Antalosi szivárvány

Nyele is van a kalapácsnak.

El kell mondanom tehát, a kalapács nyele gyanánt és illedelmesen, hogy ez a történet már régen szendereg egy antalosi faragott bölcsőben. S ha már antalosi az a bölcső, akkor azt is el kell mondanom, hogy Antalos egy nevezetes helység, ámbár a tágabb világban senki sem ismeri. A maga tájékán is, jószerint, csak ama szólásmondásokból ismerik, amelyek a derű szellőjében, mint egy-egy játszi levél, szálldosnak róla. De hát azok a tréfás mondások is, ha ugyan jól gondolom, csak meg-megrezzennek az emberek fülében, s a nevetéssel együtt már el is úsznak a semmibe.

S Antalos ismét nincsen sehol.

Pedig ott fekszik a Zendes nevű mezőnek a szélén, vagy aki a kuporgást jobban szereti, hát annak ott kuporog a Gebehát nevezetű hegynek a tövében. Van neki egy hegyi folyócskája is, bizonyos Tiba nevű, mely úgyszintén szereti a mókát, mert hol a Zendes mezejének a szélén kanyarog, hol pedig a Gebehát lábainál.

Egyébként pedig, akik lakják, azok mindig szegény emberek voltak. Valahogy történt, abból a Zendes nevű termékeny mezőből kevés jutott nekik, mert a síksági falvak kaparintották meg; s ha jól gondolom, olyan alkalommal, amikor az antalosi embereknek éppen az ágak hegyin járt az eszük.

Így aztán mindig nehezen éltek, no.

A szükség még arra is rávitte őket, hogy Tiba vizéből halat és rákot fogdossanak, már amikor annak ideje. Nem mondom, jobb ugyan a hal és a rák, mint az utolsó kenet, de megélhetésnek, ott a Gebehát alatt, inkább csak szivárvány. De a szivárvány alatt, mely a lélekkel játszadozik, ott volt a Gebehát rengeteg erdeje, a maga változatos vadjaival és számos gyümölcseivel, s legfőképpen magával a fával. Hát az a fa, s olyan sokféle fajtájával, már nem volt csalóka dolog, hanem reggel-este, s legfőképpen holdvilágon, éltető valóság. Igen, mert az antalosi emberek jól ismerték az ilyen-amolyan fák hajlandóságait, s így aztán oly ügyesen tudtak azokból hasznos és furfangos szerszámokat gyártani, hogy a csoda ölte meg azokat, akik látták s megvették.

S tudtak kereskedni is a tüzelőfával, ámbár csak suttyomban.

Mert az erdő ugyanis nem volt az övék.

Hát így éltek azok a szegény antalosi emberek, foltozva a bajt a bajjal. S abban a foltozásban a tű lehetett volna-e más, mint az ügyes lelemény, mely könnyen eltűnik a szó hasadékai között?! Ha nem lehetett, akkor a cérna sem volt egyéb, csak egyedül a furfang, mellyel a gombot mindig oda varrták, ahol legjobban béfújt a hideg szél.

S ha kellő időben mégsem talált eltűnni a tű, vagy ha a furfang cérnája alkalmatlan időben szakadt el, hát ama szerencsétlen órákra is tartogattak valami menedéket.

Magát a szentet, a pádovait.

Antalosok is azért lettek, eme szent miatt; amit nem is lehet egyáltalán csodálni, mert a sűrű bajban és a nagy szegénységben embernek és szentnek oly gyakran kellett tanakodniok, hogy idővel Szent Antal meg is honosodott Antaloson egészen.

Nevezni is már antalosi Antalnak nevezte mindenki.

Hát így éltek, mint a nyél a kalapácsban, e helyen az emberek, s hogy a nyél után rátérjek magára a kalapácsra is, hát élt közöttük néhány olyan ember, aki a neve után a madárvilággal tartott rokonságot, s másfelől pedig, a madarak világán kívül, a napkeleti bölcsekkel. Nem akarom eme játékos embereket mind elsorolni, de Varjú Gáspárt, Károgh Menyhártot és Madaras Boldizsárt mégis meg kell említenem. De sőt, rájuk kell bíznom magát a történetet is, mely az egyik őszi napon kezdődött, vasárnap estefelé.

Egészen estefelé, mert a Gebehát kezdte már a lábait takargatni.

Akkor, a fátyolos estében, csak ment haza Madaras Boldizsár, a napkeleti bölcsek legifjabb ivadéka, aki már annyira elszegényedett az időszámítás szüntelen hullámain, hogy már egészen antalosra zsugorodott. Aki látta, hogy mily pogányul lépked hazafelé az úton, s hogy milyen hegyes pillantásokkal szurkálja a szelíd alkonyatot, az bizony nem találta volna ki, amit különben tudott.

Mindenki tudta.

