe? – kérdezte kis idő múlva.
– Jaj, nem! – mondta kicsi Márta, és felugrott a rúdról, hogy ő akármit megcsinál inkább. Erre az öreg kézen fogta, és bévezette a szobába. Ahogy beléptek, senki sem szólt semmit, csak gyönyörködéssel nézték a fontos csemetét. Elek bácsi egyenesen odavitte Mátyáshoz, aki ültéből felnézett rá, és azt mondta:
– Szerusz!
– Mehetünk! – indított erre Anti bácsi is, a hasas.
Mintha kürt harsant volna fel, minek a hangjára száguldani kell a háborúba, kicsi Márta úgy az apja nyakába esett. Mátyás azonban fogta a kezét, és nem hagyta hosszúra az apa szorongatását. Elöl a két fiatal ment, utánuk Elek és Antal. S így éppen a szakaszvezető asszony és a parázsló kicsi házigazda maradt otthon, mintha azt játszották volna mindnyájan, hogy lám, melyiket találjuk élve, amikor visszatérünk.
Alig akart vége szakadni a hosszú útnak, amelynek minden lépésre kisebb-nagyobb csecse volt, de kemény! Végre mégis, közel a templomhoz, rámentek egy nagy kőházra, minek az ablaka előtt fenyőfák állottak őrt még fényes nappal is. Végigdöngettek egy hosszú tornácon, majd ahol a tornác meghasasodott, egy üveges ajtó előtt megálltak. Anti bácsi lépett előre, mert a kövér mindig inkább hordozza a szerencsét. Kopogtatott, s azzal bényitott az üveges ajtón, s a többiek sem maradtak el tőle.
Nagy és uras szoba volt, amit láthattunk. Az ablak mellett íróasztal, rajta számtalan penna és ceruza; és egy feszület, de az nagy. Az egyik falon három kövér és egy sovány papnak a képe csüngött, a másik falon pedig öt nagy falióra egysorjában, s tikk-takkozva kergette egymást.
Egyebet is szerettem volna megnézegetni, de attól elütött a pap, mert egy másik szobából egyszerre odatermett, ahol mi voltunk. Az emberek szépen köszöntek neki, de nem is lehetett rossz ember, mert ő is szépen fogadta.
Közepes termetű ember volt, nem a legeslegsoványabb, de sápadt színű és ragyás.
– Gyónni nem szükséges? – kérdezte a fiataloktól.
– A tegnap gyóntunk! – védekezett Mátyás.
– S azóta nincs legalább egy petty?
– Én nem pettyeztem.
Kicsi Márta lesütött szemmel hallgatta, hogy milyen darabosan beszélnek ezek a férfiak. A pap nem is háborgatta őt, hanem szelíd örömmel nézte, mint a jó pásztor a bárányt, mielőtt kicsapná a legelőre. Aztán a kezébe ragadott egy könyvet, és kieresztette az embereket az üveges ajtón. Amíg egészen az oltárig nem értek, meg sem tudtak szusszanni, olyan igazságosan vitte őket. Itt azt mondotta, hogy álljanak fel, ahogy kell, maga pedig bésietett a sekrestyébe. Mátyás és kicsi Márta egészen az oltárlépcső alá álltak, Elek bácsi Mátyás mögé félszántúlag, s Anti bácsi ugyanúgy másik felől.
Ahogy így álltak, s különösen, hogy egyet sem szóltak, egy kurta szárú vaskapocs alakját mutatták, melynek a két szára már kihűlőben volt, de a közepe éppen javában izzott.
Nem kellett sokat várni, mert fehér köntösében egyszeriben megjelent a pap, és hozzákezdett, hogy a vaskapocs közepét ellássa az Anyaszentegyház védjegyével. Amikor a Mátyás és a kicsi Márta két jobbját összefűzte, és mondatta velük az esküt, akkor magamban én is hűséget fogadtam a fiatal párnak. S a fogadalom után mindjárt cselekedtem is, mert az Elek bácsi bokájáról leugrottam, aztán fel a szőnyegen a második lépcsőfokra, s ott a Mátyás térdeplő lábára szépen és tiszta nagy szándékkal megérkeztem. Úgy helyezkedtem el a harisnyáján, hogy a csizma szárához is közel legyek, ha netalán valami veszedelem jönne, ami elől elbújni tanácsos.
Az esketés után ismét a papi irodára vezetett az út, mert ott egy nagy könyvbe bé kellett írni, hogy micsoda dolog történt és kikkel. Ahogy ez is megvolt, Elek bácsi tréfásan megkérdezte:
– Fizetni ugye nem kell?
A papnak nyújtózott egyet a füle, de az ő eszét is eljegyezték volt már a hegyek és a házbéli csalafinta utak.
– Holnap talán nem kellett volna – felelte, majd amikor kérdőleg néztek rá a tisztelő hívek, nagy komolyan utána tette: – Mert éppen ma este akartam kitalálni azt a találmányt, hogy a papok levegőből éljenek.
Ebből nevetés származott, és a Mátyás zsebéből pénz a papnak. Így már paradicsomi volt az állapot, mert mindenki azt hitte, hogy ő járt a legjobban. Jöhettek hát a kövér és szívélyes jókívánalmak, majd ismét az út hazafelé, melyet én a hideg miatt a csizmaszárban töltöttem. Az éhség és a szakadatlan figyelem el is szenderített volt hazáig, de a kapucsattanásra felriadtam, és megint figyelő helyzetet vettem.
Mózsi bácsi ott ült a ház előtt egy kövön, a tíz ujjával abroncsot fonva a feje köré.
– Mi baj, Mózsi? – kérdezte Elek bácsi.
– Volna, de még sincs – felelte az öreg, és könnyes szemmel nézte a lányát, aki ismét a nyakába repült, mint a szép színű madár a száradó ágra. S nem tudom, hogy hirtelen mi történhetett azzal a szótlan és komoly Mátyással, de egyszerre odaugrott, a kettőt együtt az ölébe kapta, s mire jóformán észrevették volna, már bent a szoba közepén tette le őket. Sári néni éppen a kályha mellett állott, hátrakötött kendővel, mint valami nagy főző menyecske.
– Nono, nehogy belétedd a fazékba őket! – mondta.
Mindnyájan örvendeztek a kedves erőmutatványnak, különösen amikor meglátták, hogy az asztal már terítve várja őket. Nem is kellett egyiket sem ölben vinni a tányér mellé, mert rövid percek múlva már ültek, mint a parancsolat. Fenn az asztalbütünél együtt virított Mátyás és kicsi Márta, olyan szorosan, hogy aki hozzájuk értette volna az ujját, a szerelmi villamosság rögtön agyonsújtotta volna.
Már nyugodni készült a nap, de még ott ültek az asztalnál.
Nagyot változott azonban dél óta a világ, mert a kicsi házigazdából kapitányt csinált az ital, s olyan hatalmat adott neki, hogy a vitéz anyatárs leeresztett konttyal engedelmeskedett minden szavára. Elek bácsinak is úgy kinyílott lassan a pajkossága, mint a tavirózsa, melynek levelein nyilas királyfiak kergetik a meztelen tündéreket. A másik öreg gazda bajusza alól nótával árasztotta teli a házat, és a világon senkivel sem törődött, csak éppen a bozótjában levő madarat etette és itatta. Ekkora zenebonában a fiatalok is úgy egymásnak hevültek, hogy Mátyásban pattogott a tűz, mint a jóféle kályhában; kicsi Márta pedig bársonyos szemmel és remegve lapult, akár a kis cica szokott a csodálatos és hatalmas bakmacska előtt.
Magam is szívesen táncoltam volna a világ fején, de én se nem ettem, se nem ittam, sem pedig párom nem volt. Nem baj, gondoltam magamban, ilyen a szolga sorsa: amikor a gazdák mulatnak, ő éhesen és árván őrködik a világ felett! No de aztán, amikor mások békességben és szerelemben elnyugszanak, s a nap, a hold és a csillagok minden szolga helyett kiállanak őrködni: akkor megbújik előtte is a föld, és szőnyegek gyanánt az utakra fekszik neki a csend.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatokban töltöttem az időt, amíg eljött az alkonyat. De akkor, éppen lámpagyújtás előtt, Mátyás odasúgta kicsi Mártának:
– Gyere, szökjünk el haza!
– De aztán mit gondolnak?
– Észre sem veszik.
– Ugye, nem?
– Nem hát.
– Akkor nem bánom.
Néhány perc múlva már künn voltak az udvaron. Egy cseppet megálltak. Úgy tetszettek nekem a szürkületben, ahogy így szorosan együtt voltak, mintha a Mátyás oldalából egy kövér és óriási virágszál hajtott volna ki.
– Az ölemben szeretnélek hazavinni – mondta Mátyás.
– Olyan messze?
– Hát messzebbre!
Mégis megindultak, ki-ki a maga lábán, csak éppen én a másén. De olyan izgalomban voltam, hogy a hideget nem is éreztem, csak a fülemet hegyeztem. Kicsi Mártának Mátyáson függött folyton a szeme, de Mátyás is mindjárt-mindjárt rátekintett, hogy megvan-e még.
Így mentek szótalanul.
Amikor a szőke vízen haladtak által, egy régi fedeles hídon, már egészen este volt. A föld duzzadott, mint az érésben levő sajt; a fákon rügy pattogott, mint a feszülő kebel felett a gomb. A csillagok is egymás után siettek a helyükre, mert érkezőben volt már a szigorú tanítónő, a telehold.
Aztán mi is megérkeztünk az egyedülvaló, kicsi házba.
Ahogy átlibbent Márta a küszöbön, s utánadöccent Mátyás is velem, már éreztem az otthon nyugalmát és a jó meleg ágyat. Egyszerre elérzékenyedtem a boldogságtól, de aztán a gyötrelmes éhség eszembe juttatta, hogy én ma éjszaka mégiscsak a vérét fogom szípni azoknak, akiket oly igazán szeretek!
Sírtam bánatomban.
Kicsi Márta örömében sírt.
Csak Mátyás volt egyedül példakép, mert ő felölelte egyszerre mind a hat párnát, és a padra dobta.
– Mit csinálsz? – kérdezte lelkendezve Márta.
– Ágyat vetek.
– Nem lehetne inkább beszélgetni?
– Hát hogyne! Az angyalok nyelvin értsz-e?
Értett, mert nem felelt semmit, hanem csendesen a Kos jegyébe fordult, miként a többi bolygók a világban.
Március huszonegyedike volt.
Először Mátyás szenderedett el. Úgy pihent boldog elereszkedéssel, mint a táltos paripa, aki annyi sok akadályon áttörve, megérkezett az öröm várába, ahol a legkisebbik királyleánytól megkapta a cukrot. Márta büszkén és bizsergő félelemmel simogatta, majd átölelte a nyakát, és odabújva ő is elaludt.
De akkor éjfél volt már…
A fáradságos nap és az éjjeli dús lakoma után én is idejét láttam, hogy megbújjak kettőjük közé. Nem kellett ringatni, mert a nyugodt lélek hamar álmot talál: én pedig igazán kíméletesen csíptem őket, s kíméletesen is csak akkor, amikor szerelmi bódulatukban észre sem vehették.
Mégis én voltam az első, aki talpon voltam.
Éppen hasadozott a hajnal, de még nehezen pótolta a holdat, amely a ház túlsó oldalához kerülve hazament. Friss volt a fejem, a látásom nagyszerű, és a hasam is vidáman emlékezett a tegnapi laposságára. Vigyázkodva kisétáltam rejtőző helyemből, bejártam a hegyeket és völgyeket, s végre megállapodtam a takaró legmagasabb csúcsán. Ismét gyönyörködve néztem szerelmesen aluvó két gazdámat, majd elgondolkoztam a sorsomon. Minden a legjobban lett volna, csakhogy édesded szerelmeseket látva, engemet is nagy sóvárgás fogott el, hogy szintén párosodjam. Ez könnyű is lett volna, ha találhattam volna egy tetszetős és megfelelő nőstény bolhát, de az ágy egész birodalmában egyedül voltam ebből a fajtából. Hirtelen az jutott eszembe, hogy nekiindulok, és addig meg sem állok, amíg vándorlásomban és egyre-másra való ugrálásokban párosodó erőmet el nem fogyasztom.
Így következett bé egy újabb nagy fordulat az életemben.
Mert ahogy bohókásan és vigyázatlanul a bal saroknál haladtam volna felfelé a falon, egyszerre azt vettem észre, hogy beléugrottam a pókhálóba. Csak alig mozdult meg a háló, de ez elég volt arra, hogy a mester rögtön felébredjen. Hat rettenetes szeme volt neki, és abban a pillanatban mind a hatot rám szegezte. Éreztem, hogy egyet sem tudok mozdulni, s nem is tudtam. Hosszú és borzasztó pillanatok múltak így el, de ez még semmi sem volt ahhoz a pillanathoz képest, mint amikor észrevettem, hogy a rettenetes mester elindul felém. Először csak az állkapcsán levő két karját nyújtotta előre, de aztán rögtön bé is görbítette, és úgy tartotta, mint két vasmacskát. Utána mindjárt előretette a két első lábát, s láttam, hogy már a másik hat is mozdul.
De amikor legnagyobb a baj, akkor legéberebb a szellem.
– Hiszen csak a testemet ölheti meg! – villant meg az áldott gondolat.
Most már nyugodt voltam, és a hősi áldozatra kész. Megvártam, hogy tegye csak rám a két ölő karját, de mielőtt a keze bütykéből a mérget is rám eresztette volna, én egy villanással helyet cseréltem.
Vagyis átbújtam a pókba.
Hát azt nem lehet elmondani, milyen különös volt!
A potrohámban nyilallást éreztem, hosszú, nyeles nyakam megremegett, a lábaim megrándultak, és a hat szemem hatfelé káprázott. De mindez csak addig tartott, amíg fuvintó szellő tovafut. Mert aztán egyszerre minden rendbe jött, és úgy éreztem magamat, mintha pók lettem volna akkor is, amikor bolha voltam.
Sőt, ha már ott volt a zsákmány, azt sem vesztegettem el, hanem szégyen nélkül megettem saját elhagyott testemet. Utána béjártam a hálót, mint valami király a várát. Tölcsérszerű háló volt és hiba nélküli. Mintha arra is emlékeztem volna, hogy miképpen szőttem. Lementem a háló fenekére, ott megvizsgáltam az állkapcson levő tapogatóimat, a lábaimon levő szövőkarmokat és meg az összes mirigyeimet, amelyek hol mérget, hol nyálat, hol pedig a fonáshoz szükséges matériát tartalmazták.
Amikor láttam, hogy mily sokféle hasznos és szükséges szerszámmal fel vagyok szerelve, egyszerre kérkedő boldogság fogott el, mint a megajándékozott gyermeket. S bár egy példás pók számára semmi sem tanácsosabb, mint csendesen és okosan a hálóban maradni, engemet annyira elragadott az öröm, hogy mindjárt játszani kezdtem. Azt a négy csévét, amibe lent a potrohám alapján a fonómirigyeim torkollottak, gyorsan munkára felajzottam. Aztán ereszkedni kezdtem lefelé, de olyan merészen, hogy mutatványnak is beillett volna. Közben elkezdettem a hintázást is, először csak kicsiben, de aztán nagyobb s mind nagyobb lengésekkel. Ezt nem egészen játékból csináltam, hanem azért is, hogy a falat elérhessem, mert olyan volt a célom, hogy el akartam érni. Amikor ez sikerült, a fonal számára kikötőt csináltam a falon, majd gyalogosan tovább mentem az ablak felé. Nem mulasztottam el, hogy a fali utam alatt is fonalat hagyjak magam után, mert úgy gondolkoztam, hogy így tévelygés nem lesz, amikor majd a váramba akarok visszatérni. Egy jó szakasz után ismét a levegőbe lendültem, majd újra kikötő következett.
Baj nélkül és okosan érkeztem el az ablakig, s a kitörött üveg helyén, ahol kezdetben is béjöttem volt, szépen kikerültem a nagyvilág csarnokába. Itt leereszkedtem egészen az ablakpárkányra, és gyönyörködéssel néztem a párás tavaszi reggelt, amelyben lomhán feszengett a föld, s amelyben a felbukkanó nap csintalanul lövögette sugaraival a nyíló rügyeket. Jó lett volna sokáig nézegetni ezt a fiatal reggelt, és a végén valami okosat tanulni tőle, de nemsokára lépéseket hallottam. Csak annyi időm volt, hogy hamar a sarokba szaladjak és ott összegömbölyödjem, mert máris ott állott az ablak előtt egy óriási fekete asszony. Nemcsak hat szemmel, hanem kettővel is felismertem volna, hogy az óriási feketében Sári nénit tisztelhetem, vagyis a Mátyás özvegy édesanyját. De tiszteltem is úgy, hogy a lehető legjobban összezsugorodtam, mintha nem is pók volnék, hanem csak egy szem bors, amely töretlenül hirdeti a csípős világot.
Sári néni békémlelt az ablakon, de amikor látta, hogy az én két gazdám még javában aluszik, akkor visszább húzódott és a kapu felé nézett. Hirtelen azt gondoltam, hogy búcsúzhatom tőle, de nem úgy lett. Távozás helyett újra megkémlelte a nászaluvókat, majd hozzálátott, hogy letelepedjék. Volt egy kék színű kantáros fazék a kezében, azt letette szépen a fal tövében a földre. Csíkos takaróruhában is hozott valamit jó duzzadtan, azt is a fazék mellé tette. Aztán megjárta magát a kertecskében, itt-ott felpiszkálta a földet, de a fákat sem hagyta nézetlenül. Innét visszajött újból a házhoz, s annak a falát és környékét vizsgálta felül. Éppen a hátsó bütünél vizslatott, amikor ismét lépéseket lehetett hallani. Erre a fal mögé húzódott gyorsan, én pedig újra magamba.
Az új lépegetőről is mindjárt láttam, hogy az Mózsi bácsi, vagyis a kicsi Márta özvegy édesapja. Őt jobban szerettem, mint az óriási fekete asszonyt, s úgy tetszett, hogy a kémlelést is kedvesebben végzi. Nem vette észre tüstént, hogy az ablak alatt egy fazék és egy csomag fekszik, de amikor megpillantotta, akkor egy cseppet sem habozott, hanem egyenesen és két kézzel indult feléje. De nem volt rest Sári néni sem, mert egyszerre előbukkant a fal mögül.
– Nem hagy annak békét! – mondta, mint egy királyné, kinek az országához akarnak nyúlni.
Mózsi bácsi megrezdült a hirtelen szóra, de aztán barátságos méltósággal felelte:
– Nem tudtam, hogy az ablak alatt tartja az aranyait.
– Hát maga hol tartja?
– Ha fiatalabb volna, megmondanám.
Sári néni olyan lett egyszerre, mint a puska: csak el kellett volna keccenteni, s már süvített volna a két szeme, mint a golyó. Nem is tudott a mérgéhez méltót szólni hamarjában, hanem felkapta a fazekat és a csomagot, s megindult.
Az öreg éppen akkor ereszkedett le egy nagy tőkére, ami a ház előtt feküdt.
– Hát azt hova indította? – szólt utána baráti hangon.
Az asszony megállt, és azt mondta:
– Annyi eszem nekem is van, hogy a maga leányát ne etessem az én ételemmel.
Mózsi bácsi tette magát.
– Hát hol van az én leányom?
– Ő a patyolat ágyban, s a nap az égen.
Az öregnek valami érdemes dolog juthatott eszébe, mert erősen kezdett nevetni.
– Jöjjön, mondok valamit – szólott.
Addig kérlelte szépen és mókásan, amíg Sári néni csakugyan melléje ült. De a fazekat és a csomagot nem eresztette volna semmiért.
– No, mit akar mondani? – kérdezte megenyhülve.
– Én azt, hogy régen milyen másképpen volt. Például abban az időben, amikor maga ment volt férjhez. Hej, Istenem: be megváltozott a világ!
– S hát ezt mire nézve mondja?
– Én a maga hirdetményére nézve, hogy a nászmenyecske a patyolat ágyban, s a nap az égen.
Sári néni gyanakodva keményedett meg:
– Tán nem igaz?!
– Most tiszta igaz és valóság, de az anyatárs nászidejében éppen megfordítva volt. Vagyis más szóval a nap volt a patyolat ágyban, s a menyecske az égen.
– S ezzel mit akar ismét mondani az apatárs?
Mózsi bácsi huncutkodva felelte:
– Én azt, hogy meg lehessen érteni: hej, milyen régen is volt, messze bé az ántivilágban, amikor maga nászkodott!
Az öregasszonyt újból el lehetett volna keccenteni, de azért most nem futamodott meg a kapu felé.
– Az ilyen beszéd nem méltó a feleletre – mondta, majd a fazekat és a csomagot letette a földre, s maga ismét az ablakhoz lopózkodott. Mintha csak erre várt volna az öreg is, tüstént kifödte a kék fazekat, s hát párolgó tejeskávé van benne. Egy pillanatig sem habozott, hanem a szájához emelte s addig itta, amíg tartott belőle. Éppen a száját törölte, amikor visszanézett az anyatárs.
– Maga mit csinál? – kérdezte szigorúan.
– Ez a kávé méltó volt arra, hogy megigyam – mondta az öreg.
Sári néni felemelte a fazekat, és olyan hegyesen nézte, hogy szinte kilikadt két helyen a feneke. Amikor már eleget nézte, s a kávé mégsem jött vissza belé, akkor Mózsi bácsit vette tűz alá.
– Melyik fekszik kívül az ágyban? – kérdezte az öreg, mire az asszony nagy megrovással és csodálkozással felelte:
– Né, még társalog is!
Nem lehetett semmiképpen ellenséget fogni az öreg Mózesben, mert feleselés helyett a takaróruhát kezdte bontogatni.
– Hát azzal is mit akar?
– Én társalogni.
Már egy szép csirkecomb a kezében volt, s bátran belé is harapott. Az asszony minden pillanatban azon volt, hogy sóbálvánnyá változzék át, de Mózsi bácsi az első után a második darabot is kézhez vette.
– Szívesen látom, anyatárs! – mondta kedvesen, majd amikor egészen jóllakott, illedelmesen megköszönte a reggeli ebédet, és elindult a kapu felé.
– Holnap is ilyenkor jövök – fordult vissza, majd eltűnt.
Sári néni egy ideig nézte a nyomát, de azután az egyik csirkecsontot a kezébe vette, leguggolt a bejáró út közepére, ott háromszor megfordult maga körül, s utána a csontot átaldobta a vállán. Amikor ezzel megvolt, vette a fazekat, s a maradék kávét a bal tenyerébe töltötte, és odament az ajtóhoz, minek a fájára rákente a folyadékot.
Azután összeszedelőzködött, és lassan kiment a kapun.
Igaz, hogy nagy figyelemmel és kíváncsisággal láttam és hallgattam mindent, de azért már éppen ideje volt, hogy magamra maradjak. A gémberítő kuporgásból is elég volt már, s azonkívül fagyasztani kezdte gyenge testrészeimet a reggeli hideg is. Különösen a hosszú lábaim sínylették meg a kemény időt, mert olyan merevséget kaptak, hogy egy kis vigyázatlansággal eltörhetett volna könnyen akármelyik. Én azonban elég ügyes voltam, és épségben kerültem vissza a kitörött ablakon. Bent az első kikötőnél pihenőt tartottam, s enyhültem is sokat a puhább levegőn. A pihenő után nagy vigyázattal ismét megindultam, s bár a játszadozás most nem fogott úgy, mint jövet, a fonalam útján mégis elég vidáman érkeztem a hálómba vissza.
De sohasem hittem volna, hogy milyen nagy eseményre fogok visszatérni.
Az történt ugyanis, hogy amint bébújtam a háló fenekén és körültekintettem, hirtelen egy idegen pókot pillantottam meg a váramban. Fent, a háló tetején állott, és nagyban szorgoskodott valamiben. Én sem gondolkoztam sokáig, hanem elindultam egyenesen feléje. Csak akkor fordult szembe velem, amikor már egészen közel voltam hozzá.
– Ki vagy te, és mit csinálsz? – kérdeztem tőle.
Barátságosan nézett reám és felelte:
– Hurokkötő vagyok, és hurkot kötök.
– S miért kötöd éppen nálam azt a hurkot?
– Azért, mert a fonalad szagáról megéreztem, hogy itt nekem is helyem lesz.
Csodálkozva néztem rá, de azt mindjárt láttam, hogy nem akar rosszat. Ő is nézett engem, de nem csodálkozással, hanem jól mutatkozó örömmel.
– Légy a feleségem! – mondta ki végre.
Mózsi bácsitól már én is tanultam valamit, s így feleltem a kérőnek:
– Csak ennyi az egész?
Nem értette meg a tréfát.
– Ha szépen nem jössz, akkor tudok én más is lenni! – mondta.
A fenyegető hangra én is puzduri lettem, mert a gyenge testemet elöntötte a szellem hősi lángja.
– Takarodj innen, hurkos gazember! – kiáltottam reá.
Rögtön láttam, hogy eltaláltam a szót, mert visszahőkölt. Gyávaságában kotyogni kezdett a hat szeme is tüstént.
Egy ideig hagytam, hogy reszkesse ki a tanulságot, de aztán megkönyörültem rajta, és azt mondtam:
– Ne csodálkozzál, hogy az én házamban én parancsolok, hanem viseld úgy magad, hogy én se csodálkozzam rajtad.
– Bocsáss meg, de nagyon fel voltam gerjedve – felelte Hurokkötő.
– S miért voltál olyan nagyon felgerjedve?
– Azért, mert a tél óta özvegyi sorsban élek.
Gondoltam, most megtudhatok valamit a pókok általános és eme házbéli életéről, s kérdezősködni kezdtem:
– Hát olyan ritka ebben a házban a pók?
– Nem ritka, de más baj van.
– Beszélj azokról!
Hurokkötő reám függesztette a szemeit, és azt mondta:
– Lett volna vagy három keresztespók, akik szívesen hozzám jöttek volna, de amint te is jól tudod, azok a fejemet vették volna kegyetlen féltékenységükben. Igaz, hogy találtam másfajtát is több ízben, de nekem egyik sem kellett. Mert azok a földbeszövők például mogorvák és alattomosak, az ugró pókok gyalázatos családapák, a gyors futók minden sarokban szeretőt tartanak, a keszeg pókokat pedig mindenki kacagja, mivel azok nem előrefutnak, hanem oldalt. Te mint csőszövő mester s annak a fajtának is valóságos gyöngye, annyira megtetszettél nekem, hogy még a fejemet is adnám érted. Ennél többet nem is mondhatok.
Most már egészen biztos voltam, hogy a kegy és a hatalom egyformán nálam van, s jónak láttam, ha annak megfelelően viselem magamat.
– Maradj csendben és nyugalomban – adtam meg a feleletet –, mert én most lemegyek a háló fenekére, és ott gondolkozni fogok a szándékom felől.
Azzal le is mentem szépen, és úgy tettem, mintha gondolatokba volnék merülve. Az igaz, hogy gondolkoztam is, de nem annyira a házassági szándékomról, mint egyébről. A kedvem egyáltalában nem hiányzott volna az élvezethez, de akármekkora volt is a testnek a kívánsága, én minden akaratommal a magam igazi útján akartam maradni. Vagyis a szolgálatba szegődött, az őrködő és a gondviselő szellemnek az útján! Ha pedig ez volt az én törhetetlen akaratom, akkor jól meg kellett gondolnom, hogy vajon a házasság és a családalapítás nem lesz-e az én életemen is hurok, amiképpen a hálómon is volt már egy!
– Vigyázz! – hangzott a szó, mint hajdan a Paradicsomban.
És mintha nem is nekem hangzott volna, hanem két szerelmes gazdámnak: azok egyszerre felébredtek, és lobogó örömükben, hogy újra megtalálták egymást, szép szerelmesen gyüngyölődni kezdtek.
Egy ideig néztem őket, de aztán a példa elvette az eszemet: odamentem egyenesen Hurokkötőhöz, és azt mondtam:
– Ragadd meg te is a percet, mert elmúlhat az életünkből!
Ettől a perctől kezdve valóságos páromnak mondhattam Hurokkötőt.
Nagyon szépen indult az életünk, a szerelmünk is tiszta és háborítatlan volt. Szegény Hurokkötőre nem is mondhatnék soha rosszat, mert mindent megtett az én örömömért és jó életemért, amit csak megtehetett. Igaz, hogy hálót nem tudott szőni, sem a meglévőt szükség esetén kijavítani, de a hurkot, azt mindegyre és szorgalmasan kötötte, ha kellett, ha nem. S a táplálkozás dolgában sem lehet panaszom, mert ha akadt néha valami zsákmány, azt nálam nélkül nem kezdette meg, és a legjobb falatokat mindig nekem juttatta. Bennem azonban mégsem volt zavartalan az öröm, mert néha bizonyos voltam abban, hogy nem kellett volna házasságot kötnöm. Különösen két dolog bántott. Az egyik az volt, hogy Hurokkötő nagy bizalmát és odaadását nem tudtam hasonlóképpen viszonozni, mert sem a származásomról, sem a céljaimról soha nem beszéltem neki. Ezt ő észre is vette, mert egyszer így szólt:
– Én úgy látom, hogy te nem vagy boldog.
– Hát hogyne lennék! – mondtam neki.
– Nem lehetsz, mert folyton keresed a magányt.
– Ilyenkor gondolkozom.
– Igen, és nem szólsz a gondolataidról.
Annyira igaza volt, hogy nem is tudtam felelni neki. Sőt a bánat újult erővel sajdult fel bennem, mert eszembe jutott a másik dolog, ami a legjobban bántott. Ez pedig az volt, hogy a szerelem és a családi béke kedvéért elhanyagoltam a szolgálatot. Annyira égetett emiatt a szégyen, hogy már nem bírtam tovább, hanem sírni kezdtem.
– Ejnye, hát mi bajod van? – kérdezte Hurokkötő.
Gondoltam, most itt van az alkalom, hogy segítsek valamit az életemen: ha nem is másképpen, de hazugság árán.
– Néha szeretnék világot látni – mondtam neki.
– Hát eredj, drágám! – felelte kedvesen Hurokkötő. – Tőlem eddig is mehettél volna. Majd én itthon ülök és vigyázok a házra.
Egy kicsit felvidultam, hogy ilyen engedékenyen beszélt, s mindjárt tettem is egy kirándulást az ablakon keresztül. Volt a ház hátulsó bütüjénél egy kicsi műhely-szoba, s Mátyást abban találtam, amint fütyörészve fúrt-faragott. Kicsi Márta sem volt messze tőle, mert a kertecskében szorgosan veteményezett, aminek ideje is volt éppen. Amikor láttam, hogy munkás jó kedvben töltik az időt, s igen azt is, hogy a ház környéke tisztán és rendesen nevet, mint egy készülő kicsi paradicsomkert, akkor én is elfelejtettem minden bánatomat, és olyan örömben érkeztem haza, hogy Hurokkötő magához ölelt, és így szólt:
– Te drága Csőszövő, hol cseréltek ki téged?
– Én mindig ilyen vagyok, ha világot láthatok – feleltem neki, s abban a pillanatban éreztem, hogy nem is tudnék ilyen édesen hazudni, ha nőstény nem volnék. Most azonban nem bántott egy szikrát sem a hazugság, mert a kötelességem teljesítését mindennél előbbrevalónak tartottam.
– Holnap nagyobb útra fogok menni – mondtam.
Mivel ebbe is szívesen beléegyezett Hurokkötő, másnap korán talpon voltam, hogy őrködni tudjak. Azt szerettem volna, ha valamelyik gazdámmal messze elmehetnék, de bizony hiába várakoztam, mert Mátyás ismét csak ezermesterkedett, a felesége pedig a ház körül forgolódott.
– Így nem fogsz világot látni – mondta Hurokkötő.
– Bolondul nem indulhatok neki – feleltem.
Abban a pillanatban megkondult a harang, s én felkaptam a fejemet, mert éreztem, hogy erre a jelre valami velem is történni fog. S csakugyan történt is, mert kicsi Márta nemsokára béjött a szobába, és a karos padból kirakta a Mátyás ünnepi ruháját.
– Ég veled, s vigyázz a házra! – mondtam Hurokkötőnek, és boldogan elindultam.
Hintó gyanánt és őrködő helyül ismét a kalapot választottam, mint bolha koromban legelőször. Helyesebben nem is cselekedhettem volna, mert egy darab idő múlva már a Mátyás fején volt a kalap, én pedig a kalap pántlikáján, a csokra közül figyeltem a világot. Nagyon ünnepélyesen ment Mátyás, balján kicsi Mártával, aki ugyancsak ünneplőben illegette magát. Mások is sokan mentek, és szintén kiöltözve.
Könnyű volt látni, hogy vasárnap van.
Bent a templomban, amikor béült Mátyás a padba, a kalapját maga elé tette, csokrával az oltár felé. Mindent jól láthattam, olyan kedvező volt így a helyzet. Igazán megindulva és ájtatosan néztem a két kicsi oltárt, s még inkább a nagyot, amely aranyos díszítésű volt, két kövér angyalocskával és a feje felett egy öreg ösztövér szentnek a képével. Olyan készségben voltam minden jóra és örömben a sorsomat illetőleg, hogy amikor megláttam szép kurta csipkés ingében a papot, egyszerre az a vágyam támadt, hogy bár szőhetnék én neki a magam fonalából egy olyan inget! De ha én nem is szőhettem mindjárt, annál inkább szőtt ő szorongató inget az én számomra. Ezt a prédikációjával idézte elé, amelyben Lukács evangéliumának azt a részét magyarázta, ahol Jézus Krisztus kiűzte volt egy bizonyos emberből a néma ördögöt.
– „Minden ország, amely maga ellen meghasonlik, elpusztul; és amely ház magával ellenkezik, megromol” – ismételte mindegyre az evangélista egyenes tanítását. Kezdte és végezte, s folyton csak ezt magyarázta, mintha százszor is meg akarta volna értetni velem, hogy igenis: te szellem, kit az Isten alázatosságra és útmutató szolgálatra küldött közénk, a házasságoddal és némely cselekedeteddel meghasonlottál magad ellen, s így el fogsz pusztulni!
Annyira ijedtemet vette, hogy visszahúzódtam a kalap csokrába, és még ott is reszkettem a félelemtől. Jól tudtam, hogy most már nemcsak a testem felett süvít az evangélista, hanem a lényegem felett készíti az ítéletet.
Mi lesz veled, szerencsétlen? – sírtam fel magamban.
Már alig vártam, hogy hazavigyen Mátyás a kalapban, mert a megtérést haladéktalanul végbe akartam vinni.
– El kell válnunk, de tüstént! – mondtam otthon Hurokkötőnek.
– Miért? – kérdezte tőlem megütközve.
– Azért, hogy el kell.
– De mégis!
Inkább sírni kezdtem ismét, mint hogy megmondjam az igazságot. Mert a testemet, amit gyarló földi lénytől kaptam, odaadhattam egy jóakaró és szükségben levő társnak, de szellem-mivoltomat nem árulhattam el, mivel arról csupán az örök Mindenhatónak tartoztam számadással.
– Látod, a tekergés nem vezet jóra – mondta sajnálkozással Hurokkötő, mire én csak annyit szóltam, hogy most elég legyen az oktatásból, és hagyjon magamra. Szó nélkül megtette, s én a nagy meghasonlásban hamarosan úgy elaludtam, hogy csak estefelé ébredtem fel. De nem úgy, mint máskor. Furcsa érzéseim voltak, és a potrohámban bizsergés futkosott.
S nemsokára három pete-gyermeket hoztam a világra.
Nagyon csodálkoztam, hogy mi történt velem, de a szégyenemnél sokkal nagyobb volt a boldogságom. Csak éppen időm és figyelmem nem volt arra, hogy átaladjam magam az örömnek, mert minden gondolatommal az újszülöttekre kellett vigyáznom, akik a háló résein könnyen lepotyoghattak volna a földre. Egy ideig nem is mutatkozott semmi nagyobb baj, de aztán inogni kezdett a háló. Ijedten néztem körül, s hát a hálót Hurokkötő rengeti, aki hanyatt-homlok közeledik felém.
– Lassabban járj! – kiáltottam feléje, ahogy csak tudtam.
Szót fogadott, és nem idézett elő semmi bajt.
– Látod-e, apa lettél! – fogadtam halk szóval, mire Hurokkötő úgy elérzékenyedett, hogy nem is tudott felelni semmit. Amikor magához tért, beszéd helyett akkor is a hurkokat kezdte kötni, de rettentő nagy igyekezettel és gonddal. Egy jó darab helyen rövidesen úgy béhurkolta a hálót, hogy a rések teljesen eltűntek. Akkor nagy gondosan mind a három gyermeket odahelyezte, mint valami ágyba.
– Így né! – mondta, és boldogan nézett reám.
Láttam a tekintetéről, hogy valami fontos közleményt vár tőlem.
– No, mit nézel úgy, mintha sohasem láttál volna? – kérdeztem.
Közelebb húzódott, és azt mondta:
– Volna szíved anya nélkül hagyni ezeket az ártatlanokat?
Lesütöttem a szemeimet, és nem szóltam semmit.
– Ugye nem? – tette hozzá.
Bizony úgy lett, ahogy ő mondta, mert a válásról többet nem beszéltem. Azt ellenben most is kikötöttem magamnak, hogy amikor újra úgy tartja a kedvem, szabadon elmehessek világot látni. Nem szegült ellene most sem az akaratomnak, hanem engedte, hogy nap nap után teljesítsem a szolgálatomat, vagyis az ő szemében tekeregjek. Így aztán, mivel gyermekeim is voltak, s Mátyásék is jó egészségben és szorgos tavaszi munkában töltötték az időt, jókedvben és örömben múltak a napok. Sőt egy kicsit unni is kezdtem már a szakadatlan egyetértést. Ezért az egyik napon, jó korán reggel, váratlanul visszatértem a hálóba, hogy tréfát űzzek Hurokkötővel.
– Nagyon gyalázatos eset történt velem – mondtam.
– Micsoda?
– Egy szemtelen keszegpók rám támadott, hogy megerőszakoljon.
– Hol?
– Az ablak talpán, a belsőn.
Hurokkötő felemelte két felső karját, mint valami kardot, és így szólt:
– Ma meghalsz, keszeg!
Azzal elrohant, mint a bolond.
Csak órák múlva tért vissza, nagyon fáradtan és csalódottan.
– Nem találtam sehol a keszeget – mondta.
Nem bírtam tovább, hanem elnevettem magamat. Ebből mindjárt látta, hogy mi igaz az egészből.
– Miért csináltad ezt velem? – kérdezte.
– Április elseje van! – feleltem.
Nem haragudott Hurokkötő, hanem ő is jót nevetett.
Valami szikra gyanú azonban mégis megragadt a begyeiben, mert attól kezdve minden utam után gyanakodva kérdezgette, hogy hol jártam és kivel találkoztam. Különösen a nagyhét előtti szombaton bolondult meg. Azon a napon reggeltől estig odavoltam Mátyással és kicsi Mártával. Kirakóvásár volt a közeli városban, s arra kísértem el gazdáimat, akik szükséges dolgokat vásároltak a házhoz. Hazajövet egy italos legény kerülgetni kezdte a Mátyás fogadott szekerét, amelyben édes kettesben ült a fiatal pár. A legény egy hatalmas anyadisznót vitt a szekér derekában, és a disznónak kilenc kicsi malaca is volt. Amikor negyedszer kerülte meg Mátyásékat, az egyik malacot általdobta a mi szekerünkre, és azt kiáltotta:
– Mindig malacból lesz a disznó!
Én nem találtam semmi különöset ebben a kiáltásban, de ők biztosan jobban tudták, hogy mit beszélnek. Mátyás legalábbis jobban, mert rögtön leugrott a szekérről, hogy a malacdobálót megölje. Meg is ölte volna, ha a másik el nem vágtat vala a szekerével. A baj azonban így is megvolt, mert Mátyás egész úton merkedezett kicsi Mártára, aki istápolta a kicsi malacot és otthon bévitte a házba. Talán nem is tette ezt jól, mert ahogy az elsőt vakkantotta a szobában az árva malac, Mátyás éktelen haragra gyúlt, és felemelte nagy erős karját, mint egy filiszteus.
– Takarítsd el innét a szeretőd malacát! – kiáltotta.
Kicsi Márta kivitte engedelmesen a síró malacot, s amikor visszajött, akkor sem szólott semmit, hanem csak leült a padra és sírt.
– Ugyan jól rád rakta volt a bilincset a keszeg! – mondta nekem is Hurokkötő.
Nagyon bolond és gyalázatos beszédnek találtam, mert hol van az a gyáva és idétlen hím pók, aki bilincset rakhatna egy nőstényre, akár rövid ideig is!
– Ostoba vagy, Hurokkötő! – mondtam neki röviden.
Lehet, hogy nem kellett volna ilyen gorombán szólanom, de ha már megtettem, nem akartam szépítgetni a dolgot. Különben is én nyeltem le a nagyját, mert Hurokkötő úgy elvesztette haragjában az eszét, hogy a hálómnak felét összerontotta, s azt nekem kellett helyreszőnöm.
Nem is beszéltünk egymással egészen nagycsütörtökig. Akkor estefelé odajött hozzám Hurokkötő, s hát egy nagy legyet is cipel magával.
– Ezt az egészet felajánlom neked, csak ne haragudj – mondta.
Megbocsátottam neki, mert kedden este kicsi Márta is megbocsátott volt Mátyásnak.
– Fogsz-e még gyötörni a féltékenységeddel? – kérdeztem.
– Nem.
– Akkor elfogadom a legyet – feleltem.
Nagy boldogságban töltöttük az éjszakát, de annál végzetesebb napra virradtunk utána. Mert reggel megjelent Sári néni, és azzal kezdte, hogy Mátyást nagypéntek fejében kitakarította a házból. Aztán nekiöltözött menyecskésen, és nekiöltöztette kicsi Mártát is. Majd kinyitotta az ablakokat és az ajtókat, s kiadta a parancsot:
– A bútorok mind kimennek!
Ránéztem Hurokkötőre, és azt mondtam:
– Itt valami nem jó készül.
– Ne láss rémeket – felelte ő.
Jól van, elhallgattam, pedig Sári néni rémnek éppen elég rém volt nekem.
S ki is derült nemsokára, hogy a rémlátásban igazam volt, mert amikor már mind künn voltak a bútorok, Sári néni felragadott egy nagy seprűt, és lépett egyet a háztájam felé. Csak annyi időm volt, hogy az evangélista szavaira gondoljak, mert a következő pillanatban egy irtózatos nagypénteki söprést éreztem.
– Jaj, a gyermekeim! – kiáltottam fel.
S akkor megrepedtek a kárpitok, és egy pillanatra sötétség öntötte el a világot. Majd ismét kigyulladt a fény, és abban a fényben egy korai méh repült bé az ablakon.
Amikor kigyulladt a fény, akkor már szabad voltam újra, s csak gyarló hüvely maradt az örök és vigasztalan sötétben. De a halál annyira megvadított volt, hogy mint a villámnak egy szikrája, úgy csaptam belé a méhbe, kit a gondos és jóságos Isten küldött. A szegény gyanútlan test neki is lódult mindjárt a falnak, s a jobb első szárnynak a hártyája hasadást kapott.
S nagy szédületemben zuhanni is kezdtem lefelé, de aztán valahogy mégis egyensúlyt vettem, és kiszédelegtem a nyitott ablakon.
Egy kicsit káprázatosan, de azért láttam, hogy a ház előtt ott állanak a kihordott bútorok. S ott állott a hat párna is a tőkén, párjával egymáson, mint otthon a felvetett ágyban. A párnákról hirtelen eszembe jutott, hogy a táborból miképpen érkeztem volt meg ebbe a házba, s most is pontosan úgy cselekedtem.
Vagyis a középső párnának a tetejére szálltam.
Az első érzésem az örömé volt, hogy a nagypénteki áldozat velem is megesett, s mégis élhetek. De utána a fájdalom hasogatta az értelmemet és a testemet egyaránt. A testemet biztosan azért, mert a nagy fordulat idején nagyon a falnak ütődtem, az értelmemet pedig szegény Hurokkötő miatt, aki jó társ volt mégis, rendes és otthon ülő, nem úgy, mint más tekergő hímpókok.
Magamra nézve úgy gondolkoztam, hogy majd csak meggyógyulok lassankint, hiszen megbénító bajom semmi sincs. Ami pedig hitvesi fájdalmamat, vagyis Hurokkötő halálát illette, abban úgy határoztam, hogy mindent el fogok követni, amit a tisztesség megkíván. El is tökéltem magamban rögtön, hogy bárhol legyen is, fel fogom kutatni Hurokkötőnek a testét, s ahogy a körülmények és az erőm engedi, el fogom temetni.
Előbb azonban meg kellett vizsgálnom magamat, hogy a testrészeim rendben és jó állapotban vannak-e. A két pár szárnyamnak nem volt semmi baja, azon az egy hasadáson kívül, amely a jobbik elsőt érte. De ez sem volt akadályozó hiba, csupán a zümmögésem muzsikájába vegyített valami hamisságot. A lábaim is hibátlanok voltak, mert az elsőkkel kitűnően tudtam a párna oldalán kapaszkodni, a hátulsókon pedig mind a két kefe és mind a két kosár vadonatúj volt. Az állkapcsokat is csak dicsérhetem: a felsővel mindjárt szétrágtam egy bőrdarabocskát, mit a párnán találtam; az alsó pedig keményen szőrös volt, és a végén ügyesen öblösödött, ahogy az kellett. A szemem is látott olyan jól, mint pók koromban, de a szagló csápomra éppen nem találok elegendő dicséretet, mert például a Sári néni szagát ide megéreztem az ablakon keresztül. Bőségesen feszültek a viaszmirigyeim is, nemkülönben a légzacskók, ha azokat megtöltöttem levegővel. S hát még a fullánkom! Úgy ugrott ki, ha akartam, két szigonyával a levegőbe, hogy a hátulról való támadás nem lett volna tanácsos semmiféle ellenségnek, de még nekem sem.
No, jól van – mondtam magamban, majd körülnéztem, és eszembe véstem mindent, amit láttam. Utána zümm, és egy „megállj, Sári néni!” kiáltással bérepültem a szobába. Nem találtam már ott az öregasszonyt, mert a tisztogató hadiszállást a másik szobába tette volt át. Oda is utána repültem, és kerengeni kezdtem a feje fölött. Úgy tett, mintha észre sem venne engem. No megállj, gondoltam magamban, majd észreveszel! Azzal alább ereszkedtem, és a nyakával egyszint karikában kezdtem repülni: előbb nagyobb körökben, de aztán egyre kisebb és kisebbre húztam a kört, mint a hurkot. Nem dolgoztam hiába, mert Sári néni egyszerre abbahagyta a munkát, és megkeresett a szemével. Ahogy megállt, rögtön forogni is kezdett, mint a szerencsekerék, mert nyomon akart követni folyton. Először biztosan azt hitte, hogy friss tavaszi jókedvemben csak játékot űzök kereken, de amikor vadabbul kezdtem zengeni és szűkíteni, akkor egyszerre megugrotta magát, és gyilkos söprűjével együtt kiugrott az ajtón.
– Hát maga mért szökik ki olyan hirtelen? – kérdezte kicsi Márta, aki a külső házfalat meszelte.
– Valami bolond méh rám támadott – felelte a vénasszony.
– S attól fél olyan erősen?
– Attól biza, mert valamelyik esztendőben is megcsípett volt egy, s úgy bédagadt az ábrázatom, hogy a két szememet eltemette.
Nekem sem kellett egyéb, mert amint tisztes távolból meghallottam ezt a kedvező hírt, ismét odarepültem, és újból csapkodni kezdtem a feje körül. De még mérgesebben, s de még vadabbul!
– Jajj, itt van ismét! – kiáltotta el magát, azzal elhajította a seprűt, és vágtatni kezdett a kapu felé. A nyílásban éppen a Mózsi bácsi karjaiba repült. Az öreg jól megtántorodott, de aztán keményen megragadta az asszonyt.
– Miféle puskából lőtték ki magát, anyatárs? – kérdezte Mózsi bácsi, s úgy nézett körül, mintha ki akarná szolgáltatni a foglyot.
– Ellenem esküdt egy méh! – felelte az asszony.
– Nagyobb volt-e, mint én?
– Veszedelemre nagyobb.
A szokatlan pezsdület Mátyást is előbújtatta a műhelyszobából, ahol eleddig ácskodott. Amikor hallotta, hogy mi történt, még őt is megszállta a tréfa.
– Az a méh biztosan virágnak nézte anyámat – mondta.
– Virágnak hát – jegyezte meg Mózsi bácsi –, s ki akarta szípni belőle a mézet.
Én az ajtó fölé szálltam volt, a szemöldökfára, s onnét üdülve hallgattam egy darabig a szót. De aztán eszembe jutott, hogy most megkezdhetném szegény Hurokkötő keresését a gazdátlan szobában, s bé is repültem oda gyorsan. A sarokban, hol a hálóm állott volt, most pusztaságot találtam. Lent a padlót is hiába keresgéltem össze, mert semminek nem találtam nyomát. Künn azonban, a másik szobában, felcsillant a reményem, mert összeterelgetett szemetet vettem észre. Leszálltam a szemétbe, és gondosan kutatni kezdtem. Volt időm bőven, mert a népség a ház előtt beszélgetett, de kereső munkámat mégsem koronázta eredmény. Elcsüggedve szálltam a szemöldökfára vissza, és nem tudtam egyébre gondolni, csak arra, hogy: Istenem, Istenem, vajon hol lehet annak a szegény Hurokkötőnek a teste? Töprengés közben ide is néztem s oda is néztem, s egyszer megakadt a szemem a söprűben, amely még most is ott feküdt, ahova Sári néni ijedtében hajította volt.
Csendesen, hogy meg se hallják a zümmögésemet, odarepültem, és rászálltam a söprű nyelére. Onnét megindultam lassan a burja felé. Amint túlhaladtam a nyakán, amely drótokkal volt körülcsavargatva, egyszerre megremegtem, mert úgy tetszett, mintha a hálómnak a szálait látnám a söprű aljára rátapadva. S csakugyan nem tévedtem, mert a hálóm romjai feküdtek ott!
– Ó, Istenem! – pillantottam meg mindjárt egy holttestet is, majd mellette ismét egyet.
Könnyen megismertem, hogy melyik a Hurokkötőé, s hogy melyik volt az enyém. De hosszú sajnálkozásra nem adtam időt magamnak, mert tudtam, hogy Sári néni bármelyik percben felragadhatja ismét a seprűt. Nekifogtam hát rögön, s a Hurokkötő holttestéről elhúzogattam a szálakat, s ahol húzogatni nem tudtam, ott azt sem bántam, hogy szakadjanak. Amikor már semmi kötelék nem tartotta, gondosan átöleltem, erősen magamhoz szorítottam, és a légzacskóimat teleszíptam levegővel, ahogy csak tudtam.
Egyenesen a kertecske végébe vittem Hurokkötőt, s ott egy vakondtúrás tetejére rátettem. Utána odaszállítottam a magam tetemét is, és melléje fektettem. Békésen pihentek egymás mellett, és összehuppanva, mint nagy csalódás után a remény. Szétterjesztettem a szárnyaimat felettük, és zümmögni kezdtem, de nagyon lassan és nagyon csendesen, hogy méltó legyen búcsúztató muzsikának. Aztán gödröt kapartam a túrásba, és oda eltemettem mind a kettőt.
Egy kicsit megborzongtam, amikor az jutott eszembe, hogy magamat is eltemettem.
– Hiába, ilyen az élet… – mondtam, és visszarepültem a szemöldökfára.
Sári néni már ismét a kezében tartotta akkor a seprűt.
– Hadd el, vénasszony – szóltam –, mert az ijesztésnek a java még hátravan! Majd megtanulod te, és elmondod másoknak is, hogy miképpen kell az állatokkal bánni, akikben éppen olyan élet és törekedés van, mint benned.
– No, Márta, siessünk, mert vecsernyére végeznünk kell! – mondta az öregasszony, és az ajtó felé indult.
– Nincs egy puskád, Mátyás? – kérdezte hirtelen Mózsi bácsi.
– Hát az minek kéne?
– Annak, hogy őrt álljak itt az ajtóban, s megvédelmezzem anyádat a méhek ellen.
Nevettek a tréfán, és munkához láttak ismét.
Az öreg Mátyással tartott, s én is utánuk repültem az ácsolóműhelybe. Mindenféle szerszám és portéka feküdt a műhelypadon, közöttük vagy hat darab fakanál is, mind újak és változó nagyságúak.
– Hát ennyi fakanált mi a nyavalyának gyártottál? – kérdezte Mózsi bácsi.
– Hadd legyen, amikor kell – felelte Mátyás.
– S hát ez a legkisebbik mért van pirosra megfestve? S legkivált mért van megfúrva, éppen az öble közepin, ahol a levet tartania kéne, amikor odakerül a sor?
Mátyás rejtélyesen mosolygott, és csak annyit mondott:
– Az azért.
– De mégis!
– Mert nem rántást keverni készült.
– Hát mi célra?
– Az a mai vecsernyére.
Erre még jobban összehúzta Mózsi bácsi a szemöldökét, és újból megvizsgálta a fakanalat. Jól láttam én is, hogy csakugyan piros, és meg van öble közepén fúrva. Akkora lik volt ott, hogy én játszva átbújhattam volna rajta.
– S evvel te mit csinálsz a vecsernyén?
– Nézek a likján keresztül – felelte Mátyás, és nevetett.
– Ühüm – mondta az öreg is, és szintén nevetett.
– Hát maga mit kacag?
– Én azt, hogy most jut eszembe, mit mondott volt virágvasárnap a pap! Mert akkor hagyta volt ki, hogy a nagypénteki vecsernyére mindenki vigyen egy likas fakalánt.
Mátyás nagyon elkomolyodott, majd a kezébe vette a fakanalat.
– Maga hiába tréfál – mondta –, mert én a mai vecsernyén s ezen a likon keresztül minden boszorkányt felismerek, aki a templomban lesz. Márpedig a nagypénteki vecsernyéről senki el nem marad, ha egyszer boszorkány!
Az öreg elgondolkozva pislogott, majd csendesen így szólt:
– Te, Mátyás, csinálj nekem is egyet.
– Azt igen, hogy holnap nyomorék legyen. Mert még az éjjel úgy összetörnék magát a boszorkányok, hogy reggel két istáp nem volna elég.
– S hát te nem félsz?
– Én is félek egy kicsit, de erősen elszántam magam. Ha valamelyik hozzám talál nyúlni, egyenesen a fogát veszem ki, hogy holta napjáig a lábam nyomát nyalogassa.
Az öreg bámulattal nézett fel Mátyásra, hogy az milyen bátor. Éppen mondani is akart valamit, de akkor künn a ház falánál felsikoltott kicsi Márta:
– Apám, apám, édesapám!
Mind kiugrottak, s Mátyás legelöl, a likas fakanállal a kezében.
– Mi a baj, te? – kérdezte.
– Egy kígyó! – felelte Márta.
Az öregnek még most is a boszorkányok jártak az eszében, nem a kígyó.
– Dugd el azt a fakalánt! – súgta oda Mátyásnak, aki hamar a zsebébe rejtette a boszorkánylesőt.
A két férfiú nem csinált nagy dolgot a kígyóból, de Sári néninek olyan lett egyszeriben az arca és a tekintete, mint a vad harcosoké.
– Hol van az a kígyó? – kérdezte.
– Ott van a fal tövében.
– Hamar adj egy kapát!
Mózsi bácsi megindult, hogy szemrevegye a kígyót, de útjába állott az öregasszony.
– Senki oda ne menjen! – adta ki a parancsot, majd a kapát a kezébe ragadta, és megindult egyedül.
Ha mások igen is, de én nem fogadtam szót neki, mert a feje felett csendesen és jó megfigyeléssel eveztem előre. Nem telt sok idő bele, már meg is pillantottam a kígyót. Ott feküdt a napsütésben, közel a ház oldalához, a tiszta kavicsokon. Karikába volt göndörödve, három tekeredéssel, s közből a feje, jól fent a levegőben. Hegyes nyelvét szüntelenül nyújtogatta, és meredten figyelt a hideg szemével. A homloka felett két sárga holdja volt, kékbe játszó szürke hátán fekete foltokat viselt s az oldalán fehéreket.
Csak az a bökdöső nyelve s a két hideg szeme ne lett volna!
Mert így engemet is, ki általában éreztem és tartottam az állatok testvériségét, egyszerre borzongás fogott el, s azt kívántam tiszta szívemből, hogy csak vesszen ki minden ilyen állat a világból. Úgy néztem Sári nénire és a kezében a felemelt kapára, mintha egy arkangyalt látnék, aki tüzes vassal tisztogatja a világot. De akkor megsuhant hirtelen a kapa, és Sári néni hangosan sziszegett fel:
– Gonosz fajzat!
S ott vergődött a kígyó, kettőbe vágva.
Néhány pillanatig gyönyörködéssel nézte Sári néni, majd újra nekiesett, és gyors vágásokkal apró darabokra vagdalta a hidegszeműt. Előbb a farkát, s azt a legapróbb darabokra. Utána a derekát, de ahogy közeledett a feje felé, egyre nagyobb gonddal és vigyázattal dolgozott. Aztán hirtelen hátranézett, s amikor látta, hogy Mózsi bácsi közeledik, hamar gödröt vágott a kapával a földbe, abba belé a kígyó fejét, és földet vetett reá.
– No, megvolt a csata? – kérdezte Mózsi bácsi.
– Meg, ahogy kell.
Az öreg megügyelte a szétvagdosott kígyót, majd így szólt:
– Hát feje nem volt?
– Volt, csak béhajítottam a kert oldalába, hadd legyen a testétől messze.
Mózsi bácsi nem kutatta tovább a kígyó fejét, de én rögtön azt gondoltam magamban: megálljunk csak, mert itt a vénasszony mesterkedik valamit! Különben nem hazudta volna, hogy a kígyó fejét a kert oldalába hajította!
Szépen visszaszálltam a szemöldökfára, és elhatároztam, hogy a vénasszonyt különös figyelemben részesítem.
Jól kezdődött a dolog, mert ahogy Mózsi bácsi és Mátyás visszamentek a műhelybe, Sári néni egy cikkely fokhagymát kért kicsi Mártától. Nagy szerencse, hogy volt éppen egy cikkely a háznál, mert különben hallott volna szidást a zsenge asszony.
– Tán nem beteg? – kérdezte Márta.
– Nem, de minden nagypénteken le szoktam nyelni egyet.
– S ez mitől van?
– Annak jeléül, hogy amiképpen a fokhagyma a testünk egészségét mozdítja elő, azonképpen a Jézus halála is szolgálja a lelkünk javát.
Ezekkel a szavakkal jó és célzatos kereszténynek mutatkozott Sári néni, de a fokhagymát mégis a zsebébe tette, mert szerinte a szabály úgy szólt, hogy fül ne hallja a nyelés előtti igéket, szem pedig ne lássa a fokhagyma halálát. Egyben azt is kitalálta, hogy most már cseréljenek helyet, vagyis meszelje ő a külső falakat, Márta pedig térjen a belső tisztogatásra. Így is történt, de hamar kiderült, hogy mi célt szolgált a csere. Mert ahogy egyedül maradt Sári néni, és szem nem fenyegette cselekedetét, gyorsan kifordította a kígyó fejét a földből, és elévette a fokhagymát. Akkor a jobb kezébe vette a kígyó fejét, és két ujjával megnyomta oldalból, mire a kígyó szája tágasra nyílott. S gyorsan beléültette abba a fokhagymát, aztán a száj két lappancsát összenyomta, és a ház sarkánál földbe ásta emígy az egészet. Jól megnézte a helyet, s még egy ágat is szúrt melléje. Éppen ahogy az ágat szúrta, úgy lecsaptam az orrára, hogy ijedtében szinte hoppra került. Többet azonban nem bántottam, hanem figyelő helyemre visszamentem, s aminek tanúja voltam, azt jól az eszembe véstem.
Délig hamar eltelt az idő, s akkor a sok tanulságos dolog után hasznos dolog történt, mert Elek bácsi jelent meg, aki tanúskodott volt az esketésnél. Nagy vigyázattal egy hasas csuprot tartott a jobb kezében.
– Hát abban mit hoz olyan ájtatosan? – kérdezte Márta.
– Én mézet a nászleányomnak – felelte Elek bácsi.
Nagy volt az öröm a méz miatt, mert szegénység honolt a háznál, de az Elek bácsi személyét még a méznél is nagyobbra nézték. A csuprot az asztalra tette Márta, s én ott jól megkaptam, s a szádján addig sétálgattam kereken, amíg egy nyalintás sem kellett több. Sokan nem törődnek a jövendővel, ha már jóllaktak, de nekem eszembe jutott az is. Nem volt nehéz kitalálni ugyanis, hogy ennek a csupor méznek hamar a végére járunk, s akkor több nem lesz. A nyomára kell akadni tehát, s magára a forrásra, hogy a jövendő méztelen ne legyen!
Türelmesen vártam, amíg Elek bácsi kibeszélte magát. Sokáig kellett tétlenkednem, de ha valaki vendég, egyszer mégis elmegy.
– No, kicsi Márta! – szakadozott az öreg.
– Hát mégis elmegy, Elek bácsi?
– Olyanforma, s neked mit kívánjak?
– Valami jót.
– Hát akkor megfelelő perceket a mézhez, az jó lesz-e?
A Márta szemében pajzánul villant meg a mézes gondolat, s azt válaszolta, hogy a perceket is szívesen veszi, ha már darabosabban nem lehet mérni. Az öreg gondolkozás nélkül mért volna neki darabosabban, mert egyszeriben peckesebbre állott, és feszengette a mellét is. Annyit el is ért a kakaskodással, hogy Márta kikísérte egészen a kapuig, de ott jóformán meg sem állt, hanem ringadozva visszafutott. Én nem értettem, hogy mért csinálja ezt, de Elek bácsi biztosan értette, mert hegyes pillantásokkal szurkálta a futó menyecskét, majd olyant sóhajtott, hogy ezer nyárfalevelet megmozgatott volna.
Lassan és elgondolkozva lépegetett felfelé az úton, s én is követtem a feje felett. Nemsokára békanyarodott egy kapun, s hát ott is meszelik a házat.
– No, volt-e becsülete a méznek? – kérdezte a meszelő, aki a felesége lehetett.
– Volt, ne félj! – felelte Elek bácsi. – Kivált amikor megmondtam, hogy te gyűjtötted a virágokról.
Azzal hátrament a csűr felé, s ott egy csutakra leült.
Abban a pillanatban mellettem is elzümment egy testvér, de olyan sebesen repült, hogy csak alig tudtam megpillantani. S nyomban egy másik s egy harmadik is! Egyszerre olyan izgalom szállott meg, amilyenben még Elek bácsi sem lehetett Márta miatt. Keringeni kezdtem, s ide-oda röpködtem, de gyorsan és bolondul. Mindegyre találkoztam egy-egy testvérrel, s nekem való szagot is éreztem. Hamar félbehagytam a keringést, s a testvérek röpte és a szag után igazodva, egyenesbe vettem az utat. S hát jobb helyen nem is járhatnék, mert egymás mellett három kast pillantottam meg.
Ott állottak a csűr mellett, egy hosszú lábú deszkapadon, valami virágfeslő almafa alatt.
Kétszer-háromszor végigrepültem a testvéreim háza előtt, s akkor az a vágyam támadt, hogy bémenjek én is a kasba. Visszafojtott izgalommal, lassan és örömben zümmögve ereszkedni kezdtem hát az első ház béjárata felé, ahogy a többiek is cselekedték. Ahogy odaértem volna azonban, egyszerre az őr, aki az ajtóban állott, szétcsapta a szárnyait, és vészes riadóba kezdett. Akik bent voltak, hirtelen az ajtóba csődültek, és úgy elállották a béjáratot, hogy egy szikra reményt sem hagytak nekem. Akik pedig künn voltak, mind csapkodni kezdtek felém, és olyan lármát ütöttek s úgy sápítozták, mintha nem is testvérük lettem volna, hanem valami nagy és veszedelmes rabló. Láttam, hogy így nem vehetem fel a harcot, és mint a nyíl, kereket oldottam. Künn a kapunál sokáig röpködtem, hogy jól és véglegesen gondoljam meg mégis a dolgot.
Úgy döntöttem, hogy most nem erőszakolom a béjutást, hanem hazamegyek, nehogy elkéssem a vecsernyéről.
Jól is gondolkoztam, mert nemsokára indulni kellett.
A vénasszony hazalódult volt, hogy feketébe öltözzék a Krisztus temetésére, s így hárman mentek együtt. Mózsi bácsi és Mátyás közrefogva vitték a kicsi menyecskét, én pedig a fejük felett futkároztam a levegőben. Amikor a templom ajtajába értünk, Mátyás így szólt a feleségéhez:
– Te csak eredj a barátnőid közé, mert én felmegyek a kórusba.
Márta elment, de Mózsi bácsi annál jobban ragaszkodott.
– Maga a szokott helyére megy, ugye? – kérdezte Mátyás tőle.
Az öreg nem hajlott a szelíd útmutatásra.
– Én úgy gondolom, hogy veled maradok.
Mátyás nem szólt erre, hanem béfordult az ajtón, amely a kórusba, fel az orgonához vezetett. Okosan is választotta ezt a helyet, mert ma nem búgott az orgona, s így kevesebben szálldostak fel a kántor mellé. Egy ideig csendesen mentek a csigásan futó, keskeny lépcsőn, de aztán Mózsi bácsi megszólalt:
– A fakalán itt van, ugye?
– Biza otthon felejtém – hazudta Mátyás.
Az öreg egyszeribe megállt.
– Én akkor futok haza, s hozom el!
– Ne fusson, hátha van a kántornak.
Ebből már érteni lehetett, hogy fakanál lesz, ha egyszer eljön az idő.
Az idő pedig akkor jött el, amikor a pap odahúzódott a nagy fekete koporsóhoz, amely óriás gyertyák között a templom torkában feküdt.
– Maga csak nézze a papot! – mondta Mátyás, és elhúzódott egy kicsit, nehogy az öreg is belé találjon pillantani a fakanálba. De a vénember sem hagyta magát, hanem ereszkedett a veje felé, mint a felhő. Nekem tettek jót az akasztó mókával, mert az orgonasípról, ahol eddig üldögéltem, csendesen a Mátyás vállára repültem, s ott el is helyezkedtem.
– Lessed már! – szólott az öreg.
– Jól van, csak maga legyen nyugton. Inkább arra ügyeljen, hogy valaki észre ne vegyen.
– Ha ügyelek, akkor ideadod-e nekem is?
– Oda, oda.
Erre a zsebébe nyúlt Mátyás, és elévette a fakanalat. Az izgalom majdnem rázni kezdte a szárnyaimat, de valahogy mégis nyugton maradtam. Mátyás a markába fogta a fakanál virágát, aztán lassan a jobb szeme elé emelte, és az ujjai között világot hagyott a liknak. Sokáig kukucskált le a hívők közé, de én hiába szorgoskodtam erre és arra, mert nem tudtam olyan helyzetbe jutni, hogy átpillantsak a likon.
– Egy boszorkányt már kaptam! – súgta Mátyás.
Az arca olyan volt, mint vihar előtt az út, mit borzol a szél.
– Jaj, te, hadd pillantsak én is egyet! – mondta az öreg.
– Várjon egy szikrát! – felelte Mátyás, és ismét a szeméhez emelte a kanalat.
Most már nem sokat törődtem a veszedelemmel, hanem rászálltam a fakanálra, és gyorsan menni kezdtem a lik felé. Amint odaértem és keresztülpillantottam rajta, szinte viasszá változtam mindenestől, mert egy óriási nagy fejet láttam, mintha más nem is lett volna az egész templomban, csak egyedül ez a rémítő nagy fej. Fekete kendő volt a fején, nagy piros orra neki, arasznyi álla és olyan két fekete szeme, mintha valami ördögkovács kiálló hegyesre edzette volna.
Szent Isten, hiszen ez Sári néni! – kezdett reszketni a szárnyam, a lábamon a kefe és a kosár, s még a fullánkom is a potrohám végiben.
– Még egy! – mondta Mátyás, de én abban a pillanatban átbújtam a likon és elrepültem. Legjobban szerettem volna elrejtőzni valahova, nehogy még valami effélét lássak egyszer, de a gazdámat nem akartam figyelem nélkül hagyni. Ezért a könyöklőpadra szálltam, s amennyire az ijedtségtől tudtam, figyeltem Mátyást.
– Ereszd azt a kalánt! – könyörgött ismét az öreg.
– Mingyárt – felelte Mátyás, és ismét kukucskálni kezdett. Látszott, hogy emberről emberre viszi a csodálatos likat, majd jól láttam azt is, hogy valakinél megáll. Meredten nézett, sokáig. Már nem is izgalom, hanem kínszenvedés látszott az arcán. Aztán egyszerre megingott, s ugyanakkor a fakanál összeroppant a markában.
– Menjünk innét! – nyögte Mózsi bácsi felé.
Maga támolyogni is kezdett mindjárt kifelé.
Nagy félelem szállta meg az öreget is, de ment a veje után, kinek a grádicson még a karját is megfogta, mert szükségesnek látszott.
– Mit láttál olyan borzasztót? – kérdezte a templom előtt.
Mátyás úgy törtetett tovább, mint a medve vagy a vadkan, amelyik golyót kapott.
– Mit láttál, te ember?
– Menjünk innét!
– De mit láttál?
– Menjünk, ahogy csak tudunk!
Én meg tudtam volna mondani, hogy mit látott, mert biztosan azt, amit én. Vagyis az anyját, nagy piros orral, arasznyi állal és két kikovácsolt lator szemmel. Ezt a fejet látta, amint arccal nem előre nézett, hanem hátrafelé. Mert úgy állott az a borzongató nagykendős fej, a két váll felett megfordítva, arccal a sarka felé.
– Hol az a gyilkos fakalán? – kérdezte Mózsi bácsi.
Mátyás nem felelt semmit, hanem szétnyitotta a jobbik tenyerét, s hát ott van a fakanál, diribdarabokra törve. Az öreg felszedte onnét, s menet közben sorra nézegetett minden darabocskát.
– Nem kell eldobálni – mondta Mátyás.
– Hát?
– Elégessük.
Levette a kalapját, és megsimogatta a homlokát, amely verejtékes volt. Aztán felszakadt a melléből egy nagy sóhajtás, s megmozdult attól a levegő. Már valamivel jobban érezte magát, úgy láttam a sóhajtás után.
– Ha tudnám, ki találta ki, agyonütném.
– Ezt a fakalán dolgot-e?
– Ezt.
– Ezt valaki olyan, aki az igazságot kutatta.
Mátyás csak ennyit felelt rá:
– Aki az igazságot akarja, a legnagyobb terhet akarja.
Többet nem is beszélt az egész hosszú úton. Mózsi bácsi is csendesen volt, a szavak értelmét hámozgatta magában. Volt néhány férfiú és asszony a faluban, akikre gyanította a boszorkányságot, de azt az egyet nem gondolhatta fel, hogy a fakanál ki miatt roppant össze.
– Az idő is a boszorkányoknak kedvez – mondta otthon.
– S az mért?
– Azért, mert erősen esteledik.
Csakugyan félsötét volt már a szobában, pedig a frissen meszelt falak nagy igyekezettel világítottak. Mátyás roskatagon ült a karos padon, s akkor sem tavaszodott bár egy kicsit, amikor Mózsi bácsi meggyújtotta a lámpát.
– Vesse meg az ágyat is! – mondta.
Az öreg megvetette, s hát indult kifelé.
– Nehogy elmenjen! – ijedt meg Mátyás.
– Dehogy megyek – felelte a vénember –, csak a fakalán nyelit akarom megmutatni a boszorkányoknak.
Tréfás beszédjén nevetni lehetett volna, csakhogy a baj nem engedte. Inkább a vacogás és a hidegrázás jelentkezett Mátyásnál, mint a ragya néha az ép gyümölcsön. Még szerencse, hogy ott volt Mózsi bácsi, aki bátorságot mutatott abban is, amit nem ismert. S gyámolította a nagy vitézt, simogatta a homlokát, és a padon ülve, minden titoknak és leselkedő veszélynek megtalálta a nappali oldalát. Még az én számomra is áldást jelentett, hogy hallhattam a jóízű beszédét, mert Sári nénit nehezen tudtam felejteni. Az esti levegő is annyira hűvös lett, hogy dideregve barátkoztam vele. Szerencsémre egy guzsaly gyapjú feküdt az ágy melletti széken, s abba beléfurakodtam a hideg elől.
Kicsi Márta nagyon meg volt ijedve, amikor hazajött a templomból, s az urát ott találta az ágyban. Mátyás azt felelte neki, hogy hirtelen és valamitől beteg lett, s nem szólott az öreg sem a fakanálról semmit. Más egyébről annál inkább, mert órákig ő volt a beszéd királya. Amikor elment, akkor is vidám volt, és általános bátorítást foglalt a búcsúzásba.
Márta alább húzta a lámpát, de nem oltotta ki.
Nemsokára csak én voltam ébren egyedül.
Éjfélig csend volt, csupán a tavasz fészkelődött néha odakünn. Akkor azonban mintha nyílt volna lassan a külső ajtó. Hamar elébújtam a gyapjúból, és a szék karjának a tetejére repültem, hogy mindent ferdítés nélkül és tisztán láthassak. Csodálatos módon nagy bátorságot éreztem magamban, mintha aluvó királyomnak és királynémnak én lettem volna az utolsó katonája. Még azt is éreztem, hogy végszükség esetén kész lennék az életemet fizetni rá erre a szolgálatra.
Mintha acélból lettem volna, úgy álltam a szék karjának a tetején. S még akkor sem puhultam meg, amikor nyílott a másik ajtó, és azon Sári néni ereszkedett bé a szobába. Az a fekete ruha volt rajta pontosan, ami a templomban, csakhogy most mezítláb jött. A fejével is történt némi változás, mert előre is volt egy arca s hátrafelé is igen egy.
Az Isten nevét babusgattam szárnyaim alatt, de egyet sem mozdultam. Csak arra ügyeltem, nehogy a szemem letévedjen Sári néniről, aki lassan az ágyhoz ment, és síri hangon így szólt:
– Mátyás fiam!
– Tessék, édesanyám! – hangzott, mintha valaki kútból kapaszkodnék kifelé.
– Kelj fel!
– Kelek.
Lassan leszállt az ágyból, de imbolygott, mintha célt keresett volna.
– Állj ide elém! – mondta Sári néni.
Mátyás odaállt, mint egy katona.
– Hallgass ide, és ne felejtsd el, amit mondok – folytatta a vénasszony. – Te többet akartál tudni, mint amit más közönséges ember tud. Titok után leskelődtél a nagypénteki vecsernye alatt. Az igazságot akartad tudni, és megtudtad az igazságot. Igen, de vigyázz, és soha ki ne ejtsd a szádon azt a szót, hogy boszorkány, mert akit úgy nevezel, az nem rosszabb ember a többinél! Csak igazibb ember, mert erősebb az esze és nagyobb az akarata, mint a többi halandóé. És inkább tudja e világnak igazságait, mint más. Aki pedig az igazság szolgálatában forgolódik, annak a hatalmak külön fegyvereket adnak.
Kicsi szünetet hagyott, majd keményebb hangon tette hozzá:
– Megértetted a tanításomat?
– Igen – felelte Mátyás.
Abban a percben, mint egy ámulatos szélkakas, fordult egyet a Sári néni feje, és már a másik szájával mondta:
– No, ha megértetted, akkor vess le magadról minden ruhát.
Mátyás nem ellenkezett, s egy kicsi idő múlva egészen meztelenül állott a szobában. Olyan volt, mint Krisztus, amikor még nem tették volt fel a keresztre; s én is olyan lehettem, mint az őrzőangyal, aki őrködik ugyan, de segíteni nem tud.
– Most pedig feküdj így csórén a padra! – mondta ismét.
Mátyás ebben is engedelmeskedett, és a padra feküdt hanyatt.
– Így fogsz feküdni reggelig – rendelkezett tovább a vénasszony. – S ez a fekvés két dologra emlékeztessen tégedet, amíg csak élsz. Az egyik az, hogy a titokkeresőnek és az igazságkutatónak viszontagságot kell látni. A másik az, hogy a titok és az igazság csak az erős akaratú és bátor ember előtt fekszik meztelenül. Ha megértetted, amire most tanítottalak, akkor mondjad, hogy csak az Isten az egyedül tökéletes, mert őelőtte meztelenül fekszik mind az egész világ.
Mátyás nagy hittel utána rebegte:
– Csak az Isten az egyedül tökéletes, mert őelőtte meztelenül fekszik mind az egész világ.
Sári néni bólintott, és nagy megelégedésében felfelé talált pillantani. S akkor egyszerre észrevehette, hogy a legfelső ablakszem ki van törve, mert hirtelen és anyai hangon így szólt:
– Mégis feküdj vissza az ágyba, mert meg találsz hűlni.
Amikor Mátyás szépen visszafeküdt, még bétakargatta gondosan, majd zajtalanul kiment az ajtón és eltűnt.
Azt hittem, hogy én is mindjárt lefordulok a szék tetejéről, mint a megfagyott madár. De a nagy esemény, amelynek minden porcikámmal tanúja voltam, talán még a halottat is feltámasztotta volna. A fejem zsongott, mintha ő egyedül egy egész dongó lett volna külön, az értelmem pedig pattogva csírázott a különös tanítás után. Valahogy mégis visszamásztam a gyapjúba, de álmot még likas fakanállal sem tudtam volna látni.
Reggel kicsi Márta ébredt fel elsőnek, s mindjárt észrevette, hogy nem minden úgy van, ahogy máskor szokott lenni.
– Hát te mért vagy egészen meztelenül? – kérdezte Mátyástól.
A betegnek olyan vidáman pattant ki a szeme, mint a bimbó.
– Én a te tiszteletedre – felelte.
Olyan friss volt és erős, mintha csodabalzsammal kenegették volna egész éjjel. Amikor Mózsi bácsi megjelent, reggeli beteglátogató gyanánt, már vidáman dolgozott a műhelyben, s a munkához gyors ütemű, szöktető nótát énekelt.
– Nagybeteg vagy, úgy látom – mondta az öreg.
– Nem is voltam soha – felelte Mátyás.
– S abból mi lesz, amiben most mesterkedel?
– Ebből méhkas.
– S a méhek hol vannak?
– Majd rendel az Isten, mert aki az igazság szolgálatában forgolódik, annak a hatalmak külön fegyvereket adnak.
Az öreg úgy nézett rá, mint valami hirtelen papnövendékre, de én jól tudtam, hogy kitől tanulta Mátyás az igét, amely senkire jobban nem talált, mint éppen reám. Abban a percben tudtam is már, hogy mit cselekedjem, mert a készülő kas megmutatta nekem a célt, az ige pedig hitet és erőt adott arra, hogy a célomért küzdeni tudjak.
Két napig a kerteket és a mezőket jártam, hogy megismerkedjem mindenfelé. A harmadik nap éppen hétfő volt, és alkalmas idejét láttam a munka megkezdésének. Az idő is kedvezett, mert az ég derült volt, és a nap pirosra hízva jött fel az égre. A virágok buján sütkéreztek, és minden állat megindult ebből a habzsoló alkalomból, de legkivált a méhek.
Én is tervet csináltam magamnak, és elindultam.
Úgy okoskodtam, hogy először jóllakom nektárral, mert akkor jobban győzöm a munkát, s az eszem sem fog másfelé kalandozni, csupán a cél irányába. A virágok nagy bőségben kínálták az édességet, s így hamarosan végeztem a jóllakással. Akkor kiválasztottam egy virító almafát, amely a röpködők megszállása alatt valósággal dudorászott, s azon felütöttem a tanyát. Alig időztem itt valamit, már mellém szállott egy testvér.
– Egy szóm volna veled – mondtam neki.
Reám sem tekintett, úgy otthagyott engem.
Egyszeriben jött egy másik, s annak is szóltam:
– Édes barátom.
Az sem méltatott feleletre.
Jól van, gondoltam magamban, mert ha ti olyan szorgosak vagytok, hogy egy baráti szóra sincs időtök, akkor én is fordítok a dolgon. S fordítottam is rögtön, mert elmentem, és teleszíptam nektárral a mézgyomromat, megtöltöttem jól tetézve virágporral a kosaramat, s vettem vizet és gyantát is bőségesen. Aztán emígy, nagy isteni bőséggel visszarepültem ismét az almafára, s ahol a legtöbb virág volt, ott egy ágacskára leszálltam. Mivel erős is voltam, s reggel jól is laktam volt, bírtam szépen a terhet, de cselfogásból mégis úgy tettem, mintha erősen roskadoznám, és a nagy szorgalom után lepottyanás előtt állnék. Jó volt a cselekvő gondolat, mert egyszeriben odazümment egy testvér, körülrepült engem, és óvatosan mellém telepedett. Nem szóltam semmit, se meg nem mozdultam, hanem vártam, hogy mi lesz. Az lett, hogy a testvér mind közelebb és közelebb ólálkodott, majd amikor elég közel volt már, a szőrös nyelvit hirtelen a kosaramba dugta.
– Hát szabad lopni, te tolvaj! – mondtam mérgesen neki, mire a testvér gyáván elugrott, és mentegetőzve felelte:
– Csak segíteni akartam rajtad.
Abban a percben egy másik méh is odarepült, majd rögtön utána még kettő. De ezek nem ólálkodtak, hanem egyenesen a kosaramnak estek.
– Segíts most! – kiáltottam én is.
Azt gondolhatta, hogy jótett helyébe jót várhat, mert bátran és teljes erejéből megsegített. De én sem maradtam hálátlan, mert odatartottam neki a kosaramat, hogy rakodjék. Nagyon szorgosan kezdett hozzá, de folytatni már nem tudta, mert újabb három testvér támadott meg. Valahogy megküzdöttünk azokkal is, s azután nyomban így szóltam:
– Gyere, menjünk el innét alkalmasabb helyre!
Boldogan jött, s egy saskaró tetejére szálltunk.
– Nehogy azt hidd, hogy csak virágporom van ennyi – mondtam sietve –, mert nektárral is teli vagyok, nemkülönben van mézgám és vizem.
Örömében táncolni kezdett a barátom.
– Én is eljárhatnám mind a két táncot – folytattam: – úgy a nektártáncot, mint a hastáncot.
Ez a hír még nagyobb örömbe borította a barátomat, mert ez a két tánc azt jelentette, hogy bőséges mézforrásról és virágporforrásról van tudomásom.
– Jobb barátot nem találsz, mint amilyen én vagyok – mondta.
Gondoltam, most már itt az ideje annak, hogy a magam dolgát is megpendítsem. El is kezdtem tehát, s egy ártatlan hazugsággal azt mondottam, hogy az én családomat egy rettenetes valaki mind elpusztította, s csak egyedül én tudtam megmaradni. Így aztán teljesen árva lettem, s nincs nagyobb vágyam, mint az, hogy valamelyik méltó család a kebelibe fogadjon.
– Ha igaz barátom vagy – fordultam egyenesen hozzá –, akkor ezt megtehetnéd.
– Értem az egészet – felelte.
Erre megosztottam véle minden kincsemet, s útnak eredtünk. Elég messze mentünk, mert ki a faluból, s ott egy nagy méhesbe.
Amikor megpillantottam sorban a kasokat, nem bántam a messzeséget, mert minél több volt a család, a céljaimnak annál jobban kedvezett. Egyenesen a barátom után mentem, s jobbról számítva a harmadik kasnak a kapujába repültünk. Úgy egyeztünk meg, hogy én egy szót se szóljak, s nem is szóltam. Szükség nem is mutatkozott rá, mert a barátom nemcsak az őröknek ajánlott bé sikeresen, hanem elvitt a királynéhoz is, akihez így szólt:
– Ez a szegény, de erős és szorgalmas testvér alattvalód kíván lenni, királynőm! Árvaságában összekutatta mind az egész vidéket, s joggal eljárhatja mind a két örömtáncot. Hasznunkra válhatik tehát, ha béfogadod a családba.
Borzasztó szorgos munkában volt a királynő, de azért hallott minden szót, úgy látszik, mert a végén azt mondta:
– Ez az otthon otthona lesz, csak dolgozzék szorgalmasan.
A mézünket a raktárba tettük, a virágport, a mézgát és a vizet is a megillető helyre, s azután körüljártuk mindenütt a kast, hogy én ismerkedjem, s hogy engemet is jól ismerjenek. Aztán kirepültünk, s egyenesen a nektárforrás felé mentünk, mert én olyant csakugyan tudtam, hármat is.
– Miféle szorgos dologban volt a királynő? – kérdeztem menet közben a barátomtól.
– Nagy izgalomban van, mert a kicsi királynők már feszengetik a bölcsőt.
– S mikor jelennek meg?
– Legkésőbb holnapután.
Mindjárt láttam, hogy a szerencsém nem is lehetne nagyobb, s alig vártam az alkonyatot, hogy otthon maradhassak a kasban, és a belső dolgokat is a maguk voltában láthassam. Valami sokra nem mentem azonban, mert estére kelve mindenki nagyon fáradt volt, és nyugalomra bújt. Csupán a herék őrködtek marcona és kövér katonák módjára a fiatal királynők bétakaró bölcsői felett. Ellenben reggel annál zajosabb és lázongóbb volt az élet, mert a herék már pártokat kezdtek szervezni, és az egyetértést teljesen felborították. Három fiatal királynő volt kelőben, s már mind a háromnak volt egy-két hereminisztere, így látatlanban is. No azért nem maradt férfiú nélkül az öreg királynő sem, mert neki három herevitéze volt, s mind a három tántoríthatatlan.
A munkások között is neki volt a legnagyobb pártja.
Nekem is könnyen ment a választás, mert gondolkozás nélkül a többséghez csatlakoztam. Elhatározott dolog volt ugyanis, hogy abban a percben, amikor kitör a bölcsőből valamelyik fiatal királynő, akkor az öreg királynő kivonul a palotából, mind az egész seregével. Én pedig semmit sem akartam jobban, mint éppen a kivonulást, és azután az útmutatást az új szállás felé. Azt is meggondoltam, hogy minél több herevitézt kéne magunkkal csalni, mert újabb családalapításnál azoknak fő hasznát lehetne venni. Annyira mentem is nagy hízelgésekkel a nap folyamán, hogy még két here-férfiút a mi pártunknak megnyertem.
Így már minden úgy volt, hogy jobban nem lehetett volna. S másnap délfelé meg is történt a nagy dolog, mert az egyik királynő dicsőségre tört, az öreg pedig kiadta a jelszót:
– Utánam, hívek!
Csak mondta, hogy utánam, mert here-férjeit engedte elöl, az ötöt. Én is azokkal tartottam, s el lehet gondolni, hogy nem töltöttem haszontalanul az időt, mert egy félóra múlva már abban a kasban zsongottunk, amelyet Mátyás készített hittel és bizalommal.
Másnap visszamentem a régi házba, s nálunk csaltam azt a pártot is, amely a második királynővel kirajzott.
Mátyásnak és Mártának nagy volt az öröme, s én ügyeltem arra, hogy az ne is apadjon. Mert amikor apadott volna egy cseppet, én már vezettem újra egy hajléktalan családot. Az Isten is segített, de a szerencsém is nagy volt, mert három hét múlva tizenkét méhkas állott a kicsi kertben. S talán még szaporodott volna legalább ennyivel a nyár folyamán, ha engemet az a szerencsétlenség nem talál vala, amelyik talált.
Mintha csak a tegnap lett volna, olyan jól emlékszem arra, hogy egy szombati napon ért az említett sorscsapás engemet.
Mivel én voltam ebben az egész méhes birodalomban a hopmester, megelőző este átalmentem volt a frissen érkezett családhoz, hogy a felavató ünnepségen részt vegyek. Egy herevitéz elbeszélése volt ennek az ünnepségnek a legélvezetesebb pontja, de nem is csoda, hogy érdekfeszülve hallgattuk, mert azt a szerencsés vállalkozását mesélte el, amellyel ezt a legújabb családot hódította meg a birodalomnak. Maga a fiatal királynő is mosolygott, amikor nagy részletességgel hallotta a szép és szerencsés szerelmi történetet, amelynek egyik felől ő s másik felől az illető herevitéz volt a hőse. Egy óriási kakukkvirágon találkoztak a déli órákban, s mindjárt tudták egymásról, hogy hány hét két hét. A kószakirálynőnek, aki éppen vitéz férfiút keresett, különösképpen sürgős volt a férjhezmenetel, mert immár a hetedik napot vesztegette el hiábavaló sóvárgásban, s a nyolcadik után örökre béfellegzett volna. Amikor látta a nagy hőst, s a dolog szorgos mivoltát a hazaszerető herevitéz, akkor ő is feltételt szabott a házassághoz, vagyis azt mondotta:
– Jól van, én megcsinálom, amit a természet megkíván, de akkor te is csináld meg, amit én kívánok.
