Gyökér és vadvirágSok vadóc botja volt Bajkó Timotheusnak, akit csak Timának ismert a környező világ. Vadócok voltak a botok, mert jó részükben vadfának ágából-gyökeréből származtak; s mivel azokat az ágakat-gyökereket nem az emberi kéz készítette görbületekre s más botos formákra, hanem maga a természet játéka, hát azért is vadoncok voltak az öreg Tima botjai. A szoba sarkában tartotta őket, a díszes nagyszobában, melynek két déli ablaka a nagy hegyi mezőre nézett. Ha nem volt nagyon párás a lég, vagy ha nem ereszkedett köd a mezőre, hát akkor a Bojókás gyors patak vonulata is látszott ezekből a déli ablakokból. Látszott a hegyi folyócska vonulata, mert hiszen szép sorjában mind a két parton magas égerfák hallgatták a csobogást. A másik ablakon, mely a ház keleti bütüjében állott, onnét nemcsak a nagy mező látszott, hanem az erdő is, mely északról ráborult a havasi rétre. Csakugyan ráborult, mindjárt nagy fákkal és gerjedten, mintha ádáz szerelemben nászkodni akart volna a mezővel. Nem csoda hát, hogy a helység nevét, melynek eredetét senki sem tudta megfejteni, az öreg Tima ezzel a násszal magyarázta. Mert Bagzosnak hívták ezt a havasi részt. Régen volt, amikor Timotheus megépítette itt a maga tanyáját; a tisztes házat zsindelytetővel, a tágas csűrt szalmával fedve, s a láncos kerekes kutat, melynek olyan vize volt, hogy a görbék, ha ittak belőle, utána kiegyenesedtek. Azt mondta akkor, az első háború végén, az ifjú Timót, hogy Paradicsomot épít magának. Későbben, amikor meghalt a vadmadár-természetű felesége, akkor a dér leszállt az Édenkertre; s amikor, negyvenegyben és huszonhat éves korában, az egyetlen és csodalátó lánya is meghalt, akkor mordra vadult a Paradicsom; s majd amikor ötvenegyben csak a tanya és a mezőnek egy kicsi része maradt meg, hát akkor kiment az erdő szélire, onnét rámutatott a házra, és így szólt: – Hát az erdő ezt a tanyát bagzotta a mezővel. A szemfüles leányka, az egyetlen unoka, aki kilencesztendős volt akkor, valahogy meghallotta a szót. – Begazolta, papó? – kérdezte. – Igen, aranyom, begazolta. Mosolyogva nézte most a lányt, egészen elgyönyörödve. Hát ez volt, aki kedves együgyűséggel így szólott akkor. S íme, most itt van, ősszel huszonhárom éves lesz. Fekete bojtos piros papucs van a lábán; zöldes szoknyáján piros pettyek virítanak, mint a zöld mezőben a földieper; ingblúza patyolat, s a vállán egy gyapjú mellényke. Sugár és kecses, mint a vadkecske. A szeme, mint egy mákszem tengerszem; s a haja, mint őszi fényben a vadkörtefa lombja. De hát ez is olyan, mint az anyja volt: ok nélkül elborul és ok nélkül kiragyog, a sötétben gyakorta fényt lát, s a napvilágon néha a feketét; hirtelen könnyei erednek, s máskor rikkant, mint a rigó; ha imádkozik, reszket a fájdalom a tagjaiban, s máskor a kos hátán lovagol, mint egy boszorkány. – Mért néz úgy engem?! – kérdezte Tézi, a lány. – Csak – mondta az öreg Tima. – A nyakán vagyok? – Ott. Az öregre villant a Tézi szeme. A gazdag szemöldök alól sötétzöldben fénylett a szem; könny és tűz gyanánt rejtőzött mögötte. Mint az alkonyati nap, oly lágyan mosolygott az öreg. – Sokszor volt úgy, az éjszaka sűrűjében, hogy valami csillag a nyakamon ült. – Úgy ülök a nyakán? – Úgy. A tengerszem színe egyszeriben csillogóra változott. – Maga miket mond! – Csak mondom, valahogy. A nagy vaskályhában duruzsolt a tűz. Sütője is volt a kályhának, s a tetején két jókora és kerek főzőhely, amit karikák födtek. Tézi az elsőről elvett két karikát, s egy fazékban vizet tett a láng fölé. S ahogy odatette, jókedve szelével, a fazékból víz loccsant a kályhára, s a forró vason gőzzé cserszent egy pillantás alatt. – Ma már nem mondanak ilyeneket – szólt a lány. – A maiak? – Azok. – Sok minden változik, az igaz – mondta az öreg. – De az ilyen mondások, talántán, nem változnak. – Nekem nem mondtak ilyeneket. – Mert te nem tűrnéd. – Nem is! Úgy mondta Tézi, egy fényes villanással; s ebből a villanásból mindjárt a pajkosság bugyogó vizébe ugrott, mert énekelni kezdte:
Az öreg már a szó elején tekergetni kezdte a fejét, s majd a végén, szinte pironkodva, így szólt: – Ejnye, ejnye! – Mit, ejnye?! – Holnap vízkereszt van! Tézi egy szökellő mozdulatot tett, majd alkalmas áhítatba esett, és mondá: – „Kelj fel és világosulj meg, Jeruzsálem, mert eljött a te világosságod. És a népek a Te világosságodban járnak, és királyok jönnek a támadott fényességben. Hozzád özönlenek a tengerpart lakói, és hatalmas pogányok jönnek hozzád. Mind eljönnek, aranyat és tömjént hoznak; és az Úrnak dicséretét.” Kérkedve nézett a nagyapjára, hogy íme, mennyire eszében maradtak Izaiás próféta vízkereszti szavai. De hát nem is csoda, gondolta az öreg, hiszen három évig volt Tézi az apácakolostorban mint irgalmas növendék. S már fel is volna szentelve, ha fakóra nem hervad a szent életben, s ha nem lett volna olyan féktelen, hogy megtépje istenesen Felíciát, az apácafőnököt. Mindjárt megtépi az öreget is, úgy nézett reá. – No, erre felelni kell! Az öreg Tima is emlékezett még, hogy mit kellett fennen szólni, amikor járta elemista korában a pappal a vízkeresztet. S egy kicsit lamentálva, már mondta is: „Láttuk a csillagát Napkeleten, és ajándékokkal eljövénk, hogy imádjuk az Urat. Alleluja!” – Nem „a csillagát” – javította ki Tézi. – Hanem csak csupán csillagát. – De a csillagát! – erősítette az öreg. – De nem! – De bizony! Mert hiszen onnét származik, amikor valaki nekibuzdulva azt mondja, hogy „azt a csillagát”. Legyintett Tézi, hogy ezzel a nagyapóval nem lehet beszélni. De legyinthetett volna a fazékban a víznek is, mert éppen akkor úgy kezdett buzogni, hogy a hőcseppek kiugrándoztak belőle. A lány elhúzta a likról gyorsan a fazekat, az öreg Tima pedig bément a díszes nagyszobába, hogy ott válasszon magának egy botot. Meg-megfogta s nézegette őket: a tövisbokor ágából valót, a vadmeggyfa botot, a vízi gyökérből való feketét, a galagonya fájából valót, s utána a csipkerózsa botot. Hát ehhez volt a leginkább kedve, mert ezzel a vadóc unokájával is szép kedvesen úgy beszélget vala, hogy abban tövisecskék és rózsa egyaránt volt, akár a csipkebokron. – Megjárom magam – mondta a lánynak. – Ebben a goromba ködben? – Nem veszek el. – De a farkasok megehetik. Csak a piros szárnyát lebbentve, úgy mondta Tézi a farkasokat; vagy olyanformán, mint amikor a szellőben a vadrózsa szirma pillant egyet. Csupán vidító játék ugyan az afféle szellő, de ki tudja, lehet a vihar üzenete is, mely ha bősz erejével csakugyan megjön, az öreg fát is a földre roppantja könnyen. Megborzongott az öreg Tima. – Mit főzöl? – kérdezte. – Tormás levest, orjával. – Ejh, micsoda ebéd lesz! – Hagyunk holnapra is – mondta Tézi; s megint lebbent a vadrózsa szirma, ahogy hozzátette: – Mert hiszen holnap vízkereszt van. – Jó, jó, ebben te vagy a főnök. – S még miben? – Abban, hogy integess a napnak, amikor lenyugszik. Ősz óta, s kivált karácsony táján, többször is mondogatott effélét az öreg. Fekete pettyes barna szárnyaival meg-megjelent a tűz körül, mintha szemlét tartott volna, hogy hol és miképpen fog hamvába hullni. Igaz, hogy most januárban már hetvennégy éves lesz, de még olyan erőben van, hála Istennek, hogy ő is meg tudná tépni Felíciát, a szép apácafőnököt. – Józsué is megállította volt a napot – mondta a lány. – Te is megpróbálnád? Mint valami drágakő, melybe tömören belefülledt a fény, úgy nézett az öregre a lány; de csak ennyit szólt: – Bennem is van bűvös erő! – Hát van – mondta az öreg. Néhány pillanatig, s párás szemmel, még maga elé nézett; s azon az ellágyult arcán is az volt, hogy van ebben a lányban bűvös erő, van. De bár ne volna, bocsássa meg az Isten, mert így csak megbolondít embert és állatot, s maga marad a puszta létben egyedül, mint egy vadvirág. Abban is van bűvös erő, a virágszálban, de csak pompázik a felhők alatt, s éjjel válogatja a csillagokat, hogy vajon melyikhez is menne szívesen férjhez. Aztán kiment a házból. Belépett a téli ködbe, melyet gorombának mondott a lány. Pedig nem is volt goromba, hanem csak uralkodott, mint a tengerben a víz. Mintha lomha mozdulatokkal egy kicsikét ringatta is volna magát, mint a tenger vize csakugyan. Tova a nagy udvar végiben, arccal nyugat felé s derékszögben a házzal, a lomha tengervízben ott ült a csűr. Látszott ugyan, de csak rejtelmesen, akár egy óriás bálna, mely lustán fekszik a tenger fenekén. Balra és dombosodva, ott egyre jobban sötétre borult a köd, mert ott volt az erdő. Mint a fűszálak, csak sejlettek az erdőszélen a fák, s tovább pedig és lassanként egészen megvakult a táj. Úgy ment a csűr felé, bottal egy hal, mintha valóban a tenger fenekén evezne. Megnézi, gondolta, elsőbben az állatokat, már ami van. Mert alig van. Egy öregecske tehén, Csákó szegény. Ötvenötben született, amikor a vadcseresznye fája virított. No, nem is olyan öreg, mert ilyenformán csak kilencesztendős. Jó természetű, igen kezes állat, a tejelés dolgában most is verné a három-négy éveseket. Ha fejős volna. De hát második esztendeje már, hogy nincsen borja. Nem kívánja a bikát, s talán már nem is bírná el, hanem összecsuklanék alatta, mint a tótorgona. Mert abból él, ami van, szedett-vedett alamizsnából, ősztől tavaszig. Bár a juhoknak jusson, annak az ötnek, ami a hatvanból megmaradt, s