Csipogó madárka

Duzzadó nyári éjszaka volt, s nyugtalansággal teli. A hamuszín éjben, mint a tengeri cápa, megbújva lapult a falu. Illatok buggyantak a légben, s mint a tarka parázs, a derengésen át illatoztak a kerti virágok szirmai. A csűr zsúpfödele alatt egy denevér surrogott, és a rongyos szalmában madarak motoszkáltak. Szimatolva róka lopakodott a gyümölcsöskertben, s rezzenve állt meg, valahányszor gyümölcs pottyant a fáról.

Duzzadott minden.

S feszengett a nyugtalanság.

Maga a gazda sem tudott aludni, a fiatal Szálka Lukács. Csak lapult az ágyban a felesége mellett; s miközben arra ügyelt, hogy a sóhajtásai ne merüljenek fel a szorongás kútjából, göröngyösen szuszmorgott a párnán. Az asszony azonban észrevette, hogy Lukácsban is duzzad és nyugtalan a nyár, s váratlanul megkérdezte:

– Nem tudsz aludni?

Úgy tett Lukács, mintha édes álomból rezzent volna a világra.

– He-hi-he… Te szóltál, Borica?!

– Nem tudsz aludni, azt kérdeztem.

– Nem, a csoda vigye el – mondta Lukács.

– Gondolkozol valamin?

– Volna, volna.

– Mi volna?

– Amin gondolkozzék az ember.

Hát bizony, vélte magában az asszony, van gond elegendő, s talán lesz még több is. De ha mégsem lenne több, mint ami van, ezt a meglevőt még elbírnák valahogy, mert hiszen csak három éve házasok, jó egészségnek örvendenek, s szeretik is egymást.

Ő legalább úgy véli.

– Hány óra lehet? – kérdezte Lukács.

– Most-e?

– Nem, mert holnap.

Az asszony felemelte a fejét, s az ablak felé kémlelt; s miközben, mint a nyári éj, az ő keble is derengve és nyugtalanul duzzadott, egy ideig méregette a meleg légi tengert, mely beáramlott az ablakon keresztül.

– Mintha mozdulna már a hajnal – mondta végre.

– Akkor felkelek – szólott Lukács.

– Éj közepén?!

– Hát te mondtad, hogy mozdul már a hajnal.

– Csak úgy képzik.

Lukács meg is nézte az ablakot, de valami annyira kapirgált a lelkében, hogy nem tudott mégsem ágyban maradni.

– Akkor is felkelek! – mondta.

– Maradj még!

Ígéret volt a szóban, s a Borica keblein paradicsomi derengés.

– Nem lehet! – szólt mégis Lukács.

Pedig lehetett volna, még egy órácskát legalább. Csak hát, ha marad, könnyen meglobbanhat benne is a természet, s akkor a tűz elharapódzik esetleg, hogy meghervasztja az ágat, melyre aztán nem száll, ha kedvezne is az alkalom, más madár.

Úgy elszégyellte magát, hogy a fejét is megrázta belé.

– Hát gyerünk! – mondta.

S meztelen talpával a padlóra lappant.

– Mi ütött beléd?! – kérdezte az asszony.

– Semmi.

Alakos volt a szó, érezte az asszony is. Alakos és üres, mert hiszen vasárnap hajnalán voltak, amikor a hitvesek is el-elportyáznak a Paradicsom táján. De ha nem lett volna vasárnap, akkor is csak pirkadat volt még, mely időszak, elejétől fogva, a legalkalmasabb arra, hogy a madár csicseregjen, s hogy szóljon, legalább egyet, a kakas.

– Ne mondd, hogy nem – folytatta Borica.

– Semmi, ha semmi – szólt megint Lukács.

Mint a kertből a rózsafa, a teteje alatt két nagy labdarózsával, úgy hajolt ki az asszony az ágyból.

– Gyere, súgd a fülembe! – mondta.

