Ragya kettő

Egyszer volt, hát hogyne lett volna, volt egyszer egy Rozsda nevű közkatona. Szegény feje nem a legjobb időben került katonasorba, mert éppen háború volt. Rozsdának azonban eszébe sem jutottak a halál fullánkjai, hanem úgy élt az angyalbőrben is, mintha soha meg nem tudna halni az ember, hanem örökké élne. Tréfás kedvű volt és pajzán; s ha kellett, bizony furfangos is. S ami nagy kedvezés holt és eleven számára egyaránt, ott bujkált mindig Rozsda körül a szerencse is, hogy a végső szükségben megérlelje a gyümölcsöt a furfang ágain.

Így történt a katonaságnál is.

Volt ugyanis Rozsdának egy Ragya nevű bajtársa, szintén közkatona. Hanem ez a Ragya merőben más ember volt, nem olyan, mint Rozsda. Vagyis szelíd és engedelmes ember, istenfélő és szamaritánus hajlamú. Hát ebben a Ragyában bujkált a Rozsda szerencséje. Mert ugyanis, ahogy azt mindenki tudja, a katonaságnál mindennap számba veszik az embereket, olvasván név szerint őket, nagy fennhangon és betűrend szerint. Egy bizonyos Butyka nevű őrmester szokta volt ezt csinálni, s mivel Ragya a betűrendben megelőzi a Rozsdát, hát bizony Butyka őrmesternek a Ragya után megint csak Ragyára futott a nyelve.

Vagyis Rozsda helyett is Ragyát olvasott.

A közkatonák feszes vigyázzban hallgatták a keresztelést, mert tudvalevő, hogy a sorból szót igazítani nem szabad. Kilépni pedig egyik sem akart, mert egy kicsi jóakarattal a rozsda és a ragya csakugyan egyre megy. Maga Rozsda pedig ugyanvalóst hallgatott, mert a furfangos eszivel azt gondolta magában, hogy annak a jámbor Ragyának a bőriben lenni nem lesz rossz dolog. Okosan is gondolta, amit gondolt, csakhogy a pihenők alatt és esténként a közkatonák kezdték őt ragyázni. Egy ideig könnyen vette Rozsda a tréfát, majd nehezebben tűrte, majd pedig tövisek nőttek belőle. Egyszer aztán, s elég oktalanul, olyan dologra határozta magát, amellyel a szerencséjét szinte megölte örökre. Ugyanis kilépett a sorból, s így szólt:

– Jelentem alásson: nem Ragya, hanem Rozsda!

Az őrmester szeme Rozsdára ugrott menten, utána visszapillantott a nevek listájára, majd végzés gyanánt csak ennyit mondott:

– Ragya Kettő. Visszalépni!

Hát így lett Rozsda közkatonából Ragya Kettő, s ezáltal és ugyanakkor a fia egy olyan szerencsének, amely nemcsak e rövid földi útján kísérte végig, hanem a másvilágon is édes gondjába takarta. Történt ugyanis, hogy csatába vitték a közkatonákat, mint ahogy háború idején azt tenni szokták; s ama katonák között ott volt Ragya közvitéz, nemkülönben Rozsda, vagyis Ragya Kettő. Egy alkalommal aztán, amikor éppen hasadt volna a hajnal, akárcsak a mindenség dühös anyamedvéje, megmordult a föld. A mordulás lángot okádott, reccsent a föld, és a levegőt megemésztette a tűz.

Utána sötét lett és csend.

Aztán hajnalodni kezdett; s Rozsda közkatona is, a hajnallal együtt, mintha pirkadott volna szegény. Hideg szellő lengette, mint a gyenge levelecskét, mely ezüstpárából van talán; majd addig illegett és imbolygott, amíg valami útra talált. Elindult az úton, s ahogy ment, mendegélt, hát nemsokára látja, hogy szembejön vele egy közkatona. Ahogy egészen közel értek egymáshoz, Rozsda rögtön megismerte, hogy Ragyával hozta össze az égi szerencse. No, abban a végtelenségben igen megörültek egymásnak, s tanakodni kezdtek.

– Hát merre induljunk? – kérdezte Rozsda végre. Ragya jámborul felelte:

– Én megyek a mennyek országába.