Mordálynak, a kosnak. Azokat istápolni kell rendesen, mert ők adják a téli eledelt, a sajtot és a túrót, s a ruházatnak is a nagyját; s farsang idején nyolc-kilenc báránnyal is kedveskednek öten. Olyan kos ugyanis ez a Mordály, hogy az öt juhból legalább háromnak mindig ikreket csinál; s ami az öt bárányon túl van, az egyedül Mordálynak a szorgalma, melyet a hatóság előtt, már szemérmes indulatból is, titkolni kell. S no, még a tyúkok. Hát azok már nem a gondolat ágán rebbentek meg, hanem a jöttére és a kakas vészjelére azon a vadalmafán, amely a csűr jobb sarka táján állott, s amely olyan makacs volt, hogy az oltóágat sohasem tűrte meg. Lábukat tollaikkal takarva, azon kuporogtak a tyúkok, tizenketten. Megismerhették mindjárt a gazdát, mert hamar elhallgattak; csak a kakas, amelyik az ól nyitott ajtajában a küszöbön ült, csak az aprózta még halkan a vészjelt. – Ne félj, nem szeretem el a tyúkjaidat – mondta az öreg. – Tyúk-tyúk – mondta a kakas. Nevetni kellett rajta, mert a hang olyan volt egészen, mintha azt mondta volna, hogy jól van, no, mert ha a tyúk az övé marad, akkor nincsen semmi baj. Derült is rajta az öreg, de bezzeg a derű, mint az angyali vakolat, úgy lehullt az arcáról, amikor a pajtába lépett s meglátta azt a koldus tehenet. A bordáit is meg tudta volna számlálni, ha nem takarta volna fátyollal a szüremlő köd. De a csípőcsontja oly hegyesen állott így is, hogy tarisnyát lehetett volna akasztani reá; s a szeme, hát az a két szeme a búbánat eleven kútja volt, mely kútban a gyász vize már sűrűsödve kezdett áporodni. – Mit csináljak veled? – mondta az öreg. Buddha megsúghatta volna neki, hogy mit kell egy szűkölködő tehénnel csinálni; s a könyörület szellője egy kicsit érintette is az öreget, mert a jászolba belenézett az öreg. De hát a jászolban nem volt semmi, csak csupán két bokor fagyöngy, amit egy nyomorék tölgyfáról még karácsonykor hozott a tehénnek, hátha csamigának megenné. De az élősdi gyöngy Csákónak nem kellett. Inkább a mártíromság. – Szent állat ez! – mondta az öreg Tima. De hát, ha szent is, gondolta tovább, egészen tiszteletből nem élhet. Csakhogy a kóst, ami kicsi van, kell annak a pogány kosnak, s a nagy hasznú juhoknak. Ha ugyan elég lesz nekik márciusig, amikor erdőn-mezőn egy kicsi zsengét tudnak már gyűjtögetni. Istenem, mit csináljon? Gondolkozott az öreg, s huzigálta a fehér bajuszát, mintha Isteni sugallatot akart volna fejni belőle. Aztán hirtelen kilépett a pajtából, s átment a hatalmas csűrkapu előtt, mely szokás szerint az egész csűrépület közepén állott. Onnét, a csűrkaputól balra volt a juhok nagy hodály terme, ahol most, az egész hodályban, csak Mordály, a kos s az öt juhocska kotyogott. S kívül és fent, a zsúpfödél eresze alatt, a hodály egész hosszán végig, ott a sarjútartó húzódott, mely tele volt a második kaszálás zsenge sarjújával. Oda fölnézett az öreg Tima. Aztán a szeme futkosni kezdett, hogy hol van a hosszú lajtorja, amelyen oda fel szoktak járni. Ott lapult a tejszínű ködben a földön, hosszan a csűr fala oldalában. Felemelte az öreg és gondosan odatámasztotta a sarjútartó nyíláshoz, mely olyan volt, mint egy nagy széles csatornának a torka. Fölment a létrán, s tépni kezdte a sarjút, mely onnét a magosból, zöldet játszadozva a ködben, a földön rakásba hullt. S miközben hullt, mint a reménység zöld hava, bent a hodályban talán megneszelték a juhok a zizegést, mert bégettek egyet-egyet, s mordult a kos is. – Majd a gyermekágyban, s a bárányoknak – felelt nekik a gazda. Háromszor fordult a sarjúval, egy-egy öllel vitt mindig, s telegyúrta Csákó előtt a jászolt. A harmadik járásra megsimogatta az állat nyakát, melyen már a szőr is igen megcsenevészült, s így szólt: – Ünnepelj, s emlékezzél. Vette megint a rózsafa-botot, s ahogy a lajtorja mellett haladt volna el, hát hirtelen megállt. Megfogta a létra fáját, hogy talán visszafekteti a csűr oldalában a földre, ahogy volt. De a keze ott maradt a fán, mintha az eszének ellene akart volna mondani. Jó, hát akkor maradjon a létra, feltámasztva a hodály előtt, a magas sarjútartóra. Hátha Jákob hajnalban eljön; nohát, ha csakugyan eljönne s így készen találná a lajtorját, az ég felé támasztva, hát akkor lenne neki egy istenes pártfogója. S dicsérnék őt az angyalok is, hogy nem kell bajlódniuk ezzel a nagy létrával, hórukkolni a gyenge lényeknek, amíg az ég felé duvaszthatják valahogy. Talán az egyik még rá is ülne a kilencedik fokra, s onnét énekelné Timotheusról a zsoltárt. – Hát maradjon – mondta az öreg. Azzal elindult az erdő felé a ködben, mely immár kezdett imbolyogni, s itt-amott mozdulni is, mintha hömpölygésre, majd felszállásra lett volna kedve. S az öreg Tima, abban a lomha ködben, a ködbokrokon és a ködmezőkön áthaladva, úgy lépegetett tovább s mind tovább, mint egy öreg szarvas, amelyik éppen akkor vesztette el pompás agancsait. S aztán elnyelte az erdő. – Már messze járhat – mondta magában Tézi. Máskor is, ha elment kóborogni a nagyapja, ami szokása volt, mindig számítgatta, hogy vajon most hol és merre kavarog, s meddig tart a kósza. Nem bánta, ha tart. Mert csak ilyenkor, az egyedülvalóságban tudott kinyílni igazán. S amiket nyílott, azok a virágok, hát azok bolondosok voltak, kavarogtak a színekben és az illatokban, sírtak és nevettek, csókolták és szaggatták egymást. A kályha mellett állt, s bizsergő élvezettel nézte a lobogó vizet, melyben az orja-hús javában főtt. A fejében s egész testében villadozva kavarogtak, nagy kuszaságban együtt, a gondolatok, az érzelmek, a vágyak és a képek. Valahogy úgy, mint a pattogó erdei tűznél a füstben és a tűzpírban a szikrák; vagy mint a tarka és szeles gyors madarak, amikor suhanva és hevülten repülnek. Az egyik sárga-piros madár, amelyik kicsapott a seregből, a szerelmet füttyentette oda neki, a gőzvető vágyat, mely a vérben úgy lobog néha, mint ebben a fazékban a víz. De ahogy elröppent a madár, a gondolat már a pokolra ugrott, ahol az ördögök már nem az orja-húsát főzik az ilyen vízben, hanem a bujálkodó nőket. Egy szemvillanásra látta a gyötrelmet is, s a gyötrelem buggyanásából kihallotta a jajt; s majd a jaj ereje már az apácazárdába vetette vissza, ahol csipdesték egymást a lányok, s vihogva mesélték, hogy holdvilágos éjszakákon nyöszörögnek az ágyban. Remegett Tézi, s az arca égett. Verejtékezett is. Hamar levetette a blúzát, s hideg vízben mosakodni kezdett. Egy kicsit megnyugodott benne a vér, a gondolatai helyükre fészkelődtek, s a vágyak forró párájából tavaszi eső lett. De ahogy törülközött, a tükörbe talált pillantani. Önfeledten nézte magát, s ahogy gyönyörködve nézte, mintha önmaga iránt vágy csurrant volna belőle. Hanem a vágy sisteregve, mint a villám, a légbe csapott, ahol gerjedt férfiak álltak. Férfiak, akik tünedeztek, mint a forró lehelet; jórészt ismeretlenek, s egy ismerős is, akit Kolokán Firkónak hívtak. Hirtelen elugrott a tükör elől, s felkiáltott: – Tágulj, sátán! A törülközővel betakarta a vállát és a mellét, de már annyira ernyedt volt egész testében, hogy nem tudott állni a lábán. Odavánszorgott hát a pamlaghoz, mely a kelengyéhez tartozott, s hosszúszőrű és sárga gyapjúcsergével volt letakarva, a nagyszobában. Mint aki kidől, végigfeküdt a takarón, s az arcát, mely a viaszgyertya színére váltott, a puha takaróba fúrta. A jobb lába remegni kezdett, s mint a hideg rezgő-áram, a remegés a derekába kúszott, onnét a jobb karjába, s majd az orcájának a jobb felére. Sírni kezdett. Aztán vonagló zokogás vett erőt rajta. Így találta meg az öreg Tima, aki a rózsafa-bottal és a bal kezében egy csüggedt szárnyú szép madárral megtért. – Mért sírsz? – kérdezte. Tézi nem felelt. – Bántott valaki? Mintha egy kicsit megnyugodott volna a lány, a sírás alábbhagyott. A csendben följebb emelte a madarat az öreg, s megnézte. Szárnyat eresztve pihegett szegény, akár az unokája. – Megint képzelegtél? Halkan, a ritka szeppenések közül, csak ennyit mondott Tézi: – Nem én. – Hát? – Valaki idegen, aki bennem lakik. A pamlag szélire ereszkedett az öreg, gyöngéden megsimogatta a lánynak a lábát, s puha szavakkal mondta neki: – Tudod, hogy a doktor megmondta volt, kedves virágszálam. A lelkedre beszélte, hogy nem szabad képzelegni. Okos szóval mondta, hogy a lebegésre vigyázni kell, mert benned a kedély nem akármilyen. Hanem könnyen hintázik, s akkor szivárvány lesz az égen, s a szívben a vér megbugyog. Látod, szegény anyád is megszenvedte a lelki nyugtalanságot, pedig intettem eleget. De ő nem, hanem csak meggyújtotta a szemével a levegőt, s áradott abban, hogy titkokat lát. Magammal el is tűnődtem akkor, hogy micsoda jajveszély lenne a világon, ha mindnyájan előre tudnók a sorsunkat. Nem gondolod, virágom? – kérdezte. Csak amolyan kenegető orvosságnak szánta a kérdést, de nagy váratlansággal, s utána rögtön Tézi felült a pamlagon. A törülközőt, önkéntelenül, megigazította magán, s egy kicsit riadtan ugyan, de az öröm ragyogásával nézte a nagyapját; valahogy olyanformán, mint amikor elúszott a sötét felhő s két csillag kiragyog. – No, mi az, aranyom? – kérdezte az öreg. – Féltettem magát. – S engem mitől? – Azt hittem, hogy megeszik a farkasok. Az öreg Tima elnevette magát, de rögtön felállt. Akkor is aprókat nevetett, de azok az apró döccenések