Hogyne, gondolta Lukács, most egyéb sem kéne neki, mint éppen az, hogy odamenjen a feleségéhez, és a fülibe súgja, ami nem igaz. Talán az Isten is megverné, hogy miközben mardossa egy emlék, azon a hajnalon úgy cirmoskodjék, mintha két évvel ezelőtt, ezen a napon, semmi sem történt volna. De történt, s nem tudja feledni. Hej, ha nem történt volna! Akkor most nem kellene hajnalban fölkelnie, mert nem ígérte volna meg, amit megígért. De hát nem tehetett mást: törleszteni kell valahogy, törleszteni. Lecsiszolni valamit az emlék fogából, mely egyre élesebb; süllyedt volna el az a hely is, amely megtermette, mint egy mérges gombát, azt a bizonyos emléket.

– Majd egyszer, egyszer máskor – mondta.

– Akkor súgsz a fülembe?

– Igen, igen.

Könnyen és kedvesen belenyugodott Borica. De hát nem is egészen azért mondta, amit mondott, hogy a szót tett kövesse. Inkább csak játszott a reménységgel, akár egy hajnali kis cicával, kinek a farka ide-oda kunkorodik a derengésben, s talán még dorombol is, mint ilyen nyári pirkadat idején maga a föld.

– Nyílik a reggel – mondta.

– Igen, már nyiladozik – felelte Lukács.

Már javában öltözködött, s talán mert vasárnap volt, igen körülményesen. Nagy gonddal meg is borotválkozott, majd az ágy felé ment, s Borica előtt megállt.

– Megígértem a szomszédasszonynak – mondta.

– Milyen szomszédasszonynak? – kérdezte Borica.

– Hát Annának.

– A Mózsa özvegyének?

– Annak.

Borica rögtön felült az ágyban, a hálóingét följebb húzta a vállán, s a haját megigazította.

– S mit ígértél meg?

– Hogy lecsapom neki azt a kicsi füvet.

– A kertben?

– Nem, hanem Guzsorban.

– Azon az eldugott helyen?!

– Eléggé szem előtt van – mondta Lukács.

Az asszony messze kidugta a bal lábát a takaró alól, de nem szólt, hanem elgondolkozott, miközben szinte lebegni látszott. Valami furcsa szellő, úgy érezte, meglebbent a szobában. Nem volt duzzogás a szellőben, csupán nyugtalanság. Ámbár duzzoghatott volna, mert hiszen Borica észrevette, hogy oldalog Lukács a szóval. Valahogy úgy tett, mintha lúdtojásból madártojást akart volna csinálni. S az minek való?! Hiszen mindenki tudja, s maga Lukács a legjobban, hogy nagyon eldugott hely az a Guzsor. Erdők karéjában fekszik és ciheres helyen, ahol maga az Isten sem veszi tán észre, történjék kettejük között bármi.

– Anna is ott lesz? – kérdezte.

– Délfelé, nyilván – mondta Lukács.

Borica lelépett az ágyról. Nagy, barna haja aranyszínt fogott a virradó fényben, s ahogy nyújtózkodott, a hálóing pihegni látszott rajta.

– Hát a rendet valakinek el kell rázni – szólt csendesen.

– Azt el – mondta Lukács.

– S délebédet is kell vinni a kaszásnak.

Lukácsban készen volt a felelet, hogy szokás bizony délebédet hozni, de ebben a hajnali duzzadásban olyan szép volt Borica, hogy a torkán akadt a szó. Ha nem hallgat semmi másra, csak a vágyra, tűzre is vetette volna mindjárt az egész guzsori tervet, de legbelül a mélyben, ahol a lelkiismeret honol talán, a vágy ellen mordult egy hang. S a mordulás partján, a fojtogató párában, megjelent Annának az arca is, melyet vádló szomorúság lengett körül.

– Vagy nem? – kérdezte Borica.

– Mit nem? – rezzent oda Lukács.

– Anna nem visz délebédet?

– Nyilván.

– Mit nyilván? Szokás.

