Susogó fenyő

Kezdem talán azzal, hogy Üstökinek Mihály volt a másik neve. Úgy külsőre elég megnyerő embernek lehetett mondani. Középtermetű, sovány volt; s időre harmincegy éves csupán. A fekete haja bozontosan állott, s bogárszeme fölött busa volt a szemöldöke. A feleségét ügyes-bajos dolgokban Brigittának nevezte, de ha kedveskedni akart vele, mindig Gittát mondott neki. Egyébként Brigitta szőke volt, mint a dió. Öt évvel azelőtt hámozta ki Üstöki a héjából, s már volt egy négyéves fiacskájuk, Üstöki Pisti, decemberi születésű.

Különben puzduri volt Üstöki.

Ott lakott Hódváron, ami tudvalévőleg kedves kisváros. De a fekvése Hódvárnak igen kies, s a környező erdős hegyek jóvoltából a levegője aranyat ér. Ott, a Fellegi utca kilenc alatt, borbélyüzlete volt Üstökinek.

Szép borbélyműhely volt, azt kell mondanom. Tiszta és tágas, pompásan fölszerelve. Nagy szorgalom és sok pénz feküdt benne. Odajárt a java nép, tanárok, boltosok, udvarlós férfiak, s még a plébános is. Ez mondta neki egyszer, a főtisztelendő:

– Maga többet keres, mint én, Üstöki mester.

– Mert haja és szakálla mindenkinek van – felelte Üstöki.

– S lelke nincs?

– Azt nem mondtam – nevetett Üstöki.

Pedig a szó mögött mondta, csak éppen hangosan s éppen egy pap előtt nem akarta elvenni az emberiségtől a lelket.

– Ha van is, sokan elvennék – szólt inkább.

– A lelket-e?

– Azt.

– Amit nem adtál, nem veheted el – mondta a pap.

Hangzatra igaz volt ez is, mint sok minden ezen a világon, de az élet oly szeleburdi, hogy néha nemcsak a hangzatokat röpíti el pihe gyanánt, hanem olykor azt is megteszi, hogy a szokott igazságot, mint a szemfényvesztő, egy másik igazsággal cseréli fel.

Ahogy Üstökivel is tette.

Vagyis mi történt?

– Ah-jaj!

Mert lelkemre mondom, hogy bár inkább semmi se történt volna, mint az a váratlan dolog, ami történt. Szinte restelkedem is elmondani, mert hiszen szívvel vagyok Üstöki iránt, bár egyébbel nem tartozom neki, csak csupán emberséggel. De hát ha már igazságos és hiteles szóbeszédre vállalkoztam, el kell mondanom, hogy december huszonhárom volt éppen, csütörtöki nap. Úgy ebéd után közvetlenül. Künn az út mellékin s fent a háztetőn kevés hó szigorkodott. Sem elolvadni nem tudott szegény, mert a hideg pára, ami rajta ült, nem engedte mozdulni, de megmaradni se igen tudott szegény, mert a hideg párán keresztül mégis biztatta a nap. S éppen akkor, miközben ez a huzavona folyt, három ember lépett be a műhelybe. Az egyik városi ruhát viselt, nem valami módosat, de hát kisvárosban s többnyire így van ez. Ellenben a másik kettő rendőr volt.

Köszöntek, s Üstöki fogadta.

Többet is szólt volna talán, ha egyedül magára lett volna, de éppen egy üvegkereskedőnek a haját nyírta, s a vendég előtt nem akarta firtatni, hogy miért jöttek, akik jöttek.

S amazok sem szóltak semmit, a jövevények. Hanem csak egy kicsit körülnéztek, s aztán egy-egy székre leültek.

No, jól van – mondta magában Üstöki.

De azért oda-odalopott egy-egy pillantást, hogy csakugyan: van-e indokolt szakálluk vagy ollóra érett hajuk. S miközben pattogott benne a labda: hol zöld színben, hogy szakálluk – nagy hajuk lenni látszik, s hol pedig feketében, hogy mégsem elégnek látszik, hát azalatt belépett egy vendég, nagy, bozontos kucsmával a fején. Köszönt, s éppen emelte volna a karját, hogy a tornyos sapkáját levegye, de abban a pillanatban eléjbe állt a rejtelmes civil, s így szólt:

– Többet nem nyír.

– De borotválás lesz.

– Az sem.

A kucsmás megvonta a vállát, s hümmögve elment.

