Babra és Ibolya

Egy porszem is valami, habár messze van a csillagtól.

Hát ilyen volt Füved faluja is Betlehem mellett. Együtt említem mégis őket, mármint a porszemet és a csillagot, s nemkülönben a két falut; együtt említem, mert ahogy Betlehem fölött egy fényes csillag ragyogott, Füved fölött is úgy lebegett egy porszem. A csillagról tudjuk valahányan, hogy a kerek földnek mily nagy vigaszt jelentett, de a füvedi porszemről csak én tudom, hogy egy történet.

De egy történet is valami.

Különösen akkor, ha mond is valamit annak, aki a világ dolgaiban nem akar nagyokat döccenni. A világ dolgai helyett mondhatnám azt is, köznapi szóval, hogy életünk folyása: s a döccenés helyett is használhatnék bukdácsolást. De hát a világot említem mégis, mert ez a füvedi történet is úgy kezdődött, mint maga a világ.

Vagyis kezdetben nem volt sehol semmi.

Csak a nap sütött, hegyes fénnyel és csípősen villantva sugarait, ahogy tavasz kezdetén szokása neki. Haladt is már a nyugta felé, s emiatt s igen ingerkedett. Teliszurkálta fénnyel az udvart, melyen a háznépe, szombat lévén, éppen szorgoskodott. Számban nem volt tömérdek az a háznépe, mert mindösszesen hárman voltak csak csupán. Vagyis a gazda, egy hallgatag s nem kedvetlen ember, bizonyos Bürök Pál nevű; s másodiknak, mint első személy, ott volt Bürökné asszony, aki Jozéfa nevet viselt; s ott volt maga Ibolya is, huszadik esztendejében a fénnyel csiklandozó napon, lengő szoknyácskában s dióbarna szemében tömörű fénnyel, s olyan dereka neki, mint a kecses korsó, melybe három piros rózsánál többet nem tehettél volna.

S no, még volt valaki.

Bár ugyan csak egy tyúk volt, akit valakinek mondok. De hát mit tegyek, ha oly nagy személy volt az a tyúk! Kettyegett és kottyogott folyton, borzas indulatában meg nem állt egy percre, hanem megereszkedett szárnyakkal csak keresgélt, s őgyelgett szegény, kottyot hullatva folyton.

Bőséges ösztönével szeretett volna megülni már.

– Kuporítsátok már meg! – mondta a gazda.

Megfortyant menten Jozéfa, ami nem is volt csoda. Hát hogyne, hiszen tudta Bürök Pál is, hogy várják és várják Mosódról a tojást, amit a tyúk alá akarnának tenni. De nem jön az a mosódi asszony, aki hozná a tojásokat, azokat a hírneveseket, amelyekből ha tyúk lesz, tojik az háromszázat is egy esztendőben. Nem jön az a mosódi Borka asszony, pedig a jóságos istenre fogadta, hogy délidőre itt lesz azzal a harminc tojással.

– Nem hallod, hogy kuporítsátok meg azt a tyúkot! – szólt megint a gazda.

– Mire kuporítsuk meg? – kérdezte Jozéfa.

– Bármire!

– Burgonyára talán?

– Tőlem köveket is tehettek alája.

Ibolya nem szólt, nem is hallotta talán a fortyanásokat, mert derűs arccal és a napsugarak villadozó ágai között az udvart söpörte. Bizonyára az ábrándok virágain időzött, vagy a vágyak meleg fuvalmaiban fürdött.

Ki tudja?

– Biztosra mondta Borka néni? – kérdezte megint a gazda.

– Egészen biztosra.

– S mit mondott?

– Azt, hogy azt.

Bédugultak s vártak. S no, végre megérkezett Borka néni, a karján egy vesszőkosárral, ami piros kendővel le volt takarva.

– Hányat hozott? – kérdezte Jozéfa.

– Harminchármat.

– Ráadásnak azt a hármat?

– Nem.

– Hát?

– A szerencsét hoztam ráadásnak.

Somolyogva hallgatott egy kicsit, majd Ibolya felé kandikálva, nagy csemegének így szólt:

– S hoztam még valamit.

– No!

– Babra Károlytól egy üzenetet.

