Tokodi atyafiak

Kezdjem az elején.

Vagyis hadd mondjam el, hogy egyszer egy véckei ember, akivel atyám barátos volt, eljött a házunkhoz. Baromvásár napja volt, nyár végi időben, mintha úgy emlékezném; s nyilván vásárolt is atyámmal, aki szerette csereberélni a barmainkat. A véckei embert Üstökinek vagy Füstökinek hívták, valahogy úgy. Én még zsendülő korban voltam, de nagyos módon, ahogy nálunk szokásban volt, ott ültem mégis az asztal mellett.

Madárlátta ember volt Üstöki bátya, s anyám igen vendégelte őt. Hamarosan jókedve is lett a véckei embernek, mert hát a poharat is szorgalmasan emelgette, biztatván is mindegyre atyám, aki úgyszintén nem volt ellensége az italnak. Jó medret ásván a szavakkal maguknak, egyszer felém biccentett a véckei ember, s azt kérdezte tőlem:

– No, barátom fia, mit tudsz?

– Verébfában fűzfiat – mondtam neki.

Tetszett Üstöki bátyónak a felelet szó, s gondolván magában, hogy ez a legényke az ész ágain már elég mókus, azt találta kérdeni:

– Hol lakik az Isten, azt mondd meg nekem!?

Tekergettem a fejemet mások helyett is, ami azt akarta jelenteni, hogy az Isten lakóhelyét bizony senki sem tudja.

Hanem a véckei ember a tudatlanságot nem vállalta velünk, mert okosítva így szólt:

– Tokodban lakik, kisöcsém!

– Tokodon, azt úgy mondják – javítottam ki a szót.

Nem haragudt meg az öreg, hanem örömében rácsapott az asztalra, s ugyanakkor olyant mondott, hogy kedves anyám, aki igen szemérmetes asszony volt, az egyik fali szentképre tekintett mindjárt. Hanem a tokodi javításomat az öreg Üstöki mégsem tette a maga szólásának a helyébe, hanem csak keményen erősítette, hogy igazam van. Igazam van, mert aki az ő falujában lakik, az Tokodon lakik; s ha pedig Tokodon baj van, akkor csakugyan Tokodon van a baj. De tudjam meg, s tudja meg mindenki a világon, hogy van valaki, az egyetlenegy, aki nem Tokodon lakik, hanem Tokodban.

– Az Isten! Megértetted?! – borult rám egészen.

Hát én béhúztam a fejemet, ha már az a véckei ember annyira el volt szánva, s úgy tettem, mintha az egész életemre lenyeltem volna a tanítást.

Lenyeltem, bár nem értettem.

De mindenhez idő kell, azt mondják.

S ez igaz is, mert idő teltével kezdett az Üstöki igazsága virradni bennem. Egyikfelől azon kezdettem ámulni, hogy mily csodás kehely az eszünk tokja, melyben a hit számára, akinek olyan hite van, az Isten is benne van. Ha pedig benne van, akkor nem a tokon van, hanem a tokban van.

Vagyis, valóban, nem Tokodon lakik az Isten, hanem Tokodban.

Egyikfelől.

S másfelől pedig, idő teltével természetesen, elmentem Tokodba. S aki egyszer elmegy oda, ezt bátran mondhatom, az bizony elmegy ismét s újból. Mint ahogy én tettem, életem folyásán többször is. Pedig Tokod nem hírneves hely, ahol aranyat leltek volna bármikor is, vagy ahol született volna legalább egy csodalúd, kinek a zsírjából balzsamírt lehetett volna olvasztani.

Hát igen, Tokod csak egy egyszerű község, a holdudvari járásban.

Egyszerű, de csodás.

Nekem például úgy tűnt, valahányszor ott jártam, hogy Tokodon van a világ közepe. Nyilván az alakja miatt tűnt úgy, s nemkülönben a fekvése miatt. Mert ugyanis alakzatra, akár a föld és a világ, a tojás alakját formálja Tokod; s feküdni pedig nem völgyben fekszik, hanem csak lankában. De az a lanka annyira szabályos, mintha nem a természet hullámozta volna gyöngéden oda, hanem maga a falu, mint egy óriási aranymadár, ő maga csinált volna egy szelíd fészket magának, be is szegve azt a tojásdad fészket, köröskörül, egyforma és gyönge peremmel.