Hej, Üstökiben most már feketén tátongott a labda, s úgy érezte, mintha perzselné is a lelke szőrit. A vendég, a kereskedő, mukkanás nélkül fizetett, s szinte maga előtt vitte az irháját, nehogy belékeveredjék valamibe. S ahogy kiléphetett, a rejtelmes ember bezárta belülről az ajtót, s ránézett a két rendőrre, akik pattanva felálltak.

S akkor így szólt:

– A maga üzletét, ezt, az állam bérbe elveszi.

– Nem adom! – mondta Üstöki.

– Adja, nem adja, veszi.

A tükrök megpárásodtak, a pamacsok megizzadtak, s az illatos vizek ecet gyanánt fintorogtak.

– S maga kicsoda? – szólalt ismét Üstöki.

– Városháza!

Igazolványt is vett elő, s odadugta az Üstöki orra alá, aki nézegette az írást, egy kicsit megdöntött fejjel és borzolódva, mint a kakas az ölyvöt. S onnét, az igazolvány tükre mögül, ráintett a két rendőrre.

– S ezek kicsodák? – kérdezte.

– Lehet látni.

Csak ennyit mondott a városházi, majd egy írást húzott elő, hogy azt Üstöki írja alá. Emberséges hangja volt az írásnak, vagyis nyájasan az állott benne, hogy Üstöki felajánlja a borbélyműhelyt az államnak, kisipari szövetkezet céljára, természetesen megbecsült érték ellenében.

– Ki becsüli meg? – kérdezte Üstöki.

– Kisipari osztály.

– S ki fizet?

– Másik osztály.

Nem tetszett Üstökinek ez a sok osztály; topogni kezdett, vakarta a bozontját, s majd így szólt:

– Nem ajánlom fel!

– Fogja ajánlani, nohát! – mondta a hivatalos ember. – Fogja, bizon Isten fogja!

– Adja ide az írást! – gondolta meg magát Üstöki.

Már verejtékezett, úgy írta alá. Aztán vette a cókmókját, s hogy sírva ne fakadjon, gyorsan kiment a műhelyből. A feje nehéz volt, az agya fortyogott. S ahogy bandukolt lassan s már roskatagon, hát egyszer, a hideg, téli fátyolon keresztül, valaki mintha a nevét kiáltotta volna:

– Miska, Miska!

Megállt Üstöki, s hirtelen megborzongott a hidegben. Egykedvűen nézett a hang felé, a szitáló párán keresztül, amelyből Kapcza Gergő bukkant elő. Kurta és avatag bőrkabát volt rajta, s a fején egy fakó piros hálósapka.

– Nem veszel egy kutyát? – kérdezte Kapcza.

Ha lett volna ideje Üstökinek, csak egy pillanat, amelyben meggondolhatja a dolgot, a kérdés nem lett volna különös. De sőt, természetes is lett volna, mert hiszen Kapcza mint városi gyepmester igen dúskált kutyákban, s azokkal üzletelt. Csakhogy ideje Üstökinek a meggondolásra nem volt, mert a kérdés úgy fintorodott belé, mintha hirtelen egy valódi kutyát pillantott volna meg, amelyik az akasztófa tövét, felemelt lábbal, éppen öntözi.

– Fújd fel a kutyádat! – mondta rögtön.

– Bocsánat, uram! – felelte megrezzenve Kapcza, gyorsan a fakó piros hálósapkához emelte a két ujját, s elvitte magában a töviset.

Továbblépett Üstöki is, s egy kicsit eszire billenve vadszamárnak nevezte magát, aki oktalanul rúgta meg Kapczát. Mint a szél, mely tele van az idő porával, elfutott előtte a múlt: a kis mihaszna Kapcza, akivel a helybéli gimnázium első osztályában együtt ült. Kibukott már az elsőből Kapcza, s aztán eltűnt, mint a veréb. Csak akkor rebbent vissza hozzá, amikor a negyedik osztályból ő is kibukott. Abban az időben gyakran tekeregtek együtt, majd aztán Kapcza a sintértelepre került, mert mindig kutyabolond volt, s hamarosan gyepmester lett belőle, ki emberségesen sinkófált a kutyákkal.

S íme, biztos a kenyere.

Neki pedig?

– Jaj, mit mondjak otthon! – lépett be a kapun.

Egyszerre kibökni, úgy gondolta, talán nem lenne jó. Hanem cseppekben inkább, a szóval kóvályogva, nehogy szíven üsse Brigittát a rettenet.

– Nem vettem meg a kutyát – mondta tehát.