Ibolya odavillant, s megállt. A gazda is kerekre nyitotta a szemét, s Jozéfa pedig a kötényét markolászta. A tojások egy percre elmerültek, s a kotlóstyúk kottyogása pedig olyan lett, mint a buzgó és töredelmes imádság, melyet az Isten ha meghallgat egyedül. Mindez nem is volt csoda egyáltalán, mert az a mosódi Babra Károly sok levelet írogatott Ibolyának, s azokból a levelekből sohasem hiányzott a szívbéli eltökéltség, mely szerint, ha az Isten őt megsegíti, hát akkor…

– Rang van? – kérdezte Bürök Pál.

– Őrmester! – mondta Borka néni.

Jozéfa is mindjárt csámcsogott egyet, s felemelte még az egyik karját is.

– Halljunk oda!

– S nem is akármilyen őrmester – folytatta Borka néni. – Hanem… No, Ibolya, találd ki!

– Nem tudom – mondta a lány.

– Csendőr, édes gyöngyöm, csendőr! Tudod, mi az? Szép ruha, villogó csákó, jó megélhetés s nagy hatalom! Tudod, milyen híre van neki? Mint egy uralkodónak! Ahol elmegy, mindenütt tágítanak; s úgy félnek tőle, hogy még az oroszlán is egérlikat keres.

Ámulva hallgatták, hogy milyen nagy rettenet Babra Károly. Bürök Pál nyakángatott, hogy mit hozott a perc; Jozéfa az ajakát csipdeste a két ujjával, Ibolya pedig pírba borulva állott, zaklatott szívvel és egy kicsit borzadállyal.

Csak a tyúk kottyogott, változatlanul.

Végre Bürök Pál helyre rázta magát, s meglükkent benne az indulat, hogy ő sem akárki, a kutya mindenit neki!

– No, Babrából nem élünk meg! – mondta.

Mind ránéztek, hogy vajon mit jelent ez a hirtelen szó. Borka néni úgy ereszkedett a pillantásával Bürök Pálra, oldalból, s egy kicsit felülről is, mintha öreg kakast látott volna, kinek megrebbent a szárnya. Jozéfa feddőleg tekintett reá, Ibolya pedig ijedelemmel ingott a rózsaágon.

– Egy-kettő! – mondta Bürök.

– Maradjunk az egynél – szólt Jozéfa.

– Akkor rakjátok le a tojásokat!

Hát jól van, a tojásokat mind belérakták egy nagy kosárba, rá a fészekre, amely elő volt már készítve, gondosan.

– Ibolya, fogd meg a tyúkot! – mondta akkor Bürök.

Már mozdult is a lány, de abban a percben Babra Károly belépett a kapun. Henye módon szalutált az egész családnak, majd sorjában parolázott is. Büröktől megkérdezte, hogy miképpen szolgál az egészsége. Jozéfának dicséretet vetett, hogy minő pirospozsgás az ábrázata; Ibolyát pedig hátban meglapogatta, mint húsvét előtt a bárányt, hogy lám csak, ebből lesz aztán a jó falat.

– Vártál, szentem? – kérdezte is tőle.

– A szentek a templomban vannak – mondta Bürök.

– Azt hittem, hogy a mennyek országában – nevetett Babra.

Gondolta Borka néni, hogy ráhúzza a zöld levelet a tövisre, s így szólt:

– Ki hol akarja.

Csend lett. A tyúk a kerítés deszkája mellett borzosan futkosott, szorgosan kottyogva és ijedten is egy kicsit. A hangja bepettyezte a csendet, s a fülekben is elült, mint a nyugtalankodó tavaszi mag.

– Ibolya, fogd meg a tyúkot! – mondta ismét Bürök Pál.

Mozdult is a lány rögtön, de ahogy közelített volna a tyúkhoz, az bizony továbbiramodott, s majd ismét tovább. Nézték a buzgalmat, s feddőleg ingatták a fejüket a tyúkra, aki nem akart megkuporodni, hogy Ibolya megfoghassa.

Nézték.