– Olyant nem kívánhatsz, hogy én azt most meg ne tegyem – felelte a királynő.
– No, ha nem, akkor húzódjunk a virág kelyhébe!
Így történt tehát a boldog óra, s a feltétel pedig az volt, hogy a királynő viszonzásul hozza el az egész családot. Mivel ez nemcsak megtörtént, hanem mindnyájan jól is érezték magukat az új várban, nagy volt az öröm és a két szerelmesnek az ünneplése. Olyan nagy, hogy amire véget ért volna, már az alkonyat körülállta erősen a kast, és nem volt tanácsos hazamennem. Ők is látták ezt, és szívesen marasztottak.
A baráti vendéglátást azzal köszöntem meg, hogy mihelyt annyira virradott, már a dolgozó seregnek az élére álltam, és kiadtam a jelszót, hogy építeni kell a mézkamrákat megállás nélkül. Magam elöljártam a példaadásban, mert egy csepp pihenő nélkül, étlen és szomjan dolgoztam egészen délig. De akkor már éreztem, hogy ennem kell valamit, ha példakép létemre nem akarok anyámasszony lenni. Volt némi méhkenyér és nektár is valamennyi, amit a tegnap délután hamarkodtak össze a testvérek, de azzal takarékoskodni akartam, s inkább kirepültem. Nem kellett messze mennem, és keresgéléssel töltenem az időt, mert a kertünkhöz közel volt egy mézvackorfa, s annak a gyümölcse még tartott. Egyenesen odarepültem tehát, s éppen egy olyan vackorra találtam szállani, amelyet már megfúrtak volt a rabló és zabolátlan darázsok. Bár nagyobb dicsérettel is szólhatnék róluk, mert nekem csak jót tettek azzal, hogy megfúrták, mivel így mindjárt a belsejébe bújhattam, ahol nemcsak lakmározni lehetett, hanem a mézes lével a szomjúságomat is kedvemre olthattam. De ami a szerencsém volt, az volt egyben a vesztem is, mert ahogy javában táplálkoztam, egyszerre csak egy félelmetes rebbenést hallottam, de a következő pillanatban már átal is vágta valami rettenetes dárda a derekamat.
– A mindenit! – nyögtem, és fájdalmam káprázatában még csak annyit vettem észre, hogy valami nagy madár rettentő fekete csőrébe repít a végzet.
Aztán bukfencet vetett a világ, és egy roppanással megint talpra állt.
S már a levegőben voltam, és nagy hullámos vonalakban repültem. Nagyon meg voltam rémülve, mert nem láttam senkit, s mégis üldözött valaki, akinek egészen közelről hallottam a hangját. Csúf és riasztó hang volt, s szünet nélkül így szólt:
– Csörrr, csörrr, csörrr!…
Ijedtemben hármat is pottyantottam belé a levegőbe, de a repülést nem hagytam abba. Próbáltam lassabban és bátrabb szívvel repülni, s hát egyre javul a helyzet, mert az üldöző hangot sem hallom. Leszálltam egy magos fűzfára, és nézni kezdtem, amit láttam. A világ sokkal kisebbnek tűnt, mint a roppanás előtt, s azt is éreztem, hogy most jobban tudok uralkodni benne, mint a tegnap. A tornyot is láttam a magas fűzfáról, nemkülönben a falusi házakat és a messzeségben az erdőt. Az ág is hajlongott alattam, s az nagyon tetszett nekem, mert azt jelentette, hogy én vagyok az erősebb.
– Hát ez nem volt rossz csere! – mondtam magamban, s kiabálni kezdtem, mint aki nemcsak örvendezhet, hanem védekezhetik is. Hanem a kiabálásom hamar nevetéssé változott, mert a csörgető hangomról egyszerre rájöttem, hogy én voltam a saját személyemben, aki az előbb üldöztem magamat. Annyira tetszett nekem a dolog, hogy teljes erőmből kacagásba fogtam, s ugyanakkor ugrándoztam is egyik ágról a másikra.
Ropp! – szakadt le az egyik ág alattam, s hát ez a roppanás is olyan volt, mint amikor a világ bukfencet vetett. Eme ágroppanás még jobban csigázta a természetemet, mint az ugrándozás, s azért arra törekedtem, hogy minél többet letörjek magam alatt. Rövid idő alatt egész mester lettem ebben a dologban, mert rájöttem, hogy minél messzibbről ugrom a kinézett ágra, s minél vékonyabbra, annál ropogósabb a játék. Természetesen ezt sem csináltam némán, hanem nevettem folytonosan, s amikor letörhettem egy-egy ágat, akkor éppen felkacagtam. Úgy vettem észre azonban, hogy nem valami állhatatos a természetem, mert ezt a ripp-ropp játékot is hamarosan meguntam, és újat szerettem volna kitalálni. De amint az újon gondolkoztam volna, egyszerre eszembe jutott a vén görög parancsnok mondása, amit egy földijétől tanult volt, s amely így szólt:
– Ismerd meg magadat!
No, hadd legyen úgy, gondoltam magamban, s forgatni kezdtem a fejemet, hogy testi mivoltomat is lássam. A lábam, a szárnyam alja és a fenekem környéke fekete volt, de a mellem, a hasam és felül a szárnyam fehér. Eléggé tetszett ez a béosztás, de mégis azt gondoltam, hogy addig nem mondhatok végleges ítéletet a külső kiállításomról, amíg a fejemet és a csőrömet nem látom. A csőrömet még láttam valahogy, ha nagyon leszegtem a szememet, de akárhogy és akármerre fordultam, a fejemet, azt az egyet, nem tudtam szemrekapni. Nagyon mérges voltam emiatt, és rikkantottam egyet, majd a szárnyamból egy tollat is kirántottam dühösségemben. Aki azonban saját magát akarja büntetni, az könnyen kap segítő társakat, mert egymás után három kisebb madár repült oda. Úgy jöttek, mint a villanás, és egyszerre visítozni kezdtek és kiabálták:
– Rabló szarka! Rabló szarka!
Nagyon megütköztem az oktalanságukon, hogy engemet rabló szarkának neveztek, hiszen soha semmijüket el nem raboltam. Nyugodtan maradtam az ágon, és méltatlankodva néztem rájuk, hátha tisztességre térnek. De eszük ágában sem volt a barátságosabb fordulat, sőt egyre többen jöttek, s azok is rabló szarkát kiabáltak. Ahogy szaporodtak, egy-egy fokkal bátrabbak is lettek, s az egyik éppen olyan vakmerőségre vetemedett, hogy nekicsapott a farkamnak, s azt az ő egyenes és felálló útjából eltérítette.
– Ejnye, a vakarcs mindeneteket! – mondtam, és egy nagyot csörrenve úgy közéjük vágtam, hogy csak a levegővel volt szerencséjük, mert a földön annyifelé nem tudtak volna menekülni. Nagyon jólesett, hogy így tudnak félni tőlem, és büszke csörgetéssel hazafelé repültem. Átallibegtem a ház tetején, aztán visszafordultam, és a kerítésre szálltam. De nem a deszkára, hanem annak a saskarónak a tetejére, amelyen megbarátkoztam volt az első méhtestvéremmel.
Ahogy itt álldogáltam, és ide-oda forgattam a fejemet, hogy az apró madarak nem jönnek-e ismét, egyszerre nagy szomorúság fogott el. Elgondoltam ugyanis, hogy ameddig méh voltam, addig számtalan testvéremet mondhattam igaz barátomnak, s amellett virágokon és édesjó munkában töltöttem az életemet. Most azonban egyedül és barát nélkül vágom a szelet a levegőben, s még azok sem szeretnek, akiket soha nem is bántottam. Hiába vagyok hát nagy és bátor, s a tollazatom is hiába annyira tetszetős, mert a szeretetnek és a megbecsülésnek a jeleit nem látom.
Hijj, itt mászik egy hernyó! – vettem észre abban a pillanatban, s mintha szépet és jót soha nem is gondoltam volna, egyszerre belévágtam a csőrömet, majd felkaptam, és úgy lenyeltem, mintha nem is lett volna soha. Aztán ugrándoztam egy keveset a karó tetején, és közben mind azt mondogattam magamban:
– Ha ti úgy, én is úgy… Ha ti úgy, én is úgy…
Éppen arra gondoltam, hogy még csak néhányszor mondom ezt, s azután abbahagyom, amikor egy másik hullámzó szarkát pillantottam meg a levegőben. Mozdulatlanul és visszafojtott izgalommal néztem, s elég nagy eredménnyel, mert egyenesen hozzám repült. Pontosan mellém szállott a karó tetejére, és azt kérdezte:
– Hát te hol tekeregtél?
Nem tudtam elgondolni, hogy mi jogon feszegeti a szabadságomat, de annyit láttam, hogy nem cifraságból beszél. Azt sem akartam, hogy bolondul eláruljam magam, s azért így feleltem:
– Mindenkinek jólesik a szabadság.
Szemrehányással nézett rám, és azt mondta:
– Ha neked jól, nekem is jól.
S azzal úgy nekiindult a levegőnek, mintha sohasem akart volna többé visszatérni. De csalódtam, mert nehány hullám után megfordult, és ismét odaszállott mellém.
– No, megjöttél a hosszú útról? – kérdeztem.
Újból csodálkozva nézett, és azt mondta:
– Nehezen ismerek rád!
– S nehezen is bajosan – feleltem.
Olyan zokon vette a szót, hogy rögtön otthagyott, s még a repülésén is látszott a bánat. Habozás nélkül egy jegenyefának repült, s annak a lombjai között eltűnt. Vártam volna vissza, de most már nem jött. Először azt gondoltam, hogy ne is jöjjön, hanem fújja fel magát a jegenyefánál is nagyobbra, de aztán megváltoztattam a véleményemet, és nagyon kezdtem bánni hányaveti beszédemet. Bűnbánattal néztem a levegőt is, amelyen nem hagyott semmi nyomot, majd utána iramodtam, és a jegenyefára szálltam.
– Hol vagy? – kérdeztem.
Más sem felelt, nemhogy ő.
Még egy kicsit vártam, azután pedig ugrándozni kezdtem egyik ágról a másikra, mert erősen eltökéltem volt, hogy megkeresem. Végre egy kisded lugasban, nagyon ügyesen elrejtőzve, meg is találtam, s hát nagy ájtatosan a fészken kuporog.
– Mért nem feleltél, amikor szólítottalak? – kérdeztem.
– Egy kétcsövű puskára kérlek, te se beszélj – mondta halkan.
Egészen közel húzódtam hozzá, s úgy súgtam:
– S miért nem szabad itt megkérdeznem, amit szeretnék?
– Az ellenségek észrevesznek!
– S aztán?
– Egy apának tudnia kell a többit.
Sokszor van úgy, hogy tökéletlen vitézkedéssel csak odapökjük a szavakat annak, akit szeretnünk kéne, de aztán hirtelen felüti a fejét egy csendes gondolat, s akkor magunkba szállunk rögtön. Így jártam én is most, amikor hallottam, hogy egy apának tudnia kell a többit. Tudnia hát, különösen akkor, ha az apasága felől egészen biztos. De az én esetem nem volt olyan egyszerű, hiszen én sohasem párzottam ezzel a tisztességes szarkával, aminthogy más méhek sem párzanak ekkora madarakkal! A test, amely néhány órával ezelőtt tulajdonommá lett, ugyan részes lehetett mindabban, ami ezt a kotlást vonta maga után, de ha vállalom ezt a gazdátlan örökséget, akkor vállalnom kell a kicsi madarak ítéletét is, a rabló szarkaságot.
Ránéztem a társamra, kinek szeméből csak a jámborságot és a melegedő tojások szeretetét láttam, s akkor az jutott eszembe, hogy itt hiábavaló lenne minden magyarázat. Jól van, tökéltem el magamban, mindent vállalni fogok.
– Bocsásd meg nekem haszontalan viselkedésemet – mondtam a feleségemnek.
– Jól van, csak minél csendesebben! – sóhajtotta a feleletet.
– Akkor elmegyek, és valami ennivalót hozok neked.
– Jobb volna, ha a helyembe ülnél, mint máskor.
– Szívesen – mondtam.
Azzal a feleségem nagy vigyázattal kikelt a fészekből, és megvárta pontosan, amíg a helyére ültem. Akkor a legnagyobb csendben elindult lefelé, és ágról ágra szökkent, míglen elérte a földet. Amikor gondoltam, hogy most már messze lehet, felkeltem ügyesen a fészekről, hadd nézzem meg jól a tojásokat és a házam táját. Öt darab tojás volt jó puha gyapjú és tollak között, kívül pedig sárral volt tapasztva a fészek, s körül bástyája neki tövisből, s még felül is esővettetője.
Bár csendben kellett volna lennem, mégis elnevettem magam, és azt mondtam:
– No, itt kotolhatsz, Pilátus!
Vissza is kuporodtam, és fejlesztettem szorgalmasan a meleget, nehogy mulasztást kövessek el. S ahogy itt ültem, mindjobban úgy tetszett, hogy egy szellem annál helyesebben nem cselekedett volna, mint ahogy én cselekedtem. Sorra mind eszembe jutott, hogy milyen okos voltam, hogy milyen vidámító, hogy milyen jóságos! Ezek a gondolatok nemcsak a meleget fokozták fel a szokottnál nagyobbra, hanem engemet is úgy meghatott a saját nagyszerűségem, hogy sírni szerettem volna mindenkiért, aki rossz és szerencsétlen természete miatt másoknak ártalmára van.
– Hijj, egy bogár! – kiáltottam akkor fel.
Legalább akkora bogár volt, mint egy lódarázs. A színe barna, fényes és puha, akár a bársony. Hosszú lábaival gyorsan iramodott a fatörzsön felfelé, s így sokáig én sem gondolkozhattam, ha meg akartam keríteni magamnak. Felugrottam tehát a fészekről, s négy ággal odább, a fészektől felfelé, hamar utol is értem. Rögtön belévágtam a dárdámat, aztán a karmaimmal kettőbe szakítottam, és az első darabot mindjárt békaptam. A másodikat még nézegettem, mint ahogy a jó pecsenyét nézegetni szokás, hogy: hej, milyen jó falás lesz ebből! De a nézegetésből egy hirtelen és közeli nesz riasztott fel. Hamar békaptam a bogárnak a második felét is, aztán élénken és mozdulatlanul figyeltem, hogy mi lesz. A fészkemet elég jól láttam innét, mert a lombok szerencsésen terjedtek széjjel. De hamarosan többet is láthattam, mert egy csóka nagyságú madár a bástyán megjelent. Kékesbe játszó hamuszíne volt és pettyes farka.
– Íme, az Isten nem ver bottal! – mondtam elszoruló szívvel, s abban a percben a pettyes farkú a csőrével kituszkolt a bástyára egy tojást, majd hirtelen megfordult, és a magáét pottyantotta annak a helyébe.
Aztán nyugodtan elrepült, mintha csak a koldusoknak adott volna alamizsnát.
Én sem óhajtottam most melegiben egy másik bogarat, hanem gyorsan visszaugrottam a fészekhez. Rögtön megismertem a vendégtojást, mert a miénknél kisebb volt, sárgászöld színű és barna foltos. Olyan kedves volt és finoman hízelkedő, hogy semmiért nem küszöböltem volna ki a többi közül. Visszakuporodtam hát, hogy a zökkenő után is folytassam a hivatalt. S ahogy ültem, és ide-oda forgattam a fejemet, egyszerre megpillantottam, hogy a mi tojásunk, amit a pettyes farkú kitessékelt a fészekből, ott van fennakadva a bástya tövises bozótjában. Nagyon megörvendettem ennek, és azt gondoltam, hogy mégis jó az Isten, mert a rendes és szorgalmas szarkák tulajdonát sem engedi kárba menni. Mindjárt ki is cseréltem a két tojást, vagyis a miénket visszaédesgettem a fészekbe, és az ajándékot tuszkoltam a bozótba. Nemsokára azután, hogy ezzel készen voltam, megérkezett a feleségem is.
– Volt-e valami baj? – kérdezte.
– Sőt, szerencse ért – feleltem.
– Miféle szerencse?
– Találtam itt a bozótban egy tojást.
Megnézte, és habozás nélkül azt mondta rá, hogy kakukktojás. Én ezt se nem tagadtam, se nem erősítettem, hanem azt feleltem, hogy akármilyen tojás, nekem jó lesz.
– Mit akarsz véle? – kérdezte.
– Majd eldugom télire – feleltem, pedig akkor már megvolt a szándékom, hogy asszonyomnak vigyem ajándékba. Oda is vettem a csőröm közé, és egyenesen a ház felé repültem.
Még semmi mozgás nem volt a ház körül, s az ajtók is zárva voltak. Jól emlékeztem, hogy gazdámék kapálni mentek volt a reggel, s ebből gondoltam azt is, hogy még odavannak. Leszálltam a ház előtti tőkére, és azon törtem a fejemet, hogy a tojással mit csináljak. Ahogy ide-oda tekintettem, egyszerre azon a helyen akadt meg a szemem, ahol Sári néni a kígyót darabokra vágta volt, s ahol a kígyó fejébe belétett fokhagymát elültette. A kedvem úgy hozta magával, hogy én is odarejtsem a tojást, mely a feleségem állítása szerint kakukktól származott. A fokhagyma már ki is hajtott volt kicsi lándzsákban, s pontosan annak a tövére dugtam a tojást.
S éppen jókor, mert nemsokára megérkezett Mózsi bácsi. Megkilincselte az ajtót, majd benézett a műhelybe, aztán megtekintette a méhest és a veteményeskertet. Ezek után egy kicsit gondolkozott egy helyben állva, de mivel nem tudott jobbat kitalálni, a kicsi kert szénafűjére ment, s annak a dombján leheveredett a földre. Egy darabig vizsgálódott, majd elévett a zsebéből valamit, s hol az egyik szemével, hol pedig a másikkal azt nézegette. Közelebb repültem hozzá, s hát a nagypénteki piros fakanalat kukucskálja. Nyilván összeragasztotta a szétroppantott boszorkányleső darabjait, mert ahogy közelebb bátorodtam hozzá, láttam is fehér hasadékokat rajta.
– Hát te mi a tetvet keresel itt? – vett észre engemet is.
Felelet gyanánt csörrentem neki egy kacagót, ugrottam is egyet-egyet, és mindannyiszor kukkra csaptam a farkamat. Az öreg jóízűen nevetett rajtam, majd a fakanál likját felém irányította.
– Te szarka! – mondta – én olyan boszorkánnyá nézlek tégedet, hogy az összes madarakat megfejheted.
Erre is jót nevettem, és tetszetőseket ugrottam. De ha én tudtam valamit, a piros fakanál többet tudott, mert nemsokára megcsattant a kapu, s hát Sári nénit vonzotta ide nekünk. Az öreg egyszeribe eldugta a piros szerszámot, s csendesen így szólt:
– No, várj, anyatárs, mert most próbára teszlek.
Nem kellett kalauz a vénasszonynak, mert egyenesen odajött.
– Hát maga itt lopja a napot? – kérdezte.
– Én itt – felelte Mózsi bácsi, majd rögtön a vöröslő nyugoti ég felé mutatott, és hozzátette: – pedig ott megy le.
Leült az öregasszony is a szénafűre, és beszélgetni kezdtek. A Mátyásék bajos, de egyértelmű életéről folyt a szó, nemkülönben a nyári munkáról, a termésről és az idő ígéreteiről. Éppen nyugodott már a nap, amikor Mózsi bácsi eléhúzta a piros kanalat. Úgy tett, mintha ártatlanabb volna a violánál, amelyik nem messze virított.
Hanem Sári néni is elég kakukk volt az ügyességben.
– Hát az mi? – kérdezte.
– Ez Átillának a kardja – felelte az öreg.
– Akkor gyarló kezekbe került.
– De szeme neki se lehetett jobb, mint nekem.
Úgy tett Sári néni, mintha ezt nem értené. Nem is szóval felelt rá, hanem sokkal jobban. Félrehajtotta ugyanis a kötényét, és a szoknyája alól, ahol zsebe volt neki, mint a kengurunak, egy üveget húzott elé. Tele volt, és lehetett háromdecis. Kidugta, és bugyogtatott belőle, majd odanyújtotta az öregnek is, aki megszagolta, és tusakodott, aztán ránézett a vénasszonyra, ismét megszagolta, és ismét tusakodott. Végül mégis megnyalintotta.
– Akárki fejte, szilvafából fejte – jelentette ki elismeréssel, és húzott belőle becsületesen.
Mire alkonyodott, már hanyatt fekve lehetett látni Mózsi bácsit. S innét nem volt messze Szendered országa, mert hamarosan kiejtette az Átilla kardját a kezéből, és elaludt. Úgy látszik, csak ezt várta Sári néni is, mert amikor megbizonyosodott az öreg elhanyatlásáról, csendesen odamászott a kalapjához, melyet a vén ember kivetett volt a mezőbe. Felvette a kalapot, és az öreg feje felett ismét felállította, de nem a szokásos módon, hanem a szájával fölfelé. Akkor odahajolt a kalap szájához, és háromszor egymás után így tett:
– Thü, thü, thü!
Abban a percben, ahogy a harmadikat kicsücsörítette, én is felkaptam a földről a piros fakanalat, és a fokhagyma tövére vittem, a tojás mellé. Ahogy innét visszarepültem, már éppen keresni kezdte Sári néni a boszorkánylesőt. Nem gyanakodott rám, hanem azt hitte biztosan, hogy a föld nyelte el. Egy ideig matarászott is a fű között, majd töprengett egy kicsit, de aztán eltávozott, és szerencsémre a fokhagymát meg se nézte.
S lám, mennyire megváltozott a szarkaságban a természetem! Mert egyszerre én is megkívántam, hogy a vénasszony szokása szerint magam is mesterkedjem valamit. Olyan nyugtalanság fogott el, hogy sem a földön, sem bármiféle fán, sem pedig az otthonos saskaró tetején nem tudtam már egy kicsit veszteg maradni. Repdestem, mint a bolond, s közben egy tűzpettyes fekete madarat láttam folytonosan, mintha az játszott volna velem, pedig efféle tűzpettyes madár sehol nem volt egy szikra sem. Az jutott eszembe, hogy itt biztosan a sinkófa kakukk rémleszti magát előttem, s erről a gondolatról mindjárt kitaláltam egy másikat is.
S most már tudtam, hogy mit csináljak.
Hamar odarepültem a fokhagymához, felvettem a rémlesztő kakukk tojását, odavittem Mózsi bácsihoz, és az ő kalapjába szépen belétettem.
– Thü, thü, thü! – mondtam én is.
Éppen jókor végeztem a dolgomat, mert Mátyás és Márta nemsokára hazajött. A karó tetejéről rögtön megláttam őket, ahogy beléptek a kapun. Mind a kettőnek kapa volt a vállán, s még mielőtt levették volna, én a ház előtti tőkére rebbentem, és nagy örömömben olyan ugrándozva és nevetve fogadtam őket, hogy Márta megállott előttem, s azt mondta:
– Né, milyen dologban van ez a bolond szarka!
– Valamit jelenteni akar biztosan – felelte Mátyás, majd körülnézett, és mindjárt észrevette a vakondleső öreget. Oda is mentek helyből, még kapával a kezükben.
– Ez apád – ismerte meg Mátyás.
Kicsi Márta melléje térdepelt, és költögetni kezdte.
– Maga mit csinál itt, édesapám?
Az öreg nehezen ébredt, de akkor megfelelt jól, mert így szólt:
– Éppen madarászom.
– Egy tojás már van is – fedezte fel Mátyás.
Az öreg kezébe vette a tojást, de jóformán meg se nézte, mintha csakugyan ő szerezte volna. Aztán visszatette a kalapjába, felkelt, és az egészet a kezébe fogta. Két kézzel a karimát tartva, olyan gondosan vitte maga előtt, mintha angyalfiú csücsült volna a kalapban.
Leültek a tőkére mind a hárman, hogy egy kicsit beszélgessenek.
– Édesanyám nem volt itt? – kérdezte Mátyás.
– Volt, mért kérded?
– A tanácsát szerettem volna valamiben.
Rögtön Márta vette át a szót, és így folytatta:
– Tiszta bolond ez a Mátyás a maga nagy tisztességében. Egész nap azon osztozott velem, hogy ő a méheket nyugodt lélekkel nem mondhassa a magáénak, mert azok csak úgy jöttek istenszeribe. Ki akarja hirdettetni, hogy akinek idegenbe eresztettek a méhei, azok jelentkezzenek, mert itt megkapják.
Egyszerre csend lett, melyben a képzelet malma a vizet kereste.
– Így gondolkozik egy fiatal gazda, aki vergődni akar valamire – fűzte azután hozzá.
Mátyás nagy alázatban hallgatta a futó és csubbanó szavakat, akár egy próféta, kinek a rosszat éppen úgy meg kell jövendölnie, mint a jót. Az utolsó nagy vádra azonban odafordult apósához, és csendesen megkérdezte tőle:
– Hát maga mit gondol?
– Én a mézet szeretem – felelte az öreg.
Olyan egyenesnek és megnyerőnek találtam a válaszát, hogy leugrottam a küszöbről, és nagyokat szökkenve éljenezni kezdtem. De hogy is ne csordultam volna ki, hiszen a méheket, kiknek Mátyás harangozni kezdett, a hű szolga lázában és szorgos munkával én gyűjtöttem volt!
Márta értett meg egyedül, mert felém fordult, és kedveskedve mondta:
– Ugye, szarka, a méheket nem eresztjük?
– Nem is, nem is! – kiabáltam.
S ahogy nagy örömömben ott ugráltam egészen a két lába előtt, egyszerre az orromnál tovább találtam tekinteni, s hát uramisten: a Márta szoknyája alatt ott üldögél az a tűznyelvű madár, amelyik a délután játszott velem! Ahogy megpillantottam, rögtön úgy megbolondultam, hogy már a küszöb sem volt elég menedék nekem, hanem a kertek felé iramodtam, és mindenütt úgy csörögtem, mint aki háborút hirdet.
Ott talált a leszálló este is a mezőkön. Szívesen töltöttem volna egyedül s csupán bolond gondolataimmal az éjszakát, de mivel kellő bátorságot nem éreztem magamban, megtértem a jegenyefára. A feleségem örvendett, hogy ismét láthat, s arra kért, hogy kuporodjam melléje a fészekre. Úgy is történt, s baj nélkül múlt el az éjszaka.
A következő napot én is az Úrnak szenteltem, mert vasárnap volt. Délelőtt urasan vadászgattam, és a fák tetejéről nézegettem az ünnepélyes embereket. Kétszer a feleségemnek is vittem ajándékot, mert nem akartam, hogy jó cselekedetek nélkül töltsem a vasárnapot. A déli időben is szó nélkül ültem a tojásokon, de nem a legnagyobb nyugalommal, mert a kakukkról ismét eszembe jutott a tűznyelvű madár. Sokat tusakodtam véle gondolatban, de nem tudtam határozni afelett, hogy én félek-e jobban tőle, vagy pedig ő bűvöl engemet erősebben.
Amikor ismét átaladtam felüdült feleségemnek a hivatalt, mégis a házhoz mentem, hogy a legfőbb szolgálatomnak eleget tegyek. Kár is lett volna másfelé tekeregni, mert nagy mulasztást követtem volna el. Ugyanis már sokan ott ültek a hosszú tőkén, s nem tudtam felgondolni, hogy mire csődülhettek ide. Egy részüket nem is láttam soha, de nyilván nem lehettek rossz emberek, ha már ehhez a háztájhoz jöttek. Mátyás az egyik szélén ült a sornak, Márta pedig a másikon. Csak egy ember volt, aki nagyurason és megbecsüléssel karosszéket kapott, s a többitől különválva egy kicsit, azon üldögélt.
Ez pedig Sári néni volt.
A szót Márta vitte egy darabig, s arról beszélt, hogy az emberiség élete mennyivel szebb és gyümölcsösebb volna, ha mindenki csak jót akarna a másiknak.
– Hát kínáld meg mézzel őket! – jegyezte meg Mózsi bácsi.
Ezen az emberek nevettek, de nem tudtam kitalálni, hogy miért. Az elkövetkező történet azonban nagyon okosan megmutatta, amit én magamtól nem tudtam kitalálni. Nem sok idő múlva ugyanis három ember ereszkedett bé a kapun.
– No, itt a bíróság! – szólott egy hang.
– S gyalog jöttek! – fűzte hozzá Mózsi bácsi.
Már a fogadásnál kivettem, hogy az egyik a bíró volt, a másik kisbíró, a harmadik pedig, hogy hárman legyenek.
– No, Mátyás! – mondta a bíró – hát hol vannak azok a kérdéses méhek?
– Csak itt, a diófa megett.
Mózsi bácsi ismét beleszólt:
– Mért nem fogadtál szekeret, Mátyás, hogy a bíróságot oda lehessen szállítani!
Ahogy csak tudtam, csörögni kezdtem erre én is, hogy csatlakozzam az öreg szavaihoz. Észre is vették az emberek a szavazatomat, sőt, mindnyájan velem kezdtek bajlódni. Márta azonban bátran megvédelmezett, mert azt mondotta, hogy a méheket elvihetik, de a szarkát emberfiának nem adja oda.
– Ezek a kérdéses méhek? – kérdezte ismét a helyszínen a bíró.
– Ezek – felelte Mátyás.
A bíró a kasokat mind megolvasta az ujjával, s a végén azt mondta:
– Tizenkettő.
Amikor látta, hogy senki sem teszen ellenvetést, sorba állította az igénylőket is, azokat szintén megolvasta, és így szólt:
– Tizenhárom.
– A tizenharmadiknak a szarkát adjuk – mondta a kisbíró, mire én is elvesztettem a türelmemet, és egy jó célzással pontosan a feje tetejére feleltem a bölcsnek. Nagyon kacagtak, hogy ennyire összevágott a dolog, csupán a bírót nem lehetett kizökkenteni a törvénytevésből.
– Neked hány család méhed eresztett el? – kérdezte az első igénylőtől.
– Nekem három – felelte az.
– Megüsmernéd-e, hogy melyek voltak azok?
– Hát hogyne! – szól belé Mózsi bácsi. – A farka mindegyiknek le van vágva.
A bírót még ez sem térítette ki az útjából, mert hasonló módon a következőhöz fordult, s utána a többit is kérdés alá fogta. Kinek kettő, kinek három családja veszett el, s csak abban voltak mindnyájan egyformák, hogy a méheiket nem voltak hajlamosak megismerni.
– Egyszóval – számította a bíró – a tizenhárom igényelő mindösszesen harminckét családot követel.
– Annyit!
Egyszerre nagy lett a csend, de nagyobb is lehetett volna, hogy a bajt valahogy utolérje. Hanem a bíró mégis utat keresett mindenképpen. Töprengett és vizsgálódott sokáig, majd azt a határozatot hozta, hogy legalább menjenek el innét, és ne lássák, hogy a harminckettőre csak tizenkettő a készlet. Ez helyesnek is tetszett mindenki előtt, s így ismét a ház elé vonultak. Ott megszállták hosszan a tőkét, és várakozva ültek. A nagy szükségben még a Biblia is eszébe jutott az egyiknek, mert azt mondotta, hogy bezzeg most is jó volna, ha élne Jézus, aki megszaporította volt az öt kenyeret.
– Döntsön a bíróság! – sürgették egyre.
Végre oda is állott az emberek elé a bíró.
– Amit ítélünk, belényugszik-e mindenki abba? – kérdezte.
– Belé! – kiáltották.
Félrevonultak tehát hárman, és tanácskozni kezdtek. De nekik is könnyebb lett volna öt tojáson kotlani, mint ezen az egyen.
Végre mégis kiköltötték valahogy az igazság fiát, és visszatértek. A bíró pedig odaállt az emberek elé, és így szólt:
– Azt tekintettük, hogy harminckét családot tizenkettőből nem lehet adni. Azt is tekintettük, hogy senki igényelő nem hajlamos arra, hogy a saját méheit megismerje. Ennek folytán olyan ítéletet hoztunk, hogy a jelenvaló tizenhárom vesztes olvassa meg és számolja meg az összes méheket, amelyek a tizenkét családban vannak; azután pedig osszák el egymás között, mint jó testvérek, hogy mindenkinek egyforma számban jusson. Ez tiszta dolog lesz, s ámen.
Még a csend is meglepődött az ítéletre, s nem tudott neszhez jutni.
– Hát azokat hogy számoljuk meg, nem mondaná meg? – buggyant fel végre egy panaszos hang.
– Mint a juhokat, amikor kijőnek a kosárból! – szólott Mózsi bácsi.
– Még meg is lehet cseppenteni őket! – állott fel egy vesztes, mire a többi is felkelt egymás után. Némelyek nevettek, mások szóbeszéddel voltak, de senki sem akadt, aki nekiszánakozott volna, hogy megolvassa a méheket. Lassankint el is oszladoztak, s csak a háziak maradtak.
A nap is telikacagta elvonulóban az eget.
– Ilyen bírája nem sok falunak van – mondta nagy elismeréssel Mózsi bácsi.
Mátyás szótalan és kövér volt, mint eső után a föld.
Márta felnézett az égre, és fohászkodva szólt:
– Istenem, köszönjük a kedves ajándékot!
Nagy boldogságomban én is a feleségemhez repültem, hogy megvigyem neki a hírt. Mint a felhőben a fény, úgy törtem utat a lombok között, és lelkendezve mondtam:
– Nem dolgoztam hiába! Nem, nem, nem!
– Ne kiabálj, a jó Istenre kérlek! – csitított a feleségem.
– Te most ne integess engem, mert nagyobb dologról van szó, mint az öt tojás.
– Hát te egészen megbolondultál! – szólott kétségbeesve a feleségem. – Mert ez az öt tojás a legnagyobb dolog a világon.
Egyszerre én is magamba roskadtam, mert ebben a percben biztosan tudtam, hogy soha többet nem fogjuk megérteni egymást. De aztán újra elöntött a szellem boldogsága, és olyan messzire felrepültem a levegőbe, hogy olyan magasságban még szarka nem járhatott soha. Csak az bántotta a szívemet egyedül, hogy miért nem lehetek valami szebb és tekintélyesebb madár, aki méltóbb lehetne asszonyához.
Jaj, mert erősen megszerettem Mártát.
De ezt a bánatot is hamar lefújta Isten a szívemről, mert onnét a magosból nemsokára észrevettem, hogy lassú és méltóságos repüléssel valami királyi madár közeledik.
Hófehér volt, és a szárnya fekete.
Ahogy megláttam, egyszerre tűzbe borult a torkom, és a kicsi nyelvem bolond trombita lett örömében. Minden erőmet a szárnyaimba eresztettem, és úgy indultam feléje. Egy kicsit előre kellett repülnöm, de száz kicsit felfelé, mert a nagy madár szinte a fellegek között járt. Egy ideig győztem is az iramot, de amikor láttam, hogy a testem gyarlósága nagyobb a kelleténél, hirtelen fellobogott bennem a szellem, és elrúgta magától a gyarló testet, amely üresen és nagyokat zörrenve süllyedni kezdett a levegőben.
S magam, mint a fény fürge fia, úgy száguldottam célom felé, nem telt belé csak néhány pillanat, s már benne voltam a királyi testben, akár a pára a felettünk levő fellegekben. A két hatalmas szárny egy kicsit megingott, de tüstént megtaláltattam véle az egyenes utat, s a kormányzó lábakat is munkába vettem.
Először fordultam egyet kereken, mintha kicsiben a földet repülném körül, de aztán egyenes vonalban a ház felé úsztam. S amikor kitűnő szememmel úgy láttam, hogy éppen felette vagyok, örvényvonalakban ereszkedni kezdtem lefelé.
A következő percben már a diófán ültem, a diófának egy nagy száraz ágán.
– Gólya! Gólya! – kiáltott örömében Márta.
Úgy futott a fa alá, mintha angyalt látott volna. A két karját nyújtogatta felém, hogy a lába szinte nem is érte már a földet, s folytonosan a nevemet kiabálta. Mátyás is sietve jött oda, de ő nem szólott semmit, csak a szeme ragyogott fel reám. Ott időzött még Sári néni és Mózsi bácsi is a háznál. Ők is megindultak, hogy csodát lássanak a diófa nagy száraz ágán, mert errefelé ritka madár a gólya.
– Elég hosszú lába van! – mondta Mózsi bácsi, és gyermekesen hunyorgott felfelé. Az öregasszony azonban se nem sietett, se nagyobb örömet nem mutatott. Amikor mégis a fa alá ért végre, szigorúan megtekintett, és azt mondta:
– Még várhatott volna egy kicsit.
Egy ideig így tiszteltek és nézegettek, de aztán Mózsi bácsinak egyéb is eszébe jutott. Azt mondotta ugyanis, hogy az én személyemben nagy és ritka tisztesség érte a házat, s úgyszintén az egész falut is: siessen hát a házigazda, és dúvasszon fel nekem valahol marasztalót.
– Mi az a marasztaló? – kérdezte Mátyás.
– Az egy kerék, amire fészket rakhasson. Az Alföldön is mindenki úgy csinálja, amikor gólya tiszteli meg a házat. Ennyit a katonaságnál én is tanultam.
Mátyás ugrasztotta a szemét mindenfelé, pedig tudta, hogy nincsen kerék a háznál. Mert ahol sem béfogó marha nincsen, sem legalább egy szamár, ott a kerék mit is keresne!
– Hamar hozni kéne egyet, apám! – mondta.
– De addig elrepül.
– Ne féljen, Márta hízelkedik neki addig.
A kicsi asszony vállalkozott is szívesen, hogy eltart engem gügyögő szóval, és marasztalni fog kedves ígéretekkel, amíg az édesapja kereket szállít a házhoz.
– Csak egy napig kell, mert holnap csinálok én neki – mondta Mátyás.
Az öreg sohasem volt rest, de most a jó futó legényekkel is versenyre kelhetett volna. A tréfát azonban most sem felejtette, mert az útról vidáman kiáltott vissza:
– Ha addig el akarna menni, az anyatárs vegyen ki a fejéből hirtelen egy kereket!
Nem nagyon ügyeltek a kerekes tréfára, hanem kikötötték rajtam a szemüket, és sorjában dicsérgetni kezdték minden testrészemet, de különösen a lándzsás csőrömet és a két hosszú lábamat.
– Úgy ül, mint egy esperes – mondta Mátyás.
Márta sem bírt magával, hanem ide-oda libbent örömében, s egyszerre még Sári nénit is megölelte:
– Hát maga nem örvend, anyám?
– Én igen, de nem túlságosan.
– De én azt szeretném, ha túlságosan örvendezne.
– Jó, jó, majd beszélsz még másképpen te is.
Nem tudtam elgondolni, hogy Mártát miért hűvösíti a vénasszony, mert azt biztosan lekiálthattam volna, hogy én Mártának szomorúságot okozni sohasem fogok. De magamban tartottam a szót, és egyáltalában semmi hangot nem adtam, csupán figyeltem és vártam, ahogy más gólyák is szokták.
– Eredj, Márta, szedj össze valamit a fészek aljára! – mondta Mátyás.
Nem kellett kétszer mondani.
Ahogy bément a házba, Mátyás ágakat kezdett tördösni, s gondoltam, hogy az én fészkemet készíti azzal is. Amikor egy jó ölrevalót összegyűjtött már, s nem tudta, hogy mivel etesse nagy buzgóságát, lassan a diófát kezdte kerülgetni. Mindegyre vendégszerető pillantásokat vetett fel rám, de az ágakat is nagyon figyelte, úgyszintén a fa derekát.
– Édesanyám, kenje bé valamivel ezt a fát! – mondta hirtelen, mert a nagypénteki felfedezés jutott eszébe. De észre is vette abban a helyben magát, és szeretett volna a szájára ütni.
– Hát te azt mért mondod nekem? – kérdezte az öregasszony.
– Én csak úgy mondám.
– No de, mégis!
– Hát, hogy a gyermekek ne tudjanak felhágni a fára, ha oda tennők a fészket. No, most érti-e?
– Én igen, s te is békenheted.
Többet nem beszéltek egy szót sem. Mátyás idétlenül állingált a fa alatt, a vénasszony pedig mogorván szurkálta a levegőt a fekete szemével. Szerencsére hamar megérkezett Mózsi bácsi, s egy kereket is gurított maga előtt.
– No, immár most, hova dúvasszuk fel? – kérdezte.
– Hát ide a fára! – mondta Mátyás.
– S ha elriad a sárgalábú?
– Miért riadna el?
– Azért, mert nem fehérnép, hogy a fara mellett vessed neki az ágyat.
– Az igaz – mondta Mátyás.
Alig kezdtek szemlélődni, Márta is megérkezett. Úgy fel volt pakolva, mintha királyfinak akart volna ágyat vetni. Pokrócot, csecsebecse rongyokat és még párnát is hozott.
– Mért nem teszitek ki neki az ágyatokat! – mondta Sári néni, s ez volt az utolsó szava, mert lassan eltávozott a háztól.
– Anyád nem szereti az ilyen tudós madarakat – jegyezte meg az öreg.
– Ha szereti, ha nem: hova tegyük a fészket?
– Hát az Alföldön hova szokták, édesapám? – kérdezte Márta.
– Ott a házra.
– No hát!
Csakugyan úgy határoztak, hogy ők is a házra szerelik fel a lakosztályt. Ennek különösen Márta örvendezett erősen, mert azt mondta, hogy éjszaka sem lesznek messze egymástól. Mátyás fel is ment rögtön a padlásra, s amíg a cserepeket bontotta ki, hogy fenn a tetőn alkalmas helyet keressen, addig Mózsi bácsi egy hosszú rúdra felszerkesztette a kereket. S amikor a fészek is rajta volt már nagy módosan, akkor megragadta a rudat az öreg, és úgy vitte fel a padlásra, mint valami zászlót.
Ahogy készen voltak, abban a percben felrebbentem a diófáról, körberepültem a házat, majd a fészekre szálltam és kelepelni kezdtem.
– Nincs semmi baj! – mondta Mózsi bácsi.
Örömükben összeölelkeztek mind a hárman, azután pedig Márta uzsonnát készített, és lakomáztak. Enni se mentek bé a házba, hanem a dombra húzódtak, ahol az öreget alvásban találtam volt. Itt heverésztek egészen alkonyatig, én pedig a fészekből figyeltem őket. Csupa öröm volt a jó szem, kivált amíg nem láttam a vidámságnál egyebet. De amikor éppen lopózkodni kezdett lefelé a harmat, Márta didergősen megrázkódott, és a homlokára tette a kezét.
– Mi jöve rád, aranyom? – kérdezte Mátyás.
– Valami szédülés csapott meg – felelte Márta.
Az édesapja rögtön felelte, hogy béhozza a házba. Ahogy megindultak, én is felrebbentem a fészekről, és az ajtó elejébe szálltam, hogy asszonyomnak ezzel is kedveskedjem. Nagy és komoly lépésekkel még elébe is mentem, és harangoztam neki a piros csőrömmel. Mártának könnyes lett a szeme, lehajolt hozzám és megsimogatott.
– Istenem, semmiért sem adnám – mondta.
Akkor jutott eszembe, hogy nekem ajándékom is van elrejtve a fokhagyma tövébe. Odamentem hát, a csőrömbe vettem a piros fakanalat, aztán visszaballagtam asszonyomhoz, hármat harangoztam neki, és átalnyújtottam az ajándékot. Ahogy ezt látta Mózsi bácsi, ő is megremegett, és a homlokára tette a kezét.
– Mi jöve magára, édesapám? – kérdezte Márta.
– Valami szédülés csapott meg engemet is – mondta az öreg.
Azzal elvette a piros fakanalat, Mártának pedig azt mondta, hogy menjen és feküdjék le.
– De vajon ez micsoda fakanál, édesapám?
– Ez olyan piros.
– De honnét került ide?
– Lehet, hogy idegen országból, mint ez a gólya.
Nagyon különös volt Mártának minden. Úgy nézett nagy szemével, mintha a csodát keresné, amelyik itt biztosan elbújt valahova. Az öreg nem szólt neki semmiről sem többet, hanem lefektette, és visszament Mátyáshoz, aki hanyatt dőlve a burkolózó eget figyelte.
Én is véle mentem, és füleltem.
– Furcsa világ ez a világ – mondta az öreg.
Mátyás oda sem nézett, csak úgy ejtette vissza a szót:
– Furcsa, ugye?
– Az.
– S aztán mért?
Mózsi bácsi a Mátyás mellére tette hirtelen a piros fakanalat, s azt mondta:
– Hoppsza, Sári!
A másik ijedten kapta a kezébe a kanalat, és rögtön felült.
– Hát ez eléjött? – kérdezte ámulva.
– Ez elé.
– S honnét?
– A gólya hozá.
Elhallgattak, de a lapuló csendben látni lehetett, hogy a Mátyás növekvő két szemében lesbe áll valami különös fény.
– Ne tréfáljon, apám! – mondta.
– Távol legyen tőlem – felelte az öreg.
– Akkor itt az ördögök játszanak.
– Ügyelj, ne mondj ördögöt! – intette a vénember. – Mert ha itt valaki titkos céllal és értelemmel működik, az egészen másvalaki lesz.
– S ki, másvalaki?
– Ha nem csalódom, egyenesen az Isten.
Mátyás ismét elhanyatlott a földön. A jobb kezével a füvet szaggatta, a bal markában pedig rémülten szorongott a fakanál. Egy ideig nem szólt egy szót sem, de azután is csak hallgatott.
Az öreg tudta, hogy konok és megtartó természete van, mint a békötött zsáknak, úgy gondolta tehát, hogy a terhes és feszülő felhőből megereszti az esőt.
– Ha a két fülednek nincs más dolga, én elmondanám, amit tudok.
– Azt el is várom – felelte Mátyás.
– Hát ha olyan nagy várakozásban vagy, akkor az úgy volt, hogy a fakalánt én nagypénteken este hazavittem, a petróleumba görénytejet töltöttem, s annak a világánál a kalán darabjait összeragasztottam.
Mátyás ismét felült, de olyanformán, mintha sírból támadna fel.
– Görénytejet?
– Azt.
– S honnét szerezte?
– Nem szereztem, hanem fejtem.
– Görényből?
– Nem, mert a kicsi lábujjkámból – mondta tudós fölénnyel Mózsi bácsi, de erre Mátyás felállt, és azt mondta, hogy ő olyan emberrel nem heverészik együtt, aki megfeji a görényt. Az öreg azonban megragadta, és addig puhította, amíg ismét leült.
– Hát aztán – folytatta akkor –, egyszóval, megragasztottam, és jól eltettem. Mert úgy gondolkoztam, hogy annak én még valamikor hasznát veszem. Nem siettem a haszon béhajtásával, de tegnap délután mégis úgy jött, hogy a zsebembe tegyem. Belé is tettem, s átaljöttem ide hozzátok, mert tudtam, hogy nem vagytok itthon. Itt aztán leültem erre a szent helyre, ahol most nyomjuk ketten a földet, s elévettem a piros kalánt, s működtetni kezdtem, hadd jelenjék meg nekem is, aki neked megjelent vala nagypénteken.
– S megjelent-e valaki?
– Meg biza.
– S ugyan ki?
– Engedelemmel legyen mondva, a te édesanyád.
Ismét hanyatt ereszkedett Mátyás, és nyikorogva nevetett.
– Maga tiszta bolond, apám! – mondta. – Hiszen én megkértem volt édesanyámat, hogy nézzen által délután.
– Jó, jó – felelte Mózsi bácsi –, csakhogy a darabosa még hátra van. Mert amikor megmutattam neki a piros fakalánt, hogy üsmeri-e, akkor megtévesztő pálinkát vett az erszényiből elő, s néhány korttyal úgy megfelelt nekem, hogy a legnagyobb mértékben elaludtam. Amikor pedig ti hazajöttetek, s engemet napvilágra hoztatok, akkor a fakalán nem volt sehol. Ellenben volt valami egyéb!
– S mi volt?
– Egy lidérctojás a kalapomban.
Mátyás elfordult hirtelen, és azt mondta:
– Aki bolond, bolond!
– No, csak ne hirtelenkedjél, hanem nézz egy kicsit ide! – felelte az öreg, s hát kezdi kigombolni az ingét.
– Hát nem nézel ide?
Amikor Mátyás odanézett, az öreg már ing nélkül ült a rejtelmes fényben, mit inkább a holdvilág árasztott, mint a nap maradéka. Ing nélkül, de a jobb válla felett egy piros pántlika kerekítette közre a nyakát, s a piros pántlika két vége béfutott a bal hónya alá.
Mátyás úgy kezdett kacagni, hogy a csendes est egészen megriadott.
– Szent János, a nepomuki, hát maga mit mesterkedett?
Mózsi bácsi felemelte a jobb mutatóujját, és csendesen azt mondta:
– Megültettem.
– Mit ültetett meg?
– A lidérctojást.
– Hova?
– A hónyom alá.
Abban a percben felemelte lassan a bal karját, s hát valami gömbölyű csakugyan rejtőzködött a hónya alatti bozótban, s az van kikötve oda a piros pántlikával. Közelebb bújt Mátyás, hogy még jobban meglesse a fészket.
– Hát ez dió! – mondta.
– Az igen, hogyne, amit te látsz. De ami a dióban benne van, az már egyenesen a tojás, a lidérctojás.
Egy kicsit össze is guzsorodott, hogy meglazuljon a pántlika. Akkor a diót kiszabadította a hónya alól, és előrehozta a vállcsontja alá. Így már egészen jól lehetett látni, hogy a diónak a héján likak vannak, mint a rostán, s hogy a két hegyesedő felén elnyeli szépen a pántlikát.
– S mért van kifúrva annyi helyen? – kérdezte Mátyás.
– Mért! Hát azért, hogy levegőt kapjon, s hogy szuszogni tudjon.
– Ki tudjon szuszogni?
– Az ángyod! Hát a tojás s a tojásban a lidérc!
Meg is mozgatta egy kicsit a diót, nehogy Mátyás azt higgye, hogy csalás van a megültetésben. Csakugyan kotyogott is valami benne.
– Nem lehetne kibontani? – kérdezte Mátyás.
– Azt az egyet nem – felelte az öreg, és visszatette a burkolatos lidércet a hónya alá, majd hozzáfűzte: – Tégedet sem bontottak volt ki időnap előtt.
Felvette az inget is, azután pedig felállt, és kezet nyújtott. Engemet sem felejtett ki a búcsúzkodásból, mert megrázta egy kicsit a csőrömet, és azt mondta:
– No, hosszú lábú koma, aztán gazdádnak beszéld el, hogy az Átilla kardját hol találtad meg.
Elkísértük egészen a kapuig. Ők ketten elöl mentek, én pedig lándzsásan utánuk, mint egy testőr.
– S aztán hány napig kotlassa? – kérdezte a kapunál Mátyás.
– Kilenc napig.
– S ha egy rigó lesz belőle?
– Akkor csoda történt – felelte az öreg, és elment.
Mátyás még leült a ház előtt a tőkére, a tenyerébe hajtotta a fejét, és úgy gondolkozott. A nyári szellő legyezte szépen, én pedig sétálgattam előtte, s vigyáztam, mint a királyi ajtónálló, nehogy valami gonosz gondolat is odaférkőzhessék a közelébe.
Aztán megtértünk a fészkünkbe mind a ketten, és baj nélkül múlt el az éjszaka.
Másnap korán látogatót kaptunk, mert a nap még a hegyek mögött volt, amikor Elek bácsi béütötte magát.
– Hallom, gólyamadár telepedék hozzátok – mondta.
Mátyás a csizmáját fényesítette éppen az ajtó előtt.
– Gólyamadár s betegség – mondta.
Erre leszálltam én is a háztetőről, hogy megmutassam magamat Elek bácsinak.
– Gyönyörű baráti madár – dicsért az öreg, de én semmivel meg nem háláltam neki a dicséretet, hanem a nyitott ajtón bémentem a szobába. Láttam, hogy pírba vont arccal és fényes szemekkel ott fekszik Márta a párnák között. Megálltam az ágya előtt, a nyakamat kukkra nyújtottam, és a csőrömet bédugtam a takaró alá.
– Jaj, be hideg, húzd ki! – mondta csiklandósan Márta, s éppen akkor bélépett Elek bácsi is.
– Hát ez mi dolog, nászleányom? – kérdezte.
– Csiklint ez a gólya – felelte Márta.
Elég vígan voltak, nem úgy, ahogy betegnél szokás. Pedig asszonyom csakugyan beteg lehetett, mert az arcából bazsarózsa lett, a két szeméből pedig parázsló gyöngy, kettő.
– Mátyás hová készül?
– Ő a városba, hogy a patikából valami orvosságot hozzon nekem.
– No, ne búsulj, majd én vigasztallak addig – felelte Elek bácsi.
Gondoltam, miképpen szeretné vigasztalni, mert a múltban is elkövetett volt egy-egy kicsi szitogatást. Nem is mozdultam az ágy mellől, ahogy kitehette Mátyás a kapun a lábát.
– A tested is olyan forró? – kérdezte Elek bácsi.
– Olyan.
– Lám!
– Ne lám, mert megégeti a kezét.
Mégsem nyughatott az öreg:
– Csak az ujjam hegyivel, hogy megkóstoljalak.
Márta nem engedett semmit, de az öreg sem vitte mértéken túl a dolgot. Szerencséje is volt, mert különben a csőröm hegyivel én is megkóstoltam volna valami testrészét. Észre is vehette lovagságomat Elek bácsi, mert erősen tűzdelt felém a szemével, délfelé pedig egyenesen így szólt:
– Ez is férfiú-féle, ez a gólya.
– Miről gondolja?
– Hát arról, hogy féltékenyen őrködik feletted.
– Csak szeret – felelte Márta.
Erre megálltam az ágy előtt, és helybenhagyólag integettem. Nagyon csodálták, hogy mennyire eltaláltam az integetést, de csakugyan el, mert Mátyás is éppen akkor érkezett haza. Még megvártam, hogy valami újságot hozott-e a városból, de azután szépen kisétáltam, és elindultam eledelt szerezni magamnak.
Egész estig odavoltam, de megtérésemkor három béka, két kígyó és egy csókafiú volt a hasamban. Sajnáltam szegényeket, de valahogy nekem is élnem kellett, s mit is csinálhattam volna egyebet, ha már nem a tejeskávét szerettem, hanem őket.
A kezdet és a folytatás egyaránt azt mutatta, hogy gyöngyélet néz reám. Zsákmány annyi volt, mint szép piros alma valamikor a paradicsomi fán; otthon két jó gazdám és uras fészkem, s a falu is szeretett, aprajával és nagyjával együtt. Csak egyetlenben egy baj volt, de az aztán olyan, mint a nagy rónaság közepén a fekete hegy. Ez pedig Márta miatt állott elé, aki a következő napokon sem akart jobban lenni. Egyszer a forróság lepte el, mint a virágzó ágat a tűz, máskor pedig a kocogtató hideg. Mindenki a kedvibe járt a maga módja és tehetsége szerint, mert aki egyszer látta és csengettyűs természetét tapasztalhatta, az mind erősen megszerette. Az egyik gyógyító orvosságot hozott, a másik nyalánk eledelt, a harmadik virágot s a negyedik derítő beszédet.
Magam sem voltam utolsó a kedveskedők között, mert ritka havasi virágot, fürge kicsi gyíkot, sármántyút és veresbegyet, énekes rigófiat és idéni futkosó mókust egyformán vittem neki. Örvendett is ezeknek szerfelett, s már szinte célt is értem, mert a tizenharmadik napra felkelt, s a virágos- és veteményeskertben kezdett asszonykodni. Ebben a munkában is véle voltam, s nagy gyönyörűséggel láttuk mind a ketten, hogy a gazdaságban is mily hasznos az olyan szerszám, mint az én hosszú és kemény csőröm. Mert a vakondot, aki nem átallotta kitúrni a hagymát és a többi földben rejtőzködő hasznos veteményt, éppen úgy ki tudtam a csőrömmel vágni, mint ahogy nyársra húztam a rágcsáló egeret, leszedegettem mindenről a kártékony bogarakat és kiráncigáltam a gyomot. Azonban csak egy napig tarott ez a közös munka, mert kicsi Márta ismét visszahúzódott az ágyba, s a kertészkedés egyedül az én nyakamba szakadt. Csináltam azért egyedül is, de kedv nélkül nincsen ifjúsága a szorgalomnak.
Gondolatokba merülve sokat ültem a fészken. Néha felszálltam a fellegekbe is, máskor pedig a havasi mezőn várakoztam az isteni sugallatra.
De csak a napok múltak.
Történt azonban egyszer, hogy amint forró napsütésben egy hegyi út mellékén álldogálltam valami sziklán, egyszerre kígyót pillantottam meg. Nem is volt messze tőlem, mert négy-öt lépésben oda léphettem volna. Karikában heverészett a napon, a nyelvét mindegyre öltögette, és meredten nézett a hideg szemével. Nagy méreg öntött el és kegyetlen vágy, hogy kiirtsam a világból. Úgy éreztem, hogy ki van a csőröm valósággal tüzesedve, s megindultam feléje. Az átok nem mozdult, csak a fejét fordította jobban felém, s a nyelvét szorgosabban öltögette. Aztán sziszegni is kezdett, de még akkor sem akart menekülni. Jól van, világ megrontója, gondoltam magamban, és annyira megközelítettem, hogy már éppen a lándzsámat akartam célba igazítani. Abban a pillanatban elkapta mégis a fejét, és a mozdulata olyan volt, hogy iszkoljon. De a villám nem üt gyorsabban, mint ahogy én cselekedtem, mert abban a pillanatban a feje már kétfelé repedt. Rá is léptem rögtön, s amíg a farkával segítség után integetett fenn a levegőben, azalatt szakértő csapásokkal le is fejeztem.
A teste még nyugtalankodott egy ideig, de a fejét úgy megbűvöltem az ítéletemmel, hogy a legkisebb mozdulat nélkül imádta hatalmamat. A szája nyitva volt szélesre; a szeme pedig meredten nézett, mintha szolgaságba szörnyedve azt várta volna, hogy mikor kapom bé. Várhatta azonban, mert ahogy jobban megnéztem a tátott száját, egyszerre az a másik rokona jutott eszembe, kinek a fejébe egy cikkely fokhagymát elültetett volt Sári néni.
S már ott sem voltam.
Nem is én, hanem az én képemben az öröm és a hit repült hazafelé. S otthon egyenesen a ház elé szálltam, s habozás nélkül odamentem a fokhagymához. Kövér volt már és érett. Derekas szára és sok hízott levele úgy biztatott, mint a jókedvű pap a gazdag kepehordót. Nekifogtam hát, és a csőrömmel kiástam szépen a földből. Mint valami régi páncél, a gumóján még rajta volt a kígyó bőre, de azt ügyesen lefejtettem, s még a ráragadt földet is leráztam. Akkor megragadtam a csőrömmel, s úgy, ahogy volt, bévittem a beteg asszonyomnak.
Megálltam az ágyánál, és felnyújtottam neki, mint egy virágszálat.
– Hát ez mi, te gólya? – kérdezte Márta.
Intettem neki, hogy vegye el. Amikor pedig már ott volt a kezében, a csőrömmel rámutattam a gumóra, a gumóról pedig az ő szájára.
– Istenem, orvosságot hozott ez a gólya! – találta ki asszonyom, és összecsapta a két kezét, mire én katonásan jelentettem neki:
– Azt, azt, azt!
– S még kelepel is, mintha mondaná!
Intettem neki, hogy bizony, azután pedig sétálni kezdtem a szobában. Nagyon büszkén és méltóságteljesen sétáltam, akár egy haditerves kapitány. Amikor az ágy előtt haladtam el, mindig megálltam és megkérdeztem:
– No, mi lesz?
Jó darabig csak bennem gyönyörködött Márta, mert ilyen sétálót még sohasem látott volt. Úgy látszik azonban, hogy miközben engem nézett, helyes gondolatok is bimbóztak vidító fejében, mert lassankint a fokhagymát engedte uralomra. Kerekre nyílott szemmel vizsgálgatta, és apránkint csodálatos áhítat foglalta el az arcát.
Aztán leszállott az ágyból, egy tálba vizet öntött, és mosni kezdte a fokhagymát.
Ott állottam mellette, és a legszívesebben zsoltárt kelepeltem volna örömömben, de ahogy láttam őt, hosszú fehér ingében és aranyhajával, semmi hang nem jött ki a torkomból, hanem csak néztem és csodáltam, mint egy angyalt. Nagy izgalomban egyik lábamról a másikra álltam, és az életemet is odaadtam volna, csakhogy valami nagyot és szépet cselekedjem érte.
De abban a percben belépett Mózsi bácsi az ajtón.
– Hát te mit csinálsz itt? – kérdezte asszonyomtól.
– Mosom ezt a fokhagymát, édesapám.
– S azzal mit akarsz?
– Meg akarok gyógyulni tőle.
Láttam, hogy az öregnek nem tetszik valami, mert úgy nézte a falat, mintha szegeket vert volna belé. Az ágyat is megvizsgálta, majd odalépett a leányához, és azt mondta:
– Eredj, feküdj le, mert összevágom azt az ágyat!
– S azt mért?
– Azért, hogy neki is csak annyi esze volt.
– Mennyi?
– Annyi, hogy kieresztett magából.
Mindjárt átal is vette a fokhagymamosást, Márta pedig visszafeküdt.
– S ez a fokhagyma honnét került? – kérdezte.
Szerencsére éppen az ágy előtt álltam, és rázni kezdtem a fejemet, hogy a titok maradjon titok. Márta meg is értett, mert azt felelte az apjának, hogy minden asszonynak van veteményeskertje, s viszont minden veteményeskertben szokott fokhagyma lenni.
– S miképpen akarod használni?
– Egy cikkelyt lenyelek – mondta Márta. – A szárából pedig cibrét főzök, s azt megeszem.
Az öreg nem szólt erre semmit, hanem tüzet gyújtott a kicsi kályhában, s egy lábasban vizet tett a tűzhöz. Aztán lemetszette a fokhagyma szárát, a gumóját odaadta Mártának, a többit pedig a vízbe tette.
– Hogy kell azt a cibrét főzni? – kérdezte.
Márta gyermekesen nevetett, hogy cibrefőzésre vetemedett az édesapja, de elmagyarázta neki a nagy tudományt. Az öreg nekivetkezett valósággal, mint egy szakács, s örömében még fütyörészni is kezdett.
– Ne búsulj, mert ilyen cibrét még az angol királynőnek sem főztek! – mondta büszkén.
Asszonyom elismerő szavakat mondogatott neki, közben pedig nagy vigyázattal a fokhagyma gumóját bontogatta. Egy cikket készített magának, a többit pedig gondosan a párnája alá tette.
– No, itt van! – hozta nemsokára az öreg a levest, mire Márta felült az ágyban, és az ölébe vette a tányért. Elsőnek a kikészített cikkelyt vette a szájába, rá egy kanállal a cibréből, és szerencsésen lenyelte.
Különös fokhagyma lehetett, mert abban a pillanatban megdördült valahol az ég.
És megérkezett a szél is.
Az öreg kifutott a ház elé, és megkémlelte az eget.
– Esős idő jön! – mondta. – S én két véka búzát kiterítettem otthon, hogy száradjon.
Márta jólesően és egyre derülőbb arccal ette a levest.
– Hát fusson haza – felelte.
Az öreg megugrotta magát, s már künn volt a kapun.
Ismét dörgött, s a szél is egyre erősödött. Majd különös sötétség kezdett bényomulni az ablakon és a kinyitott ajtón. A levegő duzzogott és morgott: a fák sírni kezdtek, mint a megijedt kölykek, s fenn a háztetőn is kocogtak már a cserepek.
– Jaj, a tüzet legalább eloltom! – mondta Márta.
Felkelt és körülnézett. Aztán felemelte a nagy tálat a vízzel, amelyben a fokhagyma fürdött, majd a bal kezével elszedte a kicsi kályháról a karikákat, a jobbal pedig a vizet ráloccsantotta a tűzre.
S abban a szempillantásban megreccsent valami a ház felett, és az én drága fészkemet, kerekestől együtt az ajtó elé vágta a szél. Márta az arcához kapott, én pedig a hasam alá vágtam félelmemben a csőrömet. De mielőtt megmozdulhattunk is volna, megszakadt rettenetesen az ég, és a haragos istennyila a leszakadt fészekbe csapott.
Márta felsikoltott, én pedig kukkra ugrottam, mintha tűzhányó dobott volna fel.
Akkor a fészek már lángolt az ajtó előtt.
De mint a hiúz a piros madárra, a vad zápor is úgy ugrott rá egyszerre a tűzre. Sikoltva küzdöttek, forogtak és vicsorogtak.
Aztán elcsitult lassan a madár, s csak az üszkös, fekete csontok maradtak meg.
Márta némán állott még most is.
– A tisztítótűz volt ez bizonyosan – mondta nagy későre, és rám tekintett.
Aztán odament lassan az ágyához: lefeküdt, magára vonta a takarót, és imádkozott.
Amint javában imádkozott volna, hirtelen egy alak jelent meg a küszöbön. Olyan zajtalanul jött, mintha az én fészkem romjaiból kelt volna ki. Kicsi vaskos férfiú volt, a jobb karján fejsze lógott, és a kalapjáról csorgott a víz.
– Adjon az Isten! – mondta.
Márta felült az ágyában, és ámulva nézett.
– Hát te hogy kerülsz ide, Alajos? – kérdezte.
– Béjövék, a lábamon – felelte Alajos, és suhogtatta kifelé a kalapját, amely minden suhintásra sugárban eresztette a vizet. Nem is akarta abbahagyni ezt a munkát, mintha csak azért jött volna, hogy a vizet előttünk kergesse ki a kalapjából.
– Nincs itthon Mátyás? – kérdezte.
– Hát nem tudtad? Fenn van a hegyben már két napja.
Erre nem felelt Alajos, hanem a kilincs vasára akasztotta a kalapját, és béfelé indult. Ahogy megpillantott engemet, aki az ágy előtt álltam, hirtelen megállott a lába, és így szólt:
– Hát ez miféle istenbogara?
– Gólyamadár.
– S mire jó?
– Egyszer erre, máskor arra.
No, gondolta Alajos, ha már ilyen hasznosnak mondják, akkor megnézem én is: s nagy mohósággal kezdett vizsgálni elöl-hátul. Igende nekem is volt szemem, amellyel megismerjem, hogy a vetélytárs legényt láthatom, aki pók koromban a bajszerző malacot dobta volt a szekerünkre.
– Csoda lesz, ha itt baj nem lesz – mondtam magamban, és a csőrömet vagdosni kezdtem belé a padlóba, mintha a fegyveremet hegyezném.
Alajos figyelemmel nézte működésemet, majd így szólt:
– A főd alá szeretne menni.
– Szégyeniben, hogy te ide mertél jönni – felelte Márta.
A legény elröhintette magát:
– Hát szeretőm voltál, miért ne mertem volna!
Márta felült, és lobogott a szeme:
– Csak te nyavalyogtál örökké utánam, én sohasem szerettelek!
– Hát azért jöttem, hogy most szeress.
– S kilested, hogy Mátyás mikor nincs itthon!
– Te voltál a szeretőm, veled van dolgom.
Erre felemelte asszonyom a szép fehér karját, az ajtó felé mutatott, és így kiáltott fel:
– Takarodj ki! Ebben a percben!
Alajos nem sietett a takarodással, hanem kieresztett körmökkel az ágy felé indult.
– Előbb megcirmollak egy kicsit – mondta.
Erre én is szembefordultam véle és rákiáltottam:
– Takarodj ki! Ebben a percben!
– Szent Isten! – sóhajtotta Márta, s mire visszafordultam, már a párnára hanyatlott, a kezét összefogta, és csodálattal így szólt:
– Ez a gólya beszélni tud!…
Alajos, mintha észre sem vette volna a csoda megszületését, egyszerre megragadta asszonyomat, s hát a fejét le akarta harapni. De én is felugrottam tüstént az ágyba, s a csőrömet úgy belévágtam az Alajos fejébe, hogy a vér kibuggyant a helyén.
– A sárga lábú szentedet! – hörögte Alajos, és megragadta a nyakamat rögtön.
S hiába rúgtam a lábaimmal, mert erősen fogta, és vitt.
– Ereszd el a gólyámat! – kiáltotta Márta, s felugrott az ágyból. De mielőtt odafutott volna, a kegyetlen alak a küszöbre nyomta a fejemet, és egyetlen fejszecsapással lefejezett.
– Gyilkos! – sikoltott fel Márta, s leszédült a földre.
Szerettem volna én is Istenhez kiáltani, de nem tudtam megmozdítani a számat. A törzsem és a két lábam ott feküdt béesve a szobába, magam pedig kiugrottam a szemem ablakába, és onnét néztem, hogy miképp fut véres fejszével a testem megölője. De nem volt hiba nélküli a szerencséje sem, mert a kapuban szembejött véle Mózsi bácsi.
– Mért futsz, te sántán? – kiáltott reá.
Alajos nem felelt, hanem jobbra vette az irhát, és átalugrott a kerítésen. Ha lett volna ki, üldözni kellett volna, de Mózsi bácsi inkább a házba futott, hogy micsoda dolog történhetett ottan. Amilyen öreg volt, olyan fürgén ugrott által a küszöbön, s egyenesen Mártához zajlott. Mozgatta és szólította, de a fehér viola meg sem mozdult. Akkor a szíve felett hallgatódzott, majd felölelte gondosan, és odavitte az ágyba. Meglocsolta a homlokát és a mellét, s gyöngéd, szép szavakkal szólítgatta, mint a kinyílott virág a bimbót.
Végre megnyitotta Márta a szemét, felült, és csodálkozva tekintett széjjel. Ahogy meglátta tulipánlábaimat és fellegszerető szárnyaimat kidőlve feküdni, lassan sírni kezdett, és nagyon keservesen sírt.
– Hadd el, keresünk egy másik gólyát… – vigasztalta az öreg.
Márta csak sírt, egyre sírt, aztán az ég felé nyújtotta két felfogott kezét, és azt mondta:
– De ez beszélni tudott!…
– Mit tudott, te?
– Beszélni, beszélni, beszélni!…
Az öreg kerekre nyitotta a szemét, és úgy nézte, hogy vajon ezen a világon van-e, vagy egy másik vette kezdetét, az ő tudta nélkül. Odajött lassan a küszöbhöz, megnézte előbb a törzsemet, azután a fejemet vizsgálta lehajolva. S ahogy nézte a szemet, amelynek ablakában ott ültem nagy bánatommal, összefogta ő is lassan a kezét, majd visszament az ágyhoz, és így szólt:
– Hát ilyent nem látott senki!
Mintha a szavai nyomán játszi muzsikaszó szaladt volna végig a levegőben.
– Te Márta!
– Mi az, édesapám!
– Tudod, mit csinál a gólya?
– Hát csinál valamit?
– Igen. Tudod, mit csinál? Hát sír! Sír a szeme, a levágott fejben a szeme. Úgy potyog a könnye, egymás után, mint a harmat.
Márta is fel akart kelni, hogy megnézze a halál utáni könnyhullatást, de az öreg feldúvasztotta rögtön előtte a tilalomfát. De hogy mégis kedvét töltse valahogy, felvette a gólya fejét a küszöbről és odavitte.
– Istenem, csakugyan sír! – szólott nagy ámulattal asszonyom.
S az ő szeme is harmatozott.
– Elviszem innét, hogy ne búsítson téged – mondta az öreg, de olyan nem született, hogy ebbe belényugodott volna Márta. Inkább a párnája alól elévette a csipkés zsebkendőjét, leterítette az ágy melletti székre, és arra tétette a gólya fejét.
Egy darabig nem néztem egyebet, csak ezt.
– Ha feljönnek a csillagok, szépen eltemetem – buzgólkodott az öreg.
– Hát akkor kell eltemetni?
– Akkor hát. Mert akit ilyenkor temetnek el, annak a világ végéig a csend lesz az anyja, és a csillagok lesznek a testvérei.
Ki is nyitotta mindjárt az ablakot, megkémlelte az időt, és azt mondotta, hogy a felhők már javában takarodnak.
– S aztán hogy került ide az az Alajos tolvaj? – kérdezte, amint visszafordult.
Márta pattanva ült fel az ágyban, s mint amikor angyal tesz jelentést az Úrnak, úgy felelt:
– Alajos-e? Hát az különösen kezdődött, mert ahogy édesapám elment, mindenféle istenítéletek jöttek. Elsőbben az jött, hogy amikor kioltottam a tüzet, abban a percben a szél letörte a gólya fészkit, s az ajtó elé vágta.
– S azt a tüzet te mért oltottad ki?
– Nehogy a viharban százfelé fusson.
– S hogy?
– Hát ráöntöttem a vizet, amiben megmostuk a fokhagymát.
– Azt a vizet?
– Azt hát.
– No, csak folytasd! – mondta az öreg.
– S ahogy ledöndült a fészek, a villám is mindjárt belécsapott. Úgy hangzott, mint a végítélet, s azután elégett az egész. Még szerencse, hogy a lezúduló csapós eső kioltotta. De ahogy elmúlt ez a baj, jött nyomában a másik, vagyis az a gólyagyilkos. Láthatta jól, hogy betegen fekszem, s mégse ment el, hanem férfiaskodni akart. Ha a gólya nem lesz vala, ki tudja, mire vetemedett volna! Igende a gólya megvédelmezett engemet, s olyan erőset vágott az Alajos fejire, hogy attól egyszeriben elment a szerelmeskedő kedve.
– S a nyakelvágás miképpen történt?
– Az a küszöbön, de egy szempillantás alatt.
Földi történet volt ez az egész, mert hiszen a vihar sohasem válogatja, hogy ez gólyafészek-e vagy más egyéb; s viszont a szerelmes férfiútól sem lehet várni, hogy az efféle gólyának még egy másik fejet adományozzon. S az öreg a két hegyes szemével mégis ásott valamit a levegőben.
– Az a fokhagyma honnét származott volt? – kérdezte.
Márta nem felelt mindjárt.
– Hát került – mondta azután.
– S honnét?
– Ha tudni akarja, akkor megmondom: a gólya hozta.
Mózsi bácsi kicsire húzta a szemét, s csak ennyit felelt:
– Ej-haj!
Utána járkálni kezdett a szobában, megkopogtatta itt is, ott is a falat, a bútorokat is tüzetesen nézte, majd megállt az ágy előtt, és azt mondta:
– S a gólya beszélni is tudott?
– Igen.
– S te értetted a szavát?
– Igen.
– S mit mondott?
– Azt, amit én: „Takarodj ki! Ebben a percben!”
– S ki mondta ezt előbb?
– Hát én.
Az öreg elnevette magát:
– Tudósabb is lehetett volna ez a gólya!
Márta csak most kezdett egy kicsikét csodálkozni, de azt is hamar abbahagyta.
– Már nem is vagyok beteg, egy szikrát sem – dicsekedett.
– Hát a fokhagymából még van-e? – kérdezte az öreg, mint aki nyomában van valami kincsnek.
– Van.
– No, ha van, akkor azt jól tedd el! Mert olyan örökséget senki sem kapott, mint te. Egyebet nem mondhatok.
Erre már nagyon kíváncsi lett Márta is.
– Hát maga gondol valamit, édesapám?
– Én igen.
– S mit?
Az öreg felvette a gólya fejét a zsebkendőről, amely virágos volt a vértől.
– Én azt, hogy a fokhagymát ebbe a zsebkendőbe kösd belé, né! S aztán jól tedd el, de jól! S úgy vigyázz rá, mint a szemed világára. Érted-e?
Azzal megindult az ajtó felé, s a fej mellé odavette a gólya testét is a küszöb alól. Nem szólott semmit, hanem kiment. Átballagott a vetemények között, ki egészen a kerítésig, s ott a szarkaságomból ismeretes saskaró tövében letette a földre szegény holttestemet.
– No, gólya, itt nem kell dolgozni – mondta, és visszament a házba.
Én nem mentem utána, hanem ott maradtam a gólya szemében, és azon kezdtem gondolkozni, amit hallottam; s utána azon, hogy most mitévő legyek. Sok minden eszembe jutott, de nem tudtam olyan tisztán és egyenesen gondolkozni, mint máskor. Valósággal forrásban volt az értelmem, mint a lobogó víz. Különösen a fokhagyma dolga zaklatott erősen, de evett a tehetetlen méreg azért is, hogy Mózsi bácsi beszédjében nem láttam egészen tisztán a kétszerkettőt.
Vártam, hogy múljék az idő.
S az volt a legjobb, mert java alkonyatidőben, ahogy a csendet éppen méregettem, egyszerre bársonyos suhogás támadt körülöttem. Mielőtt azonban bármit is gondolhattam volna, a felettem levő saskaró tetejére már ráhuppant egy óriási fülesbagoly. A szeme sárga tűzben villogott, s a közepében egy piros vessző. A tollai szétomlottak, mint a sötétveres bársony, s láttam a rettenetes karmait is, ahogy a lombos gatyája alól mérgesen kinyúltak, és a saskaró szélén lefelé görbültek.
Úgy féltem tőle, hogy az kimondhatatlan.
De amikor lefelé nyújtotta a nyakát, és a holttestemet zsákmányoló tűzzel nézte, s megcsattant a görbe csőre is, akkor Istenhez folyamodtam, és azt mondtam:
– No, azt nem eszed meg!
Azzal irányt vettem, s mint aki célja érdekében még a pokol tüzébe is beléugrik, én is belécsaptam a bagolyba.
– Huh, huh! – rikkantott a füles.
De azután már csak azt tehette, amit én akartam. Mert a torka az én torkom volt, a lába az én lábam, és az élete az én életem.
Olyant kacagtam nagy erőm érzetében, hogy megsűrűsödött tőle az ártatlan alkonyat. Aztán kihúztam a karmaimat a saskaró fájából, és egyenesen a ház felé repültem. Habozás nélkül az ablak talpára szálltam, s bár szebb lett volna mindjárt jó estét köszönni, mégis csak ennyit mondtam:
– Hupp-hupp!
Márta úgy megijedt rögtön, hogy felsikoltott, és magára kapta a takarót. Mózsi bácsi azonban nem volt olyan ijedős, mert szembefordult velem, és szétvetett lábbal azon frissiben megkérdezte:
– No, füles, hányadik osztályon érkeztél?
– Hu-hu-huh!… – kacagtam el magam, mert nem gondoltam, hogy ilyet kérdezzen tőlem.
Nem lett volna rossz fülesbagoly az öregből sem, mert hiba nélkül visszakacagott nekem.
Folytattuk is ezt egy ideig.
– Márta!
– Tessék, édesapám!
Ahogy elébújt a takaró alól, az öreg azt mondta neki, hogy ezt nézze meg, mert ilyen egyetértést nemigen látott.
– No, füles, hányadik osztályon érkeztél? – kérdezte ismét.
– Hu-hu-huh!… – kacagtam én is, mint az előbb.
S újból lefolytattuk a kacagást, amibe Mártának igen nagy kedve telt. S még a kedve telésén túl is ment, mert egyszerre csak felült az ágyban, felém kerekítette édes nagy szemét, és azt kérdezte:
– Kit szeretsz?
– Buhunduljak meg, ha nem téged – feleltem, mire asszonyom összecsapta a két kezét és felkiáltott:
– Ez is tud! Ez is tud!
Az öreg úgy nézett rá, mint a bolondra:
– Mit tud, te?
– Beszélni, beszélni, beszélni! Hát nem hallotta? Azt mondta, hogy bolonduljon meg, ha nem engemet szeret! Bizonisten azt mondta! Jaj, mindjárt kirepülök örömömben ebből a házból…
Az öreg közelebb jött hozzám, és nagyon firtatva nézett. Azután a leányát is apróra megtekintette.
– Kérdezzed még egyszer, lám! – mondta.
– Kit szeretsz? – kérdezte Márta.
– Buhunduljak meg, ha nem téged – feleltem.
Márta ismét összecsapta a kezét:
– Most sem értette?
– Nem én. Csak valami huhogást hallottam. Lám, kérdezzél még valamit tőle.
– Hát édesapámat szereted-e? – kérdezte Márta.
– Huncut ember – feleltem.
Ismét riogott asszonyom, hogy én mit mondtam az apjára, de az öreg most sem értette a szavamat. Járkálni kezdett a szobában, és ráncolta erősen a szemöldökét. Láttam, hogy most már nem lesz nyugodalma, amíg nem fog érteni ő is az én nyelvemen. Hanem magam is közel álltam már a bolonduláshoz, mert nem tudtam felfogni, hogy mi dolog az ilyen: az egyik érti a szavamat, s a másik nem.
– Mutasd azt a fokhagymát! – mondta hirtelen az öreg.
– Huh, a huncut mindenit! – rikkantottam fel, és rögtön elrepültem. S nem tudtam volna leszállni sehova, olyan izgalomban voltam. Csak keringettem, közel a földhöz, messzebb a földtől, fák között és fák felett, árnyékok közepében és árnyékok szélén… Suhogtam, mint az elszabadult gondolat, és ahol elrepültem, mindenütt puhára vetettem a levegőt, hogy a titkok lefeküdjenek és jól aludjanak, s néhol a két szememen keresztül szikrát vetett belőlem az öröm…
Mert immár tudtam, hogy a kígyó fejéből micsoda fokhagymát termesztett Sári néni!
Tudtam, hogy attól gyógyult meg asszonyom.
Tudtam, hogy attól érti az én beszédemet is.
Később mégis leszálltam egy nagy fára.
– S most mit csináljak? – tettem fel a kérdést.
Hamar kellett döntenem. Mit csináljak? Istenem, mit csináljak? Mert ha az öreg is enni talál a tudomány fokhagymájából, akkor ő is érteni fog engem! Pedig milyen jó volna, ha senki más nem értene, csak egyedül Márta, akit úgy szeretek! Jaj, hogy szeretem! S ha még másnak is adnak? Mátyásnak biztosan félretesznek egy cikket, de a vénasszony!
– Huh! – rikoltottam egyet. – Kivágom a szemit annak, aki Sári néninek is elveszteget egy cikkelyt!
Rögtön visszarepültem az ablak talpára, és rákiáltottam Mártára:
– Dugd el a fokhagymát!
Úgy megrémült, hogy szólni sem tudott.
– Ne félj! – mondtam csendesebben. – Ne félj, mert a szolgád vagyok, és az életem végéig szeretni foglak.
Az öreg nem sokat ügyelt reám, mert éppen egy pohárba vizet öntött, hogy a fokhagymát leűzze a torkán. Ahogy felém fordult, s megláttam a két ujja között a fehérlő eledelt is, ismét hangosan szóltam Mártának oda:
– Ne hagyd, hogy lenyelje apád a fokhagymát!
– Várjon, édesapám! – szólt Márta.
– No, mit akarsz?
– Arra kérem szépen, nehogy lenyelje a fokhagymát!
Csúf szemeket vetett rám rögtön az öreg.
– Ne lázítsd ellenem a leányomat, te füles! – mondta, és lenyelte.
Egyszerre nagyon meghuppantam, hogy a beszédem megértése így elharapódzik, s el is akartam repülni, mint egy csatavesztő. De aztán mégis meggondoltam a dolgot, és azzal vigasztaltam magamat, hogy Mózsi bácsinál talán mégsem lesz rossz helyen a fokhagyma, hiszen jóféle ember, s a beszéd is megáll benne.
– Márta, külön szeretnék beszélni veled – mondtam.
Asszonyom úgy tett, mintha nem is mondtam volna semmit, de ezt csupán az apja számára cselekedte. Az én számomra úgy válaszolt, hogy a mutatóujját a szájára tette, majd az öreg felé intett a szemével.
Megértettem a dolgot, és vártam.
– Édesapám, azt a szegény gólyát el kéne temetni – készítette az alkalmat.
Az öreg ment is volna, de láttam, hogy félti tőlem a leányát, a nagy karmaimtól és sárga tüzű szememtől.
– Eredj, Buhu Marci, mert a nyulak várnak! – ajánlotta is nekem.
Egy kicsit még maradtam, nehogy azt gondolja, hogy gyáva bagollyal van dolga, vagy pedig olyannal, aki mindenféle emberi beszédet érteni tud. De aztán topogni kezdtem, majd kifelé fordultam, és tettem, hogy erősen lesek bé a sötétség berkeibe. S egyszerre nekilódultam, mintha zsákmányt fedeztem volna fel.
Nemsokára visszakanyarodtam, és a ház bütüjénél figyelő állást vettem. S ahogy az öreg átvághatott a vetemények között, én is ott voltam már az ablak talpán.
– Mennyi van még a fokhagymából? – kérdeztem.
– Három cikkely – felelte Márta.
– S kinek akarod adni azt a hármat?
– Egyet adok az uramnak, s kettőt eldugok.
– Akkor hárman lesztek, akik érteni fogtok az én nyelvemen!
Márta csak most ámult el igazán:
– Szent Isten, hát a fokhagymától van ez a tudomány?
– Úgy van, ahogy mondod – feleltem. – Azért nem akartam, hogy édesapád is lenyeljen egy cikket. Egyedül neked szerettem volna adományozni a beszédemet, de ha már így van, akkor az uradnak is adhatsz. Ellenben, ha azt a másik kettőt valakinek a hírem nélkül odaadod, akkor a két cikkelyért két halált már most megjósolhatok.
– Esküszöm, hogy azt a kettőt eldugom – mondotta Márta. – S a híred nélkül sohasem adom oda senkinek.
– Különösen az egyiket ne.
– S hát a másikot?
– Azt én szeretném lenyelni tüstént.
Örömmel nekem adta Márta, s én úgy békaptam, hogy meg se kottyant.
– Hamar feküdjél vissza, nehogy az apád észrevegyen – mondtam.
Márta visszapenderedett az ágyba, és akkorát sóhajtott, hogy udvara lett neki, mint a holdnak.
– Miért sóhajtottál olyan nagyot? – kérdeztem.
– Azért, hogy bár fiam születnék.
– S azt te mért áhítod olyan erősen?
– Szeretném neki adni az utolsó cikket a fokhagymából.
– Az eszed ne járjon az ágak hegyin – adtam a jó tanácsot. – Hanem igyekezzetek előbb gyarapodni. Főleg pedig hallgassatok reám, mert akkor baj nem lesz. S ügyelj az életedre.
– Alajos miatt-e?
Szinte elszóltam magamat, de az Isten eszembe juttatta mégis, hogy földi embernek titkomat ne áruljam el.
– Nem ismerek efféle személyt.
– Bár én se ismerném – mondotta Márta. – Mert volt egy drága kis gólyám, s annak a nyakát ma délután elvágta. Azt gondoltam, hogy te ezt is tudod, s általában mindent.
– Ó, dehogy – feleltem. – Én csak egy szegény, tudatlan bagoly vagyok.
Még folytathattam volna ezt a mézesmázos füllentő beszédet, ahogy más szellemek is teszik, de akkor megrebbent a fülem bokrétája, s hát Mózsi bácsi jődögél visszafelé a házba.
– Aztán a hiuban ütök szállást, s a ház bütüjéhez állítsatok egy hordót, de még ma este! – mondtam sietve, és elrepültem.
Egy óra múlva úgy tértem vissza, hogy a karmaim között egy nyulat hoztam. Amikor láttam, hogy ott van a hordó is, nagyon megörvendettem, de egy kicsi baj mégis akadt, mert felül is dongás volt a hordó. Odarepültem hát az ablakhoz, és megkopogtattam.
Mózsi bácsi már lefeküdt volt a padra.
– Ki az? – riadott fel.
– Buhu Marci – feleltem.
Az öreg álmosan morgolódott, de azért kinyitotta az ablakot.
– Ne pusmogjon – mondtam neki. – Nem lássa, hogy egy nyulat hoztam! Vagy talán nem szereti a nyúlpecsenyét? Mert akkor visszaviszem.
Jó fokhagyma-emésztő volt az öreg, mert immár értette szavamat.
– Ha már fáradtál, ne vidd vissza – mondta.
– No, akkor jöjjön, s azt a hordót igazítsa meg.
Egy arasznyi likat vágtam a tetejére, s azon a likon béeresztettem a nyulat, aki nagyot suppant a fenéken, s tüsszentett is hármat.
– Hát él? – kérdezte Mózsi bácsi.
– Ez igen, amíg meg nem öli valaki – mondtam.
Reggel úgy eresztett a hordó, hogy hét nyulat szedett ki Mózsi bácsi belőle. Én akkor már fent voltam a hiuban, ahol valami régi bölcsőt találtam, s abban szenderegtem. Mivel Mártának megmondtam volt a szállásomat, a hét nyúl után hozzám vezetett az út. Nagy vigyázattal jöhettek, mert csak arra ébredtem egyszer, hogy valaki ringatja a bölcsőt.
– Ki az? – kérdeztem.
– Itt a nyúlpásztor – felelte Mózsi bácsi. – Hát ott?