– Miféle kutyát? – kérdezte az asszony.

– Kapcza kínált egyet.

A kisfiú, ki a játékait matarászta, felütötte a buksiját a szóra, és ugrándozni kezdett:

– Vegyük meg a kutyát, a kutyát!

– Meg is bántottam azt a Kapczát – folytatta Üstöki.

– Nem illik, lefelé bántani – mondta az asszony.

– Hogyhogy lefelé?

– Hát az a Kapcza mégiscsak egy pecér. Hol vagy te tőle, mindenképpen!

Kidugta a pofáját a fekete szó, hogy bizony nagyot fordult a dolog, mert a gyepmesternek biztos kenyere van, de őt a semmibe lógatták. Lúdbőrözött is, Brigittát is féltette, s restelkedett is. Így aztán csak ennyit mondott:

– Rossz kedvem volt.

A kisfiú egészen megbokrosodott, hogy vegyék meg a kutyát, de nem ügyeltek a kisfiúra.

– Miért volt rossz kedved?

– Az idő is rossz, nyirkos és szontyolú.

– S még mi rossz?

– Egyéb is.

Rágyújtott Üstöki, de két szál gyufa eltörött, s csak a harmadikkal tudta a cigarettát meggyújtani.

– Reszket a kezed – mondta az asszony.

– Hát reszket.

Szorongani kezdett Brigittában a szív, közelebb lépett a férjéhez, s úgy kérdezte:

– Mi történt?

Üstöki az ablakhoz lépett, kinézett a ködös téli világba, s úgy mondta, háttal az asszonynak:

– Megjelent egy városházi s két rendőr.

– Micsoda?!

– A városházáról egy ember.

– Mit akartak?

Üstöki keresgélte a szót, ami kíméletes legyen, de a valót se takarja el. S valahonnét, talán a gimnáziumi latinból, akár a fekete bogár a talajból, előbukkant az ige.

– Konfiskáltak – mondta.

Brigitta nem ismerte ugyan a szót, de a szó értelme mégis beléje pattant a félelem tüzéből.

– Az üzletet? – kérdezte.

– Azt.

Az asszonynak tátongott egy darabig a szeme, aztán lassú ereszkedéssel a pamlagra ült, félig eldőlt a pamlagon, s mintha rémet látott volna, mely vigyorog feléje, úgy kezdett sírni.

A kisfiú az anyjához bújt, s ijedten kezdett hüppögni.

Üstöki kiment a szobából, kabátot s fejbelit sem vett a hideg ellen, hanem csak elindult. Az alkony színei már kezdtek megvegyülni a nappali ködös párával, majd a párából is este lett.

Amikor hazament Üstöki, az asszony egy kicsit öreg volt, s a kisfiú már aludt.

Csend honolt.

A lámpa, a sarokban, egész éjjel égett.

Másnap fonnyadt szemekkel keltek, lassan és egy kicsit imbolyogva jártak, mintha a gond lecsüngő ágait kerülgetnék. A reggeli köd lassan fogyogatott, majd a pára is örülni látszott, hogy a téli fényben üdvözülhet.

– Szép karácsony lesz – mondta Üstöki.

Brigitta úgy nézett rá, ahogy a szomorú kutya néz a gazdájára, aki a bajtól nem tudta megóvni. Hűség, csodálkozás és szemrehányás egyaránt volt a szemében.

– Szép, szép – folytatta Üstöki. – Szép, csillagos karácsony este.

Alig-alig, de mintha szomorú mosoly derengett volna az asszony arcán. Látszott, mondani is akar valamit, de aztán, úgy látszik, olyan gyenge volt még benne a lélek szellője, hogy nem hullt le a szó.

Üstökiben azonban tovább tápászkodott a lélek.

– Elmegyünk az éjféli misére – mondta.

Hát erre mégis megszólalt Brigitta, nagy sóhajtással:

– Istenem, mennyire meg tud változni az ember!

Csakugyan, a nagy változás óta, már négy esztendeje, Üstöki nem karácsonyozott. Brigitta hiába akarta kiszorítani belőle a világ örömét, mert a módos mesternek nem volt kicsi Jézus.

Sem Atyaisten.

– Karácsonyfát is állítunk – mondta Üstöki.

De ahogy kimondta a szót, rögtön úgy érezte, hogy nagyot ugrott mégis a mennyei ló; s ezért enyhítésül hozzátette:

– A kisfiúnak, egy szép karácsonyfát.

– Kutyát is, kutyát is! – mondta a gyermek.