Elsőnek azt, hogy a templom nem is ott van, ahol van, hanem a Madaras Boldizsár gondjaiban. Ugyanis ő volt a pádovai szentnek a személynöke, aki a sekrestyét gondozta, a templomot tisztogatta és a gyertyákat gyújtogatta; s talán még az egereket is ő fogdosta meg macska helyett, s helyezte függelékbe a denevéreket.

S másodiknak tudta mindenki azt is, hogy nemcsak templomi személy Madaras Boldizsár, hanem világi apród is ugyanakkor, mert a szükséges hirdetményeket a faluban ő dobolja ki, s a törvényes iratokat és a leveleket sem kézbesíti senki más.

Mondom, igen ajzott volt a kedve, úgy ment hazafelé.

Ahogy belépett otthon, a felesége csak rátekintett, s mindjárt így szólt:

– Te ittál, Boldizsár!

– Kicsit – mondta Madaras.

– S hol?

Ez már megcsípte Boldizsárt, ez a kérdés. Mert a korcsmán kívül hol tudna egy kicsit illogatni az ember, vasárnap délután! Hiszen nem jár ő dugott helyekre; s a Zendes mezejét neki, sem szeretője nincs, akivel együtt borral öntözhetné a piros szavakat!

– A községháza előtt – mondta – áll egy nagy jegenyefa.

– Áll, áll – bólogatott az asszony.

– Nohát, ott ittam, annak a tetejében!

Mondott volna erre az asszony is legalább egy tövisbokrot, de mielőtt az a bokor lombot hajtott volna benne, eszébe jutott az idézés, mely a kézbesítés utolsó óráit élte már, fent a szekrény csücske sarkán, ott lapulva a lajstromos könyvben, sárgán és kétrétűleg hajtva szegény.

S már reszketett is nyilván, hogy elkésik.

– Ki viszi az idézést? – kérdezte is nyomban.

– Miféle idézést?!

– A kihágásit.

Hát csakugyan, jutott eszébe Madaras Boldizsárnak, van egy idézés, hogyne volna, még a hét közepiről; s azt igazán kézbesíteni kell, mert úgy képzik, mintha hétfői megjelenésre szólna, a városi kihágási bíróságra, s oda még el is kell menni, annak az idézettnek, tizenhárom kilométert, hajnalban felkelni s bizony menni.

– Ma milyen nap van? – pillogott Boldizsár.

– Vasárnap.

– Akkor csakugyan el kell vinni.

Az asszony le is vette a szekrény csücskiről a kézbesítő könyvet, s Boldizsár pedig a hóna alá csapta.

– Benne van?

– Benne, benne.

Meg is indult Madaras Boldizsár, de aztán hirtelen visszafordult, s ismét pillogva megkérdezte:

– Kinek is szól, te?

– Varjú vagy Károgh. Nézd meg.

– Arra már nincs idő – mondta Boldizsár. – Aki Varjú, az bizonyosan károg; de aki Károgh, hát az…

– Az is varjú – mondta az asszony.

– No, akkor jó – könnyebbült meg Boldizsár. – Aki károg, varjú, s ha károg, varjú. Tehát elvisszük Varjú Gáspárnak.

S elindult.

– Azért mégis nézd meg! – kiáltott utána a felesége.

– Hogyne, hogyne.

Gondolt is arra, hogy csakugyan megnézi, de aztán füstöt vetett hirtelen, és úgy legyintett, mintha ezen a dolgon nem lehetne már segíteni. Nem lehet, mert amióta ismerte Varjú Gáspárt és Károgh Menyhártot, azóta összekeverte mindig őket. Pedig istenem, hányszor mondogatta magában, hogy Varjú bácsi nem Károgh, s hogy az a Károgh messze elüt Varjútól! De minél többször akarta az esziben széjjel választani őket, azok annál inkább egymásba bonyolódtak; úgyannyira, mint akinek két kutyája van, s amikor azok verekedve gyorsan hemperegnek, már nem tudja a gazda sem, hogy melyik kutya van alól, mert amelyik felül van, már az van alól.

Hát így törekedett ismét és ismét, s abban a nagy igyekezetben gyúlt is néha valami kicsi világosság, de aztán azt is elnyomta az a napkeleti nevezet, a Gáspár és a Menyhárt, akikről hogy melyik másik, azt már maga a kicsi Jézus sem tudná ajándék nélkül megmondani.

Érezte azonban, hogy ő is hibás ebben, hiszen Boldizsárnak hívják.

– No, nem szóltam semmit – mondta is magában.

S bement az öreg Varjú Gáspárhoz.

– Mit csinál, Gáspár bácsi? – kérdezte.

– Eszem – mondta az öreg.

– Mit eszik? – lesett a kanál alá Boldizsár.

– Valami aszalt vad gyümölcsöt. Azt főzött az asszony, s azt enném.