– Itt a fokhagymamester – feleltem.
Nagyon jót nevettek, hogy milyen pontosan megtalált a kérdés és a felelet, s Márta még a két meleg tenyere közi fogta szép kerek fejemet is, úgy babusgatott a nyulakért. Nemcsak jólesett a szeretet, hanem a szolgáló és haszonhajtó kedvemet is nagyban fokozta. Meg is kértem az öreget nyomban, hogy ma estére három hordót állítson fel, s a kettőnek, a frissnek csináljon arasznyi fedőt a tetejére, s a fedőkre fogantyút.
– Mit akarsz mesterkedni? – kérdezte az öreg.
– Ne vizsgáztasson, mert csak most volt a béiratkozás – feleltem.
Nem is faggattak többet, hanem csak azt kérdezték, hogy valamire nem lenne-e szükségem. Egyedül vizet kértem, s azt Márta hozott is egy csuporban. Amíg leszálltam a bölcsőből, hogy kedvemre igyam, addig jó puha fészket kanyarított nekem.
– Miféle személy az az Alajos? – kérdeztem, amikor visszaültem.
– Az egy legény, aki szerelmes belém.
– Huh, ha én az ő bőriben lehetnék! – mondtam.
– Mit csinálnál akkor?
– Bizony megcirmolnálak.
– Szent Isten – csodálkozott Márta. – Hiszen ő is ugyanezt mondta.
Bólogattam és azt feleltem:
– Bizony, bizony. Ilyenek a szerelmesek: mind egyformán beszélnek.
Bizsergette asszonyomat, hogy én annyira szeretem őt, s viszonzásul az uráról kezdett beszélni nekem. Azt is megmondta, hogy Mátyásnak hívják, s meg azt is, hogy holnap estére hazajő. Jó volt, hogy ezt tudtam, mert így a következő éjszaka még jobban igyekeztem a zsákmányhordással.
Az első hordóba csak nyulakat eresztettem, összesen öt darabot. A másodikba tettem a másféle szárnyatlan állatokat, úgymint két vakondot, egy földi kutyát, három nagy kövér pelét és egy fürge mókust. A harmadikba a madarakat tettem, vagyis három vadgalambot, két fürjet és két foglyot, egy szalonkát és egy kislányos madarat, akit büdösbankának neveznek.
Nagy volt az örömöm, hogy ilyen nagy sikerre segített az Isten, de a háziak is nehezen fértek a bőrükbe. Mózsi bácsi azért mégsem állhatta meg, hogy valami ne hiányozzék neki.
– Hát vadréce nincs? – azt kérdezte.
– Tán azt szereti?
– Én azt, amióta ilyen öreg vagyok.
– S hát azelőtt?
– Azelőtt a szelíd is jó volt.
Amikor megígértem, hogy leszen vadréce is, egy újabb kívánsággal állott elé az öreg. Vagyis azt mondotta, hogy máskor a vakondot, a földi kutyát, a pelét és a mókust ne tegyem ugyanegy hordóba, mert azok nem egyeznek. A többit ellenben tehetem, ahogy eddig. Bólogattam a jó tanácsra, de mivel én is meg akartam felelni neki, azt válaszoltam, hogy ezt a tudományt tőle tanultam.
– Eredj, ne beszélj! – mondta.
– Biza beszélek, mert maguk sem egyeznek Sári nénivel, s mégis sokszor együtt vannak.
Mózsi bácsinak szinte leesett az álla.
– Hát te aztot a személyt honnét üsmered?
Láttam, hogy bajban vagyok, de kanyarodtam hamar egyet.
– Csak úgy mondtam, ahogy Mártát is mondhattam volna. Vagyis azt kell érteni ügyetlen beszédemen, hogy a férfiú és az asszonyféle sem egyeznek, s mégis gyakran együtt vannak.
Így már semmit sem szólott az öreg, de jól is tette, mert erősen álmos voltam. El is aludtam annyira, hogy már alkonyodott, amikor felriadtam.
Három ember állott előttem, s a harmadik Mátyás volt.
– Teljes a létszám – mondtam.
– Nincs miért riadoznod – kezdette Márta –, mert ez az ember az uram. Őt hívják úgy, hogy Mátyás.
– Az én nevem Buhu Marci – bólintottam.
Az öreg nevetett, de Mátyás értetlenül nézte a két bolondot és engem.
– A fokhagymát bévette-e? – kérdeztem.
– Még nem – felelte Márta.
– No hát, akkor mit akar! Még senki sem lett tudós fokhagyma nélkül.
Tovább nem erőltették a dolgot, hanem távozni akartak.
– Márta, az az Alajos nincs itt? – szóltam utána.
– Isten őrizzen! – felelte asszonyom, és mindjárt odafordult az urához: – Most már én mondom, hogy azt a malacot vidd vissza annak a tolvajnak.
Elértem, amit akartam.
– Nálam nélkül ne történjék meg a visszavitel! – kiáltottam utánuk.
Egy óra múlva már ott álltak mind a hárman a ház előtt, s a Mátyás kezében a kötél, amely a disznócska lábára hurkólódott. Én is velük tartottam, hogy a családból senki se hiányozzék.
Elöl a süldő, utána Mátyás, Márta és Mózsi bácsi.
Én felettük puha szálldosással, de kemény akarattal és az igazság bajnoka gyanánt, mint egy bosszúálló angyal.
Elhagytunk vagy ötven házat, amikor egy kapun bélesett az öreg.
– Éppen itthon van! – mondta. – Ott ül a pajta küszöbén.
Mátyás bérúgta rögtön a kaput, egyet a disznócskán is billentett, s a kötelet utána dobta. Azután vészjósló hangon kiáltotta oda Alajosnak:
– Meggyóntál-e, hé!?
Volt esze Alajosnak is, mert egyszeriben a küszöbre állott, hogy a megfelezett hold világánál óriásnak tűnjék, s így ijedtüket vegye. Mi sem voltunk azonban puliszkából, s különösen Mátyás nem volt abból, mert elékapta a bicskáját, és oroszlán módjára bétört az udvarra. S Márta nagyot sikoltva utána, s ráugrott a hátára, hogy a véreresztést megakadályozza. Mátyás még a báránnyal a hátán is előrement, de akkor Mózsi bácsi is odaugrott akadálynak.
– Eresszétek, mert én megtérítem! – kiáltotta Alajos, de csak azért hősködött ilyen nagyon, mert immár látta, hogy az ellenfelet húzzák kifelé. Nagy szája miatt úgy elfogott engemet is a dühösség, hogy egy karmot akármelyik lábamról odaadtam volna, ha azon melegiben csatába száguldhattam volna. De nem tehettem, nehogy azt mondhassák aztán, hogy a gazdám felbérelt egy baglyot. Csak szorítottam ott fenn a kapu felett, a galambdúc tetején, a zsindelyt; szorítottam úgy, hogy ropogott a két lábam karmai között.
És vártam.
De amikor jó messze voltak már Mátyásék, és Alajos eléjött a pajtából, hogy a süldőt hazafogja, akkor kitört a szememből az igazság tüze, és ki a torkomból a harci kiáltás:
– Buhu, neki!
Egyenesen a fejének repültem, miről a kalap ordítva szökött meg. De akkor az egyik lábammal már a nyakát markoltam, a másikkal pedig a jobb szemét kerestem.
Alajos nyögve tántorgott, majd egyszerre elbődülte magát:
– Megöl! Megöl!
S mint a meleg tojás a héjából, abban a pillanatban kifutott a szeme.
– Megöl! Megöl! – ordítottam én is, mert éreztem, hogy a markába kerítette a nyakamat.
A levegő szikrákat hányt, majd egyszerre a hold összeroppant. S már megingott a föld is, hogy rádőljön a hold romjaira, de akkor kiugrottam a vértanú-testből, és ráparancsoltam az igazságra, hogy rakja össze a holdat, és billentse helyre a földet.
S mégpedig egy-kettő, mert a rendetlenséget nem szeretem.
Az ellenség fokhagymára törekszik
Ha valaki történetesen hallotta volna, hogy egy ilyen kicsi szellem, mint én, miképpen parancsolgat a nagy igazságnak, bizonyosan nevetésre fakadott volna. Csakhogy én nem csintalankodásból parancsoltam meg a hold összerakását és a föld helyrebillentését, hanem azért, mert az orromnál tovább láttam.
Vagyis az Isten gondolatát találtam ki, s azt foglaltam parancsba.
– Üdv és dicsőség! – mondtam a sikeres munka után, s tovább a helyszínén egy pillanatig sem maradtam, hanem elindultam utamra, miképpen Jézus a feltámadás után.
Egyenesen keletre vettem az irányt, s azt is megmondom, hogy miért. Azért, mert ott állott az a nagy hegy, melynek sziklás oldala éppen ezüstport reggelizett volt, amikor egy fél esztendővel ezelőtt a faluba megérkeztem. S most nagyon megfelelőnek találtam, hogy erre a hegyre szálljak, ahol nemcsak érdemes magosságban lehetek, hanem egyben kősziklán is, akár a Szent Péter találmánya.
Volt ott egy szirt, amely óriási mutatóujj gyanánt emelkedett belé a félénk holdvilágba, s én mindjárt gondoltam, hogy ezzel a felnyújtott ujjával maga a hegy jelentkezik:
– Vigyázat, mert tudok valamit, amit a többi hegyek nem tudnak!
– No, táti, hadd halljuk az okos szót! – mondtam, és odaszálltam a szirt tetejére.
Nem felelt a világon semmit a hegy.
Azt gondolta nyilván, amit én. Én pedig semmi egyebet nem gondoltam, mint azt, hogy jobb is öreg fejjel jól megrágni a szót. Magam is hallgattam inkább, és a holdat nézegettem, aki nagyban azt példázta a világnak, amit én példáztam kicsiben: vagyis a testnek a feláldozását, a jóságért és az igazságért. Mert amikor néhány nappal ezelőtt láttam, akkor az ő teste is egész szép és gömbölyű volt még, s Káin és Ábel egyformán benne tanyáztak. Az a huncut Káin még oda is állott volt a jobb oldalra, hogy a világot a természete felől megtévessze. Csakhogy rosszul számított, mert mialatt azon törte a fejét, hogy Ábelt miképpen ölhetné meg, azalatt a hold ezt a jobbik oldalát szép lassan és észrevétlen elhagyogatta, s el Káint is az oldalával együtt.
A csillagok nem győztek eleget nevetni a fondorlatos holdon, s magamban én is mondogattam, hogy így van ez jól, így van ez jól.
De a hegy még nevetni sem akart.
Volt időm nekem is a várakozásra.
– Csak hinni kell! – egyre azt mondogattam.
Másnak sem tanácsolhatok egyebet, mert akit dühös szél és ostorozó eső megszólaltatni nem tudott, azt meg tudta szólaltatni az én állhatatos hitem.
– Ébredj, Dávid, ha te is úgy parancsolod – hallottam egy hangot.
Hajnal volt már, s az új nap csírája éppen elsőt mozdult.
A hang után gyenge motoszkálást is vettem észre, majd néha-néha pattogott valami, ahogy a tűz szokott. Lassan alább ereszkedtem, mert a hang és a nesz abból az irányból kelt.
Ismét vártam.
A motoszkálás és a pattogás egyre erősebb lett, majd a szikla üregéből egy hatalmas sasmadár bukkant elé. Úgy totyogott, mint egy vén huncut ember, s a szárnyait panyókásan tartotta. Néha megállt, figyelt és hallgatózott. Amikor úgy látta, hogy senki más nem honol a közelben, csupán a csend, akkor vizsgálat alá fogta a jobbik szárnyát. A nagy tollakat mind sorra vette, s amikor a csőrét végighúzta az egyiken, akkor búcsú fejében megpengette mindig. Ahogy készen volt ezzel a jobb szárnyával, kapsantott néhányat, majd újra előretotyogott. Kiment egészen a szikla peremére, ahonnét a mélységbe és a messzeségbe egyformán lehetett látni, különösen napvilágon, mert most a kezdő derengésben bizony fukarkodott a szem. Itt a bal szárnyával is végigcsinálta, amit az előbb a jobbal. Utána kinyújtotta mind a kettőt, és meglebbentve próbálgatta. Csak most láttam igazán, hogy micsoda szárnyai vannak egy ilyen szirti madárnak! S a farka sem maradott szégyenben a szárnyak mellett, de nem a két furcsa szeme se, amely nagy volt és ijesztő pillantású.
A szemét akkor láttam, amikor a szikla pereméről hátrafordult, és visszanézett az odúba.
– Nem tapasztalok semmi veszélyt, Dávid! – jelentette.
Azt hittem, hogy nagy meglepetésemben rögtön lefordulok a szikláról, mert jól hallottam és jól értettem minden szavát, ámbár azelőtt csak az emberi beszédet tudtam és azoknak az állatoknak a nyelvét, akiknek a fajtájába belétartoztam. Szerencsémre abban a pillantásban eszembe jutott, hogy egy cikkely fokhagymát én is lenyeltem volt, s így már nem találtam különösebb csodálnivalót az új tudományban. Hanem annál nagyobb volt az örömem, hogy ezt is megérhettem, s most az egyszer szépen és meghatódással gondoltam Sári nénire, aki a kígyó kinyitott száján és a fokhagymán keresztül egy új világnak a kapuját nyitotta meg nekem is.
Ahogy ezek a gondolatok elvonultak az eszemben, egyszerre újabb motoszkálás kélt a sziklaüregből. Nagyon megijedtem, hogy a jó alkalmat el találom szalasztani, s azért nem sokat késlekedtem, hanem egy villanással elfoglaltam a sast.
Olyant nyekkent, mintha szikra pattant volna a szíve közepére, de egyéb baja semmi nem lett.
– Tán vénülsz, bugyuta?! – szólt rám abban a pillanatban valaki, mire én hátrafordultam, s hát egy másik sasmadár uraskodik elé a sziklaüregből. De kisebb, mint én, mégis kevély és goromba szavú! Hamarjában nem tudtam, hogy most mit kéne csinálni, de aztán a karmaimmal jól megragadtam a sziklát, és azt feleltem:
– Éppen ellenkezőleg, Dávid!
Egyben meg is néztem Dávidot jól, hogy bármi történjék a jövőben, s akárhol is lássam, biztosan megismerjem. Ebből a célból közelebb mentem hozzá, s hát a csőre alatt egy kicsi szakálla van, a feje tetején pedig a kevélységtől süveg.
– Így születtél? – kérdeztem.
– Hogy?
– Ezzel a szakállal s ezzel a süveges bóbitával.
Nem is felelt, hanem a jobbik szárnyát egy úrhatnám mozdulattal kinyújtotta, s így szólt:
– Szolgáljad uradat, s láss munkához!
Gondoltam, ha neki van neve, akkor nekem is van bizonyosan. S mivel jó lett volna megtudni ezt a nevet, így feleltem neki:
– Ha nem tévedek, becsületes nevem nekem is van!
Erre úgy fejbe vágott a csőrével, hogy megtántorodtam.
– Láss munkához, Szemlész! – kiáltott reám.
Így a nevemet már tudtam volna, csak azt kellett még kitalálnom, hogy micsoda munkához lássak hozzá. Annyi segítségem volt, hogy a szárnyát ismét kinyújtotta, és úgy tartotta felém, ahogy egy nagy úr az íródiáknak teszi az orra alá a papirost.
Ühüm… – mondtam magamban, mert egyszerre eszembe jutott, hogy Szemlész micsoda vizsgálatot hajtott az előbb végre. Nekiláttam hát, és a Dávid szárnytollait vizsgálni kezdtem. A nagyobbakat mind végigtapogattam a csőrömmel, s meg is pengettem mindegyiket, mint Mátyás a kasza élét, vagy a cigány a cimbalom húrját.
– Jól van, a másikat is! – mondotta Dávid, és a bal szárnyát terjesztette az orrom alá.
– Téged ki nevezett Dávidnak? – kérdeztem munka közben.
– Egy barátom, ezelőtt tizenhárom esztendővel.
– S miért?
– Azért, mert a két szárnyammal, a csőrömmel és a karmaimmal mindig úgy tudtam bánni, mint Dávid a parittyával.
A helyzet olyan volt, hogy egy kicsi hízelgés csak hasznomra lehetett.
– Ilyen szárnya nincs is ebben a megyében senkinek! – mondtam.
Jólesett Dávidnak az elismerés, mert a csőrével három igazi nagyot csattantott. Azután pedig kevélyen megindult, és kiment egészen a szikla peremére. Melléje álltam, s amikor lenézett a mélységbe, akkor én is lenéztem, amikor pedig a falu felé nézett, akkor én is arra néztem.
Rám sandított, de nem szólott semmit, hanem a próbát tovább folytatta. Amikor azonban a csőrét is megfente, a karmait is sorra megmozgatta, a sziklába is belévágott s tüsszentett is, én pedig ezeket is mind utána csináltam, akkor szembefordult velem, s azt mondta:
– A kancsi dögödet, te mért csúfolkodol velem?
– Távol áll tőlem, hogy csúfolkodjam – feleltem neki.
– Hát akkor mért csinálsz utánam mindent?
– Azért, mert minden, amit utánad csinálhatok, csak dicsőségemre válhatik.
Nagyon megnézett Dávid, és azt mondta, hogy semmit sem szeret az igazságnál jobban. Mivel pedig én igazságot szólottam, azért bármit kérdezhetek a mai napon, mert ő jó lesz, és tanítani fog engemet.
Nem is hagytam az alkalmat elszaladni, hanem mindent szóba hoztam, amit jó és szükséges volt tudnom. Ki is derült hamarosan, hogy bizony ő nem férfiúi minőségben uralkodik rajtam, hanem jó barátok és nőstényszeretők vagyunk mind a ketten. Ő a parancsoló jó barát, én pedig a segítő és engedelmes.
– Pedig te is bátor vagy, szorgalmas és fürge – mondotta dicsérettel.
– Hát akkor nálam mi hibádzik? – kérdeztem.
– A szemed, egyéb semmi.
– S a szememnek mi hibája van?
– Annak csak annyi, hogy kancsi. Hiszen az előbb is mondtam, hogy a kancsi dögödet!
Ahogy ezt kiejtette a száján, egyben nevetni is kezdett, majd így folytatta:
– Nem tehetsz róla, hogy így születtél, de az igazság mégis igazság marad. Mert ugye, barátom, aki sasnak és hozzá kancsinak született, az hiába nézi ki magának a zsákmányt, mert a lecsapásnál úgy is örökké elvéti a célt.
Ismét nevetett, hogy én micsoda hibával születtem sasnak.
S mialatt ő ezen nevetett, bennem mégis a hitnek és a bizalomnak a tüze lobogott fel, s azt gondoltam magamban, hogy megállj, Dávid, mert meglátod te nemsokára, kinek a nyomorékságán nevetsz!
– Induljunk, mert nagyon éhes vagyok – mondottam.
– Egyed ezt a sziklát! – felelte Dávid.
Úgy néztem rá, hogy abból látni lehessen: hozzám fel nem ér a csúfolkodás! Utána pedig tovább húzódtam, hogy elegendő helyem legyen, majd a szárnyamat kiterjesztettem gyönyörűen, és olyant nyújtóztam, hogy ropogtak erős csontjaim. Aztán térdben meghuttyantam, hogy lendületet vehessek, s már a virradó friss levegőben voltam.
Dávid is utánam ugrott rögtön.
Egymás mellett úsztunk, és a szárnyunkat meg sem mozdítottuk.
– Vágj előre, Szemlész! – parancsolt rám egy idő múlva, mire én úgy előresüvítettem, hogy Dávid utánam kiáltott:
– Hova a pokolba méssz, te!
– Megyek zsákmányt szerezni az én uramnak, Dávidnak.
– Várj, amíg egészen kiadom a parancsot! Tehát: vágj előre, és úgy járjon a szemed, mint a cikázó villám. De ügyelj, hogy amerre vezetsz, ott zsákmány bőségesen legyen. Ha pedig meglátsz valamit, jelentsd nekem rögtön. Értetted-e?
– Igen.
– No, ha igen, akkor nem beszéd kell nekem, hanem zsákmány.
Lenyeltem ezeket a goromba szavakat is, mert a leckét másképpen akartam Dávidnak megadni. Inkább arra törekedtem, hogy hamarosan zsákmányra tudjak rámutatni. Szerencsére ismertem jól a vidéket, mert gólya koromban és bagoly koromban kinyitottam volt a szememet. Egykettőre számot vetettem minden eshetőséggel, és úgy döntöttem, hogy a hegyi kaszálók felé irányítom a röptöt. Volt ott ugyanis egy nagy darab terület, amelyet bénőtt a zsombék és a sáté, s amelynek a közepében tó is létezett, sok békával és más vízi állatokkal.
S hátha vadrécék is lesznek ott, gondoltam magamban.
Vagy éppen vadludak.
Hátha!
Egy búcsúpillantást vetettem Dávidra, s aztán egyenesen a hegyi tó felé száguldottam. Ahogy odáig értem, és ereszkedni kezdtem csigásan lefelé, már láttam, hogy a „hátha” virágba borult.
Mert legalább száz vadlúd tanyázott a tóban és a környékén!
Minden inkább volt eszemben, mint az, hogy visszarepüljek és Dávidnak jelentést tegyek a vadludakról. Ha ugyan volt időm még ennyit is meggondolni, mert ahogy megpillantottam a feredő sereget, mindjárt gyorsítani kezdtem, majd megfelelő magasságból úgy csaptam le, mint a hirtelen ítélet. Egyet meg is ragadtam rögtön, de se meg nem öltem, se meg nem kínoztam, hanem élve és egészségben kifelé indítottam a sáté közül. Hanem csak most vettem észre, hogy sasnak és gólyának lenni mily nagy különbség! Mert ami a gólyának könnyen ment, az ment nekem a legnehezebben. Vagyis a nagy karmaim egyre beléakadtak a zsombékos földbe, s a kurta lábaimmal is csak ügyetlenkedni tudtam. S hozzá még a csőrömmel fognom és emelnem kellett a veszékelő ludat, s küszködnöm véle, hogy belé ne nyomjon valahova. S repülésről szó sem lehetett, mert a nagy sátéban gyengén eresztett a levegő és a szabadság.
Legalább egy félórába telt, amíg kitörhettem valahogy az alkalmasabb szénafűre, s egyedül az Isten különös kegyelmének köszönhettem, hogy úttörő munkám alatt valami ellenség észre nem vett.
– No, itt is tanultam valamit – mondtam, majd elegendő pihenés után egy patakomladék szélére vittem a ludat, ott beléugrottam a levegőbe, és szerencsésen fel is szállottam.
Amikor Dávid megpillantotta, hogy micsoda zsákmányt viszek elejébe, elfelejtette minden zsarnokságát, és azt mondta:
– Te vagy a hős, nem én.
– Semmiség az egész – feleltem.
– Neked egy vadlúd semmiség?
– A lúd nem, csak a megfogása.
Erre már nem felelt nekem, hanem azt mondotta, hogy menjünk a leggyorsabban, keressünk egy biztos helyet, és ott együk meg a zsákmányt. Tanácsára visszarepültünk a sziklás hegyre, mert mégis ott volt az egyetlen biztos asztalunk. Ahogy leszállhattunk, Dávid egy csapással kettőbe hasította a lúd fejét, nekem pedig így szólt:
– Nézzed, hogy nem közeledik-e valami ellenség!
Kiálltam a szikla peremére, és figyeltem.
Dávid pedig nekilátott a lúdnak. Először megkopasztotta, azután a fejét széjjeltörte, és enni kezdte. Amikor a feje már nem volt sehol, akkor a nyakával is úgy tett. Én néha-néha odapillantottam, és kiöltöttem a nyelvemet is, hogy Dávid értsen belőle. De ő észre sem vett engemet, mintha angyal hozta volna a ludat ajándékba.
– Bocsánat, uram! – mentem oda hozzá.
Gyilkosan nézett reám, és azt mondta:
– Ki hívott ide?
– Magamtól jöttem, mert azt mondtad, hogy megesszük.
– Az történik – felelte.
– De nálam nélkül!
Erre felemelte a farkát, és a fenekét mutatta a gyalázatos. De először és utoljára, mert egyszerre úgy elöntött az igazság tüze és a méltó harag ereje, hogy megcéloztam kancsi szememmel a Dávid fejét, és egy ütéssel kettőbe repesztettem. Felbődült, és felém kapott az egyik lábával, de azután a lúd mellé fordult, s csak a kimeredt szemeivel tudta mondani, hogy nem is a halál fáj neki, hanem az én példátlan lázadásom.
Odacipeltem a szikla peremére, onnét pedig letaszítottam a mélységbe.
– Így jár a zsarnok! – mondtam.
Azután megettem a ludat, majd elindultam újból.
Boldogan és diadalmasan repültem, ismét a hegyi tóhoz. Most nem volt olyan nagy szerencsém, mint a reggel, de ahogy a sáté felett néhányszor elsuhantam, mégis észrevettem, hogy a lapos füveket mozgatja valami. Nem tágítottam addig, amíg csapkodó repüléssel a mozgatót ki nem űztem onnét.
Az is egy reggeli fajta volt, de gúnár.
Sok időbe telt, amíg ijesztő suhintásokkal a patakomladék pereméig hajtottam. A számításomban nem csalatkoztam, mert az omladék szélén egyszerre szárnyra kapott a vadgúnár. Ezt vártam én is, mert a következő percben magam alá kerítettem és megragadtam.
Egyenesen hazavittem Mátyásékhoz.
Az ablak is bé volt zárva, s bé az ajtó is. A feljáró nyílás azonban, ami a hiuba vezetett, most is barátságosan integetett nekem. Hamar készen voltam a tervvel: a ludat a hordóba tettem, magam pedig a bölcsőbe kuporodtam ismét. Jó délután lehetett már, s az idő nagyon lassan telt. Folytonosan gondolkodtam és hallgatóztam. S nem is tudom, hogy miről, de egyszerre az jutott eszembe, hogy igen jó és szükséges volna, ha a padlóra egy likat lehetne csinálni, amelyen bé tudjak látni a szobába. Nem vártam, hogy magától meglegyen ez a lik, hanem leszálltam a bölcsőből, nekiálltam a jó csőrömmel, s egy félóra múlva készen is volt.
Nemsokára Mátyás és Márta is hazajött.
– Hol voltatok? – szóltam le a nyíláson.
Mind a ketten felfelé néztek, de csak a fejemet s a horgas csőrömet láthatták.
– Ki beszél ott? – kérdezte Mátyás.
– Egy szolgáló sas, akit Szemlésznek hívnak – feleltem.
Egymásra néztek, és nagy csodálat volt a szemükben.
– Gyertek fel, vagy én lemegyek – mondtam.
Úgy határoztak, hogy inkább ők jönnek fel.
Éppen indulni akartak, amikor eszembe jutott a vadgúnár. Gondoltam, ajánlólevélnek az is valami, leszóltam tehát a likon:
– Jövet vessetek egy pillantást a középső hordóba is.
Nemsokára hallottam, hogy mérgesen szíp és gángat a zsákmány, majd a feljárat nyílásában megjelent a Mátyás feje. Rálépett a hiu földjére, és megvárta Mártát. Egymás mellett, baráti arccal, de egy kicsit tartózkodva jöttek.
– A félelemre nincsen okotok! – biztattam a bölcsőből őket.
A Márta szeme egészen kinyílt, mint a szív.
– Istenem, én ezt is értem! – mondta, majd az urára nézett, és megkérdezte: – Hát te, Mátyás?
A férfiú nem állott meg, hanem csak menet közben bólintott a kérdésre. Lassan és lopózkodva közeledett, s a szemét nem vette le rólam.
– Engem nézhetsz! – mondtam neki, mire Márta is odaért, és felkiáltott:
– Jézusom, milyen kancsi!
Most először éreztem a sajnálkozást és a szégyent a nyomorékságom miatt, de azért nem fakadtam sírva, hanem azt mondottam, hogy feltetsző hiba ugyan, ami nekem van, mégsem akadályoz semmiféle munkámban.
– Hát te is tudod, hogy keresztben áll a szemed? – csodálkozott Márta.
– Én tudom a legjobban – feleltem neki. – Hiszen mind a mai napig szolgaságra voltam emiatt kárhoztatva, vagyis ép szemű sasoknak szolgáltam, de mostantól inkább nektek szolgálok.
Mártának olyan nagy örömet okoztam a szándékommal, hogy meg akart simogatni.
– Ne nyúlj hozzá! – szólt reá Mátyás.
– Mért ne nyúlnék?
– Azért, mert haraphat.
Rosszul esett, hogy ilyent gondolhat rólam a gazdám. Szomorúan bólogattam, és azt mondtam neki, hogy ezen a világon mindenkit megharaphatok, ha úgy követeli meg a helyzet, de egyet sohasem, az az egy pedig Márta.
– S a feleségem nevét honnét tudod? – kérdezte Mátyás.
Nem a hegyes vallatást vártam volna tőle, hanem azt, hogy szeressen.
– A lábujjkámból szoptam, mert az sokat tud és sokat tapasztalt.
– Melyikből?
A bal lábamon az első nagy karmot mutattam neki, hogy abból.
– S hát amelyik a jobbik lábadon van, ugyancsak elöl?
– Abból egy másik nevet szoptam: azt, hogy Mátyás.
– S a többiből?
– Azokban is van annyi tudomány, mint egy emberi fejben.
– S a csőrödből?
– Abból a vadgúnárt.
– S a szárnyadból?
– Abból azt, hogy idehozzam nektek.
Egyszerre megakadt a kérdésekben, csak a szeme villogott, és az izgalom futkosott az arcán. Márta azonban egészen más volt, mert csodálattal nézett rám, s láttam a száján a ki nem mondott szerető szavakat.
– Vágjátok le a gúnárnak a szárnyát, mert különben elrepül – mondtam. – S jó lenne, ha nem ölnétek meg, mert ha Isten megsegít, hordok én melléje ludakat is.
Márta figyelmeztető pillantást vetett az urára, és így szólt:
– Hallod! S te mégis hogy beszélsz véle!
Mátyás hirtelen megbokrosodott, és haragosan azt felelte:
– Engem ne tanítson senki!
Többet nem is szólt, hanem maga előtt leparancsolta a feleségét, utána pedig lement ő is. Azonban nem sokáig maradtam magamra, mert egy darab idő múlva láttam, hogy a hiu nyílásában ismét felbukkan Mátyás. Az arcája zord volt, a kezében pedig fejszét lógatott.
Rosszat sejtettem, és felálltam a bölcsőben:
– Mit akarsz?
Odaállt elém, s azt mondta:
– Tudni akarom, hogy te ki vagy!
– Amint látod, sas vagyok – feleltem –, s mégpedig ritka fajta.
– S mért nevezed magad ritka fajtának?
– Azért, mert kancsi a szemem.
Nyelt egyet Mátyás, s még szigorúbban kérdezte:
– S valami szellem nincsen benned?
– Van.
– No, ha van, akkor az Isten irgalmazzon most neked.
Több szót nem vártam, hanem leugrottam a bölcsőből, és a földre feküdtem. A nyakamat szépen kinyújtottam a földön, s azt mondtam: – Itt van, vágd el!
Amikor láttam, hogy tétovázik, és az arca is remeg a bizonytalanságban, akkor felemeltem a fejemet, és a következő végrendeletet mondtam:
– Ne késlekedjél, hanem vágd el a nyakamat, amit megadással íme lefektetek a lábad elé. Vágd el irgalom nélkül! De ha elvágtad, akkor menj, és vágd ki mind a fákat is a kertedből, tépd ki a virágokat, süsd meg a tüzet, és égesd el a vizet, öld meg a méheidet, koncold fel a kutyádat és macskádat, pusztíts el minden állatot és növényt, de legjobb lesz, ha egyszerre felfordítod a világot a nappal, a holddal és a csillagokkal együtt. Mert amíg ezt meg nem teszed, addig szellem mindig és mindenben lesz!
Ismét végigfektettem a fejemet a földön.
– Tehát gyere, és vágd el a nyakamat! – mondtam.
Csak remegett Mátyás, és nem tudott mozdulni helyből. Aztán kiejtette a fejszét a kezéből, s akkor rám borult hirtelen, és zokogni kezdett:
– Bocsáss meg nekem… Bocsáss meg a szegény elvetemült embernek.
Repülni is tudtam elég sebesen, de a megbocsátásban még annál is gyorsabb voltam. Rátettem két lábamot a két arcára, és a karmaimmal, melyek csak a halált ismerték eddig, olyan szépen simogattam, mint a bölcs Bibliát a szelíd gyertyaláng, amely szintén villámból szelídült a viasz tetejére.
– Nincs semmi baj – mondtam.
Erre fölemelt a földről, és visszatett a bölcsőbe. Nevettem örömömben, hogy ilyen igazi barátok lettünk, de azt mégiscsak furcsának találtam, hogy egy sast, aki lekacagja a kilométereket, egy cammogó ember tegyen egyik helyről a másikra.
– Legközelebb repülni is fogsz helyettem, ugye? – kérdeztem.
– Én igen, ha meg kell lenni – felelte Mátyás.
– S a szárnyaid hol vannak?
– Visszahúztam a szívembe.
Olyan szépen felelt, hogy az csakugyan felért akármilyen gyors repüléssel.
– No, jól van – mondtam. – Most megvan a barátság, csak éppen egyéb hiányzik.
– S mi hiányzik? – kérdezte.
– A vadlúd, s nem is egy!
Lemenőben volt már a nap, de azért sötétig három vadréce és két vadlúd gazdagította a házat. Márta mindegyiknek elvágta ügyesen a szárnyát, s nagy volt az öröm és a békesség. Olyan vidáman és teljes szívvel tértünk mind a hárman nyugovóra, hogy a világ közepét a mi házunk jelképezhette volna. A csend és a bársonyos éjszaka is a mi kedvünkre dolgozott, egészen éjféli időig. Mert amikor elütötte az éjfélt, abban a percben valami neszt hallottam, s mintha az ajtó is nyílott volna odalent. Hamar leszálltam a bölcsőből, és a likhoz dugtam a fejemet.
– Mátyás! – hallottam egy parancsoló hangot.
– Tessék, édesanyám! – felelte Mátyás.
Egyszeriben tudtam, hogy újból az történik, ami nagypénteken éjjel.
Jó fülem volt, s vártam.
– Állj ide elém! – mondta Sári néni.
Nemsokára ismét az ő hangját hallottam.
– Hol a fokhagyma a ház oldalából?
– A gólya kiásta – felelte Mátyás.
– S aztán hova lett el?
– Apósom ciberét főzött belőle.
– S a ciberét ki ette meg?
– Márta.
– S a cikkelyek hol vannak?
Ahogy kimondta ezt a szót, egyszerre szörnyen megijedtem, hogy a hatalmába kerítheti az eldugott egyetlen cikket. Ledugtam hát a fejemet a likon, és elkiáltottam magamat:
– Mátyás, ébredj fel!
Rögtön vége lett a zsandárságnak, mert Sári néni eliszkolt, mint a futó árnyék. Mátyás pedig visszafeküdt az ágyba. De reggel semmire nem emlékezett, mert amikor megkérdeztem az éjjeli nyugodalma felől, így felelt:
– Olyan jól aludtam, hogy álmomban még ministráltam is.
Én is jobbnak láttam, ha ilyen frissiben nem szólok arról, amit az éjféli órában tapasztaltam. Inkább odamentem az ágyhoz, amelyben Márta még benne virított.
– Hát te mit álmodtál, legszebb menyecske? – kérdeztem.
– Jaj, én kettőt is álmodtam – felelte. – Az egyik álmomban azt a szegény baglyot láttam, amelyik nyulakat és különböző hasznos állatokat hozott nekünk.
Csodálkozva pillogtattam a kancsi szememmel.
– Hát az micsoda bagoly volt? – kérdeztem.
– Az éppen olyan, amilyen sas te vagy. Még meg is védett egy tolvaj legénytől, kinek a fél szemit is kivette.
– S aztán mi lett vele?
– A csendőrök elvitték.
– A legényt?
– Nem a legényt, hanem a baglyot.
– S mit csináltak véle?
– Még semmit, de tömést tesznek belé, s az őrsön felakasztják.
Ahogy ezt meghallottam, egyszerre két érzés szakadt fel bennem: egy violaszínű és egy piros. A violaszínűvel mélységesen sajnáltam az embereket, akik az igazság bajnokát, ha bagoly képében is, de felakasztják; a pirossal pedig lobogtam, és szerettem volna felégetni a gyarló emberi rendet, hogy méltóbbat lehessen a helyébe ültetni.
– No, mért gondolkoztál úgy el? – kérdezte Márta.
– Azon gondolkoztam el, hogy vajon te sajnáltad-e azt a baglyot?
Nagyot sóhajtott, aztán könnybe lábadt a szeme, és azt mondta:
– Szinte meghasadt a szívem.
Olyan mély örömet éreztem, hogy már szomorúnak látszottam belé. De aztán megráztam a fejemet, mint aki a börtönből a napvilágra vagy a szakadékból a nyílt egyenes helyre akar bármiképpen kijutni, s azt kérdeztem:
– No, jól van; s az a másik álom mi volt?
– Az már sokkal nevetősebb – felelte Márta. – Mert egy kedves és fondorlatos rókáról álmodtam, aki egy óriási nagy tojást hozott nekem ajándékba. Amikor látta az a róka, hogy mennyire megörvendeztetett az óriási nagy tojással, akkor azt mondta, hogy még a gyönyörű nagy farkát is nekem adja.
Úgy nevetett, mint a csiklandós napfényen a tüzes liliom.
– Ez csakugyan nevetős álom – mondtam én is, majd hirtelen engedelmet kértem, és kijöttem a szobából.
Mindjárt meghallottam, hogy a műhely-szobában kopácsol valaki. Odamentem, s hát Mátyás a nagy szorgalmas.
– Te itt mit csinálsz? – kérdeztem.
– Én a lúdjainknak ketrecet – felelte.
– No, az jó lesz, de most egy kicsit hagyd abba.
Abbahagyta, és odajött hozzám.
– Akarsz valamit mondani?
– Én csak azt, hogy tégy fel engemet arra a hordóra.
Amikor feltett, szépen megköszöntem, s utána beléugrottam rögtön a levegőbe. Igazi jókedvvel száguldottam a hegyi tó felé, mert így a felszállással sem ügyetlenkedni nem kellett, sem pedig az időt vesztegetni.
Egész nap szakadatlanul dolgoztam, de estére kelve elmondhattam, hogy nem hiába, mert két nyúllal, öt vadrécével és három vadlúddal gyarapodtunk. Ilyenformán nemcsak a fáradtságom, hanem az örömem is megvolt ahhoz, hogy tudhassak aludni. S én mégsem tudtam! Nem, mert éjfélig Sári néni csigázta az eszemet, s amikor ő nem jelent meg, akkor éjfél után a kedves és fondorlatos róka.
– Ne félj, Márta, mert én megkerítem neked a komát! – mondtam magamban.
Akinek szép és jó látó szeme van, az egy sem várta olyan erősen a megvirradást, ahogy én.
Végre megmozdult a fény, s én kiszálltam a bölcsőből, hogy haladék nélkül utamra menjek. De akkor a feljárat nyílásában egyszerre megjelent Márta. Még annyira sötét volt, hogy a lámpát is magával hozta.
– Mi baj van? – kérdeztem.
Sóhajtott egy megkönnyítőt, és azt felelte:
– Ha már szólani tudsz, akkor semmi.
– Egy kicsi idő múlva már nem tudtam volna.
– Miért? – kérdezte megijedve.
– Azért, mert éppen el akartam menni.
Odajött hozzám, és simogatni kezdett. Közben pedig a szava is megeredt, és a jó Istenre kért, hogy ne mozduljak ki hazulról, mert rossz álmot látott felőlem.
– Milyen rossz álmot? – kérdeztem.
Nem akarta megmondani, hanem újból könyörgött.
Végighallgattam, amíg az utolsó szót is kimondta, de akkor felemeltem a fejemet, és így szóltam:
– Ha valaki Jézust is le tudta volna beszélni a kereszthalálról, akkor az emberiség a megváltás kegyelmét nem kóstolta volna meg. Ha pedig a szenteket beszélte volna le a jó cselekedetekről, akkor a nemes példát most honnét vennők!
Bólogatott Márta, hogy bizony úgy van, de mondani azt mondta:
– Mégse menj te sehova.
Ránéztem, és azt gondoltam magamban, hogy bár volnék gyáva szellem, aki most sietve szót fogadna, mert akkor közönséges értelemben boldog lehetnék. Én azonban nem a boldogságot űztem, hanem a kötelesség űzött engemet, s ennélfogva megtántorítani nem lehetett.
– Az a gólyafészek járogatott volt-e el a ház tetejéről? – kérdeztem.
– Micsoda gólyafészek?
– Amelyik itt volt a fejünk felett.
Nagyon csodálkozva válaszolta Márta:
– Hát te arról a fészekről is tudsz?
– Én igen.
– S honnét?
– Onnét, hogy jó barátom volt a gólya. Mind a ketten felhőbiztosok voltunk. Az ő fészkiről kérdeztem, hogy járogatott volt-e el a ház tetejéről?
– Nem, soha.
– No, látod – feleltem –, s mégis utolérte a recsegő szerencsétlenség.
Erre már nehezen tudott volna felelni Márta, még ha engedtem volna is időt neki. De én nem vártam semmit, hanem egyenesen a feljárat felé totyogtam. S milyen jó, hogy csak totyogni tudtam, s nem iramlani, mint például a mókus, mert különben eszembe se jutott volna tán, ami így szerencsésen eszembe jutott.
– A fokhagyma hol van? – fordultam vissza a nyílásból.
– Hát arról is tudsz?
– Mondtam, hogy jó barátom volt a gólya.
– Ott van a gerendában, egy vérvirágos zsebkendőbe belékötve.
Mint a követ, aki a király képében intelmet bocsát ki, egy kicsit megnyújtottam a nyakamat, s úgy mondtam:
– Tedd biztosabb helyre! S élő embernek el ne áruld a rejteket, mert ellenség törekszik a fokhagymára! Ennél egyebet nem mondhatok.
Nem is mondottam, hanem beléugrottam a levegőbe, s utamat a havasi erdők felé vettem. Olyan magasságokba szálltam, hogy annak a megboldogult zsarnoki Dávidnak, ha látott volna, ámulatában biztosan felállott volna a bóbitája. Nem is ereszkedtem alább, amíg magamban a terveket meg nem csináltam. Előbb a napi teendőt állapítottam meg, ez pedig így szólt: először zsákmányolok, és abból két napra is jóllakom; másodszor megkerítem asszonyomnak azt az óriási nagy tojást, amelyet álmában kapott ajándékul; harmadszor pedig éjfélre mindenképpen hazamegyek, hogy szükség esetén a fokhagyma védelmére kelhessek.
Ennyi volt, s nem kevesebb, a cél.
Nagyon jól indult a dolog, mert egy félóra múlva már csendes havasi tisztáson ültem, s előttem egy jó kövér havasi varjú volt lakomára kiterítve. S bár nem tartottam lehetetlennek, hogy sáskahús mellett én is jobban a jövőbe láthatnék, most az egyszer mégis, a varjúra rá csemegének, megettem egy rigót is. Akkor belétörölgettem a csőrömet a tiszta havasi fűbe, felugrottam egy tuskóra, s a tisztogatást ott is folytattam egy ideig.
De már azon járt az eszem, hogy azt az óriási nagy tojást miképpen tudnám megszerezni!
Ismertem meglehetősen az erdei nagy madarakat, de olyan tojást, amilyen nekem megfelelt volna, egyedül a nyírfajd vagy a süketfajd ha tudott tojni. Mind a kettő elég ritka vadtyúk volt errefelé, de amikor arra gondoltam, hogy nem a medve fejéről kell nekem agancsot szerezni, s nem a szalonka fészkéből lépesmézet, akkor a remény egyebet sem tudott, csak kecsegtetni.
Azt hittem, hogy most már, miután ezt a vadtyúk-dolgot kitalátam, egyéb érdemes ügy egyelőre nincs is a világon. Pedig az igazság nem volt ilyen általános, mert ami a fejemből hiányzott, az annál jobban és sürgősebben megvolt a szabad természetben.
Vagyis abban a percben valami egészen csendes motoszkálást hallottam a hátam mögül.
Egyszerre két gondolat villant meg a fejemben: vagy rögtön belé a levegőbe, gyorsan és teljes erőmből, vagy késedelem nélkül hátrafordulok, hogy szemrevegyem a motoszkálót. Az eszem eme második mellett döntött, s olyan hamar fordultam meg, hogy egyszer csak ott volt a fejem, ahol abban a pillanatban még a farkam vala.
A motoszkáló egy róka volt!
Nem futotta az időmből, hogy akár szemmel is lemérjem a távolságot, de most utólag úgy gondolom, hogy pontosan három lépésre lehetett tőlem. A feje hegyes volt, a füle hegyes volt, de a leghegyesebb a szeme volt. Éppen egy heverő szálfán állott az első két lábával, amint reápattant a szemem, de láthatta, hogy én sem lakodalomba akarom hívni, mert ijedtében egy kicsit megtartózkodott. Az is lehet azonban, hogy csak rugaszkodásra feszült, mert a következő pillanatban már ott is volt a levegőben. De mint akibe ugrás közben lövik belé a golyót, úgy fúródtam a rókába én is!
Nem tudtam abban a szent percben megfékezni a vérszomjas róka-természetet, de ahogy az első karmolást, az otthagyott sastól, a jobb szemem tájékára megkaptam, rögtön visszaugrottam, és ráordítottam a felhőkirályra:
– Ne bántsd az utódodat, Szemlész!
Nem tudom, hogy értette-e a leckét, vagy nem, de rögtön levegőbe lendült, és olyan szelet vert a vén fák ágainak, hogy azok hajladozva integettek utána. Ahogy kimehetett a szemem határából, s magamhoz térhettem, az első dolgom az volt, hogy a fejemet hátrafordítottam, s így szóltam:
– No, a róka farkát hamarébb megszereztem, mint a nagy tojást!
Elindultam a nagy havasi erdőn keresztül, s azon gondolkoztam, hogy az Isten végzése mellett még a szellem tervezése is esendő, mert ímé, én is milyen szépen elgondoltam sas képében a dolgot, s még két napra valót ettem is, csakhogy akadály nélkül a tervemnek élhessek. S most róka képében mégis olyan éhes vagyok, hogy a sárga szemem előtt veresben játszik a levegő. Semmi sem lett volna egyszerűbb, mintha a havasi varjút és a rigót másodszor is megettem volna, s ráadásul még az óriási sast is, de hol voltam én attól a szellemi állapottól, amikor pók koromban békebeleztem a saját elhagyott testemet!
Legalább egy óráig poroszkáltam keresztül az erdőn, amíg kiérkeztem egy nagy fennsíkra. Itt nem láttam sehol senkit, még a levegőben sem. Tovább indultam hát, hogy átalvágjak ezen a mezőn is, s ahogy szerencsésen mendegéltem, az egyik mart alól hatalmas nyúl ugrott ki, három fiával együtt. Az első gondolatom az volt, hogy a fiatalok éljenek, de a másik gondolat fejében olyan ügyesen megfogtam az öreget, mintha szerelmes lettem volna belé.
Nyafogott éktelenül, és karmolászott is.
– Mindnyájan egy nagy és közös célt szolgálunk! – mondtam neki.
S vittem keresztül a mezőn, által egy másik erdőn, majd egy fenyves szélébe értem. Gondoltam, itt megpihennék egy kicsit, s le is ültem a fenyőtobozok közé. A nyulat azonban most is vigyázva tartottam, mert láttam, hogy lesi az elszaladó pillanatot. Néha már könyörgésre is fogta a dolgot, mert fel-felnézett reám a szerencsétlen, majd megindító alázattal így szólt:
– Imádni foglak, jobban az oroszlánnál, ha elengedsz!
– Ne imádj, mert csak az Istent szabad imádni! Inkább szolgáld a célt, és hallgass.
– Imádni foglak, jobban az oroszlánnál, ha elengedsz! – rimánkodott ismét.
Akkor jutott eszembe, hogy bizony hiába vesztegetem ennek a szót, mert nem evett fokhagymát soha, s így nem is érti a beszédemet. Felemeltem tehát a jobb lábamat, és fenyegetéssel intettem csendes türelemre.
Amikor jól kipihentem magamat, ismét szorosabbra fogtam a nyulat, és megindultam. Az volt a célom, hogy lehetőleg egyenes vonalban hazafelé tartsak, s egy jó darabig mehettem is minden akadály nélkül. De amint ebből a fenyvesből kiérkeztem, s ki egy másik vén bükkfaerdőből is, egészen hirtelen egy másik rókát pillantottam meg… Éppen szembejött velem, nagyon lassan sétált és elgondolkozva, mintha iskolából jött volna hazafelé. Hamar letettem a nyulat, a két lábammal lefogtam, és odakiáltottam a testvérnek:
– Szervusz, komám!
Egy kicsit meghökkent a baráti szón, de aztán szép lassan odajött. Ahogy meglátta fogságomban a nagy havasi nyulat, az irigységtől felfutott a felső ajakán a bőr.
– Szép fogaid vannak! – dicsértem.
Erre még jobban vicsorította a száját, és azt mondta:
– Amikor ilyen nyulat látok, mindig megszépülnek a fogaim.
Amint láttam, hogy a püspök sem szereti jobban a hivatalát, mint az én komám a nyulat, akkor az a gondolatom támadt, hátha tudnék valami vásárt csinálni.
– Könnyen és olcsón megszerezhetnéd ennek a nyúlnak a felét – mondtam.
– Könnyen és olcsón?
– Biza.
– Vagyis mi kéne érte?
– Csak egy tojás, de nagy!
Komám elnevette magát, és így szólt:
– Gyere velem!
Ahogy elindultunk ketten, egy ideig szó nélkül pislogott rám, majd azt az ajánlatot tette, hogy vigyük ketten a nyulat, vagyis én fogjam a nyakát, ő pedig a gerince hátulsó végét. Gondoltam, hogy csak ravaszkodni akar, s azért azt feleltem neki, hogy vittem én még nagyobb terhet is. Nem mutatta, hogy a felelet miatt haragudnék, hanem gyors iramban vezetett. Úgy egy félóra múlva egy óriási nagy bükkfának a tövéhez vitt, s hát a tanyája ott van a gyökerek alatt.
– Itt várj egy kicsit! – mondta, és bément az odúba.
Ahogy magamra maradtam, hirtelen az jutott eszembe, hogy talán el kéne szaladnom, mert nyilván nem tojás után ment, hanem segítséget hozni magának. Hamar kiderült azonban, hogy rágalmat gondoltam a komámra, mert egy másik rókával jött vissza ugyan, de nem hadat ütni ellenem.
– Itt van a feleségem, beszélj véle! – mondta.
A feleséginek is eléadtam a dolgot, mire az így szólt:
– Fél nyulat nem veszek.
– Tojás van-e: ez a kérdés! – mondtam.
– Van.
– Mifélék?
– Mindenfélék.
Komám elnevette magát, és kacsintott:
– Ennek az én feleségemnek mindene van, mint egy nemzetes asszonynak!
Csakugyan úgy volt, ahogy komám mondotta, mert a nyírtyúk és a sükettyúk tojása egyformán raktáron állott. Hamarjában nem is tudtam választani a kettő közül, s így jártak ők a legjobban, mert két ilyen tojásért az egész nyulat odaadtam. Nagy volt az örömem, amikor magam előtt láttam a két óriási tojást, csak éppen azon szomorodtam el, hogy miképpen fogom hazavinni. Kománé ezen is segített, mert a szállásról egy kászut hozott elé, amit a nyári eprészők felejtettek volt az erdőn, s abba a kászuba belétette ügyesen a két tojást. A többit már én is tudtam, vagyis a kászunak a fülét megfogtam a számmal, majd a szememmel, és a nagy farkammal búcsút intettem komáéknak.
Sohasem gondoltam volna, hogy milyen messzire repültem volt el reggel, mert sötét este lett, mire hazaértem. Szerencsémre tudtam a kerten keresztül a járást, s így épségben érkeztem haza a tojásokkal együtt.
Márta éppen a küszöbön ült, Mátyás pedig a ház előtti nagy tőkén.
Odamentem bátran eléjük, letettem a kászut a földre, és azt mondtam:
– A sas tiszteltet titeket.
Az első pillanatban meghúzódtak az ijedtségtől, hogy egy róka ekkora vakmerőséget tanúsít, de azután már csak ámuldoztak.
– A sas nem jöhetett szegény, mert veszedelem érte – folytattam a szót. – Engem azonban megkért, hogy testtel és lélekkel legyek a helyettese, és hasonló módon szolgáljalak titeket.
– Miféle sasról beszélsz? – kérdezte Mátyás.
– A kancsi sasról.
Márta rögtön sírni kezdett, és keservesen mondogatta, hogy ő ezt előre megálmodta, s intette is a sast, de az nem hallgatott a szóra.
– Mivel tudod bizonyítani, hogy a sasnak a képében jöttél? – kérdezte ismét Mátyás.
– Én ezzel a két tojással – feleltem, aztán Márta elé vittem a kászut, s abból nagy vigyázattal kifordítottam a két óriási tojást. Mire ez megtörtént, már ott kuporgott Mátyás is a tojások mellett. A kezébe vette előbb az egyiket, s azután a másikat, s jól megnézegette.
– Ez nem sastojás – mondta.
– Hát ki állította, hogy sastojás? – kérdeztem.
– Te mondád, hogy a sas küldte, mint a magáét.
– Jó, jó: ő küldte, de nem ő tojta! Ez nagy különbség, gazduram!
– Hát micsoda tojások akkor?
– Az egyik nyírfajdé, s a másik süketfajdé.
Márta eddig nem szólt, de most egyszerre felkiáltott:
– Szép Jézus, én gondolom!
– Mit gondolsz? – kérdezte Mátyás.
Hamar közbevágtam, hogy a hitelemet egészen megszerezzem:
– Úgy történt a dolog, hogy Márta asszonyom álmot látott egy kedves és fondorlatos rókáról, aki két ajándékot vitt neki abban az álomban. Az egyik ajándék semmi más nem volt, hanem egy óriási nagy tojás; a másik ajándék pedig magának a rókának a farka. S mivel úgy vagyon megírva, hogy némely jó embernek némely álma valóra váljék, azért Márta asszonyom álma is ezennel valóra válott, mert itt van a tojás, eggyel megszerezve; s itt van magának a rókának a farka is, amelyet ezennel felajánlok.
Márta simogatni kezdte a farkamat, és meghatódva mondta:
– Hozzám mindenki kedves. Kedves volt a sas, kedves vagy te, és mindenekelőtt maga az Isten…
Mátyás a farkamnál jobban szerette a fejemet, s benne lévő eszemet dicsérte, amelyről sok jót mondott a két kicsi sárga követ, a két szemem. A lábaimra is talált elismerő szavakat, nemkülönben az általános ügyességemre, amellyel olyan baj nélkül el tudtam hozni a két erdei tojást.
– S mit csinálsz most ezekkel a tojásokkal? – kérdezte a feleségét.
– Valahová felteszem – felelte Márta. – De csakis olyan helyre, hogy mindig láthassam őket.
Jólesett, hogy ennyire megbecsülik az ajándékot, s nem állhattam meg, hogy el ne dicsekedjem a különös történettel, amelynek legfőbbik szereplője én voltam, vagyis a tojások vásárlója. Az elbeszélésem után olyan magosra emelkedett a becsületem, hogy Márta mindenképpen ki akart tüntetni valamivel. S ki is tüntetett, mert nemsokára egy piros szalagot kerített elő, s azt a nyakamhoz mérte. Azután a piros szalagra kicsi csengettyűt húzott, amilyen a tavaszi bárányok nyakában szokott a fűnek és a virágnak csengeni, s így az egészet felkötötte a nyakamra.
– No, most ezáltal is a miénk vagy! – mondta.
Gyorsan és nagy buzgalommal bólintottam köszönetet, mégpedig kétszer. Az első bólintás a csengettyűnek szólt, a második pedig a hála volt az örökbefogadásért. Mind a kétszer úgy szólalt meg a csengettyű, mintha egy mákszem ezüstmadár valami kicsike ország hajnalodását jelentette volna. Annyira elérzékenyedtem ezen, hogy róka létemre harmatos lett a szemem, de nyomban utána valami különös büszkeség töltött el. Felemeltem a fejemet, mint a legparázslóbb újonc katona a király és királyné előtt, majd néhányat hátraléptem, kihúztam magamat, és így szóltam:
– Most következik a tiszteletadás!
A szememet asszonyomra vetettem, és kitettem a lábamat, hogy elvonuljak a két gazdám előtt, mint egy katona. De ahogy nagy feszesen és felnéző tisztelettel éppen előttük haladtam volna el, egyszerre megreccsent a lábam alatt valami, s hát a tojás! Ijedtemben a másik lábam is arra ugrott, s hát az alatt is megreccsent valami. Mire a valóságra ébredtem, már az volt a helyzet, hogy két első lábam a bokáig a két erdei tojásban kuksolt, mint valami sárga belű papucsban!
– Hijj, az Isten tegye el, de büdös! – kiáltott fel Mátyás, de háromszor is felkiálthatott volna ugyanígy, mert az a kotlósság, ami a két vadtyúk tojásából áradott, az nem a mi szívünkhöz és nem a kis csengettyűhöz talált, hanem az ördögfiak lakodalmára.
Márta mégis csak ennyit mondott nagy szomorúsággal:
– Szegény két tojás!
– S a lábadat nem vágta-e el? – érdeklődött Mátyás.
– Nem a lábamat vágta el, hanem a szívemet – feleltem.
Erre engemet kezdtek vigasztalni, s mind azt mondogatták, hogy egyet se búsuljak, mert a jószándék megvolt, s a cselekedet is meg, de hát a tojásnak az a sorsa, hogy előbb-utóbb eltörjék, aminthogy minden eltörik előbb vagy utóbb ezen a világon.
Igyekeztem is, hogy túl nagy bánatot ne lássanak rajtam, de magamban erősen keseregtem; s felfogadtam, hogy addig nem nyugszom, amíg két másik tojást nem fogok szerezni.
– Látod, édes kicsi barátom, ebből a dologból is sokat lehet tanulni – mondotta Mátyás nagyon elgondolkodva.
– Milyen dologból? – kérdeztem.
– Ebből az ajándékozási dologból.
– S abból mit?
– Abból semmi mást, hanem a következőt: Ugye te kétféle ajándékot hoztál most az én feleségemnek, vagyis a tojásokat és a farkadat? Nohát a tojások eltörtek, de a farkad most is épen és gyönyörűen megvan. S mi ennek a magyarázata? Az ennek a magyarázata, hogy a tojások ideje elmúlt, és lehullottak, mint idő elteltével a gyümölcsök a fáról; a farkad ellenben most is ott van, ahova az Isten teremtette, díszlik és virágzik, s fog is díszleni és virágzani, amíg értetlen emberi kéz az egyedülvaló helyéből ki nem telepíti.
Én is elgondolkoztam hegyes fejemmel ezen a bölcsességen, és azt mondtam:
– Mindnyájan, akik Isten teremtményei vagyunk, tanulhatunk egymástól. Én most azt tanultam tőled, hogy a tojást nem kell külön hozni ajándékba, hanem kakast kell hozni és tyúkot.
– Úgy van, ahogy mondod – felelte Mátyás.
– Ha úgy van – szólottam –, akkor ne búsuljunk most már a két tojásért, mert a jövendőben nem a végén fogom megragadni a dolgot, hanem az elején, vagyis kakast fogok hozni és tyúkot.
Márta ámulva nézett minket.
– Istenem, milyen okosak vagytok! – mondta.
Még annyi időnk sem volt, hogy ezt a szép dicséretet virágszál módjára a szívünk mellé tűzzük, mert a kapu egyszerre megnyílt, mi pedig mind a hárman felajzottan fürkésztünk arrafelé. Nekem volt a legjobb szemem, mert hamarosan felismertem, hogy Mózsi bácsi ereszkedik a ház felé.
– No, mind együtt vannak a fokhagymások! – mondtam is rögtön, mire Mátyás kérdőleg tekintett reám. Én felelet helyett felnéztem a holdra, amely gyengéd felhők között buvákolt; s a holdról Mózsi bácsira pillantottam ismét, kinek az ábrázata szintén volt olyan negédes, mint felettünk a hold, csak éppen a felhők hiányzottak a környékéről.
Lassan és boldog mosollyal közeledett az öreg, mintha langymeleg szellő hajtotta volna. Látszott rajta, hogy valami nagy örömnek a hírét hozza nekünk, de amint egészen közel érkezett hozzánk, s engemet megpillantott, egyszerre mindent elfelejtett, csak engemet nem.
– Hát ez a Likházi mit keres itt? – kérdezte végre.
Mátyás elnevette magát, de én sem vettem zokon ezt a hirtelen nevet, mert így szóltam:
– Éppen keresztapát kerestem.
Odajött hozzám az öreg, s megvizsgált tüzetesen, mint egy sorozó orvos.
– Hány esztendős vagy? – kérdezte.
– Amennyit a vizsgálat mutat – feleltem.
Odafordult Mátyáshoz, és azt mondta:
– Nagyon szép róka; se nem öreg, se nem fiatal, egészséges és okos, de a lidércet mégsem adnám oda érte.
– Miféle lidércet?
– Hát az enyimet!
A hold kifordult egyszerre a felhők közül, és olyan volt nagy mohóságában, mintha egy személyben szem és fül akart volna lenni. De a Mátyás szeme sem volt restebb a holdnál, úgy vetődött rá az öregre.
– Hát kikelt? – kérdezte.
Az öregnek szétfutott örömében a szája, s csak bólogatott, hogy igen.
– Abból az idétlen tojásból?
– Abból.
– A dió fészkében?
– Abban.
– Ott a maga hónya alatt?
– Ott az én hónyom alatt.
Úgy meredeztek egymásra, hogy a halálos beteget is felcsigázták volna.
– S él? – folytatta Mátyás.
– De még ugyan!
Már ott volt Márta is mellettük, nagy kíváncsi szemmel, s mintha félt volna egy kicsit.
– Mi kelt ki? Valami nagy lidérc?
– Nem nagy – felelte Mózsi bácsi. – De lidércnek éppen jókora.
Én is odahúzódtam melléjük, s azt mondtam:
– Tudnivaló volt.
Mind rám néztek, mert még sohasem láttak volt rókát, aki efféle dologba belészóljon. Az öreg szembe is fordult velem mindjárt, és megkérdezte:
– Mi volt tudnivaló, te Likházi?
– Az, hogy kilenc napra ki fog kelni. A tojás is el volt találva, s el a költési módozat is.
– S te honnét vagy ilyen okos?
– Onnét, hogy annak a szarkának én voltam a gyámszüleje.
– Melyik szarkának?
– Annak, amelyik tanúja volt a piros fakanálnak s ismét a Sári néni italának, melytől maga olyan erősen elaludt volt. S ha ez nem elég, akkor azt is megmondom, hogy azt a nevezetes tojást ki helyezte volt belé a kalapba! Mert senki más, hanem az én alattvalóm, az a bizonyos szarka. Így volt-e, vagy nem?
Mózsi bácsinak leesett az álla.
– Csakugyan lábatlankodott ott egy szarka – felelte.
– No, ha ez így van – folytattam –, akkor a lidérc nem újszülött, hanem már a kikelés után is töltött bizonyos időt. S egyebet már nem is szeretnék tudni, hanem csak azt az egyet, hogy miért kellett a jelen percig titokban tartani a lidérc létezését.
Egy kicsit meghőkölt az öreg, mert titkon sem számíthatott arra, hogy valaki így a közepibe lásson az ő dolgának.
– Egy lidércet nevelni is kell – szólott mentegetőzve.
– S mire nevelte? – kérdeztem.
– Engedelmességre.
– Egyébre nem?
Az öreg szúrósabban tekintett reám:
– Hát mire kellett volna még?
– Legkivált jóságra.
– Nem akarunk püspököt csinálni belőle – mondta az öreg, mire én elhallgattam, és a földre heveredtem. Ők is csendben voltak egy darabig, de aztán ismét visszatértek a lidércre, akiről mindent akartak tudni, különösen Márta.
– S aztán milyen, édesapám? – kérdezte.
Éppen felelni akart az öreg, de csak azt tudta kimondani, hogy „hát”, mert abban a pillanatban ott állott előttünk Sári néni, mintha nem is a kapun jött volna bé, hanem a földből nyúlott volna ki.
– Mi jót beszélgettek? – kérdezte.
– Éppen egy tojásról mondanék történetet – felelte rögtön az öreg.
– Miféle tojásról?
– Rendes tyúktojás volt, de még legénykoromban – mondta Mózsi bácsi. – Akkor esett volt meg velem ez a furcsa eset, hogy a nevezett tojást elvittem magammal az erdőre, s amikor meg akartam főzni, egyszerre térdre állott előttem, hogy irgalmazzak meg neki.
Mátyás elmosolyodott, hogy milyen kanyarítósan tud hazudni az öreg, én pedig olyan kövéren kuncogtam, ahogy tán soha életemben. Észre is vette Sári néni, hogy itt a történet egy félrevezető tojásról hangzott el, mert erősen gyanakodva szemlélt minket. Úgy az elején kérdéseket is tett fel, hogy azokkal valahányunkat békerítsen, de amikor látta, hogy a legcsekélyebb ág sem akar az ő számára kizöldülni, akkor a házban és a környékén kezdett vizsgálódni.
Én biztosan gondoltam, hogy Sári néni szeme járásának lesz még éjfélkor folytatása, s éppen azért így szóltam asszonyomhoz, amikor magunkra maradtunk háziakul:
– Hol van az a fokhagyma?
– Fenn a gerendában.
– Belé kéne tenni valamibe, mert úgy szeretném, hogy én dugjam el, s más ne is tudjon róla.
Hamar megértették mind a ketten, hogy nem helytelen dolog, amit mondok. Szerzett is Mátyás egy pléhből való skatulyát, amibe Márta beléhelyezte a nagy kincset. Én pedig elvittem a méhes háta mögé, ott jó nagy gödröt ástam, s abba bétemettem a skatulyát.
Még nekik sem mondottam meg a rejteket.
Éjszakára a műhely-szobába csináltak nekem almot, de az ajtót nyitva hagyattam. Egy-egy kurtát szenderedtem is, de arra nagyon ügyeltem, hogy éjfél előtt alvás ne legyen. A világon semmit sem csináltam helyesebben, mint ezt, mert pontosan éjféli időben lábra kelt a nesz, amelyet már olyan jól ismertem a múltból. Ha akartam volna, még a lábát is megfoghattam volna Sári néninek, mert éppen akkor suhant bé a szobába, amikor én kidugtam a fejemet a műhelyből. Hamar és ügyesen utána lopózkodtam, s hát ismét a fokhagyma felől kezdte sanyargatni Mátyást. Szegény gazdám eléggé nyögött, hogy valamiképpen elárulja az édesanyjának a kincset, de az igaznál egyebet mondani nem tudott. Amikor az öregasszony hallotta, hogy a fokhagyma-király egyedül én vagyok, akkor a tojás felől kezdte kérdezgetni a fiát. Most az egyszer az én eszem sem járt eléggé előre, mert amire a fejembe villant volna, hogy a Mózsi bácsi titkát is védeni kéne, akkorra már kivallotta Mátyás a lidércet.
– Nekem ez is elég – mondta Sári néni, és elment.
Alig vártam, hogy virradni kezdjen a nap, mert tüstént jelentettem Mátyásnak:
– Ha eddig nem volt baj, most lesz!
– Mire gondolsz?
– Arra, hogy a lidérc ellenünk fog jönni.
– S te azt honnét gondolod?
– Én nem gondolom, hanem tudom.
Hajlottak a szavamra, mert tudták jól, hogy jobb félni, mint megijedni. S a tanácsomat is megfogadták, amely így szólt:
– Segítséget az én oldalomra!
Mártával elhívattuk Mózsi bácsit, akivel szintén megtanácskoztuk a dolgot. Az öreg hitetlenkedett eleinte, de aztán azt mondotta, hogy a vigyázat sohasem árt, sem pedig a segítség.
– Hát akkor mit csináljunk? – kérdezte Mátyás.
– Én átalhozom a kutyámat, Bátort – felelte az öreg.
Én sohasem láttam volt Bátort, sem hőstetteiről nem hallottam semmit, de amikor Mátyás azt felelte, hogy Bátor egy oroszlán helyett is megfelel, akkor egészen megnyugodtam.
– No, ne búsuljatok, mert mindjárt itt leszünk – mondta Mózsi bácsi, és elment.
Mindjárt a kapuhoz akartam állani, hogy ott várakozzam, és illendőképpen ott fogadjam a bajtársamat, de Mátyás belészólt a tervembe.
– Hol van az eszed! – mondta. – Hiszen az a kutya mindjárt reád ugranék, s egyenesen a torkodat harapná ketté!
Egy kicsit megijedtem, hogy minek nézek elébe, de aztán a gazdám megvigasztalt. Azt mondta ugyanis, hogy később és apránkint megbarátkoztat minket, de most az elején húzódjam vissza a műhely-szobába. Egész testemmel szót fogadtam neki, csak éppen a fejemmel nem, mert azt kidugtam a műhelyből, hogy legalább látni láthassak valamit. Nemsokára nyílott is a kapu, s hát Mózsi bácsi úgy jön elöl, mint egy lassú fejedelem. Bátor komolyan lépkedett utána, nagy és gubancos fehér szőre volt, tenyérnyi barna folttal a hátán, s egészben véve kitett volna olyan két rókát, amilyen én voltam. Egykedvűen lógatta a fejét, de amikor a ház ajtajáig ért, egyszerre nyugtalankodni kezdett, majd a két orra lika nyiladozott és remegett.
– Húzd bé a fejedet, Likházi! – kiáltott reám Mózsi bácsi, de szinte későn, mert abban a pillanatban meglátott a kutya, és úgy ugrott felém, hogy én kétszer akkorának láttam, mint azelőtt. Szerencsére becsapta Mátyás az ajtót, s így a nyakam megmenekült. Bátort azonban hiába intették és tanították, mert az ajtót dühösen rágta, és úgy ordított, mintha ezen a világon én lettem volna a legnagyobb ellensége.
– Bajosan lesznek ezek társak – mondta Mátyás.
Az öreg hallgatott, s igen Márta is. Csak akkor kezdettek ismét tanácskozni, amikor Bátor kiadta a mérge javát, és leheveredett az ajtó elé. Többféle gondolatot vetettek fel, hogy miképpen lehetne barátságot szőni közöttem és a kutya között, de végül is én találtam ki a legjobbat. Azt mondottam ugyanis, hogy menjenek, s a méhes háta megett a középső szilvafának a töviből ássák ki az elrejtett fokhagymát, azt vágják három darabra, s a három darabból egyet adjanak bé a kutyának.
– Azt hiszed, hogy attól keresztényebb lesz? – kérdezte Mózsi bácsi a bétett ajtón keresztül.
Azt feleltem, hogy nem a mérgét vagy a bátorságát akarom kiüldözni azzal a fokhagymával, mert erre a két tulajdonságra még szükségünk lesz, hanem egyedül azt akarom, hogy beszélni tudjak véle.
Meg is fogadták a tanácsomat, s hamar ételt készített Márta a kutyának, a két férfiú pedig elékerítette a fokhagymát, s a megillető harmadrészt az ételbe tette. Hittel és reménykedéssel vártuk, hogy a titkos erő szétterjedjen Bátorban, s ez apránként bé is következett.
– Mért vagy olyan nagy ellensége ennek a szegény rókának? – kérdezte Mózsi bácsi, mert ő volt, aki az ábécére meg akarta tanítani Bátort.
– Azért, mert megölöm! – felelte a kutya.
– S miért akarod megölni?
– Azért, hogy ne éljen.
Olyan mély és általános ellenségének érzett engemet, hogy nem is tudta értelmesen megokolni a dolgot. Az öreg is csak tekergette a fejét, s hiába akart Márta is gyengéden a szívére hatni, mert Bátor folyton csak a véremet és a nyakam halálát emlegette. Erre már én is haragra gerjedtem egy kicsit, de a cél érdekében mégis lenyeltem. Ha lett volna markom, jól megköptem volna, ahogy nagy és tüzes munka előtt szokás, mert a béketárgyalást egyszerre magamhoz ragadtam.
– Állítsátok Bátort ide az ajtó elé! – mondtam.
– Itt van az ajtó mellett – felelte nemsokára az öreg.
Én is közel mentem a bétett ajtóhoz, és kedvesen szóltam:
– Édes barátom, Bátor!
– Ki mondja nekem, ott az ajtón belől, hogy édes barátom? – kérdezte a kutya.
– Én mondom, akit te rókának láttál.
– Hát nem róka vagy?
– A ruházatom a rókáé – feleltem neki –, de a szívem és a jóakaratom a bárányé, vagy éppen a tiéd, ha úgy jobban tetszik neked.
A szavaim után csend lett, s én tudtam, hogy Bátor gondolkozik.
– Amit mondtál, nagyon szép, de esetleg hazudsz – felelte is nemsokára.
Eddigelé még senki nem mondta nekem, hogy hazugsággal élek; s Bátornak sem tűrtem volna el, ha éppen ennyire fontos és magasztos nem lett volna a cél. Így azonban csak annyit feleltem, hogy ha bármikor hazugságon kapna, a nyakamat önként fogom felajánlani.
– Ne fáradj – mondta Bátor –, mert szükség esetén a magam erejéből is meg tudom szerezni a nyakadat.
– Szükség esetén?
– Igen, vagyis ha hazudni fogsz.
– S addig?
– Addig nem bántalak.
Ennél egyebet én sem akartam, s ezért kikiáltottam Mátyásnak:
– Gazduram, nyisd ki az ajtót!
A következő percben azt hittem, hogy az ég és a föld, amely igazságon alapszik, egyszerre összedől, mert amint kinyitotta Mátyás az ajtót, Bátornak tűzbe lobbant a szeme, és nekem ugrott.
– Mit ígértél volt?! – kiáltottam el magamat, mire Bátor félbehagyott engemet, és nagy szégyennel félrekullogott. Odamentem melléje, és azt mondtam:
– Bocsáss meg, nem akartalak bántani.
– Én kérek megbocsátást tőled – felelte Bátor –, mert ahogy hirtelen megpillantottam a fejedet, a veres szőrödet és egész rókaságodat, egyszerre elborult az agyam, és nem tudtam, mit cselekszem.
Szívesen megbocsátottam neki, s estére már olyan jó barátok lettünk, hogy egy nagy cseréptálból együtt vacsoráztunk. A megmaradt fokhagymát is ketten ástuk el ismét, de nem a tegnapi helyére, hanem sokkal messzebb, egy kőrisfa alá. Amíg a munka tartott, mindenről felvilágosítottam Bátort, s ő figyelmesen hallgatott. Figyelmesen még akkor is, amikor a lidércet emlegettem s azt a gyanakvásomat, hogy ma éjfélkor csatába fogunk ereszkedni véle.
– Hol van jelenleg az a lidérc? – kérdezte.
– Csodálom, hogy éppen te vetsz fel ilyen kérdést – feleltem –, hiszen tudtommal ebben az egész faluban csak egyetlen lidérc van, s az az egy pedig a te gazdádnak, vagyis Mózsi bácsinak a tulajdona.
Nagy meglepetéssel nézett rám.
– Most hallom először – mondta.
– S nem is láttad?
– Nem én, soha.
Furcsa, gondoltam magamban, majd arra kértem Bátort, hogy maradjon a fokhagyma tövén; én pedig elémentem a háziakhoz, s ott Mózsi bácsinak intettem, hogy szóm volna véle.
– Hol tanyázik az a lidérc? – tettem fel a kérdést.
– Nálam a házban.
– S a háznak milyen részében?
– Amíg a nap tart, fenn a hiuban, a középső kakasülőnek a közepin szokott kuporogni.
– S hát így este s éjjelenkint?
– Azt már én határozom meg neki.
Jobban a szeme közé néztem, s így folytattam:
– Ezt a lidércet, aki napvilág a középső kakasülőnek a közepén szokott kuporogni, s akinek éjszakára maga határozza meg tartózkodási helyét, ezt a lidércet eddigelé hányszor látta az én Bátor barátom?
– Annyiszor, hogy arra nincs szám – felelte.
– S arra miért nincsen szám?
– Azért, mert egyszer sem látta.
– S más?
– Olyan létező nincs, aki rajtam kívül látta volna.
– De lesz! – mondtam.
Erre Mózsi bácsi jobban a szemem közé nézett, s azt kérdezte:
– S ki?
– Sári néni.
Egyszerre összefutott a szemöldöke, én pedig így folytattam:
– Ha nem csalódom, ma éjfélkor Sári néni meg fog ennél a háznál jelenni, s lesz neki lidérc képében egy kicsi szolgája is. S ők ketten meg fogják támadni a fokhagymát, amelyet viszont mi ketten védeni fogunk.
Csak most nyílott ki igazán Mózsi bácsinak a szeme! Az álla is leesett félig, az ádámcsutkája is futkosott, s a két horgasina is huppadozott.
– Hát erre kellett nektek az én kutyám?!
– Erre.
– Szembe ereszteni a lidércemmel!
– Nono – mondtam –, a lidérccel én fogok szembeszállni, mert Bátornak Sári nénit szántam.
Nem szólt az öreg, de a szeme megszomorodott, és fájdalom-virágokat hajtott; az arcán a barázdák kimélyültek, a füle megaszalódott, és az álla alatt elereszkedett a bőr.
Aztán hirtelen futni kezdett a kőrisfa felé, mint a bolond.
Én is a nyomában voltam.
– Gyere, Bátor! – kiáltotta a kutyának.
Bátor csodálkozó tekintetet vetett rá, azután pedig tőlem kérdezte meg a szemével, hogy itt mi történt. Én azonban nem nyilatkoztam semmit, mert annyira szerettem és sajnáltam Mózsi bácsit, hogy helyettem már csak az Isten szólhatott közbe.
– Gyere, mert kiontom a beledet! – ordította ismét a kutyának.
Bátor odacsúszott a lábaihoz, és nyöszörögve mondta:
– Bocsáss meg, édes gazdám.
– Mit bocsássak meg?
– Azt, hogy nem fogadok szót.
Az öreg úgy belérúgott a kutyába, hogy döngött szegénynek a hasa.
– Én parancsolok neked! – recsegte vészesen.
– Igen, te parancsolsz – felelte szelíden Bátor. – S én mindig engedelmeskedtem is neked, amíg a te parancsodnál nagyobb parancsot nem kaptam. De most nem megyek innét.
Nagyon különös volt a hangja; s úgy látszik, hogy bétöltötte a holdvilágos teret is, nemkülönben elhatolt a házig és a szívekig, mert Mátyás kétségbeesve futott oda és megkérdezte:
– Itt mi történt?
– A kutyámat megbolondította ez a róka – felelte Mózsi bácsi.
Mátyás reám vetette a szemét, én pedig így szóltam:
– Nem tettem semmit, csak ami a kötelességem volt.
– Hát mi volt a kötelességed?
– Ugyanaz, ami a tiéd és a másoké: megismerni és megismertetni az élet értelmét, azt szolgálni és megvédeni.
– A fokhagymát gondolod?
– Úgy van, édes jó gazdám. A fokhagymát gondolom, amely a tudást és a hatalmat jelképezi, s amelyet a gonoszság el akar rabolni tőlünk. Nekünk, akik jóra akarjuk használni ezt a kincset, az életünk árán is meg kell védenünk. Ha pedig nem tudjuk vagy nem akarjuk megvédeni, akkor a fegyver a gonosz szellem kezébe kerül, minek folytán a világ romlása és a mi pusztulásunk biztos.
Mátyás és az öreg egymásra néztek.
– Én is pontosan úgy gondolkozom, mint ez a róka – mondta Mátyás.
– Nem tudod, mit beszélsz – felelte Mózsi bácsi.
– Maga mért mondja ezt nekem?
– Azért, mert anyád ellen lázadsz.
Egyszerre olyan lett Mátyás, mintha zavaros víz forrt volna a fejében. A két lábával megkapaszkodott jól a földben, az ujjait összeszorította, majd rám nézett nagy elszánással, és így szólt:
– Te róka, felelni fogsz most minden kérdésemre, egyenesen és igazán! De ügyelj, mert ha nem úgy felelsz, ma éjfélkor oda temetem a testedet, ahol most állasz. Értetted-e?
– Értettem.
– Úgy fogsz-e felelni?
– Úgy fogok.
Azzal intett, hogy álljak elébe; majd rám parancsolt, hogy nézzek pontosan a szeme közé. Szegény Bátor remegve állott a kőrisfa tövében, de Mózsi bácsi is remegve oldalt.
– Tudod-e te azt – kérdezte Mátyás –, hogy honnét származott ez a fokhagyma, amely az ő csodálatossága mellett is annyi bajt szerzett nekünk?
– Tudom, és meg is mondom – feleltem. – Mert onnét származott, hogy a te édesanyád termesztette egy kígyó fejéből.
– Mikor?
– Nagypénteken ültette el.
Mózsi bácsi hirtelen a homlokához kapott, és az Istenre esküdött, hogy pontosan úgy volt, ahogy én mondom, mert most jól emlékszik vissza a megölt kígyóra és a fokhagymára egyaránt.
– Micsoda kígyó volt az? – kérdezte Mátyás.
– Közönséges kígyó volt – mondtam –, de számban pontosan az ezredik, amit idők folyamán ebben a faluban megöltek.
– S anyám tudja-e, hogy kikelt ez a fokhagyma, működött és létezik?
– Tudja, mert egyszer, éjjeli időben, megkísértett téged, és akkor kivallottad neki.
– S aztán kapott-e belőle?
– Hála az Istennek, a jelen boldog percig még nem tudott a nyomára akadni, hogy szerezhessen belőle.
– Mért mondod, hogy hála az Istennek?
– Azért, mert a te anyád rossz, és gonosz célokat űzne ezzel a fokhagymával.
– S azt honnét tudod te olyan biztosan?
– Onnét tudom, mert a te anyád boszorkány.
Ahogy ezt kimondtam, Mátyás megtántorodott, majd a két tenyerével megfogta a fejét, és lassan leereszkedett a földre.
Úgy sírt, hogy mozgott alatta a föld.
Mózsi bácsi nagy részvéttel nézte egy ideig, de aztán elémbe állott, és azt mondta:
– Várj, most én kérdezek tőled.
– Csak bátran – feleltem neki.
– Mondd meg nekem pontosan, hogy ki ellen akarod védeni a fokhagymát?
– Eddig csak Sári néni ellen kellett védenem, de mostantól kezdve a lidércre is számíthatunk.
– Hát a lidérc honnét tud a fokhagyma létezéséről?
– Az a gyanúm, hogy Sári néni tudtul adta neki.
– De hát Sári néni honnét tudja, hogy nekem van lidércem?
– Onnét, hogy megkísértette Mátyást, aki kivallotta neki.
Olyant szisszent az öreg, mintha kardot szúrtak volna az oldalába.
– Te hitvány Likházi! – kiáltott reám. – Hát azt gondolod, hogy az én lidércem fokhagymával él?
– Nem él azzal.
– Hát akkor minek kéne neki?
– A hatalmát gyarapítani.
– Ó, te szerencsétlen róka! Hiszen az én lidércem mindentudó és győzhetetlen!
– Az lehet – feleltem. – A gonosz szellemnek szíjas az élete és a bátorsága nagy, de a jó szellemnek Isten ad életet és fegyvert.
– Te vagy a jó szellem?
– Én és te és Márta és Mátyás.
– S a gonosz?
– A lidérc.
Ahogy ezt kimondtam, Mózsi bácsi is megtántorodott, aztán leereszkedett lassan Mátyás mellé a földre. Én pedig odamentem Bátorhoz, és így szóltam hozzá:
– S mindezek után te hogyan vélekedsz?
– Életemben és halálomban a te utadon járok – felelte Bátor.
Odamentem a két férfiúhoz, hogy halljam az ő döntő szavukat is.
– Mátyás, mi a te ítéleted ebben a dologban? – kérdeztem.
– Jaj, nem tudom – felelte Mátyás.
– Miért nem tudod?
– Azért, mert a szívem az anyámé, a lelkem pedig az igazságé.
Nem szóltam semmit erre, de azt gondoltam magamban, hogy mindnyájunk között ő a legszerencsétlenebb, az én jó és igazságkereső gazdám.
– Hát maga mit mond, Mózsi bácsi?
– Én csak annyit mondhatok – felelte az öreg –, hogy nem volt hatalmam és vagyonom soha. Most ellenben van egy lidércem, ki az én kedves és kincsmutató szolgám.
Egyszerre felugrott a földről, és felemelte az öklét:
– De az Isten irgalmazzon annak, aki elveszi tőlem, vagy meg találja ölni!
Erre nem feleltem semmit, csak szomorúan bólogattam az öreg szíve előtt, amelyben íme fészket rakott a csalfa szellem. S a bólogatással még nem is végeztem, amikor a ház felől felcsendült a Márta hangja:
– Mátyás!
Gyorsan előrefutottam, és azt mondtam Mártának, hogy az édesapja és az ura is ott van a kőrisfa mellett; ül az egyik a földön, nagy és szaggató fájdalomban, másik pedig áll, és vénségére olyan lázadásba esett, ami nem fog jóra vezetni.
– Hát mi történt? – kérdezte.
– Majd egyszer elmondom bőségesen – feleltem. – Most ellenben ne kérdezzél semmit, hanem bízzál az Istenben, és vigyázz a magzatodra, aki láthatólag szépen növekszik benned. Ne is beszélj semmi feleslegest, ne is cselekedjél semmi feleslegest, hanem gyere, és az uradat vidd bé a házba, s fektesd le.
Úgy is történt, ahogy mondtam, mert Márta bévezette szépen az urát, a lázongó vénember pedig szorgosan hazament, hogy a lidércet otthon tartsa és az engedelmességre tovább nevelje.
Csak Bátor és én maradtunk a kőrisfa alatt.
– No, Bátor, hogy vagy? – kérdeztem.
Nagyot sóhajtott, és így szólt:
– Rogyásig vagyok azzal, amit láttam s amit hallottam. Már négy esztendje élek, de sohasem gondoltam volna, hogy efféle titokzatos dolgokban is részem lesz.
– Titokzatos?! – mondtam. – Mi itt egyáltalában titokzatos? A fokhagyma talán, amely az örök föld nedvében és az örök nap hevében s ezer kígyó halálán beláthatatlan idők óta készül arra, hogy létrehozza a testvériséget az emberek és az állatok között! Vagy a boszorkány, aki éles és mohó elmével többet összehordott a tudományból, mint más közönséges ember, s csupán azért billent a rossz szellemek pártjára, mert a lelke csenevész maradt! Vagy talán a lidérc titokzatos, kit az ördögök fejedelme hetvenhét tüzes állat vérén kergetett keresztül, amíg elnyerhette az önálló létezését! Hát, barátom, mindezekben nincsen semmi titokzatosság. Ellenkezőleg: abban van homály és érthetetlenség, hogy te négy évig éltél és semmi egyebet nem csináltál, csak ettél, ugattál és aludtál; s hogy az emberek hetven és nyolcvan esztendeig élnek, és ennyi rengeteg idő alatt egy kicsi szűk helyen csak kereken járnak, s apró bódulatukban még a természet dicsőségét és a csillagok vidámságát is elfelejtik! Hát nem igaz?
Akkorát lélegzett Bátor, mintha abroncs pattant volna le a tüdejéről.
– Bizony – felelte –, ahogy mondád ezeket, egyszeribe nagyobb igazságnak tűntek előttem, mint mindenféle egyéb dolog, amiket eddig ismertem.
Nagyon jól esett, hogy ilyen könnyen és hamar megértette a tanításomat, odamentem hozzá, és a jobb lábammal megsimogattam bozontos fejét.
– Heveredjél le, és próbálj nyugodni – mondtam.
Amikor a kőrisfa bal oldalához lefeküdt szépen, a jobbik oldalon én is azt csináltam.
– Mennyi idő lehet? – kérdezte.
Felnéztem az ég felé, de csak a fa fekete virágzását láttam a fejem felett. A hold eltűnt, még a sejtelmet sem hagyta vissza. A csillagok is odalettek, s csupán a sűrű fekete borulat uralkodott a világ felett. Hamarosan a szellő is gyülekezni kezdett minden oldalról, és az ezer kicsi fuvallat hegyesen csípte egymást, majd szélfolyamokba tódultak össze, és megtámadták a fákat, a kerítéseket és a házakat.
Tiszta, de szigorú illatuk volt, mint a hójelentő szeleknek általában.
Bátor kuporogva tűrte, hogy a bolhákat kergesse a gyapjában a szél, s bizony én sem uralkodtam úgy el a földön, mint barátságos nyári éjjeleken.
– Mit gondolsz, messze van még éjfél? – kérdezte Bátor.
