Virágszál gyökere

Megsárgul a gyümölcs, egy kicsit gondolkozik, s azután lehull. Ilyen volt már a nyár is. Az út mellett immár sárgába vonta mindenütt a határt, s talán gondolkozott is azon, hogy az idő tengerébe nemsokára le kell hullnia.

Szél nem járt, az öreg föld felett puha fészekben nyugodott a fény. A nap szállásra készült lassan, itt-ott tenyérnyi felhők várták a sorsát.

Szomorúság illata érzett.

A csendet valami szekér zörgése zavarta csupán. Lassan döcögött a rossz úton, ahol a kövek között vastagon lapult a por. Kicsi volt a szekér, rozoga módon és unottan zörgött. Ingatag nádfedél borította, s olyan rongyos volt szegény, hogy mint a százlábú bogárnak, száz szeme volt a nádfedélnek. Egyetlen lovacska vonta a szekeret. Apró hegyi ló, sovány pejgebécske, dús szőrzetű, szomorú állat.

Vásáros fogat volt.

A gyapjas lovacska mögött, félig a kóber alatt s félig a ló farka fölött, ott ült az öreg Tószegi, akinek Ferenc volt a másik neve, de unalomból csak Feren bácsinak mondta a nép. Ott ült az öreg magába görnyedve, mint egy régi madár. Fakó kalapja, mint lehullás előtt a tölgyfa megszáradt levele, kajla vonalban úgy borította a fejét. Kenderből volt az ostora, amely itt-ott kibomlott immár; s mint a kibomlott helyeken a kender, olyan volt a bajusza is az öregnek.

De a szeme tavaszi volt, mint az ibolya.

– Buglya, ne! – szólt kedvesen a lovacskának.

De Buglya eltette szépen a biztató szót, s nem lebbentett még a fülén sem egyet. Hanem hát annyiba maradt az egész, s döcögtek lassacskán tovább. Nemsokára azonban valami emelkedés aljába érkezett a szekér. S mint máskor is ilyen alkalommal, leszállt az öreg, hogy könnyítsen valamit a lovacska terhén.

A vedlett ostorral és a két leffentyűben, melyet a bakancs és a bocskor együtt nemzettek, csendesen mendegélt a szekér mellett. A poros út fölött szelíden lebegett szemének ibolyatekintete; a felhőket is megnézte, amelyek egy-egy nagyobb mezőben egybejöttek, majd a napot is elnézte s el a puha fényözönt, mely a láthatárt egészen megfestette.

A lovacska még lassabban haladt az emelkedő úton, már-már alig is ment. S akkor valami gyenge suhogást s lépések puha lappanásait neszelte az öreg. A háta mögött mezítláb jött valaki. Fülelt és szimatolta a szagot az öreg, de nem nézett hátra. Megérző természete volt: levelek suhogásáról megismerte a fát, s a leheletéről a világot. Most is kitalálta, hogy cigány, aki jön.

– Gyere, Döme, gyere! – szólt a semmibe belé.

Ejnye, gondolta a cigány, csoda ez a vénember; s miközben meggyorsította lépteit, előreszólt, hogy látatlanban hogyan lehet őt megismerni. Az öreg nem vett magára semmi érdemet, hanem keresett hamarjában egy szólásmondást, mert az volt a szokása, hogy ilyenekkel élt.

– A vak tyúk is talál szemet – mondta ártatlanul.

S Döme bé is érte már a lassú szekeret, odalépett a vénember mellé, s mint ahogy kihull egy szőrszál a macskából, köszönt is valahogy úgy. Java korát élte még, erős jobb vállán, egy botra akasztva, bőrtarisnyát lógatott.

– Fuvar? – kérdezte.

– Vót – mondta az öreg.

– S micsoda?

– Hát ami addig jár a kútra, amíg eltörik.

Mindjárt kitalálta Döme, s harsányan nevetve mondta:

– Fazék, fazék!

Csakugyan, valami fazekas szövetkezetnek fuvarozott az öreg, s efféle edényekkel minden héten megjárta valahol a vásárt.

– A korsó jár a kútra – javított szelíden az öreg.

– Fazék nem vót? – kérdezte Döme.

– Vót, kétszáz.

