Igazak álmaMint a lenge kakukkvirág, olyan színe volt az ég peremének. Leszállt a nap. – Eddig is megtehette volna – mondta az öreg Matyó. Meg sem gondolta, csak úgy hirtelen gondolta. De hát nem csoda, mert bolondos nap volt, ami volt. Amikor felhők jártak, pezsgett a fény a föld felett; amikor tisztára takarodott az ég, akkor homály szitált a fák között; s amikor nem fújt a szél, rezegtek a levelek; s amikor fújt, ellenszegültek. Ilyen az április. S az április mellé még csütörtök is volt, ami az öreg Matyó szerint, ebben a Mustár gazdaságban, sohasem volt kedvező nap. Lám, az udvari vályúnál most is csak prüszköli a vizet a két ló, s nem issza szokás szerint. Pedig ihatná, mert kényes ugyan a vízre a ló, de ő tisztára mosta a vályút. Ugye, a tehén jól megitta, amit megprüszkölt a ló; majd utánuk a két ökör még puha karikákat is fújt az új víz tetejére, úgy elöntötte őket a lusta élvezet. A gazda, vagyis Mustár Imre, éppen akkor jött ki a csűrből. – Látom, az időt is lopja – szólt oda az öregnek. Matyó bácsi megütközött a szón, mert mindenki láthatja, hogy a két ökör lassan fújdogálja a vizet, miközben lusta élvezettel iszik; s nógatni nem szokás őket, hogy no: siessetek, az áprilisát, mert itt a gazda, s valami okból dúlja magát. Az öreget is kifente egyszeriben az áprilisi alkonyat. – S még mit lopok?! – kérdezte. – A szénát – mondta a gazda. Hát ez rágalom, annak is pénteki. Huszonhat esztendeje szolgál ennél a Mustárnál, de még szénát nem lopott soha. Ha a szabályosnál többet adott a marháknak, azt is a marhák érdekiben tette, amiben benne van a gazda is. S akkor ő kapjon ilyen hegyes szót, aminek a hegyére még a becsületet is odaszúrja a gazda, mint egy alkonyati gébics! – Nem hiszem, hogy loptam volna – mondta nehezen az öreg. – Hát? – Lehet, hogy megettem. – No, szarva ne legyen tőle! – Akkor döfök – nyugodott belé Matyó bácsi. Ennyivel aztán el is végezték ezt az áprilisi csütörtököt, mert a gazda félünnepit öltött, s elment a faluba, nyilván a hitelszövetkezet kocsmájába; az öreg pedig megbújt az istállóban, mert az ágya ott volt, s cserélt a csillagokkal. Vagyis, amikor felbuzdultak fényre a csillagok, akkor ő szépen elaludt. Mély nyugalomban aludt, csak az ökrök kérődztek álma fölött, akár a meleg és fekete párában egy-egy kis malom; de aztán, valamikor egyszer, arra merült álmából eszméletire, hogy a kutya nagyon ugat, s valaki titkolatlan lépésekkel közeledik. S már ki is nyitotta az istálló ajtaját. – Matyó bácsi! – szólt a hang, mint a göröngy. Az öreg megismerte, hogy maga Mustár, aki ily szokatlan időben rá jött; s mivel a növekvő hold a felin már túl volt, látni vélte a derengésben azt is, hogy a gazda jobb kezében lóg valami, feketén s elég nagy darabon. Valami nagy baj lehet, gondolta mindjárt, de csak ennyit mondott: – Nocsak. – Hol van a méteres? – kérdezte a gazda. A feje fölött a polcon, ott volt a méteres mérő, vagyis a „collstokk”, amilyent az ácsok és az asztalosok használnak. Ott volt, ámbár bent kellett volna lennie, szokott helyén, a házban. De hát az ökör kitörte a közfát, ami a tehéntől őt elválasztotta, s új közfát kellett csinálni, mérték szerint, ha már az ember is ott tölti az éjjeleket. – Itt van a fejem fölött – mondta az öreg. Felállt a heverőágyon, s miközben fehérre meszelte a beszitáló holdvilág, matarászott a polcon. – No, megvan-e? – kérdezte mohón a gazda. – Megvolt; minek kell? – Mérünk. – Azt hittem, oroszlánt lövünk. Megtalálta a mérőszerszámot, s odaadta a gazdának. A gazda a küszöbre húzódott, ott leült, s a térdén elfektette, amit eladdig a kezében lógatott, azt a nagy lebernyeget. Az öreg is közelebb húzódott a küszöbhöz, s felülről kandikálta, hogy vajon mi készül, egy kicsit