– Nocsak egye, mert egy kicsi vadulás most nem lesz szükségtelen.

Ez már nem tetszett a szelíd öregnek, ez a szó; s el is tolta magától a tányért, mint a gonosz lelket.

– Mit szorongatsz ott a hónyod alatt? – kérdezte.

– Ott a kézbesítő könyvet s benne egy idézést.

– No!

S Madaras Boldizsár már ki is terítette a könyvet az asztalra, s az idézést melléje tette a mezőbe. Aztán megnyálazott egy ceruzát, a mutatóujjával keresgélt a papiroson, s majd a kellő helyen úgy csapott le az ujja begyével, mintha bolhát toppantott volna meg.

– Itt írja alá! – mondta.

Az öreg nyújtóztatta erre-arra a betűket, mert a szeme sem fogott már jól, s bizony írni-olvasni is gyengén tudott. De valami lett belőle mégis, s csak akkor kérdezte meg:

– S mi van abban az idézésben?

– Erdei kihágás – mondta Boldizsár. – Reggel kilencre, a városi bíróságra.

– S nekem szól?

– Magának.

Az öreg a lámpavilágba nézett, mintha várta volna, hogy a lámpa szégyenletiben elaludjék.

– Ártatlan vagyok! – mondta.

Boldizsár is a másik lábára állt, mert a szíve sajnálatot sóhajtott. De hát vigye most az idézést az ádáz Károgh Menyhárthoz! Most, amikor a darabosán már túl is vannak, s öreg este is van! Hát nem viszi. Végtére is nem ő keresztelte egymásba őket, s azonkívül pedig neki is korán kell felkelnie, mert a mezei munka előtt még a templomot is rendbe kell tenni, hiszen nagymise volt, és vecsernye volt.

– Nem én ítélek – csak annyit szólt.

Aztán elment haza; s reggel, amikor annyira virradt, nekilátott a templomnak. Söprögetett a hajóban, s majd a sekrestyében és az oltár körül matarászott rendet. A nagy módos szobrot, azt az újat, mely a pádovai szentet ábrázolta, s amely ott állott jobbról a hajó elején, hát azt a végire hagyta. De a végén nagy gonddal állott neki, hogy a port és a fohászok nyomát letörölje róla. S ahogy ezt szépen kezdette volna, belépett valaki az ajtón, s a lábbelije kopogni kezdett előre. Arra kukkintott Boldizsár a szobor mögül, s hát az öreg Varjú Gáspár jődögél, tisztes öltözetben. S ahogy ezt látta Boldizsár, visszahúzódott a szobor háta mögé, s várt.

Közeledett az öreg.

Aztán megállt a szobor előtt, s így szólt:

– Te, pádovai! Engem megidéztek a kihágási bíróságra, s én most odamegyek. Tudod jól, hogy ártatlan vagyok, így tehát segíts meg engem. Mert ha ártatlan létemre te meg nem segítesz, akkor én visszajövet úgy összeváglak téged, hogy az utolsó ítélet napjáig nem állasz össze.

S elment az öreg.

Boldizsár pukkadozott, úgy nevetett egy darabig. De aztán eszébe jutott, hogy Varjú Gáspár mindig embere volt a szónak; s most is, ha meg találják büntetni, márpedig megbüntetik, akkor csakugyan összevágja a drága szobrot.

Kezdett gondolkozni.

S ahogy gondolkozott, egyre kisebb helyre szorult benne a lélek. Hogyne szorult volna, hiszen a Károgh idézőjét ő vitte Varjúnak, s így a szobor darabjait is, ha csakugyan összevágja az öreg, addig fogják ide-oda rakosgatni, amíg a kár rajta marad.

– Hijj, az antalát neki! – mondta.

S már indult is gyorsan a paphoz, s elmondta neki az egész közelítő veszedelmet. A papnak azonban mindjárt váltott egyet az esze, s így szólt:

– Cseréld ki. Azt a régi, kicsi Antalt, amit kiszuperáltunk, hát azt a rossz szobrocskát állítsd ennek az újnak a helyére. S ha úgy akarja az öreg, hát vágja össze, nagy kárt nem vallunk véle.

– Igaz! – mondta Boldizsár.

Valahol a sekrestyében, a limlomok között, meg is találta azt a kiszolgált kicsi szobrot, s a nagynak a helyére oda is állította ügyesen. A szíve esett meg, úgy nézte szegényt. De aztán megnyugodott, a templomot bezárta, s elment.

Dolgozott délig.

De aztán kezdett nyugtalankodni, egyre jobban. Varjú Gáspár előtte röpdösött folyton, majd a vállára szállt, és onnét károgott a fülibe, s folyton azt károgta, hogy Boldizsár, zsár, zsár!

– Bajban van az öreg – mondta magában.