Megint nem felelt Lukács. A titok, amit magában rejtegetett, eltorlaszolta a szót. Milyen jó lett volna egy hirtelen elszánással szétvetni a torlaszt, s a pirkadat szűz fényénél szépen elmondani, hogy mi történt negyvennégy nyarán, abban az átkozott erdőben, ahol az Anna férjével együtt lapult. Lapultak, igen; széjjelszóródott a század, s ők ketten, mert szomszédok s jó barátok is voltak, egy erdőbe menekültek. Az erdőben mehettek volna tovább, s kellett is volna menniök, de hát szegény Mózsa sebesült volt a lábán, s meg kellett nyugodniuk. Nyugvóhelyükön elaludt Mózsa, s elszundított ő is. Ha nem lesz vala az a madár, amelyik a feje fölött oly szorgosan csipogott, talán ő is álomba esett volna egészen. De a madár serényen szólt, a piros fejét sűrűn billegette, miközben a haloványkék hasa és a zöld háta egyre villogott.

– Kérdeztem valamit – mondta Borica.

– Mit is kérdeztél? – szólott Lukács.

– Hogy te akkor mit csinálsz!

– Mikor akkor?

– Amikor ott lesz az ebéd.

– Hát megeszem.

– S gondolsz reám?

– Gondolok.

Elhallgatott az asszony, mert úgy vélte, hogy ennyi elég lesz ahhoz, hogy a Lukács gondolatában annál az ebédnél s a virágos fűben ő is ott legyen. Ha pedig ott lesz, közöttük lebegve, talán az ördög hiába incselkedik; ámbár Lukács nehezen fog szót találni, ha az ördög azzal találja biztatni, hogy rajta, nohát, hiszen annak idején úgyis Annát akartad elvenni feleségül!

– Valamikor a tiéd lehetett volna – mondta Borica.

– Csak volna – felelte Lukács.

– De most már késő.

Későnek nem lenne késő, vélte magában Lukács, de ezt a gondolatát is titkolta. Megette inkább szó nélkül a reggelit, s vette a kaszát és a szükséges szereléket.

– No, én megyek.

– Eredj, ha megígérted.

– Belső kötelességem volt – mondta Lukács.

Azzal elindult, s kiment a kapun. Csak akkor villant az eszébe, hogy meg sem csókolta búcsú gyanánt a feleségét. Pedig meg kellett volna csókolnia, ez alkalommal kivált, mert hiszen békétlenség fodrozott az asszonyban, bár okosan s csak szelíden. S lett volna derűs nyugalomban, akkor is szívvel búcsúzik az ember, mert azt szokták mondani, ami igaz is, hogy egy kicsit meghal az ember, amikor elmegy.

De nem fordult már vissza: inkább a szomszéd ház előtt beszólt az ablakon:

– Anna, fölkeltél-e?

A hangra mindjárt megjelent Anna az ablakban, barna arcán, mint a pára, a tisztaság hamva ült, s kökényszemében szomorkás derű. Kecses, hosszú nyaka volt, s a kontya fekete.

– Már indulsz? – kérdezte.

– Elindulék – mondta Lukács.

– Aztán én is megyek.

– Mikor?

– Délfelé.

– Jó lesz.

Dehogy lesz jó, gondolta Lukács, korábban kellene, minél korábban. De nem mondta ki a szót, mert kicsiből sokat értenek a nők, s esetleg elriadnak, vagy már előre váracskát építenek a szívük körül. Egy mosoly lebbent meg csupán az arcán, s azzal továbbment.

A reggeli fény már elöntötte a mezőket, de a nap még nem bukkant fel. Ragyogó csend volt, nem járt senki. Az úton belül két szarka csörögve játszott, bukdácsolva a levegőben, s egy óriási tök árnyékából valami kóbor macska sóvárogva nézte őket, abban reménykedve talán, hogy tréfából leszállnak a tökre. A törökbúza levelei zöld fényben villogtak, a learatott búzaföldeken már barnulni kezdett a tarló, s a zab között zizegve fészkelődött valami szellő.

Párás meleg volt.

Duzzadott minden, s feszengett a nyugtalanság.