oldalra döntött fejjel, mint a varjú. A holdvilágon csak annyit látott, hogy valami bőr, amit a gazda a két térdére terített. Borjúbőr nem lehetett, mert a fényhíre akkor fehér lett volna, vagy legalábbis tarka; s fekete bárány sem lehetett, mert hiszen az sötéten lapult volna. – Ammi? – szólt végre. – Rókabőr – mondta a gazda. Többet nem szólt az öreg, hanem várt. A gazda nyitani kezdte a méteres szerszámot, s ízületről ízületre kinyitotta. Aztán mérte volna véle a rókabőrt, de egyszer a szerszám csuklott össze, máskor pedig a bőr huppant ki alóla. – Fogja meg! – szólt rá az öregre. Matyó bácsi leült balról a gazda mellé, s megfogta a rókának a fejét. Úgy a kezével bátran fogta, mert hiszen a fejhez már csak bőr volt a többi; de a lelkével bizony nem a legszívesebben, mert a holdvilágon élő módjára vigyorgott a fej. – Harminckilenc – mondta a gazda, s pusmogva megvakarta a fejét. Aztán megmérte a rókának a farkát is. – Harminchárom – mondta, s ismét megvakarta a fejét. Talányosnak látszott az egész, kivált így a hajnali holdvilágon, de az öreg hagyta, hadd folyjék mentire minden; s csak azt kérdezte: – A fejét mért vakargatja? – A húsz pengő miatt – mondta a gazda. Csend lett; s miközben ártatlanul úszott a hold, a csendben úgy lebegett a húsz pengő, mint a hajnali ökörnyál. Aztán a gazda, egyszerre s hirtelen, lesöpörte a térdéről a rókabőrt, s a méreg parazsán így szólt: – Este fogadtunk, a korcsmában. Némelyek azt mondták, hogy a róka farka rövidebb, mint a törzse; s én azt mondtam, hogy fele-fele. – De nem fele – mondta az öreg. – Nem. Ezen nem. – Pedig ez valódi róka volt. A gazda szembefordult az öreggel, s nagy nyomatékkal így szólt: – Hát maga a rókát pártolja? Nem volt mit tenni, az öreg a válla közé húzta a fejét, s hallgatott. Magában gondolta ugyan, hogy jaj, milyen keserves a szegény szolga élete, mert hát egyszer lop, pedig nem is lop; máskor pedig még a róka is a farkával rajta takarékoskodik. – Most mit csináljunk? – mondta a gazda. – Állani kell a szót – felelte az öreg. – Fizessek? – Mondja tovább is, hogy fele-fele. – De rám bizonyítják! – Mivel? Fogjanak rókát. – Nekem van. – S tudják? – Tudják. Ismét csend lett. Ültek ketten szótlanul, s a rókabőr is félelem nélkül lapult a földön. Végre felállt a gazda, s látszott az arcán, hogy likat talált a kerítésen. – Készüljön fel, hamar! – mondta. – Hova? – A városba. Elviszi ezt a rókabőrt, s eladja. Bányai tímárnak, vagy annak a Sultéti szőcsnek. Itt a bőr, s induljon még világodat előtt. S ha aztán nem lesz rókabőr, fogjanak ők rókát. Addig fele-fele, no, gyerünk! – Mi az ára? – Negyven. Ha muszáj, harmincöt. Kellő ruhát öltött az öreg, s a rókabőrt belétette egy hatalmas tarisnyába; kenyeret is az útra, nagy darab szalonnát, s vereshagymát is, két fejet. A tarisnyát a nyakába akasztotta, s nagy elszánással, mint amikor háborúba vagy ritka nagy vállalkozásra indul a falusi ember, megemelte ájtatosan a kalapját. – No, az Isten segítsen meg minket! – mondta melléje. S elindult. – De aztán titkon viszi! – szólt utána a gazda. – Titkon, titkon. Éppen javában virradt, s ráért a menéssel az öreg, mert hiszen tíz kilométerre feküdt a városka, s annyi utat pedig, öt órától nyolc óráig, még az andalgó búcsújárók is könnyen megtesznek. Elmerengett hát a felkelő nap dicsőségén s a távoli hegyek aranysapkáján; nézegette a korai madarakat s az út két oldalán a zsendülő határt. Egy forrás mellett falatozott is valamit, majd elment egyenesen Sultéti szőcshöz, aki negyvenegy pengőért meg is vette a rókabőrt. Az öreg meglapogatta a zsebiben a pénzt, s betért hízott lélekkel egy városvégi csárdába, ahol maga elé terítette az elemózsiát, s kért egy liter borocskát is. Ráérő