Elindult, s elment ismét a templomba. Ott tett-vett, rendezgette a gyertyákat, de a füle az ajtón volt örökösen.

Várta az öreget.

S úgy estefelé Varjú Gáspár meg is érkezett csakugyan. Ugrott ki a szeme Boldizsárnak, úgy leste az oltár mögül az öreg lépteit. De kézbeli nélkül jött Varjú Gáspár, lassan imbolyogva s vidáman láthatólag. Ide-oda ingatta a fejét, mint aki rágyújtana egy nótára szívesen, de hát a templomban mégsem teheti. Előrejött egészen a szoborig, s ahogy ránézett arra a kicsike, rossz szoborra, egyszerre és hökkenve megállt.

Álltában a fejét is rázta, egy ideig.

Mert hihetetlen volt, amit látott.

De aztán, ha így van, így van, gondolhatta magában, s így szólt:

– Antika!

A kicsi pádovai csak állt, mint egy szelíd, megkopott gyermek; s mivel csak állt és nem mondott semmit, az öreg így szólott ismét:

– Kicsi Antika! Mondd meg nekem, hol van apád, mert egy kicsi bajom lenne véle.

Antika ismét hallgatott.

Az öreg pedig várt egy darabig, aztán bólogatott egy kicsit, s majd pedig megfordult, és elment haza.

No de Boldizsár is nála volt nemsokára.

– Hát megjött, Varjú bácsi? – kérdezte.

– Meg én! – mondta az öreg.

– S hogy-mint volt a bíróságon?

– Hát az úgy volt, Boldizsár öcsém – mondta nyájasan az öreg –, hogy a bíró azt kérdezte tőlem, hogy maga károg? S amikor azt kérdezte, akkor én már tudtam, hogy ez a jóságos pádovai az idézést a Károgh Menyhárt nevire javította. De gondoltam, ha már ilyen jót tett velem, akkor Menyhártot én sem hagyom a bajban, hanem az ő személyiben küzdök a büntetés ellen. Mondtam tehát a bírónak, hogy károgok biza, ha már úgy kereszteltek engem; s megesküdtem mind a három személyre, hogy erdei kihágást nem követtem el.

– Milyen három személyre?

– Atya, Fiú, Szentlélek.

– S a bíró elfogadta? – kérdezte Boldizsár.

– Csak az Atyát, mert unitárius volt – mondta az öreg.

S nyomatékul elővette az idézést is, amelyre csakugyan rá volt írva, Károgh Menyhárt mentesül a bírság alól.

– De ezt ingyen nem adjuk – mondta Boldizsár.

– Én is úgy gondoltam – bólogatott az öreg.

– S mit kérjünk Károghtól?

– Hát egy bárányt, gondolom.

– Én kettőt gondolok – mondta Madaras Boldizsár. – Mert hallgasson ide: ha magát az a jóságos pádovai ilyen szépen megsegítette, akkor neki is dukál egy bárány, amivel a kicsi Antika el tudjon játszadozni. S Gáspár bátyám, magának is kéne egy, hiszen az egész napját Károgh miatt vesztegette el, s a nagy bírságtól még meg is szabadította.

– Legyen kettő, no! – egyezett belé az öreg.

S ilyen jól megegyezvén, vidáman útra keltek, s elmentek egyenesen Károgh Menyhárthoz. Nagy fortéllyal mindjárt azt mondta Boldizsár, hogy baj van, Menyhárt bátyám, mert legalább egy tulkot el kell adni. Az erdőpásztor ugyanis az erdei kihágásokat mind észrevette, amiből kifolyólag idézést küldtek Menyhárt bátyámnak, ötszöri kihágás miatt.

– Hol van az idézés? – kérdezte Károgh.

– Megvan – mondta Boldizsár.

Igen vakarta Károgh Menyhárt a fejét, de titkon örvendezett is annak, hogy csak öt kihágást jegyzett fel az erdőpásztor.

– Nem lehetne kéz alatt valahogy elintézni? – kérdezte végre.

– Három bárány – mondta Boldizsár.

– Kettő – szorította ki Károgh.

Hát ebben a kettőben meg is egyeztek, olyan toldással azonban, hogy a két bárányt Károgh Menyhárt még megszerzi három liter borral, amit a jótevők együtt fognak meginni. S amikor így békére jutottak, az öreg Varjú is elővette az idézést, mely Károgh Menyhártot mentesítette minden bírság alól. A nagy örömben előkerült mindjárt a két bárány is, mely kettő közül az egyiket elvitték egyenesen a templomba, s ott a pádovai Antika szobra előtt letették a földre, hogy Boldizsár a pásztora legyen neki; s a másikat pedig Varjú Gáspár hazavitte magának.

Közben az este is leszállt, ők pedig, a jótevők, nemsokára beültek az antalosi szivárvány alá, hogy bor mellett dicsérjék az Urat.