– Úgy gondolom, hogy settenkedik már – feleltem.
Alig mondhattam ki a szót, hirtelen neszt hallottam a ház felől.
– Légy éber! – súgtam.
Mind a ketten felálltunk a két első lábunkra, csak a hátulsókat hagytuk a hasunk alatt. De én az elsőket is hamarosan magam alá törtem, mert nem ellenség jelent meg, hanem Mózsi bácsi.
– Hol vagytok, Bátor? – kérdezte a nagy sötétben.
Bátor engemet tekintett főnökének, és azt várta, hogy én feleljek. Gondoltam, megpuhítom egy kicsit az öregnek a gondját, a hangomat elváltoztattam tehát, és így szóltam:
– Bátor birtokot vásárolt, és elment gazdálkodni.
– Hát Likházi?
– Likházi megházasodott.
Sejtette a huncut öreg, hogy nem egészen való, amiket hall, de a bizonyosság kedvéért mégis gyufát gyújtott, és a világosságot megjáratta az orrunk előtt. Éppen nevetni akartam, hogy utánam ő is nevessen, de akkor megláttam, hogy egy nagy fejsze lóg az öregnek a karján.
– Hát azt a kézbelit minek hozta? – kérdeztem.
– Szokás ez nálam, ha csatába indulok – mondta tehetősen az öreg.
– Tán azt hiszi, hogy mi ketten sem tudjuk megvédeni a fokhagymát?
– Én se nem hiszem, se nem védem.
– Hát akkor?
– Más csatám lesz nekem.
Bár megjósoltam volt neki, mégis meglepődve hallottam, hogy a lidérc csakugyan eltűnt. S ha pedig ez megtörtént, akkor nemigen lehetett más személy a csábító, csak egyedül Sári néni.
A vénasszonynak szólott tehát a fejsze.
– Hát nem fél, Mózsi bácsi? – kérdeztem.
– Ma még egy kicsit igen, de holnap már nem.
– S holnap mért nem?
– Azért, mert ha a két karom megsegít, ma éjfélkor agyonvágom a lidércem elrablóját.
Hirtelen az jutott eszembe, hogy elfutok bé a házba, és Mátyásnak hírül viszem a borzasztó hadüzenetet, hátha valahogyan ki lehetne téríteni a közelgő halált az útból. Fel is álltam mindjárt, de az első percekben csak a fa környékén motoszkáltam és szaglásztam, nehogy az öreg észrevegye, hogy a gazdámnak akarok jelentést tenni. Lassankint sikerült is annyira előrelopakodnom, hogy a nagy sötétben már nem láthattak, s akkor egyenesen a ház felé indultam. De közben az idő nem topogott egy helyben szaglászva, amiképpen én, hanem bátran és egyenesen előresietett, és hozta magával az ellenséget is.
Éppen a ház bütüjénél voltam, amikor a kapu sóhajtva megnyílt, és a béjáró ösvény felett egy csillámlást vettem észre.
Visszafelé már úgy jöttem, mintha farkas kergetett volna.
– Vigyázat, jön az ellenség! – mondtam, és odaugrottam a kőrisfa jobb oldala mellé.
Mózsi bácsi is értett a hadviseléshez, mert a fa háta mögé húzódott, és csak ott emelte fel a fejszét.
– Figyelj, Bátor, és meg ne rettenj! – súgtam oda a kutyának, majd hozzátettem: – S ne feledd, hogy a lidérc az enyim a harcban, ellenben a vénasszony neked jut egészen.
– Jól van, megértettem – felelte Bátor, de több szóra nem is lett volna ideje, mert abban a percben már felbukkant Sári néni. Nagy volt és fekete, mint egy szurokból való óriás. Most is mezítláb ereszkedett, de a két vállára kibontva hullott rá a haja, amit eleddig sohasem láttam. Lassan, csak egy-egy kicsi mozdulattal haladott előre, s valami halk, de ijesztő morajlás kísérte.
Forrón és pisszenés nélkül vártunk mind a hárman, majd egyszerre fagyasztó hangon megszólalt az öregasszony:
– Kutass, Lidi!…
Tudtam, hogy ez a lidércnek szól, és azt jelenti, hogy kutasson a kincses fokhagyma után, de a gonosz kincskeresőt nem láttam sehol.
– Sebesen és biztosan kutass, Lidi! – hallottam ismét.
A következő percben, fent a fejünk felett, egy éles fütty hasított belé a sötétbe, majd ugyanabban a pillanatban vakító tüzesen, gyorsan és sisteregve, mint az istennyila, egy kicsi tűzmadár csapott le az orrunk elé a földre.
Pontosan oda, ahol a fokhagyma el volt ásva.
Tudtam, hogy ez a lidérc, de a rettenet második pillanatában ismét a magosba szállott.
– Még egyszer mutasd a helyet, Lidi! – szólt fel a levegőbe Sári néni, mire a lidérc újra lecsapott az orrunk elé, Sári néni pedig odalépett a megmutatott helyre, és éppen le akart hajolni, de abban a pillanatban a válla közé ugrott Bátor, s a következőben túlfelől lecuppant a földre.
– Bízd rám ezt a boszorkányt, Bátor! – kiáltotta el magát Mózsi bácsi, és a felhúzott fejszével eléugrott a fa mögül. De mielőtt többet szólhatott volna vagy egy felet is mozdulhatott volna, a lidérc egyenesen a fejszére csapott, melynek az éle izzani kezdett rögtön.
– Miért raboltad el a kincsemet, gonosz anyatárs?! – ordította az öreg, miközben egyre csapkodott a lidérc. A fény mellett láttam, hogy ott áll Sári néni néhány lépésre az öregtől, de csak állt mereven és félelem nélkül, s nem szólt egy szót sem.
– Felelj, vén sátán! – kiáltotta megint az öreg.
– Ásd ki sebesen a kincset, Lidi! – parancsolta felelet helyett az öregasszony, mire ismét lecsapott a fokhagyma vermére a lidérc, és gyorsan ásni kezdett. De most már itt volt az én időm is, hegyeset bődültem tehát, és úgy nekiugrottam a lidércnek, hogy az bukfencet vetett. Aztán a bukfencből felcsapott ismét a levegőbe, és sisteregve kezdett kerülgetni engem. Ahogy forogtam magam körül és kapkodtam feléje, hogy elcsíphessem valahogy, egyszerre csak azt vettem észre, hogy a hatalmas farkam lángra lobban. A tűztől és a pokoli kíntól nagyot ordítottam, majd kiugrottam a róka-testből, és a kutya testébe futottam belé egyenesen, hogy a harcot tovább folytathassam.
Éppen abban a pillanatban történt, hogy a fejsze megsuhant a Mózsi bácsi kezében, és egy velőt háborító sikoltás iramlott el bolondul és ágakat zúzva.
Aztán borzasztó csend következett.
Mózsi bácsi ott feküdt a földön, de én a lidércet és Sári nénit kerestem. Gyorsan és újabb csatára ajzottan fordultam meg magam körül, de a vénasszony és a lidérc helyett csupán a rókát láttam, amint lobogó farkával az erdők felé száguldott, miként egy üstökös.
A garázda lidércet megeszi a tűz
Aki látta, hogy az elgyötört levél miképpen bújik meg a vihar után a földön, csak az tudja elképzelni az én állapotomat is, amelybe beléestem az ádáz tusa végén. Leginkább a lábaimból futott el az erő, de takarítva az egész, hogy még állni sem tudtam. Eszem is csak annyi maradott, hogy lehúzódjam a kőrisfa tövére, és a zsongító mély csendben lassan mondogassam:
– Csakhogy a fokhagyma… Csakhogy a fokhagyma…
De a fokhagymán túl már az eszem sem akart szolgálni, s így csak rozogán kuporogtam, mint aki nem is tudja, hogy ezen a világon van-e, vagy egy ismeretlen másikon. Azt sem tudnám megmondani, hogy mennyi időt töltöttem ebben a kábulatban, csupán arra emlékszem, hogy egyszer odalopakodott hozzám a hajnal, és azt kérdezte valami hang:
– Ó, hát nem sajnálod ezt a jóféle öregembert, aki itt fekszik hasra borulva?
Ez a kérdés szított annyit az erőmön és az akaratomon, hogy odamentem az öreghez, megnyalintottam a fülét, s majd a fogammal rángatni kezdtem a vállán az ujjast. Fel is eszmélt apránkint, de úgy láttam, hogy velem és az említett levéllel együtt ő is a vihar iskoláját végezte el.
– Erősen megfázott-e? – kérdeztem.
Nem felelt Mózsi bácsi, hanem nagy nehezen ülő helyzetbe tápászkodott, majd szétlesett a hajnali engedelemben. Aztán megkérdezte tőlem, hogy micsoda hely ez, ahol én állok, ő pedig ülni is alig tudott! Amikor megismertettem véle a helyrajzot, azt is szerette volna tudni, hogy miképpen került ide. Jobbnak gondoltam, ha ilyen éhomra nem fog megtudni mindent, s azért azt a választ adtam neki, hogy mindenütt jó helyen van az ember, ahol jelen van az Isten.
– De én nem jöttem el hazulról, s mégsem otthon vagyok – mondta mégis.
– Nem vagyunk asszonyemberek, hogy a múltat firtassuk – feleltem neki, majd ismét ráncigálni kezdtem, hogy felálljon. Szót is fogadott, s így hamarosan kimentünk a kapun, és hazafelé indultunk. Menet közben nagyon nézte az utat, s másfelé is meregette a szemeit.
Mégsem szólott sokáig egy szót sem.
– Te tudsz valamit, Bátor? – kérdezte végre.
– Én igen – feleltem.
– S mit tudsz?
– Azt, hogy hajnalodik, s mi ketten megyünk hazafelé.
Úgy nézett reám, mint egy tudákos gyermekre, majd azt mondotta, hogy vigyázzak a fejemre, nehogy a nagy okosságtól széjjelvesse hirtelen magát. Jót nevettem magamban, hogy milyen rák módjára dicsér engemet az öreg, de a szót nem folytattam, hanem csendben és hűségesen mentem.
A kapu előtt hirtelen megállt, és reám vetette a felébredt szemét.
– Te, Bátor – mondta – vajon az a vénasszony meghala-e?
– Milyen vénasszony?
– Az az éjjeli.
Nem akartam érteni a dolgot, pedig jól értettem.
– Minden vénasszony éjjeli, amikor éjszaka van – feleltem.
Erre hümmögött s valamit gondolt magában, nem szólott többet egy szót sem, hanem megindult ismét, és bément a házba. Én is bémentem véle, de ügyeltem, hogy az út visszafelé is nyitva legyen. Nagyon hideg volt a szobában, de azért odahúzódtam a négylábú fűttő mellé, mert máskor is ott szoktam üldögélni, amikor rendes barátságban voltunk. Az öreg is leült az ágyra, s már éppen vártam volna, hogy elkezdi ismét az eszében feltámadt éjjeli hadviselést, de azon melegében a tenyerébe hajtotta a fejét, és zsugorodni kezdett. Mindjárt láttam, hogy nem lenne valami kitűnő énekesmadár belőle, mert a derengő reggeli fény ellenére lassan elhanyatlott az ágyon, s már aludt is a legjavában.
Ha eddigi más napokon cselekedett volna ilyent, nemigen ismertem volna egyéb feladatot, mint hogy őrködjem az álma felett. Most azonban másféle és nagyobb dolgok csigáztak. El is indultam rögtön, és visszamentem a szereplő házhoz, de nem az éjjeli hadakozás színhelyén ütöttem fel a tanyát, hanem a műhely-szobába húzódtam. Egészen a küszöb mellé hordtam az almot, és úgy heveredtem le, hogy a fejem kifelé szolgáljon a nyitott ajtón. Eltűnődve nézegettem innét a hódító reggeli fényt, és eszembe jutott, hogy az én kedves asszonyom milyen okosoknak mondott minket, amikor a két erdei tojással szemben a rókának a farkát neveztük igazi és maradandó ajándéknak.
S íme, hol van most az is!
– Hát ilyen a földi okosság, és ilyen a legszebb ajándék élete is! – mondogattam magamban, s ahogy éppen rábólintottam erre, hullani kezdett lassan a hó.
Úgy szállingózott a megereszkedett egekből, mintha jóféle angyalok állottak volna munkába, hogy béfödözzék az éjféli bajvívás nyomait.
Nagyon szép és vidító lehetett ez az első havazás, mert nemsokára Mátyás is kijött a házból, a két markát telimerítette hóval, és mosolyogva nézte. Aztán odament az ablakhoz, és békiáltott rajta:
– Márta, itt a tél!
Asszonyom is kijött, és úgy csodálta a fehér világot.
– Bizony, itt a tél és a gond! – szóltam oda nekik, de már meg is bántam, mert úgy tekintettek reám, mint aki elrontott valamit.
Hozzám léptek mind a ketten.
– No, mi volt az éjjel, Bátor? – kérdezte Mátyás.
– Sötét volt – feleltem.
– De a fokhagyma megvan-e?
– Furcsa kérdés – mondtam egy kicsit sértődötten. – Mit gondolsz, ha nem volna meg, akkor tudna ilyen szépen hullani a hó! És tudnék én sírás és kétségbeesés nélkül itt heverészni, s tudtatok volna ti aludni, s tudna ilyen szép fehéren megmaradni a hópehely!
Márta megsimogatta a fejemet, és gyöngéden szólott:
– Csak szeretetből kérdezte Mátyás.
– Jól tette, hogy kérdezte – felettem neki –, mert ha meg is van a fokhagyma, azért még nincsen minden rendben.
– Hát mi baj van? – ijedt meg a gazdám.
– Lehet, hogy semmi nagy és különös baj nincsen, de nagyon rossz álmot láttam az édesanyád felől, s bizony jó volna, ha mindjárt elmennőnk és meglátogatnók.
Összenéztek ketten, majd Márta aggodalmasan jegyezte meg:
– Biza, Mátyás, csakugyan menjetek el.
Nem is kellett több biztatás, mert sapkát tett Mátyás, és ketten elindultunk. Már mentünk egy jó darabot, de se ő nem szólott, sem én. Végre a földes hídnál mégis rám nézett, és azt mondta:
– Csakugyan álmodban láttad a rosszat?
Egy csepp időt akartam, hogy jól meggondoljam a feleletet.
– Édesanyád felől-e?
– Igen.
– Hát – nyeltem egyet – én előtted nem titkolózom, mert az való és igaz, hogy bizony nem álmomban láttam a rosszat, hanem ébren, és a két nyitott szememmel.
S elmondtam neki az egész éjjeli történetet.
Gyötrelmes és szomorú lett Mátyásnak az arca, de amire nem számítottam: volt ezen az arcon nagy bölcsesség és véghetetlen erő is.
– Mindnyájunkat két tenyér tart és hordoz ebben az életben – mondta lassan. – Az egyik tenyér az Istené, a másik pedig az ördögé.
– Úgy van, ahogy mondod – feleltem –, de olyanformán kell kormányoznunk az életünket, hogy apránként átalhúzódjunk egészen az Isten tenyerébe, s onnét röppenjünk el aztán, amikor megriaszt a halál.
Mátyás lehajolt hozzám, magához szorította a fejemet, és azt mondta:
– Bátor, te kimondtad, amit én akartam.
Már a kapunál voltunk, s én valamit még akartam a gazdámnak mondani. Azért eléje álltam, felnéztem rá, s így szóltam:
– Ne aggodalmaskodjál, és főleg ne szóljál semmibe belé, mert én mindent látni fogok és mindent hallani fogok, ami szükséges.
Helyeslőleg intett a gazdám, és béléptünk a szobába.
Az öregasszony ott feküdt az ágyban. Borogatókendő takarta el az arcát. Meg sem mozdult, sem a kendőt nem hajtotta félre, hogy legalább lássa, kik jövének. Az ágy mellett ecetes víz volt egy cseréptálban, fent az ágyban pedig, a lábainál, egy fekete tyúk nyújtogatta a nyakát. Az ágy fejénél guzsaly állott, abban is fekete gyapjú, s a gyapjúba belészúrva a karikás orsó, mintha fekete süvegbe gyökeréből kiszakított elhervadt virágszálat szúrtak volna belé.
A lámpa kicsire húzva még égett.
Ahogy bétettük az ajtót, a fekete tyúk kijött az ágy pereméig, s miközben rám forgatta a sárga szemét, a nyaka sebesen harmonikázott.
Kodácsolt is, de csak egy-egy szemet.
Mátyás odament az ágyhoz, leült csendesen a szélére, én pedig hamar az ágy alá suhantam, s ott a tartózkodásra megkuporodtam.
– Édesanyám! – mondta Mátyás.
– Hallom – felelte Sári néni.
– Tán nem beteg?
– Nem.
– Hát akkor mért borogassa a fejét?
– Leestem a hiuból, s béhasadott.
Gyengén és elromolva jött belőle a hang, mint a repedt furulyából. Mátyás is mindjárt észrevette ezt, mert aggodalmasan mondta:
– Úgy tetszik, valahol belől is megsérült.
– Meg a mellemben, nehezen szolgál.
– S miért mondja mégis, hogy nem beteg?
– A test igen – felelte lassan –, de az értelmem eleven, s a lélek fiatal.
Egy ideig csend volt, majd a Mátyás két lábán láttam, hogy mozdul és hajlik a felső teste. Biztosan a borogatókendőt emelte fel az édesanyja arcáról, mert nagy rémülettel mondta:
– Szent Atyaisten, be összerontotta magát!
Fel is állott gyorsan az ágy fájáról, és azt mondta, hogy tüstént szekerest fogad, és kihozatja az orvost.
– Ha doktor kéne, én azt mondanám – szólt az öregasszony, majd megemelt hangon azt kívánta, hogy hívja el valaki Elek bácsit, s azután pedig a papot.
– Én megyek magam – mondta Mátyás.
Ahogy kilépett, lassan kormosodni kezdett a lámpaüveg, majd kialudt a fény. S mintha ez lett volna a jel, abban a percben bélépett a két férfiú az ajtón. Elek bácsi is erősen meg lehetett ijedve, olyan volt a hangja. Azt sem tudta, hogy mit mondjon és mit kérdezzen, mert csak szavakat motyogott összevissza.
– Ülj le, Elek! – szólott a beteg.
A vénember idétlenül tojóskodott, mialatt Sári néni elküldötte Mátyást, hogy hívja a papot.
– Leültél-e? – kérdezte, ahogy bétevődött az ajtó.
S akkor egyszerre Elek bácsinak is megjött a rendes szava, mert így válaszolt:
– Szívesen leülök, ha ezzel segíthetek rajtad.
– Rajtam nem kell segíteni.
– Hát?
– Én segítek rajtad.
Az öreg széket hozott az ágy mellé, de Sári néni úgy kívánta, hogy magára az ágyra üljön. Amikor ez megvolt, a kezét is kívánta, hogy megfoghassa.
– Hát elérkezett ez a perc is, Elek – kezdette az öregasszony. – Hét esztendeje vagy a szeretőm, de ha nem lettél volna az, úgy is reád gondoltam volna ebben a számadó órában. Amióta a testemből is örömet merítettél, nem rejtegettem előtted, hogy többet tudtam más közönséges embereknél, s titkos dolgokban a hatalmam is nagyobb volt, mint amazoknak. Úgy neveztek azért, hogy boszorkány vagyok, pedig csak egy királynak voltam a szolgálója. Egy olyan királynak, aki isten is az ő személyében, csakhogy a papok istenével nem tud egyezni. Ennek az én istenemnek sok szolgája és szolgálója van még rajtam kívül, külön világunk és törvényeink vannak nekünk. Most is egy ilyen törvénynek akarok engedelmeskedni, vagyis azért hívattalak ide, hogy ebben a hatalmas percben, ez előtt a fekete tyúk előtt, aki úgyszintén az én istenemnek a szolgálója az állatok közül, ebben az elkövetkezett órában és a kezem szorításával átadjam neked a hatalmat.
– Nem vagyok méltó reá – mondta csendesen Elek bácsi.
– Mindjárt méltó leszel – felelte a vén asszonyember, és így folytatta: – Ha egyedül arra gondoltam volna, hogy esze és akarata kinek van legméltóbb ehhez a hatalomhoz, akkor tán másvalakit is választhattam volna. De én azt akarom, hogy a titkos vágyadat és az óhajtásodat ezzel a hatalommal elérjed. Mert mire vágyakozol te? Két dologra legeslegfőképpen. Az első a kincs, vagyis a pénz és a vagyon. A másik pedig egy bizonyos fiatal asszony.
– S ezt ki mondta neked? – kérdezte meglepetten az öreg.
Sári néni felült hirtelen az ágyban, és úgy folytatta:
– Hiába rejtegetnéd bármilyen szándékodat, mert előttem nincsen az agynak és a szívnek lakatja. Jól tudom, hogy a vagyonért felszántanál a tíz körmöddel egy köblös földet, de az jól is van így. Csak éppen azt nem tudom, hogy a vagyont szereted-e jobban, vagy pedig azt a bizonyos fiatal asszonyt, aki nem más…
Hirtelen csendet hagyott.
– Mondjad a nevit! – lobbant ki a vénember.
– Az én tulajdon menyem, Márta – felelte Sári néni.
Ismét csend lett, de kétszer olyan mély, mint az előbb.
Aztán felállt Elek bácsi, elsétált az ajtóig, visszajött az ágyhoz, ott megállott, s ahogy kérdezte, egy-egy forró darabban bökkent ki a száján a szó:
– S te ahhoz a Mártához tudsz nekem biztos utat?
– Tudok.
Erre ismét leült az öreg, s már cimbora volt.
– Jól van, add ide a boszorkányi hatalmat, ha az a menyecske az enyim lehet.
Hallottam, hogy Sári néni megfordult az ágyban. Úgy látszik, a guzsalyra mutatott, mert így folytatta:
– Nézz oda, Elek! Ott a fekete gyapjú felett, az orsó tetején ül a lidérc, akit szintén neked hagyományozok, s aki mindenben segítségedre lesz.
– Nem látom – mondta az öreg.
– Vess tüzet, Lidi! – vezényelte az asszony, mire a lidérc csakugyan tüzet vethetett, mert Elek bácsi így szólt:
– Hüh, a kutya mindenit!
Azzal megmagyarázta a vén asszonyember, hogy a lidérccel miképpen kell bánni, de megmondotta azt is, hogy a nagy ajándék kötelességet vonz maga után, vagyis a Mátyás kertjében, a méhes háta megett, bűvös fokhagyma van elásva, amit a lidérc segítségével mindenképpen meg kell szerezni.
– Egyebütt nem kapunk fokhagymát? – kérdezte az öreg.
Abban a percben megcsattant odakünn a kapu, Sári néni pedig sietve mondta:
– Ettől a fokhagymától érteni fogod az állatokat. Az állatok pedig szolgálni fognak téged. De jól vigyázz! Csak a temetésem utáni éjfélkor mehettek támadásra. Ha akkor nem járnátok szerencsével, csak a következő hét péntekének éjjelén.
Belépett Mátyás és a pap.
Néhány szót váltottak keresztül-kasul, majd a pap kiküldött mindenkit a szobából, és megkezdődött a gyóntatás.
Nagyon ámultam, s a tagjaim reszkettek valósággal, mert Sári néni nemcsak azt vallotta bé, hogy idáig boszorkány volt és gonosz fejedelmet szolgált, hanem olyan rettentő bűnöket is meggyónt, amiket senki nem gondolhatott felőle. Amikor a többi között elmondta azt is, hogy mókustejet itatott Mártával, s abba a mókustejbe hörcsög mirigyének a nedvét keverte, akkor azt hittem, hogy menten kiugrom az ágy alól, és összerágom a vén boszorkányt.
– S azt miért csinálta? – kérdezte a pap.
– Azért, hogy a születendő gyermeke az ántikrisztusnak legyen a szolgája.
– S nem lehet visszacsinálni?
– Egyedül a Szentlélek csinálhatja vissza.
Úgy vettem észre, hogy a pap is inkább kíváncsiságból kérdezte a visszacsinálást, mert nem sokat hederített az orvosságra. Szépen a lelkére beszélt a megtért öreg juhnak, és nagy békességben feloldozta a bűnei alól.
Amikor elment, elébújtam rögtön az ágy alól, és azt mondtam Mátyásnak, hogy nyissa ki nekem az ajtót, mert amiket én hallottam, azokat itt bent a szobában nem lehet elviselni. Ki is mentem hamar, és egyenesen hazafelé tartottam. Otthon az volt az első dolgom, hogy Márta elejébe járultam, és elmondtam neki mindent, elejétől végig, s el a tegnapi fokhagymacsatát is, a szükséges magyarázatokkal együtt.
Olyan volt asszonyom, mintha nem felvilágosító híreket mondottam volna neki, hanem viasszal vontam volna bé az arcát. A két lábamat feltettem az ölébe, és úgy vigasztaltam:
– Ne búsulj – mondtam –, mert én mindig és mindenben veled leszek.
Ráborult a fejemre, és úgy sírt keservesen.
Aztán lefeküdt az ágyba, és ott találta este a hír, hogy Sári néni csendesen és jó keresztényhez illő módon elköltözött az élők világából.
Két nap múlva, egy szombati nap délután, nagy harangszóval eltemették.
Nagyokat sóhajtottam, amíg szóltak a harangok; és nem tudtam egyébre gondolni, csak az új háborúra, melyet a mai éjfélre tűzött ki a megboldogult hadvezér. Amikor láttam, hogy Mátyás és Márta csak a szótlanságot és a szomorúságot hozza magával a temetésről, nem szóltam semmit nekik, hanem elmentem, és Mózsi bácsival tanácskoztam meg a dolgot.
Nem volt valami nagy kedve az új csatához, de én mégsem tágítottam.
– Úgy látszik, nagy oroszlán ez az Elek bácsi – mondtam.
Erre már pislogni kezdett az öreg is.
– Tán ő is ott lesz? – kérdezte.
– Jó kérdés! – feleltem nevetve. – Hiszen ő lesz ott a legjobban!
– Hát akkor mondjad neki, hogy vitézkedjék kettő helyett is.
– Hogyne! Az ellenségnek éppen ilyeneket szoktak mondani.
– Az ellenségnek?
– Annak.
– Hát Elek komám ellenségünk nekünk?
Szorgosan bólogattam, hogy igen.
– S ő mért?
– Azért, mert megörökölte Sári nénitől a boszorkányságot és a lidércet.
Az öreg a feje két oldalához tette a két tenyerét, és a füle kagylóját előrenyomta, hogy vajon jól hallja-e a vészhírt. Erre megmondtam neki még egyszer az igazat, s elbeszéltem egyebet is, amit az ágy alól hallottam volt. Amikor azt is kiderítettem, hogy nemcsak a kincses fokhagymára, hanem legfőképpen Mártára áhítozik a vén kos, akkor Mózsi bácsi felragadta a fejszét, s hát indulni akar, hogy a leánya gyalázóját késedelem nélkül megölje.
Addig csendesítettem, amíg mégis letett erről a hirtelen szándékáról.
– No, Bátor – mondta –, ne búsulj, mert este biztosan ott leszek.
Meg is jelent úgy tíz óra tájban. A háziak már lefeküdtek volt, s ez szerencsésen is történt, mert az ő tudtuk nélkül akartunk a háborúba menni. Egyenesen a műhely-szobába jött az öreg, ahol én csendesen várakoztam rá. Kicsi kézilámpát hozott magával, s annak a világításánál megszemlélte a ház tájékát. Ott állott még most is a helyén az a három hordó, amelybe gólya koromban és bagoly koromban gyűjtöttem volt a mezei zsákmányt. Mózsi bácsi megragadta az egyiket, amelyiknek a teteje ki volt ütve, s kiöntötte belőle a hólevet. Aztán felölelte, s hát viszi hátrafelé a kertbe.
Mentem utána, hadd lám, mit mesterkedik.
Egyenesen a kőrisfa tövére vitte, a fokhagyma fészkéről a havat elpallotta, s azután odaállította pontosan a hordót.
– Most vizet belé! – mondta.
Teli is hordta vízzel egy óra alatt, s nagyon büszkén szemlélte, hogy így tenger alatt van a kincs.
– Most pedig húzódjunk a hordó háta mögé! – szólott.
Mind a ketten odahúzódtunk s vártunk.
Még nem is lehetett pontosan éjfél, amikor a ház irányából, lassan és halkan ropogni kezdett a hó. Egyre közelebb harapózott a ropogás, s amikor már egészen közel volt, Mózsi bácsi a fülembe súgta:
– Aztán én vezérelek!
Meg se moccantam, csak éppen előrelestem egy cseppet a hordó oldala mellett. A hó világánál jól kivettem, hogy ott áll három-négy lépésnyire Elek bácsi, s egy csákány van a kezében.
– Vess tüzet, Lidi! – szólt abban a percben, mint egy kísértet, mire a fejünk felett kigyúlt a lidérc, és úgy belécsapott a kád vizébe, hogy az loccsanva sercent, mint amikor tüzes vasat csapnak a vízbe. – Lidi, az egedet! – ropogott Elek bácsi.
Néhány pillanatig csend volt, majd a lidérc a kád oldalának sistergett neki, s hát likat égetett rajta rögtön, mert nagy sugárban tódulni kezdett kifelé a víz.
S úgy harsonázott közben, mintha angyal trombitált volna.
Hanem abban a percben Mózsi bácsi is eléugrott a hordó mellől, lépett egyet, és a felhúzott fejsze mellől így szólt:
– Hogy vagy, komám?
Elek bácsi úgy megrökönyödött, hogy sem mozdulni, sem szólni nem tudott.
– Hogy vagy, komám? – kiáltott rá ismét, de a feleletet a lidérc adta meg, s mégpedig azzal, hogy lecsapott a Mózsi bácsi fejére, mint a villám.
– Hijj, a fülem! – bődült fel az öreg.
Olyan volt a hangja, mint egy erős és félelmes erdei vadé. Elek bácsi azt hihette, hogy most már a világ összedőlése és a halál következik, mert eldobta rögtön a csákányt, és vágtatni kezdett a kapu felé. S úgy látszik, a lidérc is a gazdája után iramodott, mert csend lett, és a kőrisfát békesség vette körül.
– Gyere, nézd meg a fülemet! – mondta Mózsi bácsi.
Elémentünk a műhely-szobába, s ott a kézilámpásnak a fényébe dugta az öreg a fülét. Én is szinte felkiáltottam, mert valóságos pergelt pecsenye volt a régi jó szerszám.
– Búcsúzhatik tőle – jelentettem.
Tőlem is elbúcsúzott, és a felemás fülével hazament.
Azt gondoltam, hogy most már hat napot nyugalomban lehetek, mivel a legközelebbi támadást az elkövetkező péntekre írta elé Sári néni. De a gondolatomban csalatkoztam, mert másnap reggel, a vasárnapi nagymise előtt úgy két órával, megjelent Mózsi bácsi. Ünnepi öltözet volt már rajta, s a magaviseletén is látszott, hogy az Úr napját nagyban szenteli. Papirosba csavargatva valami fontos dolgot hozott, mert úgy tartotta, mint egy virágbokrétát.
Márta a délebéd körül háziasszonyoskodott, Mátyás pedig egy imádságoskönyv felett üldögélt az asztal mellett.
– Bátor hol van? – kérdezte.
Éppen ott hevertem az ágy bütüjénél, s javában melegedtem.
– Itt vagyok! – bújtam elé.
– No, vasárnap fejében megtisztellek – mondta, s kezdte a papirost kibontogatni.
Nagy darab csont bukkant elé, teli friss és csemegés hússal.
Hátul a műhely-szobában jó étvággyal megettem, majd utána elheveredtem az almon, s még a szememet is béhunytam. De egy kicsi idő múlva ismét megjelent Mózsi bácsi, s azt mondta, hogy menjünk el, és a friss időben járjuk meg magunkat ketten. A háziaknak nem is szóltunk semmit, hanem elindultunk.
– Valami céllal megyünk-e? – kérdeztem az úton.
– Te mit gondolsz? – kérdezte vissza.
– Én azt, hogy igen.
– No, ha azt gondolod, akkor nem akarlak hazugságban hagyni.
Rögtön gyanítottam, hogy veszedelmes útra indultunk, de amikor béfordultunk az Elek bácsi kapuján, melyet méh koromból nagyon jól ismertem, akkor igazán elfogott a szörnyű aggodalom.
– Jobb lesz, ha nem megyünk bé egészen – állottam meg.
– Ejnye, tán nem félsz?
– Én nem, csakhogy!
– Ne csakhogyolj, hanem gyere! Neked is vittem egy koncot, hát Elek komámnak is viszünk egyet.
Nem szóltam többet, hanem a testi épségünket és az életünket az Isten kegyelmébe ajánlottam, s mentem az öreg után. Szép lassan felhaladtunk a fagarádicson, aztán az ereszen keresztülmentünk, s egy kopott ajtó előtt, ami kék lehetett valamikor, Mózsi bácsi megállt. Kopogtatott azon, s ugyanakkor visszafordulva mondta nekem:
– Lidércünk nincs, de az illendőséget tudjuk.
– Tessék béjönni! – szólott ki egy hang, mire az öreg tágasra nyitotta az ajtót, s a bétevéssel is vigyázott, nehogy a farkamat odacsíptesse.
– Adjon az Isten! – köszönt bátor és barátságos hangon.
Elek bácsi ingben, harisnyában és lógó kengyellel egy kicsi széken ült, s megpökött fémkövén éppen a beretváját fente. Az álla rögtön alább szállott, s úgy nézett reánk. A felesége is ott állott, s az asztalt rendezgette. Köszönt is mindjárt az ura helyett, aki felállott a székről, s a nyitott beretvát szorongatta.
Éppen jókor jöttünk, néztem a beretvát, s egy kicsit félrébb húzódtam.
– Üljön le nálunk, komám! – mondta az asszony, s ugyanabban a percben az urára ugrott a két szeme.
– Hát maga megnémult, hallá-e? – kérdezte tőle.
– Üljön le hát – szólalt meg a lidérctulajdonos is, mire a kanapéra ereszkedett Mózsi bácsi, én pedig melléje mentem, és szintén leültem a földre.
A csend is leült a ház közepibe.
– Tán nem vág jól az a beretva? – kérdezte Mózsi bácsi.
– Eléggé vág, csak a szakállat nem – felelte a másik.
Nagy rendező volt az öreg Mózes, mert így folytatta:
– Szabó Gáspár a legjobb beretvafenő ebben az egész faluban. Te ne is kínozd azon a kövön, mert még belé talál futni a kezedbe. Hanem add oda komámasszonynak, hogy repüljön le véle Gáspárhoz. Amíg mi ketten egy kicsit beszélgetünk, addig meg is járhassa.
Értette Elek bácsi a szót, mert a beretva kiment hamar a házból.
– Szegény Sári anyatárs meghala – kezdte Mózsi bácsi.
– Ő meg – felelte a házigazda.
– S nekem nem hagyott semmit.
– Nekem is csak annyit.
Egy kicsi idő múlva ismét folytatta az öreg:
– S a halálos ágya mellett sem leheték ott, hogy bár egy kicsit felvilágosított volna.
– Hát mit szeretnél tudni olyan erősen?
– Én sok mindent – felelte Mózsi bácsi –, de legfőképpen mégis azt, hogy miképpen lehet kincsekhez hozzájutni.
– Hát azt én is megmondhatom neked.
– No, az jó lesz.
– Kicsiből kitelik, csak gyere bé velem a kamarába.
Nagyon elámultam, hogy milyen bátor az öreg, mert felállott, s hát indul a kamara felé, s hozzá még elöl. A kicsi sárga ajtó innét nyílott a szobából, kilincse nem volt, de a kilincs helyén ott fütyörészett egy lik. Ennél egyebet nem is igen láttam, mert minden gondom az volt, hogy ebben a megpróbáltatásban is szorosan a vén harcos mellett lehessek. El is jutottam egészen az ajtóig, de ott Elek bácsi a két első lábam közé dugta a lábát, és visszavetett. Szólani sem tudtam, mert abban a pillanatban bétette az orrom előtt az ajtót.
Úgy álltam meg, hogy szükség esetén neki tudjak szökni az ajtónak.
– Ez jó kicsi kamara – hallottam a Mózsi bácsi hangját.
– Ez jó – felelte a másik.
– Hány lidérc férne el benne?
– Azt nem tudom, hány férne el.
– Hát mit tudsz?
– Azt, hogy egy elfér.
Utána rögtön felharsant a kiáltás:
– Vess tüzet, Lidi!
Mintha én lettem volna a lidérc, egyszerre úgy tüzet vetett bennem a vér. Neki is ugrottam az ajtónak rögtön, hátha Mózsi bácsit meg tudnám valahogy védeni a halálfiúságtól, de az ajtó nem engedett, s visszaestem. Ahogy újból talpra ugrottam, a fülemet a csodálat olyan hegyesre húzta, mint a tulipán levelét.
Mert se hang nem kélt belülről, se mozdulat nem hallatszott.
Vajon mi történhetett?! – rebegtem magamban.
Feszülő figyelemmel vártam.
– Nem erősen hányja a tüzet – szólalt meg Mózsi bácsi, s röhintett egyet, mire a gazda ismét parancsot kiáltott a lidércnek. Amikor ennek sem lett semmi foganatja, lemondólag jegyezte meg:
– Úgy látszik, nappal aluszik.
Utána kinyílott az ajtó, s Mózsi bácsi győzelmi nevetéssel lépett ki rajta. Kacsintott felém, és azt mondta:
– Gyere, Bátor! De lábujjhegyen, mert a lidérc aluszik.
Csendben és köszönés nélkül vonultunk ki a házból. Szegény Elek bácsinak is úgy elveszett szégyenletiben a hangja, hogy még azt sem tudta mondani, estére jöjjünk vissza.
Ahogy mentünkben javában nevetgéltünk künn az úton, éppen szembe jött velünk a háziasszony.
– Hát csak ilyen kurtát üle nálunk? – kérdezte.
– Van ott becsüsebb vendég, mint én – felelte Mózsi bácsi.
– S ki ugyanbiza?
– Egy Lidi nevű, de csupa tűzből van. Most költögeti komám a kamarában.
Ahogy tovább mentünk, pajkosan jegyezte meg nekem az öreg:
– No, ennek is belétevők a taplót a fülibe.
Elmentünk egyenesen Mátyásékhoz, de a történetről nem szólottunk semmit. Márta békente valami gyógyírral az öreg fülét, én pedig csendesen heverésztem a fűttő mellett.
Nemsokára elmentek a templomba, s csak magam maradtam őrizni a házat.
Néhány napig nagy nyugalomban éltünk. Nappal a fagyott hó tetején vidáman szemlélgettem a különböző lábnyomokat, esténkint pedig a tűz mellett beszélgettünk. Ha csak magunkban voltunk, akkor leginkább a születendő gyermeket dajkáltuk és öltöztettük, amikor pedig a szomszédból és más házakból vendégek is jöttek, akkor erdei vadakról, óriásokról és tündérekről mondottunk történeteket.
Volt egy sánta s nem valami fiatal leány is a faluban. Ez a leány sohasem volt azelőtt nálunk, de az egyik este eljött, s nagy figyelemmel hallgatta a téli beszédet. A füle nagyon öblös volt, s a szeme is lobbot vetett néha.
– Hát te nem szólsz egyet sem, Zsuzsi? – kérdezte Márta, de akkor már későre járt az idő.
– Jobb, ha nem szólok – felelte Zsuzsi.
Mindenki ránézett a sánta leányra, aki így folytatta:
– Mert ha szólok, akkor olyan dolgot mondok, ami tán megbolygatná a falu nyugalmát. Vagyis azt az igazi hírt volnék bátor kiejteni a számon, hogy itt ebben a faluban valaki lidércet tart.
Kilencen voltak éppen a szobában, de olyan csend volt, mintha egyetlen lélek sem lett volna.
– Te azt minek az alapján állítod? – kérdezte egy púpos vénlegény.
– Én tapasztalás alapján.
– S mit tapasztaltál?
– Azt, hogy az éjjel engemet megnyomott.
– S milyen testrészedet nyomta meg?
– A hasamot.
A púpos vénlegény felemelte az ujját, és határozottan jelentette ki:
– Akkor a lidérc egy férfiúnak a tulajdonában van.
Csak mi nem szóltunk hárman háziakul, a többiek szorgalmasan találgatták, hogy ki lehet a lidérc gazdája. Leginkább a vénlegény kutatta a titkot, s a búcsúzkodásnál is ő vállalkozott arra, hogy tizenhárom nap alatt a végére jár a dolognak.
Ahogy eloszlottak a háztól, én a műhely-szobába mentem, Mátyásék pedig lefeküdtek. De a felkeléssel nem kellett reggelig várnunk, mert éjfél után valaki verni kezdé az ajtót. Felugrottam a halomról, kinyomtam az ajtót, s hát Mózsi bácsi áll a holdvilágban.
– Mi baj van? – kérdeztem.
Nem szólott egy szót sem, hanem még jobban verte az ajtót.
Odabent meggyúlt a lámpa, majd Mátyás kijött és bévezette az öreget. Vezetni kellett, mert csak annyi ereje volt, hogy a küszöböt is alig tudta átallépni. Bent megállott az asztal mellett, s a markából az asztalra tett valamit.
– Itt van… – mondta nyögve.
– Szent Isten, a füle! – kiáltott fel Mátyás.
Márta is felszökött az ágyból, én is felugrottam a székre. S bámulva néztük mind az öregnek a fülét, amely fekete-barnán és kereken, mint a lehullott őszi levél, ott feküdt előttünk az asztalon.
– A lidérc metszette le – mondta az öreg, és leroskadt a másik székre.
Tehetetlen gerjedelmünkben némán állottunk, majd Márta visszafeküdt az ágyba, és sírni kezdett. Mátyás sétálva küzdött a haragjával, én pedig a szoba közepére álltam, és azt mondtam:
– Az Isten nevére esküszöm, hogy most már elpusztítom ezt a garázda lidércet!
– Menjünk most, ebben a percben! – állott mellém Mátyás.
Hirtelen megvillant a fejemben, hogy mégis jó lenne, ha valahogy okosan tudnók csinálni a dolgot. Felugrottam tehát a kanapéra, és azt mondottam:
– Az igazság az, hogy egy percet is kár kegyelmezni neki. Csakhogy legalább legyen annyi eszünk, mint amilyen drága az életünk. Ezenkívül pedig azt is meg kell gondolni, hogy a faluban már híre van a lidércnek, s ha valami ki talál pattanni, akkor belékevernek minket a zavarosba. Tehát okosan gondoljuk meg a dolgot, s csináljunk olyan tervet, amelynél jobbat senki ezen a földön kitalálni ne tudjon. Más szóval kettő a cél: először a lidérc megölessék, másodszor pedig a mi nyugodalmunk épségben maradjon.
– Készítsd akkor a tervet, de hamar! – mondta Mátyás.
– Jól van – feleltem. – Én mindjárt megerőltetem az eszemet, de mielőtt a terven gondolkoznám, a jövendőre nézve intelmet akarok mondani. Eddig is azt hirdettem, hogy az igazságnak és a jóságnak győzelemre kell jutni, de miképpen juthasson győzelemre, ha mi magunk is megtántorodunk néhanapján. Nemcsak én mondom ezt, hanem ott az asztalon az a fül is mondja. Mert amikor Mózsi bácsi nem az igazságnak és a jóságnak a gondolatát költötte ki a maga lelkéből, hanem a kincskereső garázda lidércet egy elfajzott tojásból, akkor ő is megtántorodott. Amikor pedig, mint lidérctulajdonos, nem akarta a fokhagymát megvédelmezni, hanem engedte volna, hogy ez a kincs a gonosz hatalmak kezébe kerüljön, s így a világ a romlás útjára térjen, akkor nagyot hibázott. De mi van az uralkodó törvényben megírva? Az, hogy aki lidérc miatt tántorodik meg, az elveszítse a lidércet! S aki pedig nem hallja meg az igaz útra felhívó parancsot, annak lehulljon a füle, mint ősszel a levél.
Ahogy idáig jutottam, Mózsi bácsi felemelte a fejét, rám nézett, és azt mondta:
– A többivel várj vasárnapig.
– Miért? – kérdeztem.
– Azért, mert vasárnap van a prédikálás ideje.
Egy cseppet tusakodtam, hogy mit feleljek neki, de aztán gyorsan leugrottam a kanapéról, s az asztalról békaptam az öreg lehullott fülét, s nagy élvezettel lenyeltem.
– Te mit csináltál?! – kérdezte megütközve Mózsi bácsi.
– Megettem a fülit – feleltem.
– S azt mért?
– Gondoltam, biztosan ez is olyan jóízű lesz, mint a maga beszédje.
A szavammal és a cselekedetemmel egyszerre nagy derűt fakasztottam. Olyant, hogy Márta abbahagyta a sírást, és úgy emelkedett fel az ágyból, mint a mezőből a hold; s kisimultak a Mátyás ujjai is az ökölből, akár a sas karmai, amikor csodálatos dolgot lát a sas. Csak az öreg bólogatott nagyon elgondolkozva.
– Szamár legyen a barátod – mondta.
– Mért legyen szamár? – kérdeztem.
– Azért, mert annak van a legnagyobb füle.
Megköszöntem szépen a jókívánságot, s mivel vesztegetni való időnk nemigen volt, most már a lidérc kézrekerítésének és megölésének a módján kezdtünk gondolkozni.
Vagyis ők biztattak engem, én pedig gondolkoztam.
– Kétféle módozatot látnék ebben a percben – szólottam egy idő múlva.
– Halljuk! – mondták.
– Hát az első módozat az, hogy megosszuk a munkát. Vagyis Mózsi bácsi minden éjfélkor az elásott fokhagyma mellett fog őrt állni, Mátyás a felesége mellett fegyverkezik fel úgyszintén minden éjfélkor, én pedig a szimatolást fogom végezni, s minden éjszaka itt a ház bütüjénél veszek hadállást, hogy könnyen és hamar oda futhassak, ahol szükség van reám. Helyes-e?
– Én jónak találom – felelte Mátyás.
– Hát maga, Mózsi bácsi?
– Nyárban helyes volna.
– Ne búsuljon – vigasztalta Mátyás –, mert úgy felöltöztessük magát, hogy azt fogja hinni, kánikula van.
– Ha azt fogom hinni, akkor helyes – szegezte le az öreg.
– S hát te mit szólsz, Márta?
– Amit a férfiak helyesnek gondolnak, azt én is annak gondolom – felelte. – Csak éppen azt szeretném tudni, hogy Mátyásnak miért kell mellettem állani fegyverben.
Egyikünk sem akarta megmondani, hogy az Elek bácsi képében a lidérc meg akarja őt nyomorgatni, de mivel valamit mégis felelni kellett, én azt találtam ki, hogy a nagyrahaladott áldott állapot miatt történik az őrködés.
– No, ezt az elsőt tisztáztuk – fűzte tovább Mózsi bácsi. – Most pedig halljuk a második módozatot.
Megmondottam, hogy a másodikat csak akkor fogom elárulni, ha ez az első nem fog célra vezetni. Ha nehezen is, de beleegyezett ebbe az öreg, s másnap el is kezdettük a munkát.
Nagy siker azonban nem koronázott minket, mert sem én nem tudtam a lidérc nyomára bukkanni, sem pedig a garázda fajzat nem dugta felénk éjfélkor az orrát.
S nap nap után így volt.
Már eltöltöttük a szent karácsonyi ünnepeket is, de a lidércet mintha a föld nyelte volna el.
– Én nem strázsálom tovább a fokhagymát – mondta végre Mózsi bácsi.
Éppen újesztendő reggelén.
– Jól van – feleltem. – Én a kőrisfa mellé állok ma éjszaka, maga pedig menjen vakációra.
Mégis ott maradt Mátyásékkal a házban.
Biztosan éreztem, hogy ma történni fog valamelyes garázdaság, s bizony úgy is lett, mert éjfélkor ingben és hosszú bugyogóban száguldott oda hozzám Mózsi bácsi, és rettentő rémülettel mondta:
– Gyere hamar! Gyere hamar!
Egyet se vakkantam, hanem a ház felé törtettem, mint a szélvész. De egy cseppet mégis elkéstem, mert amikor béugrottam az ajtón, a fejem felett éppen akkor surrant ki a lidérc lobogó tüzesen.
Szegény Márta még most is vonaglott az ágyban, s Mátyás remegve harmatozta hideg vízzel, hogy magához térítse valahogy. Feltettem én is a két lábamat az ágy fájára, s amikor láttam, hogy mily kínokban szenved az én tiszta lelkű és áldott asszonyom, egyszerre véghetetlen haragnak a tüze futott széjjel bennem.
– Hallgassatok ide! – mondtam határozottan.
Mihelyt Mátyás és Mózsi bácsi is rám nézett, így folytattam:
– Ne féljetek, hanem aludjatok és éljetek nyugalomban, mert ettől az órától kezdve se nektek, se másnak a lidérc bajt okozni nem fog.
– Hát mit akarsz, Bátor? – kérdezte aggódva Mózsi bácsi.
– A második módozathoz fordulok. A többit majd idejében megtudjátok. Ennél egyebet most nem mondhatok.
Azzal kimentem a műhely-szobába, ott szépen leheveredtem az alomra, majd lassan és lopakodva, hogy a test és a közönséges agyvelő észre ne vehesse, kifelé indultam a kutyából. S amint annyira voltam, amennyire a kiröppenő madár a fészek peremén szokott lenni, abban a pillanatban belésiklottam a levegőbe.
Egyenesen az Elek bácsi házához repültem.
Először az ajtón próbáltam behatolni. Az ereszbe el is jutottam könnyen, de már a belső ajtón egy csepp nyílást sem találtam. Még a kulcslik is bé volt posztóval dugva. Hamar visszafordultam, és sorra jártam az ablakokat. Mindegyik épséges volt, mintha valami ablakos tótnak a házánál volnék. Mivel drága volt az időm, hamar a háztetőt kezdettem kerülni, s a megviselt zsindelyek között mindjárt találtam is nyílást. Ahogy bent voltam a hiuban, leereszkedtem a kályha sípján, majd a fűttő ajtaján, ahol az éltető levegő is járni szokott a tűzhöz, kibújtam a szobába.
Az öregasszony egyedül feküdt az ágyban.
Rögtön arra gondoltam, hogy a kamarában lesz Elek bácsi, s ebben nem is tévedtem, mert ahogy bésurrantam a likon, melyet a minap is említék, mindjárt meg is láttam.
Ott feküdt egy hosszú mosópadon, ingben s gatyában, nagy tornyos, fekete báránybőr sapkában. A feje felkunkorodott a levegőbe, s úgy tetszett nekem, hogy a kicsi mécses fényénél nem is őt látom, hanem egy különös óriáskígyót. Mindjárt észrevettem azt is, hogy merőn néz egy zsák tetejére, amely duzzadtan és egyenesen állott a fényben derengő fal mellett. A zsák tetején egy pirosra festett cseréptálat pillantottam meg, de szinte égig füttyentettem abban a percben, mert a cseréptál peremén, mint az ördög madara, ott állott a lidérc.
Ott állott, és szorgosan ivott a tálból.
Még soha ilyen feszülő, boldog és félelmes izgalmat nem kóstoltam, mint ebben a percben. De nem is csoda, mert valójában most láttam először, hogy milyen is ez a lidérc. A lába fekete volt, és olyan vékony, mint a fekete hajszál. A teste is fekete volt, de nem nagyobb, mint egy szem besztercei szilva, s csak azon az oldalán olvadott arany-ezüst keverékes színbe, ahol rásütött a mécses. Farka nem volt, de annak a helyén egy kicsi odú állott, s az odúnak a közepén fekete szem fénylett, mint valami száraz forrásban egy mákszem fekete csillag. Szárnya sem volt, csupán végigfutó peremet viselt a két oldalán, s azoknak a segítségével szokott száguldani, akár egy tüneményes kicsi mozdony. A feje nagyon kicsi volt, de veresben izzott, a csőre pedig vékony és aranyszínű, s a végén felfelé görbült.
– No, még meddig iszol? – kérdezte tőle Elek bácsi.
Hadd el, vén boszorkány, gondoltam magamban, mert én fogok megfelelni neked; s abban a pillanatban az Isten és az igazság nevének erejével villantam egyet, s már benne voltam a gonosz alakban.
Füttyentett egyet, és a hajszál-lábai meginogtak.
– Tán sajnálod, vén ördög, ezt a kicsi italt is tőlem! – feleltem már a következő percben.
Az öreg felült rögtön a padon, és pislogva nézett.
– Te mióta beszélsz így a gazdáddal? – kérdezte.
– Mostantól – mondtam. – Írd fel, nehogy elfelejtsd.
Amíg azon gondolkozott, hogy miképpen folytassa velem a szót, megnyalintottam én is a tálban levő italt.
Jóféle szilvapálinka volt, de erős, mint a tűz.
– Hát te nem iszol? – kérdeztem.
– Vakulj meg, két décit már ittam, nem láttad?
Ha nem is láttam, de ebből a feleletből tudtam, hogy igazat beszél. S mindjárt arra gondoltam, hogy valami hasznát is vehetném talán ennek az ő mezgés állapotának.
– Bocsánat, éspedig ezer – feleltem neki. – Csupán azt szerettem volna tudni, hogy az a két déci elég lesz-e a csatához.
– Miféle csatához?
– Hát bizony ahhoz, hogy kelj fel ebben a percben, mert indulunk, s ellopjuk a fokhagymát.
Csodálkozott az öreg, hogy éjfél elmúlt jócskán, s én mégis hadba akarok szállani. De addig beszéltem neki, s addig kecsegtettem a biztos sikerrel, amíg csakugyan elindultunk. A többit már én is tudtam, mert nem ahhoz a bizonyos kőrisfához vezettem őt, hanem egy másikhoz. Nagy dérrel-dúrral ásni kezdett az öreg, de úgy másfél óra múlva azt mondta:
– Nem hiszem, hogy itt lenne elásva a fokhagyma.
– Én nem szoktam pityókát ásatni senkivel – feleltem neki. – Ha pedig kincset akar valaki, akkor ne a föld kérgén kapirgáljon, mint a kakas, hanem ásson mélyre.
Szót fogadott, és egészen pirkadásig ásta a földet.
Akkor hazalopakodott, én pedig felmentem Mátyásékhoz a hiuba. Odaültem a fészekre, amelyben gólya koromban és bagoly koromban annyi kedves időt töltöttem. De most mintha nem esett volna olyan jól nekem a meleg fészek. Nyugtalan is lettem, s egyre jobban kínzott valami. Próbáltam Istenre gondolni, de úgy éreztem, hogy most még a hideg víz is jobb lenne, mint az efféle gondolat.
Megráztam magamat, mintha ördög ült volna a hátamon.
Mi az átok kerülget engem!? – kiáltottam fel magamban, majd egyszerre nevetni kezdtem, mert teljes világossággal jutott eszembe, hogy a gonoszság hajlékában vagyok.
Ez az, amit fogságnak neveznek! – mondtam magamban, s mintha a gondolatomnak a másik felével Mátyás küszködött volna, akkor az ő hangját hallottam, amint a műhely-szobában Bátorhoz így szólt:
– Hát megejtetted-e?
Úgy látszik, a kutyának az eszét jórészt magammal vittem volt, mert felelet helyett nyöszörögve örvendezett a gazdájának, különben pedig nem szólott semmit.
– Hát mi van, Bátor?! – sürgette Mátyás.
A fokhagyma mégis benne maradott volt, mert erre már felelt.
– Hideg van – mondta.
Nagyon jól nevettem azon, hogy micsoda változás esett a kutyával, s hogy Mátyást a csoda miképpen öli most. De ezen segíteni nem lehetett, s ha lehetett volna, nekem úgyis egyéb dolgom akadt, semhogy iskolába járassam a kutyát, s legalább a szükséges dolgokra megtanítsam. Inkább éjjeli terveken törtem a fejemet, s alig vártam, hogy leereszkedjék a sötét. S akkor el is mentem Elek bácsihoz, és megkérdeztem tőle:
– No, ma éjfélre mi a terv?
– Nagy vágyakozásban vagyok – felelte.
– A fokhagyma irányába, ugye?
– Vagy nem.
– Hát?
Az öreg feszengett, és huncut vén szemét kicsire húzta.
– Mártát fogjuk megfurdalni.
Amikor eljött az idő, azt mondottam Elek bácsinak, hogy most feküdjék hasra, s amíg én az ő képében odaleszek szerelmeskedni, addig meg se mozduljon. Szó nélkül hasra feküdt mindjárt, én pedig őt tekintettem Mártának, s úgy megnyomorgattam, hogy tüzes gyötrelmében egy félóráig harmonikázott a szája.
Utána elvittem ismét, és hajnalig ásattam véle a fokhagymát.
Így ment ez egész hónapban.
S mire béköszöntött a másik, Elek bácsi már nem is ember volt, hanem rossz tákolmány. A hús leapadt róla, a csontjai zörögtek, s a haja és bajusza is télbe fordult. De a lelke, amely mohón és bőségesen élt a megkóstolt gonosz hatalomból, még most is erős volt és konok.
Ezt a legjobban Gyertyaszentelő éjjelén mutatta meg.
Ott feküdt akkor este is a mosópadon, a tornyos sapkában, de már nem felütött fejjel, hanem magában süllögve, mint a tűzre vetett rossz fa.
– Ma nem megyünk sehova – mondta.
– S mért nem? – kérdeztem.
– Hadd nyugodjunk, egyrészt.
– S másrészt?
– Arra is gondoltam, hátha felhagynónk a fokhagymával. Hadd legyen azé, aki termesztette, s aki tudta is, hogy hova és miképpen kell elásni. S tán hagyjunk békét a fehérnépnek is, hiszen maholnap itt a végóra, s egy kis lelki csendesség nem ártana.
Elhallgatott, majd hozzátette:
– S szállj magadba te is.
Úgy belül nagyon jólesett a vén kos megtérő viselete, de az örömömet nem akartam tudatni véle, nehogy szimatot kapjon az én nagy titkomhoz. S máskülönben is jó volt, hogy nem ugrottam melléje, mert hamarosan kiderült, hogy az öreg így megaszalódva még gonoszabb, mint amilyen volt, amíg jó húsban élhetett.
Mert ahogy elkövetkezett az éjfél, hirtelen felállt, és félrehúzta a pokrócot, ami a sarokban felszegezve állott.
– Lépj elé, Durumó! – mondta.
S abban a pillanatban egy hatalmas ördög ugrott elé a pokróc háta mögül. A nyelve a levegőbe szúrt, mint a kígyóé; a szeme villogott, és a kezében egy tüzes harapófogót tartott.
Ott ültem éppen a zsák tetején, de különös csodát tett velem az Isten, mert egy cseppet sem ijedtem meg.
– Öld meg itt az orrom előtt! – mondta megint az öreg.
Az ördöggel bátran szembenéztem, de Elek bácsinak csak ennyit vetettem oda:
– Te ölj meg, mert te vagy a gonoszabb!
Erre odahúzódott egészen az ördög mellé, s már könyörögve mondta:
– Hatalmas vitéz, csípd le a tüzes fogóddal ennek az árulónak a fejét.
Lépett egyet az ördög, és emelni kezdte a tüzes harapófogót. De mielőtt még a másodikat lépte volna, jól megcéloztam a fogót, és úgy lepöktem, hogy a szerszámnak a vörös színe gőzbe ment rögtön.
Az ördög felmordult, és visszaugrott a pokróc mögé, ahol eltűnt.
– Téged le sem pöklek – mondtam az öregnek, aki térdre állott, és felfogott kézzel esdekelt kegyelemért. Se azt nem mondtam, hogy megkegyelmezek neki, se pedig azt, hogy nem. Csak odaszólítottam magamhoz, és ráparancsoltam, hogy tartsa nyugodtan és engedelmesen a fejét. Ő tartotta szívesen, én pedig a feje oldalához ragasztottam a két fülét, hogy a jó szót és a jó hírt soha meg ne hallja; az állát is, egy kicsit lefelé és egy kicsit kifelé, úgy négy centivel megnyújtottam, s még utána vagy kettővel az orrát is, hogy ne sírjon az álla után.
Amikor ezzel megvoltam, jól a szemébe néztem, és azt mondtam:
– Ha valaki asszonyember, akkor szoknyát visel a világ előtt is; ha pedig valaki barát-pap, akkor alázattal hordozza a csuhát; ha pedig valaki boszorkány, hadd legyen ahhoz illendő ábrázatja.
Azzal otthagytam, és kifelé indultam, hogy soha többet vissza se térjek ebbe a házba. A testemet édes bizsergés csiklandozta, s fenn a hiuban még táncoltam is, mert nagy öröm volt az nekem, hogy mint szellem igazságot szolgáltattam, s ugyanakkor pedig mint lidérc csalafintaságot és rosszat csinálhattam. Így érkeztem ki, utolsó táncperdüléssel, a ház tetejére, de abban a szent helyben úgy vége lett a pajkosságomnak, mintha hirtelen lemetszették volna.
Mert nagyon váratlan dolgot láttam!
Tüzet.
Ott sziszegett közel a házhoz, az Elek bácsi csűrének északi bütüjén. Még csak a zsúpfedél legalja égett, de a lángnak már nagyocska nyelve volt, mivel mérgesen nyalintott belé mindegyre a levegőbe, mintha sötétség és a csípős hideg egyformán hergelte volna. Néhány pillantás is elég volt nekem, hogy ennyit jól láthassak, s azután arrafelé vettem rögtön az irányt.
– Mit akarsz? – kiáltott reám egy hang.
Közelebb siklottam, hát Durumó kucorog a csűr bütüjénél a földön. Gonoszul vigyorgott, s a két bütykös mutatóujjával verte a hasát, mint egy dobot.
– Te gyújtottad meg?
– Én.
– S miért?
– Nem hallottad, hogy a megtérésről beszélt a vén csapodár? Hadd lássa hát, hogy engemet nem lehet csak úgy cserbenhagyni! Tégedet is azért nem bántottalak, mert a gyávasága miatt megharagudtam rá.
Ha lett volna kezem, csodálatomban összeütöttem volna, hogy csak ennyi esze van egy ördögnek.
– Csupán ravaszságból mutattam a megtérést, te szerencsétlen! – mondtam.
Durumó nem hitt a szavamnak.
– Nekem ne beszélj – felelte –, mert aki bűnbánatra gondol, az már az Istené.
Egyszerre úgy éreztem, hogy csakugyan igaza van az ördögnek.
– Hidd el nekem, s legyünk jó barátok – mondta ismét.
Már beszélhetett jót, rosszat s hízelgőt egyaránt, mert én csak azzal a gondolattal viaskodtam, hogy nem kellett volna talán olyan szigorúan megbüntetnem az öreget. Szegényt! Hátha csakugyan a bűnbánat beszélt belőle. S én milyen kegyetlenül megbüntettem, s azelőtt mennyit kínoztam. S mindeme bajlátásnak a tetejében most itt van ez is, amit az ördög csinált, ez a tűz, ez a pusztító tűz.
Éktelen haragra lobbantam a lidérc iránt, kinek a kártevő testét a magaménak mondhattam; s ugyanakkor a jóság és a botladozó emberekkel való testvériség is felbugyborékolt bennem.
– Megállj, lidérc! – kiáltottam fel.
És a lidérc-testemmel egyenesen beleugrottam a tűzbe.
Pokol volt, és a kínok is ahhoz mérten, de tudtam, hogy ezzel az áldozattal az Istennek, magamnak és a példakereső embereknek egyaránt tartozom. Állottam hát a megölő lángokat: s hiába forrt, vonaglott és izzott a test, mert a szellem erősebb volt, s így a garázda lidércet megette a tűz.
Amikor éppen az utolsó pernyéje is lehullt az örök földre, valaki a szomszédból észrevette az égést, és ordítani kezdett. Bent a házban is meggyúlt a lámpa, mint egy kipattant ijedt szem; az asszony sikoltozott, és Elek bácsi is kizajlott boszorkányábrázatával a házból.
– Ne féljetek, nem lesz itt nagyobb baj! – kiáltottam le a lángok közül, de biztosan nem értették, s ahogy láttam, nem is hallották, mert csebrek után és kártyák után futkostak.
S özönleni kezdtek más emberek is, akik mind vizet kiabáltak.
De én sem maradtam tétlen, hanem sebesen a tűz testébe bújtam, s a szétlengő piros ruhámat, amit az emberek lángnak néztek, hamar összefogtam és magam köré csavartam. Aztán elszakadtam lassan a csűr fedelétől, és repülni kezdtem a levegőben.
Az igaz, hogy egy kicsit üresen és üszkösen maradt a csűr oldala, de egyéb baj nem történt semmi. Ennyit pedig játszva el lehetett viselni, hiszen Mózsi bácsinak is leégette volt a lidérc az egyik fülét, s mégsem mondta semmi nagyobb búját. Még mosolyogtam is azon, hogy mily egyforma sorsra jutott az öreg fondorlatos a csűrrel, s ebben a gondolatomban vígan úsztam előre a falu felett. De máskülönben is könnyű volt most vidámnak lennem, mert úgy találtam, hogy a legjobban és a legigazságosabban rendeződött el minden.
Hamarább meg sem állapodtam, csak a Mátyásék háza felett. Itt azonban csillagformára güzsörödtem, és úgy őrködtem. Lehet, hogy nagyon ügyetlen és nevetést fakasztó csillag voltam, de egy ilyen szegény ház fölé s egy ilyen szegény falu fölé az is jó volt. Nem erőltettem senkit, hogy a formámról mintát vegyen, de a magaviseletemről bátran vehetett, mert ahogy mozdult keleten a hajnali fény, én is a dolgom után láttam.
Vagyis nagy gonddal és ügyelettel sorra jártam minden házat a faluban. Előbb az árvákét és az özvegyekét; azután a szegényekét és a módosabbakét, s legvégül elmentem a paphoz is. S ahol jártam, mindenütt otthagytam a testemből egy kicsi lángot, más szóval tüzet gyújtottam, hogy senki ne fázzék ezen a hideg téli hajnalon.
Úgy szétosztogattam a testemet, hogy a végén nekem már csak egy mákszem maradt.
Ezt a mákszemet azonban hazafelé indítottam.
Ahogy megérkeztem a szobába, nagy meglepődéssel láttam, hogy a kicsi fűttőben lobog immár a tűz, és nagy jókedvében dudorászik. Nem volt időm, hogy a nótáját kihallgassam, mert mindjárt észrevettem, hogy itt történt valami egyéb is, ami a tűzzel bátran vetekszik. Márta ott feküdt az ágyban, de fehér volt erősen, és a fiatalsága rokkant. A szemét béhunyva tartotta, és még annyit sem mozdult, mint a cserépben a virág. S ilyen hajnalosan már Mózsi bácsi is ott volt a szobában, s ott valami idegen asszony is, aki nagyon fontosan viselte magát.
Mátyás pedig, szépen felöltözve, az asztal mellett ült, és nagy odabúvással egy kalendáriumot nézegetett.
Jó darabig csend volt, majd Mátyás felemelte a fejét, és azt mondta az öregnek:
– Pontosan három hét múlva fogjuk keresztvíz alá bocsátani.
– S mért akarsz három hétig várni?
– Azért, mert akkor van Jégtörő Mátyás.
– Hát őt is Mátyásnak keresztelitek?
– Annak, s mégpedig jégtörőnek.
Mózsi bácsi elgondolkozott, majd lassan így szólt:
– Kemény foglalkozás.
Ahogy ezt kimondta, abban a percben, ott Márta mellett az ágyban, bőgni kezdett egy csecsemő, mintha máris törné a jeget. Most már találgatás nélkül és kérdezés nélkül is tudtam, hogy miféle dolog történt ebben a házban.
– No, te édes egy barátom – mondtam magamnak –, rajta hamar, mert ettől az egytől nem szabad elkésned!
S abban a szent percben az ágy felé villantam, s nagy hozsannával belérepültem a kicsi gyermekbe, ahol úgy jártam rögtön, mint amikor hirtelen rózsává nyílik a jószándékú bimbó.
Vagyis lélekké változtam.
S ettől az időtől kezdve már új életet éltem, de már nem az apám, hanem egy szegény óriás szolgálatában, akinek millió feje volt, s akit én Isten és a világ előtt királlyá akartam tenni. De hogy ki volt ez az óriás, és hogy miképpen szolgáltam őt emberi alakban, azt majd egy másik kedvező alkalommal fogom elbeszélni.
Ragyog egy csillag
Annyi bizonyos, hogy amikor engemet, mint fiatal szellemet, az a vén görög parancsnok leküldött szolgálni a földre, még nagyon járatlan és bohókás voltam. Jókedvvel tettem, amit tettem; s tiszta lélekkel mondhatom, hogy ami örömet és hasznot a különböző állatok alakjában hajtottam, azt mind hajtanám ma is. Sőt a mostani eszemmel még nagyobb buzgóságot fejtenék ki, hiszen akiket szolgáltam, azt a két embert azóta apámnak és anyámnak mondhatom.
Ebben a csendes órában is tisztán és vidáman emlékszem arra a nevezetes hajnalra, február elején, amikor tűz alakjában hazamentem a faluvégi házhoz. Ott a lámpavilágnál nagy sürgölődést tapasztaltam mindjárt, s amikor vigyázkodni kezdtem, hogy micsoda kutya és hol van eltemetve, akkor gyermeksírás hangzott fel az ágyból. Éneket, muzsikát és más különböző hangot eleget hallottam volt én azelőtt is, de ez a sírás úgy jött, mintha egy újszülött gyermek által az egész nép kiáltott volna segítség után. Olyan volt, mint a kétszerkettő, hogy nekem, mint szabad és jó szellemnek, abban a pillanatban el kell indulnom a megsegítés útján. Egy villanással tehát az ágy felé repültem, mert az volt a szándékom, hogy az újszülött gyermekben gyorsan felüssem új sorsom tanyáját.
Igende mi történt velem?
Ha valaki erre okosan felelne, bizonyosan azt mondaná, hogy velem az történt, amire nem számítottam. S ez úgy is van pontosan, mert amikor én egy gyors villanással belérepültem a kisded gyermekbe, már ott találtam két másik szellemet is. Erre pedig csakugyan nem számítottam. Ma sem tudom elgondolni, hogy miképpen előzhettek meg engem, hiszen sem az időt nem vesztegettem, sem a repülésbe kényelmet nem kevertem, Akkor melegiben különösképpen ölt a csoda, de okoskodni és gondolkodni más alkalom kell, mint a cselekedet perce. Annyit azonban megtettem, hogy amikor megpillantottam a két másik szellemet, tűzre lobbantam, és rájuk kiáltottam:
– Mit kerestek itt?!
Nem feleltek a kérdésemre, mert éppen nagy veszekedésben voltak, hogy kettőjük közül melyik maradjon a gyermekben, egyedül uralkodni. Amikor azonban másodszor is rájuk ugrasztottam bátor és tüzes szavaimat, felém fordult az egyik szellem, és gorombán azt mondta nekem:
– Ne járjon a szád!
Abban a pillanatban Gábor arkangyalt láttam magam előtt, győzedelmes állásban, a tüzes és tisztító pallossal a kezében. Az ő védnöksége alá helyeztem magam, és eltökéltem, hogy bármilyen nagy és hosszú háborút meg fogok harcolni, csakhogy rendelkezhessem a gyermek élete és sorsa felett; s csakhogy apámnak és anyámnak mondhassam, akiket oly nagyon szerettem.
Közelebb léptem a pökhendi szellemhez, és így szóltam hozzá:
– Ki vagy te?
– Iván – felelte kurtán.
– Micsoda nemzetségből való?
– Albán.
– S ki a parancsnokod?
– Egyenesen Lucifer.
Nagyon fekete és vészrebbentő madár volt, amit egyszerre feleresztett előttem; s tudtam bizonyosan, hogyha ezt meg nem foghatom, akkor jót adott az Isten minden további rügyező dolognak. Süllögve és felparázsló erővel állottam ott, valamint a küszködő bakszén a viharos szélben, melynek szárnyai izzadnak. Erőm és elszántságom lett volna, hogy rögtön harcba vessem magamat Ivánnal, de annyit megtanultam volt már különböző szolgáló állatkoromban is, hogy erőszakkal csak a lejtőn lefelé lehet valamire menni. Így hát az eszemet azon kezdtem törni, hogy kitalálhassak valami olyan fondorlatot, amely elég hathatós lehet arra, hogy a gonosz szellemtől megszabadulhassak. Jutott is eszembe többféle gondolat, s azok közül egy különösképpen alkalmasnak tetszett arra, hogy szándékomból korona nőjön. Munkához láttam tehát késedelem nélkül; s ezt úgy kezdettem el, hogy először szomorúvá tettem magam, mint aki vesztes lett valamiféle csatában.
– Hát akkor minden jót! – mondtam Ivánnak.
Azzal megfordultam, és kifelé indultam a gyermekből, aki éktelenül sírt a két szellem nyomorgatása miatt. Amikor kiérkeztem onnét, mindjárt láttam, hogy szerencsésen indul a dolog. Mátyás ugyanis, aki már apám kezdett lenni, ott üldögélt még az asztal mellett, s nagy figyelemmel nézegette a naptárt, melyből a fiának nevet keresett. S ott ült a boldogság felhői között Mózsi bácsi is, az én hajnalodó nagyapám. Éppen ez a kettő és senki más nem kellett nekem ahhoz, hogy tervemet keresztülvihessem.
Jól van, de akkor jutott eszembe, hogy jó a szándék és kecsegtető a terv, ellenben azt közölni is kéne valahogy a két emberrel. S miképpen közölhessem, mikor így test és más felszerelés nélkül csak a szellemekkel tudtam értekezni! Megpróbálhattam volna a sugalmazás módját, s bizonyosan meg is próbáltam volna, ha egyszerre észre nem veszem vala Bátort, a nagyapám kutyáját. Ott hevert az asztal alatt, a jó meleg szobában; s mivel én egy ízben már laktam volt benne, oly természetesen bújtam belé, mint aki egyenesen hazamegy. Amikor ez szerencsésen megtörtént, fölkeltem az asztal alól, odaállottam apám elé, és azt mondottam neki:
– Mátyás, a gyermeked sorsa mérlegen van!
Csak most lobogott fel valójában előttem, hogy micsoda fegyver és hatalom volt a csodálatos fokhagyma, amelyért olyan nagy és hősi csatákat vívtunk. Mert apám és nagyapám, akik ettek volt abból a fokhagymából, rögtön megértették a kutya-szót, és felszöktek az asztal mellől.
– Mit beszélsz?! – kérdezték.
– Azt beszéltem – feleltem nekik –, hogy a legénykéért javában dúl a harc a jó és a gonosz szellemek között. Most válik meg, hogy tekergő útirabló lesz-e belőle, vagy követendő csillag.
– Mi csillagpártiak vagyunk! – mondta az öreg, mire én is eléadtam hamar a megváltó tervet, melynek a főbb pontja az volt, hogy nagyapám játsszék Lucifert s apám pedig egy istenes nagy vitézt. A nagy vitéz tegyen úgy, mintha ütné agyon Lucifert, aki viszont nagy bajában egyebet ne csináljon, csak Ivánt kiabáljon.
– Megértették-e?
– Meg.
– No, akkor rajta!
A bábaasszony, aki az ágy körül piszmogott, eléggé tátotta a száját, hogy két meglett ember miképpen beszélget egy kutyával, de a férfiak ezzel nem sokat törődtek. Nagyapám, hogy jó Lucifert mutasson, felgerjesztette magát rögtön, mint egy vén bakmacska. A tíz ujjával nekifutamodott, s egy pillantás alatt úgy megboronálta a feje bőrét, hogy amennyi hajszála volt, az mind annyifelé állott. Azután a hátát megpúposította, s a bajuszát elé s hátra mozgatni kezdte.
– Üthetem-e? – kérdezte tőle apám.
– Gyere, ha mersz – mondta nagyapám.
Én az asztal alá húzódtam, és onnét néztem a játékháborút, amely ádázul kiütött. De amikor kiáltani kezdte Ivánt az öreg, nagy száguldással visszatértem a gyermek testébe, s ott rákiáltottam a gonosz szellemre:
– Gazdádot ölik! Nem hallod?!
Először csak nyugtalanul villogott Iván, de sokáig az új hajlékhoz tapadni nem tudhatott, mert ahogy a testnek vannak törvényei, éppen úgy van a szellemeknek is. Az alaptörvény pedig bármiféle szellemre nézve úgy szól, hogy amikor bajban van a szellemparancsnok, akkor még az Ábrahám kebeliből is arrafelé kell sietnie a szellem-katonának. S mivel Lucifer, vagyis nagyapám, egyre harsányabban kiáltotta Ivánt, hamar áldhattam az eszemet és a jó szerencsémet.
Az a szegény másik szellem, aki szintén felesleges volt nekem, megnyomorodva idétlenkedett, Iván úgy elkínozta volt. Maradék erejét azért valahogy összeszedte, s laposan és kenetesen így szólt:
– Köszönöm, hogy megszabadíttál.
Mindjárt láttam, hogy a barátságomba akar férkőzni, s hogy ezzel valami célja van. Nem takargattam hát a való igazságot, s így szóltam:
– Nem téged tekintettelek, hanem magamat.
Ez ránézve elég kedvezőtlen beszéd volt, de ő mégsem vette zokon, hanem további férkőzés miatt Ivánról kezdett beszélni. Lehet gondolni, hogy nem valami jókat. Például az sem volt jó, hogy apját-anyját a halálba üldözte; hogy kirabolt szegény hegyi embereket, majd azoknak életét vette; s hogy a tetejébe agyonlőtt egy szerb minisztert is.
Amikor a minisztert is agyonlőtte, így szóltam hozzá:
– Ebből elég! Hát te ki vagy?
Megzsugorodott, s úgy mondta:
– Én szegény zsidó-szellem vagyok.
– Hogy hívnak?
– Berger.
Mindenre gondoltam volna, csak éppen arra nem, hogy az apám fiába egy Berger nevű szellem költözzék belé. Nagy ámulatomban s hamarjában nem is tudtam, hogy most már mit csináljak. Mert csatába ereszkedni egy ilyen jámbor és meghúzódó szellemmel, az hozzám nem lett volna méltó. Úgy határoztam tehát, hogy inkább nyílt és emberséges leszek hozzá. Ezt azzal kezdettem el, hogy így szóltam:
– Hallgass ide, Berger! Én már hosszú ideje szolgálom azt a két embert, akinek a fiában most ketten ezt a beszédet folytatjuk. Nem titkolom azt sem, hogy már mostantól fogva a népet szeretném szolgálni, amelyikhez test és vér szerint ez a gyermek is tartozik. Egyet-mást ismerek a népnek a természetéből, s így becsületemre mondhatom, hogy nem lesz könnyű szolgálat ez az enyém. S nehezen is csak úgy tudom majd bétölteni, ha egyedül uralkodhatom a gyermekben.
– Jól van, uralkodjál! – mondta Berger.
Hihetetlen volt, hogy ilyen könnyen megadná magát.
– S hát te?
– Én közben meghúzódom, mintha nem is lennék.
A nyilvánvaló ravaszság miatt egyszerre derű borított el.
– Hohó, ismerem én az ilyen meghúzódást – mondtam. – Mert először csak egy bótot nyitanál a gyermek kicsi lábujjában, de mire felnőne, már a tiéd lenne tetőtől talpig.
Berger is mosolygott azon, hogy én pillantás nélkül is a háta mögé látok. De legfőképpen azzal szereztem boldogító örömet neki, hogy olyan nagy hódítónak tekintettem. S ahogy ott fontoskodott előttem, puha kunkorodással, egyenesen kedvesnek és mulatságosnak találtam, s nagyon megkedveltem. Gondoltam hát, hogy segítek rajta, ahogy tudok. S mivel abban a percben csak úgy tudtam, ha jó tanáccsal szolgálok neki, azért így szóltam:
– Akarsz-e okos lenni?
– Akarok.
– No hát, ha akarsz – folytattam –, akkor indulj el szépen, s keress magadnak egy gazdag úri háztájat, ahol az úrnő várandós. Ott pedig állj lesbe, a selyempaplan alatt, s az új babánál legyél az első és egyetlen honfoglaló. Ha ezt csinálod, sok keserves munkát és sanyarúságot fogsz megtakarítani magadnak; s lesz mindjárt sokféle cuclid, és fényes babakocsiban forgalmaznak téged.
– Kecsegtető! – mondta Berger.
Bizonyos voltam benne, hogy most már ha akarnám se tudnám visszatartani a barátomat, de ő még mindig habozott.
– No, mi van a begyedben? – kérdeztem.
– Van egy feltételem – mondta.
El kell ismernem, hogy okos és előrelátó szellem volt Berger, mert a feltétele azt bizonyítja. Ugyanis olyan egyezséget ajánlott nekem, hogy ő elmegy és megkeresi a gazdag háztájat s a várandós úrnőt; s hogy megtalálja-e vagy nem, annak a kockázatát is vállalja. Hanem ezzel szemben az a kikötése, hogy ő hozzám, bármilyen testben éljek és boldoguljak, mindig visszajöhessen.
– Nem felezek! – ráztam a fejemet.
– Ismét nem értesz engem – mondta egy kicsi, de savanyú megvetéssel, pedig ez volt az első eset, amikor effélét egyáltalán rám foghatott.
Szelíden feleltem:
– Hát magyarázd meg.
– Tegyük fel – folytatta Berger –, hogy én nem tudok majd olyan jól boldogulni, ahogy szeretnék. Te pedig olyan kitűnően fogsz, hogy azt nem is gondolod most. Ebben az esetben én fel foglak téged keresni, és azt fogom mondani: itt van Berger, segíts rajta, ahogy tudsz.
– Jól van, keressél fel – mondtam.
Rám sandított Berger, és úgy kérdezte, mintha fenyegetne egy kicsit:
– De biztos?
– Csak becsületes szavamat adhatom erre – feleltem neki –, mert iskolába még nem jártam, hogy a kötelezvényt írásban is kiállíthassam.
Most az egyszer odaadással bólogatott a barátom; s ahogy én láttam, még táblát is akasztott volna rám, ha megtehette volna: olyan táblát, amelyen nagybetűvel áll a hitel. Így hát elvégeztünk mindent, és búcsúzhattunk. Ő jó boldogulást kívánt nekem, én pedig nagy és könnyű szerencsét neki.
Azzal eltűnt, s én egyedül maradtam.
Derű és békesség borított el; s úgy éreztem magam, mint a harcos, aki becsülettel védte az anyaföldet és annak jelképében az egész érdemes világot. Boldog voltam, és egy kicsit elcsigázott. Lenyugodtam hát zsenge babérjaimra, hogy így, ebben a kellemes és biztonságos állapotban, végiggondoljam a szükséges teendőket. Mert itt volt már javában az ideje annak, hogy végre hatalmamba vegyem a kicsi testet, s azt okos és gyöngéd egyengetésekkel medrébe vezessem.
Ahogy gondolkozni kezdtem és terveket szőni, egyre jobban éreztem, hogy különös izgalom babusgat. Először lassan és játékosan csörgedezett ez az izgalom, de apránkint sodra lett neki, mint a hegyi patak, mely szelíd és virágos lejtő után iramosabb földet kap maga alá, majd hegynek csúcsára érkezik, s onnét megnőve száguld tengeri jövőbe. S míg a hegyi pataknak hűvösen illatozó és tisztán játszadozó vize van, addig az én izgalmam áradása fényből és melegségből volt. A fény futva özönlött belém, nagyokat csillámlott néha, és ugrott is nagy hajlatokban, mintha unokája lett volna valamelyik mámorosan szaladó szivárványnak. S véle együtt a melegség is gyors iramlásban szállott meg engem és lázított fel csodálatos örömre.
Lobogtam, mintha mennyből szakított volna valaki.
S akkor egyszerre az Isten jutott eszembe, akinek kezdetben ugyancsak olyan gondjai lehettek, amilyenek nekem voltak most, apró szellem-unokájának. Mert Őelőtte is ott feküdt valamikor a világ mérhetetlen teste, s a szellemek ősapjának abba belé kellett bújni, hogy a szerkezet meginduljon és törvény alatt legyen: víz és föld párásodjanak, tűz és levegő cimborák legyenek, élet és halál egy bot végén üljenek, s közből virágok nyíljanak, és fák gyümölcsöt teremjenek.
Szép gondolatok voltak ezek, úgy éreztem. De a szépnél többet ért nekem most, hogy egyrészt erős rokoni fonalat találtam az Istenhez, másrészt pedig Őbenne olyan őst derítettem ki magamnak, aki jelen helyzetemben és terveimben példaképem lehetett. S mivel a példakép nemcsak arra való, hogy elismerje és dicsérje az ember, hanem arra is, hogy cselekedetekben kövesse: gondoltam, ezt fogom tenni. Fölkeltem hát a babérjaimról, ahol ilyen hasznos látomásokat szereztem, s mégpedig pihenés közben, s jókedvűen elindultam, hogy a gyermek szerkezetét én is tanulmányozzam, s annak működését törvényem betöltésére csalogassam.
– Vajon hol kezdjem? – tűnődtem magamban.
Mindjárt királyok jutottak eszembe, akik népszerűek akartak lenni birodalmukban, mert az jólesett volna nekik. Némelyik király úgy gondolkozott, hogy népszerű leghamarébb azáltal lehet, ha bolyong az országban, s annak minden szege-likát felkeresi; s közben a hatalmát alulról úgy megerősíti, hogy legalább halála napjáig tartson.
Hát én is úgy gondolkoztam.
Vagyis elindultam először a gyermek lábaiba, hogy az országjárást és a hatalom építését alulról kezdjem. Elsőnek a jobb lábszárán húzódtam lefelé, s boldogan állapítottam meg, végig a jó puha úton, hogy sehol semmi hiba nincs. Ha akartam, rúgott a láb; s ha pedig akartam, nyugalomba ereszkedett, mint esti szállatkor a fodros bárány. Jók és hiánytalanok voltak a lábujjak is, de mozogni nemigen akartak, mert kicsi és buksi ügyetlenségükben egymást elhagyni nem volt bátorságuk.
Ugyanilyen kedvező dolgokat tapasztalhattam a bal lábat illetőleg is.
Feljebb, a középső részén, ahol jórészt a közlekedés bonyolódott, sok és tanulságos időt töltöttem, mert az útvonal mellett sok csodálatos és különös szerkezetű építmény állott, amelyekbe mind ellátogattam. Így először is betértem a lépsátorba, ahol a vérfelügyelőség székelt, s ahol a sejtek elbeszélték nekem, hogy semmire sem haragszanak annyira, mint a számfeletti vörös vérsejtekre; s egyben megmondották azt is, hogy felőlük nyugodt lehetek, mert ha valami nagyobb veszedelem mutatkoznék, akkor megnövekedéssel fogják azt jelezni nekem. Utána a máj-házba mentem, ebbe a lapos hajlékba, amelyet gyárnak is nevezhetnék, mert ott állítják elé az epét, ami igen alkalmas arra, hogy a zsírból közcélú erőt és melegséget varázsoljon. A cukor mirigynek is nevezi ezt a becsületes máj-házat, s csúfolódásán én nem csodálkoztam, mert hiszen a szegény cukorral itt olyan kegyetlenül bánnak, hogy az keservében epévé változik. Innét a máj-házból a vese-palotába tértem, amelyből kettő van: s mind a kettő egyforma és csinos, még szép hajlatú árokösvény is van rajta, amelyen végigmentem. Közben megtudtam azt is, hogy bent állandóan és lázasan folyik a választás: ami a közjót szolgálja, az maradhat, de a többinek takarodni kell
kifelé.
Ha már ezen a tájékon voltam, megtekintettem a forgalmi főnökséget is, mely a hasnyálmirigyben székelt; s még tovább a víztartályt, melynek vezetéke útján a kisded és játékos örömágyúhoz jutottam. Itt erősen fogadkoztak a tüzérsejtek, ami a jövendőt illeti, mire én nem szólottam a kedvük ellen semmit, pedig már akkor megmondhattam volna, hogy nem vagyok háborúspárti. Siettem is, hogy elmenjek innét, amit meg is tettem hamarosan. Ismét a közlekedési hálózatot választottam útul, s ott folyton felfelé tartva, elérkeztem a lég-gyárba, melyet közönségesen tüdőnek neveznek. Itt semminek sem volt olyan nagy becsülete, mint a láthatatlan oxigénnek, mert abból lehetett kimesterkedni a gőzt, mely nélkül az egész szerkezet nem élhetett volna, hanem rövid pufogás után megállott volna.
Innét nem volt messze a legszebb és a legcsodálatosabb kazán sem, melyhez hasonló művet bárki és bárhol hiába keresne. Ez gyönyörű piros volt, és a neve szív. Ő szabályozta a vérolajnak a forgalmát, és egyforma gyöngéd biztatásokkal folyton indította és útban tartotta a piros olajat, hogy a birodalomnak semmi kis része ne maradjon nélküle. Legbőségesebben mégis a kormányzósági palota részesült ebből a piros olajból. Ez a kormányzósági palota legfelül épült, erős védőcsontok között, s annyi tekervényes útja volt neki, hogy ott eligazodni nem lehetett, hanem csak ámuldozni és tisztelni értetlenül az alkotó titkait. Én ámuldoztam is eleget, mialatt béjártam a különböző osztályokat, melyek közül csak azokat említem, ahol a beszédet, a látást, a hallást és a szaglást kormányozták.