Lukács is dagadozott, miközben haladt a mezei úton, s majd egy gyalogösvényen Guzsor felé. Mint két puha szőrű és vérmes állat, henteregve úgy játszott benne a múlt és a jelen, meg-meg is hevülve néha, hogy nem lehetett tudni, mikor kezdik harapni egymást. A gondolatai is üldözték érzelmeit, akár a kutya a macskát; ha Borica volt a macska, ő puhán megbarátkozott a kutyával, kinek még a hátára felugrani is merészelt; Anna azonban megborzolta magát, s úgy villogott a kökényszeme, mintha nem is dorombolt volna soha.

Ajh, gondolta Lukács, milyen körülményes ez a világ! Minél többet méricskéli, annál ágasabb-bogosabb, jobb volna tehát, ha egyszer Boricát s máskor Annát nem mártogatná a vágyaiba, s nem viaskodnék a jelennel s különösen a múlttal, hanem inkább a két szemére bízná magát, hadd nézelődjenek ebben a fényes, reggeli világban.

Jó percben gondolta éppen, hogy szemlélődni volna jobb, mert a termő határ azon a helyen véget ért, s a bokrok ritka pettyeivel következtek a szénafüvek. A kettő határán, a gyalogösvény mellett, egy régi keresztfában akadt meg elsőnek a szeme. Korhadó keresztfa volt, minek a kalapját a szél vagy az idő már el is vitte magával. Az általfa bal szárnyán, mely sötétbarnán és mohásan lengett bele a reggeli fénybe, azon mintha egy madár állott volna. S csakugyan, ahogy lassan közeledett, egyre bizonyosabb lett, hogy egy madár áll ottan. Akkora volt csupán, mint egy fecske, s azzal a két kicsi rubinszemével úgy nézte Lukácsot, mintha azt mondta volna, ha szólni tud vala, hogy lehetetlen, hiszen ez Szálka Lukács! Különben karcsú madár volt, a szárnya, a farka és a csőre hegyes és nagyocska, a hasa gyenge kék, a háta zöld és a feje rozsdavörös.

Lukácsban megakadt a szusz.

– Az is ilyen volt! – mondta.

Csakugyan, az a régi madár is ilyen volt, negyvennégy nyarán, abban az átkozott erdőben, ahol az Anna férjével együtt lapult. Amelyik szendergő álmából oly nagy csipogással felébresztette őt. Mintha egy kis csengőt nagy veszélyben félrevertek volna: olyan volt az a csipogás. Mint a bokor ágai zúzmarával, úgy tele lett félelemmel akkor. Mit csináljon, gondolta, menekülni kéne. De Mózsa ott aludt mellette, lázverten és sebesült lábbal. Fölébressze, hogy gyorsan bujdokoljanak tovább?!

Az új madár megrebbent a keresztfán.

Fel is ébresztené, görgött az emlék tovább. Föl, hogyne! Hiszen Mózsa katonabajtársa s a szomszédja is. De szegény csak vánszorogni tudna, ha tudna. Vánszorogni pedig a veszélyben nem lehet!

A madár körberepült, s csipogni kezdett, mint akkor az erdőben az a másik.

Nem, nem ébresztette fel. Hanem maga lassan fölkelt, s a fegyverét fel sem emelte a földről, hanem nesztelen sompolygással elindult egyedül.

Már a madár szűkítette a kört a feje körül.

Úgy volt, úgy: elindult egyedül, sompolyogva. S egyre messzebbre jutott Mózsától, kinek a hangját mintha hallotta is volna. Azt a riadozó hangot, hogy Lukács, hol vagy?! De ő már nem fordulhatott vissza, hanem ment, csak ment…

S ahogy az emlék erdejében ment, a valóságban már a szelét is érezte a madár szárnyának, oly közel körözte a fejét. Szinte a fülinél csapkodott már, s közben csipogott, élesen csilingelt, sírt, és ríva rítt.

Lukács futni kezdett.