Valóban, mint a madár, tojásdad fészkén úgy fekszik Tokod. S mialatt a teste melegével gyönyöríti a világ közepét, azalatt a fejével, a gyönge perem fölött, vigyázhatja az égtájakat.

Ahogy a madarak szokták is.

Hát ilyen csodás falu Tokod: eszünknek kelyhe s fészkén ülő aranymadár. Ez is valami, csupán egy községről lévén szó, bár egy kicsit légben lebeg, amit idáig mondtam, s talán csalóka is. Nyilván nem is beszéltem volna el ezt a csalóka lebegést, ha tokomban egyéb nem rejtőznék Tokodból. Talán nem, mert hiszen libbenve tünedező szavaim csak olyanok voltak, mint a pillangó helyett csak annak repülése.

No de leszáll a lepke, s leszáll véle a szó.

S Tokod már ábra is.

Emberek laknak benne, akik szorgalommal és békességben élnek, mint ahogy éltek az elődeik. Nincs azonban olyan dajkáló meleg idő, amelyet meg ne szaggatna vihar; s bár szelíden füröszt a holdvilág, egyszer egy csillag mégis végighasít az égen, szikrázva és intelemmel. Így történt Tokodon is.

S mondván, hogy történt, már a pillangó földi virágra szállt, s véle a valóságra a szó. El kell mondanom tehát, bár vihart idézek, s talán hullatok csillagot is, de hát el kell mondanom mégis, hogy élt Tokodon két ember, ki az esztelenség példája lett. Ha nem tudnám a valót, el sem hinném talán, hogy mit tudtak művelni, nem tudnám elhinni, mert hiszen a tokodi nép, s közöttük ez a két ember is, gyarapodásban élt és huzamos békességben. Nagyobb perpatvar, ami sorsukon rontott volna; vagy éppen erőszakos halál, melynek a hírét apa a fiára örökítette volna, hát olyan Tokodon emlékezet óta nem volt. Felhők ugyan jöttek néhanapján a tokodi égre is, de hiszen akik ama ég alatt éltek, azok is emberek voltak, viaskodásban a természettel, egymástól elütő értelemmel, s ami a legtöbb bogot vetette: a szívnek ilyen és olyan érzelmeivel.

De mondom, az ördög Tokodon vért nem szagolt.

S hogy ez így volt, mindenkit dicséret illet azért, nőt és férfiút egyaránt; s ha valakinek mégis, valahány közül, dukálna nagyobb érdem, akkor az igazság ujja ama két emberre mutatna éppen, aki azt cselekedte, amit esztelenül megtett.

Értő és szorgos gazdák voltak mind a ketten, s az eszük tokjában is tiszta volt, ami abban volt; s a tetejében még példás barátságban élt egyik a mással. Ahol a madárnak a farka van, lévén Tokod alakzatra egy tojásdad alakú, tömzsi madár, hát ott a madár farkának a táján élt az egyik.

Ennek Csiga Péter volt a neve.

Nohát, gondolhatná bárki, az a másik bizonyosan a szomszédja volt Csigának. Gondolhatná, kétség nélkül, de a valóság nem bólogatna mégsem neki, mert a Csiga barátja a falu másik végiben lakott, vagyis a madár begye körül valahol.

S annak Biga Pál volt a neve.

Nem lehet tudni, hogy a nevük honnét származott, mert a tokodiak mind azt mondják, hogy eme néven oly régi mind a két család, hogy a csigabiga játéknál sokkal öregebb. Hát lehet, hogy ez így van, nem tudom. Annyit azonban gondolok, hogy a gyermeki csigabiga mondóka részes abban, hogy ők jó barátok lettek; ugyanis addig s addig permetezik a köd, amíg eső lesz belőle: vagyis addig s addig csigabigáztak a gyermekek, amíg ezt a két embert is barátságban összemosták, ahogy a mondókában is vannak ők.

Valahogy így van talán.

De ha nem volna így, akkor is kár volna ennél a hajlatnál gyökeret ereszteni. Ne firtassuk tehát, hogy a pipára honnét került a kupak, hanem inkább gyújtsunk reá. S rágyújtván, hadd idézzem fel azt az őszi reggelt, amelynek szontyolú borújában gondolt egyet Csiga Péter, s elindult Biga Pálhoz.

– Borong az idő, komám – mondta neki.

– Kedvit vesztette – felelte Biga.

– Megcseppen-e, mit gondolsz?