olyanok voltak, mintha az arcáról fekete bogarak ugráltak volna a levegőbe. – No, kelj fel, s ebédeljünk! – mondta. S azzal megindult a nagyszobából a kisebbik felé, ahol a kályha is állt, s az étkezőasztal. De még egyet ha lépett, Tézi már észrevette a madarat. – Az mi, amit a keziben tart? – Látod, milyen kótya vagyok! – korholta magát az öreg, miközben visszább lépett. – Miattad megfelejtkeztem róla, mert ezzel akartalak köszönteni. Letette a sárga takaróra, ahol a madár, panyókára eresztett szárnyakkal, elég jól kezdett billegni. – Vadgalamb! – vidult meg egészen a lány. – Az. – Hát az ilyenek ősszel el szoktak menni! – Ennek, úgy látszik, nem adtak útlevelet a sasok. Szemlátomást jobbult a madár. Szürke tollazatán, ha mozdult, megcsillant az acélkék csíkozás; s pillogás közben, mint apró ékes kő, úgy villogott a kerek szeme. – Mi baja lehet? – A hideg egy kicsit megvetette. – Akkor megkenem olajjal – mondta Tézi. Az öreg mosolygott, hogy a madár és a virág miképpen gyógyítják egymást. A rózsafa-botot a helyére tette a többi bot közé, majd a fenyőfa kártyákkal kiment a kútra, hogy vizet hozzon. Ahogy kilépett a házból, a téli fényben magasabbra bukkant rögtön a feje: a köd elszállt, mint a borulat a lányból, s nagy selymes pelyhekben hullott a hó. Talán ebből, ezekből a pelyhekből, készítette Tézi a fehér szalagot is, amivel a vadgalamb olajkent lábait bekötötte; s talán a tavalyi hó álmaiból halászta elő a kendermagot, a búzát és a makkot, amit egy fatálon étkül elébe tett. Ők is asztalhoz ültek, a tormás leves mellé. – Rég nem ettünk ilyent. – Soha – mondta Tézi. – No-no, tavaly szilveszterkor. Erre nem szólt semmit a lány; de az öreg, a nagy csend után, megkérdezte: – Tudod, mi történt akkor? – Tudom, hogy nem tudom. Értették egymást. Annyira értették, hogy már nem is ebédnél ültek, a tormás leves mellett, hanem ama szilveszteri vacsoránál, ők ketten s Kolokán Firkó. Az öreg az aggodalom ködében, a lány villogó tövisekkel, s Kolokán a szerelem szikrái között. Akkor mondta ez a Firkó: – Szívesen elvenném Tézit. Nyájaskodott, firkolt; de a lány miatt szívbéli haszon nem lett a dologból. Firkó többet nem jött, s az idő múlt. Többültek a hetek és a hónapok, s egy esztendő odalett. – Bizony, bizony – tűnődött hangosan az öreg. – Mit bizongat? – kérdezte a lány. – Mit-e? Hát csak lepergetém magamnak azt a hatvankettes szilvesztert, s nyomában az egy esztendőt. Ha akkor hajlottál volna a szóra, akkor most… – A szóra, milyen szóra? – Mondta, hogy szívesen elvenne. – A nyavalyás! Keményen mondta Tézi, kemény ingerültséggel. S a szóval együtt, abban a hirtelen indulatban, fel is állt az asztal mellől, s kezdte elszedni a tányérokat, a kést és a villát, amelyek csörögve táncoltak az edények ölében. S onnét a zajból még begyesen vetette oda: – Nekem ne szíveskedjék! – Hát mit csináljon? – Tegye ki a szívét! – De hát, ha nem szereted. Már izzott a szeme Tézinek, sértődöttség és gyűlölet lappangott benne. – Úgy?! – mondta epésen. – Spekulál a nyavalyás! Számítgatja, hogy vajon szeretem-e vagy nem. Mert attól függ a többi szó, a lélek tisztasága és a szív öröme. Hát nem. A szerelem az nem tanácsi hivatal, ahol lehet számigálni. Itt ki kell tenni a szívet, s a lelket kinyitni. Mint az oltár előtt, ahol letérdel a bűnös; s ha üdvözülni akar, még vért is izzad a szűz előtt. – Máriát ne keverjük belé – szólt az öreg. Pattanva javította ki Tézi a szót: – Magamra értettem! – Az más – bólintott a nagyapa. A bólintás után csend lett, melynek a parazsát a lélek takargatta, de a szív ösztökélte. A lány feszesen állt, mint az íj, amelyik röppenhet bármely pillanatban; s az öreg Tima pedig meleg és puha felhőben ült, hogy neki milyen pompás unokája van. Tézi fölvetette a fejét. – Tudja, mit mondott volt a tokás doktor? – kérdezte. – Ott voltam – mondta az öreg. – De amikor magát kiküldte. – Azt nem tudom. – Hát akkor azt mondta, hogy ilyen szép női testet még nem látott. Pedig öreg volt már, s láthatott eleget. Egy kicsit tűnődött az öreg Tima, hogy vajon helyes-e effélit beszélni. De aztán azt gondolta, már a lány kedélybetegsége miatt is, hogy jobb lesz többet tudni, mint keveset. Kíváncsiság, de szemérmes zavar is volt tehát az arcán, ahogy szólt: – Nem mondtad, hogy le is kellett vetkőzni. – Derékig. – Az elég is. – Neki elég volt. – S neked nem? Furcsa kegyetlenséggel s villogva nevetett Tézi, ahogy mondta: – Szerettem volna, ha megüti a guta. Felállt az öreg, tekergette a fejét, s pusmogott. Egy kicsit borzongott is, hogy minő bajok lehetnek még ezzel a lánnyal. Könnyen meggyújt valakit, vagy vérbe kerget. Lám, az orvost is a lelkire vette volna, hogy a hirtelen vágy forró lobbanásában a szíve megszakadjon. S a csapdosó szavak, amiket Firkóra mondott, hogy tegye ki ész nélkül a szívét s izzadjon vért előtte, hát azoknak a szavaknak az aggodalmát is csak most értette meg igazán. – Ah-jaj! – sóhajtott. – Hát sajnálta volna? – Kicsodát? – A doktort. – Én most Firkóra gondoltam – mondta az öreg, s hogy a vércseppeket, melyek a gondolatában meg-megsejlettek az előbb, valamivel letakarja, hirtelen elhajlással így folytatta: – Csak azon akadok fenn, azon az egyen, hogy miképpen hívhatnak valakit Kolokánnak. Úgy rebbent meg a lány, mintha őt bántotta volna meg valaki. – Az egy virág – mondta. – Kolokán? – Bizony. Tóban tenyészik, mint a tavirózsa; hínár között, a víz alatt. Csak akkor dugja ki a fejét, amikor kihajt a virága, ami olyan fehér, mint a patyolat. – Te ezt honnét tudod? – kérdezte az öreg. – A paptól. – Hát te jársz a paphoz? – A gyóntatószékben kérdeztem meg. Nevetett az öreg Tima, buzogva nevetett, hogy miket csinál ez a lány. S miközben így bugyogott, bément a nagyszobába, s a botok között válogatni kezdett ismét. Végre kiválasztotta a vadmeggyfa botot, s felvette a téli ujjasát, hogy ő indul. A dolog olyan váratlan volt, hogy Tézi csodálkozva kérdezte meg: – Apóka, hát maga ismét megy?! – Mennék, virágom. – S hova? – Bé a faluba. Hát ezen még jobban eltátotta a szemét a lány. Hanem a nagyapja, a botjával is támaszkodva a földön, kedvesen elejébe állt, s úgy kezdett magyarázni. Valamit tenni kell, mondta, valami lehetőt. Mert itt van ez a Csákó tehén, akit a szél is eldönthetne már, mint a rossz kerítést. Takarmány alig van, s venni sem lehet. S ami van, az vagy csak egyedül neki elég tavaszig, jól meghúzva; vagy pedig csak csupán a juhoknak. Választani kell. S talán illőbb és hasznosabb, ha a juhokat választják. – S a tehénnel mi lesz? – Felajánlom. – A közösnek? – Annak. Tézi elfordult, s lehajtotta a fejét. A nagyapja azt hitte, hogy a szomorúság miatt, ami hirtelen megszállhatta. Nyilván búsulta is a jámbor állatot, hiszen esztendők alatt sok tejet kicsobogtatott belőle; s egyszer, amikor a zárdából hazajött, még a meleg hátára is felültette apóka, hogy viduljon a Csákó tetején, s barátkozzék is a vadóc élettel. Búsulta, hogyne; de a bánatot mindjárt elöntötte a hínáros tó vize, amelyben a kolokán virág is ott rejtőzött valahol. – A tanácsházára megy? – kérdezte. – Oda kell mennem – mondta az öreg. – Kivel akar beszélni? – Akihez tartozik, az efféle ügy. Tudták mind a ketten, hogy az állattenyésztésben Kolokán Ferenc a főnök. Tűrhető főnök volt, úgy vélték a sérelmes emberek is; s igen jól értette az állati világot, pedig egy jövő-menő útmesternek volt a fia. – Aztán én nem létezem! – szólt Tézi, intelemmel. – Nem pletykálok, ne félj – mondta az öreg. Ha valaki hallotta volna a szólabdákat, melyeket most is váltottak, hát bizony csak bóklászta volna, hogy mi rejlik a szó mögött. Mert abban az intelemben például, hogy a lány nem létezik, s a hova gondolsz ígéretben, hogy az öreg nem pletykál, abban Kolokán Firkó volt a főszemély. Vagyis, ha netalán, a Csákó sorsának az avarjában Tézi után zizegne Firkó, akkor az öreg Timának úgy kell tennie, mintha csak szagolná az illatot, de magáról a virágról nem tudna semmit. – Mikor lesz itthon, apó? – Megyek s jövök, virágom. Béhúzta maga mögött az öreg az ajtót, s a téli napfényben, mely az elkésett hópelyheket szálltukban nyalintotta fel, eltűnt a megcseppenő eszterhéj alatt. A lány is bement a nagyszobába, hogy megnézze a madarat. Ott kuksolt a vadgalamb a pamlag fején, s az ablakot ügyelte, mely mögött áradott a fény. Rebbent egyet, amikor Tézit meglátta, de aztán csak a kerek szeme pattogott. – No, te vad árva! Úgy nézett a vadgalamb, hetyke fején a gyöngyszemével, ahogy a lány is nézne, ha éppen meg akarná valaki fogni. A szárnyát már, kicsi híján, felöltötte a madár; s fehérpólyás feszes lábain úgy állott, nyújtott nyakkal, mintha merész volna a tűzön is átrepülni. Különös izgalmat keltett a lányban. A mohó kívánalom égi illatát sugározta belé, hogy abba burkoljon egy ilyen szárnyas kis vadat; s az ingerület tüzét is ugyanakkor, azt is meglobbantotta benne, valami emésztő lángot, hogy egy villanással eleméssze a madarat, vagy a gyönyör vigyorával kicsavarja a nyakát. Sistergett benne az izgalom. S ahogy remegve nézte a vadgalambot, hogy most-most mi legyen véle, hát valami hangos beszédet hallott az ablak alól. Megrázta a fejét, s az izgalom vadbokrából pattanva emelte fel. Kinyitotta az ablakot. A párás fényben az olvadó hó szikrázóra fújt, éppen a tárt kapuban, két legényecskével csombolygott a nagyapja. Afféle suhancos fiúk voltak, akik fél lábbal már beléptek a felnőttek kapuján. Az egyik a tanács ügyes-bajos hírnöke volt; s a másik az állatorvos apródja, ki a lovakat és a felhőket egyaránt hajtotta. Virágos pálca volt mind a kettőnek a kezében, nyilván művirágos pálca; s a pálcákon szalagok is fityegtek, a hírnökén piros szalag, s az apródén tarka. – Mit akarnak? – szólt oda Tézi. – Jöttek – mondta az öreg. – De mit akarnak?! A hírnök felemelte a pálcát, és meglobogtatta rajta a piros pántlikát. – Magasztos küldetés! – rikkantotta. S az apród is, hogy a tiszte csorbát ne szenvedjen, szintén lobogtatni kezdte a tarka szalagot, s melléje énekelte:
Látszott, hogy már ittak, s kotyogósok. Már élesen szólt oda a lány: – De mi a cifra nyavalyát akarnak?! – Magasztos! – Lelket belé! – mondta rá az apród. S abban a pillanatban sittyenve a Tézi füle mellett, a vadgalamb kirepült az ablakon. – No, gyertek bé! – mondta az öreg a fiúknak. S megindultak, látta Tézi. És látta azt is, a cifra pálcákról, hogy valakinek valahova lakodalmat hívnak. Kinek, s hova? A bizonyosság, mint a nyúl, még bokorban volt, csak a bokor leveles ágai rezegtek. Az ő vérében is szellő motozott, s meg-megfutamlott az a szellő. Közben kiöntötte a vadgalamb magvait a hóra, s az ablakot betette. Megigazította magán a ruhát. Érezte, hogy a két keble melegen megsajdul, s hogy feszül a dereka. Átlépett a másik szobába, s az ajtóval szemben megállt. Alig várt valamit, a pántlikás fiúk beléptek, s mögöttük a nagyapja. Egy-egy pillantással szemrevette a fiúkat, akik vigyázattal előbbre döcögtek, s akikben az ital szinte világosan meg-meglottyant minden döccenésre. A pirosszalagos, aki jobbról állt, kigyúlt arcával maga is piros volt; s a tarkaszalagos maga is tarka, mert hiszen a tojásdad arca tele volt szeplővel. Végre s valahogy állást vettek Tézi előtt; de mintha sóhajtozott volna alattuk a föld, enyhe-puhán még akkor is topogtak. De aztán mind a ketten egyszerre hátranéztek, hogy a gazda vajon ott van-e. – Mondjátok, mondjátok! – biztatta őket az öreg. Erre a követ, akinek szalagja-arca piros volt, s aki valamivel mégis több idősnek látszott, a virágos pálcát fölemelte, s szólani kezdett. Hanem a mondóka, mely a lakodalomba hívta a háziakat, a szívélyes tiszteletet nehezen csepegtette, mert a szavak ugráltak, mint a bolha, s a szószóló nehezen fogdosta őket. Pedig a másik ifjú, a tarka-szeplős, igyekezett derekasan segíteni neki, mert a pálcájával mindegyre megkoppintotta a földet, s olyankor mindig rikkantott egyet, mondván: – Lelket belé! De aztán, ha nehezen is, a beszédnek mégis fület-farkat kanyarított a követ, csak éppen a szívet felejtette ki belőle. Vagyis azt, hogy kicsoda akar egybekelni, s kivel. – Hát a vőlegény, az kicsoda? – kérdezte Tézi. – Hát nem mondtam?! – bambult a követ. – Nem. – Az hogy eshetik? Az apród ismét koppintott, s pótlólag kivágta: – Kolokán Ferenc. – Titkár az állati tenyésztésben – kapott észbe a követ. Szúrós fénybe tömörült a Tézi szeme. – Ki a hajadon? – kérdezte. – Csüdi Katalin – mondta a fiú. Erre még inkább összehúzta Tézi a szemét, aztán lassú mozdulattal, mint a ragadozó, a két kezével a két virágos pálca felé közelített; s amikor egészen közel volt a pálcákhoz, egy villanó mozdulattal a markába ragadta, reccsenve kettőbe törte mind a kettőt, s a földre vetette. S élesen így szólt: – Csüdi haza! Az öreg Tima felszedte a törött pálcákat, kézbe adta s mutatta is a fiúknak, hogy gyerünk kifelé. Amikor kimentek; gyöngéden átölelte a lányt, bevezette a nagyszobába, s a pamlag előtt puha meleg szóval mondta neki: – Feküdj le, virágszálam. A szeme olyan volt, mint a harmatos mogyoró. – Nyugodj meg, hamar itthon leszek – tette még hozzá. Aztán, egy kicsit imbolyogva, kiment a házból. S künn, a havas úton, amikor utolérte a fiúkat, a két oldalára maga mellé vette őket, s így szólt: – Ami történt, nem történt. – Ki is hinné! – totyogott a követ. – Senki – mondta a másik. – Nohát – folytatta az öreg. – Vágunk más pálcát, kettőt szépet, s a köntöst azokra tesszük. A kis legények hümmögtek, hogy jó lesz, de nem járt a szemük, hogy az erdős-ciheres útmentén megfelelő ágak hol kínálkoznak. Kerülgetés nélkül taposták mentükben a havat, mely félbe-szerbe takarta az utat. Ahol ugyanis célba vehette a nap, ott már kásásra rokkant, s ahol pedig árnyékos helyeken feküdt, ott szűz épségben hivalgott. Igyekezett a déli szellő is segíteni a napnak, de ha tilosba lebbent a lombok alá, a fák és a bokrok lehűtötték mindjárt, hogy védjék a szűz havat. – Hát akkor megállunk – mondta az öreg Tima. Kérdőjel bóbiskolt a fiúk szemében, ahogy megálltak, s fáradtan szundikált az értelem is az arcukon. Úgy látszik, az ital bogáncsot hajtott az agyukban, mely egy kicsit megpenészedett, amikor Tézi megijesztette őket. – Milyen állat a cica? – kérdezte az öreg. – Egerész… – mondta a nagyobbik. – Nem, nem. A szeplős, a kisebbik, aki a kapuban énekli vala is a dalt, boldogan elvigyorodott. – Szép kis állat! – mondta. – S hát Katica? – folytatta az öreg. – Még szebb! – Csüdi szép! – kurjantott a követ. Fölébredtek egészen a bugyuta mulatságban; s mivel látta az öreg Tima, hogy most egeret is lehetne fogatni velük, egy ágas-bogas fa alá irányította őket, hogy ott a hóban mosakodjanak meg. S amíg a fiúk porozták magukat a hóval és darabosan óbégattak, addig ő egy mogyoróbokornak két alkalmas ágát pálcának levágta. – Mehetünk – mondta. A két fiút nagyjából helyremosta a hó, s a törött pálcákról, menet közben, a művirágokat és a szalagokat átruházták az újakra. Így aztán, észben és jelvényben egyaránt megfrissülve értek a faluba, mely az erdei tanyától, töretlen menetben, félóra járásra volt, vagyis kilométerben három és még valamicske. Egyenesen a tanácsházára tartottak; s bár szombati nap volt, az ifjú küldöttek semmi kételyt nem mutattak abban, hogy Kolokán Ferencet ott fogják találni. Közrefogták hát az öreg Timát, aki úgy lépett bé a kapun s haladt az ajtó felé, gondjának igájában, mint egy öreg téli szarvas, kit a pántlikás pálcákkal az erdőn fogott ez a két fiú. Láthatólag várta is Kolokán az ifjú lakodalmi szervezőket, de amikor megpillantotta közöttük az öreget, egy pillanatra minden egyebet elfelejtett. – Hű-há! – emelte fel a két kezét. De az öreg Tima csak ennyit mondott: – Jó napot, öcsém. Ha már megmozdult a kerék, kezet is fogtak mindjárt, de a kézfogás után, még melegiben, Kolokán visszalépett a maga ügyének hajlékába, s megkérdezte a hívogató legényeket: – Minden rendben van? – Eddig. Kacsintott egyet az öreg felé, s így folytatta: – Hát Bajkó Timotheust és a családját meghívtátok? – Ah-jaj! Ezzel el is engedte mindjárt a derék és magasztos legényeket, s mosolyogva tekintett az öreg Timára. Nem lehetett azonban tudni, hogy a ritka perc finom vásznán gyöngyház gomb volt-e ez a mosolygás, vagy pedig csak afféle mindennapi kellék. Könnyen lehetett hétköznapi járulék is, mert Kolokánnak olyan szeme volt, mint egy nagy-erős kamasz kutyának, amelyik, ha iromba módon is, de mindig játszadozni akar. A nyírott bodor haja is dús állati gyapjúbozót volt, s nagy hosszú lábai nyilván árkon-bokron szerettek volna mindig járni. Két tenyere egy-egy lapátnak is beillett volna; a két arccsontja kiállott egy kicsit, de az álla nem volt erős. Úgy, ahogy volt: tagbaszakadt erejével és mosolygós lomhaságával, inkább nyugalmat árasztott, akár maga a természet, csakhogy a természet nyugalma sem mindig sátoros ünnep. – Üljön le, Tima bácsi! – mondta. – Egy kicsit, köszönöm – s leült az öreg. Kolokánnak Tézi járt az eszében, mint a földnek a virág, mely ugyan kábító és mérges is, de a föld rögei nem tudják feledni; s Timotheus a tehenet látta, mely a szeme előtt szikkad ki a világból. – Rég nem láttuk egymást – tűnődött el Kolokán. – Egy éve s egy hete. – Fut az idő! – S nem fárad el. Gondolta Kolokán Ferenc, hogy el tudnának így sokáig beszélgetni, akár ősszel két diófa, amelyről le-lepottyan néha egy szem dió. De hát a diónál jobb volna tudni, hogy miképpen virít a kábító virágszál. – Aztán a lakodalomba elvárom magukat, Tima bácsi. – Mikor lesz? – Hát nem mondták azok a mihasznák? – Rossz már a rosta, hamar kiesik belőle a búzaszem. – Szombaton, mához egy hét. – Addig még van idő. Látta Kolokán, hogy az öreg számára borongós felhő most ez a dolog. Nyilván a bozótban ott ül valami fekete madár, s talán oda is költött; vagy az is lehet, ki tudja, hogy valaki fonja a kerítést a lány körül. Fájna neki, a szíve megszorult. De a másik percben már a szívére pirított, hogy elég legyen a haszontalanságból, mert egy hét múlva, a tisztesség módján meg kell házasodni. – Vagy talán csillag van a ház fölött? – annyit mégis kérdezett. Értette az öreg Tima, hogy nem a szent lelket nyomozza Kolokán Firkó, hanem valami széptevő legényre gondol. Az öreg azonban, az adott szó szerint, egészen úgy tett, mintha Tézi nem is léteznék. – Vízkereszt van – mondta. Kolokán is megértette ebből, hogy azt a csillagot, amit ő kérdezett, vagyis a szerelem csillagát, hát azt ügyesen elmellőzte az öreg, de helyette, ájtatos módon, a napkeleti bölcsek csillagával válaszolt. No de, a tarka mindenségit, hát ilyen ez a vén Timotheus: megszokta az erdő