Nem vetettek ügyet most sem a kisfiúra.

– Már késő – szólt Brigitta szomorúan.

– Mi késő?

– Nincs már fenyőfa.

– Nincs-e?! – lobbant meg Üstöki. – Vágok magam. Künn az erdőn, Rókaliknál. Olyan szépet vágok, hogy olyan nem lesz még a plébánosnak sem.

– Kutyát is, kutyát is! – ugrándozott ismét a kisfiú.

– Tudod, hogy nem szabad – mondta az asszony.

– Nem szabad?!

– Szigorú rendelet van.

Csak ezt ne mondta volna Brigitta, mert a „rendelet” egészen megvadította Üstökit. Lázadva rázta a bozótját, hogy ő egy rendeletet már lenyelt, s neki nincs több rendelet!

Mint a tanítványok hálójában a hal, úgy fickándozott.

Brigitta sajnálta is, de örült is nagyon a buzgalomnak. Hagyta, hogy pöfögjön, mint Szent Péter a karddal az Olajfák hegyén. Hagyta, hadd öltözzék a betlehemi csatamezőre, bújjon bakancsba, s nyomjon a fejébe kucsmát.

S elindult Üstöki.

Itt-ott, a hajlatokban inkábbat, csücsült már némi hó. A napsütésben, mely ugyan egy kicsit fátyolos volt, csillogtak a parányi patyolatkristályok. A kietlen tájon azonban csak sóhajtásnak tetszett a hófoltok csillogása, s az uralgó, nagy csend is olyan volt, mintha nem is a földön járt volna Üstöki, hanem a holdon inkább.

De ebben a szigorú tisztaságban mind kihullt a lelkiből a szőr.

Új lett a világ.

Vidáman közelített a Rókalik oldalához, ahol álltak a fenyők. A nagy fenyők, mint zöld és céltalan óriás dárdák, csupán a létükkel hivalkodva; s a kisebb fenyők és a susogó csemeték, mint akik reménykedve csodálják a nagyokat.

Sokáig keresgélt és válogatott, de végül kiválasztott egy gyönyörű kölyökfenyőt, mely olyan volt, mint zöld szoknyában egy nagy, illatos gyertya. Melléje térdelt, hogy szépen kivágja; s ahogy a térde megérintette a földet, akkor villant az agyába, hogy kést hozni elfelejtett, s bicskája sincs.

– No, most mi lesz?! – mondta bugyuta képpel.

Felállt, és bambán körülnézett, mintha tündéreket várt volna, akik bicskát hoznak; vagy egy angyalt a betlehemi fölöslegből, aki kihúzza neki tőből a fenyőt.

– Úgy van, kihúzom! – mondta.

Nekiveselkedett a csemetének, de csak a kezét vérezték össze a tűlevelek; s még annyi istenes ereje sem volt, hogy a gyökér legalább sóhajtson. Ismét felállt, talán segedelemért újból, de inkábbat mégis azért, hogy a két kezéről a vért, amit a tőlevelek le nem nyaltak, valahogy letörölje. S ahogy a bekecsben, amit Brigitta okosan rátukmált, keresgélte a zsebkendőt, hát egy bőrtokban borotvát talált.

– Ujjé! – ugrott egyet.

S menten, mint egy zöld szoknyához, a fenyőhöz térdelt ismét, s ahogy a rovások nyomán gyúlni kezdtek a kisded forgácsok, a borotván kezdett gondolkozni, mely elkísérte, mint a kutya. Három hete volt igen-igen. Éppen egy pénteki napon, az is egy pénteki napon. Úgy estefelé jött egy diák az üzenettel. Az igazgató üzent, aki osztályfőnöke volt valamikor; s azt üzente, hogy Üstöki mester fáradna el hozzá, és borotválná meg, mert betegen fekszik. Elment, hogyne ment volna. Megborotválta az öreget, ki azon éjjel a világból el is ment, s a borotva pedig a bekecs zsebében maradt.

S ahogy idáig gondolja vala, abban a pillantásban eltörött a borotva csontnyele.