– Könnyen.

S valóban, azon a reggelen semmi derű nem volt a világban, hacsak annyi nem, hogy a borúban egyetértettek. S az egyik szót követvén a másik, arra egyeztek ketten, hogy maradjon az erdő-mező abban a borongásban magára, s ők menjenek el a vásárra. Az egyezség nem volt egészen a szükség szülöttje, mert titkon lesték már az alkalmas őszi napot, amikor vásárba mehetnek gangos lovaikkal. Nagy gonddal ugyanis két-két csikót neveltek, s mégpedig olyan számítással, hogy virágjukban és alkalmas időben eladják azokat. Hát a csikók virágjukban voltak éppen, mert a harmadik évüket elrúgni fogják vala hamarosan, vagyis pénzben is a tetőn állottak; s az idő is alkalmas volt egészen, hiszen ősszel kell eladni az állatot, hogy télen által a drága kóstot ne fogyassza.

– Fáj a szívem értük – mondta Csiga Péter.

– Ha fáj, tartsuk meg – felelte Biga Pál.

Csakugyan fájt Csigának a szíve, s fájt Biga Pálnak is. Ami nem is volt csoda, mert gond és öröm nevelte a csikókat, míglen oly pompázatos állatok lettek. A Csiga Péteré fekete volt az egyik, s a másik pej; s a Biga Pálé pedig pej az egyik, s a másik is pej.

– Hát akkor menjünk! – mondta Csiga.

– S majd nevelünk mást – szólott Biga.

Feltettek két rossz kalapot, s elindultak a városka felé, ahol a barmok számára minden héten fungált a piac, egy bizonyos napon. Csiga ült a fekete csikóján, s Biga ült a pejen. Bárkivel ha találkoztak, láttukra megállt az úton, s úgy ámulta őket, hogy mily feszes derékkal ülnek a büszke lovon.

– Mi legyen az ár? – kérdezte Csiga.

– Egyformán; amit érnek – mondta Biga.

A köd úszkált és vastagodott egyre, de elég magasan gomolygott, s permetet nem eresztett. Úgy értek a vásárba, száraz kalappal, s fényes szőrrel a lovak. Lett is udvaruk mindjárt; megvenni a négy paripát. Akinek kevés volt a pénze, csak a füle tövét vakargatta nagy kínjában; s akinek pedig lett volna, neki-nekigyulladva alkudozott. Valahány között két égei ember vetekedett a legjobban; s azoknak csakugyan addig csorgott a kedvük, amíg az egyik a Csiga Péterét s a másik Biga Pálét megvette.

Emlékezetes perc volt, a sok pénz miatt; s lélekbe is hullt, mint a rög.

– Bánatra neveltük őket – mondta Csiga.

– Ilyen az élet – felelte Biga.

Lógó fejjel elrendezték a zsebeikben a rengeteg pénzt, s majd elindultak a város között. Gondolták, megülnek valahol egy kicsit, ahol a ború, bennük is, fel tudna verődni talán; s ahol enni lehetne valamicskét, s inni egy kortyot.

S majd aztán hazamennek.

Hát kezdett is úgy lenni, ahogy egyetértésben elgondolták. Vagyis betértek egy fogadóba, mely a „Szomjas Vándorhoz” volt megcímezve. Ahogy átlépték a küszöböt, éppen akkor kondult meg a déli harangszó. A fogadó miatt-e vagy a bongó harangszóra, de a kalapjukat rögtön levették. Csiga Péter odavetette valahova a kalapot, s nagyot fújt; Biga Pál azonban szépen az asztalra tette a kalapját, s nehéz bánattal széjjeltekintett a fogadóban. Nagy terem volt, ahol álltak. Olyan nagy, hogy szólván a harang, egy aprócska faluban templomnak is megfelelt volna. Két hosszú asztal nyújtózott a teremben, az éhes és szomjas vándorok számára. Az egyik mellett két bőrkötényes férfi üldögélt, valami ital mellett, s egy kicsit egymás felé dőlve az asztal fölött. S ott ült egymagában egy öreg és szomorú kalaposmester; s nemkülönben egy szakállas óraboltos, szintén egymagában. Ezen a két asztalon kívül még csak egy kárlátó volt a teremben. Nagy pereme volt annak a kárlátónak; s a perem mögött, csak hogy valami legyen, gyéren lécek meredeztek, nyilván elkerítő falnak; s a léceken túl egy ajtó nyílt valahova.