Amikor Guzsorba megérkezett, már csorgott róla a veríték. Virágos füvet tépett, és azzal törölgette magáról az izzadságot. Aztán, hogy a madarat kiverje a fejéből, ide-oda futkározott, majd szorgosan munkához látott. Olyan gyorsan gyűltek a rendek, hogy mire Anna az ebéddel megérkezett, a virágos fű nagyjából a földön hevert.

– Hűh, de lelkedre vetted! – mondta Anna.

Egy öreg cserefa állott a kaszáló közepén, magas és terebélyes fa. Annak a tövében letette Anna a kantáros fazekat és szatyrot, amikben a délebédet hozta. A kontyán megigazította a kendőt, s a szoknyáját meglebegtette, mint pillangó a szárnyát.

– Nem jössz ide egy kicsit? – szólt ismét.

– Odamehetek – felelte Lukács.

Egy marék lekaszált fűvel megtörölte gondosan a kaszát, s odament Annához. A cserefa egyik ágának a tövére akasztotta a kaszát, szokás szerint olyanformán, hogy a kasza nyele hosszában simuljon a fa törzséhez. A fenő szerszámot a gyökerekhez tette, a haját és derékban az ingét megigazította, s azután Annára nézett és így szólt:

– Virágos a fű.

– Mégis szomorúnak látszol – mondta Anna.

– Sokat gondolkozom.

– Magad felől?

– Nagyrészt – bólintott Lukács.

Csend szállott hirtelen rájuk. Az asszony azon gondolkozott, hogy vajon kérdezze-e Lukácstól a másrészt; Lukács pedig azon tusakodott, hogy kérdezés nélkül vajon mondja-e azt a másrészt. De mielőtt szólhatott volna bármelyik, kelet felől furcsa szél hulláma lebbent rájuk. Vadkapor szaga volt a szélnek, s a párája hűvös.

– Hűha! – mondta Lukács.

A keleti ég majdnem fekete volt, s hajtotta a szelet.

– Ebből vihar lesz! – szólott Anna.

– Félsz? – kérdezte Lukács.

– Te itt vagy.

– Hozzám bújsz?

Erre nem felelt semmit az asszony, s nyilván, hogy ne is feleljen, vagy talán azért, hogy az ebédhez friss víz is legyen, gyorsan felvette a cserépkorsót, és elindult az erdő felé. Tudta Lukács, hogy a forráshoz akar szaladni, s utánakiáltott:

– Nehogy ott fogjon a vihar!

– Repülök – szólt vissza Anna.

Nagy libbenésekkel csakugyan úgy repült a szélben, mint egy madár. Hamar végigsuhant a mezőn, s eltűnt a fák között. Lukács a földre bújva cigarettára gyújtott, s leült a fa tövébe. Hátát a háborgó szélben a fa törzsének vetette, s lüktető szívvel azon gondolkozott, hogy vajon mi lesz, ha Anna, mégis és valahogy, a mellére bújik a nagy viharban. De a vihart Mózsa kormányozta talán, mert nem várta meg Annát, hanem percek alatt elkomorult az ég, a felhők, mint a háborgó tenger árja, a fákra nyomultak, s hasogatni kezdett a villám.

Aztán, az egyik pillanatban, tűzbe borult a mező, s az öreg cserefa füstölögni kezdett utána.

Majd tovahömpölyögtek a felhők.

Amikor Anna megérkezett a korsóval, a fa kérge és a kasza nyele még mindig füstölgött. Lukács pedig a fához dőlve, s egy kicsit megbillent fejjel ült. A haja hamuvá égve takarta a fejét, a cigaretta vége a szájában szenesedett meg, s a bal füle fekete volt, mint a korom.

Anna megrázkódott, amikor meglátta. A fogait összeszorította, s nézte egy ideig a holtat. Aztán letette a korsót, s megrázta a fejét, hogy az erejét valahogy rendbe szedje. Utána pedig, nehéz és lassú léptekkel, elindult hazafelé, hadd mondja meg otthon, hogy Szálka Lukácsnak húzzák meg a harangot.