– Aja-jajj! – buzgott a cigány. – Sok tőtött káposztát lehet annyi fazékban főzni!

– Makkal álmodol, Döme.

– Röff-föff, úgy gondolja?

Hát ennek van esze, gondolta az öreg, van, mert a szólásmondást bent a szavak bokrában is mindjárt megtalálta. Jutalmul le is vette Döméről a gondolatot, mert így szólt:

– Nem én állítom, hanem a mondás.

Miközben így szitálták az időt, kiérkeztek szépen a tetőre, ahol egy percre megállott Buglya. De az a nehéz, bozontos feje olyan csüggedten lógott, mintha pénzt keresett volna az út porában. A cigány nem vette észre a fejlógatást, de az öreg előbbre lépett, megsimogatta a gebe homlokán a bozontot, és így szólt:

– Ilyenkor gondolkozik.

– Mennyi idős? – kérdezte Döme.

– Tizenegy.

Döme levett egy szalmaszálat a gebe farkáról, majd a lőcs felálló orrát marokkal megfogta.

– Ilyen kéne nekem is – mondta. – Egy ilyen szekér s egy ilyen lovacska.

Az öreg Tószegi megnógatta Buglyát, hogy indulni kéne. S amikor meg is indult nehezen az állat, ismét hátramaradt a cigány mellé, és megkérdezte, hogy mondjon valamit:

– Mennyit adnál érte?

Döme megmondta, hogy mennyit, de azzal a pénzzel bizony csak két juhot lehetett volna venni. Vagy esetleg, nagy szerencsével, hármat. Nem is tudta hamarjában az öreg, hogy mire vélje a dolgot: tréfának-e vagy szándéknak csakugyan. De a cigány messze járt a tréfától, mert elővette rögtön a pénzt is.

– Adsza, s nesze! – mondta.

A vénember babrálni kezdte a bajuszát, de mielőtt szólhatott volna valami riasztót, ibolyaszeme a lovacskára szállt. Nem jól lát, azt hitte. Mert a pejgebe szőre mindenütt riadtan állt, csupa háborgó bozontban; s maga a lovacska imbolyogva mendegélt, egyre lassabban, s jobbra-balra kottyanva nagyokat.

Nagy baj van, látszott.

Ölbe kellett volna venni, mint egy őskori gomolyagot, vagy beteg módjára valahova lefektetni. Arra a tisztásra talán, amelyik éppen kínálta magát, ott az út mellett mindjárt, egy vadrózsabokorral a pázsit fejénél. Az út árkán keresztül, néhány szál fából rögtönözve, híd is vezetett oda.

Hát ez lesz a legjobb.

Az öreg Tószegi megfogta a lovacska álla alatt a gyeplő szárát, s szerencsésen a tisztásra vezette a szekérrel együtt. Ott kifogta Buglyát, s kivette a zabolát is a szájából. S éppen jókor, mert a bokor alatt mindjárt elhanyatlott a bozontos gebe. Fejét a földre fektette, a két szemét lehunyta félig, s a hátsó lábait kinyújtotta jól.

Döme ott állott, egykedvűen nézte az egészet, de nem értett semmit.

– Tán beteg? – kérdezte.

– Hadd pihenjen – mondta az öreg.

Aztán leült ő is a bokor alatt a földre, nem messze a lovacskától, hogy szemmel tarthassa annak a sorsát. Nem szólt sokáig semmit, s ülni is nagyon maradó módon ülte meg a helyet. Így hát Döme megbökte a kalapját, hogy ő nem vesztegel tovább, hanem elmegy. El is indult, de aztán mégis meggondolta magát, s az út túlsó szélére leült.

Nem járt senki, csend volt.

Az öreg várakozva ült, a szomorúságában megguzsorodva. Nézte a lovacskát, aki mereven feküdt; s csúnya volt, riasztó módon. A bozont alól kiütköztek keményen mindenütt a csontok, dibdáb módon és kuszáltan; a hátsó lábai porosan döftek a világba, s az elsők patája, mint egy-egy darab görcs, göröngyösen visszahajlott. A feje megnőtt, mint a gyászban a baj; a szemei pedig, melyeket még mindig takart félig a héj, csigás módon előrenyomultak.