világát, s még az útálló bokrok között is úgy tud elmenni, hogy nem mozdulnak a lombok. Fene ügyes és mindent palástol, s az ember csak berzenkedik, hogy a mondásait fejtegetni kell. A nagy hosszú lábát, a jobbat, a bal térdére vetette, s egyenesebbre ült a széken. – Hozzám jött? – kérdezte. – Magához, ha nem terhelném – mondta az öreg. – Állat? – Fehér marha. – Egy tehene van, úgy tudom. Puhán és nagyon enyhén, bólogatni kezdett az öreg Tima s úgy mondta: – Egy. Az az egy, amelyiknek a tejéből, azon a szilveszteren is, ettük volt a madártejet. – Rég volt. – Rég, a tehénen is látszik. – Kiöregedett? – A szellő is, ha megerőlteti magát, fel tudná dönteni. – Nem eszik? – Nem. – Miért? – Nincs mit. Elvigyorodott Kolokán Ferenc, s a jobb lábfeje, mint a lappancs, tátogott néhányat a padló fölött. – Süttessen neki tortát, van kivel – mondta. Mintha szálltában érdes falevél ütődött volna a szemének, úgy pillantott egyet az öreg. De a szót, ahogy kimondta, Kolokán is megbánta rögtön. Érezte, hogy bárdolatlan volt, ami nem természete. De hát az a vad lány a hibás, akinek a tengerszeme átfúrta az elmúlt esztendőt, mint az ingerlő csipke-párát. S ha átfúrta?! Akkor sem lehet a lányt okul odavetni, s az ő igézetével takargatni a bűnt, mely a szerelem és a hiúság keverékéből buggyant elő. Nagy lapát-kezével megérintette az öregnek a vállát, s így szólt: – Csak tréfa volt, nohát. – Az bír meg a legtöbbet, a tréfa ága – mondta az öreg. – Akkor a tehént is oda kéne tenni. – Oda, a közösbe. Bólogatott Kolokán, hogy bizony, bizony; s majd így folytatta: – Ősszel még lehetett volna, talán. – Ami most van, az most van. – Ez a baj. – Egy kicsike nyíláson is beférne, olyan sovány. Csücsörített Kolokán, mintha kökényt evett volna; s mint az óra ingája, lassan és egyenletesen úgy kezdett járni a feje. – Nincs, nincs. – Mi nincs? – Létszám. – Akkor levágatom. – Tilos! – Akkor takarmányt adjanak, pénzért. – Inkább cukrot kérjen. Elnémult az öreg Timotheus. A nyelvét csombolygatta bent a szájában, hogy ki ne köpje valahogy ezt a keserűséget. Meleg köd szitált az agyában, s megfakult a látása is egy kicsit. De aztán, ha így van, így van: nyelt egyet, s elgondolkozva felállt. Mondott valamit, amire időteltével sem tudott visszaemlékezni, s talán kezet is fogott Kolokánnal. Mentiben az ajtó felé, nyilván akarata s tudta nélkül, a jobb kezén morzsolgatta az ujjait, mintha onnét, az ujjai közül, hiányzanék valami. De az agyát egyedül a tehén sorsa ülte meg; a keserű gond és a szükség, hogy egy hasznos állatnak haszontalanul kell elpusztulnia. Az ajtóból még visszafordult. – Akkor egyék meg a farkasok – mondta. – Az istállóban? – Kikötöm az erdőben egy fához. – Megbüntetik! – Kicsoda? Kolokán Ferenc megvonta a vállát, mintha nem tudná vagy nem akarná tudni, hogy valóban kicsoda bünteti meg az olyan gazdát, aki a farkasokkal eteti meg a tehenét. S miközben ezen tűnődött, néhány pillanatig, az öreg Tima összevonta a szemöldökét, s így szólt: – Hacsak az Isten nem. S azzal elment. Künn, az úton is, ahogy gondba merülve mendegélt, a jobb kezén morzsolódtak puhán az ujjai. Valami afféle dolog volt ez, mint a bog a zsebkendőn, amikor egy didergető ködfoltocska ül a gondolaton, hogy a zsebkendőre miért is kötötték azt a bogot. Meleg volt a ködfolt, s tünékeny párákat virágzott. Hajladozott, játszott; s addig hamiskodott, amíg félrevezette az öreg Timát, aki megállt a suszter előtt. S bément. – Hát hol van a műhely, mester uram? – tekintett széjjel. – Volt, nincs – mondta a mester. – Akkor maga is mesében él. – Abban. Mint tisztes embert, aki ritka vendég is volt a faluban, a suszter leültette az öreget, s nyájasan dicsérte az erdei remeteéletet, amit, hej, de sokan irigyelnek. Aztán megkérdezte tőle, hogy lenne-e valamire szüksége, ha megvolna a műhely. – Kopik a bakancs – mondta az öreg. A mester mindjárt eléje térdelt, s megvizsgálta a lábbelit. Azt mondta, hogy egy szót sem lehet szólni, mert ez a bakancs néhány évet még kiszolgál. Egy sarokvasat lehetne ugyan tenni a sarkára, s az orrára is egy kisebbet, mert azok igen kímélik a lábbelit. – Otthon számigáltam is, hogy az kéne – szólt az öreg. – De most, menet hazafelé, alig-alig jutott eszembe, hogy mit is akartam. – Mert kopik az emlékezet is – mondta a mester. Nem esett jól az öreg Timotheusnak, hogy az eszét kopással mentegeti a suszter; mert hát, tudja azt az erdő apraja-nagyja, tudja a zsugorodott gazdaság, s tudja maga Tézi is, hogy az ő értelme még pontosan fungál. Csak ez a Firkó s a tehénre vicsorgó farkasok, hát ezek egy kicsit bodrozódnak az agyában. Bólogatva ezen időzött, miközben a mester, a maradékból, a bakancs sarkára fölverte a vasat, mely az újholdat formázta, s a talp orrára is azt a görbe nagy vas babszemet. – No, aztán a jégen ügyeljen! – mondta a mester. Vagy hallotta az öreg az intelmet, vagy nem, de nem válaszolt. Inkábbat úgy lehetett mégis, hogy a fa mellett elrepült a madár; s az nem is csoda, mert a fa egyik ágán, vagyis az öreg jobb kezén, az öt ujj ismét keresgélt valamit. S forgolódva, ügyelgette is maga körül a helyet Timotheus. – Mit keres? – kérdezte a mester. – A botot. – Miféle botot? – A vadmeggyfa botot. – Ide semmi botot nem hozott. – Nem hoztam volna?! – Nem. A homlokát ráncba szedte az öreg Tima, s egy helyben állva és mozdulatlanul, úgy kezdett gondolkozni azon, hogy miképpen is van ez a dolog. Hazulról elhozta a vad botot, annyi bizonyos. Aztán elment Kolokánhoz, s úgy képzik előtte, mintha ott nála, amikor leültette Firkó, mintha akkor odatámasztotta volna az asztalhoz. Úgy kellett lennie mert Kolokántól eljövet, s künn az úton is, üresnek érezte a jobb kezét. Úgy hát azért bizseregtek az ujjai! S nem azért, hogy a bakancsra vasat veressen. De jó, hogy veretett, s azt egyedül a meggyfa botnak köszönheti, mert ha vele lesz vala a bot, akkor nem bizseregtek volna az ujjai, s nem késztetik vala az emlékezetit, hogy ami néha-néha csak motoszkált benne, a bakancsra vasat veressen. Az arca nyugalomba enyhült, s a szeme kivirradt. – Ott felejtettem. – Hol? – Kolokánnál, az irodán. – Menjen vissza érte. Megparázslott az öreg szeme, az elszántság és a rettenet izzott benne. – Én oda többet nem! – mondta. S azzal elindult hazafelé. Csípett a szél; s a felhőket, melyek már csak imitt-amott őgyelegtek, keletről nyugatra kergette. Délidőben, ahol olvadt a hó, erecskék sírdogáltak, de a tócsák nyugvó vizén, csipke-fodrosan már körmödzött a jég. Csend volt mindenfelé, a futkosó állatok és a madarak rejtőzködtek, a szél forrása lassan húzódott, s egyre bátorodott a hideg. Alkony pillogott, mire az öreg hazaért. – Rossz kedve van, atyó! – mondta Tézi. – Nincs jó – szólt az öreg. – Megfújta a szél? – Meg, kívül-belül. A kutya vigye el, gondolta a lány, hát ilyen még nem volt. Mert ez nem afféle őszi borongás, amilyen az öreget is megszállta néha; s nem is pajmolódás, ami szintén megesett. Megátalkodott dolog ez, úgy látszik. Mintha nem a lombot s nem is az ágakat, hanem a gyökeret támadta volna meg valami. Ha nem így volna, legalább egy kicsit szomorkás derű lenne az arcán. Ahogy máskor is volt, ha borongás közben vagy a duzzogás fodrai közt ő kedvesen ránevetett atyóra. Mint most. Mert vidáman ránevetett; s másmiből is láthatta, hogy az öröm szivárványszíneiben várta őt. – Meleggel vártam – szólt is a lány. – Köszönöm. – Azt a téli ujjast, azt hadd vegyem le hát magáról. – Ne vedd le. – Fázik? – Kimegyek mindjárt az istállóba. Hát ez is furcsa, rögvest kimenni az istállóba. Mintha azok a birkák, s a tehén is, elepednének utána. – Adtam nekik enni – mondta Tézi. – Nem azért. – Hát? – Más egyéb miatt. Lappangott valami, érezte a lány. De mi lehet az a rejtélyes dolog? Odaadta volna Csákót csakugyan a közösbe, ahogy szándékolta? Hát Istenem, sajnálja az ember, hogyne sajnálná; de hát jobb lesz a tehénnek ott, mert ebben az istállóban éhen felfordul hamarosan. – A teát sem issza meg? – Látod, azt megiszom. Odament az öreg az asztalhoz, leült, és a sapkáját az ölébe tette. – Kopog a bakancsa! – mondta Tézi. – Vasat verettem rá – felelt az öreg. Csodálkozott a lány, hogy a nagyapjának mi jutott eszibe, olyan egyszerre. Azelőtt, bezzeg, még azt sem vette észre, ha a könyöke kibújt az ujjasból. S most vasat veretni! S éppen télen, amikor síkosra fagy az út és az eszterhéj alatt mindenütt a csepegés! Hát valami történt. – Egy kicsi pálinkát ne töltsek a teába? – Töltsél, virágom. De áfonyát, feketét. Töltött, s maga is leült a nagyapja mellé. Mosolyogva nézte az öreget, hadd enyhítene rajta valamicskét; de belül remegett, mint szellőben a gyertyaláng. Ökölbe szorította a kezét, s a mosoly mögött egyre csak azt mondogatta magában, hogy erős légy, Tézi; amíg csak bírod, erős légy! – Hozd ki a kolompot! – szólt az öreg. A lány azt hitte, hogy nem hallja jól. – A kolompot?! – Azt, a régit; bent van a nagyszobában. Hát ez is, miféle beszéd! – gondolta Tézi. Hiszen tudja ő jól, hogy hol vannak a kolompok; s egyéb. Amikor hatvanban is, böjt-időben, kicsi borjú született, akkor is ő adta elé a vasgolyót, amit megtüzesítettek, hogy a tehén számára zabot pörköljenek véle. Vagy ha kellett, bármikor is, például egy patkószeg, akkor bizony nála nélkül nem volt patkószeg, mert a