Amikor úgy gondoltam, hogy itt immár elvégeztem a látogatást, és indulhatok tovább, akkor olyan érzés fogott el, amilyen eddigelé soha, pedig jártam és tapasztaltam volt már a teremtett világban eleget. A beszéd gyarló és a szó gyenge ahhoz, hogy megértessem, amit szeretnék. Talán az ember, aki legszárnyasabban tud gondolkozni és a legnagyobb rajongással örvendezni, talán csak az foghatja ezt fel. S az ilyen ember is csak akkor, ha már valami olyan csodálatos dolgot látott, amit képzelete nem tudott volna semmiképpen előidézni, s amire lelkének legvágyódóbb tisztaságában sem tudott gondolni.
Ebbe az állapotba a kormányzósági palota megismerése döntött engem.
Ha akartam, ha nem, meg kellett nyugodnom egy kicsit, míg a bűvölet egy része illanni kezdett. Nem mondhatom, hogy valami jó helyet választottam volna erre a pihenésre, mert mint a fáradt vándor az árokba, úgy én is abba a velő-csatornába húzódtam, ami a kormányzósági palotából lefelé húzódott. Itt pedig folytonosan zengett, zsongott és búgott a hálózat, amely millió ideg-drótocskából állott, s amelyen szünet nélkül küldték a híreket a kormányzósági palotából a birodalom minden részébe.
Nemsokára útnak indultam hát ismét, és megtekintettem a két csillogó golyót, amely a tömérdek sok fényt olyan kicsi helyre gyűjtötte, s amely mindent lefényképezett. Elmentem a két fül-barlangba is, melynek különös szerkezete volt, s amelynek béjáratát, e különös szerkezet felett, kifeszített hártya takarta el. Ez a hártya nagyon jó volt arra, hogy kívülről semmi egyebet ne eresszen a szerkezetbe, csak egyedül a hangot és a zajt.
Amikor mindezeket elvégeztem, s magamban újból végiggondoltam, amiket láttam és tapasztaltam: nagyon boldognak és szerencsésnek éreztem magamat. Nagy nyugalom és áhítat szállott meg; s ezzel bizonyosan más jóravaló szellem is úgy lett volna, hiszen olyan birodalmat kaptam hatalmam alá, amely erejénél és épségénél fogva alkalmasnak látszott arra, hogy eltökélt célomat követhessem és Istennek szolgálhassak. A boldogság és áhítat folytán könnyen és természetesen jött az a gondolatom, hogy most már hivatalosan is átalveszem ezt a birodalmat. Ebből a célból odamentem a homlok mezejére, mint ahogy kiül a boldog csillag a boltozatra, s így szóltam:
– Isten rendelése szerint és a magam öröméből uralmam alá veszem ezt a csodálatos alkotmányt, amit közönségesen embernek neveznek.
Egy ideig némán maradtam utána, hadd terjedjen széjjel a szavam és az akaratom a világ minden tája felé, és jusson el annak minden zugába. Aztán az én kicsi birodalmamnak főbb tájai felé fordultam, és állomásai irányába, melyeket meglátogaték vala az előbb, és így könyörögtem:
– Ti lábak, engedelmeskedjetek nekem egy életen keresztül: legyetek erősek, fürgék és jó úton járók. Ti vérfelügyelők, cukorgyári sejtek, hasnyál közreműködő, gondosan kiválasztó takaros vese, csendes természetű hólyag, pajkos öröm-ágyú és játszadozó csorgó, légi minisztérium és csodálatos piros vérkazán, legbámulatosabb kormányzóság, hírvivő hálózat, fénygyűjtő két drágakő, hanggal játszadozó dobszerkezet; te piros olaj és ti más titokzatos nedvek, nemkülönben a nyelv és a soktevékenységű kezek: külön-külön és együtt kérlek titeket, hogy engedelmeskedjetek nekem, és mindnyájan legyetek segítségemre abban, hogy a magam örömére és az Isten rendelése szerint szolgálhassak egy népet, és általa fényeket lobbantsak az útra, melyen új hit és boldogság teremhet az emberi világnak.
Leborultam a homlok oltárára, s ahogy ott magamba merülve időztem, egyszer csak hallottam az én görög parancsnokomnak a hangját:
– Énekeljetek!
S akkor felhangzott az ének, melyet az én szellemtársaim énekeltek, akik között annyi játékos időt töltöttem gondtalanul. Ahogy hallgattam ezt az éneket, lassan illatos gyöngeség kezdett ringatni, mint valami tónak nyári vize a virágot. Észrevétlenül és bársonyos múlással elvesztettem az erőmet, csak azt éreztem, hogy könny gyülekezik a két szememben, és arcomra gurul, mint a gyöngyszem.
Ez volt az első, amit a hatalom átvétele után és eggyéforrva a testtel, ember gyanánt tettem ezen a világon. Jó és megkönnyebbítő érzés volt, melynek áldásában ismét magamhoz tértem, elszakadtam éneklő szellemtársaimtól, és hosszú időre otthonom lett e földi világ.
Búgtam és nevetve gügyögtem, majd az elgurult könnyeim nyomában felderengett előttem a föld világossága.
Láttam!
Mégpedig az új szemekkel, melyek homlokom alatt rebegtek a fényben.
Anyám ott feküdt mellettem az ágyban, lehunyt szemén nyugalom ült, és a szája szenderegve mosolygott. A kutya most is ott heverészett az asztal alatt, fejét a lábára fektette, és minden szükség nélkül a levegőbe lendítette néha a farkát. Nagyapám egy könyvecskét böngészett az ablakhoz bújva, s egyszer-másszor megmozdult a bajusza, mintha a sorokat azzal mutatta volna. A feje felett virágos falióra ketyegett, a háta mögött pedig, az ablakon túl, nagy pelyhekben hullott a hó.
Nemsokára kinyílt az ajtó, s hát apám jött azon bé a szobába. Az ölében hasogatott fát hozott. Megrakta először a tüzet, azután pedig meggyújtotta a lámpát. A fény elöntötte a szobát, nem szólott senki. Szerettem volna sokáig nézni a lámpát, de a fény nagyon szúrta és rebegtette a szememet. Ráhúztam a héját, és nemsokára éreztem, hogy annyi harc után és a megbékítő győzelem örömében a nyál kicsordul a számon.
S ahogy lehunyt szemekkel és bársonyos édességgel ott feküdtem, nagy fekete s jámbor állat volt a világ. Düledezett egy ideig, majd lefeküdt, és fekete párát fújt, amely elöntötte a föld színét végig. Még ő maga is elmerült ebben a fekete párában, csak messze felette derengett fel valami piros madár. Lassú lebegéssel úszott az a piros madár, mintha Istenhez repült volna. S egyre jobban távolodott, majd végül csak egy piros pontot láttam, s az is eltűnt.
Én voltam, aki önmagam elől így elrepültem és Istenhez tűntem.
Vagyis elaludtam.
Mert amikor ismét kinyílott a szemem, már ott ragyogott a hegy tetején a nap. Ahogy az ablakon keresztül megláttam, ott közel a havas csúcshoz, egyszerre az jutott eszembe, hogy most odamegy az a gonosz Iván a hegy tetejére, s onnét megtaszítja a napot. S akkor a szép nap lebukik a magosból a hóba, ahol füstöt vet és kialuszik.
Rémületemben vinnyogni kezdtem.
– Édes, mi a bajod? – kérdezte anyám.
Rögtön szólani akartam, de nagy bámulatomra a nyelvem nem engedelmeskedett, hanem csak ügyetlenül tápászkodott, mint az újszülött madár. Néma csodálkozás szakadott reám, és jó nagy rettenetben feküdtem, hogy vajon ez miféle dolog!
Miféle csapás, hogy én nem tudok beszélni?!
Gondoltam, okosnak kell lenni.
Olyan tervet eszeltem hát ki, hogy másodszor is megpróbálom hatalmamba keríteni a nyelvemet, amely ott üldögélt a fészkében, s nem volt semmi baja. De ezt a második próbát már csalafinta módon akartam végrehajtani. Így hát először csak körülhízelegtem a nyelvemet, vagyis nyálat csorgattam és az ajkamat nyalogattam; de aztán egy óvatlan pillanatban, amikor nem is gondolhatta, hirtelen megugrasztottam, hogy szóljon:
– Ááá! Áá!
Csak ennyit tudott mondani.
Dühösségemben egyszerre még az orrom töve is elsárgult, s szerettem volna lerúgni magamról a pókarongyot, és szétszaggatni a kötelet, hogy mint egy kicsi tűzoszlop, melyet a szellem háborgó szele hajt, recsegjek apám előtt és lázadjak anyám előtt:
– Más nyelvet adjatok nekem!
Anyám észrevette nagy lázadásomat, mert védőleg nyúlt felém, és így szólt:
– Édes, mért háborogsz?
Felelet helyett a bábaasszony jött bé az ajtón. Egyenesen hozzám lépett, és kibogozott a takarómból. Azután belétett egy tekenyőbe, ami félig volt lagymatag vízzel; s majd amikor onnét is kivett, leöntött hideg vízzel. Mindezeket nagy bánatban és keserűségben tűrtem, de amikor egy pokrócot leterített a kanapéra, s engemet arra meztelenül ráhelyezett, ismét nagy örömmel gondoltam arra, hogy szabad vagyok: gúzs és kötél nélkül, minden tagjaimmal!
S mégpedig először, amióta egynek mondhattam magam a kicsi emberi testtel.
Gondoltam, itt van tehát az új és nagy alkalom az általános próbára, amikor nemcsak a nyelvemet, hanem mindent kipróbálhatok. Amikor csakugyan kitűnhetik, hogy meddig terjed a testi vitézség. Gyorsan rúgni kezdtem hát a két lábammal, és egyre-másra vinnyadoztam örömömben, mintha csiklandoztak volna. A karjaimmal is összevissza burungoztam, a két szememet forgattam és villogtattam, a nyakamat feszítettem, a fejemet biztattam és néha a padhoz odakoppintottam.
De mindez, amiket elésoroltam, csak készülődés volt arra, hogy alkalmas pillanatban talpra ugorjam és megmutassam a világnak vitézségemet. Nekifeszültem hát, hogy a pokrócon felugrott vitéz lehessek, de ebből a nagy akaratból is csak egy koppanás lett, amikor nehéz fejem visszaesett a padra.
Szörnyű csalódással meredtem a levegőbe, majd lassankint bizonyossá vált előttem, hogy ezen a világon én vagyok a legszerencsétlenebb ember, aki sem beszélni, sem talpra állni nem tud. Úgy gondoltam vissza a régi életemre, mit emberi születésem előtt éltem, mint ahogy megbénult és megnémult öregemberek tehetik. S mint tegnap este az a fekete pára, most az én fájdalmam is elöntötte végig a földet. S ebben a vigasztalanságban egymás után eszembe jutott, hogy mi mindent vesztettem el örökre: a sok villanó hegyi patakot, amelyekből róka koromban ittam; a meghunyászkodó bokrokat és az egész suhanó földet; s hát a levegőt, amelyet olyan könnyedén csaptam és hasítottam, amikor sas voltam!
Potyogtak a könnyeim nagy keservemben.
Már nem bántam, bármit is tett velem a bábaasszony, csak egyedül a világot búsultam, amely jó ízét és buvákoló sok színét elvesztette és végérvényesen szomorú lett…
Ettől az időtől kezdve szopni sem igen akartam, ami anyámnak nagy fájdalom volt, de én nem tehettem róla, aminthogy a reménytelen sem tehet arról, ha nem kíván remélni. Tagjaimon a hepehupák egyre apadoztak, s mint a falevél, amibe titokzatos betegség ütött, én is úgy szikkadoztam.
Ha szellő fújt, lengedeztem; s mindegy volt, hogy milyen szellő s mely irányból fújdogált.
Anyám sokat babusgatott, s kínozta mindennap a bábaasszonyt, hogy kutassa ki, vajon nekem mi bajom van. De szegény asszony, kinek egy gubó is volt az arcán, nem tudott sem rajtam, sem anyámon segíteni. Pedig az igyekezet megvolt benne, mivel naponkint újabb és újabb betegséget talált ki, s azt mindegyiket gyógyította főzetekkel, kotyvalékkal és nagy sirámokkal; anyámnak pedig örökké azt mondta ilyenkor, hogy ne búsuljon, mert ettől bizonyosan jobban leszek.
Mégsem lettem jobban, hanem éppen ellenkezőleg, a bánatomat csak sűrítette és nehezítette, hogy bajomat nem tudom mondani, s így a bú másokat is rág, s egyre jobban lepi el a házat. Átkos és különös görgeteg lett ebből a fájdalomból, mert amikor anyám kilenc nap múlva felkelt a gyermekágyból, sorjában mindenkit hordani kezdett oda a házhoz. Mindenkit, akiről valaha hallani lehetett, hogy valamiféle betegségnek megállította legalább az útját.
Így történt, hogy az egyik napon valami tudós embert is elhívott a szomszéd faluból, bizonyos Szente Ferencet. Öreg ember volt már Ferenc bácsi, s egy pénteken estefelé állított bé a házba. Bokáig érő szokmányban jött, s hatalmas bottal, amelyet kisebb-nagyobb bibircsók lepett el. A botját az ajtó mögé támasztotta, a szokmányt a padra fektette, s reá a báránybőr sapkáját. Azután megtörölgette a keze fejével a bajuszát, s így szólt:
– Hol van az a gyermek?
– Ott fekszik az ágyban – felelte anyám.
– Hát az apja?
– Fenn van az erdőn, keresetre.
Bólogatott az öreg, majd széjjelnézett, és azt mondta:
– A gyermeket bölcsőben kell tartani.
Erre elmondta anyám, hogy ő is szívesebben fektetne engem szép bölcsőbe, mint abba a nagy irdatlan ágyba, mert a bölcsőben legalább ringatni tudna engem, míg az ágyat csak bánattal és reménységgel tudja feldíszíteni. Igende az ura csak egy napig volt itthon, hogy a gyermek megszületett; s egy napig is csak azért, mert az öröm olyan nagy volt, hogy le tudta győzni a szegénységet és a gondokat.
– Hát marha van-é? – kérdezte Ferenc bácsi.
– Nincs – felelte anyám.
– Semmi?
– Semmi.
Erre leült az öreg a szokmánya mellé, dohányt vett elé a zacskóból, és cigarettát sirített. Közben nem szólt egy szót sem. De amikor rágyújthatott, megnézte az ablakot, s azt mondta:
– Új ház.
– Új.
– Az is valami, a mai világban.
Anyámnak szomorúan tündöklött fel a szeme egy könnycsepp miatt, és azt mondta:
– Az sem a miénk, a ház.
– Ammár más – felelte Ferenc bácsi, s maga elé meredve, négy-öt részletben pöfögtette ki a dohányfüstöt.
Sokáig csend volt.
– Hát nem nézi meg a gyermeket? – kérdezte végre anyám.
– De meg, igenis – mondta az öreg, majd lassan utánatette: – Csakhogy először valami jót s vigasztalót akartam kideríteni. Fogantyú kéne a léleknek, s a gondolatnak egy kicsi ösvény, amit süssön a nap. Mert látod-e, én is bottal járok; s neked is könny szökék ki a szemedből.
Itt elhallgatott, anyám pedig leült az ágy szélire, és sírt.
Künn a cinegemadár az ablak talpára szállott éppen akkor, gyorsan ugrándozni kezdett a szűk deszkán, amelyről szedegetett valamit, pedig ott biztosan nem is volt semmi. Amikor megjárta kétszer az útját, kandikálni kezdett bé a szobába.
– No gyere, béeresztlek – mondta az öreg.
Kinyitotta szép csendesen az ablakot, s a cinegemadár bérepült a meleg szobába. Rászállott szembe velem az ágy fájára, és úgy ugrándozott ottan, mintha gyönyörködtetésemre farsangi táncot akart volna előttem járni.
Olyan bohókás volt és felüdítő, hogy mosolyogni kezdtem; s abban a percben enyhülő hangon megszólalt az öreg is:
– No, most megnézem a gyermeket.
Odajött hozzám, az arcom fölé hajolt, és vizsgálódva a szemembe tekintett.
– Bontsd ki! – mondta anyámnak.
Anyám kibogozta kötelékeimet, és a rongyokból kitakart. Akkor az öreg azt mondta neki, hogy vigyen engem az ablak mellé. Ott ismét megnézegetett: nyakamat, fülemet, lábamat, karomat, s a végén újból a szemembe tekintett.
– Visszaviheted – szólt.
Anyám visszapókált a ruhákba, majd azután reménykedő szemekkel nézte az öreget, hogy mondana neki valami jót. Ferenc bácsi azonban folyton a madarat nézte, aki sokat repdesett, s mindenüvé leszállott, ahol egy szikra alkalmas hely volt.
– Őket nem vizsgálja senki – jegyezte meg.
– Kiket?
– A madarakot.
– Az Isten megvizsgálja.
Ki tudja, miért: az öreg egyszerre elnevette magát.
– Akkor nekünk is repdesni kéne – mondta.
Anyám azt felelte, hogy nem tudja, mással hogyan és miképpen van, de ő annyit repdesett már az életiben, hogy elég volna száz madárnak is. Ferenc bácsi pajkosan nézett reá, s így szólt:
– Mégis megfogtak, látod-é!
– S magát nem?
– Engemet is meg, a görcs.
Valójában nem én, hanem ők voltak a gyermekek, mert a gondolat és az aggodalom útjának a szélén a szavakkal játszottak. Nevettek is, hogy milyen jól sikerül ez a játék, melyet anyám azzal folytatott, hogy pálinkát, kenyeret és szalonnát vett elé. Az öreg mind használt ezekből, s még azután is maradt egy keveset. Amikor azonban hunyni kezdett az idő, ismét nekiöltözött, hogy induljon haza. Csak akkor szólalt meg, amikor a botot is a kezébe vette.
– Katona lesz belőle.
Kicsi szünet után hozzátette:
– Háborúba is elmegy.
Abban a pillanatban talán anyám is látta a távoli madarat, mert révütetes furcsa szemekkel kérdezte meg:
– Háborúba?!
– Oda.
– Hát az is lesz?
Az öreg rátette a kilincsre a kezét.
– Ami rég nem volt, az hamar lesz – mondta, és kinyitotta az ajtót.
Mire bárki is észrevehette volna, megrebbent a cinegemadár, és az ajtó nyílásán kifutott. Olyan volt, mint a siető gondolat, mely elszállt a szabadság világába.
– S mégis mi baja van? – kérdezte anyám.
– A gyermeknek-e?
– Annak.
– Lelki bánata van.
Már kilépett a küszöbön, de anyám megfogta a szokmányát, és kapaszkodott belé, mint az oltalomba. Esdekelve tekintett rá, és arra kérte, hogy mondjon valami orvosságot is.
– Kedviben kell járni – felelte Ferenc bácsi, és eltűnt.
Ahogy így ketten maradtunk, szomorú lett a szoba, mintha neki is lelki bánata érkezett volna. Anyám leült a kályha mellé egy kicsi székre, két tenyerébe hajtotta a fejét. Füleltem eléggé és leskelődtem arrafelé, de nem hallottam, hogy sírt volna. Csak múlt csendben az idő, amely lassan odacsatlakozott a mi szomorúságunkhoz, vagyis este lett belőle. Azt gondoltam, hogy immár sohasem fog történni semmi, hanem csak időzni fogunk a sötétben, amely végtelennek tetszett. De aztán valakinek mégis eszébe jutottunk, mert kinyílott az ajtó, s kedves hang köszöntött reánk:
– Jó estét!
Megismertem, hogy nagyapám.
– Mért nem gyújtod meg a lámpát? – kérdezte.
Anyám azt felelte neki, hogy eddig így is jó volt, de most már meggyújthatja. Lassan, mint aki nem tartogat olyant, amire fényt szeretne árasztani, meg is gyújtotta. Nagyapám odajött a lámpavilágban hozzám, játszodva csiklandozta egy ideig az arcomat, majd azt mondotta:
– No, hát kacagj egy kicsit, mert ha én volnék a te onokád, én kacagnék nagyapámra…
Meg is érdemelte volna, hogy nevessek neki, de amikor megláttam a bal füle helyén a csonkaságot, a nevetés helyett ismét az emlék lepett meg engem. Vagyis a dicsőséges csatára gondoltam, amelyet másodszor vívtunk volt a lidérccel. Akkor esett áldozatul a nagyapám füle, s akkor voltam én is olyan nagy vitéz, amilyen most már bizonyosan nem leszek soha…
Könnyek gyűltek a két szemembe.
– Sír ez a gyermek – mondta nagyapám.
Megzavarodva állott az ágy mellett, hogy ő ilyen csodát még nem látott soha, pedig az ötvenedik esztendőben jár. Anyám valamit tisztított a zavarodásán, mert elmondta, hogy éppen itt járt Szente Ferenc, aki lelki betegséget állapított meg, s orvosságul azt jelölte ki, hogy a kedvemben kell járni. Induljon hát el nagyapám fel az erdőre, s apámat tüstént hívja haza. Azután pedig csináljanak nekem bölcsőt és mindenféle játékszereket, mert ha én nagy lelki bánatomban el találok sorvadni, akkor mesébe tehetik őt is, aki volt s nincs.
Nagyapám is leült egy másik székre, hadd gondolkozzék. Végül azt sütötte ki, hogy ő bizony nem indul el az erdőre, mert apám vasárnap úgyis hazajő. Hanem a bölcső nála nélkül is meglesz, mégpedig…
– No, nem szólok semmit – mondta.
Azzal felállott, és kiment a házból.
Egy félóra múlva hetedmagával tért vissza, mind öregemberekkel, mert a fiatalok jórészt keresetre voltak. Amikor kezdtek béjőni a szobába, s kettő s három után még mindig következett valaki, fel egészen hétig, akkor édesanyám nagyon megijedt, hogy tán valami óriási nagy baj van, vagy a házat akarják széjjelszedni.
– Ne félj – mondta neki nagyapám. – Csak bölcsőt csinálunk.
– Heten?
– Többet nem tudtam összeszedni – felelte az öreg.
Egy sem volt olyan a hét közül, aki ne hozott volna valamit. Az egyik fűrészt és kalapácsot, a másik egyéb szerszámot, a harmadik deszkát és ringó lábnak jó fát, a negyedik faragóbicskát és csiszolópapírosat, az ötödik piros festéket, s ketten lámpát is lógattak.
Hamar megittak egy-egy pohár pálinkát, s azután kivonultak abba a műhelybe, amelynek ajtajában megismerkedtem volt Bátor kutyával, amikor én még róka voltam. Mindjárt nagy kopácsolás és fűrészelés hallatszott onnét, s nem telhetett belé másfél óra sem, amikor hozták is az új bölcsőt. Nagy ujjongással anyám belé is fektetett mindjárt. Friss és üdítő szaga volt ringó kicsi hajlékomnak; a négy sarkában tornyos faragvány s a faragványokon metszett fityegők, pirosak.
A hét öreg ács úgy vett körül engem, mintha Szent Józsefek lettek volna mind a heten, én pedig a kisded. Megereszkedve lesték, hogy mikor hozza meg mosolyomat a bölcső. Én gondoltam magamban többször, hogy jó és illendő volna vidámsággal jutalmazni meg őket, de az életemnek és e földi világnak reménytelensége olyan súlyosan feküdt rajtam, mint egy eltemetett kicsi koporsó felett a fekete föld.
Vártak, vártak egy ideig, de aztán elunták a dolgot, s azt mondták, hogy ők mindent megtettek, amit megtehettek, s most immár elmennek haza.
El is mentek.
Nagyapám nem tartott velük, hanem nálunk maradt, s úgy ruhástul lefeküdt a padra. Anyám egy széket odatett a bölcső mellé, arra leült, néha ringatott s néha bóbiskolt, s még reggel is ott ült.
– Vidámodott-e valamit? – kérdezte nagyapám.
– Nem, semmit.
Erre az öreg kiment a szobából, s amikor ismét megjelent, már egy fejsze lógott a karjára akasztva.
– Mégis elmegyek, s az uradot hazahívom – mondta.
Késő délután volt, amikor megérkeztek ketten.
Ha nem tudtam volna, hogy kit várunk, apámat nehezen ismertem volna meg. Mert sok időt töltöttem ugyan véle, még születésem előtt, de ilyennek sohasem láttam. Sovány és elcsigázott volt az arca, s erős szőrzet lepte bé. A két szeme hideg és vad s erdei villogású. A haja verejtékes, az ujjasa és a harisnyája zúzmorás, s az egyik keze hátán megaludt a vér feketepirosan.
Nem szólott semmit nekem, se hozzám nem ért. Csak megnézett azzal a furcsa villogású szemeivel, s aztán odaszólt anyámnak:
– Adj mosdóvizet!
Először megmosta a kezét, majd elészedte a beretváját, s az arcáját is rendbe tette. Közben nem szólt a világon senkihez, de amikor a habot lemosta magáról, akkor rátekintett anyámra, aki mellettem üldögélt, s azt mondta neki:
– Megnémultál?
Eddig is nehezen bírta anyám, de most olyan keservesen kezdett zokogni, hogy rángott egész testében. Erre apámat még jobban ellepte a méreg, és azt mondotta, hogy csend legyen, mert gyermeket s fehérnépet s bölcsőt: mindent kihajigál a hóra.
Öreg nagyapámnak volt a legtöbb esze, mert egy pohár pálinkát töltött, és felszólította apámat, hogy jöjjön s eressze le a pálinkát, hadd engesztelődjék egy kicsit. Őt is csúful megnézte apám, de lehajtotta a pálinkát, s utána azt mondta:
– Vagy meggyógyul, vagy meghal.
Órák múltak el ilyen nagy zordságban, de lámpagyújtás után mégis megereszkedett valamicskét a belső időjárás. A beszéd is megindult, ha lassan is. Anyám folytonosan azt hajtogatta, hogy meg kéne engem keresztelni, nehogy pogányul érjen a halál, ha már az Isten olyan irgalmatlan lesz. Az öreg is keresztelőpárti volt, de apám azt mondotta, hogy keresztelés nincs, csak Jégtörő Mátyás napján. Az is itt van öt nap múlva, s ha az Isten addig sem akar várni, akkor jó lesz neki egy pogány is.
Az Isten azonban várt öt napig, s egy-egy kicsit én is segítettem neki, mert naponta legalább egyszer annyira leküzdöttem a bánatomat, hogy kellő mértékben szopni tudtam.
Csütörtökre esett az ötödik nap, s akkor reggel engemet megkereszteltek Mátyásnak. Ahogy mondani szokás, az eredeti bűntől megtisztultam, és beléptem az Anyaszentegyházba, de a mély bánatomon és a nagy reménytelenségemen javulást nem tapasztaltam. Ez nemcsak engemet lepett meg, hanem a szüleimnek is csalódást okozott, mert abban bizakodtak, hogy a szenteltvíz elviszi belőlem a bajt, és az Isten kegyelme arcomra hinti a vidámságot.
Mit tudjon tenni, azon gondolkozott anyám.
Végre azt találta ki, hogy a doktorhoz kéne engemet vinni. Sokáig forgatta magában, hogy vajon miképpen mondhatná meg ezt kedvetlen apámnak. Nagy későre rászánta magát, s így szólt:
– Te Mátyás.
Apám ránézett, hátha valami jó hírt hallana.
– Sok jót beszélnek arról a Ráczkövi doktorról – folytatta anyám.
– Hát osztán! – mondta apám.
– El kéne vinni ahhoz.
Nem is kimondott, hanem lehullott szavak voltak ezek: hasonlóak az érett gyümölcshöz, melyeket sokáig táplált az anyaföld. S ahogy lehullottak, bélepte őket rögtön a csend, amelynek négy láthatatlan feje volt, négy a ház négy sarkában, s mind a négy felkunkorodva leste, hogy erre mi történik, s hogy apám mit visszhangzik rá.
Volt oka, hogy figyeljen a csend, mert nagy események percentek meg akkor.
De apám nem szólt egy szót sem.
Különös természete volt neki: nehéz és mély, mint zord erdőben a havasi tó, melynek feneketlen és hangtalan fekete vizében ki tudja mi van! Nem a futkosó szív és a tavaszi csobogás istene teremtette őt, mint anyámat, hanem a gondokban ülő társtalan teremtő, akinek sem örömében, sem bajában nem lehet segíteni, mert büszke és önmagához kegyetlen.
Ott ült a fekete kályha mellett.
– Mátyás!
Fölemelte a fejét.
– Hát nem szólsz valamit? – kérdezte anyám.
– Mit?
– El kéne vinni a gyermeket a doktorhoz.
Furcsa szavak fordultak ki apámból: a szegénység és a nyomorúság ereje vetette ki, mélyről nagyon.
– Hát hogy vigyem el? Az ölemben, mint a bárányt a mészároshoz! Vagy lógassam a lábánál fogva, mint a vinnyogó malacot! Szegénységbe született, éljen szegénységben. Ha tud. Ha nem tud, menjen, s gazdagodjék meg.
E zord beszédre anyám a magosba szállt, mint vihar előtt a madár.
– Ó, te Mátyás, hogy tudsz így beszélni!
– Hát hogy beszéljek?
– Mondjad inkább azt, hogy jól van, szekeret fogadunk, s elvisszük a doktorhoz. Mert a miénk; s szeressük, mintha gazdagok volnánk.
Apám maga elé nézett, majd így szólt:
– Idegen szekéren az én fiamot nem hordozzuk.
Olyan volt ez, mint egy kimondott törvény. De akit sem fájdalom, sem rábeszélés nem tudott kitéríteni a törvények útjából, annak volt gondolata és ereje ahhoz is, hogy új törvényt létesítsen. Mert este, amikor nagyapám eljött, odaültek ketten az asztal mellé, s miközben a lámpafény viharvert arcukra ömlött, mint valami olaj, apám így szólott az öreghez:
– Két kezes kéne.
– Váltóra-e?
– Arra.
Úgy látszik, az öreg már poroszkált az eszével a kezesek után, mert felfelé nézett és pillogtatott.
– Mennyi pénz kéne?
– Hogy vegyünk két lovat s szekeret.
Másnap megkerítette nagyapám a kezeseket, aztán a szövetkezetből felvették a pénzt, s kedden jó reggel elmentek a baromvásárra.
Szürkület után valamivel a nagyapám elkiáltotta magát odakünn:
– Nyisd ki a kaput, Márta!
Anyám kiugrott a szobából, s én pedig nemsokára hallottam, hogy szekér zördül bé az udvarra, s lovak csikorogtatják lábuk alatt a havat. Csengő is szólott valamelyiknek a nyakáról, s az örvendetes hanggal együtt a holdvilág is bésütött az ablakon.
Most kellett volna igazán kiugrani a bölcsőből, és futni s kiáltani, hogy lovunk van, lovunk van! Neki is feszültem, s hát egyszerre, talán a nagy vágyamtól, mozogni kezdett a bölcső.
Amikor anyám béjött, ott feküdtem kiborulva, s nagy keservembem a két öklömmel ütöttem a földet, amelyhez olyan nagyon oda voltam kötve.
Másnap reggel különös gonddal pókált bé anyám, s még két gyapjúkendőt is körém csavargatott. Éppen akkor szólott a csengő, s a szekér eléállott az ajtó elé. Hallottam, hogy odakünn két férfiú beszélget, s hogy valami szerszámok megzörrennek néha. Aztán nagyapám lépett bé a szobába, s anyámhoz így szólt:
– Add ide azt a gyermeket!
Anyám még takargatott egy ideig: biztosan a hidegtől is féltett, de legbiztosabban nehezen tudott elszakadni tőlem, pedig el kellett, mert olyan közel volt még a gyermekágyhoz, hogy nagy útra menni és szekéren rázatni magát biztos veszedelem lett volna. Végül mégis megérlelte magában a búcsúzó mozdulatot, és a két karján nagyapám felé nyújtott engem.
Abban a pillanatban azonban furcsán megingott az öreg, a homlokához kapott, s már zuhant is lefelé a földre.
Mint a csutak, úgy terült el.
Anyám egy hirtelen mozdulattal magához szorított, és elsikoltotta magát.
Apám béugrott az ajtón.
– Mi történt? – kérdezte.
Hang nélkül s mind a ketten dermedten nézték az öreget, aki nagy kínokban fekhetett a földön, mert egymás után húzta fel a térdét, hirtelen és rángó mozdulattal, majd kirúgta a lábát nagy erővel; a két karját is csavargatta, mint a cséphadarót; ugyanakkor pedig vicsorogtak a fogai, és a szája habzani kezdett.
– Iván! – kiáltotta el nagy kínjában.
– A nyavalya töri – jelentette ki apám.
Nagy félelmemben én is nyöszörögni és hánykolódni kezdtem, mert szegény nagyapámat is sajnáltam, de azonkívül rettenet szállott meg amiatt is, hogy ennek az egész nyavalyatörésnek én vagyok az oka! Mert én rendeztem volt úgy a dolgot, hogy nagyapám kicsalja belőlem Ivánt, a gonosz szellemet. S íme, most ott van, és állja a bosszút…
S mi lesz még ezután!
– Csinálj valamit, Mátyás! – könyörgött édesanyám, s engemet olyan erősen szorított magához, hogy nagy rémületemben is éreztem hajladozni gyenge csontjaimat.
Apám odaugrott a kártyához, ami teli volt jéghideg reggeli vízzel, s abból locsolgatni kezdte az öreget. Így a víztől, s ahogy az idő telt, nagyapám kezdett csendesebben rugdalózni, Ivánt sem kiáltott már, majd egy darabig egészen csendesen feküdt, s egyszer csak felült és tágra meredt, csodálkozó szemekkel bámult reánk, hogy mit nézünk rajta. Azután széttekintett, s meglepődve vette észre, hogy ott ül a földön, ahol ő nem szokott, s hogy pocsolya van körülötte.
– Hogy kerülék én ide? – kérdezte.
– Úgy, hogy álljon fel! – biztatta apám, és megfogta a karját, hogy felsegítse.
Az öreg felállott, megtörölgette az arcát,
– A lovak bé vannak-e fogva? – kérdezte.
– Bé – mondta apám.
Erre kivittek engemet is a szekérre, s hárman elindultunk.
Szép, derült téli idő volt, nagyon tündöklő és langyos. A hó azért nem olvadott, mert amit a nap melege rontani akart a tetején, azt ő belülről nem engedte. Győzte a harcot, mert akkora volt, hogy kívül a falun, az út két oldalán, az egész lábát elnyelte volna még apámnak is.
A két ló, amelyik pej volt az egyik, s a másik sárga, már jót haladott volt a város felé, amikor apám odafordult az öreghez és megkérdezte:
– Maga mikor kapta volt ezt a leverő betegséget?
– Kit vertem le? – mondta nagyapám.
– Saját magát.
– Azt gondoltam, a muszkákot.
Nem akart beszélni róla, csak nevetett, és engemet tutujgatott, ki az öliben voltam, mert apám a lovakat hajtotta.
Szépen és baj nélkül megérkeztünk a városba, s ott a Ráczkövi doktor háza előtt megálltak a lovak. Apám a gyeplőt az egyik lónak a farához tűzte, a hám alá; aztán engem az ölibe vett, s megindult elöl, bé a tornácos öreg házba.
– Mért vevéd el tőlem a gyermeket? – kérdezte az öreg.
– Hallgasson, maga is beteg – mondta apám.
Senki más beteget nem találtunk a doktornál, aki kedves és tréfás öregember volt, kurta fehér szakálla neki, s a fülihez szúrva valami szerszám, amiről csak messze később tudtam meg, hogy hőmérő.
Úgy látszik, ismerte nagyapámat, mert ahogy megpillantotta őt, rögtön így szólott:
– Ejnye, Mózsi bácsi, maga rossz helyen jár!
Az öreg mindjárt feltalálta magát, nagy meglepődést színlelt, és így felelt:
– No-né! Hát azt hittem, hogy az anyakönyvvezető lakik itt.
– Ne búsuljon – nevetett a doktor –, mert én is összeadom magát.
– Kivel? A halállal-e?
– Nem.
– Hát?
Alól maradt Ráczkövi a szellemi villongásban, mert erre már nem tudott visszamókázni semmit, hanem csak nevetett; s majd azután megkérdezte, hogy hát mi baj van.
– Ez az onokám beteg leve – mondta nagyapám.
– S mikor leve beteg?
– Már rég.
Ismét nevettek.
Apám letett engemet a gyógyítóasztalra, mert Ráczkövi azt mondta neki, hogy tegyen oda s takargasson ki. Amikor megtörtént a kitakargatás is, a doktor megkérdezte:
– S mi baja van a gyermeknek?
– Éppen azért jöttünk, hogy magának megmondjuk – felelte nagyapám, de Ráczkövi, mintha nem is hallotta volna a tréfát, olyan komolyan s nagy ügyelettel kezdett vizsgálni engem. Gondoltam, segítek valamit neki, s ebből a célból a számba dugtam az ujjomat, s gügyögtem hozzá, hogy így rávezessem a nyelvemre. A doktor azonban elvette onnét a kezemet, hogy a vizsgálat alatt ne legyen az útjában, majd ránézett apámra, és így szólt:
– Nincs ennek semmi baja.
– De nem szopik! – felelte apám.
– Úgy sincs semmi baja.
Erre nagyapám kettőjük közé avatkozott, és azt mondta, hogy ha ő doktor volna, akkor tudná, most mit kell mondani.
– No, mit?
– Azt, hogy lelki betegsége van.
Ahogy együgyű embernek szól az okos, úgy szólott Ráczkövi is vissza:
– Ha én ezt mondanám, akkor maga tudja, mit felelhetne nekem?
– No, mit?
– Azt, hogy maga bolond, doktor úr.
Ezalatt apám takargatott engemet vissza, s csak úgy odaszólt:
– Vizsgálja meg az apósomat is, egyjárást.
Nagyapám erősen meghökkent erre, s az ajtóra tekintett, hogy talán elfusson. Azzal védekezett, hogy orvos még ebben az életben nem tette reá a kezét, s most sincsen neki semmi baja.
– Menjen el – mondta apám –, hiszen ma reggel is kirontotta magát a nyavalya.
Most Ráczkövi lepődött meg: de annyira, hogy leereszkedett egy székre, s onnét méregette nagyapámat.
– Igaz ez? – kérdezte.
Az öreg zavarodottan rebesgette a szemét, de az orvos addig vallatta s puhította, hogy végül megadta magát. Akkor leült egy székbe, s nagy elszántsággal azt mondta, hogy az Isten legyen irgalmas és a szellemek könyörületesek, de ha már így kifutott a tej, akkor ő mindent elmagyaráz.
– Vagyis úgy volt – kezdte –, hogy van nekünk egy Bátor nevű kutyánk. No már most: amikor az én onokám, ez, amelyik itt van, nagy örömünkre megszületett, azon a napon délután egyszer csak megszólalt a kutya, s azt mondta, hogy a gyermek nagy veszedelemben van, mert egy Iván nevezetű gonosz szellem a hatalmába akarja keríteni. Hamar hát, és segítsünk rajta. S azt is megmondta a kutya, hogy mit csináljunk; s mi azt csináltuk a vejemmel ketten. Vagyis én tettem magamot, hogy Lucifer vagyok, más szóval annak az Iván nevű gonosz szellemnek a főnöke. A vejem pedig, ez a Mátyás, nagy ördögverő vitéznek játszotta magát. Így hát ő ütni kezdett engemet, én pedig jajveszékeltem, hogy most agyonütnek, s közben kiabáltam Ivánt, hogy jöjjön segítségemre. No most már: Iván kifutott hamar a gyermekből, hogy engemet megsegítsen, de amikor látta a csalást, akkor belém fészkelte magát, hogy rajtam bosszút álljon. S ma reggel ő gyötört meg engem. Ez az igazság.
Amikor elvégezte, Ráczkövi felemelkedett a székről, de már olyan fehér volt, mint a szakálla. Lassan megindult az ajtó felé, de közben nagyapámat szemmel tartotta folyton. Ott az ajtónál azt mondta, hogy mindjárt jönni fog, s azzal gyorsan kiment.
Várták apámék vissza, de nem akart mutatkozni.
Végre egy szolgáló jött bé a szobába, s azt mondta, hogy a doktor úrnak hirtelen el kellett sietnie valahova, de ne várják, hanem menjenek el; s a gyermekért nem kell fizetni semmit.
Apám az ölébe vett ismét, s megindultak kifelé. Különösnek tetszett az egész, de azért egy szó sem esett, csak amikor fent voltunk újból a szekéren, s én a nagyapám ölibe kerültem.
– Te, ez bolondnak tekintett minket – mondta az öreg.
Apám rettentő sötét és marcona volt. Csak ennyit szólott:
– Elhordozzuk.
Mintha valami gyászmenetből szakadtunk volna ki, úgy indult el ismét a szekér. Mert mit értünk el a Ráczkövinél, akiről anyám szerint oly sok jót beszéltek? Azt, hogy nekem nincsen semmi bajom, pedig nagyobb baja nehezen lehetett bárkinek, mint nekem. S azt, hogy igazmondó nagyapámat s egyenes természetű apámat bolondnak nézte egy ember, ki a tudomány bajnoka volt, s ki mindenben az igazságot kutatta. Egyben ítélet is volt ez: az okos emberek és a tanult világ ítélete egyszerű és szegény falusi embereken, kik a jóság és az isteni szándék védelmében jutottak ahhoz a biztos igazsághoz, amelyet bélyegzetten és a közönséges világból kitaszítva kell hordozni, íme!
Egyik-másik bolt előtt megállt a szekér, hogy apám házi szükséges dolgokat és ebédrevalót vásároljon. Azután kimentünk abba a korcsmába, amelyik a szeszgyár mellett van, s ott apám szín alá állította a szekeret, a lovakat kifogta, és szénát tett eléjük. Aztán ők mind a ketten s én a nagyapám ölében bémentünk a korcsmába. Máskor is idejárhattak, úgy látszik, mert apám mindjárt hangosan szólt, amikor elsőnek belépett a küszöbön.
– Berta, adjon egy liter bort!
A lécajtó mögül egy fiatalasszony jött elé: inkább falusi volt, mint úri fajta. Kedvesen fogadott minket, s biztatta apámékat, hogy csak üljenek le, mert ebben a helyben hozza a bort. Apám körültekintett, és odalépett egy hosszú asztalhoz, melynél húszan is elfértek volna. Ott leült, az ebédrevalót az asztalra tette, majd odaszólt nagyapámnak:
– Tegye ide azt a gyermeket is az asztalra, s üljön le maga is.
Nagyapám odatett az étel mellé, majd leült maga is.
Éppen akkor meghozta Berta a liter bort.
– Tán doktorhoz hordozták a gyermeket? – kérdezte.
– Oda – mondta nagyapám.
– S mit mondott?
– Semmit.
– Valamit csak szólt.
– Igen, de az semmi volt.
Enni kezdtek. Apám töltött, s ittak is. De közben nem szóltak semmit. Csak akkor ismét, amikor kifogyott a bor.
– Berta, hozzon még egy litret.
– Nem kéne, Mátyás! – jegyezte meg nagyapám.
Apám hátracsapta jobb kezével a haját, s azt mondta:
– Igyék!
Amikor ez is fogyni kezdett már, Berta odajött ismét az asztalhoz. A keblén egy csecsemőt tartott, s a jobb kezével egy másfél esztendős legénykét vezetett. Ez a legényke felhágott mindjárt a padra, odahajolt hozzám, és azt mondta:
– Mi bajod van, te?
Nevetett az anyja rajta, hogy milyen darabosan barátkozik velem, majd elbeszélte, hogy ez az ő fia is hosszú ideig beteg volt, mikor született. S jóformán csak akkor lett jobban, amikor járni és beszélni kezdett.
Mit mond ez?! – gondoltam magamban.
Jobban figyelni kezdtem.
– S mennyi idős volt, amikor járni kezdett? – kérdezte nagyapám.
– Ó, már a tizedik hónapban – mondta Berta.
– S beszélni mikor?
– Egyesztendős sem volt egészen.
Ahogy ezeket hallottam, úgy kezdtem érezni, mintha forróság ömlenék bé kétfelől a két fülemen. S terjedne egész testemben. Menne és áradna, s az agyamban világosság lenne belőle, a szívemben öröm lenne belőle, s az egész testemben pezsdülő erő, mely apró és örvendező reményeket hajt, mint a tavaszi föld…
Mondani kezdtem magamban:
Hallod, Mátyás! A tizedik hónapban járni kezdett… S azután beszélni kezdett… Hát akkor te is járni fogsz és beszélni fogsz!…
S akkor egyszerre a remény és a bizonyosság megváltoztatta kicsi testemet is: erős lett, ételkívánó és teli mindenféle kedvvel. Nagy feszülő örömömben ujjongani kezdtem, s olyan lett a hangom is, mintha torlódó nagy gyöngyszemek gurultak volna.
Mint a macska, amikor madár rebben, nagyapám is úgy figyelt oda. S lassan-lassan emelkedni kezdett ültéből, majd egészen az arcom fölé hajolva nézte számnak és szememnek hajnalhasadását.
– Te Mátyás, ez a gyermek kacag! – mondta olvadozva.
Apám is odahajolt, sokáig nézte vidámságomat, majd a korcsmárosné fiatalasszonyhoz hirtelen így szólt:
– Berta, lám szoptassa meg!
– A maga fiát-e?
– Azt.
A fiatalasszony letette az ő gyermekét, majd engemet felvett, és a keblére vont. Én pedig nekibújtam mohón, s mint a bárány, a bőrömből szinte kiugrottam nagy élvezetemben.
Berta kacagott, s közben-közben szisszent is egyet.
Ők ketten pedig, apám és nagyapám, felállva s kétoldalról nézték a csodát, majd lassan visszaültek. Akkor apám telitöltötte a poharakat, s azt mondta az öregnek:
– No, apám, most igaza lesz Ráczkövinek!
– Miben, te?
– Abban, hogy bolondok leszünk.
Kihajtotta az egészet, felállt, és azt mondta, hogy hol van egy cica. De akkor már le is hajolt a földre, s a poharat szépen végighengerítette a padlón. Olyan csoda volt ez nekem, hogy az én szótlan és marcona apám gyermek módra csinál valamit, mintha nem tudom, talán a hó cukorrá vált volna. Abba is hagytam a szopást, s nevetve néztem őt, kinek pírban volt az arca, és a szeme ragyogott; s most az egyszer igazán szerettem volna cica lenni, hogy a pohár után fussak, s neki visszagurítsam.
– Van-e még pohár, Berta? – kérdezte.
– Van.
– No, rakja teli az asztalt.
Erre a fiatalasszony engem visszatett az asztal közepére, mert apám úgy kívánta; azután pedig egy vesszőkosárban kihozott legalább harminc poharat, s azokat mind az asztalra rakta.
– Hát bor van-e még? – kérdezte akkor.
– Van.
– S hát a gyermekit miben szokta fereszteni?
– Van egy kicsi kádam.
– No, akkor hozzon két liter bort nekünk, ketten apámmal. A fiamnak pedig forraljon meg húszat, húsz literrel.
Berta azt hitte, hogy nem jól hallotta a dolgot, s a fülit mutatta. Apám azonban megerősítette ismét, amit mondott, s intett, hogy szorgosan.
– Csakugyan bolond vagy, Mátyás! – szólott nagyapám.
A válasz az volt, hogy egy pohár ismét a sarokba gurult.
Aztán szembekönyökölt apám az öreggel, és beszélni kezdett: s én úgy éreztem, hogy ő szavakból hidat ver most felettem, melyen az élet egyik partjáról a másikra lehet közlekedni, de Ráczkövinek nem.
– Maga nem tudja, apám, hogy bennem mi lakozik – kezdte a beszédet. – Mert ha tudná, akkor itt most térdre vetné magát előttem, s azt mondaná: te ember, hogy tudsz te annyi mindent hordozni magadban, bút és örömet, nagy gondolatokat s nyomorult sorsot. S mindezeket úgy, hogy nem szólsz, csak néha egyet-egyet. Hallja-e ezt maga?
– Hallom – mondta nagyapám.
– S mit szól hozzá?
– Ahol nem bírod, segítek.
Ekkor elhozta Berta a két liter bort, s tovább csak annyit mondott, hogy melegedik. Apám pedig újból rakni kezdte a hidat felettem, s mondta:
– Tudom én azt, hogy maga segítene, de nekem ne segítsen. Már többet ne segítsen, mert maga hozzám adta a leányát, s azzal akkorát segített, hogy akkorát még talán az Isten sem. Mert az a Márta nekem minden, ami nincs: a kertemben rózsa, a pajtámban bárány, a havason zúgó erdő, a zsebemben pénz, a fejemben fészkelő gondolat, a szívemben bétakart melegség és a lelkemben reménység.
Teli lett könnyel a szeme, s a szája megvonaglott.
– A maga leánya Márta, úgy-e? – kérdezte.
– Az enyim.
– Akkor igyék!
Nagyapám is kezdett beleállni az útba, mert amikor kiitta borát, szintén elkiáltotta magát, hogy hol van egy vadmacska! De nem gurította el a poharat, hanem beléülteté a jobb mutatóujjába, s magosan a feje fölé emelte, hadd ugorjék a vadmacska, ha van. Azután visszahelyezkedett rendes állapotába, töltött, és szembekönyökölt apámmal.
– Ha te is tudnád, te Mátyás – mondta –, hogy mi lakozik bennem, akkor mi mind a ketten térgyepelnénk egymás előtt.
– Mi lakozik? – kérdezte apám.
– Bennem az, hogy úgy szeretlek téged, ahogy ember a földön nem.
Lehajtották a fejüket a nagy vallomás után, majd az öreg ismét megszólalt:
– Az én lányom ki felesége?
– Az enyim.
– Akkor igyál!
Így ringottak és bukkadoztak egy darabig, mint két csónak a viharos vízen. De bármennyire jártak belé egymás szívébe, mintha mégis kerülgettek volna valamit: valami mélységes titkot, mely a rokonság- és a földi sorsukon túl legjobban összefűzte őket.
Apám volt, aki ezzel is szembenézett, mert egyszerre és hirtelen magába hullott, majd előrenyújtotta felettem a nyakát, és súgva, fülledten mondta:
– Nekünk nem ott van a határ, ahol más embernek, apám. S ott, azon a határon túl, csak ketten vagyunk, s Márta. Mi hárman külön emberiség vagyunk, mert a kutyával beszélni tudunk; s akinek nincsen teste, nekünk az is létedzik. Igaz-é?
– Igaz, a nyavalya törje ki.
Apám széjjelnézett, s rázta a mutatóujját:
– Csend, hallgasson! Nehogy megtudja valaki!
Éppen akkor odajött Berta, és jelentette, hogy forr a húsz liter bor. A titkot erre visszaeresztette apám is a lélek kútjába, és kiadta a parancsot, hogy szegfűszeget a borba, s legfőképpen borsot, jó sokat, de cukrot ne. Berta nagyon csudálkozott, hogy ebből mi lehet, de pénz beszélt s kutya ugatott. Nemsokára meg is jelent egy liter borral, amely párállott az üveg nyakán.
– Hozza ide a kicsi kádat! – mondta apám.
Amikor odahozta, az asztal tetejére tétette apám, és elrendelte, hogy mind a húsz litert töltse belé abba a fiatalasszony. Amikor ez megvolt, jeget hozatott bé, nagy és vastag táblákat, s azokat a gőzölgő kádba eregette. Aztán kibontott engem a ruháimból, és azt mondta:
– Most én keresztellek meg, Mátyás!
Az egyik karjával tartott, a másik kezével pedig megízlelte, hogy eleget hűlt-e a bor. Amikor úgy találta, hogy már jó lesz, szép lassan beléeresztette a két lábamat a kádba, majd beléültetett egészen, magamra eresztett, és így szólt:
– Feredjél, Mátyás!
Nagyon tetszett nekem a dolog, kacagtam, és a két öklömmel ütöttem a jégtáblákat, amelyek még a bor tetején úszkáltak; s a belső örömtől, a bor tüzétől és a bors erejétől úgy megszilajodtam, hogy két öklöm alatt a jégtáblák pozdorjáztak, s a bor pedig sugarakban ugrotta teli az asztalt.
Apám büszkén állott mellettem.
– Mi leszel, Mátyás? – kérdezte.
– Ebből igazán jégtörő – mondta nagyapám.
Berta is olyan boldogan és kacagva nézett engem, mintha az ura fürdött volna előtte, mindjárt az első napon. De a gyönyörűsége nem tartott, míg a világ, mert apám nemsokára úgy rendelkezett, hogy most már vegyen ki Berta engem a fürdőből, törölgessen meg jól, és pókáljon vissza; a bort pedig, amiben megfürödtem, öntse mind a folyóba, hadd vigye híremet a világba és jégtörő üzenetemet a nagy tengerbe.
Mire ezt mind megcselekedte a fiatalasszony, már híre futott, hogy itt milyen szokatlan dolog történt: s különösen cigányok és más csőcselék népség kezdett szotyogni a korcsmába.
– Mit akartok? – kérdezte apám.
– Csak béjöttünk – mondták.
Ha csak béjöttek is, apám asztalhoz parancsolta őket, és bort adatott nekik. S mintha ezzel gátat szakasztott volna, most már egymás után jöttek az emberek: szegény városiak és tisztelő falusiak, gyermekek és asszonyok, mind bajjal küszködők, kik az emberiséget termik, mint a föld. Jöttek és asztalhoz ültek, itták a bort, és fújták a parazsat, hadd gyúljon meg ez a keserű világ, s lobogjon, mint egy öröm-birodalom, amely nem egy emberé, hanem mindenkié.
Apám felállt, és magosba emelte a poharát:
– Keresztelő van! Igyatok!
Egy cigány visszakiáltotta:
– Iszunk, nagyságos úr.
Erre apám letette a poharat, s néhányat arrafelé lépett, ahonnét jött a hang.
– Ki volt az? – kérdezte.
Rongyos, tekergőféle ember jelentkezett, s büszkén kidüllesztette a mellét.
– Menj ki! – mondta apám.
Leesett az álla, úgy csodálkozott a cigány. Azután azt mondta, hogy ő csak meg akarta tisztelni a gazduramat. Erre apám megfogta szépen, és kitette az ajtón, s utána pedig ismét felemelte a poharát, és így szólt:
– Amikor nagyságos úr leszek, pökjetek le.
Nagy zúgás és éljenzés támadott erre, s éppen a zúgás alatt bélépett egy hegedülő cigány és egy klánétás. Ahogy apám meglátta őket, rájuk szegezte a mutatóujját, és azt mondta:
– „Nem jó csillag lett volna énbelőlem.”
Megszólalt a hegedű, és sikoltozni kezdett a klánéta; s mint egy sötét vizű tó, melyet a forró föld megtaszít alulról, s a vize szétárad hirtelen, úgy zúdult meg a szoba, és lett teli a nótával.
A falakon rebegett a fény, mit az alkonyodó időben a hó árasztott bé a szobába; az ablakokon vízcseppek futottak figurázva lefelé, s a forró hang verdeste a mennyezetet, mint egy seregbe gyűlt vadmadárcsapat, amely utat keres a szabadság felé. S akkor nagyapám felállt, odament a sarokba, hol a gurított poharak csillogva hevertek: kisöpörte őket a szoba közepére, s rámutatott a cigányra:
– „Az én csizmám disznyóbőr.”
Ahogy megpattant a nóta, ő is ráugrott a poharakra, és járni kezdte a táncot, s felül az ujjai pattogtak s alul a poharak.
Én is táncoltam szívemben.
Aztán egyszerre széjjelütött mindent a csend.
– Elég volt! – mondta apám.
Az ölébe vett engem, és szólott Bertának, hogy jöjjön. Mi hárman s nagyapám kimentünk a szekérhez, minek a derekába beléfektetett engemet apám, aztán a sárga lóról levette a hámot, és Bertához így szólt:
– Nincs pénzem. Itt van ez a ló.
A másikat béfogta, és felült. Nagyapám tátotta egy kicsit a száját, aztán az ölébe vett engem, és odaült apám mellé.
Szó nélkül mentünk, s a sötétség is szó nélkül jött reánk, de félóra múlva feljött a hold, s mint egy dicső királynő, a szemünket felszabadította.
A kerekek nyájasan tanították a havat.
De mielőtt hazaértünk volna, éppen a falu alatti nagy fehér mező közepén, mint a rohanó kísértet, egyszerre nagy fekete kutya szökött által a ló előtt az úton. S mintha a fekete kutyának fekete forgószele lett volna, a ló nagyot sirült, a szekér felugrott, s mi repülni kezdtünk.
Aztán csend lett, és hideg békesség.
De egy idő múlva mintha hallottam volna az apám kiáltását, hogy a gyermek hol van. Utána suhogni kezdett körülöttem a hó, majd egy kéz megfogott, és kiemelt a puha mélyből.
Apám volt.
Rázott, és szorgosan törölgette az arcomról a havat. S miközben így tartott maga előtt, én nagy bámulattal a holdat néztem, amely nagyon közel volt és csodálatos. Nagyapám felemelt karokkal állott mellettem: s úgy emlékszem, hogy áhítatosan megfogta a holdat, és a fejemre tette, mint egy koronát.
Aztán hazamentünk.
A következő napokat nagy örömben és egészségben töltöttük, különösen pedig a kilencedik napot. Akkor ugyanis két nevezetes dolog történt. Az egyik künn a nagy természetben, a másik pedig bent a mi kicsi gazdaságunkban.
A természeti nevezetesség az volt, hogy hajnali időben valami furcsa déli szél áramlott a faluba: nem dermesztő vagy fagypárti viharos szél, amilyenek így március elején lenni szoktak, hanem kövér és sűrű meleg áramlat, mint a gőz. Amikor elöntötte a völgyet, benne a fákat és a házakat, s mindent, ami volt: nemsokára olyan engedelmességbe fordult minden, mintha Isten puliszkából teremtette volna ezt a mi világunkat. A fák megereszkedve leveztek, sőt nagyapám szerint egyenesen megtortyantak. A házak feketedni kezdtek és csorogni, a föld szuszogva eresztette a havat, az utak kifakadtak, és számtalan helyen patakok születtek. S amikor feljött a nap, olyan segítséget kapott a hódító áramlat, mint a táborozó néptenger, ha megérkezik a fővezér. S ők ketten eligazították estig úgy a telet, hogy a föld csak ontotta a könnyeit utána, mint a hirtelen gyászban.
Tünedeztek erősen az emberek, s apám és nagyapám is igen a frissen gyújtott lámpa alatt. Néha egymásra tekintettek, hogy valamelyik nem kezdett-e olvadni, aztán tovább hallgatták a vizek szaladását.
– Ebből valami csoda lesz – szólt végre nagyapám.
S jól mondta, amit mondott, mert nemsokára egy ló elnyerítette magát künn az ablak alatt. A természet tüneményes dolga után ez a nyerítés volt az, ami jelezte a második nevezetességet.
A nyerítésre felemelte apám a fejét, majd megszólalt:
– A mi volt?
– Szólt a tücsök – mondta nagyapám.
Utána csend lett, s kifelé figyelt apám. Úgy tartotta a fejét ebben a figyelésben, hogy bizonyosan a fülit is kidugta volna az ablakon, ha a füle legalább egy méter hosszú lett volna.
– Csakugyan mi volt? – kérdezte ismét.
Anyám nem nézhette már ezt az idétlenséget, s rájuk szólt:
– Nincs lábatok? Menjetek ki, s nézzétek meg!
Erre felálltak mind a ketten, s kimentek. Akkor ismét nyerített az a bizonyos ló, de most már nekik, úgy látszik, mert röhögve nyerített. Utána töredezett hangot hallottam, amelyben csodálkozás és öröm volt, majd megszűnt minden, és csend lett.
Anyám is, én is vártunk; s magunkban találgattunk.
Aztán egy negyedóra múlva visszajött a két férfiú. Apámnak enyhület volt az arcán, nagyapám pedig egy cédulát tartott a keziben, s nevetett, mint egy gyermek.
– Visszajött a Noé galambja – mondta, s a cédulát anyám előtt felmutatta: – Né, ez az olajág, amit kivettünk a szájából.
Édesanyám kezébe vette a cédulát, odament a lámpához, s olvasni kezdte róla: „Haza… jöttem… ajándékba. A kicsi Mátyás… örömére.”
Ha nem mondták volna, ennyiből is ki lehetett volna most már találni, hogy a sárga ló jött haza, amelyiket elvesztegetett apám a korcsmában, vagyis feláldozott az én keresztelőmnek a költségire. Nagy volt az öröm, de a csodálkozás még nagyobb volt. Mert semmiképpen nem lehetett megérteni, hogy miképpen jöhetett haza a sárga, mivel a kapu bé volt kilincsre téve. Mind az asztalhoz ültek, s forgatták s nézegették a cédulát, amely a ló nyakára volt kötve; s egyik nagyobb mester volt a találgatásban, mint a másik.
Végül apám felállt, a cédulát béhajította a tűzbe, és így szólt:
– Reggel a végire járok.
Alig pirkadott, már el is ment gyalog a városba. Most nem „cicázott” azonban, mert délebéd után már hazaérkezett. S elbeszélte nekünk, hogy egyenesen Bertához ment, aki ártatlan a dologban, mert ő a lovat nem haza küldte, hanem pénz helyett átadta a szeszgyárosnak, mivel a korcsma tulajdonosa a szeszgyáros volt. Gondolta apám, hogy ilyenformán elmegyen hát a gyároshoz, akit jó egészségben s éppen az irodában talált. A szeszgyáros vidáman elbeszélgetett véle, s még azt is elmondta, hogy fiatal felesége van, akitől éppen tegnap lett egy fia. A lóról azonban csak annyit tud, hogy Berta neki átaladta, mondván: „Nagyságos úr, elhoztam egy nevezetes mulatságnak az árát, s tegye jól el, mert ekkora pénzt még semmiféle király nem veretett.” Ő aztán jól eltette ezt a pénzt, de amelyik pénznek lába kél, s magától elmegyen, az neki nem kell.
– Nem baj – mondta nagyapám.
Anyám sem talált nagy bajt a dologban, hanem éppen ellenkezőleg: azt mondta, hogy a lovat a szeszgyáros küldte ajándékba, csak nem akarta kereken megmondani. Ez nyilván úgy is volt, de mégsem tudtak annyira menni, hogy apám is örvendjen a dolognak. Neki nem kell ajándék, azt mondta; s az úr takarítsa el a lovát, ahova akarja.
– Nem is a tiéd – szólott anyám –, hanem a kicsi Mátyásé. Neki pedig én vagyok az édesanyja: a lovat nem hagyom, s gondozni fogom.
– Kösd oda a bölcsőhöz – mondta apám.
Ezzel a mondással bétevődött a kapu, s több szó nem esett a nevezetes sárgáról. Könnyű is volt megállani a beszédet, mert mindnyájan abban a reményben ringatták magukat, hogy majd telik az idő, s apám is másképpen fog gondolkozni. Az idő telt is, de apámnak a természete nem volt olyan változó, mint a tavaszi napok. Tett-vett magában, embereket járatott a házhoz, akiktől szántóföldet és kaszálót fogadott el feliben, s csinálta szótalanul a terveket.
Egy reggel aztán elékészítette az ekét, hogy szántani menjen. Anyám bétette utána a kaput, és sírva jött bé a házba, hogy milyen megátalkodott lélek ez az ember, aki a sárgát a pajtában hagyta, s csak a pej lovat vitte szántani egyedül.
Ettől az időtől kezdve még többet voltunk apám nélkül, mert ő hajnaltól estig az elfogadott földeket művelte; s késő este is szinte nála nélkül voltunk, mivel a szót haszontalanul nem vesztegette. Ezt még töltöttük volna valahogy, de újabb és nagyobb baj is érkezett, hogy ne bízhassuk el magunkat. Anyám ugyanis betegeskedni kezdett, s a teje is úgy elapadt, hogy én vágyakozva és napról napra éhesebben néztem a gerendát.
Ilyen állapotban voltunk, amikor az egyik napon, éppen a déli időben, a ház előtt elkiáltotta magát egy ember, hogy csebret és kártyát vegyenek! Gondolta anyám, ő is csinál valamit, amitől apám esetleg eszire térhet: vagyis vásárol egy csebret, amelyből külön s mindig az apám szeme előtt fogja megitatni az én lovamat. Szólott hát az embernek, hogy hozza bé a csebreket, hátha vásárt tudnának csinálni. Mint egy szamár, úgy meg volt terhelve az ember: erős kötélen s elöl a vállán a kártyákat lógatta s hátul a csebreket. Alig fért bé vélök az ajtón. Amikor azonban béjöhetett, ott szépen letette, s a Jézus Krisztus nevével köszönt. Jól megtermett, jámbor férfiú volt: meglehetősen nagy bajusza, szomorú és ártatlan kék szeme, s csendes, istenes beszéde.
Valami Gergelynek hívták; s azt mondta, hogy ő názárénus.
Anyám megvett egy csebret, ki is fizette az árát, de a názárénus ember tovább üldögélt, és mindenféléről beszélgetni kezdett. Jámbor szónak és megértő beszédnek, asszony létére, annyira híjával volt anyám, hogy a názárénust kedvibe fogadta, s ő is elmondott egyet-mást neki. Így elpanaszolta azt is, hogy gyengén hordozza magát, amit még eltöltene valahogy, de elapadt egészen a teje, s itt van ez a szegény, ártatlan gyermek.
– Jézus akarta, hogy éppen én halljam ezt – mondta a kádár.
Anyám kipattant reménnyel nézett reá, mire a názárénus elmondta, hogy az Isten neki is adott egy gyermeket, amelyik szintén ekkorácska. Jóféle és kövér felesége van, aki kettőt is el tudna szoptatni.
– Maga hova való? – kérdezte anyám.
Megmondta a kádár, hogy csak ide a szomszédos faluba.
Először úgy gondolta a barkácsoló ember, hogy engemet beléteszen a csebrébe, és hazavisz dajkaságra, de anyám erre úgy megrázta a fejét, hogy olyant még nem láttam. Jól van hát, mondta akkor az ember, az Isten mindenre adott alkalmat, ami az Ő tetszése szerint való: így hát azt gondolja mostan, hogy az ő felesége mindennap átaljöjjön a szomszéd faluból, s itt szoptassa meg a gyermeket.
Ez már jobban tetszett anyámnak, s megkérdezte:
– S vajon mit szolgálhatnék ezért cserébe?
A názárénus azt felelte, hogy ezért semmi sem jár, mert minden embernek keresztényi kötelessége, hogy a másikon segítsen. Anyám mégis felajánlott minden két hétre egy véka búzát, s attól nem akart tágítani, bármennyire is szabadkozott az ájtatos kádár. S nehogy itt mindjárt az elején összevesszenek ezen, félbehagyták az alkudozást, s abban egyeztek meg, hogy a názárénusné holnap délelőtt jöjjön által, s akkor mindent meglátnak.
– Hát akkor elmegyek – mondta a csebres, és hozzátette: – S ha osztán errefelé járok, s megengedi, máskor is bétekintek.
– Csak jöjjön – felelte anyám.
– S osztán magát hogy hívják?
Édesanyám megmondta az ura után a nevit.
– S hát leányul? – kérdezte az ember.
Megmondta azt is.
– A Jézus Krisztus tartsa meg mindnyájunk számára – vette fel a csebreket a hátára a kádár, és eltávozott.
Este, amikor apám hazajött, töviről hegyire elmondta édesanyám, hogy mi történt. Nem volt semmi baj érte, s még a kétheti véka búzát is állotta apám. S másnap délfelé csakugyan béállított egy kövér asszonyság, s azt mondta, hogy ő a kádármester felesége, aki szoptatni jött. Ahogy az ura mondta volt, elvégezte keresztényi kötelességét, azután anyám megkínálta ebéddel, s utána elringatódzott ki a kapun.
Így ment ez nap nap után, végig a tavaszon; s minden az áldás és a szerencse jegyében folyt, mert ahogy a napok vidámodtak és kövéredtek, úgy gömbölyödtem és nőttem én is. Anyám is kikerült a lábadozó állapotából, sokat dolgozott a ház körül, s olyan volt a veteményeskertje, hogy ha a kertészek idejöttek volna s látták volna, az én sárga lovamnál sárgábbak lettek volna az irigységtől. Apám s nagyapám is olyan szépen vitték a mezei gazdaságot, hogy a nyári időre még több munka s őszre nagy áldás fenyegetett.
Csak éppen a názárénus ember tűnt el, mint a hó.
Furcsa volt, hogy a felesége sohasem beszélt róla, pedig egyébként szapora volt a szava. Anyám azt hitte, hogy titkolja jámbor férfiát egy másik asszony előtt, s így nem kérdezősködött utána.
De aztán egyszer, úgy május közepe táján, mégis feltűnt, mint a nyúl a vetésben. Most nem hozott sem kártyákat, sem csebreket, hanem azok helyett nagy köteg gyöngyvirágot a jobb kezében. Amióta nem láttuk, barnapirosra sütötte a nap; szépen meg volt borotválva, és a ruhájára is nagy gondot fordított.
– Üsmer-e engemet, Márta? – kérdezte.
– Hogyne! – mondta anyám.
– Hát ki vagyok?
– Maga Szent Gergely, a barkácsoló.
Nevetett a kivirágzott názárénus, és azt mondta, hogy reméli, nem világiasságból nevezi Szent Gergelynek anyám. Amikor megkapta a feleletet, hogy igazából és tiszteletből történt, akkor átalnyújtotta a gyöngyvirágot, és azt mondta:
– Virágnak virág.
Anyám megköszönte a figyelmes ajándékot, majd leültette a jóféle embert, és megkérdezte tőle, hogy hova lett volt el. Erre elmondta a kádár, hogy ő bizony messze járt, mert egy egész szekér portékát vitt el az Alföldre, s ott el is adta mind, hála az Istennek.
– Hát ott vannak-e názárénusok? – kérdezte anyám.
– Ott van a fészke – mondta az ember.
Nem kellett sokat kérdezgetni, hanem csak egy szót kitenni eléje, s azt ő úgy megszaporította, mint Jézus az öt kenyeret. Most is a názárénusok fészkiről felrepült, és békalandozott mindent, ami az ő vallásához tartozott, eget és földet. Vagyis elmondotta, hogy tulajdonképpen egyedül ők az igazi keresztények, mert nem a földi, hanem a lelki birodalmat tekintik. S nemcsak hirdetik ezt a lelki birodalmat, hanem így is élnek, ami a mai világban bizony sok hátránnyal s igen gyakorta még kicsúfolással is jár. De így élt Jézus Krisztus is, kinek halálával az Ő jelenvalósága nem szűnt meg, hanem folytonosan közöttünk van és munkálkodik. Az Ő segítsége nélkül nem is lehetne megélni a názárénusoknak, akik nem törekednek arra, hogy világi javakat gyűjtsenek, sőt még az ő mindennapi dolgaikat is bárki elviheti, mert abban senkit sem akadályoznak meg. Az ilyen tolvajoknak a feljelentéstől sem kell félni, mert ők hatóságot nem ismernek, egyedül Istent.
– Igazi szép vallás – mondta anyám.
– Érdemes a terjedésre – felelte a kádár. – Nem állana közénk?
Anyám nem akarta ezt a felszólítást rosszul viszonozni, s azért megkérdezte, hogy miképpen menne az, ha ő is názárénus akarna lenni. Az ember azt válaszolta, hogy a hitbéli részét az előbb nagyjából elmondá, de azonkívül főleg a megkeresztelés lenne szükséges. Most éppen neki is jár az idő, nyár eleje lévén, mert tudniillik úgy eszközöltetik náluk a keresztelés, ahogy Jézust keresztelte volt meg Szent János.
Itt elhallgatott, s el anyám is.
– No, nem volna rossz! – szólalt meg ismét a kádár.
Anyám nevetett, mire a térítő ember nyilvánvaló pajkosságot mutatott, és azt mondta:
– Az Isten nem ruhában teremtett minket, hanem meztelenül.
– Hát akkor maga mért nem jár úgy? – kérdezte anyám.
– Még járhatok! – mondta kacagva a názárénus.
A szeme is rosszul csillogott, és előredőlt a széken, hogy közelebbről s perzselőbben nézhesse anyámat, aki megbánhatta közeledését a paradicsomi fához, mert pironkodott erősen, és sütögette félre a szemét.
Bennem is furcsa érzések kezdtek futkorászni, bár nem tudtam egészen biztosan elgondolni, hogy a názárénus ember miért kerülgeti olyan nagy szimatolással édesanyámat. Éreztem azonban valami és nyugtalanító féltékenységet, a názárénust pedig gyűlölni kezdtem szívemből.
Mivel nem tudtam egyebet tenni, mérgesen sírni kezdtem.
Anyám odajött, csitított, és ringatta a bölcsőmet, de én csak a názárénust néztem, és dühösen sírtam.
– Fél magától ez a gyermek – mondta anyám, mire a kádár felkiáltott, és felém közeledett. De rosszul tette, mert minél közelebb jött hozzám, annál inkább sivítottam.
– Csakugyan – mondta az ember, és visszaült.
Többet nem térítette anyámat, egyebet sem igen beszélt, hanem lassan készülődött, és elment.
A sírást én is elhagytam, s helyette kacagtam.
Anyámnak is megnyugodás látszott az arcán, de azért nem lelte helyét a szobában. Az ölébe vett hát engem, s kivitt a kertbe. Ott nézegettük egy ideig a szálldosó madarakat és a virágokat, azután anyám lefektetett engemet a földre, hadd süssön a meleg és a kacagó nap. Ő maga bément a házba, s mikor visszajött, a názárénus gyöngyvirága volt a kezében, és egy ásó. Körülnézett, hogy valaki meglátja-e, majd gödröt ásott, és a virágot abba belétemette.
Utána úgy játszott velem, mintha nem is anyám, hanem pajtásom lett volna.
Amikor este a mezei munkából hazajöttek a férfiak, anyám megint elmondta, hogy itt járt a názárénus, de sem a virágot, sem pedig a Szent János-féle keresztelést nem említette.
Apám nem szólt semmit, csak nagyapám kérdezte meg:
– Milyen ember?
– A lábán jár – mondta anyám.
– A maga lábán-e?
– Azon.
Ismét múltak a napok, s már azt gondoltam, hogy a názárénus újból elment valami messze földre, de amikor ezt épp elgondoltam volna, hát másnap megjelent. Most azonban nem hozott virágot, hanem nekem egy kicsike ügyes kártyát, amiben fél liter víz ha elférhetett. Odaadta anyámnak, s anyám az én kezembe egyengette, de én úgy vágtam a földhöz, hogy messze hengeredett.
– Mérges gyermek – mondta a kádár.
Anyám nem szólott erre semmit, hanem olyan közönséges dolgokról kezdett beszélni, amilyenekről az idegen emberek beszélgetnek. Mivel úgy három nappal azelőtt éppen nagy ítéletidő volt a környéken, egyszer azt találta mondani, hogy bűnösök az emberek, s azért Isten megfenyíti néha.
A kádár már lesben állott, hogy valami kicsi ösvényt lebbentsen anyám az ő számára: hamar lecsapott hát a bűnös emberekre, s azt mondta, hogy mindnyájan gyarlók vagyunk, férfiak és asszonyok egyaránt. De hát nem is ott van a baj, hanem a baj ott van, hogy az édes bűnök elkövetése után nem fordulunk a Jézus Krisztushoz. Mert például élt egy Mária Magdolna nevű gyönyörű szép asszony, aki rengeteg sok édes bűnt követett el, de aztán Krisztus elé járult, aki nemcsak megbocsátott neki, hanem igen nagy kedvet mutatott iránta.
– Az rég volt – mondta anyám.
Erre, mint egy nagy írástudó, így felelt a kádár:
– Jaj, barátom: az igazság mindig új, s bűnös Magdolnák is mindig akadnak.
Anyám nem akarta folytatni ezt a dolgot, de a názárénus mégis így szólt:
– Mint maga, éppen ilyen lehetett az a Mária Magdolna is.
Úgy látszik, hogy a kehelybe valamivel többet töltött, mint ahogy kellett volna, mert édesanyám így szólt:
– Nem menne?
– Én-e?
– Maga.
Mintha nagyon fájt volna valamije, olyan kényszeredetten nevetett a názárénus ember. Én azonban nem sajnáltam, s nem anyám se, mert egy vigasztaló szót sem mondott senki. Erre a kádár felállott, tapogott egy kicsit, s úgy nézte anyámat, mintha sírva akart volna fakadni. Végül mégis legyőzte gyengeségét, és azt mondta:
– Mély sebet viszek el magamban.
Azzal nagyon lassan kiment, és eltávozott.
Erről a látogatásról anyám senkinek sem szólott egy szót sem, pedig magában hordozni nem volt könnyű dolog, mert egész nyáron s őszön láttam, hogy nyomja és szomorítja. Esetleg azt is gondolhatta, hogy szegény názárénus hátha kárt tett magában. Valami történhetett is, mert szeptember vége felé három napig nem jött a kádárné asszony. Amikor aztán a negyedik napon megjelent, fakó volt erősen a színe, és a szemeit is kisírta volt.
– Mi baj van, Gergelyné? – kérdezte anyám.
Szegény dajkám leromlott egy székre, és megindító zokogásban mondotta el, hogy meghalt a kicsi fia, akit a világon a legjobban szeretett.
Erős gyászban voltunk mi is.
Nagyapám még a temetésre is elment.
– Milyen volt? – kérdezte apám.
– Eltemettük – felelte az öreg.
– Hát az apja?
– Az eget nézte folyton, mintha várta volna az utolsó ítéletet.
Egyelőre csak ennyi jutott nekünk a szomorúságból, hogy a lesújtott názárénus folyton az eget nézte, de az Isten vagy más hatalmak bezzeg juttattak többet is nemsokára. Mert november közepén, amikor apámék éppen az utolsó őszi vetést végezték, a kádár ismét megjelent a házunknál. Szegény csak az utánzata volt a nyári barkácsolónak: szilimán lett az erős, testes emberből, s csak úgy kedvetlenül kotyogott a ruhájában; az arcája is úgy megfakult és megkisebbedett, hogy megbújva didergett nagy, bozontos bajusza mögött, mint a beteg róka a bokor mögött.
– Hallom, meghalt a fia – mondta részvéttel anyám.
– Az Isten elvette – felelte a kádár.
– S hogy viseli?
– Azt is nehezen.
– Hát egyéb is van?
Úgy nézett anyámra a názárénus, ahogy csak angyalra lehet, aki után száz esztendeig megyen valaki, hogy akkor megfoghassa, és ne legyen belőle semmi egyéb, csak boldogság.
– Van – mondta.
– Micsoda?
– A szerelem.
Anyám elfordult, és kitekintett az ablakon.
Az én szívemben valami különös félelem futkosott. A názárénus pedig összetette a két kezét, és úgy szólította anyámat:
– Márta!
– Tessék.
– A Jézus szeretetében egyesüljünk!
Anyám elsápadott.
– Ki?!
– Mi ketten.
Csak állott remegve, a félelemtől és a háborgástól, s nem tudott szólani. S akkor, a ragadozóknak való csendben, egyszerre térdre vetette magát a názárénus, és könyörögni kezdett anyámnak, hogy a Jézus szeretetében egyesüljenek. S ahogy könyörgött, mind közelebb s közelebb baktatott a két térdén anyámhoz, aki se szólani, se megmozdulni nem tudott. S aztán egyszerre megragadta a két lábát, hogy érinthesse végre, vagy esetleg kihúzhassa alóla. De akkor anyám, mint a villanó eleven tigris, kiugrott a keze közül, és egy cserépfazekat úgy a fejébe vágott, hogy a szilánkok telirepdesték a szobát.
Szegény názárénus először meglapult a földön, aztán megtapogatta a fejét, lassan felállt, és szó nélkül kitámolygott az ajtón.
Anyám pedig rám borult, és zokogni kezdett.
Este észrevette apám, hogy valami nem úgy van, mint azelőtt.
– Neked mi bajod van? – kérdezte anyámtól.
– Nekem semmi.
A kettőnk titka maradt az egész, s ahogy telt az idő, mi is eresztettük lejjebb-lejjebb, csak éppen minden zajra ugrottunk volna, mint akit üldöznek. De az Isten nem akarta, hogy ezzel vége szakadjon a dolognak, mert a tél utóján egyszer szokatlan időben jelent meg a kádárné asszony. Este volt, vacsora után. Anyám nem tudta, hova legyen el rémületében, mert azt gondolta, hogy a cserépfazék feltámadott, és most eljött bosszút állani. De nem efféle történt, hanem más. Vagyis a názárénusné eléadta, hogy az ura hetek óta nem szól, s már kipusztult ebből a világból. Egyetlenegy dolog volna, ami örömöt tudna neki szerezni: s nevezetesen az, ha engemet néhány napra odaadnának apámék, hadd láthatna és nézhetne engem, a megholt gyermeke helyett.
Apám ránézett az édesanyámra, hogy mit feleljen erre.
– Nem! – mondta anyám.
Nagyon furcsán húzta össze apám a szemöldökét, és körülnézett, mintha nem tudná, hol van. Aztán megkeményedett az arca, ránézett a dajkáló asszonyra, és így szólt:
– Elviheti.
A kádárné asszony felállt, hogy engemet kivegyen a bölcsőből.
Anyám sírva az ágyra borult, s én is bőgni kezdtem.
– Vigye hamar! – mondta apám.
Aztán csak arra emlékszem, hogy vitt-vitt engemet a kádárné asszony; lassan mozgatott, ahogy küszködött hazafelé, majd apránként elmúlott minden.
Másnap egy idegen szobában ébredtem fel, melynek a fele deszkafallal el volt választva, s a deszkafal mögül lécek, dongák és csebrek kandikáltak elé. A dajkáló asszony ott állott mellettem, felvett és megszoptatott. De a názárénust, aki úgy kívánt engem, nem láttam sehol. Sokat gondolkoztam magamban, hogy vajon mit akarhatnak velem, de semmi nem jutott eszembe, ami következhetik, csak éppen féltem és reszkettem.
Este sem jött haza a názárénus.
Úgy hajnal felé arra riadtam fel, hogy nagyot csattan a kapu, s valaki bömbölve jön az ajtó felé. Abban a pillanatban felugrott az ágyból a kádárné asszony, szoknyát kapott magára és egy nagy hárászkendőt.
A lámpa lehúzva égett.
S akkor egyszerre az ajtó kivágódott, és bélépett a názárénus. Ott, a nyitott ajtónál megállt, s egy darabig nézett engem, mint a vadkan, majd elordította magát:
– Heródes vagyok!
Szegény asszony úgy állott mellettem, mint a kocsonya, ki edény helyett bőrben vagyon.
Ismét elordította a názárénus:
– Heródes vagyok!
Aztán káromkodni kezdett, de úgy, hogy zuhogott és ropogott, mintha az ájtatosság nevű erdőből hatalmas szálfákat döngetett volna ki. S így káromkodva s nagy düledezéssel megindult a deszkafal felé, s azt egy rándítással a földre zuhintotta. Akkor felragadott egy botot, s azzal kezdte összetörni a csebreket és a léceket. S közben ordította:
– Omolj össze!… Az egész világ!… Jézus! Te voltál, akiben hittem! Nem te vagy!… Mindenki megcsalt!… Jézus!
Az első Jézusra a kádárné asszony hamar kiragadott engem a bölcsőből, és kiugrott az ajtón. Onnét kiáltotta vissza:
– Meg kéne kötözni, Gergely!
De erre már futott is, mert a názárénus utánunk vetette magát, és folytonosan azt kiabálta, hogy most megöl engem, hogy most bosszút ont a véremből…
Futottunk, s Heródes utánunk.
Végre a dajkám béugrott egy kapun, és csendőrt kiáltott. Mire a ház ajtajához értünk, két csendőr már ki is ugrott fegyveresen a házból, de mielőtt szólhattak volna valamit, már odarohant a názárénus is.
Kés villogott a keziben, s nekiugrott a csendőröknek.
S abban a pillanatban felemelkedett az egyik fegyver, a názárénus pedig lezuhant a földre.
Az asszony felsikoltott, és futni kezdett velem.
Egyszerre egy tetőre értünk, messze a falutól. A szél elfújta volt onnét mind a havat, s éppen pirkadott a reggel. Keresztfa állott a tetőn, s mintha egészen az égbe nyúlt volna, úgy látszott a pirkadásban. Ott megállott velem a dajkáló asszony, letett a keresztfa alá, maga pedig átkarolta a fát, és imádkozni kezdett.
Folyton a Jézus nevit mondta.
S ahogy ott imádkozott, egyszerre olyan csodálatos erőt éreztem magamban, hogy odamásztam én is a keresztfához, és kapaszkodni kezdtem, hogy felállhassak. S amikor már álltam, s folyton hallottam, hogy Jézus, akkor az Isten megmozdította az én nyelvemet is. A vérem forrni kezdett örömében, és éreztem, hogy a tagjaimon keresztül mindenünnét jön és robog az első nagy győzelem a világ felett.
S egyszerre kibuggyant a számon:
– Jédus.
Utána anyám jutott eszembe, és nyújtottam a két karomat, hogy az asszony vigyen engem haza.
A felkelő nappal egyszerre érkeztünk meg.
A barkácsoló Heródesnek ezen a sikertelen éjszakáján nagyapám rossz álmokat látott felőlem. Emiatt még virradatkor átalment apámékhoz, s miközben én a keresztfa alatt éppen az első győzelmemet arattam a világ felett, ő elmondta a rémlátásokat, és felhívást intézett a házhoz, hogy valamit cselekedjenek. A házi tanács össze is ült, de az jóformán csak két emberből állott, mert apám nem akart rémlátások után igazodni, hanem az ő életét a maga akarata szerint akarta igazítani.
A tanács határozata mégis úgy szólt, hogy valakinek tüstént útra kell kelni, hadd lám, a názárénus házában mi van.
Nagyapám készülődni is kezdett.
– Üljön le! – szólott akkor apám.
Aztán mosdóvizet kért és ünnepi ruhát.
Amikor már éppen készen lett volna, én s a názárénusné akkor érkeztünk a házhoz. S nem mondhatom, hogy béléptünk az ajtón, mert az igazság az volt, hogy a názárénusné jóvoltából mind a ketten béestünk a szobába.
Mint egy kicsi zsák, ami arannyal van teli, én úgy hengeredtem tova a padlón.
Anyám engemet emelt fel, s nagyapám a názárénusnét. S amíg ez történt, olyan volt azalatt a szoba, mint a tátott száj, amelyiket lesnek, hogy mit mond. De aztán, amikor szóval és pálinkával annyira magához térítették a bajlátott asszonyt, akkor ő elmondta a félelmes történetet. A végén pedig felemelte a három ujját, s úgy esküdött meg arra, hogy ő semmiben sem hibás, mivel engemet az ura fenyegetésére és jóakarattal vitt el a háztól.
– Eleget mondtam én – sírta anyám.
Apám keményen szólott rá:
– Mit mondtál eleget?
– Hogy ne adjuk oda a gyermeket.
Nagyapám kitanította őket, hogy most ne vívjanak, mert egyebet kell csinálni. Ez az egyéb az volt, hogy kihúzta az asztal fiókját, s onnét kiválasztott egy nagy kést. Ezt a nagy kést belészúrta a csizmája szárába, azután felállt, és azt mondta, hogy az Isten mindenkit segítsen meg, de legfőképpen őt.
– Maga mit akar? – kérdezte apám.
– Megnézem, hogy egy názárénusnak milyen vére van – felelte nagyapám.
A vérnézés azonban akadályba ütközött, mert édesanyám ráborult az apjára, és sírva könyörgött neki, hogy senki se tetézze most már a bajt, hanem inkább örvendezzenek az én megszabadulásom felett. Az öregben már szakadozott is a megölő szándék, de akkor Iván ismét csatába ugrott, mint egy vérszomjas tatár; s rávágott fekete korbáccsal a nagyapám lelkére, hogy menjen és öljön.
S szegény nagyapám egyszerre végigesett a földön.
Az isteni harag, amelyet Iván iránt éreztem abban a percben, olyan erőt adott nekem, hogy megragadtam a bölcső karfáját kétfelől, felültem, és tüzet lövellve néztem a kínszenvedést.
– Iván!… – vicsorította nagyapám.
S akkor csodálatos módon eszembe jutott a hajnali keresztfa, még jobban megragadtam a bölcső karfáját, minden erőmet odagyűjtöttem a nyelvem tövire, majd egyszerre elkiáltottam magam:
– Jédus!