Rozsda azt mondta erre, hogy ő is vele tart, mert hiszen nem is Rozsda ő, hanem Ragya Kettő, a Ragyák pedig tartsanak össze. Hát jól van, gondolkodni kezdett az a jámbor fő Ragya, hogy miképpen csinálják a dolgot. Mert egy az, hogy Rozsdának annyi bűne van, mint a galagonyának tövise; de a másik az, hogy szeresd felebarátodat, mint ahogy a szamaritánus tette. Pusmogott egy ideig, bőrödzött bőr nélkül, s ette a savanyú uborkát. De aztán azt mondta mégis, hogy jól van, induljanak együtt a mennyek országába, de legyen kinek-kinek a maga érdeméből a lába.

Elindultak s mentek; a rengeteg úton csak mentek. Az a jámbor Ragya jobban bírta az utat, mert hiszen nagyobb érdemből voltak a lábai; de Rozsda bizony leült volna szívesen, ha lett volna mire. Így azonban menni kellett, s mentek. Végre aztán s nagy sokára meg is érkeztek a mennyország kapujához, mely bévilágította a közeli félvilágot. Vagyis fényességből állott az egész kapu, csak csupán egy óriás nagy retesz állott rajta, cserfából faragva.

Ragya, akár a mézbe esett szelíd lélek, magába esve várakozott.

– Zörgesd meg! – biztatta Rozsda.

Igaza lehet, gondolta Ragya, s zörgetett a kapun; és hála legyen, mert a zörgetésre csakugyan mozdult a retesz. Hamar a Ragya háta mögé húzódott az a fortélyos Rozsda, s onnét figyelt, akár a kocsonyából a béka. Látta, hogy nyílik a kapu; s látta azt is, hogy egy fehér szakállú kapus a fényes nyílásban megjelenik. Megismerte nyomban, hogy Ábrahám az a fehér szakállú kapus, de nem szólt, hanem csak ott hát mögött lapított.

– Mit akarsz? – kérdezte a jámbortól Ábrahám.

– Kérek bébocsátást – mondta Ragya.

– Mi a neved?

– Ragya Vencel, közkatona.

Gondolkozott egy kicsit Ábrahám, számítgatott magában valamit, majd azt felelte, hogy rendben van, béereszti. S ahogy lépett volna bé az a szerencsés Ragya, hát Rozsda is tolult és iparkodott a háta mögött. Hanem Ábrahám észrevette a lopakodást, s ráförmedt:

– Hát te ki vagy?

– Ragya Kettő – mondta Rozsda.

A névre megenyhült egészen Ábrahám; annyira meg, hogy félig-meddig a Rozsda dolga is jóra dőlni látszott. Utolsó hajszál gyanánt-e, vagy csak a rend kedviért, megkérdezte még a másik nevét is.

– Ragya Kettő, Máté – mondta Rozsda.

Ábrahámnak rögtön összefutott a szemöldöke, s mintha nem hallotta volna jól, azt kérdezte:

– Mátét mondtál?!

Hij, eb oda kutya, ijedt meg Rozsda: most mit csináljon! Mátét hazudni balga dolog volt, de nem mondhatta az igaz Árpádot, mert afféle szentről nem hallott soha. No, nem baj, gondolta magában, legyen, ami lesz, s így felelt:

– Mátét mondtam, azt.

– Márknak a rokona?!

– Szegről-végről – felelte Rozsda. – Mert ugyanis volt nekem egy ősöm, kinek a mostohaapja rokona volt a Márk sógorának, mármint, az evangélista sógorának.

Ábrahám legyintett, hogy ő azt nem számítja rokonságnak, s bébocsátotta Rozsda közkatonát is. Hát Rozsda nagyot könnyebbedett abban a boldog megnyugvásban, s elindult befelé. Jobban mondva, vánszorgott inkább, mert a hosszú úton úgy elfáradott volt, hogy falábnak érezte a két lábát, ha ugyan a faláb zsibbadni tud. Leült hát egy fénybuckára, s bizony ott helyben elaludt. Ábrahám azonban, ki szemmel tartotta, hogy a Ragyák merre lesznek el, nemsokára felfedezte a magába huppant közkatonát. Hamar odament hozzá, s amikor látta, hogy Rozsda nemcsak elaludt az örök boldogság közepében, hanem még fűrészel is a fülibe, hát akkor nagy haragra gerjedt.