– Hűha! – mondta Üstöki. Ami még hátra volt, a nyeletlen késsel nyiszitelte, s valahogy sikerült. Akkor a borotvát az avartűk alá rejtette, bele a földbe, hadd emlékezzék az anyaföld is arra a napra, amikor egy Üstöki nevű borbély eltemette a borotvát. Aztán a vállára vette a kamaszfenyőt, s elindult hazafelé. De ahogy éppen kiérkezett volna az erdőből, éppen a borókacsemeték között, hát abban a percben valami gyors zizegést hallott hirtelen. Gyorsan hátratekintett, s hát egy farkas iramlik feléje. Hijj, a mindenit, úgy megijedt Üstöki, hogy a fejéből az esze rögtön a fenyőbe futott, amit lekapott a válláról, s odanyomott a farkas orra elé, aki beléfúrta a fejét a zöld bozótba, még az ágakat is rángatta, mintha szilaj módra bár, de csak játszott volna.

Küzdött Üstöki.

A két kezét már egészen véresre szúrták a tűk; de a farkas orra is annyira vérzett, hogy a fenyő ágait-leveleit, ahogy meg-megrázta a fejét, mind telefröcskölte vérrel.

S akkor, végső elszánással, a fenyő fölött rávetette magát a farkasra, hogy a nyakát megkaparintsa. De a marka csak szőrt fogott a bozontból, mert az állat ügyesen elugrott.

De abban a pillanatban, az erdő felől, egy erős kiáltás hangzott:

– Ádáz!

Az állat alázatosan megfordult, s egy kicsit szédelegve ugyan, de megindult a hang felé.

Üstöki felállt.

– Szentséges Isten! – mondta.

Mert hát látta, hogy Kapcza lépeget feléje, a vállán egy kutyafogó hálóval, s a háló mellett egy fegyverrel.

– Mi volt itt? – kérdezte.

Üstöki földig szégyenülve tisztogatta magát, s csak ennyit szólt:

– Játszottam a kutyával.

Kapcza röhintett egyet, s rámutatott a kivágott fenyőre:

– S ez?

– Karácsonyfának.

– Tilos kivágni!

– Nem kutya – mondta Üstöki.

Rosszul tette azonban, hogy így felelt, mert Kapcza megértette a szót. Vagyis az odabökést, hogy a gyepmester ne bajlódjon a fenyőkkel, hanem maradjon csak a kutyaszakmában.

– Hát akkor menjünk! – szólt csendesen Kapcza.

S elindultak.

A kutya mellettük inalt, hol jobbról s hol pedig balról, néha pedig előrefutott. De akárhol járt, minduntalan rá-rápillantott a fenyőre, amit Üstöki megszentülve vitt a vállán.

– Megváltozott a világ – mondta egy idő múlva Kapcza.

– Meg – felelte Üstöki.

– Mert némelyek már a kutyát is farkasnak nézik.

– Állat: állat – mondta Üstöki.

– De nem akarják megvenni – folytatta Kapcza.

A piros nap előtt, mely éppen áldozni készült, egy varjú repült át. Röptében hosszan elnézte a varjút a kutya, majd somolyogva rájuk pillantott, mintha azt mondta volna, hogy nicsak, mit tud az a kócifer varjú.

Üstöki a kutyára intett a fejével.

– Ez lett volna eladó? – kérdezte.

– Ez.

– Vitéz kutya, s kedves.

– Juhász-farkas keverék.

– Mennyi az ára?

Megegyeztek, s hazavitte Üstöki a kutyát. Ott buzgólkodott végig, mialatt készítették a karácsonyfát.

– Itt járt a városházi – mondta Brigitta.

– Mit akart?

– Állj be, azt mondta, a kisipari szövetkezetbe, ha akarsz. Elsején megnyílik.

Gondolkozott Üstöki, majd a karácsonyfán meggyújtották a gyertyákat. A kutya ámulva nézte a fényt; s ájtatosan nyalogatta az orrát, amelyből még mindig szivárgott a vér.

– Azt hiszem, beállok – mondta Üstöki.

Az asszony felelni sem tudott, mert a kisfiú annyira vizsgálgatta a fenyőt, vagy inkább a tűleveleken a vért, hogy majdnem magára döntötte a fát.

– Ez milyen fa? – kérdezte végre.

– Fenyő, fiacskám.

– Milyen fenyő?

– Susogó fenyő.

– Mit susog? – kérdezte a fiú.

– Az idők változását – felelte Üstöki.

Valóban susogott is a fenyő, mert az emberi és az állati vér, mint a föld sava, pezsegve csillogott a zöldön. S a vér fölött szelíd énekszóval lobogott a fény. És talán boldog volt az Üstöki család is, hogy nemcsak ők vannak együtt, hanem a fenyőfán együtt van vér-verejtékével a föld és a dallamos ég is, melyek mégsem hagyják el soha az embert.