Abban a pillanatban, mintha Ivánt az örvény lesirítette volna a pokolba, a csend fénnyel és örömmel lett teli, majd nagyapám egyszerre felült, és szégyenkező tehetetlenséggel azt mondta:
– A nyavalya törje ki!
– Hát kitörte! – röffentette rá apám.
S úgy el voltak merülve ebben a nagy szerencsétlenségben, hogy egyedül csak édesanyám vette észre, amikor én megszólaltam és értelmesen „Jédust”-t kiáltottam. Hamar odajött hozzám, és mellém térdepelt, s úgy kérdezte gügyögve s arcomat cirongatva:
– Mit mondtál? Te! Édes! Mondjad még egyszer!
– Jédus! – mondtam még egyszer.
Ezt már nagyapám is meghallotta, mert úgy felugrott a földről, mintha egy milliót ígértem volna neki.
S odajött apám is.
Úgy állottak ott körülöttem, mintha názárénus nem is lett volna soha a világon; s egyedül csak engemet csodáltak, mintha most születtem volna meg igazán. Egyszerre a dajkáló asszony is a színét fordította a világnak, s boldogan beszélte el a körülményeket, amelyek megszülték első szavamat a keresztfa alatt. Amikor béfejezte a történetet, anyám azt a tanulságot vonta ki belőle, hogy ezt a korai „Jédust”-t nyilván a názárénusnak lehet köszönni, aminthogy maga a kicsi Üdvözítő is akkor fordulhatott igazi útjába, amikor Heródes kergette.
Nagyapám csodálkozva hallgatta ezt a magyarázatot, majd édesapámhoz így szólt:
– Gyere, Mátyás, vegyük űzőbe mi is a názárénust, hátha avval is történnék valami jó.
S hiába rezegtek az asszonyok, mert el is mentek mind a ketten.
Estefelé azzal a hírrel érkeztek vissza, hogy a házat üresen találták, s a kádárság termékeit mind összetörve. De magát a názárénust véres fejjel és kiütött fél szemmel a csendőrök elvitették a kórházba.
Azután kivette nagyapám a kést a csizmaszárból, visszatette az asztal fiókjába, és így szólt:
– Ártatlanok vagyunk.
Kezdett megint csendesen telni az idő; s hozzá úgy látszott, hogy eggyel megszaporodunk, mert az a szegény názárénusné azt mondta, hogy ő nálunk megmaradna és hűségesen szolgálna. Ennek ellenére azonban, ha valamit csinált, az esze mégsem ott járt. Egy hét múlva aztán megváltoztatta a szándékát, s elment haza a maga hajlékába. Ez a nap is nevezetes lett nekem is, mert asszonyi tejet akkor ízleltem utoljára; s azután májusig csak olyan tejet ittam, amelyet a kecskék s a tehenek adtak, a másé. De májusban apám ismét tanácsot ült nagyapámmal, s annak olyan eredménye lett, hogy új adósságra fejőstehenet vettek. Minden reménységünk bévált, amit a fejőstehénhez fűztünk, csak egyedül az volt a baj, hogy egymagára nem lehetett béfogni. Ilyenformán elég furcsa gazdák voltunk, mert a pajtánk három járható marhát rejtett, s apám mégis a pej lóval járt egyedül, mivel a sárgáról még mindig nem vette le a szavát, amit hám helyett reá tett volt.
S így közelgett egyre a nyár.
Egymás után nyíltak a változó virágok, s amiképpen ők, rendre-rendre az én szavaim is így nyíltak és szaporodtak. Először az ibolya-szavak, azután a gyöngyvirág-szavak, majd a rózsák és a változatos szegfüvek; míg végre kalászba szökkent az én beszédem is, mint a búza.
Nagy volt az öröm, s nem sovány az áldás sem, amit a föld hozott. S ebben a kikerekedett jó állapotban úgy elbíztuk magunkat, hogy már azt hittük: mindig ilyen szerencsésen és békességben fogunk élni. De bezzeg a titkos hatalmak nem mind így gondolkoztak, mert mialatt mi derűben éltünk, azalatt az orrunk előtt mély árkot ásott közölök valamelyik.
Ez a farsangon történt, amikor én már kétesztendős voltam.
Azzal kezdődött a dolog, hogy az egyik vasárnap reggel nagyapámhoz vendég érkezett. Egy régi komája jött átal a szomszéd faluból, hogy elemlegessék a legénykori életet, amikor vitézkedve jártak a leányokhoz, s olyan sokhoz! Nagyapám után mi is tiszteltük ezt az embert, aki egy fonott korsóban bort is hozott magával. S mivel a tisztelet úgy kívánta, anyám meghívta, hogy ebédeljen nálunk, s ebédelt is az öreg szívesen. Amíg ettünk, a fonott korsó ott állott az asztal alatt, közel nagyapámhoz, kinek a lábát süthette erősen a bor, mert egyre-másra töltött a poharakba, s mondogatta:
– Vegyük fel, komám!
Ebben a tüzelésben nem maradt a két öreg árván, mert apám is legtöbbet a poharával beszélt; s két gyöngyöző nevetés között bizony anyám is gyakran könnyített a korsón. Így aztán mire elindult az alkonyat, s künn az ablak előtt festeni kezdte a levegőt, már olyanok lettek ők is, mint a kinyílott virágok, akik nagy duzzadásukban nem férnek az ég alatt, pedig hely vagyon ott elég.
Anyám meggyújtotta a lámpát, mire nagyapám hunyorogni kezdett, majd lassan felállt, és hirtelen belémarkolt a levegőbe.
– Megfogom a nyakát! – mondta.
Úgy látszik, hogy a komája ismerte őt a legjobban, mert az rögtön így szólott:
– A füstnek-e?
– Annak.
S csakugyan, a három férfiú után úgy meggyűlt a szobában a füst, hogy a lámpafény egészen beléfulladt. Anyám mindjárt felállt, s kinyitotta egy kicsit az ajtót. S ahogy kívülről tódulni kezdett bé a jó levegő, s belülről pedig menekült a füst és a pára, egyszerre klánéta szava sikamlott bé a szobába.
Úgy villant bé, mint a pisztráng, amelyik levegőben él.
– Valahol fújják – mondta a nagyapám komája.
– Igen, a táncban – igazította el anyám a vendégünket.
Mint a kicsi hálót, mindnyájan úgy kivetették a fülüket, hogy ficánkoló klánétaszót foghassanak; csak egyedül apám ült úgy, mint az ég alja ősszel, szeles nap előtt.
Csendben és gyors erjedésben füleltek egy ideig, majd a nagyapám kedve kicsapott buzogva.
– Tekintsük meg – mondta.
– A táncot-e? – kérdezte a komája.
– Azt.
Anyámnak is táncra szavazott a szeme, de nem mert szólani, csak nézte apámat, hogy ott milyen idő jár vajon. S akkor édesapám felállt, és kurtán csak ennyit mondott:
– Hozzad a gyermeket is!
Most az egyszer anyám is szívesen szót fogadott, s míg a férfiak a maradék bort pusztították, azalatt ünneplőbe öltöztetett engem, majd utána maga is táncbeli ruhát vett. Akkor a férfiak felálltak, anyám pedig a karjára emelt engem; s elindultunk a szép téli estében, amely teli volt vidámsággal és a hónak megszépítő fényével. Elöl engemet vittek, s utánunk a két öreg nézte a havat, amely olyan volt most is, mint legénykorukban. Amikor a faluháza elé érkeztünk, apámék megálltak, mert a helyszíne ott volt. Arról kezdtek tanakodni, hogy most már miképpen legyen tovább, ha eddig eljöttünk. Amíg ők a tervet készítették, addig én a nagy sárga házat néztem, amelyet tornác futott körül. A tornácból két ajtó nyílott a házba, de egymástól jó messze; s az ablakok fenyőágakkal mind zöld koszorúba voltak fonva. A jobbik ajtón táncmuzsika csapott ki, mint valami éneklő vad szél; a bal felőli ajtón pedig egyszerre három-négyféle ének is törtetett kifelé: mind felcsaptak a tornác fájára, ott egymásba haraptak, majd bőgve és visítva hullottak a földre.
– No, mi, férfiak erre megyünk – mondta apám, és a fejével a bal felőli ajtóra intett.
Nagyapám s a komája is balpárti volt, mert ott az ivók s a mulatók élték világukat. Így tehát egyértelműleg arra indultak hárman, míg anyám csak ott állott egy helyben, és nehéz aggodalommal nézett utánuk. Amikor azonban felmentek a tornácra, és az ajtón keresztül, mint három új patak, beléömlöttek a részeg tóba, akkor anyám is elindult velem a másik ajtó felé. Nagy ügyelettel vitt fel a lépcsőkön, s ahogy éppen a tornácra lépett, megnyílott előttünk az ajtó, s azon egy fiatal pár fordult ki szembe velünk, összeölelkezve szorosan, mintha egy négylábú ember lett volna a kettő. Utánuk, mint az ár, úgy tódult ki a meleg pára s a párában az ádáz muzsikaszó, s velünk szembeötlött az egész.
Éppen javában ropogott a tánc.
Édesanyám addig bújt és ügyeskedett, amíg kereken ment a szökdöső bozótnak a szélén, s túlfelől leült egy padra, amely a fal mellett húzódott végig. Itt sokan ültek még gyönyörködőfélék, de mind csak asszonyok, s elvétve egy-egy leány, akire nem jutott repítő legény. Anyám két vénasszony közé esett, s mivel egy kicsi hely volt még, engem is maga mellé ültetett jobbról. Ahogy a lábaimat szépen egymás mellé rakta s a kötött fehér sapkát a homlokomon feljebb húzta, a szomszédos vénasszony már reám telepedett az egyik kezével és a két szemével, s olvadozva mondta:
– Jaj, mekkora! Jaj, mekkora!
– Kétesztendős elmúlt – mondta anyám.
Nekem eszembe jutott a harmadik is, amit születésem előtt töltöttem a földön, s nagy hirtelen ki is akartam mondani ezt, de aztán meggondoltam magam, s csak ennyit szóltam:
– Fokhagyma.
Anyám kérdőleg s egy kicsit szemrehányással nézett a vénasszonyra, aki megértette a pillantásokat, mert rögtön szabadkozni kezdett, hogy ő nem evett fokhagymát a mai nap. Én nevetni kezdtem magamban, hogy milyen zavart támasztottam a bűvös fokhagymával; s mivel azt gondolták, hogy a tánc olyan tetszetős nekem, ők is nézni kezdték a forgatagot.
A terem közepén egy nagy lámpa lógott a mennyezetről, s fenyőágból koszorú volt annak is a nyakába vetve. Velünk szembe két ablak, s balra is egy másik, s mind a három úgy izzadott, hogy dupla napszámot érdemelt volna. Abba a falba, amelyik jobbról húzódott, egy ajtó volt vágva, s annak egyik szárnya kinyitva állott, s mindegyre hajlongott és izgett-mozgott, mintha táncba akarta volna vinni az egész házat. A korcsma-szobába jártak átal azon az ajtón, s onnét pedig faltörő nótázás zúgott át hozzánk, s néha egy-egy részeg ember vagy toroköntöző bokrétás legény. Az ajtótól hátrafelé, egészen a sarokban s mindenkinek a feje felett ott állott a muzsika-szék, amelyen cimbalommal, hegedűvel és klánétával három cigány dolgozott. A cimbalmos nekiszánakozva verte a húrt, s pontos időben mindig előrelendítette a fejét, mint egy fekete botot; a hegedűs a mennyezetet nézte folyton, mintha a nagy odaadástól felakadt volna a szeme; s kettejük között úgy harsogott és visított a klánétás, mint egy elkésett arkangyal a világ végén.
S lent színesen, porban és gőzben, nekiszilajodva forgott a fiatalság. Csattogott a padló, s a por kis felhőkben iramlott egyik helyről a másikra. A legények lobogó mellényben dobogtattak, és nagyokat mordultak néha, mintha éppen harapni akartak volna; a leányok pedig forrón és tüzes pírban úsztak a levegőben, akár tündér lett volna valahány, aki szívében kigyulladva suhog és tünedezik, amíg az Isten erős küldöttei meg nem ragadják, hogy a termő anyaföld testvérévé tegyék sorjában őket.
– Nincs semmi hiba – mondta elismeréssel édesanyám, mire a vénasszony dobbantott egyet, és így szólt:
– Úgy is kell!
– Úgy, a kutyafáját – toldtam én is meg a vénasszonyt, s arra nagy kacagás lett körülöttem, s mindenki csak engemet akart szeretni. De akkor, hogy éppen javában mulattunk volna, odajött egy öreg félszemű legény, s édesanyám előtt megállott. Csak ránéztem, s abban a percben felcsapódott előttem egy fekete ajtó, s a fekete ajtó mögött kitárult az egész mozgalmas világ, melyet születésem előtt ismertem.
Ez Alajos… – mondtam magamban, és a fal mellé lapultam, mert nagyon féltem tőle, hiszen az egyik szemét én vettem volt ki bagoly koromban.
Nem szólt Alajos semmit, csak állt.
– Mit akarsz? – kérdezte tőle anyám.
– Hol van az urad?
– Itt bent a korcsmában.
– Akkor jöhetsz, táncoljunk egyet.
Anyám rám tette védőleg az egyik kezét, és nem szólt.
– Hát nem jössz? – kérdezte Alajos.
– Nem.
– S mért?
– A gyermekkel vagyok.
Erre Alajos a vénasszonyra nézett, aki mellettem ült, s annak a címére így szólt:
– A mámi megőrzi.
Az öregasszony is rögtön odaszúrta hegyesen:
– Akkor a táti nem táncol.
Abban a helyben a legény a másik lábára állott, s a vér ellepte szégyenletiben az arcát; majd erre-arra pislantott, miközben megmozgatta néhányszor a pofacsontját. Aztán lassan megmozdult, és elkullogott, mint a kutya.
Utána nyomasztó maradt a levegő; sem anyám, sem pedig a vénasszony nem szólott egy szót sem. Én arra gondoltam, hogy semmiképpen nem lehetne változatosabb dolgot kitalálni, mint maga az élet. S éppen jókor gondoltam ezt, mert az átjáró ajtónál torlódás keletkezett akkor, s mint a mennydörgés, úgy reccsent bele az apám hangja a muzsikaszóba:
– Húzd bé!
A zene kettőbe szakadt rögtön, s a táncosok megálltak.
Dermedt és feszülő volt a csend, mint robbanás előtt.
Édesanyám az ölébe kapott engem, és felugrott a padra, hogy jobban láthassa, mi van. S akkor egyszerre apámat pillantottam meg, aki feltaszított kalappal az ajtónál állott, mint egy új ország határán a bényomult vezér. Mellette nagyapám s a komája feszültek, mint öreg generálisok.
Anyámnak megreszketett az ölelő karja, s az én szívemben lüktetett egyet a vér. De mielőtt gondolni tudtam volna valamit, már apám megmozdult, s bátor lépésekkel előrejött a táncolók közé. Ott a középen megállt, a cigányok felé fordult, és felkiáltotta nekik:
– Nótát a házasoknak!
A három muzsikus megkukulva pislogott le az emelvényről, hogy most mit tudjanak csinálni. Lent összevillantak a szemek, majd a pillantások sivítani kezdtek apám felé, mint a nyilak. S akkor a dermesztő várakozásban, mintha hirtelen szétrobbant volna, felduvasztott két karral nagyot ugrott Alajos, és elordította magát:
– Tovább a legényeknek!
Mások is kiáltani kezdték:
– Húzzátok!
– Vért belé!
– A legényeknek!
A nagy zúdulásra csakugyan megzendült a cimbalom, de mielőtt belésivított volna a klánéta is, apám olyant reccsent, mintha a fal hasadott volna ketté:
– Húzd bé!
S mint egy vadkan, mindenkit félreütött maga előtt, odatörtetett a muzsika-szék alá, s egy ugrással már ott volt a cigányok házának oldalán, a két karja felül a peremen, s kondorodott felfelé, hogy leszedjen mindenkit onnét, s megnémítsa a nótafákat. De akkor alól is minden gát széjjelreccsent, a legények egybeolvadva zúgtak és kavarogtak, s mint a féktelen ár, úgy ömlött az egész apám felé, kinek a lábát már éppen elérte egy kéz, s annak nyomában új kezek nyomultak feléje, mint a veszett árvízből a felcsapott fekete rudak.
Anyám is felsikoltott, és leesett a padra.
S én véle, mint a gyümölcs a fával, de megragadtam a karját, s a fejemet nyomtam felfelé, mintha víz alatt lettem volna. Még egy pillanatra láttam a fényt, aztán nagy robbanással szétverődött felettünk a lámpa, s ránk csapott a sötétség, mint elpusztító és óriási fekete madár; s a sötétség fenekén visítottak a lányok, ropogtak a deszkák, vicsorogtak a legények, és mindenünnét rettentő hangok jöttek, amelyek kettőbe és háromba reccsenve hullottak rakásra valahol.
S akkor valaki megragadott engemet, s éreztem, hogy elindít és törtet velem valamerre; s közben mintha a nagyapám hangját hallottam volna, aki valahonnét a mélységből egymás után feszítette a szót:
– Vágjad, Kelemen!
Aztán minden elmúlott, s frissítő meleget éreztem a homlokomon. Eszembe jutott, hogy van nekem szemem is, amit ki kéne nyitani. Addig erősítettem az akaratomat, amíg csakugyan nyílani kezdett a szemem.
Egy idegen szobában voltam, ágyra fektetve; s mellettem a vénasszony üldögélt, aki a táncban is mellettem volt. Rávetettem a szememet, és úgy néztem, mintha vártam volna, hogy vajon eleven-e. A vénasszony is nézett engem egy darabig, aztán arcom felé nyújtotta lassan a kezét, és meg akart simogatni. Ahogy hozzám ért, már biztosan tudtam, hogy minden igaz, ami a táncban végbement.
Egyszerre nagy rémület csapott rám, s úgy kezdtem sírni, mintha a halál nyújtotta volna felém a kezét, hogy a raktárába engemet bétakarítson.
– Ne félj, ne félj… – mondogatta a vénasszony.
De én még jobban kezdtem sírni.
Amikor egy félóra is eltelt, s én mégsem akartam egy szikrát sem csendesedni, akkor a vénasszony azt mondta nekem:
– Többet osztán ne sírj!
Úgy mondta, mintha azzal akarta volna folytatni, hogy no most a nyakadot vágom ketti! Erre én is gondolkozni kezdtem, hogy valójában miért is bőgök olyan nagy kitartással, s hát az aggodalom, apám és anyám miatt, az öntött könnyekkel ennyire teli.
– Akarok! – mondtam a vénasszonynak.
– Mit akarsz?
– Hazamenni akarok!
Erre nem szólt az öreg gondozó semmit, s azért újból sírni kezdtem, mert egyéb fegyverem nem volt. Egyre jobban és jobban ontottam a hangot; s végre csakugyan nem ok nélkül, mert a karjára vett és elindított.
Amikor beléptünk otthon a kapun, lámpavilágot láttam az udvaron, s a lámpavilág sugarában egy szekeret. A ház előtt állt, közel az ajtóhoz. Nagyapám, kinek az álla fehér kendővel fel volt kötve, szénával éppen a szekér derekát vetette, s a komája egy pokrócot terített a megvetett szénára. Ahogy a vénasszony odaérkezett, nagyapám mindjárt azt mondta neki:
– Nem tudná reggelig magánál tartani azt a gyermeket?
– Bőgött – felelte a vénasszony.
– Mért nem bőgött maga is! – tanította nagyapám.
A szívem nyugtalanul dobogott, mert az éjjeli szekér nem jelenthetett jót. Tikkadozva vártam tehát a szót, de igen a vénasszony is, mert így folytatta:
– Hát Mátyás?
– Benn van.
– Megszúrák-e?
– Meg, jól.
– Mijit?
– A lapockáját.
– S ki?
– Ha tudnók.
Mintha minden szóval egy-egy forró követ dobtak volna a fülembe, úgy esett nekem. De a rossznál mégis nagyobb volt a jó, mert a fülembe dobott forró kövek azt beszélték, hogy apám él legalább! Csak éppen látni szerettem volna rögtön. De a vénasszony nem akart béfelé mozdulni, hanem állott egy helyben szigorúan, s nézte az öregek zizegő munkáját.
– Hát maga? – kérdezte nagyapámtól.
– Engem is megjegyeztek – mondta az öreg.
– S hol?
– Láthassa, hogy az arcámat kezdték boncolni, de az illetőnek Kelemen az orrát a földbe rontotta. Ugye, komám?
– Oda – mondta nagyapám komája.
Vakkanva összenevettek, hogy ők mit végeztek.
Ahogy ezeket hallottam, egy pillantásra mintha sötétség lett volna újra, s mintha abban a sötétségben zengett volna, hogy: „Vágjad, Kelemen.” De a következő percben megnyílott az ajtó, s apám kilépett azon. S szorosan mellette anyám, ki a karjánál fogva támogatta. Sárgásfehér volt az apám arca, mint a viaszgyertya; az anyámé pedig fehér.
– Csak lassan, egészen lassan… – szólott feléjük nagyapám.
Mind a ketten észrevették, hogy a vénasszony ölében ott vagyok én is. Anyámnak mosolyra szelídült az arca, apám azonban csak egy pillantást vetett rám. De az alkalom nem olyan volt, hogy ennél többet törődhessenek velem, mert a két vénember már ott állott apám mellett, hogy őt felsegítsék a megvetett szekérbe. Apám azonban leintette a gyámolítást, odalépett a felhéc mellé, a maga erejéből felhágott a szekérre, s ott végigdőlt a megvetett szénaágyon. A fejét is leejtette, s könnyítőleg sóhajtott egyet. Valamit gondolt azonban, hirtelen újból felemelte a fejét, s összehúzott szemöldökkel erősen kezdte nézni a béfogott lovat.
– Miért nézed? – kérdezte anyám.
– Csak.
– Nem jót fogtak bé tán?
– Nem jót.
– A sárgát akarod?
– A sárgát.
– A fiadét?
– Azt.
Boldog reménység virágzott fel zord orcáján, s visszaeresztette ismét a fejét.
Nagyapám kifogta a lovat, és a sárgát vezette elé, kinek ez volt az első szolgálata nálunk. Édesanyám meleg pokrócot hozott, azzal bétakarta apámat, majd önmagát is melléje rendezte a szekérre. Nagyapám pedig felkonkorodott a bakra, és a kezibe vette a gyeplőt. A sárga kacagott erre egy rövidet, és az én nevemben elindította a szekeret.
Kelemen bácsi bétette utánuk a kaput, majd visszajött, s ráintett fejével az öregasszonyra.
– No, galambom, ketten maradtunk – mondta.
A vénasszony nem szólt, hanem követte a nagyapám komáját bé a házba, s ott engem bölcsőbe fektetett.
Ők csendesen, mint az őszi levelek, beszélgetni kezdtek.
Én pedig eleresztettem a szememet, s nemsokára már az égen láttam a szekeret, amelyen vitéz apámat a doktorhoz vitték.
Kelemen bácsi és a vénasszony is, mind a ketten nálunk töltötték ezt az éjszakát; de hogy mivel, azt én nem tudom, mert csak jó napvilág ébredtem fel. Akkor az öregasszony megmosdatott, s a reggeli fejésből tejet itatott velem; Kelemen bácsi pedig készülődni kezdett, hogy a dicső vendégség után hazamenjen a falujába. Már azt gondoltam, hogy ott felejti a fonott korsót az asztal alatt, de az utolsó percben mégis észrevette.
– Gyere, gyere! – mondta neki.
Megrázta, de nem locsogott benne semmi. Aztán maga elé tartotta, és vizsgálódva kezdte nézni, mintha régen nem látták volna egymást.
– Tudja-e, ebben mi volt? – kérdezte a vénasszonytól.
– Bor.
Erre csúfondárosan nevetett Kelemen bácsi, és azt válaszolta, hogy amennyi asszonyember van a világon, az mind a beszélő állatok közé tartozik, amelyek egyebet nem ismernek, csak füvet, csontot és vizet. S nem jut eszükbe sohasem, hogy a fű valójában a földnek és a napnak a kedvessége; a csont egy másik világnak az ága, s a víz pedig szülte őket. Mert itt van most egy fonott korsó is, amire azt mondja egy asszonyember, hogy bor volt benne. Azt mondta-e?
– Azt.
– No, lássa! – folytatta Kelemen bácsi. – Én most bébizonyítom, hogy maga is oda tartozik, ahova a többi asszonyemberek, mert ebben a korsóban nem bor volt, hanem mi? Négy embernek s egy gyermeknek a története volt benne, ami tegnap délebéd óta azokkal történt. Benne volt a kedvesség és a barátság, ami hizlalta a mi jókedvünket; benne volt a tánc, a tűz terjedése, az összecsapás és a bicska; benne volt a vér, ami kifolyt, az éjjeli szekerezés és a kórház, s benne volt maga is!
– Én?! – kérdezte a vénasszony.
– Biza, maga! – mondta az öreg – mert eme korsó nélkül nem került volna bé ebbe a házba, hogy velem együtt töltse az éjszakát, s hogy nekem most reggelre eszembe juttassa, amit az egészben mondani akartam. Tudja-e, mit?
– Tudja a hóhér – felelte a vénasszony.
– Hát én megmondom – folytatta Kelemen bácsi. – Csak nézze jól meg ezt a korsót. Nézi-e?
– Nézem.
– S tudja-e, milyen?
– Nem.
– Hát olyan, mint maga, akiből kifogyott a szerelmi tartalom.
Egyszerre felugrott a vénasszony, és megragadott egy hasábfát, de Kelemen bácsi kiugrott az ajtón. Nem távozott el azonban, hanem az ablak alá került, s ott mutogatni kezdte a korsót, miközben csúfolkodva nevetett. Ahogy az öregasszony ezt meglátta, hirtelen teli lett a korsója tüzes borral, és a hasábfát úgy belévágta az ablakba, hogy egy robbanással mind ezerbe törött az üveg.
Utána csend lett.
Kelemen bácsi eltávozott, az öregasszony pedig leült egy székre, és sírni kezdett.
S akkor különös állapotba kerültem én is, amilyenben még nem voltam, amióta emberi formában indítottam el földi életemet. Legelsőbben azt szerettem volna megérteni, ami Kelemen bácsi és a vénasszony között történt, de mielőtt erre valami magyarázatot találtam volna, a tegnap esti háború jutott eszembe, amit ugyancsak nem értettem. Ahogy így küszködni kezdtem a gondolataimmal, hamarosan úgy belébolondultam az emberi létezés kérdéseibe, mintha megfogó bozótba kerültem volna, ahol csak elveszni lehet. Amíg vidám és dolgos kicsi állatok alakjában vagy könnyű madaraknak s erős vadállatoknak a testében éltem, addig jól megértettem az életemet, s meg a másokét is. Mert ha volt akkor harc és pusztítás, annak örökké oka és célja volt. S most itt vannak az én embertársaim, akik általában vidáman és békességben élhetnének. De mégsem teszik, hanem oktalanul nyomorgatják egymást, mintha arra törekednének, hogy ne maguknak szerezzenek nyugodalmas életet, hanem másoknak keserűséget. Vajon hol és miben van a baj? Vajon apám mért nem lehet olyan vidámító és kedvességet terjesztő, mint anyám! S édesanyám mért nem lehet olyan bátor, mint apám! S ki tudja megérteni azt is, hogy a Jézus Krisztus jámbor katonája, az a furcsa názárénus, mért vetett volt anyámra szemet, amikor neki
jóféle és kövér felesége volt. Hát apám miért akarta elvenni a táncot az egész fiatalságtól; s ez a Kelemen bácsi mért szította fel olyan nagy kajánsággal a vénasszonyt, üres fonott korsónak mondván őt?!
Mind olyan kérdések voltak, amelyek tolongva jöttek előmbe, akár a sebesült katonák, hogy őket meggyógyítsam. Küszködve kerestem az utat, amelyen elindulhassak és a feleleteket megtalálhassam, de akármerre mentem, utat sehol sem láttam, csak elvesztő bozótot. Nagy tehetetlenségemben csak a mérgem gyűlt, mint megeredt felhők után a habos víz, majd egyszerre olyan indulat fogott el, hogy kiugrottam a bölcsőből, és rákiáltottam a vénasszonyra:
– Menjen haza!
Csodálkozva nézett rám az öregasszony.
– Mért küldesz haza? – kérdezte.
– Hogy embert ne lássak – feleltem.
– S mért ne lássál?
– Azért, mert értetlenek.
Egy darabig nem tudta, hogy mit szóljon vagy mit cselekedjék, de aztán így szólt:
– Bizony értetlenek, édes kicsi fiam.
Utána meg akarta lapogatni az arcomat, de akkor a medremből úgy kivágott engem a vakító méreg, hogy nekiugrottam a szoknyájának és a két lábának, s harapni és marcangolni kezdtem azokat.
Egyszerre sárga láng csapott ki a vénasszonyból.
– Megvesztél, te!? – kiáltotta nekem.
S rögtön úgy felrúgott, hogy elterültem a földön.
Aztán kiment az ajtón.
Én pedig nagy viharomban ütöttem két öklömmel a padlót, rúgtam hozzá és visítottam; s ami volt ebből a világból körülöttem, abból én semmit sem láttam s nem hallottam, csak éppen elpusztítani szerettem volna mindent. Aztán a fáradtság földhöz nyomta lassankint a tagjaimat, s rám telepedett a nyomorult csendesség.
Úgy feküdtem, mint akit a tajtékzó árvíz kivet és otthagy valahol.
Csak később kezdett derengeni az eszemben, hogy én mit csináltam.
Felültem, és bámulva néztem a levegőbe, hogy a cselekedetemre feleletet keressek magamnak. De felelet helyett csak azt tudtam megállapítani, hogy valahonnét a titokzatosságból sűrű gőz jött reám, amely olyan volt, mint az ördögök lehelete. S az a gőz megszállta a belsőmet, rácsapott a rugóimra, és úgy megvadította testem működését, hogy elvesztettem uralkodásomat a kormány felett, s utamból kitérve futottam, egyre lecsapó sötétben, amíg nekiütköztem az öregasszony két lábának.
Tűnődni kezdtem ezen, és lassankint ijedtség szaporodott fel bennem, mert bizonyosnak látszott, hogy életem az emberi testben nehéz és új világot jelent. Megrettenve és kicsire kuporodva ültem a földön, miközben a hideg özönlött reám a kitörött ablakon.
Így folyt lassan fejem felett az idő.
Végre aztán megérkezett a szekér, amelyen apámat a kórházba vitték. Anyám mindjárt bésietett a szobába, és meglepődve pillantott rám.
– Hát te egyedül vagy? – kérdezte.
Nem tudtam felelni, hanem sírni kezdtem.
Erre felemelt a földről, és megvizsgált, hogy nincsen-e valami bajom; majd azt is megkérdezte, hogy adott-e valaki ennem. Amikor megmondtam, hogy tejjel megitatott volt a vénasszony, akkor megfésülte a hajamat, és papirosból cukrot tett a számba.
– Hát az ablakot ki törte ki? – kérdezte.
– Bolond vénasszony – mondtam.
Arra a nagyapám is béjött, és együtt csodálták az ablakot, mintha olyant nem is láttak volna soha. Aztán az egyik tüzet tett, a másik pedig béragasztotta a kitörött ablakszemeket. Lassankint meleg lett, és az életünk lábadozni kezdett újból. De úgy éltünk ettől a naptól kezdve, mintha őszbe fordult volna mindnyájunknak a lelke. Én azt hittem, hogy a napjaink apám miatt telnek szomorúan, mert őt a kórházban gyógyították a doktorok. De amikor három hét múlva hazajött, házunkban az ősz akkor is tovább tartott. Úgy eluntam ezt a kedvetlen állapotot, hogy amikor bomlani kezdett a tavasz, én is az Istenhez fordultam, bár engedne valami pezsdülést reánk. S mivel az Isten nem hallgatta meg a kérésemet, már azt sem bántam, ha az ördögök jönnek, csak éppen elevenségre fakadjunk.
Két hét múlva azonban már nem gondolkoztam így, mert akkor olyan dolog történt, ami apámnak egy marhájába került, s nekünk pedig igen sok aggodalomba.
Úgy kezdődött a szerencsétlenség, hogy az egyik este nagyapám elé álltam, s azt mondtam neki, hogy a kutyát hozza által a mi házunkhoz, mert nekem is kell valaki, akivel töltsem az időt. Azt felelte az öreg, hogy ő minden idejét jóformán nálunk tölti, de mivel neki is van háza s egy kicsi gazdasága, az sem maradhat őrizetlenül. Ha azt mondta volna, hogy egy zsák aranya van, s azt őrizi a kutya, én úgy sem tágítottam volna az akaratomtól. Így aztán megadta magát nagyapám, s másnap átalhozta a kutyát, kivel én három napig igen jól töltöttem az időt. De a negyedik napon egy nadrágos ember keresett fel minket, s a szomorú fordulat akkor történt.
Kopogtatott az ajtón, s úgy lépett bé.
– Jó napot adjon az Isten! – köszönt.
Mind otthon voltunk, de a köszönést nagyapám fogadta.
– Itt lakik-e ez s ez? – kérdezte a nadrágos.
– Itt ül – mondta a nagyapám, s rámutatott édesapámra.
Erre széket adtak neki, hogy üljön le ő is. A nadrágos leült, és eléadta, hogy ő egyenesen a kórházból jön.
– Nem látszik magán – mondta nagyapám.
A nadrágos ember nevetett, és azt válaszolta, hogy ő nem betege a kórháznak, hanem a pénzügyi mozgatója. Vagyis azért jött, hogy az apám után járó kórházi költséget felvegye és elvigye.
Egyszerre csend támadt, és senki nem akart szólni, mint ahogy pénztelen házban szokás. A nadrágos ember pedig egymásra tette a lábait, a két karját a mellén összefűzte, és sorjában egy-egy pillantást vetett a család tagjaira. Végre nagyapámnak eszébe jutott valami, és így szólt:
– Elvinni elvihetné, de felvenni bajos lesz.
A kórházi nem akarta megérteni a dolgot, s azt kérdezte:
– Mért?
– Azért, mert nincs – felelte nagyapám.
Erre a nadrágos a bajuszát kezdte igazgatni, pedig az volt az egyetlen rajta, ami azelőtt is nagy gondozásban részesülhetett. Ahogy ezt elvégezte, mosolyogni kezdett, és így szólt:
– Én is szegény ember vagyok, s a szegény emberek megértik egymást.
– S mennyiért? – kérdezte nagyapám.
Örvendett a kórházi, hogy ilyen hamar és szerencsésen átalbuktak a megértés partjára, s egy malacnak az árát mondta, amely őt illetné meg. Amikor nagyapám kijelentette, hogy azt a föld fenekiből is megkapja, akkor a nadrágos eléadta azt is, amit ezek után cselekedni kell. Vagyis elmennek most a jegyzőhöz, s ott szegénységi bizonyítványt váltanak ki az apám részére. Az írnok azt hamar megcsinálja, mert neki jóembere. Azután pedig egy kérvényt írnak a kórházi igazgatósághoz, melléje csatolják a szegénységi bizonyítványt, s minden el van igazítva.
Fel is álltak nagyapámmal ketten, hogy induljanak a jegyzői irodára, de ahogy kinyitották az ajtót, s a nadrágos elöl kilépett a küszöbön, abban a pillantásban a ház oldala mellől szembeugrott véle a kutya, aki bizonyosan végighallgatta volt a megértő beszédet.
A kórházi elordította magát, nagyapám pedig rákiáltott a kutyára.
Mire odatömörültünk mi is a küszöbre, már a kutya a csűr felé járt, de a pénzügyi embernek a térde kalácsa véresen kilátszott, s a nadrágjának az egyik szára is csak térdig ért, mert az alsó felit elvitte Bátor. Elfehéredve tapogatta szegény a lábát, amely olyan dísztelen volt így a fél nadrágban, hogy én nevetni kezdtem.
– Mit kacagsz? – mordult reám a kórházi.
Azt nevettem, hogy éppen olyan volt, mint egy eleven szegénységi bizonyítvány, de nem mertem megmondani neki, mert nagyon féltem apámtól. A baj így is akkora volt, hogy szaporítani már nem is lehetett volna, mivel az uraság nagyapámra nézett és átkozódva mondta:
– A mindenségit a kutyájuknak s maguknak!
Azzal megindult sántikálva a kapu felé, de még egyszer visszafordult, felemelte az öklét, és fenyegetve szólott vissza:
– Ez sokba fog kerülni!
Amikor elment, nagyapám bétette az ajtót, s csak állott egy helyben, mintha tövisbe lépnék, ha mozdul. Jobb kezével megfogta az állát, szótlanul tűnődött, s közben a visszaesett kórházi költség mellé egy-egy pillantást vetett reánk.
Anyám sírni kezdett.
Egy ideig nem hallatszott egyéb, csak szegény anyám sírása a baj miatt, de aztán apám, aki addig is haragban feszülve ült az asztal mellett, sötéten ráförmedett:
– Dugd bé, Márta!
Erre anyám még jobban kezdett sírni, apám pedig felállt és ráparancsolt nagyapámra:
– Takarítsa el innét a lányát! Kutyástól!
Az öregnek megveresedett az arca, és a nyakát megfeszítve így szólt:
– Csendesebben!
S ahogy kimondta ezt a szót, abban a pillantásban viharrá változott apám. Megnőtt, mint egy fekete kísértet, reánk nyomta a levegőt, elvette a szemünk nyugalmát, és orrunkba kergette a halál szagát; s én csak annyit láttam, hogy felemeli a mennyezetig a széket, s az füstöl és forr, mintha az égből száguldana, gyorsan és az orrunk előtt.
Egyet sikoltottam.
A szék pedig széjjelrobbant a földön, s anyám és nagyapám kiugrottak az ajtón.
Akkor engemet is felkapott apám, és kivetett anyám után az ajtó elé.
– Gyere, Márta! – mondta nagyapám.
Átölelte édesanyámat, nekem pedig megfogta a kezemet, s ahogy elindultunk a kapu felé, egyebet nem mondott, mindig csak azt, hogy ördög háza ez, nem emberé. Ahogy a kapuhoz értünk, már a kutya is ott volt mellettünk, s így együtt átalmentünk mindnyájan a nagyapám házába.
Egy hét múlva azt beszélték az emberek, hogy a kórházi költség és a kutyaharapás fejében elárverezték otthon a tehenet; apám pedig mindennap iszik, s annak a sok italnak az árát mind felíratja a korcsmárosnál, s annyira gyűlt már az is, hogy az egyik lónak a fele künn van már a kapun.
Amikor anyám ezeket hallotta, félénken nagyapám elé állott, és azt mondta neki, hogy nem volna-e jó, ha mégis hazamenne az urához. Mert ha ez így folytatódik, s egyik sem enged, akkor hamarosan pusztulásba megy minden, amit nagy nehezen együtt szereztek össze.
– Szereted-e? – kérdezte nagyapám.
Édesanyám lesütötte a szemit, s csendesen azt mondta:
– Igen.
– Hiszen olyan, mint az orkán.
– A természete.
– Hát mije jobb?
Édesanyám mosolyogva felelte:
– A szíve.
Nagyapám elgondolkozott és azt mondta:
– Akkor várj.
– Meddig?
– Ameddig ő jön.
– De ő sohasem jő.
– Akkor küldjön követet.
Újabb hetek kezdődtek hát ebben a félárva életben, s azalatt én is sokszor megkérdeztem magamat, hogy jobban szeretnék-e hazamenni, mint a nagyapám házában tellegetni a napokat egymásra. Ha jól meggondoltam, itt sem ment rosszul a sorsom, mert nagyapám erősen szeretett engem, s azonkívül a kutyával is olyan barátságot alapítottam, hogy néha egyet-egyet szólott is nekem. De azért mégis szívesen megindultam volna bármelyik percben, hogy lássam apámat, akit féltve szerettem én is, mint a vihart; s azontúl folyton éreztem, hogy nemcsak a testem az apám fia, hanem bennem is támadnak kicsi viharok néha, amelyek az ő nagy viharának gyermekei.
De azért vártam, s közben mindennap sorra vettem, akiket szerettem, hogy azoknak a természetét megismerhessem, s méregessem a cselekedeteiket. Ahogy ezeken a dolgokon gondolkoztam, egyszer az jutott eszembe, hogy mindenki két részből áll: egy szellemből, amilyen én vagyok; s egy testből, amilyen nekem is van. S akkor egyszerre a sejtelemből emlékek bukkantak fel előttem, amelyek arra eszméltettek, hogy amikor állatok alakjában éltem, akkor is vezetnem kellett a testet, és nemegyszer küszködnöm ellene. Hát ez történik az embereknél is! Mégpedig sokkal ádázabbul, mert a szellemnek, amikor már emberi testben ütheti fel a tanyáját, nagy és Istenhez repítő szándékai vannak, s ezzel szemben az emberi testnek sokkal több a gyarlósága, mint az állatinak!
Ezen a nyomon sok mindent kezdtem megérteni.
S mivel már akkora voltam, hogy ügyelet nélkül szép időben elhagyhattam a házat, hát kezdtem a kertbe járogatni, s néha ki a mezők felé is. De Bátort örökké hívtam, hogy szükség esetén védelmezze meg zsenge és totyogó hajlékomat. S ilyenkor esett nekem legjobban az élet, mert a nagy természetet igazi testvéremnek találtam, aki éppen olyan sok öröm és aggodalom között törekedett a felnövésre, ahogy én. Ezekben a bolyongásokban ízleltem meg először, hogy minő gyönyörűség a virágokat haszon nélkül szeretni; s nem pedig úgy, ahogy méh koromban, amikor csak mézt adni voltak jók. S elnézhettem a madarakat is, mert csak a tiszta kedvem vált még tisztábbra bennük, s nem kívántam életüket szakítani, hogy a hasamnak hízelegjek velük.
Boldog voltam.
Csak szegény édesanyám fogyott és ereszkedett egyre alább a bánat lépcsőin. Már ott tartott miatta nagyapám is, hogy engedett a negyvennyolcból. Vagyis azt mondotta, hogy ha kilenc napig nem jön érte apám, akkor jól van, menjen vissza magától. Ez a kegyesség éleszteni kezdte a vidámságot a házban, s a napok már kurtábban kezdtek telni. S az emberi kegyességre megérkezett az égi szerencse is, mert a hatodik napon este kopogtattak az ajtón, s hát egy félszemű öregember lépett bé rajta. Nem szólott egyet sem, hanem megállott az ajtónál, s anyámat úgy kezdte nézni, mint egy földi szentet.
Mi is néztük a vénembert, de csak ámultunk, hogy mit akarhat. S közben mind ereszkedett összébb az öreg, majd megszeppent, és nagy zokogással az anyám lábához borult.
Nagyapám odament, felemelte a vénembernek a fejét, és az arcába nézett.
– Micsoda szerzet maga? – kérdezte.
Abban a szent percben én megismertem, és kiabálni kezdtem:
– A názárénus! A názárénus!
– Én vagyok – mondta Gergely bácsi, és hullottak a könnyei, a szája pedig boldog megereszkedéssel mosolygott.
Anyám letörölte a názárénus könnyeit, s azután a magáét is, mert bizony az ő szemei is megcsordultak, a szenvedésnek olyan eleven bizonyítványa volt a barkácsoló. Meg is öregedett erősen, a haja vadgalambszínű lett, s a szakállát sem vágatta le, mintha erőszakkal is saját magának az apja akart volna lenni. Ahogy ott fél térdre ereszkedve az anyám előtt a megkönnyebbülést kereste, rossz nadrágja felhúzódott a bokájáról, s a kapcája kilógott a sáros bakancsból. Kabátnak valami bekecset viselt, amelynek sok gazdája lehetett már a földben.
Nagyapám várt egy darabig, hogy a megalázkodásban hadd elégítse ki magát a szegény názárénus, de akkor így szólt:
– Ülni tud-e?
– Igen – mondta készségesen a názárénus.
– No, akkor álljon fel, s üljön az asztal mellé.
Kenyeret tett eléje s valami sajtot, de Gergely bácsi nem használt azokból, hanem elmondta, hogy tegnap este óta apámnál lakik, s ők ketten ettek, amit lehetett. Azután elbeszélte, hogy három hónapig a kórházban s utána a börtönben volt, megszenvedett mindent, de egyben meg is tisztult egészen. S most már arra szenteli az életét, ami még hátravan, hogy anyám előtt jóvátegye a vétkét, s hogy a mi házunkban szolgálhasson, amíg el nem viszik onnét egy koporsóban.
– Tudja-e, hogy szinte megöltem volt magát? – kérdezte nagyapám.
– Nem.
– Pedig úgy volt.
Anyámnak nem tetszett, hogy még most is ijessze valaki a názárénust, s azért inkább a felesége felől tett egy kérdést. Erre Gergely bácsi azt felelte, hogy az ő áldott jó feleségét, ki ellen szintén nagy bűnt követett el, elnyelte a világ. A ház üresen áll otthon, pókhálók lepték el s egerek; az udvart pedig burján verte fel, miként egykor az ő lelkét a bűn.
Amikor mindezeket elmondta, megigazította a bekecset magán, a két combját megsöpörte a tenyerével, mintha poros lett volna ott, majd így szólt:
– Az én gazdám és a Jézus Krisztus neviben úgy jöttem ide, mint követ. Én, aki valamikor s az ördög vérével bé akartam mocskolni azt a házasságot, amelyet az Isten egy nagy reményű gyermekkel is megáldott, most könyörgésemmel azon fáradozom, hogy annak csorbáját egyöntetűen kiköszörüljük. Vagyis gazdám azt izeni az ő jó és hűséges feleségének, hogy térjen vissza a csendes hajlékba.
– Ha csendes lesz, visszatérhet – mondta nagyapám.
Azzal összeszedte anyám, amije volt; engemet kézen fogott, s megindultunk. Nagyapám a kapuig kísért, s olyan engedékeny volt, hogy még Bátort is velünk eresztette. Szótalanul mentünk az enyhe és illatos estében, amely maga is teli volt szívvel és áldással, miképpen anyám. Otthon nagy világosság honolt a szobában, s amikor béléptünk az ajtón, édesapám felállt a kályha mellől, ahol addig üldögélt, mintha közülünk valamelyik pap lett volna.
– Adjon Isten jó estét! – mondta anyám.
– Ada ebben a percben – felelte apám.
Erre Gergely bácsi kiment a házból, édesanyám pedig az ágyra borult és úgy sírt.
Én ott állottam, s nem tudtam hamarjában, hogy melyikhez csatlakozzam. De apám odalépett hozzám, az ölibe emelt, amit eddigelé még sohasem tett, s azt kérdezte tőlem:
– Nagyapád egészséges-e?
– Az a – mondtam.
Akkor visszaeresztett a földre, majd felnyitotta a pad fedelét, kivett onnét egy tálat, amiben lépesméz volt, s azt az asztalra tette. Utána szólította anyámat, aki felemelte a fejét.
– Né, mi van az asztalon! – mondta apám.
– Mi van? – kérdezte anyám.
– Édes méz.
– Honnét?
– Vettem neked. Az első gyűjtés az idén.
Anyám odament az asztal mellé, s mosolyogva nézte a mézet.
– Olyan, mint az arany – mondta.
– Olyan – felelte apám.
Odaültünk mind a hárman az asztal mellé, és enni kezdtük a mézet, amely ismét saját képére változtatta a világot, vagyis arannyá.
A házunk táján jól meglátszott, hogy anyám sokáig várta a követet: a tehenet is csakugyan elárverezhették, mert sem a pajtában nem volt, sem este a csordával haza nem jött. Hanem annál nagyobb lett emberekben a forgalom, akik adósságot akartak béhajtani apámon; s különösképpen a korcsmáros segédje tudta, hogy mi hol lakunk. De ahogy beszélik némelyik béna emberről, hogy a búcsújáró helyen egyszerre meggyógyul, és nemcsak járni tud, hanem még fut is: hát az anyám megtérése után úgy erőre kapott nálunk is mindenki.
Csak éppen nagyapámmal ment visszafelé a dolog, mert ő attól az estétől kezdve, amikor apám kiugrasztotta a székkel, nem mutatkozott nálunk. Még a kutyáját sem akarta megtekinteni, aki minden nap elteltével jobban az enyim lett. Pedig nagy öröme telt volna benne, mert amikor a názárénus látta, hogy Bátor nekem nem közönséges barátom, s én sem neki, akkor a csűr mellett házat épített a számára. Boldog voltam a ház miatt, amibe még én is bé tudtam bújni, s erősen szerettem volna megmutatni nagyapámnak.
De hiába vártam, hogy jöjjön.
Gondoltam, felkeresem én.
Az egyik nyári délután tehát, amikor apám a názárénussal s a két lóval odavolt sarjút hozni, s oda édesanyám is búzát gyomlálni, magam mellé vettem Bátort, s ketten elindultunk, hogy meglátogassuk nagy emberünket. Amikor oda megérkeztünk, a kaput és az ajtókat mind nyitva találtuk, de ő nem volt a házban, pedig még az ágy alatt is kerestük. Hová lehetett el, gondoltam magamban, majd így szóltam a kutyának:
– Keressed, Bátor!
A kutya szipogatni kezdett, aztán hirtelen a földre szegte az orrát, és egyenesen a kertkapunak vezetett. S ahogy ott béléptem a kapun s mentem egy kicsit, egyszerre kopácsolást hallottam. Megálltam, hogy jobban körülnézhessek; s hát akkor egy embert pillantottam meg, aki a kert közepe táján, két nagy körtefa között, messze fent a levegőben, deszkából hidat vert, s egy lajtorja tetején ott kopácsolt. Nem akartam hinni, hogy nagyapám legyen, de mégis ő volt.
– Maga mit csinál itt, nagyapó? – kérdeztem.
– Nem gyermeknek való – mondta az öreg.
Akkor láttam, hogy nem is közönséges hidat épített a két fa közé, hanem valóságos ágyat. S az ágy fölé tetőzetet, amely zsindellyel volt födve. Nem tudtam, hogy csodálkozzam-e vagy nevessek, mert az iménti felelete után, mely szerint nem gyermeknek való dolgot csinál, az jutott eszembe, hogy bizonyosan meg akar házasodni, s arra csinál ég és föld között szerelmi hajlékot magának.
– Csakugyan, mi lesz? – kérdeztem ismét.
– Fészek – mondta.
– Kinek?
– Nekem.
Egyszerre megeredt a szava, lejött a lajtorjáról, s mint egy öreg angyal, úgy magyarázta, hogy immár ez lesz az ő fészke, ahonnét Istenhez fog repülni. A szeme csillogott, és az arca, mintha derült ég lett volna körülötte. S ahogy hallgattam szavait, melyek csengető kopogtatások voltak az Isten ajtaján, hirtelen vágyam támadt, hogy felmenjek én is a lajtorján, és a fészekben verdessem a szárnyaimat. De amint elindultam, az öreg megfogta a derekamat és visszatartott.
Sírni kezdtem.
– Te mért sírsz? – kérdezte.
– Mert nem akar odaereszteni, a fészekbe.
– Ember vagy-e?
– Ahhát! – mondtam.
Nagyapámnak kiegyenesedett a dereka, s mintha tüzes kard lett volna a kezében, úgy felelte:
– Azért nem mehetsz oda.
Egyszerre megértettem őt, aki átlépett az árkon, mely a testek országát kerekíti körül. Átlépett, s ott túlfelől szembefordult az emberi világgal, s már nem volt a számára gyermek, rokon és unoka, hanem csak ember volt, aki mind egyforma és tőle mind idegen. S akkor jutott eszembe először, mióta e világon voltam, hogy életem titkát felfödjem valaki előtt, és elmondjam küzdelmes vándorlásomat, mely jelen gyermeki testemig vezetett; és elmondjam azt is, hogy az árkon túl, amelyen ő átallépett, én éppen olyan ismerős vagyok, mint azon, innét. De akkor fellobbantak előttem a célok, melyeket a szellem és a jóság győzelméért s népem boldogításáért magam elé tűztem; s szigorú fénnyel kigyúlt a parancs is előttem, s a titkos szövetség, melyet a szellem világával kötöttem.
Úgy éreztem, hogy magamba zárva kell hordoznom mindezt.
– Gyere, Bátor! – mondtam.
Azzal megfordultam, és szó nélkül kifelé indultam a kertből.
Nagyapám utánam kiáltott:
– Mondd meg otthon, hogy egy vénember elég egy házhoz.
Nem álltam meg, se nem feleltem erre semmit, mert jól megértettem ebből, hogy a názárénus van a begyiben.
– S mondd meg, hogy én nem létedzem! – kiáltotta még hangosabban.
Nehéz szívvel húztam bé magam után a kaput, s otthon sem találtam nyugodalmat magamnak. Sírni szerettem volna, hogy a könnyeimmel puhítsam meg az utat, amelyen véglegesen eljöttem nagyapámtól. Anyám észre is vette, amikor hazajött este, hogy valami a lelkemre feküdt.
Megmondtam neki, hogy mit izent nagyapám, aki fészket csinált magának, hogy onnét Istenhez repüljön. Nevezetesen, hogy egy vénember elég egy házhoz; s hogy ő nem létedzik többet. Anyám siratni kezdte, mert azt vette ki az egészből, hogy megbolondult az ő szegény édesapja. Apám azonban nem tartott véle a könnyezésben, hanem ellenkezőleg gerjedett fel, és azt mondotta, hogy mindjárt veszen egy fejszét, s azzal átalmegy, és úgy összevágja az egész fészket, hogy abból csak a forgácsok repülnek az Istenhez.
S mint egyéb dologban is, most is anyámnak kellett elhallgatni és tovább szenvedni. Tudtam, hogy egyiknek sincs igaza nagyapám dolgában, de fájdalomba kellett rejtenem a magyarázatot, s nem mondhattam meg, hogy milyen szükségtelenül szenved édesanyám, és hogy milyen oktalanul nehezíti apám a levegőt.
Gondoltam, most az egyszer s ebben a dologban megkérdezem a názárénust is, hadd tegyen előttem vizsgát. Ügyesen kilopózkodtam tehát lámpagyújtás után a házból, és bémentem a pajtába, mert Gergely bácsi ott lakott a két lóval együtt. Amikor béléptem oda, rozoga ágyon heverészett, amit a lovak faránál a sarokban szerkesztett magának. Feje felett, egy kicsi polcon, mécses lámpa égett szelíden; s a lámpa mellett nem volt semmi egyéb, csak egy kefe és egy lóvakaró s ismét egy fekete táblájú könyv, amelyről nemsokára megtudtam, hogy a Biblia.
Amíg a küszöbnél tartottam, s csak valaki voltam, addig meg sem mozdult az ágyon, de amikor melléje értem, és megismert, akkor egyszerre felült, és nagyon örvendett nekem.
– Rég várlak – mondta.
Megfogta a két kezemet, és úgy nézett, hogy most az egyszer biztosan gondoltam: ez a saját gyermekét látja bennem. Egy ideig vártam, hogy tán elereszti a kezemet, de mivel nem eresztette el, s éreztem azt is, hogy erős ecetes szaga van, kivontam mind a két kezemet az övéből, s így szóltam:
– Voltam nagyapámnál is.
– S mit mondott? – kérdezte a názárénus.
– Ezt is, azt is.
– No.
Megérezte, hogy valamit fel akarok lebbenteni, s ráültetett az ágyra, hogy beszéljek. Én elmondtam mindent, ahogy volt: a fészket, a nagyapám mondásait s mind a két izenetet. Amikor elvégeztem, nagy várakozással néztem a názárénust, hogy lám, magától mit fog mondani. De ő csak a lovak farát nézte, és nem szólt.
– Anyám azt gondolja, megbolondult – mondtam akkor.
– Nagyapád-e? – kérdezte Gergely bácsi.
– Ő.
Mosolygott az öreg, mintha anyám tudatlan volna.
– Maga nem gondolja?
– Én nem.
– Hát?
Rám nézett a názárénus, s abban méregetés volt, hogy vajon én megbírom-e, amiket ő mondana erre. Aztán mégis rászánta magát, és beszélni kezdett:
– Minden ember, ha önmagát kikérdezi, valamilyen úton Istenhez akar jutni. Vannak, akik indulatosságból lépnek erre az útra, mert azt gondolják, hogy az ő helyük nem a csordában van, amely a siralom völgyében legelészik, hanem az ő helyük ég és föld között van. Hát a te nagyapád is ezek közül való. Ismét vannak olyanok, akik Isten kegyelméből megismerik az igazságot, és az ajándék örömében elfelejtik felvértezni magukat. Ilyen voltam én valamikor. S mindezek olyanok, mint a szabadságot szerető kóbor kutyák, akik mindig társtalanul mennek, de akiket a csontnak az árnyéka örökké kísér.
Itt rám vetette a szemét, és hozzátette:
– Mert a jó úton is lehet tévelyegni.
Éreztem, hogy világossággá váltak bennem a szavai, s nagy szomjúsággal kérdeztem tőle:
– Hát kik azok, akik egészen igazságosak?
– Akik megváltották magukat – mondta Gergely bácsi. – Bűnnel és szenvedéssel. S akik nem egyedül akarnak Istenhez jutni, hanem seregeket vezetnek Istenhez. Ezek az egészen igazságosak.
Egy kicsit meredten nézett engem, majd meglobbant hirtelen a szeme, felállt, és fölém terjesztette a két kezét, s mondta:
– Jézus, világosítsd fel a te gyermekedet, és szenvedései közül megdicsőülve vezessed az igazságosak közé, ha majd eljön az ideje. Mert egyszer mindennek eljön az ideje, Jézus!
Letérdepelt a fekvőhelye mellé, és csendesen imádkozni kezdett. S én forró testtel ültem mellette, s nagy terheket éreztem, melyek ragyogtak. Aztán megjelent anyám, és megfogta a kezemet, hogy a szobába vezessen.
A názárénus nem is vette észre.
Attól az időtől kezdve megváltozott az életem. Folyton és minden percben éreztem a terheket, amelyek a názárénus áldása alatt szállottak reám és ragyogtak. Nagyon nehezek voltak, és a súlyuk alatt szomorú lettem, s örökké a magányt kerestem, hova csak Bátort szerettem magammal vinni. Anyám és apám gyakran beszéltek engem, mert különhúzódó életemet betegségnek vélték. Játékszereket vettek nekem, és egyéb dologban is a kedvemben jártak, de azt megtiltották nekem, hogy a pajtában felkeressem a názárénust.
Így múlt el a nyár.
S amikor bétakarították az áldást, melyet az Isten nagy bőségben adott; s amikor elkövetkezett az ideje, hogy az emberek és a földek pihenni kezdjenek, akkor két ember jelent meg az egyik vasárnap délután. Jámbor és öreg volt mind a kettő, akiket én is láttam volt, amikor nyári munka idején apámék magukkal vittek a határba. Elment a két ember az ajtónk előtt, s egyenesen a pajtába ereszkedtek, ahol lámpagyújtásig töltötték a názárénussal együtt az időt.
A másik vasárnap már négyen jöttek, és szürkület előtt már énekeltek is csendesen, istenes énekeket. Amikor én ezt meghallottam, arra kértem apámat, hogy eresszen engemet is, hadd tanuljam meg az éneküket. Nem hallgatta meg a kérésemet, de másnap béhívatta a názárénust a házba, és így szólt hozzá:
– Maga mit folytat?
Úgy nézett Gergely bácsi, mintha az apám szavai és ő nem ismerték volna fel egymást.
– Azt kérdeztem, hogy a pajtában mit folytat – mondta ismét apám.
– A kötelességemet – felelte a názárénus.
– Milyen kötelességét?
– A testét és a lélekét.
– Sok lesz! – jegyezte meg apám, mire Gergely bácsi csak ennyit szólott:
– A kettő egy.
Utána elhallgattak egy kicsit, s olyan komolyan és szomorúan nézték egymást, mint a szerelmesek, akik sohasem lehetnek egymásé.
Apám újra megszólalt:
– Ketti kell vágni!
– Halál az – mondta a názárénus –, aki kettőbe vágja az életet, amely egy.
Erre felállott apám, és olyan nyugtalanság áradott belőle, amely nem a testé volt, hanem a vergődő léleké. Ilyennek sohasem láttam őt, sem ahhoz hasonló beszédet nem hallottam tőle, mint amilyent most intézett a názárénushoz. Mert azt mondta neki:
– Gergely bácsi, én jól tudom, hogy Jézus Krisztus ki volt, mert az Ő igéiből hullottak belém is. De a torkomat dugja el a méreg, amiért az Ő fájdalmából mégis több rekedt belém, mint amennyi igéjét hordozom. S amióta maga itt van, s még emberek is járnak a pajtába s énekelnek, attól fogva úgy érzem, hogy nem az éneket fújják, hanem az eleven szenet az én mellemben. Érti maga ezt?
A názárénus is felállt, és úgy mondta csendesen:
– Értem.
– S akkor?
– Egyszer kialuszik az eleven szén, s a hamujában igazság fog teremni.
Apám elfordult, összeszorította a száját, és úgy mondta lassan, hogy csikorogtak a szavak:
– Menjen ki, mert ebben a percben agyonütöm!
Amikor a názárénus csendesen kiment, odaszólt anyámnak:
– Hozz egy liter bort!
Anyám könyörögve mondta:
– Mátyás, most az egyszer.
– Egy liter bort! – vágott belé apám.
Nem lehetett egyebet tenni, elment édesanyám, és egy fehér üvegben elhozta a bort. Apám megragadta az üveg nyakát, és egyenesen a pajtába ment véle. Mi nem mertünk szólani semmit, sem utána menni az istállóba, csak azon reszkettünk, hogy a szegény názárénus nem fogja megérni a reggelt; s lehet, hogy mi sem.
Anyám letérdepelt a pad mellé, s maga mellé szólított engemet is. Reszkető félelemben ott imádkoztunk éjfélig mind a ketten, s miközben a fülünket az istálló felé hegyeztük, arra kértük az Istent, hogy távoztasson el tőlünk minden szerencsétlenséget, és adjon békességet nekünk.
Apám csak reggel került elé az istállóból, de nemcsak épségben, hanem nyugodalmas arccal. Hozta a kezében az üveget is üresen, azt odanyújtotta anyámnak, és így szólott hozzá:
– Köss pántlikát a nyakára, s tedd el jól, hogy örökké megmaradjon.
Anyám átalvette az üveget, és azt kérdezte:
– A vénember ivott-e belőle?
– Egy szikrát sem.
– Hát mit csináltatok egész éjjel?
– Mi lajtorját.
– Milyen lajtorját?
– Amilyen Jákobnak volt.
Ennél többet sohasem tudtunk meg abból, amit ők ketten éjszaka végeztek, de a következmények arról beszéltek, hogy rossz nem történhetett. Mert apám a nyugodalmas ábrázatát nemcsak megtartotta azután is, hanem attól a reggeltől fogva letett az italról, ami sok pénzt, félelmet és háborúságot takarított meg nekünk. Beszédesebb is lett valamivel, s legfőképpen jég és pusztító zápor nem jött a felhőiből. Gergely bácsival olyan jól megértették egymást, hogy nemcsak a vasárnapi jámbor emberek jöhettek továbbra is, hanem az öreg a ház barátja lett egészen, a Jézus Krisztus igéin túl is, mégpedig vagyonilag.
Ezt akkor mutatta meg legjobban, amikor szeptember vége felé, egy szombati napon, maga mellé vette apámat, hogy menjenek el ketten az ő régi falujába, s a házát valakinek adják el.
Már reggeliben elmentek.
S mivel mi csak ketten maradtunk otthon anyámmal, s attól sem tarthattunk, hogy a férfiak hirtelen hazaérkeznek, délebéd után tervet csinált anyám. Vagyis azt mondta, hogy most átalmegyünk nagyapámhoz, kit csak egyszer láttunk volt, mióta emeletre költözött. S akkor az egyszer is csak dugva és kurtán, mert apám és a názárénus egyformán ellene voltak az ő fészkinek.
Ez alkalommal a kaput és a ház ajtaját is zárva találtuk, mintha nagyapám valami híres és távoli vásárra ment volna, ahonnét egyhamar nem térhet vissza. Gondoltuk azonban, hogy nem a vásárra ment, hanem a fészkében lehet. Kimentünk hát egyenesen a kertbe, s ott a fa alatt megálltunk.
Édesanyám kiáltott egyet a fészek felé:
– Apám!
Nem felelt senki.
– Egy lajtorját kéne hozni – mondta nekem anyám.
De erre nagyapám is megszólalt odafent a fészekben, s azt mondta:
– Ne lajtorjázzatok olyan erősen!
– Hát maga itthon van? – kérdezte anyám.
– Én nem, embernek – mondta nagyapám.
– Hát kinek?
– Csak Istennek.
Anyám rám nézett, hátha megláthatná rólam az igazságot: vagyis azt, hogy nagyapám bolondkodik-e, vagy csakugyan elment az esze. Az én arcám sok jóval nem biztatta őt, úgy látszik, mert a következő szóval azt mondta nagyapámnak:
– Maga mért keserít minket?
– Megmondtam, hogy nem létedzem – felelte az öreg.
– De hallom, hogy beszél!
– Ki tudja, kit hallasz.
– Itt van kicsi Mátyás is.
Csepp szünet után azt mondta erre nagyapám:
– Nem üsmerek sem kicsit, sem nagyot.
Anyám tanácstalanul tapodta a földet, és bosszúságában kifeszült a nyaka, ahogy folyton nézett felfelé. Később már a két körtefát is vizsgálni kezdte, hogy nem lehetne-e felmászni azokon, de le volt hántva mind a két fának a törzse, s büdös szekérkenővel bé volt vastagon kenve. A lajtorját pedig nagyapám felhúzta, s ott meredezett a háza tetejére állítva.
Gondoltam, én is próbálok valamit.
– Nagyapó! – kiáltottam.
Nem felelt semmit, de én tovább folytattam:
– Vesse ki a fejét: né, mekkorát nőttem!
– Köszönd az Istennek – mondta.
Anyám szorgosan biztatott a szemével, hogy folytassam.
– Hát osztán mivel él odafel?
– Harapok a napfényből.
Éppen akkor megláttam egy kenyérdarabot a földön, felemeltem, s így folytattam:
– Egy darab leesett belőle.
Bizonyosan megbántottam ezzel a mondásommal, mert hiába követtünk el bármit, többet nem akart szólani. Édesanyám cselvetésből felszólított engemet, hogy no hát menjünk akkor haza, s jó dobogó lépésekkel el is mentünk egy darabig, de ott visszafordultunk és visszalopakodtunk a fészek alá. Ott leült anyám az egyik fa tövére, s le én is a másik fa tövére: s úgy vártuk, hátha lejőne most már valami bajára nagyapám.
De nem jött.
S a nap már nyugodott.
Szegény anyám még tovább is őrködött volna, s talán még egész éjjel is, de nem hagyhatta semmibe apámot sem, aki tán meg is érkezett eddig a názárénus falujából. Felállott tehát, megfogta a kezemet, és sírva hazamentünk.
Otthon is egyet sírt, amíg apámék megérkeztek.
– Hát te miért pityeregsz? – kérdezte apám.
Erre édesanyám kivallotta, hogy miben jártunk, s hogy semmire sem tudtunk menni. Apám nem lobbant haragra, mint ahogy azelőtt tette volt, hanem csendesen csak ennyit mondott:
– Hadd el, holnap kivágom alóla a fát.
S azután mindjárt azt a hírt újságolta, hogy szerencsésen eladták a házat, s hogy ennek következtében Gergely bácsi véglegesen a családba szakadott, s neki itt helye lesz, amíg csak szuszog. A názárénus szó nélkül s a kályha mellett üldögélve hallgatta idáig a dolgot, de ekkor hirtelen felállt, és egy nagy köteg bankópénzt húzott elé a zsebéből. Egy részit leolvasta az asztalra, és akkor így szólt:
– Itt van fele.
– S a mért? – kérdezte apám.
– Ajándék – felelte a názárénus.
– Tán nem!
– A kicsi Mátyásé.
Anyám beléveresedett a dologba, s azt mondta hirtelen Gergely bácsinak, hogy ne menjen el egészen az esze, hanem a pénzt tartsa meg magának. Apámot azonban az a bizonyos éjszaka az istállóban nem forgatta volt ki egészen a természetéből, mert így szólott anyámhoz:
– Tedd el, ha mondják!
Édesanyám nem nyúlt mindjárt a pénzhez, hanem előbb felszólított engem, hogy csókoljak kezet a názárénusnak, és köszönjem meg szépen az óriási ajándékot. Én ezt szívesen megtettem, mert Gergely bácsit, amióta nálunk lakott, nem néztem már rosszindulattal, mint azelőtt, hanem ellenkezőleg, nagy példaképnek tekintettem. S amikor ez megtörtént, s anyám is eltette a pénzt, elköltöttük együttesen a vacsorát, s utána lefeküdtünk.
Nagy boldogságban aludtunk.
Mi a házban, s Gergely bácsi most is a pajtában.
De az öröm azért nem mosta el az ígéretet, amit apám tett volt: vagyis másnap reggel a karjára akasztotta a fejszét, s azt mondta nekünk, hogy menjünk tehát, mert ő most levágja a fát; s anyám pedig álljon pontosan a fészek alá, hogy nagyapám egyenesen az ölibe hullhasson.
A názárénus nem jött velünk.
Amikor odáig érkeztünk, hogy a kertkapun béléphettünk, apám azt parancsolta nekünk, hogy aztán ne köszönjünk, s ne szóljunk egyet se, mert a fejsze itt mindent jobban el fog végezni. Megfogadtuk a szót, és úgy érkeztünk a fa alá, mintha ott a fészekben valami drága és ritka madár lett volna, akit megfogni dicsőség és nagy hír. Apám helyzetet vett a fa tövén, s mi pedig anyámmal ketten úgy állottunk, hogy az apám munkáját és a fészket egyaránt szemmel tarthassuk. Akkor felhúzta apám a fejszét, és belévágta a fába.
Abban a pillanatban az arcomra szökött valami nedvesség, s hamar az egyik kezemmel letöröltem, s szokás szerint a tenyeremre pillantottam, amely piros volt. Utána anyámra és apámra vetettem a szememet.
Vér volt az arcukon, amit elkentek ők is a kezükkel.
Meredten néztünk egymásra.
Aztán a fa törzsére tekintett apám, ahonnét egy darabot kicsapott a fejsze, s ámulattal ejtette ki a szót:
– Vér!…
Belemártotta az ujja hegyit is, vajon nemcsak a szemünk káprádzik-e, de valóságos vér csorgott a fából, mintha öreg testvérünk lett volna szegény és az Isten rendíthetetlen prófétája, aki vért szöktet az arcunkba, és úgy figyelmeztet a parancsra, hogy ne ölj!
Anyám térdre esett.
Apám a lábához eresztette a fejszét, s én pedig felnéztem a fészek felé, amely csendes volt és szilárdan nyugodalmas, mint maga az igazság.
Így állottunk egy darabig, s a csodálattól megrettenve mind a hárman arra gondoltunk, hogy, az Isten irgalmazzon nekünk, mert talán meghalt nagyapám. De ekkor, mintha annyi sok idő múlva ismét megszólalt volna az Isten, ki újra akarta teremteni a világot, azt mondta nagyapám:
– Ember, leszakasztottad egykor a fának gyümölcsét, s vajon most ki akarod irtani magát a fát is?!
Apám elfehéredett, majd összehúzta a szemöldökét: aztán felrántotta anyámot a fa mellől, megragadta az én kezemet, és gyorsan kifelé indított a kertből. S ahogy lopakodtunk kifelé, meggörnyedve és gyorsan, nekem az jutott eszembe, hogy valamikor Ádám és Éva is így sunyíthattak kifelé a paradicsomból.
Ami történt, legjobban anyámot rémítette meg, mert ahogy hazaérkeztünk, mindjárt bézárta utánunk az ajtót. Apám azonban, ki a futás miatt egy kicsit szégyenkezni kezdett, úgy megemberelte magát, hogy a zárban visszafordította a kulcsot, és azt mondta:
– Ne féljetek, amíg én itt vagyok!
– Inkább ezt a legénykét féltem – felelte anyám.
Nem tetszett nekem, hogy egyik a másikra veti a félelmet, mert a bátorságot és az őszinte beszédet senkitől sem esdettem annyira, mint a szüleimtől. Ebből adtam is mindjárt kóstolót nekik, amikor apám odajött hozzám s megkérdezte:
– Megijedtél-e?
– Én meg.
– S mitől?
– Én maguktól.
Apám megtekerintette a fejét, odafordult anyámhoz, és azt mondta neki, hogy látod-e, ennek a gyermeknek több esze van, mint nekünk. Azután ismét velem folytatta, mondván:
– S mit láttál?
– Vért.
– S hát még?
– Futást.
Nagyon ámultak, hogy ilyen kicsi létemre miket felelek, s még jobban kezdtek firtatni engem. S akkor megmondtam nekik, hogy aki az Istentől semmit sem tart, amikor Ő csendes, akkor se féljen hát tőle, amikor csodát művel. S ha nem hiszik, kérdezzék meg Gergely bácsitól, lám, ő mit mond.
Apám erősen nézett engemet, hogy ilyen hamar fiat nevelt magának, aki őt leckéztesse; de úgy látszik, a tanácsomat mégsem tartotta oktalannak, mert a názárénust béhívta a házba, s neki elbeszélte apróra az egész történetet, s utána így szólt:
– No, ehhez mit tud szólni?
Gergely bácsi átható szemekkel apámra nézett, és ezt felelte:
– Aki Istenhez törekszik, ne háborgassad annak útját, nehogy útonálló legyen a te neved!
Csend állott volna bé a názárénus szavai után, de én hirtelen felkiáltottam:
– Ez a!
Apámnak összeszorult a szája, és az arca csontjait mozgatni kezdte, úgy küszködött magával. De annyi idő után a vére ismét leigázta őt, s a kemény leckére úgy válaszolt, hogy indulatosan kinyitotta az ajtót, s reccsenve mondta:
– Most a két bölcs menjen ki innét!
Gergely bácsi felállt és kifelé indult, apám pedig emésztő pillantással nézett engem, mert a második bölcs én voltam. S abban a pillanatban éreztem meg először az életben, hogy a test és a vér törvénye szerint csakugyan az apám fia vagyok, mert ahogy őt szokta volt néha és segítség nélkül elönteni az indulat, mostan úgy történt velem is. A földből és a levegőből s a felhőkből egyszerre vad sárga patakok futottak belém, s meggyűlve bennem, feszítették a testemet és zúgtak a fejemben. Az ujjaim tenyerembe vágódtak, és a látásom villanó lett: összevissza szakadt előttem a fény, és egymást kergette hirtelen csapásokkal.
Ránéztem apámra, és azt mondtam neki:
– Ugye nagy a vitézség, mert kicsi az ellenség!
S már mentem is kifelé a házból, de olyan gyorsan, ahogy csak tudtam, nehogy a hátamba robbanjon apám. S a názárénussal együtt egyenesen a pajtába mentem, de egy jó darabig egyebet nem csináltam, csak az ajtót néztem, hogy vajon nem jön-e apám. Szerencsére nem jött, s így a sárga patak apránként visszafolyt belőlem is, s már erős bűnbánatot kezdtem érezni amiatt, hogy apám ellen fordulék vala. Gondoltam, megkérdem a názárénust, hogy nem volna-e helyes, ha elmennék és apámtól bocsánatot kérnék. Az öreg azonban azt felelte, hogy a dolognak a könnyebbik végit fognám meg, ha bocsánatot kérnék. Inkább cselekedjem valami jót, ami nagyobb legyen a hibánál. Mert ahogy a természetben az erősebb elpusztítja a gyengébbet, úgy van az bennünk is: tenyészteni kell hát és táplálni magunkban a jót, hogy az megerősödjék és a rosszat megeméssze.
– S akarsz-e még valamit tudni? – kérdezte.
– Én egyjárást igen – feleltem.
Ekkor felállott, a fejem felé tartotta a kezét, és így folytatta:
– A Jézus Krisztus nevében vezessen téged és vigyen győzelemre az Ige, amely ekképpen hangzik: „Légy szelíd a te szavadban, és örökké erős légy a te cselekedetedben.”
Többet nem szólt és nem magyarázott, hanem elővette a Bibliát, és imádkozni kezdett. Én sem háborgattam őt, hadd dolgozzék az időjáráson, melyben megfoganhatik az elvetett mag. Inkább azon gondolkoztam, hogy mi is lenne vajon, ha mindenki szelíden szólana az ő atyafiához, de erős és bátor lenne, ha jót kell cselekedni. Sorjában magam elé idéztem, akiket ismertem, és a názárénus parancsolata szerint vizsgáltam azoknak cselekedeteit. Úgy találtam, hogy bizony nagy igazságot mondott az én mesterem, mert a legtöbb rossz dologtól és szerencsétlenségtől eddig is megmenekültünk volna, ha követjük vala a názárénus tanítását.
S éppen ahogy javában elmélkedtem ezen, az istálló ajtajában megjelent anyám, és azt mondta szomorúan:
– Ismét a korcsmába mene.
Gergely bácsi visszatette a Bibliát a polcra, és így szólt:
– Nem hihetem.
S elmondta nekünk, hogy amikor együtt töltötték volt az éjszakát, akkor erős fogadalmat tett neki apám, hogy az itallal felhagy. Hát ezért nem hiheti.
Anyám azonban azt felelte erre, hogy majd elhiszi, amikor apám részegen hazajön, és velünk együtt megtérengeti az öreget is.
Azon gondolkoztunk, hogy mit kéne csinálni.
Szegény anyám félt a legjobban tőle, s azért olyan tanácsot mondott, hogy kerekedjünk fel mind a hárman, és menjünk átal nagyapámhoz, ahol nyugodalomban tölthetjük az éjszakát. Mert még a szóbeszéd is azt mondja, hogy okos ember kitér a részeg elől. A názárénus is magába eresztette a tanácsot, jól megforgatta a fejében, azután felállt, és azt mondta:
– Hát jó.
Ahogy ezt kiejtette a száján, egyszerre fellobbant bennem a háborodás, mert úgy éreztem, hogy a szelíd szó és a bátor cselekedet nem arra tanítja az embert, hogy megfusson apám elől. Igaz, mérgemben felugrottam, s nem valami szelíden nézhettem rájuk, mert az arcájukon ijedtség látszott. Akkor azonban eszembe jutott, hogy „légy szelíd a te szavadban”, s így szóltam a názárénushoz:
– Vajon igyunk-e bort, ha vizet prédikálunk?
Gergely bácsi megszégyenülve tekintett rám, majd fél térdre ereszkedett előttem, és azt mondta:
– Üsd meg az orcáját a te mesterednek!
S akkor valahogy történt, a régi mérgem mintha halottaiból felvillant volna, s azzal egyszerre az is, hogy „erős légy a te cselekedetedben”. Nem tusakodtam hát sokáig, hanem jól pofon sirítettem a názárénust.
– Te micsinálsz?! – kiáltott rám anyám.
– Tanítjuk egymást – feleltem.
Nem is történt semmi baj, mert Gergely bácsi rögtön megbékélt magával, s az én leckém után olyan vallomást tett, hogy maradjunk mindnyájan itthon, s várjuk bátorságosan apámot, még ha meghalunk is.
Ebbe anyám is beléegyezett.
Bémentünk hát ketten a házba, és szépen lefeküdtünk; s le a názárénus is az istállóban. Nem tudom, hogy anyám aludt-e, de én arra ébredtem fel egyszer, hogy valaki a nevemen szólított. Felültem fektemből, egyet-kettőt pillantottam, s hát apám ott van az asztal mellett, s ott anyám is fél öltözetben, s a fejük felett ég a lámpa.
– Mátyás! – szólott ismét apám.
– Parancsoljon – feleltem neki.
– Szállj le az ágyból, s gyeride!
Leszálltam, és odaálltam eléje.
– Ki fia vagy? – kérdezte apám.
– A magáé – feleltem.
– S ha az enyim, akkor ma délután mit mondtál nekem?
– Azt mondtam, hogy ugye nagy a vitézség, mert kicsi az ellenség.
Erre apám összeszorította a száját, a fogát csikorgatni kezdte, majd így szólt:
– Agyonüsselek-e?
Nem feleltem semmit.
– Egy ütéssel? – folytatta apám.
Arra sem szóltam.
– Eggyel!
Várt egy darabig, hátha meghervadnék előtte, vagy éppen bőgni kezdenék. De amikor nem történt semmi, ismét rám kiáltott:
– Nem félsz?
– Nem.
– Agyonváglak.
– Úgy se.
Ekkor odanézett anyámra, és azt mondta neki:
– E csakugyan nem fél, te!
– Inkább te félnél – felelte anyám.
– S én kitől, te?
– Az Istentől.
– S tőle mért?
– Hogy nyomorgatod ezt a gyermeket.
Úgy rávágott apám az asztal szélire, hogy egy reccsenéssel leszakadt onnét a deszka. Anyám felugrott, és úgy állott reszketve, hogy elfuthasson, ha az okosabbnak látszik. De akkor apám visszatért reám, szigorúan nézett, és rám parancsolt:
– Az én rendeletemre most szólani fogsz! Érted-e! Valami eszes dolgot mondasz, de hamar! Eszes dolgot!
Rám kiáltott:
– Tudsz-e?
– Igen – mondtam.
Ismét csapott egyet az asztalra, s azt mondta, hogy csend legyen, mert most az ő fia beszél a csipkebokorból. Erre én is elévettem, amit tudtam, s így szóltam:
– Légy szelíd a te szavadban, és örökké erős légy a te cselekedetedben.
Mintha tömjént tettem volna a parázsra, olyan csend lett egyszerre. Apámnak szétnyílott egy kicsit a szája, szorgosan pillogtatott egymás után, és rokkanásba ereszkedett az egész arca. Így megzavarodva meredezett egy ideig, majd anyámra nézett, aki elnevette magát. Nagyon megijedtem, hogy most agyonüt minket az anyám nevetése miatt, de agyonütés helyett rám vetette bámuló szemét, és azt kérdezte:
– Te ezt kitől tanultad?
– Gergely bácsitól – feleltem.
Odaszólt anyámhoz:
– Eredj, hívd bé!
Anyám engedelmesen elment, s én nagy aggodalommal vártam, hogy mi lesz. De amikor a názárénus bélépett a szobába, már láttam apámon, hogy rossz nem lehet. Köszönt szelíden az öreg, azután odament lassan az asztalhoz, és apám előtt megállott. Ekkor édesapám felemelte a fejét, és szótlanul nézni kezdte a názárénust. Olyan volt a szeme, mint a jóféle nehéz felhő, s csak nézte az öreget, s a szeme egyre csak telt nehéz és tompa fényű borulattal. Aztán ellepte kövéren a könny, ami nőtt mindnyájunk előtt, s majd a mélységes éjjeli csendben, megduzzadva nagyra és csillogóra, az arcára futott mindnyájunk előtt.
– Tudja, mi vagyok én, Gergely bácsi? – mondta.
– Micsoda? – kérdezte az öreg.
– Lator.
Ahogy ezt kimondta, leejtette nagy fejét az asztalra, odaborult a két karjával is; aztán keservesen zokogni kezdett, mintha a föld szakadott volna meg, és torlódnék ki belőle a sok fájdalom és a nagy megtisztulás.
A názárénus megsimogatta a fejét, és azt mondta:
– Mindnyájan bűnösök vagyunk.
Apám tovább zokogott, hogy ő nem is bűnös, hanem egyenesen lator, akinek úgy kell nagy kínok között meghalni, hogy mellette van Krisztus, ki előtte lépik az Atyának jobbik oldalára. S látta az öreg is, hogy nem lehet útját venni e nagy megáradásnak, s azért megroskadva állt, amiképpen mi.
Így vártunk jó sokáig.
Akkor felemelte apám a fejét, a názárénussal béhozatta a Bibliát, nekünk pedig elrendelte, hogy feküdjünk le. Amikor mi ezt megcselekedtük, Gergely bácsi az asztalhoz ült, és az apám kívánsága szerint olvasni kezdte a Bibliát.
Reggel az asztal mellől költöttük fel édesapámot.
De semmit sem szóltunk neki arról, ami történt; s nem emlegette ő sem.
Hanem attól a naptól kezdve nagyobb békesség költözött a házunkba, mint amilyen valamikor is volt. Apám s a názárénus műhelyt rendeztek bé maguknak, ahol egész nap ácsoltak, s egyáltalában mindent megcsináltak, amit fából kellett, s aminek hasznát vehettük.
S tán el is múlott volna a tél minden nevezetesség nélkül, s csupán az észrevétlen gyarapodásban, ha az Isten nem gondolja vala, hogy jó lesz jelt adni hatalma felől.
Olyan haragos jeladás volt ez, amiből reánk rettenet származott.
S nagyapámra még annál is több.
Pedig ő igazán nem gondolhatta, hogy titokban még a nagy természet is forr ellene, s hogy még az elemek is az ő sorsával törődnek. Igaz, hogy mi sem gondoltuk, ámbár azokból a dolgokból, amik előtte történtek, gyaníthattunk volna valamit. Mert amikor az ősz farkát tölti már az ember, s a szép hóharmatok után a telet várja már, akkor nemhiába esik bizonyosan, ha ártatlan hó helyett rekkenő meleget hoznak a napok.
Márpedig ez történt annak az ősznek a végén.
S az első napon, amelyik ilyen rekkenő volt, ahogy mondám, még a názárénus is elvesztette egy kicsit a nyugodalmát, s nem fért a bőriben. Mert ahelyett hogy kémlelte volna az Isten szándékát, ami leginkább hivatala volt, azt mondta reggel, hogy ő elmegy a városba, mivel eszibe jutott valami. Ez egy keddi napon volt; s mi nem győztünk eléggé csodálkozni rajta, mert amióta nálunk vett szállást, azóta csak a mezőre járt ki a faluból s egyszer az ő szülőhelyére. De sem apám, sem anyám nem ellenezték az akaratát, s így hát elment.
Délebéd után egy szamárral érkezett haza.
Szép szürke szamár volt, jó erőben s még fiatal.
Amikor apám meglátta, hátratántorodott tőle, mintha meghökkentő csudanyúl lett volna a szamár, kitől a teremtésnél nem sajnálta az Isten a nagyságot.
– Hát e micsoda?! – kérdezte elszörnyedve.
– Szamár – mondta Gergely bácsi.
– S hol kapta?
– Vettem.
– S minek ugyanbiza?
– Nekünk.
– S pénzt adott érte?
– Jócskán.
Apám elnevette magát, s félrefordulva mondta:
– No, Gergely bácsi, immár maga sem bolondul meg.
A názárénus elszomorodva fogta a szamár kötelét, egy ideig gondolkozott, majd némi szemrehányással így szólt:
– Ha Krisztus Urunknak jó volt, nekünk is jó lesz.
S elindította a szamarat, hogy a pajtába vezesse. De akkor apám elébe került nagy sietve, megállította, s azt mondta neki:
– A fejszével vágom agyon, ha a pajtámba meri kötni!
– Kit? – kérdezte a názárénus.
– Én magát is! – felelte apám.
Azzal megfordult, és háborogva bément a házba.
Gergely bácsi ott állott és azon gondolkozott, hogy mit kéne csinálni. Nézte a szamarat is, s nézett engem is.
– Vigyük nagyapámhoz! – mondtam.
Ennél jobbat nem is lehetett volna kitalálni, mert a názárénusnak rögtön megvirradott az arca, hogy az éppen jó lesz. Úgy, ahogy volt, abban a helyben megfordította a szamarat, és elindította, hogy ketten nagyapámhoz vezessük. Semmiért sem adtam volna, hogy mehettem mellette, és kedvemre nézhettem, mialatt bólogatva és okosan ballagott. Szinte észre sem vettem, hogy már ott vagyunk a kapuban. Hamar előrefutottam, hogy én legyek, aki új hazájába béereszti, s kinyitottam a kaput. Vígan lépett bé rajta, de ahogy bent lehetett, abban a percben, nagy ámulatunkra s egyszerre megállt. A két első lábát megvetette, s a fülit is előrecsapta, mintha azzal is támaszkodott volna. A fejét előrenyújtva felemelte, és forogni kezdett a szeme.
Gergely bácsi nagy türelemmel nézte egy ideig, majd így szólt:
– Itt nem szereti.
Gondoltam, hátha valami afféle juthatott eszibe, hogy mi ki tudja, hova hoztuk. A fejéhez léptem tehát, s azt mondtam neki:
– Jó helyt vagy, te!
Amikor látta a názárénus, hogy ez a biztatásom sem használt semmit, azt mondta nekem, hogy kerítsek egy vesszőt, s riasszam meg. Én kerítettem is egyet, de ahogy rácsaptam az elsőt, olyant rúgott felém, hogy a fejem tán egészen a házig repült volna, ha a rúgás talál vala.
– Hmm! – mondta a názárénus.