nagyapja, amikor efféliket eltett valahova, akkor elábrándozta a dughelyet. De nem szólt, hanem kihozta a kolompot. – Ez az? – Ez, virágom, ez. – Minek kell? Az öreg nem felelt, hanem a baljával megfogta gyöngéden a kolompot, vigyázattal fölemelte s a jobb kezének két ujjával közrecsípte a kolomp ütőjét, hogy meg ne szólaljon. Így nézegette egy ideig, s aztán letette. – Még apámtól maradott – mondta. – Akkor dédkolomp, nekem! – nevetett Tézi. – Csak abban az időben lant volt a neve. – Igen, mert a lantot is nyakban hordták a lantosok. – Miféle lantosok? – Hát akik a hősi énekeket énekelték. Az öreg Timotheus bólogatott, s majd úgy kezdett pillogni, mint aki útját akarja állni a könnynek, ha netalán elő akarna buggyanni. – Ez is fog olyant sírni – mondta. – Milyent, apóka? – Hát olyan hősi éneket. – Miről, ugyan?! – kérdezte a lány. – Csákóról s a farkasokról – mondta az öreg. Tézi rögtön felállt, olyan nyugtalan lett. Most már biztosan tudta, hogy odabent a faluban valami váratlan dolog történt. Vagy a szél nagyon megfújta atyónak az agyát, s most feketén bólogatnak a gondolatai. Lépett ide-oda néhányat, mint aki nem találja nyugalma helyét; majd, szinte szökkenve, ott termett a nagyapja mellett, kinek a fejét két meleg tenyerével följebb emelte, s mélyen a szemébe nézett. – Nem kellett nekik a tehén? – kérdezte. – Nem kellett – mondta az öreg. – S most a farkasoknak akarja adni?! Az öreg Tima felállt; s ami olyan ritkán történt meg vele, valahol legbelül megborzongott. A téli széltől talán, melynek az éle hegyesen pengett odakünn s néha behallatszott; vagy a didergő emberi érzettől, mely a zugaiból kezdett előbújni; avagy attól, meglehet, hogy ez a gyerek nemcsak félszóból tudja az egészet, hanem szójelzés nélkül is látja a gondolatokat. – Rákötöm azt a kolompot – mondta. – Aztán?! – S őt magát egy fához kötöm az erdőszélen. – És aztán?! – Várjuk, hogy mikor zokog a lant. A csendben megállt a szó, s merőn nézték egymást. Az elszántság és a fájdalom vegyülve ült az öreg szemében, s a lányéban valami nagypénteki könyörgés. Aztán, váratlanul, a vén Timotheus megrázta a kolompot, melynek a hangja olyan volt, mintha gyorsan-gyorsan göröngyöket dobáltak volna a koporsóra. Tézi, mintha a hang leütötte volna, az asztalra borult. – Akkor így fog szólani – mondta az öreg. – De az Isten fülét nem lehet bédugni! – szólt borultából a lány. Az öreg Tima, mint a tüzes jégdarabtól, úgy hökkent meg a szótól. De megkeményítette magát, s így szólt: – Tudtával történik. S kiment a szobából. Már este volt egészen, mogorva este. Északról fújt a szél. Hegyesen szaladt ki az erdőből, rittyenve néha, s az udvaron meg-megállt s gyorsan táncolt egy cseppet, mint az ördög. Felhő semmi nem volt. A csillagok fényesen lüktettek, s a hold, mely a sarlóját már felinél többre megtöltötte, az égbolt teteje felé úszott a csillagos tengerben. Látszottak az erdei fák is, a szélen még a faágak is, melyeket megült a hó; de beljebb csak úgy látszottak, mint a változatos fekete vonalak, s még beljebb settenkedve csupán. Hanem a jégcsapok, azok szinte tündökölve fityegtek, a zsindelyes ház eszterhéjáról éppen úgy, mint a csűr zsúpfedelének lekonyult és karmos szalmájáról. Egyszer-kétszer, de csak szomorú szelídséggel, szólt a kolomp. – Most vezeti! – mondta Tézi. De a fejét nem emelte fel. Akkor is úgy ült, két karjára bújva az asztalon, amikor a nagyapja visszajött. Sóhajtott egyet az öreg, olyanformán valahogy, mintha őszi avar alól sóhajtott volna. De nem szólt, csak a sapkáját az asztal sarkára tette, s a téli ujjasát a szék támlájára borította. S akkor leült, szemben a lánnyal. Egy ideig csend volt. – A sapkát nem a fogasra tette? – kérdezte Tézi. Az öreg Timotheusnak ugrált a szeme, hogy ez a lány bújva is lát. – Sem a kabátot?! – szólt Tézi ismét. Mivel az öreg akkor sem adott semmi hangot, a lány felemelte a fejét, s olyan kutatva nézte a nagyapját, mintha nem is ismerte volna eleddig. S valahogy úgy is volt, mert egyszerre vén lett Timotheus. Bozontos szemöldöke alatt fénytelenül kuksolt a szeme, a szomorúság füstjében meghúzódott az arca, s az orra megnőtt. – Virrasztunk – mondta az öreg. – Legalább – csak ennyit szólt a lány. Künn morgolódott a szél, s néha sivalkodott is az ablakok alatt. Duruzsolt a csendben a tűz, s ők mind a ketten azon tűnődtek, hogy miért kell annak történnie, ami történik. Az öreg Timát semmi kétség nem környékezte: ennek így kell lennie, mert a szükség törvényt szab, amit be kell tölteni. Lám, ő betölti; s a farkasok is be fogják tölteni, mert nekik az első hó és a didergető szél mindig parancsol; s ha parancsol, akkor jönni fognak, mert a juhok miatt ismerik a tanyát, s a kolomp is a tehénen, ha izeg-mozog a hidegben, majd megszólal néha. Így bizonykodott magában az öreg, de a lány gondolatainak egy kicsit más szövése volt, mert ő az élet duzzadó gyümölcse volt. Idejében takarmányt kellett volna szerezni vagy lopni, ha kell. S ha nem tette a gazda, akkor miért nem gyűjtöttek gombát, mézgás fakérget vagy egyebet bármit, amit éhségében megeszik az állat? De ha így van, most már így van. Úgysem jönnek el a farkasok, mert üzekednek ilyenkor, s ha eljönnek, a napkeleti bölcsek akkor is őrzik a tehenet. Egy kicsit meg is vigasztalódott. – Tölts pálinkát! – mondta az öreg. – Töltök, apókám – felelte a lány. – Magadnak is. – Áfonyát? – Nekem vadmeggyet, vérszínűt. Tézi töltött, de magának csak egy cseppet, s azt is a nagyapja kedvéért. Koccintottak is, bár kettejük között ez nem volt szokásban. S ahogy a poharacskák fölött egymásra néztek, mind a ketten érezték, hogy a lélek lebegésében és illatában, az idők végezetéig, ezen a földön és a nagy űrbeli létben együvé tartoznak. Az öreg Timotheus felhajtotta a vérszínű vadmeggyet, minek a nevében és az ízében már ott settenkedik a meggyfa bot. Kevés ideig gondolkozott, hogy mondja-e vagy ne mondja, de aztán úgy vélte, hogy ennek a gyereknek mindent tudnia kell. – Bottal mentem volt el – szólott tehát. – A vadmeggyfa bottal! – mondta Tézi. – Azzal. – S üres kézzel jött haza. – Úgy Intett a lánynak, hogy töltsön ismét a poharába; s miközben Tézi töltött, ő a Kolokán nevét rágta, mert szerette volna lenyelni. De ha már ennyit kimondott, ki kellett mondania a többit is. – Firkónál felejtettem. – Fenét!? – villant meg a lány. S a szóval együtt maga is villanva állt fel. Lába-dereka harciasra feszült, s a szeme is indulatra pattant. De a másik percben már észrevette magát, s nehogy gyanúba essék a nagyapja előtt, erős fegyelmet borított az indulatra, s visszaült az asztal mellé. Szúrósan elnevette magát, s így szólt: – Talán nem eszi meg a botot. – Ellenkezőleg – Csinál melléje egyet? – Nem. – Hát? – Elhozza. Tézi felugrott, mintha parázs hullott volna reá, de éppen akkor a kolomp hangja, akár a patak futó vizén sorjában a buborék, beúszott a szobába. S a lány, egyszerre mint a görcs, mozdulatába merevült. Feszülten figyeltek. – Csak hívogat – mondta az öreg. Tézit a szó feloldotta rögtön; s benne a vér, mely az előbb szinte megállt, az indulat útján nekiszabadult ismét. – Elhozza a botot?! – folytatta ingerülten. – Úgy hiszem – felelte az öreg. – S ugyan mikor?! – Alkalmas időben. Mint a vadkecske, ha széles és mély a szakadék, amelyet át akar ugrani, úgy topogott egy ideig a lány; majd gyors léptekkel bement a nagyszobába, s a nyitott ajtón onnét kiáltotta vissza: – A nyavalyás! Szelesen a pamlagra feküdt, ami azt akarta nyilván jelenteni, hogy ha nincsen meggyfa bot, adjon Isten jót neki, mert van másféle bot elegendő, s talán azt is akarta jelenteni, hogy nem áll jót magáért, ha Kolokán ide merészeli dugni az orrát. Fektében az egyik lábát lelógatta a deszkapadlóra, melyet a piros papucs sarkával ütögetett. Egyre gyorsabban kopogtatta a padlót, majd hirtelen felugrott és sebes léptekkel kiment a nagyapjához. – Belédöfök én, csak jöjjön ide! – mondta fenyegetőn. – Szemmel is belédöfök, s szóval is belédöfök! Mit gondol az a nyavalyás?! Úgy kell feleségül kérni valakit, hogy gyere, s kész? Hát kiskutya vagyok én, akinek csak füttyenteni kell? Adja meg a módját, ha lélek van benne, s izzadjon vért! A nyavalyás! Ismét bekattogott a szobába, s megint lefeküdt. Izgett-mozgott, kalimpált a lábaival, s közben énekelni kezdett:
A tüskés rózsabokor levelén nagyon rajta lehetett Csüdi Katica, mert a neve után rögtön felugrott s ismét kiviharzott a nagyapjához. Már remegett, ahogy füsttel-lánggal elkezdte újból: – A parázna! Mohón bekapni egy szüzet, az jó lett volna, bezzeg! Csakhogy nekem lelkem is van, minek az illatát előbb szagolgatni kell! De ő a rózsát egyszerre le akarta harapni! S amikor a tüskék megszúrták, szépen elkullogott! Most pedig a pántlikás fullajtárjait ideküldi, hogy menjünk el a lakodalmára! Hogyne! Csakhogy mi nem csüdizünk! Sírva fakadt. – Nem megyünk, nem; nyugodj meg… – mondta az öreg. Aztán gyöngéden leültette a lányt magával szemben, az asztal mellé, ahol Tézi a két karjára bújt, egész testében remegett, s a homlokán és a halántékán a verejték is kigyöngyözött. – Látod, látod… – mondta az öreg. A lány rögtön felemelte a fejét. – Mit látok?! – kérdezte pattogva. – Nem tartod bé, amit a doktor mondott, a nyugalmat. – Egyebet is mondott. – Azt, hogy szép vagy, mint egy virágszál. – No látja! S már nevetett Tézi, mint futó eső után a tavaszi nap; s hogy a nagyapját is magával vidítsa, töltött a poharába. Az öreg megnézte a faliórát, mely a rózsás arca alatt ingával járt; aztán visszaült a helyére, felemelte a poharat, s azt mondta: – Éjfél van, kezdődik vízkereszt. Felhajtotta a kevéske vérszínű italt, s így folytatta: – Olvasd el a vízkereszti Isteni Sóhajtás-t. A belső szobából kihozott Tézi egy kicsi könyvet, s felütötte. Amíg keresgélte a Sóhajtás-t, az öreg kényelembe fészkelődött a széken, s a szemét lehunyta, hogy ímcsak, a föld várja az esőt. A lány pedig olvasta: – „Úristen, ki a mai napon egyszülött fiadat csillag vezérlete alatt mutattad meg a pogányoknak, arra kérünk, hogy akik téged már megismertünk a hitből arcodnak színről színre való látására eljuthassunk.” Elhallgatott. Az öreg Timotheus mozdulatlanul ült, megenyhült arccal. Talán az álom párája ráközelgett, gondolta Tézi, s nesztelenül felállt, hogy a könyvet visszavigye a nagyszobába. De csak egyet ha lépett, amikor az öreg halk és messzi hangon megszólalt: – Olvasd a vízkereszti evangéliumot is, Máté szerint. A lány visszaült a helyére és a nagy csendben, mintha csak sóhajtaná a szavakat, olvasni kezdte az evangéliumot. De amikor odáig jutott, hogy Heródes a napkeleti bölcsektől tudakolá a csillag idejét, akkor a nagyapjára emelte a szemét, aki nagy egészséggel és kövéren lélegzett. – Hallja? – kérdezte Tézi puhán. Az öreg nem felelt, mert a szent mese mellett, mint az öreg gyermek, szépen elaludt. A lány bement a nagyszobába, s a könyvecskét a helyére tette. Lassan járt a mély csendben; s a fény is csak derengett, mert a nyitott ajtón keresztül csupán a lámpa világított be, s a hó az ablakon át. Mint a színes hal a puha vízben, ide-oda úszkált a szobában. Tele volt különös érzetekkel, melyek édesen borzongatták, de szorongatták is a félelem hullámaival. A magas vetett-ágyban, mely az esküvőre várt, megvizsgálta a kilenc párnát s a puha takarókat; s számba vette a bútorokat is, melyek mind emlékekkel voltak bevonva. Közben-közben, mint a vadkecske az incselkedő patakra, odajárt a tükör elé, melyben a szeme óriási gyöngy gyanánt csillogott. A nyelvét is, a tükör előtt, ki-kinyújtotta néha és hajlongatva kavargatta, mint a pajkos üsző, amikor sót nyal; s végül a ruháját is megbontotta és édes pironkodással nézte, hogy a lámpa messzi sárga fénye s kívülről a hószín miképpen cirmosodik rajta, s nagyfeszes keblein hogyan olvad halvány aranyba. Aztán a pamlagra heveredett. Az idő folyt, s folydogált az incselkedő patak is, melynek a vize emlékeket libegtetett, szavakat és szemvillanásokat, fel-felbukkanó piros vágyakat, firkoló szándékot és hímszagú gerjedelmet, mely feléje harapódzott, mint a tűz. Lázban pihegett. S már nem tudta, hogy ébren álmodozik-e vagy az álom kapujában fekszik; csak elsüllyedt minden a csendben, egyedül a falióra ketyegett, melynek a hangjára, két-három kettyenés után, csupán az öreg Timotheus válaszolt kövér lélegzettel. Hajnal felé járhatott az idő. Aludtak a napkeleti bölcsek is nyilván, ámbár ideje volt már, hogy induljanak tovább. Poros lábbal szenderegtek a csillagos ég alatt, de aztán úgy tűnt, mintha csengővel angyal jött volna, s az angyal fülükbe rázta volna a csengőt, hogy serkenjenek és menjenek. Tézi felriadt. S abban a pillanatban a csengőből kolomp lett, amely csakugyan szólt. A csendet darabokra tördelte, úgy jajgatott, s mintha valami tompa bőgés is morgott volna, s ágak ropogtak volna. – Apó! – kiáltotta. Gyorsan a vállára kapott egy nagy hárászkendőt, s hamar kikopogott a nagyapjához, kinek a vállát megmozgatta. – Bőg a kolomp, apóka! – mondta a fülibe. – Mi bőg?! – pillogott az öreg. – A kolomp. – Hát a tehén? – Az is, úgy hallottam. Lassan a székből fölkelt az őreg Timotheus, a szék támlájáról magára öltötte az ujjast, s az asztal sarkáról a fejébe tette a sapkáját. Aztán vette a hosszú nyelű baltát, mellyel a száraz ágakat szokta a fákról levagdosni, s így szólt: – Gyere, megnézzük. Az ajtóban egy percre mégis megállt, s azon gondolkozott, hogy vajon nem volna-e jobb, ha Tézi bent maradna a házban. Onnét is kinézhetne, ha éppen nem riad, a nagyszoba egyes ablakán, mely a házvégi falon van, a keleti részen. – Mégis maradj bent – mondotta. – Gyávítani akar?! – ütközött meg a lány. – Akkor gyere! Lassan mentek, s nagy vigyázattal; elöl az öreg s a sarkában a lány. Le a négy garádicson, melynek a tölgyfája sárga-lisztes volt a holdvilágon; s az ablakok alatt el bal felé, a tornác árnyékában, amíg tartott a fal. Ott aztán, a ház keleti sarkán, a fal mellett megálltak. A szoros közelségben nem moccant semmi. Félig jobb kéz felé, úgy tizenöt lépésre, a sarjútartóhoz támasztva, tisztán látszott a lajtorja, s a létra mögött a csűr hosszú arca derült a holdfényben. S félig bal kéz felé, észak és kelet ölében, ott viaszszínben fürdött az erdő, partjával az udvar szélire nyomulva. Minden a helyén volt. Pedig csak néhányat libbent a szem. – Hallod?! – szólt suttogva az öreg. – Döbögnek… – mondta a lány. Az öreg Timotheus magasra nyújtotta a nyakát, s úgy fürkészett az erdő felé. De csak lüktető szürke foltokat látott, s a szürke bugyogás árjában egy kicsi fehér mezőt, ami nyilván a tehén lehetett, földre terítve. S ahogy ágaskodott, a vállába kapaszkodott a lány, és úgy huzakodott ő is a magasba, hogy láthasson valamit. A két karja remegett, s a hangja is, ahogy szólt: – Füstöl a hó. – Félsz? – kérdezte az öreg. – Félek. Valóban félelmes volt a hang, a csámmogó döbögés s a meg-megroppanó szörcsögés. De ijesztő volt az is, hogy miközben hallották a szörcsögő kaffanásokat, nem tudtak a hangokhoz elegendőt látni. – Várj, én közelebb megyek – mondta az öreg. De a lány megmarkolta a vállán az ujjast, hogy nem engedi. – Vagy akkor én is! – mondta. Hát ez így nem jól van, gondolta Timotheus. Mert mégiscsak látni kéne, hogy miképpen történik, ami történik. Ezt a virágszálat azonban nem engedheti a vadak udvarába. Legyen csak ő biztos helyen, jótálló távolságra, vagy bent az ablakban, vagy… – Fuss fel a lajtorjára! – mondta az öreg. Gyorsan és lapulva a csűrhöz osontak, s Tézi felfutott a létrán. A hatodik fokon állt meg, talán a hetediken, másfél méter magasságban. S az öreg szorosan alatta, mintha a lány papucs-cipője nem is a lajtorja fokán nyugodott volna, hanem a vállán. Pattogott az izgalom; s ők fojtottan szóltak, gyenge suttogással. – Milyen messze vannak? – kérdezte Timotheus. – Húsz lépés – mondta a lány. – Ha erre szagolnának, fel a sarjútartóba, sebesen! – De maga is, melegiben! Az öreg Tima nem is felelt erre, hanem csak a nyakát nyújtotta, hogy magasabbról fürkésszen az erdő felé. Látott is valami barnaszürke habzást, de csupa habfoltok tetejét látta, mert a csűr közelében felfújta magát a föld, hogy aztán az erdő felé, laposra tudjon szelídülni. – Hányat látsz? – kérdezte. – Egy, kettő… Ötöt! – Mit csinálnak? – Gomolyognak. Kerülgetik a fehér halmot, s nyüszögnek… A szájukat is nyalják; hű, látom a nagy piros nyelvüket… S hogy szaglásznak! – Mit szaglásznak? – A négy kisebbik a tehén vázáját, s egy nagy szürke a többit. – Többi társait? – Ühüm. – Az akkor a kan! – mondta az öreg. A szó abbamaradt, mert nyiffanások hallatszottak, egyre szaporábban. Majd a nyiffanások vicsorgásba dühültek, s azok rettentő hördülésekbe. – Verekednek! – mondta a lány, s egy fokot feljebb lépett a létrán. – Hadd lám! – mozdult meg Timotheus. Gyorsan marokra fogta a balta vasfejét, de ahogy a létrához igazította volna magát, szinte elesett a jégen, mely a jégcsapok alatt, a csűr hosszában, téli ösvényt húzott mindenütt. Szerencsére helyre billentette magát, amiben a balta hosszú nyele is segített, s megindult fel a létrán. Nem nyomult feljebb, csak a lány válláig a fejével; s akkor a vadak felé tekintett. – Már kullognak – mondta. – Kettő nem – szólt a lány. – A kan s egy nőstény. – Nohát! Hát igen, nohát, csuda egyforma ez a vegyes világ! Ezek is lakmároztak, s aztán berzenkedtek; a kan választott egyet, s a többi elkullogott. – Harapdálja! – mondta a lány. – Udvarol neki. – Ilyen vadul?! – Nem gügyöghet – szólt az öreg. Valóban nem is gügyögött a kan, hanem nyüszögve harapdálta a nőstényt, bűzölte szuszmorogva, s duruzsolta a szőrit. S majd hirtelen, a torkában egy lucskos hördüléssel, a nőstényre ugrott, s lükögni kezdett rajta. Tudta jól Tézi, hogy párzik a két vad, egyéb nem lehet; de mivel soha nem látta még vadállatnak ilyen dühüjét, rekedt suttogással megkérdezte: – Mit csinálnak? – Bagzanak – mondta az öreg. S azzal Timotheus kezdett a létrán alább jönni, s majd lent a földről visszaszólt: – Gyere! – Még egy kicsit. – Mondom, hogy gyere! Egy kicsit ingerült volt a szó, hogy miért kell egy lánynak ezt a vad üzekedést úgy odaragadva nézni; s feszítette indulat is a szót, hogy mily vérengző és orcátlan az efféle vad. Meg is indult a fejszével az erdő felé. – Hova megy?! – kérdezte gyors szóval Tézi. – Agyonvágom őket! – mondta az öreg. Tézi leugrott és megragadta a nagyapjának a karját. – Nem engedem! – Félted az életemet? – Azt is. – S azonkívül? – Most éppen bagzanak. Füstöt vetett az öreg Tima: hát íme, ez a lány is ünő, s nem az ész ura. Most pedig agyonvághatná azt a két dúvadat, mert