A két bőrkötényes susmogott, az öreg kalaposmester felhő gyanánt ült egy poharacska fölött, a bozontos órás pedig két ujjával az asztalon babirkált.

A harang még szólt.

Csend volt.

– Itt kihalt a világ – mondta Csiga.

– Fújd meg a harsonát! – felelte Biga.

Csiga Péter mordult is valóban egyet, s a lécekkel is kelepelt. Hát erre valaki jönni fog, gondolták magukban; egy félszemű korcsmáros talán vagy egy hájas-szuszogós öreg, ahogy a fogadókban gyakran lenni szokott. Nagyot kattant azonban hamar a szemük, mert mamós helyett egy langos menyecske lükkent a kárlátóba, az ajtón keresztül. A fekete haja alatt tüzesen virított az arca, s a szeme pedig fényből szikrákat szórt. Mindjárt a lécajtót egy lobbanással kinyitotta, de nem tudta az ajtót a sarkáig hátravágni, mert a léceket akasztotta a peremen egy kalap. A menyecske lobbant megint egyet, s megragadta a fejbelit.

– Kié ez a becstelen kalap?!

S az ajtón keresztül kivágta a kalapot a terem közepire.

Csiga ránézett Bigára, hogy most immár mi legyen. Tagadja meg talán azt a rossz kalapot, amelyik mégis az övé; vagy védje meg inkább, dicsérvén a múltját?! Ha megtagadja, a kalapok istene könnyen megverheti; ha pedig megvédi, akkor gebére mondja, hogy paripa.

S a menyecske is, mint a forró szél, csapja a szívet.

– Az enyim – mondta mégis Csiga Péter.

De ahogy kimondta, maga is úgy belérúgott a kalapba, hogy mint a vedlett kutya, rögtön bébujt a kalap a hosszú asztal alá.

A szikra azonban nem aludt el.

Csak a menyecske csendesedett mosolygósra, mintha a kalap miatt bűnbánatot akart volna tartani. Kedves szavakkal meg is kérdezte Csigától, hogy ételt és italt mit kívánnak. A kalap és a menyecske között morajlott Csiga, szégyenben és tűzben; s égett a füle is, mind a két felén.

Tojást ajánlott Biga Pál.

– Mennyit? – kérdezte a menyecske.

– Tízet, szalonnával! – mondta Csiga Péter.

– Nekem öt elég lesz – szólott Biga.

A csend leült, az óra megállt. S megrezzenve ámuldozott a világ. Hát hogyne: Csiga Péter tíz tojást kért, s Biga Pál csak ötöt. Ilyen szakadás a tokodi atyafiak között még nem volt. A szikrát, amit a kalap szült, megfújta a gonosz szellem, s a csigabiga mondókában sírni kezdett egy gyermek.

– S bort mennyit? – kérdezte a menyecske.

– Egy litret! – mondta Csiga Péter.

– Nekem egy fél elég lesz – szólott Biga.

A szikra egy másikat szült, s miközben asztalhoz ültek, kezdte égetni Csiga Pétert, s kezdte sütni Biga Pált. De megették a tojást, ki-ki mennyit, s töltöttek is. Csiga a literesből s Biga a felesből. Fogták a poharat, s azon süllögtek mind a ketten, hogy koccintás legyen-e vagy ne legyen. Várt az egyik is, s várt a másik is.

– No, az öt tojásra! – mondta végre Csiga Péter.

– A tízet csalja az egy – szólott Biga.

S nem koccantak a poharak, csak ittak.

És hallgattak.

Biga Pálnak el is fogyott hamarosan a bora, s hát a fél után nem felet kért ismét, hanem egészet.

– Nekem kettőt! – mondta Csiga Péter.

– Magának még van – szólt a menyecske.

– Elfér az asztalon – mondta Csiga.

A két szikra harmadikat szült.

– Nem tud egy kalapost, virág asszony? – kérdezte Csiga.

– Itt ül egy – mondta a menyecske.

Fel is állt mindjárt az öreg, odament Csiga Péterhez, és ajánlotta magát, hogy ő valóban kalapos. Csiga megkérdezte tőle, hogy volna-e egy olyan kalapja, amit a király is feltehetne, ha ugyan volna király. Az öreg kalapos valahogy szimatot vett, s úgy tátogott örömében, mint a vízparton a napmelegben a béka.