Intett, hogy dobják ki azt a méltatlan közkatonát.

S már vitték is, buzgón taszigálták, s a kapunál még lódítottak is egyet rajta. Künn megvakarta Rozsda a fületövét, s fogadalmat tett magában, hogy ezt a csorbát, bárhogyan is, de ki fogja köszörülni. Füstölgött a feje, úgy gondolkozott; s közben telt az idő, egyre múlt. Egyszer aztán valami kereskedő, akit ugyancsak kirekesztett Ábrahám, azt a hírt hozta s botránkozva azt beszélte, hogy odabent vegyeskereskedés nyílt, minek a cégtulajdonosa maga Ábrahám. Hát erre gondolt egyet Rozsda közkatona, s kerített valahonnét egy dobot; s azon a dobon, úgy uzsonna tájban, éktelenül dobolni kezdett, mintha valakit árvereznének. Nagy pezsdületet okozott a dobszó, de még nagyobbat a lárma, amit teli tüdőből vertek azok, akik ugyancsak kiszorultak a mennyek országából. Hamarosan nagy csődület keletkezett, mert hiszen a dobszót nem akasztotta meg semmi, s így messzire elhatolt. S ahogy gyűlt a meggerjedt árverésre a sokadalom, egyszer csak megnyílt a nagy kapu, s hát Ábrahám is igyekszik a dobszó felé, hogy hátha az üzletét jutányos áron gyarapítani tudná az árverésen. Annyira iparkodott, hogy a nagy kaput nyitva is felejtette; s az pedig nagy hanyagság volt, mert a szabad úton a konkoly is belékerült a zsákba, vagyis a kirostált emberek mind bészökdöstek a mennyországba.

Rozsda fürdött a kárörömben, úgy nevetett.

De volt is a kedvre oka, mert Ábrahámot, mint nagy hanyagot, elcsapták a kapusi jó állásból, s olyan munkára osztották, hogy mannát kellett neki szedni. Nagy gond volt, hogy kit lehetne a helyébe tenni, de mégis a legjobbat találták, mert Szent Józsefet tették a kapu mellé. Szelíd és bölcs ember volt József, s volt benne szamaritánus hajlam is elegendő. Ez a jóravaló természete már az első érkezőnél megnyilvánult, mert ugyanis egy pap érkezett, kinek a nevét és más körülményeit nem is firtatta, hanem nyájasan béeresztette. Egy kövér asszony is nyomult a pap után, de úgy sietett, hogy párát szuszogott, s a verejtéke is csorgott a párán keresztül.

– A poggyász, asszonyság, a poggyász! – kiáltotta valaki.

S csakugyan, ott feküdt valami háti poggyász az úton, mert a kövér asszony oda leeresztette, s otthagyta, hogy teher nélkül gyorsabban nyomulhasson a pap után. Okosan is tette, amit tett, mert látván Szent József a kicsorduló buzgalmat, akadály nélkül eresztette az asszonyt, gondolván magában, hogy nyilván a pap szakácsnéja. De akárki volt, áldotta Rozsda a poggyász miatt, amit az úton hagyott a boldog. Áldotta bizony, de nem azért, mintha a maga mulandó hasznára akarta volna fordítani a rejtett javakat.

Nem azért, hanem a gondolatért!

Mert abban a percben ugyanis, amikor Rozsda megpillantotta az árva poggyászt, egy gondolattal fel is kapta a vállára rögtön, hogy viszi sebtiben a pap után. Törtetett is kézzel-lábbal, mintha lemaradt volna nagyon, s az a pap hiányt találna szenvedni szegény.

– Ki vagy? – kérdezte József.

– Ragya Kettő – mondta Rozsda.

– Mit viszel?

– A pap után a poggyászt.

Erre megtapogatta József a háti csomagot, hogy legalább látszatra a tisztét megtegye. De valamit gondolt tapogatás közben, a csomagot kibontotta mégis; s bizony gondosan kirakott belőle mindent, csak a bort és a kenyeret hagyta benne s egy darab földet.

– No, vigyed, fiam! – mondta.

Rozsda a hátára vette a csomagot, s mint örökös Ragya Kettő, úgy lépett bé ismét a kapun.

S még most is viszi a bort, a kenyeret s azt a darab anyaföldet.