De az orrlyukakból szabályosan pöffent a pára.

Mint a tó vizén az árnyék, nehéz sorsán időzött az öreg Tószegi gondolata. Az idő már eljárt, s Buglya is itt fekszik az elmúlás küszöbén. A napok csak a bajokat gyűjtik, s nehezítik az utat a sírig.

Még egyszer ránézett a lovacskára, s azután így szólt:

– Elég volt!

Rögtön felállt, és a fák felé kandikált, melyek a bokor háta mögött kínálkozva álltak. Kivett a szekérből egy kötelet, s indulni akart az erdő felé. De akkor a rózsabokor árnyékában megpillantott egy virágszálat. Ott lengett közel a lovacska fejéhez. Kövér szára volt a virágnak, váltig tele dús nedvekkel. A levelei is kövérek voltak, bőséges számban és nagyok. Kicsi ágacskákat is szaporán eresztett magából, s azokat az ágakat gazdagon ülte meg a virág. Mint az apró kelyhecskék, olyanok voltak a virágok; a színük pedig, mint legszebb nyári napokon az egeké, kék volt mélységesen, bársonyos módon és szüntelen.

Csodás virágszál volt.

Lassan derűbe enyhült az öreg, ahogy nézte; majd az élet öröme mosolyban kezdett muzsikálni. Le is hajlott az öreg, s mint üdítő gyermeket a nagyapa, úgy nézte a virágot. S miközben ámulva nézte, hogy mit teremtett a föld, a napfény és az eső, hát egyszer megmozdította nagy fejét a lovacska, a szeméről felhúzta a héját, s meglátta ő is a virágot. Eszmélkedve, majd merengve nézte, egyre fényesebb szemekkel és vágyakozva.

Aztán felemelte lassan a fejét, a térdére támaszkodott, és a nyaka megnyúlt. Hirtelen kanyarított a habarójával egyet, a virágszálat a szájába térítette, ott magának egybegyűjtötte, és tőből leharapta.

– Hé, Buglya! – kiáltott rá az öreg.

De a szó nem használt immár, mert a virágszál dús nedvű törzse, a kövér levelek és a bársonyos, égikék kelyhecskék mind a szájában voltak, s a nagy sárga fogak hersegve dagasztották.

Sokáig ette a gebe, nagy élvezettel. Néha megcsordult habaróján a nyál is, a bozontos szőre pedig a bőréhez simult. Aztán felállt, s mint a fészkében a vihar egy bőrzsákot, nagy erővel megrázta magát. Utána megkapálta az egyik lábával a földet, és nagyot nyerített.

A hang riadtan oszlott széjjel, mint a szélben a füst.

Aztán kelyhébe visszaült a csend.

– Hé, Döme! – szólt az öreg.

A cigány visszajött.

– Mi van, Feren bácsi? – kérdezte.

Az öreg feljebb rázta vállán az ujjast.

– Hol a pénz? – mondta.

Döme odament a gébéhez, megfogdosta a sörényét, majd az öklével olyan erősen belébökött a hasába, hogy megnyivant a lovacska.

– Hát mégis eladja? – kérdezte.

– Mondom, hogy el – szólt keményen az öreg.

– Az előbb még nem akarta.

– Akkor még nem.

– S mostan mért igen?

– Azért, mert megutáltam – mondta a vénember.

A cigány kifizette azt a kevés pénzt, visszafogta a gebét a szekérbe, kivezette az útra, ott felült a kóber alá, és elhajtott.

Élénken zörgött tova a szekér.

S miközben egyre távolodott, a virágszál törzsökét kereste az öreg. A patyolat vér, mely bevonta a csonkot, már megszáradva védte a maradékot. Bicskát vett elő az öreg, és a gyökér körül kereken ásta a földet. Aztán a földdel együtt belétette a gyökeret a tarisnyába, és egy gyalogúton megindult hazafelé.

Éppen nyugodott a nap.

Hűvös szél lebbent, s az öreg fütyörészni kezdett. S miközben fütyörészve bandukolt az ösvényen, a virágszál gyökerével a tarisnyában, az idő tengerébe, megsárgulva, lehullt a nyár.