Nem tudtunk egyebet csinálni, csak néztük egymást. Amikor ezt meguntuk, azt mondta a názárénus, hogy lám, fogjam meg én a kötelet, és húzzam, hátha nekem megindulna. Jó gondolat volt, mert ahogy kezembe vettem a kötelet, csakugyan lépett néhányat a szamár.
De akkor ismét megállt.
– Lám, ismét maga! – mondtam az öregnek.
Gergely bácsinak is ment egy kurtát, s ismét nekem is egy kicsit. S ilyenformán, hogy engedtünk a fortélyának, s váltogattuk egymást, végre elérkeztünk az istálló ajtajáig. Úgy gondoltuk, hogy itt is időt adunk neki, mint eddig, de ahogy éppen megállottunk, abban a percben valami furcsa és távoli zúgást hallottunk.
Ránéztem Gergely bácsira, de egy pillantással csak annyit vettem észre, hogy ő is leesett állal figyel. Mert a következő pillanatban a szamár elordította magát, a farkát felcsapta, vadul megsirült maga körül, s mintha tűz csapott volna rá, felborzolt szőrrel úgy ugrott bé az istállóba.
A levegő elsötétedett.
Csak annyit láttunk, hogy feketén örvényleni kezd, és néha lobban villanva egyet, s olyankor levelek, szalmaszálak és rongyok táncolnak benne, s ehhez a tánchoz zúgva rohan a távoli zaj, mint a kiszabadult tenger árja, s gázolva és hömpölyögve fut, bőg és recseg, s ez ítéletben egymásra borul és nyögve összeroppan az ég és a föld.
– Világ vége! – mondta a názárénus.
Már a földön volt, és fektében megragadta az istálló küszöbét. S mielőtt még gondoltam volna, már én is földre vetettem magamat, és szintén megragadtam a Gergely bácsi lábát.
Csak annyit tudtam, hogy a halál torkában vagyunk.
Aztán megreccsent fejünk felett a csűr, és a teteje egy robajlással az udvar közepére zuhant.
Aztán távolodni kezdett ismét a zúgás, és a megáradt levegő csendesedni.
S lassan világosság lett ismét.
Gergely bácsi felállt, és azt mondta:
– Ilyent még nem értem.
Sokáig nem tudtam szólni, de akkor megkérdeztem:
– Hát e mi volt?
– Száraz fergeteg – felelte az öreg.
Tűnődni kezdtem, s a szamár is elcsendesedett odabent. S akkor egyszerre nagyapám jutott eszembe, kit a fészekben ért a száraz fergeteg.
– Jöjjön hamar! – mondtam a názárénusnak, és futni kezdtem.
Megálltam a fa alatt, de a fészek nem volt sehol, csak a két odaszegezett pereme a két fa törzsökén, s még a fák is csupaszon és agyonverve álltak.
Lerogytam a földre, és keservesen sírni kezdtem.
– Csakugyan Istenhez repült!… – mondogattam.
Gergely bácsi is mellém ereszkedett a földre, és azzal vigasztalt engem, hogy ne búsuljak olyan keservesen, mert nagyapám még megkerülhet.
– Honnét, a levegőből? – kérdeztem.
– Onnét – mondta a názárénus.
De nekem csupán a könnyeim folytak, és nagy keservemben nem tudtam hinni, hogy az Isten ilyen csodát is művelhet.
Egyedül azt éreztem, hogy a fergeteg ma a lelkemben maradt.
Megvárta türelmesen a vén názárénus, hogy a könnyeim apadjanak el; s akkor azt mondta, hogy most immár mendegéljünk haza szép csendesen. Mivel én is azt gondoltam, hogy itt tovább hiába töltjük az időt, engedelmesen felálltam, s ketten elindultunk. Mint a kárvallottak, úgy mentünk a kapu felé; s beszéd helyett azt ügyelgettük, hogy hova léphessünk, mert a fergeteg felszaggatott mindent, s az egész udvart telihányta romokkal. De ahogy kiléphettem a kapun, egyszerre apám és anyám ugrott az eszembe, hogy vajon ők életben vannak-e még. Ez a fekete gondolat egészen a földhöz tapasztotta a lábamat.
Úgy álltam éppen, mint állott volt a szamár.
S a názárénus ismét békésen várt egy ideig, mert olyan jól dajkálta a lelkemet, mint ahogy a felesége a testemet gondozta volt. Nagy rémületemben s az árvaság gondolatára még a két fülemet is előrecsaphattam, mert időteltével azt kérdezte tőlem az öreg:
– Tán nem a szamár jutott eszedbe?
– Most nem.
– Hát?
– A szüleim.
Egyszerre megértette, hogy mire gondolok, mert neki is arcába csapott az aggodalom. Megfordult, és abba az irányba kémlelt, amerre laktunk.
– Ne búsulj, a házak megvannak – mondta.
– Nem a házakat búsulom – feleltem.
Erre azt mondta, hogy aki hisz és reménykedik, annak félig győzelme van már a jóban; higgyünk tehát mi is, és legyünk teli reménnyel, s ebben a lelkiállapotban induljunk el ismét bátorságosan. Ez a beszéd elolvasztotta a lábamat a földtől, s megállás nélkül és jó reménységben mentem hazáig. S csakugyan neki volt igaza, mert anyám és apám nemcsak életben maradtak, hanem a kapuban vártak minket.
Úgy láttam azonban, hogy nem tudják, honnét szabadultunk.
– Hát itt nem járt a fergeteg? – kérdezte a názárénus.
– Hirtelen szél vala, elég nagy – mondta apám.
Többet nem szólott, hanem a távoli házakat kémlelte, az eget és a levegőt, s legfőképpen az utat, amelyen összevissza és szótalanul jártak az emberek, s egyik-másik megfutamodva. De anyám inkább törődött velünk, s elmondta hamar, hogy egyszerre nagy reccsenő zúgást hallottak, s morgott a föld is, mintha mindennek vége akarna lenni. Amikor ezt hallották, éppen a házban voltak, s bizony ijedtükben megkuporodtak.
– Meg te! – szólt belé apám.
Édesanyám csak egy intő mosollyal válaszolt erre, majd tovább folytatta a beszédet:
– Csak amikor elzúgott a nagyja, akkor jutott eszünkbe, hogy kifussunk, lám, mi lehet. De nem láttunk semmit, csak messze a falu felett egy fekete tornyot a levegőben, s az a fekete torony az égig ért, s veszettül forgott, innét is láttuk.
– No, mi onnét jövünk, abból a toronyból – mondta a názárénus.
Erre ránk nézett apám is; anyám pedig a kezem után kapott, és magához szorított.
– Onnét biza – szóltam én is.
– S ott ki az istennél voltatok? – kérdezte apám.
– Nagyapónál.
– S nála miért?
– Neki vittük a szamarat.
Csend lett utána, majd a názárénusra tekintett apám.
– Legalább magának több esze lehetne – mondta.
Gergely bácsinak nem az volt az első, hogy mentegesse magát, hanem így szólt:
– Egyéb baj van.
Apám kémlelve tekintett az öregre, mialatt édesanyám megrebbenve kérdezte:
– Micsoda?
– A fészek nincs meg.
– S édesapám?!
A názárénus lehajtotta a fejét, de én bátran egyenesre álltam, és úgy jelentettem:
– Az Istenhez repült.
Anyám a fejéhez kapott, s a szeme tágra nyílva a levegőbe meredt, mintha megbénult volna mind a kettő. S ilyen megkövült állapotban egymás után háromszor mondta a szót:
– Meghalt.
A harmadikra felemelte a názárénus is a fejét, s azt mondta:
– Aki Istenhez repül, nem hal meg soha.
Olyan csend lett utána, mely félelmesebb volt a halálnál. Apám konok és lázadó arccal nézte a názárénust, s én összeszorított két marokkal vártam, hogy no most, most döfi átal éles-hegyes szemével az Igét. Anyám pedig senkire sem ügyelt, csak állott dermedten, és szinte látszott, hogy az erő és a meleg áruló módon és sűrű rajban hagyja el őt.
Biztosan éreztem, hogy a következő percben már valami rettenetes fog történni, de akkor az utca kanyarodójánál csoportban emberek tűntek fel, akik nagy piros csergében erősen emeltek valamit. Négyen tartották a csergét, s ahogy közeledtek, már azt is ki tehetett venni, hogy a cserge hálójában fekszik valaki.
Mintha sugallatra cselekedtem volna, egyszerre elkiáltottam magam:
– Hozzák nagyapót!
Mind a négyen megfutamodtunk arrafelé, de legelsőbben én érkeztem oda, s én láttam meg azt is leghamarább, hogy nagyapámnak nyitva van a szeme.
– Él nagyapó! – kiáltottam ismét, és lobogtattam a két karomat, s ebben a nagy örömben olyan ügyetlenül találtam ugrani egyet, hogy az egyik emelő embernek a lába alá kerültem.
– Állj félre! – kiáltotta az ember, de akkor már térdre bukott, s a csergének a széle kifutott a kezeiből.
Nagyapám pedig a hálóból az útra hengeredett.
Némelyek kacagtak, mintha játék lett volna; s mások megszeppenve nézték, hogy váratlanul mi történt. De hamarjában senki sem tudta, hogy mit szóljon vagy mit cselekedjék. S akkor apám félrenyomott mindenkit, lehajolt, és nagyapámat az ölibe vette.
S akit négyen hoztak idáig, azt ő egyedül és könnyűszerrel vitte az ölében a ház felé. Ámulatában mindenki ott maradt az úton, csak éppen mi, a háziak s az idegenek közül egy lőcslábú ember aprítottunk utána. Anyám legelöl és futva vitte az élet lobogóját, kinyitotta az ajtót, s két-három villanással már az ágyat is megvetette.
– Tedd ide! – mondta apámnak.
Apám odafektette, mi pedig úgy állottunk az ágy körül, mintha szegény nagyapám a mennyországba érkezett volna, ahol angyalok veszik körül. A szeme most is nyitva volt, s még nagyobbra is, mint rendes életiben. Tiszta és könnyű fénnyel nézett minket, legfőképpen anyámot és engem. Az arcáján is nagy nyugalom ült, de a soványság és a viaszsárga szín még a nyugalmánál is nagyobb volt.
Szakállat is jó nagyot eresztett, amióta nem láttuk.
De szólani egyet sem szólt.
– Honnét hozzátok, János? – kérdezte apám a lőcslábú embertől.
– Őt nálunk a kertből – felelte az ember.
– S oda hogy került?
– Ne kérdezd.
– De mégis!
Néhányat pillantott a lőcslábú ember, majd körülnézett a szobában, mintha botot keresett volna magának, amivel elindulhasson a beszéd nehezebb útjára.
Apám odaszólt anyámnak:
– Adj neki egy pohár pálinkát!
Amikor édesanyám indulni akart, hozzátette:
– Tölts nekem is!
Az apám pohara felé nehezen hajlott anyámnak a karja, de az alkalom olyan volt, hogy most apámtól sem lehetett megtagadni semmit.
– A csodatévő ne hagyjon el! – emelte fel a poharat a lőcslábú ember, majd amikor megitta, leült a kályha mellé a székre, megtekergette a fejét, majd furcsán elkacagta magát.
Olyan kíváncsi voltam, hogy egy horgot szerettem volna sebesen a szájába vetni, hadd húzzam ki azzal belőle a szót.
– Nincs lehetetlen! – mondta az ember.
– Nincs – szólott apám is –, mert mindjárt sirítek egyet reád, ha nem beszélsz.
Ez az ígéret használt az embernek, mert így folytatta:
– Hát éppen a csűrkertben voltam, s a kaszajból szalmát húztam, hogy a marháknak rázottat csináljak. S ahogy húzom a szalmát, egyszerre hallom, hogy valami csúful teszen, de mintha valamely nagy-nagy állat lett volna, aki bajba került. S éppen akkor nekem vicsorodott a szél is. Körültekintettem, hogy lám, mi a nagy nyavalya lehet, de sok ügyeletre időm nem volt, mert hirtelen sötétség zúdult reám, bőgve s recsegve. Hamar én is a kaszaj tövibe kuporodtam, igende akkor már reám csapott az isten ítélete, s csak azt vártam, mikor halok meg. S ahogy erre várakoztam, egyszerre odavágott valamit a tomboló fergeteg, de nagy suppanással s egyenesen a szalma oldalába. A szalmát pedig, az egész kaszajjal, felkapta s elterítette a levegőbe. Csak én maradtam ott dísztelenül, s ismét az, ami odasuppant. Gondoltam, én ezt mégis megnézem, ha lehet. Nem mertem felállni, hanem mászva, mint a kicsi gyermek, odahúzódtam. Nézem, nézem: s hát egy deszkaágy van ott, s mellette egy ember kifordulva belőle. No de én abban a helyben úgy megijedtem ettől az embertől, aki a levegőből érkezett hozzám, hogy mozdulni sem tudtam. Hanem csak azt vártam, hogy most immár a nyavalya mikor tör ki. Éreztem is, hogy már facsarog bennem, de akkor megszólalt az ember, s azt mondta nekem, hogy ne féljek, mert ő Mózsi bácsi, innét a szomszédból. Így ismertem meg, hogy csakugyan ő, vagyis a te apósod.
Itt elhallgatott, s a melle kidomborodott a nagy szabadságban.
– Tölts még egyet nekünk, Márta! – mondta anyámnak.
Amikor ezt is megitták, apám a názárénusra nézett, s azt mondta neki:
– No, most vegye elé, amit tud!
– Én?
– Hát maga a szakértő!
Gergely bácsi a két térdére tette a két tenyerét, és így szólt:
– Az Isten dolgában nincs szakértelem.
– Hát mi van?
– Alázatosság.
– Szerencse is van – mondta a lőcslábú ember. – Mert ha nem a szalmába vágta volna, akkor most mi egyebet beszélnénk.
A názárénus azt felelte, hogy amit szerencsének nevez a lőcslábú, az nem egyéb, mint az Istennek a bölcsessége. De a másik nem hagyta magát, s úgy összeakadtak az Isten dolgán, hogy nem tudták abbahagyni. S ahogy én hallgattam a beszédet, egyszerre az jutott eszembe, hogy nagyapámat kéne megkérdezni, mert ezt a leckét mégis ő tanulta meg a legjobban, fent a levegőben. Belé is szóltam mindjárt a beszédbe, jó hangosan:
– Kérdezzük meg nagyapót!
Mindjárt vállalkoztam is, hogy a kérdező én leszek. Odamentem hát az ágyához, és azt mondtam:
– Nagyapó, hogy van ez a dolog?
Mindenki nagy figyelemmel nézett oda, hogy mit szól az öreg. De nagyapám csak azt engedte, hogy a tiszta szemében fürödjem, s nem akart szólani. Gondolta anyám, hogy neki biztosan szólani fog, de őt sem tartotta nagyobbra az öreg, mint engem. S amikor egyéb dolgokat is kezdtünk kérdezni tőle, s azokra sem felelt semmit, akkor nagy ijedtség lepett el minket, mert arra gondoltunk, hogy a fergeteg kifacsarta belőle a szót és a hangot, s most immár örökre néma maradt.
Akkor sem mondott semmit, amikor a szalmás ember elment és csendes nyugodalmat köszönt neki.
Nagy szomorúsággal feküdtünk le.
De másnap reggel, amikor apámék az asztal mellett ültek, s éppen elhatározták, hogy ma doktort hozatnak, akkor váratlanul megszólalt nagyapám, és azt mondta végtelen nagy szomorúsággal:
– Nem kellettem az Istennek.
Odaugrottam az ágya mellé, s nagy örömömben így vigasztaltam:
– Ne búsuljon, mert nekünk kell!
Anyám sem bánta egy szikrát sem, hogy az Isten nem fogadta magához az ő édesapját, hanem inkább azon jártatta az eszét, hogy mivel táplálhatná s erősíthetné egy kicsit. Mindent kitalált, amit egy szegény házban s falun lehet, s apám ebbe az egybe nem szólt belé. Sokat nem is szólhatott volna, mert húst semmiképpen nem akart enni nagyapám, s így amit elfogyasztott, az sok pénzbe nem került.
Egyedül azt nehezményezte apám, hogy az öreg nem kelt fel az ágyból. S egy kicsit igazat adtam én is apámnak, mert nem tudtam elgondolni, hogy miért fekszik valaki örökösen, ha folyton azt mondja, nem fáj semmije.
Már megjött a tél is, s akkor megkérdezte egy reggel apám:
– Most sem fáj semmije?
– Most sem – felelte nagyapám.
– Hát akkor mért heppedezik?
– Gondolkozom.
– S fenn nem lehet?
Erre már nem felelt nagyapó, s az apám arcáján pedig így láttam, hogy inkább ütne ő is, mint tovább tudakozódjék. Így hát anyám lépett a helyébe, s kérdezni kezdte tovább:
– S min gondolkozik, édesapám?
– Én azon, hogy mit kéne csinálni.
– Hát ha felkel, akkor nem tud azon gondolkozni?
– Nem.
– S mért nem?
– Azért, mert akkor már csináltam valamit.
Amikor láttam, hogy apám folyton meredezik s szenvedteti anyámot, amiért az ágyukba szakadt nagyapó, akkor én is mindent elkövettem, hogy kicsaljam az ágyból. De semmire sem tudtam menni. Gondoltam, a názárénushoz folyamodom, hátha ő tudna segíteni rajtunk, mint ahogy sok más dologban is segített. Amikor azonban eléje járultam, s mondtam neki, hogy mit szeretnék, olyan bokros lett az istenes ember, amilyennek még sohasem láttam, amióta nálunk volt. Meg is mondtam neki:
– Jaj, Gergely bácsi, milyen fagy volt a reggel!
– Milyen? – kérdezte.
– Olyan, hogy a jámborságot az egész országban elvette.
Megértette jól, hogy miért példálódzom, s így szólott hozzám:
– Egyszer megmondtam volt neked, hogy ki milyen úton igyekszik az Istenhez jutni. S emlékszel-e, hogy akkor némelyeket a kóbor kutyákhoz hasonlítottam?
– Emlékszem – mondtam.
– Nohát.
Megértettem én is, hogy nagyapámat kóbor kutyának tekinti, s egyszerre olyan indulat fogott el, hogy szerettem volna szembeszökni véle, mint a kóbor kutyának az unokája. De akkor összeszorítottam a számat, és azt mondtam magamnak: ha szellem vagy, uralkodjál a testen, és minden erőddel törekedjél arra, hogy megismerjed az igazságot! Így hát az eleven gyalázatra, ami nagyapámat érte, most nem feleltem semmit, hanem kimentem az istállóból, és elhatároztam, hogy ennek a két embernek a harcát, amit Isten lábai előtt folytatnak, igazsággal és okulással ügyelem meg.
Vártam tehát.
S végre, valamivel karácsony előtt, megjött a nagy nap, mert nagyapám felkelt az ágyból és felöltözött. Közben nem szólott egy szót sem, de amikor készen volt egészen, akkor megköszönte apámnak a szállást s anyámnak a türelmes ápolást, s viszonzásul azt az ígéretet tette, hogy az egész bennvalóját rájuk fogja íratni, csak a haszonélvezetet hagyja fenn magának. Amikor apámék is megköszönték ezt neki, egyenesen az istálló felé indult. Hamar én is a nyomába szegődtem, hadd lássam, mit akar művelni. Hirtelen még arra is gondoltam, hogy itt verekedés lesz, de nagyapám csak kinyitotta az istálló ajtaját, s a küszöbről bészólt:
– Itt van-e az a názárénus?
– Itt vagyok! – mondta Gergely bácsi.
Nagyapám egy kicsi szünetet tartott, majd így folytatta:
– Hallom, maga két példányban van meg.
– Igen – felelte a názárénus. – Egy jóban, aki én vagyok; s egy rosszban, aki maga.
– Mert nem! – mondta nagyapám.
– Hanem?
– Egyben, aki itt van ebben a pajtában; s ismét egyben, aki odaáltat van nálam a pajtában.
Egyszerre elnevettem magam, mert a szamár volt odaáltat a pajtában; ellenben a názárénus nem nevetett, hanem ami vére még volt, az mind az arcáját kezdte festeni. Neki sem volt azonban gyenge lelke, mert ahogy én legyőztem volna magamat, le ő is az indulatosságát. Közelebb lépett nagyapámhoz, s azt mondta:
– Vajon adhat-e valaki nagyobbat, mint ha önmagát adja? Vegye tehát, és legyen a magáé a szamár.
– Köszönöm – szólt nagyapám –, de a haszonélvezetet fennhagyom magának.
A názárénus folytatta:
– Haszon az lesz, ha tanul tőle; s az élvezet az özvegy emberé.
Ezzel megfordult, és visszament az ágyához a sarokba. Én is megfogtam nagyapámnak a karját, hogy jöjjön, s inkább feküdjék vissza az ágyba, hátha valami jobbat tudna most kigondolni. De többet nem tért bé a házba, hanem a kapu felé indult; s tőlem azzal vett búcsút, hogy holnap aztán keressem fel őt, mert egyet-más beszélnivalója van velem.
Egész este azon gondolkoztam, hogy ezt a két vénembert megmagyarázzam magamnak. A megfejtést abban találtam meg, hogy amiképpen földi javakért vívnak egymással az emberek, ez a kettő is úgy harcol a mennyei vagyonért. Isten szerelmére törekednek mind a ketten, s mint akik egy és azon lényt szeretnek, olyan féltékenyek ők is, pedig az Isten egyszerre mindenkié lehet.
Új lángok éledtek bennem, és kezdtek játszadozni, hogy mi lesz ebből a harcból. Másnap tehát, amikor elindultam, hogy nagyapámat felkeressem, azt gondoltam, hogy először szót váltok a názárénussal.
– Megyek – mondtam neki.
– Hova?
– Nagyapámhoz.
Pillogtatni kezdett az öreg a fél szemivel, s ebből láttam, hogy van a begyiben valami.
– Nem mond semmit? – kérdeztem.
– Akartam – felelte.
– Mit?
– Csak annyit, hogy egyszerre két úrnak nem lehet szolgálni.
Erre nem számítottam, s gondolkoznom kellett, hogy mit felelhessek. Aztán megtaláltam az utat, amely igazán az enyém lehetett ebben a dologban, s így szóltam:
– Vajon az igazságot nem kell-e mindenütt keresni!
– Kell.
– No, lássa!
– Csak egy helyen nem – folytatta ő.
– Hol?
– Ahol biztosan nincs.
Megint gondolkoznom kellett, s egy kicsi idő múlva azt mondtam:
– Vajon ember tudhatja-e azt biztosan, hogy hol van és hol nincs igazság?
– Nem – felelt az öreg.
Hallgattunk, majd jól meggondolva hozzátette a názárénus:
– Ember nem, de a hit igen.
Éreztem, hogy ebben az egyben igazat mondott, de ugyanakkor tudta azt is, hogy az én hitemnek még csak tavasza van.
– Vajon az oltovány nem hajladozik-e minden szélre, hogy erős és nagy fává nőhessen? – kérdeztem.
Lehajtotta a fejét Gergely bácsi, és azt mondta szelíden:
– Igazad van: menj tehát, és hajladozzál.
Ahogy mondta, elindultam nagyapámhoz; s útközben azon gondolkoztam, hogy vajon nem fogom-e ismét ég és föld között találni, új fészket építvén kemény télen is magának. De most az egyszer a gondolatommal nem jó helyen jártam, mert nagyapám bent volt a házban, s éppen hagymás tokányt készített magának. Mindjárt megéreztem a szagát, de azért leemeltem a fedőt is.
– Nagy fordulat van ebben a lábasban – mondtam.
– Nagy – felelte.
Úgy csillogott a szeme, mint egy szerelmes legénynek.
– S mért? – folytattam.
Nagyapám azt válaszolta erre, hogy volt ideje gondolkozni eleget az ágyban, s abban állapodott meg, hogy a sanyargatásban és a fészek-dologban helytelen úton járt. Ellenben az igazság ott van, hogy az embernek szüksége van saját magára, így hát jól teszi, ha erősíti a testét, mert annak erejével kell kikövezni az utat, mely aztán az igazsághoz vezet. Ezt a bélátást reám is mindjárt kiterjesztette, mert a tokányt együtt ettük meg, s bort is ittunk rá.
Az én arcom hamarosan és jól kigyúlt a bortól, de nagyapám is csillogott erősen a szakálla mögül. S amikor ezt a csillogást úgy kezdte eregetni felém, mintha én zsákmány lettem volna, akkor már tudtam, hogy az ő céljára készített ki engem.
– Most én kérdezek tőled valamit – mondta.
– Jó – feleltem.
Belém szúrta a két szemét, mint a vasvillát egy nagy darab húsba, s így szólt:
– Te a názárénusnak vagy-e az onokája, vagy nekem?
Rögtön törvényt tettem magamra, hogy még a bor és a tokány után is az igazságot fogom tekinteni.
– Testileg a maga onokája vagyok – feleltem.
– S hát lelkileg?
– Lelkileg az igazság onokája.
Jól megfeleltem, mert azt mondta nagyapám, hogy erre iszik egyet. S amikor ivott, így folytatta:
– Te még kicsi vagy, de én kezdettől fogva ügyeltelek téged, jól tudom, hogy nem közönséges dolog az, aki te vagy. Egyszer-egyszer sugalmam is volt, hogy benned nem gyermeki lélek lakozik, hanem valami egyéb.
Ahogy hallottam ezeket, egyszerre különös nyugtalanság kezdett háborgatni, mert rettenve kellett látnom, hogy az én nagy titkomra rásütött az ő két csillaga. De Istenemre tekintettem akkor, és újból esküt tettem arra, hogy inkább háromszor halok meg egymás után, mintsem árulója legyek a szellemi testvériségnek.
– Hát mi lehetnék, ha nem gyermek? – kérdeztem.
– Kovász!
– Milyen kovász?
– A csillagokból.
Bámulva néztem rá, és együgyűen mosolyogtam, hogy valahogy félrevezessem, pedig remegett az egész testem, s én forrón feszültem benne, mert szerettem volna kiugrani a testemből, és világítva száguldani, és hirdetni mindenütt, hogy kovász vagyok a csillagokból, aki meg fogom erjeszteni a népet, és megdagasztom az életre, hogy az Isten kenyere lehessen belőle!
De nem szólhattam semmit.
S amikor nagyapám is látta, hogy nem akarok az ő Illés-szekerére ülni, akkor alászállott a csillagokból a földre, és így folytatta a szót:
– S ne gondold, hogy én sem vagyok más egyéb, csak egy közönséges vénember, akit te nagyapádnak szólítasz. Mert bennem is van valami, amit nem lehet a sárba taposni; s az a valami még trombitálni fog a kurta embereknek, s igen még annak a názárénusnak is, aki el akar lopni tégedet éntőlem, ahogy a Jézus Krisztus testit el akarták lopni!
Ismét megivott egy pohár bort, s azt mondta:
– Várj csak.
Nagy örömöm volt, hogy ilyen tisztító tűzzel beszélt magáról, s másrészt a nyugalmam is nagyjából visszaszállott, mivel az én titkomról az ő útjára vitte a szót.
– S most mit akar csinálni? – kérdeztem.
– Ne félj, mert én azt kiterveltem – mondta nagyapám.
– De mégis!
Megereszkedett egy kicsit, s hozzám közelebb hajolt. Akkor mondani kezdte, hogy ő mindent jól tud, amit a názárénus elkövetett. Mert tudta azt is, hogy a feleségit még istenes korában is csalogatta; s tudja, hogy a kádár-csinálmányaival csak azt nem károsította meg, akit nem lehetett; s tudja, hogy csecsemőt akart ölni, mint Heródes, s tudja, hogy tömlöcben és tetvek között ült, s most…
– Bizony – bólogatott.
– Ez mind igaz lehet – mondtam én is –, de éppen a sok bűnnek és a nagy szenvedésnek és a sok megaláztatásnak köszönheti, hogy végre rátalált az igazság útjára, s felfedezte azt a kenőcsöt is, amivel most kenegetheti a szárnyát, hogy majdan és tévedés nélkül az Istenhez tudjon repülni.
Nagyapám egyre kondorodott, amíg mondtam ezeket; s amikor pedig béfejeztem a szót, egyszerre felugrott, és elkiáltotta magát:
– Ölni én is tudok! Tömlöcben sínylődni én is tudok! S csúfoltatni magamot én is tudom!
Ökölbe szorította a két kezét, kifeszítette öreg szíjas nyakát, és a mennyezetre nézve mondta:
– Isten, nyisd ki most a füledet, mert én vallani akarok! S azt vallom Neked, hogy eddig a közönséges úton jártam, kicsi bűnöket követtem el, és kicsi jókat cselekedtem. De most én is a bátrak útjára térek, és olyan bűnt fogok elkövetni, amely Hozzád felkiáltson, hogy majdan a szenvedés poklának a fenekiről én is arcád elé repülhessek!
Egyszerre leejtette a fejét, és magába roskadva állott egy ideig, mintha lelke gyökeréig akarta volna megemészteni ezt a fogadalmat. Aztán felém fordult, és reám mutatott az ujjával:
– Tanú vagy! – mondta.
Mivel nem szóltam egy szót sem, megkérdezte:
– Értetted-e?
– Igen – feleltem.
– Akkor mehetsz.
Felálltam, hogy hazainduljak, de olyan igen féltettem szegény nagyapámat, hogy az ajtó mellől visszafordultam, és azt mondtam neki:
– Egyet kérnék.
– Mit kérsz?
– Hogy nálam nélkül ne cselekedjék semmit.
Kutatva nézett sokáig reám, majd rászánta magát, és így szólt:
– Te erjesztettél meg engemet is, te kovász. Azért úgy lesz, ahogy mondtad. De ha bárkinek szólasz a mi dolgunkról, és elárulod a te nagyapádat, akkor ügyelj, mert nem a népet fogod megerjeszteni, hanem a földet!
Ezt megígértem neki, és kimentem a házból.
S amíg mentem hazafelé, annyi sok idő múltán úgy éreztem ismét, mintha fent lennék a csillagok között. De időközben nagyot változott itt is a világ, mert az én égi hazám, amely gyönyörű és békességes volt egykor, szintén viharok terhével volt most megrakodva.
Amikor otthon a kapuig értem, egyszerre tusakodva állottam meg. Most először az életemben olyanformát éreztem, hogy nem kívánkoztam haza. Egyedül és titokban akartam megemészteni, amiket nagyapám mondott; s attól tartottam, hogy a felbolygatott arcomról esetleg meglátnák forrongásomat, aminek okát kérdenék. Jobbnak láttam tehát, ha még először elmegyek a mezők felé, s ott a földön és a fák között, akik úgyis alusznak már, egy kicsit csillapodom.
Ezt meg is tettem.
Így is megkérdezték otthon, hogy hol tekeregtem, de amikor megmondtam, hogy nagyapámat látogattam meg, s ő jól van, akkor többet nem bolygattak. Én is úgy viseltem magamat, mint máskor, de amikor belémentünk az éjszakába s lefeküdtem, a fekete habok ismét nagyapámról kezdtek bugyborékolni, s mindenféle vészes dolgokat súgtak a fülembe.
Különösen azt, hogy nagyapám meg fogja ölni a názárénust!
S mivel folyton magamban hordoztam az ő lázadó vallomását, melyet az Isten fülébe tett énelőttem; s mivel hallottam az ő elszánt fogadalmát is, hogy valakit meg fog ölni: egy szikrát sem tartottam lehetetlennek a názárénus végveszedelmét. Azt gondoltam tehát másnap, hogy a titok megőrzése mellett mégis kötelességem beszélni Gergely bácsival, és hajlékonyságra inteni őt, mint vihar előtt a fát.
Felkerestem hát, és azt mondtam neki:
– No, valami rossz álmot nem látott-e?
– Nem én – felelte.
Gondoltam, így talán mégsem lesz semmi baj, mert ez a názárénus annyit csiszolta és gyakorolta magát a halálra, hogy bizonyosan álmában is meglátta volna, ha nagyapám az életire akarna törni.
– Mért kérded? – folytatta Gergely bácsi.
– Csak; szokták – mondtam.
Hallgattunk egy kicsit, s közben úgy vizsgált a fél szemével, mintha többet akart volna látni, mint amennyit kettővel lehet.
– S mit mondott nagyapád? – kérdezte.
Jó lesz, gondoltam, ha egy cseppet a tekintélyemen is dolgozom, mert a két vénember között, ha ez így megyen, még egyszer nekem kell Salamonnak lenni.
– Azt mondta – feleltem –, hogy én nem is gyermek vagyok.
– Hát mi, te?
– Kovász.
– Micsoda kovász?
– Kovász a csillagokból, aki megerjeszti a népet.
Felfutott a szemöldöke a názárénusnak, majd visszaesett.
– Sokat tud nagyapád – mondta.
– Tud egyet-mást – feleltem én is.
Gergely bácsi kilépett a küszöbön, s ott széjjelnézett. Azután visszajött ismét, és azt kérdezte:
– S reám nem mondott semmit?
– Nem; csak vetekedik.
– Velem?
– Akivel érdemes.
– S miben vetekedik?
– A megtisztulásban.
Elgondolkodott a názárénus, de a harag vagy irigység most sem látszott rajta, csupán nyugtalanság.
– Fél-e tőle? – kérdeztem.
– Nem én! Hát kéne?
– Nemigen – mondtam.
Erre a nemigenre úgy felkapta a fejét, mintha valamivel eltaláltam volna. Jobbnak láttam tehát, ha inkább megmagyarázom neki a dolgot, ahogy tudom. Ebből a célból elmondtam, hogy mindenki csak örvendhet, ha valaki olyan mohósággal kívánja a jót, ahogy most nagyapám is. S ha ez így van, akkor az efféle ritka embernek az útjába töviset tenni nem szabad, hanem inkább gyámolítani kell őt, mint a meginduló gyermeket. Igaz ismét, hogy furcsa ember ez az én nagyapám, de hát a názárénus, aki mindenkinél nagyobb mester az istenes dolgokban, nagyon jól tudhatja, hogy éppen a java emberek nem e világból valók, vagyis földi tekintetre furcsák. Ha úgy volna, hogy ezt a legnagyobb mester sem értené meg, akkor tegyünk le mindenről, mert nincs kihez folyamodnunk.
– Igaz-e? – kérdeztem.
Bólogatott a názárénus, és megígérte nekem, hogy többet sohasem fog ellenkezni nagyapámmal. S amit ígért, azt be is tartotta, mert attól a naptól kezdve se nem beszélt, se nem cselekedett semmi olyant, ami a lelki háborúságot a családban felszította volna. Ellenben nagy szorgalommal s egész nap a műhelyben dolgozott, amit apámmal együtt alakítottak volt, s amiből nemcsak hasznos portékák kerültek ki a mi házunk számára, hanem pénz is. Ez a téli jövedelem apámnak is többet használt, mint a prédikáció; igaz, hogy nem olyan irányban, ahogy a názárénus szerette volna, mert édesapám örökké csak a pénzt és a vagyont akarta gyarapítani.
Én is sokat voltam a műhelyben, mert szerettem faricskálni s kitalálni mindenfélét, amit fából meg lehetett csinálni. S azonkívül a szót is lestem, amit apám s a názárénus váltottak egyszer-egyszer. Ilyenkor elgondolkoztam azon, hogy milyen különös ember is az én apám, mert van úgy, hogy egy darab ideig folyton csak mogorván gondolkozik és nem szól, s nem is igen dolgozik; máskor pedig hetekig csak erős italokat ihatnék, s olyankor mindenkit meg akar ölni, s kiirtaná az egész világot, a népességével és az Istennel együtt; majd utána úgy esik belé a megbánásba, mint egy feneketlen fekete tóba, s csobbanva és zokogva merül el benne, s úgy sajnáljuk, hogy valósággal gyászoljuk; s azután ismét olyan idő következik, amikor folyton csak dolgozik, s a háztájból erős és győzelmes hazát csinál s a birtokból ígéret földjét.
Most éppen a vagyonért esett kétségbe.
S erőnek erejével azt akarta, hogy más is olyan legyen.
Hallgatott a názárénus, amíg lehetett, de az egyik alkalommal, amikor én is a műhelyben voltam, tovább már nem tűrhette, hogy apám örökösen csak a vagyont fújja.
– Igende Jézus Krisztus mit mondott volt? – kérdezte szelíden.
Apám abbahagyta a faragást.
– Mire nézve? – szólott.
– Akik gyűjtenek a magtárakba.
Ismét hozzácsapott apám a fához, és azt mondta:
– Rég volt!
Reám nézett a názárénus, hogy én nem segíthetnék-e neki; s mivel a pénzt és a vagyont én sem állhattam a trónuson, így szóltam:
– Az Isten is rég mondta volt, hogy menjetek és szaporodjatok: s ma is szaporodnak az emberek.
Apám szembefordult velem.
– Amikor megszaporítottam veled az emberiséget, kicsaptalak-e téged a mezőre, hogy ott legeljed a liliomokat?
– Nem – feleltem.
– Hát most kicsapjalak-e?
– Most se.
– No, akkor elég legyen.
Jobbnak láttam csakugyan, ha elhallgatok; de a názárénus sem vágyakozott erősen arra, hogy a téli mezőkön a hó alól liliomokat kotorásszon elé, mert szintén nem szólott egyet sem. S mintha nemcsak a műhelyben, hanem egyebütt is az apám csillaga uralkodott volna most, nemsokára megjelent nagyapám, s az ajtóban azt a kinyilatkoztatást tette, hogy a törvénynek megfelelőleg átalíratta a bennvalót, ahogy megígérte volt. Apám egyszeribe letette az ácsolószekercét, s egyenesre állott, mint egy tábornok előtt, s így szólt:
– No, apám, ha valamikor vétettem volna maga ellen, most legyen semmis. Azonkívül pedig az egész család neviben köszönetet mondok; s menjen bé a házba, mert Márta megkínálja valamivel.
Nagyapám azt felelte, hogy azok bántják egymást, akik együtt élnek; de hát ha édesapám agyonütötte volna őt, úgy is reá maradt volna a bennvaló. Kínálást pedig nem vár, s bé sem megyen a házba, mert neki van, ahova bémenjen.
Apámnak nem esett a legjobban, hogy mint a téglákat, olyan hidegen, egyformán és nagy darabokban rakta egymásra az öreg a szót, de hát most gyarapodó szakában volt édesapám, s tán még a szamárra is felült volna egy bennvalóért.
– Akkor lássa! – csak ennyit felelt kurtán.
Ahogy szerető unokához talál, úgy néztem nagyapámat, de hiába igyekeztem egy kicsi jókedvet kicsiholni belőle, mert csak állott komolyan és szótalanul, mintha valami hivatalt töltött volna bé. S amikor végre megmozdult, akkor is olyan furcsát cselekedett, hogy a békességet, amivel én a názárénust megtöltöttem volt, könnyen felboríthatta volna. Ugyanis felvette a cólostokot, kinyitotta, és odalépett a názárénus mellé.
– Egyet se mozduljon! – parancsolt reá.
Gergely bácsi szót fogadott neki; s akkor nagyapám megmérte a szakállát.
– Hét cól – mondta.
Azután megmérte a magáét is, majd így szólt:
– No, ebben alól maradtam.
Azzal letette a mérőszerszámot, és kiment a kapun.
– Díjat nem ada magának – mondta apám a názárénusnak, aki nevetett egyet, és azt válaszolta, hogy nagyapám nem egészen bolond. Erre én is rászóltam hirtelen:
– Nekem mit ígért volt?!
– Nem hágtam átal, amit megígértem! – mondta Gergely bácsi.
– Nem, de már nekifutamodott – feleltem én is.
Apám megkérdezte, hogy miféle egyezségről beszélünk, mire a názárénust illette a szó. S ő el is mondta a mi dolgunkat úgy, ahogy volt; s arra apám is elismerte, hogy én helyesen gondolkozom, mert örökké annak kell engednie, aki okosabb. Gergely bácsi jól ismerte az apám természetét, mert egy kérdéssel úgy megszorította, hogy még én sem tudtam segíteni rajta. Azt mondta ugyanis, hogy ha örökké az okosabbik szokott engedni, akkor apám feleljen meg neki arra, hogy okosnak tartja-e saját magát.
– Ezt mért kérdi? – nézett oda édesapám.
– Én azért – felelte a názárénus –, mert ilyenformán kétféle ember van: az okos, aki enged; s ismét a buta, aki nem enged. Lám, te melyik vagy!
Apám süllögött magában egy kicsit, majd így szólt:
– Ügyeljen, nehogy igen sokat találjon tudni!
Gergely bácsi nem ijdedt meg, hanem odafordult hozzám:
– Hát te mit mondasz, kicsi Mátyás?
– Nem tudom, mit mondjak.
Apám rám fenyített rögtön:
– Mindjárt megtanítlak!
Egyszerre ismét lobbot vetett az indulat bennem, mert mégsem volt igazság, hogy én takargatom őt, s ő pedig rúg egyet rajtam.
– Az okos enged – mondtam.
– Mindjárt kettőbe váglak!
– Csak kettőbe?
Ahogy ezt kimondtam, olyant kiáltott reám, hogy még a názárénus szakálla is megmozdult. Én többet nem feleltem neki, hanem béláttam, hogy itt az igazság helyett apát találtam, s kijöttem a műhelyből. Egyenesen anyámhoz mentem, s azt mondtam neki, hogy én most költözöm átal nagyapámhoz, mert itt nem létezhetem, ha bátor és igazságos akarok maradni.
– Várj egy kicsit, lám! – mondta anyám.
Azzal elment egyenesen a műhelybe, s így szólt apámhoz:
– Te mért nyomorgatod ezt a legénykét?
– Az enyim – mondta apám.
– S ha nyavalyatörős lesz, akkor kié lesz?
– A tiéd.
– S az enyim mért?
– Apád miatt.
Egyszerre sírva fakadt anyám, mert semmi sem esett olyan rosszul neki, mint éppen az, hogy az apja betegségét felhánytorgassák. De akkor én, aki mögötte álltam, megfogtam a szoknyáját, és húzni kezdtem, hogy menjünk el innét. El is mentünk bé a házba, s egy darabig ott sírtunk ketten, hogy mi milyen szerencsések lehetnénk, ha apámnak nem volna ilyen természete. Mégis azt mondtuk, amikor jól kisírtuk magunkat, hogy nem megyünk el a házból, mert szegény apám is biztosan jobban szeretne szelíd lenni, csakhogy az ördög, aki belészorult, nem akarja engedni. Ebben igazunk is volt, mert a názárénus olyan belátásra bírta, hogy nemsokára felkeresett minket a szobában, és így szólt:
– Több eszetek lehetne, mint nekem!
S mindjárt lett is annyi, hogy az olajágat vízbe tettük; s apám pedig további kiengesztelésül megígérte, hogy mihelyt annyira ereszkedik az idő, az édesanyám kérését teljesíteni fogja. Vagyis átmegyünk nagyapámhoz, s amit a sávos fergeteg rontott nála, azt helyrehozzuk; s új fedelet csinálunk a csűr tetejére is. S hogy ne szenvedjünk semmi késedelmet, mindjárt abba kezdett járni, hogy tetőzetfát faragjanak és léceket vágjanak, s megrendelte a cserepeket is. Így aztán minden készen volt, s amikor az első igent mondta a tavasz, mindnyájan felkerekedtünk, s úgy indultunk el, mintha ki tudja hova mennénk. Még a kutya is velünk jött, de az nem volt olyan csoda, mint a názárénus, aki akkora kereszténnyé nevelte magát, hogy bátor volt az oroszlán barlangjába jönni. Ezt útközben meg is mondtam neki, hogy magasztaljam őt. De a názárénus azt felelte nekem:
– Messze van a te nagyapád az oroszlántól!
– Mi van messze? – kérdezte anyám, aki csak fél füllel hallotta a szót.
– Nagyapám az oroszlántól – feleltem.
– Milyen oroszlántól?
– Aki megette a Gergely bácsi rokonait.
– Miféle rokonait, te?
– Akik voltak neki a keresztény ántivilágban.
Vidám és repdeső szavaim olyan jól estek a názárénusnak, hogy kacagni kezdett, pedig az nagy ritkaság volt nála. Anyám is azt gondolta, hogy csak az eszünket űzzük így kikeletkor, s boldogan reánk hagyta a mulatságot.
Így érkeztünk meg a nagyapám udvarára; s ott a ház előtt kiáltott egyet apám, mire nem a házból, hanem az istállóból lépett elé nagyapám.
– Hát maga ott micsinál? – kérdezte édesanyám.
Az öreg jól megnézett minket, hogy a názárénussal együtt milyen sokan vagyunk, s így fogadott:
– Megitatám a Lázárénust.
– Kicsodát? – kérdezte anyám.
– Én a Lázárénust.
– Hát az ki?
– Az a szamár.
Megfogtam a Gergely bácsi ujjasát, nehogy megfutamodjék visszafelé; s intettem is neki, hogy ne vegye számba, amiket nagyapám mondott. Amíg én ezt csináltam, azalatt apámnak is végigfutott az eszén, hogy ez a csúfolkodás mégis igen hirtelen van, mert szúrósan azt kérdezte az öregtől:
– Úgy nem lehetne, hogy ilyeneket ne mondjon?
– Mit csináljak, ha úgy hívják! – nevetett nagyapám, majd hozzátette: – Más sem szégyelli a nevit.
A szegény názárénusnak csak a szárnyai hiányzottak, mert különben angyalnak kellett volna tekintsük, olyan békésen felelte:
– Azért jöttünk, hogy fedelet húzzunk.
– Hova?
– A szamár fölé.
– Megengedjük mind a ketten – felelte nagyapám.
Erre leraktuk a szerszámokat, és felosztottuk magunk között a munkát. Vagyis anyám és én az udvart rendeztük helyre, mert nagyapám a fergeteg óta még egy forgácsot sem tett tovább; apám s a názárénus pedig a csűrnek láttak neki. Olyan jól haladtunk, hogy az udvarból egy nap alatt tükröt csináltunk, s a harmadik nap estefelé már a csűr fedelén is állottak a cserepek.
Mind az udvarra gyűltünk, és gyönyörködve néztük onnét a szamár hajlékát, amely olyan volt így a friss veres cserepekkel, mint egy óriási tüzes liliom. Láttára még nagyapámnak is úgy felbuzgott a kedvessége, hogy egy veder bort vásárolt, s megsüttetett egy egész bárányt. S azután reánk parancsolt, hogy mindezt áldomásra bé kell kapni. Nem tudta azonban, hogy mit beszél, mert a názárénus sem bort nem használt, sem a húst meg nem ette; s mi pedig négyen hiába vitézkedtünk, mert a báránynak a fele még megvolt, amikor feltartottuk a kezünket, s azt mondtuk, hogy megadjuk magunkat.
De a borból még több elfogyott, mint amennyi kellett volna; s az sem biztatott semmi jóval, hogy ezáltal éppen nagyapám került Noéval a legközelebbi rokonságba. S nemhiába féltünk egyre jobban attól, hogy a hóharmat megüti a békességet, mert az öreg addig s addig buvákolt a szavaival a hegyekben, amíg kiérkezett a síkságra egyszer, s akkor a názárénushoz így szólt:
– Azt beszélik, hogy maga fürj az Isten búzájában.
– Nem hazudnak, akik ezt beszélik – felelte a názárénus.
Nagyapám kicsire húzta a szemét, s úgy folytatta:
– Hát akkor mit mond a pittypalatty: van-e lelke az embernek?
– Van!
– S hol megyen ki belőle?
– Kinek hol.
– Teszem fel, magának.
Amikor idáig hegyezte nagyapám a szót, Gergely bácsinak egyszerre elszomorodott az arca, majd a szégyen pírja festette bé, hogy ő mibe keveredett. Én is erősen restellettem, hogy így kapjon hálát a názárénus, amiért jó szívvel dolgozott három napig. Nem sokat gondolkoztam hát, hanem felálltam az asztal mellől, és megindultam az ajtó felé.
– Hova mész? – szólt utánam édesanyám.
– Megyek a nagyapám temetésire – feleltem.
Egyszerre észbe kapott az öreg is, mert arra kért, hogy egy kicsit menjek vissza. S amikor visszamentem, elérzékenyedve megkérdezte tőlem, hogy miért akarom eltemetni őt. Erre azt feleltem, hogy el kell temetni azt, aki magára idézi a halált; márpedig aki a saját házában és dolgos vendégével szemben úgy viseli magát, ahogy nagyapám a názárénussal, az énelőttem a sírját ássa.
Amíg ezt mondtam, s még azután is, elmerülve nézett engem az öreg; majd az arca fájdalomba s a szeme könnybe lábadt. Végül megsimogatta az arcomat, és a szívével küszködve így szólt:
– Téged megkoronáztalak volt, mert amikor te beszélsz, azt nem a földön készítették. Mondd meg tehát, hogy mit cselekedjem.
Úgy éreztem, hogy az igazság és az ítélet van a kezemben, amelyet a békesség nevében kell gyakorolnom. Azt mondtam tehát, hogy semmi egyebet ne cselekedjék, hanem üljön a názárénus helyére, s a názárénus pedig üljön az ő helyére. Amikor ezt megtették, így folytattam:
– Most pedig az egyiknek a helyén teremjen áldás, s a másik helyén szóljon a fürj!
Mindnyájan örömbe csordulva nevettek, hogy én miképpen bíráskodtam; s többé nem történt semmi baj, hanem vidámságban töltöttük az estét, s utána olyan jól aludtunk, ahogy megérdemeltük. A názárénusnak jutalmul még az Isten is megjelenhetett álmában, mert másnap vizsgálni kezdte erősen a kertet, majd kijelölt egy darabka helyet, és engedélyt kért apámtól, hogy oda valamit építhessen. Mivel apám nemcsak szerette őt, hanem a jövedelmező dolga után és a nagy ajándékpénz miatt gazdatársának tekintette, így szólott:
– Csináljon, amit akar.
S akkor a názárénus egy furcsa hajlékot kezdett építeni, amilyent én még nem is láttam soha. Mintha egy óriási nagy tojást akart volna belétenni, olyan alakú volt, s a tojás a butábbik végénél magos ajtónak hagyott helyet. Ablakot sokat irányzott elé rajta, s azok is mind keskenyek és hosszúkások voltak. Az egész magosra és meredeken felfelé indult, mint a torony.
Hetekig tudtam várni, hogy a tervébe beléavasson, de mivel ekkor sem szólott, egyszer megkérdeztem:
– Hát ebből mi lesz?
Sohasem láttam olyan büszkének, mint abban a percben.
– Ebből is fészek! – mondta.
A nyár beállott volt már, amikor készen lett egészen. Padok állottak benne, mint a templomban, s elöl a fejiben egy kicsi asztal, amelyen egyedül a Biblia feküdt. Ámulattal néztük, hogy milyen fészket tudott az Istennek emelni; s nagy híre ment a faluban is a kicsi vad templomnak, és egyre-másra jöttek az emberek, hogy megtekintsék. Még nagyapámat is úgy felcsigázta a hír nagy áradása, hogy az egyik napon átaljött, és töviről hegyire megvizsgálta, mit tudott a názárénus. Igen tetszhetett neki, mert nem szólott semmit, hanem csak forrt magában; s még a házba sem jött bé, úgy indult némán lázadva hazafelé.
Gondoltam, én ezt mégsem hagyom annyiban, s utána mentem az útra.
– Hát nem szól, egyet legalább? – kérdeztem tőle.
Reám sem nézett, hanem mély keserűséggel csak ennyit mondott:
– Eredj, bújjad a názárénusodat!
De amikor látta, hogy erősen és igazságtalanul ütött az orromra, s hogy én attól vissza akarok fordulni, akkor hozzátette:
– Készülj, mert közelebbről mi is csinálunk valamit.
Attól a naptól kezdve úgy éltem, mint egy nagy halom parázs, amelyik bé van takarva, s amelyik minden kicsi szellőre valahol pirosra izzik. Mert tudtam, hogy nem kicsi dolog ez, amit nagyapám csinálni fog. Talán mégis megöli a názárénust, gondoltam azt is; vagy felgyújtja a kicsi templomot; esetleg még annál is valami nagyobbat követ el, minek folytán mi törvényre kerülünk valahányan, s a falu emlegetni fogja, ameddig csak él egyetlen ember benne!
Gyötörtem magam, s úgy vártam.
Végre elérkezett a rettenetes nap, és soha el nem tudnám felejteni, hogy éppen Szent István királynak a napja volt. Rekkenő meleg kínozott mindent, s amikor legnagyobb volt a forróság, éppen délebéd után, titokzatos ábrázattal megjelent nálunk nagyapám, s azt mondta nekem:
– Most gyere!
Amikor kimentem véle a kapun, hát ott vár minket a szamár is.
– Hova megyünk? – kérdeztem.
– Megjártatjuk a szamarat – mondta, és rejtelmesen hozzátette: – S még valamit megjártatunk.
A kaszálók felé indított el, hátra a víz mellett. Mi ketten elöl mentünk, s a szamár utánunk ballagott a nagy melegben. A szívem erősen dobogott az izgalomtól, de amíg a ciheres erdő szélire nem értünk, addig nem kérdeztem semmit. Akkor azonban nekiszegeztem a szót:
– Most vallja ki, hogy a szamáron kívül mit jártatunk meg?
Nagyapám lehajolt, és a csizmája szárából azt a kést húzta elé, amivel egy időben a názárénust akarta volt megölni. Marokra fogta és a hegyivel felfelé a szemem elé tartotta a kést, és elszánt ábrázattal csak ennyit mondott:
– Ezt!
S abban a pillanatban magamtól ijedtem meg a legjobban, mert mint a rettenetes éhségben a húst, úgy éreztem én is, amit tenni akarunk.
– S kit? – kérdeztem fojtottan én is.
– Alajost.
– Hát itt van?
– Kaszál, itt a ciheresben.
– Szent István napján?
Eltette nagyapám a kést, s utána ezt mondta:
– Az ő szent nevében fogjuk kioltani a pogányt. Mert ő bicskázta volt meg édesapádot.
Ahogy éppen tovább akartunk indulni, nyugat felől mélyen és tompán dörgött az ég. Két fa között arra tekintettem, s mint a réteges acélhegyek, úgy nyomultak ott a felhők. Nagyapám ügyet se vetett a dörgésre, s a nyomuló acélhegyeket sem tekintette meg, hanem a borzalomnak és a gyönyörűségnek a keveréke uralkodott el az arcán. S így kiáradva mondta nekem, hogy a gyilkosság után egyenesen a csendőrökhöz megy, hadd vigyék rögtön a sötét tömlöc fenekire, ott aztán hadd rugdossák őt, éheztessék, és tetvekkel mászassák, mert ő szenvedni akar, s a rettenetes szenvedésben kiokádni magából minden gyarlóságot, hogy könnyűre tisztulhasson, és a bűnnek bogos fája helyett szárnyakat nyerhessen.
Közben hosszan és mormogva dörgött ismét az ég.
– Előbb a mi helyünkön egy kicsit meghúzódunk – mondta nagyapám.
Csakugyan volt a közelben egy ciheres kaszálónk, amelyen a szénabuglyák még ott állottak. De mire megérkeztünk volna oda, már a felhők iramot vettek, és az égtől elszakadva mind a föld felé zúdultak, és megvadították a szeleket, s úgy kergették maguk előtt.
– Látod-e, még az Isten is ítélkezni akar! – szólott nagyapám.
Ez igaz, gondoltam, csak éppen az nem bizonyos, hogy ki felett. De ezt nem mondtam nagyapámnak, inkább arra figyelmeztettem, hogy a szamarat valamelyik fához kössük meg, mert a füleit már felállította, és úgy borzolódik, mint amikor a sávos fergeteget jelentette volt nekünk. Az öreg azt felelte, hogy inkább magunknak válasszunk menedéket, mint hogy a szamarat rabságra vessük. Nem is tehettünk volna egyebet, mert percek alatt a fák tetejére omlottak a felhők, és minket egy buglya töviben lenyomtak a földre. S ahogy odakuporodtunk, már megömlött a zápor, és csattogni kezdett az ég; s a szamár bébújt a sűrű ciherbe, és a fák recsegni kezdtek, majd nem messze tőlünk derékba roppant az egyik, s miközben inogva esett lefelé, hasítva belécsapott a villám.
Egyszerre a földre kaptuk mi is a fejünket, mintha beléje akartunk volna bújni, mint a férgek.
– Élsz-e? – kérdezte nagyapám.
– Még igen – mondtam.
S ezt egymás után folyton mondhattam volna, mert a villámok egyre-másra reccsentek felettünk, és hasogatták a fákat, a földet és a mi reményeinket, hogy élve maradhatunk. Mire aztán feltámadhattunk a földről, már biztosra gondoltam, hogy nagyapám letett a szándékáról. De még a viharnál és a villámoknál is erősebb volt az ő eltökélése, mert kifacsarta az ujjasából a vizet, és azt mondta nekem:
– Most gyere!
Megindult elöl, s én utána.
Nemsokára egy nagy tisztásra értünk, melynek a közepében egyetlen sugár magos cserefa állott. Amikor ezt a fát eléggé megközelítettük volna, nagyapám elévette a kést, és a fa alá mutatott, ahol egy embert láttam hosszan elfeküdve. Mind közelebb és közelebb mentünk, majd rákiáltott nagyapám a heverő emberre, hogy álljon szembe velünk, mert nem akarta orvul ejteni el.
– Alajos, hé!
De Alajos meg sem mozdult.
Amikor a harmadik kiáltásra sem akart megijedni tőlünk, nagyapám odament, hogy megrázza, hátha aluszik. Ahogy azonban hajlott volna föléje, az arcába talált tekinteni, amely a földbe beléromolva feküdt és megfeketedve.
Az öreg hátratántorodott, egészen kifutott a formájából, és így szólt:
– Ezt elütötte előlünk a villám!
Szörnyülködve néztem én is a megfeketedett embert, és azt gondoltam, hogy az Isten útjait valóban nem lehet kiszámítani. Nagyapámnak pedig azt a tanácsot adtam, hogy az Isten előtt tegyük le most a fegyvert. Ezt ő meg is fogadta rögtön, mert a frissen kaszált rendek közé elhajította a kést, s utána pedig azt mondta, hogy igyekezzünk embereket lármázni össze, hadd takarítsák fel Alajost, és szállítsák el haza.
Sokáig tartott, amíg embereket tudtunk gyűjteni, akik aztán szekeret is kerítettek. De mire nyugodott volna el a nap, két ló már vitte hazafelé és a ravatal felé Alajost, s tömérdek ember kísérte sírva a szekeret. Én a szamáron ülve követtem ezen az útján, mert így akarta nagyapám, ki viszont a Lázárénust vezette.
S attól kezdve még többet járogattam az Isten kertjébe, sőt ősszel az iskolába is, ami ismét nagy fordulatot jelentett az életemben.
Ez a fordulat nem indult a legjobban, mert veszekedéssel kezdődött. Anyám szerint ugyanis a szokás és az illendőség úgy kívánta volna meg, hogy engemet is édesapám vigyen béíratni, s amikor ezt mondta, apám így felelt rá:
– Vigyed csak te!
Ennyiből is láttam, hogy az iskola küszöbét apám mellett nem lépem által, s azért titokban megmondtam anyámnak, hogy ne erőltesse a dolgot. De amikor eljött az indulás reggele, édesanyám mégis szerencsét próbált ismét. Erre apám kicsapott egészen a medréből, és szidni kezdte az iskolát, hogy a tűz lángja égje el ott, mert neki úgysem jutott annyi belőle, amennyit esze és vágyai szerint megérdemelt volna. Menjünk tehát nála nélkül, ha akarunk, s ha nem, akkor maradjunk otthon; vagy kiteszen úgy a házból, hogy iskolát én életemben nem fogok látni.
Így történt, hogy édesanyám sírva indított el a nagy útra, de mire a helyszínre értünk volna, már megjött. S mintha semmi sem történt volna, úgy állított az asztal elé, amely az iskolának a belső termében volt, az út felőliben. Egy fiatal úri kisasszony ült a nagy könyv mellett, amelybe mind belékerültünk, akiket odavittek. Mialatt sorsunkra vártunk, anyám odasúgta nekem, hogy ez a kisasszony fog tanítani engem, mire én is jobban kezdtem nézni a lányt, kinél szebbet odáig nem láttam volt. Dús rozsdaszínű haja volt, nagy ragyogó égszínű szeme, és a hosszú finom nyakán vékony aranylánc, melyen kicsi aranykereszt csüngött.
Szűzmáriát is éppen így képzeltem volna el, ha ezen valamikor gondolkoztam volna.
Úgy rajta ragadt a szemem, hogy egy darabig egyebet nem is láttam; s csak később vettem észre, hogy a kisasszony mellett jobbról ott ült a pap, és balról egy nevetgélő, eleven fiatalúr, aki a kántortanító volt. Maga a pap sem volt idős ember, de nagy tekintélyt sugárzott reánk, úgy tartotta erős barna fejét, melyben a fehér foga és a fekete szeme egyaránt villogott.
Minden szülő neki jelentette a gyermeket, s ő átaltette a kisasszony fülibe, hogy az írja.
Amikor mi következtünk a sorban, s édesanyám jelentette a nevemet, a pap rám nézett barátságosan, s azt kérdezte:
– Te vagy az, aki mindent tudsz?
– Éppen most veszem észre, hogy semmit sem tudok – feleltem.
Egyszerre nagy tekintettel néztek reám mind a hárman, majd a pap tovább folytatta:
– Mire mondod ezt, te?
– Én arra – feleltem –, hogy a tanító úrról sem tudtam, hogy ilyen megnyerő módon létedzik; sem a kisasszonyról, hogy lesz kinek a gyönyörűségét csodáljam; s nem tudtam aztán azt sem, hogy a szeplős elment.
– Micsoda szeplős?
– Hát a tisztelendő úr, a másik.
A szülők és a gyermekek s ők hárman is mind nevettek, de én egy kicsit megijedtem, hogy a szeplős pap emlegetésével helytelenül cselekedtem. De nem történt semmi baj, mert a pap megelégedett a jókedvvel, amit támasztottam, s nem kérdezősködött többé.
Anyám olyan boldog volt, hogy én máris nevezetessé tettem a pap előtt magamat, hogy a házi zordonság ellenére is elbeszélte apámnak, ami történt. De apám nem szerethette valami erősen az úriembereket, mert azt mondta nekem:
– Ügyelj, mert miattuk magadnak szerzed a bajt.
Akkor még nem gondoltam, hogy egyszer igaza lesz, de nem gondoltam én egyebet sem, csak vártam minden este, és vártam minden nyughatatlan éjszaka, hogy végre felvirradjon a nap, s én mehessek az iskolába, s ott láthassam Mária kisasszonyt, mert őt csakugyan úgy hívták. S Isten megadta azt a nagy szerencsét is nekem, hogy egész délelőtt és délután is nézhettem őt, mert az első s a második osztályt mind ő tanította, fiúkat és leánykákat egyaránt. Én ott ültem a második padnak a szélén, s mellettem Orbán Jánoska, aki kedvemet kereső legjobb barátom lett, s akivel haza is együtt jártam, mert nem messze lakott tőlem. Illatos és örökös tűzben ültem ott, s miközben vetettük a sok betűt egymás után, és tanultuk az apró számolást, én egyre csak azt áhítottam, hogy bárcsak szolgája lehetnék Mária kisasszonynak, hadd láthatnám még ennél is többet. S bárcsak vethetném meg én az ágyát, amibe virágot tennék, s költhetném fel szép reggeleken én, amikor friss tejet adnék neki, vagy esetleg mézes kenyeret, ha azt jobban szereti. Így is neki hordtam, ami virágot még a mezőn vagy a házi ablakokban megcsíphettem, s ő azokat az iskola asztalára mindig pohárba tette, s onnét elvitte haza, szép finom kezében gyöngéden tartva, mintha égi csodálatomat vitte volna a paradicsomba, ahol csak ő
lakott egyedül, s Ádámja nem volt.
De más nyáron teremtett neki az Isten, aki ebben az egyben sohasem volt irgalmas hozzám.
Hanem addig még egyéb baj is történt, ami az egész családot sújtotta, s amit nagyapámnak köszönhettünk. Először csak a hírt hozogatták, hogy az Alajos temetése óta szegény nagyapám a házába húzódott, és éjjel-nappal ott emészti magát, mint egy börtönben; de aztán hetek múlva egyszer kijött a házából, s egyenesen a csendőrségre ment, s ott azt a kinyilatkoztatást tette, hogy Alajost ő ölte meg. Azt hitték a csendőrök, hogy íme, egy bolondot hallanak beszélni, s mindjárt lehívatták édesapámat, hogy szabadítsa meg őket az öregtől. Igende nagyapám ott szemibe mondta még apámnak is, hogy bizony ő a gyilkos; s olyan kerekre elbeszélte a mi Szent István napi hadjáratunkat, hogy az őrmester valami hitelt mégis adni kezdett a szónak, s nagyapámat vizsgálatba tette.
Másnap én sem láthattam Mária kisasszonyt, mert a csendőrök nagyapám mellé ültettek egy szekérre, és elvittek bé a városba, ahol bíró elé állítottak minket ketten, s amiket mondtunk, azokat valami írnok mind felírta. Nagyapám itt sem gondolta meg a dolgot, hanem a tömlecet követelte magának. S mialatt bizonygatta, hogy Alajosnak ő mutatta meg az utat a másvilágra, én úgy éreztem, hogy a kés felettem is villogni kezd, mert valójában én is fellázadtam volt az Alajos élete ellen. De a másik pillanatban éreztem azt is, hogy néha maga az Isten is öl és pusztít, ha igazságot teremteni másképpen nem tud, s én abban az érzelemben sem vagyok más, csak az Isten vad fia. S a következő percben a fogadalom ereje igázott le engem, amelyet nagyapámnak tettem volt, hogy neki soha árulója nem leszek. Választanom kellett tehát, hogy mit feleljek, amikor engemet is megkérdez a bíró; s akkor én megküzdöttem a testemmel, amely vinnyogva félt a büntetéstől; s meg a véremmel, amely nagyapámnak és a családnak a védelmét kiáltotta; s meg a titkos fogadalommal is, amit nagyapám szabott volt reám.
Egyedül az igazságot tekintettem, és úgy léptem belé, mint a tűzbe.
S amikor elmondtam a bírónak, hogy nagyapám miképpen vitt engemet azon a bizonyos napon magával, s a villám miképpen ütötte el előlünk az áldozatot, akkor merően rám nézett, és azt kérdezte:
– Milyen embernek ismered te nagyapádat?
– Olyannak – feleltem –, aki tűzön-vízen keresztül szenvedni akar.
– Szóval bolondnak – mondta a bíró, mire én így feleltem:
– Isten is adott törvényeket, melyek nem az emberek törvényei. De mivel az emberek okosabbak akarnak lenni az Atyánál, bolondnak nevezik azt, aki felülmúlja őket.
A bíró elgondolkozott ezen, majd egy zsebkönyvet vett elé, s abba beléírta, amit mondtam. Aztán parancsot adott a csendőrnek, hogy vigyen minket vissza a faluba, s ott eresszen szabadon, csak éppen azt ne engedje, hogy eltávozzunk onnét. S ez különben benne volt az írásban is, amit velünk hozott a csendőr, s amit három nap múlva egy bizottság is követett. Ez a bizottság megháborította szegény Alajosnak a tetemét, s arról nagy vizsgálat után megállapította, hogy nagyapám közel sem járt hozzá a késsel, ellenben a villám ütte agyon szabályosan.
Nagyapámat pedig egy borjú árára büntették meg, amiért elbolondította a hatóságot.
– Ennél olcsóbbat nem tudott kitalálni? – kérdezte otthon apám, mert neki kellett kifizetni a pénzt.
Nagyapám azonban nem felelt erre semmit, hanem sikertelenül hazament, és ismét házi börtönre vetette magát. Én pedig visszatérhettem az iskolába, ahol sugdosni kezdtek rólam, majd bátrabban csúfolódni is velem, de én arra sok ügyet nem vetettem. Amikor azonban egy második osztályos, kit Jakab Mihálynak neveztek, arra vetemedett, hogy a nagyapám szamara után Lázárénusnak szólítson engemet, akkor úgy bétörtem az orrát, hogy pirosan látszott, ahol elment haza. Emiatt Mária kisasszony maga elé idézett engem, és megkérdezte, hogy miért verekedtem. Megmondtam neki, hogy a jövőben is kiontom a vérét annak, aki igaztalanul bántani fog engem, mire a kisasszony nagy ámulattal nézett engem, s délebédre nem eresztett haza, hanem büntetésből az iskolába zárt. Akkor frissiben nem bántam ezt a büntetést, mert az iskolásokat a bátorságom mind megszeppentette; s ebéd után ugyanvalóst nem bántam, mert ahogy ott a nagy teremben a bézárt ajtó mellett egyedül töltöttem volna az időt, egyszer megcsikordult a zár, s hát Mária kisasszony libbent által a küszöbön.
Felálltam, és lángolt az arcom, hogy egyedül láthatom.
Mosolyogva odajött hozzám, megsimogatta az arcomat, és így szólt:
– Megsajnáltalak, s hoztam neked ebédet.
Kenyeret és húst adott ide nekem, s valami süteményt.
– Köszönöm ezeket is – mondtam –, de egyebet még jobban.
– Micsodát, egyebet? – kérdezte.
– A simogatást.
Pír futott alig az arcára, felült egy pad tetejére, és azt mondta, hogy egyem meg az ebédet, mert biztosan éhes lehetek. Erre azt feleltem, hogy engedelmével csak akkor eszem meg, amikor egyedül leszek, mert addig csak beszélni szeretnék, ha kérdezni akarna valamit.
– Hát várj csak… – mondta akkor, és rövid gondolkozás után azt a kérdést tette fel nekem, hogy az emberek miért beszélnek olyan különös dolgokat rólam. Nevezetesen azt mondják, hogy egy bölcsnek az esze van a fejemben, és úgy viselem magamat, mintha nem is gyermek volnék, hanem az Isten követe a földön.
– Mindnyájan Isten követei vagyunk – feleltem.
– A nők is? – kérdezte Mária kisasszony.
Eddig nem gondolkoztam volt ezen, de most az igazság ebben is megmutatta magát nekem, s így szóltam:
– Ők nem egyenesen követek, hanem küldöttek.
– Hát mi a különbség a kettő között? – kérdezte.
– Az a különbség – mondtam –, hogy a követek Isten képében járnak és Őt szolgálják, míg ellenben a küldöttek a férfiak mellé rendeltettek.
A kisasszonynak kisebb lett a szeme, és a kékje sötétebb.
– Talán, hogy szolgáljanak nekik? – kérdezte.
– Amiképpen mi is szolgáljuk az Istent.
– Kicsodák: mi?
– Mi, férfiak.
Csúfondárosan elkacagta magát:
– Hát te is férfi vagy már, te tökmag?
Nem is várta, hogy feleljek, hanem egyszerre leugrott a padról. De felelet helyett én is inkább meglepődve néztem változott arcáját és megérett termetét; s zavarodott voltam erősen, mert sohasem hittem volna, hogy egy ilyen szép női testben ennyire éretlen lélek lakozzék, s hogy az igazságot mindenkinek lehessen mondani, csak éppen neki ne, akit úgy magasztaltam magamban és áhítottam! S nem hittem volna azt sem, hogy a bátor és őszinte beszédért bosszúállás lesz az én jutalmam. Pedig az történt, mert Mária kisasszony úgy ítélkezett felettem, hogy tovább is maradjak bezárva az iskolába, s ebből tanuljam meg a tisztességet a nők iránt, melyet eddig is megtanulhattam volna, mert akkor most szabadon hazamehetnék.
– Megértetted-e? – kérdezte.
Ránéztem, és nem feleltem semmit.
De amikor mérgesen kiment Mária kisasszony a teremből, s reám zárta az ajtót, akkor egyszerre olyan lázadás fogott el, hogy a szemem előtt szikrák pattogtak a levegőben; s gondolkozni sem tudtam, hanem odamentem az ablakhoz, és az öklömmel kivágtam egyszerre az ablaküveget, amelyik elöl és hátul volt, mind a két szemet.
A kezemet pedig elöntötte a vér.
Mária kisasszony meghallotta a nagy csörrenést, mert futva jött vissza a kapuból; s én pedig már éppen kiugrottam az ablakon, s a karomból ömlött a földre a vér.
– Mit csináltál?! – kiáltott rám.
– Kijöttem, s most szabad vagyok! – mondtam.
Olyan sápadtan és szerencsétlenül állott mellettem a kisasszony, hogy egyszerre megsajnáltam, és azt mondtam neki:
– Ne búsuljon, hanem kösse bé a kezemet!
Felemelte a szoknyáját, a felsőt; s az alsót pedig kettőbe hasította, és bépókálta véle az egész karomat. Aztán hazafelé irányított, de gyorsan.
Szerencsére csak anyám volt otthon egyedül, mert édesapám biztosan agyonütött volna, hogy a kezemben és az ablakban milyen kárt csináltam. Hamar kibontotta anyám a kötést, hogy a mosdótálban megáztassam a kezem, s azután visszakösse, de amikor meglátta, hogy az egész tenyeremet s a kezem hátát összevissza vagdalta az üveg, gyorsan béfogta a lovakat, s egyenesen a kórházba vitt. Egy szótalan fiatal orvos volt ott az igazgató, s az mindjárt kezelésbe vett engem. Amikor kibontotta a kötést, ő is megtekergette a fejét, és azt mondta az ápolónőnek, hogy küldje bé Mezei doktor urat.
Nemsokára egy mogorva öreg úr lépett a terembe, s ez lehetett Mezei, mert csak a kezemre pillantott, s minden szó nélkül kötőszereket és szerszámokat szedett elé egy nagy szekrényből, s azokat mind egy kicsi asztalra rakta, amelyen két fehér üveg is állott, félig töltve valamivel.
– Állj ide! – mondta Mezei.
Körülnéztem egy kicsi segítség után, de hiába, mert édesanyámat kiküldték volt a teremből. Odaállottam hát az asztal mellé, s tartottam a kezemet, hogy itt van, s csináljanak véle, amit tudnak. Az igazgató mosni kezdte vattával róla a vért, s az öreg keze alá adogatott mindent. Gyilkos szeszbe márthatták a vattát, mert a szemem ugrott ki, de azért összeszorítottam a számat, és vakkanás nélkül tűrtem. Hanem amikor belészúrt a tűvel, hogy kezdje összevarrni a legnagyobb hasadást, akkor elvesztettem a parancsnokságot a testem felett, és fájdalmamban nagyot kiáltottam.
S abban a percben úgy pofon vágott engem az öreg doktor, hogy a tűvel a kezemben eltántorodtam az asztal mellől. S amilyen villámsebesen esett ez meg velem, éppen olyan gyorsan tűz futott keresztül rajtam, s a tűznek a nyomán mindenütt megkeseredett a testem. Aztán a szédületem elmúlt, és helyreálltam a megbillenésből is. S akkor, mint ahogy az égető szesz pihent az üvegben, úgy tettem el a magam törhetetlen üvegébe az ütést, amelyet a fájdalmamért kaptam.
De nem feleltem neki semmit, mert szó nem volt, amelyet mondhattam volna. S nem mondott az igazgató sem semmit, csak megnézte az öreget. Aztán felém nyújtotta a karját, hogy abba beléfogontozzam, és visszalépjek az asztal mellé.
– Ezt muszáj tűrni, fiam! – szólott akkor.
Most már tűrtem is: akár a fejemtől a lábamig varrhatott volna. S miközben állottam ott, mint a kínvallatásban, apám jutott eszembe, és neki az a mondása, hogy ügyeljek, mert az úriemberek miatt magamnak fogom szerezni a bajt.
Íme, milyen hamar bételt a szava!
Mert Mária kisasszony és Mezei doktor úriemberek voltak mind a ketten.
Volt időm gondolkozni ezen s más egyében is, mert kilenc napig ültem a kórházban. S amikor kilenc nap múlva hazakerültem, az én jövendőmondó apám első szavával azt mondta nekem:
– Így hamar elfogy a pénz!
– Miféle pénz? – kérdeztem.
– Amit a názárénus adakozott neked.
Soha eszembe nem jutott volt a pénz: sem amíg a kórházban voltam, sem pedig amikor kizúdítottam az ablakot. De most éppen jól jött, hogy apám említette, mert olyan gondolatom támadt, amely kézbelihez juttatott engem. Vagyis egy keddi napon, a palatáblás tarisnyával a nyakamban, elmentem reggel az iskola mellett, s a városig meg sem álltam. S ahogy azt kigondoltam volt, egyenesen az ócskapiacra mentem, s ott egy hatlövetű revolvert vásároltam. Valami kövér asszony adta el nekem, kire viszont az ő lakatossegéd fiától maradt, mert a segéd szerencsétlenül járt s meghalt. Tizenkét golyót is adott hozzá az asszony, s én így az egészet a tarisnyában hazavittem délben, mintha iskolából jöttem volna. De mielőtt a házba bémentem volna, künn ügyesen elrejtettem, s amíg vasárnapot érhettünk, addig mindennap megnéztem, hogy ott van-e még. Vasárnap aztán elvittem messze a mezőre, s amikor láttam, hogy jól működik, mert egy golyót kieresztettem belőle, akkor egyenesen nagyapámhoz mentem.
Háromszor is kopogtattam az ajtaján, mert bé volt zárva. S amikor harmadikra sem szólott semmit, az ablaknál próbáltam szerencsét.
– Eresszen bé, mert nagy dologban jöttem! – kiáltottam neki.
Nem tudom, mit gondolhatott, mert kinyitotta nekem az ajtót. Úgy megsoványodott, s olyan sárgára finomodott a bőre, amióta nem láttam, hogy hirtelen elfelejtettem a magam baját.
Csak néztem őt szomorúan, hogy a szívem hasadott meg.
– Mért háborgatsz? – kérdezte.
Elévettem a revolvert, s mutattam neki:
– Ezt lássa-e?
– Igen.
Akkor elmondtam neki, hogy velem milyen igazságtalanság történt az iskolában, s hogy a kórházban milyen gyalázat. De most itt van a revolver, amivel én a lázadásomnak a hegyére ki akarok állani; s amiképpen én is melléje állottam volt, amikor Alajost meg akarta ölni, most itt van az ideje, hogy ő is azonképpen szegődjék mellém.
– Egy kicsi baj van – mondta nagyapám.
– Micsoda? – kérdeztem.
Erre elmondta, hogy ő nem mozdulhat el hazulról, mert éppen a büntetést üli, amiért megölte Alajost. Ez Szent György napjáig tart ilyen szigorúan, s azután is csak a faluba mehet ki, mégpedig minden pénteken, s a szamárral együtt, akivel kereken fogja járni a falut.
– S az meddig tart? – kérdeztem.
– Eljön az idő – felelte –, amikor tűzbe fog borulni a világ.
– S akkor?
– Akkor kard lesz az oldalamon, és piros arkangyalnak neveznek engem.
Egyebet nem akart mondani, s közelebbről azt sem magyarázta meg, amit mondott. Elbúcsúztam hát tőle, s amíg mentem hazafelé, azon gondolkoztam, hogy most már mit tudjak csinálni. Arra határoztam magam, hogy én is várni fogok, hadd jöjjön el a maga teljességében az időm.
A fegyvert elrejtettem a jászol alá, de fogadalmat tettem előtte, hogy a kórházi ütést, ha majd eljön az idő, ráültetem az egyik golyónak a hegyire, és váltságul a fájdalomért, melyet én és mások igazságtalanul szenvedtünk, visszaküldöm az öreg doktornak.
Csak előbb kijárom az iskolát.
Így múlt az idő.
S mintha megátalkodott rossz szellemek jegyébe fordultak volna az esztendők, csak rosszat értünk, mert nagyapámat tiszta bolondnak kiáltották ki az emberek, amiért minden pénteken megkerülte szamarával a falut. A szegény názárénus templomát bézárták a csendőrök, és eltiltották a híveket tőle. Apám is egyre jobban sanyargatta a házat, és mindnyájunkat megállás nélkül dolgoztatott.
Ahogy nőttem, lassankint reám is egészen törvényt tett a testem, és úgy elfordított égi hazámtól, hogy csak az indulataim uralkodtak, s szelíd bölcsességemet gőz takarta el, mely a véremből párolgott szüntelen. S Mária kisasszony miatt békerített a bűn is, mert amióta Ádámjának választotta a kántort, azóta gyűlölni kezdtem erősen; s amikor azt is beszélték, hogy gyermeke született, kinek a szeme nagyon hasonlít a pap szeméhez, akkor már oroszlánokat teremtettem a képzeletemben, és azokat gyakran ráeresztettem. S gyönyörködéssel néztem, hogy az oroszlánok miképpen szaggatják le róla a ruhát, és hogy a körmeikkel miképpen hasogatják végig a testét.
Szenvedésben éltem.
S ahogy mindenki igazságtalanul bűnhődött, amerre csak néztem, úgy bűnhődtem én is a nyomorú sorsom miatt, amely falusi szegénységbe hozta az életemet, s amely nagy gondolataimra és vágyaimra nem egyenes és messze futó utakat hordott, hanem kis patakoknak a köveit és szikkadt földet. Hiába néztem akárhová, mert nem volt, aki segíteni tudott volna rajtam; s még olyan sem volt, akinek keserveimet kiönthettem volna, mert apám dolgoztatott folyton, s a názárénus pedig magába roskadva élt, s úgy nézte a világot, mintha vak lett volna és süket.
Csak egyedül anyámnak volt jó és vigasztaló szava hozzám, de amikor láttam, hogy csak az idő telik, s az ő elüttetett szavaiból sem tud kikelni semmi, akkor már keserű apámat kezdtem magam előtt látni és az ő sorsát.
Gondoltam, no, ilyen lesz az enyém is.
S akkor egy nyári napon, amikor éppen az erdőre küldött apám, hogy a két lóval hozzak egy szekér fát, valahogy eszembe jutott a fegyver, amit a jászol alá rejtettem volt. Egyszerre mintha erjedésbe jöttem volna, mint a tavaszi föld. Éppen az ideje is itt van, gondoltam, mert az iskolát elvégeztem, s most béválthatom, amit fogadtam volt.
Legyen, ami lesz.
Így ültem a szekéren, fent a fa tetején, s hajtottam hazafelé a lovakat. S nem gondoltam, hogy ugyanazon a napon máshol is meg fognak mozdulni a fegyverek, és millió ember mind azt cselekszi, amit én akartam. S nem gondoltam azt sem, hogy jön a fergeteg, amely nem sávos, mint a nagyapámé, hanem átfogja az egész világot; s nem is száraz, mint ama másik volt, hanem pirosan zuhogó.
Nem gondoltam.
Pedig már zuhogott a távolban, és szaggatva rohant felénk; s mire leraktam a szekérről a fát, már megérkezett a faluba is, mert az iskolás gyermekek, mint az elszabadult ördögfiak, úgy futottak csordásan végig a falun és ordították:
– Kiütött a háború!
– Háború!
– Ború-ború!
Mindenki az útra futott, és a kapuban megmerevedve néztek egymásra az emberek, s néztek az után a gyermekek után, akik tovább futottak, és vitték a hírét a fergetegnek.
Én is ott álltam egyedül a kapuban, s úgy éreztem egy ideig, mintha rám borult volna valami, ami alatt izzik a testem, és nem tudok mozdulni, csak verdesem a szárnyaimat. Aztán apám jutott eszembe, akit el fognak vinni, és szegény édesanyám, aki egyedül marad. Aztán csak egy szót szerettem volna szólani valakihez, akit szerettem, de a házban senki sem volt otthon.
Mind a hárman a mezőn voltak.
S akkor egyszerre megfutamodtam, s rátörtem nagyapámra. Az öklömmel ütöttem az ajtaját, hogy eresszen bé, mert kiütött a háború. Az öreg kinyitotta az ajtót, s mintha sírból támasztottam volna fel, olyan ábrázattal kérdezte:
– Mit mondasz?
– Kiütött a háború!
Nagyapám nézett egy ideig, aztán telni kezdett színnel az arca és fénnyel a szeme, majd felemelte a két karját, és úgy mondta felfelé nézve:
– Eljött az idő, amikor tűzbe borul a világ! S most kard lesz az én kezemben, és piros arkangyalnak fognak nevezni engem.
Ahogy ott állott, úgy láttam valóban, mintha arkangyal lett volna. Lassan elébe ereszkedtem, és átöleltem a lábait, ő pedig a fejemre tette a kezét, és azt mondta nekem, hogy keljek fel, és nézzem meg az Istent, mint ahogy felkel most az egész világ, és nézi az Istent.
Anyám meggyújtotta a lámpát, s ahogy rávetődött a fény, fehér és kicsi volt az arca, s kisírt szemeit bágyadtan hunyorította össze. Csak most láttam igazán, hogy két óra leforgása alatt, amióta megtudtam a háborút, mennyit öregedett. Apám ezt nem látta, és nem ügyelte bizonyosan, mert a kályha mellett üldögélt, pedig nem is volt tél, a kályhában is rég nem égett a tűz. De hát megszokta annyi sok esztendő alatt, hogy ide húzódjék mindig, ha magába esve tépelődött, vagy utat keresett nehéz dolgokban. Most is összehúzódva ült, és szokása szerint jobb tenyerébe fektette kemény arcát.
– Hadd el, ne emészd magad! – mondta anyám.
Nem szólott semmit apám, de meg sem értette talán, amit mondtak neki, mert felemelte a fejét, egy kicsit értelmetlenül nézett, majd visszafektette ismét a tenyerébe.
Nehezen és csendben telt az idő.
Aztán megnyílt az ajtó, és a názárénus jött bé a szobába. Hozta a kezében a fekete Bibliát, mert azt ígérte volt, hogy lámpagyújtás után felolvas nekünk belőle, hiszen nagy veszedelmek idején különösen csak a Biblia lehet a forrás, amelyből megenyhüljön a tikkadt ember. S már neki is helyezkedett a lámpa alatt, hogy amíg valami vacsorát szerkeszt anyám, olvasson az ő zsoltáros hangján.
De amint éppen olvasni kezdett volna, bélépett nagyapám, aki esztendők óta sohasem járt nálunk. A szakálla el volt rendezve szépen, a szeme csillogott, és a jobb kezében botot tartott, amelyre piros pántlikával muskátlivirágot kötözött. S maga előtt tartotta a virágos botot, mi pedig ámulattal tekintettünk rá, hogy nem bolondula-e meg véglegesen. De ő vidáman és értelmesen köszönt, s azután így szólt:
– Lakodalomba hívom a házat!
S amikor édesanyám megkérdezte, hogy micsoda lakodalomba, akkor előadta, hogy béállott az egész országban a tánc, mert viszik férjhez a legényeket.
– Ebbe a lakodalomba! – mondta.
Olyan furcsa volt, hogy senki sem tudott hamarjában szólni, csak éppen én, aki megkérdeztem:
– S ki a vőlegény?
– Isten a vőlegény! – felelte nagyapám.
Erre apám is felállt a székből, s új útra indult a keserűsége, mert azt kérdezte:
– Ital lesz-e?
– Hogyne lenne, te! – felelte nagyapám.
Aztán ránézett a názárénusra, és azt mondta:
– Ne aggódjatok, hogy mit esztek, és miből ruházkodtok, mert én készítettem nektek.
Mivel kivallotta azt is, hogy ismét tokányt tett oda a tűzhöz, és lisztet is készített, amiből anyám pánkót süssön, felkerekedtünk az apám vezérlete alatt, s még a názárénust is magunkkal vittük.
S magával ő is a Bibliát.
Amikor megérkeztünk, nagyapám az ablakba tette a virágos pálcát, hogy a csillagok is jöjjenek el a lakodalomba, ha úgy akarnak. Azután nekiállott, hogy házigazda legyen, s a jó vacsora mellé vidámságot és jókedvet is adott nekünk, mire nagyobb szükségünk nem is volt soha, mint éppen ez alkalommal. Mint a fiókákat a meleg fészekbe a madár, kiáradó szívvel ő is úgy borított össze minket. Csak szegény Gergely bácsi ült révedezve, mintha a szívét a hóharmat megütötte volna. De addig s addig mondogatta nagyapám, hogy ilyen nagy alkalom nem volt a mi életünkben, s nem is lesz, amíg csodát művelt a názárénussal is, mert megetette véle a húst.
– Ilyent mióta nem ett? – kérdezte tőle anyám.
Gergely bácsi visszafordította a szemét, és messze nézett a múltba, majd pedig kihirdette, hogy tizenhárom esztendeje lesz a télen.
– Most is olyan-e, mint ennek előtte, a hús? – kérdezte nagyapám is.