a párzás igája fogja őket, s nem tudnának az ember torkának ugrani. De a lány, lám csak, nem az észbeli rendet akarja, hanem cinkosa inkább a természetnek, mely bujaságba vadul. Hát akkor legyen, rántotta meg a vállát, s a nyelénél fogva a baltát megkanyarította a levegőben, s nagy ívben a vadak felé röpítette, s azok pedig, a villogó suppanás után, a ciher sűrűjébe húzódtak. – No, gyere be! – mondta az öreg. Az ég derült volt, s éppen virradni kezdett. Bent, a kis szobában, a vén Timotheus szegre akasztotta a sapkáját és a téli ujjast. Aztán leült az asztal mellé, töltött a vérszínű italból, kétszer is egymás után, s lehajtotta mind a kétszer. Tézihez nem szólt egy szót sem, de a lány most a szót, úgy látszik, nem is nagyon vágyta. Inkább a pamlagra heveredett a nagyszobában, s miközben a vér és a szív egyaránt remegett benne, a tegnapi vadgalamb jutott eszébe, aki annyira honszerető volt, hogy nem a meleg szeleket választotta, hanem a szükséget inkább és a fagyasztó telet. Az ablakon egyre gyűlt a fény. Felvirradt a nap. – Oltsd el a lámpát! – mondta az öreg. Tézi kijött a nagyszobából, felállt egy székre, s elfújta a lámpában a fényt. Amikor leszállt, s éppen a helyére akarta tenni a széket, megállt a mozdulatban. Mintha bégettek volna a juhok. – Hallja?! – Hallom. Sírva bégettek, riadozva; s úgy hallatszott, hogy valahány. – Add a baltát! – állt fel az öreg. – Vadra dobta! – szólt a lány. – Akkor a botot! Tézi bement a nagyszobába. A szíve szorongott, s az ereiben meg-megfutamlott a vér. Álltukban ide-oda rakosgatta a botokat, csakhogy múljék az idő, s a nagyapja ne tudjon menni. – A gyökérből valót, a feketét! – kiáltott be az öreg. Oda kellett adni neki. – Én is megyek! – mondta a lány. Az öreg Tima nem felelt erre semmit, talán nem is fért a figyelmébe a szó. Csak a botot marokra fogta, s lelépett a grádics négy fokán, hogy induljon a csűr felé. De akkor, mintha a szemébe ütődött volna hirtelen valami, egyszerre a földbe gyökerezett. A lajtorján túl, négy-öt lépésre attól, ott állt a két bozontos farkas. Irdatlan volt a kan, s a nőstény is jókora vad. Nyüszögve dagasztottak a fal mellett, de felhúzott ínnyel szagolták az ajtót, mely mögött remegve bőgtek a juhok. – Ezek bagzottak – mondta az öreg. – Jaj, észrevettek! – rebegte a Iány. – Menj vissza gyorsan! – Maga is jöjjön! De az öreg Timotheusnak eszében sem volt, hogy visszaforduljon. Hanem tömött haraggal megindult a vadak felé, mozdulatonként reccsentve a szót: – Tehén, az enyim! az kellett nektek! S most a juhok, azok is kellenének! A kutyamindenit! Tézi megragadta a nagyapja derekát, s úgy húzta visszafelé. De az öreg lerázta a lányt, s csak a szót vetette vissza: – Menj bé! Már ott álltak, szörnyűség, a lajtorja mellett; az öreg Tima alatta, egy lépéssel túl is rajta; s Tézi a létra előtt, fáját a jobb kezével szorongatva. Káprázva világított minden. S a csupa-fényben ott állott a két fenevad is. A kan egészen szemben az öreg Timával, egy kicsit ugrásra ereszkedve, az öt hosszú ujján, nagy hegyes pofájával, melyből a kéthegyű és a háromhegyű agyaros foga kivigyorgott; s mellette tovább a nőstény, visszafordított fejjel, de készen a futásra is, ha kell. Szikrák villantak és hunytak a lány előtt. – Fel gyorsan, a lajtorjára! – szólt vissza a foga közül az öreg. Tézi megindult, a rémület gőzében, felfelé a létrán, de a szeme a nagyapjára tapadva lüktetett. A hetedik fokon vagy talán a kilencediken lehetett, amikor az öreg felemelte a fekete botot, hogy a fenevad fejére lecsapjon. De lendület közben, a huporcsos jégen, a vasalt bakancs megcsúszott alatta, s amikor koppant a bot és reccsenve kettőbe törött, már ő is hosszan a földön feküdt, s abban a pillanatban, vicsorogva, a fejének ugrott a fenevad, s a torkát egy roppanással kettőbe harapta. Tézi sikoltott néhányat, a szája és a jobb lába rángatódzni kezdett, s a jobb karja, mellyel ölelte a létra fokát, a szorításban lassan megmerevült. A vadak elkullogtak. Csend lett. Aztán a Nap karimája, pirosan pillogva, kibújt. Egy ideig fényes csendben fürdött a bagzosi tanya, majd döcögve valami kocsi érkezett a ház elé, s ott megállt. A lovak prüszköltek néhányat, a kapu nyílt, s valaki fütyörészve közeledett. Aztán a ház sarkánál, a vadmeggyfa bottal a kezében, előbukkant Kolokán Ferenc. A garádics lábánál megállt egy cseppet, mert igen nagy és süket volt a csend. A jégcsapok alatt az ajtó felé nézett, mely nyitva volt egy arasznyi résre, s nem erős hangon ugyan, de békiáltott: – Tima bácsi! Mivel szó nem jött, sem mozgás nem hallatszott, azt gondolta Kolokán, hogy nyilván az istállóban lesznek; s ha mind a ketten, akkor lehetséges, hogy a tehénnel valami baj van. Megindult hát a csűr felé, s ahogy a lépés fölött a tekintete előreröppent, hát meglátta a létrán a lányt. De mintha csüngött volna inkább abban a zöld szoknyában, s a haja is megbomolva. Hirtelen valami fekete árnyék villant át az agyán, s majd mikor a létráig elért s vérébe halva megpillantotta az öreg Timotheust, szörnyülködve tapadt a földhöz. – Atyaúristen! – mondta. De a szeme már fel a létrára, a lányra ugrott. – Tézi! – szólt neki. A lány a karjánál fogva csüngött, a feje megbillenve remegett, s rángatódzott a jobb lába is, amelyről földre hullott a papucs. Kolokán a csűr oldalába dobta a vadmeggyfa botot, s gyorsan föllépett a létrán, hogy Tézit levegye. De a lány, görcsbe merevült karral, úgy szorította a létra fokát, hogy nem lehetett lefejteni róla. Erős marokkal és egy rántással azonban kiszakította a kereszt-pálcikát, átkarolta a lányt, vigyázattal a földre hozta, s bevitte a házba. A pamlagra fektette. – Tézi, virágom… – mondta neki. De a lány nem felelt, csak feküdt a tudat alján, s a szemében is iszapos volt a fény. Simogatta, élesztgette a férfi, de csak pihegett Tézi, s elborult szemekkel nézett a világba. A karját azonban feloldotta a görcs, s a remegése is szelídebb lett. Mégis be kell vinni a doktorhoz, gondolta Kolokán, s erős karjaira vette a lányt, hogy kivigye a kocsira. De ahogy vitte az eszterhéj alatt, egyszerre, mint a kard, egy hatalmas jégcsap előtte a földre hullt és darabokra tört, melyek a napfényben csillogva ragyogtak. S ámulva ahogy megállt a férfi, abban a pillanatban sikoltozni kezdett a lány, rúgott, karmolt és harapott. – Nem akarsz menni? – kérdezte tőle. – Vadgalamb, vadgalamb! – mondta sikongva a lány. Nem értette Kolokán Ferenc a vadgalambot, amelyik olyan honszerető volt, hogy a meleg szelek helyett inkább a kegyetlen telet választotta. De annyit mégis értett, hogy a lány a bagzosi fészekből, bármi történik is, nem akar elszállani. Visszavitte hát a pamlagra. Mellette ült Kolokán, s a szívében szorongva várta, hogy szóljon valamit a lány. Ha megismeri, talán szólani fog. A nagyapjáról talán, hogy miképpen történt a borzalom; vagy őróla, hogy mégis itt van. – Szólj, virágom! – mondta neki. Mintha eszmélkedett volna a lány, a szeme fénybe fordult, de valami furcsa révület csillogott benne, s szép arcát elöntötte a veríték. – Bagzottak! – szólt irtózattal. Bólogatott Kolokán, hogy mondjon bármit, csak szóljon valamit. Inkább a verejtéket törülgette az arcáról, mely a kínban is olyan szép volt, hogy tündökölve ragyogott. – Itt vagyok, virágom! – mondogatta. – Napkeletről? – kérdezte a lány. – Onnét. – Sába földjéről? – Éppen onnét. – Akkor te vagy a fekete király! – Én vagyok, virágom – mondta Kolokán. S ahogy ezt, mosolygó szemmel, kimondta Firkó, egyszerre ráragyogott a lány, majd hirtelen a nyakát átölelte, s boldog örömben kezdte csókolni az arcát. Amikor elengedte, Firkó visszafektette a lány fejét a pamlagra, majd kinyitotta az ablakot, s kiszólt: – Zsiga, gyere bé! Aztán levett az ágyról egy fehér takarót, s elébe ment a fiúnak, ki a lóhajtó volt, úgy látszik. – Tessék! – állt meg előtte a fiú. – Hallgass ide! – Hallgatok. – Most a kocsival elmész egyenesen a doktorhoz. S megmondod neki, hogy tüstént jöjjön ide. Mert Bajkó Tima bácsit valami megölte. Nyilván a farkasok. S jöjjön az őrsről is valaki. Zsiga megvakarta a nyakát. – Hijj, a mindenit! – mondta. – Ne óbégass! – folytatta Kolokán. – Hanem ezzel a takaróval takard le szépen az öreget. Tova van a juhok ajtaja előtt. S látsz ott a csűr oldalába vetve egy vadmeggyfa botot, s azt hozd ide! Zsiga letakarta szépen az öreg Timotheust, s elhozta a botot; de amikor kézbe adta, az arcán már a viaszgyertya színe ült, s szó nélkül indult kifelé. – Hó! – állította meg Kolokán. – Mozgósítsd a fiúkat, akik meghívták a lakodalmat. S mondd meg nekik, hogy mindenkinél töröljék a meghívást. Mert lakodalom Katicával nem lesz. Zsiga elment. S Firkó pedig bevitte a vadmeggyfa botot a nagyszobába, hogy a többi között a helyére állítsa azt is. Elgondolkozva tette-vette a botokat, s közben azon gondolkozott, hogy milyen ágas-bogas az ember sorsa is ezen a világon. S mialatt, ott a szoba sarkában, ezt a gondolatot is a helyére állította, Tézi úgy motoszkált a pamlagon, mint előző délben a vadgalamb. Majd aztán, mintha a boldog álom mélyéről jött volna a hang, meg is szólalt. – Sok botja van neki! – mondta. – Sok – felelte Firkó. Valóban sok botja volt az öreg Timotheusnak; bár eggyel már kevesebb, mint hajdanában, amikor még szembeszállt a farkasokkal. |