– A világ ura is feltehetné! – mondta.

– Hozza el! – szólott Csiga.

Ahogy kifelé indult az öreg, lobbot vetett Bigában a szikra, s utánikiáltott a kalaposnak, hogy hozzon neki is egyet.

– Amit az Isten is feltehetne! – tette még hozzá.

Olyan szó volt ez, ami az égre kiáltott. Gondolkozott is Csiga Péter, a maga tüzében égve, hogy micsoda választ adhatna erre. Gorombát nem szólhatott, mert az törpítette volna őt; s az üveget sem vághatta a mennyezetre, mert azt mindenki meg tudja tenni. Nőni szeretett volna, észben és hatalomban. De mivel az istennél feljebb nem talált szót, megragadta a poharát, s a borával együtt átalment a másik asztalhoz.

S azzal a két bőrkötényessel, áruló módon, kezdett is mindjárt cimborálni. S ha már erre vetemedett, gondolta Biga Pál, hogy akkor ő is szerez valami hívet magának. S intett a szakállas óraboltosnak, hogy jöjjön átal az ő asztalához, mert szívesen látja. Átal is ment az öreg, s megmondta Bigának, hogy ő óramester, akinek árverezni akarják a boltját. Kezdte is volna éppen elmondani, hogy miképpen szorult ennyire meg, de akkor megérkezett a kalapos, de nem üres kézzel, hanem két kalappal.

Az egyik zöld volt, s a másik dohányszínű.

A zöldet odaadta Csiga Péternek, aki alku nélkül kifizette a kalapot, majd a fejére felvetette, s így szólt:

– No, Biga!

A dohányszínűt pedig átnyújtotta Biga Pálnak, aki ugyanvalóst nem alkudott semmit, hanem a régi kalapját az idegen asztal alá vágta, az újat feltette legényesre, s így szólt:

– No, Csiga!

A kalapos ott állott egy ideig a két asztal között, majd leült a szakállas mellé. Így aztán hárman voltak itt is s hárman voltak ott is. S mivel hajlani kezdett már a nap, új emberek is jövögettek, sűrűbben egyre. Jöttek, s a két asztal között megálltak; megnézték a zöld kalapos Csigát, s meg a barna Bigát, majd ki ide s ki oda szépen leült.

Gyűltek a hívek, s a két tábor forrósodott.

Csiga egy teli hordót rendelt az asztal mellé, a maga híveinek; s Biga is egy másikat, a maga táborának.

Füstölgött a levegő.

– Békára való a zöld kalap! – kiáltotta valaki.

– S csutakra a barna! – harsant vissza egy másik.

Csorgott a bor, s áradt a zaj. Majd az egyik percben Csiga Péter felállt, nagyot rikkantva csendet kért, s magasra emelte a zöld kalapját.

– Minden hívemnek zöld kalapot! – mondta.

– Barnát a tábornak! – felelt vissza Biga.

Futott rögtön a kalapos, s nem sok időre ott volt minden zöld kalap, ami csak feküdt várakozva a boltban; s ott volt minden barna kalap is. S osztani kezdte a kalapokat, erre zöldet s amarra barnát, majd a végén így szólt:

– No, mindenki fel van szerelve!

Csapkodva örült mindenki, s nagy hevületben. Bogozódtak a harsány szavak, s mindenkinek lebegett a haja, mint a nagy szélben a sörény. S bolond kedvében valaki magasra dobta a zöld kalapját, de oly hevülten valahogy, hogy a zöld kalap átrepült a barnák asztalára. S ahogy leszállt ott a kalap, az áradásban reccsent is már a gát, s kezdtek a kalapok röpdösni.

Majd az üvegek is.

Aztán megfortyant a pokol, s majd sötét lett.

A többiről aztán nem tudott Csiga Péter semmit, sem Biga Pál. Csak arra ébredtek másnap reggel, hogy feküsznek a kórházi ágyon, egymás mellett, ketten egy szobában. A fejük kötésbe csavarva sajgott, s kínban volt egész testük is.

– Sült bolond, az voltam – mondta Csiga.

– Mind a ketten – szólott Biga.

Köd ereszkedett a szemükre, mint ahogy künn is köd ült, a világban. S a köd alatt a kalapokról gondolkoztak, amelyek mind eltűntek valahova.

Nyilván a múltba.