Amikor azt felelte a názárénus, hogy amint veszi észre, sem a világ nem változott, sem pedig a húsnak az íze, akkor poharat is nyomott nagyapám a kezébe. Azután töltött magának is, majd a názárénusra köszöntötte borát, s azt mondta, hogy amikor népek és nemzetek vesznek össze, akkor ők béküljenek ki, és többé ne legyen harag. Ezt elfogadta a názárénus, és erre itta a bort, pedig soha rosszabb időben nem tehette volna ezt, mint éppen ezen az este. Mert csak most kezdett igazán kitűnni, hogy nemhiába állott a két öreg egymással szembe, amióta meglátták egymást. S nemhiába versengtek és fenekedtek, mert valahol a mélyben úgy izzott az ő életük magja, mint egy fehér mag és egy piros mag, melyekből két ellentétes világ sarjadhat csupán.
Ezen az este már lobbanva mutatta a két mag, hogy micsoda világ fog sarjadni belőlük; s a szegény názárénus világító fehér világa már ki is nyílott egészen másnap, de azt a bor mellett mi még nem tudhattuk. Mert ha tudtuk volna, bizonyosan nem izzítjuk a lángját, hanem jobban ügyeltünk volna a fehér tűzre. Így azonban ártatlan gyújtogatók és vétkesek lettünk, csak egyedül anyám nem, aki csodálatosan őrizte magában a világnak azt a kicsi részét, amely nem romolhatik meg soha.
Nagyapám volt a legnagyobb tűzvezető, mert elsőnek ő kérdezte meg a názárénust:
– Most maga mit cselekszik?
– Most este? – mondta Gergely bácsi.
– Nem, nem.
– Hát?
– Holnap vagy holnapután.
Mivel így sem akarta pontosan megérteni a názárénus, nagyapám magyarázva hirdette ki, hogy háborút indított a nemzet, s ilyenkor mindenkinek cselekednie kelt valamit. Meghallgatta Gergely bácsi figyelmesen a szót, majd a Bibliára tette a kezét, és így válaszolt:
– Ez az én fegyverem.
Mint a forrás, amely után tizenhárom esztendeje fúrnak, úgy buggyant ki ez a mondás; s abban a percben felállíthattuk volna a táblát, amely nyíltan hirdette végre, hogy erre megy a názárénus útja. S amikor nagyapám is kimondta egyenesen, hogy az ő fegyvere pedig a kard, akkor felállíthattuk volna a másik táblát is, amely bátran mutatta végre, hogy az ő útja viszont amarra megyen.
A bor felett és a lámpa alatt kettőbe vágódott így a levegő, amelyből mindnyájan éltünk; s mint a tűz és a víz, úgy szakadott széjjel a két világ, melyet gyötrelmekben, utat és Istent keresve hordozott két ember. És mint az ítéletnél, ahol jobbra állnak egyesek és balra állnak mások, úgy kellett nekünk is állani most. Csak éppen azt hitte mindegyik magáról, hogy ő az, aki jobb keze felől áll az örök igazságnak.
Nagyapám vezette ezt az ítéletet, mert szigorú bírónak felállt, és apámra mutatott:
– Melyik a te fegyvered?
Apám felemelte a fejét, s mintha vasból lett volna az arca, úgy felelt neki:
– A kard!
Azután reám mutatott, hogy mondjam meg én is.
– A kard! – feleltem.
Apám a vállamra tette a kezét, Gergely bácsi pedig rám nézett fátyolosan, s mintha örökre búcsúznék tőlem, megbocsátás és könny esett ki a szeméből. De nagyapám úgy állott, mint a kiszikkadt föld, amelyet csak zápor tud megpuhítani valahogy; s anyámra szegezte a mutatóujját. S édesanyám pedig, mintha olajágnak látta volna a szigorú csontos ujjat, olyan szelíden felelte:
– Nekem nincs fegyverem.
– Hát mid van?
– Csak szívem.
– S hova húz a szíved?
– Akiket szeretek, azokhoz.
Nagyapám gerjedten állott, mint az öreg farkas az akol ajtajában, ahol bárányt kergetnek ki.
– Kard vagy Biblia! Erre felelj!
– Biblia – mondta anyám.
Erre leült nagyapám, a poharát szájával fordította lefelé, és azt mondta, hogy nincs helye több szónak, mivel mindenki fegyvert és utat választott magának. Induljon el hát ki-ki a maga útján, és jöjjön el az idő, amikor a különböző utakról ismét egybegyűlünk, mert ő látni akarja, hogy ki mint vitézkedett a maga fegyverével.
Meghallgattuk és eltettük a szavát, aztán felálltunk, megköszöntük a lakodalmat, és arra egyeztünk, hogy másnap mind ott leszünk a templomban, mivel éppen vasárnap lesz, és a pap is kihirdeti a háborút.
Hazamentünk, és másnap mind a templomban voltunk.
Apám s a názárénus együtt ültek bé a padba, valahol a közepe táján a sornak. Én előrementem, s ahol a többi legényecskék is ültek, ott húzódtam meg a harmadik padnak a szélén. Előttem apróbb gyermekek gyúrták a helyet, s a legelső sorban ott ült az őrmester díszes ruhában, s két csendőr mellette.
Keresni kezdtem anyámat is a szememmel, de semmiképpen nem találtam az asszonyi rengetegben. Aztán abba is kellett hagynom az ügyelést, mert a pap karingben és stólával a nyakában kijött a sekrestyéből, és felment a szószékre, hogy szokása szerint mise előtt beszéljen a keresztény hívekhez. Felolvasta az Igét, hogy adjuk meg az Istennek, ami az Istené; és a királynak, ami a királyé.
Hát most a királyét kell megadni.
Elmondta azt is, hogy semmi sem történhetik Isten akarata nélkül, s ilyenformán ha háborúba indul a világ, az is az ő akaratával vagyon. Minden megpróbáltatás jóra fog vezetni, ha Őbenne hiszünk. Álljon hát mindenki alázatos lélekkel a parancs előtt, s ki-ki teljesítse a kötelességét a maga helyén. Vagyis az asszonyok itthon, a java férfiak a harc mezején; s a gyermekek pedig legyenek jók és imádkozzanak a győzelemért, mert megszólaltak az ágyúk.
– Úgy legyen!
Mindenki lehajtotta a fejét, hogy valóban úgy legyen, ahogy a szószékről hallotta; s a pap pedig szintén lehajtott fejjel szállott alá, hogy a sekrestyébe visszamenjen, s utána megkezdhesse a misét. De amint éppen eltűnt volna az ajtóban, abban a percben előrehaladt mellettem valaki, s ahogy a hátára vetettem a szemem, hát a názárénus.
Hát ez hova mehet! – mondtam magamban, de akkor már odaért a szószékhez, és felfelé indult azon.
Mindenki úgy nézte, mintha ilyent még álmában sem látott volna soha.
De Gergely bácsi ügyet sem vetett a tátott szájakra és a kérdő szemekre, hanem megállott nagy nyugalommal a szószék öblében, s mintha a pap után ő volna a püspök, nyomatékosan körülhordozta öreg fejét a roskadó templomban, és így szólt:
– A mi Urunk Jézus Krisztusban én is Igét hirdetek nektek ezen a napon, és az Ő szájával mondom: „Aki fegyvert emel, fegyver által vész el!”
Egy ministráns kiugrott a sekrestye ajtajába, hogy miképpen és honnét kerülhetett ilyen hirtelen egy más pap; s a nép pedig, mint a repedezett szíju, pattanásig kifeszítve meredt a szószékre.
S a názárénus, mintha végtelen nyugalommal az Isten tenyerén állott volna, így folytatta tovább:
– Aki szándékkal tüzet gyújt, és jól tudja aztot, hogy abban a tűzben emberek égnek el és hajlékok válnak hamuvá, a Jézus Krisztusnak nem atyjafia az. És aki segítségére siet ama tűzgolyónak, hogy a lángot élessze és tüdejével fújja a tüzet, az nem kereszténynek hívatik. Halljátok hát a szót, ahogy mondom: a Jézus Krisztus neviben vesse a ti szívetek ítélet alá, aki tüzet gyújtott a világra; ti tagadjátok meg atyátok fiait, akik tüdejükkel fújják a tüzet! Hogy békesség jöjjön a földre, és ne pedig háború!
Abban a pillanatban belékiáltott az egyik csendőr:
– Már itt van!
S akkor a hangra elpattant a repedezett szíju, és morajlás futott a templomon végig, s zúgó bokrok keletkeztek, mintha habos hullámok ütköztek volna össze.
Az őrmester odalépett a szószék alá, és felkiáltotta a parancsot:
– Jöjjön le onnét!
Gergely bácsi még csak annyit szólt, hogy amit meg akart mondani, azt megmondta úgyis. Aztán ahogy felment, lefelé is olyan nyugalommal indult. Mire leért, már mindenki felállt a helyéről, és némelyek arrafelé kezdtek tódulni. A nagy zúgásban pedig az őrmester két csendőrjével közrefogta a názárénust, és azt parancsolta, hogy vezessék kifelé. S ahogy vitték, utána tódult a bámészabb nép. Odakünn pedig a templom előtt nagy hullámokban zúdultak előre, és megdagasztották és megtöltötték az utat, amelyen vitték volna tovább a názárénust.
Ha tudták volna.
Mert eldugták az emberek az utat, és valaki nagyot kiáltott:
– Itt prédikáljon!
Egy másik ordította:
– Csak bátran!
Gergely bácsi felnyújtotta a két karját, hogy hallgassák meg, mert szólani akar, de akkor az őrmester a szájára tapasztotta a kezét. Egyszerre kigyúlt és felgerjedt a názárénus, és fennhangon így kiáltott:
– Lator fogja bé a szájat, amely igazat szól!
Éppen zúgásba szökött az emberek hangja, hogy mondja tovább a latrot, de akkor az őrmester kezében megroppant a fegyver, és Gergely bácsi az emberek lábaihoz esett.
S véle együtt egy öregasszony is összerogyott, kinek a hasát fúrta átal a golyó; s egy legényke megkucorodott a térde miatt.
Ijedtében még egyet lőtt az őrmester a levegőbe, s utána a két csendőr is, hogy futamodjék mindenki, amerre lát. Futottak is, ahogy csak tudtak, de én ott maradtam.
– Te mért nem takarodsz? – kérdezte a csendőr.
Megmondtam neki, hogy gyalázatos lennék, ha innét elfutnék, mert nekem mesterem volt, aki meghalt. Ő sem vitatta velem, hogy miben volt mesterem, hanem rémületében megvadulva forgott a marokra fogott szuronyos puskával, s nem tudta, hogy az élő emberektől őrizkedjék-e jobban, vagy attól a kettőtől, akik már a harctéren feküdtek.
S félhetett is, mert a názárénus ugyan megnyugodva és szelíden feküdt, de a hasba lőtt asszony vicsorított szájjal és a jobb lábát felhúzva egy kicsit, mintha rúgni akart volna; s az élők pedig, akik csak a lövöldözésre törtettek ki a templomból, megrettenve és szörnyű gerjedelemmel nézték, hogy mi történt.
Még a négy ministráns is kifutott oltári öltözetben.
S mikor éppen azt gondolták a csendőrök, hogy a népet ismét szorítani kell hátra, de különösen a kapu felé, akkor apám és nagyapám is odaérkeztek, s ahogy én megpillantottam őket, már azt hittem, hogy élve utoljára látom, mert az egyik csendőr nekik szegezte a puskát.
– Vissza! – mondta.
– Menj el innét, hiszen az én emberem volt! – felelte apám.
S mind a ketten odaléptek a názárénushoz. Levették a kalapjukat, és meghajtott fejjel nézték egy ideig, majd nagyapám így szólt:
– Vitézül harcoltál a te fegyvereddel!
Ráfelelte apám is:
– Egyebet mondani senki sem tud.
Aztán megkérdezte édesapám az őrmestertől, hogy elviheti-e haza a holttestet, de azt a feleletet kapta, hogy hozzá ne merjen nyúlni. Még a vénasszonyt sem lehetett tisztességben eltakarítani, hanem a hozzátartozói csak lesve nézhették távolról, s úgy siratták.
Egy kis idő múlva apám széjjelnézett, majd odaszólt nagyapámnak:
– Mártát keresse meg, s vigye haza!
Nagyapám ezt meg is tette, s én apámmal ott maradtam. Mások mind elmentek lassankint, csak még a vénasszony miatt maradtak hárman. A pap csak akkor jött ki a templomból, a harangozóval együtt. Nagy figyelemmel bézárta a templomajtót, messze kikerülte a halottakat, s lehajtott fejjel úgy ment el. Még nem járhatott messze, amikor két pokrócot hozott az egyik csendőr, s azokkal leterítette az áldozatokat.
– Eredj te is haza! – mondta apám.
– Hát maga?
– Én itt maradok.
Nem is jött haza, csak estefelé, amikor a názárénust is hozták egy szekéren. Nagy kérdés volt, hogy hova tegyük, mert szegény anyám, aki egyedül maradt a bibliás vitézek közül, félig alélva feküdt a szobában. Nagyapám azt mondta, hogy fektessük az ágyára az istállóban, hiszen élve is azt a helyet választotta magának. Volt nekem is tervem, ami a ravatalt illette, de gondoltam, azt később is meg lehet csinálni, s most nem szaporítom a szót. Amikor azonban bé akartuk vinni az istállóba, úgy horkantak és ágaskodtak a lovak, mintha rögtön a mennybe akarták volna repíteni, aki őket gondozta volt. S ha már így állott a dolog, elévettem mégis a tervemet, s így szóltam:
– Hát akkor vigyük egyenesen az ő templomába!
– Igende azt a hatóság lezárta! – mondta egy ember, aki segített.
Én fejszét vettem, és így feleltem:
– Halott előtt Isten a hatóság!
S akkor felfeszítettem a kicsi templom ajtaját, oda béhozták az emberek Gergely bácsit, s ahogy én mondtam, elöl a fal mellé letették. Utána nagyapám pálinkát hozott ki a házból, s egy-egy pohárral mindnyájan ittunk belőle. Aztán nagyapám, én és édesapám nekikezdtünk, hogy a tilalmas templomban, a kicsi asztal helyén, ravatalt csináljunk.
Már lámpa mellett tettük fel reá.
S akkor én elévettem a jászol alól a régi revolvert, odaálltam a templom ajtajába, és egész éjjel ott virrasztottam. Megmaradt mind a tizenegy golyóm, mert nem háborgatott senki.
S két nap múlva eltemettük Gergely bácsit, de nem a rendes halottak közé, mert arra engedélyt nem adtak. Hanem külön, pap nélkül és megvetett helyre, hadd tanulja meg a nép és sohase felejtse el, hogy számkivetett, aki egyedül mer állani, szembe a sokkal.
Fehér virágot tettem a sírjára, mert úgy gondoltam akkor, hogy nem e földért halt meg, hanem Isten országáért.
Csak később tudtam meg, hogy a kettő egy és ugyanaz.
Amikor mentünk a temetésről hazafelé, s a kapuhoz értünk, hát két csendőr van az udvaron. Az egyik az ablakhoz bújva leskelődött bé a szobába, mint a varjú; s a másik éppen az istálló ajtaján fordult ki. Hirtelenjében egyebet nem gondolhattunk, csak azt az egyet, hogy a názárénus miatt szemeltek ki minket, s legfőképpen engemet akarnak elvinni, amiért felnyitottam a kicsi templom száját, mit a hatóság megnémított volt.
Nagyapám azonban mindjárt átalugrott a fejükön, mert így szólott rájuk:
– Mit kereskedtek?
– Keressük a házigazdát.
– No, szerencsétek.
– Miért?
– Azért, mert éppen itt van – mondta nagyapám.
Jól gondoltuk, hogy valakit el akarnak vinni, csak éppen azt nem találtuk el, hogy engemet. Mert eléadták, hogy a katonaviselt embereket hajtják, negyvenkettőig fel. S legyen apám is holnap reggel nyolc órakor a jegyzői irodán, megrakodva háromnapi élelemmel, mert onnét indulnak aztán.
Kétszer olyan nehezek lettünk a parancstól, mint amilyenek azelőtt voltunk, pedig még nem tudtuk, hogy milyen rettenetes és hosszú zápor cseppent meg ebben a percben.
Csak nagyapám tudott tréfát sajtolni még ebből is.
– Tortát szabad-e vinni? – kérdezte.
– Igen.
– De nem muszáj, ugye?
– Nem.
– No, hátistennek!
A csendőrök is megkönnyebbültek, hogy nem muszáj tortát vinni a háborúba, de torta helyett a szekerünket s a két lovunkat kirendelték az iroda elé, másnap reggelre, hogy katonaembereket szállítsunk a városba. Amikor megígértük, hogy másfelé nem megyünk a lovakkal, nagyapám még csak azt akarta tudni, hogy az őrmester jól aludt-e az éjjel. Ezt a csendőrök nem tudták megmondani, hanem tudatták velünk, hogy az őrmester jó hajnalban elment a faluból, nehogy a vénasszony miatt örökre itt maradjon aztán.
– Hát a názárénus miatt nem félt? – kérdeztem.
– Amiatt nem.
– Béosztással dolgozik.
– Hogyhogy? – kérdezték.
– Hagyott egyet a másvilágra is – feleltem.
Apám, aki egész idő alatt egyet sem szólott, most szintén kiadta a parancsot, hogy jelenleg ezen a világon vagyunk, s eresszem a csendőröket, hadd menjenek. Erre nagy darabosan el is mentek; s mi pedig hozzákezdtünk, hogy a jövőre nézve mindent igazítsunk el, amit lehet, s azután készüljünk a reggeli indulásra.
Anyám is sütni-főzni kezdett, hogy mi se menjünk kevesebb móddal a háborúba, mint más.
Legelsőbben az istállóba vonultunk hárman, s ott a názárénus hagyatékát számba vettük, mert a temetés előtt tisztességből nem bolygattuk volt. Egy zacskóban s a lószőrpárnája alatt mind ott volt a házának az ára, már azon kívül, amit nekem ajándékozott, s amiből a szamarat vásárolta. Még két názárénuskönyve maradt, egy pár csizmája s egyet-más mindennapi apróság s a Bibliája a kicsi templomban. Apám a pénzt ideadta nekem a zacskóval együtt, s azt mondta, hogy jól tegyem el, s ügyeljek reá, mert ha meg találna kerülni valamikor a názárénusné, neki átal kell adni az egészet. Erősen nagy dolog volt, hogy apám így beszélt, mert a pénznél jobban semmit sem szeretett, csak a becsületet s minket. Meghatódva tekintettem reá, s ez még csak nőtt, amikor azt is meghagyta nekem, hogy a Gergely bácsi nyugvóhelye szintén maradjon meg, s éjjelenkint égessem felette a kicsi lámpát, ahogy az életiben volt. S amikor megfogadtam, hogy ne féljen, mert úgy lesz, akkor a gazdaságra nézve hagyatkozott nekem. Elmondta, hogy melyik földnek milyen a természete, s mit szeret, ha vetnek belé; hogy mennyi jogunk van a közbirtokossági erdőben, aztán a juhokat illetőleg s a kosár-vetésben; hogy a törlesztőre ügyelni kell, de ha valaki más adósságot kérne, senkinek se fizessek, mert emberfiának nem tartozik.
– Egyébként itt van nagyapád – mondta. – S ha valamit nem tudsz, fordulj hozzá.
Az öreg azonban húzódva felelte:
– Ki tudja, velem is hogy lesz!
Mind a ketten ránéztünk nagyapámra.
– Menjen el, hát hogy lenne?! – mondta apám, mire én azt feleltem neki, hogy egy szikrát se búsuljon, mert mi ketten nagyapámmal eligazítunk mindent.
Ezt a felit tovább nem folytattuk, hanem én hozzáláttam, hogy az induláshoz a szekeret eléállítsam, a hámot megkenjem, s rajta a rezeket kifényesítsem. Apám és nagyapám pedig bémentek a házba, hogy édesanyámmal is megbeszéljék a szükséges dolgokat. Úgy egy óra múlva azonban nagyapám egyedül visszajött hozzám, s azt mondta:
– Szólék anyádnak, hogy süssön nekem is két kenyeret.
– Ő süt – feleltem.
– Te osztán hozd átal – folytatta nagyapám.
– Eligazítom.
– Amikor hajnalra harangoznak, akkor ott légy.
Egy kicsit várt, s úgy tette hozzá:
– S akkor aztán egyebet is megtudsz.
Nem sokat aludtunk azon az éjjel. Anyám sokáig sütött-főzött, azután varrt és csomagot készített. Édesapám az iratokat rendezte, s egy újat is szerkesztett, amelyben irányítást és parancsot hagyott hátra nekünk. Én pedig a háborúról gondolkoztam, s az életem új fordulatáról, amely idő előtt a család fejévé tett, és az egész gazdaságot a vállamra zúdította.
S mindegyre eszembe jutott az is, hogy vajon nagyapám mit akarhat!
Édesanyámék még az ágyban voltak, amikor én hajnalban felkeltem. Gyönyörű csillagos éjszaka volt, és a hold a fák hegyére ereszkedve világított. Lámpát nem is kellett gyújtanom, olyan fény áradott bé az ablakon. Amíg mosdottam és öltözetet vettem, úgy tetszett folyton, hogy a házunk a holdban fekszik, s akinek jó szeme van, talán láthatja is a földről, hogy valaki mosdik benne, és öltögeti a ruháját.
S igen azt is, hogy két kenyeret vesz a kezébe, és azzal megindul.
Nagyapám jobban húzott a földhöz, mint én, mert egyszerre két lámpát égetett. Ezt már a kapuból észrevettem, s abban a pillanatban biztosan tudtam, hogy itt csakugyan valami nagy dolog készül. Félve is, vágyakozva is léptem bé a szobába, de a küszöbnél mindjárt megálltam ámulatomban, mert nem tudtam elhinni hirtelen, hogy valóban nagyapám, akit megpillanték. Csak egy embert láttam, aki szépen megborotválkozva, szakáll nélkül és legényesre kisirített bajusszal, csillogó szemmel és fiatalosan tekintett reám.
– Magát látom-e? – kérdeztem.
– Nem, mert a török szultánt – mondta nagyapám.
Aztán elvette tőlem a két kenyeret, belétette az átalvetőbe, amely meg volt már rakva mindenfélével; s amikor békötözte gondosan, megemelintette, s így szólt:
– No, ezt elbírhassa.
– Ki bírhassa el?
– Mindjárt megtudod.
Az átalvetőt az ajtó mellé tette, azután odajött hozzám, és úgy állott szembe velem, mint annak idején, amikor vallomást tett volt az Istennek.
– Emlékszel-e, mit mondtam volt? – kérdezte.
Meg sem várta, hogy feleljek valamit, hanem így folytatta:
– Azt mondtam volt én neked egyszer, hogy eljön az idő, amikor tűzbe borul a világ, s akkor kard lesz az én oldalamon, és piros arkangyalnak neveznek engem. Emlékszel-e?
– Emlékszem.
– S azt is mondtam volt, hogy ha te kovász vagy a csillagokból, akkor bennem is van valami, amit nem lehet a sárba taposni; s az a valami még trombitálni fog egyszer a kurta embereknek. Emlékszel-e?
– Emlékszem.
Boldogság és fiatal tűz árasztotta el a nagyapám arcát, s úgy mondta tovább:
– Hát most eljött az idő, és tűzbe borult a világ; s hozzám szólott az Isten, hogy elhoztam neked az időt, amit szenvedésben és böjtben vártál! S akkor én visszafeleltem neki, hogy látom, Uram! Látom, hogy tüzet bocsátottál a földre, mert meg akarod tisztítani általa; és harcot eresztettél az emberekre, mert őket is meg akarod tisztítani általa. Ki akarod söpörni belőlem is a bűnt, s ki akarod tisztítani zúgva az én nemzetemet, hogy ragyogjon előtted, és győzelme legyen egyéb bűnös népek felett. Hát én most magamra veszem az én részemet, és elindulok, hogy kard legyen az oldalamon, mert az én fegyverem a kard, amivel prédikálni fogok a kurta embereknek, amiképpen a názárénus is prédikált, de ő rosszul. És más is rosszul prédikál, aki elfelejti, hogy kard termette valamikor az Igéket, s csak amikor meggyengültek az Igék, akkor szállottak le a kardok hegyéről a Bibliába. De én tudom ezt, és nem a Fiúval tartok, aki beléhalt a békességbe, amelyet hirdetett, hanem az Atyával, aki tűzben szólott, fegyvert parancsolt és mindörökké él!
Megfogta a kezemet, a szemembe nézett, és így szólt:
– Mondd meg apádnak és anyádnak, amiket szólottam. És mondd meg: a te nagyapád elment, hogy kardot kössön az oldalára, és piros arkangyal legyen az ő neve. S ha kérdik, hova és meddig, csak annyit felelj nekik, hogy a győzelemig.
Azzal kifújta a két lámpát, felemelte az átalvetőt, és kifelé indult. Amikor átléptük a küszöböt, bézárta az ajtót, és ideadta nekem a kulcsot, hogy jól tegyem el, és ügyeljek a házra. Künn az udvaron letette az átalvetőt, kivezette a szamarat az istállóból, és annak a hátára helyezte.
– Hát ezt a szamarat is viszi? – kérdeztem.
– Igen.
– Hát már öreg!
A fülemhez hajolt nagyapám, és úgy súgta nekem:
– De ő nem tudja.
Együtt mentünk ki az útra, s ott nagyapám lefelé állította a szamarat, nekem pedig éppen fordítva kellett hazafelé mennem. Alig tudtam állni a lábamon, úgy feszített, amiket hallottam tőle, s az elválás miatt a szívem is szakadott meg. Legjobban szerettem volna egyenesen véle menni, de a harc engemet nem a tűzbe, hanem a hazai gondokba parancsolt. Mégis kell mondanom valamit neki, gondoltam kínlódva magamban, de mivel nem akartam búsítani a szomorúságommal, csak ennyit szóltam:
– Ha osztán napkeleti bölcs lenne a piros arkangyalból, maga azt ne bánja, hanem jöjjön haza.
– Ha harmat leszek, úgyis hazajövök – felelte nagyapám.
Azzal elindult a szamárral, s én egy ideig néztem, hogy milyen biztosan és legényesen ereszkedik a távolba, majd magam is elindultam hazafelé. Éppen szembe mentem a fénnyel, amely nagy özönnel áradott keletről, de az utat és a házakat mégiscsak úgy fátyolosan láttam, mert nemcsak a szívem és az eszem volt most gondolatból, hanem a két szemem is. Mint a levegőt nyáron a meleg vagy télen a hideg, olyan uralkodással töltötte bé az én testemet is a kérdés, hogy vajon a názárénusnak volt-e igaza, vagy nagyapám cselekszik helyesebben. Ha tisztán és örök mivoltomban vizsgáltam magamat, aki szellem voltam, akkor a názárénus felé hajlottam. De amikor mégis láttam, hogy a két lábammal a porban járok, s éreztem a véremet is, amely szülő-emberekhez és általuk egy néphez fűzött engemet, akkor lázadva vallottam fegyveremnek a kardot, s szívesen mentem volna nagyapámmal és apámmal. S miközben így vizsgáltam magamat, egyre nőtt és leigázóbb lett a felismerés bennem, hogy itt valóban az Atyáról és a Fiúról van szó. Az Atyáról, aki tűzben szólott és fegyvert parancsolt, s aki a testnek és a vérnek a jogait nyilatkozta, ámbár Ő nem hordott testet soha és nem küszködött a vérnek hatalmával. És a Fiúról, aki egyedül a békességet hirdette, és a jót cselekedő szellem diadalát,
habár emberi testet hordozott ezen a földön és vért atyjafiaihoz és egy néphez.
Hol van itt az igazság!
S akkor mintha forró szellő bújt volna a fülembe, és súgta volna nekem az Igét: „Én és az Atya egy vagyunk.”
Megálltam, és keletre néztem, szembe a fénnyel, s úgy kérdeztem:
– Egyek vagytok?
És feleltem magamnak:
– Hát akkor szellem és test úgyszintén egyek lesznek!
Újból megindultam, és magamba tekintve szomorúan kellett mosolyognom és mondanom:
– Igen, de mikor?
Csak most láttam igazán, hogy milyen messze van még odáig az út, pedig a tökéletesség bizonyosan ott van, mert máshol nem lehet.
– Hol tekeregtél ilyen sokáig? – kérdezte apám.
Akkor rezzentem magamhoz, hogy nézzünk oda, hiszen itthon vagyok.
– Nagyapám kinyilatkoztatást tett – feleltem.
– Neki sincs egyéb dolga ilyenkor?
– Nem volt, mert elment.
– Hova?
– Ő éppen a háborúba.
Sem apám, sem anyám nem tudott szólani hamarjában, olyan merő dolognak tetszett, hogy nagyapám elment volna a háborúba. De amikor mindent elmondtam, amit hallottam s amit láttam, akkor édesapám így szólt:
– Egészen megbolondult, hatvanhárom esztendős korában.
Ahogy ezt hallottam, abban a pillanatban a bíró jutott eszembe, aki szintén bolondnak nevezte volt nagyapámat, amikor Alajos miatt törvény előtt álltunk. S az igazság megkövetelte, hogy amit akkor a bírónak feleltem, azt a szemébe mondjam apámnak is. Így szólottam tehát:
– Isten is adott törvényeket, melyek nem az emberek törvényei. De mivel az emberek okosabbak akarnak lenni az Atyánál, bolondnak nevezik, aki felülmúlja őket.
Édesapám fájdalommal tekintett reám, hogy én ezt mondom neki, s éppen azon a reggel, amikor ő a háborúba indul.
– Hadd el – felelte –, mert én most elmegyek, s akkor te megtudod a sárban s a fagyban és az eke szarva mellett, hogy milyen törvényeket adott az Isten.
Lehajtottam a fejemet, és egy pillanatig azon gondolkoztam, hogy vajon szabad-e igazságot mondani, ha ilyen nagy fájdalmat okoz annak, akit nagyon szeretünk. De akkor anyám, aki egyet sem szólt, hanem a mi szóváltásunk alatt útiruhát vett, egyenesen az ajtó felé indult.
– Te hova méssz? – kérdezte apám.
– Még elérem apámat valahol, s visszahozom – felelte édesanyám.
Nem lett azonban a menésből semmi, mert édesapám szigorú parancsot adott ki, hogy egyet se mozduljon. Anyám megeresztette a fejét és engedelmeskedett, hátha utoljára teheti ezt. S mivel az idő is már nagyon közelgett, inkább az indulás dolgában kezdtünk mozogni. Apám az udvaron vizsgálódott, s jól megnézett mindent. Aztán megügyelte a házat, majd a csűrt kereken járta, s bément a csűrkapun is, hogy megnézze még egyszer az odrokban a szénát. Én már az egyik lóra feltettem volt a hámot, amikor béjött hozzám az istállóba.
– Három-négy cserép hibádzik a csűr fedelén – mondta.
– Igen, de nem sokáig – feleltem.
Megveregette a lovaknak a nyakát.
– Egy kicsit vénecskék már – fűzte hozzá.
– Eleget szolgáltak – mondtam.
Többet nem szólottunk egyet sem, hanem ő az egyiket s én a másikat kivezettük a szekérhez. Anyám is ott állott már, s rendezgetett.
– Osztán minden itt van – mondta csendesen.
Apám kezet fogott véle, de ahogy a két kéz megérintette egymást, szegény édesanyámnak kettőbe roppant az a kicsi ereje, ami megmaradt volt; s mint egy eltörött virágszál, úgy esett az apám mellére.
– No, ne búsulj! Sokat kibír az ember… – mondta apám.
Én már fent ültem a szekéren, s váltogatva úgy fogdostam a gyeplőt, mintha tüzes vasat kellett volna fognom. Végre apám is mellém ült, s ahogy a lovak megindultak, maga elé nézve csak ennyit mondott:
– Osztán ügyeljetek magatokra!
Én a kapuból egy pillantásra még visszanéztem. Anyám ugyanabban a helyben állott, s olyan kicsike volt, mint egy leányka, aki csak néz ártatlanul és eltévedten, s nem tudja megérteni, hogy miképpen történhetik annyi rosszféle dolog ebben a világban, amely jónak ígérkezett valamikor.
Aztán meghúztam a gyeplőt, és a köveken csattogva elporoztunk az iroda elé. Itt még sok szekér állott, sorban egymás után, s én is a sornak a végire állítottam a lovakat. Akkor láttuk, hogy más lovak mind fel vannak virágozva, csak a miénk nem. Apám nem is hagyta ezt szó nélkül, hanem megjegyezte:
– A miénkre nem teve anyád semmit.
– A Bibliát nem szúrhatta a fülük mellé – feleltem.
Azzal apám bément az irodára, majd nemsokára visszajött egy cédulával a kalapja mellett. Aztán a jegyző és az új csendőr őrmester kiállottak a kapuba, s indulást parancsoltak a szekereknek. A gyeplők feketén megvillantak a napfényben, a szerszámokon is csillogott a réz, s a virágok sok színben lobogtak. Valaki éneket kezdett, s arra megzúdult egyszerre minden: a szekerek és a lovak, az emberek és a virágok; s ezek mind kiszakadva a földből, mint a gyermek az anyai testből, felkerekedtek poros fergeteg gyanánt, és úgy söpörték végig az utat a város felé.
Ott mi béállottunk abba a korcsomába, ahol apám megkeresztelt volt engem a borban és jégtörővé. Levettük mind a két külső húzószíjat, szénát tettünk a lovak elé, s akkor egyenesen a templomba mentünk apámmal ketten.
Térdre ereszkedve imádkoztunk, de némaságba merülve és a jövendő terheivel magunkon. Zord volt apámnak az arca, és a két ökle, mint a rög, egymásba meredve hirdette a földet, amely megszikkadott és a dörgés után várja a vihart.
Amikor hazahajtottam a szekeret, anyám révetegen nézett engem, és meggyengült csodálkozással, hogy van még eleven ember, aki hazajön hozzá, és az élet fonalával hozzáköti őt ehhez a világhoz.
Amikor kifogtam a lovakat és bémentem a házba, csak akkor kérdezte meg:
– Hogy szakadátok el?
– Kívül nem vérzett egyik se – feleltem.
Többet nem beszéltünk erről a dologról, hanem igyekeztünk megértetni magunkkal, hogy ami törvény, azon változtatni nem lehet. Ők elmentek, mert az idő megérett volt arra, hogy a menésre parancsot kapjanak; mi pedig itthon maradtunk, s ez is csatatér, amelyen ugyancsak az életünkért vezetünk háborút. Így hát a következő nap mindjárt arról kezdtünk beszélgetni, hogy miképpen végezzük el azt a mezei munkát, ami még hátravan.
Volt elég hátra.
Mert a zabot még nem arattuk le, a pityókát nem ástuk ki; s a búzának való szántás is hátravolt még egészen. Azonkívül vágott fánk is feküdt húsz öllel fent az erdőn, s azt mind haza kellett hordani, mielőtt odalepi majd a tél; s pénzt is jóformán csak abból csinálhattunk az őszi törlesztésre, minek a gondját erősen reánk akasztotta apám.
– Hamar gazda levél te is – mondta anyám, mire én jókedvűen csak annyit feleltem, hogy hagyja el, mert így legalább nem unjuk magunkat.
Mire learattuk a zabot, egy kicsit helyrejött és megerősödött ő is; s már nagyobb bizalommal olvastuk a levelet, amelyet apám a vonatban írt, hogy ők most mennek egyenesen a tűzbe.
Nagyapám ellenben még egy vakarintást sem küldött nekünk, mintha a föld nyelte volna el. De nemsokára meghallottuk, hogy a föld nem elnyelte őt, hanem kedvezően hordozta. Vagyis egy ember, akit a szívbaja miatt hazaküldtek, azt beszélte Mindenszentek napján, hogy a huszárok városában látta az öreget, de kard nem volt még az oldalán, sem piros nadrág a lábán.
– S hát a szamár? – kérdeztem.
– Nem láttam semmiféle szamarat – mondta az ember, mire én is megjegyeztem, hogy ugyan tudós város lehet, ahol egy szamarat sem lehet látni.
Még anyám is nevetett ezen, aminek én legjobban örvendettem, mert a gazdaság mellett a másik fő célom az volt, hogy őt vidámságban tartsam. S a vidámság mellett, ha csak lehetett, a munkától is megkíméltem, s a nagyobb dolgokban tanácsot kértem tőle. Így tettem például akkor is, amikor már minden egyéb a hátunk megett volt, csak éppen a fahordás nem. Vagyis elmondtam neki, hogy a lovak bizony kiszolgálták az idejüket, mert öregek, s túlságosan nagy bölcsességgel mozognak. Az egyik kehes is annyira, hogy folyton köhécsel, s nem fut, csak minden hétfün reggel egy fertály óráig.
– Hát micsináljunk? – mondta anyám. – Nem tudjuk megfiatalítani!
– De meg! – feleltem.
– Hát hogy?
– Úgy, hogy eladjuk, s két fiatalt veszünk.
Azt felelte anyám, hogy ő nem bánja, tegyek egy próbát, csak éppen attól fél, hogy a vásárban megcsalnak mint tizennégy esztendős gazdát. Bátran megmondtam neki, hogy azt a felit bízza csak rám, mert a kutya is csupán azt harapja meg, aki nem ügyel magára.
– Lássad, no! – mondta anyám.
Így hát a legközelebbi vásár napján a lóval elmentem a városba, de a názárénus ajándékából még magamhoz tettem annyit, hogy tetszésem szerint fiatalítani tudjak. Találtam is mindjárt két gyönyörű feketét. Olyanok voltak, mint a hollófiak, büszkék és mégis komoly viseletűek. Egy fehér bajuszú, falusi öregember állott mellettük, de látszott rajta a jómód és a tekintetesség.
Barátkozni kezdtem véle, majd megkérdeztem, hogy nem volna-e hajlamos cserélni velem.
– Lovakot-e?
– Azt.
– Az enyimet s a tiédet?
– Olyanformán.
Elhallgatott az öregember, ami nem jelentett jót.
– Megszerezném, ahogy talál – biztattam.
Erre nevetett, s azt válaszolta, hogy ha én is elcserélem a fiatalságomat az ő öregségével, akkor könnyen csinálhatunk vásárt. Ebbe én belémentem, ha meg tudja csinálni, s ezen a réven annyira összebarátkoztunk, hogy az öreg kedvemet töltötte, s tisztességes megszerzés mellett elcseréltük a lovakat.
Felültem az egyikre, s úgy repítettem haza őket.
S másnap reggel már mentem, hogy az első szekér fát hazahozzam vélök, de szinte az életemet sem hoztam haza, nemhogy a fát. Mert ahogy jöttem volna a megrakott szekérrel, s a fa tetejéről hajtottam volna a lovakat egy erdei kaszálón keresztül, egyszerre egy róka ugrott elé az egyik bokorból, éppen a lovak orra előtt. Ahogy megvillant a rozsdaszíne, már a lovak a levegőben voltak, a rúd megreccsent, s hát a szekér is emelkedik, hogy a lovak után ugorjék.
Aztán csak arra emlékszem, hogy megnyekkentem a földön.
Amikor feltápászkodtam, először magamat tapogattam végig, azután pedig meredten a szekeret néztem, amely csúnya vigyorisággal a levegőbe dúvasztotta a kerekeit. A rúd ott feküdt eltörve a földön, s a két felhéc még mozgott a horgában, s csonkán fityegett rajtuk az elszakadt négy húzószíju.
De a lovak nem voltak sehol.
– No, ez jó vásár volt! – futott ki a számon.
Egy kicsit ezzel is megkönnyebbültem, s azon kezdtem gondolkozni, hogy most immár mit csináljak. Legjobbnak úgy találtam, hogy ott hagyom a szekeret, hadd pöffeszkedjék, s magam pedig elmegyek valamerre a lovak után. Leakasztottam hát a csaptatóról a tarisnyát, amiben kenyér és alma volt; a karomra vettem a fejszét, s elindultam. Jót haladtam volt, amikor eszembe jutott, hogy mégis meg kell vala néznem, hol és mi baja van a szekérnek, mert ahhoz léve kell eszközöket és szerszámokat hoznom hazulról, ha valamiképpen haza akarom vinni. Visszamentem, és apróra megnéztem mindent. Aztán újból a lovak keresésére indultam, de elég sikertelenül, mert az idő telt, s ló nem volt.
Mindjárt esteledett.
Gondoltam, szégyen ide vagy oda, de én hazamegyek.
Már közel voltam a falu végihez, amikor láttam, hogy egy asszony s egy kutya jön szembe velem. Erősen ismerősnek tetszett mind a kettő: s nemhiába, mert anyám jött s Bátor.
– Hát maga hova megyen? – kiáltottam fel.
– Én utánad indulék – mondta anyám.
– Én itt vagyok, de a lovak!
– Béköttem otthon.
– Hát hazamentek?
– Haza, ha béköttem.
Arról a helyről visszafordultunk, s én mondani kezdtem, hogy mi történt. Anyám rémüldözve hallgatta, mintha minden percben közeledném ahhoz, hogy a saját halálomat is elbeszéljem. Aztán csak ennyit mondott:
– Kedden baromvásár lesz.
Azt válaszoltam neki, hogy tőlem lehet akármikor, mert én nem adom el a hollófiakat, inkább szenvedek, s megszoktatom őket. Nem is tágítottam az akaratomtól, hiszen most sem a lovak voltak a hibásak, hanem a róka. Másnap tehát a kutyát is magam mellé vettem, hadd szokják a lovak a rozsdavöröset, mivel az ő színe is rókaszín volt. A hátamon vittem egy új rudat s a bal vállamon egy nagy tarisnyában a szerszámokat; s a jobb kezemmel a lovakat vezettem, a kutya pedig az utat mutatta elöl, s mindegyre hátratekintett, hogy vajon követjük-e.
Úgy megjavítottam a szekeret, hogy még jobb volt, mint azelőtt; s szerencsésen hazahoztam a fát is.
A hó csak két ölet lepett oda, s azt a kettőt tavaszra hagytam.
Mi is béhúzódtunk a házba, mint a medve a barlangjába; s esténkint újságot olvastam anyámnak, hadd hallja, hogy a harctereken mennyit aratnak a katonáink. Vasárnap pedig rendesen templomba mentünk, hogy a sok győzelemért hálát adjunk az Istennek. Anyám nemigen szólt, hanem mindig csak hallgatta a nagy diadalokat, de karácsony szombatján mégis megkérdezte:
– Ha annyit győznek, mért nincs vége a háborúnak?
– Mit gondol! – mondtam. – Éppen a győzelmet nem lehet abbahagyni!
Anyámnak nem ment a fejébe, amit hallott; egy kicsi ideig tusakodott hát magában, de akkor ismét megszólalt:
– Még a sárkányt is csak kilencszer kell legyőzni.
– Igende az ellenségnek több feje van! – mondtam.
– Mi van te, tökfeje?
– Több feje! Hát maga süket?
– Én nem.
– Hát?
– Csak ilyen karácsonyi fülem van.
Gondoltam-forma, hogy ő ezzel mit akar mondani, de tudni akartam egészen világosan. Megkérdeztem hát tőle, hogy milyen fül a karácsonyi fül, amire így válaszolt:
– Amelyik békességet szeretne hallani, s nem háborút.
Jókor mondta éppen, a karácsonyon kívül is, mert a csonka héten levelet kaptunk apámtól, hogy meglőtték a lábát, s a kórházban fekszik. Szegény anyámat nem győztem eleget vigasztalni, hogy csak a lábát lőtték meg, s ahhoz léve búsuljon. Folyton azt mondogatta, hogy ahol a lábat meglövik, ott a szívet vagy a fejet is eltalálhatják. Három hét múlva azonban sokat javultunk mi is, mert apám fényképet küldött a kórházból. Elég dísztelen volt katonaruhájában, de a lába megvolt, s ő is írta melléje, hogy szépen gyógyul.
S írt még valamit.
Mégpedig azt, hogy ha Isten is úgy akarja, húsvétra szabadságra eresztik, s akkor három hetet is itthon fog tölteni. El lehet gondolni, hogy milyen erőszakosan vártuk a feltámadás ünnepét, s hogy én is micsoda buzgóságot fejtettem ki a gazdaságban, csakhogy hiba ne legyen semmiben, s a tavaszi szántással is elkészüljek. De hasztalan volt a várakozásunk, mert eljött a húsvét, s apám helyett egy tábori levél érkezett, hogy ismét a tűzbe kellett menni, s majd más alkalommal írni is többet fog. Mint aki hosszú időn keresztül nagy gonddal nevel paradicsomi kertet, s akkor egy reggel az egészet megveszi a fagy, úgy jártunk mi is. Anyám volt az a virág a paradicsomi kertben, akit legjobban sanyargatott a kegyetlen időjárás. Ami színt és erőt felgyűjtött télen, oda kezdte adni mind a tavasznak. Én is lázadoztam eléggé, s néha megvetéssel és gyanakodással néztem a ragyogó napot és a sok színbe boruló mezőket, hogy vajon nem csalnak-e meg azok is.
Szegény nagyapám is odalett, ahogy felszárad a harmat.
Így múlt el a nyár, és kezdett múlani az ősz.
S éppen amikor leesett a hó, azon a reggel Bátor sem jött elé a kicsi házából. Ott feküdt öregen és a halál hideg vigyorgásával a világ iránt, amely csak engemet hagyott meg mellette az ő jó emberei közül. Magam temettem el a kertben, oda a nevezetes kőrisfa alá, ahol a bűvös fokhagymát elrejtettük volt a születésem előtt, s ahol én az ő bátor testében olyán hősiesen küzdöttem meg, nagyapámmal együtt, a gonosz lidérccel.
Most ott feküdt tehát, visszatérve hősi földjébe, melynek tisztaságát és teremtő erejét mind a ketten védelmeztük.
Úgy éreztem, hogy lassankint egészen egyedül maradok.
S ahogy mentünk belé a második télbe, a világ tűzbe borulása után, az én hitem is úgy kezdett a világ ellen és az Isten ellen fordulni. Nagy repedések keletkeztek rajta, mint a sziklán; s esőben és szélben egyaránt mállott. Szenvedtem, mint Jób a cserepekkel a kezében, de nem olyan béketűrően, mint ő, hanem keserű méreggel és szitkozódó, emésztő lázadással. Gyűlöltem a munkát, kínszenvedést akartam az embereknek, kevély és haragos lettem.
Még édesanyámat is keserítettem.
S ebben a gyötrelmes állapotomban hallottam egy nagyböjti délután a hírt, hogy megbolondult a kántortanító. Nyargalva futottak az iskolás gyermekek végig a falun, és ők kiabálták. De estére már azt beszélték, hogy nem is bolondult meg nagyon, csak éppen megverte a papot a felesége miatt.
– Hát olyan az a kisasszony? – kérdezte ámulva anyám.
– Azt mondják – felelték az emberek.
Nem sajnáltam őket, egyiket sem a három közül. S különösen Mária kisasszonyt nem sajnáltam, akit olyan tisztának és csodálatos szépnek láttam a béíratáskor, s aki miatt összevágta az ablaküveg a kezemet, s a vén Mezei meggyalázott fájdalmamban engem. Elhatároztam tehát, hogy vasárnap a templomba megyek, hadd lássam, miképpen prédikál békötött fejjel a pap.
Csakugyan úgy prédikált.
Meg sem vártam a végit, hanem egyedül kijöttem a templomból. S akkor történt, hogy amint haladtam volna átal az iskola néptelen udvarán, az ablakából meglátott engem Mária kisasszony. Kinyitotta az ablakot, és szólott nekem, hogy menjek bé egy kicsit. Gondoltam, éppen jókor hív magához, mert ha villám volnék, beléje vágnék.
Virágos háziköntösben állott előttem, a haja dús volt, és mint a fodros láng; a szeme rekedten izzott, és a teste egy kicsit meghízva feszült. S így egészében, ahogy előttem állott, olyan volt, mint a kibomlott rózsa, amely szelekben és záporokban megszépülve a nyár közepén ontja az illatot és a színt.
– Ülj le! – mondta.
Leültem, és azt kérdeztem:
– A tanító úr nincsen itthon?
– Elutazott – felelte.
– Hát a fia?
– A gimnáziumban van.
Hallgattam egy kicsit; majd rávetettem két szárban a szememet, mint az ollót.
– A papot láttam. Bé van kötve a feje.
Mária kisasszony megigazította a haját, és azt mondta:
– Hát te hiszed?
Ahogy ezt kimondta, a gátra futott minden erő bennem, minden hit és szenvedés, amit valamikor felfakasztott bennem, s ami most elszántan, ítélet alakjában lobogott fel előttem. Felálltam, és úgy néztem a szemébe, hogy tudtam: ez most nem hazudhatik nekem.
– Igaz? A pappal? – kérdeztem.
Küszködött a szeme az enyémmel, majd a bűn pernyéi fátyolba borították az övét.
– Igaz – mondta.
Abban a percben, mint a kegyetlen farkas, úgy ugrott reám a vágy, hogy én most bosszút álljak rajta, minden szenvedésért, amit ő és amit a világ szerzett nekem. Erős nagyapám jutott eszembe, s mint az ő tanítványa, így szóltam Mária kisasszonyhoz:
– Mondja meg, mi a maga fegyvere?
Csodálkozva nézett, hogy én miképpen beszélek véle.
– Micsoda fegyverem? – kérdezte.
– Amivel e világban s az Istenért harcol!
Megzavarodva állott, de én tovább folytattam:
– Hát jól van, akkor megmondom én! Mert úgy igaz, hogy a maga fegyvere a két gerjesztő szeme, a két ringató lába és a két ölelő karja. S mivel ezekhez két férfiút ismer, magára húzta takarónak a bűnös asszonyi nevet, a bibliai kettőst. De nehogy azt gondolja, hogy én most Jézust fogom emlegetni, aki megbocsátana a fegyverekért, amelyek húsból vannak. Mert én az Atyának vagyok a követője, s ebben a percben bosszút állok magán, aki ledöntötte egyszer előttem az igazságot, és a szerelmet szeplőkkel szórta teli, mielőtt ismertem volna azt. De ez még semmi! Hanem mindezeken túl meggyalázta a hitemet is, amelyet a többi férfiakkal egyetemben kezdettől fogva tápláltam az asszonyok iránt mint belém oltott nedvet. S mindezek miatt most felemelem a kezemet, és megvillantom mint kegyetlen kardot. Hadd vágja kettőbe a maga áruló lelkét, hogy utána nyomorék gyanánt nyöszörögjön, és ne ismerje soha semmiben az egészet, ami egy. S ahogy hallotta, úgy legyen!
A két szeme egyre jobban nőtt, amíg mondottam ezeket, aztán a tenyere közé fogta a fejét, majd a végén leroskadt a székbe.
Én pedig kijöttem, s mintha roskasztó nagy tehertől szabadultam volna meg, olyan könnyűnek éreztem magamat.
Attól kezdve vidámabban is éltem.
S mint a legnagyobb ajándék, amit igazságosztás után kaphat az ember, négy hét múlva apám is hazajött. Rangot és a vitéz viseletnek a jeleit is hozta, mert egy csillag volt a katonanyakán, s két érem a mellén. Amikor mindent megszemlélt a házban és a gazdaságban, gondolatokba merülve elment a faluba, s este ittason jött haza. Maga mellé állított akkor, s azt kérdezte tőlem:
– Amíg nem voltam itthon, bajolt-e veled valaki?
– Velem nem. Hát mért kérdi?
Apám kitette az asztalra az öklét, s így felelt:
– Azért, hogy agyonüssem.
Másnap még úgysem ütött volna agyon senkit, ha bántottak volna engem. Mert nagyon elgondolkozó és csendes ember volt apám. Nem úgy, mint azelőtt. Csak szemlélgetett mindent, és elereszkedve hallgatott. Még a háborúról sem akart beszélni.
Mintha langyos vízben és fáradtan fürdött volna mindig.
Amikor lejárt a szabadságos ideje, már kezdődött a tavasz. Anyám ismét sütni-főzni állott, én pedig megint béfogtam egy reggel a lovakat. Most nem hagyakozott apám, hanem szótlanul ült mellettem a szekéren; s a templomba se mentünk, mint első ízben, csak megállás nélkül egyenesen az állomásra.
De én nehezebben maradtam el, mint először.
S a hazajövetelem után úgy megfordult a dolog, hogy attól kezdve már anyám vigasztalt engem, s mondogatta a nehéz nyári munkanapokon:
– Ne búsulj, ez is eltelik valahogy.
Igaza volt neki, mert valahogy csakugyan teltek a hónapok, s az esztendő szakaszai váltogatták egymást, aminthogy bennem is igen a gondolatok. Először is lázadásaim maradtak el, s helyébe nehéz keserűség jött, ami nem akart mozdulni, akár a kő. Aztán beléfordultam az apám mondásának jegyébe, hogy sokat kibír az ember; majd a názárénus emléke szállott meg egészen, s csak az ő szavai éltek bennem, amikor azt mondta volt, hogy bűnben és szenvedésben épül az igazságosak útja.
Bűnt már követtem volt el eleget, s azt gondoltam, hogy talán a szenvedésnek is a vége felé járok, de akkor olyan dolog történt, aminek következtében fájdalmaim feneketlenek lettek, majd felemelkedtek az égig. Ugyanis két esztendő múltával apám ismét hazajött, de most nem volt szemlélődő és csendes, hanem szidta a világot, az embereket, a hazát és Istent.
Keserű vadságában pokollá tette az életünket, s mi egyebet nem tudtunk tenni, csak szerencsétlenül néztük anyámmal ketten. De az utolsó este, amikor búcsúzott volna, hogy a háborúba ismét visszamenjen, akkor megértettük őt. Mert akkor éjfél felé a faluból hazajött, s szokása szerint keserűségében italt is vett magához, akkor a lámpa alatt leborult az asztalra, és zokogni kezdett.
Még sohasem láttam őt ennyire elromlott állapotban, s most is inkább meghaltam volna, mint kínjait szemléljem. Dermedten néztük anyámmal, hogy mi megyen végbe benne, s nem mertünk szólani hozzá, még vigasztaló szót sem. Nagy sokára, amikor összeromolva magába süppedett végre, édesanyám csak akkor kérdezte meg tőle, hogy mért szenved oly mérhetetlenül.
– Mert tudom, hogy most már többet nem jövök haza – mondta apám.
Majd hozzátette:
– Soha többet!… Ott halok meg idegen földön…
Mindent elöntött a pusztulás és a halál, ahogy mondta ezeket; s valahogy éreztem, hogy igazat beszél, mert ott fog meghalni idegen földön. De akkor, mint a villám, amelynek borzongató és hirtelen fényénél feltündöklik a messze távol, és a megrekedt embernek megmutatkozik az út, úgy jutott nekem is eszembe a gondolat, hogy mit kell cselekednem, ha meg akarom menteni apámat a haláltól.
El kell hagynom a testemet, amelyben éltem idáig! És el kell mennem apámmal a háborúba, hogy mint őrző szellem, úgy vigyázzak rá, és megvédjem a haláltól.
Elhatároztam, hogy ezt meg fogom tenni.
Amikor tehát apámék lefeküdtek, én kimentem az istállóba, mert úgy gondolkoztam, hogy egyedül kell lennem, amikor búcsúzkodom saját magamtól, s amikor kiszakadok a testemből. S azt éreztem, hogy talán az Istenhez is közelebb vagyok azon a heverőhelyen, ahol a názárénus életében és halálában feküdt. Tehát odamentem az emlékes ágyhoz, mely felett most is égett a mécses lámpa, s úgy ruhástól együtt lefeküdtem. Messze voltam attól, hogy egy percet is aludjam, hanem inkább azon gondolkoztam, hogy mi lesz itthon, amikor mi elmegyünk: mi lesz anyámmal, és mi lesz az én testemmel, amelyből kiszakadok én, aki neveltem és irányítottam ezt a testet!
Nem tudtam megfelelni ezekre.
– Legyen, ami lesz! – mondtam sok tusakodás után magamban, s attól a perctől kezdve már semmi egyébre gondom nem volt, csak egyedül arra, hogy megváljak a testemtől, és apámat megvédelmezzem a háborúban. Dőljön össze inkább a világ, és tengődjék nyomorultul s vezetés nélkül a testem, csak éppen ez az én tervem sikerüljön. Úgyis visszajövök aztán, vége lesz a háborúnak, és helyrebillen minden, s akkor majd beléállok újból az igazságosak útjába, s elindulok előre, tovább.
Amikor világosodni kezdett, még szénát vetettem a lovaknak, és megtakarítottam őket. Azután a kútból vizet merítettem, gondosan megmosdottam, és a hajamat megfésültem, hogy ne hagyjam a testemet rendetlen állapotban. S ahogy mindezekkel készen voltam, visszafeküdtem ismét a názárénus helyére, Istenre és az én szellem-parancsnokomra gondoltam, hogy segítsenek meg engem és vezéreljenek a feltett célomban. Azzal riadót adtam magamnak, s mint a fényt amikor egy helyre gyűjtik, úgy kezdtem én is tömöríteni magamat, s a végtagokból és minden helyről a kormányzósági palotába gyűltem, majd nagy kínok között, ahogy Krisztus is megválhatott egykor a testétől, úgy én is elszakadtam a vértől és a hústól, amelyek már félig összeforradtak volt velem.
Kirepültem az istálló ajtaján, és egyenesen a názárénus templomának a tetejére szálltam. Tündöklő fény ragyogott a föld felett, s én olyan könnyű és boldog voltam, mint a feltámadás után lehetnek mások.
Így vártam, hogy induljon apám.
Már fent volt a nap is, amikor anyámmal együtt kijött a házból. Körülnézett, s mivel nem látta, hogy én mozognék valahol, odaszólt anyámnak:
– Nézd meg, hol van!
Édesanyám egyenesen az istállóba ment, és jelentette:
– Itt van!
– Micsinál?
– Aluszik.
– Költsd fel!
Anyám megpróbálhatta, hogy felköltsön, mert egy kicsi idő múlva kijött az istállóból, és azt a hírt hozta onnét, hogy nem akarok felkelni az ágyról. Erre apám indult meg a pajta felé, s akkor már én sem tudtam megállani, hanem odarepültem, hogy megnézzem a dolgot, hiszen ilyent ritkán láthat az ember.
Apám megfogta a mellen az ujjast, és rázni kezdte.
– Kelj fel, te! – mondta.
A két szem kinyílott és bambán nézett apámra, s az elereszkedéstől a száj is nyitva volt egy kicsit.
– Kelj fel, mert megyek a háborúba! – szólott ismét apám.
Akkor sem mozdult a test, hanem csak egy hang jött ki a szájon, kétszer egymás után:
– Hüm! Hüm!
– Nincs magánál! – mondta apám, majd azt a tanácsot adta, hogy hagyjanak most békében engem, hadd aludjam ki magamat, mert a sok munkától és az elválás fájdalmától kórságos aluvásba estem, s nem tudok felébredni. Ő úgyis gyalog és egyedül akart a vonathoz menni.
S úgy is lett, ahogy mondta.
Gyalog indult el, s amerre ment, én mindenütt felette lebegtem, hogy el ne veszítsem. Már az úton, míg a tavaszi napfényben haladott a város felé, eszembe jutott, hogy valamiképpen ismeretséget kell kötnöm az ő szellemével, mert különben hogyan közölhetném az akaratomat véle, s hogyan rántanám ki a veszélyből, ha ott lesz az ideje. De azt sem akartam, hogy ő tisztán és világosan tudjon arról, ami történt. Hiszen ha megtudná, hogy otthagytam a testemet, s emiatt nézett a szemem rá bambán, akkor a gazdaság miatt csak újabb gond és bánat borítaná el. Legjobbnak úgy gondoltam tehát, ha kivárom, amíg az apám teste is alszik, s akkor beszélek az ő szellemével.
Ez éjjel a vonaton bé is következett.
A katonák mind végigfeküdtek a padokon, s apám is végig az egyiken. Akkor megjelentem az apám szelleme előtt, és azt mondtam neki:
– Ismersz-e engem?
Fáradt és törődött szellem volt, aki nem csodálkozott az én látogatásomon, hanem kedvetlenül felelte:
– Honnét ismernélek!
Erre elbeszéltem neki, hogy akiben ő szolgál, az nekem apám, vagyis én a fiút töltöttem bé mostanáig. Most azonban kijöttem belőle, hogy gyermeki szeretettel őrködjem felette. Megkértem arra is, hogy ne haragudjék, ha avatatlannak gondolná az én cselekedetemet, mert csak az áldozatosság és a jószándék vezérelt. Azt válaszolta, hogy neki csak jó, ha szolgálok helyette, s őrködöm a test felett, amely úgyis indulatos, és inkább a vér parancsára hajlik, mint hogy neki szót fogadjon. Egyedül azon csodálkozik, hogy a mai világban, amikor mindenki csal és harácsol otthon, s a harctéren pedig gyáván fondorkodik, nekem kedvem van ilyen áldozatos dologra.
– Kötelességemnek éreztem – mondtam neki.
Erre savanyú lett, és röviden csak annyit felelt, hogy jól van, őrködjem és vigyázzak, s ha valami veszedelem kerekedik, szóljak. Most pedig hagyjam békén, hadd pihenjen, amíg lehet.
Úgy hagytam, ahogy akarta.
Három napig utazott apám, s a vidék váltakozott. Először kies dombok között futott a vonat, aztán nagy hegyek alatt, majd két idegen országon túl kiérkezett egy óriási síkságra, ahol egyenes utak és nagy folyók csillogtak. A harmadik nap estefelé egy városba érkezett, amelynek egy része romokban hevert, mert ágyúval sokat lőtték azelőtt. Ebben a városban volt az ő harctéri parancsnoksága, ahova mindjárt elment, és jelentkezett. Éjszakára egy nagy emeletes kőházba küldték, s ott egy emeleti nagy teremben vett szállást magának. Rajta kívül volt még legalább huszonöt katona, s azok mind a földre feküdtek le. Apám is egy sarokba húzódott, a feje alá tette a hátizsákját, és nekihelyezkedett, hogy aludjék.
Én őrködtem felette.
Úgy éjféli időben, amikor már mind aludtak a katonák, egyszer hallottam, hogy valami zúgni kezd s közeledik hamar és gyorsan, aztán lecsap nagy robbanással, s a háznak a fala reszket.
S rövid idő múlva ismét.
Gondoltam, szólok az apám szellemének, de amikor megmondtam, hogy csináljunk valamit, mert a sötét éjszakában nagy veszedelem fenyeget, akkor mogorván így felelt:
– Csak ágyúznak. Nyughass!
Feltettem magamban, hogy többet nem szólok, csak végszükség idején. Nem is szóltam, pedig aztán is olyan napok következtek, amikor nehéz volt megállani. Apámat ugyanis elindították harmadmagával, hogy menjen ki az első vonalba, s amíg ment a dúsan zöldellő bokros úton s az ösvényeken, azalatt mindegyre repülőgépek jöttek, amelyek bombákat szotyogtattak, s néha olyan közel süvítettek el a föld felett, hogy apámék a bokrok alá lapultak.
Nyolc kilométert mehetett így, amikor kiérkezett az ezredéhez, ahol ismét jelentkezni kellett. Béosztották a negyedik századba, s ott egy szakaszt adtak a vezetése alá. Három nap múlva nagy tábori mise volt, utána pedig minden századot külön állított a parancsnok, és kihirdette, hogy holnap hajnalban kezdődik a nagy támadás. Hajnali három órakor. Elmondta a haditervet is, mely szerint vízen kell átmenni és olyan sorrendben, ahogy az elé van írva.
Utána jó vacsora volt, s rumitalt is mértek mindenkinek.
Tíz óra körül pedig felálltak a századok, s elindultak a nagy folyó felé, amelyen átal kellett menni. Csendben és sűrű sötétségben mentek a katonák, akik egy kicsit italosan és morogva káromkodtak, hogy eleget harcoltak ők már, verje meg az Isten; mért nem mennek azok a tűzbe, akik háborúzni akarnak, mert ők már eleget háborúztak.
De azért mentek.
Mire elkövetkezett az éjfél, az ezred is megérkezett egy erdős útra, amelyet néhol nagy sziklák szegélyeztek a túlsó oldalon. Itt megállott az ezred, és mindegyik századot külön szikla alá parancsolták, hogy ott nagy csendben húzódjanak meg, és várjanak még nagyobb csendben, mintha senki sem volna sehol.
Apámnak tizenegy embere volt a szakaszban, s azokat maga köré húzta mind, és azt mondta súgva nekik, hogy aztán ügyeljenek az életükre, s ha bármi történik is a világon, ne hagyják el egymást. Az emberek szomorúan bólogattak, hogy bizonyosan úgy lesz; aztán ki ülve kuporgott tovább, ki a könyökére dőlve, s ki pedig egészen hanyatág feküdve nézte jövendő hazáját, vagyis az eget.
Csakhogy nem lehetett látni még azt sem.
Apám egy kövön ült, s a két tenyerébe hajtotta a fejét, mintha csak otthon üldögélt volna a kályha mellett. Egyedül a nyakába akasztott karabély-puska s ismét a derékszíján fityegő gránátok mutatták, hogy bizony nem otthon ül.
Mind hallgattak, és az életük felett gondolkoztak, amely nem tarthat talán már sokáig. Közben hallatszott, hogy nem messze a szikla mögött csobogva folyik a sötétben a víz, amelyen át kell majd menni valahogy.
Egyedül a század parancsnoka állott fel néha a helyéről, és kezdett járkálni az úton. Egyszer-egyszer odahajolt valamelyik emberhez, hadd lássa, hogy kicsoda, akit éppen kiválasztott a sötétben, de ilyenkor sem szólott semmit.
A fák is lapultak a sötétben, mint a katonák, mert nem volt semmi szellő. Csak a nyomott, meleg levegő forrt magában, hogy mint fehér habot, úgy izzadja ki majd magából a reggelt.
Így múlt az idő.
Aztán a parancsnok egyre nyugtalanabb lett, majd odament a sziklához közel, és térdre ereszkedve bébújt alája egészen. Elévette az óráját, s rávillantotta a kézilámpáját egy pillanatra. Akkor felállott, és azt mondta, hogy mindenki vigyázzon, mert öt perc múlva kezdődik a pergőtűz, de senki el ne mozduljon a helyéről, amíg parancsot nem kap.
Gondoltam, no most eleven háborút láthatok én is!
Olyan izgalomba jöttem, hogy ide-oda kezdtem rebegni az apám feje felett; s mivel úgy véltem, hogy őrködni úgysem igen kell itt a szikla alatt, felszálltam a csúcsra, amely a katonák feje felett fúródott belé a sötét levegőbe.
Körös-körül mély csend volt mindenütt.
Aztán messze jobbról megvillant egy fény, s mindjárt utána egy másik. S mintha egy rebbenő piros madár lett volna az első, amelyik jelt adott a tűzmadarak végtelen seregének, akkor egymás után fények rebbentek fel mindenütt a messzeségben, és egy lángoló vonal keletkezett, amely jobbról és hátulról gyűrűbe vett minket. S ahol elhúzódott, ott mindenütt látszani kezdett pirosan az ég, s alatta a földig tűzbe borulva rebegett a látóhatár, mintha megnyílott volna a mennyek kapuja. És felettünk, messze a levegőben, sűrű rajokban húzni kezdtek a gránátmadarak, és sisegve szálltak valahova, mintha végső veszedelemben lett volna a föld, és ők menekülnének egy másik világba.
Borzongtam és csodálatba estem, mert rettenetes volt és gyönyörű.
Így néztem és hallgattam sokáig, hogy miképpen pereg a tűz; majd lassan enyhülni kezdett az éjjeli sötétség, és szembe a sziklával, túl a folyón, derengeni kezdett egy hegynek a háta, s félénken a fák is jelentkezni kezdtek, hogy vannak.
Pirkadott a hajnal.
Aztán a pirkadás javában egy kurta zúdulás keletkezett, s a következő pillanatban nem messze tőlem megreccsent a föld, s a szikla is megmozdult, amelyen álltam. A század parancsnoka nagyot kiáltott, hogy vigyázzanak, mert akna! De akkor már a halál kínjával bődült fel néhány katona, ott, azon a helyen, ahol a reccsenés történt.
Hamar leszálltam én is a szikla tetejéről, és apámhoz repültem, aki keményen és merev arccal ott lapult egészen a sziklamélyedésben; s mellette az emberei, szinte egymásra tömörödve.
Fent a levegőben és körös-körül pergett a tűz, a közelben pedig itt is, ott is felbődült kurtán az aknagolyó, és szakadott a föld.
Apámék mozdulatlanul vártak.
Lassan és a pokoli zajban megvirradt egészen, mintha a nap ügyet sem vetett volna arra, hogy el akar pusztulni a föld. Aztán a víz felől ropogni kezdtek a gépfegyverek, mire a század parancsnoka kihirdette, hogy az első század leérkezett a vízhez, és megkezdődött az átkelés. Nem valami könnyen tudhattak azonban átmenni a vízen, mert sokáig kellett várni, amíg a negyedik századra is eljött a sor.
A hátunk mögött feljött már a nap, amikor apámék is megkapták a parancsot. Gyorsan felugráltak a szikla alól, megigazgatták a nyakukban a fegyvert s a derekukon a gránátokat. Aztán a parancsnok jobb kezébe ragadta a revolverét, azt felemelte, és futni kezdett az úton. A többiek szakaszonként utána. Csak száz lépést ha futottak az úton, mert akkor jobbra fordult a század eleje, s fiatal fák és bokrok között, egy keskeny mezei úton, a víz felé vette az útját.
Apám a második szakasz élén, egy kicsit meggörnyedve, villogó szemmel és ökölbe szorított kezekkel igyekezett előre.
S én mindenütt a feje felett.
Nagy ropogás között futott az egész a felszaggatott mezei úton, s más századokból vagy egyebünnét elszabadult katonák iramodtak szembe néha, majd jobbra és balra penderedtek, mintha sehol nem találnák, amit keresnek. De apámék senkivel nem törődtek, hanem egyenesen a víz partjára tartottak, amely csak kétszáz lépésre lehetett. S amikor megérkeztek oda, csak akkor kezdődött a baj, amely sokkal nagyobb volt az eddiginél. Mert ott meg kellett állni, a magos és védtelen parton, ahova legjobban lőttek szemben a hegyről, s ott szorongani a robbanó ágyúgolyók és a ropogó gépfegyverek irtó zajában. Némelyek lebújtak a földre, mely magosan volt a víz felett, s gödröt kezdtek ásni maguknak. Mások leugrottak a meredek partról a vízbe, és nagy csobbanás után kapálóztak, hogy annál is jobb helyre kerüljenek valahogy.
Egy őrmester ordítva futkosott ide s tova a part peremén, rázta a jobb kezében a revolvert, és mindenkit agyonlövéssel fenyegetett, aki nem viseli csendesen magát. Egyszer aztán megbukott egy katonában, aki igazán csendesen viselte magát, mert szétszakadt mellel hanyatág és halva feküdt a parton. Úgy esett az őrmester arccal a földre, hogy amikor felállt, nagy csomókban állott a homok és a föld az arcán.
Senki sem nevetett rajta.
Apám egy mélyedésben feküdt, amit a többi századok katonái vájhattak maguknak; s csak figyelt villogó szemmel, és le-lekapta a fejét, amikor ágyút süttyintettek a szemközti helyről. Várt és tűrte a poklot, s én a feje fölül láttam, hogy a megszorult katonák hátán és a szaporodó halottak arca felett sok apró halál tünedezik és ugrál serényen, s néha vigyorogva és nagy hirtelen lekuporodik valaki mellé. Az egyik apámat is kerülgetni kezdte, de akkor én odarebbentem az apám szelleméhez, és azt mondtam neki:
– El innét!
Most nem volt egykedvű és unott az apám szelleme sem, hanem gerjedt és haragos.
– Hová? – kérdezte.
– Előre! A vízbe!
Akkor felemelte apám a fejét, s mivel látta, hogy a rend úgyis megbomlott mindenütt, s mindenki azt csinál, amit tud: felugrott ő is, a katonáinak pedig odakiáltott:
– Utánam!
Futni kezdett bal felé a parton, s ahol nem volt már nagyon magos, leugrott róla, s a többiek is utána ugrottak. Akkor körülpillantott apám, majd megnézte a vizet, amely három ágra szakadva folydogált itten.
– Ezen az elsőn most menjünk át! – mondta.
Aztán tartotta a jobb kezét, hogy az egyik katona megfogja, s akkor egy perc alatt már mind fogták egymásnak a kezét. Apám belélépett a vízbe, és a karjánál fogva az egész sort húzta maga után. Derékig gázoltak benne, s átal is mentek mind a tizenegyen. S átal a következő ágán is a víznek, mely akkora sem volt, mint az első. De a harmadik már nagyon mélyen és sötéten iramlott lefelé, s mellette egy homokos szigeten még sok katona szorongott, akik mind a csónakot várták, mert olyanokon hordták átal őket. Csakhogy három csónak maradt a rengetegből, s a többi már messze járt összetörve és romokban valahol a vízen; s a katonák is, akik benne ültek, már a víz alatt takarták a földet, vagy végig a partokon kivetve tespedeztek.
Mindenki a megszabadulást várta; s ha jött egy csónak, azt mind ostrom alá vették a szigetről, és egymást a vízbe taszigálták, hogy beléülhessenek a megszabadulás deszkái közé, mert porzott a homok és pattogott a víz, úgy lőttek szemben a hegyről.
És ugrált a sok apró halál, mint a sáska.
Itt meg kell halni, az látszott az apám arcán.
De akkor jött egy óriási csónak, s amikor láttam, hogy előrenyújtott karokkal várják a katonák, s mind csak elölről akarnak beléje szállni, akkor én megmondtam hamar az apám szellemének, hogy belé kell menni a vízbe, és a csónakba a belső oldalon kell felszállani, mert ott nem küszködik senki.
Apám úgy is cselekedett.
S nemsokára túl volt a vízen, minden emberével, s ott a hegy lábánál földre dőlhettek, mert védett helyen voltak, és félelem nélkül tudtak pihenésbe esni.
– Mind megvagytok-e? – kérdezte apám.
A katonák nézték egymást, majd apámra tekintettek, mint a köszönő kutyák, hogy ők mind megvannak, s neki köszönhetik.
Ide gyűltek más katonák is, akik még megmaradtak a parton és a háromágú vízben; s egyórai pihenés után újból elrendezte őket a század parancsnoka, s elindította az egészet, hogy felhágjanak a hegyre, s onnét győzelmesen ereszkedjenek a sík földek felé.
Még el sem jött a dél, már a hegy tetején voltak, s onnét lassan és hosszú vonalban indultak a nagy füves földek felé. Akadály nélkül nyomultak előre, mert mind elfutott az ellenség, csak éppen messziről lőttek az ágyúkkal, s szaggatták a földet, amely teli volt dús lombú fákkal és derékig érő virágos füvekkel.
S akkor nyolc napig voltak apámék túl a vizen, s mentek is előre kilométerben tízet, de ott megrekedtek egy faluban, s nem tudtak kitörni belőle, mert a házakból, a fákról és a levegőből tűzzel és golyókkal szórták teli az útjukat éjjel és nappal, s úgy irtották őket.
Végre, a nyolcadik napon este, megérkezett a parancs, hogy menni kell vissza. S akkor megindult, aki megmaradt, s egy futásban tette meg az utat, melyet nyolc napig apró harapásokkal és sűrű halállal kellett megszerezni. Rozoga híd állott most a vízen, s amikor átjöhettek azon a sötétben, mind egybegyűltek a század katonái.
Csak tizenheten voltak.
De apámnak és a tizenegy közül hét emberének nem volt semmi baja.
– No, jó volt-e, hogy eljöttem? – kérdeztem apám szellemétől.
A fáradtság mélyéről, elterülve a boldogságban, úgy nézett rám ő is, mint a köszönő kutya.
Ebből mindent megértettem, és a feldúlt világot egy óriási örömnek láttam, melynek a tetején az apám élete lobogott.
Messze hátra pihenésbe mentek egy faluba a katonák, s én akkor azon gondolkoztam, hogy hazarepüljek. Láttam ugyanis, hogy semmi szükség nincs reám itten, de annál nagyobb lehet otthon, ahol ki tudja, mit csinál anyám, és hogy forgolódik a testem.
De nem tudtam hazafelé az utat.
Így történt, hogy két hónapig kellett tétlenségben várnom, de akkor apámnak egy nagy érmet adtak, amiért olyan ügyesen és hősiesen viselte magát a vízi átkelésben és később a nyolc nap alatt. Egy csillagot is újat a régi mellé, s ami még annál is nagyobb volt: négyheti szabadságra küldték.
Augusztus utolsó napján, uzsonnaidőben érkeztünk haza. Anyám a kertben időzött éppen, ásott valamit a földből. Amikor meglátta apámat, úgy elgyengítette a ráfutó öröm, hogy abban a helyben leült a földre, s csak nézett, mint ahogy a Krisztus sírja mellől nézhettek az asszonyok a feltámadás után.
Apám elindult feléje.
Én pedig egyenesen az istállóba repültem, hogy végre és jó szolgálat után örömben egyesüljek ismét a testtel. De a heverő ágy üres volt, s a mécses lámpa sem égett felette. Azt hittem, hogy mindjárt kialszom én is, miképpen kialudt a názárénus lámpája, mert arra gondoltam döbbenettel, hogy talán meghalt a testem, és eltemették.
Gyorsan a szobába villantam, de ott sem találtam meg a hajlékomat.
– Ezt csakugyan eltemették! – mondtam magamban.
S remegve azon gondolkoztam, hogy most már mit csináljak, s hogyan tudhassam meg az igazat. Az jutott eszembe, hogy apámékhoz repülök, mert ők biztosan beszélni fognak rólam. Jól számítottam, mert apám ült már anyám mellett a földön, s egy kicsi idő múlva megkérdezte, hogy:
– Hát Mátyás hol van?
Anyám szomorúan felelte:
– Megvert véle az Isten.
– Hát mi baja van?
– Butyuta lett szegény.
Apám hitetlenül forgatta a fülét, majd azután, mintha nem is hallotta volna jól először a szót, ismét megkérdezte:
– Mi lett, te?
– Amikor elmentél volt – folytatta anyám –, jól emlékezhetsz, hogy nem akart felkelni az ágyról, s beszélni sem tudott, csak hümmögtetett bamba módra. Hát olyannak maradt szegény. Nem szól semmit, csak hümmögtet most is. Még egy pohár vizet is, ha kér tőle az ember, nem tud hozni. Csak ennék mindig, és issza a sok vizet; s ha nem adok eleget enni neki, akkor bömböl, mint az állat, s ront össze mindent. Háromszor is elhívattam a doktort, de azt mondta, hogy nem lehet segíteni rajta, mert hülye.
– Hülye?!
– Azt mondta a doktor.
Apám felállt, hogy az lehetetlen, amit a két fülivel hall, s mérges nyugtalansággal kérdezte:
– S hol van?
– A názárénus templomába tettem.
– No, hadd lám! – mondta apám, és megindult.
Lesz itt öröm, gondoltam magamban, s apámat megelőzve, gyorsan bérepültem a kicsi templomba, hogy egyesüljek a testemmel. Hát ott kuporgott a szalmán, amire egy pokróc volt terítve, s előtte egy cseberben víz. Egy pillanatot sem vártam, hanem ujjongva belérepültem, megszállottam a kormányzósági palotát, és onnét széjjelterjedtem a végtagokba, mint ahogy azelőtt voltam.
Mint az Isten lehelete, mámor futott a testemen végig, felálltam a pokrócról, és nagyot nyújtózkodva megropogtattam a tagjaimat, mintha hosszú álomból és boldogan ébredtem volna fel.
Éppen akkor a kicsi templom ajtaján felpattant a zár, mert anyám úgy tartott volt engemet, hogy el ne kóboroljak. Elsőnek apám lépett bé, s merőn nézve közeledett felém, mintha barlangba jött volna, hol a vadállat lakót kell megközelíteni. Megvártam, hogy egészen közel jöjjön hozzám, s akkor sem szóltam semmit, hanem magamban mosolyogtam.
– Mátyás! – mondta apám.
– Úgy hívnak – feleltem neki, mire odafordult anyámhoz, s így szólt:
– Hát ez beszél, te!
Anyám a meglepetéstől egy hangot sem tudott adni.
– Üsmersz-e engem? – kérdezte megint apám.
– Igen.
– Hát ki vagyok?
– Maga a negyedik századból a második szakasz parancsnoka – mondtam.
Most már apám kezdett hüledezni, hogy micsoda dologgal állhat szembe. Közelebb jött, megnézegetett engem, majd azt kérdezte, hogy én honnét tudom, amit az előbb mondtam. Azt feleltem neki, hogy álmomban jelentette nekem a názárénus szelleme, aki most sem hagyott el minket, hanem vigyáz reánk a magosból. Erre apám megfordult, hogy láthassa, mit szólhat mostan anyám, de ő nem szólott semmit, hanem a padban leborulva és könnyek között imádkozott.
Aztán lassan megszokták, hogy nekem csakugyan nincsen semmi bajom, s hogy ennek tartózkodás nélkül örvendhetnek. A faluban is híre futott, hogy velem miféle csoda esett meg, s mindenki csodált és tartott tőlem, aminek én későbbi életemben sok hasznát vettem, mert mindenféle csodálatos meséket találtak ki rólam.
Így múlt az idő.
S amikor már odáig érkeztünk volna, hogy letelt ismét az apám szabadsága, éppen az utolsó előtti napon, azt a hírt hozta egy katona, hogy senkinek sem kell többet visszamenni a háborúba, mert felzavarodtak a harctereken a katonák, s amiatt kiütött a béke.
Nagy volt az öröm.
Csakugyan egyre-másra jövögettek haza a katonák, s egyik sem ment vissza, hanem a szekér mellé és az eke szarva mellé álltak, mint rendes időben.
– No, talán csak nagyapám is hazajő most már! – mondtam egy este.
Sem apám, sem anyám nem hitték, hogy hazajöhessen a vénember, aki négy esztendeig semmi hírt sem adott magáról, s aki már hatvanhét esztendős lehetett, ha élt is valahol. De nem az ők hitetlenségének volt igaza, hanem az én reménységemnek, mert október közepén, egy borús reggel, megjelent nagyapám.
Én s anyám a szobában időztünk, apám pedig a lovakkal volt az istállóban. De először nem akartunk hinni a szemünknek, mert amikor megnyílott az ajtó, csak annyit láttunk, hogy egy öreg huszár belépik azon, kard van az oldalán, a nyakán őrmesteri rang, sok érem a mellén, és a szürke bajusza legényesen ki van penderítve.
Összeütötte a bokáját, és azt mondta:
– Ímhol van egy öreg huszár: ki az?
Mind a ketten hamar kitaláltuk, hogy ki lehet az öreg huszár, mert anyám a nyakába esett, én pedig a jobb kezét ragadtam meg, hogy megcsókoljam.
Aztán kimentem apámhoz, és megkiáltottam neki is az örömhírt.
Amikor együtt bémentünk ketten, már ült nagyapám a padon, és a kardja az asztalra volt téve, úgy megbecsülte most is. Úgy vettük körül, mint egy öreg királyt, vagy még inkább úgy, mint egy piros arkangyalt, ahogy ő megjövendölte volt magáról, és bé is töltötte. Lestük a szájáról a szót, s csak ámultunk, amikor elbeszélte, hogy hol járt a négy esztendő alatt, miképpen vitézkedett, és hány embert szabadított meg a kenyértől.
Tizenegyet mondott, amennyi golyót én vettem volt az ócskapiacon.
– Assok egy kicsit! – jegyezte meg nevetve apám.
Erre az öreg a piros nadrág zsebibe mélyesztette a kezét, majd egy zsebkendőt húzott onnét elé, ami össze volt bogozva. Azt nagy ügyelettel az asztalra tette, ott lassan kioldotta, s hát egy sereg levágott emberi fül dőlt széjjel a zsebkendő mezején.
Apám és én ámulattal hajoltunk oda, anyám pedig némi irtózattal.
– Olvasd meg, hány van! – mondta nekem nagyapám.
Megolvastam és jelentettem:
– Tizenegy!
– Annyi éppen! – mondta nagyapám.
– S azt mind maga vágta le? – kérdezte anyám.
– Én!
Felemelte az asztalról a kardot, és hozzátette:
– Evvel!
Aztán visszabogozta a zsákmányt a zsebkendőbe, anyám pedig megfogott egy tyúkot, hogy jó és bőséges ételt készítsen, ha már mindnyájan együtt vagyunk ismét, s én is csodálatosan meggyógyultam a bambaságból.
Attól kezdve dolgozni kezdtünk ismét, hogy a rendet és a békét helyreállítsuk a gazdaságban is, de azért csak félbe-szerbe ment most is a munka, mert a katonák egyre jövögettek haza és bújtak össze. Húsz-harminc ember gyűlt egybe esténként némelyik háznál, s nagyapám örökké ott volt a közepiben. Ahogy teltek a napok, új és új híreket hoztak a városból és a világ minden részéből, s azokat apróra megvitatták a kiszolgált katonák.
Az egyik pénteken hét olyan ember is megérkezett, akik fogságból szabadultak. Mindjárt ezek kerültek középre, mert idegen országból jöttek, s onnét olyan híreket hoztak, hogy a szegények és a munkában sínylődők kerekedtek felül abban az idegen országban.
– Úgy kéne nálunk is! – kiáltotta az egyik.
Vasárnap délutánra már nagy gyűlést hívtak egybe a fogolykatonák, s a gyűlést az iskolában tartották. Egyik-másik lázító beszédet mondott, hogy miképpen kell bánni az urakkal s ismét azokkal a gazdákkal is, akiknek több földjük van, mint másnak.
Estére már olyan hírt is hoztak, hogy az urak eladták a hazát, s nemsokára idegen katonák jönnek az országba. Megbolydult az egész falu, s mindenki csak azt kereste, hogy mi igaz lehet a hírekből, s úgy jártak és futkorásztak ide-oda a faluban, mintha a nyakukról a fejüket vesztették volna el.
S akkor egész éjjel gyűléseztek a katonák, hogy mit kéne tenni. Mialatt veszekedtek, és bizonygatták magukról, hogy ki a legokosabb az egészben, azalatt két párt alakult ki lassan közöttük. Az egyiknek egy fogságot szenvedett katona volt a vezére, aki azt hirdette, hogy semmi egyébbel nem kell most törődni, csak leszámolni az urakkal, akik eleget nyúzták már a népet, s még a háborúba is belévitték. A másik pártnak ellenben nagyapám állott az élire, s ő a karddal a kezében azt hirdette, hogy meg kell védeni a földet, bárki akarná is elvenni tőlünk.
Apám és én is nagyapámmal tartottunk.
De a foglyok pártja semmiképpen nem hagyta magát, s reggel a vezér kiadta a parancsot, hogy munkába kell állni. S az első az legyen, hogy vonuljanak ki mind a temetőbe, s vegyék ki a sírból azt a názárénust, aki a nép jogát hirdette és egyedül volt az igazság mellett, hogy ne legyen háború! Vegyék ki abból a megvetett sírból, ahová az urak hatalma küldte a prófétát, és tegyék legelöl a temetőbe, mert ő az, akit követni kellett volna!
Nagy zúgással, ásókkal és csákányokkal ki is vonultak mindjárt a temetőbe, és úgy cselekedtek, ahogy mondták. S amikor ezt elvégezték, nagy gerjedelmükben a templom ellen akartak vonulni, hogy összerombolják a padokat és leszakasszák a prédikálószéket, amelyből háborút prédikált a pap.
De akkor nagyapám is kiadta a parancsot az ő embereinek, hogy fegyverrel kell megvédelmezni az Atyát és az Ő hajlékát, mert csak onnét jöhet az új élet. S karddal a kezében odaállott a templom elé, körülötte pedig puskákkal az emberek. Nagy diadallal jött a foglyok serege, hogy bétörje az ajtót, de amikor meglátták nagyapámat kivont karddal állani, mint egy piros arkangyalt, akkor megtorpantak egy kicsit. A vezérük azonban elkiáltotta magát:
– Halál reá, aki az utunkba áll!
A következő percben megroppant egy puska, és nagyapám a földre esett, mint egykor a názárénus. Mind rácsődültek abban a percben, s amikor látták, hogy csakugyan meghalt, rettenve állottak, és senkinek sem jutott eszébe, hogy többet lőjön. De nagyapámat még halva sem eresztették ki az ítéletük alól, hanem törvényt hoztak, hogy megvetésből a názárénus helyére kell temetni.
Oda is temették.
Akkor este sokáig imádkoztam a mi kicsi templomunkban. Amikor kijöttem onnét, megálltam az őszi ég alatt, és felnéztem rá, hogy lássam az Istent. De az Isten helyett csak egy jelet láttam, amiből megértettem, hogy tovább mit kell cselekedni. Először két kicsi csillagból állott ez a jel, majd eltűnt a kettő, és az ő helyükre egy nagyobb csillag tündöklött elé, amely egyedül ragyogott.
Tudtam, hogy nagyapám és a názárénus volt a két kicsi csillag, s azok eggyé lettek a nagyban, amiképpen eggyé lettek bennem, hogy ne éljen többé külön a test és külön a szellem, hanem együtt akarjon teremteni egy jobb világot.
|