Bürök Pál hümmentett mindegyre, hogy micsoda oktalan állat ez a tyúk; a két asszony pedig Babra Károlyt nézte, hogy micsoda vitéz az olyan ifjú, aki csak áll, s aki csak nézi a szíve választottját, miközben az oly lelkiből és hasztalanul törekszik. Észre is vehette Babra a késztető pillantásokat; vagy az is lehet, hogy a hatalom tüze kezdett pattogni benne. Így volt, avagy úgy volt, de az egyik percben s egy kicsit dölyfösen így szólt:

– Megfogom én!

Oda is lépett menten Ibolyához, akit derékon fogva, a háta mögé állított; majd elindult a tyúk felé. A tyúk azonban igen szaporán kezdett futni, és nagy ijedelemmel kottyogott is sűrűn. Néha hátratekintett, de meglátván olyankor a Babra fején a kakastollas csákót, bizony rebbenve iramodott előle, mert nem kakas kellett neki, hanem csirkét szeretett volna költeni.

– Fél a kakastollutól! – mondta is Bürök.

Igaza lehet Bürök Pálnak, gondolta Babra, s odaadta a csákót Ibolyának, hogy tartsa addig, amíg ő megfogja a tyúkot. S hajadonfővel nekiindult ismét, hogy a markát rátegye a tyúkra. Nem mondom, az okosság csakugyan segített valamit, mert amikor a tyúk ismét hátratekintett, lejjebb eresztette a szárnyát, s a kottyogásában nem volt már oly sok rémület, mint azelőtt. Szinte-szinte el is érte már Babra a tyúk farkát, de abban a pillantásban, nyilván az érintés miatt, rebbenve szökött odább a tyúk.

– Az anyád irgalmát! – mondta Babra.

Megvonogatta az izmait a vállán, s megigazította a derékszíját is, mint aki nagy és vitézi tettre készül. S utána ugrott egyet a tyúk felé, de abban a pillantásban a tyúkban is fellobbant a rémület, s egy rebbenéssel a kerítés tetejére repült, s a kerítés tetejéről be mindjárt a kertbe, amely tele volt virágzó fákkal s a virágzó fák mézgás lüktetéssel; s tele volt mindenféle bokrokkal, amelyek a tavasz mámorában mind meg voltak dúsan bolondulva.

– Az anyád paradicsomát! – mondta Babra.

S nekibőszült a kerti terepen. Ugrott nagyokat, de rebbent a tyúk is lelkiből. Máskor meggondolta Babra, s cselvetéssel mászott a tyúk után, aki ott rejtőzködött valahol a bokorban. Lassan és okos ésszel hajtogatta az ágakat, de a tyúk odalett egészen. Nem hallatszott még a kottyanása sem; s ha pedig mégis szólott egyet, akkor onnét szólt, a másik bokorból.

– Csak vitézül! – biztatta Bürök.

Hátranézett Babra Károly, s hát a feje a kerítés fölött van mindenkinek, s úgy lesik onnét a hadjáratot. Hát ez nagy baj, gondolta magában, mert különben abbahagyná talán ezt az oktalan tyúkot. Így azonban, vélte mégis, szégyen lenne tyúk nélkül maradni.

Még a fogát is megvicsorította.

– A tetves mindenit neki! – mondta.

S nekirugaszkodott ismét. Törtetett a zsenge fűben, s ugrott nagyokat: ha kellett, belé egyenesen a bokorba. A tyúknak azonban szárnya volt, akármilyen gyatra is, s rebbenni tudott a végső veszélyben. Rebbent is, egyre messzebb, s Babra utána, bolondabbul egyre, káromkodva és véres kezekkel.

Odaveszett, oly messze járt már.

S a háznépe várt.

S egyszer aztán, úgy alkonyat előtt, csakugyan megjelent Babra Károly. A haja csapzott volt, a ruhája tépett, s fürdött a verítékben.

– S a tyúk? – kérdezte Bürök.

– Húzza az ujjára – mondta Babra.

Úgy szuszogott, hogy a szava is csak töredezve jött; s oly gyámoltalanul állt, hogy az ember könnyei majdnem megeredtek. Az Ibolya kezéből elvette a csákót, de nem tette a fejére vissza. Hanem lassan és szinte vánszorogva, s köszönés nélkül is, kiment a kapun.

Ibolya siratta magát.

A többiek is szomorúak voltak valahányan. Csak a lenyugvó nap lobogott örömben.