módon fogyasztott, s illogatott lassan. Aztán, úgy délfelé dudorászva hazament. – No, megvették-e? – kérdezte a gazda. – Nem volt mit – mondta az öreg. – Hát? – A finánc elvette a bőrt, elkobzotta. Szólni sem tudott a gazda, úgy megfülledt rögtön. Hegyes lett a szeme is, mint a bicska éle, amit sokat használtak immár. Valamit összetör mindjárt, úgy látszott, de akkor a mérgire ismét rácseppentett egyet az öreg. – A likat is felfedezte a bőrön – mondta. – A golyó nyomát?! – Azt. S megkérdezte, hogy ki lőtte a rókát. – S maga?! – Én pedig – folytatta az öreg –, mivel lopni s hazudni nem szoktam, hát megmondtam a fináncnak, hogy Mustár Imre lőtte a rókát. Erre azt kérdezte a finánc, hogy van-e annak a Mustár Imrének fegyvertartási engedélye; mert ha van s bémutatjuk, akkor visszaadja a rókabőrt. – S ha nincs? – kérdezte Mustár. – Akkor bírság, a duplája. – Minek a duplája? – A rókabőrnek, vagyis amennyit ér a bőr. Hát erre az ég felé emelte Mustár a két karját, s a két szemével is verdeste a gerendás mennyezetet, ahogy kérte azt a mennybéli felséges Atyaistent, hogy amennyi róka van ezen a széles világon, azt mind döglessze meg, még azon a pénteki napon, hogy szombatra egy se maradjon. Utána csend lett. – Most már így van – szólt végül az öreg; s aztán elment, hogy a gazdaságban ezt-azt megtegyen, s majd aludjék is a fináncra egyet. Elmúlt a délután, s az este leszállt. Az öreg is nyugovóra bújt az istállóban, s mivel a rágalmat, hogy ő szénát lopott volna, az áldott róka lemosta róla, hát olyan édesen aludt, mint a gyermekben a tej. Hajnalig. Mert úgy a hajnali időben ismét ugatott a kutya, s titkolatlan lépésekkel valami ismét közeledett. – Matyó bácsi! – szólt a hang, mint a kegyes harang. Az öreg megismerte, hogy maga Mustár, aki szólt. – No, mi van ismét? – kérdezte. – Még egy róka talán? – Csend, csend! – mondta a gazda. Közelebb ment az öreghez, úgy lépegetve jámbor módra, s a hangjában is töredelem settenkedett. Az öreg felült az ágyban, s oly kegyesen várta a szót, mintha ő lett volna Jézus Krisztus első tanítványa. – Üsmeri maga azt a fináncot? – kérdezte. – Hogyne! – mondta az öreg. – Égei származás. – Vajon, nem lehetne bédugni a száját? – Nagy van neki – egyengetett az öreg. – Egy tízes, mit gondol? – Ahhh! – botránkozott meg az öreg. – Húsz pengő sem elég neki. Olyan esetten nézett a gazda, mintha abban a percben omlott volna rá a gondolat, hogy elvétette az egész életét, mert hiszen fináncnak kellett volna lennie. Megnehezült lélekkel elővett mégis egy húszast, s odaadta az öregnek. – Hát akkor megteszi? – Megpróbálom. Még a tarisnyába is maga a gazda csomagolt, sok jó ennivalót s bőségesen. Matyó bácsi pedig a nyakába akasztotta a tarisnyát, s virradattal elindult. Ahogy kimehetett a faluból, jobbra átalvágott egy úton, Kodoz község felé, ahol egy komája élt, bizonyos Firkó Mihály. Elment hát ahhoz a komájához, s mivel a lopás vádjában pénze volt elegendő, hát nagy lakomát csaptak. Utána pedig hazabandukolt az öreg, a tarisnyát az ágyra dobta, s nagyot szusszant; majd az ujjával legyezgetni kezdett a gazda orra előtt, s így szólt: – Rókát többet ne lássak, s fináncot ne ismerjek. Hallotta-e? – Olyan nehéz volt? – Olyan. – De meglett. – Meg – mondta az öreg. – Hanem a húsz pengőn túl még innom is kellett véle, a magaméból. Amit meg kell nekem téríteni. S a fejem is fáj attól a fináncbortól. A gazda megölelgette az öreget, úgy köszönte a nagy szívességet. Megígérte azt is neki, hogy a bor árát megtéríti; majd azt ajánlotta, hogy menjen Matyó bácsi, s aludjék egyet a fájós fejivel. Sanyarún bólogatott az öreg, majd a kertben kifeküdt egy virágzó almafa alá, s a langy tavaszban nemsokára már aludta is az igazak álmát. |